Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 5

Legelső emléke az volt, ahogy néz föl a magasba a Doreen álla alatti, fehér húsra, amikor felkapták a csempés padlóról és beleállították egy hideg vízzel töltött kerek bádogkádba. Állt a kád oldalába kapaszkodva, és egészen elbűvölte a torkáig érő tajték. Az olajos habtól szivárványszínekben csillámlott a víz. Vagy a fogást veszítette el, amikor a ragyogás után nyúlt, vagy lépni próbált, és hirtelen megcsúszhatott, mert egyszer csak a víz alatt volt. Később emlékezett, hogyan küzdött lélegzetért, kapaszkodóért, és eszébe jutott a szürkén elmaszatolódott világ, miközben szívét és tüdejét betöltötte az ismeretlen félelme. Csodamód sikerült megtalálnia a kád szélét. Köhögött és sírt, amíg Doreen vissza nem jött a szobába. A rémület volt az első emléke ebből a világból. Kétévesen szerezte.

      Az irgalmasnővérek árvaházának gondjaira bízott kislányok közül ő került sorra utolsónak a lötykölésnél, illetve precízebben fogalmazva a fürdetésnél. Doreen azt mondta, hogy azért ő mindig az utolsó, mert ő a legalacsonyabb, de a többi lány állítása szerint azért, mert ő a legcsúnyább. Valamennyien csúnyák voltak. Tudta, mert többször hallotta a felnőttektől. Már kezdte érteni, mit jelent legcsúnyábbnak lenni. Különböző színűek voltak, a fekete különböző árnyalatai, mint Doreen teája, amelyet mindennap ivott, és a belecsöpögtetett tejszínnel változtatta a színét, épp csak ők az elveszett anyának és az ismeretlen apának köszönhették a bőrük árnyalatait.

      Születése után néhány órával lett az egyház gyámoltja. Ott az volt a szokás, hogy ábécérendben nevezték el a lányokat, minden évben az A betűvel kezdve. Mivel januárban jártak, és 1936-ban ő érkezett másodiknak, Beatrice lett a neve. Sohasem hallott semmit a szüleiről vagy a családja többi tagjáról. Évekkel később megpróbálta elképzelni, milyen lehet, ha az embernek vannak szülei, szerető anyja, gondoskodó apja, sőt talán még nővére vagy fivére is, de ezt nehezebb volt elképzelni, mint nyitott szemmel aludni. Egész életét apátlan-anyátlan árvaként élte, és mindig nagyon öregnek érezte magát.

      Ha misén vagy evésnél fohászkodtak, tanulmányozta a többi kislány imára kulcsolt kezét. Szép sima bőrük volt, de olyan erek fodrozódtak alatta, mint az intézet körüli magaslatok, és ebben a fonnyadó öreg Agatha nővérre, a főnökasszonyra hasonlítottak. Az apácák hosszú, fekete köntöst viseltek, hajukat keményített fehér szegéllyel rögzített, fekete fátyol alá rejtették. Agatha nővér haját nem lehetett látni, de öreg aszaltszilva-arca és fehér szemöldöke elárulta a korát.

      Beatrice valamiért mintha legzsengébb kora óta tudta volna, hogy az ő szerepe a békítés. Ha a gyerekek összevesztek, vagy valaki búsult, mert kiközösítették, magától lépett oda vigasztalni, engesztelni. Mindig tisztában volt a mások érzéseivel, kitalálta, ha figyelt a hangjukra - nem feltétlenül a szavaikra - és a szemükre. Már akkor megsejtette a mások érzéseit, amikor még nem is tudott erről a képességéről, és nem fogadta el úgy, mint egy ajándékot.

      Mindig voltak körülötte. Ritkán maradt egyedül egy szobában, de ez sem töltötte be az űrt, amelyet érzett. Nem tudta, mi hiányzik neki, miért érzi magát csorbának, de ez akkor is így volt. Milyen jó, jegyezte meg valamelyik napon egy látogató, hogy az árvák nem hiányolják a dolgokat, amelyeket sohasem ismertek. Beatrice magába véste a megjegyzést, de ez nem volt igaz. Nem tudta volna meghatározni, mije hiányzik, de tisztában volt vele, hogy valami nem tökéletes.

      Egy napon kihallgatta az egyik nővért, aki azt fejtegette valakinek, milyen különös, hogy Beatrice ennyire érdeklődik a többi lány iránt. Valószínűleg leszbikus lesz, vélte az apáca. Ez a megjegyzés mélyen beleette magát Beatrice-ba, noha fogalma sem volt róla, mit jelent a szó. A felnőtt viselkedéséből gyanította, hogy jót nem jelenthet.