NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET — IV. KÖTET: A NÉPVÁNDORLÁS KORA — AZ ISZLÁM —— IV. RÉSZ: GERMÁNOK.ELSŐ SZAKASZ. ——— VIII. A Tacitus korabeli Germánia. < > X. A rómaiasodó germánok. |
A germánok és a római birodalom.
(165–375)
A II. század közepén a germán népek nagy forradalmon mennek át. A markomannok, kik Cseh- és Morvaországot, a quádok, kik Magyarország felvidékének nyugati hegységeit lakják, mindjárt kezdetben bele kerülnek a néphullámzás e sodrába. Észak felől előre törő barbár népek szorítják őket s ezeket meg alighanem a gótok űzik maguk előtt. Antoninus Piusszal a római birodalom békéje is sírba száll s utódja Marcus Aurelius alatt megkezdődik az élet-halál harcz a germánokkal, mely háromszáz évi rettenetes küzdelem után halomra dönti a római birodalmat.
Marcus Aurelius trónraléptével (161) egyszerre gyúlad ki a háború fáklyája nyugaton, északon és keleten. A jeles császár legelőbb is keleten végez, legyőzi a parthusokat; de e czélból mozgósítja a dunai tartományban levő őrségeket s a legiók távozásával védtelenül marad a germán határvonal. A kedvező alkalmat felhasználják a chattok s 162-ben rémületes erővel törnek be Noricumba és Rhaetiába; majd 165-ben a markomannok törik át a Duna-vonalat, magukkal ragadva más törzseket is, mint az Elbe alsó folyásánál tanyázó longobárdokat, s lakóhelyeket keresnek a Duna jobbpartján. Szerte küldött társaik által szövetségre szólítják fel szomszédaikat; de a legiók visszaszorítják őket a Dunán. Azóta a császár egész uralkodását betöltik e nagy elkeseredéssel s változó szerencsével folyó harczok, melyek kemény próbára teszik a birodalom erejét. Szinhelyök Pannonia és a szomszéd quádok és jazygok országa, melyet ekkor ismernek meg a rómaiak.
Az Elbe forrása és a Duna közt, a mai Cseh- és Morvaország területén állott a markomannok
Marcus Aurelius a 172–173-iki telet a Garan melletti téliszálláson töltötte. Itt írta Elmélkedései czimű munkájának második könyvét. Alapos oka volt a harcz színteréről el nem távoznia. Mert alig hogy megenyhült az idő, a quádok ismét fészkelődni kezdettek s megtagadták az engedelmességet. A császár megindult ellenök s csakhamar rájuk akadt. A quádok addig mesterkedtek, míg a légiókat egy völgykatlanba csalták s akkor azután körülfogták őket. De a római katonák pajzsaikkal szorosan egymáshoz simúlván, vitézül küzdöttek. Az ellenség ekkor abba hagyta a harczot, meg lévén győződve, hogy a hőség és szomjúság minden további erőfeszítés nélkül is kezükbe juttatja a legiókat. Számra nézve is tulsúlyban voltak s körűlsánczolták a völgyet, hogy a rómaiak sehonnan se kapjanak vizet. A katonákon nemsokára a kimerültség jelei mutatkoztak; már-már ki voltak téve annak, hogy a quádok meg fogják őket semmisíteni. Ekkor hirtelen sűrű fellegek támadtak, megeredt az eső s a legiók új erőre kapva, csúful megverték a quádokat. Ezek ellenvetés nélkül elfogadták a császár dictálta békeföltételeket; kötelezték magukat, hogy a náluk volt 50,000 hadi foglyot és szökevényt haladéktalanul kiszolgáltatják. A jazygok is annyira megszeppentek, hogy ők is készeknek mutatkoztak 100,000 hadi fogolynak kiadására. Úgy látszik, ez az óriási szám megoszlott közöttük és a gót vandalok között. A hadjárat sikerének megörökítésére Marcus Aurelius 175-ben Sarmaticus feliratú emlékérmeket veretett.
Marcus Aureliusnak az volt a czélja, hogy úgy a markomannok és quádok, mint a jazygok területét beolvasztja a birodalomba s provinciákat alakít belőlük. A germánokat megfékezvén, minden törekvése oda irányult, hogy a jazygokat megverje s őket a germánok ellen bármikor felhasználhassa. Elhatározta tehát, hogy fegyverrel biztosítja érdekeit. 174-ben Aquincumból tekintélyes sereg élén átkelt a Dunán s a jazygokat tiszamenti szállásaikon kereste föl. Hajóhidat veretett a Tiszán is s behatolt a délmagyarországi mocsaras vidékekre, hogy őket czéljainak megnyerje. Azonban Avidius Cassius Ázsiában fellázadván, sietnie kellett e hadjárat befejezésével. Szövetséget ajánlott tehát a jazygoknak és búroknak, kik azt szívesen elfogadták; készeknek nyilatkoztak csapataikat azonnal kiállítani, ha a császár tovább is folytatja a háborút a quádokkal. Egyszersmind befoglalták a békeföltételekbe, hogy szomszédaikkal közös gyűlést és vásárokat tartaniok nem szabad s a Dunán külön hajókat nem járathatnak.
De ez a remény már 178-ban meghiúsult. A markomannok és quádok megrohanták a dunabalparti castrumokat és kiverték azokból az őrséget. A pannoniai legatusok sürgősen kérnek a császártól segélyt, ki fiával Commodussal 178. aug. 5-én indul el Rómából. Elhatározta, hogy a telet a pannoniai Vindobonában tölti s tavaszszal megvalósítja azt a vágyát, hogy provinciává alakítja a háború által feldúlt összes dunántúli területeket. Azonban 180. márcziusában meghalt s utóda fia, a 19 éves Commodus lett. Egészen ellentéte nagy atyjának. A helyett, hogy a már egészen megtört markomannokat végkép leigázta volna, csak hogy a fényes világvárosba, hová élvhajhászó természete csalogatta, mennél előbb visszatérhessen, békét ajánlott nekik, csak annyit kötve ki, hogy a szökevényeket s hadifoglyokat adják ki, fizessenek évenként gabonaadót, adják át fegyvereik egy részét s állítsanak 12–13,000 főnyi segédcsapatot. S ellenére a katonák heves ellenszegülésének és tiltakozásának, a quádokkal is ugyanily föltételek alatt kötött békét. Egyúttal mindkét népre nézve megállapította, hogy gyűléseket havonként csak egyszer tarthatnak egy római centuriónak mint császári biztosnak jelenlétében. Végül szigorúan megtiltott minden ellenségeskedést a jazygokkal, búrokkal és vandalokkal. Erre az új császár visszavonja az összes dunabalparti őrségeket s önként engedi kezéből kisiklani a tizenhárom éves nagy háborúnak összes sikereit. Nemsokára a búrok- és jazygoknak is egyességet ajánl, melyet ezek kész örömmel fogadnak; kezeseket adnak s nagyszámú hadifoglyot bocsátanak át, így a jazygok egymaguk 15,000 embert adnak át a római biztosoknak. Mindakét néptörzs megesküszik, hogy Dacia határaihoz és a Duna partjaihoz nem fognak közeledni, sőt negyven stadiumnyi távolságban még barmaikat sem fogják legeltetni.
Severus Alexander utódjának, Maximinusnak atyja gót ember, anyja alán asszony volt. Kezdetben egyszerű pásztoréletet élt s belépvén a hadseregbe, fokról-fokra emelkedett. A mint császárrá lett, szigorú fegyelmet hozott be a hadseregbe s azután Germánián át a pannoniai Sirmiumba vonult. Útközben megfékezte az alamannokat s terve volt, hogy Pannoniából az északi barbárok ellen vezet hadjáratot. De csakhamar ellenfele támadt, s midőn ezzel meg akart mérkőzni, Aquilejában meggyilkolták.
Philippus Arabs idejében, 248- vagy 249-ben teszi lábát Ostrogotha a római birodalomba. A monda a segédcsapatokat nem számítva 300,000 főre becsüli hadseregét. Épen ekkortájt ünnepelte a római birodalom fennállásának ezeréves fordulóját s az ünnep zajába bele harsant a gótok csatakiáltása. Elárasztották Moesiát s Marcianopolis városa csak nagy összeg pénzen válthatta meg elpusztulását. Az ellenök siető császár fajrokonaikat, a Daciától északra tanyázó gepidákat tüzeli fel s ezek segítségével visszaszorítja a gótokat. De ezek azután a gepidákra rontanak; elkeseredett harcz fejlődik ki köztük, melyben Ostrogotha elesik. A gepidák erre a Dacia és Tisza folyó közti alföldet szállják meg. Azonban Ostrogotha utódja, Kniva folytatja a harczot a birodalom ellen; két nagy népcsoporttal tör be, az egyik elözönli a síkságot, a másik áthatol a Balkánon, megveri és megöli Decius császárt és irtózatos vérfürdő után beveszi Philippopolis városát, százezer embert ejtvén fogságba. Thracia és Macedonia nagy pusztuláson mennek át s az új császár, Gallus kénytelen a gótokkal lealázó békét kötni, melynek értelmében ezek mérhetetlen zsákmányukkal szabad átvonulást biztosítanak maguknak a Dunán s bizonyára az évi adót is továbbra megkapják.
E közben újra rémítő pestis-járvány látogatja a birodalmat s tizenöt éven át roppant pusztítást visz véghez, úgy hogy egész városok néptelenné válnak. A gótok felhasználják a birodalom kétségbeesett helyzetét s újra betörnek; tűzzel-vassal pusztítják a Balkán vidékét, a Dunától kezdve a tengerig. Valerianus alatt a római vezérek, Aurelianus és Probus a dunai limes felső és középső részének védelmére szorítkoztak; Dacia pedig, melyet a germánok szakadatlanul ostromoltak, a birodalomra nézve ekkor ment veszendőbe.
Véres háború dühöng a Rajna mentén is. A germánok 256-ban betörnek Galliába s a római hadak csak a legnagyobb erőfeszítéssel birják őket visszaszorítani. Egyes csapataik áthatolnak a pyrenaei hegyeken, bebarangolják Spanyolországot, sőt a tengeren is átkelnek Afrikába is; míg más csapatok Itáliát keresik föl s Rómát is fenyegetik. Ezeket Gallienus Milanónál éri utól s csúful megveri. Innen Illyria és Pannonia megfékezésére siet, hol szintén rabolva dúlnak a germánok; Attalus markomann királynak Felső-Pannoniában földeket engedvén át, ezt békére szorítja s Pipa nevű leányát második feleségül eljegyzi. Ellenben az alamannok megint Itáliába rontanak be s bár Gallienus utódja, Claudius császár véres csatában leveri őket, újabb és újabb csapatok támadnak nyomukban.
Posthumust, ki Gallia fölött uralkodott, 267-ben saját katonái megölvén, a germánok megint vérszemet kapnak. Elpusztítják egész Galliát. Végre Aquitania helytartóját, Tetricust teszik meg császárnak. Ő maradt azután nyugat uralkodója, mígnem 274-ben Aurelianusnak meghódolt.
Míg ezek nyugaton történnek, a gótok Kis-Ázsiát és a Balkán-félszigetet dúlják. 266. körül a martalócz herulokkal egyesülten megtámadják magát Byzanczot is, a mikor visszaverik őket, elárasztják egész Görögországot. Illyriában Pannonia felől betörő gótokkal találkoznak, de itt azután erős vereséget szenvedve, visszavonulnak.
Nem csoda ezek után, ha Rómában a kedélyek közel álltak a kétségbeeséshez. Nem volt a birodalomban egy talpalatnyi föld, mely a barbárok pusztításaitól ment maradt volna. A veszedelem tetőfokát érte el. Ekkor ajándékozta meg a gondviselés a birodalmat a nagy császárok és hősök egész sorával s általok egy század folyamán fölemelte ismét régi, habár csalóka, dicsőségére. E császárok elseje a dalmata származású Claudius volt (268).
Claudius első nagyszerű győzelmét az alamannok felett aratta, kiket a Garda-tónál oly borzasztóan tönkretett, hogy alig felerészök menekült meg. Azután a fölött tanakodott, Tetricust támadja-e meg előbb vagy a gótokat. Ez utóbbiak ellen határozta el magát, mert ezek a birodalomnak voltak ellenségei, amaz pedig csak az ő személyének. A gótok javában dúltak Thessalonika vidékén, midőn a császár megindult ellenök. Főtörekvése az volt, hogy visszavonulási útjokat elzárja; ugyanezért a Margus (Morava) folyó felől közeledett. 269-ben Naissus mellett (a mai szerbországi Nis) találkozott velök. Az ütközetben a gótok 50,000 embert vesztettek; többi részök, hazájába nem térhetvén vissza, Macedoniába menekült, hol közülök számosan pusztultak el részint éhség, részint a római hadak üldözése következtében. A tengeren szerencsét próbált gótok is pórul jártak s vereségük teljesnek látszott. Claudius legalább azzal dicsekedett, hogy 320,000 embert s 2000 hajót semmisített meg. Annyi gót nő esett fogságba, hogy minden katonájának kettő-három jutott. Tömérdek rabszolga, barom, juh és ló lett a rómaiak zsákmánya. (V. ö. III. k. 574. l.)
A hadsereg zöme Sirmiumnál Aurelianust kiáltotta ki császárrá, kit még életében Claudius is legméltóbbnak ítélt utódjául. Pannoniai származású ember volt s Sirmium (a mai Mitrovicz, a régebbi Száva-Szent-Demeter) közelében egy kis faluban született. Testileg, lelkileg egyaránt kiváló alak, kiben magas hadvezéri tehetség párosult szilaj indulatokkal. Katonái hős dalokat és mondákat költöttek róla; beszélték, hogy egy napon 48 szarmatát, a rá következő napokon meg 950-et szúrt le saját kezével. Uralkodása mindössze csak négy évig és kilencz hónapig tartott, de e rövid idő alatt is nevezetes hódításokkal koszorúzta hadvezéri hírnevét. Megtörte a gótok erejét, megzabolázta az Italiát fenyegető barbárokat, visszaszerezte Galliát, Hispániát és Itáliát a bitorlóktól s végül keleten megalázta a büszke Zenobia gőgjét.
A császári hadak előbbeni vereségének híre zendülést idézett elő Rómában. Aurelianus haragra lobbantva tért ide vissza s a zavargókat kegyetlenül megbüntette. Azután a senatus határozatát kinyervén, a fővárost, melynek Servius Tullius korában épült falai összeomladoztak, nagyszerű erődítményekkel kezdte körülvenni s mintegy 2 1/5 mérföld kerületű várfalakat építtetett.
A császárokat régen bántotta, hogy keleten, Palmyrában egy asszony, a büszke Zenobia nagy hatalommal uralkodott. Aurelianus 271-ben elhatározta, hogy hatalmát megtöri. Illyricumon át vezette seregét, s itt több gót csapatot tett tönkre. Azután menetközben átvonult a Dunán, hogy szemügyre vegye Daciát, melyet a gótok már majdnem pusztasággá változtattak. Épen akkor is egy Cannabaud nevű gót főnök dúlta a tartományt; ezt a császár azonnal megtámadta s 5000 emberét lemészárolta.
Ezek után joggal nevezhette magát Aurelianus a világ helyreállítójának (restitutor orbis). Ilyen felirattal pénzeket is veretett s ezen az egyen kívül más megtisztelő név nem kellett neki. 273-ban rendkívül fényes diadalmenetet tartott Rómában. A diadalmenet élén nemcsak húsz elefánt és tömérdek állat, tizennyolcz nemzetből való hadifogoly, köztük gótok, alamannok, roxolánok, szarmaták, frankok, svébek, vandalok és más germánok, hanem a drága gyöngyök és arany bilincsek alatt görnyedő Zenobia királyné s a volt ellencsászár Tetricus haladt. Négy szarvastól vont kocsiban, mely állítólag egy gót fejedelemé volt, vitette magát a császár a Capitoliumra. Az ünnepélyt ajándékkiosztás és számtalan játékok rekesztették be.
Aurelianus uralkodása nevezetes Dacia történetére nézve. Említettük, hogy e tartomány már Gallienus alatt veszendőbe ment a birodalomra nézve. Ezt úgy kell értenünk, hogy Erdélyországon kívül Dacia többi részei a barbárok kezébe kerültek s a császárok e foglalást tétlenül nézték. Csak az erdélyi városokban maradt még némi rómaiság, mívelve a bányákat s örökös remegésben tengetve életét. Végre Aurelianus 274-ben azt a csekély őrséget, mely itt összpontosítva volt, egészen kivonta innen s a római lakosokat egytől-egyig áttelepítette Felső- és Alsó-Moesiába, melyekből Dacia néven új provinciát alkotott. Az itteni lakosoknak pedig valószinűleg Moesia és Thracia elpusztított vidékeit engedte át. Így pusztult ki teljesen Daciából a római lakosság s az elhagyott városok és falvak idővel romba dőlvén, a jövevény szlávok és germán népek tanyáivá lőnek. A római lakosok elköltözése után feledésbe mentek az egykori földrajzi nevek is s egy-két század leforgása alatt már csak a romok jelezték, hogy itt valaha a római műveltség napja ragyogott.
Ez volt Aurelianus utolsó művelete. Épen a persák ellen vezette hadait, midőn Byzancz környékén néhány katonája összeesküdvén, 275. január hó végén orozva meggyilkolták.
Utódja a hetvenöt éves senator, Tacitus lett, ki a gótokat Thraciából kiszorította. Ez után a sirmiumi születésű Probus következett, ki teljesen méltó volt arra a magas polczra, melyre őt a sors állította. Alig hogy Aurelianus haláláról a rajnai germánok értesültek, azonnal elözönlötték Galliát s tömérdek városát elfoglalták. Probus hatalmas sereggel ment ellenük, több szerencsés ütközet után visszaszorította őket s elvette minden zsákmányukat. A tizedföldeket visszakapcsolta a birodalomhoz s ide az alamannok egy részét telepítette. Az alamannokkal olyan értelmű szövetséget kötött, hogy 16,000 katonát tartoznak adni s a limes őrizete is kötelességükké lett. Hasonló szövetségre lépett a császár a frankokkal, gótokkal s a többi dunai germánokkal is. Úgy hogy Probus büszkén értesíthette a senatust, hogy Germánia teljesen le van igázva s kilencz királya térden könyörgött békeért. «Nektek szántanak immár - így ír levelében - az összes barbárok, nektek aratnak s velünk együtt harczolnak a bentebb lakó népek ellen.»
Számos germán törzset telepített át Probus a birodalomba, mint például a bastarnákat és a gótok, gepidák és vandalok egy részét Thracia elpusztult vidékeire, a frankokat Britanniába. Czélja nyilvánvalólag az volt, hogy a germánokat saját fajrokonaikkal állítsa szembe s a mindent összetipró vadságnak a polgárosodás útjára terelt békés elemekből emeljen gátat. Azzal, hogy különböző területeken megosztotta őket, erejöket vélte gyengíthetni s a mellett mindenkor kész katonákat nyerni bennök.
Probus nemcsak mint hadvezér volt nagy, hanem mint kormányzó is. Bámulatos, hogy míg közel egy negyedszázadon át megszakítás nélkül csupán a harcznak él, maradt ideje arra is, hogy a béke áldásainak fáklyavivőjévé szegődjék. Nemcsak közhasznú épületek állításában fejtett ki nagy buzgalmat, hanem javított a hajózási viszonyokon, pusztaságokat változtatott át művelt területekké, növelte a népességet s mindenekfelett nagy gondban részesítette a szőlőtermelést. A szőlőmívelés, mint az olajfatenyésztés is, addig úgyszólván Itália monopoliuma volt; Probus nemcsak szabaddá tette mindenkire nézve a szőlőmívelést, hanem az egyes provinciákban katonái által tömérdek vesszőt ültettetett el. Ekkor honosult meg először hazánkban is a szőlő; először a Szerémségen és a Balaton mentén termettek a tőkék.
Katonáit tulságos kényszermunkával halmozta el. Ez volt a veszte. Mikor Sirmium mellett nagy sánczmunkákat kellett végezniök, fellázadtak s megölték Probust. Nem végezhette be feladatát; a nagyszerű védelmi és hadi rendszernek csak alapjait rakhatta le. Életirója elmondhatta róla, hogy békét szerzett az egész világnak.
Ez időtájban a germánok közt új népcsoportok keletkeztek. A Don és Erdély bérczei közt tanyázó gótok két nagy felekezetre szakadtak; egyik részök a greuthungok (griut = homok) a pusztaság lakói voltak, másik részöket pedig, mely az erdőségeket lakta, tervingeknek hítták (triu = fa). Később mikor itteni szállásaikat elhagyták, amazok a keleti gótok, ezek meg a nyugati gótok elnevezést vették fel. A juthungokkal már találkoztunk; ezek a markomannoktól északra laktak s a hermundurok egy részének több germán törzszsel való egyesüléséből állottak elő. A hermundurok másik része a thuringok nevét vette föl. A svéb népcsoportból valók a burgundok, kik a Visztula mellékein alakultak ki s délnyugatnak szoríttatva a frankok és alamannok közt a Majna partjain telepedtek le. A vandalok a gótok rokonságához tartoztak s a Kárpátok északi lejtőiről vándoroltak le a magyar alföldnek a három Körös és Maros folyóktól öntözött részére. Végül a lugiak (logionok) törzse eredetileg Sziléziában tanyázott a vandalok és a quádok közt; nagyobb szerepet nem játszott s később alighanem elszlávosodott.
E mozgalom a galliai parasztok lázadása volt (bagaudae). Tudjuk, hogy Gallia lakossága még a kelta időkből három rendre oszlott: a papságra, nemességre és köznépre. A köznép el volt nyomva s rendszerint valamely hatalmas főnök oltalma alá adta magát. Idővel azután a lakosság zöme csupa rabszolga lett; s ezeket nemcsak uraik kínozták, hanem a be-betörő barbárok, a római katonák és adószedők is hallatlan mértékben fosztogatták őket. Végre türelmöknek elszakadt a fonala. A parasztok vezérei, Aelianus és Amandus az első sikerektől felbátorítva, esztelenségökben a császári czímet is fölvették. De Maximianus legiói leverték a fegyelmezetlen tömeget s a köznépre ezután még súlyosabb rabság nehezedett.
Diocletianus a határvonalak megerősítésére nagy gondot fordított. A Rajnától a Dunáig huzódó régi táborállomásokat, városokat és castellumokat rendbe hozatta, kijavíttatta s a legszigorúbb őrizettel látta el. Nem is igen mertek ebben az időben a germánok a limes ellen támadást intézni; sohasem szünetelő harczvágyukat azután egymás ellen folytatott háborúkban elégítették ki. Egyébiránt a legyőzöttekkel szemben Diocletianus is azt az eljárást követte, melyet már Probus meghonosított; a hadifoglyokat Galliának a háborúk következtében néptelenné vált részeibe osztatta be. Az egykor félelmes ellenségből ekként csendes földmívelők váltak, kik csoroszlyával hasogatták a földet s barmokat hajtottak a közeli városok piaczaira.
Igy lettek az alamannokból és frankokból is békés telepedők s a Fekete-erdő vidéke, az egykori tizedföldek területe fölvette az Alamannia nevet, holott is mindinkább gyökeret vert a római művelődés.
De nemcsak a Rajna mentén, hanem a közép Duna vidékein is érezték a római karok súlyát a barbárok. A kik nem engedelmeskedtek, azokat könyörtelenül megfenyítették. Igy erős harczok folytak 283. és 284-ben a jazygok, 295-ben a karpok és bastarnák s 299-ben a markomannok ellen. Mindezen összeütközésekből a római sasok kerültek ki győzedelmesen.
A 306. évben Constantius fiát, Constantinust kiáltották ki a legiók császárrá. A történelem a «nagy» jelzővel tisztelte meg őt s e czímet kiváló testi és lelki tulajdonságainál fogva teljesen megérdemelte. A germánokkal szemben az elrettentés politikáját alkalmazta. Igy mikor egy frank csapatot sikerült elfognia, a vezetőket, Askarich és Gaiso nevű királyokat, a trieri amphitheatrumban vadállatokkal tépette szét. Mikor pedig a szövetséges frankok és alamannok betörtek, Constantinus leverte a frank bructereket, kegyetlenül elpusztította országukat, összefogdostatta a férfiakat és nőket s ezeket is Trierbe szállíttatta, hol szintén a fenevadakkal szaggattatta őket ízekre. Állítólag olyan nagy volt a számuk, hogy a vadállatok a vérengzésben kimerültek.
Ez és a katonai erő azután kedvét szegte a rakonczátlan germánoknak. Mindenütt megbízható legiók, erős castellumok őrködtek a birodalom épsége fölött. A Rajnán pompás hadihajók nyüzsögtek, Köln mellett pedig egy hatalmas kőhíd épült, mely századokon át küzdött az alatta rohanó árral s fennállott I. Ottó császár koráig.
A 321. és 322. évben a jazygok és gótok okoztak bajt Constantinusnak. A Duna-Tisza közén tört ki a háború s a jazygokat valami Rausimut nevű gót főnök segítette. De a császár békére szorította s kötelezte őket, hogy szükség esetén negyvenezer katonát tartozzanak segítségül adni.
Egy évtized eltelte után az Erdély bérczei közt tanyázó gótok nyugat felé akartak terjeszkedni s a vandalokkal a Maros mellett véres ütközetet vívtak. A jazygok, mint a vandalok szövetségesei, látván a gótok nagy számát és erejét, Constantinushoz fordultak s pártfogását kérték. A császár szivesen megigérte ezt nekik; de ekkor Ariarich, a gótok királya bosszút forralt s Moesiára ütvén, roppant pusztítást vitt véghez. Constantinus személyesen ment ellene s bár hadserege először meghátrált a gótok előtt, második összeütközése alkalmával, mikor már legidősb fia helyettesítette a császárt, nagy győzelmet aratott a gótokon.
A gótok felett kivívott diadalt a császár leginkább a krimi félsziget lakóinak köszönhette, kik nagy haderővel segítették őt a gótok ellen, miért is fejedelmöket királyi ékszerekkel ajándékozta meg s a Fekete-tengeren közlekedő kereskedelmi hajóikat egyszersmindenkorra fölmentette a vámok alól. A jazygok szintén nagy segítségére voltak; de ezekre nézve úgy hitte, hogy elég jutalom nekik a veszedelemtől való szabadulás; sőt annyira ment, hogy az évi ajándékok egy részét is megvonta tőlök. Erre a jazygok betörtek a határokon. A császár meg a gótokat tüzelte fel ellenök s ezek borzasztó pusztítást vittek véghez a jazygok közt. Hogy azután valamiképen segítsenek magukon, kétségbeesett helyzetökben fegyverekkel látták el saját rabszolgáikat, kiknek segedelmével a gótokat sikerült visszaverniök. Ezek a rabszolgák limigantes
A nagy császár fia, Constantius ellen már pártot mert ütni Magnentius, egy germán származású vezér, nagyrészt germán vitézek élén. Magnentius hatalmába kerítette a mai Szerémséget s felszólította Constantiust, hogy tegye le a császári bíbort. De a császár bízott ügye sikerében s alkudozásról hallani sem akart. Mursa (Eszék) mellett folyt le a döntő ütközet. Magnentius épen a város ostromához tett előkészületeket, mikor a császár hadaival megérkezett. Úgy állította fel seregét, hogy jobbjával a Drávára támaszkodott, a hosszan kiterjesztett bal szárnyat a lovasság alkotta. Constantius lelkesítő szózatot intézvén katonáihoz, a vezérletet tábornokaira bízta, maga pedig egy közeli templomba vonult vissza s egész nap imádkozott. Az ütközet késő estig tartott s a győzelmet heves tusa után a lovasság csikarta ki. A galliai legiók szétfoszlottak s a germánok egész hadteste a Dráva hullámaiban keresett menedéket. A borzasztó csatában 54,000 ember esett el s Magnentius a Juli Alpesekig futott, a nyomában levő lovasság üldözése közben.
Magnentius azután saját kardjába dőlvén, 353-ban Constantius ismét egyesítette kezében a birodalmat.
De a legióknak Mursa mellett szenvedett helyrehozhatatlan vesztesége új betörésre ingerelte a barbárokat. Először is a quádok ütöttek be s Constantius a Dunához sietett. Duna-Földvár táján szállította át hadait s a Duna-Tisza közét szörnyen elpusztította. A quádok szövetségesei, a jazygok megtámadták ugyan a római hadakat, de nagy vereségeket szenvedvén, a Kárpátok közé menekültek. Erre Constantius a quádok ellen fordult, kik látva szövetségeseik tönkretételét, békéért esengtek.
A jazygok királya ekkor Zizais volt. Zizais a császár elé vezetvén seregét, csatarendbe állította embereit s megparancsolta nekik, hogy hódolatukat mutassák be. Fegyvereiket elhányva, mindnyájan a földre borultak. Zizaist ekkor olyan félelem és bűnbánat szállotta meg, hogy a zokogástól nem tudott szóhoz jutni. Végre nekibátorodva, térdre rogyott s bocsánatért könyörgött. Kiséretében voltak a jazyg vezérek, Zinafer és Fragiled, valamint a nép előkelő emberei. Mindnyájan mindenöket felajánlották a rómaiaknak, országukat és vagyonukat, sőt még nejeiket és gyermekeiket is. Constantius meghagyván nekik országukat, csak a hadifoglyokat követelte. Kezeseket állítottak s a béke szerencsésen létrejött. Erre két csapatvezér: Arahar a quádokkal, Usafer meg a többi szarmatákkal is előjött s ők is békét kivántak. A császár attól való félelmében, hogy a szarmata köznép a béke örve alatt újra fölszedi fegyvereit, a szarmatákat elválasztotta a quádoktól, kik erre kezesek adása mellett bocsánatot és békét nyertek. Mikor azután Usafer, a szarmata főnök lépett elő, Arahar hevesen tiltakozott, hogy vele külön béke köttessék, mert őt alattvalójának állította. De ez mit sem használt, a császár a többi néptörzsekkel is külön-külön békekötésre lépett.
Mikor ekként a császár ezekkel végzett volna, hadiszállását Brigetióba (Ó-Szőny) tette át, szándéka lévén a Garan melléki quádokat is megalázni, kik szintén résztvettek a betörésben. De a mint a császár itt átkelt a Dunán, eléje járultak Viduar király fia, Vitrodor, valamint Agilimund főnök és az előkelők s szintén békéért rimánkodtak. Miután ők is kezeseket állítottak s kardjukra, «melyet istenként tiszteltek», esküt tőnek, a békekötést a császár rájuk is kiterjesztette.
Most már csak a limigant szarmaták voltak hátra, kik mint tudjuk, a mai Bács-Bodrog vármegyében laktak. Ezek rémítő rablásokat vittek véghez, úgy hogy a határról való eltávolításuk mellőzhetetlennek látszott. A római hadak Brigetióból Sirmiumba vonultak le s innen történt a Dunán való átkelés. A mint a limigantok földjén megjelentek, ezek készséggel hódoltak meg, sőt adófizetésre és katonaállításra is kötelezték magukat, de arról hallani sem akartak, hogy mocsárok védte szállásaikat odahagyják. A császár a Tisza balpartján jelölt ki számukra lakóhelyet; ezek dühöket visszafojtva, színleg beleegyeztek. Azonban meglátszott kedvetlenségük; a császár egy dombon állva, megnyugtató szavakat intézett hozzájok. Eleinte hallgattak rá; de csakhamar kitört belőlük a düh. Lándzsákat kezdtek rá hajigálni. Erre a római katonákat is elhagyta a béketűrés; mindenfelől rárohantak a szarmatákra, kik mindenáron a császárt akarták leteríteni. A testőrség vitézül védte urát s jobbról a gyalogság, balról meg a lovasság oly iszonyú rohamot intézett, hogy csakhamar szörnyű mészárlás folyt minden oldalon. A szarmaták közül senki sem kért kegyelmet, senki sem dobta el fegyverét; inkább a halált választották, mint a kegyelmet. A mészárlás csak félóráig tartott s a szarmaták megsemmisülésével végződött; nejeiket és gyermekeiket a közeli kunyhókból elővonszolták és rabszolgákká tették. Másnap az üldözés tovább folyt; a szalma-viskókat fölperzselték, lakóikat a tűzbe vetették vagy leszúrták, s azok közül is, kik menekülni próbáltak, sokan fultak bele a Tiszába. A rómaiak átkeltek e folyón is s a tulsó parton is gyilkoltak, pusztítottak.
Az ekként leigázott szarmata limigantoknak ez a csoportja amicenseknek nevezte magát. Az Erdély bérczei alatt tanyázó másik csoport picensek nevet viselt. Ezek ellen szomszédjaikat, a szabad szarmatákat és a gót taifálokat tüzelték fel a császári hadak s három felől támadtak rájuk. Kétségbeesett helyzetükben a vének tanácsára elhatározták, hogy megadják magukat. A bérczek közül javaikkal és családjokkal együtt kiszállottak s elfogadták a számukra kijelölt új hazát. Hol volt ez a terület, a történelmi források nem mondják meg. Az így üressé vált vidékeket a szabad szarmaták kapták vissza.
De ezzel még nem lett vége a háborúnak. 359. telén a ligimantok megint megjelentek a határszéleken s átrándultak a birodalomba is. Constantius átkelt a Dunán, hogy a jégen való járáskelést megakadályozza; majd Acumincumba (Zimony) tért s ide idéztette a szarmatákat. Ezek meg is jelentek, békére is hajlandóknak nyilatkoztak, sőt nem bánták, ha átköltöztetik őket. Azonban a császár óvatos volt; őrséget állíttatott fel a Dunán. Jól is tette, mert a mult évi jelenet most megint ismétlődött. A mint trónusán ülve megkezdte beszédjét, egyik szarmata «Marrha, Marrha!» kiáltással bocskorát dobta feléje s erre az egész tömeg éktelen üvöltéssel, villámgyorsan a trónra rohant. Keresztül törték magukat a testőrségen s már a császár személye is veszedelemben forgott, mikor nagy nehezen lóra kaphatott s elmenekült. A hadsereg ráveti magát a merénylőkre s egytől-egyig lekaszabolja őket.
A limigantok többé nem szerepeltek a történelemben.
Constantius a következő években Persiában volt elfoglalva s a nyugati tartományok kellő védelmét elhanyagolta. Ezt a körülményt siettek felhasználni a frankok és alamannok; betörtek Galliába s ott kegyetlen pusztításokat vittek véghez. Mintegy negyvenöt várost raboltak ki s égettek föl, így többek között Kölnt, Triert, Wormsot, Speyert és Strassburgot. A parasztok a Rajnától 130 római mérföld távolságra sem merték barmaikat a legelőre kihajtani. A megfogyatkozott legiók, sem fizetést, sem élelmet nem kapván, megtagadták az engedelmességet s a kegyetlen barbárok elől elfutottak. Constantius végre is belátta, hogy egymaga nem képes a bajokat orvosolni.
Unokaöcscsét, a huszonötéves Julianust caesarrá nevezte ki s reá bízta Gallia védelmét. A katonai nevelésben részesült ifjú nem értett a kormányzáshoz; de rendkívüli elméje és philosophiai nevelése dicsvágyra és halálmegvetésre sarkalta. A mellett a lehető legegyszerűbben élt; megvetette az inyeskedést s megelégedett a közember eleségével. Télen is fütetlen szobában aludt, földre terített pokróczon s rövid alvás után fölkelt, hogy dolgait végezze vagy kedves philosophusai műveit olvassa.
Az alamannokat módfelett bántotta, hogy egy ifjú ki akarta őket vetni fegyverrel elfoglalt birtokaikból s alig várták, hogy vele kardjukat összemérjék. Mindnyájan felkészültek s csak a Rajnán való átkelésük három napot és három éjet vett igénybe. Chnodomár vezette őket s táborában hét király és tíz herczeg emberei voltak összegyűlve, úgy hogy számuk összesen 35,000 főre rugott. A rómaiak két hadoszlopban nyomultak előre; a lovasság haladt a jobb szárnyon, a gyalogság meg a bal szárnyon. Igy érkeztek késő este Argentina (Strassburg) alá, hol az alamannok tábort ütöttek. Julianus az éjt pihenésre akarta szánni, de katonáit nem birta visszatartani. Hirtelen megszólalt a hadikürt s a könnyű lovasság a gyalogsággal együtt tüstént támadást intézett. Azonban a támadás nem sikerült; Julianusnak hatszáz legjobb pánczélos katonája futásnak eredt, úgy hogy csak nagy ügygyel-bajjal lehetett őket ismét összehozni, hogy új támadásra tegyenek kísérletet. A csata roppant véres és kétségbeesett volt. A rómaiak négy tribunt és 243 katonát vesztettek, az alamannok közül hatezren borították a csatatért, azokon kívül, a kik menekülés közben a Rajna hullámaiban pusztultak el. Maga Chnodomár is rabságba esett és noha tisztességes bánásmódban volt része, nem sokkal élte túl gyalázatát.
Most a frankok ellen fordult Julianus. E vad nép a Maas folyó mellett sánczolta el magát s a kemény tél ellenére ötvennégy napig tartotta magát. Végre is az éhség megadásra kényszerítette s Julianus mint hadifoglyokat a császárhoz küldötte őket. Ezután a többi frankokra ütött, a chamávokat átkergette a Rajnán, a száli frankokat pedig, kik a Schelde folyótól keletre tanyáztak, miután hűséget esküdtek, meghagyta szállásaikon.
A 357–359. években tovább folytatta Julianus a háborút. Háromszor kelt át a Rajnán s mind a háromszor megalázta az alamannokat. Hat germán királynak szabott békét s 20,000 galliai foglyot szabadított meg a rabságból. Azután a Rajna mentén a városok újjáépítésére fordította minden gondját; ebben számos barbár munkás vett részt, az alamann királyoknak meg építési anyagot kellett szolgáltatniok. Az erődökben magtárakat rendeztetett be s ezekbe Britanniából gabonát szállíttatott.
A 359-ről 360-ra forduló telet Párisban töltötte Julianus. Innen küldötte ki tábornokát, Lupicinust Britanniába, hol a piktek és skótok lázadásban törtek ki. E hadjáratban Lupicinus vezérlete alatt a herul és batáv csapatok, valamint két moesiai cohors vettek részt. A következő 360. évben a legiók császárrá kiáltották ki Julianust; de mielőtt a trón elfoglalása végett keletre megindult volna, az attuari frankokat fékezte meg, kik a határvonalat háborgatták. Megint átkelt a Rajnán - most már negyedszer, - leverte az ellenséget s békekötést parancsolt rája. Ezután az egész Rajna mentét egész Baselig jókarba helyezte s Besenonon át Viennebe tért.
Még csak az alamannok királyát, Vadomárt akarta ártalmatlanná tenni. Midőn e ravasz fejedelem a béke megtartását színlelve mindinkább terjeszkedett, úgy fogott ki rajta, hogy meghívta őt lakomára, s ez oktalan fővel minden óvatosságot mellőzvén, elfogadta a meghivást. Julianus ekkor egyszerűen elfogatta s mint hadifoglyot Spanyolországba küldötte. S mielőtt az alamannok felocsúdtak ámulatukból, Julianus egészen váratlanul a Rajna tulsó partján termett s érvényt szerzett a birodalom tekintélyének.
Mikor pedig Baselből hadaival Constantius ellen megindult, útja valóságos diadalmenethez hasonlított. Sirmiumban vette a hírt, hogy Constantius a persa háborúból hazautazóban 361. november hó 3-án hirtelen meghalt. Julianust erre a katonaság, a nép s a tanács nagy lelkesedéssel elismerte császárnak. A nyugati tartományokat, melyek fegyverének súlyát oly annyira érezték, hogy egész uralkodása alatt moczczanni sem mertek, nem látta többé s különben is két évvel később, 363-ban elesett a persák ellen folytatott hadjáratban.
Csakhamar a Rajnánál keletkeztek zavarok, melyek Valentinianust arra késztették, hogy Galliába utazzék. Az alamannokat több csatában megverte, a batávokat megalázta; azután pedig szaporította a határőrség számát, mindenütt kijavíttatta a régi védelmi műveket s számos újabbat is, részint castellumot, részint egyszerű tornyot emeltetett, itt-ott ellenséges területen is. A 367. év nyarán Valentinianus olyan súlyos betegségbe esett, hogy katonai környezete már utódja megválasztására gondolt. Azonban szerencsésen kigyógyult bajából s hasonló bizonytalanság kikerülése végett társuralkodóvá, és pedig augustusi czímmel, kinevezte nyolczéves kis fiát, Gratianust.
Minthogy az alamannok folyvást háborgatták a határt, Valentinianus 368-ban döntő csapásra határozta el magát, s hogy Galliából ne kelljen haderőt egészen kivonnia, Itália és Illyria őrségét rendelte be. Fiával együtt ellenállás nélkül átment a Rajnán és pedig Svájcz felől. Azután a Fekete-erdő irányába haladt s elhagyva a Duna forrását, behatolt az ellenség területének közepébe, szándéka lévén a keleti és nyugati alamannokat egymástól elválasztani. A császár középütt vonult, a jobb és bal szárnyat pedig Severus és Jovinus tábornokok fedezték. Több napig tartó menetelés után sem akadtak rá az ellenségre; fölperzselték és szétdúlták az alamannok falvait, a melyek útba estek. Csak a felső Neckar folyásánál jelentették az ellenség közellétét. Az alamannok egy hegyszorost tartottak megszállva s ellenök Sebastianust rendelte ki a császár, míg maga szemközt való támadásra utat keresvén, a hegységet vette szemügyre. Bolyongásában eltévedt s egyszerre csak az ellenség közvetetlen közelében egy mocsár szélén találta magát. Alig volt annyi ideje, hogy drága fegyverzetét és sisakját elhányva lovával a mocsáron átvágtasson s az ellenség körmei közül kimeneküljön. Mikor a támadásra jelt adtak, a rómaiak egyesült erővel elfoglalták a hegycsúcsokat s a visszavonuló ellenség egyenesen Sebastianus katonáinak fegyverébe rohant. Borzasztó vérengzés vette kezdetét, s ha egyesek a közeli erdőbe nem menekülnek, mindnyájokat lemészárolták volna. E nagy győzelem után Valentinianus téli szállásra Trierbe ment s a következő évben a Neckar alsó részét is erős védművekkel erősítette meg. Hanem azért a támadások egyre ismétlődtek. Nemcsak zsákmányolási vágy s túlnépesedés fordította a germán törzseket a limes felé, hanem az a nyomás is, melyet keleti rokonaik reájok gyakoroltak.
Valentinianus mind a rajnai, mind a dunai limesre nagy súlyt helyezett. Hogy a fenyegető veszedelmet ez utóbbi oldalról is lehetőleg megelőzze, a laureacumi segédhadak által 370-ben a Dunaparton az Ips torkolatánál táborállomást építtetett; egy másikat 48 nap alatt Salva vagyis a mai Esztergom mellett 371-ben emeltek a római műszaki csapatok s végre más kettőt Aquincummal szemközt rendeztek be és ezeknek Quadriburgium s Vicentia nevet adtak. Tervbe vette a császár, hogy a Dunának a quádok felőli partját is castellumokkal erősiti meg s a már jó idő óta csendes quádok romanizálására kisérletet tesz. Csakhogy a quádok erre felbőszültek s biztonságukat féltve követséget küldtek a sirmiumi főparancsnokhoz, Equitiushoz s kérték, eszközölje ki a császárnál, hogy e gyűlöletes erődítmények építtetése szüntettessék be. De nemcsak hogy semmit sem eszközölt ki, hanem Maximinus galliai helytartó addig áskálódott ellene, míg Equitius állását is elvesztette. Utódjául a Maximinus fiát, Marcellianust nevezte ki a császár s elrendelte az építkezés folytatását. A quádok királya, Gabinius újra fölemelte szavát; Marcellianus úgy hitte, hogy barátságos érintkezés útján sikerül Gabiniust meggyőznie, ebédre hivatta őt magához s a lelkére beszélt. De Gabinius hajthatatlan maradt s hevesen tiltakozott a rómaiak erőszakos föllépése ellen. Erre aztán Marcellianus titokban megyilkoltatta a quád királyt. A quádok ekkor roppant haragra lobbantak és segítségre szólították fel szomszédaikat. Ősi szokás szerint véres kardot hordoztak meg országukban, közhírré tevén, hogy a királygyilkosság megbosszulására mindenki fogjon fegyvert; a ki pedig nem engedelmeskednék s a megszabott helyen megjelenni vonakodnék, fegyver által fog elpusztulni.
A 374. évben aratás idején törtek át a határon a quádok és szomszédaik, a szarmaták. Elsőbben is Carnuntumot, a quádok elleni hadjáratok kiindulási pontját foglalták el s rombolták le a föld szinéig. E város Felső-Pannonia és Noricum határán feküdt, főerőssége volt a római hadműveleteknek, végpontja az itáliai útvonalnak s jóval nagyobb jelentékenységre emelkedett, mint Vindobona (a mai Bécs). Romjai a mai Petronell, Deutsch-Altenburg és Hainburg helyén terülnek el. Se Carnuntum lerombolásával a quádok nem elégedtek meg; bebarangolták az egész tartományt, mindenütt dúlva-rabolva s kis híja, hogy Constantius császár leányát, a Gratianus jegyesét is el nem fogták. Csak nagy ügygyel-bajjal tudta őt a helytartó Sirmiumba elszállítani. Egyébiránt ez a város is majdnem a Carnuntum sorsára jutott. Illyria praefectusa, Probus végső erőfeszítéssel igyekezett kijavíttatni a város falait, mely alá a bosszút lihegő quádok elkalandoztak. Itt arról értesültek, hogy a Dráva és a Balaton közt egy pannoniai és egy moesiai legio siet ellenök. Ezt a két legiót, melyek minden haditerv nélkül indúltak a quádok ellen, egymás után megtámadták s majdnem teljesen felkonczolták. A tartománybeliek közül azokat, a kik el nem futottak vagy el nem rejtőztek, leölték vagy elfogták, minden barmot elhajtottak s a községeket felégették. A quádokkal együtt betörő szarmaták ellen Moesia akkori helytartója, a fiatal Theodosius, ki később császár lett, tüntette ki magát; több kisebb ütközetben szerencsésen haczolt velök s egy nagy csatát is megnyert ellenökben.
Nagyjelentőségű volt a gótok viszonya is a római birodalomhoz. Constantinus háza és családja iránt, mint egykori szövetségesek, hűséggel viseltetvén, nem akarták Valenst elismerni, hanem Julianus rokonához, Procopius ellencsászárhoz csatlakoztak és 10,000 embert küldöttek át a Dunán segítségül. Azonban rabló kalandozásokkal eltelt az idő, s mielőtt Procopius megveretését és halálát megtudták volna, Valens katonái bekerítették és megadásra kényszerítették őket. A fogoly gótoknak a kelet városaiban jelöltek lakhelyeket. A keleti gótok királya, a száztíz éves Hermanarich elkeseredett e nemzeti csapás felett s Valenshez követeket küldvén, panaszt emelt, azt vitatva, hogy ő csak kötelességét teljesítette, midőn Julianus rokonának és utódának segítségére sietett, minélfogva katonáit visszakövetelte. De eredménytelenűl, mert Valens, testvére, Valentinianus biztatására, hajthatatlan maradt.
Azonban a nyugati gótok királya Athanarich megújította a követelést, s midőn czélját ő sem érte el, 367-ben háborút kezdett. Valens nem várta be ellenfelét; hajóhidat veretett a Dunán s hadainak vezérletével Victor és Arinthaeus tábornokait bízta meg. De a háború, minthogy a gótok hegyeik közé vonultak, nem sok eredménynyel járt; mindössze néhány családot sikerült Arinthaeusnak a síkon elfognia, s a rómaiak a tél közeledtével a Dunán ismét visszavonultak. A következő évi nagy esőzések megakadályozták a császárt a hadjárat folytatásában. De 369-ben megint átkelt Valens a Dunán s Athanarichot egy elhatározó csatában megverte. A kereskedelmi összeköttetés meg lévén szakítva s ínség fenyegette a gótokat, ezek békét sürgettek. A béke tárgyalására a Duna közepét választották, minthogy Athanarich vonakodott római területre lépni. Hajókon közeledtek egymáshoz, úgy a császár, mint a gót király nagyszámú fegyveres kíséretében. A békét rövid tárgyalás után megkötötték s ez a rómaiakra előnyös lehetett, mert a gótok sem évi adót, sem gabonaszolgáltatást nem kaptak. A gótok ezután hat évig nem háborgatták a birodalom határait; Valens úgy rótta le irántuk háláját, hogy fejedelmeiket ékszerekkel s arany emlékpénzekkel tisztelte meg.
A Szilágy-Somlyó közelében talált gót fejedelmi kincsek s ezek között a császári medaillonok arra mutatnak, hogy Athanarich székhelyét a régi Porolissum falai alatt ütötte fel, s a gótok ekkortájt hazájokul a bérczes Erdélyt tekintették.
Azonban a béke, mely ideig-óráig a birodalom és a germánok közt fennállott, ahhoz a szélcsendhez hasonlított, mely a zivatart megelőzi. Messze napkeletről egy vad népáradat közelgett, mely kiszorította a gótokat hazájukból s rávetette őket a római birodalomra. S a birodalom recsegve, ropogva omlott össze.
E napkeleti nép a hunnok voltak.
VIII. A Tacitus korabeli Germánia. < > X. A rómaiasodó germánok. ———
IV. RÉSZ: GERMÁNOK.ELSŐ SZAKASZ. ——
IV. KÖTET: A NÉPVÁNDORLÁS KORA — AZ ISZLÁM —
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET