Howard Phillips Lovecraft
A Fehér Hajó

A nevem Basil Elton; az Északi-fok fényének õrzõje vagyok, mint az apám s elõtte nagyapám. Messze a parttól áll a szürke világítótorony, nyálkás kövekre építve — ezeket apálykor ugyan látni, de a dagály eltakarja õket. Túl e jelzõtûzön hét tenger fenséges bárkái szelik a vizeket immár egy évszázada. Nagyapám idejében sokan voltak. Apám idejében már kevesebben, és ma oly ritkán járnak erre, hogy néha különös magány fog el, mintha az utolsó ember lennék ezen a bolygón.
    Fehér vitorlájú kereskedõhajók jöttek messzi partok felõl, távoli, keleti partokról, ahol melegen süt a nap és az egzotikus kertek, gazdagon díszített templomok édesen illatoznak. Gyakran meséltek ezekrõl a nagyapámnak öreg kapitányok, s õ ugyanazt elmondta apámnak, aki elbeszélte nekem hosszúra nyúló õszi estéken, mikor félelmetesen süvített a keleti szél. És olvastam is ezekrõl a dolgokról és sok más dologról is a könyvekben, melyeket akkor kaptam az emberektõl, mikor még fiatal voltam és tele csodálattal.
    De van valami, ami csodálatosabb, mint az öregek meséi, csodálatosabb, mint a könyvek meséi, és ez: az óceán titkos történetei. Kék, zöld, szürke, fehér vagy fekete; sima, borzolt vagy tornyosuló; nem, az óceán nem néma. Egész életemben figyeltem, hallgattam és jól ismerem. Eleinte csak egyszerû kis meséket mondott, nyugodt partok és közeli kikötõk történetét, de az évek során barátságosabb lett és más dolgokról is beszélt; különösebb, távolabbi és régebbi dolgokról. Idõnként, alkonyatkor a láthatár szürke ködje szétvált, hogy látni engedje a túlsó utakat; néha, éjszakánként a tenger mély vize tiszta és áttetszõ lett, hogy látni engedje a mélység útjait. És ez a látvány ugyanúgy mutatta a múlt és a lehetséges jövendõ útjait, mint a jelen útjait, mivel az óceán õsibb, mint a hegyek, és az Idõ álmait, emlékeit hordozza.
    A Fehér Hajó délrõl jött mindig, mikor a telihold magasan járt az égen. Délrõl siklott a tengeren, simán, csöndesen. És bármilyen viharos vagy nyugodt volt is a tenger, bármilyen erõs, bármilyen irányú volt a szél, mindig simán, csendesen siklott, vitorlája messzirõl látszott, hosszú, furcsa evezõsorai összhangban mozogtak. Egyik éjjel egy szakállas, hosszú köpenyes embert vettem észre a fedélzeten, és úgy tûnt, intett nekem, hogy hajózzak el vele messzi, ismeretlen vizekre. Sokszor láttam eztán teliholdkor, és mindig magával hívott.
    Nagyon fényes volt a hold az éjszakán, mikor végül feleltem a hívásra, és holdsugarakból szõtt hídon mentem át a vizeken a Fehér Hajóhoz. Az ember, aki hívogatott, olyan nyelven üdvözölt, melyet mintha jól ismertem volna, és az evezõsök lágy énekével teltek az órák, ahogy a titokzatos dél felé siklottunk; alakunkat bearanyozta a teltarcú hold.
    És amikor új, rózsás és ragyogó nap virradt, messzi földek zöldellõ partjait láttam, élénk, gyönyörû és számomra ismeretlen partokat. A tengerbõl virágzó, fákkal tûzdelt, királyi fennsíkok emelkedtek ki, és itt-ott különös templomok fénylõ, fehér tetõi, oszlopsorai csillantak meg. Ahogy a zöld partokhoz közeledtünk, a szakállas ember mesélt errõl a földrõl, Zar földjérõl, ahol azok a gondolatok, szép álmok lakoznak, melyek valamikor meglátogatták az embereket, s melyeket aztán elfeledtek. És amikor ismét felnéztem, láttam, hogy igazat szólt, mert sok olyan dolgot pillantottam meg magam elõtt, melyeket a ködös láthatáron túl vagy az óceán foszforeszkáló vizében láttam korábban. Voltak alakok, képzeletbeli képek, gyönyörûbbek, mint bármi, amit valaha is ismertem; ifjú költõk látomásai, akik nélkülözve haltak meg, mielõtt a világ tudomást szerzett volna álmaikról. De nem léptünk Zar zöldellõ földjére, mert úgy tartják, aki arra jár, többé nem térhet vissza otthonába.
    Ahogy a Fehér Hajó csendesen maga mögött hagyta Zar templomait, a távoli horizonton óriási város tornyait pillantottuk meg; és a szakállas ember azt mondta: — Ez Thalarion, Ezer Csoda Városa, ahol mindazok a rejtelmek élnek, melyeket az emberek hiába igyekeztek felfogni. És közelebbrõl ismét megnéztem a várost és láttam, hogy minden, általam eddig ismert vagy elképzelt városnál hatalmasabb. Templomainak tornyai az égbe nyúltak, hogy ember nem láthatta csúcsuk; és messze, a láthatáron túl húzódtak a szürke, komor falak, melyek fölött csak kevés tetõ látszott, furcsák és ijesztõek, mégis vonzóak és gazdagon díszítettek. Erõsen vágyakoztam, hogy beléphessek e lenyûgözõ, mégis taszító városba, és kérleltem a szakállas embert, hogy kössünk ki Akariel óriás faragott kapujánál; de õ finoman visszautasította kérésem, mondván: — Sokan léptek már Thalarionba, Ezer Csoda Városába, de egy se tért vissza. Csak démonok járnak ott és õrült lények, melyek már nem emberek, és az utcák temetetlen emberek csontjaitól fehérlenek, akik látták Lathi-t, a sötét angyalt, mely a város felett uralkodik. Így a Fehér Hajó elhagyta Thalarion falait, és sok napig egy dél felé szálló madarat követett, melynek fényes tollai olyanok voltak, mint az ég, ahonnan alászállt.
    S egy kellemes parthoz közeledtünk, melynek virágai vidáman nyíltak és a szivárvány minden színében pompáztak, és amerre csak néztünk, gyönyörû erdõk és világos ligetek zöldelltek a delelõ nap alatt. A messzi fák közül énekszó és dallam összhangja tört elõ, és jóízû kacagást hallottam, és türelmetlenségemben sürgettem az evezõsöket, hogy mielõbb a partra érjünk. És a szakállas ember nem szólt, csak figyelt, ahogy egyre közelebb értünk a liliomokkal benõtt parthoz. Hirtelen a szél oly illatot hozott a virágos ligetek felõl, melybe beleborzongtam. A szél erõsödött, és a levegõ megtelt a pestis sújtotta városok és fedetlen temetõk halott csont-szagával. És ahogy eszeveszetten tovasiklottunk ettõl az átkozott parttól, a szakállas ember is megszólalt végre, mondván: — Ez Xura, a Meg Nem Ízlelt Örömök Földje.
    Így hát a Fehér Hajó ismét az égi madár nyomába szegõdött, meleg, áldott tengereken hajózott, melyeket simogatott a fûszeres szellõ. Nap nap után, éjszaka éjszaka után telt s még mindig hajóztunk, és teliholdkor az evezõsök lágy dalát hallgattuk, mely ugyanolyan édes volt, mint azon a messzi éjen, mikor távoli szülõhazámat elhagytuk. És végül a hold fényénél horgonyoztunk le Sona-Nyl kikötõjében, melyet kettõs, tengerbe nyúló, ívben összehajló kristályfok õriz. Ez a Képzelet Földje, és arany holdsugarakon lépdeltünk zöldellõ partjaira.
    Sona-Nyl Földjén nincs idõ, sem tér, sem szenvedés vagy halál; és végtelen éveket töltöttem ott. Zöldek Sona-Nyl ligetei és rétjei, fénylõk és illatosak a virágai, kékek és zenélnek a patakjai, tiszták és hûvösek a szökõkútjai, hatalmasak és tiszteletet parancsolnak templomai, kastélyai és városai. Eme földnek nincsenek határai, mivel minden gyönyörûséges látványon túl egy még szebb nyílik. A gazdag városok között és minden vidéken szabadon járhat a boldog nép, amely mind hibátlan szépségû és zavartalan boldogsággal megáldott. A megszámlálhatatlan évek során, melyeket ott töltöttem, üdvözülten sétálgattam a kertekben, ahol különös pagodák bújtak meg kellemes bokrok közt és a fehér sétányokat törékeny szirmú virágok szegélyezték. Lágy dombokat másztam meg, melyek csúcsairól lenézve varázslatosan nagyszerû látvány tárult elém: zöldellõ völgyekben fekvõ falvak tornyai és óriási városok csillogó arany kupolái a végtelenül távoli láthatáron. És a hold fényénél szemléltem a villódzó tengert, a kristályfokokat és a nyugodt kikötõt, ahol a Fehér Hajó horgonyzott.
    Telihold idején, Tharp rég elfeledett évében történt, hogy megpillantottam a mennyei madár hívogató körvonalait és megéreztem a nyugtalanság elsõ hullámait. Majd beszéltem a szakállas emberrel és elmondtam neki új vágyaimat: hogy elmenjünk a távoli Cathuriába, melyet ember még nem látott, de melyet mindenki a nyugati bazaltoszlopokon túlra helyez képzeletében. A Remény Földje az, és mindennek, amit ismerünk, ott lakozik a tökéletes eszményképe; legalábbis ezt mondják. De a szakállas ember azt mondta: — Óvakodj ama veszedelmes tengerektõl, ahol állítólag Cathuria fekszik. Sona-Nyl Földjén nincs fájdalom, sem halál, de ki tudhatja, mi van Nyugat bazaltoszlopain túl? — Ennek ellenére a következõ teliholdkor felszálltam a Fehér Hajóra, és a vonakodó szakállas emberrel elhagytam a boldog kikötõt, hogy ismeretlen tengerre hajózzak.
    És repült elõttünk az égi madár, és Nyugat bazaltoszlopai felé vezetett, de ezúttal az evezõsök nem énekeltek lágy dalokat a telihold alatt. Magamban gyakran képzelegtem Cathuriáról, remek ligeteirõl és palotáiról, és kíváncsi voltam, vajon miféle új örömök várnak ott rám. — Cathuria — mondtam magamban — az istenek lakhelye, és számtalan arany város földje. Áloé— és szantálfa-erdõk vannak, mint Camorin illatozó ligetei, és a fák között vidám, édesen daloló madarak repkednek. Cathuria zöld és virágzó hegyein rózsás márványtemplomok állnak, melyeket dicsõ tetteket ábrázoló festmények, szobrok díszítenek gazdagon, s melyek udvarán hûs vizû szökõkutak vannak, amelyekben a barlangból eredõ Narg illatos vize csobog elragadó zenéjével. És Cathuria városait aranyos fal övezi, és utcái szintén aranyból vannak. E városok kertjeiben különös orchideák nõnek, és illatosak a korall— és borostyánfenekû tavak. Éjjelente az utcákat és a kerteket vidám lámpásokkal világítják meg, melyeket háromszínû teknõspáncélból formáztak; ének és lant lágy hangjait is hallani. És Cathuria városainak házai egytõl-egyig paloták, mindet jóillatú csatornára építették, melyben a szent Narg vizei folynak. Márványból és porfírból készültek a házak, és tetejük csillogó arany, mely visszaveri a napsugarakat és felnagyítja a város szépségét és az boldog istenek távoli hegycsúcsokról szemlélik õket. A legszebb pedig a hatalmas uralkodóé, Dorieb-é, akit néhányan félistennek, mások istennek vélnek. Magas Dorieb palotája, és sok márványtorony van falain. Széles termeiben sokan gyûlnek össze, és régi idõk trófeái lógnak ott. És a tetõ, melyet magas rubin és azúroszlopok tartanak, színtiszta arany, és isteneket, hõsöket ábrázoló faragásokkal díszített, hogy aki felnéz, úgy érzi, valósággal az Olümposzt látja. És a padló üvegbõl készült, alatta a Narg ügyesen kivilágított vize folyik, cifra halakkal, melyeket nem imernek szép Cathuria határain túl.
    Így beszéltem magamban Cathuriáról, de a szakállas ember egyre csak intett engem, hogy forduljunk vissza Sona-Nyl boldog partjaira, mert Sona-Nylt ismerik az emberek, míg Cathuriát még nem látta senki.
    És már harmincegyedik napja követtük a madarat, mikor megpillantottuk Nyugat bazaltoszlopait. Ködbe burkolóztak, ember nem láthatta, mi van mögöttük, vagy hol a csúcsuk — néhányan azt állították, az oszlopok az égig is elérnek. És a szakállas ember ismét kérlelt, hogy forduljunk vissza, de nem hallgattam rá, mert úgy éreztem, az oszlopok körüli ködbõl lant és ének hangjait hallom; édesebbek voltak ezek, mint Sona-Nyl legszebb dalai és engem dicsõítettek, engem, aki a teliholdtól jött, messzi távolból, és a Képzelet Földjén élt. Így a dallam hangjára a Fehér Hajó besiklott a ködbe, Nyugat bazaltoszlopai közé. És mikor a zene abbamaradt és a köd eloszlott, nem Cathuria Földjét láttuk, hanem gyorsan hullámzó, ellenállhatatlan tengert, mely ismeretlen cél felé sodorta tehetetlen bárkánkat. Hamarosan zuhanó víz mennydörgése ütötte meg fülünket, és a messzi láthatáron titáni zuhatag szörnyû vizét pillantottuk meg, mellyel a világ óceánjai a mélységes nemlétbe hullanak. Ekkor a szakállas ember így szólt hozzám könnyes arccal: — Elutasítottuk Sona-Nyl gyönyörû Földjét s nem láthatjuk többé. Az istenek az emberek fölött állnak, és gyõztek. És én behunytam a szemem a közelgõ ütközés elõtt, már nem láttam a mennyei madarat, mely gúnyosan csapkodott kék szárnyaival a zuhatag széle felett.
    A robaj után sötétség következett és emberi meg nem-emberi sikolyokat hallottam. Szélvihar kerekedett keletrõl és fagyosan fújt, ahogy az alólam kiemelkedett nyirkos kõtömbbe kapaszkodtam. Majd újabb csattanást hallottam és ahogy kinyílt a szemem, annak a világítótoronynak a talapzatán találtam magam, ahonnan évezredekkel ezelõtt elhajóztam. A lenti sötétben egy hatalmas bárka elmosódott körvonalait láttam, mely a kegyetlen sziklákra futott és ahogy a pusztaságon körbenéztem, láttam, hogy a nagyapám ideje óta elõször hunyt ki a láng.
    És a késõbbiekben, mikor felmentem a toronyba, a falon lévõ naptáron láttam, hogy ugyanolyan maradt, mint mikor elhajóztam. A hajnal jöttével lementem a partra és a hajótörés nyomait kerestem, de csak ezt találtam: egy furcsa, halott madarat, kinek tollai, mint az azúr égbolt, és egyetlen szétforgácsolódott árbocot, fehérebbet, mint a hullámok taréja vagy a hó a hegyeken.
    És ettõl fogva az óceán nem mesélt a titkairól; és bár azóta sokszor világított a telihold magasan az egekben, nem jött, többé soha nem jött délrõl a Fehér Hajó.