Amit most el fogok mesélni, még soha nem mondtam el senkinek. És ma sem tudnám megmondani, hogy miért.
    Azt hiszem, 1980 végén történt, egy repülõút során, amikor Mexikóból New Yorkba utaztam. Jorge Luis Borges is ugyanazon a gépen ült, õ persze az elsõ osztályon. Egyszer csak fogtam magam és vakmerõ módon megkértem a fõstewardesst, hadd ülhessek néhány percre Borges mellé. Õ a mexikói nõk közmondásos kedvességével megadta az engedélyt, és még egy pohár borral is megkínált.
    Borges lehunyt szemmel ült, ölében egy püspöklila mûbõr mappa hevert. Olyan volt, mintha imádkozna, de mivel õ volt az, arra gondolhatott az ember, hogy éppen verset ír vagy csak elmond magában. Nagyon barátságosan fogadott, és amikor bemutatkoztam, azzal, hogy honfitársak vagyunk, mosolyogva mondta:
    - Talán nem véletlen, hogy két argentin itt találkozik, a magasban. Hiszen tudja, hogy mi szeretünk a fellegekben járni.
    Megkérdezte, miben lehet a segítségemre, mire azt feleltem, hogy csak meg akartam ragadni az alkalmat, hogy köszönhessek neki, és röviden emeséltem, hogy nemrég jelent meg egy novellám Az interjú címmel, amelyben azzal a gondolattal játszottam el, hogy õ, Borges, már százharminc éves, és még mindig nem kapta meg a Nobel-díjat, és egy behízelgõ hangú észak-amerikai kiadó engem kér fel, aki ekkor már nyolcvan-egynéhány éves, nyugdíjas újságíró vagyok, hogy készítsek vele interjút.
    Borgest persze nem érdekelte a történetem, csak az, hogy miért érdeklõdöm iránta: tudni akarta, mely mûveit olvastam, vagy legalábbis melyekrõl tudok. Úgy láttam, nem mindegy neki, hogy egy fajankóval vagy egy olvasóval van-e dolga, ezért megmondtam neki, hogy egy írók közt rendezett bajnokság során minden mûvét elolvastam. Ez szemlátomást hízelgett a hiúságának, és felkeltette a kíváncsiságát. Röviden elmondtam neki, hogy éveken át dolgoztam a hajdani Abrill Kiadóban, ahová azon kívül, hogy egy kitûnõ újságírógárda dolgozott, több tucat jó költõ és prózaíró is bejárt, és majdnem mindegyik tûrhetõen sakkozott. Persze neveket is említettem, csupa jó tollú ember nevét a hetvenes évek elejérõl, és azt is, hogy mindenki olvasta õt, és 1975-ben, abban a keserves évben mindenki meg akarta nyerni a kiadó bajnokságának díját: az õ Összes mûveit. De a véletlen úgy hozta (így mondtam, mert tudtam, hogy ez tetszeni fog neki), hogy a bajnokságot a díjjal együtt én nyertem meg, egy zöldfülû ifjonc, aki abban az idõben az irodalomnál fontosabbnak tartotta a forradalmat, és ifjúi elõítéleteim miatt addig nem is olvatam õt.
    - Lehet, hogy igaza volt - vigasztalt Borges. - Abban az évben mondtam azt, hogy Pinochet és Videla úriemberek. Ma már szégyellem ezt a butaságot.
    Akárhogy is, megbocsáthatatlan bûn volt, hogy én, aki akkor már író akartam lenni, nem olvastam õt, nem tudtam kívülrõl a munkáit, de abból az alkalomból, mondtam, pótoltam a mulasztásomat, és azt is sorolni kezdtem, melyek a kedvenc mûveim. Egy idõ múlva félbeszakított, azzal, hogy legyek szíves és hagyjam a szuperlatívuszokat, és végül bevallottam, hogy különösnek tartom, milyen elõszeretettel utal olyan fellelhetetlen szövegekre, mint a Nekronomikon, a Tlön Elsõ Enciklopédiája, az Almotászim megközelítése, Herbert Quain mûvei, mint például A labirintus istene, Április, március, A titkos tükör stb., vagy olyan szerzõk, mint Johann Valentin André, Mir Bahadur Ali, Julius Barlach, Silas Haslam, Jaromir Hladik, Nils Runeberg, a kínai Csui Pen, Marcel Yarmolinsky, Meadow Taylor vagy Robert Fludd, akinek filozófiai nézetei szerinte is mindig homályosak és érthetetlenek.
    Borges nagyot nevetett, és ezt a talányos kijelentést tette:
    - Ezek közül a könyvek közül csak egy a valóságos. És azt én írtam.
    Nem tudtam, mit mondjak: csak bámultaml lenyûgözve ezt a sovány és törékeny embert, aki a vak szemével többet látott az ablakon kívül tátongó végtelen ûrbõl, mint bárki más, miközben gépies mozdulatokkal simogatta a botja fogantyúját.
    Borges érezte a hallgatásom mélyén rejlõ feszültséget.
    - Sõt, mi több: itt van a piszkozata - mondta halkan, szinte súgva. - Akar belenézni?
    Úgy meghatódtam, hogy úgyszólván majdnem elsírtam magam. Hogyne, mondta, és leplezetlen felindulással köszöntem meg a megtiszteltetést; amikor átnyújtotta a püspöklila mûbõr mappát, visszamentem a turistaosztályon lévõ ülésemhez, a repülõgép végébe, és lázasan olvasni kezdtem.
    A szövegnek valami furcsa, borgesi címe volt, amire õszintén szólva nem emlékszem pontosan. Amilyen ostoba vagyok, csak homályosan dereng: Júdás, a deviáns vagy valami hasonló. Egy regény, úgy gondolom, Borges regényének gépelt kézirata volt, nyilván önmaga diktálta le valakinek. A cselekmény egyszerû volt: Egon Christensen, a dán mérnök, Koppenhágából 1942-ben Buenos Airesbe érkezik egy teherszállító hajó fõgépészeként; a kapitány nem mer elindulni visszafelé, mert attól fél, hogy az Atlanti-óceán mélyén nyüzsgõ német tengeralattjárók elsüllyesztik a hajót. Egon ottragad hát La Plata környékén, nostrifikáltatja mérnöki diplomáját, aztán Jujuyba szerzõdik el, a Ledesma-ültetvényre. Vadul sakkozik, Max Euwéért rajong, és Jujuyban egy csupa paradoxonnal tele szerelmi históriába meg egy nemkülönben ellentmondásos sporthistóriába keveredik.
    A nagyszerû benne persze szöveg volt, a szavak végtelen fegyelme, a téma kifejtésének lecsupaszított, pontos rajzú íve, az Adolfo Bioy Casaresre történõ elmaradhatatlan utalás, a tökéletes retorika és mindenekfelett az erudíció, mely ámulatba ejtett engem, a sors által ekkor kegyben részesült olvasót.
    Amikor a végére értem, a hálától és a megilletõdéstõl reszketve visszavittem a mûbõr mappát Borgesnek. Borges aludt: vállára hanyatló feje olyan volt, mint egy megtört szárú gyapotvirág pamacsa. Gondoltam, nem lenne ildomos, azon kívül úgy meg voltam illetõdve, hogy csak ostobaságokat tudtam volna mondani. Ezért csak finoman az ölébe tettem a mappát.
    A Kennedy repülõtéren aztán egy sereg ember várta: feljöttek a repülõgépre (gondolom, könyvkiadók vagy nagykövetek), aztán láttam, hogy gyorsan beviszik a vip váróterembe.
    Ahogy átmentem az útlevélvizsgálaton, döbbentem vettem észre, hogy azt a bizonyos püspöklila mûbõr mappát most egy nagyon magas, szõke, összetéveszthetetlenül skandináv külsejû férfi tartja a kezében. Úgy rémlett, mintha õ is ott lett volna az elsõ osztályon, de nem voltam biztos benne, s ez nem is számított, az viszont nyilvánvaló volt, hogy a kéziratot ellopta Borgestõl.
    Izgalmamban nem tudtam, mit tegyek: kiabáljak-e, hogy fogják el, vagy rohanjak oda hozzá, és tépjem ki a kezébõl a mappát, mivel Borgesnek már nem szólhatok, és a kísérõinek sem. Az útlevélkezelõ tiszt mondott nekem valamit, amit nem értettem, és a dán férfi a következõ pillanatban eltûnt a szemem elõl, mert dán volt, az biztos. Valami furcsa pánik fogott el, és aztán egész nap meg a következõ napokon is ebben a pánikban éltem. Egész héten izgatottan bújtam az újságokat abban a reményben, hogy megtalálom a közleményt, Borges vagy megbízottainak bejelentését. Arra is gondoltam, hogy Borges netán majd engem vádol a lopással.
    De semmi. Nem történt semmi, és Borges tudtommal soha egy szóval sem utalt az esetre. És nem is láttam többé egészen addig az estéig, amikor 1985-ben, már újra otthon a számûzetés után, a Sudamericana Kiadó meghívott Borges ankétjára: egy útikönyvérõl beszélt, amit María Kodamával együt írt. Azzal a szándékkal mentem oda, hogy megkérdezzem, mi történt a püspöklila mûbõrmappával, de Borges, még mielõtt bárki bármit kérdezhetett volna, elmesélte, hogy egyszer, amikor repülõn utazott valahová, azt álmodta, hogy a turistaosztályról odajött hozzá egy alak, és õ azzal viccelte meg, hogy egy apokrif szöveget adott át neki a saját mûveként, aztán soha többé nem kapta vissza.
    Mondanom sem kell, jobbnak láttam, ha hallgatok. Borges nem sokkal ezután meghalt Genfben, de ezt úgyis tudja mindenki.

Székács Vera fordítása