RAY BRADBURY: MARSBÉLI KRÓNIKÁK
2001. DECEMBER. A ZÖLD REGGEL
Amikor a nap lenyugodott, lekuporodott az ösvény mellett, megfőzte szerény vacsoráját, és miközben szájába rakta a falatot, és elgondolkozva rágcsált, figyelte a tűz pattogását. Olyan nap volt, mint a többi harminc ; hajnalban sok szabályos kis gödröt ásott, magvakat dugott beléjük, és vizet cipelt a nagy csatornából az öntözésükre. Most ott feküdt ólomnehéz fáradtsággal sovány testében, és figyelte, hogyan változik át az ég színe egyik sötétből a másikba.
Benjamin Driscollnak hívták, és harmincegy éves volt. Csak annyit akart, hogy a Mars zöldelljen, magas fák lombjától, amelyek levegőt bocsátanak ki, egyre több levegőt, és évszakról évszakra nagyobbra nőnek. Fák, amelyek hűsítik a városok forró nyarait, és feltartóztatják a téli szeleket. Oly sokat tud adni a fa; színt ad, árnyékot ad, gyümölcsöt ad, játszótér a gyerekeknek, egész égi világmindenség, melyre fel lehet mászni, és melyen kapaszkodni lehet, a csemege és öröm építészeti remeke - ez a fa. De legfőképpen a Fa kristálytiszta levegőt szűr magából az emberi tüdőnek, és kedves susogást a fülnek, mikor az ember fekszik éjszaka a hófehér ágyban, és várja, hogy a susogás álomba ringassa.
Feküdt és figyelte, hogyan sűrűsödik a sötét talaj, várva a napot és az esőket, melyek még nem jöttek meg.
Fülét a földre szorította, és hallotta az eljövendő évek távoli lépteit, és elképzelte, amint a magvak, melyeket ma ültetett, zölden kicsíráznak, és elborítják az eget, ágat ág után eresztenek, amíg hatalmas erdőséggé, virágzó gyümölcsöskertté nem válik a Mars.
Kora reggel, mikor még erőtlenül emelkedett a hullámos dombok fölé a nap, mindig felkelt, néhány perc alatt elfogyasztotta füstös reggelijét, eltaposta a tüzet, és már ment is hátizsákjával, talajpróbákat vett, ásott, magvakat és csemetéket ültetett, enyhén megnyomkodta rajtuk a földet, öntözött, továbbment, fütyörészett, és figyelte a felhőtlen eget, amely a forró délre hajlott, és mind ragyogóbbra vált.
- Neked is levegő kell - mondta a pásztortűznek. Parázsló, élő társa volt a tűz, felé-felé kapott, és a hűvös éjszakában melegen, álmos, rózsaszín hunyorgással szorosan mellette feküdt. - Mindnyájunknak levegő kell. A levegő ritka itt a Marson. Az ember hamar elfárad. Olyan, mintha Dél-Amerikában élnénk, magasan, az Andokban. Az ember belélegzi, és nem kap semmit. Nem eleget. - Megtapogatta a mellét. Harminc nap alatt hogy megnagyobbodott. Mindenkinek meg kell növelnie a tüdejét, hogy több levegőt kapjon. Vagy több fát kell ültetni.
- Ezért vagyok itt - mondta. A láng fellobogott. - Az iskolában meséltek bizonyos Almamag Johnnyról, aki Amerikát járta, és almafákat ültetett. Én többet teszek. Tölgyeket ültetek, szilfát, juharfát, mindenféle fát. Nyárfát és cédrust és gesztenyefát. Nemcsak gyümölcsöt adok a gyomornak, hanem levegőt is a tüdőnek. Ha majd egyszer megnőnek ezek a fák, jó csak rágondolni is, hogy mennyi oxigént adnak !
Eszébe jutott, hogyan érkezett a Marsra. Mint ezrek és ezrek, egy csendes reggelen kinézett, és azt gondolta: - Hogyan illek én ide? Mit csinálhatok? Lesz itt munka nekem?
Aztán elájult.
Ammóniás fiolát tartottak az orra alá, ettől köhögött, és magához tért.
- Nem lesz semmi baja - mondta az orvos.
- Mi történt ?
- A levegő kissé ritka. Van, aki nehezen bírja. Azt hiszem, magának vissza kellene mennie a Földre.
- Nem! - Felült, és szinte abban a pillanatban érezte, hogy szeme előtt elsötétül a világ, és a Mars kétszer megfordul alatta. Orrcimpája kitágult, de kényszerítette tüdejét, hogy igya be a mély semmit. - Nem lesz baj. Itt akarok maradni.
Hagyták feküdni; tátogott borzalmasan, mint a halak. És gondolkodott. Levegő, levegő, levegő. Visszaküldenek a levegő miatt. És fejét oldalt fordította, hogy megszemlélje a marsi mezőket és dombokat. Élesen figyelt, és elsőnek azt vette észre, hogy nincsenek fák. Egyáltalán semmilyen fák, ameddig csak a szem ellát, bármilyen irányban. A talaj puszta volt, fekete humusz, de nem nő rajta semmi, még fű sem. Levegő, gondolta, és orrában fütyült a ritka gáz. Levegő, levegő. És a dombok tetején, vagy az árnyékukban, de még a kis szakadékokban sem : sehol egy fa, sehol egyetlen szál fű ! Világos ! Úgy érezte, hogy nem is az agya, hanem a tüdeje és a torka válaszol. A gondolat, mint a tiszta oxigén áramlata, hirtelen a magasba emelte. Fák és fű. Lenézett a kezére, és megmozdította. Fákat és füvet ültet. Ez lesz a munkája; harcolni az ellen, ami ittmaradását meghiúsíthatná. Kertészi magánháborút indít a Mars ellen. Az ősi talaj növényei olyan régiek, hogy kiélték magukat. De mi lenne, ha új fajtákat honosítana meg? Földi fákat, nagy mimózákat, és szomorúfüzeket és magnóliát és nagyszerű eukaliptuszokat? Mi lenne akkor? Sejteni sem lehet, mekkora ásványi gazdagság rejlik a talajban, érintetlenül, mert a régi páfrányok, virágok, bokrok és fák halálra fárasztották magukat.
- Engedjenek ! - kiáltotta. - Beszélni akarok a Koordinátorral !
Egész délelőtt beszélgettek a Koordinátorral a növényekről, amelyek teremnek és zöldellnek. Hónapok, ha nem évek telnek még el, míg a szervezett telepítés megkezdődik. Eddig fagyasztott élelmiszert hoztak a Földről repülő hűtőtartályokban, és néhány vízinövényekből álló közkert zöldellt itt-ott vegyi oldatokban.
- Addig is - mondta a Koordinátor - ez lesz a maga munkája. Beszerezzük a magvakat, amit csak tudunk, és némi felszerelést magának. A raktártér a rakétákban most hallatlanul értékes. Attól félek, hogy mivel az első városok úgyis bányavárosok, nem nagyon lesznek elragadtatva a maga fásítási munkájától. . .
- De hagyják, hogy csináljam?
Hagyták. Egyetlen motorkerékpár oldalkocsija tele dús magvakkal és hajtásokkal, és ő leállította járművét a kietlen völgyekben, és gyalog járta be a földeket.
Már harminc napja múlt, és sohasem nézett vissza. Mert a visszapillantás szívfájdító lett volna. Az időjárás iszonyúan száraz volt, kétséges, hogy egyáltalán kihajtanak-e a magvak. Lehet, hogy az egész hadjárat, négyheti görnyedés, kárba veszett.
Így mindig csak előre nézett, és csak ment tovább ebben a széles, sekély völgyben a nap alatt, távolodva az Első Várostól, és várva az esők Érkezését.
Most felhők gyülekeztek a száraz hegyek felett, és ő magára húzta takaróját. A Mars éppoly kiszámíthatatlan volt, mint az időjárás. Érezte, hogy a kiégett dombok belesüllyednek a fagyos Éjszakába, és a gazdag, tintafekete talajra gondolt, amely olyan sötéten csillog, hogy szinte megmozdul és él az ember markában. Elsőrendű föld, kihajthatnak belőle a mesék égig érő babindái, csonttörő erővel hullatva az óriási szemeket.
A tűz álmos hamuvá hamvadt. A levegő távoli szekér dübörgésétől remegett. Mennydörgés. Hirtelen esőszag. Ma éjjel, gondolta, és kidugta kezét, hogy érezze az esőt. Ma éjjel.
Arra ébredt, hogy egy csepp hullik a szempillájára.
Víz koppan az orrán és a száján. Egy másik csepp a szemébe hullott és elhomályosította. A harmadik az állán pattant szét.
Az eső.
Erősen, finoman, könnyedén hullott a magasból a különös varázsital, amelyen mondókák, csillagok és levegő íze égett; borsízű port ragadott magával, és mint ritka, könnyű bor folyt szét a nyelvén.
Az eső.
Felült. A takaró visszahullott róla, és kék gyapjúinge pettyesedett, amint tömörebbé váltak a cseppek. A tűz, mintha valami láthatatlan állat táncolna rajta, széttöredezett, végül csak haragos füst maradt belőle. Esett az eső. Az ég nagy, fekete fedele hetvenhét szikrázó és kék szilánkra szakadt, mint a csodálatosan berepedezett zománc, és a földre zuhant. Tízmilliárd csőkristályt látott; csak annyi ideig pattogtak az elektromos kisülés fényében, hogy lefényképezhette volna valaki. Azután sötétség és víz.
Bőrig ázott, de felfelé tartotta arcát, hagyta, hogy szemhéját verje a víz, és kacagott. Tapsolt, felállt, és járkált kis táborhelye körül. Éjjel egy óra volt.
Egyfolytában esett két órát, aztán elállt. Kibújtak a csillagok frissen mosottan, tisztábban, mint valaha. Mr. Benjamin Driscoll celofánzsákjából száraz ruhát váltott, lefeküdt és boldogan aludt.
A nap lassan emelkedett a dombok fölé. Csendesen súrolta fénye a földet, és felébresztette Mr. Driscollt a fekvőhelyén.
Várt egy percet, mielőtt felkelt. Egy hosszú, forró hónapig dolgozott és várt, és most, amikor felállt, lassan megfordult: abba az irányba, ahonnan elindult.
Zöld reggel volt.
Ameddig csak látott, fák emelkedtek égnek. Nem egy fa, nem kettő, nem tucat, hanem a fák ezrei, melyeket ő ültetett mint magot vagy mint csemetét. És nem kis fák, ó, nem, nem zsengék, nem apró, gyenge fácskák, hanem nagy fák, óriási fák. Tíz ember magasságú fák, zöldek és zöldek és hatalmasak, dús lombúak, teljesek, fémszínű leveleket csillogtató fák, susogó fák, fasorok a dombokon, citromfák, hársfák, vörösfenyők és mimózák és tölgyek ás nyárfák, cseresznyefák, juharfák, nyírfák, almafák, narancsfűk, eukaliptuszok, melyeket a viharos eső szökkentett, és az idegen, varázslatos talaj táplált, és amíg bámulta őket, új és új ágakat hajtottak, új és új rügyeket nyitottak.
- Lehetetlen! - kiáltotta Mr. Benjamin Driscoll.
De a völgy és a reggel zöld volt. És a levegő!
Körös-körül akár az áradat, akár egy hegyi folyó áramlott az új levegő, a zöld fák ontották az oxigént. Látható volt, ahogyan kristályos hullámokban hömpölyög a magasban. Oxigén, friss, tiszta, zöld, hűs oxigén, amely folyódeltává alakította a völgyet. Egy pillanat, és a város ajtói kicsapódtak, emberek futottak ki az oxigén új csodájára, szívták, ízlelték teli tüdővel, arcuk kipirult, orruk fagyos lett tőle, tüdejük feléledt, szívük ugrándozott, és a fáradt testek táncra perdültek…
Mr. Benjamin Driscoll hosszat, mélyet szippantott a zöld levegőből, és elájult.
Míg magához tért, ötezer új fa kúszott fel a nap sárga fényébe.