RAY BRADBURY: MARSBÉLI KRÓNIKÁK
2026. OKTÓBER. EGYMILLIÓ ÉVES KIRÁNDULÁS
A mama ajánlotta, hogy az egész család menjen horgászni. De a szavak nem a mama szavai voltak, és Timothy megérezte. A papa szavai voltak, de valahogyan a mama használta őket.
A papa szétrugdalt egy kupac marsi kavicsot, és beleegyezett. Így azután rögtön sürgés-forgás, kiabálás támadt, a tábort gyorsan kapszulákba és tartályokba gyömöszölték, a mama farmernadrágot és blúzt húzott, a papa közben reszkető kézzel megtömte a pipáját, de folyton a Mars egét kémlelte, a három fiú rikoltozva ugrált egymás hegyén-hátán a motorcsónakban, és egyik sem figyelt igazán a mamára és a papára, csak Timothy.
A papa megnyomott egy gombot. A motorcsónak zümmögő hangot eresztett az égre. A víz hátrafelé rohant, a csónak orra a levegőbe emelkedett, és a család hurrát kiáltott.
Timothy hátul ült a papával, kis ujjai a papa szőrös ujjain nyugodtak, és nézte a kanyargó csatornát, amint elhagyták a feltúrt földet, ahol leszálltak kis családi rakétájukkal, mikor a Földről megérkeztek. Eszébe jutott az indulásuk előtti este a Földön, a sürgés-forgás, a kapkodás, a rakéta, melyet a papa talált valahol valahogyan, és a beszélgetés a marsbeli vakációról. Hosszú út a vakációra, de Timothy nem szólt semmit az öccsei előtt. Eljöttek a Marsra, és most, először, legalábbis azt mondták, horgászni mennek.
Papának furcsa volt a tekintete, amint a csónak siklott a csatornán. Timothy nem értette ezt a tekintetet. Nagy fény és valami megkönnyebbülés sugárzott belőle. Arcán aggodalom vagy sírás helyett nevettek a mély ráncok.
A kihűlő rakéta eltűnt az egyik kanyarban.
- Meddig megyünk? - Robert a vízbe paskolt. Olyan volt a keze, mint egy ugrándozó kis rák a lila vízben. Papa nagyot sóhajtott. - Egymillió évig.
- Nahát! - mondta Robert.
- Nézzétek, gyerekek! - Mama előremutatott hosszú, szelíd karjával. - Ott egy halott város.
L ázas kíváncsisággal meredtek előre, és a halott város ott feküdt halottan, nem látta más, csak ők, szunnyadt a Mars nyarának forró csendjében, amelyet csak nekik készített egy marsbeli meteorológus.
És papa mintha örülne, hogy a város halott.
Szétszórt, rózsaszínű sziklák aludtak egy homokdombon, néhány ledőlt oszlop, egy magányos szentély, azután megint homok. Semmi más mérföldekre. Fehér sivatag a csatornán innen, s a túlsó parton kék sivatag.
És akkor felrepült egy madár. Mint egy kék tóba hajított kő, amely csobban, lehull és eltűnik.
Papa tekintete megrebbent, amikor észrevette. - Azt hittem, rakéta.
Timothy az ég mély óceánját kémlelte, próbálta megkeresni a Földet és a háborút és a lerombolt városokat és az embereket, akik egymást ölik, mióta ő megszületett. De nem látott semmit. A háború olyan messze volt, mint két légy, melyek egy nagyon magas és néma katedrális mennyezetén élethalálharcot vívnak. És éppen olyan esztelen.
William Thomas megtörölte a homlokát, Erezte a karján fia kezét, ami úgy megbizsergette, mint egy fiatal tarantella. A fiára nevetett: - Hogy tetszik, Timothy?
- Nagyon, papa.
Timothy nem értette az egészet; nem értette, mi zajlik a nagy, felnőtt mechanizmus belsejében. Az emberben, akinek hatalmas, napégette, hámló sasorra és meleg, kék szeme van - olyan szeme, mint a kék márványgolyók, melyekkel nyáron iskola után játszottak a Földön - és hosszú, erős, oszlopos lába a bő lovaglónadrágban.
- Mit figyelsz annyira, papa?
- Azt figyelem, hogy hol van a földi logika, a józan ész, a jó kormányzás, a béke és a felelősség.
- Ezt mind odafent látod?
- Nem, nem látom sehol. Nincs többé. Lehet, hogy nem is lesz soha. Lehet, hogy becsaptuk magunkat, mikor azt hittük, hogy valaha is létezett.
- Tessék?
- Nézd a halakat - mondta apa, és a vízre mutatott.
Szoprán kórusban zendült fel a három fiú, ahogy odatódultak, megbillentették a csónakot, és kinyújtották vékony nyakukat, hogy jobban lássanak. Csodálkozó kiáltások röppentek. Ezüst gyűrűhal úszott mellettük, hullámzott, azután összezárult, mint egy nőszirom az ételdarabkák körül, hogy elnyelje őket.
A papa nézte. Hangja mély és nyugodt volt.
- Akár a háború. A háború úszik, ételt lát, bekapja. Egy perc, és nincs többé Föld.
- William - szólt rá a mama.
- Ó, bocsánat - mondta a papa.
Csendesen ültek, és nézték a csatorna vizét, ahogy hűsen, sebesen és üvegesen suhant mellettük. Nem hallatszott más, csak a motor zümmögése, a víz suhogása, a napba emelkedő levegő.
- Mikor látjuk már meg a Mars-lakókat? - kiáltotta Michael.
- Lehet, hogy nagyon hamar - mondta az apa. - Lehet, hogy még ma este.
- De hiszen a Mars-lakók kihaltak… - mondta a mama.
- Nem haltak ki. Mutatok én nektek néhány Mars-lakót, az biztos - vágta rá a papa.
Timothy a homlokát ráncolta, de nem szólt semmit. Minden olyan furcsa volt. A vakáció, a horgászás és a felnőttek összenézései.
A két kisebbik fiú ernyőt formált a szeme elé, és úgy kémlelte a csatorna hét láb magas kőpartját. Keresték a Mars-lakókat.
- Milyenek? - kérdezte Michael.
- Ha meglátod, azonnal megismered őket. - A papa különösen nevetett, és Timothy látta, hogy egy ér ütemesen lüktet az arcán.
Az anya karcsú és szelíd volt, arany haját befonta és magasra tűzte, olyan volt, mint egy tiara, szeme hűvös és mély, mint a csatorna vize az árnyékban, majdnem bíbor, benne ámbraszínű pettyek. Látni lehetett, hogyan úsznak szemében gondolatai, mint a halak - egyik ragyogó, másik sötét, egyik gyors, villanó, a másik lassú és könnyű, és néha, például mikor felnézett a Földre, semmi más, csak szín.
A hajó orrában ült, egyik keze az oldaldeszkán, másik az ölében, a sötétkék nadrágján, és ahol a blúza, mint egy fehér virág szétnyílt, látszott napbarnított nyakának lágy vonala. A messzeséget kémlelte, és mivel nem látott tisztán, visszapillantott férjére, és az ő szeme tükrében felfedezte, hogy mi vár rájuk. És mert a férfi szemében belső szilárdság erősítette a tükörképet, az asszony arca megenyhült, és elfogadta a jövőt. Visszafordult, és most már tudta, hogy mit nézzen.
Timothy is figyelt. De csak a csatorna egyenes ceruzavonalát látta, ahogy lilán húzódott az alacsony, lekopott dombok határolta széles völgyön át a láthatár széléig. És a csatorna hosszan húzódott a városokon át, melyek csörögtek volna, mint a kőrisbogarak egy kiszáradt koponyában, ha az ember megrázza őket. Száz vagy kétszáz város aludt a nyár forró nappali és hideg éjszakai álmába merülten. . .
Mérföldek millióit utazták végig - hogy horgásszanak. De a rakétán ágyú is volt. Kirándulás? De akkor minek az a rengeteg ennivaló, évekre is bőven elegendő, amit elrejtettek a rakéta mellett? A vakáció fátyla mögött nem csendesen nevető arc húzódik, hanem valami kemény és csontos és talán félelmetes. Timothy nem tudta fellibbenteni a fátylat, és a két kisebbik fiú elmerült a játékban, mert tízéves volt az egyik, nyolc a másik.
- Nem látom a Mars-lakókat ! Becsaptatok ! - Robert hegyes állát kezére támasztotta, úgy bámulta a csatornát.
A papa hozott magával egy atomrádiót a csuklójára csatolva. Régimódiasan működött, az embernek a füle mellett a csontjához kellett szorítania, és énekszót vagy beszédet adott át rezgéseivel. A papa figyelmesen hallgatta. Arca most olyan volt, mint a leomlott marsi városok, beesett, száraz, majdnem halott.
Azután odanyújtotta a mamának. Mama hallgatta, a szája kinyílt.
- Mit. . . - kérdezte Timothy, de nem tudta befejezni. Ebben a pillanatban két iszonyatos, egymásra torlódó, velőt rázó robbanás hallatszott, és nyomukban még fél tucat kisebb.
Papa felkapta a fejét, és azonnal nagyobb sebességre kapcsolta a csónakot. A csónak megugrott, és szórta a vizet. Robert ettől elfelejtette ijedtségét, és Michael, aki a mama lábába kapaszkodott, és úgy nézte a felszökkenő zuhatagot, ijedt, de mámoros örömkiáltásokban tört ki.
Papa elfordította a csónakot, lassított és befordult egy kis mellékcsatornába, egy régi, omladozó, rákszagú kőmóló elé. A csónak keményen nekiütődött a mólónak, mindnyájan előrebuktak, de senkinek sem esett baja, és papa már megfordult, és azt vizsgálta, hogy a víz hullámzása eltüntette-e a csónak nyomit. A hullámok átcsaptak a kövön, visszaáramlottak, hogy új hullámokkal találkozzanak, lecsillapodtak, fény- és árnyéksávok vibráltak a napon, és minden nyom eltűnt.
Papa figyelt. Mindenki figyelt.
Papa lihegése úgy visszhangzott, mintha öklök vernék a hideg, nedves part kőburkolatát. Az árnyékban a mama macskaszeme leste a papát, hogy kitalálja, mi következik.
Papa elernyedt, nagyot sóhajtott, és nevetett magán.
- A rakéta, persze. Úgy látszik, ideges vagyok. A rakéta.
- Mi volt az, papa, mi volt az ? - kérdezte Michael.
- Ó, csak felrobbantottuk a rakétát, annyi az egész - mondta Timothy erőltetett, tárgyilagos hangon. - Eleget
hallottam már rakéták felrobbantásáról. A miénk most robbant fel.
- Miért robbantottuk fel a rakétánkat? - kérdezte Michael. - Mi, papa?
- A játékhoz tartozik, te buta - mondta Timothy.
- A játékhoz? - Michaelnek és Robertnek tetszett a szó.
- Papa úgy csinálta, hogy felrobbanjon, és senki se tudja, hol szálltunk le, vagy hová mentünk, ha meg akarnak keresni, tudod?
- Hűha! Igazi titok!
- Megijedtem a rakétánktól - ismerte be papa mamának. - Bizony, ideges vagyok. Ostobaság feltételezni, hogy valaha is idejön még egy rakéta. Kivéve, ha Edwardsék is átjutnak az övéken.
A kis rádiót füléhez szorította. Két perc múlva leejtette, mint a rongyot.
- Kész, vége - mondta mamának. - A rádió épp most vesztette el az atomsugárnyalábot. A világ minden adója leállt. Az utolsó pár évben alig néhány adás volt már. Most a levegő teljesen néma. Valószínűleg néma is marad.
- Meddig? -- kérdezte Robert.
- Lehet, hogy az ükunokáid majd megint hallják - mondta papa. Csak ült magába roskadtan, és a gyerekekre átragadt bánata, megvertsége, lemondása és beletörődése.
Végül vízre bocsátotta a csónakot, és folytatták útjukat az eredeti irányban.
Későre járt. A nap már lement, és előttük a halott városok sora feküdt.
A papa nagyon nyugodtan és csendesen beszélt a fiúkhoz. Régebben sokszor volt rideg és távoli és felettük álló, de most mindenkihez szólt egy-egy szót, megsimogatta a fejüket, és mindnyájan megérezték a nyugalmát.
- Válassz egy várost, Mike.
- Mit, apa?
- Válassz egy várost, fiam. Bármelyik várost ezek közül.
- Jól van - mondta Michael. - Melyiket?
- Amelyik a legjobban tetszik. Ti is, Robert és Tim. Válasszátok ki azt a várost, amelyik a legjobban tetszik.
- Nekem olyan város kell, amelyikben Mars-lakók vannak! - kiáltott Michael.
- Megkapod - mondta a papa. - Megígérem. - A gyerekekhez szólt, de szemével a mamának beszélt.
Húsz perc alatt hat várost hagytak el. A papa nem beszélt többet a robbanásokról; úgy látszott, sokkal jobban elfoglalja, hogy a fiait szórakoztassa, hogy jókedvüket fenntartsa, mint bármi más.
Michaelnek már az első város tetszett, melyet útjukban elértek, de ezt megvétózták, mert mindenki kételkedett a gyors, első megítélés helyességében. A második város senkinek sem tetszett. Földiek települése volt, fából, és már fűrészporrá kezdett mállani. Timothynak a harmadik város tetszett, mert nagy volt. A negyedik és ötödik túl kicsi volt, végül a hatodikért mindenki lelkesedett, a mamát is beleértve, aki csatlakozott az ujjongó kórushoz.
Ötven-hatvan épület állt benne, poros, de kövezett utcái voltak, és a tereken egy-két régi centrifugális szökőkút lövellte a vizet. A felszökő víz volt az egyetlen élet a késői napfényben.
- Ez az a város! - mondta mindenki.
Papa a partfalhoz kormányozta a csónakot és kiugrott. - Itt vagyunk. Ez a miénk. Mától fogva itt lakunk.
- Itt lakunk? - hitetlenkedett Michael. Felállt, bámult, azután visszafordult arra, ahol a rakétát hagyták. - És mi lesz a rakétával? És mi lesz Minnesotával?
- Itt van - mondta a papa.
A kis rádiót Michael szőke fejéhez tartatta: - Hallgasd csak!
Michael hallgatta. - Semmi - mondta.
- Így van. Semmi. Nincs többé semmi. Nincs többé Minneapolis. Nincsenek rakéták, nincs többé Föld.
Michael mérlegelte a halálos kinyilatkoztatást, és kis, száraz zokogással sírni kezdett.
- Várj egy kicsit - mondta a papa. - Többet adok neked cserébe, Mike.
- Mit? - Michael kíváncsian visszatartotta könnyeit, de készen állt, hogy folytassa, ha a papa többi kinyilatkoztatása is olyan leverő lenne, mint az első.
- Neked adom ezt a várost, Mike. A tied.
- Az enyém?
- Tied és Roberté és Timothyé, hármatoké, egészen a tiétek.
Timothy kiugrott a csónakból. - Nézzétek, srácok, mind a miénk. Az egész ! - Timothy belement a papa játékába, és nagyban játszott, és jól játszott. Később, mikor mindenen túl voltak, és a dolgok rendeződtek, félrehúzódott tíz percre, és kisírta magát. De most még minden játék volt, családi kirándulás, és játszani kellett a gyerekek kedvéért.
Mike és Robert is kiugrottak. Kisegítették a mamát a csónakból.
- Vigyázzatok a húgocskátokra - mondta a papa, és senki sem értette akkor, csak jóval később.
Besiettek a rózsaszín köves, nagy városba, suttogtak, mert a halott városok valahogy suttogásra és a naplemente nézésére késztetik az embert.
- Körülbelül öt nap múlva - mondta a papa csendesen - visszamegyek a rakétánk helyére, elhozom az élelmiszert, amit a romok közé rejtettünk, és felkutatom Bert Edwardsot és a feleségét meg a lányait.
- Lányok? - kérdezte Timothy. - Hányan? !
- Négyen.
- Érzem, hogy ebből még baj lesz - mondta a mama lassan.
- Lányok? - Michael olyan arcot vágott, mint amilyen a régi marsi kőfaragásoké.
- Lányok.
- Ők is rakétával jönnek?
- Igen. Ha sikerül nekik. A családi rakéták holdutazásra, épültek, nem a Marsra. Nekünk szerencsénk volt, és eljutottunk.
- Hol vetted a rakétát? - suttogott Timothy, mikor a két kisfiú előreszaladt.
- Takarékoskodtam. Húsz évig gyűjtöttem rá, Tim. Elrejtettem, és reméltem, hogy sohasem lesz rá szükségünk. Azt hiszem, oda kellett volna adnom a kormánynak háborús célokra, de állandóan a Marsra gondoltam. . .
- És a kirándulásra?
- Úgy van. De ez maradjon köztünk. Mikor láttam, hogy a Földön mindennek vége, az utolsó pillanatban összecsomagoltam. Bert Edwardsnak is volt egy eldugott hajója, de úgy határoztunk, hogy biztonságosabb, ha külön-külön indulunk, hátha ki akarna lőni bennünket valaki.
- Miért robbantottad fel a rakétát, papa?
- Hogy ne tudjunk visszamenni soha. És hogy ha valaki a rossz emberek közül a Marsra jönni, ne tudja, hogy itt vagyunk.
- Ezért figyeled mindig az eget?
- Igen, bár szamárság. Nem követhetnek bennünket. Nincs mivel. Egyszerűen óvatos vagyok, ennyi az egész. Michael visszafutott. - Igazán a mienk a város, papa?
- Az egész bolygó a mienk, gyerekek. Az egész nyavalyás bolygó.
Ott álltak mint a Hegyek Királyi, Tetők Ura, mint Minden Látható Dolgok Fejedelme, mint Megfellebbezhetetlen Uralkodók és Elnökök, és próbálták megérteni, hogy mit jelent a világ urának lenni, és milyen nagy igazából a világ.
Az éjszaka gyorsan leszállt a ritka levegőben, és a papa a téren hagyta őket a csobogó szökőkútnál, lement a csónakhoz, és visszajött karján egy nyaláb papírral. A papírokat egyik régi udvaron halomba rakta és meggyújtotta. A tűzhöz guggoltak, hogy melegedjenek és nevettek. Timothy nézte, ahogy a lapok felugranak, mint ijedt állatok, mikor a lángok elérték és körülnyalták őket. A papírok összeráncosodtak, mint az öregember bőre, és számtalan szót vettek körül és égettek el a lángok.
Államkötvény; Kereskedelmi Mutatók, 1999; Vallási előítéletek, esszé; A logisztika tudománya; A pánamerikai egység problémái; Készletjelentés 1998. júl. 3-án; Háborús Szemle. . .
Papa ragaszkodott ahhoz, hogy ezeket a papírokat magukkal hozzák erre a célra. Most ott ült, és rakta velük a tüzet egyenként, elégtétellel, és mindegyikről elmondta a gyerekeinek, hogy micsoda.
- Ideje, hogy néhány dolgot megtudjatok. Nem hiszem, hogy tisztességes annyi mindent elhallgatni előttetek. Nem tudom, megértitek-e, de beszélnem kell, akkor is, ha csak egy részét fogjátok fel.
Egy lapot tűzbe dobott.
- Életformát égetek el, ugyanúgy, ahogy a Föld is éppen most ég tisztára ettől az életformától. Bocsássatok meg nekem, ha úgy beszélek, mint valami politikus, elvégre egy állam kormányzója voltam, de tisztességes voltam, és ezért gyűlöltek. Az élet a Földön sohasem rendeződött annyira, hogy valami igazán jót csináljunk. A tudomány nagyon gyorsan megelőzött bennünket, és az emberek eltévedtek a gépesített dzsungelben, mint a gyerekek, csak gyártották a tetszetős dolgokat, szerkezeteket, helikoptereket, rakétákat, és mindig csak a gépekkel törődtek, pedig azt kellett volna nézniük, hogy mire jók a gépek. A háborúk egyre gonoszabbak lettek, és végül kipusztították a Földet. Ezt jelenti a rádió hallgatása. Ez elől menekültünk.
- Szerencsénk volt. Több rakéta nem maradt, ideje megtudnotok, hogy nem horgászkiránduláson vagyunk. Mostanáig halogattam, hogy megmondjam. A Földnek vége. A bolygóközi utazás talán évszázadokig, de talán soha föl nem éled. Az életforma rossznak bizonyult, és megfojtotta önmagát. Fiatalok vagytok, és mindennap elismétlem nektek ezt, míg belétek nem vésődik.
Megállt, hogy újabb papírokat tegyen a tűzre.
- Egyedül vagyunk. Mi és még egy maroknyi ember, akik néhány napon belül megérkeznek. Elegen ahhoz, hogy újra kezdjük. Elegen, hogy elforduljunk mindattól, ami a Földön volt, és új csapást vágjunk. . .
A tűz fellobogott, hogy megerősítse szavait. Azután elfogyott a papír, csak egy lap maradt. A Föld minden törvénye és hite kis kupac forró hamuvá égett, melyet hamarosan elhord a szél.
Timothy megnézte az utolsó papírt, amelyet a papa a tűzre vetett. Világtérkép volt; összezsugorodott és eltorzult a tűzben, azután - huss ! -- elrepült, mint egy meleg, fekete lepke. Timothy elfordult.
- És most megmutatom nektek a Mars-lakókat - mondta a papa. - Gyertek. Te is, Alice. - Kézen fogta a feleségét. Michael hangosan felsírt, a papa felvette és a karján vitte, és a romok között a csatornához mentek.
A csatorna. Holnap vagy azután jövendő feleségeik érkeznek rajta egy csónakban. Most még kicsi, nevető lánykák, apjuk és anyjuk oldalán.
Körülöttük leszállt az éj, és feljöttek a csillagok. De Timothy nem találta köztük a Földet. Az már leszállt. Ezen elgondolkozhatott az ember.
Éjjeli madár kiáltott a romok között lépteik zajára.
- Anyátok és én majd tanítunk benneteket - mondta a papa. - Lehet, hogy nem sikerül. De remélem, hogy igen. Sok mindent láttunk, amiből tanulhattunk. Ezt az utat sok-sok éve megterveztük már, még mielőtt ti születtetek. Azt hiszem, még ha nem tört volna ki a háború, akkor is eljöttünk volna a Marsra, hogy itt éljünk, és kialakítsuk az életformánkat. Egy évszázad kellett volna hozzá, hogy a Marsot teljesen megmérgezze a földi civilizáció. Most persze. . .
A csatornához értek. A csatorna hosszú volt, egyenes és hűvös, és az éjszakát tükrözte.
- Mindig szerettem volna látni a Mars-lakókat - mondta Michael.
- Hol vannak, papa? Megígérted…
- Ott vannak - mondta a papa, és áttette Michaelt a vállán, és lefelé mutatott.
Ott voltak a Mars-lakók. Timothy megremegett.
Ott voltak a Mars-lakók a csatornában - a víz sima tükrében: Timothy és Michael és Robert és a mama és a papa. A Mars-lakók hosszan, némán visszanéztek rájuk a fodrozódó víztükörből…