NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET — VIII. KÖTET: AZ ELLENREFORMATIO KORA —— II. RÉSZ: A HARMINCZ-ÉVES HÁRORÚ KORA ——— VIII. Németország az ellenreformatio korában. < > X. Magyarország, Erdély és a török. |
LENGYELORSZÁG ÉS OROSZORSZÁG.
A Jagellók kihalása után hosszabb ideig, interregnum volt Lengyelországban. Zsigmond Ágost nem jelölt utódot, a királyválasztás módja pedig nem volt még szabályozva. Ez az idő alkalmat adott a pártoknak arra, hogy drágán adják el kegyöket, az egész nemességnek pedig arra, hogy jó eleve lehetőleg megkösse a leendő király kezét.
A protestánsok (dissidensek) látva, hogy nehezen akadályozhatják meg a franczia herczeg megválasztását, előzetesen confoederatióra léptek, melyben kijelentették, hogy nem engedik, hogy bárkit közülök vallása miatt üldözzenek vagy büntessenek, még törvényes itélet alapján sem. Ezt a követelésöket, a püspökök ellenében, keresztülvitték a Varsó mellett 1573 április elején összeülő királyválasztó országgyűlésen is. Ott ugyanis előzetesen a választási feltételeket állapították meg a rendek. Kimondták, hogy a korona nem örökös, hogy a király köteles esküt tenni a vallásos confoederatio czikkelyeire és ha az esküt meg nem tartja, a rendek fel vannak mentve az engedelmesség alól. Főkormányszéknek a senatust rendezték be, mely az országgyűlésnek felelős. Az országgyűlés egy bizottsága állandóan a király mellett tartózkodik, hogy őt ellenőrizze. A király az országgyűlés beleegyezése nélkül hadat nem üzenhet s közfelkelést nem hirdethet. A hadjárat három hónapnál tovább nem tarthat s ha a sereg átlépi az ország határát, a király köteles előre megfizetni a nemesség zsoldját. Ugyancsak a saját költségén kell a királynak megvédeni a határokat. Világos, hogy ezek a határozatok nemcsak a király hatalmát korlátozták, hanem lehetetlenné tettek minden erélyes külpolitikát és hadviselést.
Nagy és fényes követség ment Párisba az új király üdvözlésére, s a becsületes hazafiak nagy örömmel várták az olyan fényes tulajdonokkal ékeskedő királyt. Párisban egymást érte a sok fényes ünnep és az ilyen iránt nagyon fogékony lengyelekre sokszorosan hatott a Louvre pompája. De azért alkotmányos érzületök ott sem tompult el. Midőn Henrik nem akarta letenni az esküt a protestánsokat biztosító czikkelyre, Zborovszky János odakiáltotta neki: Jurabis aut non regnabis.
Ismét királyválasztásra volt szükség, bár Henrik nem mondott le. A mágnások ismét Miksa császárt kivánták, kit a pápa is ajánlott, a slachta nem idegenkedett volna Rettenetes Ivántól sem, mert inkább akart szlávot, mint németet. Legjobban természetesen nemzetökbelit, Piasztot szerettek volna, de melyik főúrnak lett volna elég tekintélye a többiek ellenében? A varsói, 1575 deczember elején tartott országgyűlésen a senatus kikiáltotta Miksát, de a slachta ellenmondott. Ekkor Zamojszky János azt ajánlotta a nemességnek, válaszsza meg Jagello Annát, az utolsó nemzeti királynak még élő, koros nővérét, Zborovszky András pedig Báthory István erdélyi vajdát hozta javaslatba. Ez tetszett: a nemesek kikiáltották királynak Annát, azon feltétel alatt, hogy Báthory Istvánhoz menjen nőül (1575 decz. 12.).
Báthory egyelőre csak egy pártnak volt királya. De ő gyorsan cselekedett, eljött az országba, hol hivei már megszállották Krakót s ott megkoronáztatta magát, nőül vette Jagello Annát és letette az esküt. A beteges Miksa császár nem tett ellene semmit és így pártja szétzüllött. István királynak meghódoltak a püspökök és főurak is, csak az egy Danzig városa maradt a Habsburgok híve. Báthory kénytelen volt ostrom alá fogni azt az erős gazdag várost, mely számos német, skót és dán zsoldost fogadott ellene. A lengyel király tűzérségével győzött; ő használt először tüzes golyókat ostromszerűl.
A czár ugyanis nem ismerte el Báthoryt királynak és mialatt ez Danziggal vesződött, nevéhez és hiréhez méltó kegyetlenséggel pusztította a Keleti-tenger mellékeit. Reval városa Esztlandban ellenállott, de a gazdag Livonia Rigán kivül majdnem egészen elpusztult. Ezt a veszedelmes, romboló ellenséget akarta Báthory visszaűzni és Lengyelországot mindenkorra biztosítani ellenében. Országgyűlést hivott össze, mert nem akart háborút kezdeni, mielőtt nem rendelkezik a kellő eszközökkel, hogy azt sikeresen el is végezze. Danzig előtt szerzett nagy hadvezéri híre, nyugalma és határozottsága még a zavargó lengyel nemesek ellenmondását is elcsitította. Egy ízben így szólott: «Nem kunyhóban születtem, hanem szabad embernek, volt miből élnem s ruházkodnom otthon is, szabadságomat én is szeretem, Isten akaratából megválasztottatok királynak, kéréstekre jöttem ide. Királytok vagyok tehát, nem festett vagy árnyékkirály. Uralkodni és parancsolni akarok és nem engedem, hogy más parancsoljon nekem. Legyetek szabadságotok őrei, de ne az én tanítóim és szabadságtokat is úgy őrizzétek, hogy ne váljék visszaéléssé».
Orosz hadjáratairól röviden már megemlékeztünk.
Hanem ez a győzelmes háború és annak visszahatása a lengyel viszonyokra csak egyik része Báthory István történeti szerepének és nem is a legjelentékenyebb. Világtörténeti szempontból abban áll nagysága, hogy ő Európa keletén hatalmas egyéniségével és sikereivel mint az ellenreformatio bajnoka lépett föl s vezetése alatt a lengyel nemzet is annak táborába sorakozott. Bár türelmes, jó katholikus és különösen a jezsuita rendnek nagy pártfogója. Ő adta át nekik a vilnai akadémiát, mely nemsokára egyetemmé bővült, ő segítette elő többi intézeteik alapítását, az ő tekintélye és népszerűsége egyengette útját tanításuknak és térítésöknek, melyet semmi törvényes és alkotmányos akadály nem korlátozott. Uralmának demokratikus alapja itt is kitünt, hisz a lengyel nemesség nagy többségében még katholikus volt. A lengyel egyház ismét fegyelemhez szokott, a lengyel urak és nemesek, kik a jezsuiták iskoláiból kerültek ki, fajuk egész tüzével magokévá tették azok eszméit és iparkodtak azokat a közéletben is megvalósítani. Az is világos, hogy nemzetközi állása is hozzájárult ahhoz, hogy a lengyel nemességet buzgó katholikussá tegye. Ellentétben a schismatikus muszkákkal, a protestáns németekkel és svédekkel, nemzeti sajátságait is legjobban a római egyház zászlaja alatt fejtette ki. Voltakép ennek köszönhette egységét is, mert a litván urak, kik közt sokan a görög hitet követték és kik addig nyelvben, szokásokban, erkölcsökben nagyon ragaszkodtak az ősi hagyományokhoz, csak a katholikus vallás által váltak igazi lengyelekké. Az unio a görögkeletiek és a római katholikusok közt, melyet a XV-ik század zsinatjai elvben elfogadták, itt lépett először valóban gyakorlatba. Az összes dissidensek megnyerése volt a kitűzött czél. Az ágostai hitvallású nemeseknél csekélyebb volt az ellenállás, csupán az unitariusok tartották magukat szilárdan és a nemesi szabadság védelme alatt fentartották szervezetöket, iskoláikat és nyomdáikat.
De a Lengyelországban élő dissidensek megtérítése csak első lépés volt azon a pályán, melyet István király az új életre támadt katholikus egyház előtt megnyitott. Minő diadal volt az, mikor a muszka czár, hogy békét nyerhessen, a pápai székhez fordult közbenjárásért! Minő perspectiva nyilt meg a jezsuiták tüzes fantasiája előtt! Már is megtértnek látták Iván czárt, már is azt remélték, hogy lengyel s orosz szövetségben a császárral és a magyarokkal megtámadják és kiüzik a törököket Európából. 1582. febr. 21-én Rettenetes Iván nyilvános fényes gyűlésben fogadta Possevino Antal pápai nunciust és vitába bocsátkozott vele a két vallást elválasztó czikkelyek felől. A vita egyre élesebbé vált, a czár már botját is fölemelte és kényszeríteni akarta a jezsuitát, hogy lépjen ő be a görög egyházba. Világos volt, hogy a ravasz barbár csak addig hizelgett a pápának, míg az segítségére volt a béke megnyerésében, a mint ezt Báthory is előre látta. A fényes kilátások elkápráztatták a pápai diplomatiát, pedig maga Possevino is helyesen itélt azelőtt, midőn azt irta a pápai udvarnak, hogy csakis Báthory korbácsa kényszerítheti a muszkát a katholikus hit elfogadására.
A pápai szék Lengyelországgal szemben ugyanazon hibába esett, mint a XIII. század elején Magyarországgal szemben. Akkor, Imre király korában, Magyarország fegyveres erővel kész volt meghódítani a Balkán-félsziget országait és ott uralkodóvá tenni a katholikus vallást, de III. Incze feltartóztatta karját abban a reményben, hogy a bolgár és szerb fejedelmek a magok szántából szivesebben térnek engedelmességére. Most is elámította az a képtelenség, hogy a muszkák a magok szántából a római egyházhoz csatlakoznak. Rettenetes Iván tekintélye és kegyetlensége sem birta volna azt keresztülvinni, pedig világos, hogy ő sem akarta. Az az alkalom pedig, hogy a lengyel teljesen megtörje a muszka barbárságot, visszahozhatatlanul elmult. A curia a távoleső nagy czélért elszalasztotta, a közelebb eső még nagyobbat.
És így Báthory minden nagysága, dicsősége és győzelme mellett tragikus alak, ki lelkének és szivének fényes tulajdonságait egy veszendő ügynek szentelte. Minő vágy pezseghetett ereiben, ki mindig magyarnak érezte magát, felszabadítani hazáját a török hatalmától, vezérévé lenni egy diadalmas keresztes háborúnak, Nagy Lajosnak, Mátyásnak örökébe lépni. Nem is szűnt meg előkészíteni ezt a nagy vállalatot, 1582-ben nagy tervet dolgozott ki, melyet elküldött XIII. Gergelynek és melyben késznek nyilatkozott megkezdeni a háborút, ha a szent szék segíti. Rettenetes Iván halála után még buzgóbb, az a szándéka, hogy előbb Moszkvát foglalja el, úgy indul Konstantinápolynak. De a pápától csak igéretet, szép szót kap, s a lengyel országgyűlés is visszariad a kivánt vér és pénzáldozattól. Possevinót, kit lelkesített Báthory nagysága, visszahívta, száműzte a jezsuita-rend generalisa. A nagy király nem is élte túl soká e csalódást, rövid betegség után meghalt (1586 decz. 12.). Mint a nagy magyar fejedelmeknek szinte kivétel nélkül, neki sem maradt fia, ki művét folytassa.
Azok az eszmék, melyeket István király diadalra vezetett, halála után sem szüntek meg hatni a lengyel népre. Báthorynak a kormányzásban és a hadviselésben Zamojszky János kanczellár volt jobb keze, ki befolyását később is megtartotta. Ő és pártja Zsigmond svéd herczeget, III. János király fiát akarták a trónra emelni, ki női ágon a Jagellóktól származott. A Zborovszky-párt ellenben, az, melynek Báthory leginkább köszönheté megválasztatását, de a melyet aztán mellőzött, ismét osztrák uralkodót akart, Miksa főherczeget, Rudolf császár öcscsét. Zamojszky győzött, Miksa fogságba jutott, Zsigmondot pedig megkoronázták. A közös katholikus érdek azonban csakhamar békét hozott létre. A főherczeg kiszabadult és az új király Ferdinánd főherczeg nővérét választá nejéűl.
Zsigmond a katholikus pártnak, különösen a püspököknek köszöné a trónt. Lengyelország és Svédország koronáját így egy uralkodó viselte, kitől, mint a jezsuiták növendékétől, méltán lehetett várni, hogy a római hitet mindkét országában uralkodóvá teszi és hogy mindkettőnek egyesült erejét a közös hagyományos ellenség ellen fordítja. Minő más irányt vesz a történelem, ha ezek a tervek megvalósulnak, ha Svédország nem marad meg protestánsnak és ha Oroszországot egy túlnyomó erejű állam távol tartja Európától!
A svéd főnemesség kezdetben nem vetett gátat e nagyralátó törekvések elé. Csak azt követelte, hogy Zsigmondnak, ki atyja halála után 1592-ben király lett, távollétében tisztán a rendek kormányozzák az országot. Nem is a nemesség menti meg ott a protestantizmus ügyét, hanem a nép, melynek Károly herczeg, a király nagybátyja állott élére. Megkoronázták ugyan Zsigmondot, de csak azon föltétel alatt, hogy az ágostai hitvallást ismeri el az állam vallásának.
Minthogy nem tartotta magát a törvényhez, a svéd rendek kijelentették, hogy csak az országba visszatérése után fognak engedelmeskedni neki. Nemsokára nyiltan kitört a háború. Zsigmond sereggel jött országába, de Károly által 1598-ban vereséget szenvedett. Ez egyúttal a lengyeleknek is veresége. A svédek egymás után elfoglalták Livonia városait. Végre a svéd rendek letették Zsigmondot és Károlyt kiáltották ki királynak (1604). A katholikus terv, Svédországot Lengyelország segítségével hódítani meg, hajótörést szenvedett.
Bizonyos analogia van ezen mozgalom és a közt, mely egynéhány évvel később Mátyás főherczeg diadalával végződött Rudolf ellenében. Mindkettő a rendi és protestáns eszmének jelenti diadalát a szigorú legitimitás elve fölött.
Lengyelországban ellenben teljes diadalt aratott a jezsuita-rend. A vilnai egyetem és a többi főiskola révén kezökbe jut a nemesség nevelése. Nemcsak a protestantizmussal szemben terjesztették a katholikus hitet, hanem a görög felekezet ellenében is. A litván nemesek áttértek s egyszerre lettek lengyelekké és katholikusokká. A görög püspököket a senatusból kizárással fenyegették. Ezek 1595-ben alávetették magukat az 1437-iki ferrarai, a pápa és a görög császár között kötött egyezségnek és egyházaikat egyesítették a rómaival. A mint a katholikusok túlsúlyra jutnak, a dissidenseket kizárják az országgyűlésből. Ugyanazon időben, midőn Magyarországban elismerést vív ki magának a protestantizmus, veszti el Lengyelországban alkotmányos jogait. A jezsuiták és növendékeik azonnal fel is használják túlsúlyukat és mindenütt igyekeznek elfoglalni a protestáns templomokat. Nemcsak a vallásos indok hatott reájok, hanem a nemzeti is, minthogy a protestantizmusnak leginkább csak a németek maradtak hivei.
Rettenetes Ivánnak 1584-ben történt halála után hülye idősebb fia, Feodor uralkodott. Élt még legifjabb fia Demetrius (Dimitrij), kit hetedik neje szült vénségére.
Boris hatalmasan, keményen uralkodott és különösen a főrangúakkal éreztette vaskezét. Csakhamar általános volt ellene az elégedetlenség, melyet a több éven át dühöngő pestis és éhhalál még növelt. Egyszerre csak hire jött, hogy Lengyelországban feltünt IV. Iván czár fia, Dimitrij. Egy lengyel úr lovásza volt ez, ki elhitette urával és másokkal fejedelmi származását és kinek a lengyelek szivesen hittek, mert eszközt reméltek benne Moszkva meghódítására és a katholikus hit kiterjesztésére. Zsigmond király és a pápai nuncius pártját fogták és a szandomiri vajda, Mniszek, eljegyezte neki leányát, Marinát. Nyiltan nem segítette ugyan az ország, de a kaland és zsákmány vágya sok nemest csődített az ál Demetrius köré. Ez ünnepélyesen felvette a katholikus vallást és egy lengyel csapattal, melyhez sok kozák is csatlakozott, megindult az orosz trón elfoglalására (1604). Jöttének hirére mindenütt hozzá állott a nép, az ellene küldött seregek sem akartak fegyvert emelni az ellen, kit magok is törvényes uroknak hittek. Csak Sujszky herczeg, ki megölette az igazit, állotta útját a trónkövetelőnek, kit egy nagy csatában legyőzött. Hiába, Boris Godunovnak 1605 tavaszán történt halála után Moszkva egész népe sietett meghódolni Demetriusnak. Miután az igazinak még élő anyja őt fiának elismerte, 1605 nyarán ünnepélyesen meg is koronázták. Mint uralkodó nagy nyájasságot és ügyességet mutatott. A lengyeleket, kik vele jöttek, haza küldte, egészen népére bizta magát, de a sereget egyre gyakoroltatta, hogy a törökök, tatárok ellen vezesse.
Ekkor jött jegyese nagy lengyel kisérettel Moszkvába, hol 1606 április 18-án fényes lakodalmat ültek. Hanem a lengyelek kapzsisága, kik a nekik igért kincsek és uradalmak átadását sürgették, nagyon sértette a népet, még jobban az, hogy jezsuiták is jöttek Moszkvába, ott katholikus istenitiszteletet tartottak, mire még nem volt példa. Különben is észrevették már, hogy az új czár nagyon szít a lengyel szokásokhoz, mi lesz, ha neje, ki katholikus és lengyel, megosztja vele a trónt? A népnek e hangulatát ügyesen felhasználták a bojárok, kiknek élén Sujszky állott.
Csakhogy Sujszkynak (Vazul czár) nem hittek. A nép mindenütt felkelt ellene és a törvényes uralkodó mellett is csakhamar megjelent egy új ál Demetrius, ki azt hirdette, hogy megmenekült Moszkvából s kit a lengyel urak szintén pártfogásukba fogadtak. Mikor aztán a lengyel Marina, ki Moszkvából kimenekült, őt ismerte el férjének, oly nagy sokaság csatlakozott hozzá, hogy a czár a svédekhez fordult segítségért. IX. Károly seregének csakhamar sikerült is a lázadók szétverése, de akkor meg annak régi ellensége, Zsigmond lengyel király fogott fegyvert Moszkva ellen. Az ál Demetrius Kalugában tartotta magát és onnét pusztított szerteszét az országban, míg 1610 végén meg nem gyilkolták. A trónviszály megszüntetett minden fegyelmet és végső pusztulással fenyegette az országot.
Valóban, soha sem kedvezett jobban az alkalom a lengyel hódításnak, mint akkor. A lengyel sereg Zolkievsky vezérlete alatt 1610 junius 24-én nagy csatában legyőzte a muszka sereget. Sujszkyt lemondásra kényszerítette a nép. A bojárok Zsigmond fiát, Lászlót kiáltották ki czárnak, azon feltétel alatt, hogy fentartja a régi hitet. Moszkvába diadalmasan vonultak be a lengyelek és tűzzel-vassal torolták meg a népnek ellenök nyilvánuló gyűlöletét. Egy ízben egész Moszkva elégett a Kreml és néhány templom kivételével. A patriarcha által vezetett népfelkelés nem volt képes a lengyeleket kiverni. Vitéz ellenállás után ezek kezébe jutott Szmolenszk is, egyike a legfontosabb határváraknak. Az országban teljes megoszlás állott be. A lengyelek és több ál Demetrius mellett a svédek is hódítanak, királyuk egyik fiát akarják czárrá tenni. Még csak a szerzetesség ragaszkodott a nemzeti monarchia eszméjéhez és Troitza Lavra klastroma vitézül visszaverte a lengyelek ostromát. Úgy látszott, mintha csak a között volna választás: az egész ország idegen fejedelem alá jusson-e, vallása veszélyével, vagy pedig felosztassék-e több külföldi fejedelem között.
E végveszélyből a nemzetet keletkező önérzete menté meg. Nisnij-Novgorodban egy Minin Kozma nevű mészáros lépett fel, mint a nép vezetője (1612 elején). Hozzá csatlakozott a Volga melléke, hozzá mint a «muszka birodalom választottjához» csatlakoztak a bojárok és a papság. Minin csak a hazafiak által akart győzni, nem akart külföldi segítséget. A nép mindenütt felkelt, úgy a svédek, mint a lengyelek ellen. Moszkva a felkelők kezére jutott, a Kremlt feladta a kiéheztetett lengyel őrség. (1612 október 22.)
A nép maga vívta ki szabadságát, maga rendelkezhetett volna a koronával. De mihelyt a győzelem megvolt, a bojárok ragadták ismét magukhoz a döntő befolyást. Czárnak a 12 éves Romanoff Mihályt választották meg, egy metropolita fiát, női ágon a meghalt Feodor czár rokonát. Mihály alapítója a mai napig uralkodó dynastiának.
Valódi párhuzamosság észlelhető Oroszországnak és hazánknak ekkori fejlődése között. A hatalmasan előretörő katholikus reactio, melynek sikerült Németországban nagy területet hódítani vissza a római egyháznak, az 1604-1605. években sikerei által felbátorítva, a legmerészebb vállalatokra ragadtatja magát. Angliában a király és a parlament légberöpítését tervezi, Magyarországban és Erdélyben hatáson kívül helyezi az alkotmányt, megsemmisítéssel fenyegeti a protestantizmust és a nemzetiséget. Oroszországban egy hozzá hajló trónkövetelőtől várja korlátlan uralomra jutását. Czélját nem éri el sehol. Épen a visszahatás által erősödik meg és jut uralomra nemsokára Angliában a puritanizmus, vívja ki jogait Magyarországon a protestáns egyház és veti le a külföldi igát Moszkva.
Mindezen országok közt hazánknak jutott a legszerencsétlenebb sors. Itt is sikerült ugyan a jezsuiták terveinek meghiusítása s az alkotmányt és nemzetiséget új törvény biztosította. De ez eredmény ellenére két részre oszolva maradt a nemzet politikailag és vallásilag. És maga az eredmény nem tisztán a nemzet túlnyomó erejének volt következése, nem volt az kivívható a magyar nép halálos ellenségének közreműködése és a dynastiában beállott megoszlás nélkül. Így Magyarországra nézve csak újabb vallásos és politikai küzdelmek kora állott be, melyek belsejében dúltak, míg a belsejében egységes, vallásos irányú Muszkaország előtt megnyilt a pálya, mely Kelet-Európa uralkodó hatalmasságává tette. Azon kor híres történetírója, De Thou (Thuanus), már úgy ír róla, mint Európa és Ázsia legnagyobb birodalmáról.
VIII. Németország az ellenreformatio korában. < > X. Magyarország, Erdély és a török. ———
II. RÉSZ: A HARMINCZ-ÉVES HÁRORÚ KORA ——
VIII. KÖTET: AZ ELLENREFORMATIO KORA —
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET