RAY BRADBURY: MARSBÉLI
KRÓNIKÁK

1999. AUGUSZTUS. A FÖLDI EMBEREK


Bárki volt is, aki az ajtón kopogtatott, csak nem akarta abbahagyni. Mrs. Ttt kinyitotta az ajtót. - Tessék?

- Ön angolul beszél! - Az ajtóban álló férfi meghökkent. - Úgy beszélek, ahogy beszélek - mondta az asszony. - Csodálatos angolsággal! - A férfi egyenruhát viselt.

Még hárman álltak mellette, felhevülten, mosolyogtak, piszkosak voltak.

- Mit akarnak? - kérdezte Mrs. Ttt.

- Ön Mars-lakó! - A férfi mosolygott. - Bizonyára nem ismeri ezt a szót. Ez földi kifejezés. - Emberei felé bólintott. - Mi a Földről jöttünk. Williams kapitány vagyok. Még egy órája sincs, hogy kikötöttünk a Marson. Itt vagyunk, a második expedíció. Volt egy első is, de nem tudjuk, hogy mi történt vele. De mi itt vagyunk. És ön az első Mars-lakó, akivel találkozunk!

- Mars-lakó? - A nő felvonta a szemöldökét.

- Úgy értem, hogy ön a Nap negyedik bolygóján él. Így van?

- Minden iskolás tudja - vágott vissza, s haragosan méregette őket.

- Mi pedig - tömpe, rózsaszín kezét mellére szorította a férfi -, mi a Földről jöttünk. Így van, emberek?

- Igen, uram - felelték kórusban.

- Ez Tyrr bolygó - mondta az asszony -, ha már az igazi nevét akarják tudni.

- Tyrr, Tyrr. - A kapitány fáradtan nevetett. - Micsoda finom név! De mondja, jóasszony, hogy beszél maga ilyen tökéletesen angolul?

- Nem beszélek, gondolkodom - mondta az asszony. - Telepátia! Jó napot. - És becsapta az ajtót.

Egy perc múlva ez a szörnyű pasas megint kopogott. Az asszony felrántotta az ajtót. - Most mit akar? - kérdezte csodálkozva.

A férfi még mindig ott állt, mosolyogni próbált kissé meghökkenten. Kinyújtotta a kezét. -- Azt hiszem, nem érti...

- Mit? - vakkantotta az asszony.

A férfi meglepetten bámult rá. - Mi a Földről jöttünk!

Nem érek rá - mondta az asszony. -- Még főznöm kell és takarítanom és varrnom és mindent. Nyilvánvaló, hogy maguk Mr. Ttt-t keresik. Fent van a dolgozószobájában.

- Igen - mondta a földi ember, és zavartan pislogott. - Mindenesetre lássuk Mr. Ttt-t.

- Dolgozik. - Az asszony megint becsapta az ajtót. A következő kopogás már szemtelenül hangos volt.

- Ide figyeljen! - kiáltotta a férfi, amikor az ajtó ismét feltárult. Beugrott, mintha rajta akarna ütni. -- Nem illik így bánni a látogatókkal!

A tiszta padlóm - sikoltotta az asszony. - Sár! Kifelé! Ha a házamba lépnek, először mossák le a bakancsukat! A férfi kelletlenül nézegette sáros bakancsát.

- Mit törődik ilyen közönséges vackokkal? Hiszen most ünnepelnünk kell! - Hosszan nézte az asszonyt, mintha tekintetével akarná megértetni magát.

- Ha a kristálysüteményem odaégett maga miatt - kiáltotta Mrs. Ttt -, kiseprűzöm a házamból. - Benézett a kis forró kemencébe. Kipirultan, verejtékesen tért vissza. Szeme rikító sárga volt, bőre világosbarna, ő maga vékony és gyors, mint egy rovar. Fémes és éles hangon beszélt. - Maradjanak itt, megnézem, hogy bemehetnek-e Mr. Ttt-hcz. Mit is akarnak?

A férfi csúnyán elkáromkodta magát, mintha az asszony kalapáccsal vert volna a kezére. -- Mondja meg neki, hogy a Földről jöttünk, és ez rajtunk kívül senkinek sem sikerült!

- Micsoda? - Az asszony felemelte barna kezét. - Különben nem számít. Rögtön jövök.

Lépteinek hangja végigrebbent a kőházon.

Kívül a Mars óriási kék ege forró és csendes volt, mint a meleg, mély tengervíz. A Mars pusztaságai repedeztek a napon, mint valami prehisztorikus cserépfazék, hóhullámok emelkedtek és vibráltak fölötte. Egy közeli kis domb tetején feküdt a kis rakétahajó. Széles lábnyomok vezettek a rakétától ennek a kőháznak az ajtajáig.

Most civakodás hallatszott fentről. Az emberek az ajtóban egymásra néztek, lábukat váltogatták, ujjaikat mozgatták, és derékszíjukat markolászták. Odafent férfihang kiabált. Női hang replikázott. Negyedóra múlva a Föld emberei nem tudták már, hogy mit csináljanak, és kezdtek ki-be sétálni a konyha ajtaján.

- Cigaretta? - kérdezte az egyik.

Valaki előkotort egy paklit, rágyújtottak. Sápadt, fehér füstgomolyokat pöfékeltek. Rendbe hozták egyenruhájukat, megigazították gallérjukat. Odafent tovább duruzsoltak és kántáltak a hangok. A férfiak vezetője órájára pillantott.

- Huszonöt perc - mondta. - Mi az ördögöt csinálhatnak ezek odafent? -- Az ablakhoz ment és kinézett.

- Jó meleg van - mondta az egyik férfi.

- Ehem - jegyezte meg valaki a kora délután túlfűtött melegében. A hangok suttogássá halkultak, majd elcsendesedtek. Mély csend volt a házban. A férfiak csak saját lélegzetüket hallhatták.

Eltelt egy óra csendben. -- Remélem, nem csináltunk valami zűrzavart - mondta a kapitány. Beljebb ment, és bekukkantott a lakószobába.

Mrs. Ttt ott volt, és a szoba közepéből kinőtt virágokat locsolta.

-- Tudtam, hogy valamit elfelejtettem - mondta, amikor meglátta a kapitányt. Kivezette a konyhába. - Sajnálom - és átadott neki egy papírdarabot -, Mr. Ttt nem ér rá. - Visszatért a főzéshez. - Egyébként is nem Mr. Ttt a maguk embere, hanem Mr. Aaa. Vigyék ezt a papírt a legközelebbi farmra, a kék csatorna mentén, és Mr. Aaa mindent megmond maguknak, amit tudni akarnak.

- Nem akarunk tudni semmit - közölte a kapitány, és elbiggyesztette vastag száját. - Már tudjuk.

- Ott a papír, mit akar még? -- kérdezte az asszony. Többet ki sem nyitotta a száját.

- No jó - mondta a kapitány, de nem akaródzott mennie. Álldogált, mintha még várna valamit. Akárcsak egy gyerek az üres karácsonyfa alatt. -- No jó - mondta megint. - Gyerünk, emberek.

A négy férfi kilépett a csendes, forró napba.

Fél órával később Mr. Aaa, aki könyvtárában ült, és fémcsészéből elektromos tüzet kortyolgatott, hangokat hallott kintről, a kövezett útról. Kihajolt az ablakpárkányon, és nézte a négy egyenruhás embert, akik felfelé integettek neki.

- Ön Mr. Aaa? - kérdezték.

- Én vagyok.

- Mr. Ttt küldött bennünket önhöz! - kiáltotta a kapitány.

- Miért? - kérdezte Mr. Aaa.

- Mert nem ér rá!

- Hát ez aztán igen - mondta Mr. Aaa gúnyosan. - Azt hiszi, hogy nekem nincs is más dolgom, csak azokat fogadni, akikkel ő nem akar bajlódni, mert nem ér rá?

- Nem ez a lényeges, uram - kiáltotta a kapitány…

- De nekem igen. Rengeteg olvasnivalóm van még. Mr. Ttt tapintatlan. És ez nem is az első eset, hogy így jár el velem szemben. Ne hadonásszon, uram, míg be nem fejeztem. Inkább figyeljen. Az emberek általában figyelnek, ha én beszélek. Lesz szíves udvariasan figyelni, vagy meg sem szólalok.

A négy férfi kényszeredetten toporgott az udvaron, egy ízben a kapitány ki akarta nyitni a száját, homlokán kidagadtak az erek, és néhány kis könnycsepp csillant meg a szemében.

- No mármost - leckéztette őket Mr. Aaa -, megengedhetőnek tártják Mr. Ttt faragatlanságát?

A négy ember fölfelé bámult a hőségben. A kapitány azt mondta: - A Földről jöttünk!

- Én ezt modortalanságnak tartom… - morfondírozott Mr. Aaa.

- Rakétahajó. Azzal jöttünk. Ott van a dombon.

- Nem első eset, hogy Ttt ilyen ésszerűtlenül járt el, tudják?

- A Földről, egész idáig!

- Legszívesebben felhívnám, és jól megmondanám a magamét.

- Csak mi négyen, én meg ez a három ember, a legénység.

- Felhívom, bizony felhívom.

- Föld. Rakéta. Emberek. Utazás. Űr.

- Felhívom, és jól legorombítom! - kiáltotta Mr. Aaa. Ezzel eltűnt, mint egy báb a színpadról. Egy percig dühös hangok hallatszottak valamilyen furcsa szerkezetfélén keresztül. Lent a kapitány és legénysége várakozón pillantott vissza az ügyes rakétahajóra, amely ott feküdt a dombon, és kedves és szeretetre méltó és finom volt.

Mr. Aaa diadalittas ábrázattal bukkant fel az ablakban. - Kihívtam párbajra, istenemre! Párbajra!

- Mr. Aaa. . . - kezdte újra csendesen a kapitány.

- Lepuffantom, hallották?

- Mr. Aaa, mondanék önnek valamit. Hatvanmillió mérföldet utaztunk.

Mr. Aaa most nézte meg először a kapitányt. - Mit is mondott, honnan jöttek?

A kapitány arcán bágyadt mosoly villant meg. Odasúgta embereinek: - No végre, helyben vagyunk. - Odakiáltott Mr. Aaa-nak:

- Hatvanmillió mérföldet utaztunk. A Földről!

Mr. Aaa ásított. - A jelenlegi konstellációban csupán ötvenmillió. - Felkapott egy ijesztő külsejű fegyvert. - Nos, mennem kell. Fogják ezt az ostoba iratot, bár nem tudom, mi hasznuk lesz belőle, és menjenek át a dombon abba a kisvárosba, Ioprba, és mondjanak el mindent Mr. Iii-nek. Ő a maguk embere. Nem Mr. Ttt, mert ő hülye, és megyek

és megölöm. És nem is én, mert maguk nem az én hatáskörömbe tartoznak.

- Hatáskör, hatáskör - makogta a kapitány. - Hát meg van határozva, kinek a hatásköre üdvözölni a földi embereket?

- Ne butáskodjon, azt mindenki tudja! - Mr. Aaa lerohant a lépcsőn. -- Isten velük! - És vágtatott lefelé a kövezett úton, mint egy megvadult körző két szára.

A négy utazó megdöbbenten állt. Végül megszólalt a kapitány: - Hát csak találunk valakit, aki meghallgat minket. - Lehet, hogy fel kellene szállnunk és újra leszállnunk - mondta az egyik férfi fakó hangon. - Talán fel kellene szállnunk, és megint kikötnünk. Időt adni nekik az ünnepség megszervezésére.

- Lehet - hagyta rá fáradtan a kapitány.

A kisvárosban hullámzott a tömeg, az emberek ki-be jártak az ajtókon, kiáltozva üdvözölték egymást, és arany maszkot, kék maszkot és a változatosság kedvéért bíborvörös maszkot viseltek, ezüst szájú és bronz szemöldökű maszkot, mosolygó maszkot és homlokráncoló maszkot, viselőjük hangulata szerint.

A négy férfi, izzadtan a hosszú gyaloglástól, megállt, és megkérdezte egy kislánytól, hogy hol lakik Mr. Iii.

- Ott - intett a gyerek.

A kapitány türelmetlenül és vigyázatosan fél térdre ereszkedett, és az édes, fiatal arcba nézett. - Kisleány, szeretnék veled beszélni.

Térdére ültette a kisleányt, keskeny barna kezét szépen a maga nagy mancsába fogta, mintha éppen altató mesébe kezdene, amelyet lassan, türelmesen és boldogan formál gondolatban.

- Hát akkor figyelj szépen ide, kislányom. Fél évvel ezelőtt is jött egy rakéta a Marsra. Egy York nevű ember ült benne meg a társa. Hogy mi történt velük, nem tudjuk. Lehet, hogy lezuhantak. Egy rakétában jöttek. Mint mi. Azt aztán látnod kellene! Nagy, nagy rakéta! Így hát mi vagyunk a második expedíció, mi követtük az elsőt! És egészen a Földről jöttünk idáig. . .

A kisleány elhúzta egyik kezét, s anélkül, hogy gondolt volna rá, kifejezéstelen arany maszkot húzott az arcára. Azután, miközben a kapitány tovább beszélt, elővett egy arany játékpókot, leengedte a földre. A játékpók engedelmesen felmászott a térdére, és ő az érzéketlen maszk résein át hidegvérűen követte a játékpók mozdulatait, míg a kapitány gyengéden meg-megrázogatta, és rákényszerítene a történetet.

- Mi földi emberek vagyunk - mondta. - Elhiszed?

- Igen. - A kisleány az útra nézett, és lábujjait mozgatta a porban.

- Nagyszerű! -A kapitány kissé tréfásan, de kissé gonoszul megcsípte a karját, hogy reá figyeljen. - Mi rakétahajót építettünk magunknak. Elhiszed?

A kisleány az orrát piszkálta. - Igen. . .

- És ne piszkáld az orrod, kislány. . . én vagyok a kapitány, és . . .

- A történelem folyamán még soha senki sem szelte át az űrt egy nagy rakétahajóban - szavalta az apróság csukott szemmel.

- Csodálatos! Honnan tudod?

- Ó, telepátia. - Csak úgy mellékesen a térdébe törölte az ujját.

- Hát nem vagy egy cseppet sem izgatott? - kiáltotta a kapitány. - Nem is örülsz?

- Legjobb lesz, ha egyenesen Mr. Iii-hez mennek. - A játékot megint a földre eresztette. - Mr. Iii örömest beszélget magukkal. - Elfutott; a játékpók engedelmesen bukdácsolt utána.

A kapitány ott guggolt, karját kinyújtotta, és s kislány után bámult. Szemét elfutotta a könny. Üres kezére pillantott. Szája tátva maradt. Három embere ott álldogált, alattuk az árnyékuk. Oda köptek az utca kövére. . .

Mr. Iii nyitott ajtót. Épp indul egy előadásra, de van még egy perc ideje, ha gyorsan bejönnek és elmondják, hogy mit óhajtanak. ..

- Egy kis figyelmet - mondta a kapitány kivörösödött szemmel és fáradtan. - A Földről jöttünk, van egy rakétánk, négyen vagyunk, legénység és kapitány; elfáradtunk, éhesek vagyunk, és szeretnénk egy helyet, ahol alhatnánk. Szeretnénk, ha valaki átnyújtaná a város kulcsát, vagy valami hasonlót, és ha valaki megrázná a kezünket és azt mondaná, hogy "hurrá" és "gratulálunk, öreg fiú". Hát körülbelül ez minden.

Mr. Iii magas, karcsú, finom alkatú férfi volt, vastag sötétkék kristályokkal sárgás szemén. Íróasztala fölé hajolt, valamiféle papírokat vizsgálgatott, és időnként átható pillantást vetett vendégeire.

- Nos, nincs nálam az űrlap, legalábbis úgy látszik. - Íróasztala fiókjában kotorászott. - Hová is tettem az űrlapokat? - Töprengett. - Valahová, valahová. Na végre, itt vannak. Tessék! - Ropogtatva odanyújtotta a papírokat. - Természetesen alá kell írnia ezeket a papírokat.

- Mire való ez a cirkusz?

Mr. Iii sötét, üveges pillantást vetett rá. - Azt állítja, hogy a Földről jött, nemde? Ha így van, akkor alá kell írnia.

A kapitány aláírta a nevét. - Kívánja, hogy a legénység is aláírja?

Mr. Iii a kapitányra nézett, aztán a három másikra, és csúfondárosan felkacagott: - Hogy ők aláírják? Hohó! Hát ez csodálatos! Hogy ők, ó, hogy ők is aláírják? - Könnyek potyogtak a szeméből, a térdét csapkodta, meggörnyedt, úgy nevetett, tele szájjal. Megkapaszkodott az asztalban. - Még hogy ők is aláírják?

A négy ember morgott. - Mi ebben a vicces?

- Hogy ők is aláírják? - sóhajtott Mr. Iii a kacagástól elgyengülten. - Hát ez nagyon vicces. El kell mondjam Mr: Xxx-nek. - Megvizsgálta a kitöltött űrlapot, és egyre csak nevetett. - Úgy látszik, minden rendben van. - Bólintott. - Még a beleegyezés az euthanasiába is, ha a végső lépés szükségessé válna. - Fojtottan felvihogott.

- Beleegyezés. . . mibe?

- Hallgasson. Adok valamit magának. Tessék! Fogja ezt a kulcsot.

A kapitány elpirult. - Nagy megtiszteltetés.

- Nem a város kulcsa, maga bolond -- csattant fel Mr. Iii -, csak a ház kulcsa. Menjen végig a folyosón, nyissa ki a nagy ajtót, menjen be, és az ajtót jól csukja be maga után. Ott töltheti az éjszakát. Reggel majd elküldöm magához Mr. Xxx-et.

A kapitány vonakodva vette át a kulcsot. Csak állt, és a padlót nézte. Emberei sem mozdultak. Úgy tűnt, mintha kifutott volna belőlük a vér meg a rakétaláz. Mintha kiszáradtak volna.

--- Mi van? Mi a baj? - érdeklődött Mr. Iii. - Mire vár még? Mit akar? - Odalépett, és ágaskodva a kapitány arcába nézett. - Beszéljen, maga. . .

- Nem tételezem fel, hogy még csak. . . - kezdte a kapitány. - Úgy értem, hogy. .. megpróbálhatná, eszébe juthatna. . . -- Habozott. - Keményen megdolgoztunk, hosszú utat tettünk, szóval, esetleg kezet rázhatna velünk és azt mondhatná, "Derék munka volt!" nem gondolja? - Hangja elhalt.

Mr. Iii kimérten kezet nyújtott. - Gratulálok! - Hidegen mosolygott. - Gratulálok. - Elfordult. - Most mennem kell. Használja azt a kulcsot.

Még egy pillantást sem vetett rájuk; mintha elolvadtak és eltűntek volna, úgy járt-kelt Mr. Iii a szobában, s egy kicsiny irattáskába papírokat gyömöszölt. Még legalább öt percig tartózkodott a szobában, de nem szólt többet az ünnepélyesen álldogáló négy emberhez, akik fejüket lehajtották, fáradt lábuk meg-megbicsaklott, szemükből kiapadt a fény. Mikor Mr. Iii kiment az ajtón, elmélyülten nézegette a körmeit. . .

Végigbotladoztak a folyosón a tompa, csendes délutáni fényben. Nagy, csiszolt ezüst ajtóhoz értek, és az ezüst kulccsal kinyitották. Beléptek, becsukták az ajtót, és megfordultak.

Hatalmas napsütéses csarnokban találták magukat. Férfiak és nők ültek az asztaloknál vagy álltak beszélgető csoportokban. Az ajtócsukódás hangjára a négy egyenruhás emberre néztek.

Egyik Mars-lakó elörelépett, és meghajolt: - Mr. Uuu vagyok - mondta.

- Én pedig Jonathan Williams kapitány vagyok New York városából, a Földről - mondta a kapitány közönyösen.

A csarnok valósággal robbant!

A tetőgerendák megremegtek a kiáltásoktól és éljenzéstől. Az emberek előrerohantak, boldogan hadonásztak, ujjongtak, felborították az asztalokat, tülekedtek, körülrajzották, és megragadták a négy földi embert, egyszerre a vállukra emelték őket. Hatszor körülnyargaltak velük a termen, hat teljes, csodálatos kört futottak, ugrándoztak, összekapaszkodtak, énekeltek.

A földi emberek annyira elámultak, hogy egy teljes percig lovagoltak a hullámzó vállakon, mielőtt egymásra nevettek és rikongatni kezdtek.

- Hahó! Ez már másképp hangzik! - Ez az igazi! Fiúk! Hej! Hó! Juhé!

Elragadtatva integettek egymásnak. Karjukat a levegőbe dobálták, úgy tapsoltak. - Hej!

- Hurrá! - kiáltotta a tömeg.

Végül a földi embereket egy asztalra állították. A kiáltozás elhalt.

A kapitány majdnem könnyezett: - Köszönjük! Ez igazán jólesett.

- Beszéljenek magukról - javasolta Mr. Uuu. A kapitány a torkát köszörülte.

A hallgatóságból "ó!" és "a!" kiáltások törtek fel, rníg a kapitány beszélt. Bemutatta a legénységét, mindegyik mondott egy kis beszédet, és zavartan köszöngették a dörgő tapsot.

Mr. Uuu a kapitány vállát veregette: - Nagyon jó még valakit látni a Földről. Én is a Földről jöttem.

- Mit mondott?!

- Sokan vagyunk itt a Földről.

- Maguk? A Földről? - A kapitány bámult. - Hát ez hogy lehet? Rakétával jöttek? Hát már évszázadok óta van űrhajózás? - Hangjában csalódás rezgett. - Melyik. . . melyik országból való?

- Tuicreolból. Testem szellemlénye útján jöttem évekkel ezelőtt.

- Tuicreol? - A kapitány ízlelgette a szót. -- Nem ismerem ezt az országot. És micsoda a test szellemlénye?

- És Rrr kisasszony ott, ő is a Földről való. . . igaz, Rrr kisasszony?

Rrr kisasszony bólintott, és furcsán nevetett. - És Mr. Www és Mr. Qqq és Mr. Vvv is!

- Én a Jupiterről jöttem- jelentette ki egy férfi, és kidüIlesztette a mellét.

- Én meg a Saturnusról - mondta egy másik, és szemel furfangosra csillogott.

- Jupiter. . . Saturnus. . . - mormolta pislogva a kapitány.

Most nagy csend támadt, az emberek álldogáltak és üldögéltek az asztaloknál, amelyek bankettasztalnak furcsán üresnek látszottak. Sárga szemük izzott, arccsontjuk alatt árnyékok sötétültek. A kapitány most vettel észre, hogy nincs ablak ; úgy látszott, a fény a falból szűrődik. Ajtó csak egy volt.

A kapitány felnyögött: - Valami itt nincs rendjén. Hol van a Földön ez a Tuicreol? Amerikához közel?

- Mi az az Amerika?

- Még nem hallott Amerikáról? Azt mondja, a Földről jött, és ezt nem tudja?

Mr. Uuu haragosan húzta ki magát. - A Föld a tengerek hazája, és nincs rajta más, csak tenger. Nincs szárazföld. Én a Földről jöttem, és tudom.

- Egy pillanat. - A kapitány hátradőlt. - Ön olyan, mint egy született Mars-lakó. Sárga szem. Barna bőr.

- A Föld csupa dzsungel - mondta Rrr kisasszony büszkén. - Én Orriból jöttem, a Földről, az ezüstből épült civilizációból . . .

A kapitány körbefordult, úgy nézte előbb Mr. Uuu-t, aztán Mr. Www-t és Mr. Zzz-t és Mr. -Nnn-t és Mr. Hhh-t és

Mr. Bbb-t. Látta, amint sárga szemük csillog és kihuny a fényben, ahogyan pupillájuk összehúzódik, majd kitágul. Kilelte a hideg. Végül embereihez fordult, és mogorván rájuk nézett:

- Kitalálták már, hogy mi ez?

- Micsoda, kapitány úr?

- Nem ünneplés - felelte a kapitány fáradtan. - Nem bankett. Ezek itt nem a kormányt képviselik. Szó sincs meglepetésszerű fogadásról. Nézzék a szemüket. Figyeljenek csak.

Senki sem szólt. Csak a szemek mozdultak lassan és fehéren a zsúfolt teremben.

- Most már értem --- a kapitány hangja nagyon messziről jött-, mért adtak nekünk cédulákat és küldözgették egyiktől a másikhoz, míg eljutottunk Mr. Iii-hez, aki ide küldött bennünket. . . Végül a folyosón, egy kulccsal, hogy nyissuk ki és zárjuk be az ajtót. És most itt vagyunk. . .

- Hol vagyunk, kapitány úr?

A kapitány sóhajtott: - Az őrültekházában.

Éjszaka volt. A nagy, csendes csarnokban tompán és nyugodt fénnyel világítottak az áttetsző fal rejtett fényforrásai. A négy földi ember egy asztalnál ült, sápadt fejüket összedugták, ahogy suttogtak. A padlón férfiak és nők kuporogtak. A sötét sarkokban izegtek-mozogtak, egy-egy magányos férfi vagy nő gesztikulált. Félóránként a kapitány egy-egy embere az ezüst ajtót próbálgatta, azután visszatért az asztalhoz.

- Nincs mit tenni, uram. Alaposan bezárták.

- Azt hiszik, hogy valóban őrültek vagyunk, kapitány úr?

- Biztos. Ezért nem volt semmi felhajtás a fogadásunkra. Egyszerűen úgy bántak velünk, mintha abban szenvednénk, ami nálunk gyakori és ismétlődő pszichózisnak számít. - A körülöttük alvó sötét alakok felé intett. - Paranoiások egytől egyig. Milyen fogadtatást rendeztek! - Egy pillanatig kis tűz lobbant és hunyt ki szemében. - Azt hittem, hogy ez a mi igazi fogadtatásunk. Az üdvrivalgás, az éneklés, a beszédek. . . Nagyon szép volt, igaz? Már amíg tartott.

- Meddig fognak itt bennünket, uram?

- Míg be nem bizonyítjuk, hogy nem vagyunk őrültek.

- Könnyű feladat.

- Remélem.

- Nem hangzik határozottan, uram!

- Nem is. Nézz csak oda a sarokba.

Egy férfi guggolt ott egyedül a sötétben. Szájából kék lángot bocsátott ki, amely egy kicsi, meztelen nővé alakult. A figura hajladozott a levegőben, a kobaltfényű párában, suttogva és sóhajtozva.

A kapitány a másik sarok felé intett. Ott egy nő állt, és változtatta alakját. Előbb kristályoszlopba ágyazódott, azután arany szoborrá vált, végül fényes cédruspálcává, és megint nővé.

Körös-körül az éjféli csarnokban az emberek vékony, lila lángokkal zsonglőrködtek, átváltoztak és átalakultak, mert az éjszaka a változások és megpróbáltatások ideje.

- Mágusok, boszorkányok - suttogta az egyik földi ember. - Nem, csak hallucináció. Átvetítik ránk az őrültségüket

úgy, hogy mi is látjuk hallucinációikat. Telepátia. Autoszuggesztió és telepátia.

- Ez aggasztja, kapitány úr?

- Igen. Ha a hallucinációk ilyen reálisnak tűnhetnek nekünk vagy bárkinek; ha a hallucináció ilyen ragályos, és majdnem hihető, akkor ne csodálkozzunk, hogy bennünket is pszichopatáknak néztek. Ha az a férfi kis, kék tűznőket jelenít meg, és az a nő oszloppá változik, természetes, ha a normális Mars-lakók azt hiszik, hogy mi is a képzeletünkkel jelenítjük meg az űrhajót.

- Aha - mondták emberei a sötétben.

Körülöttük az óriási csarnokban kék lángok gyúltak, lobogtak és kihunytak. Kis, vörös homokszemdémonok futkároztak az alvók fogai között. Némelyik nő síkos kígyóvá változott. Csúszómászók és barmok szaga terjengett.

Reggelre mindenki frissnek, kipihentnek és normálisnak látszott. Sem lángokat, sem démonokat nem láttak a teremben. A kapitány és emberei az ezüst ajtónál várakoztak remélve, hogy kinyílik.

Mr. Xxx körülbelül négy óra múlva érkezett. Gyanították, hogy az ajtón kívül állt, és legalább három órát hallgatózott, míg végül belépett, intett, és egy kis irodába vezette őket.

Kedélyesen mosolygott, ha hinni lehetett álarcának, mert erre nem is egy mosolyt festettek, hanem legalább hármat. Az álarc mögött a hang már nem a mosolygó pszichológus hangja volt. - No, lássuk, mi a baj?

- Ön azt hiszi, őrültek vagyunk, pedig nem vagyunk - mondta a kapitány.

- Ellenkezőleg: én nem hiszem, hogy maguk mindnyájan őrültek. - A pszichológus egy kis pálcával a kapitányra mutatott. - Nem. Csak maga, uram. A többiek másodlagos hallucinációk.

A kapitány a térdére csapott. - Szóval, ez az! Ezért nevetett Mr. Iii, mikor megkérdeztem, hogy az embereim is aláírják-e a papírokat!

- Igen, Mr. Iii elmesélte. - A pszichológus nevetett mosolygó, faragott álarcszája alatt. - Jó tréfa. Hol is tartottam? Igen, másodlagos hallucinációk. Jönnek hozzám asszonyok, akiknek a füléből kígyók másznak elő. Mire meggyógyítom őket, a kígyók eltűnnek.

- Örülni fogunk, ha meggyógyít bennünket. Tessék, rajta.

Mr. Xxx meglepődött. - Szokatlan. Kevés ember akar meggyógyulni. Tudnia kell, hogy a gyógymód drasztikus. - Gyerünk csak azzal a gyógymóddal. Biztos, hogy mindnyájunkat épelméjűnek talál majd.

- Hadd ellenőrizzem a papírjait, hogy biztosan rendben vannak-e a kúrához. - Átlapozott egy dossziét. - Igen. Tudja, az ilyen esetek, mint az öné, speciális kúrát igényelnek. Azok ott, a csarnokban: csupa szimpla eset. De meg kell mondanom, ha valaki már ilyen messzire jutott a primer, szekunder, auditorikus, olfaktorikus és labiális hallucinációkban, valamint taktilikus és optikai fantaziálásban, az már nagyon nehéz eset. Kénytelenek vagyunk az euthanasiához folyamodni.

A kapitány üvöltve felugrott. - Idefigyeljen! Ebből elegünk van már! Vizsgáljon meg, kopogtassa a térdünket, ellenőrizze a szívünket, gyakoroltasson és kérdezzen.

- Szabadon beszélhet.

A kapitány egy óráig dühöngött. A pszichológus figyelte.

- Hihetetlen - álmélkodott. - A legrészletesebb álomfantázia, amit életemben hallottam.

- Az isten verje meg, megmutatjuk magának a rakétahajónkat! - üvöltötte a kapitány.

- Szeretném látni. Manifesztálni tudja ebben a szobában?

- Ó, hogyne. Ott van a maga dossziéjában, az R betűnél. Mr. Xxx komolyan keresgélt a dossziéban. Azután csettintett, és ünnepélyesen becsukta a dossziét. - Mért mondta, hogy nézzem meg? A rakéta nincs ott.

- Persze hogy nincs, maga idióta. Tréfáltam. Tréfálkoznak az őrültek?

- Az ember találkozik különös humorérzékkel is. No, vezessen a rakétájához. Szeretném látni.

Dél volt. Melegen tűzött a nap, mikor a rakétához értek. - Tehát. - A pszichológus a hajóhoz lépett, és megkopogtatta. Tompán kongott. - Bemehetek? - kérdezte ravasz képpel.

- Bemehet.

Mr. Xxx bement, és hosszú ideig bent maradt.

- Ki az Isten hallott ilyen bőszítő hülyeségeket? - A kapitány várakozás közben egy szivart rágott. - Két krajcárért visszamennék haza, és megmondanám az embereknek, hogy fütyüljenek a Marsra. Micsoda gyanakvó banda!

- Úgy látom, itt a lakosság jókora része őrült lehet, kapitány úr. Nyilván azért bizalmatlanok.

- Mégis, ez az egész átkozottul idegesítő.

A pszichológus félóra kotorászás, kopogtatás, hallgatózás, szagolgatás és ízlelgetés után felbukkant a hajóból.

- No most már elhiszi? - ordított a kapitány, mintha süketnek beszélne.

A pszichológus becsukta szemét, és vakarta az orrát. - Ez az érzéki hallucinációnak és a hipnotikus szuggesztiónak a leghihetetlenebb példája, amivel valaha is találkoztam. Végigvizsgáltam a "rakétáját", ahogyan maga nevezi. - Megkopogtatta a hajó burkolatát: - Hallom. Auditorikus fantázia. - Mélyet lélegzett. - Érzem a szagát: olfaktorikus hallucináció érzéki telepátiával indukálva. - Megcsókolta a hajót. - Ízlelem. - Labiális fantázia! - Megrázta a kapitány kezét. - Engedje meg, hogy gratuláljak. Maga egy pszichotikus zseni! Igen, igen, tökéletes munka. A pszichotikus képzeleti élet proiciálása egy másik ember agyába telepatikus úton, és a hallucinációk eredeti intenzitásukbani fenntartása... majdnem lehetetlen feladat. Azok az emberek ott a házban többnyire vizuális vagy legfeljebb együttes vizuális és auditorikus fantáziákat kombinálnak. Maga az egész konglomerátumot egyensúlyban tartja. A maga őrültsége elragadóan tökéletes!

- Az én őrültségem? - A kapitány elsápadt.

- Igen, igen, csodálatos őrültség! Fém, gumi, gravitációs készülékek, élelmiszer, ruhák, üzemanyag, fegyverek, létrák, szögecsek, csavarok, kanalak. Tízezer különféle tételt számoltam össze a járművén. Ilyen komplexet még sohasem láttam. Még árnyékok is voltak a priccsek alatt, és minden alatt! Ilyen akaratkoncentrációt! És mindennek, bárhogy és bármikor vizsgáltam, szaga volt, szilárdsága, íze, hangja. Hadd öleljem meg. . .

Végül hátralépett: - Ezt beveszem a legnagyobb monográfiámba! Jövő hónapban előadást tartok a Mars Akadémián. Nézze meg magát! Hiszen még a szeme színét is megváltoztatta sárgáról kékre, a bőrét barnáról rózsaszínűre! És ezek a ruhák! És a keze: öt ujja van hat helyett! Biológiai metamorfózis felborult pszichológiai egyensúly következtében. És a három barátja. . .

Elővett egy kis pisztolyt. - Gyógyíthatatlan, természetesen. Maga szerencsétlen, csodálatos ember. Boldogabb lesz holtan. Akar valamit mondani még utoljára?

- Álljon meg, az istenért! Ne lőjön!

- Maga szomorú teremtés. Megszabadítom a nyomorúságtól, mely odáig hajtotta, hogy ezt a rakétát és ezt a három embert elképzelje. Rendkívül épületes lesz látni, hogyan tűnnek el barátai és a rakétája, ha magát megöltem. Nagyszerű tanulmányt írok a neurotikus képek szétoszlásáról annak alapján, amit itt ma észlelni fogok.

- Én a Földről jöttem. A nevem Jonathan Williams, és ezek...

- Igen, igen, tudom - csitította Mr. Xxx, és elsütötte a pisztolyát.

A kapitány golyóval a szívében elesett. A másik három ember felordított.

Mr. Xxx meghökkenten bámulta őket. - Hát ti még éltek? Ez csodálatos! Időben és térben tartós hallucinációk! - Rájuk szegezte pisztolyát. - No, majd én oszlásba ijesztelek benneteket!

- Ne! - kiáltott a három ember.

- Auditorikus apelláció, noha a páciens már exitált - szögezte le Mr. Xxx, és lelőtte a három embert.

Ott feküdtek a homokon érintetlenül, mozdulatlanul. Megrugdosta őket. Azután a hajót kezdte kopogtatni. - Marad! És ők is maradnak! - Újra és újra belelőtt a hullákba. Azután hátralépett. A mosolygó álarc leesett az arcáról.

A kis pszichológus arca lassanként elváltozott. Leesett az álla. A pisztoly kihullott a kezéből. Szeme tompán, üresen fénylett. Vakon tapogatózott körbe-körbe. A holttesteken babrált, szája nyállal telt meg.

- Hallucinációk - motyogta eszelősen. - Íz. Látás. Szag. Hang. Tapintás. - Gesztikulált, szeme kidülledt, szája habzott. - Tűnjetek el! - kiáltott a holttestekre. - Tűnj el! - sikoltotta a hajónak. Megvizsgálta reszkető kezét. - Elkaptam! - suttogta vadul. - Átragadt rám. Telepátia. Hipnózis. Most én vagyok őrült. Rám ragadt. Hallucinációk minden érzékelhető formában. -- Megállt és reszketeg kézzel a pisztoly után kotorászott. -- Egyetlen gyógymód van csak. Egyetlen, amitől eltűnnek.

Lövés dörrent. Mr. Xxx a földre zuhant.

A négy holttest ott feküdt a napon. Mr. Xxx ott feküdt, ahova esett.

A rakéta ott hevert a napsütötte dombon, és nem tűnt el. Mikor a városiak napnyugtakor megtalálták a rakétát, kíváncsian találgatták, hogy mi lehet. Senki sem tudta, így eladták az ócskásnak, és elvontatták, hogy feldarabolják mint ócskavasat.

Egész éjszaka esett az eső. Másnap szép meleg idő volt.