Ray Bradbury
Napfény és árnyék
A fényképezőgép halkan kattogott. A zuhogó napfényben fémesen csillogott, és leginkább egy nagy kövér, pislogó bogárra emlékeztetett, melyet a rovargyűjtő féltve tagit kezei között.
- Pszt, Ricardo, gyere el onnan!
- Maguk ott lenn! - kiáltotta Ricardo az ablakból. - Ricardo, ne csináld!
A férfi a feleségéhez fordult.
- Ne mondd nekem, ho
gy ne csináljam, inkább nekik mondd, hogy ők ne csinálják! Menj le, és mondd meg nekik, vagy tálán félsz?!- Nem ártanak ők senkinek - jegyezte meg a felesége félszegen.
Ricardo eltolta maga mellől az asszonyt, kihajolt az ablakon, és lenézett az utcára.
- Maguk ott! - kiáltotta.
A férfi, aki a fekete fényképezőgépet tartotta a kezében, éppen csak felpislogott, majd folytatta a munkáját. A gépet egy ifjú hölgyre irányította, aki nem viselt mást, csak egy homokszínű rövidnadrágot, egy fehér melltartót és egy kockás sálat. A lány az épület repedt vakolatához támaszkodott. Mögötte egy sötét bőrű fiú somolygott, kezét a szája előtt tartotta.
- Tomás! - bődült fel Ricardo. A feleségéhez fordult, uram Jézus, Tomás lenn van az utcán, és szemérmetlenül vigyorog!
- N
e csinálj semmi őrültséget! - könyörgött a felesége.- Levágom a fejüket! - sziszegte Ricardo, és elviharzott. Az utcán az ifjú hölgy most egy megroggyant kék korlát fának dőlt neki. Ricardo épp a legjobb pillanatban ért oda. - Ez az én korlátfám! - kiálto
tta dühödten.A fényképész odasietett hozzá.
- Kérem, uram, mi csupán néhány fényképet készítünk. Minden a legnagyobb rendben van. Ha végeztünk, azonnal továbbállunk.
- Semmi sincs rendben - kiáltotta Ricardo villámló szemekkel. Utjával a korlátra bökött. - Az a lány az én házamnak támaszkodik.
- Mi divatképeket készítünk - mosolyodott el a fotós.
- Na és, mit csináljak vele? - kérdezte Ricardo, s tekintetét az égre emelte. - Perdüljek táncra örömömben? Ugráljak, mint aki megkergült?
- Ha pénzt akar, nos, akkor itt egy csekk öt pesóról szólt a fotós ugyanazzal a rendíthetetlen mosollyal az ajkán. Ricardo eltolta a felé nyújtott kezet.
- Én megdolgozom a pénzemért. Maga félreértett. Kérem, távozzanak!
A fényképész zavarba jött.
- Várjon…
- Tomás, azonnal menj be a házba!
- De papa…
- Nyomás! - bömbölte Ricardo. A fiú eltűnt.
- Ilyesmi még nem fordult elő velünk - tiltakozott a fotós.
- Akkor már éppen ideje! Mit gondol, mi vagyok én? Marha? - kérdezte Ricardo indulatosan.
A kiáltozásra jókora tömeg csődült öss
ze. Az emberek sugdolóztak, mosolyogtak és könyökkel bökdösték egymást.A fotós a lehető legártatlanabb arccal összecsukta a fényképezőgépet, és odaszólt a modellnek:
- Rendben van, elmegyünk egy másik utcára. Ott arrébb láttam egy gyönyörű omladozó falat, és a fény-árnyék viszonyok is kitűnőek. Ha sietünk…
A lány, aki a férfiak vitájába nem szólt bele, csak a sálját csavargatta idegesen, most sietős léptekkel hagyta ott a korlátfát, és közben lesújtó pillantást vetett Ricardóra. Ahogy odaért mellé,
a férfi megragadta a karját.- Ne értsen félre! - kezdte gyorsan. A lány megállt, és nézte őt. Ricardo folytatta: - Nem magával van bajom. De még vele sem - mutatott a fotósra.
- Akkor miért… - kezdte a fényképész. Ricardo leintette a kezével.
- Maga dolgo
zik. Én is dolgozom. Mindannyian dolgozó emberek vagyunk. Meg kell értenünk egymást. De ha maguk idejönnek a házamhoz ezzel a nagy höhöm fényképezőgéppel, ami úgy néz ki, mint egy bögölynek a szeme, akkor az egyetértésnek vége. Én nem fogom engedni, hogy az utcámat és a házamat használják, csak mert olyan szép árnyékok és repedések vannak a falon. Érti már? Ó, milyen gyönyörű! Dőlj ide! Állj oda! Ülj ide! Guggolj oda! Kapaszkodj meg! Halottam mindent! Azt hiszi, hogy hülye vagyok? Nekem vannak ám könyveim! Látja azt az ablakot? Marta!Az asszony kinézett az ablakon.
- Mutasd meg neki a könyveimet! - ordította Ricardo. Marta valamit motyogott magában, de egy pillanat múlva felmutatott egy; két, majd fél tucat könyvet. Közben elfordította a fejét, mintha büdös halat tartana a kezében.
- És van még vagy két tucat az emeleten! - harsogta Ricardo. - Nem birkával beszél, hanem tanult emberrel!
- Nézze! - mondta a fotós, miközben elpakolta a lemezeket. - Mi elmegyünk. Köszönet a semmiért.
- Mielőtt elmennek, meg kell tudniuk, hogy miért hergeltem fel magon ennyire - jelentette ki Ricardo. - Én nem vagyok erőszakos természetű. Csak akkor vagyok mérges, ha valóban okom, van rá. Mondja, azt hiszi maga rólam, hogy cégtábla vagyok?
- Senki nem hisz senkiről semmit. - A fé
nyképész kézbe vette a táskáját, és indulni készült.- Lakik itt egy fényképész két háztömbbel arrébb - lépett oda Ricardo a fotós mellé. - Neki vannak cégtáblái. Az egyiken az áll, hogy GRAND HOTEL. Az ember csak alá áll, készítenek egy fényképet róla, és máris elmondhatja, hogy járt a Grand Hotelben. Ugye, érti, mire gondolok? Az én utcám az én utcám, az én életem az én életem, az én fiam az én fiam. Az én fiam nem cégtábla! Láttam, hogy a fiamat a fal mellé, a kép hátterébe állította. Mire volt ez jó, mondja?! Talán arra, hogy még jobban kiemelje az ifjú hölgy szépségét?
- Későre jár - szólt a fényképész, és megtörölte izzadt homlokát. A fotómodell türelmetlenül topogott mellette.
- Mi szegény emberek vagyunk - folytatta Ricardo. - Ajtóinkról mállik a fes
ték, falaink repedezettek, csatornáink bűzlenek az utcán. Engem pedig elfog a düh, amikor látom, hogy maga ezt úgy próbálja beállítani, mintha én terveztem volna így, mintha én repesztettem volna meg szórakozásból a falat. Azt hiszi, tudtam én annak idején, hogy maga majd egyszer idejön, és lefényképezi a fiamat a legkoszosabb ruhájában?! Mi nem vagyunk stúdió! Mi emberek vagyunk, és elvárjuk, hogy megadják nekünk a kellő tiszteletet! Világos, amit mondtam?- A legapróbb részletig - válaszolta a fényképész, gondosan kerülve Ricardo tekintetét.
- Akkor most, hogy tisztáztunk mindent, elmennének végre a házamtól?
- Maga igazán elragadó ember - mondta a fotós. - Hé! Kiáltása öt másik fotómodellnek és egy fényképésznek szólt. A kis csoport egy hatalmas kőlépcső lábánál állt, mely a város főteréhez vezetett. - Mi újság, Joe?
- Ellőttünk néhány nagyon szép képet a Szűz Templománál. Van ott jó pár regi szobor, már az orruk is hiányzik. Príma anyag lesz - felelte Joe. - De mi volt az előbb az a hangoskodás?
- Ez a sp
anyol lármázott itt nekem. Attól félt, hogy nekitámaszkodunk a házának és az összedől.- Az én nevem Ricardo. Az én házamhoz senki sem nyúlhat az engedélyem nélkül.
- Akkor itt csináljuk meg a képet, drágám - mondta az első fényképész. - Állj be a bolt árk
ádja alá! Látok ott egy szép antik falrészletet. - Belenézett a kamerába, és próbálta felmérni a távolságokat.- Szóval így állunk! - Ricardo elhallgatott, és ijesztő csendben figyelte a készülődést. Amikor azonban már mindent beállítottak, Ricardo odasiet
ett a kapuban bámészkodó emberhez. - Jorge! Mit csinálsz te itt?- Csak állok és nézek - felelte a férfi.
- Ez véletlenül nem épp a te árkádod? - kérdezte a dühtől remegve Ricardo. - Fagyod, hogy használják azt, ami a tied?
- Engem nem zavar - válaszolta e
gykedvűen Jorge. Ricardo megragadta a karját.- Úgy kezelik a tulajdonodat, mintha filmstúdió volna. Téged ez nem háborít fel?
- Ilyesmi nem is jutott az eszembe - felelte Jorge, s közben az orrát piszkálta.
- Mennyei atyám! Gondolkozz már egy kicsit, ember!
- Nem látom, hogy bármiben is kárt tennének - mondta Jorge.
- Hát én vagyok itt az egyetlen, aki ki meri nyitni a száját? - emelte Ricardo az ég felé a kezét. - Hagyjak, hogy a városunkból filmstúdiót csináljanak? Hajlandó lenne még valaki ez ügyben szót emelni?
A tömeg az utcán egyre csak nőtt. Már eddig is szép számmal gyűltek össze emberek, de Ricardo ordítozása újabb kíváncsiskodókat csődített oda. Ricardo teljesen kikelt magából: a lábával toporzékolt, az öklét rázta és köpködött. A fényképész és a
fotómodellek egyre idegesebben néztek rá.- Akarják, hogy igazán eredeti legyen a hátterük? - kérdezte dühödten a fotóstól. - Majd én beállok valamilyen pózba maguknak. Akarják, hogy a falnak dőljek, a kalapom erre, a lábam arra, s rajtam a szandálom, amit
a tulajdon két kezemmel készítettem? Akarják, hogy még jobban széttépjem a már amúgy is lyukas ingemet, például így? Eléggé verejtékes az arcom? Elég hosszú a hajam, kedves uram?- Ott maradhat, ha akar - felelte a fényképész. - Nem nézek bele a kamerába - ígérte Ricardo.
A fotós elmosolyodott, és felemelte a fényképezőgépet.
- Menj egy lépést balra, drágám! - A modell engedelmeskedett. - Most fordítsd el a jobb lábad! Nagyon jó! Ez az! Maradj így!
A hirtelen meglepetéstől mindenkinek leesett az álla. Rica
rdo levetette a nadrágját.- Te jó Isten! - hüledezett a fényképész.
Néhány fotómodell felsikoltott. Az emberek fetrengtek a nevetéstől. Ricardo felemelte a nadrágját, és egy falból kiálló szögre akasztotta.
- Elég eredeti háttér? - kérdezte.
- Ó, Istenem! - motyogta a fényképész.
- Menjünk le a kikötőbe! - javasolta az asszisztens.
- Oda is magukkal megyek - közölte Ricardo mosolyogva.
- Istenem, mit kellene csinálni ezzel az idiótával? - kérdezte súgva a fotós.
- Adjál neki pénzt! - Már megpróbáltam.
- Biztos nem ajánlottál neki elég sokat.
- Szaladj el rendőrért! Szeretnék már véget vetni ennek a dolognak!
Az asszisztens elrohant. Az emberek idegesen szívták a cigarettáikat, és Ricardót nézték. Egy kutya somfordált arra, és levizelte a falat.
- Nézzék meg
! - kiáltotta Ricardo. - Micsoda minta! Micsoda művészet! Gyorsan, mielőtt a nap felszárítja!A fényképész megfordult, és a tengert kémlelte.
Az asszisztens lihegve futott végig az utcán, nyomában pedig egy helyi rendőr baktatott. Az asszisztens többször is megállt, és sürgette a rendón, hogy siessen már. A rendőr egy kézmozdulattal tudatta vele, hogy a napnak még nincs vége, és idejében megérkeznek a helyszínre, bármilyen katasztrófa Fenyegessen is ott.
A közrend védelmezője hivatalos ábrázatot öltve lépet
t a fényképészhez.- Mi a problémájuk?
- Az az ember ott. Szeretnénk, ha elküldené onnan.
- Nekem úgy tűnik, hogy az a férfi csupán a falnak támaszkodik - mondta a rendőr.
- Nem az a baj, hogy támaszkodik, hanem… a fenébe! bosszankodott a fotós. - Csak úgy tudom elmagyarázni, ha bemutatjuk. Állj be, légy szíves, drágám?
A lány felvette a kívánt testhelyzetet. Ricardo is beállt az iménti pózba, és közben szemfutásosan mosolygott.
- Maradj úgy!
A lány mozdulatlanná vált. Ricardo leejtette a nadrágját. A fényk
épezőgép elkattant. - Aha - mondta a rendőr.- A bizonyíték ebben a gépben van, ha esetleg szüksége lesz rá - jegyezte meg a fényképész.
- Aha - ismételte meg a rendőr, és gondterhelten vakargatta az állát. Szemrevételezte a terepet, mint egy amatőr fotós. Látta az idegességtől kipirult fotómodellt, látta az omladozó falat és látta Ricardót. Ricardo elégedett arccal fújta a cigarettafüstöt a ragyogó déli égbolt felé. Nadrágja a kezében olyan rongyos volt, hogy egy jobb érzésű ember talán fel sem vette vo
lna.- Nos, biztos úr? - sürgette a fotós.
- Ön most valójában mit akar tőlem? - kérdezte a rendőr. Levette a sapkáját, és ujjával végigsimította a vastag, barna szemöldökét.
- Tartóztassa le ezt az embert! Gátlástalanul szemérmetlenkedik!
- Aha - mondta a
rendőr.- Nos? - kérdezte kihívóan a fényképész.
A tömeg zúgolódni kezdett. A fotómodellek a sirályokat és az óceánt bámulták a messzeségben.
- Én ismerem azt az embert a falnál - jelentette ki a rendőr. - Az ő neve Ricardo Reyes.
- Helló, Esteban! - kiált
ott Ricardo. A rendőr viszonozta az üdvözlést.- Helló, Ricardo!
A két férfi intett egymásnak.
- Ahogy láttam, nem csinált semmi törvénybe ütközőt mondta a rendár.
- Hogy érti ezt? - képedt el a fotós. - Hiszen teljesen meztelen! Ez erkölcstelenség!
- Ez a
z ember semmilyen erkölcstelen dolgot nem csinál. Csak áll a fal mellett - jegyezte meg Esteban. - Ha mégis művelne valamit a kezével vagy a testével, valami megbotránkoztatót, akkor azon nyomban közbeavatkoznék. Ám ő egyszerűen csak a falnak dőlve áll, és ebben én nem találok semmi kivetnivalót.- De hát meztelen, meztelen! - ordította a fényképész magából kikelve.
- Nem érnem magát. - A rendőr tehetetlenül tárta szét a kezét.
- Az ember nem szokott meztelenül az utcán járkálni, ennyi az egész.
- A világba
n sok ember jár meztelenül - felelte Esteban. - Vannak köztük jók és rosszak, részegek és józanok. Meg állapítom, hogy ez az ember nem részeg, és az előélete is feddhetetlen. Az lehet, hogy meztelen, de a meztelenségével még semmit sem árt a társadalomnak.- Kicsoda maga, talán az édestestvére?! Vagy a bűntársa?! - A fényképész most már végképp elvesztette a fejét. Olyan volt, mint egy bevadult kutya, mely ugatni, harapni, mami készül. - Hol van itt az igazság? Mi folyik itt egyáltalán? Gyerünk, lányok, menjünk el innen sürgősen!
- Franciaországot ajánlanám - vetette közbe Ricardo. - Mi?! - fordult hátra a fotós.
- Azt mondtam, hogy Franciaországot ajánlanám vagy Spanyolországot - felelte Ricardo nyugodtan. - Esetleg Svédországot. Láttam már néhány nagyon szép képet Svédországról. De igazából nem volt bennük semmi ötletes. Felejtse el nyugodtan, amit mondtam!
- Ebben az országban fogunk fényképezni, ha tetszik magának, ha nem! - A fotós fenyegetőleg rázta meg az öklét és kezében a kamerát.
- Ott leszek - bólintott Ricardo. - Holnap, holnapután, a bikaviadalokon, a piacon, mindig, mindenütt. Méltósággal fogóm végezni a feladatomat.
A fényképész csak egy pillantást vetett rá, s tudta, hogy nem a levegőbe beszél.
- Ki maga… mit gondol, hogy ki az ördög maga? - ordította a fotós.
- Vártam már, hogy ezt kérdezi tőlem - válaszolta Ricardo. - Találja ki! Menjen haza, és gondolkodjon el rajta! Amíg tízezer ember közül lesz legalább egy olyan, mint én, addig a világ nem áll meg. Nélkülem és a hozzám hasonlók nélkül mind
enütt káosz lenne.- Jó éjszakát, nővér - gúnyolódott a fényképész. A kis csapat: fotómodellek és fényképészek, hátukon kamerával, kalaposdobozokkal, kozmetikai felszereléssel lassan vonultak végig az utcán a kikötő felé. - Ebédidő van, drágáim! Később maj
d kitalálunk valamit.Ricardo szótlanul nézte, amint elmennek. Még nem mozdult el különös pózából. Az emberek mind őt bámulták, és közben mosolyogtak.
Most pedig, gondolta Ricardo, elsétálok a házamig, ahol az ajtóról mállik le a festék, hiszen szá
mtalanszor hozzádörzsöltem már a lábam; végigmegyek a lépcsőn, amit vagy negyvenhat éve taposok már, és útközben megtapogatom a ház falán a repedést, ami az 1930-as nagy földrengés óta van rajta. Jól emlékszem arra az éjszakára: az ágyban feküdtünk, Tomás még meg sem született, ám Maria és én annyira szerettük egymást, hogy azt gondoltuk, a mi szerelmünk mozdította arrébb a házat, pedig valójában földrengés volt; a repedést a falon csak reggel fedeztük fel. Kiülök a csipkés függönnyel díszített erkélyre - a csipkét még szegény édesapám varrta -, a feleségem felszolgálja az ebédet, s a kezem ügyében ott lesznek kedvenc könyveim. Ott lesz még a fiam, Tomás, akinek minden ruhája ócska lepedőkből van, és az én drága feleségem is velem lesz. Együtt szépen megebédelünk, beszélgetünk, s nem törődünk fényképekkel, fotómodellekkel, falfestéssel és önző emberekkel. Pedig meg kell hagyni, mindhárman nagy színészek vagyunk.Egy hang riasztotta fel gondolataiból. Éppen a nadrágját húzta fel komoly arccal, méltóságteljesen
, amikor megütötte fülét ez a szívet gyönyörködtető hang. Olyan volt, mintha galambok szárnyalnának a levegőben. Pedig csak az emberek tapsoltak.A hallgatóság végig őt nézte, s megérezte, hogy az előadás a végére ért. A taps oly hirtelen tört ki, mint szé
lcsendes tengeren a vihar.Ricardo mosolyogva intett nekik.
Útban hazafelé még megsimogatta a falat megöntöző kutyát.