Mihaleczky Péter:

TALÁLKOZÁS

Lassan haladtak elõre a sáros, kacskaringós utacskán, ami az erdõ szélétõl a folyó partjáig vezetett. Csizmája hangosan cuppogott minden lépésnél, nadrágját térdig belepte vastagon az agyagos sár, ami pillanatok alatt rákeményedett. Néha megállt és megfordult, megnézte, hogy a kutya mit csinál mögötte, de az állat boldogan rohangált fel és alá, olykor befutott a fák sûrûjébe, és csak a következõ kanyarban tért vissza gazdájához. Ha valamilyen állatot fedezett fel a bozótban, képes volt ott maradni percekig, és várni amíg gazdája érte nem megy, mert ilyenkor nem engedelmeskedett a hívó szónak.

Az utolsó kanyarnál tartottak, amikor a kutya kirohant az út mellett lévõ árokból, szájában egy vastag, félig elkorhadt botot hozott, és letett gazdája elé. A férfi ránézett és elmosolyodott.

- Játszani akarsz? - kérdezte, de választ nem várva, lehajolt a botért, és messzire elhajította. A kutya elrohant a repülõ faág után, és még mielõtt az leesett volna a földre, elkapta a levegõbe, és izmos lábaival máris futott vissza a férfi felé; sártól csatakos fekete bundája hosszan lelógott, fülei kajlák voltak, pofájából állandóan csaholó nyelvével vigyorgott mindenkire, akit meglátott. Nem volt jó házõrzõ, túl jámbor és barátságos volt ehhez a feladathoz, ösztönei a végeláthatatlan mezõk, erdõségek felé húzták, hajszolták. Kisebb korában állandóan elszökött, néha több óráig kimaradt, sõt egyszer három napig nem került elõ.

A férfi felegyenesedett és elindult, a kutyája hûségesen követte. Mindketten örültek a szabadságnak, a természet közelségének. A férfi minden héten legalább egyszer kijött az erdõben lévõ kis házba a kutyával; mivel feleségét nem érdekelték az ilyen dolgok, csak a kutya maradt neki, akivel "értelmesen" elbeszélgethetett ilyenkor. Ez a beszéd, azonban nem szavakból, hanem mozdulatokból és apró, idegen számára észrevehetetlen jelekbõl állt.

Egy pár perc múlva kiértek a fák homályából az átlátszó, kék vizû folyó partjára, ami lassan, de méltóságosan hömpölygött elõre kanyargós medrében. A kutya tisztelettudóan megállt a víz szélén, tudta, hogy addig, amíg gazdája nem szól, nem mehet a mélykék vízbe. Kevés dolog volt, amit megtanult kiskorában, és a hosszú séták alatt ez az egy dolog volt az, amit a férfi megkövetelt az állattól, mivel eleinte sohase bírta megállni, hogy ne vesse magát be a kutya a csobogó vízbe, aztán pedig a félig vizes, félig sáros bundájával bepiszkította a kocsi hátsó ülését. Így hát elég volt, hogy a férfi megrázta a fejét, jelezve: most nem szabad, aztán intette és elindultak a víz fölé hajló magas fûzfa felé, ami alatt a kocsi állt. A férfi beszállt, és kinyitotta a hátsó ajtót, a kutya pedig viharos gyorsasággal elfoglalta a helyét hátul, fejét kinyújtott mellsõ mancsára hajtva nézett a motor beindításával foglalatoskodó gazdájára, aki kétszer is visszakacsintott rá a tükörbõl.

A magas, nyálkás levelû fák felülrõl körbeölelték a sáros utat, a kocsi oldalát minduntalan csapkodták a bozótból kiálló ágak és kacsok, a távolban madarak énekeltek, de éneküket elnyelte a kocsi kerekeinek idegesítõ cuppogása. A terepjáró fehér oldalán végighúzódtak a kerek által felvert sárcsíkok, még a szélvédõre is rácsapódott a mocsok. Fél óra alatt tették meg az utat a házig, ami gyalog tíz perc lett volna a fák sûrûjén keresztül, a keskeny ösvényen.

A fagerendákból ácsolt erdészház nem volt nagy, egy tisztás közepére építették már vagy tíz évvel ezelõtt. Tetejét kopott, vizes cserepek fedték, és egy kémény (melynek csúcsát vastagon belepte a korom) állt ki a hátrafele lejtõ tetõbõl. A ház mellett, ahol a fák újra átveszik az uralmat a csupasz rét felett, egy félig oldalra dõlt fészer állt, beszakadt ajtóval. A derékmagas gazzal benõtt tisztás nem volt nagy, épp akkora, hogy a ház és a fészer elférjen rajta. A ház elõtt egy szabad részen tüzelõfából rakott halom állt, amirõl az elmúlt hetek erõs szélviharai lefújták a mûanyagot, ami védte az esõtõl.

- Remélem van még bent fa - mondta a férfi a kutyának, amikor meglátta a vizes fahasábokat, és nem messze a tépett takarómûanyagot. A kutya ránézett és kiugrott a hátsó ülésrõl. Komótosan a lakattal bezárt ajtóhoz ment, ott leült és várta, hogy gazdája kinyissa a faajtót. A férfi egy darabig bíbelõdött a kulcsokkal, végül megtalálta a keresettet, elfordította és vállával kinyitotta a vastag és nehéz ajtót. Beengedte a kutyát, aztán õ is utána ment. Bent hideg volt, a férfi körülnézett és a sarokban egy vasráccsal lecsukott ládában talált száraz fát. Begyújtott, aztán leült a karosszékbe és gondolkozott, megvárta, amíg a vastákolmány bemelegszik.

A kutya a kályha elõtt telepedett le, gazdája felállt, kiment és behozta vékony aktatáskáját, papírokat szedett ki belõle, kiteregette maga elé õket az asztalra. Üzleti papírok voltak, telefirkálva érthetetlen számsorokkal, telerajzolva zavaros diagrammokkal. A férfi sóhajtott egyet és elkezdett dolgozni, átnézte a fontos iratokat, számításokat végzett, amiket sokszor meg kellett ismételnie ahhoz, nehogy hibás végeredményt jegyezzen le. Már besötétedett, amikor kész lett a statisztikával is, megrajzolt néhány grafikont, hogy szemléletesebbé tegye az üres, semmit mondó számokat. Már az elején unta az egészet, de a másnap délutáni tárgyalásra kész kellett lennie.

A nagy részén túl volt, ezért úgy döntött, hogy iszik valamit. Felállt, kinyitotta a hûtõt, kivett egy üveges sört, megbontotta. A kutya felfigyelt az ismerõs zajra, gazdája közben poharat hozott, és visszatemetkezett a papírokba.

Még tíz percig bírta, utána idegesen félredobta a kezében lévõ vaskos aktát, a lapok, kimutatások kicsúsztak a földre. Felkelt a kényelmes székbõl, az ablakhoz ment és kinézett. Odakint sötét volt, halkan szemerkélt az õszi esõ; az esõcseppek hangja megnyugtatta. Hirtelen vágyakozás fogta el a természet iránt. Csodálta és igazán szerette a bonyolultságát, azt, hogy mindig újat nyújtott annak, aki nézte, figyelte, kutatta. Döntött. Megfordult, hogy szóljon a kutyának, de az már ott állt az ajtóban, megérezte gazdája mit akar. A férfi felvette hosszú esõkabátját, magára húzta a kapucnit és kiment a szabadba. A kutya követte, és boldogan vigyorogva elfutott a sötétbe, ahogy gazdája elállt az útból.

- Menj csak, de ne csavarogj el messzire, sötét van - vettette utána a férfi, és hamarosan két hatalmas mancs landolt az esõkabátján, a kutya visszajött, és örömében elfeledkezve arról, mire tanították, ráugrott gazdájára.

Elindultak tócsákkal, sárral teli mélyedésekkel szabdalt kanyargós erdei ösvényen, de most nem abba az irányba, amerrõl a kocsival érkeztek, hanem északra egy nagyobb füves rét fele. A kutya mindig gazdája elõtt ment pár lépésnyire, izgatottan figyelt fel minden apró neszre, olyankor szokása szerint megállt, orrát magasba nyomva szaglászott, füleit tekergetve próbálta megtalálni az apró neszezõ éjszakai állatok búvóhelyét. Félúton lehettek, amikor egy róka futott át elõttük és eltûnt a magas csalánosban. A kutya eleinte ugatott, aztán utána akart iramodni, de gazdája nem engedte.

A tisztás széles volt; szemben azzal a hellyel, ahol felbukkantak a fák sûrûjébõl, két magasles állt, de már nem használta õket senki, amióta betiltották a területen a vadászatot. Veszélyes volt a lesekre felmenni, a fagerendákat szétrágta a szú, agyon rozsdásodott fémkapcsok tartottak össze a két tákolmányt. Soha nem ment a közelébe, félt, hogy kidõlnek.

Kétszer körbejárták a mezõ oldalát, és mire visszaértek oda, ahol az ösvény indul az erdészházhoz, kibukkant a fák koronája mögül a telihold. A kutya felnézett és csodálta. Értelme kevés volt ahhoz, hogy felfogja mi is az, de ugyanakkor csodálattal tekintett rá. Kajla fülei magasan meredtek a fehér holdkorong felé, kihúzta magát és hosszú vonyításba kezdett. A férfi nem akarta megzavarni, a holdfényben fürdõ fák sötét árnyékából nézte a kutyát, aki elfeledve mindent maga körül kísértetiesen vonított egy õsi dalt, ami valószínûleg a holdnak szólt. Miért? - tette fel magában oly sokszor a férfi a kérdést, sohase tudta megmagyarázni, hogy kutyája, a többihez hasonlóan, miért ugatja meg a holdat. Lehet, hogy ez egy réges-rég elfeledett õsi tisztelet, mint a napimádat, vagy pedig csupán az ismeretlentõl való félelem, esetleg a hold csak a jelzése annak, hogy vonyítani kell, nem is a közeli égitesthez szól a kutyák gyászos éneke? Erre nem tudott válaszolni, és most nem is akart ennek a kérdésnek a megválaszolásával foglalkozni, csak a kutyát nézte, aki háttal állt, fejét az égre emelve, gombszemeivel a holdat bámulva vonyított.

Mintha megérezte volna az állat gazdája gondolatait; hátra nézett és közben rózsaszín nyelvével megnyalta a pofáját, de mindez talán csak egy pillanatig tartott, utána visszafordult, és tovább ugatta a holdat. Különös kutya volt, rendkívül intelligens és nyugodt, ahhoz képest, hogy fiatal. A férfi hátat fordított és elindult, hogy még egyszer körbejárja a tisztást, tudta, hogy a kutya még legalább tíz percig fog énekelni a hold oltára elõtt. Addig is összeszedi a gondolatait, amíg visszaér, hiszen a másnapi tárgyalás igen fontos, meg kell nyernie.

Talán tíz lépést tehetett meg, amikor valami különös borzongás futott végig a hátán, körülötte minden megváltozott. Hirtelen nem vette észre mi az, ami más, mint szokott lenni, de aztán rájött. A kutya! Nem vonyít, hanem elhallgatott. Gyorsan megfordult, az állat az eget bámulta, de nem a holdat, hanem a horizont nyugati peremén egy fényes pontot, egy ragyogó csillagot. A pont fénye egyre erõsödött, mintha valami repülõ lenne, ami közeledik, de nem egyenes vonalban, hanem hihetetlen gyorsan ide-oda mozog. Azonban nincs repülõ, ami ilyen hihetetlenül gyorsan irányt tudna váltani.

Pár másodperc múlva közelebb ért a valami az égen, ekkor már a kutya gazdája oldalán állt. A férfi az állat nyakát simogatta, mert látta, hogy a kutya fél; meg akarta nyugtatni. Ami közeledett egy ûrhajó volt, korong alakú, oldalán sok kis fényes ablakkal, felületén nagy reflektorok pásztázták a talajt. A férfi döntött, intett a kutyának és bebújtak a tisztás széli bozótba, onnan nézték, mit csinál az idegen ûrhajó. Mert idegen lény építette, ebben a férfi biztos volt, még sohase látott ilyen ûrrepülõt, ami ennyire fürgén mozog a tér minden irányába, és nincs rajta semmilyen rakétaelven mûködõ hajtómû, hiszen akkor látná az izzó tûzcsóvát.

A hajó megállt a tisztás fölött, sárgás fényû óriás reflektorai végigpásztázták a tisztást, aztán hirtelen kialudtak, teljes sötétség vette körül a bozótosban lévõket; a hajó alja eltakarta elõlük a fényes ablakokat és repülõ tetején lévõ lámpákat. Az ûrhajó megállt mozdulatlanul a talaj fölött a bozót magasságában, és nem moccant: leszállt. Kialudtak a fenti fények, csak az ablakok sora világított, de belátni kintrõl nem lehetett jól, elmosódott árnyalakok mozogtak a tejszerû üveg mögött.

A bokrok védelmében és rejtekében a férfi felállt, a kutya viszont lekushadt, fejét a nedves avarba nyomta, annyira félt. Gazdája bátrabb volt, kimerészkedett a bozótosból, de száz lépésnél tovább nem merte megközelíteni az idegen lények hajóját, amin a messzi ismeretlenbõl jöttek el erre a bolygóra; az õ bolygójára.

Furcsa érzelmek tódultak fel benne, egyszerre hajtotta a kíváncsiság és ugyanakkor félt az ismeretlentõl. Nem tudta mire számíthat, de nem próbált meg másra gondolni, csak a távoli sötét ûrbõl érkezett csillaghajóra. Szemei végigpásztázták a burkolatot, csillogó fémbõl készült, néhol jól látható foltozásokat vélt felfedezni. A hajó ajtaját kereste, vagy valami ehhez hasonlót. Remélte, hogy a hajón lévõket is megláthatja, de nem volt mersze közelebb lopózni.

Hirtelen nedves valami tapadt a kezére, hátraugrott és hanyatt eset egy kiálló vaskos gyökérben. Izgatott lihegést hallott és amikor felnézett a kutyája állt felette. Sötét szembogarából a férfi kivette, hogy mennyire fél az állat. Felfogta a kutya a történteket, efelõl semmi kétség nem lehet - gondolta, s lassan felkelt. Felnézett és meghökkent. Távolban az ûrhajó oldalán egy hosszú, egyenes fehér fénycsík bontakozott ki, lassan egyre szélesebb és szélesebb lett. A burkolat lassan lenyílt, lépcsõt formálva, mögötte csak az áthatolhatatlan fehér fény s sehol sem voltak a lények.

A férfi egy lépéssel közelebb ment, kutyája maradt. Belegondolt, hogy mekkora dologgal ajándékozta meg a sors, talán elsõként találkozhat idegen lényekkel, akik valószínûleg nagyon hosszú utat tettek meg idáig. Elképzelhetetlenül távol van hazájuk, messze-messze az egyik apró, talán szabad szemmel nem is látható, fénypont körül kering. Vajon miért jöttek el ide?

Az ûrhajó felõl szusszanás hallatszott, ahogy a lenyíló ajtó földet ért. Sûrített levegõ! - ugrott be a férfinak. A levegõrõl másik gondolatmenet jutott eszébe: nem is biztos, hogy ezek levegõt lélegeznek be. Lehet, hogy valami olyan gázkeveréket, ami számára mérgezõ. Több ideje nem volt ezen elmélkedni, az fény övezte ajtóban egy alak jelent meg. Magasabb volt mint õ, nem sokkal, de láthatóan magasabb. Csalódást érzett, az idegent nem ilyennek képzelte. Két lába volt és két karja, ugyanúgy mint neki. Lassan lejött a lépcsõn, s amikor kikerült a vakító fehér fénybõl a férfi észrevette, hogy arcvonásait sisak rejti. Teste egy kissé aránytalanabb volt, válla szélesebb, lábai, karjai hosszabbak. Mintha az õskorból lépett volna elõ - ez jutott a férfi eszébe, miután felmérte.

A kutya felkelt, idegesen fészkelõdött, elpárolgott az állatból a félelem minden maradéka is. Gazdájára nézett, majd az idegenre, aki lassan közelített a bokorsor széle felé. Pár másodpercig feszülten lesték a bokorból, mert úgy tûnt feléjük lépked, de aztán megállt, visszafordult a hajó felé, bólintott és másfelé fordult. A fényben újabb idegen jelent meg, lelépett a lépcsõrõl és intett a másiknak, aki neki háttal közeledett az erdõ kezdete felé, ahol átveszik a fák a rét felett az uralmat és ahol az örök homály az úr. Most persze minden sötét volt, hiszen rég beesteledett. A férfi a hajó fényében egy pillanatra mintha megpillantotta volna a közelében lévõ lény arcát a sisakon belül. A lény megfordult társa felé, aki a saját sisakja felé mutogatott. A rét szélén álló a fejét övezõ sisak felé nyúlt, lepattintott körülötte három reteszt és lassan leemelte. Hosszú valami lebbent meg a hûvös esti szélben. Sötét volt és az idegen feje hátsó részét borította. A férfibe villámként sújtott a felismerés. Szõrzet a fejen!

A lény megfordult és a férfi elámult. Mintha csak egy õskori leletet látna. A lény nõ volt, hosszú hajjal, érdekesen vastag ajkakkal és keskeny, kicsi szemekkel. Koponyája is kisebb volt, mint a férfié, szemei nem állati butaságtól, hanem a kíváncsiság tûzétõl égtek. Volt valami furcsaság az alakjában, amire eddig még nem jött rá. Mintha egy õsanyát látna. Nehezen akarta elhinni, hogy az idegen lény ennyire emlékeztesse saját fajtájának elõdjeire, akik már több millió éve kihaltak.

A kutya hirtelen felpattant és elvágtatott az idegen nõ felé. Hangosan ugatott közben, de nem támadólag, hanem úgy, mintha egy ismert baráthoz rohanna. A férfi utánakapott és a nevét kiáltotta. A nõ sebesen fordult meg és megpillantotta a kutyát, övéhez kapott és egy szürke tárgyat rántott elõ, valószínûleg egy fegyvert, mert a kutyának szegezte. A férfi számára lelassult az idõ, remélte, hogy nem lövi le a kutyát az idegen. Az állat azonban megtorpant elõtte és egy darabig mozdulatlanul bámulta az õskorból kilépett nõt. A nõ szintén nem mozdult addig, amíg az állat közelebb nem lépett. Ekkor lehajolt és a kezét nyújtotta feléje. A férfi meglepetten tapasztalta, hogy ujjai milyen hosszúak. A kutya megszagolta a feléje nyújtott idegen kézfejet és felnézett az idegen arcára. Mosolyogott kedvesen és ezt a kutya észrevette. Az idegen nõ lassan végigsimította a kutya hátát.

A férfi kilépett a bozótosból, az idegen felpillantott és felállt. A nõ szemében a másik alacsony volt, és elsõ pillantásra ugyanúgy aránytalannak találta. A férfi hatalmasnak tetszõ fekete szemeibe nézett, majd tekintete végigvándorolt a kopasz fejétõl a lábáig. A kutya hátrább vonult, az idegen lépésenként közeledett az idegenhez. Már csak egy lépésre volt tõle, amikor megtorpant és visszalépett. Társa a hajó fénykörébõl figyelte a találkozást. A férfi a fölé magasodó idegen apró szemeibe nézett és majdnem egy percig bámulták egymást. Az idegen lény kinyújtotta a jobb karját és tenyerét a mellkasához tapasztotta, majd kitolva a levegõbe a férfi felé nyújtotta, aki ugyanígy tett. Az idegen keze alig érezhetõen remegett, amikor a férfi saját tenyerét hozzáillesztette. Egyikük kezén sem volt kesztyû, érezték egymás bõrének melegét és így álltak némán, hangtalanul. Ebben a pár pillanatban két civilizáció évezredei suhantak át a tér és idõ végtelenségén, összeolvadtak, egyesültek itt a fák meghitt csendje alatt.

A férfi feltekintett az idegen vállai fölött a szikrázó csillagokra, majd tekintete a holdra tévedt; széles tányérja kéken világított, és õ úgy érezte, hogy ebben a percben csak nekik világít. Aztán elnézett a másik irányba is, és megpillantotta bolygója másik holdját is, amint lassan kelt fel a fák sötét koronája felett. Kimondhatatlan boldogság árasztotta el, elmosolyodott. Ismét az idegenre pillantott és ekkor úgy érezte, felfogta azt, ami felfoghatatlan, megértette a világegyetemet uraló rendszert: egy lélegzet erejéig bepillantást nyert az istenei fejébe.

1996. május 15.