JEGYZET

A Szungyata, az Oroszlán fia címû eposz a mandinka nép hõsi éneke, melyet immár közel nyolcszáz éve énekelnek Nyugat-Afrika különbözõ országaiban. Az eposz a mandinkák birodalmának születését meséli el az alapító Szungyata köré szövõdõ legendák elbeszélésén keresztül, melynek középpontjában e hadvezérnek Szumaoró varázslókirály ellen vívott harcai állnak.
   Szungyata birodalma, a Mali Birodalom avagy a Nagy Mandinka Birodalom Nyugat-Afrika, sõt talán egész Afrika egyik legfontosabb birodalma volt. Legvirágzóbb korszakát a tizennegyedik században élte I. Mansza Musza császár, Szungyata unokaöccse uralkodásának idején, mintegy száz évvel azután, hogy Szungyata legyõzte volna Szumanguru (Szumaoró) Kantét 1240-ben, a Niger mellett vívott csatájában, megszabadítva ezzel népét a szosszó fennhatóság alól.
   A császár megénekelt gyõzelme után királlyá nevezte ki a döntõ csatában résztvevõ jeles harcosokat és hatalma alá vonta Némát és Wagadugut, a volt Ghánát. Birodalmának alkotmányt adott, majd hódító hadjáratokba kezdett, s a legyõzött népeket bevonta birodalmába. A mandinkákat és szövetségeseiket tizenhat klánba osztotta, melyekbe az emberek foglakozásuk és vallásuk szerint kerültek. (Például az öt mohamedán vallású klánra a pénzügyek és a tudományok voltak rábízva.)
   Bár a középkori Európa számára a Mali Birodalom elsõsorban aranyforrás volt (a nagy aranyexportõr, Amerika felfedezése elõtt az arab-mediterrán aranykereskedelem aranyának hetven százaléka Nyugat-Afrikából származott), a birodalom alapja — lévén, hogy a Niger és a Szenegál folyó medencéjében feküdt — a mezõgazdaság volt. A bõhozamú termõterületek kihasználásával a Mali Birodalom idején indult meg Nyugat-Afrika urbanizálódása. A mandinkák birodalma még a tizenhatodik században is — jóval túl a fénykorán — négyszáz városból állt. Egyik városában, Tumbuktuban alakult az elsõ nyugat-afrikai egyetem 1337-ben, ahol arab, berber és zsidó tanárok is tanítottak. De Tumbuktu volt az akkori Afrika legnagyobb és — egyes vélemények szerint — legfontosabb kereskedelmi központja is. Bár az iszlám mind kulturális, mind katonai téren éreztette hatalmát, Szungyata és elsõ fia, Mansza Ulen (a Vörös császár) ellenállt a mohamedán klánok nyomásának és a széles körû mohamedán térítésnek, hûek maradtak a régi természeti vallásokhoz.
   Szungyata tehát történelmi személyiség, akinek neve Nyugat-Afrikában Gyulu-Kara Naini, s akit mint hódítót Nagy Alexandroszhoz hasonlítottak. Páratlan tetteit népének bárdjai, a „belentigi”-k (mandinkául: akik õrzik a történelmet) énekelték meg. Ezen énekmondók a mandinkák történelmének ápolói és õrizõi. Közremûködésük nélkülözhetetlen a történelemtudományban, de még az ásatási munkálatokban is, a Mali Birodalom és elõdje, a Ghánai Birodalom megismerésében. Részben egy ilyen belentiginek köszönhetõ az eposz magyar nyelvû változatának létrejötte is. A szöveget ugyanis Szegõ György francia nyelvû prózai fordításból ültette át magyarra úgy, hogy az eredeti mû egy-egy részletét egy mandinka énekes énekelte sokszorosan ismételve, hogy a fordító képet kaphasson az eredeti népi versformáról.
   Szegõ György így emlékezik meg fordításáról a magyar kiadás utószavában: „Nyilván népi az eredeti mû hangja is, ezt pedig magyar nyelven csakis magyar népi hanggal lehet megközelíteni. Ezért emlékeztet a szöveg helyenként székely népballadák fordulataira, gyakran meg a Vikár-Kalevala-fordításra...
   ...Az eredeti rímtelen. A fordításban azonban használtam rímeket elszórtan, egy-egy hely kiemelésére vagy egyes csatajelenetek és fogadalmak lendületének érzékeltetésére.
   A régi és népi légkört igen óvatosan régi és tájnyelvi formákkal is próbáltam felidézni, de fõleg a nyelvújítási szavak kerülésével. ”
   Az eposzt mandinka nyelven a magyar kiadás megjelenésekor még nem írták le, de a belentigik leszármazottai mindennap elénekelnek belõle egy részletet Nyugat-Afrika rádióiban és televízióiban, és számos, nemzetközileg díjazott lemezt is kiadtak már az eposzról. Az eposzt az Európa Kiadó mindössze négyezer-ötszáz példányban jelentette meg 1983-ban, de a könyvhöz egy hanglemezt is mellékelt, melyen Kujaté Sory Kandia (1930-1980), az egyik legjelentõsebb regösdiniasztia leszármazottja énekli el az eposz néhány részletét. A magyar kiadás azonban önmagában is egyedülálló a világon, mivel „eredeti” verses formában csak magyar nyelven olvasható. Míg az elõzõ számunkban közölt Popol Vuh-részlet kilenc nyelven (kicse, spanyol, francia, angol, orosz, német, olasz, japán és magyar) is hozzáférhetõ, a Szungyata, az Oroszlán fia valószínûleg csak magyarul. A „Nana Triban és Balla Fásszéké” címû epizód tehát igazán elfeledett történet.

Szungyata és nagy hatalmú serege
Néhány napig ott idõzött Szibi síkján.
Szabad volt már az út Mandinkaföldre,
De nem gyõzték még le a gaz Szumaorót.
Nagy sereget toborzott a szosszó király,
Ezerszámra szedte össze harcosait
Minden földrõl, mely csak nyögte rabigáját,
Hogy még egyszer lecsapjon a mandinkákra.
Gyata készült, aprólékos gondossággal.
Katonája gyûlt már elég szembeszállni
Szumaoróval akármily szabad mezõn,
De nem a sok katona volt most a fontos.
Szumaorót csak úgy lehet majd legyõzni,
Ha megfosztják varázslatos hatalmától.
Gyata döntött, hogy jósoktól kér tanácsot,
S ott voltak Mandinkaföldrõl a legjobbak.

Tanácsuk úgy szólt, hogy Gyata áldozzon fel
Fehér bikát, kost és kakast százat-százat.
Épp, mikor az áldozat folyt, jelentették
Szungyatának, hogy Szosszóból szökve megjött
Húga, Nana Triban, s Balla Fásszéké is.
Gyata erre így szólt Tabon Wana elõtt:

„Ha meg tudott szökni húgom s Balla is,
Szumaoró elveszíti a csatát.”

Ezzel az áldozó helyrõl Gyata
Vissza Szibibe, hogy rögtön találkozzék
Húgával és régi énekmondójával.

„Köszöntelek, bátyám” — szólt a húga.

„Üdvözöllek húgom” — rá Gyata.

„Köszöntelek én is” — Balla így.

„Üdvözöllek, Balla, téged is.”

Sokszor üdvözölték egymást nagy örömmel,
Aztán Gyata kérte a két megszököttet,
Meséljék el, hogyan tudták kijátszani
Szumaoró lankadatlan éberségét.
Ámde Nana Triban sírt, sírt örömében.
Szerette õ Szungyatát már kislányként is,
Mikor az még szegény kicsi nyomorék volt,
S anyjával, a gonosz, irigy Szasszumával
Sosem gyûlölködött együtt Gyata ellen.
„Tudud, Gyata — mondta Nana zokogva -
Én nem akartam, hogy téged számûzzenek,
Édesanyám ádáz mérge mûvelt mindent.
Nyáni* le van rombolva most, lakosait
Széjjelszórták, s elhurcolta Szumaoró
Ezerszámra foglyul Szosszó városába.”

Nana Triban egyre jobban sírt. Szungyata
Átérezte bánatát, de sietõs volt
Minél többet megtudnia már Szosszóról.
Megértette ezt Fásszéké, és így beszélt:
„Nana Triban, könnyeidet törüld le,
És mesélj már jó bátyádnak, ne várasd!
Sose gondolt rólad rosszat, jól tudod,
S különben is, így rendelte a végzet.”

Letörülte könnyét Nana, s így szólott:

"Gyata, mikor országunkat elhagytad,
Nagyobb bátyám erõszakkal elküldött
Feleségül Szumaoró királynak,
Kinek már a nevétõl is reszketett.
Sokat sírtam én az elsõ napokon,
Aztán láttam, tán nincs minden veszve még,
S egyelõre békén tûrtem sorsomat.
Kedveskedtem a királynak, s én lettem
A sok asszony közül a kiválasztott.
Az én szobám ott volt egy nagy toronyban,
Kiben maga Szumaoró lakozott.
Hízelegni is tudtam a táltosnak,
Tudtam benne a féltést is szítani.
Hamarosan bizalmába fogadott.
Megjátszottam, hogy gyûlöllek tégedet,
Hogy anyám vad gyûlöletét osztom én.
Mondogatták, hogy egy napon visszatérsz.
Kötöttem én az ebet a karóhoz,
Hogy nincs eszed ágában sem ilyesmi,
Nem követelsz sosem olyan országot,
Amely soha nem is volt még a tiéd,
És épp azért bujdostál el világgá,
Hogy sohase lássad viszont hazádat.
Közben folyton tanácskoztam Ballával,
Mind a ketten ki akartuk kutatni,
Mi a titka Szumaoró királynak,
Mi a nyitja nagy varázshatalmának.
Egy éjszaka a parázshoz nyúltam én:

„Mondd, uram, kitõl királyok remegnek,
Ha csak csengését is hallják nevednek,
Mondd, ó, Szumaoró, ember vagy-e te,
Vagy tán védõ szellemeink egyike?
Nézésedtõl reszketnek, ha akarod,
Tízen sem oly erõsek, mint a karod.
Mondd meg nekem, ó, királyok királya,
Mely szellem véd, hogy rabnõd azt imádja!"

Legyezgette gõgjét nagyon e beszéd,
Magasztalni kezdte védõ szellemét,
Még az éjjel bûvös szobájába vitt
S elmondotta nékem féltett titkait.

Még buzgóbban játszottam meg ezután,
Hogy hûséges vagyok az õ ügyéhez,
És úgy tettem, mintha engem nála is
Súlyosabban nyomna a te sikered.
Még õ bátorított engem s vigasztalt,
Hogy nincs nagy baj, nem veszett el semmi sem.
Közben Balla Fásszékével közösen
Készítettem nagy titokban a szökést.
Akkor senki sem õrzött már engemet
A palotában, s ismertem igen jól
A királyi lak minden kis zeg-zugát.
Szumaoró nem volt otthon egy éjjel,
Akkor szöktem meg a szörnyû toronyból.
Balla Fásszéké lent várt a kapuban,
S e kapuhoz kulcs volt már a kezemben.
Így hagytuk el, bátyám Szosszó városát."

Fásszéké folytatta Nana szavait:
„Nagy sietve jöttünk, Gyata, tehozzád.
Tabonban nyert diadalod hírére
Megértettem, hogy immár az oroszlán
Szerteszéjjel szakította láncait.
Én vagyok a szó, te, Gyata, meg a tett,
Dicsõ utad mostantól megkezdheted.”

Gyata boldog volt, hogy húga elõkerült,
S visszakapta régi énekmondóját is:
Vagyon immár dalosa, ki szép szavával
Megõrzi majd mindörökre, miket mûvelt.
Nem lennének hõsök, hogyha tetteikre
A feledés kárhozata leselkedne.
Hiszen azért cselekszünk, hogy csodáljanak
Az élõk, és hogy kivívjuk tetteinkkel
A holnap jövendõk hálás hódolatát.

Elmondták õk Szumaoró szándékait:
A nagy folyam mentén siet, hogy elvágja
Gyata Mandinkaföld felé vivõ útját.
Készen állt már minden a nagy hadjáratra,
De Szungyata még mielõtt megindultak,
Tamtam-ünnepet tartott a táborban,
Hogy Bella-Fásszéké ékes énekével
Erõsítse meg a harcba menõk szívét:
A katonák tág körének közepében
Magasztalta a mandinka hõsöket
És így szólott Balla Tabon királyához:

„Tabon Wana, ó, te kinek vas karja
Egy csapásra tíz koponyát széthasít,
Szinikimbonok s dzsallunkék királya,
Még mielõtt megkezdjük a nagy harcot,
Megmutatnád-é nekünk, hogy mit is tudsz?”
Fran Kamára felugrott e szavakra,
Paripára pattant, karddal kezében,
S nagy fennszóval szólította Szungyatát:

„Halld hát, mit is mondok, Maghan Szungyata!
Megismétlem szent eskümet elõtted
S minden harcos elõtt, ki itt egybegyûlt:
Vagy gyõzök, vagy oldaladon elveszek,
Szabad lesz Mandinkaföld, vagy meghalunk,
Mi, taboniak, rabok nem maraduk!”

Nagyot rivallottak rá a tabon törzsek,
Helyeslõen rázogatták fegyverüket.

Katonái kiáltoztak, Fran Kamára
Tûzbe jött, és sarkantyúba kapta ménjét.
Utat nyitott a sereg a vágtatónak.
Egy nigeri mahagóni felé rontott,
S a roppant fát egybõl kettéhasította,
Akár más a dinnyefának lágy gyümölcsét.
Az elképedt had harsányan felkiáltott:

„Éljen, éljen!... Micsoda kard... mily csapás...”

Visszatérve Szungyatához, így szólott
Emelt karddal Tabon vitéz királya:

„A Gyoliba síkjain így szelik majd
Tabon kovácsai ketté kardjukkal
A szosszói vasverõket egy szálig!”

S beállt a hõs Gyata mellé a sorba.

Balla aztán szólította Kamangyant,
„Aki Szibi ura, hol vagy, Kamangyan,
Dalikimbon kamaráknak királya?
Köszöntelek szép termetû Kamangyan,
De ugyan mit regélhetek terólad,
Hogy hallgassák a kései utódok?”

Balla ki se mondta még az utolsó szót,
Jó Kamangyan harsány csatakiáltással
Indította is már ménjét. A katonák
Megdermedve figyelték a furcsa lovast,
Ki a Szibi fölé nyúló hegynek rontott.
Hirtelen nagy csattanás, megzengett az ég,
Rengett a föld a harcosok lába alatt,
Vörös porfelhõbe borult a magas hegy,
Talán bizony eljött már a világ vége?
De lassacskán a porfelhõ széjjeloszlott,
S a katonák azt látták, hogy jõ Kamangyan.
Kardjának csak csonkja volt a jobb kezében,
S Szibi hegye egy oldalától a másig
Át volt verve egy hatalmas alagúttal.
Szibi királya egy árva szót se szólott,
Gyata mellé beállott a csatasorba.

Balla sorban megszólított minden vezért,
És mindegyik csodásakat cselekedett.
Bíztak már a vezérekben az emberek,
Szibibõl a sereg immár útnak eredt.

Szegõ György fordítása

* Mindenütt elismeri a hagyomány, hogy Nyáni kicsi faluja volt Mandinkaföld elsõ fõvárosa. Az volt az elsõ királyok székhelye. A szájhagyomány szerint Szungyata nagy várost csinált belõle. Ezért Nyánibának (Nagy Nyáninak) is hívták, de a Szungyatáról szóló énekekben mint Nyáni-Nyáni is elõfordul, nyomatékos névvel. Ma Nyáni kicsi, néhány száz lakosú falu, egy kilométerre Mali határától. Mivel a Niger szabályozásánál nem vették figyelembe a település helyzetét, a falut az elöntés veszélye fenyegeti.