Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 40

A tenger és az északi part felé tartottak, Nap Anya fénye hét barna, csillogó testen tükröződött. Ez volt a legjobb hely, hogy húsz törvényen kívüli őslakos észrevétlenül tanácskozhasson néhány napig. Az utolsó városi futár meghozta hírét a legújabb törvényeknek, amelyet minden bennszülött személy büntetés terhe alatt köteles betartani. A csoport pedig semmiféle állami törvénynek nem óhajtott engedelmeskedni. Nekik egy magasabb törvényszék, magasabb törvények parancsoltak.

      Nem nyílt terepen volt a találkozó kijelölt helye, hanem egy mocsárban, magas fák, dús lombok alatt, ahol alig lehetett járni. Ha el akartak jutni egyik helyről a másikra, egyensúlyozniuk kellett a vaskos gyökereken, amelyek három-öt méteres átmérőjű körökben terpeszkedtek az óriás fatörzsek körül. A mocsár vize a legsekélyebb helyen derékig ért, és ennél jóval mélyebb volt a lagúnákban, ahol tengeri krokodil és tengeri kígyó tanyázott. Biztonságos menedéket nyújtott a kétlábú embervadászoktól: itt nem láthatják őket repülőgépről, ők viszont meghallják, ha motorcsónak járná a csatornákat. Azonkívül bőségesen kínált élelmet: halat, békát, tojást, teknőst, kígyót, piócát és rengeteg növényt.

      Itt lesz mind a húsz Igaz! Minendie alig várta, hogy lássa a másik tizenhármat. Három csoportban jönnek, amelyek közül kettő négyfős, egy pedig ötfős lesz. Minendie csoportja és ez a három csoport évente négyszer találkozott.

      Ahogy közeledtek a mocsárhoz, egyre bujább lett a növényzet. Végül dzsungellé sűrűsödött. Ide sohasem sütött be a nap, nyirkos hűvösség uralkodott. A moha változatos zöld árnyalatai mindent benőttek. A föld nyálkásan csúszkált Minendie talpa alatt. Nem szeretett volna sokáig időzni ezen a helyen. Máris hiányzott neki a napfény.

      Előbb hallották a hangokat, mintsem meglátták volna az embereket. A lombkupolák barlangja még a suttogást is visszhangzotta. A csoport nem telepátiát fog használni. Tapasztalatból tudták, hogy zavart idéz elő, ha ennyi ember alkalmazná egyszerre.

      Minendiét, aki nemrég esett át a névválasztáson, leginkább az érdekelte, miért és milyen néven hívatja magát a másik tizenhárom. Elhatározta, hogy bemutatkozás után rögtön megkéri őket, magyaráznák el a nevüket. Úgy érezte, ezen a módon képes arcot kapcsolni a névhez, és később jobban emlékszik rájuk. Végül is, tréfálkozott magában, én ahhoz szoktam, hogy leírjam a dolgokat.

      Odaértek két nőhöz. Azok mosolyogtak, átölelték az érkezőket. Minendie bemutatkozott. Az egyik nő, akinek sebhelyek díszítették a vállát, azt mondta, hogy a neve Időmérő. Amikor Minendie megkérdezte, miért ezt a nevet választotta, ő azt felelte:

      - Ez egy felelősség. Nálunk évszázadok óta mindig van valaki, aki évente egyszer felidézi az összes fontos eseményt, a születéseket, haláleseteket, az elsőnek látott repülőgépet és így tovább. Egy barlangban jegyezzük fel történelmünket egy falfestményre, amelyen együtt dolgozom azzal a másik Igazzal, aki festékekkel örökíti meg az adatokat. Az időmérés olyan felelősség, amelyet egyik ember továbbad a másiknak. Amikor én kaptam meg a nevet, más jelentőséget éreztem benne. Három módon beszélhetünk az időről. Van mögöttünk a múlt, a tegnap. Van előttünk a jövő egyenes vonala. És van az idő köre. Az Örökkévalóságból jövünk, és oda térünk vissza. Én ahhoz az időhöz kapcsolódom, amelyet művészetünk egyetlen pöttynek ábrázol. A múltat nem változtathatod meg, a jövőre nincsen biztosíték, így hát a műalkotás megtelik pöttyökkel, amelyeknek mindegyike az időt jelenti. Az egyetlen idő, amely számít, az a most, a pillanat, a pötty. Ha mindennap képességeink legjavát nyújtjuk, ha mindenben a legnagyobb becsületről teszünk tanúságot, akkor sikerrel járunk emberi utazásunkon. - Láthatólag nagyon tetszett neki, hogy Minendie kíváncsi a nevére, és azzal fejezte be:

      - Légy üdvözölve a törzsünkben.

      A másik asszonyt Ősökkel Beszélőnek hívták. Hosszú, vékony, komoly arca volt.

      - Én azért választottam ezt a nevet, mert nem voltam bizonyos benne, mit érzek az életről és a halálról. Nehéz volt megőriznem a magabiztosságomat, amikor láttam, milyen dolgok történnek a népünkkel. Meg akartam tanulni kapcsolatba lépni a szellemvilággal, ha létezik ilyen. Azt hiszem, kételkedtem abban, hogy valóban kapunk kérdéseinkre útmutatást. Kezdetben úgy hívtam magamat, hogy Szeretne Ősökkel Beszélni, de most már elmondhatom, hogy tudok beszélni velük. Ha odafigyelünk, valamennyien megkapjuk az útmutatást. Nehezen tudok elképzelni egy olyan életet, amelyben nem beszélünk a láthatatlan világgal és a meg nem születettekkel. Nekem mindenesetre megerősítette az önbizalmamat.

      Két férfiból és egy nőből álló csoport közeledett Minendiéhez. Ő ismét bemutatkozott, majd megismételte szokatlan kérését, hogy szeretné tudni, ki miért választotta a nevét.

      - Én Vértlemezkészítő vagyok - mondta az első férfi, egy alacsony, köpcös ember, aki nagyon derűsnek tűnt. - Azt szeretem csinálni. Láttál már olyat? Kizárólag dísznek viselik, nem védelmül a csatában. Évek óta készítem őket. Úgyszólván mindent használtam hozzájuk: szőrmét, füvet, hajat, követ, csontot, fát, tollakat, fogakat, karmokat, kígyókat. Amikor elkezdtem, még a férfiak dolga volt. Az asszonyoknak külön mester készítette, de most már olyan kevesen maradtunk, hogy egyszer csak megkértek, készítsem el az első női lemezt. Most mindkét stílusban dolgozom. Ha még sohasem láttál ilyet, akkor nem is tudhatod, hogyan használják. Arra használjuk őket, hogy kifejezzük önmagunkat. Időnként azt jelképezik, hogy védelemre van szükségünk, sebezhető emberek vagyunk. Pajzsra van szükségünk a városból érkező szomorú beszéd ellen. Jelképezhet a pajzs olyan szívet, amely még nem kész a megmutatkozásra. Élvezem, hogy ilyeneket alkothatok.

      Most egy férfi következett, aki Bivalyhoz Hasonlónak nevezte magát. Kétségtelen, hogy ő volt a törzs legmegtermettebb tagja.

      - Nekem tetszik a nevem, mert ez az állat igazából nem tartozik Ausztráliához, nem őshonos. A hajós emberek hozták ide. Hatalmas ereje, kitartása van, megtanult alkalmazkodni és túlélni, miután megszökött a fogságból. Szerintem mi pontosan fordított helyzetben vagyunk. Idetartozunk, de gyökerestül kitéptek bennünket, ezért még szükség lehet a túléléshez a nyers erőre.

      A következő asszonynak mintha festették volna a fehér csíkokat egyébként sötét hajába. Virgoncul, életvidáman beszélt.

      - Én Egyben Háromnak neveztem el magamat. Észrevettem, hogy ha visszanézek a világra, néha még mindig a gyerek szemével látom, noha öregszem. Máskor úgy láttam és éreztem, mint egy asszony. Napról napra erősebben igyekszem, hogy a bent lakó éltes bölcs szemével lássak. A hármas egyetlen részéről sem fogok lemondani. Szeretek felelősségteljes felnőtt lenni, büszke vagyok néhány bölcs döntésemre, de még mindig élvezem, ha gyerekként kacaghatok. Egyáltalán nem csökkent kíváncsiságom a környező világ iránt. Azt hiszem, a nevem azt mondja: "Fogadj el olyannak, amilyen vagyok, mert úgyse fogok felnőni."

      A következő magas, vékony férfi negyvenöt éves lehetett. Megosztott Ösvénynek hívták.

      - Amikor ezt a nevet választottam, úgy gondoltam, csak rövid időre szól. Nem tudtam, melyik tehetségemet kövessem. Nem tudtam, megházasodjak-e. Nem tudtam, hogy csoportunk vállalhatja-e a gondviselők felelősségét oly sok eltávozott nemzet helyett. Névadó szertartásom évekkel ezelőtt volt. - Nevetett és hozzátette: - Még mindig Megosztott Ösvény vagyok.

      - Fürge Virág vagyok - mutatkozott be Minendiének egy nő. - Nevem onnan származik, hogy úgy látom, a természet varázsos rendet tart a világban. Az éjszakák azért hűlnek le, mert a parányi magoknak elegendő erőt kell tárolniuk ahhoz, hogy kicsírázzanak, amikor forrón süt a nap. A természet látja a virágok megfakult szirmait, a fák elszáradt ágait; fölkavarja a levegőt, sorra lefosztja a növényekről a holt részeket, és felhalmozza a hulladékot egy vízmosásban. Az avar menedéket nyújt az apró, félénk rágcsálóknak és gyíkoknak. Amikor nagyon, de nagyon elcsöndesül a világ, a madarak lejönnek az égről és elrejtőznek, ülnek mozdulatlanul, szárnyuk alá dugott fejjel. A levegő fülledt, az ég elfeketedik, már készülhetünk is a természet nagy látványosságára. Lobbanó villám szalad szét póklábakon minden irányba. Az egyik láb sokszor leér a földre. Amilyen sebesen kilehelte a fényt a feketeség, olyan gyorsan vissza is szívja, és akkor még van egy pillanatnyi csönd, mielőtt megszólalna a hangos csattogtatópálca. Néha olyan hangos, mintha a föld repedne ketté. Morajlik a föld, és a hang végigszökdécsel a homokon. Kövér cseppekben hullik az eső. Vízfalak rohannak a szemhatáron, mindent meghajlítva útjukban. A föld és a szikla összes mélyedése megtelik vízzel. Olyan sok fölös víz van, hogy tenger hullámaként hömpölyög a talajon. És ahogy az égi víz után felsüt az első napsugár, virág nyílik, ameddig a szem ellát. Ez olyan lelkesítő! Ez lett a jelszavam. Úgy gondolok a törzsünkre, mint azokra a pici alvó magokra; beleolvadunk a környezetbe, senki sem figyel ránk, de a megfelelő pillanatban színpompás szirmokat bontunk. Én mindig úgy éreztem, hogy a magocskában lehet egy adag félelem. Olyan keményen küzd, hogy termékeny maradjon, és nem tud parancsolni az elemeknek. A mag tökéletesen alkalmazkodott a környezethez. Akárcsak mi. Valahányszor fölkel a nap, én is úgy érzem, hogy kivirágzok.

      Minendie rögtön megkedvelte Fürge Virágot. Majd egy nagyon komoly arcú, éltes, fehér hajú asszony következett, akit úgy hívtak, hogy Vízen Átlátó.

      - Érdekes név - állapította meg Minendie. - Úszó vagy? Bizonyos dolgokat keresel a víz alatt?

      - Nem - felelte a kimért beszédű, éltes asszony. - A víz, amelyen átlátok, a könnyek vize. Érzem népem bánatát és hallom könnyeit, amint messze-messze lehullanak a földre. Felemelem őket gondolataim fényébe. Elküldöm nekik a szivárványkígyó energiáját, és vigyázok rájuk, amikor ők nem képesek. Mindennap emlékeztetem magamat, hogy nem a kibontakozó álmot megérteni jöttem. Nekem annyit kell tudnom, hogy Természet Anya rátalál a megoldásra, amely minden élőnek a legjobb.

      Egy nagyon vékony, nagyon komoly fiatalember közölte, hogy az ő neve Fehér Bagoly. - Sokféle bagoly van, de a fehér nagyon megritkult. A bagoly általában csendes. Olyan tulajdonság ez, amelyet nagyon megértek. Általában kétszer is kimondom magamban a dolgokat, mielőtt fennhangon elismételném őket. Talán nincs önbizalmam a megnyilatkozáshoz. Talán azért teszem, mert nem mindig vagyok türelmes azokhoz, akik folyton beszélnek, és sohasem mondanak semmit.

      - Az én nevem Hangyanővér - mondta egy közelben álló, középkorú asszony, aki magok füzérét viselte a bokáján. - Azért választottam ezt a nevet, hogy folyamatosan emlékeztessem csoportomat: idővel apró lények is emelhetnek hatalmas építményeket, amelyek nem pusztítók, és beleillenek a földi harmóniába. Kevesen vagyunk Igazak, de türelmesek vagyunk, szívósak; egész életünket annak szenteljük, hogy megmentsük földünket, és megőrizzük kultúránkat.

      Következőnek egy hatvan év körüli, nagyon méltóságteljes, előkelő, megnyerő külsejű ember szólott. - Én Messziről Elhívott vagyok. Volt idő, amikor nagyon haragudtam azért, hogy az európai betolakodók idejöttek, Leigáztak bennünket, mi pedig még csak nem is védekeztünk, vagy nem próbálkoztunk egységes ellenállással. Most úgy érzem, azért kellett csatlakoznom ehhez a csoporthoz, hogy megértsem emberi szerepemet. Az ő segítségük mentette meg az életemet. Igyekszem oltalmazó lenni, és tudatában vagyok, hogy felelősen kell gazdálkodnom energiámmal. Iparkodom legjobb képességeim szerint cselekedni, hogy ne rontsam tovább a világ tudatát és az álmot.

      - Az én nevem Emlékező - mutatkozott be következőként egy feltűnően alacsony kis ember. - Én vagyok a művész, aki Időmérővel folytatja mesénket a barlang falán. Ezt a felelősséget is átadjuk egymásnak, ha új ember jelentkezik, hogy ő is ki szeretné próbálni a fontos szerepet. Szeretek rajzolni és festeni, úgyhogy nagyon élvezem azt, aki most vagyok.

      A törzs utolsó tagja a legszebb férfi volt, akit Minendie valaha látott. Mosolya megmutatta tökéletes, fehér fogát, fekete szeme olyan gyöngéden és barátságosan csillogott, hogy mást szinte nem is lehetett látni az arcából. Erős ember volt, a bőre sima és hibátlan. Majd elnyelte a pillantásával Minendiét. Előrelépett és így szólt:

      - Én Bumerángkészítő vagyok. Légy üdvözölve törzsünkben. A nevem magáért beszél. Úgy érzem, szorosan kötődöm fivéreink és nővéreink, az életadó fák nagy családjához. Oly sokféle van, nem létezik két egyforma, és lelkük is ugyanolyan változatos, mint a helyük. A bumeráng csodálatos segítőtárs, ha a fa lelkét szólítjuk meg. Sokféle alakja van. Vannak sporthoz való bumerángok, és vannak, amelyeket ma is az eredeti célra, azaz a fájdalom nélküli, váratlan ölésre használnak. Amíg élnek őslakosok, mindig lesz valaki, akit hozzám hasonlóan Bumerángkészítőnek hívnak majd.

      A csoportok összevegyültek és beszélgettek, majd nekiláttak élelmet szerezni és ételt készíteni. Evés után Minendie felült egy vastag gyökérre és végighordozta tekintetét az összegyűlt embereken. Örült, hogy emlékszik mind a tizenhárom névre. Azt is érezte, hogy ismeri őket, és nagyon rövid idő alatt szoros szálak szövődtek közöttük.