Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 4

Amikor Mrs. Enright aznap este otthagyta az elcsigázott fiatal anyát a zöld tábori priccsen, nem törődött vele, él-e, hal-e. Azon törte a fejét, mitévő legyen a babákkal.

      Kell majd nekem egy kosár, hogy beletegyem a gyerekeket, gondolta a lelkész felesége. A konyhában volt egy, ami megfelelt a célnak. A tiszteletesné elindult a ház felé, aztán visszajött az újszülöttekért. Igaz, túl kicsik voltak, hogy leguruljanak a csupasz deszkaasztalról, de a fiú szokatlanul erősnek látszott. Az ember sose tudhatja ezeknél a különös bennszülötteknél. Tényleg nem hasonlíthatók hozzánk. Jobb, ha beviszem őket a házba.

      A sivár, poros teleptől Mrs. Enright deszkakerítésű lakásának kapujáig csak néhány lépés volt az út. Manővereznie kellett a babákkal, de azért sikerült kireteszelnie a kaput, majd belöknie a farával. A hálószobában tétovázott egy pillanatig, mielőtt rátette volna a csupasz csecsemőket legdrágább kincsére, egy kézzel varrott, tiritarka takaróra, amelyet a nagymamájától kapott négy éve, amikor elhagyta Angliát Ausztráliáért.

      A keresett kosár fent rejtőzött a konyhai polc magasában, székre kellett másznia, hogy leszedhesse. Ünnepélyesen átvitte a vendégszobába, párnát húzott elő az ágyból, és kibélelte az üres kosarat. A hátsó verandán még ott állt az utolsó liszt- és cukorszállítmány kartonpapír doboza. Azt is behozta. Keserveset sóhajtott, amikor a másik vendégpárnát is elvette, hogy bölcsővé és szállítóeszközzé alakítsa át a dobozt a második újszülött számára. Nem lesz könnyű pótolni az ő csodálatos pehelypárnáit, ám ennek a problémának a megoldását elhalasztotta egy másik napra. Pelenkát úgy gyártott, hogy kettőbe vágott egy törlőkendőt, és belecsomagolta a két félbe az alvó ikreket. Még sose látta, hogy bennszülött csecsemőt betakartak volna. Most sem lesz szükség plédre.

      Alice Enright magára vállalta az időről időre adódó kis kellemetlenségek elsimításának felelősségét. Férjét, a tiszteletest túlságosan lefoglalta az általános hitélet. Gyakran figyelmeztette feleségét annak fontosságára, hogy hivatásbeli előmenetele miatt ne terheljék őt hétköznapi problémákkal. A tiszteletesné keményen iparkodott, hogy férje életét olyan kényelmessé és nyugalmassá tegye, amennyire ebben az eldugott, idegen zugban, oly távol az ő szeretett Nagy-Britanniájuktól lehetséges. Házasságuk elején voltak bizonyos aggályok, hogy az új asszony talán túlságosan ifjú és érzelmileg éretlen egy idősebb férfihoz, nincs rá felkészülve, hogy párja lehessen a hitben, Alice tehát naponta igyekezett bizonyítani az érdemét. Tudta, hogy férje sohasem szerette igazán. Olyan férfi volt, akiben nem lobogtak túl magas lánggal a testi vágyak, de Alice beismerte magának, hogy ő sem szereti a férjét. Fiatal volt, kétségbeesetten szeretett volna elkerülni hazulról. Utazni akart, világot látni. A legmegfelelőbb pillanatban jött a lehetőség, hogy Enright nagytiszteletű hitveseként Ausztráliába utazhat.

      Odament a telefonhoz, fölemelte a kagylót. Addig kattogtatta az oldalsó kapcsolót, amíg föl nem vették a központban. Akkor beleszólt, hogy interurbán hívást kér. Tudta, hogy a központos nem száll ki a vonalból, hanem hegyezi a fülét, hogy mi a legfrissebb újság a misszió falai mögött. Hála az égnek, a misszió annyira messze van, hogy a pletyka oly fülekbe csordogál, amelyeket jobban érdekelnek a helyi bűnösök.

      - Én vagyok az, Birdie! Alice Enright! Ne haragudj, hogy megint a segítségedet kérem, de sürgősen el kellene intézni valamit. Van egy újszülött fiúm, akitől meg kellene szabadulnom. Tulajdonképpen ketten vannak, ikrek, de a lányt elfogadja a katolikus árvaház. Múlt héten beszéltem velük, amikor rákérdeztem, hogy tényleg van-e helyük, de persze egyre számítottunk, nem kettőre. Terv szerint holnap menne a kocsink a heti beszerzésért, de elintézhetem, hogy Alex ma este induljon, és tegyen egy kitérőt hozzád, hogy leadja a fiút. El tudnád sózni? Nem tudnál neki egy helyet, hogy kikerüljünk ebből a csávából?

      Birdie a kábel túlsó végén nem volt más, mint Willett nagytiszteletű neje, azé a Willetté, aki Enright tiszteletes kollégája és az egyház presbitere volt. Birdie megszokta Alice és a többi egyházi hitves telefonjait. Elvégre az ő férje volt az idegen földre kirendelt angol képviselet rangidőse, ami automatikusan Birdie-t tette a legfőbb nagyasszonnyá. Birdie büszke volt rá, hogy sohasem hátrál semmiféle feladat elől, és minddel meg is birkózik. Szerette, ha a fiatalabb asszonyok azt mondogatják: "Olyan nincs, amit Birdie Willett ne tudna elintézni!"

      Az egyház már negyven éve építette a missziós telepeket, hogy megmentse a pusztaságból kiszabadított, felnőtt bennszülöttek lelkét, fedelet adjon nekik, civilizálja, tanítsa őket. A katolikusok árvaházakat alapítottak a gyerekeknek. Volt már néhány olyan bennszülött, akiket tizenhat éves korukig intézeti elzártságban neveltek, majd visszaengedték őket a társadalomba, ám ez idáig semmi jel nem mutatott arra, hogy a terv bárminemű sikerrel járna, kivéve talán abban a bibliai értelemben, hogy enni adtak az éheseknek, és inni a szomjazóknak. De a bennszülöttek tizenhatodik évükön túl is éheztek-szomjaztak, és még mindig a fehér közösségtől várták szükségleteik kielégítését. Senki sem tudhatta, mikor érnek már a végére, mikor civilizálják a vademberek utolsóját is, győzedelmeskedve pogány szokásaik felett, és valamilyen csoda folytán sikerül-e szabályozni népességük számát.

      Birdie beleegyezett, hogy keres egy helyet a kisfiúnak, és ezzel véget ért a beszélgetés.

      Alice az ajtóhoz ment és intett. - Hívjátok csak Alexet! - rikoltott bele a fekete éjszakába, tudván, hogy valamelyik őrizetes, aki kedvező benyomást akar kelteni, kapni fog az alkalmon, hogy a parancs teljesítésével a tiszteletesné kedvére tegyen. Mindegy, melyik lesz az. Egy-kettő mindig ott ólálkodott a kerítése előtt. Alice szemében egyetlen furcsa, fenyegető masszává olvadtak össze, megközelítőleg emberi csomagolásban. Alex hamarosan megkocogtatta a konyhaajtót. Sovány volt, idősebbnek látszott hatvan événél, és mindig úgy festett, mint akire ráférne egy fürdés. Alice ismertette a tervét. Alex megígérte, hogy pihen egy órát, azután nekivág a Sydneybe vezető hosszú útnak. Alice mézet és vizet kevert össze egy üvegkancsóban. Megdudliztatta az ikreket a palackból, amelyet nemrég szereztek be, hogy megmentsék egy halódó kis kenguru életét, majd föltette a kosarat és a dobozt a Ford pótülésére.

      Alex egykori fegyenc volt, fegyenc fia és fegyenc unokája. Amikor kiszabadult a börtönből, ahol tizennyolc évet ült lopásért, ott állt fedél, foglalkozás, barátok és rokonok nélkül. Mindig bajba keveredett, mert túl sokat ivott, túl sokat bunyózott, és örökösen küzdött a kísértéssel, hogy elemelje-e a kasszát a spelunkákból és lebujokból, ahol forgott. Aztán megtalálta az Urat, vagy legalábbis olyan emberekre talált, akik megtalálták az Urat. Kérdéseikre helyénvaló válaszokat adogathatott, mert felajánlották, hogy befogadják, és állást kerítenek neki. Még ha átmenetileg is, de jó megoldásnak tűnt, amikor az isten háta mögötti missziónak sofőrre volt szüksége. Alex whiskyt vásárolt városi útjain, de ha más is látta, sohasem ivott. Eddig tehát minden jól alakult.

      Amikor a két baba kocsira került - az árvaházba tartó lány a dobozban, a városba utazó fiú az előkelőbb kosárban -, Alex nekivágott a nyolcórás útnak. Körülbelül egy mérföldre a teleptől a megállt, és birkagyapjúval bedugaszolta a fülét. Az újszülöttek aludtak ugyan, de Alex lármás utazásra számított. Benyúlt az ülés alá, kihalászott a sötétségből egy flaskát, kétszer rendesen meghúzta, majd leállította az üveget maga és az aprónép közé. Az egysávos út, amely átvezetett a sivár pusztaságon, csak hellyel-közzel volt kikövezve. Időnként lökésszerű szellő fújt be a kocsi jobb oldali ablakán. Majd később elült. Néhány mérföld után jobbról fog fújni. A láthatatlan világ mintha kerülgette volna a kocsi utasait. Csend volt, csak a motor zúgott. A fekete éjszakában búgócsigára emlékeztető apró szemű vörös por örvénye követte az autót. Odafent felhők vitorláztak, gyorsabban, mint a földi jármű. Ha egy felhő átmenetileg elfedte a holdat, az éjszaka egyetlen fényforrását, a hatalmas, lapos látóhatár beleveszett a vaksötétbe. Alexnek úgy rémlett, egy mennyei elemlámpát takar el odafent az égen egy roppant kéz. A felhő gyorsan tovasuhant, megint kisütött a fény. - Majdnem olyan, mintha a világ morzézna, ti-ti-tá. - Ismét meghúzta a whiskyt. Kellemetlenül borzongatta a gondolat. - Remélem, nem S. O. S.! - mondta magának.

      Elsőnek a dobozt kézbesítette a kislánnyal, mert az árvaház körülbelül feleúton feküdt. Alex elfogadta a csésze teát és a két Arnott kétszersültet, amelyet az éjszakás nővér kínált, de nem időzött sokáig, és vigyázott, hogy szaglótávolságon kívül maradjon. Amikor visszament a kocsihoz, úgy látta, hogy a másik gyerek békésen alszik. A por, a mérgező kipufogógáz és a koplalás megtette a magáét. A gyerek meg se pisszent az út hátralevő részében, és napkeltekor éppen csak mocorgott. Végül az automobil fölkanyarodott egy szirtre, egy klinkertéglával kirakott, elegáns utcára, ahol a pompás házak a világ leggyönyörűbb öblére néztek. Willették kézzel faragott terméskövekből rakott kúriában laktak, amelynek homlokzatán négy fehér oszlop magasodott. Aki a járdán korzózott, meghallhatta a lenti öböl partján megtörő óceán távoli moraját. A lenyűgöző látványt azoknak a kiváltságosaknak tartogatták, akik kinézhettek az emeleti hátsó ablakokon, vagy ejtőzni invitálták őket a sziklából kihasított patióba.

      A virágokkal szegélyezett, elülső téres pázsit magas fasorhoz vezetett; ez jelezte a kocsifelhajtót, amely két garázs megkerülése után az északi oldal díszes portikusza alatt ért véget. Alex rákanyarodott egy kör alakú útra, és megállt a ház oldalánál, ahol egy faragott ajtóra SZÁLLÍTMÁNYOK feliratú réztáblát szereltek. A baba már levegő után kapkodott, gyomra feszült a folyadéktól, amelyet nem bírt megemészteni, és görcsösen tekergőzött a fájdalomtól, de hangtalanul engedelmeskedett a körülményeknek.

      Birdie Willett az egész ausztrál egyház leghatalmasabb asszonyának tartotta magát. Mindent ő dirigált. Az összes lelkészfeleség fiatalabb volt nála. Az volt a gyakorlata, hogy egyiket sem engedte egy évnél tovább elnökölni valamilyen bizottságban. Az asszonyok így szerezhettek ugyan némi jártasságot az adminisztrációban, de nem annyit, hogy önbizalmat meríthettek volna belőle, vagy kedvük támadhatott volna újabb vállalkozásokhoz. Birdie államszerte ellenőrizte a vasárnapi iskolák programját, és az új missziós telepeken még a házak helyét is meghatározta. Az időseknek szervezett összes programot, az összes jótékonysági gyűjtést, az összes templomi rendezvényt és díszítményt őelébe terjesztettek jóváhagyásra. Épp csak a lelkészek és lelkésznék öltözködésébe nem szólt bele, viszont kárpótlásul ő rendelt az égvilágon mindent, amit Willett nagytiszteletű viselt, még a szürke zoknit és az alsónadrágot is.

      Őt, aki serényen dolgozott kertészeti bizottságokban, kóristaegyenruhákról döntő bizottságokban, és már hónapokkal előre megtervezte az ünnepi menüt, igazán nem lehetett azzal terhelni, hogy egy elhagyott bennszülött csecsemőnek helyet keresgéljen. Majd kiadja vidékre, és később gondoskodik róla, de a reputáció miatt százszázalékos hatékonyságot kellett mutatnia Alice Enrightnak.

      Azt tanácsolta férjének, hogy még aznap kereszteljék meg a kisfiút. Meg lehet csinálni a mosogatóban. Mivel nem látta értelmét, hogy keresztyén nevet pazaroljon egy vademberre, Birdie úgy döntött, hogy Geoff lesz a gyerek. Az elég semleges. Családi nevet majd később kap, ha egyáltalán kell neki. Többnyire nem kellett. A bennszülöttek nem vettek részt törvényes dolgokban. Willett nagytiszteletű elmondta az imákat, és vizet csorgatott a pici Geoff élettelen fejére. A felnőttek nem tudták, miért ilyen ernyedt. A bennszülött csecsemők között elég sűrű a halálozás, nyilván ez is meg fog halni. A nagytiszteletű sietett. Bevezette a keresztelést az anyakönyvbe, majd fürgén távozott. Tudta, hogy Birdie úgyis elintéz mindent, amit el kell intézni. Neki egy Shirley nevű, szegény bukott nőt kellett gyámolítania, aki most próbált átváltozni prostituáltból jó kislánnyá. Ez lesz a hatodik látogatás. Shirley eddig vesztésre állt, és úgy látszott, nagyon meg fogja izzasztani a jó tiszteletest.

      Geoff csupán addig maradt a fényes házban, amíg megtörtént a keresztelő, és találtatott egy vidéki család, amely szokásos félévenkénti komissiózására Sydneybe érkezett, és a visszaúton hajlandó volt egyéb csomagjaival együtt a bennszülött gyerek kosarát is fölrámolni a vonatra. Hanoverék kilencéves lánya, Abigail, magára vállalta az etetést, és még szép porcelánbabájánál is nagyobb odaadással ajnározta az apró barna fiút. A csecsemő figyelemre méltóan reagált. Alighogy megérkeztek a hosszú vonatozásból, Hanoverék rögtön útnak indítottak egy munkást, hogy vigye tovább a majdnem teljesen magához tért gyereket az újabb stációra. Hetvenkét órás korára az ikerfiú tökéletesen leszakadt a gyökereiről, utazott négyszáz mérföldet, megkapta a Geoff nevet, és mostantól egy vidéki gazdag fehér család fogja gyámolítani. Birdie sógornőjéhez, Mattyhez és sógorához, Howard Willetthez került.