RAY BRADBURY: MARSBÉLI KRÓNIKÁK
2001. JÚNIUS. "S RAGYOG MÉG A HOLDSUGÁR"
Olyan hideg
volt, amikor kiléptek a rakétából az éjszakába, hogy
Spender szedegetni kezdte a száraz marsbeli fát, és kis tüzet
rakott. Az ünnepségről nem szólt semmit, csak szedte a fát,
alágyújtott, és nézte, hogyan ég.
A fényben, amely megvilágította ennek a kiszáradt marsbeli
tengernek híg levegőjét, visszafordult, és nézte a
rakétát, amely mindnyájukat idehozta; Wilder kapitányt,
Cheroke-ot, Hathawayt, Sam Parhillt és őt magát, keresztül a
csillagok néma fekete térségén, míg kikötöttek ezen a
halott, álmodó világon.
Jeff Spender várta a kitörést. Figyelte a többieket, és
várta a diadalmas ugrándozást és ordibálást. Elmúlik a
megilletődöttség, hogy ők az "első" emberek a
Marson, és jön a hajcihő. Mindnyájan hallgattak, de titokban
sokan remélték, hogy az előző expedíciók kudarcba
fulladtak, és ez, a negyedik, az igazi. Nem rossz szándékból
tették. De mégis erre vágyakoztak, a dicsőségre és
hírnévre, miközben tüdejük lassanként hozzászokott a ritka
levegőhöz, és majdnem berúgtak tőle, ha túl gyorsan
mozogtak.
Gibbs odaballagott a frissen rakott tűzhöz, és megszólalt.
- Miért nem a hajó kémiai tüzét égeted?
- Hagyd csak - mondta Spender, és rá se nézett.
Nem volna illendő a Marson mindjárt az első éjszaka nagy
lármát csapni, és meggyújtani egy olyan idegen, hülye és
fényes vackot, mint a kályha. Importált szentségtörés. Lesz
még erre idő, eljön az ideje, hogy üres tejkonzervdobozokat
hajigáljanak a Mars büszke csatornáiba, eljön az idő, amikor
a New York Times régi számai röpködnek és zörögnek a
magányos, szürke marsbeli tengerfenéken; eljön az ideje annak
is, hogy banánhéjat és zsírpapírt dobáljanak szét a
marsbeli városok finom vonalú romjai között. Bőven jut idő
minderre. És Spender kissé megborzadt a gondolattól.
Megrakta a tüzet, és úgy érezte, mintha egy halott gigásznak
áldozna. Egy végtelen síron kötöttek ki. Itt egy
civilizáció halt meg. Elemi udvariasság, hogy az első éjt
csendben töltsék.
- Én nem így képzeltem az ünneplést - fordult Gibbs Wilder
kapitányhoz. - Azt hiszem, kapitány úr, gin kellene és hús
és egy kis vidámság.
Wilder kapitány elfordult, és a mérföldnyire fekvő halott
várost nézte. - Mindnyájan elfáradtunk - mondta tétován,
mintha csakis a város érdekelné, és embereiről elfeledkezett
volna. - Talán holnap este. Ma estére legyen elég, hogy
átjutottunk az űrön, és egyetlen meteor sem csapódott
belénk, és egy emberünk sem pusztult el.
Az emberek egyik lábukról a másikra álltak. Huszan voltak,
sorba igazodtak, derékszíjukat igazgatták. Spender nézte
őket. Elégedetlenek voltak. Életüket kockáztatták egy nagy
ügyért. Most szerettek volna részegen kurjongatni és a
levegőbe pufogtatni, hogy megmutassák, micsoda nagyszerű
fickók, mert lyukat fúrtak az űrbe, és egy rakétán
elvágtattak a Marsig.
De senki sem ujjongott.
A kapitány csöndesen parancsot adott. Egyik ember a hajóhoz
futott, konzerveket hozott, ezeket csöndesen felbontották, és
feltálalták. Csak most kezdtek beszélgetni. A kapitány
közéjük ült, és újra beszámolt az útról. Már mindent
tudtak, de jó volt hallani, mert túlestek rajta, és
biztonságosan letették a gondját. A visszautazásról nem
beszéltek. Valaki szóba hozta, de lehurrogták. A kék hold
fényében mozogtak a kanalak; az étel ízlett, és a bor még
jobban.
Tűz villant az égen, és egy perc múlva leszállt a
segédrakéta a tábor mögött. Spender figyelte, amint a
keskeny ajtó kinyílik, és Hathaway, az orvos és geológus -
mindenkinek két szakmája volt, hogy helyet takarítsanak meg az
utazásnál - kilép rajta. A kapitányhoz baktatott.
- Nos? - kérdezte Wilder kapitány.
Hathaway a csillagfényben derengő távoli városok felé
intett. Nyelt, összehúzta a szemét, és megszólalt:
- Az a város, kapitány, halott, és már jó néhány ezer éve
halott. Ugyancsak halott a többi három város is a dombokon. De
az ötödik város, innen kétszáz mérföldnyire, uram...
- Mi van vele?
- Múlt héten még éltek a lakói, kapitány úr.
Spender feltápászkodott.
- Mars-lakók - mondta Hathaway.
- És most hová lettek?
- Meghaltak - mondta Hathaway. - Bementem egy házba az egyik
utcában. Azt hittem, hogy akár a többi városok és házak, ez
is évszázadok óta kihalt. Úristen! Tele volt hullával.
Mintha őszi avarban taposna az ember. Mintha csupa gyufaszál
és égett újságpapír volna az egész. És frissek.
Ránézésre tíznapos hullák lehetnek.
- Megnézett más városokat is? Látott egyáltalán valami
élőt ?
- Egyáltalán semmit. Megnéztem más városokat is. Öt közül
négy évezredek óta kihalt. Fogalmam sincs, hogy mi történt
az őslakókkal. De minden ötödik városban ugyanazt találtam.
Hullákat. Hullák ezreit.
- Mitől haltak meg? - Spender előlépett.
- Nem fogjátok elhinni.
- Mi pusztította el őket?
- Bárányhimlő - mondta Hathaway egyszerűen.
- Szent Isten, ez lehetetlen
- Pedig így van. Próbákat vettem. Bárányhimlő. Úgy hatott
a Mars-lakókra, mint a földi emberekre soha. Azt hiszem, az
anyagcseréjük másképpen reagált. Feketére égtek, és
törékeny pelyhekké száradtak tőle. De mégis bárányhimlő.
Tehát mind a három expedíció, York és Williams kapitány és
Black kapitány nyilván eljutott a Marsra. Isten tudja, mi lett
velük. De hogy akaratlanul is mit tettek a Mars-lakókkal, azt
legalább tudjuk.
- Más élet nyomát nem látta?
- Elképzelhető, hogy néhány Mars-lakó, ha észbe kapott,
elmenekült a hegyekbe. Nem lehetnek sokan. Lefogadom, hogy itt
nincs bennszülöttkérdés: Ez a bolygó kihalt, kész.
Spender megfordult, visszaült a tűzhöz, és a lángokba
bámult. Bárányhimlő, istenem, bárányhimlő, még csak
elgondolni is! Kifejlődik egy faj évmilliókon át, kifinomul,
városokat épít, olyanokat, mint az ott, megtesz mindent a
becsületért és a szépségért, és kihal. Egyik része - a mi
korunk előtt - lassan, a maga idejében, méltósággal. De a
többi ! Olyan veszedelem pusztította el a Mars többi
lakóját, melynek legalább szép neve vagy borzalmas neve, vagy
méltóságteljes neve van? Nem - mindenre, ami szent! -, éppen
gyerekbetegség volt; bárányhimlő; betegség, amely a Földön
gyermekeket sem öl meg. Igazságtalan és ocsmány sors. Mintha
azt mondanánk, hogy a görögök mumpszban haltak ki, vagy a
büszke rómaiak szép dombjaikon lúdtalptól pusztultak el. Ha
legalább időt hagytunk volna a Mars-lakóknak, hogy felöltsék
halotti ruháikat, és szépen lefeküdjenek, vagy hogy
megtalálják a halálnak valami más formáját. De nem ilyen
piszkos hülyeséget, mint a bárányhimlő! Nem illik az
architektúrába; nem illik a világképbe.
- Rendben van, Hathaway, egyen valamit. - Köszönöm, kapitány
úr.
És ezzel el is felejtették az egészet. Az emberek nyugodtan
tovább beszélgettek.
Spender nem vette le róluk a szemét. Vacsorája a tányérján
maradt. Érezte, hogy a föld lassan kihűl. A csillagok
közelebb jöttek, nagyon tisztán ragyogtak.
Ha valaki lármázni kezdett, a kapitány csendesen válaszolt,
úgyhogy a többiek is követték példáját.
Tiszta és új illata volt a levegőnek. Spender sokáig ült,
és a levegőt élvezte. Rengeteg felismerhetetlen szag
keveredett benne: virágok, vegyi anyagok, porok, szelek.
- Akkoriban történt New Yorkban, amikor megkaparintottam azt a
szőkét, hogy a fenébe
hívták, no... Ginnie! - kiabálta Biggs. - Azt volt csak igazi!
Spender megmerevedett. Keze megremegett. Szeme ugrált a vékony,
finom szemhéj alatt.
- ...és akkor Ginnie azt mondja nekem... - Biggs kiabált.
Az emberek röhögtek.
- Jól a fenekére csaptam ! - bömbölt Biggs egy palackkal a
kezében.
Spender letette a tányérját. A füle mellett elsuhanó
hűvös, suttogó szelet figyelte. Nézte a fehér, marsbeli
épületek hűs jegét odaát, az üres tengerfenéken.
- Micsoda nő, micsoda nő! - Biggs széles szájába döntötte
a palackot. - A legjobb, akit valaha ismertem! - Biggs testének
izzadságszaga szétterjedt a levegőben.
Spender hagyta kialudni a tüzet.
- Hé, Spender, ne lógasd az orrod ! - Biggs egy pillanatra
ránézett, majd visszatért a palackjához.
- Szóval, egy este Ginnie meg én...
Egy Schoenke nevű ember elővette harmonikáját, és kazacsokot
járt, csak úgy porzott.
- Hej, élek ! - ordította.
- Jihó! - ordították a többiek. Ledobálták az üres
tányérokat. Hárman egymás mellé álltak, lábukat magasba
rugdalták, mint a kórusgörlök, és lármásan viháncoltak. A
többiek ütemesen tapsoltak, és éljeneztek. Cheroke lehúzta
az ingét, és meztelen, izzadó felsőtesttel forgott. A
holdfény megvilágította rövidre nyírt haját, és fiatal,
simára borotvált arcát.
A tengerfenéken gyenge párák szálltak, szél támadt, és a
hegyekről nagy, merev kőarcok bámulták az ezüstös rakétát
és a tűz kicsiny parazsát.
A lárma fokozódott, egyre többen ugrottak fel, valaki
szájharmonikán játszott, egy másik selyempapírral bevont
fésűn fújta. Megittak még vagy húsz üveggel. Biggs
tántorgott, és hadonászva irányította a táncosokat.
- Jöjjön, uram - kiáltotta Cheroke a kapitánynak, miközben
valami dalt kornyikált.
A kapitánynak is táncolnia kellett. Kelletlenül mozgott. Arca
ünnepélyes maradt. Spender figyelte, és azt gondolta: -
Szegény ember, micsoda éjszaka! Nem tudják, hogy mit
cselekszenek. Felvilágosító tanfolyamot kellett volna rendezni
nekik, mielőtt a Marsra jöttek, és megtanítani őket, hogyan
viselkedjenek és hogyan járjanak, és hogy néhány napig
tisztességesek legyenek.
- Nem, elég! - A kapitány fáradtságára hivatkozott,
elnézést kért és leült. Spender a kapitány mellkasát
figyelte. Nem nagyon zihált. Az arca sem verítékezett.
Harmonika, szájharmonika, bor, ordítozás, tánc, nyerítés,
körbeforgás, összeveregetett serpenyők, hahota. Biggs a
Mars-csatorna partjára imbolygott. Hat üres üveget vitt, és
sorra behajigálta a csatorna mély, kék vizébe. Az üvegek
kotyogtak, nyeltek, bugyborékoltak és elmerültek.
- Megkeresztellek, megkeresztellek, megkeresztellek... - bőgte
vastag hangján Biggs - megkeresztellek Biggs, Biggs,
Biggs-csatorna névre!
Spender felpattant, átugrott a tűzön, és mielőtt bárki
moccanhatott volna, Biggsnél termett. Egyet a szájára vert,
egyet a fülére. Biggs kalimpálva zuhant a csatorna vizébe. A
csobbanás után Spender csendesen várta, hogy Biggs
visszamásszon a kőpartra. De a többiek már ott voltak, és
lefogták Spendert.
- Neked meg mi bajod, Spender? Mi? - kérdezték. Biggs
kimászott, folyt róla a víz. Látta, hogy a többiek tartják
Spendert. - No nézzük... - mondta, és feléje indult.
- Most már elég! - csattant fel Wilder kapitány. Az emberek
elhúzódtak Spendertől. Biggs megállt, és a kapitányra
nézett.
- Rendben van, Biggs, vegyen fel száraz ruhát. Maguk mulassanak
tovább. Spender velem jön!
Az emberek tovább mulattak. Wilder kicsit odébb ment, és
szembefordult Spenderrel. - Föltételezem, hogy megmagyarázza -
mondta.
Spender a csatornába nézett. - Nem tudom. Szégyenkeztem.
Biggs, és mindnyájunk, és a ricsajozás. Krisztusom, micsoda
látvány !
- Hosszú út volt. Kellett már, hogy kitombolják magukat.
- És a tisztességtudás, uram? Hol van a tapintat és a
jóérzés?
- Maga kimerült, és másképp látja a dolgokat, Spender.
Ötven dollárra büntetem!
- Igenis, uram. Csak éppen eszembe ötlött, hogy azok
figyelnek, míg mi bolondot csinálunk magunkból.
- Azok?
- A Mars-lakók, akár halottak, akár nem.
- Tökéletesen halottak -, mondta a kapitány. - Azt hiszi,
tudják, hogy itt vagyunk?
- A régi nem tudja mindig, hogy új következik?
- Valószínű, hogy igen. Maga úgy beszél, mintha hinne a
szellemekben.
- Hiszek a tettekben, és a Marson nyilvánvalóan sokat tettek.
Utcák vannak itt és házak, és, gondolom, könyvek, és
hatalmas csatornák és órák és istállók, ha nem lovaknak,
hát valami más, talán tizenkét lábú háziállatnak... ki
tudja? Amerre csak nézek, olyasmit látok, amit használtak
valaha. Évszázadokig fogták a kezükben, és használták.
- Ha megkérdezi, hogy hiszek-e a tárgyak szellemében, azt
mondom, hogy igen. Ezek itt mind, mind léteznek. Minden eszköz,
amelyet valamire használtak. Minden hegy, amelynek nevet adtak.
És mi soha, soha nem menekedhetünk a kényelmetlen érzéstől
ha elveszünk itt valamit. És valahogy a hegyek neve sohasem
lesz igazi. Új nevet adunk nekik, de ott élnek a régi nevek is
valahol az időben, és a hegyeket eredeti nevükön művelték
és nevezték. Nevet adunk a csatornáknak és a hegyeknek és a
városoknak, de lepereg róluk, mint vízcseppek a vadkacsáról.
Bárhogy keressük a Marsot, sohasem fogjuk megtalálni. És
akkor őrülten feldühödünk, és tudja, mit csinálunk?
Felszaggatjuk, letépjük róla a bőrt, és átalakítjuk a
magunk képére!
- Nem romboljuk le a Marsot - mondta a kapitány. - Ahhoz nagyon
is nagy és jó.
- Azt gondolja? Mi földiek különösen tehetségesek vagyunk
nagy és szép dolgok lerombolásában. Csak azért nem
állítottunk fel virslibódékat Egyiptomban, Karnak
templománál, mert kiesik a forgalomból, és nem kereskedelmi
gócpont. De Egyiptom csak kis része a Földnek. Itt viszont
minden ősrégi és más, és valahol csak le kell telepednünk
és meg kell kezdenünk elrondítani. A csatornát
elkereszteljük Rockefeller-csatornának, a hegyet György
Király-hegynek; a tengert Dupont-tengernek; és lesznek
Roosevelt és Lincoln és Coolidge nevű városok, de egyik sem
lesz igazi, mert itt mindennek megvan az eredeti neve is.
- Ezért van maga itt mint archeológus ; kutassa fel a régi
neveket, és akkor azokat használjuk.
- Egy maroknyi magunkfajta ember - kereskedelmi érdekek ellen? -
Spender a vashegyek felé nézett. - Tudják, hogy itt vagyunk,
hogy felhígítsuk a borukat, és úgy képzelem, gyűlölnek
bennünket.
A kapitány megrázta a fejét. - Nincs itt gyűlölet. -
Belehallgatott a szélbe. - Városaikból ítélve kecses, szép
és filozofikus lények voltak. Elfogadták a sorsukat. Amennyire
tudjuk, beletörődtek fajuk halálába, és nem döntötték
halomra az utolsó percben pusztító háborúval városaikat.
Minden városuk, amit eddig láttunk, ép és érintetlen.
Valószínűleg épp úgy nem bánják, hogy itt vagyunk, mint
ahogy nem bánnák, ha gyermekek játszanának a pázsitjukon,
mert ismerik és megértik a gyerekeket. És különben is lehet,
hogy mindez javunkra válik, és megváltoztat minket.
Megfigyelte, Spender, az emberek sajátságos némaságát,
mielőtt Biggs bele nem kényszerítene őket a mulatozásba?
Meglehetősen alázatosnak és rémültnek látszottak. Látjuk
mindezt, és tudjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek;
hátulgombolós gyerekek vagyunk, és hadonászunk rakétáinkkal
és atomjainkkal. De egyszer a Föld is olyan lesz, mint ma a
Mars. Ettől kijózanodhatunk. Ez a civilizációk szemléltető
oktatása. Tanulni fogunk a Marstól. No fel a fejjel. Menjünk
vissza, és játsszuk a vidámat. Az ötven dollár büntetés
marad.
A mulatságnak vége szakadt. Szél fújt a halott tenger felől,
körüljárta az embereket meg a kapitányt és Jeff Spendert,
ahogy visszatértek a csoporthoz. A szél felkavarta a homokot,
nekizúdult a csillogó rakétának, tépte a harmonikát, és
port tömött a szájharmonikába. A por a szemükbe ment, és a
szél vékony hangon énekelt a levegőben. És azután hirtelen,
mint
ahogyan támadt, elült a szél. De a mulatság is.
Az emberek egyenesen álltak a sötét, hideg égbolt alatt. -
Gyerünk, pajtások, gyerünk! - Biggs tiszta egyenruhában
ugrott ki a hajóból, és rá se pillantott Spenderre. Hangja
üres nézőtéren visszhangzott. Egyedül maradt. - Rajta!
Senki sem mozdult.
- Gyerünk, Whitie, húzd rá!
Whitie próbált egy akkordot. Furán és hamisan hangzott.
Whitie kiverte belőle a nyálat, és zsebre vágta a
szájharmonikát.
- Valami baj van talán? - tudakolta Biggs.
Egyikük kihúzta a harmonika dobját. Hörgött, mint egy
halódó állat: Ez volt minden.
- Jól van. Én meg az üvegem majd mulatunk! - Biggs leguggolt,
hátát a rakétának támasztotta, és az üveget a szájához
emelte.
Spender figyelte. Spender sokáig nem is mozdult. Azután ujjai
nagyon lassan felkúsztak remegő combján a pisztolytáskáig,
és simogatták, ütögették a bőrtokot.
- Aki akar, velem jöhet a városba - jelentette be a kapitány.
- Őrséget állítunk a rakétánál, és a biztonság
kedvéért fegyvert viszünk.
Sorban jelentkeztek. Tizennégyen akartak menni, Biggs is, aki
nevetve, üveget lóbálva jelentkezett. Hatan maradtak.
- Gyerünk, gyerünk! - kiabálta Biggs.
A csapat csendesen megindult a holdfényben. Az álmodó, halott
város pereme felé tartottak a két száguldó hold
világánál. Alattuk kettős árnyék volt az árnyék. Néhány
percig nem is lélegeztek, vagy legalábbis úgy látszott.
Várták, hátha moccan valami a halott városban, hátha
felemelkedik valami szürke alakzat, hátha előbukkan,
vágtatva, az üres tengerfenéken valami
ősrégi figura lehetetlen alakú, hihetetlen eredetű ősi
páncélban.
Spender képzeletében benépesedtek az utcák. Emberek
jártak-keltek, megannyi világító kék pára a kövezett
sétányokon, beszéd gyenge mormolása hallatszott, furcsa
állatok surrantak a szürkésvörös homokon. Minden ablakba
odaképzelt valakit, amint kikönyököl és lassan integet
valakinek az időtlen víz mélyén, holdezüst tornyok
tövében, a tér mélységeiben mozgó
alaknak. Zene zengett; Spender szinte hallotta, és elképzelte a
hangszerek alakját, melyekből ez a muzsika ébred.
Kísérteties volt a táj.
- Hé! - kiáltotta Biggs, kihúzta magát, kezével tölcsért
formált nyitott szája köré. - Hé, ti emberek, ott a
városban!
- Biggs - mondta a kapitány. Biggs elcsendesedett.
Egy csempével kirakott sétányon mentek előre. Mindnyájan
suttogtak, mert úgy érezték, óriási, nyitott könyvtárban
vagy mauzóleumban lépkednek, melyet átjár a szél, és
fölötte a csillagok ragyognak. A kapitány csendesen beszélt.
Találgatta, hogy vajon hová lehettek az emberek, és milyenek
voltak; kik voltak a királyaik, és hogyan haltak meg. És
találgatta, hogy hogyan építették ezt a várost, hogy az
idők kezdetétől áll, és hogy jártak-e valaha a Földön?
Vajon ők voltak-e a földi emberek ősei tízezer évekkel
ezelőtt? És hasonlóan szerettek és gyűlöltek-e, és
hasonló ostobaságokat műveltek-e, amikor ostobaságokat
műveltek?
Senki sem mozdult. A holdak mintegy a helyükre fagyasztották
őket, a szél lassan hullámzott körülöttük.
- Lord Byron - mondta Jeff Spender.
- Lord kicsoda? - A kapitány megfordult és végigmérte.
- Lord Byron, költő a XIX. századból. Írt egy költeményt
régen-rég, amely épp illik erre a városra és arra, hogy
hogyan éreznének a Mars-lakók, ha maradt volna belőlük
valami, ami érezhet. Az utolsó marsbeli költő is írhatta
volna a költeményt.
Az emberek mozdulatlanul álltak, alattuk árnyékukkal. A
kapitány megszólalt: - Hogy van az a vers, Spender?
Spender megmozdult, kinyújtotta kezét, hogy emlékezzen, egy
percig csendben ráncolta homlokát, majd felidézve az emléket
lassan, nyugodtan citálta a szavakat, és az emberek
hallgatták.
Többé
nem csatangolunk hát
ily késő éjbe már,
bár szívünk csöppet se lomhább,
s ragyog még a holdsugár.
A város szürke, magas és mozdulatlan volt. Az emberek arca átváltozott a fényben.
Kardról
lehull a hüvely
és a lélekről a mell,
nem liheghet szüntelen
a szívnek béke kell.
Bár az
éjben érzelem gyúl
s túlhamar megtér a nap,
nem csatangolunk ezentúl
holdas ég alatt. (*)
A földi
emberek hangtalanul álltak a város közepén. Világos éjszaka
volt. Nem hallatszott más, csak a szél susogása.
Lábuknál csempével borított udvar ősi állatok és emberek
alakjaival rakva. Ezt nézték.
Biggs torkából öklendezés tört elő. Szeme kidülledt.
Kezét szájához kapta, fulladozott, szemét lecsukta, lehajolt,
és szájából vastag sugárban loccsant a hányadék a
csempére, és elborította a rajzokat. Biggs kétszer is hányt.
Bor savanyú bűze töltötte meg a friss levegőt.
Senki sem mozdult, hogy segítsen Biggsnek. Tovább öklendezett.
Spender megdermedt egy pillanatra, azután sarkon fordult, és
elindult a város útjain egyedül a holdfényben. Nem állt meg,
hogy visszanézzen a csoportban álló emberekre.
Reggel négykor tértek vissza. Lefeküdtek takaróikra,
behunyták a szemüket, és szívták a nyugodt levegőt. Wilder
kapitány rőzsével táplálta a tüzet.
McClure két óra múlva felnézett. - Nem alszik, kapitány úr?
- Spendert várom. - A kapitány fanyarul mosolygott. McClure
elgondolkodott. - Tudja, kapitány úr, nem hiszem, hogy
visszajön. Nem tudom, miért, de úgy érzem, hogy nem jön
vissza soha.
McClure megfordult és elaludt. A tűz pattogott, azután
kialudt.
Spender nem jött vissza a következő héten. A kapitány
kutatócsoportokat küldött utána, de azzal tértek vissza,
hogy nem tudják, hová tűnhetett Spender. Ha kikészül, majd
visszajön. Forrófejű, mondták. Vigye el az ördög!
A kapitány nem szólt semmit, csak beírta a naplóba. Reggel
volt, hétfő is lehetett, kedd is vagy bármely nap a Marson.
Biggs a csatorna szélén ült, lábát a hűs vízbe lógatta,
áztatta, közben arcát fürdette a napon.
Egy férfi közeledett a csatorna partján. Árnyéka Biggsre
vetődött. Biggs felnézett.
- Hát, az ördögbe is... - mondta Biggs.
- Én vagyok az utolsó Mars-lakó! - mondta a férfi, és
elővett egy pisztolyt.
- Mit mondtál? - kérdezte Biggs.
- Megöllek.
- Hagyd abba. Miféle hülyeség ez, Spender?
- Állj fel, a gyomrodba kapod.
- Krisztus szerelmére, tedd le azt a pisztolyt.
Spender csak egyszer húzta meg a ravaszt. Biggs még egy
pillanatig ülve maradt a csatorna szélén, azután előrebukott
a vízbe. A pisztoly csak halk zümmögő hangot adott. A hulla
lassú bizonytalansággal sodródott a csatorna lusta
hullámaiban. Bugyborékolt egy percig, aztán semmi.
Spender visszadugta a pisztolyt a tokba, és némán továbbment.
A Marsra keményen sütött le a nap. Spender érezte, hogy
égeti a kezét, és hogy végigsiklik az arcán. Nem futott,
inkább sétált, mintha nem volna más újság, csak az égető
napfény. Leballagott a rakétához. Néhányan az éppen
elkészített reggelinél ültek a szakács ernyője alatt.
- Itt jön a Magányos Farkas - mondta valaki. - Hello, Spender,
régen láttunk!
A négy férfi az asztalnál ült, és nézte a hallgatag embert,
aki ott állt, és visszanézett rájuk.
- Te meg azok az istenverte romok - nevetett a szakács valami
feketeséget kavargatva a serpenyőben. - Olyan vagy, mint a
kutya a csontraktárban.
- Lehet - mondta Spender. - Felfedeztem egyet-mást. Mit
szólnátok, ha azt mondanám, hogy találtam egy kóbor
Mars-lakót ?
A négy ember letette a villáját. - Igazán? Hol?
- Nem érdekes. Hadd kérdezzek valamit. Mit éreznétek, ha
Mars-lakók volnátok, és emberek érkeznének és kezdenék
szétszaggatni az otthonotokat?
- Én pontosan tudom, mit éreznék - mondta Cheroke. - Van
bennem némi cherokee-vér. A nagyapám rengeteget mesélt az
oklahomai rezervátumról. Ha él itt valahol Marslakó,
szívvel-lélekkel mellette vagyok.
- Hát ti, többiek? - kérdezte Spender lelkiismeretesen. Senki
sem felelt; hallgatásuk érthetően beszélt. Fogd, ahol éred,
aki kapja, marja, ha a másik beleüti az orrát, akkor a
pofájába és a többi.
- Szóval - mondta Spender -, találtam egy Mars-lakót. Az
emberek nagy szemeket meresztettek.
- Odafent, egyik halott városban. Nem is gondoltam, hogy
találok. Tulajdonképpen nem is kerestem. Nem tudom, mit
csinált ott. Egy kis völgyi városban éltem egy hétig,
tanulmányoztam, hogyan kell olvasni régi könyveiket,
nézegettem ősi művészi alkotásaikat. És egyik nap
megláttam egy Mars-lakót. Ott állt egy percig, aztán eltűnt.
Csak másnap jött vissza. Ott üldögéltem, és tanulmányoztam
a régi írást, és a Mars-lakó visszajött, mindennap kissé
közelebb jött, és amikor rájöttem a marsbeli nyelv
nyitjára... hallatlanul egyszerű, és rajzok is segítik a
megértést; akkor a Mars-lakó megjelent előttem, és azt
mondta: "Add ide a cipődet." Odaadtam neki a
cipőmet. Erre azt mondta: "Add ide az egyenruhádat és
minden ruhadarabodat." Odaadtam neki mindent, és erre
azt mondta: "Add ide a pisztolyodat", és én
odaadtam neki a pisztolyomat. Akkor azt mondta: "Most
gyere, és nézd meg, mi történik." És a Mars-lakó
lesétált a táborhoz, és most itt van.
- Sehol sem látok Mars-lakót - mondta Cheroke.
- Sajnálom.
Spender kihúzta pisztolyát. Halk zümmögés. Az első golyót
a baloldalt ülő kapta, a másodikat és harmadikat az asztal
közepén és jobboldalt ülő ember. A szakács elborzadva
odafordult a tűztől, ő kapta a negyedik golyót. Hanyatt esett
a lángokba, és ott hevert, miközben ruhája tüzet fogott.
A rakéta ott feküdt a napon. Három ember ült a reggelinél,
kezük az asztalon, mozdulatlanul, az étel kihűlt előttük.
Cheroke sértetlenül, egyedül ült, néma borzadállyal
bámulta Spendert.
- Te velem jöhetsz - mondta Spender. Cheroke megnémult.
- Velem tarthatsz. - Spender várt.
Végül Cheroke-nak visszatért a hangja. - Megölted őket. -
Alig mert a körülötte ülőkre nézni.
- Rászolgáltak.
- Megőrültél!
- Lehet. De te velem jöhetsz.
- Hogy veled menjek? Minek? - kiáltotta Cheroke. A vér kifutott
az arcából, szeméből patakzott a könny. - Takarodj innen,
takarodj !
Spender arca megkeményedett. - Azt hittem, hogy legalább te
megérted.
- Takarodj ! - Cheroke a pisztolyáért nyúlt.
Spender még egyet lőtt. Cheroke nem mozdult többé. Most
Spender megtántorodott. Kezét izzadó arcára szorította. A
rakétára nézett, és hirtelen egész testében remegni
kezdett. A fizikai reakció olyan erős volt, hogy majdnem
elvágódott. Arckifejezése a hipnózisból vagy álomból
ébredőé. Leült egy percre, és összeszedte akaratát, hogy
lebírja a reszketést.
- Hagyd abba, hagyd abba! - parancsolta testének. Minden sejtje
remegett, rázkódott. - Abbahagyni! - Akaratával addig
fegyelmezte testét, míg minden reszketést kiszorított
belőle. Keze most nyugodtan feküdt a térdén.
Felkelt, és nyugodtan, ügyesen hátára csatolt egy
élelmiszertartályt. Keze megint reszketett, de Spender
keményen csak annyit mondott: - Nem! - és a reszketés elmúlt.
Azután egyes-egyedül merev léptekkel elindult a forró,
vörös dombok közé.
Az égő nap tovább kapaszkodott felfelé az égen. Egy óra
múlva a kapitány lemászott a rakétából, hogy kérjen egy
kis sonkát tojással. Üdvözölte az ott üldögélő négy
embert, de hirtelen megállt, mert gyenge lőporfüstszagot
érzett a levegőben. Meglátta a földön fekvő szakácsot
alatta a tűzzel. A négy ember előtt az étel hideg volt.
Egy perc múlva Parkhill és két másik ember került elő. A
kapitány megállította őket, és szinte megbabonázva nézte a
négy hallgatag embert, amint az asztalnál reggelijüknél
ülnek.
- Mindenki jöjjön ide! - mondta a kapitány. Parkhill lerohant
a csatorna partjára.
A kapitány megérintette Cheroke-ot. Cheroke megbillent, és
leesett a székről. Rövid, tüskés haját, kiálló
pofacsontjait perzselte a nap.
Az emberek sorakoztak. - Ki hiányzik?
- Még mindig Spender. Biggs holttestét megtaláltuk a
csatornában.
- Spender!
A kapitány a napfényben magasodó dombokra nézett. A nap
vigyorogva mutogatta fogait. - Az átkozott. - mondta
kimerülten. - Miért nem jött hozzám beszélgetni?
- Velem kellett volna beszélgetnie - kiáltotta Parkhill, és
szikrázott a szeme. - Szétlőttem volna azt a rohadt agyát,
istenemre, megtettem volna!
Wilder kapitány intett két embernek. - Hozzatok lapátot -
mondta.
Hőség volt, amint a sírt ásták. Meleg szél támadt az üres
tengerről, arcukba fújta a port, miközben a kapitány a Biblia
lapjait forgatta. Mikor a kapitány becsukta a könyvet, valaki
lassan lapátolni kezdte a homokot a begöngyölt alakokra.
Visszatértek a rakétához, felhúzták a puskákat, nehéz
kézigránátkötegeket dobtak a vállukra, és ellenőrizték,
hogy könnyen járnak-e a pisztolyok a pisztolytáskában.
Mindegyikük más-más részére indult a domboknak. A kapitány
eligazította őket, a hangját sem emelte fel, a kezét is csak
lógatta.
- Induljunk - mondta.
Spender látta, hogy finom homok száll fel több helyen a
völgyben, és tudta, hogy megszervezték és megkezdték az
üldözést. Letette a vékony, ezüst könyvet, melyet egy lapos
kövön ülve olvasott. A könyv lapjai selyempapír-vékony,
tiszta ezüstből voltak, a fekete és aranybetűket kézzel
festették. Legalább tízezer éves filozófiai könyv volt,
amelyet az egyik völgyi Mars-városban, egy villában talált.
Vonakodva tette félre.
Egy ideig gondolkozott. Mi értelme? Itt ülök és olvasok, míg
ideérnek és lelőnek.
Az első reakciója, miután reggel megölte a hat embert,
kábult üresség volt, de kis idő múltán rosszul lett, most
pedig különösen megbékélt. De a megbékéltség is múlóban
volt, mert amint látta a vadászok által felvert por
szállingózását, ismét úrrá lett rajta a harag.
Ivott egy kis friss vizet a csípőjén lógó kulacsból.
Azután felállt, nyújtózkodott, ásítozott, és figyelte a
völgy békés csodáját maga körül. Nagyszerű lenne, ha ő
és még néhányan; akiket ismert a Földön, itt élhetnék az
életüket szótlanul és gondtalanul.
A könyvet az egyik kezében vitte, a pisztolyt a másikban.
Gyors kis patak bukdácsolt arra tele fehér kaviccsal és
sziklával; levetkőzött, és belegázolt, hogy megmosakodjon.
kényelmesen, ráérősen mosakodott, azután felöltözött, és
ismét felvette a pisztolyt.
A lövöldözés délután három óra körül kezdődött.
Spender ekkor már magasan a hegyek közt járt. A nyomában
voltak három kis hegyi Mars-városon keresztül. A városok
fölött, mint elszórt kavicsok, magányos villák álltak ott,
ahol ősi családok találtak egy-egy patakot, pázsitos helyet
és csempézett medencét, könyvtárat, udvart és szökőkutat
építettek maguknak. Spender félórát úszkált egyik
medencében, amelyet feltöltött az esős évszak vize, és
várta, hogy üldözői utolérjék.
Lövések dördültek, mikor elhagyta a kis villát. Csempe
pattogzott mintegy húsz lábnyira mögötte. Kényelmesen futni
kezdett, egy sor kis szikla mögé került, majd megfordult, és
egy lövéssel leterítette elsőnek felbukkanó üldözőjét.
Gyűrűbe akarják fogni, Spender tudta jól. Körülkerítik
egyre szorosabban, végül elejtik. Furcsa, hogy nem használnak
gránátot. Wilder kapitány könnyen megparancsolhatná, hogy
dobják oda a gránátokat.
Úgy látszik, túl szép fiú vagyok ahhoz, hogy darabokra
tépjenek, gondolta Spender. Ezt gondolja a kapitány. Úgy akar
megkapni, hogy csak egy lyuk legyen bennem. Nem furcsa? Azt
akarja, hogy tiszta halálom legyen. Csak semmi mocsok. Miért?
Mert megért engem. És mert megért, hajlandó derék emberek
életét kockáztatni, hogy egyetlen tiszta lövést kapjak a
fejembe.
Kilenc-tíz lövés dörrent. Sziklaszilánkok röpködtek
körülötte. Spender kitartóan tüzelt, közben néha a
kezében tartott ezüst könyvbe pillantott.
A kapitány a tűző napon puskával futott feléje. Spender
pisztolya célgömbjén át figyelte, de nem lőtt. Inkább
helyet változtatott, és lelőtte az egyik szikla csúcsát,
mely mögött Whitie bújt meg. Hallotta dühös kiáltását.
A kapitány hirtelen felemelkedett. Fehér zsebkendővel
integetett. Mondott valamit az embereknek, letette puskáját,
és elindult a hegyen felfelé. Spender ott feküdt, azután
felállt, pisztolyát készen tartva.
A kapitány felért, leült egy forró sziklára, és egy
pillanatig nem nézett Spenderre.
A kapitány zubbonya zsebéhez nyúlt. Spender megmarkolta a
pisztolyt.
- Cigarettát ? - kérdezte a kapitány. - Köszönöm - Spender
vett egyet. - Tűz?
- Köszönöm, van.
Egyet-kettőt csendben szippantottak. - Meleg van - mondta a
kapitány.
- Az.
- Kényelmesen elhelyezkedett itt fent? - Meglehetősen.
- Mit gondol, meddig tudja tartani magát? - Körülbelül
tizenkét emberig.
- Miért nem ölt meg mindnyájunkat ma reggel, mikor volt rá
lehetősége? Megtehette volna.
- Tudom. Rosszul tettem. Ha az ember valamit nagyon akar, hazudik
önmagának. Azt mondja, hogy senki másnak nincs igaza. Nos,
miután elkezdtem lelődözni az embereket, hamarosan rájöttem,
hogy csak buták, nem szabad megölnöm őket. De már késő
volt. Akkor nem folytathattam tovább, ezért feljöttem ide,
ahol tovább hazudhattam magamnak, és ismét felszítottam a
dühömet.
- Most már kész?
- Nem egészen. De azért elég.
A kapitány a cigarettáját tanulmányozta. - Miért csinálta?
Spender csendesen letette pisztolyát a lábához. - Mert
láttam, hogy amit ezek a Mars-lakók elértek, az legalább
olyan jó, mint amit mi valaha is remélhetünk. Megálltak, ahol
nekünk is meg kellett volna állnunk, száz évvel ezelőtt.
Járkáltam a városaikban, ismerem ezt a népet, és örülnék,
ha őseimnek mondhatnám őket.
- Van arra egy nagyon szép városuk - a kapitány a fejével
mutatta az irányt.
- Nemcsak erről van szó. Igen, a városaik szépek. Tudták,
hogyan olvasszák a művészetet az életükbe. Az ilyesmi mindig
idegen volt az amerikaiaknak. A művészet olyasmi volt, amit a
család eldugott a bolond fiú padlásszobájában. A művészet
olyasmi volt, amit vasárnap szedtek vallással keverve. Ezeknek
a Mars-lakóknak volt művészetük és vallásuk, és minden.
- Azt gondolja, hogy tudták, mi az értelme az egésznek?
- Lefogadom !
- És ezért lövöldözte le az embereket?
- Gyerekkoromban egyszer elvittek kirándulni Mexico Citybe.
Sosem felejtem el, hogy az apám hogy viselkedett. Hangosan és
nagyképűen. És az anyám fintorgott, mert az emberek sötét
bőrűek voltak, és nem mosakodtak eleget. És a nővérem a
legtöbbel szóba sem állt. Csak nekem tetszett minden. És el
tudom képzelni anyámat és az apámat, ha a Marsra jönnek,
éppen úgy viselkednek. Bármi, ami idegen, az nem jó az átlag
amerikainak. Ha nincsen chicagói közművesítés, hülyeség az
egész. Micsoda gondolat! Istenem, micsoda gondolat. És
azután... a háború. Hallotta a kongresszusi beszédeket,
mielőtt elindultunk. Ha úgy alakul, ahogyan remélik, három
atomkutatóintézet és atombombaraktár a Marson! Ezzel a
Marsnak vége. Mind ez a csoda elpusztul. Hogy érezné magát,
ha egy Mars-lakó poshadt alkoholt okádna a Fehér Ház
padlójára?
A kapitány nem szólt semmit, csak figyelt.
Spender folytatta. - És azután jönnének a többi hatalmi
érdekek. Bányaérdekeltségek, utazási irodák. Emlékszik, mi
történt Mexikóval, mikor Cortez és finom kis barátai
megérkeztek Spanyolországból? Összezúzták az egész
civilizációt ezek a kapzsi, öntelt bigottok. A történelem
nem bocsáthat meg Corteznek.
- Maga sem cselekedett etikusan ma - jegyezte meg a kapitány.
- Mit tehettem volna? Kezdjek vitatkozni? Hiszen egyedül vagyok
az egész körmönfont, alávaló, kapzsi, földi vircsafttal
szemben. Majd ideszállítják mocskos atombombáikat,
bázisokért harcolnak, hogy háborúzhassanak. Nem elég, hogy
egy bolygót tönkretettek, még egyet tönkre akarnak tenni.
Hát megengedhető, hogy másnak a tányérjába rondítsanak?
Együgyű fecsegők. Mikor ideértünk, úgy éreztem, hogy
nemcsak úgynevezett kultúrájuktól szabadultam meg, hanem
etikájuktól és szokásaiktól is. Azt gondoltam, hogy
felülemelkedtem a véleményeiken. Annyi az egész, hogy
megölöm magukat, és élem a magam életét.
- De nem így sikerült - mondta a kapitány.
- Nem. Miután az ötödiket is megöltem a reggelinél,
felfedeztem, hogy mégsem vagyok teljesen új, teljesen
Mars-lakó. Nem tudtam mindent olyan könnyen eldobni, amit a
Földön megtanultam. De most ismét szilárd vagyok.
Mindnyájukat megölöm. Ettől a legközelebbi rakéta jó öt
évet késlekedik. Ma ez az egyetlen rakéta. Az emberek a
Földön várnak egy évig, két évig, és ha nem hallanak
rólunk semmit, nem mernek új rakétát építeni. És az is
kétszer annyi ideig tart, és száz speciális kísérleti
modellt készítenek, hogy biztosítsák magukat az újabb kudarc
ellen. - Ebben igaza van.
- Viszont egy kedvező jelentés öntől, ha visszatér,
meggyorsítja a Mars invázióját. Ha szerencsém lesz, élek
hatvan évet. Minden expedíciót, amely kiköt a Marson, én
fogadok. Egyszerre nem érkezik egy hajónál több, tehát
évenként egy, és húsz embernél több sohasem lesz egy
hajón. Megbarátkozom velük, és elmondom nekik, hogy a mi
hajónk felrobbant egy szép napon - felrobbantom, mihelyt
befejeztem a munkámat, még e héten -, és megölöm őket egy
szálig. A Mars érintetlen marad a következő fél
évszázadban. Egy idő múlva a földi emberek talán
abbahagyják a próbálkozást. Emlékezzék csak, hogy elment a
kedvük a zeppelinek építésétől, mikor azok mindig
kigyulladtak.
- Jól kitervelte - ismerte el a kapitány.
- Ki.
- Csakhogy mi többen vagyunk. Egy órán belül körülzárjuk.
Egy óra múlva maga halott.
- Találtam néhány föld alatti folyosót és egy búvóhelyet,
amit sohasem találnak meg. Néhány hétre visszavonulok oda.
Amíg megint óvatlanok nem lesznek. Egyenként leszedem
magukat.A kapitány bólintott. - Meséljen valamit erről a
civilizációról - mondta, és a hegyi városok felé intett.
- Tudtak a természetben élni és a természettel élni. Nem
arra törekedtek, hogy emberek legyenek és ne maradjon bennük
semmi az állatból. Mi elkövettük ezt a hibát, amikor Darwin
megjelent. Keblünkre öleltük őt is. Huxleyt is, Freudot is
boldog mosollyal. Azután felfedeztük, hogy Darwin és a
vallásaink nem férnek össze. Legalábbis azt hittük, hogy nem
férnek össze. Ostobák voltunk. Megpróbáltuk odébb
taszigálni Darwint, Huxleyt, és Freudot. Nem nagyon mozdultak.
Akkor mi, idióták, megpróbáltuk lerombolni a vallást.
- Ez meglehetősen sikerült. Elvesztettük hitünket, és azon
tűnődtünk, hogy mire való az élet. Ha a művészet nem
több, mint a vágy zátonyra futott tükröződése, ha a
vallás nem egyéb, mint önámítás, mire jó az élet? A hit
mindig válaszolt minden kérdésre. De Darwinnal és Freuddal az
egészet kiöntöttük a kanálisba. Elveszett emberek voltunk
és vagyunk.
- És ezek a Mars-lakók megtalálták magukat? - kérdezte a
kapitány.
- Igen. Tudták, hogyan egyesítsék a tudományt és a vallást,
hogy a kettő váll-váll mellett dolgozzék, és egyik se
tagadja, hanem gazdagítsa a másikat.
- Ez eszményinek hangzik.
- Az volt. Szeretném megmutatni magának, hogyan csinálták a
Mars-lakók.
- Várnak az embereim.
- Fél óra az egész. Szóljon nekik, kapitány úr.
A kapitány tétovázott, azután felemelkedett, és parancsot
adott a dombról.
Spender elvezette egy kis marsbeli faluba, amely hűs,
tökéletes márványból épült. Nagyméretű frízek
gyönyörű állatokat, fehér lábú macskaféléket és sárga
lábú napszimbólumokat ábrázoltak, bikaszerű állatszobrok,
férfiak és nők és hatalmas, kecses kutyák szobrai álltak
ott.
- Tessék a válasz, kapitány!
- Nem látom.
- A Mars-lakók az állatok körében fedezték fel az élet
titkát. Az állat nem kérdi az élet értelmét. Él. Magáért
az életért. Élvezi és gyönyörűségesnek találja az
életet. Nézze a szobrokat, az állatszimbólumokat.
- Pogány dolog.
- Ellenkezőleg, ezek Isten szimbólumai, az élet szimbólumai.
Az ember túlságosan emberi lett, és túl kevéssé állati a
Marson is. És a marsbeliek rájöttek, hogy fennmaradásuk
érdekében nem szabad megkérdezniük többé, hogy miért
élnek. Az élet válasz önmagára. Az élet újabb élet
létrehozása, és olyan szép élet élése, amilyen csak
lehetséges. A Mars-lakók rájöttek, hogy azt a kérdést:
"Miért is élünk egyáltalán?" mindig háború és
reménytelenség idején tették fel, amikor erre úgysem
lehetett válaszolni. És amint a civilizáció kitisztult és
megnyugodott, és a háborúk megszűntek, a kérdés, más
módon, megint értelmetlenné vált. Az élet jó volt, és nem
volt szüksége bizonyítékokra.
- Úgy hangzik, mintha a Mars-lakók teljesen naivak lettek
volna.
- Csak amikor érdemes volt naivnak lenni. Felhagytak azzal, hogy
mindent leromboljanak, mindent megalázzanak. Elegyítették a
vallást, a művészetet és a tudományt, mert végül a
tudomány sem más, mint egy csoda vizsgálata, amelyet sohasem
tudunk megmagyarázni, és a művészet is ennek a csodának a
tolmácsolása. Sohasem engedték meg, hogy a tudomány
összezúzza az esztétikusat és szépet. Az egész csak
fokozatok kérdése. A földi ember így gondolkozik: "Ezen
a képen szín tulajdonképpen nincs. A tudós bebizonyítja,
hogy a szín csak az anyag molekuláinak bizonyos rendje, amely
így és így veri vissza a fényt. Ezért a szín nem valódi
tulajdonsága annak, amit látok." A Marslakó sokkal
eszesebb, és ezt mondja: "Gyönyörű ez a kép.
Ihletett ember kezének és lelkének szülötte. Eszméit és
színeit az életből vette. Igazán jó."
Hallgattak. A délutáni napfényben üldögélve a kapitány
kíváncsian nézett körül a csendes, hűvös városkában.
- Szívesen ülnék itt - mondta.
- Megteheti, ha akarja.
- Maga engem kér erre?
- Van emberei közt egy is, aki ezt valóban megértené? Hiszen
mind hivatásos cinikusok, és számukra már késő. Miért akar
visszamenni velük? Hogy versengjen a Jonesokkal? Hogy ugyanolyan
robotembert vásároljon, mint Smithék? Hogy a
pénztárcájával hallgasson zenét az érzékéi helyett? Van
itt lejjebb egy ház, találtam ott egy tekercs marsbeli zenét:
legalább ötvenezer éves. Még mindig játszik. Ilyen zenét
még nem hallott soha életében. Hallgathatná. Vannak könyvek.
Már egészen jól haladok az olvasásukban. Ülhetne és
olvashatna.
- Mindez csodásan hangzik, Spender.
- De nem marad?
- Nem. De mindenesetre köszönöm.
- És biztos, hogy engem sem hagy zavartalanul itt maradni.
Kénytelen leszek mindnyájukat megölni.
- Maga optimista.
- Nekem van miért harcolnom és élnem, ezért jobb gyilkos
leszek. Hiszek valamiben, ami felér egy vallással. Tudom
ugyanis, hogy hogyan lélegezzen az ember. És hogyan feküdjön
a napon, hogy lebarnuljon, hagyva, hogy a fény beleépüljön a
szervezetébe. És hogy hogyan kell zenét hallgatni és könyvet
olvasni. Mit nyújthat a maguk civilizációja?
A kapitány váltogatta a lábát. Megrázta a fejét.
- Sajnálom, hogy így történt. Igazán sajnálom az egészet.
- Én is. Azt hiszem, most jobb lesz, ha visszaviszem magát,
hogy megindíthassa a támadást.
- Én is azt hiszem.
- Kapitány, magát nem ölöm meg. Ha vége lesz az egésznek,
maga életben marad.
- Hogyan?
- Mikor megkezdtem, elhatároztam, hogy magát sértetlenül
hagyom.
- Nos...
- Kimentem magát a többiek közül. Ha meghaltak, talán
megváltoztatja a véleményét.
- Nem - mondta a kapitány. - Túl sok bennem a földi vér.
Üldöznöm kell magát.
- Akkor is, ha lehetősége volna itt maradni?
- Furcsa, de igen; még akkor is. Nem tudom, miért. Sohasem
kérdeztem magamtól. Szóval... így vagyunk... - Visszatértek
oda, ahol találkoztak. - Velem jön-e önként, Spender? Ez az
utolsó ajánlatom.
- Köszönöm, nem. - Spender kezet nyújtott. - Még valami. Ha
maga győz, tegyen meg nekem egy szívességet. Nézzen utána,
mit lehetne tenni, hogy korlátozza ennek a bolygónak a
szétrombolását legalább ötven évig, amíg az
archeológusoknak becsületes esélyük lesz megmenteni.
Megteszi?
- Rendben van.
- És végül, ha ez segít, gondoljon rám úgy, mint egy
tökéletesen őrült fickóra, aki egy nyári napon
megbolondult, és többé sohasem jön rendbe. Kicsit könnyebb
lesz magának is.
- Majd meggondolom. Isten vele, Spender. Jó szerencsét.
- Furcsa ember maga - mondta Spender, mikor a kapitány lement az
ösvényen a meleg leheletű szélben.
A kapitány úgy tért vissza poros embereihez, mint valaki, aki
már elveszett. Hunyorgott a napon, és nehezen lélegzett.
- Van valami ital? - kérdezte. Érezte, hogy hűvös palackot
nyomnak a kezébe. - Köszönöm. - Ivott. Megtörölte a
száját.
- Rendben van - mondta. - Legyenek óvatosak. Időnk bőven van.
Nem akarok több veszteséget. Meg kell ölnünk. Nem akar
lejönni. Ha lehet, telitalálattal. Ne roncsolják széjjel.
Essünk túl rajta.
- Kilövöm az átkozott agyvelejét! - mondta Sam Parkhill.
- Nem, inkább mellbe - mondta a kapitány. - Maga előtt látta
Spender erős, határozott arcát.
- Az átkozott agyvelejét - mondta Parkhill.
A kapitány a kezébe lökte a palackot. - Hallotta, mit mondtam.
A mellébe.
Parkhill morgott valamit magában. - Rajta! - mondta a kapitány.
Ismét széthúzódtak lépésben, majd futva, azután a forró
domboldalban nyomultak előre hirtelen feltáruló kis hűs
barlangok mellett, melyek mohától illatoztak, azután megint
kopár helyeken, ahol a nap a követ égette.
"Utálok okos lenni - gondolta a kapitány -, mikor
nem érzem magam valóban okosnak, és nem akarok okos lenni.
Lopózkodni és tervezgetni és nagynak érezni magam ezért.
Utálom azt az érzést, hogy helyesen cselekszem, mikor nem
vagyok benne biztos, hogy valóban igaz. Kik vagyunk mi
egyáltalán? A többség? És ez válasz? A többség mindig
szent, mi? Mindig, mindig; nem tévedhet soha, egyetlen
jelentéktelen pillanatra sem? Sohasem tévedhet, még
tízmillió év távlatában sem? Mi ez a többség, és kikből
áll? És mit gondolnak ezek, és hogyan lettek ilyenek?
Megváltoznak valaha? És hogy az ördögbe keveredtem én ebbe a
többségbe? Nyugtalan vagyok. Klausztrofóbia ez, félelem a
tömegtől vagy józan ész? Lehet, hogy egy embernek van igaza,
míg az egész világ azt hiszi, hogy nekik van igazuk?
Jobb nem gondolni erre. Csak kúszunk körbe-körbe, és
izgalmasdit játszunk, és meghúzzuk a ravaszt. Úgy,
úgy!"
Az emberek futottak és lehasaltak, és megint futottak, és
leguggoltak az árnyékban, fogukat vicsorgatták és ziháltak,
mert a levegő ritka volt, nem futáshoz való; á levegő ritka
volt, és öt percig is ülniük kellett egy-egy alkalommal
levegőért kapkodva, és fekete karikák villództak a szemük
előtt, egyre több és több ritka levegőt szomjaztak,
szemüket szorosan behunyták, aztán
felálltak, felemelték puskájukat, hogy lyukat szakítsanak a
ritka, nyári levegőben, hang- és hőlyukakat.
Spender ott maradt, ahol volt, és csak néha tüzelt.
- Az átkozott agyvelejét! - rikoltotta Parhill, és felfelé
futott a dombon.
A kapitány Sam Parkhillre célzott a puskájával. Letette, és
elszörnyedve bámulta. - Mit tettél? - kérdezte bénán lógó
kezét és a puskát.
Majdnem hátba lőtte Parhillt. - Uram, irgalmazz !
Látta, hogy Parhill még mindig szalad, azután levágódik,
hogy fedezze magát.
Spendert gyűrűbe fogta az emberek laza, futó hálója. A domb
tetején, két szikla között feküdt Spender; a ritka
levegőtől kimerülten vigyorgott, nagy izzadságfoltok vertek
ki a hóna alatt. A kapitány látta a két sziklát.
Négyhüvelyknyi rés volt köztük, szabad utat nyitott Spender
mellkasához.
- Hé, te! - kiáltott Parkhill. - Itt egy golyó a fejedbe! -
Wilder kapitány várt. "Gyerünk, Spender -
gondolta. - Tűnj el, mint ahogy mondtad. Csak néhány
perced van a menekülésre. Menj, és gyere vissza később. Menj
már. Azt mondtad, hogy elmész. Menj le az alagutakba, azt
mondtad, találtál alagutakat; hát lapulj meg ott, és élj
még hónapokig és évekig, és olvasd szép könyveidet, és
fürödj a templomi medencékben. Gyerünk, ember, míg nem
késő!"
Spender nem mozdult a helyéről.
Mi van vele? - kérdezte önmagától a kapitány.
A kapitány felvette puskáját. Nézte a futó, búvó
embereket. Nézte a tiszta kis marsi falu tornyait, melyek, mint
a faragott sakkfigurák, élesen kiváltak a délutánban. Lőtte
a sziklákat és a rést, amely Spender mellét feltárta.
Parkhill dühében rikoltozva rohamozott felfelé.
- Nem, Parhill - mondta a kapitány. - Nem engedhetem, hogy te
tegyed. Se a többiek. Nem, közületek senki. Csak én. -
Felemelte puskáját.
"Tiszta maradok ezután? - gondolta. Helyes,
hogy én teszem? Igen, helyes. Tudom, hogy amit teszek, miért
teszem, és ez rendjén való, mert azt hiszem, én vagyok a
megfelelő személy. Remélem és kívánom, hogy méltó
lehessek erre."
Fejével intett Spender felé. - Menj! - szólította hangos
suttogással, amit senki sem hallott. - Adok neked még harminc
másodpercet, hogy elmenekülj. Harminc másodpercet.
Az óra ketyegett a csuklóján. A kapitány figyelte, ahogy
ketyeg. Az emberek futottak. Spender nem mozdult. Az óra hosszú
ideig ketyegett nagyon hangosan a kapitány fülébe.
- Menj, Spender, menj, menekülj ! A harminc másodperc letelt.
Célzott. Mélyet lélegzett. - Spender - mondta kilélegezve.
Meghúzta a ravaszt.
Csak annyi történt, hogy a napfényben halvány lőpor szállt
fel. A lövés visszhangja elhalt.
A kapitány felállt, és odakiáltott az embereinek : - Meghalt.
A többiek nem hitték. Olyan szögben álltak, hogy nem
láthatták azt a bizonyos rést a sziklák közt. Látták, hogy
a kapitányuk felszalad a dombon egyedül, és azt gondolták,
hogy vagy nagyon bátor, vagy őrült.
Az emberek pár perccel később követték.
Körülvették a testet, és valaki megszólalt: - A mellébe
kapta?
A kapitány lenézett. - A mellébe - mondta. Látta, hogy a
szikla színt változtat Spender alatt. - Vajon mért várt?
Mért nem menekült el, ahogy tervezte? Vajon miért maradt,
miért ölette meg magát?
- Ki tudja? - mondta valaki.
Spender ott feküdt ; keze görcsbe szorult, egyik a fegyverét
markolta, a másik a napfényben csillogó ezüst könyvet.
"Miattam tette? - gondolta a kapitány. - Mert
nem hódoltam be. Spender gyűlölte a gondolatot, hogy
megöljön engem? Hát más vagyok én, mint a többiek? Talán
ez hatott rá? Úgy gondolta, hogy bennem megbízhat? Mi más
lehet a válasz?"
Semmi. Leguggolt a néma test mellé.
Méltónak kell hozzá lennem, gondolta. Nem hagyhatom cserben.
Ha azt gondolta, hogy van bennem valami őbelőle, és ezért nem
tudott megölni, akkor micsoda munka áll előttem! Ez az, igen,
ez az. Én Spender vagyok újjászületve, de én gondolkozom,
mielőtt lőnék. Egyáltalán nem lövök. Nem ölök. Az
embereimmel csináltatom. És azért nem tudott megölni engem,
mert én ő voltam kissé más helyzetben.
A kapitány érezte a nap melegét a tarkóján. Hallotta a
tulajdon hangját. - Ha eljött volna hozzám és megbeszéltük
volna, mielőtt bárkit lelőtt, valahogy dűlőre jutottunk
volna.
- Miféle dűlőre? - kérdezte Parkhill. - Hogy tudtunk volna
dűlőre jutni az effajtával?
A forróság szinte énekelt a sziklákon és a kék égben. -
Azt hiszem, igaza van - mondta a kapitány. - Talán sohasem
értettünk volna egyet, Spender és én. De Spender és maga és
a többiek: biztos, hogy soha. Jobb neki így. Hadd igyak egyet
abból a kulacsból.
A kapitány azt ajánlotta, tegyék egy üres szarkofágba
Spender holttestét. Találtak egy régi, marsi temetőt.
Betették Spendert egy ezüst ládába, tízezeréves viaszok és
borok közé, és kezét összekulcsolták a mellén. Megbékélt
arcát látták utoljára.
Egy percig álltak az ősrégi kriptában. - Azt hiszem, nem
ártana, ha néha-néha eszünkbe jutna Spender - mondta a
kapitány.
Kimentek a kriptából, és bezárták a márványajtót.
piásnap délután Parhill célba lövöldözött az egyik halott
városban, kilőtte a kristályablakokat, és lelövöldözte a
törékeny tornyok csúcsát. A kapitány elkapta Parhillt, és
kiverte a fogait.