NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET — IV. KÖTET: A NÉPVÁNDORLÁS KORA — AZ ISZLÁM —— AZ ISZLÁM AZ OMAJJÁDOK BUKÁSÁIG. ——— II. Mohammed és az iszlám kezdetei. < > IV. Az első négy khalifa. |
Az iszlám.
Az iszlám már azon alakjában, melyet maga a próféta kölcsönzött neki, kevés eredeti eszmét nyújtott az emberiség azon részének, melyhez tanításával fordúlt. Eredetisége nem tanaiban, hanem azon hatásokban nyilvánult, melyeket előidézett; abban, hogy erkölcsi világnézetével, legalább elméletileg, véget vetett azon állapotnak, a melyet ezután joggal dsáhilijjának,
Az erkölcsi tanításokat és intézményeket, melyekkel Mohammed polgártársainak reformátorává lett, kevés kivétellel mind kívülről kölcsönözte. Első sorban azon vallásokból, melyeknek vallóit ahl-al-kitáb
A törvényeken és intézményeken kivül a Koránban foglalt bibliai történeteket is tőlük kölcsönözte át. De azon személyek, kiknek közléseiből e történetekkel megismerkedett, nem mindig a bibliai kánonnak megfelelő alakban közölték vele azokat. Mohammed bibliai elbeszélésein sokszor átlátszik élő forrásainak elégtelen tudása, melyet aztán Mohammed gyakran még zavaros alakban ad tovább (p. o. szűz Máriát Imrán lányának mondja; a bibliai Imrán Mózes atyja volt, Amrám). Sok helyütt meglátszik, hogy a keresztyén egyház tanait a keleten elterjedt gnostikus felekezetek felfogásában ismerte meg. Jézus haláláról szólván, (4-ik szúra, 156-ik v.) - a doketisták tana értelmében - kereken visszautasítja azt az állítást, hogy Jézus lett volna az, kit keresztre vertek; ellenben azt hiszi, hogy egy hozzá hasonló alak lépett helyébe, Jézus pedig életben maradt. - A Szentháromságot úgy adja elő, hogy benne Mária mint isteni személy foglal helyet, mint a collyridianusoknál, kiknek tana a régi egyháztörténeti írók tanúsága szerint az arábiai keresztyének között volt elterjedve. Hasonlóan a keresztyénség egyéb tanait is oly értelemben adja elő, hogy ez ismereteinek forrásaiként az orthodox dogmatikától elszakadt sectákat ismerjük fel.
Ezenkívül a bibliai elbeszéléseket saját czéljai értelmében dolgozza fel, azért, hogy a régi pogányok küzdelmében prófétáik ellen a mekkaiak viszonyát az ő hirdetéséhez tükröztesse.
A zsidó és keresztyén befolyásokon kívül még a perzsa
A perzsa befolyás érvényesülésére több ponton kinálkozott alkalom, első sorban déli Arábia felől, mely Mohammed idejében a perzsa cultura hatása alatt állott. Arábia egyéb részeiben is, különösen a keleti partvidéken, sürüen voltak perzsa gyarmatosok, kik a kereskedelem révén könnyen közvetíthettek perzsa eszméket azon körökkel, melyekből az iszlám prófétája kikerült. S a hirai államból is, mely a tulajdonképeni Arábiával az iszlámot közvetlenül megelőző századokban sürű kapcsolatban volt, nem csak keresztyén, hanem perzsa eszmék is átszivárogtak az arabok azon köreibe, melyek mohón kaptak fel minden új dolgot, a mivel üres lelküknek némi tartalmat adhattak.
Hogy mindezen kapcsolatok a pogányság idejében nem hagyták érintetlenűl az arab műveltséget, szemünkbe ötlik, ha tekintetbe vesszük azon számos perzsa idegen szót, melyekkel az arab sivatag írni-olvasni nem tudó költőinek verseiben találkozunk; még pedig nem is csak azokéban, kik sürű utazgatásaik alatt, talán kereskedőktől is felszedhették a perzsa kitételeket, hanem még azoknál is, kik Arábia földjéhez tapadtak és csak a tősgyökeres törzsek között pengették lantjukat. Gyakoriak a perzsa idegenszavak a koránban is. Perzsa elnevezésű ruhákba és ékes szövetekbe öltözteti Mohammed képzelete a földi kínlódásért a paradicsomban gyönyört és elégtételt élvező igazhitűeket. Még az édeni bort is perzsa elnevezésű serlegekből (melyek neve a török révén hozzánk is eljutott: ibrik) szörpölteti velük.
Hogy Mohammed tana a végső dolgokról (eszkhatológia) telis-teli van perzsa elemekkel, az kezdettől sem kerülhette ki az iszlám kutatóinak figyelmét. Mohammed a perzsák eszkhatológiájának p. o. egy jellemzetes vonását kölcsönözte át, a «mérleg» (mízán) képzetét, melynek serpenyőiben a túlvilági biró az emberek jó és rossz cselekedeteit mérlegeli.
De nevezetes, hogy még oly képzetet is, melyet a biblikus vallásokból vett át, a perzsák vallásos eszméi szerint módosít. Ennek példájáúl a szombat
Mohammed medinai korszakában rakta le az iszlám vallásának és törvényeinek alapköveit. Rendszerré azonban csak az ő halála után következő nemzedékekben tömörült az iszlám vallása. Intézményei fokozatosan fejlődtek. A kezdettől fogva szétágazó gyakorlat csak későn jut némi megállapodásra; a részletekben még mai napig sem uralkodik teljes egyformaság. Dogmatikáról pedig csakis az iszlám 2. századától kezdve lehet szó és ettőlfogva vagy két századig tart, míg a pártok és iskolák harczai közül az orthodox formula véglegesen érvényre emelkedik.
Már az ős iszlám is a következő öt kötelességet tekinti a vallás oszlopainak, a miknek mind mai napig megmaradtak az iszlám tanításában. Ezek a következők:
1. Annak vallása, hogy nincsen istenség csak egy Alláh
Ezen hitvallást az iszlámban a tanúságtétel
2. Az istenszolgálat,
Az imádkozási szertartás kimagasló mozzanata a pénteki
3. A közadó
4. A bőjtölés
5. A mekkai zarándoklás
Ezen minden egyes egyént egyenkint illető vallásos kötelességeken kivül vannak parancsolatok, melyeknek végrehajtása nem az egyéneket illeti, hanem a teljes mohammedán egyházat és melyek teljesítéseért első sorban az igazhitűek kormányzója (emír al-múminín), a khalifa felelős. Ezen kötelességek között legelőkelőbb helyen áll a vallásháború (dsihád), a hitetlen (káfir, ebből eltorzitva gyaur) világ elleni harcz, a czélból, «hogy Alláh szava legyen a leghatalmasabb», hogy az iszlám hatalmának érvényt és elismerést szerezzenek.
Az egész világ e szempontból két félre oszlott: iszlám-területre (dár al-iszlám) és háború-területre (dár al-harb), azaz olyanra, mely ellen a mohammedán fejedelem kötelessége háborút indítani.
A dsihádnak nem az volt a czélja, hogy a nem mohammedán világot kard erejével az iszlám vallására térítse, hanem hogy az iszlám politikai uralmát terjeszsze. Csak a bálványimádóktól követelte Mohammed a feltétlen áttérést és az iszlámmal járó kötelességek elvállalását; a zsidóktól, keresztyénektől és perzsáktól - vagy mint ő nevezi madsúsz, azaz mágusoktól, kiket egyszóval könyvembereknek (ahl al-kitáb) tudniillik kinyilatkoztatott valláskönyvek birtokosainak nevez, csakis az iszlám hatalmának elismerését követeli és bizonyos feltételek között megengedi nekik, hogy régi vallásukat háborítlanúl gyakorolják a mohemmedán hatalom védelme alatt. E vallástürelem első feltétele a fejadó (dsizja) fizetése, melylyel azon általuk nem teljesíthető kötelességet váltják meg, hogy az iszlám vallásháborúiban részt vegyenek. A dsizja intézményét is a perzsáktól kölcsönözte az iszlám. A perzsáknál is külön adó volt kiróva azokra, kik bármely okból nem voltak képesek a nemzeti háborúkban cselekvően részt venni.
II. Mohammed és az iszlám kezdetei. < > IV. Az első négy khalifa. ———
AZ ISZLÁM AZ OMAJJÁDOK BUKÁSÁIG. ——
IV. KÖTET: A NÉPVÁNDORLÁS KORA — AZ ISZLÁM —
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET