RAY BRADBURY: MARSBÉLI KRÓNIKÁK

2026. ÁPRILIS. A HOSSZÚ ÉVEK

Valahányszor megérkezett az égből a szél, ő és a kicsiny család behúzódtak a kőházacskába, és ott melengették kezüket rőzse lángjainál. A szél felkorbácsolta a csatornák vizét, és kis híja leverte a csillagokat az égről, de Mr. Hathaway elégedetten üldögélt és mesélt a feleségének, és az asszony válaszolt, és mesélt két leányának és fiának a régi földi napokról, és mindnyájan értelmesen válaszoltak.
Ez volt a huszadik év a Nagy Háború után. Sírok bolygója volt a Mars. Hogy a Föld is ilyen-e vagy sem, arról sok csendes vitát gombolyított Hathaway és családja a hosszú, marsbéli éjszakákon.
Ezen az éjszakán az egyik szokásos marsi homokvihar dühöngött, végigsöpörte a lapos marsi temetőket, átsüvített az ősi városokon, és leszaggatta a plasztikfalakat az újabb, de éppolyan elhagyott és lassan homokba süppedő, amerikaiak emelte városban.
A vihar elült. Hathaway kilépett a felfrissült levegőre, hogy lássa a Földet zölden fényleni a szeles égbolton. Fölnyúlt, mintha elsötétített szoba mennyezetén akarná megigazítani a pislákoló lámpát. Végignézett az ősrégen halott tenger fenekén.
Nincs egyetlen élőlény az egész bolygón. Csak én. Meg ők. A kőkunyhó felé pillantott.
Mi történhetett a Földön? Harminc hüvelykes teleszkópján sem észlelte látható jelét a Föld bármilyen elváltozásának. Nos, gondolta, kibírom még húsz évig, ha vigyázok. Valaki jöhet. Vagy a halott tengeren át, vagy az űrből, egy rakétában, a vörös láng vékony fonalán.
Bekiáltott a kunyhóba: - Megyek, sétálok egyet. - Jól van - mondta a felesége.
Csendesen mendegélt a romok között. "Made in New York" olvasta menet közben egy fémdarabkán. - És ezek a Földről származó holmik sokkal hamarabb eltűnnek urald, mint a régi marsi városok. Az ötven évszázados falu felé nézett, a kék hegyek távolába.
Megérkezett az egyik magányos marsi temetőhöz. Kis hatszögletes kövek sora a széljárta dombon. Állt és nézte a négy sírt, a durva fakereszteket és rajtuk a neveket. Nem sírt, könnyei már régen kiapadtak.
- Meg tudjátok bocsátani, amit tettem? - kérdezte a keresztektől. - Annyira egyedül voltam. Megértitek, ugye?
Visszatért a kőkunyhóhoz, és mielőtt bement, szemét kezével ernyőzve még egyszer végigkutatta a fekete égboltot.
- Csak várj, várj és figyelj - mondta magának -, és egy éjszaka talán…
Ekkor piciny, vörös láng tűnt fel az égen. Ellépett a kunyhó fényéből.
- … még egyszer meg kell néznem - suttogta. A piciny vörös láng még mindig ott világított.
- Tegnap éjjel még nem volt ott - suttogta.
Megbotlott és elesett, aztán feltápászkodott, a kunyhó mögé futott, megigazította a teleszkópot, és az égre irányította.
Egy percig bámult izgatottan, majd megállt a kunyhó alacsony ajtajában. A felesége, a két leány és a fiú feléje fordultak. Végül nagy nehezen megszólalt.
- Jó hírt hoztam - mondta. - Az eget figyeltem. Rakéta jön. Mindnyájunkat hazavisz. Kora reggelre itt lesz.
Fejét kezébe hajtotta, és csendesen elsírta magát. Reggel háromkor felgyújtotta, ami New Yorkból megmaradt.
Fogott egy fáklyát, végigment a plasztikvároson, és hol itt, hol ott a falakhoz érintette a lángot. A városban kinyílottak a hő és a fény óriási virágai. Egy négyzetmérföldnyi kivilágítást észre lehet venni az űrből. Ez irányítja a rakétát Mr. Hathaway-hez és családjához.
Szíve gyorsabban vert a fájdalomtól, mikor a kunyhóhoz visszatért.
- Látjátok? - Poros palackot tartott magasra a fényben. - Ezt a bort ma estére tettem félre. Tudtam, hogy egyszer valaki megtalál bennünket. Iszunk egyet ennek örömére.
Megtöltött öt poharat.
- Sokáig tartott - mondta mélyen elkomolyodva, és a pohárba nézett. - Emlékeztek a háború kitörésének napjára? Húsz és fél éve. Amikor az összes rakétát hazahívták a Marsról. És te és én és a gyerekek kint voltunk a hegyekben régészeti munkán, a Mars-lakók ősi sebészeti módszereit kutattuk. Szakadásig hajszoltuk a lovakat, emlékeztek? Mégis egy hetet késtünk, mire ideértünk, a városba. Már mindenki elment. Minden rakéta rögtön indult, nem várt egy percig sem az elkésettekre. Emlékeztek? Emlékeztek? És kiderült, hogy csak mi maradtunk itt. Úristen, Úristen, hogy múlnak az évek. Nem bírtam volna ki nélkületek, mindnyájatok nélkül. Öngyilkos lettem volna nélkületek. De veletek érdemes volt várni. Egészségünkre hát! - Felemelte poharát. - És a mi hosszú, hosszú várakozásunkra. - Ivott.
Felesége, a két leány és a fiú is szájukhoz emelték poharukat. A bor lecsurgott mind a négyük állán.
Reggel a városból nagy, puha, fekete pelyhek szálltak a tengerfenéken át. A tűz kialudt, de feladatát teljesítette; a vörös folt egyre növekedett az égen.
A kőkunyhóból frissen sült köménymagos kenyér dús, barna illata áradt. Amikor Hathaway belépett, felesége az asztalnál állt, és kiborította a forró tepsikből a friss kenyeret. A két leány durva seprűvel óvatosan seperte a puszta kőpadlót, a fiú az ezüst evőeszközt tisztította.
- Pompás reggelit készítünk nekik - nevetett Hathaway. - Vegyétek fel a legjobb ruhátokat! Telkén át a fémből épült óriási raktárhoz sietett. Itt volt a hűtőberendezés és az erőmű, amelyet kis, ügyes, ideges ujjaival kijavított és üzembe helyezett az évek folyamán, úgy, ahogyan órákat, telefonokat és magnetofonokat javított a szabad idejében. A raktár tele volt a masinával, akadtak köztük értelmetlen mechanizmusok is, melyeknek rendeltetése, most, ahogyan végignézett rajtuk, még az ő számára is rejtélyes volt.
A mélyhűtőből deres, húszéves bab- és földieper dobozokat szedett elő.
- Lázár, jöjj ki! - gondolta, és előhúzott egy fagyasztott csirkét.
A levegőben sütés-főzés szaga áradt, amikor a rakéta leszállt.
Hathaway, mint egy gyerek, rohant le a dombon. Egyszer megállította a hirtelen szúró fájdalom, amit a mellében érzett. Leült egy sziklára, hogy újra levegőt kapjon, azután végigszaladta az utat.
Megállt a tüzes rakéta forró légkörében. Ajtó nyílott. Egy férfi nézett ki rajta.
Hathaway kezével beárnyékolta a szemét, végül megszólalt: - Wilder kapitány!
- Ki az? - kérdezte Wilder kapitány, leugrott, és nézte az öregembert. Kezet nyújtott. - Úristen, Hathaway!
- Én vagyok.
Egymás arcába bámultak.
- Hathaway a régi gárdából, a negyedik expedícióból.
- Régen volt már, kapitány.
- Nagyon régen. Örülök, hogy látom.
- Megöregedtem - mondta Hathaway egyszerűen.
- Magam sem vagyok már fiatal. Húsz éve járom a Jupitert, a Saturnust, a Neptunt.
- Hallottam, amikor felfelé buktatták, hogy ne avatkozhasson bele a gyarmati politikájukba, itt a Marson. - Az öregember körülnézett. - Olyan rég elment, hogy nem is tudja, mi történt…
- Sejtem - mondta Wilder. - Kétszer megkerültük a Marsot. Csak egyetlen embert találtunk még, Walter Gripp nevűt, körülbelül tízezer mérföldre innen. Felajánlottuk neki, hogy magunkkal visszük, de nem akarta. Utoljára, amikor láttuk, az országút közepén ült egy hintaszékben, pipázott és integetett. A Mars halott, egyetlen Mars-lakó sincsen életben. Mi van a Földdel?
- Én sem tudok többet, mint maga. Néha, nagyon ritkán, hallok rádióadást a Földről, nagyon gyengén. De mindig idegen nyelvű. Sajnálom, de csak latinul tudok. Néhány szót sikerült csak kibogoznom. Feltételezem, hogy a Föld legnagyobb része elpusztult, de a háború folytatódik. Visszamegy?
- Igen. Természetesen kíváncsiak vagyunk. Eddig nem volt rádióösszeköttetésünk, olyan messze voltunk az űrben. Mindnyájan látni akarjuk a Földet, bármi történt is.
- Magával vinne minket?
A kapitány összerezzent. - Persze, a felesége, emlékszem rá. Huszonöt éve történt, ugye? Mikor felépült az első város, maga kilépett a szolgálatból, és ide hozta. És gyerekek is…
- Igen. Fiam van és két lányom. - Igen, emlékszem. Itt vannak?
- Fent a kunyhóban. Finom reggeli várja magukat a dombon. Eljönnek?
- Igazán megtisztel, Mr. Hathaway.
Wilder kapitány bekiáltott a raktárba: - Hajót elhagyni!


Mentek fel a dombon Hathaway és Wilder kapitány, s a húszfőnyi legénység követte őket mélyeket szippantva a híg, hűvös, reggeli levegőből. A nap felkelt, szép idő volt.
- Emlékszik Spenderre, kapitány? - Sohasem felejtem el.
- Évenként egyszer elmegyek a sírjához. Úgy látszik, végül az ő kívánsága teljesült. Nem akarta, hogy ide jöjjünk.
Gondolom, most boldog lehet, hogy mindnyájan elmegyünk.
- Mi van - hogy is hívták csak? - Parkhillel, Sam Parkhillel?
- Virsli bódét nyitott.
- Jellemző!
- És egy hétre rá visszament a Földre, a háborúba. - Hathaway kezét a mellére szorította, és gyorsan leült egyik sziklára.
- Bocsánat. A felindulás. Hogy ennyi év után viszontlátom. Pihennem kell. - Kezét a szívére szorította. Számolta a szívverését. Nagyon lassú volt.
- Van egy doktorunk - mondta Wilder. - Ne haragudjék, Hathaway, tudom, maga is az, de jobb lesz, ha a mienk megnézi.
- Hívta az orvost.
- Semmi bajom - erősködött Hathaway. - A várakozás. Az izgalom. - Nehezen lélegzett. Szája széle elkékült. - Tudja - mondta az orvosnak, aki a sztetoszkópjával hallgatta -, úgy érzem, mintha évek óta csak ezért a napért éltem volna, és most, hogy megjöttek, hogy visszavigyenek a Földre, boldog vagyok, és akár le is fekhetek és meghalhatok.
- Vegye be. - Az orvos egy sárga pirulát adott neki. - Legjobb lesz, ha pihen.
- Szamárság. Elég, ha ülök egy kicsit. Milyen jó magukat látni. Jólesik hangokat hallani.
- Használt a pirula?
- Remekül. Már mehetünk is! Továbbmentek, fel a dombra.


- Alice, gyere, nézd ki van itt!
Hathaway a homlokát ráncolta, és behajolt a kunyhóba. - Alice, hallottad?
Az asszony előbukkant. Egy perc múlva kijött két magas, kecses lány és a szép szál fiú.
- Alice, emlékszel Wilder kapitányra?
Az asszony habozott, Hathaway-re nézett, mintegy emlékeztetőért, azután elmosolyodott. - Természetesen, Wilder kapitány.
- Emlékszem, együtt vacsoráztunk, mielőtt a Jupiterre utaztam, Mrs. Hathaway.
Az asszony szívélyesen megszorította a kezét. A lányaim, Marguerite és Susan. A fiam, John. Biztosan emlékeztek a kapitányra?
Kezet fogtak, nevettek, beszélgettek.
Wilder kapitány a levegőbe szimatolt. - Köménymagos kenyér?
- Megkóstolja?
Sürgölődni kezdtek. Szétnyitható asztalokat hoztak elő sietősen, meleg ételeket, tányérokat, finom damaszt asztalkendőt és szép ezüstneműt raktak az asztalokra. Wilder kapitány csak állt, és nézte először Mrs. Hathaway-t, azután a fiát és a két magas, nyugodt mozgású lányt. Az arcukba nézett, amint elsiettek mellette, követte fiatalos kezük minden mozdulatát és ránctalan arcuk minden kifejezését. Leült egy székre, melyet a fiú hozott neki.
- Hány éves vagy, John?
- Huszonhárom - felelte a fiú.
Wilder esetlenül rakosgatta az ezüst evőeszközt. Hirtelen elsápadt. A mellette ülő férfi a fülébe súgott: - Kapitány úr, itt valami nem egyezik.
A fiú újabb székekért sietett. - Mit mond, Williamson?
- Én negyvenhárom éves vagyok, kapitány úr. Akkor jártam iskolába, amikor ifjabb John Hathaway, húsz évvel ezelőtt.
Ő azt mondta, hogy huszonhárom éves, és annyinak is látszik. De hát ez lehetetlen, hiszen legalább negyvenkét évesnek kell lennie! Mit jelentsen ez, uram?
- Nem tudom.
- Mintha beteg lenne, uram.
- Rosszul érzem magam. Itt vannak a lányok is; húsz éve láttam őket, és nem változtak semmit, még egy ráncuk sincs.
Megtenne nekem valamit? Szeretném, ha elszaladna valahová, Williamson. Megmondom, merre menjen és mit nézzen meg.
Mielőtt befejeznénk a reggelit. Tíz perc az egész. Nem kell messzire mennie. Láttam a helyet a rakétáról, mielőtt leszálltunk.
- Maguk meg mit tárgyalnak olyan komolyan?
Mrs. Hathaway fürgén merte kanalával a levest a tányérokba. - Mosolyogni tessék, mindnyájan együtt vagyunk, az útnak vége, érezzék magukat otthon.
- Igen, igen - Wilder kapitány nevetett. - Ön igazán szép és nagyon fiatal, Mrs. Hathaway.
- Bókolni akar?
Figyelte a sürgölődő asszonyt, piros, meleg arcát, mely olyan sírna, akár az alma, ránctalan és egészséges. Kacagása minden tréfára felcsendült, fáradhatatlanul osztotta a salátát, egy pillanatra sem állt meg, hogy megpihenjen. És a csontos fiú és a sudár lányok ragyogóan szellemesek voltak, akár az apjuk, a hosszú évekről és titkos életükről beszéltek, míg apjuk büszkén rá-rábólintott szavaikat hallgatva.
Williamson fölkelt, és lement a dombon.
- Hová megy? - kérdezte Hathaway.
- A rakétát ellenőrizni - felelte Wilder. - Hanem, ahogy mondtam magának, Hathaway, a Jupiteren nincs semmi, semmi az égvilágon. És ugyanaz a helyzet a Saturnuson és a Plutón is.
Wilder csak beszélt, beszélt, nem is hallotta szavait, csak Williamsonra gondolt, amint fut lefelé a dombon, aztán jön vissza megmondani, hogy mit talált.
- Köszönöm. - Marguerite Hathaway vizet töltött a kapitány poharába. A kapitány hirtelen ötlettel megfogta a karját. A leány nem is bánta. Húsa meleg és lágy volt.
Hathaway az asztalnál többször elhallgatott, fájdalmasan tapogatta a mellét, aztán tovább figyelt a morajló beszédre, a hirtelen hangossá váló csevegésre, néha-néha gondterhelten pillantott Wilderre, aki láthatóan nem nagy élvezettel rágta a köményes kenyeret.
Williamson visszatért. Piszkálgatta az ételt, míg a kapitány oda nem súgott: - Nos?
- Megtaláltam, uram.
- És?
Williamson arca elfehéredett. Szemét a nevető háziakra szegezte. A leányok sokatmondóan mosolyogtak, a fiú viccet mesélt. - Elmentem a temetőbe mondta Williamson.
- Ott van a négy kereszt?
- Ott van, uram, a négy kereszt. Még látszanak a nevek. Biztonság kedvéért leírtam. - Elővett egy fehér papírt, arról olvasta: "Alice, Marguerite, Susan és John Hathaway. Meghaltak ismeretlen vírustól 2007 júliusában."
- Köszönöm, Williamson. - Wilder behunyta a szemét.
- Tizenkilenc éve, uram. - Williamson keze reszketett.
- Igen.
- De akkor kik ezek?
- Nem tudom.
- Mit tegyünk?
- Azt sem tudom.
- Megmondjuk a többieknek?
- Később. Egyen tovább, mintha semmi sem történt volna.
- Nem sok étvágyam maradt, uram.
Az étkezést a rakétáról hozott borral fejezték be. Hathaway felemelkedett: - Egy pohárral mindnyájunkra; jólesik megint barátok közt lenni. És feleségemre és gyermekeimre, hiszen nélkülük, magányosan, nem maradhattam volna életben.
Csakis az ő gondoskodásuknak köszönhetem, hogy tovább éltem, és vártam az önök érkezését. - Poharát családjára köszöntötte, azok zavartan néztek rá, és lesütötték a szemüket, amikor mindenki ivott.
Hathaway lehajtotta poharát. Nem kiáltott, amikor előrezuhant az asztalra, és onnan a földre csúszott. Gyorsan lefektették. Az orvos föléje hajolt, a szívverését hallgatta. Wilder az orvos vállára tette a kezét. Az orvos felnézett, és a fejét rázta. Wilder letérdelt, és kezébe vette az öregember kezét. - Wilder? - az öregember hangja alig hallatszott. - Elrontottam a reggelit.
- Szamárság.
- Búcsúzzon el Alice-tól és a gyerekektől a nevemben.
- Egy pillanat. Ide hívom őket.
- Ne, ne tegye - lihegte Hathaway. - Nem értenék. Nem is akarnám, hogy értsék! Ne tegye! Wilder nem mozdult.
Hathaway halott volt.
Wilder sokáig várt. Azután felkelt, és eltávolodott a Hathaway-t körülálló döbbent csoporttól. Odament Alice Hathaway-hez, arcába nézett, és így szólt: Tudja, hogy mi történt?
- Valami baj van a férjemmel?
- Meghalt. A szíve! - mondta Wilder, és figyelte az asszonyt.
- Nagyon sajnálom - mondta az asszony.
- Mit érez? - kérdezte Wilder.
- Ő nem akarta, hogy rosszat is érezzünk. Megmondta nekünk, hogy egyszer majd ez történik, és nem akarta, hogy sírjunk. Tudja, erre nem tanított meg bennünket. Nem akarta, hogy tudjuk. Azt mondta, a legrosszabb dolog, ami az emberrel megeshet az, ha megtudja, hogy mi a magány, ha tudja, mi a szomorúság és a sírás. Ezért nem volt szabad tudnunk, hogy mi a sírás vagy a szomorúság.
Wilder az asszony kezét nézte, a lágy, meleg kezet, a finom, manikűrözött körmöket, az ívelt csuklókat. Nézte karcsú, sima, fehér nyakát és intelligens szemét. Végül megszólalt:
- Mr. Hathaway finoman megművelte magát és a gyermekeit.
- Örült volna, ha hallja öntől ezt a dicséretet. Annyira büszke volt ránk. Egy idő múlva el is felejtette, hogy ő készített bennünket. Megszeretett bennünket, és úgy bánt velünk, mint az igazi feleségével és gyermekeivel. És bizonyos értelemben azok is vagyunk.
- Maguk sokszor megvigasztalták.
- Igen, évszámra ültünk és beszélgettünk. Nagyon szeretett beszélgetni. Szerette a kőkunyhót és a nyílt tüzet. Élhettünk volna rendes házban is a városban, de ő szeretett itt fenn, ahol természetes lehetett, ha úgy tetszett neki, vagy modern, ha ahhoz volt kedve. Mindent elmesélt nekem a laboratóriumáról és arról, amit ott csinált. Az egész halott amerikai várost behálózta hangszórókkal. Ha megnyomott egy gombot, kigyúltak a város fényei, és olyan lárma támadt, mintha tízezer ember lakna benne. Voltak repülőgépzajok és gépkocsizajok és emberi beszélgetés. Szeretett csendesen ülni vagy szivarra gyújtva beszélgetni velünk, miközben a város zaja felhallatszott hozzánk, néha csengett a telefon, és egy szalagra felvett hang tudományos és sebészeti dolgokról érdeklődött Mr. Hathaway-től, ő pedig válaszolt a kérdésekre. A telefoncsengéssel és velünk és a város lármájával és a szivarjaival Mr. Hathaway végül is egészen boldog volt. Csak egyet nem tudott elérni nálunk: hogy öregedjünk mi is. Ő mindennap öregedett, de mi ugyanazok maradtunk. Azt hiszem, nem is bánta. Azt hiszem, ilyennek akart látni bennünket.
- Oda temetjük a négy kereszt mellé. Úgy gondolom, ez volna a kívánsága.
A nő szelíden a kapitány csuklójára tette a kezét.
- Biztos vagyok benne.
A parancs elhangzott. A család követte a menetet lefelé a dombon. Két férfi vitte Hathaway-t egy letakart hordágyon. Elhaladtak a kőkunyhó mellett és a raktár mellett, amelyben Hathaway sok évvel ezelőtt megkezdte munkáját. Wilder megállt a műhely ajtajában.
- Milyen is lehet - töprengett - egy bolygón élni feleséggel és három gyerekkel, és aztán ezek meghalnak, és egyedül hagyják az embert a széllel és a csenddel? Mit csinálna ilyenkor az ember? Eltemetné őket, keresztet állítana a sírjukra, aztán feljönne a műhelybe, és agyának és emlékezetének teljes erejével és ujjainak és géniuszának pontosságával darabról darabra összerakná, ami a felesége, a fia és a lányai voltak. Keze ügyében egy egész amerikai várossal, amelyből a szükséges felszerelést megszerezheti, egy ragyogó koponya bármit megcsinálhat.
Lépteik zaját elnyelte a homok. Két ember már ásta a sírt a temetőben, mire odaértek.

Alkonyattájban visszatértek a rakétához. Williamson a kőkunyhó felé intett. - Mi legyen velük?
- Nem tudom - mondta a kapitány.
- Nem kapcsolja ki őket?
- Kikapcsolni? - A kapitány meglepődött. Eszembe sem jutott.
- Nem visszük őket magunkkal?
- Nem, annak semmi értelme.
- Hát itt hagyjuk őket úgy, ahogy vannak?
A kapitány egy pisztolyt nyújtott át Williamsonnak.
- Ha meg tudja tenni, erősebb lélek, mint én… Öt perc múlva Williamson visszatért a kunyhóból. Verítékezett. - Itt van a pisztolya. Értem már, hogy mire gondolt. Bementem a kunyhóba a pisztollyal. Egyik leány reám mosolygott. A többiek is.
Az asszony megkínált egy csésze teával. Úristen, hiszen gyilkosság lett volna!
Wilder bólintott. - Soha többé nem lesz semmi annyira tökéletes, mint ők. Úgy vannak szerkesztve, hogy eltartsanak tíz, ötven, kétszáz évig. Igen, nekik éppen úgy joguk van élni, mint magának vagy nekem, vagy bármelyikünknek. - Kiverte a pipáját. - Na, szálljunk be. Indulunk. Ennek a városnak befellegzett, nem vesszük többé hasznát.
Lefelé ment a nap. Hideg szél kerekedett. Az emberek már beszálltak. A kapitány habozott. Williamson megszólalt: - Csak nem akar visszamenni… elbúcsúzni tőlük?
A kapitány hidegen Williamsonra pillantott: Nem a maga dolga.
Wilder felballagott a kunyhóba a szeles sötétségben. Az emberek a rakétában látták az árnyékát a kőkunyhó ajtajában tétovázni. Azután egy női árnyékot láttak, és látták, hogy a kapitány kezet fog vele.
Pár perc múlva ért vissza a rakétához.
Éjszakánként, mikor feltámad a szél a halott tenger fenekén, és süvít a hatszögletű temetőben, a négy régi és egy új kereszt fölött, kicsiny fény szivárog az alacsony kőkunyhóból, és míg a szél dühöng és kavarog a homok, és magasban hideg csillagok égnek, négy alak: egy asszony, egy fiú és két leány rakja a kis tüzet odabent minden ok nélkül, és beszélgetnek és nevetgélnek. És estéről estére, évről évre az asszony kimegy, és minden ok nélkül felpillant az égre, Marját egy hosszú percig a zölden égő Föld felé tárja, nem tudva, mit néz és miért, azután visszatér, és rőzsét dob a tűzre, és a szél feltámad, és a halott tenger továbbra is halott.