RAY BRADBURY: MARSBÉLI KRÓNIKÁK
2005. ÁPRILIS. A MÁSODIK USHER-HÁZ
"Egy egész unalmas, ködös,
hangtalan napon át, az esztendő őszén, mikor a felhők nyomasztó alacsonyan csüggtek
az égen, utaztam egyedül, lóháton egy különösen sivár tájdarabon, és végre,
mire az est árnyai felvonultak, ott voltam a méla Usher-ház látkörében…"
Mr. William Stendahl szünetet tartott az idézetben. A ház ott állt egy alacsony,
fekete dombon, sarokkövén vésett felirat: A. D. 2005.
Mr. Bigelow, az építész, megszólalt: - Készen van. Tessék a kulcs, Mr. Stendahl.
A két férfi szótlanul állt egymás mellett a csendes, őszi délutánban. Lábuknál
műszaki rajzok zizegtek a hollófekete füvön.
- Az Usher Ház - mondta Mr. Stendahl élvezettel. - Megtervezve, felépítve, megvásárolva,
kifizetve. Mr. Poe el lenne ragadtatva.
Mr. Bigelow a homlokát ráncolta. - Ilyennek képzelte, uram?
- Igen.
- A szín megfelel? Puszta és borzalom? - Igazán puszta, igazán borzalom.
- S a zordon falak?
- Megdöbbentően zordonak.
- Elég halvány fekete és komor a tó? - Hihetetlenül halványfekete és komor.
- És a sás - tudja, festenünk kellett - megfelelően szürke és ébenfekete?
- Hátborzongatóan.
Mr. Bigelow a tervrajzait vizsgálgatta. Részben belőlük idézett: - Ébreszt-e
az egész összeállítás valami jegességet? Émelyedő érzését a szívnek, könyörtelen
zordságát a gondolatnak? A Ház, a tó, a föld, Mr. Stendahl?
- Az utolsó pennyt is megéri, Mr. Bigelow. Istenemre, gyönyörű.
- Köszönöm. Teljesen titokban kellett dolgoznom. Hála az Úrnak, hogy önnek magánrakétái
vannak, különben sohasem engedték volna meg a felszerelés nagy részének áthozatalát.
Amint látja, itt mindig szürkület van, ez a föld mindig októberi, kiaszott,
meddő, halott. Elég sok munkát fölemésztett. Mindent kiirtottunk. Tízezer tonna
DDT. Se kígyó, se béka, még egy árva marsi légy sem maradt. Örök félhomály,
Mr. Stendahl. Büszke vagyok rá. Elrejtett gépek "kioltják" a napot.
Mindig kellőképpen komor.
Stendahl beitta a komorságot, a depressziót, a titokzatos gőzt, az egész finoman
kidolgozott és megvalósított "atmoszférát". És az a ház! Az az omlatag
borzalom, a gonosz tó, a moszatok, a kiterjedt pusztulás. Műanyag vagy más valami,
ki tudja?
Felnézett az őszi égre. Valahol fent, messze túl ott volt a nap. Valahol április
hónap volt, a Mars-bolygón, sárga hónap kék ég alatt. Valahol rakéták szálltak
le lángot okádva, hogy civilizáljanak egy gyönyörűen halott bolygót. Sivító
hangjukat, ahogy átröppentek fölötte, letompította ez a homályos, hangfogózott
világ, ez a régi, őszi világ.
- Most, hogy befejeztem a munkát - mondta Mr. Bigelow kényszeredetten -, szabad
megkérdeznem, hogy mit kezd ön mindezzel?
- Az Usher Házzal? Nem találta ki?
- Nem.
- Az Usher név nem mond önnek semmit?
- Semmit.
- És ez a név: Edgar Allan Poe? Mr. Bigelow a fejét rázta.
- Természetesen. - Stendahl nemtetszése és meg vetése jeleként finoman felszisszent.
- Hogyan is várhatnám, hogy ismerje az áldott emlékű Mr. Poe-t? Régen meghalt,
Lincoln előtt. Összes könyveit elégették a Nagy Tűzben. Harminc évvel ezelőtt,
1975-ben.
- Aha - mondta Mr. Bigelow okosan. - Szóval közülük való?
- Igen, Bigelow, közülük való. Őt és Lovecraftot és Hawthorne-t és Ambrose Bierce-t
és a rémület és fantázia és borzalom összes meséit, és ami azt illeti, a jövő
meséit is, mind elégették. Könyörtelenül. Törvényt hoztak. Ó, igen, kicsiben
kezdődött. 1950-ben és 60-ban még csak egy homokszem volt. Cenzúrázni kezdték
a rajzos regényeket és a detektívregényeket, és természetesen a filmeket, innen
vagy onnan, hol az egyik, hol a másik csoport, politikai elfogultság, vallási
előítélet, szakszervezeti nyomás alapján. Mindig akadt kisebbség, amely félt
valamitől, a nagy többség pedig félt a sötéttől, félt a jövőtől, félt a múlttól,
félt a jelentől, félt önmagától és önmaga árnyékától.
- Értem.
- Féltek a "politika" szótól (amely egyébként, mint hallom, a kommunizmus
szinonimája lett a reakciósabb elemek közt, és a szó használata életveszélyt
jelentett), és hol egy csavart húztak meg, hol egy szelepet szorítottak le,
egy lökés, egy húzás, egy nyomás, és a művészet és irodalom hamarosan egy nagy
kötélfonat fonásához hasonlított; itt copfokká csavarintják, ott csomókba kötik,
és minden irányba szétdobják, amíg minden rugalmasságát, minden ízét elveszíti.
Azután a filmfelvételeket korlátozták, bezárták a színházakat, és a nyomdák
összezsugorodtak, és az olvasnivaló hatalmas Niagarájából a "tiszta"
anyag alig szivárgó cseppjei maradtak. Ó, még a "menekülés" szó is
radikális volt, én mondom magának.
- Valóban?
- Igen. Azt mondták, hogy minden ember nézzen szembe a realitással. Nézzen szembe
az Itt-tel és a Most-tal! Ami nincs, annak el kell tűnnie. Röptében le kell
lőni az összes gyönyörű irodalmi hazugságot és a szárnyas képzeletet. Aztán
egy vasárnap reggel, vagy harminc éve, 1975-ben, felsorakoztatták őket egy könyvtár
falához, falhoz állították Mikulás Apót és a Fejetlen Lovast és Hófehérkét és
a Nagyszakállú Manót és Lúdanyót - ó, micsoda nyomorúság! -, és lelőtték őket,
és elégették a papírvárakat és a békakirályfikat és az öreg királyokat és az
embereket, akik boldogan éltek, míg meg nem haltak, mert persze tény volt, hogy
senki sem élt boldogan, míg meg nem halt, és a hol volt, hol nem volt többé
sehol sem volt. És a Fantomriksa hamvait szétszórták Ózzal, a csodák Csodájával
együtt. És a Glindának, és Ozmánnak a csontjait feldarabolták; és Szivárványtündért
színképelemzőbe szórták, és Babszem Jankót felszolgálták gesztenyepürének egy
biológusbálon. Az Égígérő Fát megfojtotta a bürokrácia bojtorjánja. Csipkerózsikát
egy tudós csókja ébresztette fel, és az injekcióstű végzetes szúrásától kiszenvedett.
És Alizt megitatták valamivel egy üvegből, amitől olyan kicsi lett, hogy többé
már nem tudta kiáltani, hogy "Furcsul, egyre furcsul!" és a tükröt
betörték egy kalapáccsal, és elpusztították Szív királyt meg a Hamis Teknősbékát!
Kezét ökölbe szorította. Úristen, mintha csak most történt volna! Arca kipirult,
levegő után kapkodott.
Mr. Bigelow elámult ezen a hosszú kitörésen. Pislogott és végül megszólalt.
- Bocsánat, de nem tudom, hogy miről beszél. Nekem ezek csak nevek. Ahogy én
tudom, az az égetés jó megoldás volt.
- Takarodjon innen! - ordította Stendahl. - Elvégezte a dolgát, hagyjon magamra,
maga idióta!
Mr. Bigelow összeszedte az ácsokat és eltávozott.
Mr. Stendahl egyedül állt a háza előtt.
- Ide figyeljetek! - mondta a láthatatlan rakétáknak. - Én azért jöttem a Marsra,
hogy lerázzalak benneteket, ti Tisztított Agyú emberek, de ti mindennap sűrűbb
és sűrűbb rajokban repültök ide, mint a legyek a hulladékra. Most majd megmutatom
nektek. Jól megleckéztetlek benneteket azért, amit Mr. Poeval tettetek a Földön.
Mától kezdve vigyázzatok! Üzemben van az Usher Ház.
És öklét rázta az égre.
A rakéta leszállt. Egy ember lépett ki belőle ruganyosan.
A házra nézett, és szürke szeme nemtetszésről és bosszúságról árulkodott. Átlépdelt
a védőárkon, és megállt a kis ember előtt.
- Ön Mr. Stendahl?
- Igen.
- Garrett vagyok, a Morális Légkör nyomozója. - Szóval maguk, a Morális Légkör
emberei is elértek a Marsra? Már tűnődtem, hogy hol maradnak.
- Múlt héten érkeztünk. Hamarosan rendbe tesszük itt is a dolgokat, akárcsak
a Földön. - A férfi igazolólapjával bosszúsan intett a ház felé. - Tegyük fel,
hogy mesél nekem erről a házról, Mr. Stendahl.
- Ez egy kísértetkastély, ha úgy tetszik.
- Nem tetszik nekem, Stendahl, egyáltalán nem tetszik. A "kísértet"
szó hangzása ugyanis.
- Pedig egyszerű. Ebben az évben, az Úrnak 2005. esztendejében építettem egy
gépesített szentélyt. Rézdenevérek röpködnek benne elektronikus sugárnyalábokon,
rézpatkányok surrannak a plasztikpincékben, robotcsontvázak táncolnak, robotvámpírok,
harlekinek, vérfarkasok és fehér fantomok támadnak életre a kémia és a találékonyság
jóvoltából.
- Pont ettől féltem - mondta Garrett, és nyugodtan mosolygott. - Sajnos kénytelenek
leszünk a házat lebontani.
- Tudtam, hogy kijönnek, amint megneszelik, hogy mi történt.
- Hamarább jöttem volna, de mi, a Morális Légkörnél, meg akartunk győződni a
szándékairól, mielőtt beavatkozunk. A bontó és égető brigád vacsoráig itt lehet.
Éjfélre a házat a pinceszintig lebontják. Kissé bolondnak tartom magát, Mr.
Stendahl. Nehezen keresett pénzt költeni ilyen szeszélyekre. Hiszen legalább
hárommillió dollárjába került…
- Négymillióba. De, Mr. Garrett, én huszonötmilliót örököltem igen fiatalon.
Megengedhetem magamnak a pazarlást. Viszont szégyen-gyalázat, hogy alig egy
órával a ház elkészülte után már itt vannak a magafajták a bontó brigáddal.
Nem hagyhatná, hogy játsszak, mondjuk, legalább huszonnégy órát a játékommal?
- Ismeri a törvényt! Világos minden betűje! Se könyv, se ház, tilos mindennek
az előállítása, ami bármely módon kísértetekre, vámpírokra, tündérekre vagy
bármiféle képzeletbeli teremtményre utal. Maga sok bajt okozott már nekünk,
Mr. Stendahl. Mindent feljegyeztünk. Húsz éve, a Földön. Maga meg a könyvtára!
- Igen, én meg a könyvtáram. Meg még néhány magamfajta. Ó, Poe-t már sok-sok
éve elfelejtették, és Ózt és a többi teremtményt is. De nekem volt egy kis rejtekem.
Néhányunknak volt magánkönyvtárunk, amíg maguk ki nem küldték az embereiket
lángszórókkal és hamvasztó kemencékkel, és elégették ötvenezer kötet könyvemet.
Mintha máglyát gyújtanának a karneváli felvonulás alá, és filmeseinknek azt
mondanák, hogy ha egyáltalán csinálnak valamit, filmesítsék meg újra és újra
Ernest Hemingway-t.
Istenem, hányszor láttam az "Akiért a harang szól"-t filmen! Harminc
változatban! Mind realista! Ó, realizmus! Ó, Itt, ó, Most, ó, pokol!
- A kesergéssel nem sokra megy.
- Magának részletes jelentést kell tennie, ugye, Garrett?
- Igen.
- Akkor, már csak kíváncsiságból is, jobb lenne, ha bejönne és körülnézne. Egy
perc az egész.
- Rendben van. Vezessen. Csak semmi trükk. Fegyver van nálam.
Az Usher Ház kapuja csikorogva kitárult. Nedves szél csapta meg őket. Szörnyű
sóhajokat és nyöszörgést hallottak, mintha föld alatti kovácsfújtató lélegezne
az elveszett katakombákban. Patkány futott át a kőpadlón. Garrett felkiáltott,
és belerúgott. A patkány felfordult; nylonbundájából fémbolhák hihetetlen hordája
rajzott elő.
- Bámulatos! - Garrett lehajolt, hogy megnézze. Egy fülkében, vén boszorka ült,
viaszkezében narancsszín és kék cigánykártyák remegtek. Felkapta a fejét, zsíros
kártyáit ütögette, és fogatlan szájából Garrettre huhogott.
- Halál! - kiáltotta.
- Hát éppen ez az, amire gondoltam - mondta Garrett. - Szánalmas.
- Megengedem, hogy maga égesse el!
- Igazán? - Garrettnek tetszett az ötlet. Azután elkomolyodott. - Úgy látom,
mintha kissé könnyedén venné az egészet.
- Nekem elég öröm, hogy egyáltalán megteremtettem ezt a helyet. Hogy elmondhatom,
hogy megtettem. Hogy középkori atmoszférát teremtettem egy modern és hitetlen
világban.
- Némi fenntartással magam is csodálom a géniuszát. - Garrett előtt ködfelhő
gomolygott át súgva-búgva gyönyörű ködasszony alakjában. Egy nyirkos folyosó
végében gép pörgött. Mint vattacukor-centrifugából szállt belőle a köd, és tovaúszott
mormolva a csendes termek során.
Egy majom lépett elő a semmiből.
- Fogja meg! - kiáltotta Garrett.
- Ne féljen! - Stendahl megkopogtatta az állat fekete mellkasát.
- Ez is robot. Rézcsontváz és a többi, akár a boszorkány. Látja? - Félresimította
a szőrt, s fémcsövek látszottak alatta.
- Igen - Garrett félénken kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa. - De miért,
Mr. Stendahl, mire való az egész? Mi szállta meg magát?
- A bürokrácia. Mr. Garrett. De most nincs időm megmagyarázni. A kormány majd
elég hamar rájön. - Bólintott a majomnak. - Rendben van. Most.
És a majom megölte Mr. Garrettet.
- Készen vagyunk, Pikes?
Pikes felnézett az asztalról. - Igen, uram.
- Ragyogó munka, Pikes.
- Hiszen azért kapom a fizetésemet, Mr. Stendahl - mondta Pikes halkan, miközben
felhúzta a robotember műanyag szemhéját, és beillesztette az üvegszemgolyót
úgy, hogy a gumiizmok pontosan fogják. - Így ni.
- A kiköpött Mr. Garrett.
- És vele mit csináljunk, uram? - Pikes a kőlap felé intett, amelyen holtan
feküdt az igazi Mr. Garrett.
- Legjobb lesz, ha elégeti, Pikes. Két Mr. Garrettre nincs szükségünk, igaz?
Pikes a kerekeken a téglahamvasztóhoz gurította Mr. Garrettet. - Isten vele!
- Betolta Mr. Garrettet, és rácsapta az ajtót.
Stendahl a robot Garretthez fordult. - Mindent megértett, Garrett?
- Igen, uram. - A robot felült. - Visszatérek a Morális Légkörhöz. Kiegészítő
jelentést adok be. Az akciót legalább negyvennyolc órára felfüggesztem. Közlöm,
hogy alaposabb vizsgálat szükséges.
- Helyes, Garrett. Isten vele.
A robot kisietett Garrett rakétájához, beszállt és elrepült.
Stendahl megfordult, - most pedig, Pikes, kiküldjük a meghívókat ma estére.
Gondolom, jól szórakozunk majd, igaz?
- Tekintve, hogy húsz éve ezt várjuk, kitűnően. Egymásra kacsintottak.
Hét óra. Stendahl az óráját nézte. Mindjárt itt az idő. Forgatta a pohár sherryt.
Nyugodtan ült. Fölötte a tölgygerendák közt a gumihúsú, réztestű denevérek hunyorgattak
és sivítottak. Feléjük emelte a poharát. - A sikerre! - Azután hátradőlt, szemét
lehunyta, és még egyszer átgondolta az egész ügyet. Micsoda élvezet lesz ez
öregségére. Hogy visszafizetett az antiszeptikus kormánynak az irodalmi terrorért,
a könyvégetésekért! Ó, hogy nőtt benne a harag és a gyűlölet az évek során!
Hogyan formálódott bénult agyában lassan a terv addig a napig, három évvel ezelőtt,
amikor találkozott Pikesszel. Ó, igen, Pikes. Pikes, akiben a keserűség olyan
mély, mint egy zöld savat tároló fekete, elszenesedett kút. Ki is volt Pikes?
Csupán a legnagyobb mind közül. Pikes a tízezerarcú ember, a düh, a füst, kék
köd, fehér eső, denevér, vízköpő gnóm, szörnyeteg - ez Pikes. Jobb, mint az
idősebb Lon Chaney? Stendahl töprengett. Estéről estére látta Chaney-t azokban
a régi-régi filmekben. Igen, jobb mint Chaney. Jobb, mint az a másik régi némafilmszínész.
Hogy is hívták? Karloff? Sokkal jobb. Lugosi? Az összehasonlítás is méltatlan.
Nem, Pikes csak egy van, és ő az az ember, akit megfosztottak mindenétől, nincs
hová menjen a Földön, nem játszhat senkinek sem. Még azt is megtiltották, hogy
magának játsszon a tükörben.
Szegény, megvert, tönkretett Pikes! Mit érezhetett akkor este, mikor megragadták
a filmjeit, és mint a zsigereket kiszakították a kamerából, összegyűrték, kályhába
gyömöszölték és elégették? Volt-e ez olyan rossz érzés, mint amikor megsemmisítik
az embernek ötvenezer pótolhatatlan könyvét? Igen, igen. Stendahl érezte, hogy
kihűl a keze a mindent elborító dühtől. Mi is lett volna hát természetesebb,
mint hogy végtelen kávéscsészék felett, számtalan éjfelekig együtt ültek és
beszélgettek, és összes beszélgetésükből, keserű forrongásukból megszületett
az Usher Ház.
A nagy templomi harang megkondult. A vendégek megérkeztek.
Mosolygott, eléjük ment, és üdvözölte őket.
Emlékezet nélkül, életnagyságban várakoztak a robotok. Zöld selymekben, erdei
tavak színében, béka és páfrányszínű selymekben várakoztak. Sárga hajjal, a
nap és a homok színében, várakoztak a robotok. Olajozottan, zselatinba süllyesztett
bronzcső csontozatukkal feküdtek a robotok. A sem nem élők, sem nem holtak koporsóiban,
deszkaládákban várták a metronómok, hogy meginduljanak. Kenőanyag és esztergályozott
réz szaga érződött. Csend volt, akár a temetőben. Nemiség nélkül, de nemek szerint,
a robotok. Névtelenül, de elnevezve, az emberség kivételével minden emberi tulajdonsággal
felruházva, bámulták a robotok a "Vigyázat! Törékeny!" jelzésű ládák
leszegezett fedelét, halálban, ami nem volt halál, mert hiszen sohasem volt
élet! És most: a kihúzgált szegek éles csikorgása. A fedeleket fölemelték. Árnyék
esett a ládákra, kezek olajozókannák gombjait nyomogatták. Felhúztak egy óraművet,
csendes tiktakolás. Azután egy másikat, majd még egyet, amíg az egész raktár
hatalmas, duruzsoló órásbolttá nem változott. Az üvegszemek forogtak a gumiszemhéjak
alatt. Az orrcimpák kitágultak. Majom és fehér nyál bundájába öltöztetett robotok
keltek életre. Jancsi és Juliska, a Fanyüvő és a Hétalvó, vízihullák, rajtuk
só és fehér tengeri moszat, elkékült akasztottak kifordult szemmel, teremtmények
jégből és égő ezüstpapírból, agyagtörpék és nádszáltündérek. Hegyforgató és
Vízi Péter és Mikulás apó, előtte porhófellegek, és Kékszakállú Herceg acetilénláng
pofaszakállal, és kénfelhők, melyekből zöld tűzormányok bukkantak elő és mint
pikkelyes, óriási szerpentin a Hétfejű Sárkány, hasában kemencével; kigördültek
az ajtón, sivítottak, zakatoltak, fújtattak, zúgtak, mint a szél, majd elcsendesültek.
Tízezer fedél nyílott. Az órásbolt az Usher Házba özönlött. Az éjszaka megtelt
varázzsal.
Meleg szellő lengedezett. A vendégek rakétái érkeztek, tüzessé világították
az eget, őszről tavaszra változtatták az időjárást.
A férfiak feketében, utánuk a nők művészi frizurákkal.
- Ez volna az Usher Ház?
- De hol a kapu?
Ebben a pillanatban megjelent Stendahl. Az asszonyok nevetgéltek és csacsogtak,
Mr. Stendahl csendet intett. Megfordult, a kastély magas ablakára nézett és
felkiáltott:
Ligetszépe, itt vagyok a torony
alatt,
ligetszépe, ereszd le a szép hajadat!
És fent egy gyönyörű leányzó kihajolt
az ablakon az éjjeli szélben, és leeresztette aranyhaját. És a haj kibomlott,
és létra lett belőle, melyen a vendégek nevetve felszálltak a házba.
Micsoda elsőrangú szociológusok! Milyen mély pszichológusok! Milyen roppant
fontos politikai személyiségek, bakteriológusok és neurológusok! Ott álltak
a csepegő, penészes falak között.
- Isten hozta mindnyájukat!
Mr. Tryon, Mr. Owen, Mr. Dunne, Mr. Lang, Mr. Steffens, Mr. Fletcher és még
két tucatnyian.
- Fáradjanak be.
Miss Gibbs, miss Pope, miss Churchill, miss Blunt, miss Drummond és még egy
sereg ragyogó nő. Kiváló, kiváló emberek egytől egyig, a Fantázia kiküszöbölő
Társaság tagjai, Karnevál Herceg száműzésének propagálói, szalmabábperzselők,
denevérpusztítók, könyvégetők, fáklyahordozók, makulátlan állampolgárok, akik
csak addig vártak, míg a durva emberek feljöttek és eltemették a Mars-lakókat,
és megtisztították a városokat, és felépítették az új városokat, és megjavították
az utakat, és megteremtették a közbiztonságot. És ezután, mikor minden legjobb
úton volt a biztonsághoz, megjelentek a játékrontók, a higanykrómvérűek és jódszínszeműek
a Morális Légkörükkel, és kiadagolták a jóságot mindenkinek. És ezek mind a
barátai voltak. Igen, óvatosan, nagyon óvatosan megközelítette őket, és megbarátkozott
velük mindegyikkel, még a Földön, tavaly.
- Isten hozta önöket, a halál téres csarnokaiban! - kiáltotta.
- Halló, Stendahl, ez meg micsoda?
- Majd meglátják. Mindenki vetkőzzön le. Az öltözőfülkék ott vannak oldalt.
Öltözzenek át az ott talált jelmezekbe. Férfiak jobbra, hölgyek balra.
Az emberek kényszeredetten álldogáltak.
- Maradjunk? - kérdezte bizonytalanul miss Pope. - Nem tetszik nekem az egész.
Már-már az istenkáromlást súrolja.
- Szamárság, hiszen csak jelmezbál!
- Teljesen törvényellenesnek látszik. - Mr. Steffens körbeszimatolt.
- Ugyan már - nevetett Stendahl. - Szórakozzanak, érezzék jól magukat. Holnapra
az egész rom lesz. Parancsoljanak az öltözőfülkékbe!
A ház élettel és színnel telt meg. Pojácák csilingeltek csörgősapkájukkal, fehér
egerek táncoltak miniatűr francianégyest pici hegedűkön pici vonókkal játszó
törpék muzsikájára, zászlók bomlottak ki a kormos gerendákból, felhőrajokban
röpködtek a denevérek a hideg, erős habzóbort ontó szökőkútfigurák fölött. Patak
csörgedezett. A vendégek belekóstoltak: sherry volt. Kiözönlöttek az öltözőfülkékből,
más korok figuráivá alakultak, arcukat dominó takarta. Felvették a jelmezt,
és elvetették a fantázia és a borzalom elleni minden fenntartásukat. A nők piros
estélyi ruhában sétálgattak és nevetgéltek. A férfiak körülöttük táncoltak.
És a falakon emberek nélkül is mozgó árnyékok jelentek meg, és itt-ott tükrök
álltak, melyek nem mutattak semmit. - Mindnyájan vámpírok vagyunk! - nevetett
Mr. Fletcher. - Halottak egytől egyig!
Hét csodás terem volt, mindegyik más színű, egy kék, egy bíborpiros, egy zöld,
narancsszín, fehér, a hatodik lila és a hetedik fekete bársonykárpittal borított.
Ebben a teremben óriási ébenfa óra állott, érctüdejéből minden órában hang kelt
életre. Ezekben a termekben futkároztak a vendégek, végül már részegen a robotfantáziák
között. Mormoták és Részeg Kefekötők, Trollok és Óriások, Fekete Macskák és
Fehér Királynők között, és táncoló lábuk alatt a padlóba rejtve az Áruló Szív
lüktetett egyhangú dobogással.
- Mr. Stendahl. Mr. Stendahl. - Suttogás.
Halálfejű szörny állt a könyökénél. Pikes volt.
- Mondanom kell valamit négyszemközt.
- Mi van?
- Nézze! - Pikes kinyitotta csontvázmarkát. Néhány félig megolvadt, füstös kerék,
csavaranya, kerékfog és csavar volt benne.
Stendahl bosszúsan vizsgálta a tárgyakat. Azután Pikest egyik folyosóra vonta.
- Garrett? - suttogta. Pikes bólintott. - Egy robotot küldött maga helyett.
A hamvasztó tisztításakor, alig egy perce találtam. - A vészjósló fogaskerekekre
bámultak.
A rendőrség minden pillanatban itt lehet - mondta Pikes. - Meghiúsul a tervünk.
- Várjunk csak. - Stendahl kinézett a sárga, kék és narancsszínű kavargásba.
A zene hullámzott a ködös termekben. - Gondolhattam volna, hogy Garrett nem
lesz bolond maga jönni. Figyeljen csak.
- Van valami?
- Semmi. Még semmi baj. Garrett küldött egy robotot. Nos, mi visszaküldtünk
egy másikat. Ha nem ellenőrzi nagyon alaposan, nem veszi észre a cserét.
- Természetesen.
- Legközelebb személyesen jön. Most már azt hiszi, hogy biztonságos. Sőt, bármely
percben itt lehet. Még bort, Pikes!
A nagy harang megszólalt.
- Megjött. Lefogadom. Menjen, bocsássa be Mr. Garrettet.
Ligetszépe leeresztette aranyhaját.
- Mr. Stendahl?
- Mr. Garrett? Az igazi Mr. Garrett?
- Az. - Garrett körüljártatta szemét a nedves falakon és a kavargó tömegen.
- Gondoltam, legjobb lesz, ha magam nézem meg ezt a dolgot. Az ember nem bízhat
a robotokban. Különösen nem mások robotjaiban. Mindenesetre óvatosságból már
intézkedtem, és iderendeltem az épületbontókat. Egy óra múlva itt lesznek, és
kiverik a támfákat ez alól a rémes hely alól.
Stendahl meghajolt. - Köszönöm, hogy megmondta. - Befelé tessékelte. - Addig
is időtöltésül szórakozhat egy keveset. - Bort?
- Nem, köszönöm. Mi történik itt? Milyen mélyre süllyedhet az ember?
- Nézze meg maga, Mr. Garrett.
- Gyilkosság - mondta Garrett.
- A legaljasabb gyilkosság - helyeselt Stendahl. Egy nő sikoltott. Miss Pope
futott oda, arca fehér, mint a fal.
- Iszonyatos, hogy mi történt ebben a percben! Láttam, amint egy majom megfojtotta
miss Bluntot, és begyömöszölte a kéménybe!
Odanéztek és látták, hogy hosszú, szőke haj lóg ki egy kandalló kürtőjéből.
Garrett felkiáltott.
- Borzalmas! - zokogott miss Pope, azután elhallgatott, szeme kitágult, és hozzájuk
fordult. Miss Blunt!
- Igen - válaszolt miss Blunt nyugodtan.
- De hiszen éppen most láttam, amint begyömöszölték a kürtőbe.
- Az a robotképmásom volt - nevetett miss Blunt. - Ügyes utánzat!
- De, de…
- Ne sírjon, drágám. Nincs semmi bajom. Hadd nézzem csak. Jé, tényleg ott vagyok.
Ott a kürtőben! Ahogy mondta. Hát nem vicces?
Miss Blunt nevetve továbbsétált. - Egy kortyot, Garrett.
- Azt hiszem, kérek. Ez kiborított. Úristen, micsoda hely. Rászolgált a lebontásra.
Egy pillanatra már…
Garrett ivott.
Újabb sikoltás. Négy fehér nyúl a vállán vitte lefelé Mr. Steffenst egy lépcsőn,
amely varázslatosan, hirtelen megnyílt a padlóban. Levitték Mr. Steffenst egy
kútba, és egy padra szíjazva otthagyták, egy hatalmas borotvaéles inga alatt,
amely most jobbra-balra lengett, mind lejjebb, lejjebb ereszkedett, és feltartóztathatatlanul,
egyre közeledett a vonagló testhez.
- Az én volnék ott lent? - kérdezte Mr. Steffens Garrett vállánál. A mély kút
fölé hajolt. - Milyen különös, milyen furcsa, mikor önmagát látja meghalni az
ember!
Az inga lecsapott.
- Milyen realisztikus! - mondta Mr. Steffens és elfordult.
- Még egy pohárral, Mr. Garrett?
- Igen, kérek.
- Nem tart sokáig, az épületbontók mindjárt itt lesznek.
- Hála Istennek.
És most harmadszor is sikoly.
- Mi az már megint? - kérdezte Garrett rosszallóan.
- Most én vagyok soron - mondta miss Drummond. - Odanézzen!
És egy másik sikoltozó miss Drummondot szögeltek koporsóba és dobtak a padló
alatti üregbe.
- Hiszen én emlékszem erre! - a Morális Légkör nyomozója levegőért kapkodott.
- A régi, tiltott könyvekből! Az elsietett temetés! És a többire is! A mélykút,
az inga, a majom, a kémény, a Morgue utcai kettős gyilkosság! Igen, igen egy
könyvből, amit elégettem!
- Még egy pohárral, Garrett. No, csak nem remeg a keze?
- Te Jóisten, magának aztán van fantáziája, mi? Álltak és öt ember halálát nézték
végig, egyik egy sárkány torkában lelte vesztét, a többieket a fekete tóba dobták,
ahol elmerültek és eltűntek.
- Nem akarja látni, hogy mit terveztünk magának? - kérdezte Stendahl.
- Miért ne? - mondta Garrett. - Az már nem változtat a dolgon. Úgyis felrobbantjuk
az egész átkozott házat. Undorító!
- Akkor gyerünk. Erre.
Levezette Garrettet a földszintre, azután számos folyosón, hosszú és kanyargós
csigalépcsőkön mentek lefelé, míg végül megálltak a katakombák nyirkos talaján.
- Mit akar itt lent mutatni? - kérdezte Garrett. - A maga megöletését.
- A másolatát?
- Igen. És még valamit. - Mit?
- Az amontilladót - mondta Stendahl; előrement, és lobogó lámpát tartott magasra.
Egymásra hányt csontokkal szegélyezett falak mentén haladtak, Garrett orrához
tartotta a kezét, utálkozva fintorgott. - A micsodát?
- Nem hallott még az amontilladóról?
- Nem én.
- Nem ismeri? - Stendahl egy fülkére mutatott.
- Ismernem kellene?
- És ezt? - Stendahl mosolygott, és egy vakolókanalat húzott elő köpenye redői
közül.
- Mi ez?
- Menjünk - mondta Stendahl.
Beléptek a fülkébe. A sötétben Stendahl a láncokat a félig ittas emberre kapcsolta.
- Az istenit, mit csinál? - ordított Garrett, és a láncokat rázta.
- Éppen tréfás kedvemben vagyok. Ne szakítson félbe valakit, mikor éppen tréfálkozik:
ez udvariatlanság. Nohát.
- Maga ideláncolt engem.
- Oda bizony.
- És mit akar csinálni?
- Itthagyom.
- Ne hülyéskedjen.
- Nagyon jó kis hülyeség.
- Hol van a hasonmás? Nem nézzük meg a megöletését?
- Nincs hasonmás. - De a többieknél…
- A többiek halottak. Akiknek a megöletését látta, azok igazi emberek voltak.
A nézők voltak a robotmásolatok.
Garrett hallgatott.
- Magának most az kell mondania: "Montresor, az Isten szerelmére!"
- mondta Stendahl. - És én azt válaszolom: "Úgy van, úgy… az Isten szerelmére."
Nem mondja? Gyerünk, mondja!
- Maga barom.
- Hát rá kell beszélnem? Mondja. Mondja, hogy "Montresor, az Isten szerelmére!"
- Nem mondom, maga idióta. Engedjen ki innen. - Most már kijózanodott.
- Itt van. Tegye fel. - Stendahl bedobott valami csengő-bongó holmit.
- Mi ez?
- Csörgősipka. Ha felteszi, lehet, hogy kieresztem. - Stendahl!
- Azt mondtam, tegye fel.
Garrett engedelmeskedett. A csengők csilingeltek. - Nem úgy érzi, mintha mindez
már megtörtént volna? - kérdezte Stendahl, közben dolgozni kezdett a vakolókanállal,
malterral és téglával.
- Mit csinál?
- Befalazom. Itt egy sor. Itt a második sor.
- Maga őrült.
- Erről nem vitatkozom.
- Ezért törvény elé kerül.
Megkoppantott egy téglát, és dúdolva a nedves malterba nyomta.
A sötétedő fülkéből most ordítás és a lánc nekidühödt, eszeveszett csörgése
hallatszott. A téglafal emelkedett.
- Toporzékoljon még, kérem - mondta Stendahl. - Hadd legyen jó az előadás.
- Engedjen ki, engedjen ki!
Már csak az utolsó tégla hiányzott. Az ordítás nem szakadt meg.
- Garrett - szólította Stendahl csendesen. Garrett elhallgatott. - Garrett -
mondta Stendahl -, tudja, mért csináltam ezt magával? Mert elégette Mr. Poe
könyveit anélkül, hogy igazán elolvasta volna őket. Elfogadta mások tanácsát,
hogy el kell égetni őket. Másképpen tudnia kellett volna, hogy mire készülök,
mikor ide lejöttünk az előbb. A tudatlanság végzetes, Mr. Garrett.
Garrett hallgatott.
- Szeretném tökéletesen csinálni - mondta Stendahl, és a lámpa sugarával megvilágította
a fal mögött vergődő alakot. - Csilingeltesse lágyan a csengőket. - A csengők
megcsörrentek. - Na most, ha elmondja, hogy: "Montresor, az Isten szerelmére!",
lehet, hogy szabadon bocsátom.
A férfi arca a fénybe emelkedett. Még tétovázott. Azután groteszkül utána mondta:
"Montresor, az Isten szerelmére!"
- Ó! - sóhajtott Stendahl szemét lehunyva. Berakta az utolsó téglát a helyére,
és szorosan bevakolta.
- Requiescat in pace, kedves barátom.
Sietve elhagyta a katakombákat. A hét teremben éjféli zengésével mindent megállított
az ébenfa óra. Megjelent a Vörös Halál.
Stendahl egy percig figyelmesen az ajtóra nézett. Azután kifutott a házból,
keresztül a védőárkon, a várakozó helikopterhez.
- Kész, Pikes? - Kész.
- Akkor jöhet a vég.
Mosolyogva nézték a nagy házat. A középen lassan megrepedt, mintha földrengés
volna, és miközben Stendahl bámulta a nagyszerű látványt, hallotta, amint mögötte
Pikes csendesen hangsúlyozva szavalja:
"…agyam elszédült, amint a hatalmas falakat szétesni láttam - hosszú, viharos,
robbanó hang támadt, mintha ezer vízesés zuhanna, s a mély és poshadt tó vize
lábam alatt komoran és némán zárult össze az Usher Ház romjai fölött."
A helikopter a poshadt tó fölé emelkedett, és elrepült nyugat felé.