Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 11

1945-ben, amikor Freda tizenegy éves volt, és Beatrice kilenc, ritka meglepetéssel kedveskedtek az iskolásoknak. Kirándulni vitték őket az árvaházból egy parkszerű környezetben folydogáló, közeli patakhoz. Többnyire alig látható erecske volt, de az idén hónapokon át esett, és a csermely folyammá dagadt, amelynek mélysége helyenként elérte a százhúsz-kétszáztíz centimétert. De voltak még ennél mélyebb kráterek is, ahol a víz körbe-körbe forgott. Délben az egyik lány, a tizenöt éves Hannah felfedezett egy öreg fatönköt a folyó szélén, kissé messzebb a park pázsitjától. Többen is utánaugráltak a vízbe. Noha egyiküket sem tanították úszni, rögtön rájöttek, hogy ha kézzel-lábbal kapálóznak, visszajuthatnak a partra. Nagyon jól mulattak. Sorra minden lány vette magának a bátorságot, hogy megpróbálja, még Beatrice is, holott máig nem felejtette el, mikor majdnem belefúlt a fürdővízbe. Ez azonban olyan szórakozásnak tűnt, amilyen még sohasem jutott neki. Izgalmas volt, és csak egy kicsit fájt, amikor a víz felment az orrába.

      Freda következett az ugrásban. A csoport várta és várta, hogy felbukkanjon, de nem bukkant fel. Beatrice nem tudta, mit tegyen. Rögtön visszaugrott. Lemerült, körbetapogatózott, próbálta elérni barátnőjét a víz alatt. Nem talált semmit. Járatlanságában nem tudta, miként maradjon a víz alatt huzamosabb kutatáshoz. Kapálóznia kellett, hogy visszajusson a partra. Hannah segítségért rohant. Az egyik apáca bosszúsan félbehagyta a krokettjátszmát, nagy fanyalogva lesétált a fatönkhöz, és kérdezgetni kezdett. Biztos, hogy van valaki a vízben? Ki az? Mióta nem jött fel a víz alól az az ostoba lány?

      A soror elment, és két másik apácával tért vissza. Körülbelül húsz perc múlva összehívták a növendékeket, és azt mondták nekik, menjenek haza. Beatrice nem hagyhatta Fredát a vízben. Kiabált, sikoltozott és vissza akart mászni a vízbe, de csak annyit ért el, hogy felpofozták, és erőszakkal elcipelték.

      Hetek teltek el, mire Beatrice át bírta aludni az éjszakát. Rémálmaiban Freda kiabált segítségért, miközben ömlött a szájába a víz. Beatrice lidércnyomásaiban fehér zsákba kötözött kiskutyák olvadtak össze segítségért sikoltozó legjobb barátnőjével.

      Valamivel később kihallgatta Agatha nővért, aki szerint az elhunytat úgy találták meg, hogy a lába mélyen belefúródott a sűrű sárba. Ettől még szörnyűbbek lettek a lidércnyomások. Minden éjjel a sárban vergődő Fredát látta, megy a sár a szájába, szemébe, fülébe, lábát becsípik a roppant kövek.

      Az iskola vezetősége még csak nyilvántartásba sem vette Beatrice legjobb barátnőjének elvesztését. Nem volt gyászszertartás, nem tartottak semmiféle megemlékezést. Beatrice megtanulta tudomásul venni, hogy a vadembereknek nem jár hagyományos keresztény búcsúztató.

      Éjszakánként halott nővérével beszélgetett, elmondta neki, mi történt aznap. Végül megálmodta Freda szabadulását: szárnyakon szállt föl az égbe. Beatrice továbbra is érezte a jelenlétét, főleg mikor meglátta azt a fehér madarat, amely szünet alatt rendszeresen odaült csicseregni a kerítésre, és több estén át repült az iskolaudvar felett.

      Valahányszor új lány érkezett az intézetbe, az apácák elvették a személyes tárgyait, elégették a ruháját és levágták a haját. A hajvágásra egy hámmal kiegészített, magas deszkaszékben került sor, a főnöknő anya irodája előtt. Az újoncok megérkezése után fél órával az árvák számíthattak arra a látványosságra, hogyan változik meg felismerhetetlenül a székhez szíjazottan sivalkodó kisgyerek. Beatrice megtanulta, hogy ilyen alkalommal össze lehet barátkozni a jövevénnyel. Az évek során rájött, mennyire egyedi mindenki, ugyanakkor mennyire azonosak a csoport szükségletei és érzései. Ám soha többé senkit sem tekintett a nővérének.

      Általában nem volt vele baj. Nem félemlítették meg, de nem is dacoskodott, és nem állt ki az igazáért. Ahelyett magával beszélgetett, és olyanokat mondott magának: "Ez nem helyes, tudom, hogy nem így kellene lennie. Ez olyan megjátszás." Hitt benne, hogy az nem hazugság, ha ő tisztában van a különbséggel, és tudja, hogy csak színlel. Freda halála után többnyire csak a látszat kedvéért imádkozott, színleg engedelmesen, de valójában tettetésből.

      Könnyen megtanult olvasni, és habzsolt mindent, amihez hozzáférhetett, csakhogy kevés volt a hozzáférhető. Kilencéves korában önként jelentkezett portörlésre az irodákban, ahol csodálatos tankönyveket, térképeket, képes újságokat, lexikonokat, sőt magánleveleket is lehetett olvasni. Évente egyszer-kétszer az apácák elutaztak vakációra, mindössze kettő maradt a házban, úgyhogy Beatrice dúskálhatott az írott tudásban, amelyet nem zártak üveg mögé. Az egyház álláspontja szerint a bennszülött nőknek annyira kellett tudni írni-olvasni, hogy megértsék az utcai táblákat, a konzervdobozok feliratát, és majd egyszer esetleg alá tudjanak írni egy hivatalos okmányt. Az volt a fontos, hogy olyan gyakorlati tudnivalókat sajátítsanak el, mint a takarítás, mosás, pesztrálás, veteményezés, betakarítás, befőzés. Esetleg néhány, kivételesen okos őslakos nő megtanulhatta a fajtájabeli betegek gondozását.

      Egy hideg, felhős napon kivitték az iskolából, hogy segítsen fát vágni és halomba rakni. Délelőtt odajött egy idős bennszülött, és beszédbe elegyedett a kislánnyal. Az első fajtájabeli felnőtt volt, akit Beatrice látott. Nem sokáig beszélgethettek, mert a favágást felügyelő pap, a fiatal Paul atya azt mondta az öregembernek, hogy zavarja a munkát.

      Késő délután az öreg az ellenkező irányból jött visszafelé, de különösen viselkedett, és furcsa szaga volt. A pap meglökte, amitől a bennszülött felborult, aztán rákiabált, hogy keljen föl, és menjen innen. Többször is belerúgott, hogy mozgásra serkentse, mire az áldozatnak sikerült eltántorognia. A rugdosást dörgedelem követte az alkoholfogyasztás szörnyűségeiről.

      Beatrice egyetértett azzal, hogy inni nem jó, és aznap éjszaka, miközben az ablakból nézett föl a csillagokra, ígéretet tett magának, hogy nem fog alkoholt inni. Ezt olyan komoly fogadalomnak érezte, ami külön ceremóniát tett szükségessé. Kölcsönvette a porceláncsészéből származó cserepet, amelyet a szomszéd ágyon alvó lány lelt, és megvágta magát. Amikor kihullott pár csepp vér, megismételte fogadalmát, hogy tartózkodni fog a szesztől. Ő a saját szenzációs ötletének tartotta az önként vállalt sebet, csak évek múlva tudta meg, hogy ősidők óta része örökségének.

      Az a néhány csepp vér hatalmas törést okozott Beatrice életében. Az ágyneműt kéthetente váltották. Történetesen másnap éppen Beatrice-ék hálójára került sor a mosatásban. Az apró vágás kissé vérzett az éjszaka, és a mosodában Raphael nővér felfedezte a foltot. Beatrice-t beszólították a főnökasszony irodájába, ahol keresztkérdéseknek vetették alá a vér eredetét illetően. A szertartásról, illetve annak indokáról nem beszélhetett, de megmutatta nekik az apró sebet. A két apáca olyan pillantással nézett össze, amelyből világosan látszott, hogy nem hiszik, amit a kislány állít. Beatrice azt mondta: - Itt ez a kis vágás, ebből jött a vér. - Ám az apácáknak mintha tudomásuk lett volna egy titokról, amelyet nem szándékoztak elárulni, mégpedig arról, hogy nemcsak sebből jöhet vér.

      Egy héttel később korán ébresztettek hat lányt, akik között a kilencéves Beatrice volt a legfiatalabb, és azt mondták nekik, hogy őket szemelték ki egy utazásra a városba. Reggelire most nincs idő, majd esznek később. Odavitték őket az árvaház ruhatárához; ez egy folyosórész volt, akasztós deszkaszekrényekkel szegélyezve. Az irgalmasnővéreknél nem vállfán lógtak a ruhák, hanem takarosan összehajtogatva felhalmozták őket. A lányok egyforma uniformist viseltek, fehér blúzt, barna szoknyát, de néhány alkalommal, például mikor örökbefogadást fontolgató házaspárok előtt kellett felvonulniuk, olyan ruhákba öltöztették őket, amelyeket kívülállók adományoztak. Ezen a napon Beatrice sötétkék ruhát kapott, amelynek fehér bubigallérját piros farkasfog szegélyezte. Paul atya vitte be őket autóval a városba, de nem szórakozni, hanem egy klinikára.

      Ahogy benyitottak, rögtön valami furcsa, nagyon átható szag rohanta meg Beatrice orrát. A várószoba olyan patyolattiszta volt, hogy a lányok nem mertek leülni, hanem a falat támasztották. Sorra beszólították őket, segítettek nekik levetkőzni és lompos fehér hálóinget adtak rájuk. Valamennyiüknek azt mondták, hogy védőoltást kapnak, és megvizsgálják őket. Beatrice annyira emlékezett, hogy az ápolónő a karjába szúrja a tűt, majd maszk borul az arcára. Émelyegve ébredt, és a hasa be volt kötözve. Mind a hatuknak egyforma összevarrott, hosszú vágás volt a hasán. Másnap visszamentek az árvaházba, és addig nem engedték őket a többiek közé, amíg a hasukon be nem gyógyult a vágás. Így lett Beatrice annak a kísérleti tervezetnek az alanya, amelyet egy fiatal és nagyralátó páter dolgozott ki az ausztrál bennszülött népesség létszámának szabályozására.