NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET — XII. KÖTET: KORUNK ÁLLAMI ÉS TÁRSADALMI ALKOTÁSAI —— I. RÉSZ: A FORRADALMAK KORA. 1848-1849. ——— VI. A forradalom Németországban < > VIII. A forradalom Ausztriában és Magyarországon |
AZ UTOLSÓ MAGYAR DIÉTA.
Ha akár a hagyományt, akár az irásbeli emlékeket követjük, az akkori Magyarország egy haladó, törekvő, nagy jövőre hivatott nemzet képét tünteti elénk. A külföld akkor kezd ismét irántunk érdeklődni és az egész irodalom egyetért abban, hogy itt czéltudatos és eredményes munka folyik százados mulasztások jóvátételére. Oly fejlődés ment itt végbe, melyben igen sok volt a kisérletezés, olyan, melyben még jóakaró ajakra is mosolyt csalhatott a czél nagysága és a reá fordítható erő csekélysége közötti arány. És mégis olyan, mely magasra törhetett, mert meg volt erkölcsi alapja, az a meggyőződés, hogy mindenki legjobb ereje szerint megteszi kötelességét a haza iránt, az a biztos remény, hogy ez a fáradság nem lesz hiábavaló.
Nem frázis, hanem teljes igazság, ha egy bizonyos kor ifjúságának szelleméből itéljük meg a jövőt. A felől pedig nem lehet kétség, hogy ha volt valaha ideálokért élő-haló, saját tökéletesedésén buzgón munkálkodó ifjúság: az 1825–48 közötti generatiója az volt. Meg volt benne az ifjúság boldog optimismusa és tettereje, meg volt benne a vágy tudomány által kitünni és használni a hazának. A liberalismus igazi jellemvonása: hogy a személyes érvényesülés legszorosabb összeköttetésben álljon a köznek szolgálatával, ritka generatióban volt meg annyira, mint ebben. E felől nemcsak a legnagyobb fejlése, Petőfié, Aranyé, tesz bizonyossá, hanem még a közepeseké is, mint Lónyay Menyhérté.
Sok tekintetben ahhoz a német ifjúsághoz hasonlíthatnók a mienket, mely végig vívta a szabadságharczot Napoleon ellen. A lényeges különbséget abban találjuk, hogy a németnek műveltsége első sorban filosofiai és irodalmi volt, a mienk pedig történeti és gyakorlati. A másik különbség az, hogy nálunk a hazafiság oltára szinte pótolt minden más vallásos érzelmet.
És ha ennek a szellemi és erkölcsi erőnek alkotó tényezőit keressük, azokat különösen két, egymással ellenkezőnek látszó eszmében találjuk.
Az egyik a magyar mozgalom közössége az Európát mozgató nagy iránynyal, a nemzetiség, a szabadság, a testvériség és egyenlőség cultusával. Ezen közösségnek tudata lelket öntött mindenkibe, mert meggyőzte arról, hogy haladt, halad abban az irányban és azon az úton, melyen a világon uralkodó népek jártak elől. Az elmaradás bukásba dönti a nemzetet: a gyors előrelépés által «lesz Magyarország», mint Széchenyi megjósolta.
A másik a nagy történeti mult tudata. Sokak előtt érthetetlenné teszi, szinte felületesnek tünteti fel modern fejlődésünket az a körülmény, hogy olyan korszak után következett, mely épen nem volt alkalmas akár az anyagi, akár a szellemi és erkölcsi erő kifejtésére, olyan korszak után, melyben hazánk sokban csak provinciális életet élt. Ha I. Ferencz császár korával vetjük össze e törekvéseket, csakugyan el kell bámulnunk merészségükön, vagy elítélnünk az a könnyelműséget, melylyel olyan sivár talajból oly gazdag termést várnak. A magyarázatot az adja meg, hogy a provinciális lét nem feledtette el a magyarral régi dicsőségét, az Árpádok, Nagy Lajos, Mátyás, vagy épen Attila korát. Ha az ősök bűne miatt elveszett mindaz, a mit szereztek; elveszett még a legdrágább kincs, a függetlenség is: visszaszerezheti azt a jelen nemzedék verejtékes munkájával, vérének áldozásával. Nem derék nemzet az, mely mindenkorra le bir mondani azon erkölcsi javakról, melyeket valaha birt.
Az Európával való közösség az anyagi és szellemi haladás útjára vezetett; a történeti mult a függetlenséget mutatta fel legfőbb czél gyanánt.
Az eszmék csak mint erők jelentkeznek a világ színpadán. Nézzük, mi volt 1848 előtt a magyar ereje.
1787-ben, midőn az első népszámlálást megtartották, kilencz millió volt a magyar birodalom lakossága, hatvan év mulva 14 milliónál nagyobb volt a lélekszám. Magyarország lakossága 12,000.000 volt. Erdélyé 2,100.000. Nyomon követte tehát Poroszországot, melynek népessége ekkor még nem érte le a 16 milliót.
E lakosságból körülbelül 5 1/2 millió volt a tiszta magyar, tót 1,700.000, rácz (szerb.) 1,300.000, horvát 1 millió, német 1 millión felül és 240.000 szász Erdélyben, oláh a főországban 1,300.000 és Erdélyben körülbelül 1 millió. Vallásos téren is nagy a megoszoltság. A lakosságnak valamivel több mint fele a főországban római katholikus, van még 900.000 görög katholikus, 1,800.000 óhitű, 830.000 ágostai, 1,750.000 helvét hitv. protestáns és 260.000 zsidó. Erdélyben a lakosság 4/10-e óhitű, 3/10-e katholikus, kik közt azonban görög katholikus van több és három tizede protestáns. A magyar, német és tót katholikus vagy protestáns, a szerbek és oláhok nagy többsége óhitű, kisebbsége görög katholikus, a horvát megyék tisztán katholikusok, de a horvát végvidéken sok az óhitű is.
A mennyire feldarabolt ez a népesség nemzetileg és vallás dolgában, annyira egységes lakóhelyére és foglalkozására nézve. Az egész lakosságnak alig egy tizedrésze él városokban. De kivéve a fővárost, melyet már Budapestnek szoktak nevezni és mely az egyetlen nagy város az országban, a városiak nagy része is földművelés után él, csakúgy mint a föld népe. A főországban a nemesség számát – azt meg nem olvasták 1787 óta – Fényes Elek 62.0000-re teszi, gyermekeket, nőket beleértve, pap van 16.000, tanító 11.000, tisztviselő, ügyvéd és orvos 33.000, szolga 194.000, birtokos jobbágy 620.000, zsellér és lakó 912.000, kereskedő 21.500. Gyárak száma 528 és az állandó «gyárdolgosok» 23.400-ra rúgnak. És így, ha a kézműves legények és inasok számát 78.000-re becsüljük, az egész iparos népesség 334.153 emberből áll, azaz minden 35-ik ember iparűző. Ez tehát egészen agriculturális ország, annál is inkább, mert a gyárak legnagyobb része is mezőgazdasági terményeket dolgoz fel, az iparos pedig többnyire e mellett föld- vagy még inkább szőlőművelő.
Ha valahol, tehát az ilyen országban, hol más jövedelmi forrás alig van, fontos a földbirtok elosztása.
Az egész 53 millió holdnyi területből 44,880.000 hold volt művelés alatt. Ebből nemesi szántóföld 9,400.000, adó alatti szántóföld 7 millió; rét, nemesi birtok 2 1/2 millió, adózó 1,900.000; nemesi szőlő 981.000, adózó 355.000. Kert van 553.000, erdő 14,700.000, legelő 7 1/2 millió hold. A rét és legelő nagy kiterjedése magában is mutatja a marhatenyésztés fontos voltát, de azt is, hogy mily kevéssé intensiv a gazdálkodás. A roppant erdőterületből az ország közepére alig jut valami. A művelt föld nagyobb része, csaknem három ötöde nemesi kézen van; az egyetlen intensive művelt földnek, a szőlőnek meg épen háromnegyed része. A kincstári, az egyházi birtok és a nemesi föld tehát ugyancsak szűkre szorítja azt a területet, melyből a többi embernek meg kell élnie. Ez az aránytalanság még nagyobbá válik, ha még két körülményt veszünk figyelembe. Az egyik az, hogy nem is véve a királyi dominimumokat, a nemesi földnek talán felét a főpapok és körülbelül 20 főnemesi családnak birtoka foglalja el. A nemesség legnagyobb része is szegény. Hogy' is volna máskép, mikor magában Borsodban 35.000 a nemes, az egésznek több mint egy hatoda, Pozsonyban 28.000, Biharban 31.000, Szabolcsban 31.000. A másik az, hogy a jobbágyföldön körülbelül 620.000 jobbágy osztozik meg 255.000 jobbágytelken, a 900.000 zsellérnek pedig nincs földje. Van tehát roppant nagy mezei proletariatus, az egész lakosság legszámosabb része. Hogy 180.000 ember áll nemesi szolgálatban, még kiegészíti az egészen feudális gazdasági alapon álló társadalomnak képét.
Ez tehát, a nagy földbirtokosokat kivéve, szegény, nagyon szegény ország. A tőkegyüjtés épen hogy kezdetét vette. A pesti takarékpénztárba 1846-ban 1,800.000 forintot tettek be, a pozsonyiba 1,600.000 forintot, a soproniba 840.000 forintot, a budaiba 42.000 forintot, a debreczenibe is csak ennyit, a szegedibe 135.000 forintot, a győribe 190.000 forintot.
Természetes, hogy az ilyen ország nem fizethet nagy adót. A hadi adó 4,400.000 frt, a házi adó, melyet a megyék a városok belső igazgatására fordítanak, 5 1/2 millió. Az egész közjövedelem 34 millió, melyből 10 millió a sóból, 4 millió az uradalmakból kerül ki. Ugyanannyi a kiadás is, csakhogy ebből Bécsbe, a «centrális birodalmi kincstárba» küldenek csaknem 8 milliót. Ezt a veszteséget részben ellensúlyozza az, hogy a Magyarországon állomásozó katonaság 8 1/2 millióba kerül évenkint, tehát csaknem kétszer annyiba, mint a mennyi a fenntartására szánt hadi adó.
Tisztán mezőgazdasági országra vall a külső kereskedelem bilanciája is. A behozatal 68 1/2 millió pengő frtnyi értékű, miből 14 millió jő külföldről, 54 1/2 millió Ausztriából. Ez összegnek csaknem kétharmada, 43 millión felül, gyártmány, melyből csak 1 millió nem Ausztriából jő be. Azonkívül bejő még fonál és nyers szövet 9 millió értékben. A többi gyarmati árú és vágómarha; a tudományos és szépművészeti tárgyak 363.000 frt értékben szerepelnek. A kivitel 72 millió; 60 millió Ausztriába, 12 a külföldre. Ebből a gyapjú értéke 25 1/2 millió, a gabonáé 19 millió, a dohányé 2,700.000, a vágómarha 10 millió, a bor 1 1/2 millió. Látnivaló tehát, hogy a kivitel csaknem egészen nyersterményekből áll, azonfelül pedig, hogy legfőbb czikkeiben az uradalmak fejlettebb gazdaságát szolgálja.
Mind a mellett társadalmi forrongás nem észlelhető. A pór igen kevéssel megelégszik, készpénz csak adóra való kell. De épen ez a megelégedettség, mely a lakosság nagy részénél tunya érzéketlenséggé fajul, akadálya a munkának, a tovább haladásnak. Belétörődött a sok százados igába, de azért a Dósa György traditiója még él benne és adandó alkalommal meg is nyilatkozik.
Az egész, annyi tűzzel folytatott reformmunka még alig érintette a társadalomnak a középkori századokban létrejött, a nemesi uralom századai alatt megszilárdult belső szerkezetét. Nemcsak a nemzetiségek és felekezetek, hanem a társadalmi osztályok is külön állottak lélekben egymástól. Igaz, hogy a nemzeti eszme napról-napra terjeszkedik, beszéd, sajtó, iskola útján is azon számtalan, szinte észrevétlen csatornán át, melyeken a közérzület áthatja a nemzet testét. De mindez mégis csak inkább a nemességre, mint birtokra, értelmességre első és szinte kizárólagos elemre vonatkozhatott. A polgári osztály csak kevés részt vesz benne, távol tartja már nyelve és külön alkotmánya, mely elválasztja a megyétől. Inkább van hatása a mozgalomnak a zsidóságra, melyet a nagyobb városokban már a keresetökre féltékeny német polgárság ellenszenve is segít magyarrá tenni és melynek gazdagságával együtt felvilágosodása is emelkedik. A jobbágy és a zsellér nem is vehet részt igazán a politikai életben, míg életmódja nem változik meg, ez pedig nem lehetséges, míg a régi birtokviszonyok fennállanak. A vidéki lakosságot elszigeteltsége, a közlekedés rosszasága védi meg a socialis mozgalomtól; a városok között legfölebb Pest nyujt ennek valamelyes teret.
Ha mindezt tekintetbe vesszük, látjuk csak, minő irtóztató feladatba fogott Széchenyi, mikor itt nemzetet akart alkotni. Feladatát csak az könnyítette meg, hogy politikai nemzet volt, olyan, mely nemcsak érdeklődött a közügyek iránt, hanem a mely, legalább egy részében, fogékony volt az általános műveltség iránt is. Ezt megnyerni, tökéletesíteni, felvilágosítás által terjeszteni volt a legnagyobb magyarnak igazi hivatása, érdeme. És épen ebből következik, hogy mint különösen nemzetiségi politikája mutatja, nem annyira a gyors és a tömegeket magukkal ragadó, mint a biztos és intensiv haladás útjára akarta vezetni nemzetét.
A mint azonban világosabbá váltak a czélok, nyilvánvalókká a nehézségek, nemcsak kivánatosnak, hanem egyenesen szükségesnek tűnt fel nagyobb erőt központosítani a nemzeti törekvések biztosítására, mint a mennyi akár a «kiművelt emberfőkből», akár az egész nemességből is kitelhetett. Ez volt igazolása és jogczíme a Kossuth által megindított és az ellenzék által elfogadott demokratikus mozgalomnak.
Széchenyi egy nagy eredményt ért el: a kormányt megnyerte terveinek, a haladásnak. Ez által azonban másrészt Kossuth álláspontja erősödött. A «fontolva haladókra» rászakadt az egész ódium, melyet a kormány annyi időn át szerzett a nemzeti törekvések mellőzése által és melyet legújabban még tetőzött az administratori rendszer felállításával. Így az ellenzék nemcsak a gyorsabb haladásért harczolt, hanem egyenesen a nemzeti szabadságért is.
Jellemző és soha el nem mellőzendő tény az, hogy a küzdelem egészen a közjogi téren folyik: a kormány mellett vagy ellene. A társadalmi és gazdasági problémák megoldásához nem volt eléggé előkészítve a hazai talaj. Ahhoz külföldi behatásra, az általános forradalom ellenállhatatlan lökésére volt szükség.
Deák Ferencz már 1845 elején a népképviseletet, a kilenczszázados adósságnak lerovását jelölte meg a leendő diéta legfőbb feladatául. Nem rosszalta, sőt helyeselte a kormány törekvését, hogy magának szerezze meg a többséget azon czélból, hogy jót tehessen. De megjegyezte, hogy eddig sem az ellenzék akadályozta a javításokat, hanem más, t. i. a bécsi befolyás. Lehetőnek tartja, hogy ha egyszer a kormány elérte czélját, a többséget, vége is lesz a mandátumának és a vezetés olyanokra lesz bizva, kik épen nem lelkesednek Magyarország haladásáért.
Ezt a gyanút az Apponyi-kormány még megerősítette. Nemcsak, hogy az administrátorok erőszakoskodását védelmébe fogadta, hanem magaviseletével a horvát ügyben egyenesen sértette a magyar közvéleményt. 1845 szept. 14-én ugyanis meghagyta, hogy a tartományi gyűlésen csak a bán által meghivottaknak, vagy a hatóságok küldöttjeinek legyen helye és szavazata. Ez kizárása volt a turopolyai nemességnek, a magyar állam zászlótartójának, az illyr párt ellen folytatott küzdelmében. A legtöbb megye felírt a horvát sérelem ügyében. Pest megye küldöttséget menesztett a királyhoz, de azt nem fogadták. Zágráb megye, mint legjobban érdekelt fél, maga is felszólította a többi megyét, hogy tőlük telhetőleg iparkodjanak a magyar állam egységének megóvására.
Mindjobban belátták a horvát mozgalmak fontosságát és így az ellenzék, a kormány hibájából, egyszerre ismét szilárd alapot nyert, melyen biztos volt a közvélemény támogatása felől. Országos sérelem volt az is, hogy a Partiumnak az 1836: XX. t.-cz. által előírt visszacsatolása még mindig nem történt meg. A Hont és Biharban végbement események egyenesen a megyei önkormányzat és a nemesi szabadság megsértésére voltak magyarázhatók. Ez a négy sérelem együttesen megadta az ellenzéknek nemcsak azt a jogot, hogy a kormány ellen erősen fellépjen, hanem azt az erőt is, melyet a törvény megőrzése nyujt.
Széchenyi majd végső vonaglásban látja hazáját, majd ismét bátorságot merít az idők jeleiből. «Magyarországból lehet lehet még valami és pedig magyar és alkotmányos fejlődéssel (mert a német, görög, oláh vagy tót csak nem «Ungar».) De hogy lesz-e valami: arra és arról feleljen Deák, Kossuth, Perczel Móricz et Co.» 1846 jún. 12. naplója. Mert ő csak fajában látja a magyar erejét, a demokratia ijeszti, mert a magyar kisebbségben van honában, a beolvasztást csak fokozatosnak óhajtja, abban a mértékben, a mint a magyar elem megerősödött. Haza- és fajszeretete sokszorosnak tünteti fel előtte honfitársai hibáit, gyöngéit, épen mert tökéleteseknek óhajtaná őket. Mindig megjegyzi, mennyivel különb még testileg is, a német meg a cseh a magyarnál. Ha ezt a gyönge elemet a monarchia ellen küzdelembe viszik, csak dicsőség nélkül való pusztulása lehet az eredmény.
Politikai programmtöredékei ebben a hangulatban fogamzottak meg. Egyenesen a választókra akar hatni velök. A Tisza mellékén tartózkodik akkor, jól megismerkedhetett a kurucz szellemmel. Ez ellen küzd, mert megfeledkezik felbonthatatlan kapcsolatunkról az ausztriai birodalommal. Majd egyenesen Kossuth ellen támad, mert örökváltsági tervével ellenséges táborokba vezeti a parasztságot és a nemességet, mi forradalomra vezet.
«A honnak álladalma megrendül és a legmélyebbre ható hazafiak, midőn kínosan fog vérezni szivök annak elgondoltán, mennyire vihette volna bölcsesség e hon kifejlését, és az ábrándozó incompetentia hová sülyeszté azt, egyedül buzgó imádságban lesznek kénytelenek keresni státustudományt, minthogy akkor, mikor tökéletes chaosba hozott az éretlen elbizottság, és felizgatott néptömegek dühe minden társasági viszonyt, egyedül istenek segíthetnek, vagy anyagi erő».
«A nemzetiség, melyért oly sokáig, oly emberségesen, oly hűn s már-már némi sikerrel vívtunk, alkalmasint utolsó agoniáját fogja élni. Izgasson minden nemzetiséget a magyar ellen a bőszülésig fel; vessen égő kanóczot a szántóvető lakára, ostorozza a közbirodalom érdekeit legnagyobb ellentétre és töltse meg mérgével a visszatorlás poharát csordultig. Ám lássa.»
Még szenvedélyesebben, mint a Kelet Népében, fordul most «Kossuth Lajos úr» ellen. A katastropháért csakis őt teszi felelőssé. Kérve kéri, lépjen le a vezetés teréről, melyre nem való, bármily nagy a honszeretete, bármily jó a szíve. A nemzetet pedig felszólítja: térjen el veszélyes ábrándjaitól és keresse üdvét a jóakaró kormánynyal való harmoniában.
Forró hazaszeretete és politikai belátása valóban jósló erővel fedi fel a kétes jövő rejtelmeit. De bár az események sok pontban igazolták Széchenyi előrelátását; bár oda vezették a nemzetet, hova Kossuth sem akarta akkor; bár így állandó nagy e műnek historíai és politikai becse, az mégis, nevének megfelelően, elsősorban a választást tartotta szem előtt.
Midőn ily szenvedélylyel állottak szemben a pártok, meghalt a régi Magyarország utolsó nagy képviselője, kinek tekintélye tán enyhítette volna a küzdelmet: József nádor (1847 jan. 13.). Az ország félszázados nádorságát készült megünnepelni; a József ipartanoda, a mai Polytechnikum, ennek a kegyeletnek emléke. De Kossuth szavai szerint «a végzet haláltakarót vetett az oltár fölé, melyen a nemzet a hála tüzét volt felgyújtandó.»
Eddig az egyes megyékben elkülönülten, személyes, vagy családi koteriák szerint alakultak meg a pártok. A választások fontossága országossá tette a pártéletet is. Először a conservativ párt alakul meg Pesten, 1846 nov. 12-én tartott gyűlésében, hol gróf Széchen Antal formulázta a párt elveit. A reformokat, az alkotmány, a nemzetiség, a közbirodalmi egység eszélyes szemügyben tartása mellett, kész keresztül vinni. Czélja: a többség elnyerése, az ellenzék leszavazása. Szándéka: a kormány gyámolítása, de úgy hogy az is tekintettel legyen reájuk. Az ellenzék indítványait, a mennyiben azok hasznosak, a saját elméletök szerint fogják keresztül vinni. A régi aulikus párt tehát mint önálló parlamentáris párt készül részt venni a küzdelemben.
A reform tárgyait Apponyi jelöli ki 1847 elején az államtanács elé bocsátott javaslatában. Most már a királyi propositiókat, mint parlamentáris kormányhoz illik, kész törvényjavaslatok alakjában kell a törvényhozás elé terjeszteni. Az előbbi országgyűlés tárgyai közül ilyenek a bányatörvénykönyv és a katonai élelmezésnek pénzen, egy millió forinton való megváltása, mit már II. József is czélba vett.
Ujak az anyagi fejlődésre vonatkozó javaslatok. A legfontosabb a vámsorompók lerontása, a mivel szoros kapcsolatban áll a nemesi birtok adómentességének megszűnése és a dohányregale behozása. A felállítandó jelzálog-hitelbankkal kapcsolatban szabályozni kell az ősiséget és telekkönyvet kell felállítani. A közlekedésről Széchenyi készít külön javaslatot.
De a belső reformok sem maradnak el és pedig a kormány erősítésének szándékával. Az országgyűlésen határokat kell szabni a hallgatóság féktelenségének. Meg kell állapítani a városok szavazati jogát, a káptalanok és a távollévők képviselőit pedig kizárni. A megyékben gátat kell vonni a mindent elseprő szóárnak s külön törvényszékek felállítása által elválasztani az igazságszolgáltatást a közigazgatástól. Az újonczozásról, az úrbérről és az egyesületi jogról külön törvénynek kell rendelkezni.
Ez felvilágosodott magyar kormányprogramm. A parlamentarismus lehető veszélyeivel szemben a végrehajtó hatalom erősítését tartja szükségesnek. Mert világos, hogy igen félszeg dolog csak a népképviselet jogait venni át a külföldtől, az állami hatalomnak megfelelő szilárdítása nélkül. Az is világos, hogy a bécsi kormány, melynél ez a szilárdítás czél és nem eszköz volt, csak ennek feltétele alatt adta beleegyezését a magyar alkotmánynak ily gyökeres reformjához.
Ha csak arról lett volna szó, hogy a kormány maga veszi kezébe a reformot és maga vezeti át az országot az ujjáalakulás nehézségein, az anyagi kérdéseken kezdve, a többit a birodalmi kapcsolatra való köteles tekintet miatt későbbre halasztva, alig lehetett volna kétséges Apponyinak és Széchenyinek győzelme. De mivel a reformmal kapcsolatban megjelenik az administrátió olyan szervezése, mely szinte ellenállhatatlanná teheti a központi, nem magyar kormányt, jogosnak, szükségesnek tűnik fel, nemcsak Deák oppositiója, hanem még Kossuthé is. A bécsi elnyomás veszélye ellen egyaránt kell appellálni a kurucz hagyományhoz és a nemzetközi radicalismushoz, mely szintén Metternichben látja igazi ellenségét. Épen az erős, de magyar kormány szószólói, a centralisták követelik először az ellenzék minden árnyalatának egyesítését.
Ez azonban nem volt könnyű feladat. 1847 áprilisban Eötvös javaslata, mely a felelős kormányt és Kossuthé, mely a megyerendszert állítja oda az alkotmány alapjául, még nagyon is ellent mondott egymásnak. Szemere Bertalannak, ki először tett reá kisérletet, nem sikerült a megegyezés. Csak Deák «ellenzéki nyilatkozata», melyet 1847 jun. 6-án bocsátottak közre, simította el az ellentéteket és tette lehetővé, hogy az országos ellenzék mint egységes párt lépjen az arénába.
Az ellenzék ebben az ellenőrködést vallja feladatának. Az ellenzést vagy pártolást nem személyekhez, hanem elvekhez köti. Az ellenőrzést azt teszi szükségessé, hogy a kormány idegen befolyás alatt áll és a régi sérelmeket nem orvosolta, sőt tetézte. Sérelem az is, hogy azt a törvényt, a mely a magyart tette a közoktatás nyelvévé, még nem hajtotta végre. Nagyobb alkotmányos biztosítást nyujtana a kormány felelőssége, a mely alapja leend Magyarországban is az annyira szükséges parlamentáris kormánynak és a magyar kormányt leginkább megóvja idegen elemek kártékony befolyásától. Biztosítás czéljából szükséges a sajtó szabadsága, a nemzeti erő gyarapítására Erdély egyesítése.
Nem feledkeznek meg a pragmatica sanctió értelmében hazánk és Ausztria közt fennálló viszonyokról, de arról sem, hogy az 1790/91. t.-cz. szava szerint «Magyarország szabad ország.» A reformok között a közteherviselést, a nem-nemes osztályok képviseletét, a törvény előtti egyenlőségét, az úrbér megszüntetését kármentesítés mellett, az ősiség eltörlését fogadják be a programmba.
Nemzeti és szabadelvű tekintetben olyan tartalom ez, melynek nem állhatott ellen a nemesség többsége. Az ellenzék a független Magyarország és a jobbágyság felszabadításának jelszava alatt küzdött, Apponyi pedig lemondott arról, hogy a kortesek «nem adózunk» jelszóval vigyék csatába a bocskorosok tömegét. Az aristokratia jelentékeny része már az ellenzék táborában küzd. A tömeget nemzeti ösztöne viszi oda. Az utasításokban 30 megye, tehát a többség elitéli, az administrátori rendszert.
Mi sem mutatja jobban azt a nagy útat, melyet a közvélemény az utolsó években megtett, mint épen az utasítások tartalma. Pest megye már előlegezi a parlamentáris rendszert, szabad kezet enged követeinek és a vezérelveket tűzi ki. Elismeri, hogy a külügy közös Ausztriával, de azért Magyarország törvényes befolyásának ott is érvényesülnie kell. Vám és kereskedelem dolgában meg kell védenie az ország érdekeit Ausztria ellen. Kossuth és Nyáry megyéjénél természetes, hogy kikel a kormánynak a megyei szabadságot megrontó eljárása ellen, hogy óhajtja a népképviseletet és a közteherviselést.
Az úrbér megváltása, a közteherviselés, az ősiség eltörlése szinte általános kivánság. Sopronban azonban az öreg Nagy Pál megbuktatta a hadi adót, mert a nemes vért és nem pénzt áldoz a hazának. A felső megyék szegény nemessége többnyire leszavazta az adót, leszavazta még Szerém- és Temesvármegye is, mely csak a házi adó elvállalásába egyezik. Több helyütt megegyeznek a conservativok a szabadelvűekkel és együtt írják az utasításokat. A magyar nemzeti alkotmány főbástyája, az ősiség, már sehol sem talál védőre.
A kor eszméinek általános hatását és a magyar nemesség egységét jellemzi, hogy Zágráb megye utasítása alig különbözik a többiétől. Abban is megvan az erdélyi unió követelése, a községek képviselete és az ősiség eltörlése. Egy pontban pedig elég különösen, a szélső reform álláspontján áll ez a tisztán katholikus megye: az egyházi javakat iskolai czélokra kivánja fordítani.
Csakugyan új korszak következett be. Maga a nemesség, az egyetlen tényező, melynek volt mit áldoznia, és melynek ezzel le kellett mondania politikai, társadalmi és gazdasági uralmáról, az ujítást akarja, hogy erősítése a nemzetet és biztosítsa haladását. Széchenyi eszméi alig két évtized alatt közkincscsé váltak. A nemességnek ez az áldozatkészsége, melyet semmi külső erőszak nem kényszerített reá, egyaránt bizonyítja hazaszeretetét, felvilágosodását és politikai belátását. Mert csakis ennek volt köszönhető, hogy a már el nem kerülhető változás békén mehetett végbe, azon socialis forradalom nélkül, melytől annyian rettegtek, és hogy a nemesség, ha megvált is hatalmi monopoliumától, «elsőszülött fia» maradt az újjászületett Magyarországnak.
Az új kor új embereket kivánt. A conservativ párt önállóan lép fel és vezérei: Somssich Pál (Baranya) és Babarczy Antal (Csongrád) teljesen megütötték a parlamentáris mértéket. Az ellenzék régi vezérei közül megválasztották: Szentkirályit, Szemerét, Pázmándy Dénest, Lónyay Gábort. Deák Ferencz betegeskedése miatt nem vállalt mandátumot; Bezerédj és Klauzál kibuktak. Így magától és minden vetélkedés nélkül szállhatott a vezérség az új irány leghatározottabb képviselőjére, Kossuthra.
Pestmegye kötelességének tartotta azon férfiú megválasztását, ki majdnem egy évtizede irányt adott tanácskozásainak és ki az utolsó utasításokat fogalmazta. Gróf Batthyány Lajos, az országos ellenzék elnöke, egész tekintélyét mellette vetette latba. Széchenyi is ügyes húzásnak tartotta jelöltségét, bár tisztában volt következéseivel.
«Kossuth tüzes üszök szalmaviszonyaink között. Ha a kormány ellene tesz és kudarczot vall, Kossuth mindenhatóvá válik, mi ellen csak feloszlatás, szétkergetés stb. segít.» Hogy e hatást ellensúlyozza, maga is fellépett. Ezt a conservativok nem helyeselték, mert az ily férfiúnak, ki a mellett főtisztviselő, a rendi táblán való megjelenése még emeli az alsó tábla befolyását. Széchenyi állhatatos maradt, de Sopronban megbukott. Mosonyban azonban, hol csak kevés a szavazó,
Bár Kossuthtal az ellenzék szélső iránya nyert diadalt, a forradalom gondolata még csak nem is kisért. A dynastikus érzelem teljes erejében nyilatkozik meg, midőn István főherczeg mint királyi helytartó körútat tesz az országban. Az ifjú herczeget egészen magyar szellemben nevelték és noha azóta Csehországban volt helytartó, ez az érzelem nem gyöngült. Az udvarral kissé feszült viszonyba jutott, mert Olga orosz nagyherczegnővel, Miklós czár kedvencz leányával való házasságát, melyhez Széchenyi is nagy reményeket kötött, az uralkodóház hölgyeinek ultramontán szelleme akadályozta meg.
Még nagyobb lobot vetett a loyális érzés, midőn az alig tizenhét éves Ferencz József jött Budapestre, hogy mint királyi biztos Istvánt a pestmegyei főispánságba beiktassa. Midőn a főherczeg, ki oly közel állott a trónhoz, magyarul szólott a rendekhez, tiszta kiejtéssel, a nagyszámú gyülekezet lelkesedése nem ismert határt. Pedig ez október 16-án történt, csak két nappal Kossuth választása előtt.
De legjobban kitünt a nemzet teljes egyetértése uralkodó-családjával akkor, midőn Ferdinánd császár és király nov. 12-én magyar nyelven nyitja meg a diétát. «Magyarország rendeit itt látni örvendek. Atyai szándékomat a királyi előadások mutatják. Fogadják bizalommal» voltak szavai. Nincs példa a történetben, hogy ennyi szó, ily gyenge ajakról valaha ekkora lelkesedést keltett volna. Hiszen ez a vérében annyira monarchikus nemzet már háromszáz éve nem hallotta nyelvét királya ajkáról és e pillanatban vége látszott a szomorú háromszáz esztendőnek. Minő jövő tárul fel, ha a nemzet ébredése és haladása a trónról nyer elismerést és buzditást! A hazafias és a dynastikus érzelem újra egybeolvad, szép harmoniában, midőn még aznap közlelkesedéssel nádornak kikiáltják István főherczeget. A király ismét magyarul szól «kedves öcscséhez», inti őt, hogy «kövesse hivatalában édes atyja példáját». A monarchikus érzés olyan erős, olyan természetes, hogy még akkor is nyilatkozik, mikor – igazában nincs is király.
Ez a boldog bizalom, ez az örömmámor áthat mindenkit. A felébredt nemzet és a trón együttérzése könnyűnek tünteti fel a legnagyobb nehézségek leküzdését is, és megjelenik, biztosabb körvonalakban, a jobb kor,
VI. A forradalom Németországban < > VIII. A forradalom Ausztriában és Magyarországon ——— I. RÉSZ: A FORRADALMAK KORA. 1848-1849. —— XII. KÖTET: KORUNK ÁLLAMI ÉS TÁRSADALMI ALKOTÁSAI — NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |