RAY BRADBURY: MARSBÉLI KRÓNIKÁK

2005. SZEPTEMBER. A MARS-LAKÓ

A kék hegyek magasra tornyosultak az esőben, és az eső zuhogott a hosszú csatornákba, és az öreg LaFarge meg a felesége kiálltak a ház elé, hogy nézzék.
- Az első eső ebben az évszakban - jegyezte meg LaFarge.
- Jó kis eső - mondta a felesége. - Nagyon jól jön.
Becsukták az ajtót. Bent kezüket melengették a tűznél. Dideregtek. Messze, az ablakon át látták, hogy csillog az eső a rakéta oldalán, amely idehozta őket a Földről.
- Csak egy valami hiányzik - mormolta LaFarge, és a kezét nézte.
- Mi? - kérdezte a felesége.
- Bárcsak magunkkal hozhattuk volna Tomot is. - Ó, igazán, Lafe.
- Nem kezdem újra, ne haragudj.
- Azért jöttünk ide, hogy békében élvezzük öregségünket, nem azért, hogy Tomra gondoljunk. Olyan régen meghalt már, próbáljuk meg elfelejteni őt is és mindent, ami a Földön történt.
- Igazad van - mondta a férfi, és tenyerét megint a tűz felé fordította. Belebámult a tűzbe. - Nem beszélek róla többé. Csak hiányozni fog a vasárnap utazás a Zöld Pázsit Parkba, hogy virágot tegyek a sírjára.
A kék eső gyengéden kopogott a tetőn.
Kilenc órakor lefeküdtek, és csendesen pihentek kéz a kézben, az ötvenöt éves férfi és a hatvanéves asszony, az esős sötétségben.
- Anna? - szólt halkan a férfi. - Tessék!
- Nem hallottál valamit? Figyelték az eső és a szél hangját. - Semmit - mondta az asszony. - Valaki fütyült.
- Nem, nem hallottam.
- Felkelek, mindenesetre megnézem.
Felvette házikabátját, átment a házon a külső ajtóig. Habozva kitárta az ajtót, az eső hidegen hullott az arcára. Fújt a szél.
Az ajtó előtt a teraszon kicsiny alak állt.
Villám hasította át az eget, és a fény fehér villanása megvilágította a teraszon az öreg LaFarge-ra tekintő arcot.
- Ki van ott? - kiáltotta LaFarge remegve. Semmi válasz.
- Ki az? Mit akarsz? Még mindig semmi hang.
A férfi gyengének, fáradtnak, bénának érezte magát. - Ki vagy? - kiáltotta.
Felesége mögéje lépett, és megfogta a karját. Miért kiabálsz?
- Egy kisfiú áll az udvaron, és nem válaszol mondta remegve az öregember. - Éppen olyan, mint Tom…
- Gyere lefeküdni. Álmodtál. - De hiszen ott van, nézd csak!
Szélesebbre tárta az ajtót, hogy az asszony is lássa. Hideg szél fújt, vékony eső szitált a földre, és az az alak ott állt, és nagy szemekkel nézett rájuk. Az öregasszony az ajtóba kapaszkodott.
- Menj el! - hessegette. - Menj el!
- Nem olyan, mint Tom? - kérdezte az öregember.
Az alak nem mozdult.
- Félek - mondta az öregasszony. - Zárd be az ajtót, és gyere lefeküdni. Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá.
Halkan nyöszörögve visszahúzódott a hálószobába. Az öregember ott állt, a szél az arcába csapta a hideg esőt.
- Tom - szólt halkan -, Tom, ha te vagy az, ha valami csoda történt, és te vagy az, Tom, nem zárom be az ajtót. És ha fázol és be akarsz jönni megmelegedni, gyere be később, és feküdj le a tűzhelynél, van ott néhány prémszőnyeg.
Becsukta az ajtót, de nem zárta kulcsra.
Felesége érezte, hogy visszafekszik az ágyba, és összerázkódott. - Borzasztó éjszaka! Olyan öregnek érzem magam - mondta sírva.
- No, no - csitította a férfi és átkarolta. - Aludj. Hosszú idő után az asszony elaludt.
És ahogy figyelt LaFarge, hallotta, hogy a külső ajtó igen halkan kinyílik, a szél és az eső besuhan, és az ajtó becsukódik.
Halk lépteket hallott a tűzhelynél és csendes lélegzést. Tom - mondta magának.
Villámlott, és a fény kettéhasította a sötétséget. Nagyon meleg napra ébredtek.
Mr. LaFarge kinyitotta a nappali ajtaját, és gyorsan körülpillantott. A szőnyegek üresen hevertek a tűzhely előtt. LaFarge felsóhajtott. - Öregszem - mondta. Kiment, hogy tiszta vizet hozzon a csatornából a mosakodáshoz. A külső ajtónál majdnem fellökte Tomot, aki egy színültig teli vödröt cipelt befelé.
- Jó reggelt, apa!
- Jó reggelt, Tom. - Az öregember félreállt. A fiú mezítláb keresztülsietett a szobán, letette a vödröt, és mosolyogva megfordult. - Isteni időnk van.
- Igen… - mondta az öregember hitetlenül. A fiú otthonosan viselkedett. Az arcát kezdte mosni a vízben.
Az öregember előbbre lépett. - Tom, hogy kerülsz ide? Élsz?
- Miért ne élnék? - Nézett fel a fiú.
- De, Tom, a Zöld Pázsit Park minden vasárnap, a virágok és…
LaFarge-nak le kellett ülnie. A fiú hozzálépett, megállt előtte, és megfogta a kezét. Az öregember megszorította a fiú szilárd, meleg ujjait.
- Valóban itt vagy? Hát nem álom?
- Akarod. hogy itt legyek, nem? - tekintett rá aggodalmasan a fiú.
- Igen, igen Tom.
- Akkor mért kérdezősködsz? Fogadj el! - De az anyád. A megrendülés…
- Ne aggódj, apa. Az éjszaka énekeltem nektek. Úgy, hogy biztosan elfogadtok engem, különösen ő. Tudom, mi a megrázkódtatás. Várj, amíg kijön, majd meglátod. - Nevetett; bodros, szőke feje beleremegett. Szeme kék volt és nagyon tiszta.
- Jó reggelt, Lafe, jó reggelt, Tom. - Anya kilépett a hálószobából, haját kontyba tűzte. - Ugye, milyen szép idő van?
Tom megfordult, és apjára nevetett. - Látod? Nagyon jól ebédeltek hármasban, a ház mögötti árnyékban. Mrs. LaFarge talált egy üveg régi napraforgóbort, és mindnyájan ittak belőle. Mr. LaFarge még sohasem látta felesége arcát ilyen ragyogónak. Ha gondolatban kételkedett is Tomban, hangosan nem mondta. Neki ez tökéletesen természetes volt. És lassan LaFarge is természetesnek látta.
Míg anya leszedte az edényeket, LaFarge a fiához hajolt, és bizalmasan megkérdezte: - Hány éves vagy most, fiam?
- Nem tudod, apa? Hát tizennégy!
- Ki vagy te valójában? Nem lehetsz Tom, de valaki vagy. Kicsoda?
- Ne! - a fiú ijedten arcához kapta a kezét.
- Nekem megmondhatod - szólt az öregember. - Én megértem. Mars-lakó vagy, ugye? Hallottam mesélni a Mars-lakókról, de semmi biztosat nem tudok. Történeteket arról, hogy milyen ritkák, és ha közénk jönnek, földi ember képében jönnek. Van benned valami: Tom vagy, és mégsem vagy ő.
- Miért nem tudsz kérdés nélkül elfogadni? - kiáltott a fiú. Tenyerébe rejtette arcát. - Ne kételkedj, kérlek, ne kételkedj bennem! - elfordult, és elfutott az asztaltól.
- Tom, gyere vissza!
De a fiú csak futott a csatorna mentén a távoli város felé.
- Hová megy Tom? - kérdezte Anna, mikor visszajött a tányérokért. Férje arcába nézett. - Megbántottad valamivel?
- Anna - mondta a férfi, és megfogta az asszony kezét. - Anna, emlékszel a Zöld Pázsit Parkra, arra a vásárra és Tom tüdőgyulladására?
- Miket beszélsz? - nevetett az asszony.
- Nem fontos - mondta a férfi csendesen. A távolban, ahol Tom futott a csatorna partján, porzott a föld.
Délután ötkor, napnyugtakor, Tom visszatért. Kétkedőn nézett apjára. - Akarsz valamit kérdezni tőlem? - tudakolta.
- Nincs kérdésem - felelte LaFarge.
A fiú fehér mosolya felvillant. - Nagyszerű!
- Hol jártál?
- A város közelében. Kis híja, hogy nem jöttem vissza. Majdnem… - a fiú kereste a megfelelő szót - csapdába estem.
- Miféle csapdába?
- Elmentem egy kis bádogház mellett a csatornánál, és majdnem úgy alakult, hogy sohasem tudtam volna visszajönni hozzátok. Nem tudom, hogyan magyarázzam, nincs rá szavam, nem tudom elmondani, magam sem értem. Különös dolog, nem szeretnék beszélni róla.
- Akkor ne beszéljünk róla. Jobb lesz, ha mosakszol. Vacsorázunk.
A fiú már szaladt is.
Alig tíz perccel később csónak siklott lefelé a csatorna sima tükrén, magas, fekete hajú, vékony ember hajtotta egy rúddal, kényelmesen nekidőlve.
- Jó estét, LaFarge bátyám - mondta, és megállt a munkában.
- Jó estét, Saul, mi újság?
- Ma este sok újság van. Ismeri azt a Nomland nevű fickót, aki itt lejjebb lakik a csatorna mellett egy bádogkunyhóban?
LaFarge megdermedt. - Ismerem.
- Tudja, hogy micsoda gazfickó volt?
- Azt beszélik, azért jött el a Földről, mert megölt valakit.
Saul a vizes rúdra támaszkodott, úgy nézett LaFarge-ra.
- Tudja, hogy hívták, akit megölt? - Gillingsnek, nem?
- Úgy van, Gillingsnek. No, körülbelül két órája ez a Mr. Nomland beszaladt a városba, ordítozott, hogy látta Gillingset élve itt a Marson, ma délután. Rá akarta beszélni a hatóságokat, hogy zárják börtönbe, mert nincs biztonságban. A hatóság persze nem zárta be. Erre Nomland hazament, és húsz perccel ezelőtt, ahogy hallom, pisztollyal főbe lőtte magát. Éppen onnan jövök.
- Hát, hát… - motyogta LaFarge.
- Milyen furcsa dolgok esnek - mondta Saul. No, jó éjszakát, LaFarge.
- Jó éjszakát.
A csónak továbbsiklott lefelé a csatorna sima tükrén.
- Meleg a vacsora - hívta az öregasszony.
Mr. LaFarge leült a vacsorához, és kezében a késsel átnézett Tomra. - Mit csináltál ma délután, Tom?
- Semmit - válaszolta Tom tele szájjal. - Miért?
- Csak épp tudni akartam. - Az öregember begyűrte asztalkendőjét.


Este hétkor az öregasszony a városba akart menni. - Hónapok óta nem jártam ott - mondta.
De Tom ellenkezett. - Félek a városban - mondta. - Az emberek. Nem akarok odamenni.
- Micsoda beszéd ez egy nagy fiútól! - szólt rá Anna. De nem hallgatok rád. Velünk jössz, és kész.
- Anna, ha a fiú nem szeretne… - kezdte az öregember. De az asszonnyal nem lehetett vitatkozni. Beterelte őket a csónakba, és már siklottak is tova a csatornán, az esti csillagok alatt. Tom a hátára feküdt, szemét lehunyta. Nem lehetett tudni, alszik-e vagy sem. Az öregember állandóan figyelte, és tűnődött. Ki lehetsz, gondolta, akinek éppen olyan nagyon kell a szeretet, mint nekünk? Kicsoda és micsoda, hogy magányosságában az idegen táborba jön, átveszi az emlékezetből a hangot és az arcot, és itt van közöttünk, befogadtuk és végül boldog? Milyen hegyekből, melyik barlangból, milyen kivesző emberfajtából való, amely megmaradt e világon, mikor a rakéták megérkeztek a Földről? Az öregember a fejét csóválta. Sohasem tudhatja meg. Ez a valaki végül is Tom, tökéletes Tom.
Az öregember a város felé nézett, és rossz sejtelmei támadtak, de azután gondolatban ismét visszatért Tomra és Annára. - Lehet, hogy rossz, ha Tomot akár csak rövid ideig is magunknál tartjuk, hiszen ebből csak baj és bánat származhat, de hogy mondhatnánk le éppen arról, amit annyira szeretnénk, még ha csak egy napig marad is, és ha elmegy, az űr még üresebb, a sötét éjszaka még sötétebb, az esős éjszaka még nyirkosabb lesz? Ugyanúgy kívánhatnánk azt is, hogy mondjunk le az evésről, mint ahogy róla.
Elnézte a csónak aljában békésen szendergő fiút. A fiú nyöszörgött: - Az emberek - mormolta álmában. - Átváltozás, csupa átváltozás! Csapdák…
- No, no, fiacskám! - LaFarge megsimogatta a fiú lágy fürtjeit, és Tom megnyugodott.
LaFarge kisegítette feleségét és fiát a csónakból.
- Megérkeztünk! - mondta Anna, és mosolygott a sok fénytől, a bárokból áradó zenétől, a zongorák és lemezjátszók hangjától és az emberektől, akik karonfogva sétáltak a zsúfolt utcákon.
- Szeretnék otthon lenni - mondta Tom.
- Azelőtt sosem beszéltél így - mondta az anya. - Mindig szeretted a szombat esti városnézést.
- Maradj mellettem - suttogta Tom. - Nem akarok csapdába esni.
Anna meghallotta. - Miket beszélsz itt? Gyerünk csak!
LaFarge, észrevette, hogy a fiú a kezébe kapaszkodik. Megszorította a gyerek kezét. - Itt vagyok, Tommy-boy. - Nézte a sürgő-forgó tömeget, és őt is elfogta az aggodalom. - Nem maradunk sokáig.
- Ne butáskodj, itt töltjük az estét - mondta Anna.
Átmentek az egyik utcán, és három részeg került az útjukba. Összekavarodtak, elszakadtak egymástól, ide-oda forogtak, és végül LaFarge döbbenten megállt.
Tom eltűnt.
- Hol van? - kérdezte ingerülten Anna. - Mindig elfutkos egyedül, ha csak alkalmat talál. Tom! - kiáltotta.
Mr. LaFarge sietve átnyomakodott a tömegen, de Tom nem volt sehol.
- Majd visszajön, biztos a csónaknál lesz, mikor haza indulunk - mondta Anna szilárdan, és férjét a mozihoz kormányozta. A tömegben hirtelen kavarodás támadt, egy férfi és egy nő rohant el LaFarge mellett. Felismerte Joe Spauldingot és feleségét. Eltűntek, mielőtt szólhatott volna nekik.
Aggodalmasan hátra-hátranézve megvette a mozijegyeket, és hagyta, hogy felesége bevezesse a mozi nem kívánt sötétébe.


Tizenegy órakor Tom nem volt a csónaknál, Mrs. LaFarge halottfehérre sápadt.
- Na, anya - mondta LaFarge -, ne nyugtalankodj. Megkeresem. Várj meg.
- Siess, siess - az asszony hangja beleveszett a víz csobogásába.
Kezét zsebre dugva járta az éjszakai utcákat. Körös-körül a fények sorra kialudtak. Néhány ember még könyökölt az ablakokban, mert az éjszaka meleg volt, pedig az égen viharfelhők sötétedtek a csillagok között. Ahogy járkált, eszébe jutott, hogy a fiú állandóan csapdáról beszélt, és hogy félt a tömegtől és a várostól. Nem volt semmi értelme, gondolta az öregember fáradtan. Lehet, hogy a fiú örökre eltűnt, talán nem is létezett soha. LaFarge befordult az egyik sétányra, és a házszámokat nézegette.
- Helló, LaFarge.
Egy férfi ült az egyik kapuban és pipázott. - Helló, Mike.
- Összezördültetek az asszonnyal és most kisétálod?
- Nem. Csak sétálok.
- Az ember azt hinné, elvesztettél valamit. Egyébként ha már veszteségekről beszélünk, valaki megkerült ma este. Ismered Joe Spauldingot? Emlékszel a lányára, Laviniára?
- Igen. - LaFarge-on végigfutott a hideg. Visszatérő álomnak tűnt az egész. Előre tudta a szavakat, tudta, mit fog hallani.
- Lavinia ma este hazajött - mondta Mike, és fújta a füstöt. - Emlékszel ugye, hogy egy hónapja eltűnt a holt tenger fenekén? Megtalálták a holttestét, legalábbis azt hitték, hogy ő volt erősen feloszlott állapotban, és a Spaulding család valósággal összeomlott. Joe azóta is állandóan mondogatta, hogy a leánya nem halhatott meg, az nem az ő teste volt. És képzeld csak, igaza volt. Lavinia ma este megjelent.
- Hol? - LaFarge érezte, hogy lélegzete meggyorsul, szíve őrülten dobogni kezd.
- A Fő utcán. Spauldingék éppen jegyet vettek a moziba. És egyszerre csak a tömegben felbukkant Lavinia. Szép jelenet lehetett. A leány először nem ismerte meg őket. Egy fél utcán át kísérték és beszéltek hozzá, míg visszatért az emlékezete.
- Te is láttad a leányt?
- Nem, de hallottam énekelni. Emlékszel, hogyan énekelte a "Lomond-tó szép partjai"-t? Hallottam, ahogy az előbb eldalolta az apjának odaát, a házukban. Jólesett hallani. Micsoda szép lány! Hát nem borzasztó, gondoltam, hogy meghaljon. És most, hogy előkerült, megint szép a világ. Mi van veled? Rosszul vagy, úgy látszik. Gyere, igyál egy korty whiskyt!
- Köszönöm, nem kérek, Mike. - Az öregember továbbment. Hallotta, hogy Mike jó éjszakát kíván. de nem válaszolt, szemét az emeletes házra meresztette, látta magas kristálytetején az élénkpiros marsvirágok hajladozó-susogó bokrait. Hátul a kert felől csavart vasoszlopos erkélye volt a háznak, az ablakok világítottak. Későre járt, és ő csak arra gondolt, hogy mi lesz Annával, ha Tomot nem viszi haza. Borzasztó lesz a második csapás, ez a második halál - hogy viseli majd? Emlékszik-e még az első halálra is, és erre az álomra és a hirtelen eltűnésre? Ó, istenem, meg kell találnom Tomot, különben mi lesz Annával? Szegény Anna, ott vár a csónaknál. Megállt és felemelte a fejét. Valahol, fent, gyöngéd hangok jó éjszakát kívántak egymásnak, ajtók csukódtak, fények hunytak, és halk énekszó zsongott tovább.
Egy perc múlva kilépett az erkélyre a tizennyolc éves forma szép leány.
LaFarge felszólt hozzá a susogó szélben.
A leány megfordult és lenézett. - Ki van ott? - kiáltotta.
- Én vagyok - mondta az öregember, de ráébredt, hogy válasza ostoba és furcsa, és elhallgatott, bár szája mozgott. Kiáltson fel neki: - Tom, fiam, az apád vagyok!? - Mit mondjon neki? Azt hiheti, hogy őrült, és hívja a szüleit.
A leány előrehajolt a kiömlő fényben. - Tudom, ki vagy - mondta halkan.
- Kérlek, menj, nem tehetsz semmit.
- Velem kell jönnöd! - szaladt ki LaFarge száján, még mielőtt megakadályozhatta volna.
Az alak a holdfényből visszahúzódott az árnyékba, így már nem láthatta, csak puszta hang volt. - Nem vagyok többé a fiad - mondta a hang. - Nem lett volna szabad a városba jönnünk.
- Anna a csónaknál vár!
- Sajnálom - mondta nyugodtan a hang. - Mit tehetek? Itt boldog vagyok, szeretnek, ugyanúgy, ahogy ti szerettetek. Az vagyok, ami vagyok, és elfogadom, amit kaphatok. Most már késő, megfogtak.
- De mi lesz Annával? Gondolj a megrázkódtatásra!
- Nagyon erősek a gondolatok ebben a házban; úgy érzem, mintha börtönben volnék. Nem tudok visszaváltozni.
- Te Tom vagy, te Tom voltál, nem? Nem tréfálhatsz egy öreg emberrel, te nem lehetsz igazán Lavinia Spaulding!
- Én egyik sem vagyok, csak önmagam. Bárhol vagyok, más vagyok, és most olyan valaki lettem, akit nem változtathatsz vissza.
- De a városban nem vagy biztonságban. Jobb neked kint, a csatornánál, ott senki sem bánthat! - érvelt az öregember.
- Ez igaz. - A hang habozott. - De most ezekre az emberekre kell gondolnom. Mit éreznek, ha reggelre ismét eltűnök, és most már örökre? Különben is, anya tudja, hogy ki vagyok, kitalálta ugyanúgy, mint te. Azt hiszem, mindnyájan kitalálták, csak nem kérdeznek. Az ember nem kérdi a gondviselést. Ha a valóság nem lehetséges, az álom is jó. Én nem a halottjuk vagyok, aki visszatértem, hanem valaki más, valami jobb, az ideál, akit elképzeltek maguknak. Választhatok, kinek okozzak fájdalmat, nekik vagy a feleségednek.
- Ők öten vannak. Jobban elviselik a veszteséget. - Engedj - mondta a hang.
- Fáradt vagyok. Az öregember hangja megkeményedett. - Jönnöd kell. Nem engedhetem, hogy Annát ismét gyász érje! Te a mi fiunk vagy. A fiam vagy, hozzánk tartozol.
- Nem, nem, engedj! - Az árny reszketett.
- Nem maradhatsz ebben a házban, nem maradhatsz ezeknél az embereknél!
- Nem, ne bánj így velem!
- Tom, Tom, fiam, hallgass rám! Gyere vissza. Mássz le a szőlőindákon, fiú. Gyere velem. Anna vár. Jó dolgod lesz, megkapsz mindent, amit akarsz.
Nézett, erősen nézett felfelé, minden akaratát összeszedte, hogy úgy legyen.
Az árny megmozdult, a szőlő zizegett.
Aztán megszólalt egy halk hang. - Rendben van, apa.
- Tom!
A holdfényben fiúalak csúszott le fürgén a szőlőindán. LaFarge kitárta karját, hogy felfogja. Fent a szobában világosság gyúlt. Hang hallatszott az egyik rácsos ablakból: - Ki van odalent?
- Siessünk. fiú!
Fények, hangok. - Állj, puska van nálam! Vinny, nincs valami baj? - Futó lábak dobogása.
Az öregember és a fiú együtt rohannak a kerten át.
Lövés dördül. Golyó csapódik a falba, mikor éppen becsapják maguk mögött a kaput.
- Tom, te arra fuss, én erre megyek, és elcsalom őket. Fuss a csatornához. Tíz perc múlva ott találkozunk, fiú!
Elváltak. A hold felhő mögé bújt. Az öregember rohant a sötétben.
- Anna, itt vagyok!
Az öregasszony a csónakba segítette a lihegő férfit. - Hol van Tom?
- Egy perc múlva itt lesz - zihálta LaFarge. Megfordultak és nézték a sétányokat és az alsó várost. Késői járókelők rótták az utcát, egy rendőr, egy éjjeliőr, egy rakétapilóta, magányos férfiak, akik valami éjjeli találkáról siettek hazafelé. Négy férfi és egy nő lépett ki az egyik bárból hangosan nevetgélve. A távolban halk zene szólt.
- Miért nem jön? - kérdezte az öregasszony.
- Jön, jön, mindjárt itt lesz. - De LaFarge már nem volt olyan biztos. Tegyük fel, hogy a fiú már megint "csapdába esett", valahogyan valahol, útban a csatornához, amint futott az éjféli utcákon, a sötét házak között. Hosszú az út, még egy fiatal fiúnak is. De hiszen neki kellett volna először ideérnie!
És most messze, a holdsütötte sétányon, futó alak tűnt fel. LaFarge felkiáltott, de tüstént elakadt a hangja, mert a távolból kiáltozás és lábdobogás hallatszott. Fények gyúltak az ablakokban. A magányos alak most a csónakkikötőhöz vezető nyílt térségen futott. De nem Tom volt, csak egy futó alak, arca mint az ezüst csillogott a tér lámpáinak fényében. Amint közelebb-közelebb ért, úgy vált egyre ismerősebbé, míg végül, mire elérte a partot, már Tom volt. Anna kitárta karját.
LaFarge igyekezett az indítással, de már elkésett.
Mert a fasorból a csendes téren át egy férfi bukkant elő, azután még egy, azután egy nő, két másik férfi, azután Mr. Spaulding, mind futva. Zavarodottan megálltak. Néztek mindenfelé, és már vissza akartak fordulni, mert csak vízió lehetett, teljes őrültség. De azután újra közeledtek, haboztak, magmegálltak, ismét megindultak.
Késő volt. Az éjszaka, a meglepetés elmúlt. LaFarge a csónak kötelét morzsolgatta ujjaival. Nagy hideget, magányosságot érzett. Látta, hogy az emberek közelednek a holdfényben, szemük kitágul, s végre a csoport, már tízen, ott állnak a kikötőnél. Vadul meredtek a csónakra. Felkiáltottak.
- Ne moccanj, LaFarge! - Spaulding puskát szorongatott.
És most már tudta, hogy mi történt. Tom rohant a holdfényes utcán, emberek mellett húzott el. Egy rendőr felfigyelt a mellette elsuhanó alakra. Hirtelen utánafordult, meglátta az arcát, egy nevet kiáltott, és üldözőbe vette.
- Állj meg, hé! - Mert egy bűnöző arcát látta. És így történt végig az egész úton, itt egy férfi, ott nők, éjjeliőrök, rakétapilóták. A gyorsan futó alakban mást és mást láttak, személyeket, neveket, azonosságokat. Hány különböző nevet mondtak ki az utolsó öt percben? Hány különböző arcot tükrözött Tom arca? - És egyik sem volt.
Rohantak az úton az üldözött és az üldözők, az álom és az álmodók, a zsákmány és a kopók.
Végig az úton itt is, ott is ismerős szem villant, régi, régi név csendült, távoli idők emlékképei, és a futók csoportja szaporodott. Mindenki előreugrik, amikor, mint ha tízezer tükörben, tízezer szemben visszaverődve közeleg a futó álomkép, és már elsuhan, és más és más arcot látnak a szembejövők, mást, akik követik, megint mást, akikkel csak ezután találkozik, akiket még nem is lát.
És most mind itt állnak a csónaknál, mindegyik magának akarja az álmot ugyanúgy, mint ahogyan mi azt akarjuk, hogy Tom legyen és ne Lavinia vagy William, vagy Roger, vagy bárki más, gondolta LaFarge. De most már mindennek vége.
Túlságosan messzire mentünk.
- Szálljanak ki mindnyájan - rendelkezett Spaulding. Tom kilépett a csónakból. Spaulding megragadta a csuklóját. - Velem jössz!
- Megálljunk! - mondta a rendőr. - Ő a foglyom. Dexternek hívják, gyilkosságért körözik.
- Nem lehet - sírt egyik asszony. - Hiszen a férjem! Csak megismerem a férjemet!
Más hangok mást mondtak. Az embergyűrű szorosabbra zárult.
Mrs. LaFarge eltakarta Tomot. - Ez az én fiam. Nincs joguk bármivel is vádolni. Máris hazamegyünk! Tom erősen reszketett, valósággal rázta a remegés.
Nagyon betegnek látszott. A tömeg tolongott körülötte, vad kezek ragadták meg, követelték maguknak.
Tom felsikoltott.
A szemük láttára változott át. Tom volt és James volt és egy Switchman nevű ember, majd egy másik, Butterfield nevű; a polgármester volt és egy Judith nevű fiatal leány, William, a férj, és Clarisse, a feleség. Mint az olvadó maszk, változott és változott megszemélyesítve az elképzeléseket. Az emberek kiáltoztak, előrenyomultak, vitatkoztak. Ő csak sikoltott, kitárta karját, arca minden követelésre átváltozott. Tom! - kiáltotta LaFarge. - Alice! - kiáltotta másvalaki. - William! - Megragadták a csuklóját, ide-oda rángatták, míg végül borzalmasat sikoltott és összeesett.
Ott feküdt a kövön, mint a dermedő olvasztott viasz, arca minden arc, egyik szeme kék, a másik arany, haja barna, vörös, szőke, fekete, egyik szemöldöke vastag, a másik vékony, egyik keze nagy, a másik kicsi.
Ott álltak körülötte, és kezüket a szájukhoz kapták. Föléje hajoltak.
- Meghalt - mondta valaki végül.
Megeredt az eső.
Hullott az emberekre, és ők felnéztek az égre. Előbb lassan azután mind gyorsabban sarkon fordultak és elmentek, majd futásnak eredtek, hogy mielőbb eltávolodjanak a színhelyről. Egy perc alatt kiürült a tér. Csak Mr. és Mrs. LaFarge maradtak ott, néztek lefelé, kéz a kézben, megkövülten.
Hullott az eső az égre meredő felismerhetetlen arcra.
Anna nem szólt semmit, csak sírni kezdett.
- Gyere haza, Anna, nem tehetünk semmit - mondta az öregember.
Bemásztak a csónakba, és elindultak a csatornán, vissza a sötétségbe. Bementek a házba, kis tüzet gyújtottak, a kezüket melengették. Azután ágyba bújtak, és hidegen és véznán feküdtek egymás mellett, és hallgatták a tetőre zuhogó esőt.
- Figyelj csak - mondta LaFarge éjfélkor. Nem hallottál valamit?
- Semmit, semmit.
- Felkelek mindenesetre, megnézem. Átbotladozott a sötét szobán, és hosszú ideig várakozott a külső ajtónál, mielőtt kinyitotta volna.
Azután szélesre tárta az ajtót és kinézett. Ömlött az eső a fekete égből az üres udvarra, a csatornába és a kék hegyekre.
Öt percig várt, azután nedves kezével lassan becsukta, és kulcsra zárta az ajtót.