1999. AUGUSZTUS: A NYÁRI ÉJSZAKA
A kőteraszokról csoportokba és fürtökbe verődött emberek szivárogtak a Kék Hegyek árnyékaiban lefelé. Lágy esti fénnyel világítottak a csillagok és a Mars két fényes holdja. A márvány amfiteátrum mögött, a sötétben és a messzeségben kis városok és villák feküdtek; ezüst vizű tavak álltak mozdulatlanul, csatornák csillogtak horizonttól horizontig. Nyári este volt a békés és pallérozott Mars bolygón. Finom faragású bárkák suhantak fel és alá a zöld borcsatornák tükrén, mint megannyi bronzvirág.
A hosszú, végtelenül hosszú lakásokban, amelyek mint csendes kígyók kanyarogtak a dombokon, szerelmesek feküdtek, ernyedten suttogva a hűs, éjszakai fekhelyeken. Az elkésett gyermekek végigfutottak a fáklyavilágítású sétányokon, kezükben az arany pókok szövedékhártyákat vetettek ki magukból. Itt-ott késői vacsorát készítettek az ezüstösen fortyogó és sziszegő lávaasztalokon. A Mars éjszakai oldalán száz város amfiteátrumában gyűltek össze kényelmesen a barna; aranypénz-szemű Mars-lakók, a színpadokra figyeltek; zenészek játszottak ott finom muzsikát, amely mint a virágillat emelkedett a csendes levegőbe.
Egyik színpadon egy nő énekelt. A hallgatóság mozgolódni kezdett.
A nő abbahagyta az éneket. Kezét nyakára tette. Intett a zenészeknek, és azok újra kezdték a játékot.
A zenészek játszottak, és ő énekelt, és most a hallgatóság sóhajtott és előrehajolt, néhány férfi meglepetten felállt, és mintha hirtelen tél fagya suhant volna át az amfiteátrumon. Mert a dal, amit a nő énekelt, furcsa, idegen és ijesztő volt.
Megpróbálta visszatartani az ajkáról csendülő szavakat, de a szavak tovább szóltak:
Ahogy itt jár-kél, szép, miként
a csillagtüzes éjszaka;
fénybe árnyat és árnyba fényt
szür arca, szeme, mosolya . . . '
Az énekesnő szájára szorította a kezét. Megrettenve állt Ott.
- Milyen szöveg ez? - kérdezték a zenészek. - Milyen dallam ez?
- Milyen nyelven énekel?
És mikor ismét belefújtak arany kürtjeikbe, idegen zene áradt belőlük, és lassan elborította a hallgatókat, akik most hangosan beszélni kezdtek és felálltak.
- Mi bajod van? - kérdezték a zenészek egymástól. -- Milyen dallamot játszottál?
- Hát te milyen dallamot játszottál?
Az énekesnő sírva fakadt, és kifutott a színpadról. És a közönség kitódult az amfiteátrumból. És mindenütt hasonlóképpen történt körös-körül a Mars ideges városaiban. Hideg örvénylett, mint a magasból hulló fehér hó.
A fekete sétányokon, a fáklyák alatt énekeltek a gyerekek:
Hogy keresi! Nincs? A kamrában a kincs!
Jó kutyuskám, kár, ugye kár?
- Gyerekek! - kiáltottak rájuk mindenfelől. - Miféle rigmus ez? Honnan szedtétek?
- Csak úgy eszünkbe jutott. Ezek csak olyan szavak, nem is értjük, hogy mi. . .
Ajtók csapódtak. Kiürültek az utcák. Zöld csillag emelkedett a Kék Hegyek fölé.
A Mars éjszakai oldalán arra ébredtek a szerelmesek, hogy szeretteik dúdolnak a sötétben.
- Miféle dallam ez?
És ezernyi villában, éjnek éjszakáján sikoltozva riadtak fel az asszonyok. Csillapítgatni kellett őket, míg könnyek csorogtak az arcukon.
- Nono, aludj. Mi a baj? Álmodtál? - Valami borzasztó történik reggelre.
- Nem történhet semmi, nálunk minden rendben van.
Hisztérikus zokogás: - Mindig közelebb jön, és közelebb és közelebb!
- Semmi sem történhet velünk. Mi történhetne? Aludj már.
Csend volt a Marson a mély hajnali szürkületben, olyan csend, mint egy hűvös és fekete kútban, a csillagok ragyogtak a csatornák vizében, a szobákban a gyermekek szuszogtak pókjaikkal a kezükben, a szerelmesek egymás karjában, a holdak lementek, kialudtak a fáklyák, üresen tátongtak a kőamfiteátrumok.
Az egyetlen hang közvetlen hajnal előtt messze egy magányos utcán az éjjeliőré volt, aki egyedül járkált a sötétben, és valami nagyon-nagyon furcsa dalt dúdolgatott. . .