RAY BRADBURY: MARSBÉLI KRÓNIKÁK

2001. AUGUSZTUS. A TELEPESEK

Az emberek a Földről a Marsra utaztak.
Mentek, mert féltek, vagy mert nem féltek, mert boldogok vagy boldogtalanok voltak, mert Zarándok Atyáknak érezték magukat, vagy mert nem érezték magukat Zarándok Atyáknak. Mindenkinek volt valami indoka. Rossz feleséget vagy rossz munkát vagy rossz városokat hagytak ott; mentek, hogy találjanak valamit vagy, hogy otthagyjanak valamit, vagy hogy szerezzenek valamit vagy, hogy kiássanak vagy eltemessenek valamit, vagy hogy békén hagyjanak valamit. Mentek kisded álmokkal és nagy álmokkal és álmok nélkül. Sok városban a kormány négyszínű plakátjain egy kéz mutatott felfelé: "MUNKA AZ ŰRBEN! NÉZD MEG A MARSOT!" És az emberek mentek, eleinte csak kevesen, egy-két tucat, mert a legtöbb valami betegséget érzett, még mielőtt a rakéta kiért volna az űrbe. Ez a betegség a magányosság volt, mert amikor az ember látja, hogy szülővárosa ököl nagyságúra zsugorodik, azután citrom, azután gombostűfej nagyságúra, és végül eltűnik a rakéta kiáramló lángcsóvájában, úgy érzi, hogy nem is született, nem is volt ott semmiféle város, nem is volt sehol, körös-körül csak az űr, semmi sem ismerős, csak csupa idegen ember. És akkor is, amikor Illinois, Iowa, Missouri vagy Montana állam eltűnt a felhők tengerében, és kétszeresen, amikor az Egyesült Államok ködös szigetté zsugorodott, és az egész földgolyó eldobott, sáros futball-labda lett, s az ember egyedül maradt, úton az űr térségeiben távoli célja felé, amit elképzelni sem tudott.
 Így hát nem csoda, hogy az elsők kevesen voltak. Számuk fokozatosan nőtt, arányosan azoknak a földi embereknek a számával, akik már a Marson voltak. Minél többen vagyunk, annál jobban vagyunk. De az első, magányos telepeseknek egyedül kellett kitartaniuk.