Howard Phillips Lovecraft
Celephais

Kuranes álomban látta meg a várost a völgyben és a tengerparton túl, meg a havas, tengerre nézõ csúcsot és a vidáman festett gályákat, amint épp kivitorláztak a kikötõbõl távoli tájak felé, hol a tenger az éggel találkozik. Egy álomban történt az is, hogy elnevezték Kuranesnek; amikor ébren volt, más néven szólították. Talán természetes is volt számára, hogy új nevet álmodjon magának; minthogy családjából õ volt az utolsó, és egyedül élt a közömbös londoni milliók között, nem sokan akadtak, hogy beszélgessenek vele, és emlékeztessék rá: ki is volt õ. Pénze és földjei elúsztak, és nem igazán érdekelte, hogy az emberek mit gondolnak róla, ugyanakkor elõszeretettel álmodozott és írta le az álmait. Amit viszont leírt, azt kinevették, akiknek megmutatta, így aztán idõvel megõrizte írásait önmagának, végül pedig abbahagyta az írást. Minél jobban visszahúzódott az õt körülvevõ világtól, annál csodálatosabbá váltak az álmai; és hiábavaló próbálkozás lett volna papírra vetni õket. Kuranes nem volt modern, és nem úgy gondolkodott, mint mások, akik írtak. Míg amazok iparkodtak lerángatni az életrõl annak hímzett mítoszköntösét, és meztelen csúfságában mutatni meg azt az idétlen dolgot, ami a valóság, Kuranes egyedül a szépséget kereste. Amikor feltárásában a tapasztalás és a valóság kudarcot vallott, akkor a fantáziálásokban és az illúziókban kezdte keresni, és épp a küszöbön találta meg, gyerekkori mesék és álmok ködös emlékei között.
    Nem sok ember volt, aki tudta, miféle csodák nyílnak meg elõttük fiatalkori történeteikben és látomásaikban; ha gyermek-füllel hallgatunk és álmodunk, csak félig formált gondolatokat gondolunk, ám amikor felnõtt férfiként próbálunk emlékezni, tompák és szárazak vagyunk az élet mérgétõl. De sokan közülünk ébren vannak az éjszakában, furcsa, elvarázsolt dombok és kertek, napfényben éneklõ szökõkutak, morajló tengerek fölé dõlõ aranyló szirtek, alvó bronz- és kõvárosok alatt terpeszkedõ síkságok és fehér, feldíszített lovakon, sûrû erdõk mentén lovagoló hõsök vészjósló kompániájának fantazmáival; s mi ilyenkor tudjuk, hogy az elefántcsontkapukon keresztül a csodák világába tekintünk vissza, mely a mienk volt, mielõtt bölcsek és boldogtalanok lettünk.
    Kuranes szerfölött meglepõdött gyermekkorának régi világa fölött. A házról álmodott, melybe született; a nagy, repkénnyel fedett kõházról, ahol elõdeinek tizenhárom generációja élt, és ahol remélte, hogy meg fog halni. Holdfény volt, és õ kilopakodott az illatokkal terhes nyári éjszakába, a kerteken keresztül, a teraszok alatt, túl a park nagy tölgyfáján, végig a hosszú, fehér úton a faluba. A falu nagyon öregnek tûnt, a szélén elmosódva, mint a hold, mely kezdett fogyatkozni, és Kuranes azon töprengett, vajon a kis házak csúcsos tetõi álmot vagy halált rejtenek. Az utcákat hosszú fû lándzsái borították, az ablaküvegek valamelyik oldalon töröttek vagy hártyásan csillámlóak voltak. Kuranes nem habozott, de úgy indult meg, mintha különbözõ célok vonzanák maguk felé. Volt olyan merész, hogy ne mondjon ellent a félelem érzésének, mert próbára kellett, hogy tegyen egy ábrándot, amint az éber világ belsõ kényszereit és ösztönzéseit is, melyek nem vezettek célhoz. Ezért akkor lehúzódott egy kis útra, ami levezetett a falu fõutcájáról a csatornaszirtek felé, és a dolgok végére ért — a szakadékhoz és a mélységhez, ahol az egész falu és az egész világ hullt hirtelen az örökkévalóság visszhangtalan ürességébe, és ahol az ég homlokegyenest elõtte üres volt, és az omladozó hold és a pislákoló csillagok fényétõl mentes. A hit belsõ kényszere hajtotta a szakadékon túlra és be az öbölbe, ahol lefelé kezdett lebegni, egyre csak lejjebb és lejjebb; túl sötét, formátlan, megálmodatlan álmokon, erõtlenül izzó, derengõ szférákon, melyek talán álmok voltak, amelyeket éppen álmodtak, és nevetõ, szárnyas lényeken, amelyek gúnyolni tûntek a világ összes álmodóját. Akkor egy hasadék látszott nyílni elõtte a sötétségben, és õ meglátta a völgy városát sugárzón ragyogni messze-messze alant egy tengerrel és egy éggel a háttérben, és hósipkás hegyekkel közel a partokhoz.
    Kuranes abban a pillanatban ébredt fel, hogy megpillantotta a várost; még hirtelen tudta, hogy ez nem lehet más, mint Celephais Ooth-Nargai völgyében, túl Tanaria dombjain, ahol az õ lelke ottragadt egy óra örökkévalóságáig egy nyári délután réges-rég, ahol õ meglépett a dajkája elõl, és hagyta, hogy álomba ringassák a tengeri szellõk, amint a felhõket nézte a faluhoz közeli szirtrõl. Ellenállt annak idején, mikor megtalálták õt, fellébresztették, és hazacipelték, épp amikor felébredt; azon volt, hogy elvitorlázzon azoktól a csábító tájaktól, ahol a tenger találkozik az éggel egy arany gályán. És most ugyanolyan bosszús az ébredésre, mivel épp most találta meg a mesebeli várost negyven fársztó év után.
    De három éjszaka után Kuranes újra eljutott Celephaisba. Miként azelõtt is, hogy elõször álmodott a faluról, amely vagy halott volt, vagy aludt, illetve a mélységrõl odalent, amelynek csendben lebegnie kell; akkor a hasadék újra megjelent neki, s õ megpillantotta a város csillámló minaretjeit és a kecses galleonokat a kék öbölben horgonyozva, és nézte az Aran-hegyi gingko-fákat, amint a tengeri szélben hajladoznak. De ezúttal nem szalasztotta el, és mint a szárnyas lények, ereszkedett fokozatosan egy füves domboldalra, míg végül lábai finoman a pázsiton nem nyugodtak. Végre visszatért az ooth-nargai-i völgybe, és Celephais ragyogó városába. Lenn a dombon Kuranes illatos füvek és brilliáns faágak között sétált, túlnan a bugyogó Naraxán, a kis fahídon, ahol õ bevéste nevét sok-sok évvel azelõtt, és át a suttogó erdõcskén a nagy kõhídig, a városkapuhoz. Minden épp ugyanolyan idõs volt, a márványfalak nem fakultak meg, sem a fényesre csiszolt bronzszobrok nem homályosultak el. És Kuranes látta, hogy nincs oka aggodalomra a dolgok elenyészését illetõen, meg az õrök is a bástyán ugyanazok voltak, és még mindig ugyanolyan fiatalok, mint amilyennek emlékezett rájuk.
    Amikor belépett a városba, a bronzkapukon és az ónix járdákon túl a kereskedõk és tevehajcsárok úgy üdvözölték õt, mintha soha nem is lett volna másutt; és ugyanez történt Nath-Horthath türkiztemplománál, ahol az orchideakoszorús papok elmondták, hogy nincs idõ Ooth-Nargaiban, csak örökkétartó fiatalság. Akkor Kuranes átsétált az Oszlopok utcáján a tenger felõli falhoz, ahol a kereskedõk és a matrózok gyülekeztek, meg különös emberek azokról a tájakról, ahol a tenger találkozik az éggel. Ott állt hosszan, kifelé tekintve a fénylõ kikötõn túlra, hol a hullámfodrok csillogtak valamely ismeretlen nap alatt, s hol a gályák siklottak könnyedén a vizeken túli messzi tájakról. És feltekintett az Aran hegyre is, mely fejedelmien emelkedett a part fölé: alacsonyabb lejtõi zöldek voltak a hajladozó fáktól, fehér orma pedig az eget érintette.
    Még jobban, mint valaha, áhította most Kuranes a hajózást egy galleonon távoli tájakra, amelyekrõl õ oly számos különös történetet hallott, és újra felkereste a kapitányt, akivel hosszú idõvel azelõtt megállapodott, hogy elviszi õt. Megtalálta azt az embert, Athibot, amint ott ült ugyanazon a fûszeresfiókon, amelyen azelõtt is ült, és Athibon nem látszott, hogy bármennyi idõ is eltelt volna. Akkor õk ketten kieveztek a kikötõben lévõ galleonokhoz, és kiadták a parancsot az evezõsöknek, így aztán megelkezdték a kihajózást a hullámos Ceneriai tengerre, amely az égbe vezetett. Számos napon át himbálóztak a víz fölött, mígnem elértek végül a horizonthoz, ahol a tenger találkozik az éggel. Itt a gályának eszébe sem jutott, hogy megálljon, csak lebegett könnyedén az ég kékjében, rózsapírral színezett bárányfelhõk között. És messze a hajógerinc alatt Kuranes földeket láthatott és folyókat, meg páratlan szépségû városokat lustán terpeszkedve a napfényben, amelyeknek fogyatkozni vagy eltûnni látszólag soha nem volt érkezésük. Végül Athib elmondta neki, hogy utazásuk végéhez közeledik, s õk nemsokára beléphetnek Serannian kikötõjébe, a felhõk rózsaszín márványvárosába, amely az éteri partokon épült, ahol a nyugati szél az égbe áramlik; de amint a város faragott tornyainak legnagyobbika látókörébe került, felébredt londoni padlásszobájában.
    Sok hónapja már, hogy Kuranes és az õ égjáró gályája kereste Celephais csodálatos városát; s habár álmai számos nagyszerû és sosemlátott tájékra elvitték õt, senki, akivel találkozott nem tudta neki megmondani, hogyan tudná megtalálni Ooth-Nargait túl a tanariai dombokon. Egy éjszaka repülni ment sötét hegyek fölé, ahol gyenge, magányos tábortüzek égtek nagy távolságokra egymástól, és különös, bozontos hátasok leledzettek csilingelõ csengettyûkkel a vezetõkön, és a legvadabb részén ennek a dombos országnak, olyan távol, hogy kevés ember láthatta azt eddig, talált egy taszító õsi falat — vagy töltést —, amely cikkcakkosan kanyargott a hegyhátgerincen és a völgyekben; túl gigantikus ahhoz, hogy emberi kezek által lett volna emelve, és olyan irdatlan hosszú, hogy a végét sem lehetett látni. Túl azon a falon a szürke hajnalban régi kertek és cseresznyefák földjéhez érkezett, és amikor a nap kisütött, megpillantotta a vörös és fehér virágok, a zöld lombok és pázsitok, a fehér ösvények, gyémánt patakok, kék tavacskák, faragott hidak és vöröstetejû pagodák rendkívüli szépségét, amitõl egy pillanatra feledte Celephaist a tiszta gyönyörûségben.
    De emlékezett rá megint, amikor lesétált a fehér ösvényen a vöröstetejû pagoda felé, s megkérdezte volna eme föld felõl az embereket, akiket nem talált, mivelhogy nem voltak ott emberek, csak madarak és méhek, meg lepkék. Egy másik éjszaka Kuranes felsétált egy nyirkos, szûnni nem akaró kõlépcsõsoron, s egy hatalmas síkságra, illetve folyóra nézõ toronyablakhoz érkezett el, amelyet megvilágított a telihold; és a csöndes városban, amely a folyóparttól terült el, számos sajátságos vonást vagy elrendezést vélt felfedezni, amelyeket már ismert azelõtt korábbról. Leereszkedett volna, és megkérdezhette volna az utat Ooth-Nargaiba, ha nem lett volna ijesztõ a hajnal glóriája, amely távoli helyeken sietett megvirradni a horizonton túl, hogy megmutassa a romokat és a város ódonságát, meg a náddal benõtt folyónak a tespedését, és a halálét, mely földön feküdt, akárha azóta heverne így, hogy Kynarathalis király visszatért hódításából, hogy az isteneknek bosszújára leljen.
    Így Kuranes hasztalan kereste Celephais csodálatos városát, és gályája, amely az égben Seranniáig vitorlázott, számos csodát látott ezalatt, s egyszer éppen hogy csak megszabadult a leírhatatlan fõpaptól, aki sárga selyemmaszkot viselt az arcán, és teljesen egyedül lakott a történelem elõtti kõkolostorban Leng fennsíkjának hideg sivatagában. Idõvel igencsak türelmetlenné vált a sivár nappali idõközökkel szemben, így aztán kezdett rendszeresen kábítószereket szedni, hogy emelje alvási periódusait. A hasis segített, egy nagy adag anyag egyszer elsegítette õt a tér egy olyan részébe, ahol forma nem létezett, ám ahol gázok tanulmányozták a létezés titkait. És egy violaszínû, ragyogó gáz elmondta neki, hogy a térnek ez a része kívül esett azon, amelyet õ végtelenségnek hívott. A gáz még nem hallott azelõtt planétákról és organizmusokról, viszont Kuranest egyszerûen azonosította, mint aki abból végtelenbõl való, ahol anyag, energia és gravitáció létezik. Kuranes nem nyugtalankodott amiatt, hogy képes lesz-e visszatérni a minaretekkel tarkított Celephaisba, és emelte a kábítószeradagját; ám alkalmasint nem maradt elkölteni való pénze, és nem tudott kábítószert venni. Akkor egy nyári napon elhagyta padlásszobáját, és céltalanul barangolt az utcákon át, átsodródva egy olyan helyhez vezetõ hídon, ahol a házak egyre gyérebben és gyérebben emelkedtek. És ott akkor eljövendett a beteljesülés, és találkozott a lovagi díszkísérettel, mely Celephaisból jött, hogy elvigye õt oda örök idõkre. Tekintélyt parancsoló lovagok voltak, lovaglóülésben ültek aranyderes lovakon, és ragyogó páncélban, lovagi damasztköntösben, amely különös módon volt felcímerezve. Oly számosan voltak, hogy Kuranes majdnem összetévesztette õket egy hadsereggel, ámde õk õméltóságáért küldettek el; amióta az volt õ, aki megteremtette Ooth-Nargait álmaiban, amelynek elszámolásaképpen most kineveztetett annak kormányzójává, legfõbb urává örök idõkre. Akkor õk adtak Kuranesnek egy lovat, és a menet élére vezették õt, és mindannyian fenségesen lovagoltak, át a Surrey lejtõin, és elõre a régiók felé, ahol Kuranes és az õ õsei születtek. Nagyon különös volt, de amint a lovasok haladtak, visszafele látszottak vágtázni az idõn keresztül; valahányszor áthaladtak egy falun a szürkületben, csak olyan házakat és falusiakat láttak, amilyeneket Chaucernek vagy az õelõtte élt embereknek kellett látniuk, és néha lovagokat láttak lóháton kis csatlóskompániákkal. Amikor a sötétség nõtt, gyorsabban utaztak, mindaddig, hogy hamarosan már repültek, hátborzongatóan, mintha levegõben tennék. A borús hajnalban egy faluba érkeztek õk, amelyet Kuranes még gyermekkorában látott pezsegni, és vagy aludt, vagy halott volt álmában. Most élt, és a falusiak idejekorán köszöntötték fõhajtással, amint a lovasok végigcsattogtak az úton, és lefordultak a sikátorba, amely álmai mélységében ért véget. Kuranes azelõtt csak éjszaka lépett abba a mélységbe, és csodálkozott, mi mindent láthat majd nappal; így aztán izgatottan bámult, amikor a menetoszlop a széléhez közeledett. Épp amint felgalloppoltak az emelkedõ dombhátára a szakadékhoz, aranyszín vakító fény jött valahonnan nyugatról, és eltakarta a tájkép egészét. A mélység rózsaszínû és égszínkék pompa forrongó, kavargó káosza volt, és láthatatlan hangok énekeltek ujjongva, amint a lovagi kíséret felbukkant a peremén, és áthágott rajta, és elegánsan alálebegett elhagyva a csillanó felhõket és az ezüstös tündöklést. Szûnni nem akarón lebegtek alá a lovasok, rohamuk az étert kapálta, mintha aranyló homokon vágtattak volna; és akkor a ragyogó pára részekre szétterült, hogy teret engedjen egy nagyobb fényességnek, Celephais város fényességének, és a tengerpartra túlnan, és a tengerre nézõ havas csúcsokra, és a vidámra festett gályákra, amelyek kivitorlázóban voltak az öbölbõl távoli régiók felé, ahol az ég találkozik a tengerrel.
    És Kuranes uralkodott azután Ooth-Nargai felett, és az álom valamennyi szomszédos régiója felett, és udvarát felváltva tartotta Celephaisban és a felhõk közé szabott Serannianban. Még mindig õ uralkodik, és örökké boldogan fog uralkodni, habár a sziklák alatt Innsmouthnál a csatorna hullámtörõi csúfolódva játszadoztak egy csavargó testével, aki hajnalban botladozott keresztül a félsivatagos városon; játszott csúfolódva, és feldobta azt a sziklákra a repkényborította Trevor Toronyhoz, ahol egy igen kövér és különösen visszataszító milliomos sörfõzõ élvezi a letûnt nemesség megvásárolt atmoszféráját.

Varga Illés Nándor fordítása