RAY BRADBURY: MARSBÉLI KRÓNIKÁK

2002. AUGUSZTUS. ÉJSZAKAI TALÁLKOZÁS

Mielőtt a Kék Hegyek felé fordult volna, Tomás Gomez megállt egy magányos benzinkútnál benzinért.
- Kicsit egyedül van itt kint, ugye, papa! - mondta Tomás.
Az öregember letörölte a kis teherkocsi szélvédőjét. - Nem rossz itt.
- Hogy tetszik a Mars, papa?
- Klassz. Mindig valami új. Mikor taroly idejöttem, elhatároztam, hogy semmit nem várok, semmit sem kérdezek, semmin sem lepődöm meg. El kell felejteni a Földet és a földi ügyeket. Azt kell nézni, hogy mi van itt, és hogy itt mennyire más. Engem hallatlanul elszórakoztat már maga: az időjárás. Marsi időjárás. Nappal forró, mint a pokol, és éjszaka hideg, mint a pokol. Nagyon szórakoztatnak az egészen más virágok és az egészen más eső. A Marsra vonultam vissza az életből, és olyan helyre akartam visszavonulni, ahol minden más. Az öregembernek szüksége van rá, hogy a környezete más legyen. Fiatalok nem állnak vele szóba, öregek halálra untatják. Azt gondoltam, hogy ez lesz nekem a legjobb hely, hiszen annyira más, hogy csak kinyitom a szememet, és már meg is van a szórakozásom, megvettem ezt a benzinkutat. Ha túl rossz lesz a forgalom, beljebb költözöm valahova egy másik, régi országútra, amely nem olyan forgalmas, ahol megkeresem a mindennapit, és marad időm, hogy az itteni másféle dolgokat megfigyeljem.
- Nagyon jó ötlet, papa - mondta Tomás, és barna kezét tétlenül pihentette a kormányon. Jól érezte magát tíz napig egyfolytában dolgozott az egyik új településen, és most kivett két szabadnapot, és egy mulatságba igyekezett.
- Én már nem lepődöm meg semmin - mondta az öregember. - Csak figyelek. Csak gyűjtőm a tapasztalatokat, Ha az ember nem tudja a Marsot elfogadni olyannak, amilyen, legjobb, ha visszamegy a Földre. Bolond itt minden, a talaj, a levegő, a csatornák, a bennszülöttek (még nem láttam egyet sem, de hallom, hogy vannak), az órák. Az órám is hülyén viselkedik. Még az idő is megbolondul itt. Néha úgy érzem, hogy rajtam kívül senki sincs az egész istenverte bolygón. Akár le is merném fogadni. Néha úgy érzem, mintha nyolcéves volnék, mintha a testem összezsugorodna, és minden más magas hozzám képest. Jézusom, ez aztán öregembernek való hely. Ébren tart, és boldoggá tesz. Tudja, mi a Mars? Olyan, mint az a játék, amit karácsonyra kaptam hetven éve, nem tudom, volt-e magának is valaha: kaleidoszkópnak hívták, kristály- és szövetdarabokból, gyöngyökből és más csillogó semmiségekből csináltak. Az ember a nap felé tartotta és belenézett, és elállt a lélegzete. Az a sok minta! No, hát ez a Mars. Élvezze. Nem kell, hogy más legyen, mint ami. Jézusom, tudja, hogy ezt az országutat a Mars-lakók tizenhat évezreddel ezelőtt építették, és még ma is jól tart? Egy dollár ötven centet kérek. Jó éjszakát!
Tomás elhajtott az ősrégi országúton, és csendesen nevetgélt magában.
Jó hosszú út volt, belefolyt a sötétségbe és a hegyekbe, és ő a kormányra figyelt, csak néha nyúlt bele uzsonnacsomagjába, hogy kivegyen egy szem cukorkát. Egy órája hajtott, és egyetlen kocsival sem találkozott az úton ; sehol semmi fény, csak az út, a motor zümmögése, és odakint nagy csendjével a Mars. A Mars mindig csendes, de ma este még csendesebb, mint máskor. Sivatagok és üres tengerek suhantak el mellette és hegyek csillagos háttérrel.
Az Idő szaglott a levegőben. Elmosolyodott, és játszani kezdett a képpel. Jó kis gondolat. Milyen szaga lehet az Időnek? Mint a pornak, az órának meg az embernek. És milyen hangja van az Időnek? Mint a kopogó víznek egy sötét barlangban és mint a sírásnak és mint üres ládák tetejére gördülő göröngyöknek és mint az esőnek. És tovább, milyennek látszik az Idő? Az Idő olyannak látszik, mint egy fekete szobában csendesen hulló hó, vagy mint egy némafilm egy régi moziban, mint százmilliárd arc száll, száll a semmibe, mint az újévi léggömbök. Ilyen az Idő szaga, hangja, képe. És ma este - Tomás kidugta a kezét a szélbe a kocsiból -, ma este szinte tapintani lehet az Időt.
Kocsiját az Idő dombjai között hajtotta. Nyaka csiklandott, kihúzta magát, úgy nézett előre.
Befutott egy kihalt kis marsi városba, leállította a motort, és élvezte, hogy a csend folydogál körülötte. Ült, nem is lélegzett, és nézegette a holdfényben fürdő fehér épületeket. Évszázadok óta lakatlanok. Tökéletesek, hibátlanok; igaz, romokban, de mégis tökéletesek.
Megindította a motort, és ment egy mérföldet, vagy valamivel többet, megint megállt, kiszállt, kivette az uzsonnacsomagját, felballagott egy kis magaslatra, ahonnan visszanézhetett a poros városra. Kinyitotta a termoszát, és töltött magának egy csésze kávét. Egy éjjeli madár repült el felette. Igen jól érezte magát; megtelt békével.
Vagy öt perc múlva hangot hallott. A dombok között, ahol az ősi országút elkanyarodott, mozgott valami ; halvány fény és lassú mozgás. Tomás kávéscsészéjével a kezében lassan arra fordult.
És a dombok közül különös valami jött elő.
Egy gépezet volt, olyan, mint egy jáspiszöld rovar, mint egy imádkozó sáska; finoman hasította a hideg levegőt, testén megszámlálhatatlan villódzó, zöld gyémánttal és piros drágakövekkel, amelyek sziporkáztak, mint a sok lapúra csiszolt szemek. Hat lába olyan hangot adott az ősi országúton, mint a ritkásan szitáló eső, és a gép hátáról egy Mars-lakó nézett Tomásra olvasztott arany színű szemmel, mintha kútba tekintene.
Tomás felemelte a kezét, és gondolatban automatikusan hellót köszönt, de száját nem nyitotta ki, hiszen ez Mars-lakó. Tomás úszott a Föld kék folyóiban, idegen emberek mentek el mellette az utakon, és evett idegen házakban idegen emberekkel, és fegyvere mindig a mosolya volt. Pisztolyt nem hordott. És most sem hiányzott, pedig egy pirinyó félelem összesűrűsödött szíve körül ebben a pillanatban.
A Mars-lakó keze is üres volt. Egy pillanatig nézték egymást a hűvös levegőn át.
Tomás mozdult elsőnek. - Hello - mondta.
- Hello - felelt a Mars-lakó a maga nyelvén. Nem értették egymást.
- Azt mondta, hogy hello? - kérdezte mindkettő.
- Mit mondott? - kérdezte mindegyikük más-más nyelven.
Homlokukat ráncolták.
- Ki maga? - kérdezte Tomás angolul.
- Mit csinál itt? - A Mars nyelvén; az idegennek mozgott a szája.
- Hová megy? - kérdezték, és meghökkenten néztek egymásra.
- Én Tomás Gomez vagyok.
- Én Muhe Ca.
Nem értették, de mellükre ütöttek a szavaknál, és így ez világos volt.
A Mars-lakó felnevetett. - Várjon! - Tomás érezte, hogy megérintik a fejét, de nem kéz érintette meg. - Így ni! - mondta a Mars-lakó angolul. - Így már jobb!
- Ilyen gyorsan megtanulta a nyelvet?
- Semmi az egész !
Újabb hökkent csend, nézték a gőzölgő kávét, amit egyikük a kezében tartott.
- Valami újdonság? - kérdezte a Mars-lakó. Hol Tomást, hol a kávét nézte, és talán mindkettőre értette.
- Megkínálhatom kávéval? - kérdezte Tomás. - Köszönöm.
A Mars-lakó lecsúszott a gépéről.
Tomás elővett még egy csészét, megtöltötte, és odanyújtotta a gőzölgő kávét. Kezük találkozott, de mintha ködből volnának, átmentek egymáson.
- Jézus Krisztus ! - kiáltotta Tomás, és elejtette a csészéjét.
- Halhatatlan istenek! - mondta a Mars-lakó a maga nyelvén.
- Látta, hogy mi történt? - suttogták mindketten. Végigfutott rajtuk a hideg, és iszonyúan megdöbbentek: A Mars-lakó lehajolt a csészéért, és nem tudta megfogni. - Jézusom! - mondta Tomás.
- No de ilyet! - A Mars-lakó újra és újra megpróbálta megfogni a csészét, de nem tudta. Felállt, gondolkozott egy pillanatig, azután övéről levett egy kést.
- Hé! - kiáltotta Tomás.
- Ne értsen félre, kapja el! - mondta a Marslakó, és odadobta. 'I'omás összetette a tenyerét. A kés átesett rajta, és a földre koppant. Tomás lehajolt, hogy felemelje, de nem tudta megfogni. Reszketve felpillantott.
Most a mars-lakóra nézett, és testén át meglátta az eget. - A csillagok! - mondta.
- A csillagok! - mondta a Mars-lakó is, és most ő nézett Tomáson keresztül.
A csillagok fehéren és élesen látszottak, mintha be volnának varrva a Mars-lakó húsába, úgy, mint a zselatinhúsú tengeri halak vékony, foszforeszkáló membrántestében a lenyelt, csillogó állatkák. A csillagok mint ibolyaszín szemek hunyorogtak a Mars-lakó gyomrában és mellében, s mint ékszerek a csuklójában.
- Maga átlátszó! - mondta Tomás.
- Maga is! - mondta a Mars-lakó, és hátralépett. Tomás megtapogatta a testét, érezte melegét, és megnyugodott. Én valóság vagyok - gondolta.
A Mars-lakó megérintette orrát és ajkát. - Húsom van mondta félhangosan , létezem.
Tomás az idegenre meredt. - És ha én valóság vagyok, akkor maga biztosan halott.
- Nem, nem. Maga az !
- Kísértet.
- Fantom.
Egymásra mutattak, közben a csillagok fénye sütött át tagjaikon, tőrök, jégcsapok és szentjánosbogarak; azután ismét saját tagjaikat vizsgálgatták, és mindegyikük épnek, melegnek, izgatottnak és döbbentnek találta magát és a másikat valótlannak, kísértetiesen prizmának, amely távoli világok összegyűjtött fényét sugározza.
Részeg vagyok, gondolta Tomás. Nem mesélem el holnap senkinek, nem, nem.
Álltak az ősrégi országúton, és nem moccantak.
- Maga honnan való? - kérdezte végül a Mars-lakó.
- A Földről.
- Az mi?
- Ott van - Tomás az égre mutatott.
- Mikor jött?
- Több mint egy éve. Nem emlékszik?
- Nem.
- És maguk mind halottak, néhány kivételével. Maguk ritkák, nem tudja?
- Ez nem igaz.
- De meghaltak. Láttam a hullákat. Feketék, a szobákban, a házakban, halottak. Sok, sok ezer.
- Nevetséges. Mi élünk.
- Mister, magukat megszállták. Csak maga nem tudja. Nyilván megmenekült.
- Nem menekültem, nem volt mi elől menekülnöm. Hogy érti ezt? Éppen egy ünnepségre megyek a csatornához, az Eniall-hegyek tövébe. Ott voltam tegnap este is. Látja azt a várost? - mutatta a Mars-lakó.
Tomás arra nézett, és romokat látott. - Hiszen az a város évezredek óta halott.
A Mars-lakó nevetett. - Halott? Az éjjel ott aludtam.
- Én pedig ott jártam a múlt héten, és az előző héten, és most is keresztülhajtottam rajta, és csupa rom. Látja a törött oszlopokat?
- Törött? Én épnek látom. A holdfény segít. És az oszlopok állnak.
- Az utcákon por van - mondta Tomás.
- Az utcák tiszták.
- A csatornák kiszáradtak.
- A csatornák telve vannak levendulaborral.
- Halott.
- Élő! - tiltakozott a Mars-lakó, és még jobban nevetett. - Ó, maga mindent hamisan lát. Látja a sok karneváli fényt? Gyönyörű csónakok vannak ott, karcsúak, mint egy asszony; gyönyörű asszonyok, karcsúak, mint egy csónak; homokszín nők, kezükben tűzvirágok. Látom őket, innen kicsik, ott futkosnak az utcákon. Éppen oda megyek, az ünnepségre. És egész éjjel a vízen suhanunk, és énekelünk, és iszunk, és szerelmeskedünk. Hát nem látja?
- Mister, ez a város olyan halott, mint egy kiszáradt gyík. Kérdezze csak meg bármelyikünket. Én ma este a Zöld Városba megyek. Ez az új település, amit nemrég építettünk az Illinois országútnál. Maga meg van keveredve. Hoztunk egymillió láb oregoni deszkát, néhány tucat tonna jó acélszeget, és összeácsoltuk a két legszebb kis községet, amit valaha is látott. Ma este az egyiket jól bemelegítjük. Egy tucat rakéta jön a Földről feleségekkel és lányokkal. Táncolunk, lesz whisky.
A Mars-lakó nyugtalan lett. - Azt mondja, hogy arra? -
Ott vannak a rakéták. - Tomás a fennsík szélére vezette, és lemutatott. - Látja?
- Nem.
- Az ördögbe is, hát ott vannak. Azok a hosszú, ezüst tárgyak.
- Nem látom.
Most Tomás nevetett. - Maga vak.
- Én nagyon jól látok. Maga nem lát.
- De az új várost csak látja? Vagy nem?
- Nem látok semmit, csak az óceánt. Éppen apály van. - Mister, az a víz már negyven évszázada elpárolgott. - Ó, most már igazán elég!
- Így van, én is ezt mondom.
A Mars-lakó elkomolyodott. - Mondja el még egyszer. Maga valóban nem látja a várost úgy, ahogy én leírom? A vakítóan fehér oszlopokat, a karcsú bárkákat, az ünnepi fényeket... ó, hiszen tisztán látom. És figyeljen csak! Hallani az éneket. Hiszen nincs is messze!
Tomás figyelt, és megrázta a fejét. - Nem.
- Én viszont - mondta a Mars-lakó - azt nem látom. amit maga leír. Így van ?
Ismét elhidegültek. Jég volt a testükben. - Lehetséges... ?
- Micsoda?
- Maga azt mondja, hogy az égből... ?
- A Földről.
- Föld. A név az semmi - mondta a Mars-lakó. - De... az előbb, amint jöttem a szorosban - megtapogatta nyakszirtjét -, úgy éreztem...
- Hideget?
- Igen.
- És most?
- Ismét hideget. Különös. Valami történt a fénnyel, a hegyekkel, az úttal. Idegennek éreztem az utat, a fényt, és egy pillanatig azt hittem, hogy én vagyok az utolsó élő ember ezen a világon...
- Én is úgy éreztem - mondta Tomás. Mintha régi, kedves jó baráttal beszélt volna bizalmasan belemelegedve a témába.
A Mars-lakó lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta. - Ez csak egyet jelenthet. Valahogy az Idővel van összefüggésben. Igen. Maga látomás a múltból.
- Nem, maga való a múltból - mondta a földi ember rövid gondolkodás után.
- Annyira biztos maga! Mivel tudja bizonyítani, hogy ki való a múltból, ki a jövőből? Melyik évben vagyunk?
- Kétezeregyben.
- És mit jelent ez nekem?
Tomás mérlegelte, és vállat vont. - Semmit.
- Annyi, mintha én azt mondanám magának, hogy az S. E. C. 4462853. évben vagyunk. Semmi, és több mint semmi. Hol az óra, amelyik a csillagok állását mutatja?
- De a romok bizonyítanak. Bizonyítják, hogy én vagyok a jövő, én élek, és maga halott.
- Bennem minden tiltakozik. Ver a szívem, a gyomrom éhes, a szám szomjas. Nem, nem, nem halott, nem élő egyikünk sem. Csak elevenebb, mint minden más. Valami a kettő közt. Két idegen, aki elhalad egymás mellett az éjszakában, ez az. Két egymás mellett elhaladó idegen.
- Romok; azt mondja?
- Igen. Fél?
- Ki akarja látni a jövőt? Ki láthatja valaha is? Az ember szembenézhet a múlttal, de elgondolni... az oszlopok leomlottak, azt mondja? És a tenger üres, és a csatornák kiszáradtak, és a leányok meghaltak, és a virágok elhervadtak ? - A Mars-lakó elhallgatott, de azután arra fordult. - Hiszen ott vannak. Látom őket. Ez elég is nekem. Várnak rám, bármit is beszél.
Tomásra pedig a rakéták vártak a távolban és a város és a földi nők. - Mi sohasem érthetünk egyet - mondta.
- Értsünk egyet abban, hogy nem értünk egyet - mondta a Mars-lakó. - Mit számít, hogy ki a múlt és ki a jövő, ha mindketten élünk? Mert ami jön, az eljön, holnap vagy tízezer év múlva. Honnan tudja, hogy azok a templomok nem a maga civilizációjának templomai, száz évszázad múlva, ledőlve, romokban? Nem tudja. Akkor ne kérdezze. De az éj nagyon rövid. Ott már égbe röppennek az ünnepség tüzei és a madarak.
Tomás kezet nyújtott. A Mars-lakó utánozta. Kezük nem érintkezett, átsiklott egyik a másikon.
- Találkozunk még?
- Ki tudja? Talán majd megint egy éjjel.
- Szeretnék magával menni arra az ünnepségre.
- És én szeretném, ha elmehetnék a maga új városába, láthatnám azokat a hajókat, amelyekről beszél, láthatnám az embereket, és hallhatnám, hogy mi minden történt.
- Isten vele - mondta Tomás. - Jó éjszakát.
A Mars-lakó zöld fémjárművén ellovagolt a hegyekbe, a földi ember megfordította kocsiját, és csendesen az ellenkező irányba hajtott.
- Szent Isten, mit álmodtam - sóhajtott Tomás, kezével a kormányon, és a rakétákra, a nőkre, az erős whiskyre, a körtáncra és az ünnepségre gondolt.
Micsoda furcsa látomás volt, gondolta a Marslakó, míg száguldott, és az ünnepségre, a csatornákra, a bárkákra, az aranyszemű nőkre és a dalokra gondolt.
Az éjszaka sötét volt. A holdak lementek. A csillagfok fénye pislákolt, és az üres országúton egy hang sem volt már, senki és semmi. És így is maradt végig a hűvös, sötét éjszakában.