Michaleczky Péter:
Mella és én

 

Aznap reggel nem volt különösebb elfoglaltságom, ezért kivételesen személyesen fogadtam a betegeimet a rendelőmben. Általában a személyiségemről lemásolt, robdoki hallgatja végig panaszaikat, s ad elemzést külön-külön mindegyik emberről.

A betegeim zöme arisztokrata nő, vagy öregember, ezeknek van a legtöbb lelki bajuk. Félelmekkel, képzelgésekkel, rögeszmékkel fordulnak hozzám, s kérik, hogy állítsak össze nekik egy öntudatjavító programot. Betegeim nagy részét sohasem láttam, s amilyen nagy ez világ, nem is fogom soha. Én csupán megnézem a robdoki által készített jelentéseket, korrigálok rajtuk apróságokat (ennek inkább szertartásos célja van, mint a valódi hibajavítás), aztán aláírom, s mehet a beteg a kezelésre.

Azt kérdezik, hogy hányan lettek idegroncsok a kezelést követően, és ezért terhel-e felelősség? Nem tudom, fogalmam sincs, de szerintem nagyon kevés páciensem őrült bele a tudatátprogramozásba, mert elismert orvosnak számítok. S manapság csak az lehet igazán sikeres orvos, akinek jó a diagnosztikai érzéke, s ritkán téved. A felelősség kérdéséről pedig csak annyit, hogy egyetlen olyan orvost ismerek a városban, akit a törvény elé citáltak egy igencsak kellemetlen műhiba miatt. Doktor Mnoro plasztikai sebész volt, s az elnök feleségén kellett egy apró orrkorrekciót végezni, amit szerencsétlenségére elrontott. Az elnök felesége belehalt a beavatkozásba, s az elnök éktelen haragra gerjedt, beperelte Dr. Mnorot, akit tíz év tudattompításra ítéltek. Azóta szegény orvos öngyilkos lett. Viszont az elnök ismét boldog ember. Hát igen, ennyit a felelősségről. Szerencsére hozzám nem járnak se államfők, se kedves feleségeik, csupán gazdag milliárdosok és nőcskéik.

Egy szó, mint száz, tíz napból egyszer ha bemegyek a rendelőmbe, hogy személyesen fogadjam a hozzám érkező, gyanútlan pácienseket, de ezt is inkább a saját szórakoztatásomra teszem, mintsem orvosi kötelességből, vagy hivatásból – no és persze azért, hogy a bankszámlaszámom tartalmát állandó szinten tartsam.

Gondolom már kitalálták, hogy mi a foglalkozásom. Igen, pszichiáter vagyok, méghozzá igen menő.

*

Szép, verőfényes délután volt, mindkét napunk fent volt az égen, vidáman mosolyogtak le Dbohorob kicsiny világára. A gömbölyű fák hajladoztak a langyos szellőben, vidáman indultam be a rendelőmbe a lebegőmmel. Imádok utazni lebegővel, megnyugtatja az ember idegeit az utasfülkében szóló halk zene. Az egyetlen idegesítő momentum az, hogy nem képes megjegyezni, mikor hova szoktam menni, s mindig be kell mondani az úticélt.

A rendelőm magányosan lebeg a magasban antigrav alapon, látszólag nem túl forgalmas hely. Tényleg kevés páciensem van ahhoz képest, hogy a város más negyedeiben mennyi embert fogadhatna egy ilyen rendelőmodul. Azonban én csak az elitnek, az arisztokráciának dolgozom, s ebből elég tisztességesen elélek, eltartom a családomat a robotjaimat, s az ágyasaimat.

Mellát, a titkárnőmet mindig felhívom, hogy mikor megyek be dolgozni, hogy aznap ő is bent legyen. Gyönyörű szép lány, egy éve jelentkezett álláshirdetésre, s amint megláttam, egyből beleszerettem.

Kiszálltam a lebegőből, s beléptem a váróterembe. Mella elém rohant, s átölelt, aztán egy érzelgős puszit adott. Elkértem azoknak a kartotékjait, akik aznap jönnek, s bevonultam egy ételkocka társaságában az irodámba.

Emlékszem, hogyan dobáltam félre a vékony lapocskákat, némelyiken megnyomtam a “Köv.Lap” feliratú gombot, mire egy másik apró betűkkel teleírt oldal jelent meg rajta, s beleolvastam. Elég unalmasnak nézett ki a napom, csupa régi ismerős, akiknek már minden baját betéve, fejből tudom. Semmi izgalom, semmi érdekes, amiből esetleg lehetne egy tudományos cikket, tanulmányt írnom firkagéppel.

Félredobtam a dossziékat, s elégedetten figyeltem, ahogy a földön sorrendben egymáshoz tapadnak. Lám a technikusok még erre is gondolnak, nemhiába vettem egy rakás intelligens kartotékot, ilyenkor megvan a haszna. Önöknek bevallom, hogy néha ezzel szoktam otthon is játszani, van húsz, teljesen üres dossziém, besorszámozom őket, s kidobom egyszerre mind a harmadikról. De mindig rendbe rakva, egymáshoz tapadva érnek földet, mint régen a “macskának” nevezett játékmicsoda.

Felkeltem a fotelből, s kinyitottam Erna ajtaját. Mögötte lebegett némán a levegőben. A mellkasán megnyomtam egy tapigombot, mire Erna búgó hangot adott, s melegen üdvözölt. Én viszonoztam, s megkérdeztem, kipihente-e magát. A robdoki jelezte, hogy felkészült a munkára, jöhetnek a páciensek.

Kiszóltam Mellának, hogy engedje be, Lockshire asszonyt.

Az ajtómon egy megtermett asszonyság lépett be, a reggeli divathírek szerint öltözködött, ugyanis testhezfeszülő, színét folyamatosan váltogató kosztümöt viselt. A retikülje engedelmesen követte a levegőben, s leszállt az íróasztalomra, amin érezhető remegés hullámzott át. Szóltam Lockshire asszonynak, hogy parancsoljon rá a retiküljére, menjen az asztalomról, mert zavarják egymás antigrav terét.

A retikül így hát lehuppant a padlóra, s végig ott maradt mozdulatlanul, csak néha adott nyöszörgő hangot, de az asszonyság nem foglalkozott vele.

Lockshire asszonyságnak az volt a kényszerképzete, hogy a férje visszatért az éjjel. Tudtam, hogy ez teljes képtelenség, hiszen szegény embert két éve elkapta az egyik űrhajó hajtóművében valami gép és ledarálta.

Lockshire asszony többszőr is sírni kezdett a beszélgetés alatt, hol magát, hol pedig elvesztett urát sajnáltatva. Elmesélte azt is, hogy férje mindig éjjel jön haza, olyankor vele van, aztán reggelre eltűnik, mint a kámfor. Kérdeztem, hogy nem tartja-e elképzelhetőnek azt, hogy a férjéről egyszerűen csak álmodik, ekkor mereven a szemembe nézett, a pillantása gyűlöletes volt, s halkan közölte, hogy ő nem bolond, s különben sem szokott álmodni. Próbáltam magyarázkodni, hogy ez csak egy rutinkérdés volt, s magam sem gondoltam komolyan, de ettől a perctől kezdve kissé hűvös viszonyba kerültem Lockshire asszonnyal (s attól tartok pénztárcájával is). Mikor már azt láttam, kezd megnyugodni, s egy eltévedt mosolyféle is megjelent az arcán, megmoccant a retikül a földön, s ismét nyüszögni kezdett. Mrs. Lockshire ismét elsírta magát, s egy jó nagyot belerúgott a szerkezetbe, mire az nagyot nyekkent. Szipogva magyarázta, hogy már ebből az izéből is elege van, mindig sír valami miatt, s ha megsértődik, nem engedi kinyitni magát.

Elmesélte, hogy egyszer elment az ügyvédjéhez, hogy egy fontos iratot hitelesítsen, s belerakta a retikülbe, de útközben elfelejtet gondoskodni róla, s a retikül megsértődött. Az ügyvéd csak a segédjével tudta kinyitni, felfeszítették egy darab fémpálcával. S még ez nem volt elég, amikor benyúlt a lapért, megharapta. Mikor a történetének ehhez a részéhez ért, megint belerúgott a földön fekvő retikülbe, ami a falhoz csapódott, s kigyulladt. Erna gyorsan eloltotta a tűzet.

Aztán Mrs. Lockshire azért kezdett el sírni, hogy nézzem meg, mennyire selejtesek ezek az intelligens retikülök. Felállt, megköszönte a beszélgetést, és távozott. Becsuktam mögötte az ajtót, s egy zsákba dobáltam a szétrugdalt szerkezet maradványait. Mrs. Lockshire minden héten tönkretesz egy elektronikus-retikült, ez volt az egyik legfurcsább szokása.

Leültem, s hálát adtam az isteneknek, hogy Mellának nem engedtem venni ilyen mütyürt. Még csak az kéne, hogy ő is leálljon az utcán, s elkezdje simogatni, amikor az az izé szűkölni kezd.

Gondolataimat halk kopogás zavarta meg. Egy alacsony, kopasz, láthatóan zavarban levő idősebb férfi lépett be, s csendesen leült velem szemben. Kezében egy vaskos táskát tartott, amit úgy szorongatott, mintha a sorsjáték havi legnagyobb nyereménye lenne benne.

– Üdvözlöm uram, miben segíthetek? – kérdeztem tőle egy kicsit meglepetten.

– Üdvözlöm. Yeremy Ockhur vagyok, az Ockhur játékfejlesztő cég vezető mérnöke.

Bemutatkoztam és megkérdeztem, miért jött el hozzám.

– Tulajdonképpen magamtól valószínűleg eszembe sem jutott volna fölkeresni önt – kezdte –, a kollégáim beszéltek rá. Tudja én játékprogramokat találok ki, s az ezt megelőző hónapig nem is volt semmi gond, az üzlet nagyon jól ment, vették az Ockhur-játékokat, mint a cukrot. Biztosan ön is ismeri például a “Halál és a Robotlány” nevet viselő szoftvert, ami igen nagy sikert aratott ezelőtt két évvel.

– Sajnos, már nem emlékszem – válaszoltam óvatosan, de emberem folytatta a mondókáját, mintha ott sem lettem volna.

– Azonban egy hónapja valami történhetett velem, ugyanis a Ockhur játékprogramok lecsúsztak a legjobbak listájának legaljára.

– Igen, de nem értem, hogy miért hozzám jön, az születési adatrekordommal igazolhatom, hogy semmi fantáziám sincs. Nem fogok tudni jobbat kitalálni, mint ön.

– Segítsen rajtam, kérem! Hoztam magammal egy modult, nézze meg és mondjon róla véleményt, mint... mint laikus.

Egy darabig morfondíroztam, s azon bosszankodtam, miért pont ma kellett ennek az idiótának beesnie a rendelőmbe. Végül kötélnek álltam és bólintottam. Széles vigyor jelent meg az arcán, majd hálálkodni kezdett. Előkapott a táskájából egy játékmasinát, belerakott egy kazettát, s elém tolta. Rátettem a tenyerem a tapifelületre, s elengedtem magam. Emberem bekapcsolta a készüléket, s eltűnt előlem a körülvevő világ; egy nem létező világba csöppentem.

Egy régi, kerekes autóban száguldoztam, hátulról lőttek rám, valaki üldözött, mert elloptam tőle valami ékszert. Ültem a vezetőülésben, s elkezdtem kerülgetni az úton elém kerülő különféle akadályokat. Egyszer csak, mintha egy furcsa dolog repült volna el mellettem, de nem volt időm megfigyelni. A visszapillantóban láttam, hogy kezdenek lemaradni üldözőim, akik nem annyira ügyesen veszik az útra szórt tárgyakat, embereket, mint én. Ekkor követtem el az első komoly hibát: hatalmas lökést éreztem, majd egy tompa reccsenést, s a szélvédő tiszta lucsok lett egy idős néni vérétől, akit elütöttem. Leálltam az autóval, kiszálltam, s beszaladtam egy hirtelen ott termett vidámparkba. A hullámvasutat vettem célba. Hátam mögül kerékcsikorgás hangzott, majd lábak tompa döbbenése, s léptek zaja. Bárcsak lennének rajtam kívül mások is a vidámparkban – gondoltam –, így nem tudok elvegyülni az emberek között. Lövések hangzottak, s töltények fütyültek el a fülem mellett. Beugrottam a hullámvasút egyik kocsijába, s az magától elindult. Szélvészként száguldott végig a pályán, a gyomrom le-föl mozogott, majdnem rosszul lettem. Aztán legnagyobb meglepetésemre kiszakadtam a kötött pályáról, s egy medencében landoltam.

Aztán hirtelen a táj megváltozott, s egy mezőn találtam magam, körülöttem, nagy, furcsa, bolyhos lények békésen legelésztek. Mindegyik magasabb volt nálam, s láthatóan nem vettek tudomást rólam. Nyulak! – jutott eszembe a szó. Odamentem az egyikhez, hogy megszólítsam. Felkapta a fejét, s egy sugárfegyvert húzott elő. A mellemnek szegezte, s elsütötte. Iszonyatos érzés volt. Az irodámban találtam magam, félig lelógva a székemről, erősen zihálva, s tapogattam nem létező sérülésemet.

Felültem, s erősen Mr. Ockhur szemébe néztem. Majd megkérdeztem tőle:

– Történt önnel valami szokatlan az elmúlt időben?

– Hmm. Nem is tudom. Légirobogózás közben nekimentem egy busznak, egy hétig feküdtem újraélesztőben, de semmi bajom sem lett. Kétszer megműtöttek, de minden rendben volt. Nem hiszem, hogy ez lenne az oka.

– Fejsérülése is volt? – kérdeztem rutinosan, mint egy szagot kapott detektív.

– Igen, de nem értem... – vihogott fel hirtelen.

– Akkor menjen és reklamáljon a kórháznál. Mikor történt mindez?

– Két hónapja – válaszolta apró kuncogások között.

– Akkor nem kell fizetnie a korrekcióért, garanciális hiba – mondtam, s felálltam, jelezve, hogy vége a terápiának. Kiment és becsukta maga mögött az ajtót.

Déli tizenkettő volt pontosan, Mellát karon fogtam és elmentünk ebédelni egy gyorsétkezdébe. Leültünk egy szimpatikus asztalhoz és rendeltünk. A robotpincér hamar kihozta az ételt. Minden munkanap alkalmával fél óra ebédidőt engedélyeztem magunknak. Tíz perc alatt megettük az ételt, s maradt még húsz percünk beszélgetni vagy ha kedvünk támadt, mást csinálni. Mondanom se kell, hogy olykor a fél órából óra lett, de sohase bántott a dolog, tudtam, hogy Erna fogadja a klienseimet.

Aznap nem sokat beszélgettünk ebéd után...

*

A délután unalmasan telt, már éppen készültem, hogy ott hagyom a rendelőt és hazamegyek, de belépett egy fölöttébb furcsa kinézetű fiatal nő.

Nem is az öltözködése lepett meg a legjobban, mert manapság ember nem tudja követni az újabbnál is újabb divatirányzatokat, hanem az, hogy egy leszakadt robotkezet cipelt magával és ledobta a földre, amikor leült a velem szembe lévő fotelba.

– Üdvözlöm, kisasszony – köszöntöttem.

Ő a szemembe nézett és hirtelen bőgni kezdett. Csitítgattam, próbáltam megnyugtatni, kértem, mondja el, hogy mi bántja. Erre ő leborult az asztalra és még hangosabban zokogott.

Felkeltem és megsimogattam a hátát, finoman felemeltem a fejét. Már nem sírt, sőt halvány mosoly jelent meg az arcán.

– Adjak zsebkendőt? – kérdeztem, de ő erre megrázta a fejét, kézfejével próbálta törölgetni a könnyeit.

Visszaültem a helyemre, s megpróbáltam mosolyogni. Semmi kedvem sem volt egy hisztérikus nőszemély bajait hallgatni estéig, gyorsan akartam elintézni az ügyet, de belül éreztem, hogy ez most nem fog menni.

– Mi a problémája, kedves... izé...

– Ahmanda – árulta el végre a nevét.

– Nos, miért fordult hozzám?

Még szipogott, de már tudott uralkodni magán, ez egy jó pont volt a javára, innen még akár meg is kedveltetheti magát velem.

– Elhagyott a kedvesem.

Na tessék! – gondoltam, egy szerelmi csalódás. Arra gondoltam, hogy mennyire szerencsétlen vagyok. Hetente egyszer jövök be, akkor is kifogom a legközönségesebb eseteket: egy asszonyságot, aki a halott férjétől retteg, egy középkorú urat, akit műhibával a fejében engedtek ki a kórházból és egy fiatal lányt, akit éppen szerelmi csalódás ért.

– Ó, igen. Nahát, tudja velem is előfordult már párszor. Nem értem, miért izgatja fel ezen magát...

– Ahh! Maga ezt nem érti! Én más férfit nem tudok szeretni, csak őt, s most elhagyott.

– Talált egy másik lányt a barátja, igaz? – tettem fel a veszélyes kérdést.

– Nem, dehogyis!

Megint sírni kezdett, most már nem kérdeztem meg, hanem a kezébe nyomtam egy zsebkendőt. Megvártam, amíg abbahagyja, mást nem tehettem. Legszívesebben mentem volna haza, de hát a páciens az páciens, nem hagyhatom ott és Ernának sem adhattam át, nekem kellett befejeznem.

– Ne sírjon, így nem tudjuk ezt a komoly problémát megbeszélni. S különben is, ne húzza az időt, ne legyen a saját bankszámlájának az ellensége.

Ez hatott.

– Rendben, összeszedem magam – mondta.

– Helyes. Szóval ott tartottunk, hogy elhagyta a barátja.

– Igen. Elhagyott. Pontosabban szétesett.

– Szétesett? – kérdeztem megütközve.

– Igen. Szét. Apró darabokra.

Egy darabig gondolkoztam, aztán hirtelen minden világos lett előttem.

– Aha! Szóval kiskegyed egy robotfiúba volt szerelmes?

– Nem! Nem! Nem! Ő ember volt – tiltakozott hevesen.

– Akkor nem értem. Az ember nem szokott szétesni egyik napról a másikra...

– Igen, de ő mégis szétesett – közölte ismét, halálos nyugalommal, mintha azt mondaná, hogy feltámadt az üknagyanyja.

– Akkor viszont gép volt, nem húsvér ember – vontam le a konzekvenciát.

– Ő ember volt... legalábbis én azt hittem.

Megint sírni kezdett.

– Tudja piszok érzés az – szólalt meg végre szipogva –, ha az ember rájön, hogy négy éve egy robottal kefél.

– Igen. Megértem önt.

Elgondolkoztam, aztán folytattam:

– Tudja, kisasszony vannak olyan emberek, akik tudva vállalják ezt. Igaz, hogy az emberszabású robotok ára igen borsos, mégis sokan évekig gyűjtögetnek álmaik példányára. De az ilyesmi már majdnem kóreset.

Ismét sírni kezdett szegény teremtés, azt hitte, hogy a “kóreset” szót rá értettem. De gyorsan hozzátettem, hogy amennyiben nem tudott a valóságról, úgy nem ő a hibás, hanem az, aki becsapta. Megkérdeztem, hogy tudja-e, hogy ki volt.

– Nem – felelte. – De szerintem a robot maga választott ki engem. Az egyetemen ismertem meg, ő is ugyanarra a szakra járt mint én, csak két évfolyammal feljebb. Mikor lediplomáztam, már két éves volt a kapcsolatunk, s még csak nem is sejtettem, hogy egy robottal... élek együtt – fejezte be finoman.

– Hmm. Megértem a bánatát kisasszony. És mihez akar ezek után kezdeni. Két út van: vagy elrendezi önmaga a dolgot vagy kérhet tőlem egy beutalót emléksemlegesítésre. Én azonban azt mondom, hogy menjen el valahova szórakozni, ismerkedjen, s keressen magának egy új barátot, egy igazi, húsvér férfit.

A nő arcán láttam, hogy elgondolkozik.

– Tudja a legszörnyűbb az, hogy még mindig szeretem.

Ekkor éreztem, hogy nemsokára kiborulok. Ott ült előttem egy nő, aki egész eddig arról beszélt, mennyire kitolt vele az a robot azzal, hogy elhitette magáról, hogy ember. Négy éven át, atyaisten! Aztán hirtelen szeretni kezdi.

– Van persze egy harmadik lehetőség, keresse meg a gyártót, s rendeljen egy hasonmás robotot...

– Nem, azt nem... annyi pénzem nincs – fakadt ki a lány, megint sírni kezdett.

– Sajnálom, kisasszony, de többet nem tudok segíteni. Ezt a problémát magának kell megoldania, vagy elmehet egy emléksemlegesítésre is, de az utóbbit nagyon nem ajánlom.

A nő abbahagyta a sírást, s a szemembe nézett.

– S nem lehetne csak egy apróságot törölni a fejemből, egy egészen apró momentumot?

– Az attól függ, hogy mire gondol.

– Ha úgy emlékeznék George-ra, hogy elhagyott, s nem tudnék arról, hogy robot volt, akkor minden rendben volna.

– Igen, ezt meg lehet csinálni. Akkor ezt választja, hölgyem?

Egy darabig gondolkozott, aztán döntött.

– Igen. Igen! – kiáltott fel boldogan. Adtam neki egy beutalót, kezet ráztunk és kilépett. Imádott George-a leszakadt karját viszont a földön hagyta, undorító volt, lógtak belőle a vezetékek. Felkeltem és retikül romjaira dobtam.

Ernának meghagytam a szokásos instrukciókat, hogy miket kell elvégeznie az elkövetkező napokban, s kikapcsoltam, nehogy tüzet okozzon, ha esetleg meghibásodik.

Kiléptem az előtérbe, s megláttam Mellát, amint dossziék fölé görnyedve körmölget. Szóltam neki, hogy vége a munkaidőnek. Felkelt és megfordult. Ekkor jött az ötlet. Hozzáléptem, s hátsó felének legdomborúbb részére csaptam. Ő erre megfordult és átölelt. Karja puha volt és meleg, éreztem a lélegzetét, aztán csókolni kezdett.

Finoman elhúzódtam.

– Ma van egy éve annak, hogy megismertelek. Vettem neked valamit – szóltam, s előhúztam a zsebemből egy adatlemezt.

– Mi ez, drágám? – kérdezte.

– Új személyiség neked. Örülsz?

A nyakamba akart ugrani, csókolgatni kezdett, de aztán abbahagyta.

– Nagyon örülök. Köszönöm – felelt.

– Holnap elmegyünk a gyárba, ahol születtél, és átprogramoztatlak.

– S milyen lesz az új Mella? – kérdezte vidáman.

Kiléptünk a lebegőmhöz, közben elkezdtem neki magyarázni, mi minden új dolog van ezen a lemezen.

Mella gyönyörű teremtés, a legjobb széria, amit valaha is gyártottak. Semmi kincsért nem adnám el senkinek sem. Micsoda buta liba az olyan, aki négy év alatt nem jön rá, hogy a barátja robot. Nálunk egy hónap alatt kiderült...

 

1998. január 3.