2003. ÁPRILIS. A ZENÉSZEK
A fiúk hosszú túrákra indultak a
távoli mars vidékekre. Jó szagokat árasztó
papirzacskókat vittek magukkal, a hosszú úton bele-beledugták
az orrukat, hogy szippantsanak a sonka és a majonézes savanyúság
dús illatából és hallják a narancsos
szóda bugyborékolását a melegedõ üvegekben.
Fehér kenyérrel, piros mártással, illatos májas
kolbásszal és friss zöldhagymával teli tarisznyájukat
lóbálták, és versengtek a szigorú mamák
megszabta határok átlépésében.
- Aki elõbb odaér, az lesz a zenész.
Kirándultak nyáron, õsszel, és télen.
Legszivesebben õsszel mentek, mert úgy képzelhették,
hogy õszi avarban gázolnak a Földön.
Akár a kõzápor zúdultak a márványlakásokba
a csatornák mentén a cukorkaképû, kék
szemû kisfiúk, mig hagymaszagú vezényszavakat
lihegtek egymásnak. Mert most, hogy elértek a halott, tiltott
városba, már nem azt játszották, hogy "aki
utolsó, az a leány", vagy "aki az elsõ, az a zenész".
A halott városok ajtajai szélesre tárva álltak,
és a fiúk azt gondolták, hogy a leghalkabb reccsenést,
az õszi levél roppanását is meghallják
odabentrõl. Egymás mellett lopakodtak elõre, kezükben
bottal, fülükben szüleik szavával, hogy "Oda ne!
Ne merjetek a régi városba menni! Vigyázzatok a kirándulással.
Az életben még olyan verést nem kaptatok, ha hazajöttök.
Megnézzük a cipõtöket!"
És ott álltak a halott városban, egy csomó
kisfiú, félig elfogyasztott uzsonnájukkal, és
rekedten suttogva biztatták egymást.
- Nincs itt semmi - és hirtelen az egyik nekiiramodik, uzsgyi
a legközelebbi kõházba, be az ajtón, a nappaliba,
a hálószobába, ahol körül se néz,
rugdos ide-oda, dobbant és fekete levelek röpködnek a
levegõben törékenyen, vékonyan, mint az éjféli
égbõl kivágott szövet. Mögötte rohan
hat másik, és az elsõ fiú a zenész,
õ játszik a fekete pelyhekkel elboritott fehér xilofoncsontokon.
Elõgurul egy nagy koponya, mint egy hólabda, és a
gyerekek kiáltoznak. Bordák, mint a póklábak,
bonganak, mint a lehangolt hárfa. A halandó maradványok
vad táncban röpködõ fekete pelyhei. A fiúk
nyomakodtak és tomboltak és belehemperegtek a "levelekbe",
a halálba, amely a testeket kiszáritotta és pelyhekké
változtatta, játékká a kisfiúknak, akiknek
hasában narancslé gurgulázott.
Azután egyik házból ki, a másikba
be, tizenhét ház, hiszen tudták, hogy a tûzoltók
mindegyik várost megtisztitják a borzalmaitól, hogy
fertõtlenitõ osztagok lapáttal és vödörrel
eltakaritják az ébenfekete pelyheket és a prominclirúd-csontokat,
lassan és biztosan szétválasztják a rettenetest
a normálistól - igy hát sietni kell a játékkal
a fiúknak, mert hamarosan itt lesznek a tûzoltók.
Azután veritéktõl fényesen beleharapnak
az utolsó szendvicsbe. Még egy utolsó rugás,
egy utolsó marimbakoncert, egy utolsó õszi-levélgázolás,
és azután hazamennek.
Anyjuk megvizsgálta cipõjüket, fekete pelyhek
után kutatott, és ha talált tûzforró
fürdõ és apai verés következett.
Év végére a tûzoltók eltakaritották
az õszi leveleket és a fehér xilofonokat, és
nem maradt szórakozás.