A mongolok
hagyományos anyagi és szellemi műveltsége napjainkig megőrzött számos ősi elemet.
A hagyományok továbbvitelének legfontosabb kerete a nomádok anyagi kultúrája,
melyre szervesen ráépült az írásbeliség. Az alábbi válogatás a hagyományos műveltség
néhány jellegzetes anyagi és szellemi tényezőjét kívánja bemutatni.
A kőbálványok, ősi temetkezési helyek, szarvasos kövek, sziklarajzok éppoly
részei a mongol tájnak, mint a jurták vagy a nyájak. A sziklákon gyakran nemzetségi
tulajdonjegyek (tamag), állat és emberalakok, szakrális jelenetek, sőt feliratok
láthatók. A kecske és juh formájú jól ismert sziklarajz keletkezését egy nyugat-mongóliai,
ojrát Geszer eposzból való részlet úgy magyarázza, hogy Geszer örök ellenfelétől,
a Mangasz démontól menekülő nyájak változtak sziklarajzzá, s ezzel örökkévalóvá,
miként az asztrális jelenségek is (l. Hét Buddha, Gurvan maral).
Az emberi nyelv keletkezéséről szóló történet az ószövetség bábeli jelenetét
idézi motívumaiban. Az emberek túlzott hatalmát megakadályozandó Buddha összekeverte
a nyelvüket. E, valószínűleg kései mítosz mongolos eleme a szalonka hangjáról,
viselkedéséről szóló rész, mely a mongol vadászok megfigyeléseit, bölcsességét
idézi.
A Nagy Mongol Birodalom kialakulásakor a törzsek állammá szerveződtek, s állami
létük egyik fontos feltétele az írásbeliség megteremtése volt. Bár a mongolok
nyolcszáz éves, írott források által is rögzített történetük során többféle
írást is használtak, a legmaradandóbbnak az ujgur-mongol írás bizonyult, amely
Belső-Mongóliában még ma is a hivatalos írás, de használják a hszincsiangi mongolok
is, és újra bevezették az elemi oktatásba a Mongol Köztársaságban. Az ujgur-mongol
írás betűírás, függőleges sorokban halad balról jobbra, s bár átvételének körülményeiről
nincsenek pontos adataink, egyik ismert eredetmítosza az írás képe és a nomádok
mindennapi életében használt tárgy, a fűrészhez hasonló bőrkikészítő "gyalu"
hasonlóságán alapul. A történet jól ismert a buddhista hagyományból is, mely
az írás eredetét a neves mesternek Sza-szkja panditának (1182-1251; Kun-dga'
rgyal-mchan dpal bzang-po) tulajdonítja. A buddhista hagyomány szerint a mester
elmélkedése közben meglátott egy mongol asszonyt bőrgyaluval a kezében, s ekkor
alkotta meg az írást. A mítoszban említett ojrát írás az ujgur-mongol írás változata
(1648), mely kiküszöbölte elődje olvasati nehézségeit, egyértelművé téve a jeleket.
Ezért is hívják "világos írásnak" (tod bicsig).
Érdekes adattal szolgál a puska használatáról szóló mítosz; a hangos és félelmetes
süvítéssel szálló nyílvessző hangja olyan elrémítő volt, hogy ahhoz képest a
tűzfegyver hangja is szelídnek tűnik.
A tejpálinka a fehér ételek közé tartozik; mint a neve is mutatja tejből, tejtermékekből
párolják, fontos étkezési és szakrális szerepe van. Étkezések alkalmával a vendégváró
ünnepi asztal része, áldozatbemutatáskor pedig a tej mellett a szóróáldozathoz
szükséges. Az eredetmítosz csodatevőként mutatja be a tejpálinkát, de figyelmeztet
arra is, hogy Buddha 9 méregből alkotta. A pálinkaivásnak kötött szabályai voltak
régen, akárki, s akármikor nem élvezhette. Egy mongol mondás így rendelkezik
a pálinkaivásról, tabuvá téve a fiatalok számára: "Mikor negyven vagy épp
hogy kóstold, mikor ötven vagy nyugodtan kortyold, mikor hatvan vagy boldogan
vedd magadhoz.".
A tarag, a "joghurt" a mongolok egyik legfontosabb nyári fehérétele,
eredetét a szent Onon folyó vizének és az anyatejnek a keveredéséből magyarázza
a legenda.
A lány testéből kisarjadó dohány - mítosza szerint - vigasztalólag, megnyugtatón
hat a férfiemberre. A fiatal lány sírjában talált tubák, dohánylevél használatára,
élvezetére végül is a szerettei elvesztése felett érzett fájdalom vitte rá az
embereket. Az eredetmítosz egyben egy buddhista reinkarnációs történet is.
A mongolok számos jóslási módot ismernek és gyakorolnak ma is, így az ég változásaiból,
a madarak, állatok vonulásából, a jószág (kecske, juh, teve) trágyájából (41
darabkából, melyet kővel is helyettesíthetnek), a juh vagy kecske lapockacsontjából.
Természetesen a sámánok és más hozzáértők jósolnak sámántükörrel, dobbal, olvasóval
stb. A lapockacsontjóslás a kínaiak és a környező belső-ázsiai népek által is
gyakorolt ősi jóslási módszer, a csont megperzselésével vagy anélkül is jósolnak
belőle. Kötetünk egyik története arra keresi a választ, mitől lett olyan bölcs
a juhlapockacsont, hogy jósolni lehet vele.
A mongol pásztorok életében kitüntetett helyet kap a dal és a zene. Talán az
egyik legismertebb eredetmítosz, a mongolok kedvelt hangszerének a morín húrnak
a "lófejes hegedűnek" a történetét mondja el. Érdekes módon nem az
ősi hagyományba helyezve, hanem a jelenhez eléggé közeli időben játszódik a
cselekmény, a motívumok alapján legkorábban a XIX. században. A mandzsu birodalom
katonapolitikája tükröződik abban, ahogy a főhőst Höhő Namdzsilt egyik határvégről
a másikra helyezik katonáskodni. A tündérlány és a katonáskodó pásztorifjú szerelmének
vége szakad a kettejüket összekötő szárnyas táltos paripa pusztulásával. A fiú
lovának testéből kéthúrú hangszert alkot, s azt megszólaltatva dalolja el a
világnak búját.
A zenéről szól a dombra és az ehel mítosza. A nyugati mongolság és a törökség
körében igen kedvelt kéthúrú pengetős hangszer a dombra. Története azt beszéli
el, hogyan mentette meg a hangszer az igazat éneklő ifjút a kán haragjától,
s hogy ennek az eseménynek a hatására ma is ólmozzák a dombra fejét. Az ehel
kezdődallam a zenészek dalrendjében.
Hogyan kerültek a juh- és kecskerajzok a sziklára?
Réges-régi időkben szent Geszer kán hónapokon át távoli hegyeken vadállatokra vadászott. Váratlanul egy napon egy gonosz Fekete Mangasz-démon, tudva Geszer kán távollétéről, ezt gondolta: "most van a bosszúállás ideje".
Vékony
fű nem rezdült
Vastag ág nem hajlott
A démon titokban lopakodott és amikor Geszer kán otthona elé érkezett, a juhok és a kecskék riadtan a hegyre menekültek. A gonosz Fekete Mangasz-démon ekkor háromölnyi kékesszürke farkassá változott. Csorgó nyállal, habzó szájjal már-már utolérte a jószágokat a hágón, amikor a juhok vadjuhvá, a kecskék pedig vadkecskévé változva beleolvadtak a sziklába. Ettől fogva láthatóak juh- és kecskerajzok a sziklán.
Hogyan keletkezett az emberi nyelv?
A régi
időkben a Buddha által megalkotott valamennyi élőlény között a leggyengébb,
a legcsököttebb az ember volt. Az állatok sorában a legutolsóként sokat szenvedett,
fáradt. A szenvedések hatására hosszú útra indult, a hosszúnál is hosszabb utat
megjárván megjelent Buddha előtt és erőt kért tőle. Ekkor Buddha így szólt:
- Mit is kezdenél a puszta testi erővel?! Inkább az ész erejét adom neked -
mondta és eszessé tette az embert. Bár az embernek már volt esze, nem tudott
teljesen megszabadulni a félelmeitől, gyötrelmeitől. Így azután megint megjelent
Buddha színe előtt és nyelvet kért tőle, így már nyelve is volt. Ezután az ember
nevű élőlény teste, szellemi ereje egyre nagyobb lett, mindent meg tudott csinálni,
amit csak akart, nem ismert maga fölött feljebbvalót, magához hasonlót és gőgös,
lehetetlen élőlény vált belőle. Ezt látván Buddha elgondolkodott: "Feltétlenül
meg kell osztani az ember hatalmát, erejét! Mit is tegyek?" - imádkozott,
forgatta az imamalmot és meditációba merülve ült, ameddig rá nem lelt egy bölcs
megoldásra: megosztotta az emberek nyelvét, mindegyik más-más nyelven kezdett
beszélni és ezért az emberek többé nem értették egymás szavát, erejük szétágazott
és így mostanra már büszkeségük, gőgjük eltűnt, a jó cselekedetekre gondolnak,
követik a szokásokat és gyengéd lelkű lényekké változnak. Az erdei szalonka
azonban megtudta, hogy az ember ereje, hatalma a nyelvében van és időről időre
gyűlölködve elment Buddhához és nyelvet kért tőle, amit mindig meg is kapott.
Az erdei szalonkának már hetven nyelve van, az esze azonban olyan kicsi, hogy
az emberhez hasonlóan erős, hatalmas lény soha nem lesz belőle.
Hogyan keletkezett a mongol írás?
A mongolok mindig keresték, kutatták, hogyan lehetne saját írásuk, Egyszer találkoztak egy birkabőrt kaparó öregemberrel. A lekapart birkabőr a fehér papírhoz, a rá tett kaparó pedig az íráshoz hasonlónak tűnt. Később ennek mintájára alkották meg a mongol írást. Az ojrát írás is a fentebbi írásból átvett betűírás lett.
Mióta használnak az emberek puskát?
Egyszer volt, hol nem volt, élt egy nagyon erős, hős férfi. Ez a férfi olyan erős volt, és olyan hatalmas, hogy a lapockacsontjai között egy hajszálnyi rés nem sok, annyi sem volt. A hőst kilenc fiatal, erős férfiú sárga csíkos íjjal le akarta nyilazni, de a nyíl olyan hangosat szólt, hogy mindenkinek, aki csak a közelben volt, kiugrott a szemgolyója. Ezért aztán úgy döntöttek, hogy más fegyvert kell használniuk, s attól kezdve használnak puskát az emberek.
A pálinka
- amit először Buddha mester készített - kilenc méregből készült mérgező ital.
Amikor Buddha először elkészítette, ki akarta próbálni eme ital erejét, és lábnélküli,
karnélküli, vak emberekkel itatta meg, aztán figyelt. Azt mondják, hogy a vak
ember látni kezdett, a lábnélküli embernek lába lett.
Ez idő után a pálinka nevű valami az embereket oroszlánná átváltoztató félelmetes
itallá lett. Mivel kilenc méregből készítik és mérgező ital, ezért nő ki a lábnélküli
ember lába, a karnélküli ember karja. Mivel a tevemén tajtékját is beleöntik,
a részeg ember így a tevéhez hasonlóan csikorgatja a fogát. Mivel a veszett
farkas pupilláját is beleteszik, a részeg ember szeme kivörösödik. Mivel a veszett
kutya nyálát is beleöntik, a részeg ember mindig köpködi a nyálát.
Valamikor
réges-régen az Onon folyó mentén élt egy öregember meg a felesége. Volt egy
csorba szarvú sárga tehénkéjük, amelyet rendszerint az Ononhoz hajtottak le
itatni.
Egy napon a tehénkét megfejték, s hát a tejből valami finom, krémszerű, jóízű
dolog lett. Kérdezték a csorba szarvú sárga tehénkét, hogy történt, s az ezt
mondta:
- Az Onon szent vizéből ittam, amelybe belecsöppent Baldzsin úrnő mellének a
teje.
Attól kezdve készítenek az emberek taragot, az Onon folyam szent vizéből készített
élesztővel erjesztve.
Régen télen ezen a földön bizony nem hó, hanem fehér liszt hullott az égből. Hanem egyszer egy asszony egyetlen fia bemocskolta azt. Az asszony ugyan megtisztította, de attól kezdve mégis liszt helyett hó hull az égből.
Valamikor
sok-sok esztendővel ezelőtt egy kolostorban élt egy igás ökör meg egy tejelő
kecske. A szerzetesek az ökröt dolgoztatták, a kecske tejéből pedig teát főztek
maguknak.
Egyszer aztán elpusztult a kecske. A szerzetesek imádkoztak érte, és Buddha
jó újjászületést adott neki. Hanem mikor az ökör megdöglött, senkinek sem jutott
eszébe, hogy imádkozzon érte. Az ökör lelke ezen igencsak feldühödött, s azt
kérte Buddhától, hogy ugyanott születhessen újjá, ahol előző életét élte.
Az ökör szerzetesként ugyanabban a kolostorban született újjá. Előző életében
elszenvedett sérelmét úgy bosszulta meg, hogy rendkívül durva és vad volt szerzetestársaihoz,
azokat ijesztgette, rettegésben tartotta, sőt meg is gyilkolta. Aztán ez a kegyetlen
láma is meghalt. Társai imádkoztak érte, hogy bűneit eltöröljék, de bizony akármennyit
imádkoztak, nem tudták eltörölni azt a tengernyi bűnt.
A következő életében magas rangú katonatisztként született újjá az ökör, s egész
életében abban lelte kedvét, hogy a szerzeteseket üldözte, kínozta, gyötörte,
gyilkolta. Így bosszúvágya kielégült, s kegyetlenkedésének vége szakadt.
Ezután az ökör lelke egy gazdag család leányaként született újjá. Mikor tizennégy
éves lett a leány, olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem,
ráadásul igen szelíd természetű teremtés volt, és még nem ment férjhez. Gazdaggal,
szegénnyel, széppel, csúffal, magas rangúval, nyomorulttal egyformán bánt, egyformán
gyengéd szóval, kedves tekintettel, szíves mosollyal fordult mindenki felé.
Nem is csoda, hogy öreg, fiatal, kegyetlen, vad, pletykás, fukar vagy bármilyen
ember, aki csak ismerte, mindenki boldogságot, szépet és jót kívánt neki.
Ez a csodálatos leány tizenhét éves lett, és úgy döntött, elindul világot látni,
hogy még több emberrel megismerkedhessen. Hanem ekkor hirtelen megbetegedett,
jártányi ereje sem volt, egy év múlva pedig már az ágyából sem tudott fölkelni.
Magához hívta hát közeli rokonait és barátait:
- Én bizony nemsokára meghalok. Ne sírjatok, hiszen senki sem él örökké, én
sem lehetek mindig veletek. De hagyok nektek valamit, az én jelképemet. Miután
meghaltam, a sírhalmom mellett kilenc napon át égessetek füstölőt. Amit a sírban
találtok, az nehéz időkben segíteni fog az embereknek. Most pedig menjetek el!
- így szólt, és meghalt. Az emberek eltemették a szeretett szépséges leányt,
és kilenc napon át füstölőt égettek a sírhalmán. A tizedik napon, úgy, ahogy
az meghagyta nekik, széttúrták a sírdombot, és találtak valami porszerű dolgot.
Valamennyien megszagolták, és lám, mindenkinek megkönnyebbült a lelke tőle.
Ez lett a tubák. Találtak még egy levelet is. Ebből lett a dohány. Akik ezt
meggyújtották és elszívták, megnyugodtak tőle. Végül a szép leány testén valami
sűrű, kenőcsszerű dolog volt. Nézegették, hogy ugyan mit csináljanak vele. Meggyújtották
és elszívták. Ez kábítószer volt. Ettől kezdve, ha az embernek valamilyen bánata,
gyásza, szenvedése van, dohányt és kábítószert szív.
Egyszer
régen egy ember azon tűnődött, hogy hogyan szerezhetné meg Altan királylányt,
a császár lányát. Ahogy ezen morfondírozott, eszébe jutott, hogy a dörbötök
zászlójában él egy bölcs jós, Teven, aki meg tudná szerezni
a lányt, elment hát hozzá.
- El tudnád-e rabolni a császár lányát, Altan királylányt? - kérdezte, s Teven,
a bölcs jós így válaszolt:
- El tudom - s elindult, hogy megszerezze a lányt.
A császár lányát minden égtájról idesereglett férfiak sokasága akarta feleségül,
de mivel az nyolcvan, egyforma ruhájú, méregzöld selyemdélbe öltözött leány
közé rejtőzött, felismerni nem lehetett.
Jós Teven valamilyen fortélyon törte az eszét, s elment hogy megkeresse Altan
királylány nevelőanyját. Mikor megtalálta, azt kérdezte:
- Van-e Altan királylánynak valamilyen jegye, amiről megismerhetem?
- Altan királylányról szólni nem szabad. Aki mégis így tesz, azt azonnal elfogják.
Ha a császár szent, sárga írásos könyvét megnézik, megtudhatják, ki árulta el.
Én bizony nem mondhatom el - hangzott a válasz.
- Én tudom a módját, hogy tudhatom meg, mi áll a császár parancsában, anélkül,
hogy nyomot hagynék - szólt, s lyukat ásott a földbe, az anyót a lyukba dugta,
a tetején pedig tüzet rakott. A tűzre egy üstöt tett, tele vízzel, s egy vasrudat
dugott a gödörbe, aminek egyik végét gyapotszállakkal körbetekerte, s ezen keresztül
szólt az anyóhoz:
- Miről ismerem fel a császár leányát, Altan királylányt? - mire az anyó:
- Ha megnevetteted a leányt, fogai közül arany fénysugár tör elő.
Miután ezt megtudta, elment a császár palotájába, bement a lányok lakhelyére,
s különböző furfangokkal, cselekkel, vidám mókázással és mulatozással próbálta
megnevettetni őket, és egyszer nevetés közben az egyik szájából csakugyan arany
fénysugár tört elő. Ahogy ezt meglátta, titokban jelet hagyott a lányon, majd
elment.
Másnap elment a császári kihallgatásra, s azt mondta:
- A császár lányáért, Altan királylányért jöttem.
Ekkor elévezették a nyolcvan teljesen egyforma öltözetű és kinézetű leányt,
s a császár így szólt:
- Ha ki tudod választani közülük, akkor a tiéd lehet.
Jós Teven pedig a megjelölt lányhoz lépett, s kézen fogta:
- Ő Altan királylány, a császár leánya - a császár és szolgálói pedig rendkívül
csodálkoztak:
- Hogyan tudtad ilyen könnyedén kitalálni? Valaki elmondta talán? - s mikor
felolvastatták a császár szent sárga írásos könyvét, az ezt a választ adta:
- Olyan ember árulta el, akinek fara földből, teste tűzből, mellkasa vízből,
gerince vasból, feje gyapjúból van.
A császár erre összegyűjtötte a bölcseket és szolgálóit, és azt kérdezte:
- Mit jelentsenek ezek a szavak? - mire a szolgálók csak annyit tudtak mondani:
- Hogyan is lehetne ilyen ember!
Erre a császár rettenetesen megharagudott:
- Ez a hitvány dolog nem is tud már semmit! - kiáltotta, s a tűzbe hajította
a könyvet.
A könyv hamuját pedig egy birka nyalogatta fel, ezért lett a birkalapocka nagy
tudású és jóslásra alkalmas.
Höhő Namdzsil - Kakukk Namdzsil legendája
Valaha
rég, a keleti mongol vidékeken élt egy gyönyörűséges férfi, akit Kakukk Namdzsilnak
hívtak. Járásszerte híre ment páratlan szépségének. Mikor katonai szolgálatát
töltötte, elkerült a nyugati végekig. Parancsnoka hamar észrevette, hogy Kakukk
Namdzsil gyönyörűen énekel, s attól fogva a három éves szolgálat alatt egyszer
sem dolgoztatta, nem küldte háborúba, nem kellett neki semmi mást tennie, csak
dalolnia.
- Mióta itt vagyok, egyszer sem ültem lovon, nem nyargaltattam a pusztán. Bár
boldogan élek itt, mégis szomorúság ez nekem. Kérem kegyelmeteket, hogy engedjenek
el, akárcsak néhány napra is, hadd vágtázzam lovamon - kérte alázatosan elöljáróit,
parancsnokait.
- Bár közeledik szolgálatod vége, s mi azt szeretnénk, hogy még daloljál nekünk,
legyen kedved szerint: nyergeld föl paripádat, s nyargaltasd öt napon át - egyeztek
bele kérésébe a parancsnokok. Kakukk Namdzsil paripájára pattant, s elhajtotta
a sereg ménesét. Mikor a lovak elfáradtak, megálltak egy tónál pihenni, s ott
meg is itatta ménesét. Közben ő maga letelepedett a tóparton, s dalolni kezdett.
Dalára fekete lován kiemelkedett a tóból egy zöld selyem délt viselő leány.
- Apám, anyám azért küldött, hogy magammal vigyelek hozzájuk - szólt a leány.
- Hogy juthatok el hozzátok? - kérdezte Kakukk Namdzsil.
- Ülj mögém a lovamra, s hunyd be a szemed - szólt a lány. Kakukk Namdzsil úgy
is tett, s mikor kinyitotta a szemét, már meg is érkeztek a leány családjának
sátrához, egy igen gazdag családhoz, akiknek csak ez az egyetlen leányuk volt.
A lány szülei megvendégelték az ifjút, ahogy illik, majd kérték, hogy daloljon
nekik.
- Engem csak öt napra eresztettek el, ezért nem énekelhetek sok szép nótát.
- Ne gondolj efelől. A lovaidra pedig vigyáz majd az egyik szolgám. Addig is,
amíg nálunk vagy, helyezd magad kényelembe, s énekelj nekünk csengő, szép dalokat.
Így történt, hogy Kakukk Namdzsil, míg ott volt a jurtában, beleszerelmesedett
a szépséges lányba, s megállapodtak, hogy férj-feleség lesznek.
- Itt csak öt napot lehettem, de szolgálatom egy hónap múltán letelik, s akkor
visszatérek hozzád - fogadta Kakukk Namdzsil a leánynak.
- Ha jössz, fekete paripámmal elébed megyek - szólt a lány. Kakukk Namdzsil
öt nap múlva visszatért seregéhez a ménessel.
- Látszik a ménesen, hogy ügyes ember keze alatt volt. A hozzá nem értő, bizony
egy hónapig is terelgeti a jószágot, s meg sem látszik rajta - dicsérték parancsnokai,
s bár az ideje a végéhez közeledett, úgy döntöttek, nem bocsátják el. Kakukk
Namdzsil azonban könyörgőre fogta a dolgot,
s parancsnokai nem tehettek mást, nehéz szívvel beleegyeztek távozásába. Kakukk
Namdzsil, hogy letelt a szolgálata, azonnal szépséges mátkájához igyekezett
a tópartra. Ott leült, s dalolva hívta a leányt, amíg az meg nem jelent fekete
lován, s együtt alászálltak a víz alatti sátorba.
Boldogan élt Kakukk Namdzsil a leánnyal, de egy idő után gyötörni kezdte a honvágy
hazája, szülei, s otthon hagyott felesége után.
- Adok neked egy jó lovat, mellyel egy nap alatt megjárhatod az utat hazáig.
Nappal otthon végezheted munkádat, s éjjel eljöhetsz hozzám. Vigyázz azonban,
más lóra nem ülhetsz, s mielőtt visszatérnél, mindig pihentesd a lovadat a veletek
szomszédos szállásnál, hogy kifújhassa magát - mondta a leány, mikor látta,
hogy kedvese vigasztalhatatlanul búsul, s azzal egy szép szürke lovat ajándékozott
neki.
Kakukk Namdzsil hazavágtatott szépséges hátasán. Földijei nagy csodálkozással
fogadták visszatértét. Még jobban furcsállották, hogy a legény mindig csak egyetlen
lovon lovagol. Felesége is nagyon megbántódott, hogy Kakukk Namdzsil éjjelente
sosem tér haza, hanem mindig a ménesnél tölti az éjszakát.
Kakukk Namdzsil pedig minden sötétedéskor felpattant szürke paripájára, elrepült
a nyugati végekre, s zöld selyem déles asszonyánál töltötte az éjszakát. Hajnalhasadáskor
visszaröpült lovával, s a szomszédos szálláson mindig pihentek egy cseppet.
Nappal aztán terelgette ménesét.
Így telt el három év. A régi feleség az egészről mit sem tudott. Ám egy napon
Kakukk Namdzsil hosszabban időzött kedvesénél, s elfeledte megpihentetni lovát.
Egyenesen a méneséhez nyargalt, s féltékeny felesége épp akkor lépett ki a jurtából,
mikor szárnyas táltosa épp a szárnyait csukta. Az asszony meglátva ezt, gyorsan
befordult a sátorba egy ollóért, s levágta a szürke ló szárnytollait. Abban
a pillanatban a ló kimúlt.
Kakukk Namdzsil megsiratta, meggyászolta kedves lovát, három hónapig nem vett
magához ételt, italt, csak feküdt mozdulatlanul. Végül fölkelt helyéről, s készített
egy lófejes hegedűt, melyre kedves lovának fejét faragta rá, s melyen szürke
lovának járását utánzó dallamokat játszott. Ez a története a morín húrnak -
lófejes hegedűnek.
Miért ólmozzák a dombra fejét?
Egyszer
régen élt egy kegyetlen, gonosz kán. A kán ezekkel a szavakkal tartotta rettegésben
a népét: "Ha bárki rólam mer beszélni, ólmot öntetek a szájába, és így
végzek vele." Ennek a kánnak volt egy fiatal szolgája, aki a dombráján
nagyon szépen tudott játszani. A környékbeli emberek szerették ennek a fiúnak
a dalait hallgatni. A fiú eldalolta az igazságot kánjuk összes gonoszságáról,
kegyetlenségéről. Az emberek pedig egymás között elkezdtek sugdolózni erről.
Ezt a gonosz kán megtudta, és így parancsolt a szolgáinak: "Azt, aki rólam
beszél, találjátok meg, és hozzátok elém!" A szolgák nyomról-nyomra haladva
a dombrás fiút elfogták, és a kán elé vitték.
- Hm. Te terjeszted a rossz híremet? - förmedt rá a fiúra.
- Nem én, a dombrám a vétkes - válaszolt a fiú.
A kán felbőszülve dühében a dombra fejére ólmot öntött.
Ettől fogva ólmozzák a dombra fejét.
Mikor a mongolok morín húron játszanak, a "Béklyózott sárga" című dalt adják elő, s egy távoli vidékről vágtató szilaj ló patáinak hangját idézik. Ez az otthonából távoli vidékre eladott gyors sárga ló feszes béklyója ellenére visszatért gazdájához, oda ahova régen ki volt kötözve. A ló gazdája megbánta, hogy eladta a lovát. Ekkor egy dalt játszott, és csodálatosan szép dallam kíséretével dicsérte a lovát:
Hajtsd
a méneshez
Magasztald ékes szóval
A mongolok ezt a dallamot később "ih hel"-nek nevezték, amit úgy értelmeznek, hogy "ékes szóval magasztal". Ebből lett az ehel szó.