Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak
2
Amikor a nap csúszni kezdett az ég túlpartja felé, az anya felállt és folytatta
vándorlását. Már majdnem sötét volt, mire megérkezett a missziós telephez. A
táborban az egyik gyerek felmászott a víztoronyba, és amint észrevette,
kikiáltotta, hogy az anya visszatért. Épphogy ráteríthette mellére a rongyot,
amikor három nővére jött üdvözlésére. Népénél az volt a szokás, hogy valamennyi
egykorú asszony nővérnek hívta egymást. Bár nem voltak vérrokonok, ezeken a
nőkön kívül nem maradt más családja. Jamgyökeret szedtek a sivatagban, amikor
fehér kormánytisztviselők rájuk találtak, és erőszakkal idehozták őket. Ez öt
hónapja történt. Azóta a várandós asszony megtudta, hogy egész népe meghalt.
Amikor az egyik nővér észrevette, hogy az anya nem egyetlen gyermeki ajándékkal
tér vissza, hanem egy tállal, amelyben két fej meg sok-sok végtag látszik,
megtorpant. Kezét leengedte, jelezve a többieknek, hogy álljanak meg. Azok
engedelmeskedtek.
Meglátták, hogy két baba van, gondolta a fiatalasszony. Kiegyenesítette a hátát,
és magabiztosan elsétált a többi nő mellett, be a körülkerített erődítménybe.
Odajött Mrs. Enright, a lelkész felesége, és elvette az egyik gyermeket. Csak
úgy szó nélkül, egyszerűen elvette a nagyobbat, és bement abba a rozsdás
bádogviskóba, amelyet "a beteg fehér ember helyé"-nek hívtak. A fiatal anya
követte.
Addigra elterjedt a hír. Arcok tünedeztek föl, beleselkedtek az ajtón és az
ablak gyanánt szolgáló lyukakon. - Ne zavarjátok Enright nagytiszteletű
asszonyt! - parancsolta a fehér asszony a sarokban tátongó repedésből
kukucskáló szempároknak.
- Na, hadd lássam, mink van! - mondta. Lámpát gyújtott, letette az újszülöttet
egy csupasz, kezdetleges asztalra, majd elvette a másik babát, és
melléhelyezte. - Kettő, fiú és lány. Rosszabb is lehetne. Hallottam, hogy a
feketéknél három is előfordul. Egészségesnek látszanak.
- Ez az elsőszülött - figyelmeztette az anya.
- Hogy?
- Ez az első! - ismételte, és a kisebb termetű lányra mutatott.
- Ó, nem számít az, drágám - mondta a nyájas arcú, kövér asszony. - Egyáltalán
nem számít.
Nem érted, gondolta az anya. Még csak meg sem próbálod. Idejöttök a mi
földünkre, és láncra verve hozzátok a magatokfajtákat. Aztán azt mondjátok,
hogy a mi szokásaink a rosszak. Lelökitek a népemet a szirtekről, hogy
halálukat leljék odalent a sziklákon. Vagy megkapják a betegségeiteket, és
meghalnak. Azt a keveset, akik életben maradnak, kényszerítitek, hogy csak a
ti szavaitokat mondják, és úgy éljenek, ahogy ti éltek. Te meg azt mondod, nem
számít, melyik melyik a kicsinyeim közül. Olyan különös, nehéz időket élünk,
és te még csak nem is igyekszel megérteni!
A sarokban volt egy összehajtható ágy: rozsdás vázra feszített, rongyos,
pecsétes olajzöld sátorvászon. Mrs. Enright az ágyra pillantott, és a fejével
is intett a lánynak, hogy feküdjön oda. Félelmetes érzés volt zárt helyen
lenni. Mivel az új anyának a gyermekei közelében kellett maradnia,
odabotladozott a tárgyhoz, amely a fehér embernek megtestesítette a pihenést,
és elaludt.
Mrs. Enright otthagyta a kimerült fiatal nőt a telepi gyengélkedő sarkában, az
ócska, kifakult, tábori zöld priccsen. Nem tudta, alszik-e vagy eszméletlen.
Bár nem is fontos. Verejték gyöngyözött a fiatal arcon és a mellkason a rongy
fölött. Izzadságpatakok folytak az orra melletti mélyedésekből a nyakába, és
lecsepegtek a büdös sátorvászonra. - Őt majd később látom el.
Este az új anya észrevette, hogy a mellei megtelnek, és bizonyosra vette, hogy
babái mellette vannak és táplálkoznak. Hangokat hallott a szobában, előbb egy
öregemberét, majd egy másikét egy másik törzsből. Egyik sem az ő népéből való.
Enright tiszteletes reszelős hangja ugyancsak súlyosan ülepedett a lány bódult
agyára. Éjszaka fölébredt, és egy percig nem tudta, hol van. Fájt a melle. A
szobában sötét volt, és olyan szag, mint egy denevérek lakta barlangban. Ki
tudta venni a nyitott ajtót, amelyen szögletesen sütött be a hold, és tudta,
hogy az asztal attól balra áll. Megkereste, és a gyermekei után tapogatózott.
Az asztal üres volt.