RAY BRADBURY: MARSBÉLI KRÓNIKÁK

2005. NOVEMBER. UBORKASZEZON

Sam Parkhill a seprűvel buzgólkodott, a kék marsi homokot söpörte.
- Kész - mondta. - Igen, uraim, idesüssenek! - Felmutatott. - Látják a cégtáblát? "SAMU BACSI VIRSLIJEI!" Elma, hát nem gyönyörű?
- De igen, Sam - mondta a felesége.
- Micsoda fordulat, fiúk! Ha most látnának a cimborák a negyedik expedícióból! Ez igen, én itt üzletelek, a többiek meg még mindig a borjút cipelik valahol. Ezresek potyognak itt, Elma, ezresek!
Felesége sokáig nézte, de nem szólt.
- Mi lett Wilder kapitánnyal? - kérdezte végül. - Azzal a kapitánnyal, aki megölte azt a fickót, mert el akart pusztítani minden földi embert, hogy… hogy is hívták, na?
- Spendernek, azt a hülyét. Piszokul kényes mókus volt. Wilder kapitány? Úgy hallom, a Jupiterre repült egy rakétán. Magasba buktatták. Neki is egy kicsit agyára ment a Mars. Érzékeny, tudod. Legjobb esetben húsz év, mire visszajön a Jupiterről és a Plutóról, ha ugyan megéri. Ezt kapta a pofázásáért. És míg ő halálra fagy, nézz meg engem, nézd ezt a placcot!
A placc egy keresztútnál volt; két kihalt országút találkozott ott és veszett a sötétbe. Ide állította Sam Parkhill szegecselt alumínium kioszkját, mely tündökölt a fehér fényben, és zörgött a Wurlitzer muzsikájától.
Lehajolt, hogy megigazítson valamit a bevezető ösvény üvegszegélyén. A hegyekben néhány régi marsi épület üvegjeit törte össze e célra. - Két világ legjobb forró virslije! Az első virslibódé a Marson! A legjobb hagyma és tartár és mustár! Nem mondhatod, hogy nem vagyok szemfüles. Itt a főút, ott a halott város és az ásványlelőhelyek. A kocsik a 101-es földi telepről naponta huszonnégy órán át itt vágtatnak el. Jól kiszúrtam a terepet, mi?
Felesége a körmeit nézegette.
- Gondolod, hogy az a tízezer új típusú munkarakéta eljut a Marsra? - kérdezte végül.
- Egy hónapon belül - hangoskodott Parkhill. Mért nézel olyan furcsán?
- Nem bízom a földiekben - mondta az asszony. - Csak akkor hiszem, ha látom, hogy itt a tízezer rakéta rajtuk százezer mexikói és kínai.
- Vevők. - Élvezettel ízlelgette a szót. - Százezer éhes ember.
- Ha nem lesz atomháború - mondta a felesége lassan, és az eget nézte. - Nem bízom az atombombában. A Földön már olyan sok van belőlük, hogy az ember sohasem tudhatja…
- Ugyan - legyintett Sam, és folytatta a söprést. A szeme sarkából kék villanást látott. Valami könnyedén lebegett mögötte a levegőben. Felesége hangját hallotta.
- Sam, egy barátod keres.
Sam megperdült, hogy lássa a látszólag szélben lebegő maszkot.
- Szóval már megint itt van! - És Sam úgy tartotta seprűjét, mint egy fegyvert.
A maszk bólintott. Halvány, kék üvegből vágták ki, vékony nyak fölött ingott, alatta bő, sárga selyemköntös lengett a szélben. A selyem közül két fonott ezüst kéz tűnt elő. Az álarc szája csupán hasíték volt, zenei hangok bugyogtak belőle, amint a ruha, az álarc és a kéz nőtt és kisebbedett.
- Mr. Parkhill, visszajöttem, hogy ismét beszéljek magával - mondta a hang az álarc mögül.
- Úgy emlékszem, mondtam már, hogy nem akarom magát látni a közelemben! - kiáltotta Sam. Menjen innen, elkapja tőlem a betegséget.
- Már elkaptam a betegséget - mondta a hang. - Néhányan, én is, túléltük. Sokáig betegeskedtem. - Menjen innen, bújjon a hegyekbe, oda való, ott volt eddig is. Mit jön ide folyton és zaklat engem? Most, egyszerre, naponta kétszer is?
- Nem akarunk rosszat magának.
- De én igen - mondta Sam és hátrált. - Nem szeretem az idegeneket, nem szeretem a Mars-lakókat. Sohasem láttam azelőtt egyet sem. Nem tetszik ez az ügy. Évekig rejtőzködtek, most meg egyszerre kiszemelnek engem. Hagyjanak békén!
- Fontos ügyben jövünk - mondta a kék álarc.
- Ha erről a telekről van szó, ez az enyém. Magam építettem ezt a virslibódét, a saját kezemmel.
- Bizonyos értelemben erről a telekről is szó van.
- Ide figyeljen! - mondta Sam. - Én New York Cityből jöttem. Ott még tízmillió épp ilyen ember van, mint én. Maguk, Mars-lakók, csak néhány tucatnyian maradtak, nincsenek városaik, a hegyek közt bolyonganak, nincsenek vezetőik, nincsenek törvényeik, és maga most idejön és kioktat engem erről a telekről. Értse meg, a régi helyet kell adjon az újnak. Ez a hoci-nesze törvénye. Nekem fegyverem van. Ma reggel, miután elment, elővettem és megtöltöttem.
- Mi, Mars-lakók, telepaták vagyunk - mondta a hideg kék álarc. - Érintkezésben állunk a maguk egyik városával a halott tengeren túl. Hallgatta a rádiót?
- A rádióm elromlott.
- Akkor nem is tudja. Nagy események történtek. A Földdel kapcsolatban…
Az ezüst kéz megmozdult. Egy bronzcső jelent meg benne.
- Hadd mutassam meg ezt magának…
- Pisztoly! - kiáltotta Sam Parkhill.
A következő pillanatban kirántotta pisztolyát a csípőjén lógó tokból, és belelőtt a ködbe, a selymekbe, a kék álarcba.
Az álarc egy másodpercig még lebegett. Azután, mint egy kis cirkuszi sátor, mikor kihúzzák a karókat és összehajtogatják a kelmét, a ruhák lágyan, zizegve egymásra hullottak, az álarc leereszkedett, az ezüst karmok a kőjárdához koppantak. Az álarc elfeküdt a csendes, fehér csontok és anyag kis halmazán.
Sam lihegett.
Felesége az összecsuklott halom fölé hajolt.
- Ez nem pisztoly - mondta és lehajolt, hogy fölemelje a bronzcsövet. - Valami üzenetet akart neked megmutatni. Az egész tele van írva kígyóírással, csupa kék kígyó. Én nem tudom elolvasni. Te tudod?
- Nem, ez marsi képírás, nem értek belőle semmit. Hagyd. - Sam gyorsan körülnézett. - Lehetnek többen is. El kell tüntetni szem elől. Hozd az ásót!
- Mit akarsz vele?
- Elásni, természetesen.
- Nem kellett volna lelőnöd. - Tévedés volt. Gyorsan!
Az asszony szó nélkül hozta az ásót.
Nyolc órakor Parkhill újra a kioszk bejáratánál söprögetett nyugtalanul. A felesége összefont karokkal állt a kivilágított ajtóban.
- Sajnálom az egészet - mondta a férfi. Az asszonyra nézett, azután elfordult. - Tudod, ez a fatális véletlen…
- Igen - mondta a felesége.
- Pokolian begerjedtem, mikor láttam, hogy előveszi azt a pisztolyt.
- Miféle pisztolyt?
- Azt hittem, hogy az. Sajnálom, sajnálom. Hányszor mondjam még?
- Pszt - mondta Elma ujját szájára téve -, pszt!
- Nem érdekel az egész - mondta a férfi. - Mögöttem áll a Földi Települések Rt. - Felhorkant. Ezek a Mars-lakók nem merészelnek…
- Odanézz! - szólt Elma.
A férfi kinézett a halott tenger fenekére. Elejtette a seprűt. Felvette, de szája nyitva maradt, nyál freccsent belőle a levegőbe, és Sam hirtelen összeborzadt.
- Elma, Elma, Elma! - kiáltotta.
- Jönnek - mondta Elma.
Az őszi tenger fenekén egy tucat magas, kék vitorlájú marsbeli homokhajó úszott, akár a kék kísértetek, akár a kék füst.
- Homokhajók! De hiszen már nincsenek, Elma, már nem léteznek homokhajók!
- Márpedig ezek homokhajók - mondta a nő.
- De a hatóságok mindet elkobozták! Feldarabolták, vagy eladták árverésen. Én vagyok az egyetlen ebben a rohadt tartományban, akinek van homokhajója, és aki tudja kezelni!
- Most már nem az egyetlen - mondta az asszony, és a tenger felé biccentett.
- Gyerünk, meneküljünk innen! - kiáltott Parkhill.
- Miért? - kérdezte a nő lassan. Megbűvölten nézte a marsi hajókat.
- Meg akarnak ölni! Gyere a kocsiba, gyorsan!
Elma nem mozdult.
Úgy kellett hátravonszolni a kioszk mögé, ahol a két jármű állt, a kocsi, melyet egy hónapja még állandóan használt, és a régi, marsi homokhajó, melyet Parkhill egy árverésen vett mosolyogva, és azóta a készletek szállítására használta az üveges tengerfenéken. A kocsijára nézett, és eszébe jutott, hogy a motort kiszedte belőle, ott hevert a földön, már két napja bíbelődött vele.
- Úgy látszik, a kocsi nem üzemképes - mondta Elma.
- A homokhajó! Szállj be!
- Hogy a homokhajón vigyél? Ó, nem!
- Szállj be! Tudom kezelni!
Betuszkolta az asszonyt, maga is beugrott, felcsapta a kormányt, és feleresztette a kobaltvitorlát, hogy befogja az esti szelet.
A csillagok ragyogtak, és a kék marsi hajók közeledtek a susogó homokon. Először nem moccant a hajója, azután eszébe jutott a homokhorgony és beemelte.
- Most!
A szél repítette a homokhajót a halott tenger fenekén, rég eltemetett kristályok felett, kiálló oszlopfők mellett, elhagyatott márvány- és rézdokkok mellett, halott, fehér sakkfigura-városok mellett, alacsony, bíbor dombok között, ki a messzeségbe. A marsi hajók elmaradoztak, de ekkor mintha valaki más kezdte volna irányítani Sam hajóját.
- Megmutattam nekik, istenemre! - kiáltotta Sam. - Jelentem a Rakétaszövetségnek. Ők majd megvédenek. Nem hagyom magam!
- Megállíthattak volna, ha nagyon akarják! - mondta Elma fáradtan. - Éppen csak nem nagyon erőlködtek.
A férfi nevetett: - Verd ki a fejedből. Mért hagytak volna kisiklani a markukból? Nem, nem, nem voltak elég gyorsak, erről van szó!
- Nem? - Elma hátrafelé intett.
A férfi nem fordult meg. Érezte, hogy hideg szél támad. Félt megfordulni. Érzett maga mögött valamit az ülésen, valami könnyűt, mint a lehelet, a hideg reggelben, valami kéket, mint a mogyorófa füstje alkonyatkor, valami olyat, mint a régi, fehér csipke, mint a hóesés, mint a tél dere a törékeny nádon.
Hang hallatszott, mintha vékony üvegtálca csörrenne… nevetés. Azután csend. A férfi megfordult. Egy fiatal nő ült nyugodtan a kormánypadon.
Csuklója vékony volt, akár a jégcsapok, szeme olyan tiszta, mint a hold, és olyan nagy is, határozott és fehér. Szél fújt, és a leány hullámzott, mint a tükörkép a hideg vízen, és törékeny alakján akár a kék eső hullott alá a selyem.
- Fordulj vissza - mondta a leány.
- Nem! - Sam úgy remegett, a félelem finom remegésével, mint a levegőben függő darázs, határozatlanul a rettegés és a gyűlölet között. - Szállj le a hajómról.
- Ez nem a te hajód - mondta a látomás. - Ez olyan régi, mint a mi világunk. A homoktengeren vitorlázott tízezer évvel ezelőtt, mikor a tengerek elpárologtak, és a dokkok kiürültek, és te idejöttél és elvitted, elloptad. Most fordítsd meg, és menj vissza az útkereszteződésnél levő házhoz. Beszélnünk kell veled. Valami fontos dolog történt.
- Szállj le a hajómról - mondta Sam.
Előhúzta a pisztolyt a tokjából, a bőr csikorgott. Gondosan megcélozta. - Ugorj, mire hármat számolok, különben…
- Ne! - kiáltotta a leány. - Én nem bántalak, és a többiek sem akarnak bántani. Békés szándékkal jöttünk!
- Egy - mondta Sam.
- Sam! - kiáltott Elma.
- Figyelj ide… - kezdte a leány.
- Kettő - mondta Sam, és elszántan felhúzta a pisztoly ravaszát.
- Sam! - kiáltott Elma.
- Három - mondta Sam.
- Mi csak… - szólt a leány. A pisztoly eldördült.
A napsütésben a hó elolvad, párává, semmivé gőzölög a kristály. A párák táncolnak és eltűnnek a tűzben. A vulkán torkában szétrobbannak és eltűnnek a törékeny anyagok. A revolverlövésre, a hőre, az ütésre a leány összehajtogatódott, mint egy puha sál, elolvadt, mint egy kristályszobrocska. Ami maradt belőle, jég, hópehely, füst, az elfoszlott a szélben. A kormánypad üres volt.
Sam visszadugta a fegyvert a tokjába, és nem nézett a feleségére.
- Sam - mondta az asszony egy perc múlva, míg suhogva szálltak a homok holdszínezte tengerén -, állítsd meg a hajót.
Az asszonyra nézett, és az arca sápadt volt.
- Nem, azt már nem. Ennyi idő után nem fogsz kitolni velem.
Az asszony a pisztolyon babráló kezét nézte. Elhiszem, hogy megtennéd - mondta. - Biztosan megtennéd.
A férfi jobbra-balra ingatta a fejét, keze görcsösen szorította a kormányrudat. - Elma, ez tébolyító. Egy perc és a városban leszünk, és minden rendben lesz.
- Igen - mondta a felesége hidegen, és hátradőlt a hajóban.
- Elma, figyelj ide.
- Nincs mire figyelni, Sam.
- Elma!
Elhúztak egy kis fehér sakkfigura-város mellett, és Parkhill tehetetlen dühében hat golyót eresztett a kristálytornyokba. A város szétfoszlott a régi üveg és a széthulló kvarc zuhatagában. Elillant, mint a pukkanó szappanbuborék. Nem volt többé. A férfi nevetett, és megint tüzelt, és az utolsó torony, az utolsó sakkfigura, tüzet fogott, kigyúlt, és kék lánggal röppent a csillagok felé.
- Majd megmutatom nekik! Mindenkinek megmutatom!
- Csak rajta, Sam, mutasd meg nekünk. - Az asszony az árnyékban feküdt.
- Itt egy másik város! - Sam újratöltötte pisztolyát. - Nézd csak, elintézem!
A kék fantomhajók sorra feltűntek mögöttük. Először nem látta őket. Csak fütyülést hallott, és a szél sivító, magas hangját, mint ahogyan az acél csikorog a homokon. A homokhajók borotvaéles talpfutói sivítottak, amint csiszolták és szelték a tengerfeneket, és piros és kék zászlóik kibomolva lobogtak. A világoskék hajókban sötétkék árnyak álldogáltak, álarcos emberek, emberek ezüstös arcokkal, emberek kék csillagszemekkel, emberek faragott aranyfülekkel, emberek sztaniolpapír arccal és rubinvörös ajakkal, emberek összefont karral, emberek, akik őt üldözték, marsbeli emberek.
Egy kettő, három. Sam számlált. A marsi hajók felzárkóztak.
- Elma, Elma nem tudom mindet visszatartani!
Elma nem szólt, fel sem emelkedett onnan, ahová süllyedt.
Sam nyolcszor sütötte el a pisztolyát. Egyik homokhajó szétesett, a vitorla, a smaragdtest, a bronz köpenyrögzítések, a holdfehér kormány és velük az összes alakok. Az álarcos emberek a homokba fúródtak, és narancsszín, majd kék füstű lánggá lobbantak. De a többi hajó egyre közelebb ért.
- Túlerőben vannak, Elma! - kiáltotta Sam. Megölnek!
Kidobta a horgonyt. Hiába minden. A vitorla sóhajtva összegöngyölődött és lehullt. A hajó megállt. A szél megszűnt. Az utazás véget ért. A Mars hallgatott, miközben a Mars-lakók méltóságteljes hajói körülfogták Parkhillt, és tétovázva megálltak.
- Földi ember - egy hang szólalt meg valahonnan a magasból. Ezüstös álarc mozdult, rubinszélű száj csillant a szavaktól.
- Nem csináltam semmit! - Sam az arcokat nézte, száz arcot, melyek körülfogták. Nem sok Marslakó maradt a Marson, száz-százötven összesen. És többségük most itt volt, a halott tengeren, a feltámadt hajókon, halott sakkfigura-városaik közelében, amelyek közül az egyik éppen most omlott össze, mint egy kaviccsal megdobott törékeny váza. Az ezüstös álarcok csillogtak.
- Az egész tévedés volt! - védekezett Sam, kiemelkedve a hajójából, míg felesége mögötte feküdt a haló mélyen összeroskadva, mint egy halott. - Úgy jöttem a Marsra, mint bármelyik tisztességes, vállalkozó üzletember. Egy lezuhant rakétából kiszedtem egy kis felesleges anyagot, és megépítettem magamnak az útkereszteződésnél a legszebb kis kioszkot, amit valaha is láttak azon a telken - tudják, hogy hol. Ismerték el, hogy jó munka. - Sam izgatottan nevetett és körbetekintett.
- És akkor az a Mars-lakó - tudom, a barátjuk volt - odajött. Az ő halála baleset volt, higgyek el. Én csak annyit akartam, hogy legyen egy forró-virsli-kioszkom, az egyetlen a Marson, az első és a legfontosabb! Értik ezt maguk? Én akartam felszolgálni a legjobb forró virslit és mustárt és hagymát és narancslevet!
Az ezüst álarcok nem mozdultak. Égtek a holdfényben. Sárga szemek sütöttek Samre. Érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra, zsugorodik, kővé válik. Pisztolyát a homokra dobta.
- Feladom.
- Vegye fel a fegyverét - mondták a Mars-lakók kórusban.
- Mit?
- A fegyverét. - Ékszeres kéz intett az egyik kék hajó orrából. - Vegye fel. Tegye el.
Hitetlenkedve felvette a pisztolyt.
- Most - mondta a hang - fordítsa meg a hajóját és jöjjön vissza a kioszkjához.
- Most?
- Most - mondta a hang. - Nem akarjuk bántani. Maga elfutott, mielőtt megmagyarázhattuk volna, miről van szó. Menjünk!


A nagy hajók oly könnyedén fordultak, mint az ördögszekér. Szárnyvitorláik halkan tapsolva csapkodtak a levegőben. Az álarcok villogtak, forogtak, és elkergették az árnyakat.
- Elma! - Sam a hajóba támolygott. - Kelj fel, Elma, visszamegyünk. - Izgatott volt, szinte makogott megkönnyebbülésében. - Nem bántanak, nem ölnek meg. Kelj fel, édes, kelj fel!
- Mi-mi? - Elma körbepislogott, és amint a hajó ismét a szélbe állt, lassan, szinte álomban feltápászkodott az egyik ülésre, és ott gubbasztott szótlanul.
A homok siklott a hajó alatt. Fél óra múlva visszaérkeztek az útkereszteződéshez, lehorgonyoztak, és mindnyájan kiszálltak a hajókból.
A vezető megállt Sam és Elma előtt, álarca fényezett bronzból volt verve, szeme csak üres, végtelen kék-fekete rés, a száj is egy rés, melyből szavak sodródtak a szélbe.
- Készítse elő a kioszkját - mondta a hang. Egy gyémántkesztyűs kéz intett. - Készítse el a húsokat, az ételeket, készítse az idegen borokat, mert a mai nap valóban nagy nap!
- Úgy érti - kérdezte Sam -, hogy engednek itt maradni?
- Igen.
- És nem veszettül dühösek rám?
Az álarc merev, faragott, hideg és kifürkészhetetlen maradt.
- Terítse meg az asztalokat - mondta a hang halkan -, és fogja ezt.
- Mi ez?
Sam a kezébe adott ezüstlemez tekercsre pillantott; kígyófigurás hieroglifák táncoltak rajta.
- Adományozási okmány az egész területre, az ezüst hegytől a kék dombokig, a halott sóstengertől a távoli holdkő- és smaragdvölgyekig - mondta a vezető.
- Az enyém? - kérdezte Sam hitetlenül.
- A magáé.
- Százezer mérföld terület?
- A magáé.
- Hallottad, Elma?
Elma a földön ült, az alumínium virslibódénak támaszkodott, szemét lehunyta.
- De miért, miért, miért adják nekem? - kérdezte Sam, és a szemek fémréseit kémlelte.
- Ez még nem mind. Íme. - Még hat tekercs került elő. Felolvasták a helyneveket, meghatározták a tartományokat.
- De hiszen ez a fél Mars! A fél Mars az enyém! - Sam lobogtatta a tekercseket, Elma orra alá dugta, bolondul kacagott. - Elma, hallottad?
- Hallottam - mondta Elma, és az égre nézett. Úgy tűnt, mintha figyelne valamit. Tartása most még feszültebbé vált.
- Köszönöm, ó, köszönöm! - hálálkodott Sam a bronz álarcosnak.
- Ma éjjel lesz az az éjjel - mondta az álarc. Készüljön fel.
- Készen leszek. Valami meglepetés jön? Hamarabb érkeznek a Földről a rakéták? A tízezer rakéta, melyek a telepeseket, a bányászokat, a munkásokat és feleségeiket hozzák, mind a százezret? Hát nem nagyszerű ez, Elma? Látod, mondtam neked. Mondtam, hogy ez a város nem marad örökké ezer lakosú! Jönnek még ötvenezren, és a következő hónapban még százezren, és év végére ötmillió földi ember lesz itt! És az enyém az egyetlen forró-virsli-hódé a bányákhoz vezető legforgalmasabb úton!
Az álarc lebegett a szél szárnyán.
- Mi megyünk. Készüljön fel. A terület a magáé.
A holdfényes szélben, mint ősi virágok fémszirmai, mint kék tollak, mint óriási és nyugodt kobalt pillangók, megfordultak a régi hajók, és siklottak a futóhomokon; az álarcok hajlongtak és csillogtak, míg az utolsó villanás, az utolsó kékség is eltűnt a dombok között.
- Elma, miért tették? Mért nem öltek meg? Nem tudnak semmit? Mi bajuk lehet? Elma, te, érted? - megrázta a nő vállát. - Enyém a fél Mars!
A nő az éjszakai eget figyelte és várt.
- Gyerünk - mondta a férfi. - Fel kell készülnünk. Rotyogjon a virsli, süljön a fánk, forrjon a mártás, a hagyma hámozva és felszeletelve, terítékek az asztalon, szalvéták a tartókban, a helyiség makulátlan legyen! Hej! - Táncra perdült, sarkát összeverte. Hűha, boldog vagyok, tyuhaj, boldog vagyok! - énekelte hamisan. - Ez az én szerencsenapom!
Főzte a virslit, szelte a süteményt, tisztította a hagymát, mint a megszállott.

- Gondold csak el, a Mars-lakók meglepetést emlegettek. Ez csak egy dolgot jelenthet, Elma. Az a százezer ember korábban érkezik, mégpedig ma éjjel. Elárasztanak! Napokig túlórázhatunk, hisz rengeteg turista lesz, tömérdek bámészkodó! Elma! Gondolj a pénzre!
Kiment és az eget kémlelte. Nem látott semmit. - Talán egy perc múlva - mondta, és hálásan szimatolta a hűs levegőt, karját felemelte, és a mellét döngette - Ó!
Elma hallgatott. Csendesen hámozta a krumplit a szalmaburgonyához, de szemét állandóan az égre emelte.
- Sam - mondta fél óra múlva -, ott van, nézd. Felnézett és látta.
A Föld.
Teljes körben, zölden, mint finoman csiszolt kő kelt fel a dombok felett.
- A jó öreg Föld - suttogta Sam szeretettel. Jó öreg, csudálatos Föld. Küldd, aki éhes, aki koplal, tatatani, tatata… hogy is van az a vers? Küldd el hozzám az éheseket, öreg Föld. Itt van Sam Parkhill. fő a virslije, meleg a mártása, minden tip-top. Gyerünk, te, Föld, küldd már a rakétáidat!
Kiment, hogy körüljárja a bódéját. Tökéletes volt, mint egy friss tojás, itt a holt tenger fenekén, az egyetlen fény- és melegforrás száz meg száz mérföldnyire magányos pusztaságban. Olyan volt, mint egy szív, amely magányosan ver a nagy, sötét testben. Valósággal elszomorodott a büszkeségtől, amint könnyes szemmel nézegette az üzletét.
- Hát igen, az ember elég kicsinek érzi magát mondta a fövő kolbász, a meleg fánk és a dús vaj illatában. - Tessék besétálni - invitálta a csillagokat az égről. - Ki lesz az első vevő?
- Sam - szólt Elma.
A Föld megváltozott a fekete égen. Tüzet fogott.
Úgy látszott, hogy egy része millió darabban leválik, mintha valami óriás kirakójáték robbant volna szét. Egy percig baljós, freccsenő, vakító fénnyel égett, háromszorosára növekedett, azután eltűnt.
- Mi volt ez? - Sam a zöld tüzet nézte az égen.
- A Föld - mondta Elma, és összekulcsolta a kezét.
- Nem lehet a Föld, az nem a Föld! Nem, az nem a Föld! Nem lehet!
- Úgy érted, hogy nem lehetett a Föld? - kérdezte Elma, és ránézett. - Hogy az egyszerűen nem a Föld. Nem, az nem a Föld, így érted?
- Nem a Föld… ó, nem, nem lehetett az! - vinnyogta a férfi. Ott állt, kezét felemelte, álla leesett, szeme tágra nyílt, bambán, moccanatlanul állt.
- Sam. - Az asszony a nevét kiáltotta. Napok óta először csillogott a szeme. - Sam, hallod?
A férfi az eget nézte.
- Hát igen - mondta az asszony. Hallgatagon körülnézett. Azután törlőruhát csapott a karjára. Kapcsolj be minden lámpát, erősítsd fel a zenét, tárd ki az ajtókat. Vendégsereg érkezik körülbelül egymillió év múlva. Fel kell készülnünk, tyuhaj!
Sam nem mozdult.
- Ez aztán a remek hely egy forró-virsli-bódénak - mondta az asszony. Átnyúlt, fogpiszkálót húzott ki egy tartóból, és a foga közé harapta. - Elárulok neked egy apró titkot, Sam - suttogta, és felé hajolt -, úgy érzem, itt az uborkaszezon.