RAY BRADBURY: MARSBÉLI KRÓNIKÁK

2005. DECEMBER. A NÉMA VÁROSOK

Kicsiny, fehér, néma város volt a halott marsi tenger partján. Üresen állt. Senki sem mozgott benne. Magányos lámpák égtek naphosszat az üzletekben. A boltajtók tárva-nyitva álltak, mintha az emberek úgy futottak volna ki, hogy még a kulcsot sem használták. Az újságok, melyeket egy hónapja hoztak az ezüst rakéták a Földről, érintetlenül, a naptól barnára perzselten csapkodtak a néma trafikok előtti drótállványokon.
A város kihalt. Az ágyak üresek és hidegek. Csak az elektromos vezetékek és dinamók zümmögtek továbbra is. Valahol nyitva felejtettek egy csapot; folyt a fürdőkádba a víz, végigömlött a lakószobán, ki a verandára és onnan a kis kertekbe, táplálva az elhanyagolt virágokat. A sötét moziban a székek alatt megkeményedett a rágógumi benne a fogak nyomával. Rakétakikötő állt a városon túl. Még érzett a kemény, égett szag, ott, ahonnan az utolsó rakéta indult vissza a Földre. Ha az ember bedobott egy tízcentest a teleszkópba, és a Föld felé fordította, esetleg láthatta az ott dúló nagy háborút. Vagy Londont, a gomolygó újfajta ködben. Talán akkor megérthette, miért elhagyott ez a kis marsi város. Mennyi ideig tartott ez a gyors kiürítés? Besétálhatsz bármelyik üzletbe, lenyomhatod a pénztáron az "Eladás nincs" gombot. Kiugrik a fiókja tele fényes, csengő ércpénzzel. Az a háború, a Földön, nagyon súlyos lehet…
A város üres fasoraiban egy magas, vékony férfi baktatott halkan fütyörészve, és egy konzervdobozt rugdosott elmélyülten maga előtt. Szeme izzott a magányosság sötét nyugalmától. Csontos keze aprópénzt csörgetett a zsebében. Néha egyet-egyet a földre hajított, csendesen nevetgélt, és tovább ment mindenfelé szétszórva az érméket.
Walter Grippnek hívták. Volt egy aranymosó-helye és egy vityillója messze fent a kék marsi hegyekben, és kéthetenként leruccant a városba megnézni, nem akad-e egy nyugodt és intelligens leány, akit feleségül vehetne. Évek múltak, és mordig egyedül és csalódottan tért vissza a vityillójába. Egy héttel ezelőtt érkezett a városba, és üresen találta. Annyira meglepődött, hogy berontott egy falatozóba, ki akarta tombolni magát, és rendelt egy háromréteges marhahús-szendvicset.
- Máris hozom! - kiáltotta kendővel a karján. Előző nap sütött húst és kenyeret talált, leporolt egy asztalt, hellyel kínálta magát, és addig evett, míg kénytelen volt keresni egy gyógyszertárat, ahol egy adag szódabikarbónát kért. A gyógyszerész, bizonyos Walter Gripp, meglepően udvarias volt, és rögtön ki is szolgálta.
Zsebébe gyömöszölte a pénzt, amennyit csak talált. Egy gyerekkocsit megtömött tízdollárosokkal, és vidáman száguldozott a városban. Mikor a külvárosba ért, jutott eszébe, hogy milyen szégyenletesen ostoba. Hiszen nincs szüksége pénzre. Visszavitte a tízdollárosokat oda, ahol találta, előkapart egy dollárt a saját zsebéből, bedobta a csemegekasszába a szendvicsért, és hozzátett még negyeddollár borravalót.
Este a gőzfürdőbe ment, utána egy kiadós borjúszeletet vacsorázott finom gombakörítéssel, importált száraz sherryvel és borba elrakott földieperrel. Kiválasztott magának egy új, kék flanellöltönyt és egy szép szürke Homburg-kalapot, amely furán ingadozott rövidre nyírt feje búbján. Pénzt dobott a Wurlitzerbe, eljátszatta "Az én régi bandám"-at. Ezután húsz Wurlitzerbe dobott pénzt a városban mindenfelé. A néptelen utcák és az éjszaka megteltek "Az én régi bandám" szomorú melódiájával, amíg a magas, sovány férfi egyedül járkált puhán dobogó új cipőjében, hideg kezét a zsebébe dugva.
De ennek már egy hete. Jó szállodában aludt a Mars sétányon, reggeli kilenckor kelt, megfürdött, és a városba sétált sonkástojásért. Minden reggel megfagyasztott egy tonna húst, főzeléket és citrompudingot, tíz évre elegendőt, amikor majd a rakéták visszajönnek a Földről, ha egyáltalán visszajönnek.
Ezen az estén fel-alá mászkált, megbámulta a kirakatok szép, rózsaszín viaszbabáit. Először hatolt a tudatába, hogy mennyire halott a város. Lehajtott egy pohár sört, és csendesen elsírta magát.
- Hiszen teljesen egyedül vagyok! - mondta. Belépett az Elit Filmszínházba levetíteni magának egy filmet, hogy figyelmét elterelje a magányosságról. A mozi kongott, akár egy kripta, fantomok csúsztak-másztak szürkén és feketén a hatalmas vásznon. Megborzongott és kirohant a kísértetjárta teremből.
Elhatározta, hogy hazamegy, és éppen egy mellékutca közepe táján vágott át szinte futva, mikor telefoncsengést hallott.
Felfigyelt.
- Valakinek a lakásán cseng a telefon! Megszaporázta lépéseit.
- Valakinek válaszolnia kell arra a hívásra morfondírozott.
Tétován egy korlátra ült, hogy egy kavicsot kiszedjen a cipőjéből.
- Valakinek?! - rikoltotta és felugrott. - Nekem! Szent Isten, mi van velem? - sikoltotta. Megpördült a sarkán. Melyik ház lehet? Az lesz!
Átrohant a pázsiton, fel a lépcsőkön, be a házba, végig a sötét hallon. Felragadta a kagylót.
- Halló! - kiáltotta.
Bzzzzzzzzzzzzzzzz.
- Halló, halló!
Letették.
- Halló! - ordította és lecsapta a telefont. - Te ostoba hülye! - szidta magát. - Ott ülsz a korláton, te barom! Ó, te átkozott, szörnyűséges barom! - Szorongatta a kagylót. - Rajta, szólalj meg! Gyerünk!
Eszébe sem jutott, hogy más is maradhatott a Marson. Egész héten nem látott senkit. Feltételezte, hogy a többi város ugyanilyen üres.
Reszketett, ahogy a szörnyű, fekete telefonkészüléket bámulta. Helyi telepes, számtárcsás készülékek kapcsolták össze a marsi városokat. A harminc város közül melyikből jött a hívás?
Nem tudta.
Várt. Bement az idegen konyhába, megolvasztott egy kevés fagyasztott ribiszkét, és vigasztalanul csipegette.
- Nem volt senki a drót másik végén - mormolta.
- Lehet, hogy valahol kiégett egy biztosíték, és a telefon magától csengetett.
- De a kattanás is hallatszott, és ez azt jelenti, hogy valaki, valahol messze, letette a kagylót.
A hallban álldogált egész éjszaka. - Nem a telefon miatt - mondta magának. - Egyszerűen nincs semmi dolgom.
Hallgatta órája ketyegését.
- Nem fog újra telefonálni - mondta. - Az a nő soha többé nem hív egy számot, amelyik nem felelt. Valószínű, hogy éppen most más lakásokat hív a városban. Én meg itt ülök… Várjunk csak?
Elnevette magát. - Mért gondolom, hogy nő? Éppen úgy lehet férfi is.
Szívverése lelassult. Hidegnek és üresnek érezte magát.
Nagyon szerette volna, hogy nő legyen az illető. Kiment a házból, megállt a derengő hajnali utca közepén.
Figyelt. Sehol egy hang. Sem madarak, sem kocsik. Csak a saját szívverése. Dobbanás, szünet, ismét dobbanás. Arca fájt a feszültségtől. A szél enyhén fújt, nagyon enyhén, és lobogtatta kabátja sarkát.
- Sss - suttogta -, figyelj!
Lassan körbefordult, fejét egyik néma házról a másikra fordította.
A nő egymás után hívja majd a számokat, gondolta. Biztos, hogy nő. Hogy miért? Mert csak egy nő hívhat új és új számokat. Férfi ezt sohasem tenné. A férfi önálló. Felhívtam én valakit? Nem. Eszembe se jutott. Nőnek kell lennie. Az kell, hogy legyen, istenemre!
Figyelj!
Messze, a csillagok alatt telefon csengetett. Futásnak eredt. Megállt, hogy figyeljen. A csengetés még szólt, halkan.
Néhány lépést tovább futott. Most hangosabb. Végigrohant egy sétányon. Még hangosabb. Odébb ment hat házzal. Még hattal. Sokkal hangosabb. Kiválasztott egy házat, de az ajtaja zárva volt.
Bent csengett a telefon.
Átkozott! Kitépte az ajtó kilincsét. A telefon süvöltött.
Egy kerti székkel beverte a verandáról a nappali ablakát, és a szobába ugrott.
A telefon, még mielőtt megérinthette volna, elhallgatott.
Ide-oda lődörgött a házban, bezúzta a tükröket, leszaggatta a függönyöket, belerúgott a konyhai tűzhelybe.
Végül kifáradt, és felemelte a vékony telefonkönyvet, amely a Mars telefonelőfizetőit felsorolta. Ötvenezer név.
Az egyes számmal kezdte a tárcsázást.
Amelia Ames. New Chicago. Száz mérföld a halott tengeren túl.
Semmi válasz.
A kettes szám. New New York. Ötezer mérföld a kék hegyeken túl.
Semmi válasz.
Felhívta a hármast, a négyest, az ötöst, a hatost, a hetest, a nyolcast, ujjai rángatóztak, már nem tudta a kagylót tartani.
Egy női hang válaszolt. - Halló?
Walter nagyot kiáltott a kagylóba: - Halló, ó, istenem, halló!
- Hangszalag beszél - recitálta a női hang. Miss Helen Arasumian nincs itthon. Szíveskedjék üzenetet hagyni a felvevőn, hogy visszahívhassa önt, ha megérkezik. Halló? Hangszalag beszél. Miss Helen Arasumian nincs itthon. Szíveskedjék üzenetet hagyni…
Letette a kagylót.
Ült és a szája rángatózott.
Azután meggondolta magát, és újra felhívta a számot. - Ha miss Helen Arasumian hazaér - mondta -, mondja meg neki, hogy menjen a pokolba.
Végigtelefonálta Mars-Csatlakozó New Boston, Arcadia és Roosevelt-City telefonközpontjait, mert az volt a legvalószínűbb, hogy onnan telefonáltak. Ezután felhívta minden városban a városházát és a közintézményeket. Felhívta a legjobb szállodákat. Biztos, hogy minden nő a luxust választja.
Egyszerre csak megállt, kezét hangosan összecsapta, és felkacagott. Hát persze! Megnézte a telefonkönyvet, és felhívta távolsági beszélgetésre New Texas City legnagyobb kozmetikai szalonját. Ha van hely, ahol egy nő sürgölődhet, krémpakolást ken az arcára, és bura alatt üldögél, az csakis egy bársonyos, gyémántcsillogású kozmetikai szalon lehet!
A telefon csengetett. A túlsó oldalon felvette a kagylót valaki.
Női hang szólalt: - Halló?
- Ha hangszalag beszél - közölte Walter Gripp -, oda megyek, és felrobbantom azt a helyet.
- Nem hangszalag beszél - sikoltotta egy elragadtatott női hang. - Halló, ó, halló, hát él még valaki a Marson? Honnan beszél?
Walter majdnem összeesett. - Ide figyeljen! Ruganyosan felpattant vad szemekkel. - Te jó Isten, micsoda szerencse! Hogy hívják?
- Geneviéve Selsor! - zokogta a nő a kagylóba. - Ó, úgy örülök, hogy hallok magáról, bárki legyen is!
- Walter Gripp vagyok! - Walter, halló, Walter! - Halló, Geneviéve!
- Walter! Milyen szép név! Walter, Walter! - Köszönöm.
- Hol van, Walter?
A hang kedves és édes és finom volt. Füléhez szorította a kagylót, hogy a lány édesen belesuttoghasson. Úgy érezte, mindjárt összecsuklik. Arca lángba borult.
- Marlin Village-ban vagyok - mondta. És…
Kattanás. - Halló? - kiáltott. Zúgás.
Megrázta a kagylót. Semmi.
Lehet, hogy valahol kiégett egy biztosíték. Amilyen gyorsan jött, úgy el is suhant Geneviéve Selsor. Tárcsázott, de a vonal süket volt.
- De legalább tudom, hogy hol van! - Kifutott a házból. A nap éppen felkelt, amikor az ismeretlen garázsból kifarolt egy túrakocsival, a hátsó ülést megrakta élelemmel, és nyolcvan mérföldes sebességgel nekivágott New Texas City országútjának. Ezer mérföld, gondolta. Geneviéve Selsor, el ne mozdulj, ha hallani akarsz rólam!
Az országúton minden kanyarnál bőgette a kürtöt. Napnyugtakor, egész napi vezetés után, megállt az útszélen, lerúgta szűk cipőjét, hanyatt dőlt az ülésen, a szürke Homburg-kalapot fáradt szemére húzta, és lélegzése lassúvá és szabályossá szelídült. Fújt a szél, a csillagok gyengéden ragyogtak rá az új szürkületben. Körös-körül sok millió éves marsi hegyek emelkedtek égnek. Csillagfény ragyogott egy kicsiny sakkjátéknál alig nagyobb marsi város tornyain a kék dombon.
Félálomban feküdt ott. Suttogott. Geneviéve. Ó, Geneviéve, énekelte halkan, évek jöhetnek, évek mehetnek, de Geneviéve, édes Geneviéve… Melegség töltötte el. Hallotta a nyugodt, hűs, édes hang dallamát. Walter, halló, Walter! Nem hangszalag beszél. Hol van, Walter, hol van?
Sóhajtott, felemelte kezét, hogy a holdfényben megérinthesse a lányt. Gyönyörű volt, a szélben hullámzó, hosszú, fekete haj. Ajka, mint a piros fodormenta. Arca akár a frissen vágott, hamvas rózsaszál. És teste, mint a tiszta könnyű pára, lágy, hűvös és édes, hangja a régi, szomorú dalt dúdolta, csak neki, újra és újra: Ó, Geneviéve, édes Geneviéve, évek jöhetnek, évek mehetnek…
Aludt.


New Texas Cityt éjfélkor érte el.
Megállt a Szőke Csoda Szépség Szalon előtt és rikkantott. Várta, hogy a leány kifusson csupa parfümben, csupa kacagásban.
Nem történt semmi.
- Alszik. - Az ajtóhoz ment. - Itt vagyok! - kiáltotta. - Halló, Geneviéve!
A város csendben nyugodott a kék hold fényében. Valahol egy vászontetőt csapdosott a szél.
Szélesre tárta az üvegajtót és belépett.
- Hé! - nevetett kényszeredetten. - Ne bújj el! Tudom, hogy itt vagy!
Átkutatott minden fülkét.
Egy apró zsebkendőt talált a padlón. Olyan jó illata volt, hogy majdnem elszédült tőle. - Geneviéve… - suttogta.
Végighajtott a kocsival az üres utcákon, de nem látott semmit. - Ha valami rossz tréfa…
Lassított. - Várjunk csak! Szétkapcsolt a vonal. Lehet, hogy ő Marlin Village-ba hajtott, míg én ide jöttem. Valószínűleg a régi tengeri úton ment. Napközben elkerültük egymást. Honnan tudhatta volna, hogy érte jövök? Nem mondtam. És úgy félt, mikor a vonal megszakadt, hogy egyenesen Marlin Villagebe rohant, hogy megkeressen. És én itt vagyok. Úristen, milyen ostoba vagyok!
Dudált egyet, és mint a villám száguldott ki a városból.
Egész éjjel hajtott. Gondolkozott. Mi lesz, ha nem vár Marlin Village-ben, mikor megérkezem?
De nem akart erre gondolni. Ott kell lennie. És ő majd odafut hozzá, megöleli és talán meg is csókolja egyszer, a száját.
Geneviéve, édes Geneviéve - fütyülte, és száz mérföldre fokozta a sebességet.


Marlin Village csendes volt hajnalban. Egyik-másik üzletben még sárga fények égtek, a Wurlitzer, amely száz órája játszott egyfolytában, elektromos kattanással elhallgatott, és így teljessé vált a csend. A nap felmelegítette az utcákat és a hideg üres égboltot.
Walter befordult a Fő utcára, a kocsi lámpái még égtek, és minden sarkon hatszor egymás után kettős dudaszóval jelzett.
Nézte a cégtáblákat. Arca sápadt és nyúzott volt, keze az izzadságtól csúszkált a kormánykeréken.
- Geneviéve - kiáltotta az üres utcán. Egy kozmetikai szalon ajtaja kinyílott. - Geneviéve! - megállította a kocsit.
Geneviéve Selsor ott állt a szalon nyitott ajtajában míg ő futott feléje, át az úttesten. Kezében nyitott csokoládésdobozt tartott, a dobozt ölelő ujjai tömpék és sápadtak. Arca, ahogy a fénybe lépett, kerek volt és vastag, szeme olyan, mintha két nagy tojást vertek volna egy kupac fehér kenyértésztába. Lába vastag, akár a fatörzs, és visszataszító csoszogással mozgott.
Haja bizonytalanul barnás volt, látszott rakta, hogy újra és újra rakták, mint a szarkafészket. Ajka egyáltalán nem volt, és hiányát úgy ellensúlyozta, hogy nagy zsíros, piros ajkat festett, és szája hol tátva maradt az elragadtatástól, hol becsukódott hirtelen aggodalmában. Szemöldökét kiszedte, csak vékony légyláb-vonalakat hagyott a helyén.
Walter megállt. Mosolya szertefoszlott. Állt és nézte a nőt.
A nő a járdára ejtette a csokoládésdobozt.
- Maga… Geneviéve Selsor? - a füle megcsendült.
- Maga Walter Griff? - kérdezte a nő. - Gripp.
- Gripp - javította a nő.
- Jó napot - mondta Walter fojtott hangon. - Jó napot - a nő megrázta a kezét.
Ujja ragadt a csokoládétól.


- Nos - szólt Walter Gripp.
- Tehát? - kérdezte Geneviéve Selsor.
- Csak azt mondtam, hogy nos - mondta Walter.
- Ó.
Este kilenc óra volt. Napközben kirándultak. Vacsorára Walter vesepecsenyét készített, de az nem ízlett a nőnek, mert nem volt elég puha, így még egy kicsit főzte, erre túlfőtt vagy túlsült, vagy ilyesvalami történt vele. Nevetett és azt mondta: - Gyerünk moziba. - A nő helyeselt, és csokoládés kezével Walterba karolt. De semmi mást nem akart látni, csak Clark Gable egyik ötvenéves filmjét. - Hát nem haláli? - vihogott. - Ugye milyen haláli? - A film véget ért.
- Játssza le még egyszer! - rendelkezett.
- Még egyszer?
- Még egyszer - mondta a nő. És mikor Walter visszaült a helyére, a nő hozzádörgölődzött, és rárakta a mancsát. - Nem éppen olyan vagy, amilyet vártam, de azért helyes vagy - ismerte el.
- Köszönöm - mondta Walter, és nagyot nyelt. - Ó, ez a Gable! - sóhajtott Geneviéve, és belecsípett Walter combjába.
- Hű! - szisszent fel Walter.
Mozi után vásárolni mentek a néma utcákon. Geneviéve betört egy kirakatot, és felöltötte a legrikítóbb ruhát, amit csak talált. Azután hajára locsolt egy üveg parfümöt, és olyan lett, mint egy bőrig ázott pincsikutya.
- Hány éves vagy? - kérdezte Walter.
- Találd ki. - Csepegett a haja, ahogyan mentek az utcán.
- Talán harminc.
- Tudd meg - közölte sértődötten Geneviéve -, hogy a huszonhetedikben vagyok. Igen.
- Nini, édességbolt! - sikoltott azután. - Mióta minden felrobbant, igazán úgy élek, mint Eldorádóban. Ki nem állhattam a rokonaimat, mert hülyék voltak. Két hónapja visszamentek a Földre. Nekem az utolsó rakétán kellett volna utánuk mennem, de itt maradtam. Tudod, miért?
- Miért?
- Mert folyton piszkáltak. Hát itt maradtam, ahol egész nap illatosíthatom magam és tízezer szörpöt ihatok és minden édességet megehetek anélkül, hogy valaki rám szólna: - Ó, ez csupa kalória! Szóval itt vagyok.
- Szóval itt vagy. - Walter lehunyta a szemét. - Későre jár - mondta a leány és kacsintott. - Igen.
- Elfáradtam.
- Furcsa, én teljesen éber vagyok - mondta a fiú. - Úgy érzem, egész éjjel fent maradok. Van Mikenál egy jó lemez, gyere, meghallgatjuk.
- Elfáradtam! - A nő ravaszul csillogó szemmel nézte.
- Én egészen friss vagyok - mondta a fiú. - Furcsa.
- Gyere velem a kozmetikai szalonba, mutatok valamit - mondta a leány.
Bevezette az üvegajtón, és egy nagy, fehér dobozhoz kalauzolta. - Magammal hoztam, mikor Texas Cityből idehajtottam. - Kioldozta a rózsaszínű szalagot. - Gondoltam, én vagyok az egyetlen hölgy a Marson, és itt van az egyetlen férfi, és így… - Felemelte a doboz tetejét, és zizegő rózsaszínű selyempapírrétegeket hajtogatott szét. Ráveregetett. - Ez az.
Walter Gripp bámult.
- Micsoda? - kérdezte, és reszketni kezdett. - Hát nem tudod, butuska? Csupa csipke, és tiszta fehér és finom és minden!
- Nem tudom, mi lehet…
- Menyasszonyi ruha, te butus!
- Igazán? - A férfi hangja rekedt volt. Szemét becsukta. A leány hangja most is lágy és hűs és édes volt, mint a telefonban. De ha kinyitotta a szemét és látta!
Kiegyenesedett. - Nagyon csinos - mondta. - Ugye?
- Geneviéve… - a férfi az ajtóra pillantott. - Igen.
- Geneviéve, mondanom kell valamit.
- Igen? - A leány lassan feléje lépett, kerek, fehér arca körül vastag parfümfelleg lebegett.
- Amit mondani szeretnék, az, hogy… - Mondd…
- Isten veled!
És már kint is termett az ajtón, és már a kocsiban ült, mielőtt a leány sikoltozhatott volna.
De utánaszaladt, és megállt a korlátnál, mikor a fiú megfordult a kocsival.
- Walter Griff, gyere vissza! - siránkozott, és hadonászott a levegőben.
- Gripp - javította ki a férfi. - Gripp! - kiáltott a leány.
A kocsi elvágtatott a néma utcán, ügyet sem vetve a leány toporzékolására. Kipufogásával beszennyezte a fehér ruhát, melyet a leány esetlen kezében gyűrögetett, azután eltűnt a puszta sötétségben.
Három nap vágtatott és három éjjel. Néha úgy érezte, követik. Ilyenkor kiverte a verejték, rázta a hideg, és gyorsan egy másik útra kanyarodott, átszelte a magányos marsi világot halott kis városok mellett, és hajtott, hajtott egy hétig és egy napig, míg tízezer mérföldre nem nőtt a távolság közte és Marlin Village között. Ekkor befordult egy Holtville Springs nevű kisvárosba, talált néhány kis üzletet, éjszaka kivilágíthatta őket, és néhány vendéglőt, ahová beülhetett és étkezhetett, rendelhetett. Azóta is ott él, két mélyhűtött raktárt megtömött száz évre elegendő élelemmel, van tízezer napra elegendő szivarja és egy jó ágya puha matraccal. És ha hosszú évek során egyszer-egyszer cseng a telefon - hát nem veszi fel.