RAY BRADBURY: MARSBÉLI KRÓNIKÁK
2000. ÁPRILIS. A HARMADIK EXPEDÍCIÓ
A hajó leszállt az űrből. A csillagokból jött és a fekete sebességekből és a csillogó mozgásokból és az űr néma öbleibő1. Új hajó volt, testében tüzet hordott és fémcelláiban embereket, és teljesen csendben haladt, tüzesen és melegen. Tizenhét ember volt benne és a kapitány. Az ohiói repülőtéren kiáltozott és a napfény felé hadonászott a tömeg, a rakéta pedig a hő és a szín hatalmas virágait okádta, és kifutott az űrbe - a harmadik expedíció a Mars felé.
Most a fém biztonságával lassított a Mars légkörének felső régióiban. Még most is maga volt a szépség és az erő. Úgy úszott az űr éjszakai vizeiben, mint egy sápadt tengeri leviatán; elhagyta az öreg Holdat és tovább, tovább: belevetette magát az egyik semmiből a másikba. Az emberek verődtek, dobálódtak, tengeribetegek lettek, majd ismét meggyógyultak egyik a másik után. Egy férfi meghalt, de a többi tizenhat a kabinok vastag üveglencséire nyomta arcát, és tágra nyílt szemmel figyelte, hogyan emelkedik a magasba a Mars.
- A Mars ! - kiáltotta Lustig, a navigációs tiszt.
- A jó öreg Mars! - mondta Samuel Hinkston, az archeológus.
- Rendben van - mondta John Black kapitány.
A rakéta zöld pázsitra ereszkedett. Kint a pázsiton vasból öntött szarvas. Feljebb a zöldben egy magas, viktoriánus barna ház ragyogott a napfényben, nagy nyugalomban; csupa gipszciráda és rokokó minta, kék, rózsaszín, sárga és zöld színes üveg. A verandán pihés muskátlik, a mennyezetbe erősített kampókon öreg hinta lengett az enyhe szélben. A ház ormán kupola ékeskedett ólomkeretes rombuszablakokkal és süvegtetővel. Az utcai ablakon át kottatartó látszott, rajta a Szép Ohio című darab kottája.
A rakéta körül négy irányban terült el a kisváros zölden és mozdulatlanul a marsbeli tavaszban. Fehér házak és piros téglaházak; magas hársfák susogtak a szélben és magas juharfák és vadgesztenyefák. És templomtornyok néma, aranyozott harangokkal.
Az emberek kinéztek a rakétából, és ezt látták. Azután agymásra néztek, és azután megint kinéztek. Könyök könyököt ért, úgy álluk meglepetten, s úgy látszott, hirtelen elakadt a lélegzetük. Elsápadtak.
- A pokolba is - suttogta Lustig, és megdörzsölte az arcát dermedt ujjaival. - A pokolba is.
- Ezt egyszerűen nem hiszem - mondta Samuel Hinkston.
- Úristen - mondta John Black kapitány.
A vegyész jelentette: - Kapitány úr, a levegő ritka a lélegzéshez, de elég oxigén van benne. Biztonságos.
- Akkor kimegyünk - mondta Lustig.
- Várjunk - mondta John Black kapitány. - Honnan tudjuk, hogy mi ez?
- Egy kisváros, ritka, de lélegezhető levegővel, uram.
- És éppen olyan kisváros, mint a földi városok - mondta Hinkston, az archeológus. - Hihetetlen. Nem létezik, és mégis így van.
John Black kapitány tehetetlenül nézett rá.
- Azt gondolja, Hinkston, hogy a két bolygó fejlődése egyidejű és pontosan egyirányú lehetett?
- Sohasem hittem volna, uram.
Black kapitány a kajütablaknál állt.
- Nézzen oda. Muskátli. Nemesített növény. Ezt a változatát a Földön is csak ötven éve ismerik. Gondolja meg, hány ezer év szükséges a növények kialakulásához. És aztán mondja meg, logikus-e, hogy a Mars-lakóknál is legyenek először ólomkeretes ablakok, másodszor kupolák, harmadszor verandai hinták, negyedszer egy hangszer, ami zongorának látszik, és valószínűleg zongora is, és ötödször: ha jól megnézi ezzel a távcsővel, logikus-e, hogy egy marsbeli zeneszerző komponáljon egy darabot, melynek címe elég különös módon az, hogy "Szép Ohio"? Ami azt jelentené, hogy a Marson van egy Ohio folyó!
- Hát persze! Williams kapitány! - kiáltotta Hinkston. - Hogyhogy?
- Williams kapitány és három főnyi legénysége, vagy Nathaniel York és a társa. Ez a magyarázat.
- Ez abszolút semmit sem magyaráz meg. Amennyire megállapíthattuk, a York-expedíció felrobbant aznap, amikor elérte a Marsot, York és kísérője elpusztult. Ami Williamset és három társát illeti, hajójuk az érkezésük másnapján robbant fel. Legalábbis rádiójuk adása akkor szakadt meg. Lehetetlen, hogy ha életben maradtak, ne kerestek volna ezután érintkezést velünk. És különben is, a York expedíció csak egy éve ért ide, Williams és emberei pedig valamikor tavaly augusztusban szálltak le itt. Ha feltételezzük is, hogy még élnek, építhettek-e ilyen rövid idő alatt, még akár agy zseniális Mars-lakófaj segítségével is, egy ilyen várost, méghozzá egy ilyen régi várost? Nézze csak ezt a várost: hiszen legalább hetven éve kell, hogy itt álljon. Nézze a veranda korlátját ; nézze a fákat : legalább százévesek mind! Nem, ez nem lehet York műve, sem Williamsé. Ez valami más. És nem tetszik nekem. És nem hagyom el a hajót, amíg nem tudom, hogy ez mi.
- Egyébként is - mondta Lustig, és bólintott - Williams és legénysége, és York is, a Mars túlsó oldalín szállt le. Nagyon vigyáztunk arra, hogy mi az ellenkező oldalon szálljunk le.
- Pontosan. Számoltunk azzal, hogy Yorkot és Williamset esetleg egy ellenséges marsbeli törzs megölte, ezért utasítást kaptunk, hogy egy távolabbi régióban szálljunk le, megelőzendő, hogy az ilyen katasztrófa megismétlődjék. Ezért vagyunk itt, egy olyan helyen, amennyire én tudom, melyet Williams és York sohasem láttak.
- Az ördögbe is - mondta Hinkston -, én ki akarok menni ebbe a városba, kapitány úr. . . engedelmével. Lehetséges, hogy naprendszerünkben minden bolygón hasonlók a gondolati sablonok, a civilizációs grafikonok. Lehet, hogy korunk legnagyobb pszichológiai és metafizikai felfedezésének küszöbén állunk!
- Hajlandó vagyok várni egy percet - mondta John Black kapitány.
- Kapitány úr, lehetséges, hogy egy olyan jelenséget szemlélünk, amely első ízben bizonyítja abszolút módon Isten létét !
- Mr. Hinkston, számos ember megőrizte hitét ilyen bizonyíték nélkül is.
- Magam is, kapitány úr. De bizonyos, hogy egy ilyen város nem jöhetett létre isteni beavatkozás nélkül. A részletek! Olyan érzéssel tölt el az egész, hogy nem tudom, nevessek-e vagy sírjak?
- Egyiket se, míg meg nem tudjuk, mivel állunk itt szemben.
- Szemben? - vágott közbe Lustig. - Semmivel sem állunk szemben, kapitány úr. Ez itt egy rendes, nyugodt, árnyas városka, nagyon hasonló ahhoz a régimódi városhoz, ahol születtem. Nekem bizony tetszik.
- Mikor született maga, Lustig?
- Kilencszázötvenben, kapitány úr.
- És maga, Hinkston?
- Ötvenötben, kapitány úr. Grinnellben, Iowa államban. És ez a hely szakasztott a szülővárosom.
- Hinkston, Lustig, én az apjuk lehetnék. Pont nyolcvanéves vagyok. 1920-ban születtem Illinoisban, és Isten kegyelméből és a tudomány jóvoltából, amely ötven éve egyes öreg embereket képes megfiatalítani, itt vagyok a Marson, és semmivel sem vagyok fáradtabb, mint bárki, de sokkal-sokkal gyanakvóbb. Ez a város túlságosan békés és csendes, és annyira hasonlít Green Bluffhoz Illinoisban, hogy egyszerűen megrémít. Túlságosan hasonlít Green Bluffhoz. - A rádióshoz fordult. - Jelentsen a Földnek. Mondja meg, hogy leszálltunk. Ez minden. Mondja meg, hogy részletes jelentést holnap küldünk.
- Igenis, kapitány úr.
Black kapitány kinézett a rakéta kajütablakán, és arca, amely nyolcvanéves ember arca volt, egy negyvenes férfi arcának látszott. - Megmondom, hogy mit csinálunk, Lustig: Maga; Hinkston meg én megnézzük a várost. A többiek a fedélzeten maradnak. Ha bármi történik, ők elmenekülhetnek. Három ember kisebb veszteség, mint az egész hajó. Ha valami baj történik, a legénység figyelmeztetheti a következő rakétát. Az Wilder kapitány rakétája lesz, azt hiszem, és kilövése karácsonykor esedékes. Ha van ellenséges elem a Marson, jól fel kell fegyvereznünk a következő rakétát.
- Nekünk is van elég. Valóságos arzenált hoztunk magunkkal.
- Szóljon az embereknek, készenlét az ágyúknál. Gyerünk, Lustig, Hinkston.
A három ember kisétált a hajó leeresztett hídján.
Gyönyörű tavaszi nap volt. Feketerigó ült egy virágzó almafán, és szüntelenül énekelt. Fehér szirmok zuhataga hullott, amikor a szél megérintette a zöld ágakat; és a virágillat megtöltötte a levegőt. Valahol a városban zongorázott valaki, és a zene lágyan, álmosan hullámzott. A dal a Szép álmodozó volt. Másutt egy fonográf csikorgó, kopott lemezén Harry Lauder énekelte a Csavargás a szürkületben-t.
A három ember állt a hajó mellett. Szívták, kapkodták a ritka, nagyon ritka levegőt, és lassan mozogtak, hogy ki ne fárasszák magukat.
Most a fonográf ezt a lemezt játszotta:
Ó, add nekem a júniusi éjszakát,
a sápadt hold, fényt és magad . . .
Lustig reszketni kezdett. Samuel Hinkston ugyancsak. Az ég derűs és nyugodt volt, víz csobogott valahol egy patakmeder hűs szikláin az árnyas fák tövében. Valahol ló dobogott, szekér csörömpölt nagyokat zökkenve a kövezeten.
- Uram - mondta Samuel Hinkston -, a rakétaösszeköttetés a Marssal feltétlenül az első világháború előtti években kezdődött.
- Dehogy is.
- Másképp mivel magyarázza a házakat, a vasszarvast, a zongorákat, a zenét? - Hinkston rábeszélően megfogta a kapitány könyökét, és a kapitány arcába nézett. - Mondjuk, hogy akadtak emberek 1905-ben, akik gyűlölték a háborút, és titokban összebeszéltek néhány tudóssal, építettek egy rakétát, és eljöttek ide a Marsra. . .
- Ugyan, Hinkston, hová gondol?
- Miért ne? 1905-ben még egészen más volt a világ; sokkal könnyebben meg lehetett őrizni a titkot. . .
- De ilyen bonyolult dolgot, mint a rakéta, nem, azt nem lehetett volna titokban tartani.
- És ideköltöztek, és a házak, melyeket építettek, természetesen hasonlítanak a földi házakhoz, mert magukkal hozták a földi kultúrát.
- És azóta itt élnek? - kérdezte a kapitány.
- Igen. Békében és nyugalomban. Lehet, hogy többször is fordultak, áthoztak egy kis városra való embert, azután leálltak, nehogy felfedezzék őket. Ezért látszik ez a város olyan régimódinak. Én nem látok itt semmit, ami a húszas évek után létesült volna. Vagy lehet az is, kapitány úr, hogy a rakétautazás régebben kezdődött, mint gondoljuk. Lehet, hogy már évszázadokkal ezelőtt elkezdték a Föld valamelyik részén, és az a kevés ember, aki a Marsra jött, titokban tartotta, és csak hellyel-közzel látogattak a Földre.
- Maga úgy mesél, hogy majdnem hihető.
- Csak így lehetett. Itt a bizonyíték a szemünk előtt, csak néhány embert kell találnunk, és mindez bebizonyosodik. A sűrű, zöld fűben elhalt lépéseik zaja. Frissen kaszált széna illata érzett. John Black kapitány akarata ellenére úgy érezte, hogy nagy-nagy békesség száll reá. Harminc éve nem volt már kisvárosban, és a tavaszi méhek zümmögése megnyugtatta és elringatta, és a látvány frissessége balzsam volt lelkének.
Beléptek a verandára. Tompán visszhangoztak lábuk alatt a deszkapallók, míg a rácsos ajtóhoz értek. Bent
gyöngyfüggöny fedte a hall bejáratát, és egy kristálycsillárt láttak, és a falon egy aranykeretes Maxfield Parrish-festményt, egy kényelmes karosszék fölött. A ház az öregség illatát és a padlás illatát és a végtelen nyugalom illatát árasztotta. Hallani vélték a jég koccanását egy limonádés pohárban. Valahol egy távoli konyhában valaki hideg ebédet készített a nagy meleg miatt. Valaki dúdolt magas, kellemes hangon. John Black kapitány becsöngetett.
Finom, könnyű léptek közeledtek a hallból, és egy kedves arcú, negyven év körüli hölgy nézett rájuk. Olyan ruhában volt, amilyet 1909 körül viselhettek.
- Óhajtanak valamit? - kérdezte.
- Bocsánat - mondta Black kapitány bizonytalanul. -- Mi tulajdonképpen. . . azaz, ha lenne olyan szíves. . . - Elhallgatott. Az asszony sötét, tűnődő szemmel pillantott rá.
- Talán árulnak valamit. . . ? - kérdezte.
- Nem, várjon! - kiáltotta a kapitány. - Milyen város ez?
Az asszony tetőtől talpig végigmérte. -- Hogy érti, hogy milyen város? Itt van egy városban, és nem tudja a nevét?
- Idegenek vagyunk itt - szólt fáradtan a kapitány.
- Szeretnénk tudni, hogyan került ide ez a város, és hogyan került ide maga.
- Maguk talán népszámlálók?
- Nem.
- Mindenki tudja -- mondta az asszony --, hogy a város 1868-ban épült. Ez valami vicc?
- Dehogyis vicc! - kiáltotta a kapitány. - A Földről jöttünk.
- Úgy érti, hogy a földből? - csodálkozott az asszony.
- Nem, hanem a harmadik bolygóról, a Földről, egy űrhajón. És leszálltunk itt, a negyedik bolygón, a Marson. . .
- Ez itt - magyarázta az asszony, mintha gyerekhez beszélne - Green Bluff város, Illinois államban, az amerikai kontinensen, amelyet az Atlanti- és a Csendes-óceán határol, azon a helyen, amelyet néha világnak, néha Földnek mondanak. Most pedig menjenek isten hírével.
Végigsietett a hallon, ujjait végigfuttatta a gyöngyfüggönyön.
A három ember egymásra nézett.
- Törjük be a rácsos ajtót - mondta Lustig.
- Nem lehet. Magántulajdon. Jóságos Isten!
Leültek a veranda lépcsőjére.
- Gondolt arra, Hinkston, hogy talán valahogy, valamilyen úton-módon, letértünk a pályánkról, és véletlenül visszakanyarodtunk és a Földön szálltunk le?
- Hogy volna ez lehetséges?
- Nem tudom, nem tudom. Ó, Uramisten, hadd gondolkozzam.
Hinkston megszólalt: - Az út minden mérföldjét ellenőriztük. A műszerek ennyi meg ennyi mérföldet mutattak. Elhagytuk a Holdat, ki az űrbe, és most itt vagyunk. Biztos, hogy a Marson vagyunk.
Lustig is megszólalt: - De tegyük fel, hogy véletlenül eltévedtünk a térben, az időben, a dimenzióban, és most kikötöttünk a harminc vagy negyven évvel ezelőtti Földön.
- Ugyan, Lustig!
Lustig az ajtóhoz ment, becsengetett, és beszólt a hűvös, homályos szobába: - Melyik évben vagyunk?
- Természetesen ezerkilencszázhuszonhatban - válaszolt a hölgy, aki hintaszékben ült, és limonádéját szürcsölgette.
- Hallották? - Lustig vadul a többiekhez fordult. - Ezerkilencszázhuszonhat. Igenis, visszamentünk az időben! A Földön vagyunk!
Lustig leült, és a három embert elárasztotta a gondolat csodája és borzalmassága. Kezük idegesen táncolt a térdükön. A kapitány megszólalt. - Ilyesmire nem számítottam. Ettől kiszalad belőlem a lélek. Hogyan lehetséges ez? Bárcsak magunkkal hoztuk volna Einsteint.
- Hihet valaki nekünk ebben a városban? - kérdezte Hinkston. - Nem túl veszedelmes játékba kezdtünk? Az időre gondolok. Nem volna okosabb egyszerűen felszállni és visszamenni?
- Nem. Nem, amíg nem próbálkoztunk még egy házzal. Odébb mentek három házzal; kis fehér villa volt egy
tölgyfa alatt. - Amíg csak lehetséges, a józan logika híve vagyok - mondta a kapitány. - És nem hiszem, hogy már rábukkantunk volna a dolog nyitjára! Tételezzük fel, Hinkston, amit eredetileg felvetett: hogy a rakétautazás sok évvel ezelőtt megindult. És mikor a földi emberek már jó néhány éve itt éltek, elfogta őket a honvágy a Föld után. Először csak enyhe neurózis volt, azután érett pszichózis. Az őrület fenyegette őket. Ha pszichiáter volna, hogyan oldana meg egy hasonló problémát?
Hinkston elgondolkozott: - Hát igen, azt hiszem, átrendezném a Mars civilizációját, hogy napról napra jobban hasonlítson a Földhöz. Ha volna eszközöm minden egyes növény, minden egyes út, minden tó, sőt akár egy óceán reprodukálására, felhasználnám. Azután valami óriás tömeghipnózissal meggyőznék egy ilyen méretű városban mindenkit, hogy ez valóban a Föld, és egyáltalán nem a Mars.
- Nem rossz, Hinkston. Azt hiszem, jó nyomon járunk. Az asszony abban a házban egyszerűen azt hiszi, hogy a Földön él. Így őrzi meg józan eszét. Ő meg a többi lakos a legnagyobb népvándorlási kísérlet és hipnózis alanyai, amit valaha láthatunk az életben.
- Ez az, uram ! - kiáltott Lustig. - Helyes ! - mondta Hinkston.
- Nos hát - sóhajtott a kapitány -, idáig eljutottunk. Most már jobban érzem magam egy kissé. Így már kicsit logikusabb az egész. Az a duma az időről meg az időutazásról oda-vissza, felfordítja a gyomromat. De ha így van. . . - A kapitány mosolygott. - Igen, igen, úgy látszik, hogy mi itt meglehetősen népszerűek leszünk!
- Ez kérdés - mondta Lustig. - Végül is ezek az emberek, mint a Zarándok Atyák, azért jöttek ide, hogy megszabaduljanak a Földtől. Lehet, hogy nem ugrálnak a boldogságtól, ha meglátnak bennünket. Lehet, hogy elkergetnek, vagy meg akarnak ölni.
- Tökéletesebb fegyvereink vannak. No, itt a következő ház. Bemegyünk.
De alig mentek át a pázsiton, Lustig megtorpant, és a távolba meredt, valahová, a város végébe, túl a csendes, álmos délutáni utcán. - Kapitány úr. . . - kezdte.
- Mi az, Lustig?
- Ó, uram, mit látok. . . - mondta Lustig, és sírva fakadt. Ujjai reszkettek, táncoltak, rángatóztak, arcán csodálkozás, öröm és hitetlenség tükröződött. Úgy látszott, nyomban eszét veszti a boldogságtól. Végignézett az utcán, és futásnak eredt, megbotlott, feltápászkodott, és tovább futott. - Nézzék, nézzék!
- Ne engedjük el! - A kapitány is nekiiramodott. De Lustig már rohant, egyre gyorsabban, és kiáltozott. Befordult az egyik árnyas utcába, és a közepe táján felugrott egy érckakassal díszített ház nagy, zöld verandájára. Verte az ajtót, üvöltözött és sírt, amikor Hinkston és a kapitány utolérte. Ziháltak és lihegtek a futástól a ritka levegőben.
- Nagymami! Nagypapi! - kiáltotta Lustig. Az ajtóban két öregember állt.
- Danid! - Hangjuk öregesen sipított, és kifutottak, ölelgették, a vállát veregették, tipegtek körülötte. - Danid, ó, Danid, hány éve már. . . hogy megnőttél, te gyerek, milyen nagy vagy, fiú... Ó, Danid, kisfiam, hogy vagy?
- Nagymami ! Nagypapi ! - zokogta Danid Lustig. - Remekül néztek ki, igazán ! - (ölelte, forgatta, csókolta őket, rájuk borult és sírt, aztán eltartotta őket magától, úgy nézte a kis öregeket. A nap magasan járt az égen, fújt a szél, a fű zöld volt, a rácsos ajtó tárva-nyitva állt.
- Gyere be, fiú, gyere. Van jeges tea, friss, rengeteg! - Itt vannak a barátaim - Lustig megfordult, hevesen integetett a kapitánynak és Hinkstonnak, és kacagott. - Kapitány, jöjjenek be!
- Jó napot - mondták az öregek. - Kerüljenek beljebb! Danid barátai nekünk is barátaink. Kerüljenek már beljebb.
A régi ház nappalija hűvös volt, és bronzzengésű, hosszan elnyúló hangon egy öreg állóóra ketyegett a sarokban. Puha párnák nagy kanapékon, könyvekkel rakott falak, vastag, rózsamintás szőnyeg, és izzadt kezükben jeges tea, amely szomjas ínyüket hűsítette.
- Egészségünkre! - Nagymami porcelán fogaihoz koccintotta poharát.
- Mióta vagytok itt, nagymami? - kérdezte Lustig.
- Amióta meghaltunk - mondta nagymami kedvesen.
- Amióta. . . mit?! - John Black kapitány letette a poharát.
- Igen -- bólintott Lustig. - Már harminc éve, hogy meghaltak.
- És maga nyugodtan ül! - kiáltotta a kapitány.
- Csitt! - intett az öregasszony ragyogó arccal. - Kicsoda maga, hogy ilyeneket kérdez? Itt vagyunk. Mi az élet egyáltalán? Ki cselekszik a mit, miért, és hol kedvéért? Mindössze annyit tudunk, hogy itt vagyunk, megint élünk, és nem kérdezősködünk. Kaptunk még egy lehetőséget. - Odatipegett és a csuklóját nyújtotta. - Tessék, fogja meg. - A kapitány megérintette. - Szilárd, ugye? - kérdezte. A kapitány bólintott. - No látja - mondta nagymami diadalmasan. - Minek annyit kérdezősködni?
- Hát - szólalt meg a kapitány -, egyszerűen sosem hittük volna, hogy a Marson ilyesmit találunk.
- És íme, ezt találták. Merem állítani, hogy minden bolygón rengeteg dolog vall Isten beláthatatlan útjaira.
- Ez a mennyország? - kérdezte Hinkston.
- Badarság, dehogyis az. Ez is egy világ, és mi kaptunk még egy lehetőséget. Senki sem magyarázta meg, hogy miért. Igaz, azt sem magyarázta meg senki, hogy miért éltünk a Földön. Úgy értem, hogy a másik Földön. Ahonnan maguk jöttek. Honnan tudhatnánk, hogy nem volt-e egy másik annak előtte is?
- Jó kérdés - mondta a kapitány.
Lustig nagyszüleire mosolygott. - De jó, hogy látlak benneteket, istenem, de jó!
A kapitány felállt. - Mennünk kell. Köszönjük a teát.
- De, ugye, visszajönnek? - kérdezték az öregek. - Ma este vacsorára?
- Megpróbáljuk, ha lehetséges; köszönjük szépen. Sok a dolgunk. Embereim a rakétánál várakoznak, és. . . Megakadt. Az ajtó felé nézett, meghökkent.
A napfényes messzeségből hangzavar, kiáltozás, nagy ováció hallatszott.
- Mi történt? - kérdezte Hinkston.
- Mindjárt megtudjuk. - És John Black kapitány kirobbant az ajtón, és végigfutott a zöld gyepen, ki a marsbeli városka utcájára.
Megállt, és a rakétát nézte. Tárva-nyitva álltak az ajtók, és emberei integetve tódultak kifelé. Emberek gyűltek a rakétához, és a legénység ott forgolódott, beszéltek, nevettek, kezeket ráztak: A tömeg táncra perdült: A legénység szétszéledt. A rakéta üresen és elhagyottan állt.
Rezesbanda csinnadrattája robbant a napfényben, vidám melódiát harsogtak az égnek emelt kürtök és trombiták. Dobok puffantak, sípok sivítottak. Aranyszőke kislányok ugrabugráltak, kisfiúk sikongtak. Kövér férfiak tízcentes szivarokat osztogattak. A polgármester szónokolt. Azután a legénység minden egyes tagja, egy anyával egyik karján, egy apával vagy nővérrel a másikon, eltűnt az utcák kis villáiban vagy nagy lakóházaiban.
- Állj ! - kiáltotta Black kapitány. Az ajtók becsapódtak.
A hőség nőtt a tiszta, tavaszi égben, és már minden csendes volt. A rezesbanda nagy csinnadrattával befordult az egyik sarkon, a rakéta ott csillogott-villogott egyedül a napsütésben.
- Otthagyták! - mondta a kapitány. - Otthagyták a. hajót, ezt tették! Istenemre! Megnyúzom őket! Parancsuk volt!
- Kapitány úr - mondta Lustig -, ne legyen túl szigorú hozzájuk. Mind a rokonaik és barátaik voltak.
- Ez nem mentség!
- Képzelje el, kapitány úr, mit éreztek, mikor ismerős arcokat láttak a hajó körül!
- Parancsuk volt, a fene enné meg!
- De maga mit érzett volna, kapitány?
- Engedelmeskedtem volna a parancsnak. . . - A kapitány szája tátva maradt.
A Mars napja alatt egy magas, mosolygó, meglepően tiszta kék szemű, huszonhat év körüli fiatalember közeledett hosszú léptekkel a járdán. - John - kiáltotta, és futni kezdett feléjük.
- Mi? - John Black kapitány megingott.
- John, te vén csirkefogó!
A fiatalember odaért, megragadta a kezét, és hátba vágta.
- Te vagy. . . ? - kérdezte Black kapitány.
- Hát persze, mit gondoltál, kicsoda?
- Edward! - A kapitány Lustighoz és Hinkstonhoz fordult, míg az idegen kezét szorongatta. - Edward a bátyám. . Ed, bemutatom az embereimet. Lustig, Hinkston ! A bátyám.
Rázták egymás kezét, végül összeölelkeztek. - Ed! John, te csavargó, te! - Jó színben vagy, Ed, de hát hogy van ez, Ed? Semmit sem változtál azóta! Meghaltál, emlékszem, mikor huszonhat éves voltál, én meg tizenkilenc. Te jó Isten, ennyi éve, és most itt vagy, és. . . Uramisten, hát mi történik itt?
- Mama vár - mondta Edward Black, és vigyorgott.
- Mama?
- És apa is.
- Apa? - A kapitány majdnem hanyatt esett, mintha puskatussal verték volna főbe, gépiesen lépegetett. - Mama és apa élnek? Hol?
- A régi házban, a Tölgyes Domb utcában.
- A régi ház . . . - A kapitány elragadtatva álmélkodott. - Hallották, Lustig, Hinkston?
Hinkston már nem volt ott. Meglátta házukat az utca végén, és rohant. Lustig nevetett. - Na látja, kapitány, hogy mi történt az emberekkel a rakétán. Igazán nem tehetnek róla.
- Igen, igen. - A kapitány lehunyta szemét. - Mire kinyitom a szemem, nem leszel itt. - Kinyitotta. - Mégis itt vagy. Istenem, Ed, milyen klasszul nézel ki!
- Gyerünk, vár az ebéd. Szóltam mamának.
Lustig megszólalt. - Kapitány úr, a nagyszüleimnél leszek, ha szükségi lenne rám.
- Hogyan? Jól van, nagyón jól van, Lustig. Viszlát később.
Edward karon fogta és vitte. - Ott a ház. Emlékszel?
- Ördög, pokol. Ki ér hamarabb a verandához? Futottak. A fák zúgtak Black kapitány feje fölött; a föld zúgott a lába alatt. Látta, hogy Edward Black aranyló alakja elhúz mellette a valóság meghökkentő álmában. Látta, hogy rohanvást közeledik a ház, a rácsos ajtó szélesre tárul.
- Győztem ! - kiáltott Edward.
- Megöregedtem - lihegett a kapitány -, és te fiatal maradtál. Különben is, mindig megvertél, emlékszem.
Az ajtóban ott állt mama rózsásan és gömbölyűen és ragyogó arccal. Mögötte apa őszbe csavarodott hajjal, pipájával a kezében.
- Mama, apa!
Rohant feléjük, fel a lépcsőkön, mint egy kisfiú.
Szép, hosszú délután volt. Befejezték a késői ebédet, üldögéltek a szalonban, és mindent elmesélt nekik a rakétájáról, ők meg bólogattak és mosolyogtak, és mama ugyanaz volt, apa pedig leharapta egyik szivar végét, és elgondolkozva, ahogy szokta, lassan rágyújtott. Vacsorára pulykát ettek, és az idő elrepült. Mikor már csak a tisztára rágott csontok maradtak a tányérokon, a kapitány hitrádőlt, és nagy-nagy elégedettséggel sóhajtott. Az éjszaka előbújt a fák lombja közt, és kezdte színezni az eget, és a lámpák rózsaszín fényudvarban égtek a kedves otthonban. Végig az utca hosszában valamennyi házból zeneszó hallatszott, zongorajáték, ajtók csapódása.
Mama feltett egy lemezt a gramofonra, és táncra perdült John Black kapitánnyal. Most is azt a parfümöt használta, amelyikre John emlékezett, mielőtt apával meghaltak a vasúti szerencsétlenségben. Mama nagyon valóságos volt a karjában, ahogy könnyedén táncoltak a zenére. - Nem esik meg mindennap - mondta mama -, hogy az ember újra lehetőséget kap az életre.
- Reggel felébredek - mondta a kapitány -, és a rakétámban leszek, az űrben, és mindez nem lesz sehol.
- Nem, ne hidd - szólt az anya csendesen. - Ne kételkedj. Isten jó hozzánk. Legyünk boldogok.
- Bocsáss meg, mama.
A lemez egy sziszegő körrel véget ért.
- Elfáradtál, fiam. - Apa felemelte a pipáját. - Vár a régi hálószobád a rézággyal és mindennel.
- De össze kéne szednem az embereimet.
- Minek?
- Minek? Nos, nem is tudom. Valóban, pillanatnyilag nem sok értelme van, azt hiszem. Biztosan vacsoráznak, vagy már lefeküdtek. Egy jó kiadós alvás nem árt nekik.
- Jó éjszakát, fiam. - Mama megcsókolta. - Jó érzés, hogy hazajöttél.
- Nagyon jó érzés.
Otthagyta a szivarfüst, a parfüm, a könyvek és az enyhe fény világát, és felment a lépcsőn, és beszélt, állandóan beszélt Edwarddal. Edward belökte az ajtót, és ott volt a sárga rézágy és a régi kollégiumi zászlócskák és egy nagyon kopott bőrkabát, amit szeretettel simogatott végig. - Ez már sok - mondta a kapitány. - Megbénított és kifárasztott. Annyi minden történt ma. Úgy érzem, negyvennyolc óráig álltam a zuhogó esőben esernyő nélkül, kabát nélkül. Bőrig áztam az érzelmektől.
Edward széttárta a hófehér ágyneműt, és felveregette a párnákat. Kinyitotta az ablakot, és beeresztette az éjszakai jázminillatot. Telehold fénylett; messziről tánc és suttogás nesze hallatszott.
- Ez hát a Mars - szólalt meg a kapitány vetkőzés közben.
- Igen, ez. - Edward hanyagul, könnyed mozdulatokkal vetkőzött, fején át lehúzta az ingét, feltárta aranybarna vállát és izmos nyakát.
Eloltották a villanyt. Az ágyban voltak egymás mellett, mint valamikor régen. . . hány évtizede, is? A kapitány ernyedten feküdt, és hagyta, hogy cirógassa a jázminillatú szellő, mely a csipkefüggönyöket lengette a szoba sötétjében. A fák között a pázsiton valaki felhúzott egy hordozható gramofont, amely most halkan játszotta az Örökké. . . című dalt.
Eszébe jutott Marilyn.
- Marilyn is itt van?
Bátyja, aki az ablakon bevilágító holdfényben kinyújtózkodva feküdt, kis szünet után válaszolt. - Igen. Most nincs a városban. De reggelre itt lesz.
A kapitány lehunyta szemét. - Nagyon szeretném látni Marilynt.
A szoba szögletes és csendes volt, csak a lélegzetük hallatszott.
- Jó éjszakát, Ed.
Szünet. - Jó éjszakát, John.
Békésen feküdt, hagyta gondolatait rajzani. Most szabadult csak a nap benyomásainak terhétől: most módjában volt logikusan gondolkozni. Mindez emóció volt. A rezesbanda játéka, az ismerős arcok. De most . . .
Hogy is történt? - tűnődött. Hogy csinálták? Miért? Mi célból? Isteni beavatkozás? Hát az Isten ennyire törődik gyermekeivel? Hogyan és miért, és mi célból?
Megint végiggondolta a különböző elméleteket, melyeket a délután első hevületében Hinkston és Lustig kiagyaltak. Mindenféle új elmélet hullott át a tudatán, mint megannyi lusta kavics, forogva, tompa fénysugarakat vetve. Mama. Apa. Edward. A Mars. A Föld. Mars. Mars-lakók.
Kik éltek itt, ezer évvel ezelőtt, a Marson? Mars-lakók? Vagy örökké az történt, ami a mai napon?
Mars-lakók. Megismételte magában a szót.
Kis híja felnevetett. Hirtelen a legnevetségesebb elmélet ötlött fel benne. Megborzongott. Nincs értelme töprengeni rajta. Ez valószínűtlen. Ostobaság. Felejtsük el. Nevetséges.
De, gondolta, tételezzük fel. . . Tegyük fel, hogy a Marson Mars-lakók élnek, és látták, hogy közeledik a hajónk, és láttak bennünket a hajóban, és gyűlölnek bennünket. Tegyük fel, csak éppen a hecc kedvéért, hogy el akarnak pusztítani bennünket mint betolakodókat, mint nem kívánatos személyeket, és mindezt olyan okosan, hogy mi ne gyanakodjunk, és ne legyünk óvatosak. Nos, mi a Mars-lakó legjobb fegyvere atomfegyverrel fölszerelt földi emberek ellen?
A válasz érdekes volt. Telepátia, hipnózis, emlékezet és képzelet.
Tegyük fel, hogy ezek a házak nem valóságosak, az ágy sem igazi ágy, hanem csak képzeletem alkotása, melyet a Mars-lakók telepátia és hipnózis segítségével anyagi valóságnak tüntetnek fel - gondolta John Black kapitány. Tegyük fel, hogy ezek a házak a valóságban egészen más alakúak, valódi marsbeli házak, de a vágyaim és kívánságaim klaviatúráján játszva a Mars-lakók - hogy minden gyanúmat elaltassák - elhitették velem, hogy ez itt a szülővárosom, szülői házam.
Van-e jobb módszer bolonddá tenni egy embert, mint anyját-apját használni csaléteknek?
És hogy ez a város olyan régi, 1926-os, sokkal korábbi, mint bármelyik emberem születési éve. Abból az évből való, mikor én hatéves voltam, és mikor Harry Lauder lemezei járták, és Maxfield Parrish-képek függtek a falon, és gyöngyfüggöny és Szép Ohio és századfordulós építészet. És ha a Mars-lakók kizárólag az én agysejtjeimből vették a város emlékképeit? Azt mondják, a gyermekkori emlékképek a legtisztábbak. És miután létrehozták a várost az én agysejtjeimből, benépesítették a rakétán érkezett legénység emlékeiből mindazokkal, akiket ki-ki a legjobban szeretett.
És tegyük fel, hogy a szomszéd szobában alvó két személy egyáltalán nem az anyám és az apám. Hanem két Mars-lakó, hihetetlenül ragyogó elmék, s mindvégig hipnózisban tudtak tartani.
És mi volt ez a rezesbanda? Milyen döbbenetes, milyen csodálatos terv. Előbb elbolondítják Lustigot, azután Hinkstont, azután összegyűlik a tömeg, és az emberek a rakétából meglátják tíz-húsz éve halott anyjukat, nagynénjüket, nagybátyjukat, szerelmesüket, természetesen elfelejtik a parancsot, kirohannak, és otthagyják a hajót. Van ennél természetesebb? Van ennél megnyugtatóbb? Van egyszerűbb? Az ember nem sokat kérdezősködik, ha az anyja egyszerre csak visszatér az élők sorába, ehhez túlságosan is boldog. És most itt vagyunk mindnyájan különböző házakban, különböző agyakban fegyvertelenül, védtelenül, és a rakéta ott áll a holdfényben üresen. És milyen szörnyű és borzalmas volna, ha rájönnénk, hogy az egész csak része a Mars-lakók nagy és okos tervének, amelyet a mi megosztásunkra és legyőzésünkre és megölésünkre agyaltak ki! Valamikor az éjszaka órában talán a bátyám itt, az ágyon, megváltoztatja alakját, szétfoszlik, átalakul, és valami más lesz, valami szörnyűség, egy Mars-lakó. Egyszerű a feladata: csak éppen megfordul az ágyban, és kést döf a szívembe. És minden házban, az egész utcában, még egy tucat fivér és apa hirtelen szétfoszlik, és kést ragad, és a gyanútlan, alvó földi emberek ellen elkövet valamit. . .
Keze reszketett a takaró alatt. Teste jéggé dermedt. Hirtelen már nem is volt elmélet. Hirtelen elfogta a rettegés. Felült az ágyban és figyelt. Az éjszaka igen csendes volt. A zene elhallgatott. A szél elült. Bátyja ott feküdt mellette ás aludt. Óvatosan felemelte a takarókat, visszahajtotta. Kicsúszott az ágyból, és halkan átment a szobán, amikor bátyja utánaszólt:
- Hová mész?
- Tessék?
Bátyja hangja derrnesztóen hideg volt. - Azt kérdeztem, mit gondolsz, hogy hova mész?
- Iszom egy korty vizet.
- De nem is vagy szomjas.
- De igen, igen, szomjas vagyok.
- Nem, nem vagy az.
John Black kapitány ugrott egyet, és végigfutott a szobán. Felordított. Kétszer is felordított.
De az ajtót már nem érte el.
Reggel a rezesbanda szomorú gyászéneket fújt. Az utca minden házából hosszú ládákat hordozó, kicsiny és ünnepélyes menetek indultak el, és zokogó nagymamák és mamák, testvérek, apák és nagybácsik vonultak a napos utcán a temető felé, ahol frissen ásott új sírok és új sírkövek várták őket. Összesen tizenhat sír és tizenhat sírkő.
A polgármester rövid gyászbeszédet mondott, és arca néha a polgármester arca volt, néha valami más. Ott volt Black papa és Black mama, és az idősebb fiuk, Edward; és buzgón sírtak, s közben arcuk ismerős vonásai átalakultak valami mássá.
Ott volt Lustig nagypapa és nagymama, ők is sírtak, és arcuk csillogott, mint a viasz, mint ahogy sok minden csillog a tűző napon.
A koporsókat leeresztették. Valaki néhány szót mormolt tizenhat derék férfi tragikus hirtelenségű haláláról. . . A rögök doboltak a koporsófedeleken. A rezesbanda a Columbia, az óceán gyöngyé-t játszotta, azután visszamasíroztak a városba, és aznap mindenki szabadságot vett ki.