NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET — IV. KÖTET: A NÉPVÁNDORLÁS KORA — AZ ISZLÁM —— I. RÉSZ: A NÉPVÁNDORLÁS KORA. ——— Előszó. < > II. 1. Nyugateurópai kelták. |
Az őskor.
E fejlődésnek megfelelőleg az emberiség életében három egymástól különböző, de szigorú pontossággal el nem választható korszakot szoktak fölvenni, ú. m. a kő-, bronz- és vaskorszakot. E korszakok neve az ember eszközeinek anyagát is jelzi.
A kőkor
Így élt a kezdetleges ember évezredeken át. Az éghajlat ridegsége lassanként szünni kezdett; a barlangi medve kihalt, az iramszarvas északibb tájakra vonúlt. Megenyhűlt a lég, a új állatvilág kezdte lakni a földet. Ennek következménye lett, hogy az ember földmívelésre és állattenyésztésre adta magát. A hasznos növények közűl a búza és len voltak az első termények. Az ember a kova-darabokon kívül más, keményebb kőnemek feldolgozását is megtanulta. Sőt annyira haladt, hogy ezeket csiszolni tudta, s hogy beléjök nyelet erősíthessen, ki is fúrta. Ez volt az ifjabb
Az ember még mindig a barlangokat lakta, de már e korban megjelennek a folyópartokon a sövényfonásos karámok, melyeket állatbőrökkel vagy gyékénynyel fedtek be. Halottaikat halmok alá temették s lehet, hogy ilyen halmokat maguk is hordtak össze. Az eszközök is változatosabbak lettek; alkalmasabb baltákat, kalapácsokat, fúrókat, fűrészeket, késeket, tőröket, nyílakat, lándzsákat és horgokat látunk, sőt eszközöket, melyek a faipar nyomaira utalnak. Emelkedett az agyagmívesség is, s az edények formásabbá váltak. Az úgynevezett konyhahulladékok (Kjökkenmödding), melyek néhol egész rakásokat alkotnak, mutatják, hogy az ember már a tenger termékeit és az emlősállatok productumait is felhasználta. Hazánkban a legkiválóbb e nemű telep a borsodmegyei Szíhalom. Keletkezését úgy magyarázzák meg, hogy az őslakók földbe vert czölöpökre építették kunyhóikat, a szemét és hulladék azután lassanként elérvén a konyhát, azt elégették, e ezt idők multán újra meg újra ismételték. Így képződött a halom rétegről-rétegre, s innen a sok hamu az ily telepeken. Az állattenyésztés maga is jóval nagyobb méretű lőn; elterjed a ló, szarvasmarha, juh, sertés, kutya, stb.
Idő folytán kifejlődött az emberben a társulás ösztöne, s hogy többedmagával bátorságban lakjék, kieszelte, mint kell kunyhóit vizek fölibe czölöpökre építeni. Ilyen czölöpépítmények nem ritkák Közép-Európában; nálunk a Fertő tavában találtak rájuk. Egyébiránt az emberlakta területek már ebben a korban nagy változatosságot mutatnak; az emberek vagy vizeken laktak, vagy a szigeteken és félszigeteken húzódtak meg; mesterséges üregeket készítettek, vagy a természeteseket használták fel; végűl, ha síkságra vetette őket sorsuk, kőből vagy fából tákolták össze viskóikat. Jelentékenyen fejlődött a földmívelés s az állattenyésztés, a vadászat és halászat, mely utóbbit nagyban elősegítette a horog és háló használata. Búzából, árpából és kölesből kenyeret sütöttek, kecskét fejtek s eledelül a növényi termékeket is feldolgozták. Ruhájok még bőrből készült ugyan, de kenderből szövöttet is készítettek. Mint már társas lények, némi kereskedést űztek, sőt eszközeiket is iparszerűleg hozták létre.
A rézkorszakban az arany használata is ismeretes lőn, annál inkább, mert sokkal gyakrabban fordul elő termés-állapotban, mint a réz. Leginkább ékszereket csináltak belőle.
Rézeszközeit az ember eleinte kovácsolás útján állította elő, mi a kőkori műveltséghez képest már nagy haladást jelentett; azután feltalálta az ásványolvasztást s az érczet rögökbe öntötte, melyeket ismét kalapácsolással alakított.
Meddig tartott az emberiség e korszaka, azt meghatározni nem lehet. Csak annyit sejthetünk, hogy a Krisztus születése előtti második évezredben feltalálta az ember, mint kell a rezet és ónt úgy vegyíteni, hogy egy, a követ helyettesítő kemény ércz előálljon. Ez volt a bronz,
Természetesen az átmenet igen lassú; a művészet és mesterség még testvérek. Házi eszközeiket a népek még mindig a régi divat szerint készítették, csak az ékszerekben van eltérés; ezeket ha nem idegenből kapták, phoeniciai minták szerint csinálták. A trójai ásatások, melyek a Kr. e. 1500. évig nyúlnak vissza, a legélénkebben mutatják, hogyan emelkedik ki a bronzcultura a kőkorszakból; az emberi ábrázatra formált edények szakasztott olyanok, mint a Visztula torkolatánál és Dániában talált e nemű edények. Ebből egyszersmind élénk kereskedelmi összeköttetésekre is következtethetünk. Az őskori népek kiterjedt kereskedelme magyarázza meg azoknak a leleteknek, melyekre Torma Zsófia az erdélyi Tordoson, Nándoron, a nándori barlangban, Kerseczen, Algyógyon és Kudun eszközölt ásatások alkalmával bukkant, a trójai és egyiptomi leletekkel való teljes azonosságát. A tordosi telepen a trójaiakhoz egészen hasonló bálványképek, symbolikus díszítmények, azonos jegyekkel ellátott agyagkerekek és más ugyanoly szabású leletek kerültek napfényre. Úgy hogy Magyarország őskorának műtermékei egyenes kapcsolatba hozhatók Kis-Ázsia és Egyiptom culturnépeinek történetével. A kereskedelmi összeköttetésre utalnak a Rhodus szigetbeli régiségek is, melyek kelet-egyiptomi műveltséget tüntetnek fel, abból az időből, mikor e sziget partjai mentén phoeniciai kalmárok hajói vitorláztak.
Egyik legérdekesebb ősműveltségi telep Mykenae. Az itteni várhegyen eszközölt ásatások a legkülönbözőbb korok emlékeit hozták felszínre; a bronz mellett arany és réz emlékek, kőeszközök mellett vaseszközök fordulnak elő. Vagyis ez a telep képviseli egyfelől a kihalóban levő kőkort, másfelől a belföldi és phoeniciai bronzculturát. Az oroszlánok, sphinxek és növényidomok, halotti álarczok s mellvértek keletre mutatnak, ellenben a díszítés és tekercsek a bronzkor sajátságai; azután a nyílvégek s maguk a várfalak is régebbi idők emlékei.
Egész keleti Görögország s Thessalia el van árasztva ilynemű emlékekkel, jeléül annak, hogy a phoeniciaiaknak itt hatalmas telepeik voltak. Ez a műveltség sokkal fényesebb, mint a Homeros idejebeli. Majd északról megjelentek a dórok s törzsrokonaik, kik a phoeniciaiakat kiszorították, a nélkül azonban, hogy ezek technika ismereteit s ízlését pótolni tudták volna. Összeolvadtak a régi lakosokkal s a keleti telepesek maradékai is felszívódtak bennök. Ekként újabb műveltség alapját vetették meg, a mely idők folytán átterjedt az Apennini félszigetre. E félsziget fejlődésére legékesebben szóló bizonyítékot szolgáltatnak a Po-síkságon felszínre kerűlt czölöpépítmények nyomai. Ezek sokban összevágnak a trójai leletekkel: kőkori emlékek régebbi bronztárgyak mellett. Érdekes, hogy itten olyan kerékalakú ékszerdarabot találtak, a milyen Olympia mellett a legalsó rétegekből került elő. Bizonysága a régi összetartozásnak, mire különben maga a nyelv is utal. Olasz földön is haladt ez a műveltség. A Bologna-Este vidékén feltárt sírokban, urnák és csontvázak mellett, bronz és vaseszközök voltak; ugyanilyen leletek fordúltak elő Caere, Clusium (Chiusi), Corneto, Volterra stb. mellett, sőt alsó Olaszországban is, ú. m. Calatia, Suessula stb. mellett. Mind e leletek feltünő hasonlatosságot árulnak el a görögországiakkal.
Az olaszországi sírleletek a Kr. e. VII–IV. századba tartoznak. A 400. év körűl az etruszkok hatalmát a kelta bójok törik meg; ezek sírmaradványai is feltünnek a bolognai temetőkben. De azért az Appenninek vidékein sokáig fentartotta magát a bronzműveltség; az Augustus korabeli Strabo a liguriabeliekről még úgy tudja, hogy lándzsáikon bronzcsúcsok vannak. Ellenben a nyugati Romagnában a korábbi «ó-itáliai» izlés összekeveredett a későbbi «észak-etruszkkal» s önálló művelődési mozzanatnak lett az előidézője; ez félig görög befolyást, félig honi érczipart tüntet fel.
A nyughatatlan emberi szellem és a közszükséglet idővel észak felé is elterjesztette a bronzculturát. Két áramlat mutatja a művelődés útját; az egyik Olaszországból terjed az Alpok felé Franczia-, Dél-német- és Angolországba, eljut egész Irlandig, s itt külön jelleget ölt; a másik Magyarországon át Lengyelország felé Morvaországnak, Sziléziának s északi Németországnak halad, egész Dániáig és a Skandináv-félszigetig, hol a legmagasabb kifejlődését éri el.
A diszítések még nagyon kezdetleges formákat mutatnak; leggyakoribbak a farkasfog- és tekercs-alakú díszek. Nagyon lassan fejlődik az ember leleményessége odáig, mikor már mértani idomokat, zeg-zugos vonalakat, köröket stb. kezd alkalmazni. Állati és növényi alakokat is hiába keresünk még e korban. És bár a nagy egyformaság szembeötlő is, mégis az egyes tárgyak fajtáiban és alakjaiban, készítésében és díszítményében lehetetlen észre nem venni a különféleséget.
A bronzcultura terjedésére nagyfontosságú tényező volt az európai területek földrajzi helyzete is. Oly vidékeken, melyek messze északra esnek, mint Anglia, Skandinávia, Dánia és északi Németország, vagy a melyek erős hegylánczokkal vannak elrekesztve, mint Svájcz és Magyarország, sokáig tartó, virágzó bronzműveltség található. Mind e helyeken egyes csomópontok képződtek, melyek a műveltséget messze szétsugároztatták.
Az észak-európai bronzcultura két csoportra oszlik; ezek közül a régibb és fejlettebb a nyugati, a későbbi a keleti tartományokat foglalja magában, mintegy a Visztuláig. Mecklenburg a két irány közt középütt áll s mind a kettőt képviseli. Svájczban két csoportot különböztethetünk meg, t. i. a czölöpépítkezés és a szárazföldi műveltség emlékeit; jellemző sajátság, hogy a tavi hajtűk feje kerek, a szárazföldieké pedig lapos. Érdekesek az itteni bronzfibulák is (mellcsatok), melyek magyarországi műhelyekből kerültek ki; ezek rendszerint két kengyel által összekötött tekercsből állanak.
A maga nemében egyedűl álló műveltség volt az, melyet a kaukázusi kobáni sírmezők tárnak elénk. Ennek dísztárgyai világosan mutatják, hogy ott megelőzőleg nem volt semmiféle cultura; görög és kisázsiai területről vitték be az ékszereket s ezek alapján azután önálló stylus fejlődött ki. Hanem ez azután rendkívül változatos és magasfokú, a mi nem is csoda, mert hiszen ide már nem volt olyan messze az érczben gazdag Ural-hegység.
A bronzkort különösen jellemzik a tokos vésők, melyeket nemcsak szerszámokul, hanem fegyverűl is használtak. A földmívelés nagy virágzására mutatnak az egyes lelethelyeken egész tömegben felszínre kerülő sarlók; Magyarország földje már akkor is a gabonaneműek elsőrendű hazája lehetett. Elég csak a bonyhádvidéki, bozsóki, ispánlaki, kenderesi, kéri, komjáti, pánczélcsehi, pölöskei és török-koppányi leletekre rámutatnunk, hol a bronzsarlók egész raktára került napfényre.
A ruházatra nézve leginkább az ékszerek és pipereczikkek tájékoztatnak bennünket. Azonban egyes dániai sírokban gyapjúszövetek is fenmaradtak: sapkák, köpenyek és ingek, melyek egészen olyanok, a milyeneket Strabo a zinn- (ón) szigetek lakóinál leír, t. i. barna színű, földig érő köpenyek, melyeket öv szorított össze. A szíjak is nagyobb mennyiségben szerepelnek, mire a csatok is utalnak. Tehát már az állati bőröket is jobban kihasználta az e korbeli ember; ezekkel vonta be fából csinált pajzsát, belőlük formálta a sisakot és az övet.
Halottait a bronzkor embere vagy elégette vagy eltemette. Mind a két szokás divatozott. Délen túlnyomóak az urna-sírok és kőláda-temetők, északon ellenben a sírok fölé halmokat hánytak vagy sírokúl természetes halmokat használtak fel (kurganok). Efféle sírhalmokkal, melyeket népünk kún-halmoknak nevez (vagy néhol korhányoknak), egész északi Európa tele van; megtaláljuk őket Dél-Németország egy részében is, nevezetesen Württembergben, azután Francziaországban, a spanyol, portugál és görög partokon, továbbá északi Afrikában a Vörös- s Kis-Ázsiában a Fekete-tenger mellékein.
Idővel azonban megjelent a háború eszköze, a vas,
A vas használata is keleten indúlt meg. Már az ó-testamentomi iratokból kitűnik, hogy Egyiptomban nagyon korán ismerték a vasat. Az egyik egyiptomi piramis koczkái között rá bukkantak egy véletlenűl befalazott vaslemezre. Ninive romjai közt is tömérdek vaseszköz kerűlt felszínre: kardok, tőrök, lándzsák, nyilak stb. Az új ércz azután kereskedelmi úton eljutott a Közép-tenger félszigeteire. Az északi etruszkok elterjesztették az Alpesen túli vidékeken s csakhamar közkincsévé lett az egész világnak. E világforgalom magyarázza, hogy olaszországi sírokban épen olyan agyagkorsókat találtak, mint Bajorországban; kétségtelen görög bronzkészítmények kerűltek elő az Alpoktól északra. Általában a Közép-tenger művelődési csomópontjain gyorsan fejlődött az új cultura, míg ellenben Közép-Európa lassabban halad előre. Itt még sokáig fentartja magát a bronzcultura, bár a vas kezdi háttérbe szorítani. A stájerországi Maria-Rast mellett feltárt 170 sírban 120 bronzeszközt s csak négy vastárgyat találtak, de köztük nem volt egyetlen fegyver sem.
A Salzkammergutban fekszik Hallstatt,
A hol nincs a tárgyak után megmondva, hogy honnan valók, ott mindenütt mint lelőhely a hallstatti sírmező értendő.
Éppen ezért joggal nevezték el a művelődés e korszakát hallstatti kor nak. Nagy területen fordúl elő s mindenütt ugyanazon alapformák jellemzik. Északi határai elnyúlnak egészen Thüringiáig s Passauig, déli határát az Alpok alkotják, keleten Magyarország, nyugaton meg Besanon és Saarbrücken városok jelzik kiterjedését. De ez csak általános meghatározás; mert nyúlványai e határokon is jóval túlterjednek. Súlypontja a felső Duna-völgyre, a felső és közép Rajnára s nyugati Svájczra esik. Különösen tisztán nyilvánul a krajnai Waatsch és S-Margareten urna-sírjaiban, hol görög eredetű nyílcsúcsokkal keveredik, melyek a negyedik - második század jellegét viselik magukon. Általában e műveltség kora a Kr. e. utolsó évezred középső századaira esik, s tart mintegy ez évezred végéig. S minden arra mutat, hogy kelta népségek voltak a meghonosítói.
A vaskor legrégibb szakasza egyébiránt két egymástól különböző fejlődésből áll. Ha a hallstattit keletinek veszszük, ennek egy nyugati felel meg Svájczban. A neuenburgi tó északi csücskén van egy Marin nevű kis falu, hol czölöpépítkezésre akadtak, melyet helyi tájszólással a halászok La Tene
E műveltség a Kr. e. utolsó században kezdődik s tart, kivált a brit szigeteken, a római hódításig. Földrajzi határai déli Francziaország, Svájcz, a felső Duna és a Rajna. Kiinduló pontja közép és déli Francziaország s innen járja be északi Olaszországot, Magyarországot, fel északi Németországig, Skandináviáig, Britanniáig.
A La Tčne-korszak készítményei már művészi törekvést árulnak el; a díszítő stil emelkedik s motivumait szivesen kölcsönzi az állatvilágból. A mellett úgy a fegyverek, mint a házi eszközök és ékszerek változatosságára nézve jóval többoldalú, mint a hallstatti kor.
Általában az emberiség haladása szembeszökő. A hallstatti korban még a tetemégetés és elföldelés divatoznak; a La Tene műveltség szakít a halottégetéssel, s mind általánosabbá lesz a temetkezés. A kereskedelem föllendűl s a vas feldolgozása egészen gyári jelleget ölt. Hatalmas kovácsműhelyek keletkeznek, melyek távoli vidékeket látnak el eszközökkel; a csehországi Stradonicz mellett tömérdek félbemaradt tárgyat találtak s ezek közt voltak olyan fibulák, melyekre a sodrony még nem volt ráillesztve. A régi bibractei házhelyek közt örvösök műhelye kerűlt felszínre, hol a la tene-i zománczot gyártották.
Ebben a korban északi és déli Európa között az a nép képezte a közvetítő kapcsot, mely Csehország fensíkjain tanyázott. Ez az ország be van hintve az összes műveltségi korszakok maradványaival. Régiségei visszanyúlnak egészen a kőkorig, s urna-temetőiben a vasmellékletek közt, hol Nerva császár pénzét, hol meg római készítésű bronzedényeket találnak. Tömegestől fordúl elő a nyers borostyánkő, világos bizonyítékául annak, hogy északról délnek itt vezetett át a kereskedelmi út.
Általában úgy földrajzi, mint archaeologiai tekintetben is Közép-Európa élesen elválik Észak-Európától. Külön határolt csoportot alkotnak a Kárpátok, az Érczhegység, a thüringiai erdő, a Westerwald s az alsó Rajna. Észak azonban két csoportra oszlik: Észak-Németországra és Skandináviára, mely utóbbihoz csatlakozik Schleswig is.
Németország északi része tele van urna-sírokkal. Ezek a temetkezési halmok egész Oroszországig terjednek, s kiindulási pontjuk Cseh- és Morvaország, honnan a folyamok mentén legyezőszerűen ágaznak szét. A szerint, a mint távolodnak, csökken régiségük. Az északkeleti és északnyugati sírokban még csupa bronzmellékletek vannak. Ellenben a sziléziai és poseni sírhalmokban már a bronzzal a vas keveredik, a mi onnan is következhetik, hogy a vasat keleten előbb ismerték és használták. A hallstatti cultura a Rajna-Weser vonalon terjedt észak felé, míg keleten, a morva-sziléziai-lengyelországi irányban nagyobb önállóság tapasztalható a vastárgyak előállításában. Legszivósabban tartotta magát a bronz az Odera és Elbe közötti vidékeken, hol a tiszta bronzminták a legtovább uralkodók maradtak. A La Tčne-műveltség Thüringiából sugárzott szét s nyomait főként Hannoverben rakta le. De már a szomszédos Mecklenburg csak a római hódítás révén ismerkedett meg a vassal. Sziléziában is ritkák a La Tene-tárgyak s általában a Visztulától keletre csupán egyes typikus eszközök fordúlnak elő. Egyébiránt a formák mindenütt lassan módosulnak; a honi művészetnek a behozott czikkek szolgálnak mintáúl.
Az irásos történelem pirkadása különösen Közép-Európát s benne Magyarországot is jelentékeny műveltség magaslatán mutatja. Hazánkon vitt keresztűl a keletről beözönlő népek országútja. A Duna völgye mutatta az irányt kelettől nyugatig, s partjain mindenütt kimutathatók az őskori állomások. Már Strabo tudósít róla, hogy hogyan járnak-kelnek mindkét partján a népek s hogyan szállítják az árúczikkeket a mellékfolyókról a Dunára s innen a mellékvizeken távolabbi vidékekre. Az Északi-tenger partjairól is vezetett egy út hazánkon át a déli tartományokba; ez a borostyánkő-kereskedés útvonala, mely a Visztula völgyében vonult le Krakkóig s itt kétfelé válva, egyik iránya Pozsonynak, másik iránya meg az ország szivének tartott. A római genius, mikor a maga útrendszerét hazánk területén berendezte, tulajdonkép csak a régi közlekedési vonalak irányát tartotta meg s fejlesztette ki.
Összefoglalva mindazt a tanulságot, a melyet rég eltűnt idők néma emlékei rejtenek magukban, azt látjuk, hogy Európa történetelőtti népei művelődésre hajlandók és nem ritkán pompakedvelők voltak; értettek az ércz- és sóbányászathoz s értékczikkeiket kereskedés útján messze földön elterjesztették. Temetkezésük módja mély kedélyről s az elhunytakra való szeretetteljes megemlékezésről tanúskodik A halott fegyvereit összetörték s úgy tették a sírba, hogy azokat többé senki se használhassa. Az Aar-folyó mentén is egész csomó tört kardot találtak, mintha valamely ütközet után gyűjtötték volna össze és semmisítették volna meg ezeket. A mai kor emberének minden erénye és minden hibája megvolt az őskor emberében már akkor is, mikor még az irás mesterségét, mely e tulajdonságokat megörökíthette volna, nem ismerte.
Az összehasonlító nyelvtudomány kiegészíti ismereteinket. Ennek segélyével tudjuk meg, miként ágazott el az árja népcsalád két csoportra: egyfelől ó-persa és indus, másfelől görög, italikus, kelta, germán, szláv és örmény csoportra. A közös szókincsből a népcsalád ősi műveltségére is áradnak némi fénysugarak. Az árjaság ismerte a házi állatokat s a gabonát, gyakorolta a földmívelést, ruházkodott; értett a fegyverforgatáshoz s habár állandó lakásai nem voltak is, külön telepekben csoportosúlt. Használni tudta az érczeket, isteneket imádott, s a családélet is, sőt az államalkotás némi csirája is megvolt lelkületében. Tehát épen a legalsó műveltségi fokon volt túl: a vadász- és halászéleten. Őshazáját a nyelvi emlékek magas hegyek közelébe, mérsékelt égöv alá helyezik. S ez Ázsia belsejébe utal.
Mi indíthatta szétoszlásra, ma már meddő kérdés. Az európai ág oda hagyta Ázsiát s kivándorolt.
A hatalmas népvándorlás, melyről még mit sem tud a történetirás s megtörténtére csak későbbi eseményekből vonhatunk következtetést, két irányban folyt le. A görögök és italikusok szárazföldi úton a Földközi-tenger partvidékét lepték el, a kelták pedig Európa közepét árasztották el. Elhatoltak egészen a Nyugati-tengerig, megszállották Magyarország területét s főszállásukat a mai Francziaországban ütötték fel, észak felé a brit szigeteket foglalták el, dél felé pedig a Pyrenaeken és Alpokon húzódtak le. A germánok és szlávok jó ideig nem váltak szét s Oroszország belsejében állapodtak meg.
Később azután a germánok elszakadtak s északnyugat felé vették útjokat, a Keleti-tenger partvidékéig hatolván. Ellenben a szlávok megmaradtak régi tanyáikon. A germánság főtömege az említett tenger hosszában helyezkedett el s egyik ága, a teutonok, a kimbriai félszigetig terjedt. Másik ága átszelte a hullámokat és Skandináviában szerzett magának hazát, honnan azután előörseit kitolta Dániába és Jütlandba.
E népmozgalmak korára nézve is csak hozzávetések tájékoztatnak. Úgy látszik, a szlávok és germánok a Kr. szül. megelőző utolsó századokban váltak el egymástól; amazok az oroszországi alföldtől északra s a Közép-Visztulától keletre telepedvén le. A germánok, kik azért a szlávok szomszédságában maradtak, mintegy a Kr. e. negyedik században tünnek fel Skandináviában, a keleti-tengeri tartományokban, északi s közép Németországban. Délre tőlük helyezkedtek el a kelták, a Duna és Rajna partvidékein. Csak mikor a kelták hatalma megdől, vonúlnak lejebb a germánok s elhagyott tanyáikra a szlávok telepednek.
A mai Balkán-félszigeten a szintén árja származású thrák népcsoport foglalt helyet s velök határosak voltak a makedonok, kiket a tudósok az Olympos hegy vidékén visszamaradt görögöknek tartanak. Északnyugaton az illyrek helyezkedtek el, kikről azonban édeskeveset tudunk; valószinüleg hozzájuk tartoztak a venetek. Ellenben bizonyosnak látszik, hogy az italikusok észak felől hatoltak le az Appennini-félszigetre s a Po-síkságon levő czölöpépítkezések is alighanem az ő munkájok. Sőt Magyarország szárazföldi czölöpös telepei (a terramarek) is a graeco-italikusoktól származnak s akkor épülhettek, mikor ez az ázsiai nép kettéválása előtt még együtt volt.
Az árják másik főcsoportja, az indusok és ó-persák, vagy egy szóval az irániak, kezdetben egy népcsaládot alkottak, úgy hogy beszédjök csak nyelvjárásilag különbözött. A szanszkrit Rigveda dalai szerint az indusok észak-nyugatról vándoroltak be Hindosztánba s lassanként költözködtek át az Induson.
Egyébiránt az emberiség művelődése, bárhová fordítsuk tekintetünket, mindenütt azon fejlődési mozzanatokat tárja elénk, melyeket fentebb a leletek után vázoltunk. Amerikában és Új-Seelandban a kőkorszak ép úgy feltalálható, a lándzsák és nyilak ugyanolyan alakúak, a kőbalták csak úgy megvoltak, mint az emberiség bölcsőjében, Ázsiában vagy Európában. Kétségtelen tehát, hogy ezek a népek is az őskorban az emberiség közös nagy családjából szakadtak ki s vitték el magokkal szerte a művelődés első elemeit.
Előszó. < > II. 1. Nyugateurópai kelták. ———
I. RÉSZ: A NÉPVÁNDORLÁS KORA. ——
IV. KÖTET: A NÉPVÁNDORLÁS KORA — AZ ISZLÁM —
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET