NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET — IX. KÖTET: AZ ABSOLUTISMUS KORA —— II. RÉSZ: AUSZTRIA, MINT NAGYHATALOM ÉS MAGYARORSZÁG ——— VI. Bethlen és a Rákócziak kora. < > VIII. Az ország felszabadítása. |
MAGYARORSZÁG BELSŐ VISZONYAI A TÖRÖK KIÜZÉSÉIG.
Az ország megoszlása óta Erdélynek, a rendiségnek és a protestantismusnak jutott történetében a vezető szerep. A bécsi béke olyan Magyarországnak lehetőségét mutatja, melyben a protestáns vallás az uralkodó, mely rendi kormány alatt áll és melynek királyai alig hogy szinét birják a hatalomnak. Nemzeti szempontból ez elégnek látszik és még sem az. Mert az ezen állapotba való belényugvás lemondás volt minden nagy nemzeti hagyományról, nemcsak egyházi tekintetben. A protestáns Anglia magáévá tette és tovább fejlesztette a katholikusnak minden nagy emlékét és az egyházilag ketté választott Németországnak is sikerült végre protestáns vezetés alatt visszaszerezni egységét és hatalmát. De nálunk a rendi és protestáns uralom a törökre volt kénytelen támaszkodni, kénytelen lemondani az ország nagy részének felszabadításáról és bárminő súlyosnak érezték is Bethlen s a Rákócziak gyakran a török igát, nyakukra vették, mert a még súlyosabbat, a németét, hajították el vele. A nemzet így csak egyoldalú életet él, nagyobb czélok nélkül, máról holnapra, megelégedve azzal, amije van.
De ez csak az egyik baj és veszedelem. Még nagyobb ennél az, hogy a nagy szempontok hiánya a személyes önzésnek nyitott utat és hogy lassankint elhanyatlott a nemzetben az a szellem, mely mindent koczkára tesz, hogy mindent nyerhessen. A rendi uralomban nem volt meg az az erő, az a tekintély, mely igazán szervezi, erőfeszítésre, áldozatra képessé teszi a nemzeteket. Alig lehet kétségünk a felől, hogy a harmincz éves háború első éveiben, midőn II. Ferdinándot Bécsben ostromolják, a török pedig a perzsa és a lengyel ellen viselt háborút, az ország erejének központosítása oly vezér alatt, mint Bethlen Gábor volt, kivívhatta volna a teljes függetlenséget. De a lelkes buzgalom helyett azt találjuk, hogy a megyék sem adót, sem katonát nem szolgáltatnak úgy, mint megkivánták; hogy a főurak örökké alkudoznak az ellenséggel és minden kedvezőtlen esetben alkalmat találnak a szabadság zászlajának elhagyására. Nehezünkre esik kimondanunk, hogy a nemesség legnagyobb része élvezte ugyan a szabadságot, de áldozni érte nem tudott. A politikai és katonai munka javát Erdély fejedelmei és a hajduság végezték, ezeknek ereje pedig csekély volt a nemzet megváltására.
Ily viszonyok közt nem csoda, ha hazánkban is, igaz, hogy a dynastiának és az európai katholicismusnak hathatós támogatása mellett, nagyot haladt az ellenreformatio ügye. Hiába, a fennálló viszonyok nem elégíthették ki a hazafiakat. Mohácsot, Budát, Szigetvárt nem lehetett feledni, még kevésbbé a töröknek napról-napra ismétlődő zsarolását, pusztítását. És ha a nemzeti hatalom fényes korszakaira tekintettek vissza sovár szemmel, látni kellett azt is, hogy a protestantismus terjedése egykorú az ország megoszlásával, gyöngülésével és a török járommal.
Ismét az a két nagy párt éled fel, mely a XVI. század első felében küzdött az uralomért. Az egyik a törökben, a másik a németben látta a nemzeti ellenséget. Az a körülmény, hogy a Habsburgházat európai bonyodalmai akkor képtelenné tették az ország alávetésére, még inkább azok mellett szólt, kik a török ellen akarták fordítani a nemzet egyesült erejét.
Nemcsak az a tény, hogy a protestantismus minden diadala ellenére is fenmaradt az egyházi szervezet, fenmaradt a főpapság országrendisége, nemcsak az, hogy Horvátországot nem is számítva, Erdélyben s a királyi Magyarországon is jelentékeny számmal voltak még a római egyház hívei, tette lehetővé az ellenreformatio gyors előre haladását, hanem mindenek fölött az, hogy a katholicismus, a nemzeti nagy múlt hite, sokkal erősebben magában foglalta a török elleni harcz eszméjét, mint ellenfele.
Mind a mellett oly túlnyomó volt már a protestantismus, annyira azonossá vált az alkotmányos szabadság és rendiség gondolatával, hogy csak a hitnek, a szellemi erőnek és a világi ügyességnek az a ritka egyesülése kezdhette meg ellene a harcot, mely Pázmány Péterben megvolt.
Ez a nagy férfiú Nagyváradon született 1570 okt. 4-én mint egy igen tekintélyes ősi család ivadéka. Atyja egyik megbizott embere volt Frater Györgynek s a református egyházhoz tartozott. A fiatal Pázmány Kolozsvártt tizenhárom éves korában a katholikus hitre tért: azon korban, midőn már mély gyökeret vert lelkében a nemzeti érzés, de még nem szilárdulhatott meg a vallásos meggyőződés. Áttérése egy időbe esik a jezsuita rend állandó megtelepedésével hazánkban és e rendnek volt műve, melynek egyik főelve volt első sorban az előkelőket és azok fiait nyerni meg a maga részére. A Báthoryak patronatusa nagy jövővel kecsegteté a rendet és tagjait s a fiatal Pázmány Erdélyből Krakóba ment tanulmányai elvégzésére, hol a nagy Báthory István biztosította a rend hatáskörét. Egymásután bejárta a katholikus mozgalom központjait, Bécset, Rómát és Gráczot. Mindenhol nagy elismerést nyert tanulmányai által és mindenhonnan azt szerezte meg, mi legszükségesebb volt pályája eredményéhez: Bécsben az udvari élet ismeretét és a simulékonyságot, Rómában a vallásos buzgóságot s az egyház hatalmába és diadalába vetett rendíthetetlen bizalmat, Gráczban annak belátását, hogyan lehet rövid idő alatt katholikussá tenni egy nagyrészt protestáns országot. Hazájába visszatérve megkezdte birodalmi harczait a protestantismus szóvivői ellen. Nem hiszszük, hogy valami sok hivet szereztek volna bármely félnek a hittudósok foliansai, de az még sem maradhatott hatás nélkül, hogy a reformatio megkezdése óta annak követői foglalták el majdnem harcz nélkül az irodalom terét és ostromolhatták a katholikus hit ágazatait és szervezetét a nélkül, hogy saját védelmökre kellett volna gondolniok. Ez állapot megszünt. Pázmány vitairataiban csakhamar védelmi szerepre szorítá a protestantismust és csak az alkalmat várta arra, hogy a politikai életben is hasonló eredményre jusson. Férfikorának virágában állott, midőn 1607-ben megtelepedett hazájában. Vitairatai már megállapították hirnevét, mindenki a katholicismus legfőbb előharczosának, a reformatio legveszélyesebb ellenének nézte az egyszerű jezsuita szerzetest. Ép azon korba esik hazatérése, midőn a bécsi béke és az utána következő cseh-morva zavarok mindenkorra megdönteni látszottak a Habsburgok monarchiájában a katholikus egyház túlsúlyát. De ő nem csüggedett, épen a megpróbáltatás éveiben írta főművét: Az igazsághoz vezető kalauzt (Hodoegus), mely még életében több kiadást ért és mai napig a magyar katholikus theologia legfőbb művének tekinthető.
Bármily nagyra becsüljük is Pázmány irodalmi érdemeit, bármennyit köszönhet neki a magyar nyelv, melynek először ő tárja ki gazdagságát, szereplését nem szabad tisztán irodalmi és tudományos szempontból megitélni. E téren ő az első, de nem áll egyedül. A katholikus theologia magyarosításában méltó társa volt Káldy György bibliafordító, szintén jezsuita, s nagy református tudósok, Geleji Katona István és Keserűi Dajka János méltó vetélytársainak bizonyultak. De a hittérítés harcza nem várostrom, hol a vaskos kötetek nehéz tüzérsége dönt, sokkal többet ér a személyes hatás, rábeszélés, nevelés, az élő szó varázshatalma, az érdekek ügyes felhasználása. Épen az értelmi és erkölcsi tényezőknek, a politikai és családi érdekeknek ügyes és czélhoz vivő felhasználásában nyilvánult Pázmány imponáló személyisége és mindent felölelő tehetsége.
Rábeszélésének és szónoklatainak sikerült a katholikus párt részére nyerni a magyar aristokratia legelőkelőbb tagjait, az Esterházy, Pálffy, Forgács, Homonnay és Zrinyi családokat. Tudta, hogy a magyar közélet egész berendezésénél fogva az aristokratia egyértelmű a nemzettel, és hogy annak nagy része szívesen fogja követni természetes vezéreit. Nemcsak tanítója, atyja lett az új katholikus főnemességnek, melynek emelkedéséről gondoskodott, melynek gyermekeit eszméi szerint nevelte, melyet egyaránt buzgóvá tett hazafias és vallásos kötelességek teljesítésében. Ép oly erősen támadta meg a protestantismust politikailag, mint egyházilag, mint a nemzet egységének és összetartásának megbontóját. A zsolnai zsinat végzései és Thurzó György intézkedései ellen oly elkeseredett polemiát folytatott befolyása alatt az érseki udvar, hogy a nádor békeháborítónak akarta nyilváníttatni az érseket.
Mindezt Pázmány még mint egyszerű jezsuita pap vitte véghez. Tehetségeihez méltó pálya nyilt meg, midőn Forgács primás 1615 okt. 16-dikán meghalt. A jezsuita rend szabályai eltiltották a tagoknak a világi papságba lépést, de a pápai udvar szívesen adta meg a dispensatiót, bár ő ellene is számos váddal léptek fel, mint rendesen a primási szék jelöltjeinél. A király már 1616 szept. 28-án kinevezte őt Magyarország primásává, miután átmenetül az évi április 25-én kinevezte turóczi préposttá. Az 1618-iki országgyűlést már az ő szelleme vezeti. Katholikusok, még pedig áttértek, nyerik el az ország legfőbb méltóságait; Ferdinánd, a katholikus párt főreménye ismertetik el királynak. A cseh háború kitörése és a magyar protestantismus hatalmas támogatója, Bethlen Gábor, megakadályozták további diadalait, de csak azért, hogy érdekesebbé tegyék a küzdelmet és mind újabb tehetségeit hozzák napfényre az érseknek. Eddig hittérítő és apostol volt, most politikus lesz és diplomata. Katholikus volt szívvel, lélekkel és néha nyilvánosan is a legnagyobb energiával adott kifejezést a protestánsok elleni gyűlöletének. Inkább akará, hogy jószágai elpusztuljanak és üresen álljanak, mint azt, hogy protestáns templomok emelkedjenek rajtok; inkább kivánta farkasok és rókák lakóhelye gyanánt látni az országot, mint eretnekek hazájául. Hanem midőn be kellett látnia az erdélyi protestantismus nagy szervező és kulturális hatalmát, midőn másrészt Csehország példája arra tanítá, hogy a protestantismus erőszakos leverése veszélyt hozó a nemzetiségre nézve is: megtanulta hazája érdekében mérsékelni térítői buzgalmát. Ő, kit a beszterczebányai gyűlés száműzött, később Magyarországra nézve szükségesnek nyilvánítá a protestáns Erdély fenmaradását, tisztelettel szólott és írt Bethlenről és támasza, volt Rákóczi Györgynek a császári udvarnál. Ha mint katholikus egyedül uralkodónak akarta is látni hitét hazájában, másrészt mint magyar és főúr, nem akarta nemzete megrontását, az alkotmány megsemmisítését. Addig csak két irány közt volt választása Magyarországnak: a protestáns közt, mely politikailag elszakadásra vezetett a Habsburgoktól és szövetségre a törökkel; s a katholikus közt, melynek egyenes következései gyanánt a német uralom és a császári absolutismus tüntek fel a láthatáron. Csehország meghódítása az európai viszonyok akkori állása szerint egészen az utóbbi iránynak adta volna a túlsúlyt és hazánk teljesen ketté szakad, martalékul a töröknek és németnek. Pázmány Péter érdeme, hogy Magyarország királyi része, a katholikus párt erősebb szervezése által elkerülte Csehország sorsát, ép úgy, mint Bocskaynak és Bethlennek érdeme a protestáns rész szervezése és a török befolyástól való emancipálása.
A ketté vált Magyarország nyugoti fele is nagy részében még protestáns volt, de Pázmány nem mondott le a reményről, hogy legalább azt teljesen katholikussá tegye. Nem lehetett azt elérni sem fegyveres erővel, sem törvényes úton. Bethlen állotta útját az elsőnek, a bécsi, nikolsburgi és más békekötések, továbbá a magyar nemesség túlnyomó többsége a másodiknak. Hanem épen a magyar törvény mutatta meg a katholikus reactio keresztülvitelének lehetőségét azon hatalom és önkény által, melyet minden törvény ellenére a nemesnek engedett. Általános észrevétel, hogy a contrareformatio a reformatio fegyvereivel győzött; különösen áll ez hazánkra nézve. A protestantismus gyors diadalait nemcsak előharczosai buzgóságának, irodalmi és hitszónoki tevékenységének köszönheté, hanem tán első sorban a nemesség pártfogásának, mely erőtlenekké tette annyi országos törvénynek ellene sujtott csapásait. Mihelyt tehát sikerült egy nemest megnyerni a katholicismus ügyének, azonnal síkra száll a katholicismus érdekében a nemesi szabadágok és privilegiumok óriási serege, a földesúr természetes befolyása alattvalóira, melyet ez esetben készséggel támogat a királyi kormány ereje. Ehhez járul magának a katholikus egyháznak mérhetetlen földbirtoka, mely Pázmányban erős és hatalmas védőre és visszaállítóra talál.
Protestáns templomokból ismét katholikusok válnak, a protestáns papok helyét ismét katholikusok foglalják el. És nemcsak a győzelemre fordítanak gondot, hanem a hódítások megtartására is. A katholicismus előbbi hanyatlásának főokát papságának fegyelmetlenségében és tudatlanságában láttuk. Most szigorú zsinati szabályok állították helyre a magyar katholikus egyház disciplináját, mely fölött maga a primás őrködött és Pázmány áldozatra kész buzgósága mind újabb helyeket teremtett művelt és fegyelmezett papság nevelésére. Mint mindenütt, itt is a jezsuiták jártak elől. Részökre alapította az érsek a nagy pozsonyi collegiumot (1625), részökre a győri püspök a székvárosában virágzó főiskolát. Hogy fentartassék a magyar egyház összeköttetése a rend és a katholikus egyház főhelyeivel, dúsan javadalmazott magyar collegiumot alapított Rómában és az utána nevezett «Pázmáneum»-ot Bécsben. A nagyszombati collegium, a jezsuita rend első fészke hazánkban, az ő valóban királyi alapítványa által nyerte el a főiskola rangját (1635), s továbbra is a rend kizárólagos vezetése alatt maradt.
Midőn Pázmány megkezdé működését, majdnem egyedül állott. Pályája végén válogatott csapatja vette körül az eszméit követő, szellemének befolyása alatt nevelkedett, művét folytatni és kiegészíteni hivatott egyházfőknek és államférfiaknak. Az elsők közt nevezetesebbek Sennyei István és Dallos Miklós győri püspök, kik közül az előbbi mint királyi kanczellár fontos politikai szerepet vitt, az utóbbi mint diplomata tűnt ki. A világi államférfiak között legnagyobb jelentőségre és hirre Esterházy Miklós jutott, e nagy család virágzásának megalapítója. Természetesnek látszik, hogy egy időben történik a magyar katholikus egyház újonnan megalapítása és azon katholikus aristokrata családok feltünése, melyek azóta a közélet minden terén, folytonos összeköttetésben az egyházzal, oly nagy befolyást gyakoroltak hazánk sorsára.
Esterházy Miklós egy régi, de nem nagyon gazdag nemesi családnak volt sarja és ifjúsága óta királyi szolgálatban állott. Egyaránt szívén feküdt az országnak és dynastiának sorsa s családjának gazdagsága, melynek szerencsés házasság által ő vetette meg alapját. A katholikus hitre tért és Pázmány befolyása alá jutott, de bár a főczélokat illetőleg a világi főúr meggyőződései megegyeztek a primáséval, Esterházy nem mindenben rendelte alá itéletét mestere nézeteinek. Míg az érsek első sorban az egész egyháznak és a magyar nemzetnek általános érdekét tartotta szem előtt s inkább megalkudott a dynastiával, mintsem hogy azt tette volna politikája kiinduló pontjává, Esterházy, mint dunamelléki nemes, királypárti volt első sorban és a török ellensége. Ebből folyt az a látszólagos ellenmondás, hogy a magyar katholikus párt világi feje sokkal nagyobb buzgósággal hirdette a harczot a török és a vele szövetséges protestáns Erdély ellen, mint annak egyházi vezére. Ki tagadná, hogy Esterházy e kérlelhetetlen consequens politikájára nagy befolyása volt a reménynek, hogy birtokokat és hatalmat szerez az újonnan meghódítandó területen, mire a Csehországban végbement reactio mutatott utat és módot. Erdély fejedelemsége sem látszott elérhetetlennek előtte. Hanem az aristokratikus kormányok általános sajátsága, hogy a szereplő egyéniségek különös érdeke majdnem észrevétlenül egybefolyik az általok képviselt országos érdekkel és ha Esterházy roppant vagyont és befolyást biztosított a maga és családja részére, másrészt bizonyos, hogy fáradhatatlanul szentelte nagy tehetségeit királya és hazája szolgálatának.
Midőn az 1625-diki országgyűlés a kétszinű Thurzó Szaniszló után őt választá meg nádornak, el volt döntve az ellenreformatio törvényes diadala hazánkban. Nem akadályozá meg azt Bethlen és Rákóczi, nem az Esterházy és Pázmány közt gyakran kitörő, néha szenvedélyes vetélkedés. A magyar nemesség túlnyomó részének egyházi pártállása megváltozott és csak idő kérdése lehetett már e változásnak politikai kifejezésre jutása. A nemzet zöme I. Ferdinánd ideje óta mindig a legnagyobb bizalmatlansággal viseltetett a Habsburgok irányában: ez most megszünt. Bethlen első hadjáratában még hozzá csatlakozott majdnem az egész magyar nemzet, a későbbieknél már magára maradt. Az országgyűlések hangulata sokkal loyalisabbá vált. Lehetőnek látszott a magyar alkotmány fentartása Habsburg uralom alatt is. Másrészt pedig az udvar, mely oly kérlelhetetlenül vetett céget Csehország százados szabadságainak, épen támaszaiban találta absolutismusra törő terveinek leghatalmasabb akadályait. Míg Esterházy és Pázmány állottak a királyi párt élén, lehetett szó a protestantismus megsemmisítéséről, de az már nem volt egyértelmű a magyarság tönkre tételével. E két férfiú vetette meg alapját azon katholikus és dynastikus aristokratiának, mely kétszáz éven át kormányozta Magyarországot, közvetítve a nemzet és a király közt. A töröktől való félelem megakadályozta őket a teljes függetlenségre való törekvésben, hanem azért nem mondtak le nemzetök jövőjéről és az ellentétek elsimítása által megóvták azt Csehország sorsától.
Magyarország sorsa egyrészt Bécsben dőlt el, másrészt az erdélyi fejedelmek udvarában s a portánál; mind csekélyebbé válik az országgyűlések jelentősége. A kort leginkább érdeklő kérdésben, a vallásiban, nem ők intézkednek, azt internationalis szerződések szabályozzák, a külügyekre nagyon kevés a befolyásuk. Conservativ természetükhöz híven az egész korszakon át alig rendelnek el mélyebbre menő változást az alkotmányos, hadügyi vagy pénzügyi viszonyokban. A változtatás helyett mindinkább a réginek védelme és fentartása kezdett fő politikai elvvé válni. Számos törvény erősíti s újítja meg a nemesség felkelésének kötelességét, még több írja ki a jobbágy adóját, melynek összege, a pénz értékének sülyedésénél fogva, mindig emelkedett. Erélyesen folytatták az idegen kapitányok és zsoldosok elleni törvényes harczot, törvénynyé tették, hogy Magyarországon csak honfi lehet kapitány, s hogy míg nem vezetik ki az idegen katonaságot, az a nádornak és a magyar vezéreknek álljon parancsa alatt.
Esterházy nem érheté meg terveinek és politikájának diadalát. A tanácsban erős vala, de a háborúban többnyire szerencsétlen. A linzi béke, mely röviddel halála után köttetett, megmutatta, hogy a protestáns párt nem fogja könnyedén feláldozni országos állását, sem Erdély önállóságát. Az udvarral szemben is mind nehezebbé vált a loyalis hazafiak állása. Bár Esterházy után mindig katholikus nádorokat választottak, az udvar nem látta szívesen e méltóságot, a magyar alkotmány legfőbb őrzőjét. Az 1655-iki országgyűlésen már szó volt arról, hogy nem töltik be a nádori méltóságot, hanem a primást nevezik ki helytartónak. Hanem a magyar rendek tudni sem akartak erről. Nádorrá Wesselényi Ferenczet választották, Pázmány egy tanítványát, s mind nagyobb befolyásra jutott köztük Zrinyi Miklós, ki rendületlenül ragaszkodott nemzetéhez és annak alkotmányához.
Ebben az eszmekörben nőtt nagygyá, ennek szolgálatában találta fel hivatását a szigetvári hősnek ivadéka, kit tán csak azért nevezünk a költőnek, hogy megjelöljük, mennyivel magasabbra helyezzük a képzelet szabad röptét a katonai és államférfiui kötelességek teljesítéséhez szükséges nagy tehetségeknél. Fia volt Zrinyi Györgynek, ki Wallenstein táborában szolgált Bethlen ellen, s kiről azt beszélték, hogy halálát fővezérének irigy gyanakodása okozta. Korán árvaságra jutva (szül. 1617) a király rendelt neki gyámokat. Ezek közül az egyik, Batthyány Ferencz, már 1628-ban kéri a királyt, gondoskodjék Miklós és öcscse Péter neveléséről, különben a szépreményű fiúknak az igaz kath. vallás elveiben való megerősödése alig érhető el. Batthyány jezsuita nevelőket óhajtott, mi egészen II. Ferdinánd szive szerint való kivánat volt. Így jutott Zrinyi Nagyszombatra, Pázmány személyes befolyása körébe. A nagy főpap a legnagyobb hatással volt a magasra törő ifjura, ki tüzes lelkének egész hevével szentelte magát a Boldogasszony szolgálatának és a török elleni háborúnak. De művelt lelkének szárnyalása nem engedte, hogy korának vallásos fanatismusában elmerüljön. Első sorban mindig magyar maradt, ki a protestánsban is honfit látott, méltót arra, hogy vele együtt a közös ellenség ellen harczoljon. A régi magyar dicsőségnek ez az ihletett dicsőítője és megújítója egyuttal az első, ki hazája ujjászületését a különböző vallású honfiak közös munkájától remélte.
A Dráván innen küzdelemmel, erőszakoskodással jár az ellenreformatio. A főpapokon kívül az újonnan visszatért főurak, az Esterházyak, Illésházyak, Homonnayak, később II. Rákóczi György özvegye, Báthory Zsófia is kötelességöknek tartották a jószágaikon lakó protestáns papok kiüzését, a jobbágyságnak minden eszközzel való megtérítését. Zrinyi ősi birtokain és hivatalos körében, Horvátországban másként állott a dolog. Ott katholikus volt a nép, elnyomásra, zaklatásra nem volt szükség és így ő az akkor annyira uralkodó nemzeti hibától, a felekezeti türelmetlenségtől, ment maradhatott.
Tanulmányai befejezése után Zrinyi sokat utazott, különösen Olaszországban, aztán átvette birtokai kezelését. A végeken állandó volt az összecsapás a törökkel, de e kis harczok őt nem elégítették ki. A svédek betörésekor 1635-ben Csehországban szolgálta banderiumával királyát, aztán az I. Rákóczi György ellen folytatott háborúban tünt ki. Érdemei jutalmául elnyerte a családjában szinte örökössé váló horvát bánságot. A török távoltartása mellett a belső rend fentartása is szükséges volt, melyet 1653-ban egy nagy parasztlázadás zavart meg. A bán ezt is lecsillapította, még pedig békés úton, egyezséggel.
Országos ügyekben először az 1655. koronázó országgyűlés alkalmával lép előtérbe. Az udvar már akkor terjesztetett egy emlékiratot, mely bőven fejtegeti, hogy az ország érdeke a királyságnak örökössé tételét sürgeti.
Ezt a szép álmot eloszlatta a lengyel vállalat, Rákóczi bukása, a török beavatkozása. Most már Erdély is a császárra szorult.
Maradt még egy nagy nemzeti feladat: a török kiűzése. Mialatt mások, kiket államférfiaknak tartottak, a vallási gravamenekkel és a védelem kisszerű eszközeivel bibelődtek, Zrinyi ennek a feladatnak szenteli egész lényét. Felidézi Mátyás király szellemét, hatalmának emlékét, hogy megmutassa, mikép a magyar egyedül is boldogul bárminő hatalom ellen, ha összetart, ha van méltó vezére.
Már előbb írt nagy hőskölteményének is a nemzet felszabadulása az alapgondolata. Magyarországot nagy bűneiért bünteti Isten:
A XVII. század első fele virágzó kora hazánkban a protestantismusnak és a vele szoros szövetségben álló rendi alkotmánynak. Bocskay felkelése óta diadalmasan küzdött meg a mindegyre megújuló, ellene forduló tervekkel; törvényekkel, békekötésekkel és zsinati határozatokkal oltalmazva és szervezve magát. Nemcsak hazánk belső ügyeire gyakorolt túlnyomó befolyást, hanem fontos tényezőjévé vált az általános európai politikának, mint a Habsburg-ellenes hatalmak természetes szövetségese és a törökkel való alkudozások közvetítője. Erdély új, protestáns szinezetű műveltség központjává vált keleti Európában.
I. Leopold uralkodásának (1651–1705.) hazánkban fő jellemző vonása, hogy az eddigi tényezők ellenében a központi német kormány és a vele szövetséges katholicismus kerekednek felül. E nagy változásnak főoka, nem annyira a protestantismusnak elhanyatlása és a rendi és nemzeti szervezet erőtlenné válása vala, mint inkább a Habsburgháznak és az ellenreformatiónak mind nagyobb erőre jutása. Mióta Csehország alkotmánya és vallásos szabadsága romba dőlt, a bécsi udvari körök csak idő kérdésének tekintették a katholikus reactiónak Magyarországra való kiterjesztését. Ennek leginkább az Erdélytől és a töröktől való félelem állotta útját. II. Rákóczi György szerencsétlensége, mely Erdélyt képtelenné tette eddigi szerepe folytatására, adta meg az első kedvező alkalmat a protestantismus elnyomására.
Ha a békekötések határozatai és az erdélyi hatalmas fejedelmek felkelésétől való félelem addig is csak ritkán tartá féken a jezsuiták és a befolyásuk alatt álló urak buzgalmát, úgy most, midőn ez akadály megszünt, teljes erővel kezdett érvényesülni a katholikus térítés. Már az 1659-iki országgyűlésen igen szenvedélyes hangulat uralkodott a két felekezet közt. Az Erdély által addig gyakorolt befolyás megszünt, inkább a szerencsétlen fejedelemség kért segítséget a királytól a török ellen. Törvényesen még fenmaradt a protestantismus régi állása s Leopold koronázási hitlevele azt újra megerősíté. De mi sem vetett gátat a jobbágyaikat szép szóval és erővel térítő földesuraknak s a protestáns rendek erős oppositiója csak nagy nehezen akadályozhatá meg, hogy az annyi időn át száműzéssel fenyegetett jezsuiták ünnepélyesen be ne fogadtassanak. A vallásos sérelmek elintézése a jövő országgyűlésre halasztatott. Ennek összehivását nehezen várták a protestánsok, előre gyűjtve az anyagot, hogy panaszaikat bebizonyíthassák és azok orvoslását bizonyossá tegyék.
Az országgyűlés e határozatainak pontos végrehajtása valószinűleg más fordulatot adott volna a csakhamar kitörő török háborúnak. De hiába volt Zrinyinek minden tette, szava és írása, a török elleni harczból nem vált nemzeti háború s a magyarság nagy része duzzogva nézte eldőlését. Míg a török Érsekujvárt és Zerinvárt elfoglalta és Bécset fenyegette, az udvarnál attól kellett tartani, hogy a magyar protestánsok a szultán hadaihoz állanak. Az ország nagy része olyformán gondolkodott, hogy a török diadala esetén megadja magát, mert az nem bántja vallását, a császár győzelme esetén pedig elveszti szabadságát.
A magyar aristokratia és a vele azonos rendi alkotmány katastrophájához közeledett. Be kellett látnia, hogy Erdély támogatásától megfosztva nem fogja fentarthatni addigi majdnem független állását a császár és a szultán közt.
A béke élvezeteibe merülve, magán- és vallásos villongásoknak adva át magát, elmulasztotta hadi szervezkedését, melyre annyira késztette Esterházynak és Zrinyinek intő szava. Vitéz és életét feláldozó volt az egyes magyar nemes, de a nemzet már több mint egy század óta elszokott a nagy háborútól a német vagy a török ellen, mindig idegen hatalom támogatásában bizott. Ez most keserűen megboszúlta magát. A két nagyhatalom kibékült Magyarország rovására, s Bécsben nem tartották szükségesnek tovább is tekintettel lenni a magyar uralkodó osztályra, melynek ellenségessége nem látszott félelmesnek, sem barátsága hasznosnak. «Úton útfélen lehetett hallani Bécsben, itt az ideje letépni a lázongó magyarok kucsmáiról a forgókat, féken tartani a szilaj legényeket, dolmányaik arany, ezüstgombjait ólomgombokkal cserélni föl, cseh nadrágba szorítani száraikat, s igát vetni kevély nyakaikra».
Minthogy a támadás az egész nemzet ellen irányúlt, nem csuda, ha az ellenállás is általános lett és nem szorítkozott az eddigi protestáns ellenzékre. Maga Wesselényi Ferencz nádor, a királyi ház régi próbált híve állott a mozgalom élére, miután meg kellett győződnie Bécsben tett minden lépése eredménytelenségéről. Hozzá csatlakozott Lippay, az ország primása, Zrinyi Péter, Miklósnak vitéz öcscse és utóda a báni méltóságban, ki ismét vejét, Rákóczi Ferenczet, II. Györgynek fiát, és sógorát, Frangepán Ferenczet nyerte meg az ügynek. Az országbiró, gróf Nádasdy Ferencz. Esterházy Miklós veje, Magyarország leggazdagabb főura szintén a szövetséghez állott. A protestánsokkal való érintkezést különösen Vitnyédi István, soproni hires ügyvéd közvetítette. Eleinte – mint már a részvevők nevei mutatják, – alig lehetett szó másról, mint a törvényes állapotnak törvényes úton való helyreállításáról. E czélra egyetértett volna az egész nemzet, igen kevés aulikusnak kivételével, és erős törvényes fellépése meghiusította volna ellenségeinek minden áskálódását. Hanem a mérsékelt irány főképviselői, Zrinyi Miklós és Lippay, egymásután elhalván, az alkotmányos mozgalomból összeesküvés vált, melynek részesei a legkalandosabb módon is készek voltak végrehajtani tervöket s csak úgy gondoltak hatalmuk és tekintélyök emelésére, mint a haza bajainak orvoslására.
Az ország szenvedései mellett vigan folyt a főnemesség élete, s az akkor divatos fürdőknek, különösen Trencsén-Teplicznek; és Stubnyának látogatása nyujtotta a legkedvezőbb alkalmat a főszemélyek találkozására és a közös tervek megbeszélésére. Wesselényi, ki addig legmérsékeltebben viselte magát, végre maga is késznek nyilatkozott a török segítségéhez folyamodni a német járom lerázására. A franczia királylyal már 1665 óta folytattak alkudozást, bécsi követének, Grémonvillenek közvetítésével. A német fejedelmek legnagyobb részének segítségében is bíztak. A törököt Apaffy közvetítésével akarták megnyerni a tervnek, s évi adó igérése által lekenyerezni.
Említettük, hogy az összeesküvők a törökkel kivántak szövetségre lépni. E czélból megbizottat küldöttek Candia szigetére, melynek elfoglalásán fáradott akkor a nagyvezér. Mind erről csakhamar értesítette a császári udvart Panajotti portai tolmács, a nélkül azonban, hogy megnevezhette volna az összeesküvés részvevőit.
Zrinyi, bár sokkal elszántabb és férfiasabb volt vejénél, mégis azonnal bejelentette hódolását, mihelyt hírét vette, hogy császári sereget küldtek ellene. Feltétel nélkül adta meg magát a császárnak és fiát elküldte kezesül, azon reményben, melyet Lobkowitz is táplált benne, hogy a császár teljesen meg fogja bocsátani bűneit. Hanem Spankau mindazonáltal vivatta Csáktornyát, honnan Zrinyi és Frangepán kevesed magokkal kimenekültek, egyenesen Bécsbe, a császár elé indulandók. Ősz elején elfogták Nádasdyt is, kinek bűnében semmikép sem akart hinni a császár.
A hivatalos Magyarország bűnösen és kardcsapás nélkül legyőzve hevert a császár lábai előtt. Az elfogott főurakat a magyar törvényeknek annyiszor ismételt követelése szerint magyar birák elé kellett volna állítani, s a magyar rendek hivatkoztak is hazai törvényeink szigorúságára a felségsértés ellen. Hanem ha valaha, ekkor menthetőnek látszott a törvényszegés, mert milyen magyar törvényszék itéletében lehetett volna bízni, ha az ország első méltóságai és családjai fölött kell törvényt ülnie? A fogoly urak elszakadásra gondoltak, igen természetes, hogy tervök meghiúsulása reájuk és egész nemzetökre nézve, melyet ők képviseltek, még súlyosabbá tette az igát.
Egyedül Zrinyi tartotta meg a fogságban is férfias bátorságát. Mindig kétségbe vonta a fölötte itélő német bírák competentiáját, a magyar törvényekre és a császár kegyelmére hivatkozott, s inkább mint egyenjogú politikai ellenfél száll szembe a váddal, sem mint vádlott.
Az udvar nem csak a főurak, hanem az egész nemzet fölött kivívott döntő diadalnak tekinté a magyar urak bukását. Természetes előharczosaitól megfosztva látták az országot, mely külső támogatás nélkül könnyű zsákmánynak igérkezett. Hűtlensége által eljátszotta a nemzet minden jogát és mint a császár egyik legbizalmasabb tanácsosa, Hocher irta, «a magyarok csak letörve fognak lemondani gőgjükről, nem lehet őket kiengesztelni irgalom által, megvetik a legjobb urat is, inkább hajlanak előkelőik fondorkodásaira, mint hogy egynek törvényes hatalma alá adnák magokat».
Azon rémes napokban, midőn az ország ezer sebből vérzett; midőn fegyvertelenül ki volt szolgáltatva a boszúnak, a szolgaságnak; midőn előkelőinek feje porba hullott, és a legkisebb, legszegényebb magyar sem találhatott biztonságot: 1670 tavaszán öltött testet a Regnum Marianum eszméje.
«Bizalmas forrásból tudom», irja a svéd követ, «hogy midőn 1670-ben kiütött a rebellio Magyarországon, a császár fogadalmat tett a Boldogasszonynak, hogy azon esetben, ha Isten őt abban a szerencsében részesíti, hogy sikerül ezt a lázadást elfojtani és hatalmát ott fenntartani, ő ezt a birodalmat valóban azzá teszi, minek nevezik, apostolivá. Kiűz belőle mindent, mi nem hódol a római széknek, mit pedig absolut uralma és az egész magyar nemzet teljes elnyomása nélkül lehetetlen végrehajtani.
Még az egész ország le volt sújtva a nagy perek hatása alatt, midőn 1671 martius 21-én egy czászári rendelet jelent meg, mely megparancsolta a merényletek elfojtására szükséges nagyobb sereg eltartását az ország költségén. A roppant confiscatiók – csak Nádasdy jószágainak évi 190,000 frtra ment a jövedelme – nem elégítették ki a császári kincstárt. Nem volt többé szó országgyűlésről, a kormány irja ki mindenütt a contributiót, melynek felét a nemesség fizet. Ausztriai példa szerint fogyasztási és italadót is szednek. Egynéhánynak bűne miatt az egész nemesség megfosztatik sarkalatos jogától és az ujonnan szervezett, a bécsi kamara alá helyezett pozsonyi kamara, melynek Kollonics Leopold bécsujhelyi püspök volt a lelke, kérlelhetetlen szigorúsággal követelte be az adót egyházi és világi uraktól egyaránt. Elgondolhatjuk, mennyire sérté ez az uralkodóhoz mindig híven ragaszkodó egyháznagyokat, elsősorban Szelepcsényi primást és Széchenyi György kalocsai érseket. Fel is szólaltak az országnak és saját magoknak privilegiumai érdekében, de eredmény nélkül. A bécsi udvar tehát maga ellen fordította pénzügyi politikája által legrégibb híveit is, azokat, kiknek érdekében folytatta másik nagy rendszabályát: a protestánsok üldözését.
Ha az egész nemzet jogaitól megfosztottnak tekintetett, kétszeresen állott ez az alkotmány különös védelme alatt álló protestánsokra nézve. Bársony György szepesi prépost külön könyvben vitatá, hogy a protestánsok irányában nem köteles a király megtartani a szerződéseket, s a császári sereg vezérei azon elvből indultak ki, hogy a protestánsok, különösen pedig lelkészeik és tanítóik, mind részesei az összeesküvésnek és mint olyanok büntetendők. Az üldözésben a papság és több főuri család kezet fogott az idegen katonasággal. A bécsi kormány e réven akarta, kielégíteni a magyar püspököket, hogy elhallgattassa az alkotmányos sérelmek ellen támadó oppositiójukat. Mindazon városokban, hova eljutott, katholikus isteni tiszteletet rendeztek be a császári tisztek és a velök járó egyházi és világi biztosok. Báthory Zsófia és fia minden jószágukból kiűzték a reformatus papokat és elvették a sárospataki collegium alapítványait.
Miután már 1671 jun. 6-án eltörölték a nádori, országbírói és báni hivatalokat s kimondták a királyi hatalom korlátlanságának Istentől eredő s a fegyver által megerősített elvét, végleg szervezni akarták Magyarországot a reactio eszméinek szellemében. A bujdosók csatavesztése 1672 októberben veszélytelennek tünteti fel a kisérletet. Magyarország mint provincia egy idegennek, Ambringen Gáspár Jánosnak, a német rend nagymesterének kormányzása alá rendeltetett (1673 márcz. 27.) «Magyarországnak és kapcsolt részeinek kormányzóját» négy magyar és négy német tanácsos kisérte; az elsők közt volt a primás is.
Az elmúlt évek üldözései a tiszai vidéken erélyes fegyveres ellenállást keltettek. A föld népe természetes vezéreinek, a nemeseknek vezetése alatt, a hol lehetett viszonozta a német katonák garázdaságát. A legborzasztóbb guerilla harcz fejlődött: a kuruczok és labanczok háborúja, melyben a fölkelők tőlük telhetőleg torolták meg a császáriak és a katholikus magyarok kegyetlenségeit. A szerencsétlen országban napirenden volt a foglyok felnyársalása., karóbahúzása, a református papokat néhol elevenen megnyúzták, máshol válogatott kínzásokkal gyötörték. Kobb, Spankau és Strasoldo tábornokok szomorú hírnévre tettek szert: a harminczéves háború iszonyait ők honosították meg hazánkban. Szelepcsényi primás mindenben kész eszköz, törvényes formába kivánta öltöztetni az üldözést, az ő vezetése alatt állott a pozsonyi rendkívüli törvényszék.
Ez elé idézték már 1673-ban a lutheranus superintendenseket és papukat. Később 1674 márcziusban odavitték az egész magyar protestáns papságot, «mint a közelebb mult években ő felsége ellen néhány gonosz ember által szervezett lázadás részeseit».
A magyar protestáns egyházra nézve bekövetkezett a martyrium kora. Vezetői megmutatták, hogy magaslatán állanak feladatuknak. A protestáns főurak legnagyobb része a század folyamán elhagyta hitét, nagy részben világi előnyökért, de a lelkipásztoroknak csak csekély részét tántorította meg a szenvedés. Érzelmeiket szépen fejezé ki Sélyei István pápai predikátor és püspök, ki így szólott a birák előtt: «Mi soha a császár ellen semmit sem vétettünk, sőt a császári háznak boldogulásáért a templomokban Istennek mindennap könyörögtünk, a községet is a császár ellen való rebellióra soha nem indítottuk, sőt hogy a császár hívségében megmaradjanak, arra tanítottuk és intettük, tudván, hogy minden hatalmasság Istentől vagyon, és a ki azok ellen támad, Isten rendelése ellen támad. Mindazáltal, ha Istennek úgy tetszett és a császár úgy parancsolja, jó szívvel az ellenünk kimondatott sententiát elszenvedjük, gyönyörködvén abban, nem latorságunkért, hanem igaz religiónkért üldöztetünk, elhívén azt, vagyon a mi Istenünknek hatalma, hogy minket a gályáról is, a mikor akar, ki tud szabadítani; de ha ki nem szabadít is, soha szent Felségét meg nem tagadjuk, sem dicsőséges religiónkat e rosz világnak ideig való hasznáért el nem cseréljük.»
Európaszerte méltó felháborodást keltett a császári udvar eljárása, s Leopold, ki a fő protestáns államoknak, különösen Hollandiának és Brandenburgnak segitségére szorult XIV. Lajos ellen, kénytelen volt engedni szövetségesei kérelmének. Ehhez járult, hogy a magyar- és protestáns-ellenes politika főtámasza, Lobkowitz herczeg 1674 végén elvesztette hatalmát, s mint áruló szégyenteljesen távolíttatott el a császári udvartól. Be kellett látni, hogy az üldözés csak csekély részben visz eredményre. Ambringen egészen elvesztette befolyását és 1678 végén elbocsáttatott. Már előbb amnestiát hirdetett a császári udvar és a magyar ügyekben már nem Hochernek és társainak, hanem a katholikus magyar uraknak szava volt döntő. Ezek az alkotmány teljes visszaállítását és a törvénytelen adók eltörlését követelték. Gubasóczi János váczi püspök, a kibékítő bizottságnak elnöke, ily szavakkal adta elő politikai hitvallását: az önkény mindig ellenzést, a törvénytelen szigorúság pedig forradalmat idézett elő ezen különben szelid és törvényes módon könnyen vezethető nemzetnél.
A Wesselényi összeesküvés véres elfojtása óta nem szünt meg a véres harcz Magyarország északkeleti részeiben. A magyarság ősi fészkében látta magát megtámadva, nemcsak vallásáért és szabadságáért küzdött, hanem életéért, megmaradásáért. Alisoknak és katholikus papoknak páratlan kegyetlenkedései megtorlásra találtak a büszke, elnyomást addig nem ismerő népnél. Addig a nemesség harczolt a német ellen, vallásáért és szabadságáért. Kobb és társai üldözésének volt köszönhető, hogy az egész nemzet osztálykülönbség nélkül magáévá tette szabadságának ügyét. A bécsi udvar a parasztság jogtalan színvonalára akarta sülyeszteni a magyar nemességet, s a magyar jobbágyság ugyanakkor a nemesség mellé emelkedett önfeláldozó hazaszeretet által. Ez nem volt politikai háború, hanem irgalmat, tekintetet nem ismerő race-harcz. Eleinte szervezetlen volt a magyar fél, inkább egyes üldözött csapatokból, mint rendes katonákból álló, hanem mint olyan is félelmesnek mutatkozott, s minden talpalatnyi földön kétessé tudta tenni fürge megtámadása által a német uralmat. Később rendes vezetés alatt fontos politikai tényezővé vált és egész Magyarországon megrendítette a császári uralmat.
Eleinte a vidék kisebb nemesei, Petróczi, Szuhay Mátyás, Kende Gábor és mások állottak, mint mezei kapitányok, a felkelő hadak élén. A nép bujdosóknak nevezte a honuktól megfosztottakat, segítette őket gyors vállalataikban s biztosította rejtekhelyeiket. Ha erősebb ellenséges sereg indult ellenök, nyitva állott a visszavonulás az erdélyi területre. Erdély tanácsosai szívesen segítették az oda menekülteket, de nem akarták kedvökért koczkáztatni az ország nyugalmát és háborúba keveredni a császárral. A porta, mely súlyos háborúba elegyedett Lengyelországgal, nagyon közönyös állást foglalt. Erdélyben Bánffy Dénes, a mezei hadak vezére, volt a béke pártjának feje, a császár fizetett embere. Teleki Mihálynak, ki nagy kegyben állott Apaffy fejedelemnél, sikerült a hűtlenség vádja alá juttatni e hatalmas férfiút, ki a bakó keze által vérzett el (1674). Azóta az erdélyi udvar mind erélyesebb állást foglalt el a bujdosók érdekében. Erre annál nagyobb szükség volt, mert a császári vezéreknek időközben sikerült vérbe fojtani Petróczinak felkelését, és a lutheránus tót parasztság zendülését. A bujdosóknak most Wesselényi Pál, a volt nádor unokaöcscse állott élén, kit az erdélyi kormány mindenben segített. XIV. Lajos is érintkezésbe lépett a felkelőkkel és pénzsegélyt biztosított részökre. Most már több ezerre ment a felkelő had és nyilt csatában is megütközött a némettel, de a háború még mindig a régi borzasztó módon folyt. Kobb kassai főkapitány 62 magyart végeztetett ki, köztük 22-őt karóba húzatott a kassai piaczon. A kuruczok ellenben harminczkét elfogott tisztet karóztak fel Keresztes mellett, «kalapjaikat is mindeniknek fejére szegezték s egyet bocsátának el, hogy Kassára az irtóztató dolog felől hírt vihessen.»
Tököly akkor alig volt huszonegy éves, de ritka mértékben egyesítette a nemzeti harcz vezetésére szükséges tulajdonságokat. Naplója, melyet Torma Károly és Thaly Kálmán adtak ki, vallásos, szerény ifjúnak festi, kit hazájának és vallásának balsorsa visz a felkelésre, nem nagyravágyás és nyugtalanság. Mint gyermek hagyta el haldokló édes atyját, kit császári sereg ostromolt várában. A német uralom elleni gyűlölet oly mély gyökeret verhetett lelkében, mint a rómaiak elleni a gyermek Hannibáléban. Nem származott régi családból, egy őse, ki előbb kereskedő volt, csak 1572-ben nyert nemességet és nemsokára megszerezte a nagy késmárki uradalmat. Roppant kincsekkel rendelkezett a család, csak Lietava várában 3 millió forintot érőt foglaltak le a németek. Imrének csak kevés jutott, hanem oly nagy volt az ifjú tekintélye és hadvezéri tehetsége, hogy őt kellett megbízni a veszélyes harcz vezetésével.
Tököly egyszerre a bányavárosok vidékére helyezi át a had színhelyét, meglepetés által kezébe ejti ezt a gazdaságilag annyira fontos vidéket, hadait elküldi Morvaországba és rettegteti Bécset. Körmöczben vert pénzein mint Magyarország részeinek fejedelme szerepel, ki a franczia királynak áll védelme alatt. Diadalai által alkudozásra kényszerítette a császárt, és a maga részére biztosítá a legszebb bért, Zrinyi Ilonának, Rákóczi Ferencz fiatal özvegyének kezét. Tököly a maga személyében egyesíté most a Zrinyiek és Rákócziak traditióját és birtokául nyeré a Rákócziaknak még mindig országgal felérő uradalmait.
Míg a császár Tökölyvel alkudozott, Pozsonyban folytak a tárgyalások tanácsosai és a magyar urak közt. Midőn az utóbbiak az alkotmány teljes helyreállítását követelték, Hocher lázadóknak nevezte a magyar urakat, mire ezek Pálffy Tamás püspöknek és kanczellárnak s Batthyány Kristófnak vezetése alatt eltávoztak. Kitünt, hogy a kérlelhetetlen centralisatio a Habsburg házhoz leghivebb elemeket is elidegenítette annak politikájától. A bukott centralista-párt kétségbeesetten tiltakozott a magyaroknak teendő engedmények ellen, de midőn 1681 elején hire jött a török készülődéseinek, a császár belátta, hogy csak a törvényes alapra való visszatérése mentheti meg uralmát Magyarországon. Már a Tökölyvel 1680 végén kötött fegyverszünetben megigérte a császár a felkelők követeléseinek országgyűlésen való teljesítését. Most magyar tanácsosai unszolására 1681 ápr. 28-ára Sopronba összehivta az országgyűlést. Az alkotmány-ellenes állapotnak vége szakadt.
A soproni országgyűlés eleinte nagy reményeket keltett a hazafiakban, de azoknak csak csekély részét valósította meg. Esterházy Pált megválasztotta nádorrá, de a meg nem jelenő Tökölyt és követeit nem ismeré el egyenjogú félnek, és a vallás ügyében egészen katholikus szempontok által vezetteté magát. Most már a katholikusoknál volt a többség, kik igyekeztek törvény által megerősíteni felekezetöknek erőszakkal nyert túlsúlyát. Ezért Tököly előre is tiltakozott a gyűlés végzései ellen, a protestáns rendek pedig, mint 1662-ben, egyenesen a királyhoz fordultak. Az udvar tett is némi engedményeket, de nem nagyon fékezte a katholikus többség vallásos buzgalmát. Végre sokszoros üzenetváltás után létre jöttek a 25. és 26. czikkek, melyek hosszú időn át megtartották érvényöket. Ezek szerint a szabad vallásgyakorlat a bécsi béke értelmében megerősíttetett, hanem a földesuri jogok fentartásával. Az elüzött papok visszatérhettek. A protestánsok tíz nyugoti határmegyében templomot kaptak vissza, a többi megyékben meghagyattak addigi templomaik birtokában. A véghelyeken és a szabad királyi városokban szabad isteni tiszteletet élveznek. Minden nemes házában tarthat isteni tiszteletet. Ezentúl templomot vagy iskolát nem szabad elfoglalni. Látjuk, hogy a nemesség jogainak fentartása mellett mégis oda irányúl a törvény értelme, hogy a protestánsok az ország nagy részében többé ne tartassanak egyenjogúaknak, hanem csak megtűrteknek. A legfontosabb kérdés pedig az: az országos törvény érvényes-e, vagy a földesúri jog, ellenök dőlt el.
E törvények, melyek szentesítették az előbbi évek kegyetlenségeinek eredményét, nem elégíthették ki a felkelőket. Fájdalommal kell kimondanunk, hogy alig történt akármely részről őszinte kísérlet kibékíteni az annyi sebből vérző nemzetet. Tököly és társai a török segélybe vetették bizalmukat, mert napról-napra várható volt a török hadizenete a császár ellen. Apaffy már nyiltan szövetségre lépett Tökölyvel, kit az 1681. hadjáratban erdélyi hadak is segítettek. Folyton változott a hadakozás és a fegyverszünet. A következő évben a kuruczok vezére szövetségre lépett a portával, mely őt elismerte Felső-Magyarország fejedelmének, évi adó fejében. Tököly tetőpontján állott szerencséjének és sietett a fegyverszünetet a házasság megkötésére használni fel (1682 jun. 16.) Már junius 24-ikén felmondta a fegyverszünetet és aug. 14-kén török segítséggel elfoglalta Kassát, Felső-Magyarország gazdag fővárosát. Egy hónappal később kezébe esett a kapitánya, Koháry István által hősiesen megvédett Fülek vára. Másnap a törökök királynak kiáltották ki Tökölyt, ki azonban nem fogadta el a királyi czimet. Egész Felső-Magyarország hódolt neki, és a Kassán 1683 elején összegyűlt országgyűléssel úgy bánt, mint úr és fejedelem.
Egyrészt katholikus, másrészt protestáns rémuralom fenyegette a szétmarczangolt országot. Az annyi időn át függő helyzetet végre döntésre vitte a török beavatkozása, mely Magyarország felszabadításához vezetett.
VI. Bethlen és a Rákócziak kora. < > VIII. Az ország felszabadítása. ——— II. RÉSZ: AUSZTRIA, MINT NAGYHATALOM ÉS MAGYARORSZÁG —— IX. KÖTET: AZ ABSOLUTISMUS KORA — NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |