Michaleczky Péter:

John Derinack Smith

Nem szólt semmit, amikor érte jöttek. A bilincs kis kattanással vette birtokba csuklóját de még utoljára megláthatta a várost. Onnan ahol õ állt, a hegyrõl nagyon szépnek látszott. Mert onnan felülrõl nem látszott a mocsok. Nem látszottak a nyomornegyedek rozoga bódéi és nem látszottak a fáradt, összetört arcok sem. Aztán elvezették, a két õr hallgatagon lépdelt mellette. Amikor a jármû ajtaja becsapódott, az ablakból egy ideig még látta a hegyeket és egy kis darabot az égbõl. Azután már semmit, mert behunyta a szemét és elaludt. Tudta, hamarosan meg fog halni...

Gyûlölte a piszkot, a szegénységet, a halált, a rútságot, mert szerinte ezek testesítették meg a föld minden nyomorúságát, ez volt az oka az emberek szenvedésének, s az õ szenvedésének is.

Mihez kezdhet életével egy halálra ítélt? Az idõ számára olyan, mint a fuldoklónak a levegõ, mert a percek hamar leperegnek és az utána következõ sötétségtõl fél, mert nem ismeri. Õ is retteget, de mire az intézet berácsozott üvegû kocsija elindult, elmúlt ez az érzés. Megpróbált valami másra gondolni, de nem tudott. Annak örült, hogy nem fél, nem borítja el a pánik poshadt leve az agyát, tiszta fejjel tud gondolkozni, ami ilyenkor nagy kincs. Tudta, hogy amit tett, arra nincsen mentség, de ilyen szörnyû halálnemre nem számított. Leértek a hegyrõl, megálltak egy pillanatra az intézet széles kapuja elõtt, amíg a portás kinyitja, aztán továbbszáguldott az autó. Hátrafordult és látta, amint lassan a két súlyos, szögesdróttal kibélelt kapuszárny összecsapódik, a portás pedig lassan leengedi a belsõ sorompót is. Nincs kiút, nincs menekvés...

A mennyezet alacsonyan volt, épphogy elfértek alatta. Körülötte gépek ciripeltek, lámpácskák villogtak. Minden fehér volt és teljesen pormentes, teljesen természetellenes. Furcsa szag terjengett a levegõben. A terem sarkában egy rész vastag üvegfallal volt elválasztva, oldalról lehetett bejutni. Bent egy ágy és egy rakás elektróda feküdt némán, mozdulatlanul. Az üvegfal elõtt székek az intézetben dolgozóknak, sokan már ott ültek, amikor bevezették a foglyot. Szerencsétlen férfi zavartan pislogott körbe-körbe, szégyellve kapta el a fejét az egyik asszisztensnõ barátságos mosolyától, ami egyaránt biztatást és kárörömöt fejezhetett ki. Nem értette, de már nem is akarta megérteni. Tudta mi vár rá, tudta miért van itt és belenyugodott a sors akaratába.

Egy orvos és két segédje kísérte be az üvegfal mögé az ágyra. Mutatták, hogy feküdjön le és óvatosan leszíjazták. A feje alá tolták egy kemény párnát és feltapasztották az elektródákat a kopaszra borotvált fejére. A két asszisztens kiment és leültek valahol a hátsó sorban, a félhomály eltakarta az arcukat. Az orvos megmérte a vérnyomását és elégedetten biccentett.

- Felkészült? - kérdezte a mellette álló fehérköpenyes férfi. Nem akart válaszolni, amennyire tudott a fejével mozogni, bólintott. Ha hivõ lett volna, talán most elmondhatna magában egy imát a teremtõhöz, legyen kegyes hozzá, de nem tette. Az orvos közben már a paraván mögött ült és intett a vezérlõpult elõtt álló férfinak. Elfordította a tekintetét és megpróbálta megkeresni azt a nõt, aki mosolygott, mikor végigvezették. De nem látta, mert túl nagy volt a fény itt az üveg mögött és az azon túl ülõ alakok homályos sötétbe kerültek. Talán szándékosan volt így kialakítva...

Hirtelen furcsa érzések keveredtek el benne, éhséget, szomjúságot érzett, aztán mindenen túláradó boldogságot, majd levertséget. Szeme elõtt lassan már csak pár pislákoló fénypontot látott, de aztán azok is összeolvadtak, végül úgy érezte elnyelte õt a sötétség. Arcába szellõ fújt, kivilágosodott a láthatár, fák vették körül, egy apró színes virágokkal tarkított mezõ szélén állt. A távolban állatok legelésztek, nem messze tõle mintha ismerõs emberi alakokat vélt volna felfedezni. Egy asszony volt, futott felé, hosszú barna haját cibálta a szél, arcán vidám mosoly játszott. Egyre közelebb ért, egyre jobban látta az arcvonásait, s ekkor felismerte. Régi emlékek tolultak fel benne, abból az idõbõl, amikor még az akadémiára járt. Ott ismerte meg Amandát, az akadémia árnyas parkjában látta meg elõször, s utána kiskutyaként követte. Talán akkor ismerkedtek össze, amikor fél órára egy asztalhoz ültek az ebédlõben s beszélgettek egy keveset. Merészen meghívta vacsorára, s a lány elfogadta. Igen, akkor kezdõdött.

Kinyujtotta a karjait a nõ felé, hogy átölelhesse, azonban pár lépésnyire tõle az asszony összeesett. Mire odaért nem maradt más hátra az asszonyból, csupán egy füstölgõ kormos rongycsomó. Tudta, hogy ez jelent valamit, de már nem emlékezett. Nem tudta felidézni, pedig reggel még eszében volt. Érezte, hogyan mosódnak el benne múltja eseményei is, hogyan illannak el a semmibe. Elfelejtette a nevét, a saját arcát! - eszmélt fel. A táj egyre zsugorodott, egyre kisebb lett, egyre közelebb jött a sötét lepel, ami elfüggönyözte a szeme elõl a derengõ távolt. Aztán érezte, magába zárja a sötétség, most már végleg, s örökre. Ajkát sikoltás hagyta el, fültépõ sikoly, de már halott volt, s mégis sikoltott. De már nem õ, hanem valaki egészen más.

Reggel kellemesen ébredt, mintha az éjszaka mi sem történt volna. Még mindig rémálmok gyötörték, de nem merte a pszichológusnõnek bevallani. Nem tudta miért, de félt elmesélni ezeket a zavaros, mégis oly tiszta álmokat. Tudta, hogy nem normális, ha valaki ennyire pontosan és részletesen emlékszik az éjszaka rémeire, sejtette, hogy õ se véletlenül van itt.

Várta a nõvért, meg akart tõle kérdezni pár dolgot, amit nem akart a pszichológusnõtõl. Úgyse árulta volna el az igazságot, csak köntörfalazott volna vagy eltereli a beszélgetést más irányba. Igaz, hogy még nem próbálta, de ez volt a benyomása. Óvatosan kikászálódott a gyûrött takaró alól s az ablakhoz sétált. Idegen volt a környezet, ráadásul nem emlékezett rá, hogyan került ebbe az intézetbe. Van-e felesége, gyerekei, s ha igen, mi lehet velük? Tudta, hogy erõs emlékezetkiesése van, sok mindenre nem emlékszik. Ez aggasztotta egyedül, ezen rágódott már napok óta, s ráadásul senki se mond semmit. Összevissza beszéltek neki, még nem mondhatják el neki az igazságot, csak ha majd teljesen rendbe jön. De miért?!

Az ajtó halk kattanására megfordult. A nõvér tolta be egy kiskocsin a reggelit, mint mindig ilyenkor. Udvariasan köszönt az asszonynak, de válasz gyanánt csak egy elfojtott mormogást kapott. A nõvér megszokott mozdulatokkal odament az ágyhoz és felrázta a párnát, megigazította a lepedõt. A férfi csendben figyelte az idõs asszonyt, milyen elmélyülten dolgozik. Megvárta, amíg befejezi, aztán megszólította.

- Nõvér, kérem! - kezdte, de más hangon folytatta: - Árulja el mióta vagyok itt!

Az asszony ránézett éles karvalyszemeivel, aztán rekedtesen válaszolt: - Két hete gondozom pontosan.

- És miért...? Miért vagyok itt? Hogy kerültem ide? - kérdezte a férfi, miután visszabújt az ágyba s maga elé vette a tálcát.

- Ezt ne tõlem kérdezze, mert nem tudom.

- Nem tudja vagy csak nem akarja elmondani? - tudakolta gúnyosan.

Az asszony arcán zavartság tükrözõdött, kinézett az ablakon, mintha csak a nap lángoló arcából akarná kiolvasni a választ. A férfi szemébe nézett és elvigyorodott, de az arca változatlanul szigort árasztott. A férfi éppen az egyik szendvicset kezdte enni, de most megállt s letette.

- Nem tudom s ha tudnám akkor se szabadna elmondani. Kérdezze a professzor urat, õ vezeti az intézetet, nekem sok beleszólásom nincs.

Elgondolkozott, aztán folytatta: - Tudja, mi lesz a mai programja? Délre várja Anderson kisasszony, hatra pedig a professzor, nekik tegye fel ezeket a kérdéseket.

Elköszönt és kiment, maga elõtt tolva a rozoga kiskocsit, az ajtó lassan csukódott, végül hangosan kattant. Egyedül volt újra. Nem szerette a nõvért, kimért modora, hideg viselkedése és ronda arckifejezése miatt. A pszichológusnõ volt az egyetlen akit szimpatikusnak talált, õ volt az egyetlen személy, aki kimutatta felé a segítõ szándékot, ami nagyon fontos egy beteg számára, fõleg egy olyan embernek, aki arra sem emlékszik, mi az oka annak, hogy itt van. Felült és jobb kezével kitapogatta a távirányítót és bekapcsolta a készüléket. Tizenegyig bárgyú rajzfilmekkel szórakoztatta magát, de a vége felé már nagyon unta õket, leoltotta a tévét és olvasni kezdett. Kifejezetten örült, amikor a mogorva nõvér rárontott az ajtón. Tudta azért jött, mert el fogja kísérni a pszichológushoz. Három emelettel magasabban volt a doktornõ szobája, felmentek a lépcsõn a negyedikre. A folyosó túlsó oldalán volt a kellemes szoba, a mintás tapétával, a faasztalkákkal, a bõrpamlaggal, a széles mahagóni könyvespolccal és a mosómedveszoborral.

A nagydarab nõvér szinte betolta az ajtón a doktornõhöz, rácsukta, de a férfi még hallotta súlyos csoszogó lépteit, ahogy távolodott. Az íróasztalnál az asszony kedvesen mosolygott, elõtte hevert a kõfaragvány, ami a két mosómedvét ábrázolta. Ez tetszett a férfinek a legjobban a szoba összes többi tárgya közül. A pszichológusnõ észrevette, hogy meredten bámulja az apró szobrocskát, egy darabig szótlanul ült, aztán felállt és közelment a betegéhez.

- Az anyámtól kaptam - mondta halkan, mintha attól félne más olyan is meghallaná, akinek nem lenne szabad. A férfi a nõ arcába nézett, látszott, hogy még nem érti, mire értette az asszony az elõzõ mondatot.

- A mosómedvék...

- Ja! Igen. Szépek.

- Mit lát bennük? Miért keltette fel az érdeklõdését? - kezdte a terápiát a nõ úgy, hogy azt a férfi ne vegye észre. Mindig is az volt érdekes számára, ha olyankor figyelhette meg az embereket, amikor nem tudják, hogy nem egy nõvel, hanem elsõsorban egy pszichológussal beszélnek. Kíváncsian várta, mit fog válaszolni a férfi, s remélte, hogy nem sejti, mit takar a kérdés.

- Nem is tudom. Valami... valami megragadott. Talán azért van, mert szeretem az állatokat. Bár még sose láttam élõ mosómedvét, csak fényképrõl. Ezt nehéz így elmondani.

- Nyugodtan fogja meg.

A férfi már nyúlt érte, de hirtelen visszarántotta a kezét, a nõ arcába nézett és elfintorodott.

- Maga is úgy kezel engem, mint egy idiótát? - a nõ arcáról lefagyott a mosoly, páciense rájött a turpisságra.

- Nem, nem. Én csak...

- A nõvér hallgat és goromba, a professzor még csak meg se látogatott, mégis annyit beszélnek róla. Én meg már egy hete csinálom naponta a maga hülye játékait. Biztosan megérti, hogy egy kicsit unalmas már.

- Megértem, de tudja végig kell csinálni a terápiát, különben nem fog teljesen meggyógyulni.

- Meggyógyulni?! - vágott a doktornõ szavába a férfi. - Hiszen azt se tudom mi a bajom!

- Súlyos emlékezetkiesése van. Ugye még mindig nem tudja, hogy hívják? Hol lakik?

A férfi elhallgatott, majd csendesebben folytatta: - Nem. Még nem. De azért elmondhatnák mi történt velem, s talán azt is, ki vagyok valójában. Vannak jogaim...

- Jogai? Azok vannak. De az ön érdeke, hogy még egyelõre ne ismerje a teljes igazságot, sokat ártana magának - válaszolt ingerülten a pszichológusnõ.

- Nem gondolja, hogy kegyetlen dolog ez? Nem gondolt arra, hogy már két hete szenvedek emiatt, amióta felébredtem a kómából? És ha családom van? Miért nem láthatom õket?

A nõ eddig szenvtelen arckifejezése megrezzent, meggörnyedt a székben, közelebb hajolt a férfihez: - Nekem se könnyû, higgye el! Én lennék a legboldogabb, ha elmondhatnám az igazságot, de a maga érdekében...

- Az én érdekemben, persze...! - kiabált a férfi és felpattant, kivágta az ajtót és kirohant. A folyosó végén tartott már az üvegajtónál, amikor az asszony utolérte.

- Álljon meg, maga idióta! Ez nem vezet semmi jóra sem, a végén ugyanazt fogja elérni mint azelõtt...

A férfi megállt és lassan a nõ felé fordult.

- Mi az, hogy azelõtt? Miért, mi történt azelõtt? - kérdezte a doktornõtõl, de az csak állt egy helyben és tördelte vékony kezeit. Nem tudta, hogy mit válaszoljon a férfinek, hevesen járt az agya, hogyan hozhatná rendbe, amit az imént elrontott egyetlen rossz szóval, amit nem kellett volna a férfinek mondania. Nem figyelt saját magára, annyira kihozta a sodrából a szobában lejátszódott jelenet.

- Doktornõ, kérem válaszoljon! - kérlelte a férfi, de a nõ nem szólt semmit se. Ebben a pillanatban kinyílt az üvegajtó, s belépett rajta a mogorva nõvér egy biztonsági emberrel az oldalán.

- Történt valami Anderson doktornõ? - kérdezte rekedtes hangján a nõszemély.

- Nem, nem Margaret, semmi sem - válaszolt remegõ hangon a pszichológusnõ s megfogta a férfi karját. Halkan csak annyit mondott neki: - Jöjjön! - És a férfi engedelmesen követte, reménykedett benne, hogy majd a mosómedvék társaságában elmesél neki mindent a doktornõ. Az ajtó nyelve kattant, a nõ kulcsra zárta és leült az íróasztalhoz, a férfi pedig lehuppant a pamlagra, kíváncsian leste a nõ arckifejezéseit, fürkészve, hátha a változásokból rájön, mi zajlódik le a nõben. Egy percig ültek így, s közben végre lehetõsége volt megfigyelnie a nõ igazi arcát. Most gondok gyötörték, eltorzult volt, de felfedezte rajta azt a természetes szépséget, amely kevés nõnek adatott meg. Nem használt rúzst, nem volt sminkelve, mert nem volt szüksége ennek az arcnak rá.

Révedezésébõl a nõ éles szavai hozták vissza a valóságba.

- Egyszer úgyis megtudta volna a teljes igazságot. De egyre figyelmeztetem, mielõtt elmondok önnek mindent: ha mások rájönnek, hogy mindent tud, akkor magának vége.

A férfi bólintott, ezzel jelezve, hogy megértette a doktornõ szavait.

- Nem sokat tudok arról az emberrõl, aki elõzõleg volt, még a legelején persze. Azt tudom, hogy börtönbüntetését töltötte a közeli fegyházban.

- A börtönbüntetésem? - kérdezte lassan szótagolva a nõtõl, mintha nem ismerné ezt a szót.

- Igen, életfogytiglanit kapott... valamiért - folytatta a pszichológusnõ - Hogy miért azt nem szeretném elmesélni, egyszer természetesen biztosan meg fogja tudni, de most még nem szabad. Önként vállalkozott erre a kísérletre, mert utána az intézetbõl szabadon távozhat. Ez van benne a szerzõdésben is, de hazugság. Sose mehet el innen, sohase lesz igazán szabad ember újra, habár az intézetben sokkal több mindent megtehet, mint börtönben.

- Milyen kísérletre...? - vágott közbe a férfi, nehezen beszélt, meg kellett emésztenie a hallottakat. Meg kellett próbálnia elhinnie azt, amit a doktornõ mond, bármennyire is a nehezére esett. Énjének egyik fele badarságnak, kitalált mesének tartotta, míg a másik kezdte elhinni. Valamit tettek vele, ami miatt elfelejtett mindent, mindent ami eddig, életének közel harminc évében történt vele.

- Jürgen professzor úr olyan elmélettel állt elõ évekkel ezelõtt, amellyel a megfelelõ helyeken kiadott elektromos impulzusokkal törölni lehet az emberi agy teljes memóriáját. Nagyon sok kísérletet végzett állatokkal, fõleg majmokkal, de a német kormány nem engedélyezte az emberi kísérletet. Mindent feltett egy lapra, elköltözött Németországból az Egyesült Államokba, ide Illionisba. A helyi egyetemen tanított két évvel ezelõttig, amikor az amerikai kormány engedélyezte az emberi kísérleteket.

- S én voltam a nyúl? Ugye? - a férfi hangjában nem volt nyoma szemrehányásnak vagy dühnek, inkább keserûségnek és beletörõdésnek.

- Igen, maga. Két hete hajtottuk végre a kísérletet, ami sikeres eredménnyel járt. Nem mertünk nagyon mély emlékeket törölni, nehogy elveszítsen olyan dolgokat, mint az írás-olvasáskézség, vagy az általános fogalmak ismerete. Ezért ne lepõdjön meg, ha gyerekkori mély emlékei eszébe jutnak, mert idõ elteltével felszínre fognak törni. Többet azonban ne várjon, a maradék elveszett mindörökre.

- ...elveszett... mindörökre... - ismételte lassan a férfi, félhangosan. A nõ zavarodottságot árasztó tengerkék szemébe fúrta a tekintetét, megpróbált a szemén keresztül a doktornõ gondolataiba látni, de nem ment, nem tudott. Óvatosan megkérdezte, miért mondta el mindezt, de nem kapott feleletet, s erre elbizonytalanodott. Pedig a nõ megadta neki a választ, csak sokkal késõbb, amikor már semmi sem számított.

A férfi felállt, az ajtóból még hátrafordult, lelkében vad viharok dúltak, eleinte nem is tudta, hogy mit csinál. Tudta, hogy a doktornõ igazat beszélt. De végül is mindegy volt, mit tettek vele, semmire sem emlékezett.

- Köszönöm, hogy elmondta mindezt... viszlát! - lassú léptekkel távoldott a doktornõtõl és a mosómedvéktõl, kinyitotta az üvegajtót, lement a földszintre s kisétált a szabadba, senki se tartóztatta fel, a portás is csak biccentett és visszaült a kopott székébe, hogy továbbnézzen valamilyen közvetítést. A telefon miatt állt fel, Anderson doktornõ hívta, hogy hagyja szabadon elmenni a beteget. A pszichológusnõ már tudta mi fog történni, de nem szólt senkinek sem a portáson kívül. Kihúzott egy sporttáskát a szekrénye alól, s elindult vele a szobájába, hogy összecsomagoljon. Félúton azonban meggondolta magát, visszavitte a táskát és a férfi után indult. Tudta, hogy hova fog menni, mit fog csinálni. Úgy érezte még megakadályozhatja azt, ami történni fog.

Az utcák kihaltak, a kövezet nyálkás volt, a lámpák épphogy pislákoltak. Csendben, magábazuhanva baktatott egy férfi a roskatag házak között. Gondolataival volt elfoglalva, de azért legbelül tudta, hová igyekszik. Nem sietett - úgy vélte, van bõségesen ideje.

Szemerkélni kezdett az esõ, de õt ez nem zavarta. A mai nap megrázó volt, szörnyûséges, s ha csak a fele igaz annak, amit a pszichológusnõ elmondott, akkor is borzasztó volt, amit vele tettek, a kísérlet, az emlékei, önmaga. Egy embert öltek meg, s a hullának újra lelket adtak, mint Frankenstein doktor a torzszülöttének. Ha nem tudja meg, most sokkal nyugodtabb lehetne, vidáman ringathatná abban a hitben magát, hogy valamilyen baleset következtében felejtett el mindent, ezért nem emlékszik semmire sem. De nem! Nem! Nem! Õt megölték, úgy ölték meg, hogy ezt galád módon neki is megmondták - utólag. Nem haragudott a nõre, tudta, hogy nem õ tehet az egészrõl, csupán csak eszköz volt egy ördögi kézben.

Nem hagyták nyugodni a pszichológus szavai sem: „életfogytiglanit kapott... valamiért" - ezek a szavak örökké ott csengtek a fülében, nem hagyták nyugton. Mit tehetett, amiért ilyen szörnyû büntetést kellett kapnia? Talán megölt valakit vagy esetleg több embert is? Brutálisan vagy csak hirtelen haragból? Ezek a kérdések szinte marták belülrõl, teljes levertségbe és halálfélelembe taszították. Saját magától iszonyodott meg, legalábbis régi énjétõl, aki végül is önmaga volt. Vagy mégsem? Lehet, hogy csupán a test azonos? Nem - válaszolta magának, mert eszébe jutott mit mondott a doktornõ: felszínre fognak jönni régebbi emlékei, tehát valami mégiscsak maradt belõle.

Lefordult az egyik keresztutcába, elérte a nyomornegyed szélét, nadrágja csupa víz lett, miközben átgázolt az egyik mély sáros tócsán. A házak egyre kisebbek, egyre csúfabbak és öregebbek lettek. Kiütközött rajtuk a nyomor, a szenvedés és a szerencsétlen, bent senyvedõ emberek fájdalma. Lehet, hogy ezeknek az embereknek jót tenne az emlékezettörlés? Elfelejtenék mindazt, amit az élet kegyetlen szablyája a húsukba és a lelkükbe vésett.

Az egyik ház elõtt egy kislány álldogált, kezében egy pórázon borzas kutya lengett, már fél lábbal a másvilágban, olyan sovány volt az állat s a kislány is. Pedig a tündöklõ múltú Egyesült Államokban nem lehetett látni ilyet ezidáig. Az európai háborúk átterjedtek ide is, nem kerülték el a világ ezen táját sem. Az éhség is lassan mindennapossá lesz, de hozzá kell szokni, másképp nem lehet átvészelni ezt a zavaros évtizedet. A férfi úgy haladt el a kislány mellett, hogy minderrõl tudomása se volt, de a kislány tekintetébõl megértett valamit.

Elfordult a könyörgõ arctól, s ment tovább. Sietõsebbé tette lépéseit, hogy minél hamarabb elhagyhassa a nyomornegyed bedõlt utcáit. Mikor már az emelkedõn baktatott felfelé, volt egy pillanat, amikor örülni kezdett. Szerette a természetet, az állatokat. Ekkor villantak be képek a múltjából: kicsi volt és egy kertben játszott, amikor jött a vihar. Emlékezett az ijedt állatok arcára, a szénakazalra és arra a furcsa illatra. Ezt az illatot érezte most is és boldog volt, igaz mindössze pár pillanatra.

Aztán visszatértek a gondjai, ellepték és ismét búskomor lett. Már nem is vágyott annyira a hegycsúcsra, arra a kiálló sziklára, ahova leülhet, s ahonnan körbenézhet, látva az egész környéket. Az ösvény kacskaringós volt, behajlottak az ágas-bogas bokrok, cserjék, pár helyen megkarmolták, de a fájdalom most csak erõt adott. Ha már idáig eljutott, nem volt szabad megállnia, fel kellett másznia, elérni a magasságot, a csúcsot.

Ment elõre, vadul, pihenni se állt meg, pedig érezte milyen hevesen ver mellében a szíve, szaporán és sípolva veszi a levegõt, minden nagyobb lépésnél nyög a hátában nyilalló fájdalomtól. Egyszerre nyíltak szét a feje fölött a fák koronái, s akkor látta meg a csúcsot. Büszkén állt ott talán már több évezrede, változatlanul.

Próbálta megfejtenie egy szó jelentését. Azelõtt - ezt mondta a nõ, s nem értette mit jelent ez, de tudta, hogy ha idejön megfejti a titkot, rájön, miért harapta el a mondatot a pszichológusnõ, miért nem folytatta. Átkarolta a sziklát és leroskadt, hangosan szedte a levegõt, kavarogtak benne a gondolatok, el akarta hallgattatni õket, de nem sikerült. Jó öt perc kellett ahhoz, hogy megnyugodjon. Leült a ferde sziklára és felnézett az égre, a halványan pislákoló csillagokra, s a fehér fényét árasztó teliholdra. A levegõ nem volt hideg, az esõ már régen elállt, a felhõket elfújta a szél. A távolban még vörösen derengett az égbolt alja, nemrég nyugodott le a nap, a másik irányban azonban teljes volt a sötétség, s csak az apró pontok jelezték: éjszaka van, nem az õ tudatára borult teljes sötétség. A tájat figyelte, a messzeségben fénylõ falvakat, városokat, a magas fehér sipkával borított ormokat, a csillogó víztükröket. Aztán tekintetét a lába elé ejtette, a csupasz sziklára. Így ült percekig, maga elé bámulva,

Keresni kezdett a földben, de nem talált semmit, sáros kezét a nadrágjába törölte, s megfordult. Ekkor látta meg az apró fényes valamit a szikla tövében. Lemászott érte s fölemelte. Egy igazolvány volt, elég ázott és sáros. Óvatosan nyitotta ki, s belepillantott. Megpróbálta úgy tartani, hogy ráessen a hold fehér fénye, s lássa is mi van az elsõ oldalon. Egy fénykép és egy név, ami nem mondott neki semmit sem, de a fénykép annál inkább. Õ volt a képen, bár sokkal fiatalabb korában, mégis õt ábrázolta. Ijedten dobta el, mintha egy bombát talált volna, amely nem robbant fel a maga idejében. Kezdte megérteni mit jelent az a szó, s azt is, miért nem akarta elmondani neki a nõ. Õ már járt itt, talán nem is olyan régen, hetekkel ezelõtt. Az elõzõ kísérlet nem sikerült, s megismételték. Újra töröltek, újra öltek. De volt annyi esze akkor, hogy valami nyomot hagyjon hátra utódjának, még mielõtt végrehajtják rajta a törlést. Tudta, hogy ez lesz most is a vége, tudta, hogy a mohó professzor nem fogja feladni, hiszen be kell bizonyítania a kormánynak, hogy a módszer használható. S mi õ a professzor szemében? Csupán egy kísérleti majom, ami ha véletlen elpusztul, akkor csak ennyit mond: „szegény kis állat... hozzanak egy másikat!" Már tudta, értette, s nem is félt.

Zajt hallott maga mögül, megfordult s meglepõdött, amikor a doktornõ sziluettje bontakozott ki a bozótból. A nõ szótlanul leült mellé a kõre.

- Honnan tudta, hogy idejöttem? - kérdezte sziszegve a férfi a nõtõl.

A nõ válaszolni akart, de a férfi megelõzte:

- Onnan, hogy ezelõtt pár héttel is felmásztam ide?

- Ezek szerint tudja...

- Nem vagyok hülye! - üvöltötte a nõnek. Jó érzés volt kiabálni, még ha a nõ nem is tehet az õ szerencsétlen sorsáról.

- Én nem is...

- Látja ezt? - a nõ kezébe nyomta az igazolványt - Itt találtam. Én hagytam hátra saját magamnak. Úristen! Még a nevemet se tudtam eddig, nem tudta, hogy így hívnak. Még ezt se akarták elárulni. Mitõl féltek, hogy kudarcot vall a kísérletük?

- Én nem féltem ettõl - jutott végre szóhoz a nõ. - Tudtam, hogy ez lesz a vége. Mit gondol, miért mondtam el mindent magának? Miért engedtem meg, hogy elhagyja az intézetet? Mert a múltkor is ez történt, ugyanezt tette. Ember! Magának csak az emlékeit törölték ki, a jellemét nem tudták.

- De maga is ott volt, miért hagyta, hogy másodszor is...? - tette fel a benne lappangó kérdést a férfi a nõnek.

- Hagytam? Ha nem beszélek a professzorral, akkor visszaviszik a börtönbe és kivégzik.

- Kivégeznek? De miért, mit tettem? Árulja el!

- Maga háborús bûnös, potenciális veszély a kormányunk számára. Ezért. Hazudtam, amikor azt mondtam, hogy csak életfogytiglanit kapott, s akkor is, amikor azt mondtam, hogy önként vállalkozott erre a kísérletre. A kormány emberei magát jelölték ki erre a feladatra.

- Azt hiszem most már mindent tudok, ennél többet nem is akarok. Csak még egyet. - a férfi nyelt egyet, aztán folytatta: - Mit fognak tenni ezek után velem? Kivégeznek?

A nõ elfordította a tekintetét, egy darabig a távolt kémlelte céltalanul, aztán a férfi arcába nézett.

- Igen.

A férfi csendesen bólintott és felállt.

- Ha akar, maga ölhet meg, s azt mondhatja majd, hogy öngyilkos lettem. Csak egy taszítás, s lezuhanok a mélybe.

- A fenébe! Hát nem érti? Én nem akarom magát megölni. Meneküljön, még amíg lehet, mert már biztosan úton vannak errefele.

A férfi a nõ szemébe nézett, csak most értette meg, kicsoda is valójában a pszichológusnõ, rájött, hogy õ volt az egyetlen ember, aki végig segítette. Elbúcsúzott és titkával együtt eltûnt a bozótosban.

A nõ még percekig ült csendesen, aztán õ is elindult lefelé a lejtõn, vissza az intézetbe. Félúton elhajította a rádiótelefonját, hogy ne foghassák rá, szándékosan nem szólt vissza az intézetbe.

Az elsõ lámpa fényénél elõvette az igazolványt, mosolyogva nézte a képet és olvasta el az annyiszor hallott nevet: John Derinack Smith.

1997. március 29.