NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET — IV. KÖTET: A NÉPVÁNDORLÁS KORA — AZ ISZLÁM —— AZ ISZLÁM AZ OMAJJÁDOK BUKÁSÁIG. ——— LVIII. Byzanczi császárok az V-X. században. < > II. Mohammed és az iszlám kezdetei. |
Az arabok az iszlám előtt.
Pedig egyéb népek történeti feljegyzései elég adatot nyujtanak azon kapcsolatról, mely az ókorban Arábia, meg a Kelet és Nyugat nagy államai közt fennállott.
Az arab nép történeti emlékei alig terjednek távolabbra, mint az iszlám alakulását valami két évszázaddal megelőző időre.
Sem az ország történetét felvilágosító felirat, sem szájhagyomány nem egészítik ki azon adatokat, melyeket e nemzet régi történeti kapcsolatairól egyéb népek irodalmából meríthetünk.
Az arab nemzet lakóhelyei már az ókorban túlterjedtek azon a határon, melyet földrajzi értelemben Arábia országának szoktunk venni. Észak felé a 30. szélességi fokon túl, mely az arab félsziget határa, az arab nemzet egészen északi Syriáig terjedett, beleértve a szinai félszigetet, a régi nabatusok fészkét (Petra), a Jordán keleti vidékét, innen északnyugat felé a syriai sivatagot és a syriai culturországot Palmyráig és északkeleti irányban az Euphrates alsó vidékét.
Az iszlámot megelőző időben Arábiának csak déli részén (Jemen, Hadramút) fejlődött ki rendes állami élet. A Kr. e. 2. évszázad óta itt virágzott a szabusok, minusok, katabánok és hadramútiak
A déli arabság soha sem érzett nemzeti közösséget az északi arabsággal. Az arabság e két rétegének nem voltak közös hagyományai. A bibliai genealogiák és egyéb tudósítások is különbséget tesznek közöttük. Együttes történeti életet soha nem folytattak. Életmódjukban, műveltségükben teljesen eltérnek egymástól. Ezért joggal szoktunk hozzá, hogy az iszlám előtti időkben Jemen nemzeteit a tulajdonképeni arabság köréből kirekeszszük és az arabokról szólván, területük déli határának körülbelül a 18. szélességi fokot tekintsük.
E különválást időszámításunk első századában egy fontos esemény szakította meg, az egyetlen, mely nem veszett ki az arab nemzet történeti tudatából. A Középarábia sivatagjaiban kóborló törzsekre sokkal mélyebbreható következményekkel járt, semhogy bármily kurta historiai emlékezésükből nyom nélkül eltünhetett volna. Hisz ez esemény folytán új elemek ékelődtek a beduinok conservativ szellemű társadalmába, új tényezők járultak évezredeken át változatlan viszonyaik közé. A sivatag népvándorlásának nevezhetnők. Akár, mint maguk az arabok beszélik, egy pusztító áradás következtében, mely a kereskedő nép életfeltételeit felzavarta, akár, mint mások hiszik (Wetzstein), országuk túlnépesedésének okából, az első évszázadban Arábia lakosságának tetemes része kivándorolt régi lakhelyéről. Észak felé vették útjukat. Nagy részük állandóan megtelepedett Közép- és Északarábiában és az itt tanyázó törzsek számát gyarapította; mások még tovább is vándoroltak, egy ideig a Jordán keleti partján, innen tovább vándorolva a Hauránban vetették meg lábukat és e területen ősi délarab culturájuk nyomait azon építészeti emlékekben örökítik meg, melyek maradványai (ghasszanida építészet) a modern műtörténetnek érdekes problemát nyujtottak. Itt sem állapodnak meg mindnyájan; egy részük Mesopotámiába, egy másik részük Északsyriába folytatja vándorútját. Az ottan tanyázó népek közt sikerült nekik is hatalomra vergődni, amott mint a szaszanidák vasallusai (a II. század közepe felé) a lakhmida
A déli arabok kivándorlása, egyrészt a sivatag statistikai viszonyaiban, másrészt az arabság hatalmi helyzetén nagy változásokat idézett elő. Hozzátehetjük, hogy nagy befolyással volt az arab nép művelődési állapotára is. A hírai és palmyrai udvarok a perzsa és görög műveltség hatása alatt állottak és e körből nem csekély művelődési elem szivárgott át a sivatag lakói közé is.
A Középarábiában megtelepedő délarab törzsek (kahtaniták;
Az északi arabok területét 50,000 -mérföldön, melynek egyharmad része teljesen műveletlen sivatag, most körülbelül 12 millió ember lakja. Bajosan lehetne akár csak megközelítő számadatot nyujtani a lakosság számáról azon időre nézve, melyben a következő fejezetekben vázolt történetek lefolynak. Annyit azonban tudunk, hogy az arab nép régi időktől fogva két rétegből állott: a félszigeten gyéren szétszórt városok lakóiból, kik földműveléssel és különösen kereskedéssel foglalkoztak s kiknek karavánjai Syriába és Egyiptomba vitték Arábia termékeit (ilyenek viszik Egyiptomba a bibliai Józsefet is) és a sátoros beduinok-ból, (˘ArabeV Schnitai ) kiknek állandó lakhelyeik nincsenek, s juhtenyésztéssel foglalkozva legelőről legelőre bebarangolják a nagy félsziget területeit egészen fel déli Mesopotámiáig.
Vallásos élettel leginkább a letelepedett, városlakó népség között találkozni. A városokban voltak az arab istenségek központi szentélyei, melyek köré a nagy országos vásárok és búcsúk a legtávolabb vidékről egybe gyűjtötték az arab embereket. Ős idők óta a legtekintélyesebb ily szentély hírében állott a Mekka
Különben a városok lakóit meglehetős lenézéssel illették a sivatagban tanyázó arab lovagok. A városiak is őket tekintették a valódi arab nemesség és lovagiasság képviselőinek. Tökéletes, emberséges ember, ez volt társadalmi nézetük, csak sátrak alatt tanyázik. Nem irigyelték a földmivelőtől szántóföldjét, nem a nagy uraktól palotáikat. Nem óhajtottak palástot cserélni burnuszaikért. Valóságos megvetés tárgyát látják különösen a mesteremberekben. Nem szabad embernek való dolog a mesterség. A régi arab költészetben nem ritkák az oly költeményeknek, melyekben ez érzület nyilatkozik: a finom életmód közelébe jutó arab ember visszavágyakozása a sivatag szabadságába. Az igazi nemzeti ideálokért lelkesedő arabok még későbbi időkben is a sivatag törzsei közé küldik fiaikat, hogy e féktelen környezetben finomabb művelődésre tegyenek szert, mint a minőt a városi élet nyujthatna nekik.
A beduin törzseket tekintették tehát az arabság szivének. A városiak sem voltak egyebek, mint a beduinság egyes letelepedett rétegei. Törzsfáik a sivatagi arabok törzsfáihoz voltak kapcsolva. A beduin-arab magatartását egyáltalán a származáson alapuló gőgösség jellemzi. Embertársaihoz való viszonyát törzsfáiknak összemérése szerint határozza meg. Az egyenértéküség megállapítása törzsről törzsre és egyénről egyénre gondolkodásuk legfontosabb tárgyát teszi. Emlékeik csakis a körül forognak, mit tudnak a különféle törzsek őseiről, jót, rosszat. Híven őrzik az idegen törzsek származását, viselkedését megbecstelenítő vagy gyanusító adatokat. Költőik ezeket használják fel az egymással való versengésben. A beduin ember gyalázatnak tekintette leányát oly törzsbelihez adni nőül, mely törzs az övével nem volt egyenrangúnak elismerve. Ez aristokratikus
A sivatag lakóinak társadalmi viszonyai a törzsek rendszerén alapultak. A pogány arab összes tudománya a genealogiában merült ki, s politikája is a genealogia kérdései körül forgott. Azon csoportok, melyek valamely valódi vagy akár csak mythikus közös őstől származtak, s együttesen éltek és kóboroltak, egy-egy törzset (kabila) alkottak. Ez alapon aztán többé-kevésbbé rokon törzsekre ágaztak. A származás rokonsága volt alapja a közös érdeknek, a politikai barátságnak, a rokonok közt fennálló védelmi kötelezettségnek, ugymint az ótalom és segítség tartozásának is azon idegen törzsek ellenében, melyekkel folytonos háborúságban éltek. Már most megértjük, miért idegenkedtek a tősgyökeres északi törzsek a déli Arábiából bevándorolt és közöttük megtelepedett törzsektől. A legelők és források birtoklása, a vendégjog megsértése, a vérbosszú ügyei szüntelen torzsalkodásra nyujtottak alkalmat. Ily tusákra szövetkeztek a barátságos törzsek. Volt rá eset, hogy oly törzsek is szövetkeztek, melyeket a származás közössége nem kapcsolt össze. Ily szövetkezés ősrégi hagyományoktól megszentelt ünnepélyes formaságokkal folyt le, vérszerződések közt, melyeknek az volt a czélja, hogy a vérközösséget jelképesen helyettesítsék. Az ily szövetséget, mely nagyon gyakran fordult elő a kahtanita és modarita származású törzsek között is, hilf
A hilf
Mindezen viszonyokat a legcsekélyebb apróságokig évezredes hagyományban gyökerező szokásjog
Nem kellett valami fontos dolognak előfordulnia, hogy a beduinok vad háborúval törjenek egymás ellen. A legcsekélyebbnek látszó ürügyek révén évtizedekig dühöngő törzsháborúk boríták lángba a sivatagot. Az arab nép évkönyvei tele vannak az ily törzsháborúk történetével s azon harczias költészettel, mely a csekélységek miatt kelt pusztító tüzet élesztette. Az iszlám előtti arab történelem nem is áll egyébből, mint ezen véres harczok hagyományos elbeszéléséből. A legismertebb példa erre nézve az úgynevezett Beszúsz háborúja,
A Dáhisz és Gabra lovak futtatásából a Keisz és Fezára szomszédos törzsek hosszadalmas háborúi keletkeztek, melyekben az arab nép legünnepeltebb hősének, Antarának is kiváló szerep jutott. Ily háborúk annál vérengzőbbek voltak, mert kóbor törzsek közt folytak le, a melyek a nyílt sivatagban minduntalan szemben álltak egymással. Sok beduin arab törzs végleg elpusztúlt ily háborúk alatt; a fegyverbiró tagok mind ott vesztek a csatamezőn, a többieket meg a győztes törzs fogságba ejté s bekebelezte. Ezen vérengzéseket ki nem kerülhette az arab törzs, hacsak a gyávaság gúnyát nem akarja vala magára vállalni; a kit pedig ily gúny ért, a sivatag társadalma szemében elvesztett minden jogot a lovagias becsületre.
Ebben a vallásban kevés helyet foglalhatnak el az intézmények; annál többet a törzsek életével egybekapcsolt hagyományok.
A VII. században, a mennyire az irodalmi emlékekből láthatni, már a városokat lakó arabok vallása sem függött lelki buzgósággal az öröklött pogányságon. Mindenfelé a vallásos érzés elgyengülését és lankadását tapasztaljuk. Azt a benyomást nyerjük, hogy az ősi vallás dolgai iránt az egész vonalon a legszélsőbb közönyösség nyilvánul. Ugy látszik, hogy a mekkai cultust se annyira a hivek vallásos lelkülete istápolta, mint inkább azon nagy világi érdekek, melyekkel a mekkai nagy urakra a Kába köré gyülő nagy zarándokolás egybe volt kapcsolva. Hiszen ez volt gazdagságuk forrása.
Vallásuk lényegében nem is volt más mint durva fetisizmus. Kőbálványaikat, melyekhez haszonleső várakozással fordultak, az istenség ősrégi semita neveivel nevezték el (Al-Lát, Al-Uzza Manát)
Általán el lehet mondani, hogy az istenek tisztelete nem is annyira a beléjök helyezett hitben és az ettől függő erkölcsben jutott kifejezésre, mint inkább azon öröklött cultusszokásokban és cselekvésekben, melyek gyakorolásának legfelsőbb oka és alapja azon tényben volt megadva: hogy így cselekedtek eleink, így örököltük tőlük. Az ősök szokása, ez az arabság legszentebb legsérthetetlenebb gondolata. A világért sem térnek el tőle idegen szokások kedveért. Ugy gondolkodtak e kérdésről, mint Herodotos (IV 76) skythái, kik Anacharsison véres bosszút álltak, a miért «Hellásba utazott és ott idegen szokásokat vett fel». Szunna:
LVIII. Byzanczi császárok az V-X. században. < > II. Mohammed és az iszlám kezdetei. ———
AZ ISZLÁM AZ OMAJJÁDOK BUKÁSÁIG. ——
IV. KÖTET: A NÉPVÁNDORLÁS KORA — AZ ISZLÁM —
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET