NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
— IV. KÖTET: A NÉPVÁNDORLÁS KORA — AZ ISZLÁM
—— IV. RÉSZ: GERMÁNOK. MÁSODIK SZAKASZ. GERMÁN ÁLLAMALAKULÁSOK.
——— XIII. A keresztyénség <     > XV. A nyugati gótok országa.

XIV. FEJEZET.
A vandalok országa.

    Időszámításunk első századaiban Afrika volt a római birodalom egyik legszebb és leggazdagabb tartománya. Dúsan tenyésző éghajlata s virágzó földmívelése azzal a kiváltsággal díszesítette, hogy «Róma éléstára» néven emlegették.
    Afrika tengerpartja Cyrenétől az Atlanti-óczeánig mintegy 2300 kilométer hosszúságú, de annyira össze van szorítva a Földközi-tenger és a Szahara-sivatag közé, hogy szélessége néhol alig haladja meg a 120-150 kilométert. Ősi, vagyis bennszülött lakosai azon nagy libyai fajhoz tartoztak, mely berber nevezet alatt még ma is ugyanazt a földet lakja. Ezektől nyugatra a barna bőrű mórok tanyáztak, kiknek törzsei közül többen megőrizték a pásztorok vándoréletét, minélfogva a numida vagy nomád név ragadt rájok. E barbár lakosság közé ékelték be magukat a phoeniciai és görög gyarmatok s az előbbiek közül kitűnt Carthago, mely nemsokára a tengerek királynéje lett s századok folytán az «Afrika Rómája» czímét vívta ki. E gazdag és pompás főváros még a római uralom alatt is virágzó köztársaságként tűnt fel. Magában foglalta hat tartománynak kézműveit, fegyvereit és kincseit. Lakosainak száma tán egy millióra mehetett.
    Magát a tartományt számos város s a virágzó falvak egész sokasága borította. Az egész Afrika mintegy hatszáz püspökségre volt felosztva s az egyházi élet és irodalom, mely legkimagaslóbb alakját sz. Ágostonban tisztelte, magas virágzásra emelkedett. Ő volt itt a katholicizmusnak, mely erős harczokat vívott a donatistákkal (Donatus püspök hiveivel), legkitünőbb letéteményese.
    E kitűnő férfiú a numidiai Tagaste város szülötte volt (353) s könnyelműen átélt ifjúsága után a manichaeusokhoz csatlakozott. De csakhamar kiábrándulván, Rómába, majd a szónoklat tanítása végett Milanóba ment, hol sz. Ambrus nagy befolyással volt rá. 34 éves korában megkeresztelkedvén, irodalmi tevékenységét a manichaeusok ellen fordította; majd Hippo Regius (a mai Bona) város püspöke lett, s mint ilyen előbb a donatisták, majd a pelagianusok ellen folytatott heves küzdelmet. Ő benne hunyt el (430) Afrika utolsó nagy embere, kit sokoldalúságára nézve még nem igen múlt felül halandó. Egyaránt otthon volt a metaphysika, történelem, régiségtudomány és művészetek terén; épen úgy értett a zenéhez, mint a szabadakarat fejtegetéséhez. Irodalmi művei tizenegy hatalmas kötetet töltenek meg. Az egyház atyái sorába iktatta és művei, különösen az Isten országáról (de civitate Dei) szóló, a bennök nyilatkozó mély erkölcsi és vallásos érzés miatt soha sem szüntek meg a vallásos mozgalmaknak és vitáknak egyik legerősebb alapjául szolgálni. A mellett meggyőződésének ereje őt annak kijelentésére birta, hogy az eretnekeket kényszeríteni kell, hogy belépjenek a katholikus egyházba. Épen ebben állott az egyház ereje az arianusokkal szemben, kiknek gyöngébb szervezete az ily erőszakos eljárás keresztülvitelére nem volt alkalmas.
    Az afrikai eretnekeket Honorius császár a legszigorubb büntetésekkel sujtotta; háromszáz püspököt és sok ezer papot számüzetett, tömérdek gyülekezet elvesztette a polgári jogokat s eltiltatott az istentisztelet gyakorlatától. Tíztől kétszáz ezüst fontig terjedő pénzbirságot szabtak azokra, kik az eretnek gyülekezetekben résztvettek, s ha valaki a büntetést ötször lefizette a nélkül, hogy makacssága megtörött volna, további büntetését a császári udvar tartotta fenn magának. Így azután nem csoda, ha a tartományban a belzavarok és a vérontások napirenden voltak, annál inkább, mert a szigorú eljárást maga sz. Ágoston is a legmelegebben helyeselte.
    A leghevesebb vallási villongás közepett jelentek meg a vandalok Afrikában s Gaiserichet, ki az orthodox felekezet ellenségének vallotta magát, a donatisták úgy üdvözölték, mint szabadítójukat. A belzavarok nagyban kezére jártak a vandal királynak, midőn Afrikát meghódította. Gaiserich, a mint a hódítást 439-ben Carthago bevételével befejezte, rendeletet bocsátott ki, mely szerint halálbüntetés terhe alatt tartozott mindenki aranyát, ezüstjét, drágaságait s minden értékes czikkét a győztesnek kiszolgáltatni. A tartomány nemesei közül mindazokat, kik lealázó föltételei előtt meg nem hajoltak, örökös száműzetésre kárhoztatta. Itáliát, Rómát és a keleti tartományokat csakhamar elárasztotta a száműzöttek és menekülők sokasága, kiket mindenütt közrészvét fogadott. A vandal király erre az egész tartományt, s nemcsak a hatalmas állami uradalmakat, hanem a magánbirtokokat is, a maga és családja számára foglalta le s egyes kerületeket, melyek ettőlfogva a «vandalok osztályrésze» (Vandalorum sortes) nevet kapták, katonái között osztatott szét.
    Azonban észak harczedzett fiainak nem való volt a forró éghajlat, mert petyhüdtté tette véralkatukat. Elpuhultak s élvhajhászókká lettek. Az erkölcsi romlottság ellen már Gaiserichnek küzdenie kellett s egy rendeletével a circus és szinház teljes elvesztésének büntetését szabta az olyan városokra, melyekben a nyilvános játékok alkalmával háromszor egy évben zendülések és forradalmak törnek ki. Hogy mennyire elhanyatlott a vandalok hatalma, azt mutatja az is, hogy az agg király 474-ben Zeno kelet-római császárral örök békére lépett, melylyel kötelezte magát arra, hogy a birodalom ellen többé semmiféle támadást nem fog intézni. Orestes nyugatrómai patriciussal is egyességre lépett, sőt később Odovakar javára Sicilia nagy részéről lemondott. Gaiserich ötvenéves uralkodás után 477 elején halt meg. A vandalok száma ekkortájt kétszázezer lélek lehetett, kik között mintegy 30-40,000 volt a harczosok száma.
    Halála után legidősb fia, Hunerich foglalta el a trónt s 477–484-ig uralkodott. Ez atyjának csak kegyetlenségét örökölte, de nem egyszersmind vitézségét is. Hogy fiának a trónt biztosítsa, legyilkoltatta családjának összes tagjait. Azután kegyetlenül üldöztette a katholikusokat s tömérdek embert fosztott meg javaitól. Utána a romlásnak indult országot legidősb unokaöcscse, Gunthamund kormányozta (484–496), ki a katholikusoknak visszaadatta templomaikat, de az előrehaladó mórokat nem birta visszatartóztatni. Úgy látszik, ő alatta ment veszendőbe Sicilia is. Utódja öcscse, Tharasamund lett (496–523), egy testileg és szellemileg egyaránt kiváló ember, ki a Theodorich nővérét, az özvegységre jutott Amalafridát vevén nőül, népének haderejét a keleti gótok segédhadaival növelte. Nem igen üldözte a katholikusokat, inkább meggyőzni igyekezett őket álláspontjuk téves volta felől. Csak az ő halála után jutott a trónra Hunerich fia, Hilderich (523–530). Ez a hadi vezérletet Hoammer nevű rokonára bízta, szakított a keleti gótokkal, s Amalafridának a mórok segítségéhez kellett folyamodnia. Azonban a mórok Capsa mellett vereséget szenvedtek s Amalafrida fogságba esett. A kegyetlen vandal király börtönbe záratta s később megfojtatta. Egyébiránt Hilderich, ki anyja, Eudocia révén rokonságban volt a konstantinápolyi udvarral, teljes vallásszabadságot biztosított a katholikusoknak s megengedte, hogy püspökségeiket betölthessék. Élénk összeköttetést tartott fenn a császári udvarral s mindenképen biztosítani óhajtotta magának a Justinianus császár barátságát. A móroktól súlyos vereséget szenvedvén, népe fellázadt ellene s Gaiserich dédunokáját, a fiatal Gelimert ültette a trónra (530–534).
    Azonban Justinianus császár nem hagyta a maga védenczét, Hilderichet. Épen a perzsa háborúval lévén elfoglalva, előbb diplomatiai úton, majd fenyegetésekkel próbálta meg Gelimert lemondásra bírni. Azonban hiába. Ekkor a császár a közvitézből vezérségre emelkedett Belizárt állította a vandalok ellen kirendelt hadak élére s utasítást adott neki, hogy a hadjáratot haladéktalanul kezdje meg.
    E hadjáratot a legnagyobb részletességgel s hűséggel Prokopius írta le, ki mint a hadvezér jogtanácsosa személyesen kisérte Belizárt Afrikába.
    A hadsereg, melylyel Belizár 533. szeptember végén Afrika partjain kikötött, mindössze 16,000 emberből állott. Közöttük legkiválóbbak gyanánt szerepeltek a Belizár testőrei; de bár nem sokan voltak, számot tettek a herul és a hunn csapatok is. Gelimer a maga hajóhadát Sardinia elfoglalására küldötte ki s így a görög seregek partraszállását nem akadályozhatta meg. Belizár feltartóztatás nélkül haladt Carthago felé, melynek védelmére a vandal király csak az utolsó perczben gondolt. Összpontosította az ország belsejében levő hadakat s carthagói parancsnokká öcscsét, Ammatát tette, azzal az utasítással, hogy az ellenséget szembe támadja meg. Az ellenség közeledtének hirére rendeletet adott ki, hogy Hilderichet és családját gyilkolják le. S míg Gibamund unokaöcscsére azt a feladatot ruházta, hogy az ellenség bal szárnyát támadja meg, ő maga seregének zömével Belizárt hátban szándékozott meglepni. Belizár Carthagótól két mérföldre, Decimumig haladt előre. Itt az örmény származású vitéz Johannest Carthago ellen indítja, a hunn segédcsapatokat a balszárny védelmére rendeli s magát erős táborban elsánczolja.
    A vandalokat egyik sorscsapás a másik után üldözi. Ammata idő előtt tör ki Carthagóból s bár vitézül haczol, elesik az ütközetben, megrémült serege pedig futásban keres menedéket. Gibamundnak a balszárny ellen megkisérlett támadása sem sikerül; a hunnok ellenállhatatlan erővel tartóztatják vissza, azután csapataira vetik magukat s a vandalokat teljesen megsemmisítik. Most Belizár vitéz testőrcsapatával előnyomul; egyszerre hirét veszi, hogy Gelimer közeledik. Ekkor a római hadak egy közeli magaslatot akarnak elfoglalni; de a Gelimer katonái frissebbek s elűzik innen a rómaiakat, kiket Belizár alig bír megint rendbe szedni. A helyett, hogy a vandal király elhatározó támadást mérne a császáriakra, siránkozva borul öcscse holttestére s eltakaríttatására tesz intézkedéseket. Ellenben Belizár megragadja a kedvező alkalmat; támadást parancsol s oly borzasztó erővel csap a készületlen vandalokra, hogy ezek rendetlen futásban menekülnek Numidia belsejébe.
    Ezzel el volt döntve Vandalország sorsa.
    Belizár ellenállás nélkül vonult be Carthagóba s szigorú fegyelmével és szelidségével nemcsak megnyerte a vandalokat, hanem a lakosságot is hajlandóvá tette a várfalak helyreállítására. Gelimer is okulva az eseményeken, nem maradt tétlenül; Sardiniából magához rendelte öcscsét, Tzazót s mór csapatokkal erősítette meg hadseregét. Azután a fővárostól negyedfél mérföldre, Trikameron mellett elsánczolja magát. Itt támadja meg őt Belizár deczember havában. Két erős lovasrohamát a vandalok visszaverik; de a harmadik rohamban elesik Tzazo s az egész vandal sereg felbomlik. Az elhatározó csapást a hunn lovasok mérik reá, kik elől a vandalok vad futásban menekülnek sánczaik közé, hol asszonyaik és gyermekeik tördelik kezeiket. Este felé Belizár innen is kiveri a vandalokat, kik hanyatthomlok menekülnek. Gelimer is egérútat talál; de a nők, gyermekek s a felhalmozott kincsek nagy része a görögök kezébe kerül.
    Gelimer a mórok egyik sziklavárában vonta meg magát, hol három hónapig daczolt Fara herul vezérrel, kit Belizár megostromlására küldött ki. De végre is elfogyván élelmi szerei, tisztességes feltételek alatt megadta magát. A császár tekintélyes földbirtokokat engedett át neki Galatiában s biztosította számára a patricius méltóságot is, ha katholikussá lesz. De Gelimer makacs ariánus maradt s inkább lemondott a magas méltóságról, semhogy hitét elveszítse.
    Ez lett a vége a vandalok afrikai uralmának, mely mindössze egy századig tartott. Bukását nem csupán a római hadak vitézsége okozta, hanem a vandal nép elpuhulása is siettette. Élvezethajhászat és mindennemű kicsapongások elgyengítették az egykor erős izmokat, melyek csapásaitól nem egyszer rengett meg a római birodalom. Uralkodóik közül az egyetlen Gaiserich magaslott ki, de utódai már nem voltak hozzá foghatók. Fényűzésükön Prokopius is megbotránkozott s történeti könyveiben megörökítette az élvezet- és kéjhajhászat mindazon nemeit, melyek e hatalmas nemzet sírját előkészítették.
    A szerencsés Belizár kezére jutott a vandal király kincstára is. Ezt Gelimer még bukása előtt egy hajóra rakatta, hogy Spanyolországba, Theudis nyugati gót királyhoz szállíttassa. De a viharok megakadályozták, hogy a hajó Hippo Regius kikötőjéből elindulhatott volna s ekként az egész kincs a győztes hadvezér zsákmánya lett. E kincsből való lehetett az a művészi ezüst-tál, melyet évekkel ezelőtt az olaszországi Feltre közelében találtak. A hét kilót meghaladó súlyú műemléken latin szavakkal e fölirat olvaható: «Geilamir, a vandalok és alánok királya». Belizár a nagyszámú vandal foglyokat, kiket leginkább a templomokban fogdostak össze, Konstantinápolyba szállíttatta s azután a kelet-római birodalom különböző tartományaiban telepítették le. Afrika szárazföldjén nyoma veszett az egykor a világot megremegtető népnek. Némelyek szerint a Kanári-szigetek őslakóiban, a guanachokban kellene a vandalok ivadékait keresnünk, de ez a vélemény épen nem alapszik erős bizonyítékokon.
    A császár nagyszerű diadalmenetet rendezett Belizár tiszteletére. E diadalünnep annál inkább dagaszthatta a jeles hadvezér keblét, mert addig csak a császárokat vagy a császárok rokonait illette meg ez a magas kitüntetés. Az egyszerű hadvezérek között ő volt az első, ki ezt megérhette.
    A diadalmenet Belizár palotájából indult s Konstantinápoly legszebb utczáin haladt a hyppodromig. A főváros népe gyönyörködhetett a nemzetek gazdagságában, a harczias és elasszonyosodott fényűzés ragyogó emlékjeleiben, a pompás fegyverzetekben, arany trónusokban, a vandal királyoktól használt díszkocsikban, a királyi asztal színarany és ezüst edényeiben, a legfinomabb formájú korsókban és szobrokban, abban az aranykincsben és szent edényekben, melyeket Gaiserich a jeruzsálemi templomból elrabolt; mindezek közszemlére voltak kitéve. A menetet a legelőkelőbb vandal férfiak csapata nyitotta meg s magas termetük és férfias alakjuk lebilincselte a nézőket. Gelimer is ott lépdelt bibor palástjában, s királyi felségét mindvégig megőrzötte. Egyetlen könnycsepp nem csordult ki szeméből, egyetlen sóhaj nem tört ki kebléből. Mindössze egyszer idézte bölcs Salamon szavait: «Hiábavalóságok hiábavalósága! Minden csak hiábavalóság.» Maga Belizár, a helyett, hogy négy lótól vagy elefánttól vont diadalkocsira ült volna, derék katonái között gyalog haladt. Így ért a díszmenet a hippodromhoz, hol a senatus és a nép üdvrivalgása fogadta. Justinianus és felesége, Theodora trónon ülve szemlélték a jelenetet, midőn a fogoly uralkodó és a győztes hős hódolatteljesen leborultak a trón zsámolya elé. Belizárt a császár a következő évre (535) consullá nevezte ki s beiktatása egy második diadalmenethez hasonlított. Consuli székét fogoly vandalok vitték vállaikon s a hadizsákmányt, arany serlegeket és gazdagon kirakott öveket pazarul szórták a tolongó néptömeg közé.
    A vandalok nyelve legközelebbi atyafiságban volt a gótok nyelvével s a nép új hazájában is megőrízte a maga nemzetiségét. És bár a hivatalos nyelv a latin volt s ezen társalogtak az udvar és az előkelők, az arián istentisztelet mindvégig vandal nyelven tartatott. Minthogy a carthagói szinházak és iskolák előadási nyelve szintén a latin volt, népköltészeti alkotás nem maradt fenn a vandaloktól. Utolsó királyukról, Gelimerről följegyezte a történelem, hogy ő maga is költő volt s önszerzette dalokban hárfán énekelte meg szomorú sorsát. A latinúl iró szerzők közt Blossius Aemilius Dracontius költő, továbbá Thapsusi Virgilius, Fabius Planciades Fulgentius és Victor egyházi írók a kiválóbbak. Ez utóbbi a vandal hitüldöztetés történetét írta meg s művében becses adatokat őrzött meg kora viszonyainak ismeretéhez.

XIII. A keresztyénség <     > XV. A nyugati gótok országa. ———
IV. RÉSZ: GERMÁNOK. MÁSODIK SZAKASZ. GERMÁN ÁLLAMALAKULÁSOK. ——
IV. KÖTET: A NÉPVÁNDORLÁS KORA — AZ ISZLÁM
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET