46

Ültek az Igazak az ausztrál sivatagban a földön, és felnéztek a bársonyfekete égre. Két napja ragyogó izzást láttak vonulni a mennyeken át. Nem tudták, csillag-e vagy valami újdonság a mutáns világból. A következő éjszakán, amikor megjelent és végigjárta ugyanazt a pályát, az emberek zavarba estek. De most már bizonyosan nem jön el többé! Eljött. Már a harmadik éjszakán látták, ahogy mozog előre a többi fény között.

      - Mi ez? - kérdezgették. - Mit gondoltok, jel?

      - Útmutatáshoz kell folyamodnunk. Álmot fogok kérni.

      Az Igazak népe általában nem álmodott éjszaka. Úgy hitték, hogy az alvás az az idő, amikor a testnek pihennie, felépülnie, gyógyulnia, feltöltődnie kell. Ha a tudat egy részét álmodás foglalja le, az megzavarja a testet. Tudták, hogy a mutánsok éjszaka álmodnak, ami persze érthető. Abban a társadalomban nem szabad nappal álmodni úgy, ahogy az Igazak teszik. Ma viszont többen is kértek éjszakára útmutató álmot.

      Mapiyal ugyanazt az eljárást alkalmazta, mint a többiek. Vizet mert egy kagylóhéjba, félig kiitta, és felvilágosítást kért az égen látott dologról. A víz második felét ébredés után issza meg, hogy összekösse tudatosságát az álom emlékével. Ettől könnyebben fel tudja idézni az álom értelmét és útmutatását.

      Álmában kisgyereket látott, aki teknősbékán lovagolt. Mintha fiú lett volna, de Mapiyal ebben nem volt biztos. Először türelmesen lovagolta az állatot, aztán sírni kezdett. Könyörgött a teknősnek, menjen gyorsabban, de az változatlan lassúsággal döcögött. Reggel, amikor a csoport segített álmot fejteni, megkérdezték tőle:

      - Mit éreztél a gyerekkel kapcsolatban?

      - Úgy éreztem, mintha az enyém lenne. Úgy szerettem, mintha hozzám tartozna.

      - És milyennek érezted a teknősbékát?

      - Félénk, zárkózott, lassú, kitartó gyalogló. Nem az az állat, akit nógatással vagy ostorral sebesebb haladásra lehetne ösztökélni. Nem a mi teknőseink közé tartozott. Nem vízi teknős volt, hanem szárazföldi.

      - Erről mit érzel?

      - Nekem úgy tetszik, hogy rokonságban vagyok a teknősökkel általában. Őszintén szólva, nem emlékszem, hogy egy percig is külön gondoltam volna a szárazföldi teknősökre. Ez határozottan idegen fajta volt, talán amerikai. De nem látom, mi köze lehet az égi tárgyhoz. Az álom azt jelentheti, hogy a gyerek, aki az enyém, még messze van. Késve érkezik. - Fölnevetett és hozzátette: - Hát ez biztosan igaz. Ötvennégy éves vagyok.

      A nők egy másik törzsbelihez fordultak, és megkérdezték, mi a véleménye Mapiyal álmáról. A kérdezett szerint az álom arra utalt, hogy a törzs egyik tagjának meg kell látogatnia a mutánsok társadalmát, ahol első kézből kaphat választ. Egy másik úgy érezte, az álom azt üzeni, változik a világ: előbb a földön, most már az égen is.

      Harmincnégy éve volt, hogy Mapiyal otthagyta a városi életet és csatlakozott a törzshöz. Sohasem bánta meg, és semmit sem hiányolt előző életéből. Megöregedett, ezt láthatta, ha végignézett a testén, de az arcát nem volt alkalma látni. Egyszer sem jártak annyira tiszta vagy sima víznél, ami megbízhatóan visszatükrözte volna. Mapiyal olyan rég nem foglalkozott ilyesmivel, hogy egészen elcsodálkozott, amikor most eszébe jutott. Nem érdekelte a külseje. Az érdekelte, hogyan néznek rá a társai, és elégedett volt az arcukkal. Az utazgató Benala nem hozott biztató híreket a bennszülött életmód bárminemű feltámadásáról. Hátha itt az idő, hogy most Mapiyal menjen. Nem kíváncsiságból, hanem mert úgy érzi, talán adhat valamit a népének. Tanácskozik Útmutatások Őrizőjével, azután dönt.

      Még ugyanazon a napon félrevonult az Őrizővel. Amikor eltávolodtak a többiektől, Mapiyal mélységes nyugalomba merült. Benyúlt a tasakba, amely asszonyi dolgokban adott választ, és kihúzott egy kerek bőrdarabot, amelyen a jelkép a hét irányt ábrázolta: az északot, a délt, a keletet, a nyugatot, a fentet, a lentet és a bentet. Ez azt jelentette, hogy Mapiyalnak tanulmányoznia kell az égtájat, ahonnan jött, és az égtájat, amerre tart. Régen tudta, merre mennek, de nem rajzolt térképet az utakról. Az évek során a szélrózsa minden irányában megfordultak. Mapiyal a másik három irányra gondolt, az égre fent, a földre lent, és a maga belső énjére. Biztosra vette, hogy a belső hangját hallotta. Egyforma könnyedséggel tanácskozott a felső és az alsó világgal, a szellemekével és az állatokéval. A jelkép mintha arra utalt volna, hogy nézzen jó erősen a négy szél valamelyikének irányába. Ő dönti el, hogy a többiekkel megy-e tovább, vagy a városok felé fordul. Ösztönösen érezte, mi lesz a következő lépés.

      Este közölte a többiekkel, hogy távozni akar. El fog menni a legközelebbi településre, amelyen bennszülöttek laknak. Hacsak nem történtek gyökeres változások, ott bizonyosan talál segítőket, akiktől számíthat ruhára, fedélre, ételre és barátságra. Az őslakosoknak a századok alatt a vérébe ivódott az önzetlenség és a szolidaritás. Nem volt jellemző rájuk, hogy hátat fordítsanak egy utazó társnak.

      Másnap reggel lassan bújt elő a nap, mintha még egy esélyt akart volna adni Mapiyalnak, hogy még egyszer vegye fontolóra elhatározását. Ő azonban már döntött. Most van itt a megfelelő idő, most szolgálja elmenetele a legfőbb jót.

      Mindenkitől búcsút vett, és megígérte, hogy egy napon még visszatér. Becslésük szerint hét-nyolc nap járásra voltak a legközelebbi bennszülött közösségtől. Mapiyalnak kilenc napig tartott az út. Amikor alkonyatkor megérkezett, leült a bozótban, onnan figyelte az öt kezdetleges kunyhót. Olyannak tűntek, mintha még nem fejezték volna be, vagy most bontanák őket. Háromnak falépcső vezetett az ajtajához, kettőnek nem. Csak egynek üvegezték be az ablakait, de azokat is feltolták, hogy járjon a levegő. Néhányan jöttek-mentek ki-be, de a többség odakint üldögélt vagy álldogált. A házak magas zöld fák között bújtak meg. Mapiyal felfedezett egy idősebb asszonyt, akinek tokája meg kis pókhasa volt, és körülbelül annyi idősnek látszott, mint ő. Előbb a többiekkel beszélgetett, azután szabad tűzön sütögetett valamit az egyik udvaron. Ő tűnt a legjobb választásnak.

      Mapiyal leste az alkalmat. Azt remélte, hogy később egyedül találja az asszonyt. Ám a településen nem volt szokás a korai fekvés. Még hajnal előtt is ücsörögtek és beszélgettek. Mapiyal hol elaludt, hol fölébredt, ám egyszer sem pihent huzamosabb ideig. Közvetlenül napfelkelte előtt az asszony kijött a házából, leült a lépcsőre, és egy csésze teát iszogatott. Mapiyal felállt és elindult, menet közben porolva le a magára csavart, saját készítésű nyersbőrt. Az asszony felnézett a közeledésére.

      - Máma van - szólt Mapiyal. Tökéletesen elfelejtette, milyen köszönéseket használnak az emberek.

      - Jó napot - felelte az asszony, és álmélkodva nézett rá bogárfekete szemével. - Honnan jössz?

      - A Karoon törzshöz tartozom. Azért jöttem, mert szeretném, ha segítenél. Sok éve, hogy elhagytam a várost. Szükségem van valamilyen ruhára és egy térképre, hogy láthassam, hol vagyok.

      Az asszony barátságosan bólogatott.

      - Ruhát tudok adni. Olyan méretű lehetsz, mint én, és minden ruhám gumírozott derekú. Térképem, az nincs. Még csak nem is láttam olyat. De nem baj, biztos megtalálunk mindent, amire szükséged van. Gyere be, főzök neked egy csészével. - Felállt, bement a házba. - Nem is tudtam, hogy még élnek emberek a bozótban. Nekünk azt mondták, mindenki eljött onnan. Hallani akarok mindent, hogy mit csináltok!

      Legelőször készített egy csésze teát, odaadta vendégének, aztán átment a szomszéd szobába, és két ruhával tért vissza. Az egyik kék volt, a másik nyomott mintás, mindkettő rövid ujjú, elöl övig gombolt, derékban gumírozott. Otthon varrták őket, ugyanarról a szabásmintáról.

      - Ezeket felpróbálhatod, remélem, valamelyik jó lesz rád. Az én nevem Sally, és a tiéd?

      - Bea. - Maga se tudta, miért mondja. Évek óta nem volt Beatrice. De ha már kimondta, ez is jó lesz. Ha még mindig a családjával lenne, most névváltoztató ünnepet tartanának, de nem a családjával van. Bea jó lesz. Majd úgy gondol rá, hogy "Bee", a méh, a kicsi rovar, amely szorgalmasan hordja ide-oda a pollent, hogy a virágok növekedhessenek. A méh segít házat építeni a fajtájának. Békés alkotó, de ha kell, használja a fullánkját. Bea reményei szerint ő már megtanulta, hogy sohase csípjen.

      Órákig beszélgettek. Bea 1956-ban hagyta ott a munkáját. Most 1990 volt, és minden megváltozott. Sally mesélt a televízióról, a drót nélküli telefonról, a számítógépről, a műholdakról és a rakétákról. Neki nem voltak luxusholmijai, de mindent tudott róluk, és voltak barátai, akik dicsekedhettek ilyesmivel. Az égi tárgyra nem tudott magyarázatot adni. - De az amerikaiak és az oroszok ügyködnek valamit odafent. - Viszonzásul Bea az Igazak életéről mesélt Sallynek. Gyorsan elrepült a délelőtt, addigra mindenki tudta, hogy Sally sivataglakót lát vendégül. Egyenként beszállingóztak a konyhába, megnézték a vendéget, bemutatkoztak, kérdeztek és feleltek. Amikor eljött az ebédidő, Bea megállapította, hogy elfelejtette, milyen a babkonzerv és a fóliába csomagolt fehér kenyér. Hálás volt a vendégszeretetért, de mértékkel evett, mert nem tudta, mit szól a gyomra ezekhez az ételekhez. Aznap este összeültek a fák alatt, és mindenki elmondta a véleményét a figyelő Beának arról, mi történik Ausztráliában az őslakosokkal. Kilencven százalékuk munkanélküli. A segélyezés nem elég a szükségletekre. A gyerekek jó iskoláztatást kapnak, de nem akarnak magasabb szintű tanulmányokat folytatni, hiszen úgysem kapnának állást. Vannak dísz őslakosok a kormányban, az újságoknál és más tömegtájékoztatási eszközöknél, de majdnem mindegyik világosabb bőrű. Egy férfi úgy érezte, hogy a bőrszín továbbra is hátráltató tényező. Az őslakosok egészségi állapota nagyon aggasztó. Olyan rendet vág közöttük a cukorbaj és az alkoholizmus, hogy ritka az, aki megéri a nyolcvanat.

      De a legnyomasztóbb probléma a földhöz való jog. A kormányban senki sincs, aki felfogná vagy védelmezné a szent helyek fontosságát. Kihasítottak némi földet, ami kizárólag az őslakosoké, de a bányászati társaságok még azokra is megszerezték a pusztítás jogát. Mára a földrész minden szép helyét kinevezték nemzeti parkká, de még ez sem menti meg őket a próbafúrásoktól és a kitermeléstől.

      Azt is mondták, hogy a népben nincs elég büszkeség. Semmijük sem maradt, amire büszkék lehetnének. Elszakadtak az örökségüktől.

      Később Sally ágyat vetett Beának a díványon, de nehezen jött az álom, mert Bea elszokott a matracon alvástól. Végül kiment a szabadba, ahol többen is háltak, és keresett egy kényelmes helyet a dús fűben. Vitt magával lepedőt és leterítette, mert figyelmeztették, hogy vannak apró bogarak, amelyek befurakodnak a ruha alá.

      Felnézett a csillagokra. Nehéz volt elképzelni, miként létezhet két, ennyire különböző életmód, földrajzilag nem is olyan messze egymástól, ugyanazon Tejút alatt.

      Nem tudom, gondolta, megtalálom-e a választ az égi tárgyra, de talán a Mindenható akart idehozni általa. Most úgy érzem, nem azért hívattam ide, hogy adatokat szerezzek és visszatérjek velük, hanem hogy adatokat közöljek. Úgy érzem, segítenem kell, hogy népünknek eszébe jusson az öröksége. Hogy visszakapja a büszkeségét és a méltóságát. Hátha most jött el az ideje, hogy mi hassunk a mutánsokra, és ne a mi térdünk roskadjon meg az ő hatalmuktól. Hátha itt az idő, hogy a méh hordani kezdje a mézet!

*  *  *

      Madarak csiripeltek, gyerekek kuncogtak az ébredezve mocorgó Bea körül. Sally megbeszélte egy szomszéddal, hogy vigye el Beát a településről a városba. Ott van könyvtár és városháza is, ahol bizonyosan akad térkép. A teából-süteményből álló reggeli után Sally átölelte vendégét, és így szólt párás szemmel: - Remélem, visszajössz, bár van egy olyan érzésem, hogy nem teszed. Sok sikert kívánok, és szeretnék segíteni. Ez a tiéd. - Szoros rolniba tekert pénzt nyomott Bea markába.

      A közelben motor zümmögött üresjáratban, és egy farmeres-pólós, vékony fiatal bennszülött várakozott. Amikor Bea a kocsihoz indult, a fiú beült a kormányhoz egy asszony mellé, akivel Bea már találkozott. Ugyancsak találkozott az egyik hátsó ülést elfoglaló férfival is, így nem volt szükség bemutatkozásra. Bemászott hátulra. A férfi orvoshoz ment, az asszony a barátait akarta meglátogatni. Egész úton beszélgettek, Bea egyre kevésbé érezte kívülállónak magát.

      A városházán egy segítőkész ember több térképet is előszedett, és széthajtogatta őket az asztalon, aztán tanáros mozdulattal az ajtóra szögezte az ujját, és eligazította új tanítványát, hogy mit találhat a négy égtájon. Elmagyarázta, hol keresse az őslakosok irodáit és szállodáit. Arról nem volt tudomása, hogy két hete bárminemű tárgy lett volna látható az égen.

      Bea megtudta, hogy a kormány szinte minden városban fenntart egy egyszobás irodát a bennszülött ügyeknek. Legtöbbször üresen találta az irodákat, de ha kérdezősködött, a szomszédságban rendszerint rálelt valakire, aki megmondta, merre keresse a helyi tisztviselőt. Az irodavezető tisztsége tekintélyes állásnak számított, ám minimális bért fizettek érte. A kormány szándékai tisztának tűntek. A fehér uralom kétszáz éve elnyomta Bea népét - de hogyhogy azóta sem tudtak fölemelkedni? Már nem tapasztalt fajgyűlöletet. Ha tapasztalt valamit egyáltalán, az a fehérek közönye volt a feketék iránt. Ha bement egy boltba, az eladók ugyanúgy beszéltek vele, mint egy fehér vásárlóval. Minden városban talált helyet, ahol alhasson, tudott mosakodni, átöltözni, és takarékos étkezésekre is futotta.

      Harminc nap után megérkezett a nyugati partra. Egy padon ült az őslakos ügyek irodája előtt. Egyszer csak kijött egy nő, és behívta.

      - Itt foglaljon helyet - mondta a fiatal nő, és rásandított szemüvegének lencséi fölött. - Volna itt pár papír, amiket ki kell töltenünk. Neve?

      - Bea.

      - Családi név?

      Bea meghűlt. Nem volt családneve. Az árvaházban senki sem kapott. Mrs. Crowley nem tartott igényt családi névre, mint ahogy Mildred sem a tejbárban, de az harmincnégy éve volt. Most úgy látszik, kell.

      - Mi a családneve? - kérdezte a nő újfent, ezúttal kissé hangosabban, hátha Bea nagyothall. Az, ami a sivatagban körülményesen és ráérősen történt volna, kezdte fölvenni a modern lét ütemét. Bea gyorsan végigpásztázta érzéseit, amelyeket élete helyszínei keltettek benne, és eszébe jutott egy mondat: "Úgy emelkedünk és süllyedünk, mint víz a tóban."

      - Lake - felelte. - A nevem Bea Lake.

      - Mi az adószáma?

      Bea nyelt egyet. - Nincs.

      - Már megint! No jó, erre is kitöltjük a papírokat. Az nem lehet, hogy dolgozunk, és nem fizetünk adót.

      - Dolgozunk? - kérdezte Bea.

      - Igen, amilyen szerencséje van, drágám! - mondta a nő. Írás közben kivette egyik fülbevalóját, és megdörgölte sajgó fülcimpáját. - Ma egy nagyon kedves családnál van elbeszélgetés dadusügyben. Szoba, koszt egész napra, fizetés. Egyetlen gyerekre kell vigyázni, egy kisfiúra. Mi a lakcíme?

      - Hát tulajdonképpen nincs.

      - Majd a szálló címét írom be. Ott ellehet pár napig. Nekem is könnyű lesz kapcsolatba lépnem magával. Tud gyerekekre vigyázni, ugye?

      - Hát én tulajdonképpen szeretem a gyerekeket, de...

      - Egek ura! - vágott közbe a szőke, az órájára pillantva. - Ebédidő, be kell zárnom, és magának is tépnie kell a buszhoz. Így kell menni a Carpenter-házhoz: felszáll a negyvennégyes buszra, aztán átszáll a tizenhatosra. Csak hat sarokra van ettől a megállótól. Itt a telefonszámom. Hívjon fel a beszélgetés után. Itt a szálló címe és száma. Ha nem ott száll meg, akkor okvetlenül közölje velünk, hol fog lakni, hogy elérhessem, ha megfelel Mrs. Carpenternek. Őszintén megmondom, szerintem eddig messze maga a legjobb, de hát nem én alkalmazom, ugyebár.

      Azzal felállt, lerángatta kurta szoknyáját, amely felcsúszott a csípőjén, és átbillegett tűsarkain az irodán. Kinyitotta az ajtót, jelezve ügyfelének, hogy távoznia kellene.

      Az egész olyan sebesen történt, hogy Bea azt se tudta, mit gondoljon. Mire körülnézett, kattant az iroda ajtajának zárja. Megfordult, és látta, hogy az üvegablakon belülre akasztott fehér műanyag lapot megfordították, és most az olvasható rajta: ZÁRVA.

      A pad fölé két cégtáblát erősítettek: "Őslakos ügyek irodája", írták az egyikre, a másikra pedig: "Baker Munkaközvetítő". Bea megcsóválta a fejét, és nevetett. Hát nem fura, ahogy forog a világ? Az őslakos ügyek irodája még mindig nem nyitott ki. Minél tovább gondolkozott rajta, annál vonzóbbnak találta az ötletet, hogy dadus legyen. Közelebbről megismerkedhetne a modern világgal. Olyan állás, amelyet bármikor felmondhat. Kisétált a sarokra, és leolvasta a tábláról, hogy itt áll meg a negyvennégyes busz. Jött is hamarosan. A Baker Munkaközvetítő képviselőjének útmutatásait követve simán rátalált a Carpenter-házra.

      Igazi nívós környéken volt, és mintha frissen építettek volna. Bea egyet csöngetett, és várt. Árnyalak tűnt föl a metszett-maratott üvegajtó mögött, a kilincs elfordult, és Bea szembe találta magát egy ázsiai nővel.

      - Jó napot - köszöntötte a mosolygó, parányi jelenséget. - A munkaközvetítőből jöttem.

      - Ó, igen! Kérem, fáradjon be. Azonnal szólok Mrs. Carpenternek. Ott legyen szíves várakozni - mutatott az ázsiai nő egy szép, tágas nappalira, amelynek magas ablakai a kertre néztek. Ragyogóan világos szoba volt, mert a falakat és a mennyezetet fehérre festették, a pasztellszín kárpitozott bútorok között fehér szőnyegeket terítettek a halványbézs márványpadlóra. A gyertyatartókat és képkereteket dúsan aranyozták. A középső asztalon jókora, metszett üvegtál szikrázott a makulátlanul tiszta ablakokon bezúduló napfényben. A tál kékes vizében egyetlen fehér rózsa úszott.

      Bea megkerülte a sarokban álló hangversenyzongorát, és megnézte a katonás rendben fölakasztott fényképeket. Hunyorgott, megint nézett. Göndör kisfiú nézett vissza rá, egészen olyan, mint az álomgyermek. Azzal az egyetlen eltéréssel, hogy az álomban őslakos fiúcska lovagolt a teknősön. Ez itt fehér volt.

      - Jó napot - szólt a háta mögött egy lágy hang. - Natalie Carpenter vagyok.

      - Beának hívnak. - Tehát ez az anyja a kedves kisfiúnak, és ő rendezte be ezt a gyönyörű szobát. - A munkaközvetítő küldött.

      Natalie Carpenter maga volt a megtestesült ápoltság. Halványrózsaszín bő nadrágot viselt, hozzáillő felsőrésszel, nyakát aranylánc ékesítette, fülében gyöngyös aranykarika hintázott, pontosan egy vonalban frissen kefélt világosbarna fürtjeinek végével. Mintha most lépett volna le a divatbemutató kifutójáról. Barátságos, életvidám teremtés volt, Bea rögtön megkedvelte. Bár David, a kisfiú, éppen aludt, az anyja felkísérte Beát az emeletre, hogy beleshessen a gyerekszobába. Megmutatta a vendégszobát, amit a dadának szánt. Megemlítette, hogy Kuno, a japán asszony főz és vezeti a háztartást. Azzal búcsúzott Beától, hogy majd telefonon értesíti az ügynököt a döntéséről. Bea, amennyire tudatában volt a mindenség erejének, rögtön érezte, hogy ezt az ajtót az Isteni Szellem nyitotta ki előtte. Az éjszakát a szállón töltötte. Másnap felhívták, és közölték vele, hogy Carpenterék őt választották David mellé.

      Értelmes, jól nevelt négyéves kisfiú volt. Bea már akkor tudta, hogy ki fognak jönni egymással, amikor David rögtön az első délutánon ragaszkodott hozzá, hogy uzsonnára a dada is kebelezzen be egy kehely fagylaltot. Szerette, ha felolvasnak neki, Bea pedig örült, hogy felfrissítheti tudását az írott nyelvben. Azonkívül David szeretett kijárni a parkba és nagyokat futkározni. Végre olyan dadája volt, aki ugyanúgy nem félt a szabad levegőtől, mint ő. Mivel Davidnek este hétkor kellett ágyba bújnia, Beának szabad volt minden estéje, ezért részt vett a helyi őslakosok politikai életében, és gyűlésekre járt.

      Két hónapja dolgozott Carpenteréknél, amikor egy napon hallotta, hogy Natalie apját várják vacsorára. Kuno megkérdezte, nem mennének-e el Daviddel vásárolni. Szeretné a kedvenc desszertjét készíteni a díszvendégnek.

      Este, amikor Davidnek elérkezett a lefekvés ideje, Beát megkérték, hogy legyen szíves bejönni a nappaliba. Épp akkor lépett be a kertből egy magas, méltóságteljes, fehér hajú férfi.

      - Szeretném bemutatni az apámat - mondta Natalie -, Andrew Simunsent. Apu, ő Bea, a mi daduskánk.

      - Igazán örülök - felelte Andrew. - Az unokám nagyon megszerette magát. Jó az ilyet hallani.

      Bea bárhol felismerte volna Andrew-t. Nem sokat változott. Még mindig ugyanolyan vékony és szikár volt, a füle alig észrevehetően elállt. A fehér haj csak még előkelőbbé tette.

      - Örülök, hogy viszontlátjuk egymást - mondta. - Rég találkoztunk.

      - Attól félek, nem emlékszem - válaszolta Andrew, könnyedén forgatva ujjai között az üres koktélospoharat.

      - Mrs. Crowley panziójában. Eljöttem onnan a tűz után.

      - Ó, hát persze, Beatrice! Ezt a meglepetést! De milyen jól néz ki! Nagyon örülök, hogy ilyen szépen boldogul. Egek, még egy ekkora meglepetést!

      David mindenkinek jó éjszakát kívánt, aztán dadája felvitte a szobájába. Miután a gyermek elaludt, Bea kiment a kertbe, és leült. Felnézett a csillagokra, amelyekből itt negyed annyit lehetett látni, mint a pusztában, és azon tűnődött, ma este ugyan milyen ajtó nyílhatott meg előtte. Hamarosan kijött Andrew és a Carpenter házaspár, ki-ki borospohárral.

      - Nohát Bea, meséljen már magáról! - kérte régi ismerőse, és jól meghúzta a borát.

      - Ó, nincs arról olyan sok mesélnivaló. Önön viszont látszik, hogy érdekes életet élt. Szívesen hallanám a történetét.

      - Hahá! - derült Andrew Simunsen. - Az én történetemet, azt mondja? Hát igen, jól boldogultam. Nagyon jól elboldogultam a bányászattal. A maga népe rengeteget segített. Egy napon azt hallom egy illetőtől, hogy van ez a különleges hely, aminek varázsereje van, és elkezdtem törni a fejemet, hátha tényleg létezik ilyen hely! És ha igen, miért? Talán valamilyen érc, amitől nagyon magas ásványtartalma lesz a víznek. Úgyhogy rábeszéltem, mesélje el, hol van. Aztán elemeztettem a mintát, és rögtön meg is kértem az engedélyt. El se tudom mondani, mennyi vasat, uránt, sőt még aranyat is találtam, csak azzal, hogy kérdezősködtem az őslakosok varázserejű helyei után. Természetesen most már fizetünk a bányászati jogokért. Már jó ideje ez az előírás. Néha még előfordulnak kisebb jogi súrlódások, de semmi komoly. Nagy utat tett meg a népe, Bea. Öröm ránézni magára. - Villant a holdsugárban a gyémántgyűrű, amikor Andrew felhajtotta a borát.

      Szóval Andrew Simunsen azt gondolja, hogy hosszú utat tettünk meg, töprengett Bea lefekvés után a nyitott ablak mellett, amelyen bejöttek a város éjszakai hangjai. Hát én nem ilyennek érzem az ízét és a szagát. Anélkül, hogy ítélkeznék, meg kell vizsgálnom, hol állok most, és népem javára kell használnom az energiámat.