NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET — III. KÖTET: A RÓMAIAK TÖRTÉNETE —— III. RÉSZ: FORRADALMAK ÉS POLGÁRHÁBORÚK. A CSÁSZÁRSÁG MEGALAPÍTÁSA ——— III. SZAKASZ: A KATONAI MONARCHIA MEGALAPÍTÁSA ———— XXIV. A második triumviratus < > XXVI. Augustus uralma |
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET A KÖZTÁRSASÁG UTOLSÓ SZÁZADÁBAN.
Bármennyire kifejlődött is a hódító nép műérzéke Hellas meghódítása után, az izgató reformkisérletek és véres polgárháborúk kora nem volt rá alkalmas, hogy a római költészetet fölvirágoztassa. A régi nagy görög költők szinte az ujdonság varázsával hatottak a művelt osztályokra, s velök szemben a kisérletek, melyek Ennius epikáját vagy a két századdal előbb viruló alexandrinus költőket utánozták, nagyon jelentéktelenek. Inter arma silent Musae. A Gracchusok korában csak egy kiváló szellem éreztette hatását, az sem idegen eredetű műfajban, eposzban vagy drámában, hanem olyan költeményekben, melyek iránt már azért is érdeklődött a római közönség, mert politikai küzdelmeire és érzelmeire vetett világot. A satura, melybe Ennius és követői a műfaj nevének megfelelőleg elegyes tartalmat öntöttek, csakhamar olyan gúnyos költeménynyé fejlődött, mely a mai szatirának vetette meg alapját. A szatirikus vena bizonyára a görögökben is megvolt, de önálló műfajjá a rómaiaknak a gúny iránt tanusított élénk érzéke fejlesztette. Ezért mondhatta Quintilianus: satira quidem tota nostra est (= a szatira teljesen római eredetű). Ilyen gúnyos tartalmú költeményekben először Gaius Lucilius (Kr. e. 148-103, u. c. 606-651) merte kiönteni epés lelke indulatait. A latin Suessa-Auruncában született előkelő lovag nem volt teljes római jogú polgár, a politikában tehát személyesen nem vehetett részt; de Róma legelőkelőbb társadalmi köre nagyrabecsülte szellemét, s Lucilius Scipio Aemilianusnak és Laeliusnak jól barátja volt. Bármennyire ismerte a görög irókat, nem volt nagy érzéke a műgond iránt; heves érzelmei, elégületlensége a közügyekkel Aristophaneshez és az ó-attikai vígjátékirók irányához vonták. Kiméletlen támadó modorát tőlük tanulta el, de gúnyos hangjával nem párosult mestereinek pajzán humora és élénk képzelete. Kortársai és a későbbi műbirálók nagyon kedvelték élczes ötleteit, de szatiráinak pongyola szerkezete és darabos verselése nem elégítették ki a művelt olvasókat. Horatius megrójja laza szófüzését, lázas gyorsasággal készített verseit, s hogy a köznapi tárgyat nem varázsolta költőivé az érzelem és képzelet fényével. De azért nagy kár, hogy harmincz könyv szatirájából csak kisebb-nagyobb töredékek sejtetik eredeti szellemét. Őszintén leirta bennök utazásait, tapasztalatait, s kiméletlenül pellengérre állította Róma politikai és irodalmi viszonyait.
A hanyatló köztársaság utolsó évtizedeiben néhány kiváló költő a görögök által tört ösvényen aratott babérokat. Közös törekvés nem kapcsolta őket együvé, nem fejlesztették szervesen nemzetük irodalmát; inkább magukban álló jelenségeknek tekinthetni őket. A legkiválóbb szellem közöttük Titus Lucretius Carus (Kr. e. 99-55, u. c. 655-699), egy hat könyvből álló philosophiai költeménynek (De rerum natura = a dolgok lényegéről) szerzője. Előkelő rangja nem csábította a közügyek hullámaiba; a pártoskodó szellemtől visszariadva, inkább elméletileg foglalkozott a lét problemáival és a társadalom bajaival, melyeknek forrását a rómaiak sötét babonáiban látta, meg hogy másutt keresik a boldogságot, mint a hol található. Epikuros lelkes tanítványaként mestere világnézetét tartja igaznak, mely Demokritos atom-elméletén alapul; minthogy szerinte a világ az atomok rendszertelen találkozásából eredt, balgaságnak tartja félni az istenektől, a kik nem törődnek az emberiséggel. Lucretius a boldogságot mestere nyomán a nyugalmas, erényes életben látja, mert ez közelíti meg leginkább a gondtalan, isteni létet; s ezen elvont tárgyat nagy lelkesedésénél és mély meggyőződésénél fogva oly igaz költői módon állítja elő, hogy műve a világirodalom legkiválóbb tankölteményei közé sorozható. Gondolatait nyomósan fejezi ki, előadása eleven; de ő is küzd a formával, s hexameterei még távol állanak Vergilius kerekded rhythmusától, bár mesterét, Enniust felülmulja. Azonban fogyatékos verselését ellensúlyozza tárgyának fensége, a nagy czél, hogy korát megszabadítsa a babona átkos hatása alól, s nagy tehetsége, mely a philosophikus tárgyat a költészet zománczával tudta bevonni. Állítólag öngyilkos lett s nem végezhette művén az utolsó simítást; talán mesterének ethikáját is belevonta volna művébe. Hagyomány szerint Cicero gondoskodott kiadásáról; de a mint a költemény ránk maradt, több tekintetben hiányosnak kell tekintenünk.
Lucretius ifjabb kortársai jobban visszatükröztetik a Rómában uralkodó szellemet, mely a két századdal előbb virágzott alexandriai költészetben lelte legnagyobb gyönyörűségét. Szerették az ügyes verselést, a gondos szerkezetet; művészileg fejlesztették a nyelvet s még a költészetben is a tudós szinezetet tartották lényegesnek. Ily irányzat a dilettantismusnak tág kaput nyit, s e kor művelt férfiai költői kisérletekre sok időt pazaroltak. A kortársak azonban nagyrabecsülték Hortensius, Caesar, Marcus és Quintus Cicero ebbeli munkásságát is; fennen magasztalták Gaius Licinius Calvus és Helvius Cinna verseit. Ez irodalmi körnek legkiválóbb alakja a veronai születésű Gaius Valerius Catulus (Kr. e. 84-53, u. c. 670-701). A korán elhúnyt költő művei két csoportra oszlanak. Az egyikben élénk benső, olykor szenvedélyes érzelmei nyilatkoznak meg, s e lyrikus apróságok a latin irodalom gyöngyeihez sorozhatók; egyéb versei tudós szinezetűek, tehát az alexandrinusok hatása alatt keletkeztek. Az utókort főleg az első csoport érdekli; bennök közvetlenül nyilatkoznak szerelmének örömei és keservei, vagy epés politikai támadással ront Caesarnak és környezetének. De műveinek másik csoportja is figyelemre méltó. Így egy 400 sorra terjedő kis eposzban (Peleus és Thetis lakodalma) gyönyörű részletek találhatók; Attys czímű költeménye szenvedélyes drámai erővel írja le Kybele hivének őrjöngését. Catullusnak és barátainak nagy érdeme, hogy az eddig durva és csiszolatlan latin nyelvet költői használatra alkalmassá tették; a kifejlett próza mellett megtisztították a verset, s megadták neki azon tulajonságokat, melyeknek eddig hijával volt. Tényleg Catulus fedte föl honfitársai előtt a latin verselés titkait.
A drámai műfajnak nem nagyon kedvezett e korszak. Nagy szinészek, mint Roscius és Aesopus, életre tudták ugyan kelteni a régibb komédiákat és tragédiákat, de a romlott izlésű és durva élczeket kedvelő római nép más fajta előadásokat kedvelt. Ezért jelen meg ekkor irodalmi formában a népies Atellana. Lucius Pomponius és Novius e műfajban sok közéleti alakot, orvost, parasztot, festőt, kallóst, szabót vittek színpadra, vagy gallusokat és egyéb provinciabelieket gúnyoltak ki. Ép ily köztetszésben részesült a csipős támadásokban és fajtalan helyzetekben bővelkedő mimus, a comoedia palliata, togata és az Atellana sajátos keverékfaja, melyben a párbeszédet furcsa és kicsapongó mozdulatok kísérték, ostorozva és gúnyolva a politikai élet legkiválóbb alakjait. E műfajnak Decimus Laberius adott irodalmi formát, kívüle még Publilius Syrus említhető, a ki mimusaival bejárta Itália nagyobb városait s elvétve szép gondolatokat szőtt előadásaiba.
E korszak legnagyobb irodalmi érdeme a latin próza kifejlesztése volt. A forumi küzdelmeknek és szenvedélyes politikai vitáknak művészi szempontból ez a legbecsesebb vívmánya. Bizonyára fejlesztette a nyelvet, hogy Kr. e. a második század közepe táján görög rhetorok iskolákat nyitottak Rómában s a mondatszerkezetek gondos megfigyelésére, a bizonyítékok alapos mérlegelésére szoktatták tanítványaikat. Mindazáltal ebben a korban a római ifjak nagyobbrészt úgy szereztek mélyebb műveltséget, hogy nagytudományú idősebb kortársaik köré gyülekeztek, s a nagy szónokok, mint Gaius Gracchus, Lucius Licinius Crassus, Marcus Antonius, a triumvir nagyatyja, Quintus Hortensius, Publius Sulpicius Rufus, Gaius Aurelius Cotta, a közéletben és hazai hagyományokon fejlesztették erejüket. Lucius Aelius Stilo, az előkelő nagy tudós, már rhetorikai tanítást is szőtt beszélgetéseibe; de a később nyitott latin rhetorikai iskolákat nagy ellenzéssel fogadták, mint a melyek az ifjakat alapos ismeretek nélkül csak bőbeszédűségre szoktatják. Cicero korában már volt egy Herenniusnak ajánlott rhetorikai kézikönyv, melynek szerzője, valószínüleg Gaius Cornificius, józanul alkalmazta a latin nyelvre a görög rhetorika tanításait. De a legfőbb érdemet, hogy a rómaiak nyelve irodalmi czélra oly alkalmassá vált, hogy gazdagsága annyira kifejlődött, rhythmusban tökéletesedett, méltóságban és elegantiában gyarapodott és megelőzte a költői nyelvet, kétségkívül Cicero vivta ki az ő párját ritkító nyelvtehetségével. A római irodalom e korszakát ezért rendszerint róla nevezik el. Bármennyire hitte magáról, hogy államférfiúnak született, első sorban irodalmi ember, kit e tekintetben egy kortársa sem múlt fölül. A római irodalom egyik nagy dicsősége, hogy közvetítő volt Görögország és a modern népek között, hogy tehát az antik szellemet ő ismertette meg a culturnépekkel. Ezt az igazságot Cicero igazolja legszebben. Bizonyos mértékig az ókori humanismus összefoglalásának tekinthetjük műveit.
Irodalmi munkáit három csoportra oszthatjuk: politikai és törvényszéki beszédeinek, rhetorikai és philosophiai értekezéseinek, sőt leveleinek is közös jellemvonása a mély görög tanulmányok mellett megőrzött római charakter, mely egyaránt szerette hazáját és az irodalmat. Életének főfoglalkozása az ékesszólás, mely ebben a korban a politikával összeforrt, s ha szívesen szedte is a forumi babérokat, nemes lelkére vall, hogy magánperekben, Verres ügyét kivéve, csak mint védő ügyvéd szerepelt. Mindig lelkesedett az ügyért, a mely miatt szószékre lépett; az ékesszólást a szabad alkotmány legnemesebb eszközének tekintette, melyet fejleszteni felfogása szerint elsőrendű hazafias kötelesség. Ha kénytelen volt a politikától visszavonulni, rhetorikai vagy philosophiai tanulmányokkal nemcsak lelki szükségből foglalkozott, hanem azért is, hogy velök honfitársainak hasznos szolgálatot tegyen, s ekkor is irodalmi czél vezérelte. Rá nézve ilyenkor a philosophia lelki vigasz volt, s mint öreg korában írt művei bizonyítják, mindig ifjú hévvel lelkesedett érte. Nem az igazság önzetlen kutatása vonzotta hozzá; vigasztalójának tekintette bajaiban, barátjának rossz napjaiban, melytől tanácsot kért, de rögtön otthagyta, ha újra a politikai élet hullámaiba merülhetett. Főleg erkölcsi kérdésekkel szeretett foglalkozni, melyek tetteinket irányozzák. A világ eredete vagy a lélek természete oly kérdések voltak, melyek iránt kevésbbé érdeklődött, s nem is értette meg őket teljes mélységökben. Nem volt tehát önálló gondolkodó, de az akademikusok és a stoikusok tanait mesteri nyelven adja elő. Akár kutatja a legfőbb jót, vizsgálgatva az epikureusok és a stoikusok tanait, miközben az eklektikusokhoz hajol; akár a lélek halhatatlanságáról és a túlvilági életről értekezik stoikus szellemben, akár a polgár és ember kötelességeit adja elő az akademikus iskola nyomán: Cicero bámulatos író, ki művészileg tudja gondolatait kifejezni, azokat minden oldalról megvilágítani és olyan formába önteni, hogy az ellenkező meggyőződésüeket is megkapja.
Ha Cicero műveinek voltak és vannak is gáncsolói, legnagyobb bámulatot titkára, Tiro által kiadott nagy levélgyüjteménye keltett, bár ép leveleinek őszinte hangjából és tartalmából kovácsolhatták ingatag jelleme ellen a legélesebb fegyvereket. E gyűjtemény egyik legnagyobb érdeme, hogy a haldokló köztársaság leggazdagabb történeti kútforrása, s elvitathatatlan dicsősége, hogy a levél új irodalmi műfaját alkotta meg. Érdekes felvilágosítást kapunk belőlük a kor minden kiemelkedő alakjáról, s a mellett mindig szellemes, őszinte hangon közli Cicero gondolatait. A délvidéki, nyugtalan lelkületű embernek nagy phantasiája volt; benyomásainak, hangulatainak élénksége valóságos festővé avatja, midőn a bukó köztársaság társadalmáról szól. E levelekben természetesen mindig Cicero a főalak, naivul magát tolja előtérbe, s így jobban megismerjük őt, mint társait, mert legtitkosabb gondolatait, szeszélyeit, örömét, bánatát egyaránt közli. Sok levelét a nyilvánosságnak szánta, de a melyek nejéhez, leányához, Tiróhoz vagy Atticushoz szólnak, azokban teljesen közvetlen hangon beszél, mély gyöngédség ömlik el rajtuk, valamennyiben finomság uralkodik, s így ép oly bámulatos termékei a latin prózának, mint többi művei. Valamint az idősb Cato jelleme szolgáltatja a kulcsot az ő korának szelleméhez, ép oly becses felvilágosítást nyujtanak Cicero munkái a bukó köztársaság nagyságáról. Nem csoda, hogy oly nagy hatást tettek az utókorra. A keresztyén egyházatyák buzgón olvasták philosophiai műveit; a leveleiből kisugárzó egyéniség ellenállhatatlan varázszsal vonzotta magához a renaissance tudósait; végül a világ egyik legnagyobb szónokának pathosa tanítványaivá avatta a művelt nemzetek politikusait.
Az egyetlen ókori prózai műfaj, melyet Cicero nem művelt, a történetírás. De ezen a téren volt e korszaknak két kiváló embere, maga Julius Caesar és Gaius Sallustius Crispus. Egy harmadik író, Cornelius Nepos is népszerűségre vergődött, de történeti műveiből csak egy pár görög hadvezér életrajza maradt fönn, melyeknek könnyed ugyan a stilusuk, de sok bennök a tárgyi tévedés, és annyira felszines, sőt színtelen a feldolgozás, hogy sokan az eredeti mű kivonatának tartják. – A nagy dictator sokféle hódításai és politikai küzdelmei között sohasem hanyagolta el az irodalmat. Kortársai ékesszólásáért is dicsérik, a ki méltó versenytársa lehetett volna Cicerónak, ha teljesen a szónoklatnak szentelte volna tehetségét. Mindenféle tárgyú iratai közül csak commentariusai maradtak ránk, galliai hódításairól és a polgárháborúban vívott csatákról szóló emlékiratok. Czímük szerény; szerzőjük látszólag csak anyagot akart bennök nyujtani a jövendő történetíróknak. De tényleg Sulla példáját követte, ki emlékirataiban politikáját akarta igazolni. Caesar a gallus hadjáratok eseményeit czélzatosan úgy állítja össze, hogy élénk hatást tegyenek a rómaiakra. Nyiltan sohasem dicséri magát, de nagy gonddal kiemeli hadjáratainak nehézségét és fontosságát, igazolni iparkodik hosszúságukat és feltünteti veszedelmes jellegüket. Maga nem vonja le a következtetést, de ez az eseményekből magától alakul ki, s az olvasó a titkos czélt nem sejtve, oly itéletet alkot a gallus háborúról, a minőt Caesar óhajtott. Ugyanily ügyes összeállítás jellemzi a polgárháborúról szóló commentariusait, melyeket szemlátomást nem maga fejezett be; talán Aulus Hirtius és más hívei voltak az utolsó könyvek szerzői. Előadja bennök viszonyát Pompeiushoz és a senatushoz, így védvén magát a sorok között esetleges támadásoktól. Stilusa átható nagy eszének megfelelőleg egyszerű, világos, élénk; a nagy hadvezér erényei irataiban is visszatükröződnek.
Róma első igazi történetírója Gaius Sallustius Crispus (Kr. e. 86-35, u. c. 668-719), ki egészen új irányban műveli tárgyát, a mennyiben bölcselkedve, pragmatikusan igyekszik megmagyarázni az eseményeket. Legnagyobb műve, az öt könyvre terjedő Historiae, melyben Sulla halálától a Kr. e. 67. évig terjedő korszakot írta meg, elveszett. Csak két kisebbszerű monographiájában (a Jugurthával viselt háború és a Catilina-féle összeesküvés) tanulmányozhatjuk módszerét. Főleg a numidiai háború leírásából tünik ki történetírói felfogása. Politikai érzületét nem igyekszik benne elnyomni, mert Caesar híve ép azért választotta e tárgyat, mert bő alkalmat nyujtott az oligarchikus kormányzat bűneinek feltárására. Mindazáltal ezt csak másodrendű czélnak tartja; a történetírás az ő szemében művészet és a jövendő államférfiak tanítómestere. Előszavában ki is fejti erkölcstanító álláspontját. A görögök közül főleg Thukydidest utánozza, de nem tudja egészen feledtetni, hogy e tulajdonságok nála eltanultak, mesterénél pedig természetesek. Az is csökkenti műveinek hatását, hogy oly bűnökért rójja meg korát, melyektől maga sem volt ment. A censor kitörölte a senatorok sorából, Numidia átkozta kormányzati zsarolásaiért, s így nem volt joga oly szigorúan törni pálczát mások fölött. Tagadhatatlanul nagyon tehetséges író volt; stilusában az idősb Catót követve szereti ugyan a régies alakokat, de világosan, röviden, szinesen, erőteljesen ír. Előadása, leírásai, közbeszőtt beszédei nagy művészetre vallanak, s a szereplők képét igazsággal és plastikusan domborítja ki.
Nagy tudományáért és rengeteg irodalmi munkásságáért Marcus Terentius Varro (Kr. e. 116-27, u. c. 638-727) is megérdemli, hogy e korszak írói között felemlítsük. Aelius Stilo tanítványaként korán philologiai és régiségi tanulmányokba merült, a nélkül azonban, hogy a közélettől visszavonult volna. Résztvett a kalózháborúban és sikertelenül harczolt Hispaniában Caesar ellen, de ez őt kegyelmébe fogadta és egy megalapítandó nagy könyvtár élére akarta állítani. Később Augustus ellenfele volt, de Antonius híveként ismét bocsánatot kapott. Késő haláláig folyton írt prózát, verset (főleg saturát) egyaránt, s hetven műve több mint 600 könyvre terjedt. Főműve a világi és vallási ügyeket tárgyaló Antiquitates volt, melyet sokszor idéznek az egyházatyák. Reánk csak három könyvre terjedő műve a földmivelésről maradt fönn teljesen és a latin nyelvre vonatkozó művéből hat könyv. Stilusában semmiféle művészi érzék nem nyilatkozik, s ép Varro nyelvezete árulja el, mennyit köszönhet a római irodalom Cicero nyelvfejlesztő erejének.
XXIV. A második triumviratus < > XXVI. Augustus uralma ———— III. SZAKASZ: A KATONAI MONARCHIA MEGALAPÍTÁSA ——— III. RÉSZ: FORRADALMAK ÉS POLGÁRHÁBORÚK. A CSÁSZÁRSÁG MEGALAPÍTÁSA —— III. KÖTET: A RÓMAIAK TÖRTÉNETE — NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |