NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET — I. KÖTET: A KELET ÓKORI NÉPEINEK TÖRTÉNETE —— ——— XV. A keleti világ a makedon hódításkor < |
Az India név
India népessége, mely harmadfélszáz millió lelkével csaknem az egész emberiségnek egyhatoda, többféle fajból áll. A mundatörzsek Vindhyában részint még egészen ős állapotban vannak, és a fémeket még nem is ismerik. Úgy látszik, a Déli-Ázsia többi fekete ős lakóival rokon népekkel együtt szorították őket a későbbi bevándorlók a rónaságról a hegységbe. Vallásuk bálványimádás, ruházatuk ép csak a legszükségesebbre szorítkozik. Hozzájuk tartoznak a kolhok (a szanszkrit kolaha, disznóölő szóból), kik a déli Bihárban, Kalkuttától észak-nyugatra, a Csota-Nágpúr hegységben laknak; több részre oszlanak, ilyenek a szonthalok, a szinghbhumi kolhok, máskép larka-kolhok vagy hok, a bhumidsi kolhok és a munda kolhok Rancsitól délnek, Kolhanban, és mások; Aszámban, Hátsó-India határán élnek a rokon khantik; a ramuzik Púna és Kolapúr között (Goától északnak) laknak, a váralik Damántól dél-keletnek (Bombay és Szurát között), a mahrattok szanszkrit nyelvét beszélik; a bhillák, a Tapti és a Narbadá mentén az erdőkben és Guzeratban élnek, de az árja nyelv elfogadásával kiművelődtek. Munda-törzsek az Adsmirtől dél-nyugatnak az Aravali-hegységben élő mérák, és a Jamuná felé lakó csiták és minák is.
Dekhánban főkép drávidák laknak, kiknek nyelve teljesen különbözik a munda és a szankszkrit nyelvektől. Bőrük szine, mint a mundáké is, sötét, de azért ez a nép, egynéhány hegyi törzset leszámítva, művelt, és számos irott emléke van. Hozzátartoznak a tamilok (tamulok) Dekhán déli részén, Palikattól, Madrasztól északra a Komorin-fokig, nyugatra pedig Bangaloreig és Koimbatoreig. A telingák vagy teluguk (szanszkritul andhrák) Palikattól észak felé Oriszáig (Udradésza) laknak, és észak-nyugaton egész a mahratták országáig terjednek. Feliratokból ismeretesek a Krisztus előtti első század andhra királyai. Hogy azonban e nép valamikor észak felé is el volt terjedve, látszik a keleti tengerpart helyneveiből, melyek egész Bengálig nagyrészt telingi nyelvűek. Valamint a tamilnak, e nyelvnek is megvan a maga népies és az irodalmi nyelve. Mangalore környékén (13° sz.) egykor a tuluk voltak elterjedve egész a partig, hol most a szintén népies és irodalmi nyelvvel dicsekvő malabarok laknak; a tuluk már korán keresztyénekké lettek Perzsiából eredő hatás alatt, és syriai betűkkel irnak, mely irásnak karsunis a neve. A Kanarabeliek tőlük északnak laknak a parton és befelé Majszurban, hol műveletlen hegyi népek, a kotarok, bagagarok, kodugák (coorg) csatlakoznak hozzájuk. A todák a Nilagiriben laknak Utakamand mellett, északra Koimbatorétól, és a fajnak vegyületlen tipusát alkotják. Nagyobbak a többi népnél és sokférjűségben élnek, mert szokásuk a leánycsecsemők legtöbbjét megfojtani. Vallásuk csak az, hogy félnek a szellemektől, kiknek ártását varázslattal akarják megelőzni; a falusi papnak legfőbb dolga a tehenek fejése. Drávida eredetű népek továbbá az uraon-kolhok és a radsmahal-kolhok, az Alsó-Gangestől Gondvanáig. Ők a társadalmi rendszer páriái (paharia). A Vaitarani, Godávari és mellékfolyójuk: a Vénva-Gangá között lakó góndok szintén ide tartoznak és hindi nyelven beszélnek, mely a szanszkritnak egyik ága. Imádásuk tárgya két isten, kiknek ellenkezésükből ered a jó és rosz, a mely a világon van. Ugyancsak drávida népek a kuk vagy khundok Orissza hegyeiben, végül a brahuik – Baludsisztán hegyei között, Keláttól délnek, Irán keleti részén, a görögök Aethiopái. – Hogy e faj e félreeső területen él, annak bizonyítéka, hogy valamikor igen el volt terjedve és talán Belső-Ázsiából vándorlott ki. Ismét más nemzetiség Ceylan (szanszkritul Szimhaladvipa, a szinghalák szigete, fővárosáról Támraparna is, a régieknél Taprobane) ős lakossága. Jövevényekkel nem keveredtek a veddák (vadászok) sem, kik a Mahávalligangától keletnek laknak; ethnologiai tekintetben hasonlók az ős drávida népekhez, nyelvök, az elu azonban teljesen elszigetelt.
Azt vélik, hogy az árja (indo-európai) törzsek bevándorlása észak-nyugat felől a 2000-dik év körül kezdődött. Ezek az árják valamikor, nem tudni bizonyosan: mikor, egy népet alkottak az irániakkal, és nyelvök, a szanszkrit, az iráninak legközelebbi rokona. A második évezred közepe felé az Indus mellékén voltak elterjedve, és csak ötszáz évvel későbben kezdték a Ganges sikságát is meghódítani. Az ős lakóssággal vivott sulyos harczaik meg vannak örökítve mind a hőskölteményekben, mind a számtalan sok mondában, mert az árja indusoknak különös hajlandóságuk van a mesés iránt; a brahman papok aztán a régibb történetet mythosi ködbe burkolták, és valóságos gyönyörűségök tellett a mérhetetlen időközökkel dobálódzó chronologiai rendszerek megalkotásában. Az Ophirba való utazások idejében, mikor Salamon elefántcsontot, majmokat, pávákat szerzett Indiából, déli Indiában még nem voltak árják, mert a majom héber neve, a kof (1. Kir., 10., 22.) szanszkritul kapi, nem lehet árja szó; először a Rig-Véda legújabb könyvében fordul elő, de mint kaf már Egyiptomban is feltünik a negyedik dynastia idejében; a páva tuki neve meg a malabári togei-ból való kölcsönzés. Ethnologiai tekintetben India árja lakossága nem tiszta faj, mint a minő az Indus völgyében való ősi tanyázásakor még alkalmasint volt, mert a Véda többször említi, mennyire különböznek a fekete bőrű és lapos orrú ős lakóktól.
Azon a területen, melyen az árja népesség túlnyomó volt, a szanszkrit nyelv kiszorította az ősi nyelvet. Indiának legelterjedtebb nyelve a hindi, melynek határai nyugaton a pandzsábi és szindhi, valamint a kacs nyelv, délen a guzerati, mahratti és telinga, keleten az orisszai és bengáli nyelv, melyekhez az asszámi csatlakozik. A telinga kivételével mindezek árja nyelvek. Északon a hindi nyelv a Teraiig, az elefántoktól, orrszarvúaktól, tigrisektől és más nagy vadaktól lakott mocsaras ős erdőig terjed, melyen túl a Himálaja déli lejtőjén élő népek vannak. E népek a hegységben s a hegységen túl lakó tibetiekhez csatlakoznak. Ezek Szikhimben a rongok és lepcsák, kiknek nyelve egy mindössze egynéhány évvel ezelőtt ismeretessé lett tibeti dialektus,
Az árja-indiai irodalom legrégibb emlékeiben, a Védabeli hymnusokban sok czélzás van történeti viszonyokra, melyekről azonban a költő föltette, hogy ismeretesek, vagy a melyeknek prózai elbeszélését alkalmasint közibe szurták a verseknek. A hymnusokban öt nép említődik: a turvasa, a Parusni melléki jadu, az anu, a druhju és a tiz király csatája után leghatalmasabbá lett púru, melynek neve a hőskölteményben kuru (Rigvéda I, 108, 8). A véda említ számos királyt és papot is, kiknek azonban eddigelé sem a korát, sem élte helyét nem lehetett megállapítani. A társadalmi állapotok kezdetlegesek és mialatt az őslakók már annyira haladtak a művelődés dolgában, hogy megerősített városaik, nagy nyájaik, butoraik, ékszereik és jó fegyvereik vannak, az árja még mindig csak pásztor és prédálni szeretné az ellenség vagyonát. A hőskölteményben Dánava Maja, az árja istenek ellensége (Daitja) és az Asurák építő mestere, Pandu fiai számára palotát épít, mert az árják a kőből való építést az őslakóktól tanulták, mint a többi indo-európai nép is csak a fa- vagy czölöpépítményeket ismerte, vagy ép vermekben lakott. Az árják imádságai a tehenek gyarapodásáért, a vaj, a széna és a gabona bőségéért olyan isteni lényekhez szólnak, a kikben természeti tünemények és elemek testesülnek meg, de kik egyszersmind erkölcsi képzeteket is alkotnak. A Rigvéda énekei azonban annyiféle korszakból erednek, hogy a jámbor idők e hiedelmei mellett megleljük bennök a szertartások részletes kifejlődését, a haladottabb műveltséget, sőt a vallásos igazságokban való kételkedés kezdetét is. Ez úgy érthető, hogy mindig új költemények keletkeztek és uj énekes (risi) családok járultak hymnusaikkal az áldozatokhoz, mig végre összegyüjtötték az énekeket, és a rend érdekei miatt készséges risi-családok megegyezése szerint a hymnus-gyüjteményeket az egyszersmindenkorra rendezett isteni tisztelettel füzték össze. A hótárnak (áldozó, az Avestában zautár) azaz főpapnak kötelessége volt a tiz mandalára (körkönyv) oszló első azaz Rigvéda 1017 (1028) énekének 10448 (vagy 10528) verséből a Sastrát (segedelem kérés vagy dicséret) összeállítani, melyet az isteneknek bemutatott szóma azaz szent ital (bor) áldozása közben mondott el.
A Védákhoz az irodalom többféle ágából és iskolájából eredt rengeteg nagy irodalom csatlakozik; ide tartoznak először a papokat az áldozat módjáról tájékoztató művek, a Bráhmana, továbbá azok, melyek az egyes verseknek a szertartás minden részéhez való alkalmazását exegetica és mythologia szempontjából magyarázzák. Ez elmélkedések bölcseleti speculatiókká válnak, úgy hogy ebben a mintegy másfél száz Upanisadban meg vannak a vallás-philosophia elemei is, a későbbi hasonló művek pedig egész bölcseleti rendszereket adnak. Az e számos műben lévő kimeríthetetlen tudást később a Szútra (vezérfonalak) nevü gyűjteményben vonták össze, a lehető legrövidebb alakban; e gyűjtemény a könyv nélkül tanulásra szolgált és megértéséhez szükséges volt vagy a tanító magyarázata, vagy valamely commentar.
A Védát nem igen régen irták le indiai betükkel, mert az eddig ismert legrégibb indiai irás, az Aszókaféle felirat is csak a Krisztus előtti harmadik század közepéről való. A Vatteluta ábécze, melylyel balról jobbfelé irnak és mely e feliratokon előfordul, abból az alexandriai időből való arabból ered, melyet a keleti Hauránban, Harrában vagy Safában találtak, s a melyet Halévy 1877-ben fejtett meg.
A Ganges országának meghódítását történeti bizonyságok nélkül teszik a Krisztus előtti első évezred elejére; de valószínű, hogy ez a hódítás évszázadokon át tartott, hanem a Krisztus előtti első századokban már be volt fejezve. A Mahábhárata, ama rengeteg nagy hősköltemény, mely mellett az egész Homéros is csak egy kis könyv, mai alakjában csak több évszázaddal Krisztus után szerkesztődött. A költeményben szereplő népek, névleg a Magatha (Bihár) ország királylajstromai is igen megbizhatatlanok és egymástól eltérők valamennyi szövegben. Időrendi szempontból azt sem lehet megállapítani, mikor történt Dekhán partján és Ceylonban az árják elterjedése, melyet a Rámájana mondaszerűen ad elő; mert ez a huszonnégyezer páros versből álló költemény is sokkal későbbi termék, a mire az is vall, hogy már az antik földrajzirók is említenek délindiai árja helyneveket.
Az indiai történetnek első, idő dolgában is bizonyos adata, az Indus környékének meghódítása Dareios által, ki e tartományt perzsa satrapasággá tette. Azóta Indiának több nyugoti országa idegen uralkodók alatt állott; elsőben baktriai és indo-skytha királyok, később a Szaszanidák alatt, mint azt mind az ugyanakkor uralkodott királyok szaszani veretű és pahlavi meg szanszkrit felirású indiai pénzei, mind pedig a marvari királyoknak Perózzal és Anósarvánnal való összeköttetései bizonyítják. E szerint ghaznai Mahmud és más későbbi uralkodók hódításai csak Iránnak régi indiai birtokigényeit újították meg.
Dareios hódítása után terjedt el a buddhizmus,
Az Upanisadokban levő elmélkedés főkép a szellem mivoltával, a szellem és az anyag viszonyával és azzal a kérdéssel foglalkozik: miképen lehessen megszabadítani a szellemet az anyagtól, mely az emberi természet amaz isteni részének tisztaságát beszennyezi, és a végső czélt, az üdvösség elérését megnehezíti. A törekvés, mely a szellem és anyag dualizmusának alacsony szemléletéből monizmussá akar emelkedni, két megoldásra juthatott: vagy mind a kettő egyazon lénynek jelentkezése, vagy csak a szellem van és a tüneményvilág csupa csalódás. A Védánta ezt hirdeti, más rendszerek azonban azt tanítják, hogy a természetet a személytelen és végtelen atman vagyis szellem hatja át, mint a hogy a só a vizben feloldódik és láthatatlanul áthatja a vizet; csakhogy itt az anyagba ható atman-rész személyes és öntudatos. A halál megszünteti ez összeköttetést, az atman visszatér a brahmanba, vagyis az örökéletbe, az értelembe vagy istenbe, kinek végtelenségéből az anyagba került. A testtel való összeköttetésében az atmant az érzékek működése szerencsétlenségbe és bűnbe dönti, a miben az atman természetesen csak mint tanú és néző vesz részt; e közösségből csak önmagának megismerése váltja meg, mi által visszajut a tisztaság előbbi állapotába; de a míg ez nem történik, az üdvösség elérhetetlen és az atman a testi világ békóiban raboskodik; még a halál sem szabadítja meg, sőt a jótétemények nagy kincse is csak ideiglenesen szerezheti meg számára a paradicsomot, mert a jó tettek jutalmának is véget kell érnie, ép úgy, mint a bűnök büntetése is befejeződik valamikor a pokolban; a másvilág két helyéről tehát az atmannak ismét vissza kell térnie a szanszárába, az élet körforgásába, hogy keresztül vándorolja a létnek olyan fokait, a melyeken módjában van önmagának lényét megismerni, és ezen a réven örökre megszabadúlni az anyagtól, s ez az így elért állapot leginkább a mély álmatlan álomhoz, az eszméletlenséghez hasonló. Az önmegismerés eszköze az elmélkedés, a zavartalan, mély gondolkodás az atman mivoltáról; mert úgymond Buddha legendája, a fájdalom, a sóhajtás, a nyomorúság, a vénség, a betegség, a halál és más bajok megvannak; okuk a születés, ez viszont a levésnek egy jelensége, mely viszont a mozgó anyag természetéből következik. Az anyag mozgása a gyönyörűségből, a szerves lény érzéki észleléseiből ered, s a szerves lény alakja és elnevezése révén létezik, ezért az öntudat műve. Az öntudat a benyomásoktól függ, a benyomások pedig a külvilágot illető csalódások eredményei. Tehát a csalódás minden rossznak végső oka, és csak az ismeret szüntetheti meg minden hatásaival egyben. Az elmélkedésre való előkészület a legtisztább erény gyakorlása az emberi társadalomban, hol egyedül érvényesülhet; az elmélkedés az érzékeket lassankint legyőzi, a szellem érzéketlenné válik a külső behatások iránt, úgy hogy se fájdalom, se szerencsétlenség, se gyűlölet, se szeretet, se a családhoz való ragaszkodás nem bolygathatja meg többé benső egyensúlyát.
A brahmanok véleménye szerint az elmélkedésre csak a legfelsőbb osztályok, ők maguk és a hozzájuk legközelebb álló kasztok, a vitézek és fejedelmek meg a vaiszják, a földmívelő árják képesek, mert csak nekik szabad és lehetséges a magasabb kiváltságos tudás előkészítésére való könyvtanulmányozás; az alsóbb kasztoknak be kell érniök a paradicsommal. A buddhizmus, csatlakozva a szánkhjabölcselethez, az orthodox számba menő hat rendszer egyikéhez, melyet igen csodáltak, mikor a Bhagavad-gitában levő magyarázatát Schlegel A. V. és Humboldt Vilmos révén megismerték, elvet minden korlátozást, és megengedi minden embernek, férfinak, asszonynak egyaránt, hogy az aszkéta rendhez csatlakozzék, mely az üdvösségre előkészít. A buddhizmus az Upanisadok rejtett metaphysikáját érthető alakban és köznyelven terjesztette el a nép között; hivatalos a kegyelem asztalához a csandála és a pária is, kiket pedig a brahman leszúrhat, ha ezek az alsó kasztbeliek meg merik őt érinteni; a kasztok különbségei és a vallásbeli jelvények megszüntek, még az addig alárendelt helyzetű asszonynak is szabad lett fogékonyságával és buzgóságával részt venni a vallásos életben. Buddha tettei a Lalitavisztára legendában vannak leirva.
Az út, melyen Sziddhártha «a másik partra», a Nirvánába jutott, és a melyen őt tanítványai követni akarták, nem volt minden ember számára való, mert az emberek nem vállalkozhattak arra, hogy elfojtsanak minden lelki és testi tevékenységet, a mi voltaképen e tannak czélja; egyházat kellett tehát szervezni, melyben helyet foglalhatnak és a vallás áldásaiban részesülhetnek azok az emberek is, a kik kénytelenek közönséges módon élni. E vallás legfőbb alapja Buddha erkölcstana volt, mely egy pálinyelven, a buddhisták szent nyelvén írott nem igen terjedelmes, de gyönyörű könyvben, a Dammapadamban van lerakva és a vallásalapítónak magának tulajdonított bölcs mondásokból áll.
Igy keletkezett idővel a szent könyvek sorozata, mely Buddha tanítását és legendáját megőrizte, valóságos kánon ez, mely kétféle szerkezetben maradt ránk. Az egyik a déli, és korábbi keletkezése miatt a fontosabbik, Ceylonban, Hátsó-Indiában és a szigeteken van elterjedve. A másik az északi, mely a tibeti, a chinai és japáni buddhisták szent könyve. Jóllehet a déli Tripitakának (a három kosár vagy gyüjtemény) egynehány kutató igen nagy megbizhatóságot tulajdonít, még sem szabad felednünk, hogy a kánonnak e szerkezete is csak jóval Buddha halála után, talán a Kr. e. első században keletkezett, miután a buddhizmus már túl volt a patriarkhák vagy a vallásalapító tanítványainak korszakán. A buddhista Aszóka király babhrai felirata említ ugyan könyveket, de nem a tőlünk ismert kánoni művet, és az északi könyvet csak a Nágárdsuna vezetése alatt, Kanerki idejében tartott zsinat öntötte hiteles formába. Természetes, hogy mikor elterjedt a buddhista tan, mely kezdetben inkább socialis, mint vallásos karakterű volt és úgyszólván semmi dogmát nem hirdetett, vallási igazság számba ment nem csak az, a mit Buddha valóban prédikált, hanem végtelen sok minden, a mit a tudósok véleménye szerint bizonyos körülmények között tanított volna. Ez az isten nélkül és egy jobb másvilág reménye nélkül való világvallás apostolok révén terjedt el sokféle népek országaiban – az emberiségnek legalább is egy negyed része tartozik hozzá. A buddhista egyház folytonos fejlődése e népek hajlamai és szükségei szerint, a hierarchia szervezete, a klastromok (vihára), melyekben barátok és apáczák az elmélkedésben és a szentségben kiválóbb papok prédikáczióit hallgatják és a Nirvánára törekszenek, mely a későbbi tanítás szerint a tökéletes nyugalom, és nem háboríthatja meg sem a semmi; sem valami, a mi nem semmi. Ennek a vallásnak rengeteg sok alakja van, ezeknek viszont vitái, theologiai iratai, és legendái, a melyeket bármely klastrom is költhetett, annak bizonyítására, hogy Buddha alapitotta. A buddhizmust magában Indiában tudvalevőleg kiirtották. Guzeratban 1300-ig tartott, a XVI. században már csak a történetből ismeretes, Nepálban és Ceylonban ma is uralkodik. A kasztok és a véda hit brahmani rendszere győzött. A buddhizmus Indián kívül való alakjai közül főkép a tibeti sajátságos. Számos tibeti és mongol klastromban ötezernél több barát él; Pekingben és környékén pedig vagy ötezer klastrom van nyolczvanezer szerzetessel.
A buddhizmussal hasonlósága miatt még a hinduktól is gyakran azonosított vallás a dsainizmus, melyet Mahávira, Sziddhárta kortársa alapított. Ez a vallás is az Upanisadák speculatioiból keletkezett, és neki is az a czélja, hogy megszabadítsa a dsivát, az elevenet, az értelmet, az élvezőt, az adsiva, az élettelen, a nem szabad szolgaságából, hogy megváltsa az embert a lelkeknek többféle léten át való vándorlásából, melyben mindig megujulnak a lét bajai; e vallásban is az erény, a tökéletes élet, a tudásra és hitre való készülés hármas utja (jóga) viszen a megszabadulásra. Mindazonáltal különbözik a buddhizmustól a világszemlélés metaphysikájában, melyben külsőleg a brahmani rendszerekre támaszkodik; ez által kerülte ki, hogy kiszorítsák Indiából, mint a buddhizmust; a dsainaság, mely elfoglalta a buddhismus helyét, ma is számos hivővel dicsekszik, kik főkép Dekhán déli részén, Majszurban, Guzeratban, Bombayban vannak elterjedve. A dsainák, mint a buddhisták is, nem esznek húst, mert szorosan követik az ahinszá, a nem-ölés törvényét, sőt kórházakat állítanak beteg állatok számára. A megváltottból dsina vagyis diadalmas, a világ legmagasabb részében isten lesz; az ájtatosaknak és a megváltásra törekvőknek a téli esőzés alatt klastromaikban a szent irásokat kell tanulmányozniok. A dsaina-irodalom igen terjedelmes, és nagyrészt dravida nyelven van irva. A buddhista irodalomnál valamivel későbben gyüjtötte össze Dévarddhiganin.
A buddhizmus már megvolt az időben, mikor Nagy Sándor megnyitotta Indiát a görög műveltség behatása előtt. 327 végén ment át a Bámiján hegyszoroson és a Sibr hágón a Beghram-síkságra, hol Alexandria, a későbbi Eukratidia feküdt; innen egy sereg Perdikkas és Hephaistion vezérlete alatt átment a Khaiber-hágón, mely mellett volt Masuga, Ora és Bazira egy nagy vadas kerttel, és a melyen nemcsak a hódítók, mint Mahmud, Baber, Akbar, Nadirsah vonultak Indiába, hanem az indiai buddhista hittérítők is észak-keleti Irán felé, a mire a még meglévő vagy immár rommá lett erősségek mellett a sztupák vagy topék mutatnak. Nagy Sándor már Beghramból észak-keleti irányban ment előre az aspasiak (az Aspin kafir-törzs), a guraeiek (Gaváreh) földjén, hol a Guraeus hegy (Pandskora) és Choaspes (Kunar) között elfoglalta Arigaeumot (Dir), aztán tovább vonulva az assakeniek (Askin, Kafirisztánban) országát, és heves harczok között érte el a következő tavaszszal az Indust. Taxila királya (Cunningham a mai Sáhderiben keresi fővárosát, itt ióniai oszloptöredékek is vannak) szövetségesnek ajánlkozott; Porus (a. m. a Védában említett puruk közül való), kinek birodalma a Hydaspes és Akesines között volt, ez utóbbi folyónál várta Sándort, a mai Dsalalpurral szemben, azonban vereséget szenvedett és fogságba került. Sándor megalapította a Hydaspes mellett Bukephala (Dilávar) és Nikaea (Mong) városokat és aztán elérte a Hyphasist. Jóllehet meg akarta támadni a prasik királyát, Xandramest (Dsandramas, holdisten, a Hold-dynastia királya), kénytelen volt katonái sürgetésének engedni és visszavonulni. A hódított helyekre makedóniai satrapákat ültetett, de mikor az utolsót, Peithont is visszahivták, ez az indiai birodalom ismét elveszett (Kr. e. 316). A Maurja-dynastia megalapítója, Sandrokottos (Csandragupta), elhódította mindazokat az országokat, melyeknek urai között az indiai királylajstromok a Rádzsagriha, Vaiszála (Besarh) és a Nanda dynastiákat említik. Sandrokottos barátságban élt a Seleukidákkal, és Seleukos egyik követe, ki gyakran időzött az indiai fejedelem udvarában, Megasthenes volt, kinek megbecsülhetetlen adatokat köszönünk, egyebek között Pátaliputra leirását. Antiochos és II. Ptolemaeos is küldtek követeket Palimbothrába. Csandragupta második utóda Aszóka volt (263-tól 226-ig), a buddhizmus hires oltalmazója, kitől a legrégibb feliratok származnak; számuk negyven, és három nyelvjárás szerint vannak irva; csak egy északi (baktriai) irású; a kapurdagarhii (Sahbazgarh mellett, az Industól nyugatra, a Pesavar kerületben). E részint sziklába, részint oszlopokba vésett okiratok Pesavartól Guzeratig és keleten a Mahánadi deltájáig, Katakig fordulnak elő, és fogalmat adnak a birodalom nagyságáról és a buddhista vallás elterjedéséről Aszóka oltalma alatt. A király ez edictumokban erkölcsi szabályokat ír elő, elszámlálja kormányának jótékony intézményeit, és törvényeinek végrehajtására őrködő tisztviselőket nevez ki. Beszél az állatokkal való bánásról és kijelenti, hogy a király az addig szokásos vadászkirándulások helyett ezentúl szemle-utakat fog tenni az országban. Egynehány felirat, így a Girnár-hegyi, Dsunagadh mellett, Dhauliban (a Mahanadi egyik deltai ágának, a Dévanadinak mentén) és a kapurdagarhii megnevezi Antiochost, II. Ptolemaeost, kyrenei Magast és makedoniai Sándort. Aszóka unokája Daszaratha a behári Buddhagajában hagyott hátra feliratokat. Ez időben hódították meg a baktriai görög királyok India egyes észak-nyugati részeit; közülük Menandros hatalma egész Agráig terjedt, a hol pénzeit is találták. India több kisebb országra oszlott, melyek egész a legujabb időkig csak ritkán tartoztak egy nagy államba, s melyeknek sorsát nem ismerjük, mert csak királylajstromokkal, pénzekkel és mondás történetekkel rendelkezünk felőlük. A baktriai, afghanisztáni és indiai görög királyokon kivül a pénzek számos bennszülött fejedelmet is említenek; egymásra következésük gyakran csak a pénztypusok összehasonlításából állapítható meg; később évszámok is vannak a pénzen, de külön-különféle időszámítások szerint valók. Egyik időszámítás a Vikramáditja aerája, mely Kr. e. 56-ban kezdődött. Vikramáditja hatalmas birodalom ura volt Udsazsiniban, de szintén csak mesékből tudunk róla valamit. Mintegy harmincz évvel később alapítják meg a Jue-tik az úgynevezett indo-skytha birodalmat, mely a buddhista Kaniska (Kanerki) alatt érte el hatalmának tetőpontját. E király trónraléptével, a Kalizsuga vagyis utolsó világkor szerint való 3179. évbeli Baiszákh elsején vagyis Kr. u. 78 márczius 14-én kezdődik a Szákakála vagyis a skytha aera, mely szerint számos okiratot kelteztek, egész a mi időnkig és a mely szerint Kaniska utódainak pénzein is számítják az éveket. Ez utódok Huviska (Oerki), a kinek 130-ig vannak pénzei és Vászudéva, ki a pénzek szerint mintegy 178-ig uralkodott.
Ez utóbbi fejedelemmel véget ért az ország fénykora. Kaniska alakja a pénzeken skytha öltözetben és áldozó helyzetben látható, isteni lények, közöttük Buddha, társaságában. Az előtte való pénzekre baktriai görög szokás szerint még csak az uralkodó mellképe van verve. A Jue-ti-birodalom megalapítása (Kr. e. 24) és Kaniska között több pénzverő fejedelem van; nevök részint görög, részint skytha, részint indiai: Sotér megas (valódi neve ismeretlen), Hermaios, Kozulokadphizes, Kozulokadaphes, Oemokadphizes, Indopheres vagy Gondophares, Kr. u. 50 fele, Sanabarus. A második század kezdetén megsemmisíti Surástra (Guzerat) uralkodó házát egy dél-indiai király, Sátakorni (Sátakanni), ki Csastanát ülteti satrapa gyanánt ez országba. Az utóbbinak unokája, Rudradáman, függetlenítette magát urától és a nagy király czimét hagyta utódainak; e satrapa-dynastia legkésőbbi pénze Rudraszenáé, 395-ből. A Ganga-melléki Kanodsból (Kanzsakubdsa) terjesztette szét hatalmát a Gupta-dynastia. Vele is időmeghatározásul gyakorta használt aera kezdődik 319-ben; e számítással élt a Guptákra 480-ban következett Valabhi- vagy Bhatárka-dynastia is. Ennek még 766-ból is vannak emlékei. A többi dynastia közül híres lett a Zsádava, északi Indiában, a Csola Tandzsurban és a Pándsa Madurában, melynek udvarában a művészet és irodalom igen virágzott. 711-ben kezdődtek az arabok indiai hódításai.
E rövid áttekintése után az indiai történetnek, mely csak igen kevéssé hatott a nyugati országok történetére, mig viszont nyugat felől több hódító hadjárat történt, áttérünk az indiai építő művészet ismertetésére. Az indiai építkezés a műveltség más elemei mellett, minő az irás, a pénzverés, a tudomány és irodalomnak némely ága, különösen a csillagászat és színjátszás, szintén nyugati eredetre vall. De Indiában mindez kelet-ázsiai izlés szerint fejlődött.
A brahmanok nem építettek nagy stilusban, faházaik, téglapalotáik eltüntek; csak a buddhisták alapították meg az indiai építő művészetet. Mikor Buddhát elégették, számos hely vetélkedett hamvaiért; hogy mentől több ember imádhassa a szent maradványokat, azt hirdették, hogy a hamvakat ezer meg ezer helyre osztották szét. Ebből az ereklye-tiszteletből eredtek az úgynevezett topék (stupa), melyeket dagoba néven neveznek (szanszkritűl dhatugarbha vagy dhatugopa, ereklye-kamara vagy sir). Ez épületeket Indiában a buddhizmus megsemmisítése miatt többnyire lerombolták, de Ceylon szigetén, Hátsó-Indiában és Khinában még meg vannak. A tope nagy, tömeges kupolás épület, melyben egy kis szoba van. A kupolás épület külső burkolata néha kétszeres, sőt háromszoros is. Szancsiban (Bhilzánál, a Vétravati mellett, Udsaintól harmincz mérföldre keletnek)
Másféle buddhista emlékek a csaicsák vagyis sziklatemplomok,
Az indiai vihárák vagyis klastromok szintén szikla-barlangok; épített vihárákat a Dzsaina-templomoknál, például Szidhpúr mellett Guzeratban találni; de khinai zarándokok, kik Indiában a negyediktől a tizedik századig járnak, s a kik közül egy, Hiuan-thszang, Ta-thang zi-jü-ki (a nyugati országok ismerete a nagy Thang idejében, 618-tól 906-ig) czimű könyvében (a VII. század első felében) százharmincznyolcz országot irt le, említi, hogy a buddhista városokban hasonló nagy építmények vannak, a melyek azonban most már szintén omladékok. Minden vihára egy nagy verandás terem, s e körül sorakoznak a szerzetesek czellái. Dzsunagadh mellett egy igen régi Dzsaina-csarnokban még nagyon egyszerüen vájuzott kerek pillérek vannak; de másutt az oszlopok rendesen alul négyoldaluak, aztán nyolcz és végül tizenhat oldalu törzsekben végződnek, melyek dúsan vannak ékesítve lombozattal, rosettákkal és virágfüzérekkel. A koczka alakú architrávhordókból két oldalt gyámkövek állanak ki gerenda-támasztékul. Hoszszabb architrávok támasztékául odatapasztott párkányzatot használtak, mely az oszlop testén levő gyámköveken nyugodott. A rudramálai omladékokon (Szidphur mellett, Guzeratban) e szerkezet ivvé alakul, melynek belső vonalát ismét apróbb ivek csipkézik, mint a sevillai és cordovai mór oszlopcsarnokban. A hindu építkezés nem ismer ékalaku kövekből álló ívet, sőt még a muhamedanus építő mesterek is horizontális ívet alkalmaztak, egymás fölött kiálló kövekkel a hagyományos ék-ív helyett. A vihárák oszlopain és falain még most is megvan itt-ott a festett stucco-burkolat; az oszlopokon Buddhák vannak, mintái az isten-képeknek, melyeket később a brahmanok helyeztek ide.
A Kisztnától délnek fekvő tartományok drávida templomai kupolás fedelű négyszögletes épületből fejlődtek; a boltozatot itt sem ékalakú, hanem vizszintesen egymás fölébe rakott kövek alkotják. Nevezetes, hogy az ismeretes káriai mylasai sír tetőzete ugyanolyan, mint az indiai templomoké: egy architráv szélén kőlapok vannak egymáson, s mindenik valamivel kijebb áll az alatta levőnél; a kőlapokon ismét az épület falaival egyközüen elhelyezett és szintén kiálló gerendák vannak; ez a szerkezet azután addig ismétlődik, mig kész a tört vonalú kupola-féle; de ez a szerkezet valóban kerek födelekké is válik, melynek diszítményei vizszintes gyürükből való keletkezésöknél fogva vizszintesen rendezkednek, mig a római és a gót boltozat bordái merőlegesek. A négyszöghöz, melylyel a négy sarokoszlopon kivül még két-két középső oszlop is járúl, rendesen négy négyszögletes előtér csatlakozik s ezen a révén kivül kiálló szegletű tagozat keletkezik, mely számosabb is lehet, ha több olyan előtért alkalmaztak; az így szükségessé lett sok oszlop igen festőien hat. Ez az épület, a sajátképen való szenthely vagy vimána, két emeletből állhat és több emeletes a födele is, mely telistele van czellákkal, erkélyekkel és aránytalanul magas. Legfelül áll a koronázat, mely a buddhista ereklye-szekrényt juttatja eszünkbe. Ilyenek a Csálugzsa-dynastia idejében (984–1310) épült templomok. E dynastia uralkodói dsainák voltak, kik később a brahmanizmusra tértek át; székhelyök Majszur volt, később az északabbra fekvő Hullabid. Itt a tizenkettedik század vége felé emelték az Isvara kaitot. Ez a templom csillagforma alakú; az alap fölött több faragott csikból álló talapzaton két emeletes és dúsan tagozott födelű vimána áll; délszaki növényekkel benőtt külső falát finom faragványok mesés sokasága borítja.
Ilyen délindiai brahmán templom az ellorai hires Kailáza (Aurangábádtól északnyugatnak), mely sziklába van vésve. A déli stilus e legészakibb hires remekét alkalmasint a Ráthor dynastiabeli Dantidurga király idejében, a nyolczadik század közepén alkották. A sziklatömeg eltávolítása révén keletkezett 50 láb széles és 270 láb mélységű templom-udvarból áll, melynek hátsó oldala a 100 láb magas sziklafal; ebben a sziklafalban, valamint az oldalsókban is bevésett árkádok vannak, mintegy keresztfolyosók. Az udvaron belől megmaradt a hegy és nagy templommá van átalakítva. Ez a templom négyszögletes vimána, melynek legfelső koronázata 90 láb magasan van a földtől. A csarnokot négy sor elefántos faltámasz tartja; előtte van a tizenhat szikla-pilléres lugas, melyre elül lépcsőn lehet fölmenni; a vimána többi oldalán vannak az egy közbülső udvar által elválasztott mellékhelyiségek. A lugasból hid visz tovább a négyszögletes propylaconhoz, vagy elülső porticushoz, melynek mindkét oldalán egy-egy indiai obeliszk áll mint dipdán, vagyis világitó oszlop, valamint legelül egy-egy elefánt is. Minden falat az indiai mythologiából és hőskölteményből vett faragott képek fedik. A gopura mint kapu töri át a sziklát és szemöldökköve fölött még széles ablaknyilás is van, melybe a kapu falazatának belsejében levő lépcsőkön jutni fel. Más szerkezete van az ellorai szivaita Dhumnar-Léna barlangnak, mely stilusa szerint az északindiai építményekhez tartozik, alaprajza azonban a délindiai vimánaké: a közép térhez négyszögletű, négy oszlop között levő kápolnák csatlakoznak. A befelé ugró szögletek itt szöglet-pillérekkel vannak ellátva, mert a csarnokot a szikla zárja be. A barlangnak három oldalon van bejárata és a templom maga, mint kis szent hely, a hátterében fekszik. Rajzunk az egyik bejárat oldalfalát mutatja a hat karú Sziva, a pusztító hegyi isten és feleségének képével, valamint a pillér-csarnok egy részét is. Egy más falon, két fali oszlop között, ugyanaz az isten látható mint Mahadéva, feleségével Parvátival. Ellorának harmincz barlangja van, melyek félkörben vonulnak végig a sziklahegyeken, és külön-külön időből származnak. Parasnath (sanskritul Pársvanátha), a Mahávira előtt megjelent utolsó előtti Arhantnak dsaina barlangját 1234-ben fejezték be. Ide tartozik a 630-ban épült Rámésuaram is, melynek porticusa a rajzon látható, valamint az Indraszabhá (Indra udvara), melynek előcsarnoka az elefánton ülő isten és szemközt oroszlánon ülő felesége, Indráni képével van ékesítve.
Az északi vagy hindu stilust, mely főkép Orisszában
A Kisztna egy dharvari mellékfolyója mellett Badámiban egymás mellett leljük a déli indiai és az északi stilus építményeit, melyek alkalmasint a XIII. századból valók. Az északi stilusú templomot legott megismerni magas, meredek födeléről, meg az épület kiszögellő sarkairól.
Delhiben még megvan egy félig ép régi palota. Ez a város 1192-ben a pathanok helytartójának székhelye volt, mikor Prithvirádsa indiai királyt a ghaznai Sahab-ed-din egy serege legyőzte. A palotát Kutb ed-din helytartó, az iszlám buzgó terjesztője alatt mecsetté változtatták: a gyönyörű oszlop-csarnokos udvarba falakat és saracrn kapukat építettek. Hátul látható egy része ama diadaloszlopnak, melyet Kutb ed-din emeltetett: a kétszáznegyven láb magas Kutub-minár, ez a rengeteg oszlopnyaláb, négy galeriájával; kupolás koronája ma már nincs meg.
XV. A keleti világ a makedon hódításkor < ——— —— I. KÖTET: A KELET ÓKORI NÉPEINEK TÖRTÉNETE — NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |