RAY BRADBURY: MARSBÉLI KRÓNIKÁK
2002. AUGUSZTUS. ÉJSZAKAI TALÁLKOZÁS
Mielőtt a Kék
Hegyek felé fordult volna, Tomás Gomez megállt egy magányos
benzinkútnál benzinért.
- Kicsit egyedül van itt kint, ugye, papa! - mondta Tomás.
Az öregember letörölte a kis teherkocsi szélvédőjét. - Nem
rossz itt.
- Hogy tetszik a Mars, papa?
- Klassz. Mindig valami új. Mikor taroly idejöttem,
elhatároztam, hogy semmit nem várok, semmit sem kérdezek,
semmin sem lepődöm meg. El kell felejteni a Földet és a
földi ügyeket. Azt kell nézni, hogy mi van itt, és hogy itt
mennyire más. Engem hallatlanul elszórakoztat már maga: az
időjárás. Marsi időjárás. Nappal forró, mint a pokol, és
éjszaka hideg, mint a pokol. Nagyon szórakoztatnak az egészen
más virágok és az egészen más eső. A Marsra vonultam vissza
az életből, és olyan helyre akartam visszavonulni, ahol minden
más. Az öregembernek szüksége van rá, hogy a környezete
más legyen. Fiatalok nem állnak vele szóba, öregek halálra
untatják. Azt gondoltam, hogy ez lesz nekem a legjobb hely,
hiszen annyira más, hogy csak kinyitom a szememet, és már meg
is van a szórakozásom, megvettem ezt a benzinkutat. Ha túl
rossz lesz a forgalom, beljebb költözöm valahova egy másik,
régi országútra, amely nem olyan forgalmas, ahol megkeresem a
mindennapit, és marad időm, hogy az itteni másféle dolgokat
megfigyeljem.
- Nagyon jó ötlet, papa - mondta Tomás, és barna kezét
tétlenül pihentette a kormányon. Jól érezte magát tíz
napig egyfolytában dolgozott az egyik új településen, és
most kivett két szabadnapot, és egy mulatságba igyekezett.
- Én már nem lepődöm meg semmin - mondta az öregember. -
Csak figyelek. Csak gyűjtőm a tapasztalatokat, Ha az ember nem
tudja a Marsot elfogadni olyannak, amilyen, legjobb, ha
visszamegy a Földre. Bolond itt minden, a talaj, a levegő, a
csatornák, a bennszülöttek (még nem láttam egyet sem, de
hallom, hogy vannak), az órák. Az órám is hülyén
viselkedik. Még az idő is megbolondul itt. Néha úgy érzem,
hogy rajtam kívül senki sincs az egész istenverte bolygón.
Akár le is merném fogadni. Néha úgy érzem, mintha nyolcéves
volnék, mintha a testem összezsugorodna, és minden más magas
hozzám képest. Jézusom, ez aztán öregembernek való hely.
Ébren tart, és boldoggá tesz. Tudja, mi a Mars? Olyan, mint az
a játék, amit karácsonyra kaptam hetven éve, nem tudom,
volt-e magának is valaha: kaleidoszkópnak hívták, kristály-
és szövetdarabokból, gyöngyökből és más csillogó
semmiségekből csináltak. Az ember a nap felé tartotta és
belenézett, és elállt a lélegzete. Az a sok minta! No, hát
ez a Mars. Élvezze. Nem kell, hogy más legyen, mint ami.
Jézusom, tudja, hogy ezt az országutat a Mars-lakók tizenhat
évezreddel ezelőtt építették, és még ma is jól tart? Egy
dollár ötven centet kérek. Jó éjszakát!
Tomás elhajtott az ősrégi országúton, és csendesen
nevetgélt magában.
Jó hosszú út volt, belefolyt a sötétségbe és a hegyekbe,
és ő a kormányra figyelt, csak néha nyúlt bele
uzsonnacsomagjába, hogy kivegyen egy szem cukorkát. Egy órája
hajtott, és egyetlen kocsival sem találkozott az úton ; sehol
semmi fény, csak az út, a motor zümmögése, és odakint nagy
csendjével a Mars. A Mars mindig csendes, de ma este még
csendesebb, mint máskor. Sivatagok és üres tengerek suhantak
el mellette és hegyek csillagos háttérrel.
Az Idő szaglott a levegőben. Elmosolyodott, és játszani
kezdett a képpel. Jó kis gondolat. Milyen szaga lehet az
Időnek? Mint a pornak, az órának meg az embernek. És milyen
hangja van az Időnek? Mint a kopogó víznek egy sötét
barlangban és mint a sírásnak és mint üres ládák tetejére
gördülő göröngyöknek és mint az esőnek. És tovább,
milyennek látszik az Idő? Az Idő olyannak látszik, mint egy
fekete szobában csendesen hulló hó, vagy mint egy némafilm
egy régi moziban, mint százmilliárd arc száll, száll a
semmibe, mint az újévi léggömbök. Ilyen az Idő szaga,
hangja, képe. És ma este - Tomás kidugta a kezét a szélbe a
kocsiból -, ma este szinte tapintani lehet az Időt.
Kocsiját az Idő dombjai között hajtotta. Nyaka csiklandott,
kihúzta magát, úgy nézett előre.
Befutott egy kihalt kis marsi városba, leállította a motort,
és élvezte, hogy a csend folydogál körülötte. Ült, nem is
lélegzett, és nézegette a holdfényben fürdő fehér
épületeket. Évszázadok óta lakatlanok. Tökéletesek,
hibátlanok; igaz, romokban, de mégis tökéletesek.
Megindította a motort, és ment egy mérföldet, vagy valamivel
többet, megint megállt, kiszállt, kivette az
uzsonnacsomagját, felballagott egy kis magaslatra, ahonnan
visszanézhetett a poros városra. Kinyitotta a termoszát, és
töltött magának egy csésze kávét. Egy éjjeli madár
repült el felette. Igen jól érezte magát; megtelt békével.
Vagy öt perc múlva hangot hallott. A dombok között, ahol az
ősi országút elkanyarodott, mozgott valami ; halvány fény
és lassú mozgás. Tomás kávéscsészéjével a kezében
lassan arra fordult.
És a dombok közül különös valami jött elő.
Egy gépezet volt, olyan, mint egy jáspiszöld rovar, mint egy
imádkozó sáska; finoman hasította a hideg levegőt, testén
megszámlálhatatlan villódzó, zöld gyémánttal és piros
drágakövekkel, amelyek sziporkáztak, mint a sok lapúra
csiszolt szemek. Hat lába olyan hangot adott az ősi
országúton, mint a ritkásan szitáló eső, és a gép
hátáról egy Mars-lakó nézett Tomásra olvasztott arany
színű szemmel, mintha kútba tekintene.
Tomás felemelte a kezét, és gondolatban automatikusan hellót
köszönt, de száját nem nyitotta ki, hiszen ez Mars-lakó.
Tomás úszott a Föld kék folyóiban, idegen emberek mentek el
mellette az utakon, és evett idegen házakban idegen emberekkel,
és fegyvere mindig a mosolya volt. Pisztolyt nem hordott. És
most sem hiányzott, pedig egy pirinyó félelem
összesűrűsödött szíve körül ebben a pillanatban.
A Mars-lakó keze is üres volt. Egy pillanatig nézték egymást
a hűvös levegőn át.
Tomás mozdult elsőnek. - Hello - mondta.
- Hello - felelt a Mars-lakó a maga nyelvén. Nem értették
egymást.
- Azt mondta, hogy hello? - kérdezte mindkettő.
- Mit mondott? - kérdezte mindegyikük más-más nyelven.
Homlokukat ráncolták.
- Ki maga? - kérdezte Tomás angolul.
- Mit csinál itt? - A Mars nyelvén; az idegennek mozgott a
szája.
- Hová megy? - kérdezték, és meghökkenten néztek egymásra.
- Én Tomás Gomez vagyok.
- Én Muhe Ca.
Nem értették, de mellükre ütöttek a szavaknál, és így ez
világos volt.
A Mars-lakó felnevetett. - Várjon! - Tomás érezte, hogy
megérintik a fejét, de nem kéz érintette meg. - Így ni! -
mondta a Mars-lakó angolul. - Így már jobb!
- Ilyen gyorsan megtanulta a nyelvet?
- Semmi az egész !
Újabb hökkent csend, nézték a gőzölgő kávét, amit
egyikük a kezében tartott.
- Valami újdonság? - kérdezte a Mars-lakó. Hol Tomást, hol a
kávét nézte, és talán mindkettőre értette.
- Megkínálhatom kávéval? - kérdezte Tomás. - Köszönöm.
A Mars-lakó lecsúszott a gépéről.
Tomás elővett még egy csészét, megtöltötte, és
odanyújtotta a gőzölgő kávét. Kezük találkozott, de
mintha ködből volnának, átmentek egymáson.
- Jézus Krisztus ! - kiáltotta Tomás, és elejtette a
csészéjét.
- Halhatatlan istenek! - mondta a Mars-lakó a maga nyelvén.
- Látta, hogy mi történt? - suttogták mindketten.
Végigfutott rajtuk a hideg, és iszonyúan megdöbbentek: A
Mars-lakó lehajolt a csészéért, és nem tudta megfogni. -
Jézusom! - mondta Tomás.
- No de ilyet! - A Mars-lakó újra és újra megpróbálta
megfogni a csészét, de nem tudta. Felállt, gondolkozott egy
pillanatig, azután övéről levett egy kést.
- Hé! - kiáltotta Tomás.
- Ne értsen félre, kapja el! - mondta a Marslakó, és
odadobta. 'I'omás összetette a tenyerét. A kés átesett
rajta, és a földre koppant. Tomás lehajolt, hogy felemelje, de
nem tudta megfogni. Reszketve felpillantott.
Most a mars-lakóra nézett, és testén át meglátta az eget. -
A csillagok! - mondta.
- A csillagok! - mondta a Mars-lakó is, és most ő nézett
Tomáson keresztül.
A csillagok fehéren és élesen látszottak, mintha be volnának
varrva a Mars-lakó húsába, úgy, mint a zselatinhúsú tengeri
halak vékony, foszforeszkáló membrántestében a lenyelt,
csillogó állatkák. A csillagok mint ibolyaszín szemek
hunyorogtak a Mars-lakó gyomrában és mellében, s mint
ékszerek a csuklójában.
- Maga átlátszó! - mondta Tomás.
- Maga is! - mondta a Mars-lakó, és hátralépett. Tomás
megtapogatta a testét, érezte melegét, és megnyugodott. Én
valóság vagyok - gondolta.
A Mars-lakó megérintette orrát és ajkát. - Húsom van mondta
félhangosan , létezem.
Tomás az idegenre meredt. - És ha én valóság vagyok, akkor
maga biztosan halott.
- Nem, nem. Maga az !
- Kísértet.
- Fantom.
Egymásra mutattak, közben a csillagok fénye sütött át
tagjaikon, tőrök, jégcsapok és szentjánosbogarak; azután
ismét saját tagjaikat vizsgálgatták, és mindegyikük épnek,
melegnek, izgatottnak és döbbentnek találta magát és a
másikat valótlannak, kísértetiesen prizmának, amely távoli
világok összegyűjtött fényét sugározza.
Részeg vagyok, gondolta Tomás. Nem mesélem el holnap senkinek,
nem, nem.
Álltak az ősrégi országúton, és nem moccantak.
- Maga honnan való? - kérdezte végül a Mars-lakó.
- A Földről.
- Az mi?
- Ott van - Tomás az égre mutatott.
- Mikor jött?
- Több mint egy éve. Nem emlékszik?
- Nem.
- És maguk mind halottak, néhány kivételével. Maguk ritkák,
nem tudja?
- Ez nem igaz.
- De meghaltak. Láttam a hullákat. Feketék, a szobákban, a
házakban, halottak. Sok, sok ezer.
- Nevetséges. Mi élünk.
- Mister, magukat megszállták. Csak maga nem tudja. Nyilván
megmenekült.
- Nem menekültem, nem volt mi elől menekülnöm. Hogy érti
ezt? Éppen egy ünnepségre megyek a csatornához, az
Eniall-hegyek tövébe. Ott voltam tegnap este is. Látja azt a
várost? - mutatta a Mars-lakó.
Tomás arra nézett, és romokat látott. - Hiszen az a város
évezredek óta halott.
A Mars-lakó nevetett. - Halott? Az éjjel ott aludtam.
- Én pedig ott jártam a múlt héten, és az előző héten,
és most is keresztülhajtottam rajta, és csupa rom. Látja a
törött oszlopokat?
- Törött? Én épnek látom. A holdfény segít. És az
oszlopok állnak.
- Az utcákon por van - mondta Tomás.
- Az utcák tiszták.
- A csatornák kiszáradtak.
- A csatornák telve vannak levendulaborral.
- Halott.
- Élő! - tiltakozott a Mars-lakó, és még jobban nevetett. -
Ó, maga mindent hamisan lát. Látja a sok karneváli fényt?
Gyönyörű csónakok vannak ott, karcsúak, mint egy asszony;
gyönyörű asszonyok, karcsúak, mint egy csónak; homokszín
nők, kezükben tűzvirágok. Látom őket, innen kicsik, ott
futkosnak az utcákon. Éppen oda megyek, az ünnepségre. És
egész éjjel a vízen suhanunk, és énekelünk, és iszunk, és
szerelmeskedünk. Hát nem látja?
- Mister, ez a város olyan halott, mint egy kiszáradt gyík.
Kérdezze csak meg bármelyikünket. Én ma este a Zöld Városba
megyek. Ez az új település, amit nemrég építettünk az
Illinois országútnál. Maga meg van keveredve. Hoztunk
egymillió láb oregoni deszkát, néhány tucat tonna jó
acélszeget, és összeácsoltuk a két legszebb kis községet,
amit valaha is látott. Ma este az egyiket jól bemelegítjük.
Egy tucat rakéta jön a Földről feleségekkel és lányokkal.
Táncolunk, lesz whisky.
A Mars-lakó nyugtalan lett. - Azt mondja, hogy arra? -
Ott vannak a rakéták. - Tomás a fennsík szélére vezette,
és lemutatott. - Látja?
- Nem.
- Az ördögbe is, hát ott vannak. Azok a hosszú, ezüst
tárgyak.
- Nem látom.
Most Tomás nevetett. - Maga vak.
- Én nagyon jól látok. Maga nem lát.
- De az új várost csak látja? Vagy nem?
- Nem látok semmit, csak az óceánt. Éppen apály van. -
Mister, az a víz már negyven évszázada elpárolgott. - Ó,
most már igazán elég!
- Így van, én is ezt mondom.
A Mars-lakó elkomolyodott. - Mondja el még egyszer. Maga
valóban nem látja a várost úgy, ahogy én leírom? A
vakítóan fehér oszlopokat, a karcsú bárkákat, az ünnepi
fényeket... ó, hiszen tisztán látom. És figyeljen csak!
Hallani az éneket. Hiszen nincs is messze!
Tomás figyelt, és megrázta a fejét. - Nem.
- Én viszont - mondta a Mars-lakó - azt nem látom. amit maga
leír. Így van ?
Ismét elhidegültek. Jég volt a testükben. - Lehetséges... ?
- Micsoda?
- Maga azt mondja, hogy az égből... ?
- A Földről.
- Föld. A név az semmi - mondta a Mars-lakó. - De... az
előbb, amint jöttem a szorosban - megtapogatta nyakszirtjét -,
úgy éreztem...
- Hideget?
- Igen.
- És most?
- Ismét hideget. Különös. Valami történt a fénnyel, a
hegyekkel, az úttal. Idegennek éreztem az utat, a fényt, és
egy pillanatig azt hittem, hogy én vagyok az utolsó élő ember
ezen a világon...
- Én is úgy éreztem - mondta Tomás. Mintha régi, kedves jó
baráttal beszélt volna bizalmasan belemelegedve a témába.
A Mars-lakó lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta. - Ez csak
egyet jelenthet. Valahogy az Idővel van összefüggésben. Igen.
Maga látomás a múltból.
- Nem, maga való a múltból - mondta a földi ember rövid
gondolkodás után.
- Annyira biztos maga! Mivel tudja bizonyítani, hogy ki való a
múltból, ki a jövőből? Melyik évben vagyunk?
- Kétezeregyben.
- És mit jelent ez nekem?
Tomás mérlegelte, és vállat vont. - Semmit.
- Annyi, mintha én azt mondanám magának, hogy az S. E. C.
4462853. évben vagyunk. Semmi, és több mint semmi. Hol az
óra, amelyik a csillagok állását mutatja?
- De a romok bizonyítanak. Bizonyítják, hogy én vagyok a
jövő, én élek, és maga halott.
- Bennem minden tiltakozik. Ver a szívem, a gyomrom éhes, a
szám szomjas. Nem, nem, nem halott, nem élő egyikünk sem.
Csak elevenebb, mint minden más. Valami a kettő közt. Két
idegen, aki elhalad egymás mellett az éjszakában, ez az. Két
egymás mellett elhaladó idegen.
- Romok; azt mondja?
- Igen. Fél?
- Ki akarja látni a jövőt? Ki láthatja valaha is? Az ember
szembenézhet a múlttal, de elgondolni... az oszlopok
leomlottak, azt mondja? És a tenger üres, és a csatornák
kiszáradtak, és a leányok meghaltak, és a virágok
elhervadtak ? - A Mars-lakó elhallgatott, de azután arra
fordult. - Hiszen ott vannak. Látom őket. Ez elég is nekem.
Várnak rám, bármit is beszél.
Tomásra pedig a rakéták vártak a távolban és a város és a
földi nők. - Mi sohasem érthetünk egyet - mondta.
- Értsünk egyet abban, hogy nem értünk egyet - mondta a
Mars-lakó. - Mit számít, hogy ki a múlt és ki a jövő, ha
mindketten élünk? Mert ami jön, az eljön, holnap vagy
tízezer év múlva. Honnan tudja, hogy azok a templomok nem a
maga civilizációjának templomai, száz évszázad múlva,
ledőlve, romokban? Nem tudja. Akkor ne kérdezze. De az éj
nagyon rövid. Ott már égbe röppennek az ünnepség tüzei és
a madarak.
Tomás kezet nyújtott. A Mars-lakó utánozta. Kezük nem
érintkezett, átsiklott egyik a másikon.
- Találkozunk még?
- Ki tudja? Talán majd megint egy éjjel.
- Szeretnék magával menni arra az ünnepségre.
- És én szeretném, ha elmehetnék a maga új városába,
láthatnám azokat a hajókat, amelyekről beszél, láthatnám
az embereket, és hallhatnám, hogy mi minden történt.
- Isten vele - mondta Tomás. - Jó éjszakát.
A Mars-lakó zöld fémjárművén ellovagolt a hegyekbe, a
földi ember megfordította kocsiját, és csendesen az
ellenkező irányba hajtott.
- Szent Isten, mit álmodtam - sóhajtott Tomás, kezével a
kormányon, és a rakétákra, a nőkre, az erős whiskyre, a
körtáncra és az ünnepségre gondolt.
Micsoda furcsa látomás volt, gondolta a Marslakó, míg
száguldott, és az ünnepségre, a csatornákra, a bárkákra,
az aranyszemű nőkre és a dalokra gondolt.
Az éjszaka sötét volt. A holdak lementek. A csillagfok fénye
pislákolt, és az üres országúton egy hang sem volt már,
senki és semmi. És így is maradt végig a hűvös, sötét
éjszakában.