RAY BRADBURY: MARSBÉLI
KRÓNIKÁK

2003. ÁPRILIS. A ZENÉSZEK

  A fiúk hosszú túrákra indultak a távoli mars vidékekre. Jó szagokat árasztó papirzacskókat vittek magukkal, a hosszú úton bele-beledugták az orrukat, hogy szippantsanak a sonka és a majonézes savanyúság dús illatából és hallják a narancsos szóda bugyborékolását a melegedõ üvegekben. Fehér kenyérrel, piros mártással, illatos májas kolbásszal és friss zöldhagymával teli tarisznyájukat lóbálták, és versengtek a szigorú mamák megszabta határok átlépésében.
  - Aki elõbb odaér, az lesz a zenész.
  Kirándultak nyáron, õsszel, és télen. Legszivesebben õsszel mentek, mert úgy képzelhették, hogy õszi avarban gázolnak a Földön.
  Akár a kõzápor zúdultak a márványlakásokba a csatornák mentén a cukorkaképû, kék szemû kisfiúk, mig hagymaszagú vezényszavakat lihegtek egymásnak. Mert most, hogy elértek a halott, tiltott városba, már nem azt játszották, hogy "aki utolsó, az a leány", vagy "aki az elsõ, az a zenész". A halott városok ajtajai szélesre tárva álltak, és a fiúk azt gondolták, hogy a leghalkabb reccsenést, az õszi levél roppanását is meghallják odabentrõl. Egymás mellett lopakodtak elõre, kezükben bottal, fülükben szüleik szavával, hogy "Oda ne! Ne merjetek a régi városba menni! Vigyázzatok a kirándulással. Az életben még olyan verést nem kaptatok, ha hazajöttök. Megnézzük a cipõtöket!"
  És ott álltak a halott városban, egy csomó kisfiú, félig elfogyasztott uzsonnájukkal, és rekedten suttogva biztatták egymást.
- Nincs itt semmi - és hirtelen az egyik nekiiramodik, uzsgyi a legközelebbi kõházba, be az ajtón, a nappaliba, a hálószobába, ahol körül se néz, rugdos ide-oda, dobbant és fekete levelek röpködnek a levegõben törékenyen, vékonyan, mint az éjféli égbõl kivágott szövet. Mögötte rohan hat másik, és az elsõ fiú a zenész, õ játszik a fekete pelyhekkel elboritott fehér xilofoncsontokon. Elõgurul egy nagy koponya, mint egy hólabda, és a gyerekek kiáltoznak. Bordák, mint a póklábak, bonganak, mint a lehangolt hárfa. A halandó maradványok vad táncban röpködõ fekete pelyhei. A fiúk nyomakodtak és tomboltak és belehemperegtek a "levelekbe", a halálba, amely a testeket kiszáritotta és pelyhekké változtatta, játékká a kisfiúknak, akiknek hasában narancslé gurgulázott.
  Azután egyik házból ki, a másikba be, tizenhét ház, hiszen tudták, hogy a tûzoltók mindegyik várost megtisztitják a borzalmaitól, hogy fertõtlenitõ osztagok lapáttal és vödörrel eltakaritják az ébenfekete pelyheket és a prominclirúd-csontokat, lassan és biztosan szétválasztják a rettenetest a normálistól - igy hát sietni kell a játékkal a fiúknak, mert hamarosan itt lesznek a tûzoltók.
  Azután veritéktõl fényesen beleharapnak az utolsó szendvicsbe. Még egy utolsó rugás, egy utolsó marimbakoncert, egy utolsó õszi-levélgázolás, és azután hazamennek.
  Anyjuk megvizsgálta cipõjüket, fekete pelyhek után kutatott, és ha talált tûzforró fürdõ és apai verés következett.
  Év végére a tûzoltók eltakaritották az õszi leveleket és a fehér xilofonokat, és nem maradt szórakozás.