RAY BRADBURY: MARSBÉLI KRÓNIKÁK
2001. AUGUSZTUS. A TELEPESEK
Az emberek a Földről
a Marsra utaztak.
Mentek, mert féltek,
vagy mert nem féltek, mert boldogok vagy boldogtalanok voltak, mert Zarándok
Atyáknak érezték magukat, vagy mert nem érezték magukat Zarándok Atyáknak.
Mindenkinek volt valami indoka. Rossz feleséget vagy rossz munkát vagy
rossz városokat hagytak ott; mentek, hogy találjanak valamit vagy, hogy
otthagyjanak valamit, vagy hogy szerezzenek valamit vagy, hogy kiássanak
vagy eltemessenek valamit, vagy hogy békén hagyjanak valamit. Mentek kisded
álmokkal és nagy álmokkal és álmok nélkül. Sok városban a kormány négyszínű
plakátjain egy kéz mutatott felfelé: "MUNKA AZ ŰRBEN! NÉZD MEG A MARSOT!"
És az emberek mentek, eleinte csak kevesen, egy-két tucat, mert a legtöbb
valami betegséget érzett, még mielőtt a rakéta kiért volna az űrbe. Ez
a betegség a magányosság volt, mert amikor az ember látja, hogy szülővárosa
ököl nagyságúra zsugorodik, azután citrom, azután gombostűfej nagyságúra,
és végül eltűnik a rakéta kiáramló lángcsóvájában, úgy érzi, hogy nem is
született, nem is volt ott semmiféle város, nem is volt sehol, körös-körül
csak az űr, semmi sem ismerős, csak csupa idegen ember. És akkor is, amikor
Illinois, Iowa, Missouri vagy Montana állam eltűnt a felhők tengerében,
és kétszeresen, amikor az Egyesült Államok ködös szigetté zsugorodott,
és az egész földgolyó eldobott, sáros futball-labda lett, s az ember egyedül
maradt, úton az űr térségeiben távoli célja felé, amit elképzelni sem tudott.
Így hát nem
csoda, hogy az elsők kevesen voltak. Számuk fokozatosan nőtt, arányosan
azoknak a földi embereknek a számával, akik már a Marson voltak. Minél
többen vagyunk, annál jobban vagyunk. De az első, magányos telepeseknek
egyedül kellett kitartaniuk.