RAY BRADBURY: MARSBÉLI KRÓNIKÁK
2003. JÚNIUS. AZ ÉGI LOVASOK
- Hallotta?
- Mit ?
- A négerek, a négerek !
- Mi van velük?
- Itt hagynak, elmennek, kereket oldanak, nem hallotta?
- Hogyhogy elmennek? Hogy tudnak elmenni?
- Tudnak, fognak, már mennek is.
- Egy tucatnyi?
- Innen, Délről, valamennyi.
- Nem lehet !
- De igen !
- Azt megnézném. Nem hiszem. Hová mennek, Afrikába?
Csend.
- A Marsra.
- Mármint a Mars bolygóra?
- Oda.
A férfiak felálltak a vasüzlet tornácának meleg árnyékában. Valaki nem gyújtotta meg a pipáját. Másvalaki kiköpött a déli, forró porba.
- Nem mehetnek, nem tehetik meg.
- De bizony megteszik.
- Honnan tudja?
- Mindenki beszéli. Egy perce bemondta a rádió is. Mint porlepett szobrok, megelevenedtek az emberek. Samuel Teece, a vaskereskedő, kényszeredetten nevetett: - Éppen azon spekuláltam, hogy mi történt Sillyvel. Egy órája elküldtem a kerékpáromon. Még mindig nem jött vissza Mrs. Bordmantól. Gondoljátok, hogy az a fekete szamár egyenesen elpedálozott a Marsra?
Az emberek felhorkantak.
- Csak annyit mondok, hogy jobb lesz, ha visszahozza a kerékpáromat. Lopást nem nyelek le senkitől, erre esküszöm.
- Oda nézzetek!
Az emberek ingerülten egymásba ütköztek, miközben megfordultak.
Messze, az utca túlsó végén, úgy látszik, megindult a menet mint meleg, fekete víz, és elöntötte a várost. A városi üzletek világító fehér partjai közt, a fasor sétányain, fekete folyam hömpölygött. Mint a nyári cukorrépalé ömlött kavarogva a fahéjszín, poros úton. Lassan-lassan áradt, férfiakból, asszonyokból, ugató kutyákból, kisfiúkból és lányokból állt. És az emberek hangja az áradatban zúgott, akár a folyam. Mint a folyam nyáron, amikor özönlik valamerre, mormolva és megállíthatatlanul. És ebben a lassú, állandó, sötét áradatban, amely átvágott a nap fehér világosságán, élénk fehér színek villogtak; szemek, előre, oldalt pillantó elefántcsontfehér szemek, míg a folyam, a hosszú és végtelen folyam, régi medréből új mederbe ömlött. Megszámlálhatatlan mellékfolyóból, a szín és a mozgás csermelyeiből és patakjaiból olvadtak össze részei és váltak egyetlen, tovahömpölygő folyamanyává. És a folyam, akár a tajtékot, tárgyakat sodort: harangozó állóórákat, tiktakoló ébresztőórákat, kalitkákban kotkodáló tyúkokat, síró csecsemőket. És a sűrű örvényben öszvérek és macskák úsztak, és repedt matracok orcátlanul kimeredő rugói, kilógó lószőrtömések, ládák, kalitkák, sötét képű nagyapák tölgyfa keretes arcképei ; keringtek, vitte őket a folyam, míg a vasüzlet tornácán a férfiak mint ideges kopók ültek, túl későn a menet szétugratására, üres kézzel.
Samuel Teece nem hitt a szemének. - De a fenébe, miből fizetik a szállítást? Hogy jutnak el a Marsra?
- Rakétán - mondta Quartermain nagypapa.
- Átkozott disznók. Honnan veszik a rakétákat?
- Összespórolták a pénzt, és megépítették.
- Erről nem is hallottam.
- Úgy látszik, ezek a niggerek titokban tartották, teljesen egyedül dolgoztak a rakétákon, nem tudom, hol, talán Afrikában.
- Ezt meg lehetett csinálni? - kérdezte Samuel Teece le-fel járva a tornácon. - Hát törvény nincs?
- Nem olyan, mintha háborút üzennének -- mondta a nagypapa nyugodtan.
- Hol hagyják abba, az isten verje meg, ha így titokban dolgoznak, összeesküsznek? - kiabált Teece.
- A város összes négerjei a Loon tónál gyülekeznek, ez a program. Egy órakor. Ott lesznek a rakéták, felszedik őket, és viszik a Marsra.
- Telefonálni kell a kormányzónak, ki kell hívni a polgárőröket -- kiabált Teece. - Hiszen föl se mondtak!
- Jön a feleséged, Teece.
A férfiak ismét megfordultak.
Ahogy odafordultak a forró utcán, a szellőtlen napsütésben előbb egy, azután mind több és több fehér asszony közeledett elképedt arccal, mindnyájan zörögtek, mint a régi papír, egyesek sírtak, mások zordul néztek. A férjüket keresték. Söntések forgóajtaján nyomultak be. Bementek a hűvös, csendes fűszerüzletekbe. Illatszerüzletekbe és garázsokba nyitottak be. És egyikük, Mrs. Clara Teece, megállt a porban, a vasüzlet előtt, felfelé pislogott szikár és dühös férjére, míg mögötte vonult a fekete folyam.
- Lucindáról van szó, papa. Gyere rögtön haza.
- Nem megyek haza egy átkozott sötétbőrűért.
- Elmegy. Mit csinálok nélküle?
- Majd magad melózol. Nem térdelek eléje, hogy visszatartsam.
- De hiszen valósággal családtag! - nyöszörgött Mrs. Teece.
- Ne kiabálj !Nem tűröm, hogy nyilvánosan fecsegj egyetlen átkozott. . .
Felesége siránkozása félbeszakította. Az asszony a szemét törölgette. - Magyaráztam neki, "Lucinda, mondtam, maradj, és felemelem a fizetésidet; és ha akarsz, két este kapsz kimenőt hetenként", de oda se figyelt. Még sose láttam ilyen elszántnak, és mondtam neki, "hát nem szeretsz engem, Lucinda", és azt mondta, de igen, de mennie kell, mert ez így van, és ez minden. Kitakarított, letörölte a port, behozta az ebédet, és azután a nappaliajtóhoz lépett, és ott állt két batyuval, mindegyik lábánál egy batyuval, megrázta a kezemet, és azt mondta : "Isten vele, Mrs. Teece." És elment. És az ebéd ott az asztalon, és mindnyájan annyira kiborultunk, hogy nem is tudtunk enni. Még mindig ott van, tudom. Mikor utoljára néztem, kezdett keihülni.
Teece majdnem megütötte. - Az isten verje meg, Mrs. Teece, menj a pokolba, haza. Itt állsz és bolondot csinálsz magadból !
- De papa. . .
A férfi bement az üzlet forró félhomályába. Néhány másodperc múlva visszajött egy ezüst pisztollyal a kezében. A felesége elkotródott.
A folyam feketén áramlott az épületek között, suhogott, csikorgott állandó suttogó csoszogással. Nagyon nyugodt, nagyon magabiztos volt az egész, semmi nevetgélés, semmi féktelenség, csak az állandó, elszánt, szüntelen vonulás.
Tecce keményfa székének karfájára ült.
- Ha csak egy is röhögni próbál, Krisztusra, megölöm őket.
Az emberek várakoztak.
A folyam nyugodtan hömpölygött az álmos délidőben. - Úgy látszik, ezután egyedül kapálod a répádat, Sam - kaccantott a nagypapa.
- Fehér fickókra sem lövök rosszul. - Teece nem nézett a nagypapára. A nagypapa elfordult, és befogta a száját. - Hé, álljanak meg! - Samuel Teece leugrott a tornácról.
Felnyúlt és magragadta egy ló gyeplőjét, melyen egy magas néger lovagolt. - Te Belter, szállj le onnan!
- Igenis, uram! - Belter lecsúszott.
Teece tetőtói talpig végigmérte. - Mit gondolsz, mi lesz most ?
- Hát. Mr. Teece. . .
- Úgy látom, azt gondolod, hogy csak úgy elrepülsz, mint abban a nótában. . . Hogy is van a szöveg? Mint az égi lovasok, vagy mi?
- Igen, uram. - A néger várt.
- Emlékszel, hogy jössz nekem ötven dollárral, Belter?
- Igen, uram.
- És szeretnél meglógni? Isten az atyám, hogy végigkorbácsollak !
- Kiment az eszemből ebben az izgalomban, uram.
- No, nézzék, kiment az eszéből - Teece gonoszul kacsintott a vasüzlet tornácáról figyelő emberekre. - De az istenit, mister, tudod, hogy mit fogsz csinálni?
- Nem, uram.
- Itt maradsz és ledolgozod az ötven dollárt, vagy ne hívjanak Samuel W. Teece-nek! - Ismét megfordult, és diadalmasan mosolygott embereire az árnyékban. .
Belter nézte a folyamot az utca hosszában, a sötét, áradó folyamot, amely hömpölygött az üzletek között; a sötét folyamot, kerekek és lovak és poros cipők sötét folyamát, melyből útközben kiszakították. Reszketni kezdett. - Engedjen el, Mr. Teece. Megküldöm a pénzt, odafentről, esküszöm.
- Figyelj ide, Belter. - Teece meghúzta az ember nadrágtartóját, mint két hárfahúrt, néha-néha megvetően megrántotta, az ég felé horkant, és egyik csontos ujjával egyenesen Istenre mutatott. - Belter, tudod te, egyáltalán, hogy mi van ott?
- Csak amit meséltek.
- Csak bemeséltek! Krisztusom! Hallottátok? Amit meséltek. - A nadrágtartóval előre-hátra húzgálta az embert, hintáztatta oda-vissza lustán, irtózatosan tárgyilagos képpel, egyik ujját a fekete arc elé bökve.
- Repülni fogtok, Belter, mint egy július negyediki tűzijáték-röppentyű, föl, föl, és aztán, bumm! Szétszóródtok az űrben, mint a hamu. Azok a kótyagos tudósok nem tudnak semmit, kinyiffantanak egy szálig!
- Nem bánom.
- Örömmel hallom. Mert tudod, mi van ott, azon a Mars bolygón? Szörnyek nagy gurigaszemmel, mint a gombák Láttad azokat a képeket a jövőből a tízcentes magazinokban, amit a szatócsnál megvehettél? Nohát! Azok a szörnyek ráugranak az emberre, és kiszopják a velőt a csontjaiból !
- Nem bánom, nem bánom, még azt se bánom! - Belter nézte a menetet, amint halad, halad és őt otthagyja. Fekete homlokát kiverte a veríték, úgy látszott, hogy mindjárt összeesik.
- És odafent hideg van, nincs levegő, elájulsz, rángatózol, mint egy hal, tátogsz, meghalsz, megfulladsz, megfulladsz és meghalsz. Ez tetszik neked?
- Sok minden nem tetszik nekem, uram. Kérem, uram, engedjen elmenni. Elkések.
- Majd elengedlek, ha el akarlak engedni, mister. Beszélgetünk egy kicsit szépen, udvariasan, amíg azt nem mondom, hogy elmehetsz, és te ezt átkozottul jól tudod. Utazni akarsz, ugye? No, mister, Égi Lovas, te szépen visszafordulsz haza, a pokolba, és ledolgozod az ötven dollárt, amivel sáros vagy. Két hónap lesz az egész.
- De ha ledolgozom, lemaradok a rakétáról, uram.
- Hát ez pech! - Teece szomorú arcot vágott.
- Odaadom a lovamat, uram.
- A ló nem törvényes fizetőeszköz. Nem mozdulsz, amíg meg nem kapom a pénzemet. - Teece nevetett magában. Meleg, kellemes érzés öntötte el.
A feketék egy kis csoportja megállt körülöttük, hogy hallja, miről van szó. Most, hogy Belter ott állt fejét lecsüggesztve és remegve, egy öreg ember lépett elő.
- Mister . . .
Teece gyors pillantást vetett rá. - Mi van?
- Mennyivel tartozik magának ez az ember, mister?
- Semmi köze hozzá.
Az öreg Belterre nézett. - Mennyi az, fiam?
- Ötven dollár.
Az öreg fekete kezével a körülötte álló emberekre mutatott. - Itt vagytok huszonöten. Mindenki ad két dollárt, gyorsan, nem érünk rá vitatkozni.
- Nocsak, nocsak - kiáltotta Teece, és nagyon, nagyon kihúzta magát.
Pénzdarabok kerültek elő. Az öreg beleszámolta a kalapjába, és odanyújtotta a kalapot Belternek.
- Fiam, nem fogsz lemaradni a rakétáról.
Belter belemosolygott a kalapba. - Nem, uram, most már én is azt hiszem, hogy nem.
Teece felkiáltott: - Add vissza a pénzüket!
Belter tisztelettel maghajolt, nyújtotta a pénzt, és mikor Teece nem nyúlt utána, letette a porba Teece lábához. - Tessék a pénze, uram - mondta. - Nagyon köszönöm. - Mosolygott, nyeregbe ugrott, és előreléptetett, köszönetet mondva az öregnek, aki most vele lovagolt, amíg látó és hallótávolságon túl nem jutottak.
- Szemét banda - morogta Teece elvakultan a napfénytől -, szemét banda.
- Vedd fel a pénzt, Samuel - mondta valaki a tornácról. Így történt végig az úton. Mezítlábas fehér kisfiúk hozták futva a hírt: - Akinek nincs, az kap attól, akinek van. És így mindenki elszabadul: láttuk, hogy egy gazdag kétszáz dolcsit adott egy szegénynek, hogy kifizethesse az adósságát. Láttuk, hogy egy másik tíz dolcsit adott, öt dolcsit, tizenhat dolcsit, rengetegen, mindenütt, mindenki!
A fehérek keserű szájjal üldögéltek. Szemhéjuk megduzzadt, majdnem bedagadt, mintha a szél, homok és hőség pofon verte volna őket.
Samuel Teece dühöngött. Visszamászott a tornácra, rosszindulatúan bámulta az elhaladó rajokat. Pisztolyát lóbálta. Valamivel később, amikor úgy érezte, hogy tennie kell valamit, kiáltozni kezdett ríjuk, bármelyik négerre, aki odanézett. - Bumm! Még egy szétrobbant rakéta az űrben - ordította, hogy mindenki hallja. - Bumm, istenemre! A sötét fejek csak vonultak, mintha nem hallották volna, de fehér szemük ide-oda cikázott. - Reccs ! Zuhannak a rakéták! Sikoltozás, halál! Bumm! Mindenható Isten, de boldog vagyok itt, a jó öreg földön. Mint a régi vicc mondja, minél keményebb, annál jobb! Hahaha!
Lovak dobogtak mellettük, felverték a port. Szekerek bukdácsoltak rossz rugókon.
- Bumm! - Hangja magányos volt a hőségben, ahogy a port és a naptól izzó eget rémítgette. - Négerek az űrben. Potyognak a rakétából, mint a sült halak, amikor összeütköznek egy meteorral, Istenemre. Az űr dugig van meteorral! Tudjátok? Ez hétszentség! Sűrűn, mint a sörét. Úgy ledurrantják ezeket a bádograkétákat, mint a kacsákat. Ócska, fekete pacákokkal tömött vacak szardíniásdobozok. Durrognak, mint egy füzér tűzijáték, bumm, bumm, bumm! Tízezer halott itt, tízezer ott. Úsznak az űrben, körbe-körbe a Föld körül, örökkön-örökké, hidegen, messze kint! Halljátok?
Csend. A folyam széles és megszakíthatatlan. Lehatolt a gyapotnádkunyhókba egy óra alatt, kimosott belőlük minden értéket, és most vitte a faliórákat és a mángorlódeszkákat, a selyembojtokat és a függönyrudakat valami távoli, fekete tengerbe.
A dagály elvonult. Két óra volt. Jött az apály. Hamarosan kiszáradt a folyó, a város elcsendesedett, a por vékony hártyája leülepedett a boltokra, az ácsorgó emberekre, a magas, forró fákra.
Csend. A férfiak a tornácon csak figyeltek.
Mikor már nem hallottak semmit, szabadjára eresztették gondolataikat, képzeletüket a környező földekre. Reggel még a megszokott lárma zűrzavara töltötte be a vidéket, itt-ott makacsul egyhangú dalokat énekeltek; nevetés csilingelt a mimózaágak alatt ; kis néger gyerekek kacagtak együtt a patak tiszta vizű susogásával; mozgás, hajlongás a földeken; tréfaszó és vidám kiáltozás a friss, zöld, szőlővel befuttatott zsúptetős kunyhókban.
Most mintha erős szél fújta volna el a földekről a zajokat. Nem maradt semmi. Csontváz-ajtók himbálóztak bőrsarok-pántjaikon. Ócska gumikerék-hinták függtek üresen a csendes levegőben. A mosókövek a folyóban üresen álltak, és a dinnyeparcellák magukra hagyva érlelték rejtett nedveiket a napon. A pókok új hálókat kezdtek szőni az elhagyott kunyhókban ; a lyukasan hagyott tetőkön arany karikákban szállt le a por. Itt-ott tűz füstölgött, úgy felejtették az utolsó rohanásban, és néha hirtelen erőre kapott egy szétesett kunyhó száraz vázán. Az égés gyenge ropogása szállt az elcsendesedett levegőben.
A férfiak a vasüzlet tornácán ültek, nem is pislogtak, nem is nyeltek.
- Nem tudom kitalálni, miért éppen most. Napról napra jobb soruk volt. Most, amikor mindennap több jogot kaptak. Különben is mit akartak? A szavazati adót eltörölték, egyre több állam hozott lincselés elleni törvényeket és mindenféle egyenlő jogokat. Mit akartak még? Majdnem annyit kerestek, mint a fehérek, és tessék, most elmennek.
Messze, az üres utcán kerékpár közeledett.
-Vigyen el az ördög, Teece, ha nem a te Sillydet látom. A kerékpár megállt a tornác előtt, rajta egy tizenhét éves néger fiú, csupa kéz, csupa láb és kerek dinnyefej. Samuel Teece-re nézett és mosolygott.
- Visszahajtott a rossz lelkiismereted? - kérdezte Teece.
- Nem, uram, csak a kerékpárt hoztam vissza.
- Mi hiba volt, nem fértél fel a rakétára?
- Nem erről van szó, uram.
- Hagyd a fenébe, hogy mi volt! Szállj le, nem lopod el az enyémet! - Meglökte a fiút. A kerékpár eldőlt. - Indulj, és nyomás tisztítani a rezet.
- Hogy tetszik mondani? - A fiú szeme nagyra nyílott.
- Jól hallottad. Ki kell pakolni a puskákat, és most jött egy láda szeg Natchezből.
- Mr. Teece. . .
- És egy láda kalapácsba nyelet kell verni.
- Mr. Teece! Uram. . .
- Még mindig itt vagy? - Teece szeme kidülledt.
- Mr. Teece, ha nem haragszik, kérek ma egy szabadnapot - mondta bocsánatkérően.
- És a holnapot és a holnaputánt, az azutánt és az azutánt mind, igaz?
- Attól félek, uram, hogy igen.
- Félni félhetsz is, fiú. Gyere ide. - A tornácon át a pulthoz vezette a fiút, és elővett egy papírt. - Tudod, hogy mi ez ?
- Tessék?
- Ez a te szerződésed. Aláírtad, nem? Itt van a kereszted, nem? Felelj.
-- Én nem írtam alá, Mr. Teece. - A fiú remegett. - Keresztet bárki tud rajzolni.
- Hallgass ide, Silly. "Szerződés : Vállalom, hogy 2001. július 5-től kezdve két évig dolgozom Mr. Samuel Teecenél, és ha távozni akarok, kötelezem magam négyheti felmondásra, és tovább dolgozom, míg helyemet be nem töltik." Itt van.
Teece a papírra csapott, a szeme villogott. - Ha akadékoskodsz, megyünk a bíróságra.
- Ezt nem lehet - jajdult a fiú, és könnyek gördültek végig az arcán. - Ha ma nem megyek, akkor soha!
- Tudom, hogy mit érzel, Silly. Én együttérzeti veled, fiú. De jó dolgod lesz, és jó kaját kapsz, fiú. Most menj szépen, és kezdj dolgozni, és elfelejted az egész ostobaságot, mi, Silly? Ez fix. - Teece vigyorgott, és a fiú vállát veregette.
A fiú megfordult, és a tornácon üldögélő öreg emberre nézett. A könnyeitől alig látott. - Talán, talán valaki, itt, az urak közül. . . - Az emberek felnéztek a forró, fülledt árnyékban,előbb a fiúra, aztán Teece-re.
- Úgy gondolod, hogy egy fehér ember foglalja el a helyedet, fiú? - kérdezte Teece hidegen.
Quartermain nagypapa levette vörös kezét a térdéről. Elgondolkozva nézett a horizont felé és megszólalt: - Mit szólnál hozzám, Teece?
- Micsoda?
- Átvenném Silly munkáját.
A tornác hallgatott.
Teece hintáztatta magát a levegőben. - Nagypapa,mondta fenyegetően.,
- Hagyd futni a fiút. Én majd pucolom a rezet.
- Megtenné, igazán megtenné? - Silly a nagypapához futott, hitetlenkedve nevetett, arcán könnyek folytak.
Persze.
- Nagypapa -- mondta Teece -, tartsd az átkozott pofádat.
- Hadd fusson a kölyök, Teece.
Teece odalépett, és megragadta a fiú karját. - Az enyém. Estig bezárom a hátsó szobába.
- Ne, Mr. Teece!
A fiú zokogni kezdett. Sírása megtöltöttea tornác levegőjét. Szeme megállt. Az utca végén, messzi, egy régi, zörgő Ford közeledett hörögve, benne egy utolsó rakomány színessel. - Itt jön a családom, Mr. Teece, ó, kérem, az istenre, kérem !
- Teece - mondta a tornácon az egyik ember és felállt. - Engedd el.
Egy másek is felemelkedett.
- Én is azt mondom.
- Én is - mondta egy harmadik.
- Mi értelme van ? - Mindnyájan beszéltek. - Engedd el, Teece.
- Hagyd, hadd menjen.
Teece a zsebéhez kapott a pisztolyáért. És akkor meglátta az emberek arcát. Kezét leeresztette, a pisztolyt a zsebében hagyta, és megszólalt. - Szóval, így állunk?
- Így állunk - mondta valaki.
Teece elengedte a fiút. - Jól van. Mehetsz. De - a bolt felé mutatott -, de remélem, nem hiszed, hogy minden szemetet otthagysz a boltomban?
- Nem, uram!
- Mindent kipucolsz a kamrádból és elégeted.
Silly a fejét rázta. - Elviszem.
- Nem engedik úgyse, hogy fölrakd arra az átkozott rakétára.
- Elviszem - ismételte halkan a fiú.
Berohant, át a vasüzleten. Seprés, takarítás zaja, és egy perc múlva megjelent, kezében csigák és játékgolyók, régi, poros papírsárkányok és évikig gyűjtött mindenféle limlom. Az öreg, rozoga Ford éppen akkor ért oda, Silly bemászott, és a ajtó becsapódott. Teece keserűen mosolygott a tornácon. - Mihez fogsz odafenn?
- Újrakezdek - mondta Sílly. - Nyitok egy vasüzletet.
- Az istenit, megtanultad nálam a szakmát, hogy megszökjél és felhasználd?
- Nem, uram, sohasem gondoltam, hogy így lesz, uram, de megtörtént. Nem tehetek róla, ha megtanultam, Mr. Teece.
A kocsi műszerfalába beépített egyetlen órájukra néztek. - Igen, uram.
- Hogy Illés Szekeremeg Hívek Kősziklája meg Hit, Remény, Szeretet, ugye?
- Megkereszteltük a hajókat, Mr. Teece.
- Meg Atya, Fiú, Szentlélek; azon se csodálkoznék! Mondd, fiú, van-e olyam, hogy Első Baptista Egyház?
- Indulnunk kell, Mr. Teece.
- Olyan van-e, hogy A Koporsók Kinyílának?
- Isten vele, mister.
Meg olyan, hogy Át a Jordánon ! Ha-ha! Hej, húzd azt a rakétát, fiú, nyomd azt a rakétát! Menj, robbanjfel, azt hiszed, törődöm vele?
A kocsi elcsörömpölt a porban. A fiú felemelkedett, kezéből tölcsért formált, és még egyszer utoljára odakiáltott Teece-nek : - Mr. Teece, Mr. Teece, és maga mit csinál ezután éjjelenként? Mit csinál éjjelenként, Mr. Teece?
Csend. A kocsi egyre kisebbedett az úton. Végül eltűnt.
- Mi a fenét akart? - morfondírozott Teece. - Hogyhogy mit csinálok éjjelenként?
Nézte a leülepedő port, és hirtelen világosság gyúlt az agyiban.
Eszébe jutottak az éjszakák, mikor férfiak autóztak a háza elé hegyesen felhúzott térddel és még hegyesebben kiálló puskákkal, akár egy kocsirakomány gonoszul figyelő daru a nyá réji fák tövében. Dudáltak, és ő bevágta maga után a kocsi ajtaját, kezében pisztoly, nevetgélt, és szíve repesett, mint egy tízévesé, és elhajtottak, ki a nyáréji országúton, és a kocsi aljában egy karika kenderkötél, és minden kabát alatt benzinesüvegek. Hány éjszaka az évek során, hány éjszakán süvített a szél a kocsi felett, gonosz szemükbe vágta a hajukat, és ordítoztak, mikor kiválasztották a fát, a jó erős fát, és dörömböltek egy-egy rozoga ajtón.
- Szóval erre gondoltál, te kurafi! - Teece kiugrott a napra. - Visszajössz még, te fattyú ! Hogy mit csinálok éjjelenként? Azt a tetves, szemtelen disznaját. . .
Jó kérdés volt. Émelygett és üresnek érezte magát. Igen. Mit csinálunk éjjelenként? - gondolta. Most hogy elmentek, mit? Teljesen kiürült és meggémberedett.
Kivette a pisztolyt a zsebéből, megnézte, hogy meg van-e töltve.
- Mit akarsz, Sam? - kérdezte valaki. - Megölöm azt a kurafit !
- Ne piszkáld fel magad - mondta a nagypapa.
De Samuel Teece már az üzlet mögött járt. Egy perc múlva már a ház elé kanyarodott nyitott kocsiján. - Ki jön velem ?
- Én kocsikáznék egyet - mondta a nagypapa, és felkelt. - És más ?
Senki sem válaszolt.
A nagypapa beszállt és becsapta az ajtót. Samuel Tcece nagy porfelhőt verve elindította a kocsit. Nem beszéltek, csak száguldottak az úton a ragyogó ég alatt. A hőség vibrált a száraz mezők fölött.
Egy kereszteződésnél megálltak.
- Merre mehettek, nagypapa?
A nagypapa összehúzta a szemét.
- Egyenest előre, azt hiszem.
Továbbmentek. Csak az ő kocsijuk berregett a nyári fák alatt. Az országút üres volt, és ahogy hajtottak, megláttak valamit. Teece lassított és kihajolt. Sárga szeme lángolt.
- Az isten verje meg, látja, nagypapa, mit csináltak azok a csirkefogók?
- Mit? - kérdezte a nagypapa, és ő is körülnézett. Gondosan kis halmokba rakva, egymástól néhány lábnyira, végig az üres országút mentén ócska görkorcsolyák, színes zsebkendőbe kötött limlom, régi cipők, egy kocsikerék, alsónadrágok és kabátok és régi kalapok, keleti kristályharangok, melyek valaha csilingeltek a szélben, bádog dobozokban rózsaszín muskátli, tálakban viaszgyümölcs, dobozok régi pénzekkel, mosdótálak, mángorlófák, szárítókötelek, szappan, tricikli, kertészolló, egy játékkocsi, egy keljfeljancsi, egy néger baptista templom ólomkeretes ablaka, egész készlet fékkarima, autógumi belső, matracok, heverők, hintaszékek, arckenőcsös tégelyek és kézitükrök halmozódtak. Nem szétszórtan, hanem szépen, érzéssel, méltósággal, letéve az út poros szélén, mintha egy város járult volna ide tele kézzel, és mikor a nagy bronztrombita megszólalt, letették tárgyaikat a sima porba, és a föld lakói egytől egyig felmenekültek egyenesen a kék égbe.
- Nem égetik el, azt mondták - kiáltotta Teece dühösen. - Nem akarták elégetni, ahogyan én parancsoltam, hanem cipelték, hogy itt lerakják, hogy utoljára még megnézzék az úton együtt az egészet! Ezek a niggerek értelmesnek képzelik magukat!
Vadul vágtatott a kocsival mérföldet mérföld után az úton ; ide-oda cikázott, tört, zúzott, szétszórta a papírkötegeket, ékszerdobozokat, tükröket, székeket. - Nesztek, nesztek, átkozottak, nesztek !
Az első gumi sivítva füttyent. A kocsi őrülten csúszott, egy árokba szaladt, és Teece az üveghez vágódott.
- A ganaj ! - Leporolta magát, és felállt a kocsiban. Sírni tudott volna dühében.
Nézte a csendes, üres országutat. - Most már sohasem érjük utol őket, soha, soha. - Ameddig csak látott, nem volt más, csak batyuk és halmok és megint batyuk szép sorban, mint kicsiny, elhagyott oltárok a délutáni napon, a meleg szélben.
Teece és a nagypapa egy óra múlva fáradtan, gyalog értek a vasüzlethez. A férfiak még akkor is ott ültek, füleltek, és az eget nézték. Éppen mikor Teece leült és kifűzte szoros cipőzsinórját, valaki felkiáltott: - Nézzétek!
- Dögöljek meg, ha nézem - mondta Teece.
De a többiek nézték. És látták az arany orsókat égnek emelkedni és eltűnni messze-messze lángokat lövellve.
A gyapotföldeken lustán fújdogálta a szél a bokrok pihéit. A távolabbi dinnyeföldeken ott kuksoltak a kövér görögdinnyék, egyetlen ujjlenyomat sem volt rajtuk, doromboltak, mint a cirmos cicik a napon.
Az emberek a tornácon leültek, egymásra néztek, nézték a bolt polcaira felrakott sárga kötéltekercseket, a dobozokban sárgán csillogó töltényeket, az ezüstpisztolyokat és a homályban magasan lógó hosszú, fekete, acélos puskákat. Valaki szalmaszálat rágcsált. Egy másik ábrákat rajzolt a porba.
Végül Samuel Teece diadalmasan felemelte lehúzott cipőjét, megforgatta, megbámulta és megszólalt : - Észrevettétek? Az istenit neki, az utolsó pillanatban is "Uram"-nak szólított !