RAY BRADBURY: MARSBÉLI
KRÓNIKÁK

1999. AUGUSZTUS: A NYÁRI ÉJSZAKA

A kőteraszokról csoportokba és fürtökbe verődött emberek szivárogtak a Kék Hegyek árnyékaiban lefelé. Lágy esti fénnyel világítottak a csillagok és a Mars két fényes holdja. A márvány amfiteátrum mögött, a sötétben és a messzeségben kis városok és villák feküdtek; ezüst vizű tavak álltak mozdulatlanul, csatornák csillogtak horizonttól horizontig. Nyári este volt a békés és pallérozott Mars bolygón. Finom faragású bárkák suhantak fel és alá a zöld borcsatornák tükrén, mint megannyi bronzvirág.

A hosszú, végtelenül hosszú lakásokban, amelyek mint csendes kígyók kanyarogtak a dombokon, szerelmesek feküdtek, ernyedten suttogva a hűs, éjszakai fekhelyeken. Az elkésett gyermekek végigfutottak a fáklyavilágítású sétányokon, kezükben az arany pókok szövedékhártyákat vetettek ki magukból. Itt-ott késői vacsorát készítettek az ezüstösen fortyogó és sziszegő lávaasztalokon. A Mars éjszakai oldalán száz város amfiteátrumában gyűltek össze kényelmesen a barna; aranypénz-szemű Mars-lakók, a színpadokra figyeltek; zenészek játszottak ott finom muzsikát, amely mint a virágillat emelkedett a csendes levegőbe.

Egyik színpadon egy nő énekelt. A hallgatóság mozgolódni kezdett.

A nő abbahagyta az éneket. Kezét nyakára tette. Intett a zenészeknek, és azok újra kezdték a játékot.

A zenészek játszottak, és ő énekelt, és most a hallgatóság sóhajtott és előrehajolt, néhány férfi meglepetten felállt, és mintha hirtelen tél fagya suhant volna át az amfiteátrumon. Mert a dal, amit a nő énekelt, furcsa, idegen és ijesztő volt.

Megpróbálta visszatartani az ajkáról csendülő szavakat, de a szavak tovább szóltak:

Ahogy itt jár-kél, szép, miként

a csillagtüzes éjszaka;

fénybe árnyat és árnyba fényt

szür arca, szeme, mosolya . . . '

Az énekesnő szájára szorította a kezét. Megrettenve állt Ott.

- Milyen szöveg ez? - kérdezték a zenészek. - Milyen dallam ez?

- Milyen nyelven énekel?

És mikor ismét belefújtak arany kürtjeikbe, idegen zene áradt belőlük, és lassan elborította a hallgatókat, akik most hangosan beszélni kezdtek és felálltak.

- Mi bajod van? - kérdezték a zenészek egymástól. -- Milyen dallamot játszottál?

- Hát te milyen dallamot játszottál?

Az énekesnő sírva fakadt, és kifutott a színpadról. És a közönség kitódult az amfiteátrumból. És mindenütt hasonlóképpen történt körös-körül a Mars ideges városaiban. Hideg örvénylett, mint a magasból hulló fehér hó.

A fekete sétányokon, a fáklyák alatt énekeltek a gyerekek:

Hogy keresi! Nincs? A kamrában a kincs!

Jó kutyuskám, kár, ugye kár?

- Gyerekek! - kiáltottak rájuk mindenfelől. - Miféle rigmus ez? Honnan szedtétek?

- Csak úgy eszünkbe jutott. Ezek csak olyan szavak, nem is értjük, hogy mi. . .

Ajtók csapódtak. Kiürültek az utcák. Zöld csillag emelkedett a Kék Hegyek fölé.

A Mars éjszakai oldalán arra ébredtek a szerelmesek, hogy szeretteik dúdolnak a sötétben.

- Miféle dallam ez?

És ezernyi villában, éjnek éjszakáján sikoltozva riadtak fel az asszonyok. Csillapítgatni kellett őket, míg könnyek csorogtak az arcukon.

- Nono, aludj. Mi a baj? Álmodtál? - Valami borzasztó történik reggelre.

- Nem történhet semmi, nálunk minden rendben van.

Hisztérikus zokogás: - Mindig közelebb jön, és közelebb és közelebb!

- Semmi sem történhet velünk. Mi történhetne? Aludj már.

Csend volt a Marson a mély hajnali szürkületben, olyan csend, mint egy hűvös és fekete kútban, a csillagok ragyogtak a csatornák vizében, a szobákban a gyermekek szuszogtak pókjaikkal a kezükben, a szerelmesek egymás karjában, a holdak lementek, kialudtak a fáklyák, üresen tátongtak a kőamfiteátrumok.

Az egyetlen hang közvetlen hajnal előtt messze egy magányos utcán az éjjeliőré volt, aki egyedül járkált a sötétben, és valami nagyon-nagyon furcsa dalt dúdolgatott. . .