NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET — IV. KÖTET: A NÉPVÁNDORLÁS KORA — AZ ISZLÁM —— IV. RÉSZ: GERMÁNOK.ELSŐ SZAKASZ. ——— XI. A gótok és a nyugat-római birodalom bukása. < > XIII. A keresztyénség |
A római császárság szervezete.
Diocletianus volt az, a ki belátta, hogy egy
Ez a császár akként hozott rendet a trónkövetkezésbe, hogy két augustust és két caesart állított a birodalom élére s ez utóbbiaknak, kik rendszerint fiatal emberek voltak, kellett volna az augustusok helyébe következniök. Lemondásával, a mire társát Maximianust is rábirta, kétségkívül példát akart mutatni utódainak s meg akarta menteni a birodalmat azoktól a rázkódtatásoktól, melyeket a császárok halála rendszerint előidézett. De e tervének hathatós sikerében bizonyára ő maga is kételkedett.
Az uralkodó ettőlfogva már nem csupán egyszerű polgár volt, hanem szentelt személyét a felség dicsfénye övezte. A vele való érintkezés is változáson ment át. Üdvözlése alkalmával a régi ölelés (salutatio) helyére az alattvalói térdhajtás (adoratio) lépett. Keleti szertartások honosultak meg s a legszentebb (sacratissimus) imperator megszólítása alkalmával az «isteni» és az «istenség» jelzőket használták. Addig a fő megkülönböztetés a bibor palást volt, míg a senatorok ruháját ugyanilyen színű széles, a lovagokét pedig keskeny szalag tüntette ki. Diocletianus föl merte venni a koronát, melyet az egykori rómaiak mint a királyság jelvényét mélyen megvetettek. Egyébként e fejdísz széles, gyöngyökkel kirakott fehér szalagból állott, mely a császár fejét körülövezte. A császárok pazar öltözete selyemből és aranyból való volt s még sarúikat is drágakövek ékesítették.
Minthogy a köztársaság emlékei a szent városhoz fűződtek, Diocletianus elhagyta Rómát s ezzel halálos csapást mért a senatusra, melynek helybenhagyása alá terjesztették elődei a törvényeket.
Az új szervezés kiindulási pontja volt a polgári és katonai hatalom teljes szétválasztása. Ez azonban már a Constantinus érdeme, ki jól tudta, hogy ez úgy a császárra, mint a népre nézve a legüdvösb dolog. Az egyes tartományok kormányzói egész királyságokkal fölérő területeken uralkodtak, s ha alájok nemcsak az egész hadsereg, hanem az igazságszolgáltatás, rendőrség és pénzügy is tartoztak volna, természetesen sokkal veszedelmesebbekké válhattak volna a birodalomra. Míg ellenben a megosztás azt eredményezte, hogy a polgári főnök ellenőrző közege lett a katonainak és viszont, s egyik a másik nélkül semmire sem mehetett.
A patricius
A polgári kormányzat első csoportját a tartományi igazgatás alkotta. Ennek élén négy praefectus praetorio
I. Keletre
II. Illyricumra
III. Italiára,
IV. Galliára
A praefecturák tehát összesen 14 kerületet és 116 provinciát foglaltak magukban. Ezekhez nincsenek hozzá számítva, a mennyiben tőlük teljesen függetlenek is voltak: a)
Egy harmadik proconsuli provincia volt Achaia (Korinthus székhelylyel), melyet a keleti Illyricum praefectus praetoriója igazgatott. A proconsulok azonban rangra és méltóságra nézve a hat praefectusnál alantabb állottak.
A praefectus praetoriók általában alkirályoknak tekinthetők. Ők hirdették ki a császári törvényeket s bizonyos esetekben ők maguk is bocsátottak ki rendeleteket. Tőlük a császárhoz fölebbezésnek nem volt helye; de nyitva állott a folyamodás (supplicatio) útja. Azonban úgy a folyamodást, mint esetleg a perújítási kérvényt a praefectusnál kellett benyújtani. Egyébiránt a praefectus életnek és halálnak ura volt s bírságokat szabhatott, csakhogy ezek az ötven font aranyat (mintegy 50.000 kor.) meg nem haladhatták. Az alsóbb tisztviselők térdet hajtottak előtte s maga a császár a palota kapujáig ment ki eléje. A Kelet, valamint Egyiptom praefectusának volt külön megtisztelő czíme is; amaz Comes Orientis, emez praefectus Augustalis nevet viselt. A praefectusok alatt minden egyes kerületben külön helyettesek - vicariusok -
Az egyes provinciák élén külön kormányzók állottak, kik a praefectus praetorio hatósága alá voltak rendelve s birói hatáskörrel voltak felruházva. A provinciák közül, melyeknek száma, mint láttuk, 116 volt, hármat proconsulok,
A központi vagyis a császári udvari igazgatás élén a magister officiorum
A magister officiorum alá tartoztak az agentes in rebus,
De az ő felügyeletére voltak bízva a császári irodák (scrinia) is. Ezek összesen négy ügyosztályba soroztattak s köztük az első, scrinium memoriae, a közjogra vonatkozó ügyekkel foglalkozott. A második volt a scrinium epistolarum, melynek feladata a diplomatiai levelezés vitele volt. A libellorum az igazságügyet s végül a dispositionum a császári rendeletek ügyét intézte. A három előbbinek élén egy-egy magister scrinii, az utolsóén pedig egy comes állott.
A központi igazgatásnak második organuma volt a quaestor.
A pénzügyek vezetése a comes sacrarum largitionum
A közjövedelmeken kívül, melyeket a korlátlan hatalom felett rendelkező császárok tetszésök szerint kivethettek és beszedhettek, voltak magánbirtokaik is, melyeket a comes rerum privatarum
Ezzel a négy miniszterrel bezárult az első rangosztály. Utánuk következett az udvari főjegyző, a primicerius notatorium.
A nagy hivatalok kifejlesztették a római birodalomban a rangkórságot és a czímek után való kapkodást. A nagy családok kihaltak, a személyes érdemet és az egyéni kiválóságot megszüntette a császárok kénye s helyébe az alárendeltség érzetét hozta be, mely egészen a csúszás-mászásig alacsonyodott. Életbe léptek a rangosztályok s minden rang a legszigorúbb pontossággal volt meghatározva. A főtisztviselők hivataluk elfoglalása alkalmával külön jelvényeket kaptak, melyeket a hivatalos helyiségekben kifüggesztettek s ünnepélyes alkalmakkor maguk előtt hordoztattak. E jelvényes táblákon rendszerint az uralkodó császár arczképe, továbbá diadalkocsik, az egyes tartományok képes ábrázolata, a hadcsapatok nevei, zászlói stb. voltak feltűntetve. Öltözet, környezet és magatartás mind arra czélzott, hogy a főhatalom képviselői mennél mélyebb tiszteletet ébreszszenek.
A rangosztályok a következők voltak: 1. Illustrisek,
Augustus kormányzati rendszerében a tartományok élén álló kormányzók fejedelmi hatalommal voltak felruházva, úgy hogy a polgári és katonai legfelsőbb tiszt kezökben egyesült. Ha a pártütésre kedvök kerekedett, nem kellett messze menniök, minden eszköz rendelkezésökre állott. Innen van, hogy Commodius idejétől kezdve Constantinus uralkodásáig közel száz kormányzó tűzte ki a lázadás zászlaját. Nagy Constantinus vette ki a praefectus praetoriók kezéből a katonai hatalmat s két magister militum
Constantinus volt az, ki a hadsereget két részre osztotta, t. i. palotai (palatini) és határőri katonaságra. A palotai katonák nagyobb fizetést kaptak s különféle kedvezményekben részesültek. Állomáshelyök a tartományi városokban volt kijelölve s a katonatartás terhe e városok polgáraira nehezedett. Azonban béke idején a katonák elhanyagolták kötelességeik teljesítését s a polgári élet nyújtotta élvezetekbe merültek. Lealjasító iparvállalatokba bocsátkoztak, vagy pedig a fürdők és színházak kéjeibe temetkeztek, s míg a birodalom alattvalóit örökös rettegéssel töltötték el, ők maguk a barbárok közeledésének hírére reszkettek. Jóval terhesebb feladat hárult a határőri katonaságra, mely a császároktól nagy gonddal fentartott birodalmi limeseken állomásozott. Noha szolgálatuk sokkal fárasztóbb volt és nagyobb éberséget kivánt, mint a sorkatonaságé, mégis kétharmadával kevesebb fizetésben és jutalomban részesültek. Ennek azután mindvégig az volt a következménye, hogy e katonaság elégedetlen volt s a legszigorúbb intézkedések mellett is elhanyagolta a fegyelmet. A császárok félénk politikája idézte elő, hogy az egykor óriási legiók kicsinyekre zsugorodtak össze, míg ellenben számuk aránytalanul megnövekedett. Constantinus utódai 43 lovas és 114 gyalog hadtesttel rendelkeztek s ezek közt legió volt 70, segédcsapat 44. A határőrségi állomások száma a keleten 145, a nyugaton pedig 160 volt, vagyis összesen 305.
Az óriási gépezetnek, a minek a római birodalmat tekinthetjük, legnagyobb bajt az újonczozás és az adóbehajtás okozott.
A hadtestek szaporítása és a minden oldalon fenyegető veszedelem örökösen megkövetelte a hadkiegészítést. A határokon letelepített népek, melyek földeket kaptak művelés végett, egyszersmind annak a föltételnek is alávetették magukat, hogy férfiakká serdült fiaikat katonának adják. Ha ezt nem tették, vagyonuk, sőt nem ritkán életük elvesztésével bűnhődtek. Ime, már itt kezdett a hűbéri rendszer gyökereket hajtani. Minthogy azonban a telepesek nem adhattak elegendő katonát, a tartományokból is újoczozni kellett, s mindenki, a kinek fekvő birtoka volt, tartozott fegyveres szolgálatot teljesíteni. Ha maga nem akart katonának beállani, szabadságában állott helyettest állítania vagy magát drága pénzen megváltania. A megváltás összege személyenként negyven darab aranyra rugott. Általában a katonáskodástól borsódzott az emberek háta s ha csak lehetett, kibújtak alóla. Itáliában sok fiatalember, hogy a szolgálattól meneküljön, levágta jobbkezének mutató újját. Az ilyen testcsonkítást elkövetőket a nép gúnyosan murcus
Az adók mennyiségét az államháztartás szükséglete szabta meg. Az adót maga a császár állapította meg, s erre vonatkozó rendelete minden tartomány fővárosában, szeptember első napját megelőző két hónapon át, ki volt függesztve. Ez volt az úgynevezett indictio, vagyis bejelentés. Ha azonban az állam kiadásai túlhaladták a rendes adókból befolyó jövedelmet, superindictio (új bejelentés) néven új adót vetettek ki. Sőt a császár néha praefectus preatoriókat is felhatalmazta, hogy rendkívüli adót vethessenek ki és hajthassanak be, ha az állam szükségletei úgy kivánták. A rendeletek végrehajtása két részre oszlott, ú. m. az adókivetésre és az adóbehajtásra. Az adókivetés a praefectus praetoriók és vicariusaik dolga volt, az adóbehajtás pedig egész sereg tisztviselőre nehezedett, kik részint a császári pénzügyminiszternek, részint a tartományi kormányzóknak tartoztak felelősséggel. A legfáradságosabb feladat a decurióknak jutott, mint a kik a végrehajtói szerepet töltötték be. A császári földeket kivéve, minden fekvő birtok adóköteles volt s az adókulcs tizenöt évenként tartott becslés (census) alapján állapíttatott meg. Ezért azután indictiónak nevezték a 15 évi időközt és a középkori oklevelekben sűrűn előfordul az indictio 1., 3., 10. stb. éve.
Minthogy pedig a kereskedők és iparosok ez adó alól mentve voltak, a császárok rájok különálló adót vetettek. Ez adó az üzleti nyereségre volt alapítva s minden negyedik évben vált esedékessé. A neve lustralis contributio
Mindazáltal ne gondoljuk, hogy a római birodalom s a császárság csupán az emberiség elnyomorítására alakult intézmény vala. A császárok politikája, mint azt Thierry Amadé oly találóan vázolja, oda irányult, hogy a birodalom határai közt ledöntsék azokat a korlátokat, melyek az egyes népeket elválasztották egymástól, hogy elsimítsák a fajok és országok közt levő különbségeket, hogy mindenütt terjeszszék a világosság és a társadalmi eszmék egyformaságát, hogy előmozdítsák, a helyi szükségletek szerint, itt a kereskedést, amott a földmivelést vagy az ipart; és a mi a mezei gazdaságot illeti, hogy kedvezményekben részesítsék a tartomány viszonyaihoz képest a termelés egyik vagy másik ágát, itt a gaboneneműek és a bor termelését, amott az állattenyésztést, másutt a különleges vagy fényűzési czikkek előállítását. Rómainak lenni annyit tett, mint az emberiség civilizált részéhez tartozni, tagja lenni egy társadalomnak, melynek birtokában volt minden ismeret s az anyagi életnek minden kényelme. A Romanitas
A művelődés székhelyei a városok voltak s e tekintetben a vezetést a birodalom hanyatlása idején Itáliától Gallia vette át.
Galliában a városok magas virágzásra emelkedtek. Vespasianus idején számuk mintegy ezerkétszázat tett s köztük sok kiváló volt, így Massilia (Marseille), mely alapíttatását görög gyarmatosoknak köszönhette. E korban már túlhaladta fényben és gazdagságban Narbo (Narbonne) városa, hol a proconsul székelt s a kereskedelmi forgalmat nagy kikötő bonyolította le. Kevesebb lakossága, de szép amphitheatruma volt Nemaususnak (Nmes), míg Tolosa (Toulouse) tudományos intézményeivel vívott ki magának előkelő helyet. A szorgalmas lakosokkal dicsekedő Arelate (Arles) a Rhne torkolatánál mindinkább nyert jelentőségben. A «galliai kis Róma», a hogy Ausonius elnevezte, még az ötödik században lerakodó helye volt Spanyolország, Gallia és Afrika árúczikkeinek. Honorius uralkodása alatt székhelye lett a nyugati tartományok praefectusának s circusi ünnepélyein a frank királyok is résztvettek. Nem messze tőle terült el Vienna (Vienne), melyet az a megtiszteltetés ért, hogy az Alpokon túli városok közül első küldhetett Rómába senatorokat. Versenytársa a nagymultú Lugdunum (Lyon), melynek saját katonai rendőrsége volt, a mit kivüle csak a birodalom székvárosa mondhatott el magáról. Mint északi és középső Gallia fővárosa, központja volt a közigazgatásnak s csomópontja a fő országutaknak. De midőn Septimius Severus csapatai feldúlták, vesztett régi jelentőségéból s a negyedik század végén már nem számították a nagy városok közé. Lutetiát (Páris) csak amphitheatruma és császári palotája tette nevezetessé s későbben az a körülmény, hogy a frank királyok székhelyökűl választották. Említést érdemelnek még Durocortorum (Rheims), Aventicum (Avenches), Eliumberum (Auch), Arvernum (Clermont) és Burdigalia (Bordeaux), mely utóbbi a negyedik században jutott nagy virágzásra s egyike volt Gallia legnagyobb kereskedő városainak.
A császároktól alapított és istápolt felsőbb iskolák mellett a galliai municipiumok vetekedve állítottak kisebb iskolákat. Az előkelő galliai körökben divatossá lett a tudomány kedvelése s gazdag családok saját költségükön tartottak szónoklati és bölcseleti tanárokat. Főkép az ékesszólás volt az, melyben a gall ifjúság szép sikereket ért el. Gallia irodalmi férfiai közt legnagyobb hírnevet hagyott maga után Ausonius, ki nemcsak mint szónok, hanem főkép mint költő volt kiváló. Kortársai Virgiliushoz hasonlították őt s prózájáról azt tartották, hogy «Cicerói mézzel van bekenve». A természet festésében vetekedett vele Rutilius Numatianus, ki szép versekben írta le Rómából Galliába tett utazását, midőn mint Róma praefectusa beleunva a hivataloskodásba, odahagyta Itáliát, hogy halála előtt még egyszer lássa Tolosát, gyermekkorának bölcsőjét.
Rutilius e költeményében meghatóan búcsúzott el Rómától. «Hallgass meg Róma, királynője a világnak; hallgass meg engem, emberek és annyi istenek anyja, kinek templomai által közelebb jutottunk az éghez…Jótéteményeid, mint a nap, áldást sugároznak az egész világra…Különféle sok nemzeteknek egy hazát teremtettél; áldják uralmad igáját, kik kezdetben küzdöttek ellene. S midőn a legyőzötteket törvényeidben részesíted, egy várost teremtettél abból, a mi előbb egy egész világ volt. Óh istennő, a római világ minden távoli zuga hymnust zeng a te dicsőségedre. Szabadok vagyunk a te békés jármod alatt. Rád nézve kisebb dolog az uralkodás, mint az, hogy érdemessé tedd magadat az uralkodásra; tetteid nagysága felülmulja nagyszerű rendeltetésedet is».
Azonban, mikor a költő ekként énekelt, már halaványodni kezdett eszményképe. A római társadalom meghajolt egy eszme előtt, mely átvette tőle nemzeteket hódító szerepét.
Ez eszme a keresztyénség volt.
XI. A gótok és a nyugat-római birodalom bukása. < > XIII. A keresztyénség ———
IV. RÉSZ: GERMÁNOK.ELSŐ SZAKASZ. ——
IV. KÖTET: A NÉPVÁNDORLÁS KORA — AZ ISZLÁM —
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET