NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET — IV. KÖTET: A NÉPVÁNDORLÁS KORA — AZ ISZLÁM —— IV. RÉSZ: GERMÁNOK. MÁSODIK SZAKASZ. GERMÁN ÁLLAMALAKULÁSOK. ——— XVIII. A longobárdok országa. < > XX. A frankok országa. |
Az angolszászok országa.
A két rokon fajt azonban a sors messze vetette egymástól. Míg ugyanis a longobárdok Európa déli részén, Itália elragadó éghajlata alatt kerestek és találtak hazát maguknak, az angolok és szászok, kik eredetileg a longobárdok ősi szállásai közelében, Jütlandban és az Elbe partjain laktak, a zord brit szigeteken alapítottak országot, még pedig oly hatalmas országot, mely nagyságra ma is felülmulja úgy világbiró Nagy Sándor alkotását, mint a római imperium óriási terjedelmét. Az angol királyság birtokai a földteke innenső és tulsó felének jó részét foglalják magukba, úgy hogy rajtok sohasem áldozik le a nap.
A veszedelem, melyet a római birodalom elhárítani képtelen volt, a briteket egyre szorosabb szálakkal fűzte a szászokhoz, kiknek hajóik mind sűrűbben kötöttek ki a brit partokon. Végre, mikor már túlsúlyban voltak, erőt vettek a benszülötteken s nagy forradalmak után leigázták őket. Germánia északi partvidékeiről a szászokat követték a jűtek és angolok s a brit nevet lassanként háttérbe szorította az angol-szász népnevezet. A jövevények a szigetre átplántálták alkotmányukat is s az angolszász államszervezetben világosan kitűnnek a germán nyomok. Kisebb királyságokat alkotnak, melyek az ógermán századokra (hundred) terjesztik ki hatalmukat. Ezekből alakultak a grófságok (shires), s ha az egyes királyok a szomszédos királyságokat hatalmuk alá hajtották, bretwalda
Egyébiránt az angolszászok régi történetét homály födi. A nemzeti monda hét bretwaldáról tud; de csak annyi bizonyos, hogy a betelepűlt germánok a tengerpartok mentén számos királyságot alapítottak. Délkeleten pl. a szász Hengist alapította Kent királyságot s utódait fiáról, Aeskről aeskingeknek nevezték. Ettől nyugotra Hengisttel egyidejűleg Aella Sussex királyságnak vetette meg az alapját; Wessex pedig Cerdic és fia, Cynric nevéhez fűzte megalakulását, kiket a monda egyenesen Wodantól származtatott. Nem sokkal többet tudunk a szász uralom meggyökeresedéséről az északi Themse mentén, hol Essex, London környékén, hol Middlessex királyság keletkezett. Az angolok a rólok elnevezett Kelet-Angliában telepedtek le s északi és déli tartományra (Norfolk, Suffolk) oszlottak. Mercia (Marchia, határ) királyság a Washtól a Humberig terjedő vidéket foglalta magába s története Cridda királylyal s ennek fiával, Wibbával (593) kezdődik. Itt még nagy számmal éltek britek. A Humbertől északra képződött Northumbria, mely később két királyságra (Bernicia és Deira) oszlott. Itt uralkodott 547. tájban Ida, kinek unokája, Aethelfrid a briteket és skótokat (603) leigázta. Ő egyesítette északi Angolország tartományait, körülbelől abban az időben, a mikor a kenti Aethelbert délkeleten a maga hatalmának alapját megvetette. De sógora, Edwin erős polgárháborút támasztott s végre is az Idle folyó melletti csatában 616-ban megverte őt, hol Aethelfrid maga is elesett.
Míg ekként a szász törzsek mindinkább megerősítették hatalmukat, a kelta britek a nyugati partokon vonultak meg. Minthogy erejük el volt aprózva, nem birtak semmire sem menni. Csak délkeleten tudtak szervezni országot a mondai hős, Athur király alatt; de Dummonia - a mint országukat nevezték - a nyugati szászok csapásai alatt rövid fennállás után összeomlott. Azonban a keltaság szívós természeténél fogva még sokáig fentartotta magát; azokban a mély völgyekben, melyeket a Clyde folyó hullámai mosnak, daczolni tudtak az angolszász fegyverekkel s utolsó sziklaváruk, Dumbarton, még a X. században is hirdette függetlenségüket. Ettőlfogva azután elvesztik nemzeti nevöket s beolvadnak az angolszász népelembe. De hősi énekeik, melyeknek a vitéz Arthur király és asztalköre a központja, fentartották a régi dicsőség emlékét s bárdjaik nem szüntek meg később is éleszteni a szebb jövő reményét s ápolni a hitet, hogy a britek hajnala föl fog derülni még.
A mint az angolszász hódítók a szigeten elhelyezkedtek, a keresztyénség is lassanként utat talált hozzájuk.
E monostorokból indult ki a pogány angolszászok térítése is, kik közül Nagy Gergely pápa buzgólkodására a kenti Aethelbert fogadta be először a katholikus keresztyénség tanait.
Az ir-skót egyház a hittételekre nézve teljesen egyezett a katholikus egyházzal s ugyanazok voltak tisztviselői is: diaconusok, apátok és püspökök. Különbség csak az istentisztelet és a szerzetesi jelleg tekintetében mutatkozott köztük. A monostori szervezet mellett a püspöki hierarchia egészen háttérbe szorult, úgy hogy néha apátok állottak a püspökök fölött. A szerzetesi élet meglátszott külsejükön is. Az apát-püspökök, mint pl. Aidan is, gyalog, kevés számú kisérettel jártak-keltek, hirdetve az igét és keresztelve a pogányokat. De bár egyszerű életmódot folytattak s szigorú rendtartást követtek, nem tudtak a néppel egygyé olvadni s mindvégig idegenek maradtak rá nézve.
Ridegségük a római egyház fényével szemben s az a körülmény, hogy ez hatalmasabb szervezettel kapcsolódott az államhoz és annak nagyobb befolyást engedett magára, mindinkább háttérbe szorította az ir-skót egyházat s a küzdelemből végre is a püspöki egyház került ki győztesen.
Az első keresztyén királyt, Aethelbertet 616-ban fia, Eadbald követte a trónon, a ki azonban még pogány volt. Alatta a pogány szertartások szabadon folytak s a püspökök közül többen Galliába kényszerültek menekülni. De mikor azután Eadbald megtért, templomokat és monostorokat építtetett s mindent elkövetett a keresztyénség terjesztése érdekében. Aethelbert leányát, Aethelbergát a northumbriai Edwin vette feleségül s vele az északi angolok közé is utat talált a keresztyénség. Itt különösen Paulinus püspök tüntette ki magát. Végre vénei tanácsára Edwin is megkeresztelkedett s a pogány bálványokat lerontatta.
Edwin számos királyságot meghódított s elbizakodottságában a római imperatorok császári jelvényeit vitette maga előtt. Zsarnoksága lázadást keltett s a walisi király, a kelta Keadwalla szövetkezett Mercia angolszász királyával, Pendával. Ezek Edwint 633. október 12-én Hatfield mellett tökéletesen megverték s egész családját kiirtották. Aethelberga és Paulinus nagy nehezen menekülhettek el Kentbe. A keresztyénség veszedelemben forgott s Edwin birodalma megint részeire bomlott. A vitéz Keadwalla egymásután verte le a versengőket s hatalmát egészen a római limesig terjesztette. De őt is utólérte végzete; 634-ben meglepték s leverték. Ő a britek utolsó hőse s emlékét a monda is őrzi.
Northumbria királya ekkor Oswald lőn, buzgó keresztyén és az ír-skót egyház lelkes híve. Templomokat, monostorokat és iskolákat építtetett s mint az angolok, pictek, skótok és britek uralkodója, az egész Britannia bretwaldájának, imperatorának nevezte magát. Azonban Mercia királya, a pogány Penda (626–655) is megnövesztette a maga hatalmát, s mikor a két király összemérte fegyverét, Oswald 642-ben elesett. A győztes pogány levágatta fejét és kezét s áldozati jelek gyanánt, fákra függesztette. Mint vértanúi ereklyéket később az egyház nagy tiszteletre méltatta ezeket a testrészeket.
Penda halála után Northumbriában is győzelemre jutott a keresztyénség. Oswinnak volt rá gondja, hogy tartományaival a skót rendszert fogadtassa el. Nemsokára a keleti szászok királya, Sigbert is megkeresztelkedett. Mint uralkodó bretwalda Oswin a Themsétől északra eső angolszász tartományokat, sőt a pictek egy részét is engedelmességre bírta. De 658-ban a merciai nemesség Penda fiát, Wulfhert kiáltotta ki királyának, ki kerésztyénné levén, a northumbriai igát lerázta országáról s Merciát ismét függetlenné tette.
Az ó-brit egyház a szigeten mindinkább nagyobb tért foglalt s úgy látszott, hogy államvallássá fogja magát felküzdeni. A hy-i monostor és főapátjai uralkodtak az egyházi életen mindenütt, s a katholicismus nem tudott erőre vergődni. Végre támasztékot nyert a frankok felől; az angolszászok a frank iskolákat kezdették látogatni s ott magukba szítták a hierarchikus tanokat. Legelőbb Wessexben mutatkoztak az átalakulás nyomai, hol a frank Eleutheriust 670-ben szentelte föl a kenti érsek püspökké. Essex 663-ban lett katholikussá s Wulfher Londonban az angolszász származású, de hitbuzgó katholikus Winit nevezte ki püspökké. Northumbriában a királyné s idősebbik fia juttatta diadalra a katholikus eszmét s 669-ben canterbury-i érsekké lett a pápától fölszentelt Theodor. Ő az angol egyházszervezet és tudományos műveltség megalapítója. Hogy munkatársakat szerezzen, iskolákat létesített, melyekben grammatikát, rhetorikát, dialektikát, arithmetikát, geometriát, astronomiát és muzsikát tanítottak. Az ó-brit egyszerűség helyébe nagyszerű templomok emelkedtek s Anglia csakhamar a legműveltebb északi ország lett. Theodor érsek 673. szept. 24-én Hartfordban egyetemes zsinatot tartott, melyen az angol egyházat római mintára rendezte be.
Ettől kezdve az egyház szolgái nagyjelentőségű szerepet töltöttek be az angolszász földön. A püspökök a királyi tanács előkelő tagjai lettek s a canterbury-i érseknek, mint az ország főpásztorának szerfölött nagy tekintélye volt; vérdíja egyforma volt a királyéval, t. i. 7200 shilling. A lelkészek befolyást nyertek a községi ügyek intézésébe; de azért a laikusok részvétele is biztosítva volt egyházkormányzati tekintetben, s a clerusra is kiterjedt a világi biróság hatásköre.
Majd idővel Skótország is kaput nyitott a római szervezet előtt, s mikor 716-ban az angolszász Egbert lett Hy főapátja, az átalakulás folyamata minden nagyobb megrázkódtatás nélkül ment végbe. A hy-i monostort később a normann kalózok lerombolták.
A hit és műveltség egyöntetűsége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a szigetország lakosaiban megérlelődött az egység eszméje. A vezérszerepre Kent volt hivatva, melyhez régi királyok vitézségének, korai frank összeköttetéseknek emléke s az érsekség székhelyének kiváltsága fűződött.
Itt Egbert halála (673) után utódai Eadrik és Hlother közt erős trónzavarok törtek ki, melyekbe a merciai Aethelred is beavatkozott. Egyedűl az érseki szék állott erősen, melyet Theodor utódai az idők változásaiban is biztos kezekkel kormányoztak.
Northumbriában Oswin után Ekfrid nevű fia következett, ki a picteket akarta leigázni s Irlandba is sereget vezetett, de szerencsétlenül, mert övéi nagy részével ott veszett. Northumbria ezalatt folytonosan hanyatlott. A VIII. század vége felé Eardulf lett a király, ki megkísérlette az ország békéjét helyreállítani; de nem boldogult, sőt őt magát is összeesküvés fosztotta meg a tróntól. Ekkor Nagy Károlyhoz és III. Leo pápához folyamodott, kiknek közbenjárására azután visszanyerte s maradékai számára is biztosította trónját. A korona és egyház szorosabb kapcsolata Northumbria történetének új fordulatot adott. De hatalmi súlyát a belzavarok nagyon megrendítették s Mercia és Wessex lőnek vetélytársai.
Most a királyi ház egyik rokonára, Coenwulfra szállott a korona. Ez a fellázadt kentieket kegyetlenül megfékezte, a tőlük kikiáltott királyt darabokra apríttatta s a tartományt teljesen leigázta. A clerussal eleinte jó barátságban élt s a canterbury-i érseki széket Londonba akarta áthelyezni, de ezt a szándékát az akkori érsek, Aethelhard, ki e miatt Rómába utazott a pápához, meghiúsította. De a következő érsekkel, Wulfriddel sok baja volt s a viszályukba avatkozó yorki érseknek is méltatlanságokat kellett szenvednie. Ezek az állapotok gyengítették a királyság hatalmát, s mikor Coenwulf Wessexben csatát, Kelet-Angliában pedig életét is elvesztette, Mercia hatalmi állása végkép lehanyatlott. Fia, Kenelm, orvul pusztult el, öcscse, Ceolwulf menekülni volt kénytelen; az utolsó merciai király, Baldred 825-ben a wessexi Egbert fegyvere alatt vérzett el.
A Nagy Károly udvarában élt Egbert is, ki épen Beorhtric miatt volt kénytelen hazájából menekülni. Tizenhárom évet töltött száműzetésben, midőn az ország nagyjai királylyá választották (802–839). Királyi vér folyt ereiben: Ine öcscsének, Cerdicnek ágából származott. Uralkodásának első tíz éve zajtalanul tölt el. Legfőbb igyekezetét arra fordította, hogy trónját megerősítse s hadseregét szaporítsa. 825 körül kezdette meg hódító hadjáratát s első sorban is Merciával keveredett összeütközésbe. Ellendun mellett folyt le a véres csata s Mercia teljes vereségével végződött. A déli kisebb tartományok, melyeket eddig Mercia tartott leigázva, meghódoltak a nyugati-szászok uralkodója előtt, s hogy magát valamennyire kárpótolja, Mercia most Kelet-Angliára vetette szemét. Ennek királya a wessexiekhez folyamodott. A merciaiak erőlködése hiábavaló volt; két királyuk, Beorwulf (825) és Ludecan (827) egymásután elesett. Utolsó királyuk Wiglaf 829-ben Egbert katonái elől kolostorba menekült. Northumbria ellenszegülés nélkül megadta magát s adófizetővé lett. Hasonló sors érte Északi-Walest is.
Nem telt bele három évtized, s Egbert elérte czélját. Az angol birodalom meg lett alapítva. Wessex hős királya nem monarchiára törekedett; a kisebb királyságokat nem törölte el; ő csak erős alapokon uralkodó bretwalda akart lenni. Erre mutat az is, hogy az új ország nem a győző szászok nevét vette föl, hanem a számosabb angolokét; ettől fogva vált elfogadottá az Anglia név.
XVIII. A longobárdok országa. < > XX. A frankok országa. ———
IV. RÉSZ: GERMÁNOK. MÁSODIK SZAKASZ. GERMÁN ÁLLAMALAKULÁSOK. ——
IV. KÖTET: A NÉPVÁNDORLÁS KORA — AZ ISZLÁM —
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET