Michaleczky Péter: Az ellenõröket lelövik, ugye?

?Ezt a rövidke mûvet azoknak ajánlom,

akiknek sikerült rávenniük, hogy 2060 forintot

befizessek a BKV-nak ?büntetés? jogcímen.?

-- Vezesse be! -- hallottam a rücskös ajtó mögül felhangzó érces hangot, s betuszkoltak a szobába. Teljesen jellegtelen szoba volt, ugyanolyan, mint a többi, amit az épületben eddig láttam. Fejmagasságig csillogó fehérre mázolva, csík, aztán kopott fehér következett. Elvétve ferdén lógó hirdetõtáblák lógtak elgörbült szögeken, rájuk rozsdás rajzszöggel kusza fantomképek voltak kiaggatva, mindegyik alá egy név és egy nyilvántartási számot firkáltak, de hiába, mert nem él a földkerekségen olyan ember, aki azt a kézírást képes elolvasni. Ennél fogva a rajzok, amelyek gonosznak hitt emberekrõl készültek, fabatkát sem értek.

Azonban figyelmemet legjobban a szoba egyetlen íróasztalának egyetlen épp sarkán álldogáló magányos tárgy kötötte le: egy vizeskancsó. Ilyen vizeskancsót évek óta nem láttam, eltûntek a világból. Ez amolyan állami vizeskancsó volt, kissé repedt, kissé torz, de büszkén álldogált az õt körülvevõ lefordított poharak között, kihúzva magát, mintha sejtené, hogy nem is akármilyen vizeskancsó õ.

Az asztal fölött egy tömött szakállú, alacsony egyenruhás figura ült, feje leginkább az imént látott vizeskancsót jutatta eszembe. Vékony ujjaival idegesen dobolt megállás nélkül a kopott íróasztalon, azon az íróasztalon, amelyen szembõl látszott a fémbiléta és a beleütött szám, jelezve, hogy raktárba vették. Az ilyen íróasztalok szoktak egyébként tartalmukkal együtt kisétálni az intézmény kapuján, hogy aztán nyomtalanul eltûnjenek a kíváncsi szemek elõl.

Szóval, emberünk meredten bámult rám, s nem egészen értettem miért teszi, de szólni nem mertem, tehát én is azt tettem, amit õ: mosolyogva néztünk egymással farkasszemet. Én bírtam tovább...

-- Neve? -- böffentette fel a kérdést.

-- Kovács. Kovács Lajos.

-- Született?

-- Ezerkilencszáznegyvenkilenc, április huszonnyolc.

-- Hol?

-- Szoboszlón.

-- Mi? -- kérdezett vissza, mire én felvilágosítottam, hogy ?Hajdúszoboszlón?.

-- Foglalkozása? -- kezdte újra a villámkérdéseket, én pedig engedelmes kiskutya módjára válaszoltam.

-- Autószerelõ -- mondtam, aztán még óvatosan hozzátettem: -- mester.

-- Családja van?

-- Már nincs.

-- Elváltak?

-- Nem, meghalt.

-- Gyerekei?

-- Van egy lányom, de már nagy. Egyébként nem láttam vagy négy éve.

Felkelt és kimért léptekkel járkálni kezdett a szûk helységben, úgy tette, mintha erõsen gondolkodna, vagy koncentrálna valamire. Aztán felém fordult és kérdezett:

-- Elismeri-e Kovács, hogy jelen volt P. István, G. Gábor és M. Ilona meggyilkolásánál?

-- Elismerem. Sõt...

-- Ne beszéljen mellé, csupán a kérdéseimre kell válaszolnia, semmi más egyébre. Megértette? -- arca szinte súrolta az enyémet, elég kellemetlen dolog, amikor egy kicsi, roppant szakállas ember beleliheg a képembe. Hevesen bólogatni kezdtem, jelezve, hogy mindent értek, nem fogok feleslegesen beszélni.

-- Mondja el sorjában, mi történt a jármûvön a gyilkosságokat megelõzõ percekben!

-- Én, kérem, majdnem a legelsõ ülésen ültem, s kifelé bámultam a buszablakból, amikor a nõ mellém állt és elbõdült, hogy a jegyemet kéri. Én persze egybõl megfordultam, egy kicsit meg is ijedtem.

-- Igen, és? -- vágott közbe, s közben állandóan hol balról jobbra, hol jobbról balra, sõt, néha felülrõl lefelé is vastag szakállát simogatta. El sem lehet képzelni, mennyire feldühített, de nem mutattam ki, rezzenéstelen arccal folytattam a történetem.

-- Szóval az a nõszemély, akit maga... akit maga... megvan! M. Ilonának nevezett, szóval megismételte, hogy adjam át neki a jegyemet, vagy a bérletemet, mert õ most ellenõrizni akarja.

-- Erre maga mit csinált? Odaadta?

-- Igazán tudhatná már, hiszen legalább kétszer elmeséltem. De maga annyira feledékeny, hogy naponta újra és újra elmondatja velem...

Láttam, hogy lilul az ember feje, ezért kurtán közöltem vele:

-- Természetesen, nem.

-- Miért ?természetesen??

-- Mivel nem volt nálam se érvényes buszjegy, se bérlet. Tudja éjjel fél egykor kicsit körülményes jegyet venni a Blaha Lujza tér környékén. Ezt egyébként elmondtam a nõszemélynek is, de õ nem tágított. Közölte: vagy fizetek neki helyszíni bírságot, vagy leszállít a buszról.

-- És mit csinált ezek után?

-- Kötekedni kezdtem vele, mert mérges lettem az egész eljárási módra.

-- És?

-- Láttam, hogy a nõszemély is egyre dühösebb, de nem tudtuk folytatni a vitát, mert odaért a két férfi és közölték velem, szálljunk le, s elintézzük egy perc alatt a dolgot.

-- S magának már ekkor kezében volt a pisztoly?

-- Ekkor kaptam elõ, tudja a beszélgetés alatt benyúltam a táskámba és észrevétlen kibiztosítottam.

-- És miután elõkapta, egybõl lõtt?

-- Naná, majd megvárom, amíg kicsavarják a kezembõl!

-- Uramisten! -- szörnyülködött, ugyanúgy mint tegnap és tegnapelõtt.

-- Kérdezhetek valamit, ami nem tartozik ide?

-- Parancsoljon!

-- Muszáj magának folyton belelihegni az arcomba, és muszáj közben egyenletesen masszírozni a szakállát?

Elõször zavartan nézett rám, nem tudván, mit válaszoljon erre, aztán megtalálta a neki megfelelõ hangnemet:

-- Mi köze magának ahhoz, hogy én mit csinálok, akár fel is fekhetnék az asztalra és... hagyjuk.

-- Rendben -- egyeztem ki vele, éreztem, hogy egyre feszültebb a légkör, kerestem a kiutat, de semmi sem jutott eszembe.

Visszaült a helyére, megigazította kócos haját és rám nézett, aztán egyenletes mozdulatokkal a szakállához nyúlt. Üvölteni tudtam volna a dühtõl, de nem tettem, arra gondoltam: civilizált emberek vagyunk mindketten.

-- Azt tudja, hogy mi lett a három jegyellenõrrel, név szerint: P. Istvánnal, G. Gáborral és M. Ilonával? Tudja? Na?

-- Nem, nem tudom, ezt nem árulta el tegnap, se tegnap elõtt, pedig kérdeztem, remélem...

-- Hát csak remélheti! Mind a hárman meghaltak a kórházban!

-- Hál? istennek... -- sóhajtottam elégedetten és levágtam mellé egy bugyuta vigyort.

-- Maga... Maga õrült! Igen, õrült! Ez az! Õrült! -- ordibált, felpattant az asztalára és táncolni kezdett, közben furcsa éneket dalolt borzasztó hamisan: -- Ez egy õrült! Õrült! Õrült!

Ekkor jutott eszembe a megoldás.

Másnap megint kihallgatásra vittek. Egy fiatal tiszt elé ültettek, aki meredten bámult az írógépe kusza mechanikájába, fel sem nézve rám. Egy kicsit megvertek az éjjel, talán nem nyújtottam túl kellemes látványt.

-- Neve?

-- Kovács. Kovács Lajos.

-- Született?

-- Ezerkilencszáznegyvenkilenc, április huszonnyolc.

-- Hol?

-- Szoboszlón. Hajdúszoboszlón

-- Foglalkozása?

-- Autószerelõ mester.

-- Családja van?

-- Özvegy vagyok.

-- Gyerekei?

-- Van egy lányom, nem láttam négy éve.

A tiszt sóhajtott egyet, felnézett az írógép mögül.

-- Miért tette?

-- Mert nem szeretem az ellenõröket, és...

-- A legutóbbi esetrõl van most szó!

-- Ja úgy! Feldühített. Egyébként örülök...

-- Miért?

-- Mert magának nincsen...

-- Micsodám nincsen? -- nézett fel elõször rám értetlen arckifejezéssel.

-- ...szakálla.

-- Hogyan ölte meg? -- váltott témát.

Bûbájos mosoly tört arcomra, kedvesen mosolyogva üldögéltem, nem szóltam egy szót sem.

-- Azt kérdeztem: hogyan ölte meg?

Végül nem bírtam megállni, kinyögtem:

-- Fejbe vágtam... a vizeskancsóval.

Mielõtt bárki megkövezne ezért az írásmûért, elõrebocsátom, hogy semmi ilyesmi nem történt meg velem, nem öltem meg egyetlen ellenõrt sem a valóságban, s nem ütöttem le a rend õrét. Erre szokták mondani: a történetben szereplõ személyek, események csupán a fantázia mûvei...

Szóval, vasárnap éjfél után szerettem volna hazaérni a Blaha Lujza térrõl Kõbányára. Ez nem is okozott volna sok gondot, hiszen közvetlen éjszakai járat indul óránként, aminek 28é a jelzése. A problémák ott kezdõdtek, hogy a Liget térnél két ellenõr elkezdte fejni az utasokat, s bizony menekülnöm kellett, mert az ember ritkán kap éjfél körül jegyet, és még ha lehetett is volna venni, biztos vagyok benne, hogy eszembe se jut. Tehát leszállítottak, s gyalog kellett hazaballagnom a hûvös esti levegõben, a sötét, félelmetes kõbányai tájban.

Egyébként ezelõtt egy hónappal megbüntettek valóban 2060 forintra, amit sajnos be kellett fizetnem. Nincs mese, a jármûveken nyomorgó utazót mindig akkor lepik meg, amikor éppen nincsen nála se bérlet, se jegy, s piszkos módon bánnak el vele. Ez van...