Állat- és növényvilág

Az állat- és növényvilág eredetéről szóló mítoszok egy része más témájú eredetmítoszok motívumaként is előfordul, mint például az Erhí mergenről szóló asztrális mítoszban: a tarbagán eredete, a fecskefarok villás formájának kialakulása, vagy a hori burjátok eredetmítoszában: a magyarázat arra, hogy lett a hattyú lába fekete. Ebben a fejezetben egy-egy állat vagy növény eredetéről több változatot is szeretnénk bemutatni. Az állatvilág mítoszai között számos olyan van, mely színtisztán idegen eredetű, ezt bizonyítja pl. hogy a kérdéses állat nem őshonos a mongolok földjén, vagy legyen bár ismert, nem része a mongolok mindennapi életének. Ilyen a Macskaláma, gyermekmeseként is igen kedvelt története. A mesének tulajdonképpen csak a befejező gondolata tartalmaz eredetmítoszra utaló motívumot, mely arról szól, hogy az egerek által leleplezett macska attól fogva földbe ássa ürülékét, nehogy még egyszer meglássák, mit evett. A mesének buddhista alaptörténete van, a kegyes megtérést színlelő macska lámacsengőjében nem nehéz felismernünk a báránybőrt, melyet Aiszóposz farkasa magára öltött.

Figyelemre méltó tény, hogy arányaiban jóval kevesebb eredetmítosz foglalkozik a jószágokkal, mint a vadállatokkal, vagy a mitikus lényekkel. A ló az ember hátasa, és a legjellegzetesebb nomád ital, az airag "kumisz" is erjesztett kancatejből származik (a tevetejből is erjesztenek airagot).

A történet arról, hogyan lett a ló az ember hátasa azt sugallja, hogy a ló és a szarvas között ellenségeskedés van, de ismertek olyan hősmesék, hőseposzok, melyekben a vitéz táltoslova szarvaspajtásaitól kér segítséget.

A teremtésmítoszokkal mutatnak rokonságot a juhról, szarvasmarháról, tevéről szóló eredetmítoszok. A mongol pásztorok tisztelik a tevét, s az egyik legszívhezszólóbb mongol mese Az árva fehér teveborjú története is tevéről szól. Mégis a mítoszokban mintha mindig ő "húzná a rövidebbet". Elveszti a lehetőséget, hogy első legyen a tizenkettes ciklus állatai között, elveszti gyönyörű agancsát, míg a szamár hosszú füleket kap, önteltsége miatt aprócska füleket vihet csak haza. Alulmaradása a patkánnyal szemben jellegzetesen belső-ázsiai nomád magyarázat a távol-keleti tizenkettes állat ciklusról.

A medve az egyik legtiszteltebb a vadállatok között, tabuneve "öreg" vagy "embervad", s legtöbb eredetmítosza arról szól, hogy valaha ember (gyakran vadász) volt és valamilyen súlyos bűnt követett el (pl. ki akarta vágatni a szent fát, el akarta ragadni Erlignek, az alsóvilág urának a kalpagját), amiért megfosztották emberi lététől. Az asszonyból lett medve történetében a medvével kötött totemisztikus házasság nyomai fedezhetők fel. A mítoszokban nagyon sok utalás van arra, hogy a medve az emberhez hasonlóan viselkedik, s vadászatánál ezt használják ki a vadászok. Az észak-mongóliai darhatok, ha medvét ölnek, imádkozva kérik a medve lelkének bocsánatát, mondván, hogy az véletlenül tévedt nyiluk útjába.

A farkas, mint Dzsingisz törzsének totemállata és mint a sámánok hátasa központi helyet foglal el a mongol hiedelemvilágban. A pásztorok, akárcsak a medvétől, tőle is tartanak és tisztelik, félik. A róla szóló mítoszban nem tartotta meg Buddha rendelkezését, ezért lakolnia kellett és nem válhatott belőle a leghatalmasabb élőlény. A róka, mint számos más nép mitológiájában, a mongoloknál is a ravaszságával tűnik ki. A mongolok rókáról alkotott elképzeléseire hatottak a kínai rókadémon történetek.

A rókadémon, mint azt a Múmingan eredetmítoszban is olvasható, ifjú lánnyá változva keseríti meg a vadászokat. A róka központi mesehős is, általában alantas szándékú, de előfordul, hogy a hős segítségére van. A kutyáról szóló eredetmítosz egy fontos szokást őrzött meg, a kutyatemetést. A buddhista mongolok azt tartják, hogy a kutya valaha (miként a medve is) ember volt és hogy újra emberi alakban születhessen újjá, ahhoz le kell metszeni a farkát, s úgy eltemetni.

A tigris, bár a mongol pusztákhoz és erdőkhöz közeli Mandzsuriában gyakori vad volt, s a mongol pusztákon nem őshonos, a mongol meséknek mégis gyakori szereplője. Gyakran festik le e félelmetes ellenfelet, mint olyan ostoba lényt, melynek még egy öregapó is túljárhat az eszén. A mítoszok tigrise is kérkedik erejével, de az ember eszével legyőzi, mint a magyar népmesékből is ismert Ki a legerősebb állat? típusú mesékben: a tigris azért lett csíkos, mert az ember fához kötözte és megégette. A fenséges tigris macskától születik egy-egy mítoszban, vagy éppen az utódairól van szó, akik bár szintén erősek, nem érnek a nyomába. A tigris mellett a macska és a párduc is szerepel az eredetmítoszokban. A denevérről szóló egyik mongol mesében az állatok kiközösítik a denevért, mert az hol az emlősökhöz, hol a madarakhoz csatlakozik. A denevér, akárcsak a bölcs sas, okos tanácsokat ad a madarak urának, az indiai mitológiából ismert Garudának, azaz mongolul Hangaridnak.

A madarak uráról szóló történetek gyakran kapcsolódnak össze a buddhista erkölcstanító mondásokkal, mesékkel. Közülük az egyik legnépszerűbb mese arról szól, hogy miért kezdett a Garuda kígyókat enni. Az eredeti indiai történet magva az, hogy a Garuda elpusztítja a gonoszt jelképező kígyót. Mítoszainkban Buddha, vagy az emberhez szíves fecske megakadályozza a darazsat (dongót), hogy elárulja a madarak urának, az ember vére a legízesebb.

A bagoly, a sámánmadár és totemős (l. Az ojrátok eredetmítosza), tollait fejükön viselik a sámánok (l. A fekete védőszellem eredete). Az eredetmítoszokban azonban gyakran gúnyolják is rikoltó hangjáért, nagy szeméért. A kuvik, mint sok más mítikus társa, ember volt, méghozzá egy telhetetlen lány, akinek mohó lelke változott át a helyét nem lelő madárrá. A holló és a varjú a sámánok küldötte, a sámánok erejének jelképe. A varjú járását a hivatalnokéhoz hasonlítják. Számos eredetmítosz hőse a fürj, az ásólúd, a pelikán, sőt a kacsa is. Az ásólúdat lámamadárnak is hívják a mongolok, lévén hasonló sárga árnyalatú, mint a szerzetesek viselete. Története a helytelen céllal elmélkedő szerzetesről szóló buddhista tanmese.

Tibeti tantörténet szól a galamb és a veréb hangjának kialakulásáról. A buddhista keretbe ágyazott mítosz a galamb hangját a jajveszékelő asszonyéhoz, a verébét az imát recitáló szerzetesekéhez hasonlítja.

Földművelő hagyományt idéz a békáról szóló mítosz. Az állatok vetélkedéséből a béka került ki győztesen, maga mögé utasítva a nála rangosabb búbosbankát és kakukkot, s az ő hangjára kezdenek vetni a földművesek.

Csodaszép Enhamgalan kán mítosza. A kánt teljesíthetetlen feladatok (befedni a Szümber hegyet arannyal, feltölteni a Külső tengert liszttel, beborítani a földet selyemmel) elé állító három gonosz megbűnhődik és a bölcs kán által kiszabott feltételt a mai napig sem tudták teljesíteni: "A három gonosz azóta is csak méri, méri a földet, a hegyet, s a tengert. Amelyik a tengert méri, abból lett a föl-le emelkedő pióca. Aki a földet akarta megmérni, abból lett az előre és hátra mászó, araszoló hernyó, amelynek két vége két felé törekszik. Aki a Szümber hegy súlyát akarta megmérni, abból csúf pók lett, amely hol felszalad, hol lecsúszik".

A növények eredetéről szóló mítoszokban leggyakrabban arról esik szó, hogy miért lettek egyes növények örökzölddé. Az örök élet vizét Buddha - más változatban a fecske vagy a holló - az embereknek akarta megszerezni, de mivel az életvíz elcsepegett, nem az embert, hanem a lucfenyőt, csikófarkat stb. tette örökzölddé. A borókáról szóló mítosz az eurázsiai kultúrkörben jól ismert Nagy Sándor legenda részlete. A legendában Sándor (Szulharnaj) keresi az örök élet titkát, de mikor megtalálja, kíséretének egy tagja megértteti vele, hogy mi végre az örök élet, ha szerettei elhalnak mellőle. Ezért Sándor kiönti az élet vizét és az a borókára hullva örökzölddé teszi azt.

A ló

Réges régen, az ember egyetlen kancájával élt egy tóparton. Egy szép napon a kanca megellett, de a kiscsikó nem tudott felállni. Ahogy próbálkozott, hirtelen megcsúszott, beleesett a vízbe és megfulladt. A kanca tőgye begyulladt, így megfejték és összegyűjtötték a tejét. Élt a hegyekben egy csoport elmélkedő szerzetes, akiknek ezek a tóparti emberek rendszeresen juttattak ételadományokat.

- Az egyetlen kancánk, egyetlen csikója így pusztult el. A tőgye begyulladt és amit lefejtünk, különösen finom lett - szóltak a tóparti emberek.

- Hozd ide nekünk! Azt a valamit kumisznak hívják. Most pedig ti, kik erősek és bátrak vagytok, kössetek egy fához kötelet és árkányt - ahogyan így neki készülődtek, nagy porvihar támadt, köd lett és egyszer csak rengeteg mén ereszkedett alá az égből. Az ügyesebbeknek sikerült néhányat befogni közülük. Így lett az embereknek ménesük.

Hogyan lett a ló az ember hátasa?

Annak idején, mikor az ember még nem fogadta társául a lovat, azok ménesekbe verődve, vadon éltek a hatalmas pusztákon. Történt egyszer, hogy egy szarvascsorda, a szilaj lovak földjének határát többször áthágva, lelegelte az összes füvet, mire a lovak haragra lobbanva elkergették őket, majd utánuk eredtek. Azonban hiába üldözték az agancsosokat, nem érték utol a menekülőket. Ettől aztán még nagyobb haragra gerjedtek és megkérdezték azt embert :

- Hogyan tudnánk bosszút állni?

Az emberek a következő választ adták a kérdező paripának:

- Ha elviselnétek a zablát a szátokban, akkor egyikőtöket meglovagolva bosszút tudnánk állni.

- Az a legfontosabb, hogy elégtételt tudjunk venni, a többi meg nem számít! - tanakodtak a derék négylábúak - és szó nélkül követve az ember szavát, tűrve a nyerget és a zablát, elindultak bosszút állni. Útközben jöttek csak rá, hogy időközben az ember hátasává váltak. Az ember - betartva a lovaknak adott szavát - azóta is üldözi a szarvast, hogy bosszút álljon rajta.

Miért hempereg a teve a hamuban?

Régen, amikor Buddha állatneveket adott a hagyományos mongol kalendárium tizenkét évének, tizenegy állat nevét egyből kiosztotta, s amikor az utolsó (vagyis a tizenkettes ciklus legelső) évére került sor, felvetődött a teve és a patkány neve, s vita kerekedett belőle, melyik kerüljön be a tizenkét év közé. Hogy egyikőjüket se bántsa meg, Buddha azt mondta, hogy a két állat maga döntsön.

Azok ketten abban állapodtak meg, hogy az kerüljön a tizenkét éves ciklus elejére, aki másnap reggel először pillantja meg a felkelő nap sugarát. A teve kelet felé nézett, ahol a napnak fel kellett bukkannia, állva várta a napfelkeltét. A patkány felmászott a teve púpjára és nyugat felé nézett, mindig a hegy tetejét bámulta. Amikor eljött a napfelkelte ideje, a kelő nap első sugara először a nyugati hegy csúcsán csillant meg, így a patkány vette először észre a nap fényét. A teve megdühödött, hogy elvesztette a fogadást, felugrott, hogy széttapossa a patkányt, de az beszaladt egy kupac hamu alá és elrejtőzött előle.

Azóta valahányszor csak hamut lát a teve, gyűlöletes ellenségét, a patkányt elemésztendő, széttapossa a hamut, meghempereg benne.

Így került a patkány a tizenkét éves ciklusba és így maradt ki a teve belőle. Bár a teve nem jutott be a tizenkét év közé, a tizenkét év között szereplő minden egyes állat valamilyen tulajdonságát, jellemzőjét viseli a testén. Ezek a következők:

1. Olyan füle van, mint a patkánynak.
2. Olyan gyomra van, mint az ökörnek.
3. Olyan mancsa van, mint a tigrisnek.
4. Olyan orra van, mint a nyúlnak.
5. Olyan törzse van, mint a sárkánynak.
6. Olyan szeme van, mint a kígyónak.
7. Olyan sörénye van, mint a lónak.
8. Olyan gyapja van, mint a juhnak.
9. Olyan púpja van, mint a majomnak.
10. Olyan taréj alakú fejszőrzete van, mint a kakasnak.
11. Olyan combja van, mint a kutyának.
12. Olyan farka van, mint a disznónak.

A teve és a szarvas

Valamikor réges régen a tevének olyan szép, tizenkétágú agancsa volt, mint mostanság a szarvasnak. Ezen kívül volt neki dússzőrű, hosszú farka is. Abban az időben a szarvas szarvatlan, kopasz homlokú volt, a lónak pedig alig volt valami kis kurta farka. A teve nagyon büszke volt hatalmas, szép szarvára, és az arra járókkal mindig megcsodáltatta azt.

Egy szép napon a teve lement a tó partjára vizet inni. Ám az ivásnál sokkal jobban törődött a víztükörben látszó képmásával, s azt nézegetve, hatalmasságával büszkélkedve álldogált a tó partján.

Éppen ekkor jött ki az erdőből a szarvas, s fejét lehajtva szomorúan így szólt:

- Ma este meg kell jelennem az erdei állatgyűlésen. Hogy is mehetnék el oda ilyen csúnya, kopasz fejjel?! Bárcsak, még ha egy órácskára is, ilyen szép szarvakkal mehetnék! Könyörülj meg rajtam, teve, add kölcsön a szarvadat. Holnap, amikor ismét idejössz vizet inni, feltétlenül visszaadom - kérlelte a tevét a szarvas.

Megnézte a teve a szarvast, s valóban szánalomra méltónak, minden fenséget nélkülözőnek, kopasznak találta, ezért levette a szarvát és odaadta neki azzal, hogy másnap feltétlenül visszahozza. A fenséges, szépséges díszt jelentő agancsot a szarvas felöltötte és egy szempillantás alatt eltűnt vele az erdőben.

Útközben a szarvas találkozott a lóval, s amikor az megkérdezte, honnan vette szarvát, a szarvas elmondta neki a történteket. A ló is szeretett volna valami szép díszt szerezni, ezért odament a tevéhez és elkérte tőle a farkát. A jólelkű teve kötélnek állt, s farkat cserélt a lóval.

Múltak a napok, egy év is eltelt, a szegény teve mégsem tudta visszaszerezni sem a szarvát, sem a farkát. Ha az említett állatokkal találkozik, a teve mindig eszükbe juttatja, hogy megígérték, visszaadják a szarvát és a farkát, de azok csak nevetnek rajta, sőt, a szarvas még hozzá is teszi:

- Majd akkor adjuk vissza őket, ha a vadkecske szarva az eget éri és a teve új farka a földet verdesi.

Azóta minden egyes iváskor, amikor a teve meglátja a vízben kopasz ábrázatát, szégyenében elkapja a fejét. Továbbá, néhány korty után mindig ennek vagy amannak a hegynek a csúcsát nézegetve álldogál. Ez állítólag azért van, mert reménykedve várja a szarvast, hátha elhozza a szarvát. A szarvas agancsa minden évben egyszer lehullik. Ez azért van így, mert azt eredetileg nem a szarvasnak adták, hanem a tevétől ravaszkodta el.

Miért hosszú a szamár füle?

Egyszer régen Buddha elhatározta, hogy számos állatnak fület ad. A szamár hallotta ezt meg leghamarabb, és így, mivel ő ért oda legelébb, a legnagyobb fület ő kapta. A teve büszke állat lévén másokkal csodáltatta testét és így beszélt:

- Buddha tudja, hogy én milyen nagytestű vagyok. Biztosan nekem hagyja meg a legnagyobbat. Hogy az állatok csodálhassák nagyságát sietség nélkül lépkedett oda, ahol azok összegyűltek és olyan fület kaptak, amilyent elképzeltek a maguk számára. Ám mire a teve odaért, számára már csak egy pár szamárhoz illő hitvány fül maradt.

A teve ezt látva, megvetően így szólt:

- Ó Buddha, nekem csak ilyet hagytál, ezzel engem az állatok szégyenévé teszel - mondta és elfordult.

Így szólt erre Buddha:

- Ha elveszed, elveszed - ha nem, nem - és ledobta a füleket. Mivel a teve éppen elfordult, a fülek fordítva ragadtak a fejéhez. Így a teve füle egészen más, mint a többi állaté.

A medve (1.)

A medve réges régen egy Karabti nevű halandó kán volt. Egyszer ez a kán ezt parancsolta egy árva fiúnak:

- Keresd meg és hozd el Erlig kán rókaprém kalpagját!

- De hogy találom meg? - kérdezte a fiú Karabti kánt.

- Menj oda és küzdj meg csatában azért a kalpagért, majd pedig ragadd el! - mondotta a kán. Így az árva legény elment, hogy elragadja Erlig kán rókaprém kalpagját, s amikor odaért, fennhangon kiabálni kezdett. Rivalló hangja száz ember hangjaként, s száz ló patájának dobogásaként szólott. Az fiú tudta, hogy Erlig kán ettől megriadt, így gyorsan elragadta a süveget és már menekült is.

- Miért ragadtad el a kalpagom? - kérdezte Erlig kán.

- Karabti kán parancsolta, hogy raboljam el - válaszolta a fiú. Erlig kán pedig imigyen szólt:

- Karabti váljék medvévé, s asszonya disznóvá!

Így vált medvévé Karabti kán.

A medve (2.)

Egyszer réges-régen élt egy nagyon erős vadász. Mivel senki sem tudta őt legyőzni, Buddha elvette a hüvelykujját, s így erejét vesztve medvévé változott. Minthogy a medve tulajdonképpen ember, az emberhez hasonlóan a hátsó két lábán jár, ismeri az emberi nyelvet, s a vadászok szerint furfangos állat. A medve magzatát medvebocsnak hívják. A vadászok nem ejtenek el olyan medvét, melynek bocsai vannak. Ha ilyen medvével találkozik a vadász, a medve vacka fölé kerül, s egy villás bottal böködi:

- Ha van bocsod, hozd elő! Ha nincs bocsod, magad gyere ki! - kiabálja. A medve az ember szavára kijön, s előhozza a bocsát.

A medve alapvetően könnyen szülő állat. Mivel könnyen szül, a vadászok levágják, s elviszik a nősténymedve mancsát, hogy segítsen, mikor szülnek az asszonyok.

Ha egy vadász medvére akad és még nem sikerült megtöltenie kovás puskáját, így szól hozzá:

- Vitéz készülj!

Karjával verdeső mozdulatokat tesz és miközben a medve utánozza, megtölti puskáját.

Az ember és a medve hasonlóságának még egy jele, hogy a nősténymedve ágyéka és az asszony ágyéka nagyon hasonló. Ezért van az, hogy mikor megölnek egy nősténymedvét, nem engedik a fiatalokat odamenni és megnyúzni. Azt tartják ugyanis, hogy ha egy legény meglátja a nősténymedve ágyékát, kitör belőle a nevetés, s addig nevet, míg a mája le nem szakad, s meg nem hal. Ezt nevezik Dzsigmid betegségének. Emiatt van a mi vidékünkön az a mondás, hogy "a láz, súlyos betegség - a nevetés, Dzsigmid betegsége".

A medve (3.)

Egy szegény kádár egy edényhez abroncsot akart készíteni, ezért elment a nagy tó egyik szigetére és ott megpillantott egy abroncsnak való vörös fűzt. Amint a kádár odaért, hogy kivágja, az megszólalt:

- Ne vágj ki engem! Minden kívánságodat teljesítem.

Erre így szólt a kádár:

- Jól van, nem váglak ki. Tegyél engem gazdag kereskedővé! - mondta és tüstént gazdag is lett. Azután kis idő elteltével újra eljött a vörös fűzhöz: azt kívánta, hogy tegye őt kánná. Kérése szerint kánná lett. A kánná lett kádár kánasszonyával egy ekhós szekéren ülve, katonák kíséretében jött a vörös fűzhöz kivágatni azt. A katonák kánjuk parancsa szerint készültek kivágni a fűzt, amikor az megszólalt:

- Nézzétek a kánt és a kánasszonyt! - mondta. A katonák hátranézve látták, hogy a kán és felesége medvévé válva az erdőbe menekül. A katonák ettől megrémülve nem vágták ki a vörös fűzt és szétszéledtek. Ezért beszélték azt egykor a burjátok, hogy a medve kán volt. Ha egy ember a pusztában medvével találkozik s azt mondja:

- Kán, engedj utamra! - akkor a medve visszafordul.

A farkas

Egyszer régen Buddha mester felosztotta az állatok eledelét és italát, de a farkast valahogy kifelejtette. Amikor Buddha ezt észrevette, a következő eledelt rendelte neki:

- Minden száz juhból egyet megehetsz, most pedig menj!

A farkas miközben elment, ezt gondolta: "Hogyan, százból egyet hagyhatok csak meg?" Ezért a farkas, ha bárányok közé megy, akkor is sokat széttép közülük, ha nem eszi meg azokat. Egy éjszaka annyit fut élelemkeresés közben, mint öt mén. Mikor a vadász farkast ejt el, bőrét lenyúzza, nyolc inát elvágja. Ha nem vágná el ezt a nyolc inat, akkor olyan félelmetes élőlényként kelne életre, amelyet nem fog a puskagolyó sem.

A róka

Egyszer régen Buddha mester hatvanegy ravaszságot alkotott. A róka nagyon igyekezett ezt a sok ravaszságot mind megszerezni, de Buddha elhatározta, hogy a hatvanegy fortélyt a kétlábúnak adja. A rókának az ember után csak hatvan ravaszság jutott. Az embernek így egy fortéllyal több van, mint a rókának, ezért vadászik rá és öli meg. Mivel a róka alulmaradt ravaszságban az emberrel szemben, halálakor átkot mond rá. Azóta az ember - félve az átoktól - mikor megöli a rókát, fél szemét behunyja, hogy az ne ismerje fel.

A kutya

Réges-régen Buddha mester agyagból két embert készített. Miközben kis időre elment, az ökör szarvával a kulcscsont mentén kihasított egy darab agyagot, s az leesett. Ebből a lehullott agyagból lett a kutya. "Drágakő emberi testbe születve jó sorsom lett volna, de az ökör attól elválasztott, s kutyává tett!" - gondolta a kutya és megharagudott az ökörre. A mongolok azt mondják: "igazmondó embernek ember az ellensége, ökrön lovagló embernek kutya az ellensége", s ez pontosan így is van. A kutyát emberi születésünek tartják, ezért mikor elpusztul, levágják a farkát, s a szájába egy darab juhhúst, a farkát vagy vajat tesznek, hogy találja meg a régi születését. Mivel a kutya, ha elpusztul, emberként születik újjá, a férfiak nem is bánkódnak a halálán.

Az öregek azt mondják: "Nekünk mongoloknak agyagból való a testünk. A kutya az emberből leszakadt darabból jött létre, így az emberi nemzetség és a kutya nemzetsége hasonló." Ezért tartják azt, hogy az ember törött csontjára kutyacsont a jó.

Miért hasadt a nyúl szája?

Réges-régen a legidősebb nyúl összes társát összehívta:

- A világ többi állata meg tudja félemlíteni valamely másikat vagy fortéllyal védi meg életét. Nincs hozzánk hasonló szánalmas állat e világon. A fák lombját mikor szellő fújja, mintha tüdőnk-szívünk köpnénk ki, eszünk vesztve úgy félünk. Mi a többi állatnál gyengébbnek születtünk. A legutolsó féreg sem fél tőlünk! Testvéreim, ennél a rettegő, gyötrelmes életnél az is jobb, ha kútba öljük magunkat! - mondta, majd a többiekkel együtt szomorúan elindult. Ekkor egy szarka tévedt arra, s igencsak elámult:

- Csör-csör, nyulaim, mi történt? - kérdezte, de azok semmit sem szóltak. A szarka újra próbálkozott:

- Csör-csör, miért vagytok ilyen szomorúak? Mondjátok el nekem! - kérte őket. Az egyik idős nyúl elmondta az igazat:

- Mi a többi állattól rettegve élünk a világon. Olyan állat, aki tőlünk félne, egy sincsen! Épp arról beszéltünk, hogy inkább kútba öljük magunk, minthogy így éljünk!

- Hogy gondolhattok ilyen ostobaságot?

- Miféle ostobaságot? Ilyen a mi valódi életünk.

- Ha így áll a dolog, lapuljatok most meg! A juhász idetereli a juhait, hogy megitassa őket a kútból. Mikor a juhnyáj mellettetek megy el, pattanjatok fel, s ugráljatok szerteszét, majd nézzétek meg mi lesz! Ha így tesztek, megláthatjátok az igazságot! - mondta a szarka, s elrepült.

A nyulak a szarka szavai szerint elrejtőztek a bokrok alatt, s ahogy a juhnyáj melléjük ért, hirtelen felugrottak. Mikor visszanéztek, látták, hogy a juhok megbokrosodva egymást tapossák, s a juhász ostorát lóbálva, ordítva fut, hogy megállítsa őket. A nyulak ezalatt bámulva álltak:

- Hogy megijesztettük ezt a sok juhot a gazdájukkal együtt! Milyen érdekes! - mondták, s hátsó két lábukra ülve harsányan nevettek, és nevettek és csak nevettek. Addig nevettek, míg fel nem repedt mindegyikük felső ajka. Azóta van a nyúlnak hasított szája.

Miért csíkos a tigris?

Egyszer a régi időkben egy megöregedett, megvénült tigris így szólt a fiához:

- Fiam, az erőddel büszkélkedve, embernek nevezett állatot meg ne közelítsd! - ezek után kilehelte a lelkét. Ám az a fiatal tigris magában azt gondolta:

- Milyen állat lehet, hogy ilyen megközelíthetetlen? Csak egyszer próbáljam az erejét! - s azzal elindult megkeresni az embert. Jártában egy bikával találkozott.

- Te vagy az embernek nevezett állat? - kérdezte.

- Én nem ember, bika vagyok.

- Akkor legalább ismered-e az ember nevű állatot?

- Ismerem-e? Nemcsak, hogy ismerem, én bizony az ember szolgája vagyok! Láthatod, az orromban karika van! Ezzel az orrkarikával vezet engemet, és szekeret húzat velem, rajtam ülve jár-kel.

- Akkor hát igen csak nagy erejű állat, ugye? - kérdezte a tigris.

- Á, dehogy! Ha a fejemen lévő szarvakkal erre-arra bökdösök, elszalad.

- Akkor meg miféle furcsa dolog ez? Ezt a hajlott szarvú, széles szügyű, nagy testű állatot hogyan képes szolgájává tenni? - gondolkodott a tigris, miközben tovább ment. Majd találkozott egy tevebikával.

- Te vagy az ember nevezetű állat? - kérdezte.

- Én nem ember, teve vagyok. Te mit akarsz az embertől? - kérdezte.

- Az ember erejét szeretném kipróbálni.

- Ó tigrisem, az ember bizony a legerősebb a világon.

- Akkor biztos szerfölött nagy állat?

- Nem, kicsi lény az ember, hiszen mikor felül rám, letérdelek.

- Te is szolgája vagy az embernek?

- Természetesen. Nézd az orromban a pecket! Az orrkötélnél fogva vezet.

- Ilyen különös dolgot még sohasem hallottam - csodálkozott a tigris.

- Az ember ereje az értelem. Az ilyen értelmes lény bizony ritka - mondta a teve.

- Az embernek nincs testi ereje, termete kicsiny, nem lehet félelmetes állat. Mi lehet az az értelemnek nevezett dolog? Azt elragadom tőle - gondolta és tovább ment.

Az erdőben jártában kifáradva egy favágóhoz érkezett.

- Hol van az ember nevezetű állat? - kérdezte.

- Én vagyok az, mért keresel? - válaszolta ijedten, de magabiztosan az ember.

- Mi!? Ennyi az egész ember? Se bőre, se szőre, tehetetlen élőlény. Egyetlen léptemmel széttaposhatom. Mutasd meg nekem az erődet! - mondta leereszkedőn.

- Tigris uraságom, az én erőm az eszem - mondta a tigrisnek, az pedig arra gondolt, hogy megszerzi az értelmet az embertől.

- Na melyik az, mutasd csak nekem! - mondta.

- Tigris uraságom tulajdonképpen az értelmet itt nem tudom megmutatni önnek, otthon felejtettem, amikor elindultam.

- Akkor menjünk, nézzük meg! - mondta a tigris, s megindultak.

- Tigris uraság, nem követhet engem egész hazáig. Ha a házőrző kutyáim meglátják, csapatostul jönnek, s az élete veszélybe kerülhet. Jobb lenne ha itt várna. - A tigris elmaradt, a favágó pedig néhány lépés után tépelődve megállt.

- Félek - mondta.

- Mitől félsz? - kérdezte a tigris.

- Attól, hogy hátulról megragad engem - válaszolta félve.

- Az ember ilyen félénk, hát miféle ereje lehet? - gondolta a tigris és azt mondta: - Na jó! Kötözz ehhez a fához!

A favágó az övével jól odakötözte a tigrist a fához.

- Tigris úr! Elmegyek és a bölcs értelemmel jövök vissza, csak egy kicsit várjon kérem!

Kisvártatva egy ölnyi száraz faággal tért vissza, amit a tigris mellett halomba rakott.

- Meghoztam az értelmemet. Nézze meg! - és a tűzcsiholóval meggyújtotta a farakást, majd elment. A tigris amikor minden oldarról égni kezdett, rettenetesen megijedt. A szorosan megkötött öv meggyulladt, ettől kilazult, és a tigris a lángok közül kiugorva, életét mentve elfutott.

A tigris bundája megégett, és a tűztől fekete csíkos mintájú lett, ez lett az ára annak, hogy megláthatta az ember bölcs értelmét.

A Mí macska öt fia

Mí, a macskák őse először megszülte a macskát. De mivel az mást, mint egeret nem tudott enni, Mí lenézően azt gondolta: micsoda erőtlen, gyenge állat ez, s megszülte a vadmacskát. Ő sem tetszett azonban neki, s megszülte a párducot. Bár a párduc már valamivel erősebb volt, őrá is megvetően nézett, még erősebb fiat szeretett volna magának, s ezután megszülte a tigrist. A tigris, bár valóban nagyon erős volt, s minden vadállatot le tudott győzni, a vadállatok királyától, az oroszlántól ő is félt, ezért ő sem nyerte el Mí tetszését. Nála is erősebb fiút akart, s megszülte legkisebbik fiát, Fekete fülűt. Fekete fülű félelmetes állat volt, homloka közepén egy nagy szemmel, mellyel óriási távolságra látott el, s olyan erős volt, hogy mikor farkát játékosan meglengette, fákat döntött ki. Hanem születésekor, amint kidugta fejét anyjából, megfordult, s fel akarta falni szülőjét. (Egyes legendákban, ill. mesékben miután Fekete fülű megszületik, fel is falja anyját, de mivel ezzel egyedül marad életben, nem tud tovább szaporodni - a ford. megj.) Mí alig tudott elmenekülni, de tanult a leckéből, s ezután csak macskákat szült.

Csengettyű a macska nyakán, avagy a macskaláma

Valaha rég élt egy láma, aki a meditációnak szentelte magát. Élt vele egy macska is. Egy nap a macska ellopta a láma dohányszelencéjét, de a láma utána eredt és visszavette tőle. Másszor a macska elcsente a láma olvasóját és bebújt vele egy lyukba. A láma kilógó farkánál fogva megfogta a macskát, és egy csapással levágta a farkát.

Akkor az elűzött macska vándorútra indult. Ment-mendegélt, míg egy olyan helyre nem ért, ahol sok egér és patkány lakott. Ott szépen elhelyezkedett és az olvasót a nyakába akasztotta. Egy nap sok egér jött arra, de a macskához nem mertek közeledni, kikerülték.

- Ne féljetek tőlem, mert én gelüng macska vagyok. Megtanítalak titeket a legtisztább Tanra, arra, hogy az élőlények hogyan kerüljék el az új életet, az újjászületést. Gyertek csak, gyertek! - szónokolt a macska. Akkor az egerek közelebb jöttek és hallgatták a tanítást. Eltelt jó pár nap, amikor az egerek és patkányok kánja, Hücsin Tuszt, azaz Segítő Erő így szólt:

- Hej, ez a mi mesterünk bizonyára felfalt közülünk néhányat. Az ürülékében szőrt és csontokat találtunk. Hozzatok otthonról egy csengettyűt.

Kerítettek is otthonról egy csengettyűt. "Mesterünknek ékszert adományozunk" mondták, s a csengettyűt a macska nyakába akasztották. Hücsin Tuszt pedig így szólt egereihez, patkányaihoz:

- A mai tanítás végeztével libasorban indulunk haza. De ha a csengettyű megszólal, mindenkinek "Hátra arc!"

Mikor a tanítás befejeződött, az egerek és patkányok elindultak szépen sorban egymás után. Hirtelen megszólalt a csengő, valamennyien megfordultak, s mit láttak? A macska elkapott egy egeret, s éppen föl akarta falni.

- Ez a mi álnok mesterünk farkashoz hasonló. Mivel hittünk hazug szavának, megfogyatkoztak szegény egereink és patkányaink sorai. Bizony, nagy kárt szenvedtünk - szólt Hücsin Tuszt, s az egerek, patkányok mind más vidékre költöztek onnan.

"Mindez nem történt volna meg, ha az ürülékemet a föld alá rejtem" - morfondírozott szomorúan a macska. Úgy mondják, azóta el is dugja ürülékét, beássa a földbe.

A denevér

Amikor Hangardi még nem volt a madarak kánja, a madarak elhatározták, hogy az lesz a kán, aki a legmagasabbra tud felrepülni, s onnan a leggyorsabban tud leszállni a földre. A denevér melléhez ölelt egy követ, s Hangardi hátára telepedett. Hangardi ezt észre sem vette és a többi madár sem fogott gyanút, hanem csak egymást túlszárnyalva repültek egyre magasabbra. Hangardi az összes madár fölé ért:

- Van nálam magasabban valaki? - kiáltotta el magát.

- Én vagyok! De most éppen alábukom - mondta a denevér, és a kövét szorosan magához ölelve felugrott Hangardi hátáról és sebesen leszállt a földre.

Ezután a denevérnek soha többé nem kellett dolgoznia és kiváltságokat is kapott. A madarak fészket készítettek és odaadták neki. Így a madarak fészkét ma "Denevér fészek"-nek nevezik.

Azután sok év telt el, és Hangardi megöregedett. Azt akarta, hogy utódja legyen és feleséget vett magához.

Éhínség idején minden étel ízlik
Élemedett korban minden asszony tetszik

- mondja a mondás és bizony Hangardi úgy is szerette és csodálta a feleségét, mintha a világ legszebb asszonya volna. Amit a feleség szólott, a madár kán pontosan követte.

A királynő egy csöppnyi gyermeket hozott világra.

- Most pedig mit tegyek? - kérdezte Hangardi.

- Egyszem gyermekemnek készíttess egy olyan bölcsőt, amelynek nincs párja a földön! - mondta a királynő.

- Milyen legyen? - kérdezte a madarak kánja.

Csináljam korallból, igazgyöngyből,
Csináljam az egészet tiszta aranyból,
Készüljön színezüstből,
Kemény szantálfából?

- A Földön már van arany és ezüst bölcső is - mondta a királynő. - A bölcső olyan dologból készüljön, amely a gyermek káni származásához illő.

- Akkor a madár mely részéből készüljön? Tollából, melléből, csontjából, bőréből, mondd meg nekem kedvesem! Ha madárcsőrből készül, hatalmas méretű és valóban erős, szépséges bölcső lesz - mondta Hangardi, és parancsával, hogy az összes madarat hívatja, széltébe-hosszába követeket küldött. Miután megjöttek, a csőrüket kilyukasztotta, és az összest sorban felfűzte. A megjelent madarakat számbavette, és látta, hogy az összes madár eljött, de a denevér nincs jelen. Hangardi dühében fortyogva külön futárt küldött, hogy a denevért gyorsan megfogja és eléhozza. Amikor Hangardi követe odaért, a denevér meghallgatta a kán parancsát, majd tisztelettel így szólt:

- Én ezen a három napon három nagy kérdésen gondolkoztam, de az idő nem volt elég. Magamban azt gondoltam, hogy holnapra befejezem a gondolkodást és majd akkor odamegyek. Így visszafordultam.

- Három teljes napon át törtem a fejem a három nagy kérdésen, s most, hogy úgy-ahogy a végére jártam eljöttem - mondta a denevér feldúlt arccal, amikor megérkezett.

- Mondjad gyorsan mi az a három kérdés! - kérte Hangardi.

- Először azt számoltam, hogy a világban az éjszaka vagy a nappal több-e?

- Aztán melyik a több?

- Ha a hajnali sötétséget és a borús nappalokat is a sötéthez számolom, akkor éjszaka jóval több van.

- Á, szóval ez így van! Na, és min gondolkoztál másodjára?

- A Földön döglött madár vagy élő van-e több? Ezen töprengtem. Ha az alvó madarakat a döglöttekhez számolom, akkor döglött van több.

- Ez is így van! Harmadjára min gondolkoztál?

- A világon hím vagy nőstény madárból van-e több? Ezen gondolkoztam. Ha a nőstényük által irányított hímeket a nőstényekhez számolom, akkor nőstény madárból jóval több van.

Hangardi a denevér szavait hallván elszégyellte magát, hogy kilyukasztotta és felfűzte a csőröket, és az összes madarat szabadon engedte és elküldte. Így a madarak fészket raknak a fiókáik részére és nem készítenek nekik bölcsőt. De mivel Hangardi az összes madarat felfűzte, a madarak csőre lyukas lett, s mivel a denevér orrát nem kötötte a többiekéhez, az ő orra teljesen ép maradt. Így emlékszem.

A sas

Nagyon régen a sas ember volt. Egy fiatal, szép sámán sassá változott, és nyugatra repült, aztán visszatérve szállására újra felvette eredeti ember alakját. Később ismét sassá változott, és keletre repült. Ott sok baj érte, majd onnan a szállása felé repült. Mivel megéhezve tisztátalan dögöt evett, hazatérve nem tudott visszaváltozni emberré és sas maradt. A sas a burjátok védőszelleme lett, nagyon tisztelik, ezért nem lehet rá lőni. Ha egy ember két sas közül az egyiket elejti, akkor az életben maradt sas, egész éjszaka repülve, Olihon szigetére megy. Ott társát megtalálja majd másnap, s az emberek láthatják, hogy újra kettesben repülnek.

A kánya és a hantmadár

Réges régi időkben a kánya és a hantmadár elmentek, hogy mindenféle szép dalt tanuljanak. Szálltak, szálltak, s a széles síkság közepére értek, egy kőre ültek. Sokféle érdekes szép dalt hallottak, a hantmadár csúfolódva utánozta ezeket, s jó sokat meg is tanult. Hanem a kánya eközben szundikálva üldögélt, s végül elaludt. Amikor az alvásból felébredt, egy anyjától akkor született csikó nyerítése hallatszott. Így aztán a kánya csak a csikó nyerítését tanulta meg. Ezért van az, hogy a hantmadár úgy füttyöget a csikónak, mint az ember, úgy csilingelteti a hangját, mint a furulya, sokféleképpen szépen csipog, míg a kánya csak a nyerítő csikóhoz hasonló hangot tud kiadni.

Tódoj vadász

Réges-régen egy Tódoj nevű vadász fogadást kötött Geszer vitézzel, hogy melyikük tud pontosabban lőni az íjjal. Tódoj vadász megcélzott egy arra repülő vak kányát, de nem tudta elejteni, csak a farkát találta el. Ezután a vak kánya farka villás alakú lett. Elvesztett tehát a fogadást Tódoj vadász, szényenében levágta hüvelykujját, s így szólt:

Fekete verejtéked hullató,
Kemény csontod puhító
ételed leszek!

Majd egy lyukba bújt.

Miért sárga a bagoly szeme?

Régen Buddha nem fedte be éjszakára a kereksátra tetőablakát, és a mécseséből minden éjszaka eltűnt a vaj.

- Vajon miféle élőlény kapott rá? Biztosan egy szárnyas állat, aki beröpül a tetőkeréken át, és megeszi a vajat a mécsesemből - mondta, és összehívta a szárnyas élőlényeket.

- Ki az közületek, aki lopja s megeszi a mécsesem vaját? - kérdezte.

Így szólt ekkor a denevér:

- Én nem ettem belőle. De tudom, ki az, aki megette.

Ekkor a bagoly, akit sárga madárnak hívnak, rádüllesztette a szemét a denevérre, hogy megijessze, és gúnyosan nevetve így kiáltott: Húha! Ah-hah-hah-ha! Uh-huh-huh-hu!

A bagoly dülledt szeme láttán megszólalt a varjú:

- Nézzétek csak, nézzétek! Sárga legyen a szeme annak, ki a sárga vajból lopott.

És azóta sárga a bagoly szeme, és azóta engesztelhetetlen ellenségek a varjúval.

A kuvik éneke

Réges régen egy gazdag családban élt egy irigy leány. Mikor ez a leány tizenöt éves lett és férjhez ment, a lakodalomra rengeteg ember érkezett, s az összes húst megették, az összes pálinkát megitták, egyszóval mindent elpusztítottak. Az irigy leány erre haragra gerjedt, s az éjszaka elfutott, bebújt egy folyóparti fa odvába, majd sírva énekelni kezdett. Így szólt keserves dala:

Szakajtónyi húsomat,
Szagos-ízes ételem,
Kövér birkám szegycsontját
Közel húzva én eszem!
hu-hu-hu

Tarka selyem kelmémet,
Tavaszi szép köpenyem,
Anyám egyszem lányaként
Azt is csak én viselem!
hu-hu-hu

Foszlott irha takaróm,
Formás, büszke udvarlóm,
Puha, fehér hajlékom
Pusztán élve megtartom!
hu-hu-hu

- így dalolt sírdogálva, míg meg nem halt.

A saját haragjába fulladt leány lelke kuvikká változott, s éjjelente sírdogálva énekel a szállás mellett egy faodúban. Egy nap észrevette a szállásról egy kisgyerek és gúnyolni kezdte:

Deres kuvik, szíve bús,
Derekánál tollatlan,
Sima képe foltos, csúf,
Sírdogálva álmatlan!

- mondta, s a kuvikot egy fa odvába kergette, majd otthagyta és hazament. Attól kezdve a kuvik éjszakánként sírdogál, nappal pedig elrejtőzve alszik. Mikor a kuvik fázik a hideg éjszakákon, meleg helyért esedezve hívogatja a hegyek-vizek gazdáit és így énekel:

Mokány, irigy kuvikként,
Mohó vágyam átkozom,
Kopasz szürke kuvikként,
Komor éjen fázlódom.
hu-hu-hu

Megvirradó hajnalkor
Meleg fészket építek!
Gonosz hideg múltakor
Gondtalanul élhetek!
hu-hu-hu

Virradat után azonban a napsütésben melegedve elfelejti a fészekrakást és egész nap csak alszik. Mikor felébred, újra fázik és éhesen dalol egy meleg vacokról.

A holló

Ha délelőtt látni ilyen madarat, azt szerencsés előjelnek tartják. Méghozzá azért, mert a holló délelőtt Buddha, délután a sulmasz-démon küldetésében jár. Ilyen kettős természetű élőlény. Ezért, ha az ember délelőtt találkozik vele, az jót jelent. Az emberek mégsem becsülik eléggé. Mostanában a holló és a bagoly egymás esküdt ellenségei, nappal a holló békétlenkedik a bagollyal, éjjel pedig a bagoly zaklatja a hollót, egymás tollát tépdesik.

A varjú

A szárnyasok királya, Hangarid megparancsolta minden madárnak, hogy neki adót fizessen. Bár néhányan teljesítették a parancsot, a legtöbb madár nem fizetett. Közöttük volt a varjú is. A szárnyasok királya megharagudott és megparancsolta, hogy az ellenszegülőket vigyék elébe. Ezek között a varjú volt az első.

- Téged már régóta ismerlek. Te utolsó, semmitől vissza nem riadó, piszkos tolvaj vagy! - fenyegette.

- Miért, miért? - kérdezte nyeglén a varjú. Ha én nem lettem volna, minden madár teljesen vak lenne. Vak állatoktól te hogyan tudnál bármilyen dolgot is elvenni - szólt és a madarak csapatából kiválva elment. Mivel a varjú a madarak szemét gyógyító orvos volt, mostanáig ő él a legtovább és ő lát a legmesszebbre.

Már régóta úgy tartják, hogy a varjú szemének könnye a vak és a rossz szemű embereken segít.

A fecske és a dongó

Egyszer régen, a szárnyasok kánja, Hangardi, hogy megtudja, melyik állat húsa legfinomabb a földön, hivatta a fecskét és a dongót.

- Ti ketten körberepülvén ezt a világot, tudjátok meg, hogy melyik állat húsa a legfinomabb, s gyertek vissza - mondta.

A fecske és a dongó a parancs szerint elindultak. Mivel aznap derült volt az ég, sütött a nap, és meleg volt, a fecskemadár, kán urának parancsát feledvén, szálldosott a kék égen, jókedvűen énekelt és csiripelt, a napon sütkérezve röpködött. A gonosz dongó azonban minden állatot megcsípett, amellyel csak útján találkozott, s megízlelte meleg vérüket. Így aztán a nap lenyugodott, s ők ketten visszaindultak. A megbeszélt helyen találkoztak, s a Hangardihoz vivő úton kérdezi a fecske a dongótól:

- Mit tapasztaltál, melyik állat húsa a legfinomabb?

- Úgy találtam, hogy az ember húsa a legízletesebb. A mi tisztelt kán urunk most emberhússal fog táplálkozni - felelte a dongó.

Sajnálkozott, kesergett a fecskemadár, s azon gondolkodott, hogy hogyan tudná megmenteni ezt a szegény emberiséget, majd rájött a megoldásra.

- Hogyan tudtad te megízlelni az ember vérét? - kérdezte.

- Ugyan, az semmiség. A fullánkommal megszúrtam, nyelvemmel pedig megízleltem a vérét - felelte a dongó.

- Melyik az a te nagyszerű ízlelő nyelved? - kérdezte a fecske.

Amikor a dongó száját kitátva nyelvét megmutatta, a fecske a dongó nyelvét kitépte. Azóta a dongó nem tud beszélni, csak zümmögni.

Így aztán a madarak kánjához érve a dongó el akarta mondani sérelmét, zümmögött, ahogy csak tudott, de semmit sem tudott mondani.

- Mit zümmög ez itt? Semmit sem értek! - mondta haragosan a madarak kánja. - Fecske, te mondd! Kinek a húsa a legízletesebb?

- Legízletesebb a kígyó húsa - mondta a fecske.

A madarak kánja, a fecske szavát igaznak vélvén kígyóhús-evővé vált. Mára Hangardi leszármazottai közül csak a kánya maradt, aki kánjához hasonlóan a kígyó húsát szereti enni.

Mivel a fecskemadár szívességet tett az embernek, azóta közel mehet hozzá, s fészkét kereksátor alakúra építi.

Miért rövid a fürj farka?

Egyszer régen a csíkos-tarka szarka egy ágas-bogas fán ült fészkén békén-boldogan és három tojást tojt. Egy nap a furfangos róka érkezett nagy trappolással a szarka fájához és így szólt a csíkos-tarka szarkához:

- Hé! Sádzgaj! Sádzgaj! Adj nekem egyet a tojásaidból!

A szarka elgondolkodott, majd így válaszolt:

- Nemrég tojtam három gyönyörű tojásomat, miért adnék belőle?

A róka erre megharagudott, és magas hangon ezt kiabálta:

- Ha nem adsz a tojásaidból, akkor én:

Bozótosból porvihart kavarva érkezem
Fűzfádat tövestül kiöklelem
Rissz-rossz, töredezett tojásaidat megeszem
A szikla felől vágtatva jövök
Szilfádat kettétöröm
Töredezett, rissz-rossz tojásaidat megeszem.

A szarka ezt meghallotta, elgondolkodott, nagyon megijedt, de mit volt mit tenni, odaadott egyet a tojásokból. Két tojását álomba ringatta, ő pedig erőtlenül, sírva feküdt fészkén. Másnap ismét jött a róka:

- Hé! Sádzgaj! Sádzgaj! Add nekem az egyik tojásodat! - kiabálta.

- Már csak két kis tojásom maradt, hogyan adhatnék neked belőle? - mondta a szarka, mire a róka ismét nagy hanggal így kiabált:

Bozótosból porvihart kavarva érkezem
Fűzfádat tövestül kiöklelem
Rissz-rossz, töredezett tojásaidat megeszem
A sziklától vágtatva jövök
Szilfádat kettétöröm
Töredezett, rissz-rossz tojásaidat megeszem.

A szarka szenvedett nagyon, de nem tudott mit tenni, odaadta egyikét a rókának a két megmaradt tojásából. Egyetlen egy tojása maradt már csak, búsulva-bánkódva sírt, mi lesz akkor, ha még egyszer eljön a róka, amikor egyszer csak a fürj röppent oda és azt kérdezte:

- Sádzgaj anyó! Sádzgaj anyó! Miért sírsz?

- A rossz, tolvaj róka eljött és megette két tojásomat, holnap újra eljön és attól félek, hogy megeszi magnak maradt utolsó tojásomat is! - sírta a szarka.

- Sádzgaj anyó! Sádzgaj anyó! Emiatt ne szenvedj! Ha újra eljön a róka ezt kérdezd tőle:

Bozótosból porvihart kavarva érkezel,
Szürke lovad hol van?
Fűzfát tövestül kiöklelő,
Szarvad hol van?
Szikla felől vágtatva jössz,
Fekete farkú fakó lovad hol van?
Szilfát kettétörő
Szarvad hol van?

Azt, hogy ki tanított erre, ne mondd el neki! - mondta a fürj és elrepült.

Másnap jött is sietve a róka és kiabált felfelé a fára:

- Hé, szarka, szarka! Adj egyet a tojásaidból!

A szarka így válaszolt:

A tojásaimból nem adok!
Bozótosból porvihart kavarva érkezel,
Szürke lovad hol van?
Fűzfát tövestül kiöklelő,
Szarvad hol van?
Szikla felől vágtatva jössz
Fekete farkú fakó lovad hol van?
Szilfát kettétörő
Szarvad hol van?

Azt nem mondta el, hogy ki tanította így ki. Másnap a róka visszatért a fához és azt kérdezte a szarkától:

- Ki tanított arra, hogy így válaszolj nekem?

- A fürj - válaszolta a szarka.

A róka, szimatolva, keresve szaladgált sok-sok napon át a füzesben, hogy megfogja és megegye a fürjet, míg egyszer csak a bokorban elkapta. Amíg a szájában tartotta, a fürj így szólt:

- Róka úr! Róka úr! Ha meg akarsz enni, hát egyél! De azt tudnod kell, hogy az erényes állatok úgy esznek, hogy szép, nagyra nyitott szájjal hamm-hamm rágnak, az erény nélküli, rossz állatok pedig csak nyimmegve-nyammogva csámcsognak.

A róka, miközben a fürj a szájában vergődött, elgondolkodott a hallottakon és megörült, hogy ő az erényes állatok közé tartozik. Nagyra nyitotta a száját, hogy jó nagyot harapjon a fürjből, de a fürj huss kirepült a róka pofájából. A róka a madár után kapott, de csak a farka végét tudta leharapni. Így lett a bölcs és bátor fürjnek rövid a farka.

Az ásólúd

Egy aszkéta láma élt a sziklák közt. Egyszer egy bűnös, halandó vadász arrafelé járván hegyi juhra vadászott. Ahogy meglőtt egy vemhes anyajuhot, az megugrott, és hirtelen kiesett belőle a báránya, és mindkettő meghalt. Ezen a vadász nagyon-nagyon bánkódott. Hosszú, fekete puskáját kettétörte egy sziklán, és egy sziklacsúcsra hágott, hogy onnan magát levetve meghaljon. Ám nem esett le, hanem szépen emelkedett egyre feljebb s feljebb az ég felé. Az aszkéta láma is látta a gyarló vadász égberagadását, és így gondolkodott:

- Ha ez a gyarló az égbe ragadtatott, velem miért ne történhetne meg? - Ezzel ő is leugrott a szikla tetejéről. Azonban nem emelkedett sehova, hanem beleesett az alant hullámzó tóba, és ásólúddá változott.

Az ásólúd sárgás-pirosas színét azért kapta, mert előző életében lámaként is ilyen színű ruhát kapott.

A pelikán

Garuda kán egyszer egy kegyetlen, veszett démonasszonnyal élt együtt. Egy alkalommal az asszonya így szólt a kánhoz:

- Emeljünk tornyot a madarak csőréből.

A kánnak tetszett a dolog, ezért megparancsolta, hogy gyűjtsenek össze minden madarat. Amikor ezt így megcselekedték, átszurkálták a csőrüket, és készültek levágni, de a pelikánnak hiába üzentek háromszor is, az csak nem akart eljönni. Végül aztán, az utolsó nap késve megérkezett. Az asszonya mikor meglátta, mérgében megparancsolta, hogy a nap járásával ellentétes irányba háromszor tekerjék meg a pelikán nyakát. De végül is csak egyszer csavarták meg, ezért van a pelikánnak olyan furcsán lehajló nyaka.

Miért mondja azt a kacsa, hogy háp-háp?

Nagyon régen Buddha, az élőlényeknek szerveket osztott szét. A kacsának egy hatalmas nemiszervet adott. A kacsa ezt meglátva azt mondta: háp-háp, s eltelve büszke örömmel, szerette ezt a nagy nemiszervet. Ez időtől kezdve a kacsa büszkén mondja háp-háp, és a nagy nemiszerv miatt jár így, totyogva.

Miért kesereg búgva a galamb, és miért csiripel a veréb?

A galamb és a veréb Tibet felé repültek. Tibet határán leültek egy jurta tetejére, hogy megpihenjenek. Egy kicsit üldögéltek, pihentek, s már készültek volna továbbrepülni, amikor a jurtában felhangzott egy jajgató-kesergő női hang.

A galamb így szólt:

- Ezt az embert istápolni kéne.

Mire a veréb:

- Nincs rá időm. Sietek, hogy megnézzem, hogy élnek, imádkoznak a tibeti lámák.

S huss, a veréb továbbrepült. A galamb pedig ott maradt a beteg asszonyt vigyázni.

A veréb megérkezett Tibetbe. Egy kolostor tetején építette fel ideiglenes fészkét és figyelte, hogyan imádkoznak a lámák.

Egy hónap múltán a galamb és a veréb ismét találkoztak: kinyitották a szájukat, beszéltek egymáshoz, de nem értették egymás szavát. Hogy miért? Azért, mert a galamb, amikor megszólalt, mindig azt búgta, hogy "uhú, uhú", míg a veréb állandóan csiripelt. A galamb nem tudta elfelejteni a beteg asszony keseregve jajgató hangját, míg a veréb fülében a reggeltől estig érthetetlen imákat zsolozsmázó lámák "dzsir, dzsir" szava visszhangzott.

Ezért van az, hogy a galamb és a veréb mind a mai napig nem értik egymást.

A béka

Egyszer, réges-régen, amikor eljött a tavasz, a Világszellem a Középső Világra érkezett, ahol egy tó partján a hal, a sündisznó, a kakukk, a búbosbanka, a holló és a gerle sok más élőlénnyel együtt beszélgettek, amikor egyszer csak a béka kiugrott a tóból a hal mellé.

- Ó, béka uram! Tavasz lett, minden élőlény örvendezik, te miért csak ilyen későn bújtál elő a vackodból? - kérdezte a hal, de a béka lassan lehunyta szemeit és nem szólt egy szót sem. A Világszellem ezt kérdezte:

- Földnek gazdái! A tavaszi meleg beköszöntét ki tudatja veletek? Ki mondja el a kétlábúaknak, hogy itt a meleg tavasz? - Erre a búbosbanka pettyes bóbitáját illegetve-billegetve így szólt:

- Ki lenne más, mint én! Én jelzem a tavasz eljöttét! Az én hangomra a szállások gyermekei a fűzfa rügyeit összegyűjtve játszanak, a növények kizöldülnek.

A búbosbankára irigykedő kakukk felháborodásában hirtelen kitárta szárnyait, és így kiabált:

- Ki az, aki meghallja ezt a csúf hangot? Az én, lágyan búgó hangomra hiszik el a kétlábúak, hogy itt a tavasz, amikor én megszólalok, a világ egy pillanat alatt virágba borul. Amikor a Világszellem körülnézett, mindenhol zajongtak az élőlények: - Igen, igen, ez így van! - Meghallotta ezt a kör szélén üldögélő béka, haragosan felállt, lassan, méltóságteljesen lépkedve előre ment és így verte a mellét:

A búbosbanka hiába búg
A hó nem tűnik ám el!
A kakukk hiába kakukkol
A fagy nem enged fel!
Mi, a tó urai
Mikor fennhangon mondjuk, hogy brekeke-brekeke
A föld megpezsdül,
A kecses virágok színétől csillog a világ.

- mondta a béka és hipp-hopp, visszaugrott a tóba. Az összegyűlt élőlények helyeslően bólogattak. Ettől kezdve, ha a földművesek meghallják a béka hangját, tudják, hogy itt az ideje, hogy a vetés szárba szökkenjen.

Enhamgalan kán

Valaha rég élt egy kán, Enhamgalan, Nyugodt Békesség Ura volt a neve. Ez a kán nem engedte, hogy koldus vagy akár kóbor kutya is legyen az országában. Bárki bármit kért tőle, sosem mondott nemet. Megesküdött rá, hogy a "nem" szó sosem hagyja el a száját.

Lakott a szomszédos birodalomban három gonosz ember. Az a három elhatározta, hogy gonoszságával lebírja az egész világot. Járták a világot, s gonoszságokat műveltek az emberekkel. Megbeszélték, hogy mindig újra találkoznak egy bizonyos helyen, s elmesélik egymásnak, mit végeztek.

Egyszer éppen nyáron találkozott a három gonosz, s így szólt az egyik:

- Itt délre van egy birodalom, annak a kánja Enhamgalan gazdag, bőkezű uralkodó. Ez a kán teljesíti, bármit kívánjanak is tőle, sosem mond nemet. Menjünk és bírjuk rá a kánt, hogy mondjon nemet.

Ebben aztán meg is egyeztek.

- De vajon hogyan tudjuk rávenni, hogy nemet mondjon?

- Ó, nem is olyan nehéz az. Csak olyat kell kérnünk, amit ember fel sem tud fogni ésszel, hát még teljesíteni - mondta az első gonosz.

- Akkor mit kérjünk tőle? - kérdezte a harmadik gonosz.

- Én azt fogom kérni, hogy adjon annyi selymet, amennyivel be tudom borítani a földet. Erre bizonyosan nemet mond - mondta az első gonosz.

- Én meg azt mondom neki: "A Külső tenger bizony nagy akadály az utazók számára. Elkeverem liszttel, s így kiszárítom. Adj hozzá lisztet, nagy kán!" - mondta a második.

- Én pedig így szólok hozzá: "A Szümber hegyet csúf kő és föld borítja. Ezt a rút hegyet bevonom arannyal. Adna hozzá felséged elegendő aranyat?" - így a harmadik.

- Így majd mind a hárman túlteszünk rajta.

El is indultak a kán birodalmába, s kihallgatást kértek tőle.

- Azért jöttünk, mert mindhárman szeretnénk valami nagyot alkotni a világban.

- Mondjátok el, miről van szó - mondta a kán.

- Én be akarom borítani a földet selyemmel. Adjon felséged ehhez elegendő selymet - mondta az első gonosz.

- Én a Külső tengert színültig tele akarom tölteni liszttel. Adjon felséged hozzá elegendő lisztet - kérte a második gonosz.

- Én be akarom fedni a Szümber hegyet arannyal. Adna hozzá felséged elegendő aranyat? - szólt a harmadik.

A kán tudta, hogy esküjéhez híven nemet nem mondhat, de tudta azt is, hogy amit kérnek, teljesíthetetlen. Ültében töprengett egy kicsit, majd így szólt:

- Jöjjetek vissza huszonegy nap múlva. Nagy dolgot kértetek, de teljesítem.

Amint azok hárman elmentek, a kán összehivatta valahány bölcs csak volt az országban, s elmondta nekik a történteket.

- Három koldus érkezett birodalmunkba, hogy minket lebírjon. A kérésüket nemhogy teljesíteni, de ésszel felérni sem lehet. Mit ígérjek nekik? Mit tegyek? - kérdezte a kán.

A bölcsek hét napon keresztül tanácskoztak. Volt köztük egy tisztviselő, akinek közelben állt a palotája. Ez kis szabadságot kért, hogy hazamehessen. Volt neki egy fia, akit nyolc éve leltek egy tarbagánlyuknál. A nyolcesztendős fiúcska apjához szaladt:

- Apám, mit csinálnak kegyelmetek éjt-nappallá téve étlen-szomjan?

- Nincs még itt az ideje annak, hogy országos dolgokba üsd az orrodat! - szólt dühösen az apja, s úgy pofon ütötte, hogy a gyermek hanyatt esett. Amikor kifelé indult, a fiú abbahagyta a sírást:

Apám!
Eloszlatni a sötétséget
Elegendő egy fénysugár.
Lerontani a sziklát
Lehet, ha jó a szerszám.

A tisztviselő egész úton tépelődött, töprengett: "Megütöttem, mert országos dolgokba avatkozott. Legalábbis én így gondoltam. Hanem igazán nagyszerű szavakat mondott az imént! Vajon nem saját magát gondolta annak a bizonyos szerszámnak?" A gyűlésben aztán elmondta ezt egy másik tisztviselőnek. "No, ugyancsak okos beszédű gyermek ez!" - mondta a másik tisztviselő is. Közben a kán így szólt:

- Hét napon át tanácskoztunk, hét nap után most befejezzük. Mondjon mindenki egy tanácsot, legyen öreg, vagy fiatal. Mindenkinek másként forog az elméje, hallgassunk meg hát mindenkit.

Akkor az a tisztviselő, akinek a társa elmesélte, hogy s mint történt a dolog a fiacskájával, felállt, s elmondta, amit a nyolcesztendős kisfiú tanácsolt. Akkor az apát hazaküldték, s az el is mesélte fiának a három gonosz kérését.

- Ilyen kicsinységért gyötrik magukat kegyelmetek?! Könnyű lesz azt a hármat lebírni! Apám csak menjen vissza, s mikor a kán egyedül van, mondja el a kánnak azt, amit most mondani fogok: "A három gonosz nem vár huszonegy napig, már tizennégy nap után vissza fognak jönni. Akkor a kán mondja nekik, hogy előbb oldják meg a következő három nehéz kérdést. Hozzák el a világ három, öröktől fogva létező mértékét. Aki azt mondta, hogy beborítja selyemmel a földet, az mérje le rőffel, aztán mondja meg pontosan, mennyi kell neki, másként hogy adhatna elegendő selymet a kán. S nyomjon a kezébe egy mérőrudat. Aki azt mondta, hogy befedi arannyal a Szümber hegyet, mérje le az aljától a tetejéig, hogy tudni lehessen, hány dzsin aranyat adjon a kán. Másként honnan tudja, mennyi aranyat kell adnia. Aki azt mondta, hogy kiszárítja a tengert, annak pedig mérleget kell adni. Mérje meg, mennyit nyom a Külső tenger vize, a benne lévő halakkal, növényekkel, iszappal együtt. Másként honnan lehetne tudni, mennyi liszt szükséges. Ha a kán így tesz, a három gonosz soha többé nem tér vissza - mondta a fiú.

Az apja így is tett. Amikor a kánt egyedül találta, rendre elmondott neki mindent, amit nyolcesztendős fiacskájától hallott. Tizennégy nap múlva megérkezett a három gonosz.

- Oldjátok meg a világ három nehéz kérdését - szólt a kán, s a három mérőszerszámmal útra bocsátotta őket.

A három gonosz azóta is csak méri, méri a földet, a hegyet, s a tengert. Amelyik a tengert méri, abból lett a föl-le emelkedő pióca. Aki a földet akarta megmérni, abból lett az előre és hátra mászó, araszoló hernyó, amelynek két vége két felé törekszik. Aki a Szümber hegy súlyát akarta megmérni, abból csúf pók lett, amely hol felszalad, hol lecsúszik.

Az örök élet vize

Buddha mester a felső világban élve azon gondolkodott, hogy jó volna megtudni, hogyan is élnek a középső világ teremtményei. Ezért két tanítványát, Hajdant és Dzsavszalt feltarisznyázta és szerzetesekként útnak indította őket ezekkel a szavakkal:

- Hozzatok hírt nekem arról, hogy a középső világ embereinek mi nehezíti meg az életét, mitől szenvednek.

A két tanítvány dermesztő hideg időben érkezett meg és elgondolkoztak, hogy-hogy nem fagynak meg ezek a teremtmények. Buddha mester egy szem gabonát tűzött egy tű hegyére, majd felmutatta és így szólt:

- Oly nehéz az emberek élete, mint amilyen nehezen marad meg a tűn a szem. Éppen ezért örökké boldoggá kell tenni őket! - Ezzel hozzálátott, hogy elkészítse az örök élet vizet, s elküldje nekik. Miután elkészült, egy kis időre megpihent. Ezalatt arra járt egy Ráhu nevű lény, aki felhörpintette a vizet és odébbállt. Buddha mester látva, mi történt, megkérdezte a napot:

- Ki itta meg a vizet, amit készítettem?

- Ráhu - felelte a Nap.

- S most hol van?

- Nagyon-nagyon messze. Jó ha tudod, mivel megitta a vizet halhatatlanná vált és ezért a te életed is veszélyben van.

Buddha mester Ráhut tovább keresve találkozott a holddal.

- Láttad Ráhut? - kérdezte tőle.

- Láttam. Épp az imént futott el mellettem. - mondta és mutatta az utat, hogy merre ment. Buddha mester utolérte Ráhut és az öve táján rásuhintott ocsir-jogarjával, amitől az ketté szakadt, az alfele a földre esett, felsőteste az égbe repült. A félbevágott testből vizelet szivárgott, amit Buddha egy szilkében fogott fel, s így elmélkedett: "Ha a földre csöppen, minden elpusztul a méregtől, az égbe kerülve pedig ott tesz kárt." Így aztán maga itta meg. Ettől lett kék színű Buddha arca. Ezért ábrázolják így a Mestert. Bár Ráhu alfelét elválasztotta a felsőtesttől, de az örök élet vize által életben maradt. Amiért a Hold igazat mondott, s elárulta Buddhának, hogy merre járt, büntetésből Ráhu azzal kínozza, hogy időről-időre lenyeli. Ez az oka a holdfogyatkozásnak. Amiért a Nap nem adott pontos felvilágosítást azt csak ritkán szorongatja meg. Ilyenkor van napfogyatkozás. A történtek után Buddha mester újra elkészítette a vizet, s a hollót bízta meg, hogy vigye azt a középső világba és csöpögtesse az emberek fejére. A holló egy esős napon érkezett a földre, s hogy ne ázzon egy lucfenyőre telepedett. Úgy gondolta, az emberek majd úgy is elhaladnak alatta, talál majd alkalmat, hogy a vizet a fejükre csöppentse. Váratlanul egy közeli bagoly elhuhogta magát. A hangtól a holló megijedt, s a víz a csőréből a lucfenyőre csurrant. A lucfenyő örökzöld lett. Ágairól a fenyőtűk sohasem hullanak le.

Buddha az örök élet vizével akarta megajándékozni az embereket, de mindkét kísérlete kudarcot vallott. Ezért nem lettek az emberek örök életűek.

Hogyan lett a boróka örökzöld?

Réges régen a Miszir nevű városban élt egy ezeréves ember, akit Szulharnajnak hívtak Ez az ember az éghez imádkozva az örök élet vizét kereste, s addig ment-mendegélt, míg egy sötét lyuk bejáratához nem ért. Ott egy láthatatlan ember vízzel teli csészét adott Szulharnajnak, s ezt mondta:

- Te az Ég kegyelméből 3000 évet éltél. Ha ezt a vizet megiszod, míg világ a világ, nem halsz meg, örökéletű leszel. Vidd ki a barátaidhoz és mutasd meg nekik is! - Szulharnaj a vízzel teli csészét kivitte és kérdezte a barátait: - Megigyam ezt a vizet? - A barátainak egy része azt mondta: - Az ég kegyelméből kapott vizet helyes meginni. - A többiek kételkedtek ebben. Egyszer csak egy bölcs ember szólalt meg közülük: - Ha ezt a vizet megiszod, míg világ a világ, nem halsz meg, nagyon hosszú életet élhetsz meg, de ha rokonságod meghal, ha magod elpusztul, egyedüli élőlényként mi hasznod ebből? Ha ezt a vizet most megiszod, eljön az idő, hogy megbánod. - Szulharnaj ezt hallva a csészét kezében fogta, s a vizet hátraöntötte. A víz a boróka levelére esett és ettől kezdve a boróka télen és nyáron nem változik, örökké zöld marad.

A fenyő

Azt mondják, a holló az "ezer feketeség" vizétől nagyon hosszú életűvé vált. Buddha ezt a vizet elküldte a hollóval, hogy az emberrel megitassa. Miközben a holló az úton, egy fenyőfán pihent, a fán lévő fülesbagoly elkezdett huhogni. A holló a félelemtől megrettent, csőre kinyílott, a víz a fenyőre cseppent, így a fenyő, akárcsak manapság, télen sem változtatja a színét. A holló korán reggel visszarepülve, ivott a nyírfa gyógyvizéből. Így félelmetesen erős lett.

Tízezer fekete juhú Testes fekete öreg

Testes fekete öreg egy nap tízezer fekete juhát terelgette. Összetalálkozott az egyszemű, Lalar nevű óriással. Az óriás vaskorbácsával Testes fekete öreget és a juhait a sziklabarlangjába kergette, majd a nyílást egy kőszikladarabbal elzárta. A barlangban már a félelmetes Lalar jó néhány szerencsétlen foglya volt. Lalar ezek közül a többiek szeme láttára kettőt megragadott, nyársra húzta, tűzön megsütötte és megette őket. A foglyok egyikénél Testes öreg facsöbörben pálinkát talált, ezt Lalarnak adta. Az óriás megitta a pálinkát és lecsillapodott, a többi fogolynak pedig megparancsolta, hogy hegyes vasát izzítsák meg a tűzben, majd elnyújtózott a földön, s mély álomba merült. Ekkor Testes öreg a többi fogollyal a vaskorbácsot izzásig hevítette és Lalar egyetlen szemét kiszúrta. Az fájdalmában talpra ugrott, de minthogy semmit sem látott, hiába is tapogatózott. Testes öreg a barátaival együtt a gyapjas juhok hasához tapadva jutott ki és menekült el. Ugyanis Lalar a barlang száját elzáró nagy követ eltávolította, akkora helyet hagyva, hogy a juhok egyenként kifértek rajta, majd az összes juhot végigtapogatva kiengedte őket.

Amikor aztán Lalar megtudta, hogy a foglyai kimenekültek a barlangból, elkeseredésében egy kővel agyonütötte magát, így pusztult el.