Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak
38
Minendie megkérdezte Apaliétől, hogy mielőtt visszatérnének a többiekhez,
elmondaná-e neki a meséjét.
- Már negyvenszer láttam télbe fordulni a nyarat, és bár ebből nyolcat ezzel a
csoporttal töltöttem, még mindig gyakran gondolok vér szerinti családomra, és
életünknek arra az utolsó közös napjára. Egy rezervátumban születtem. Amikor
nyolcéves lettem, otthagytuk a kunyhónkat, és beköltöztünk egy barakkba,
amelyet újonnan építettek rozsdás bádogból. Egy hosszú falból állt, amelyet
rövidebb falak tagoltak, és egy ajtóból. Minden családi négyszögnek volt egy
nyitott kis ablaka. Lehet, hogy üveget terveztek belé, de abból sohasem lett
semmi. A szobákban volt egy ágy, asztal és székek, esetleg még pár bútor,
például ruhásláda és konyhaszekrény. A szoba közepén egyetlen villanykörte
lógott hosszú huzalról. Néha bedugtunk egy rádiót a konnektorba. A bútor
sohasem tartott sokáig. Apám vagy eladta, vagy elveszítette szerencsejátékon,
vagy szétverte, ha dührohamot kapott. Anyám is nagyon értett a
töréshez-zúzáshoz.
- Nagyszüleimnek a szobában kellett volna lakniuk, de ők sohasem tettek ilyet.
Tovább laktak azon az államilag kijelölt földön, ahol az angolul nem beszélő
öregek verődtek össze, és maguk építették a viskójukat fák és cserjék
anyagából, néha megpótolva kartonpapírral, vitorlavászonnal és deszkaládákkal.
Az öregek sohasem alkalmazkodtak igazán az idegen életformához. Nagyapám
eltakarta az ágyékát, de sohasem viselt semmiféle varrott holmit. Nagyanyám
szoknyát hordott, és kelmét kötött a mellére.
- Nagyapám szomorú ember volt, aki sohasem mosolygott. Azzal töltötte az időt,
hogy az erdőben járkált, vagy ült a fák árnyékában. Ritkán szólt, kivéve, ha
megköszönte nagyanyámnak a tál ételt vagy a bádogbögrébe töltött teát. Gyakran
maga készített magának ennivalót a sétái közben talált nyersanyagból.
- A férfiak általában csütörtökön mentek a hetente osztott élelmiszerért és
dohányért, de a mi családunkban nem így volt, mert nálunk nagyanyám és anyám
végezte ezt a feladatot. Négyéves lehettem, amikor anyám először fordult meg
egy fehér idegen teherautójának platóján. Négy év múlva, amikor már a szobában
laktunk, anyám tökéletesen megváltozott. Emlékszem, amikor először veszekedtek
apámmal. Apám a szemem láttára megragadta anyám karját, és a szó szoros
értelmében elvonszolta. Messziről követtem őket, és láttam, hogy egy fehér
emberrel találkoznak. Apám után a fehér is elkezdte szorongatni anyám karját,
és kényszerítette, hogy fölmásszon ócska, vörös teherautójának hátuljába. Apám
eljött, és a földet rugdosta járás közben. Észrevett, és azt mondta, hordjam el
magam. Összehajtogatott egydollárost dugott a nadrágzsebébe.
- Azután megszokott dolog lett, hogy apám egydollárosokat kapott felesége
szolgálataiért. Anyám szép asszony volt, aki játszott velem, és játékokat
készített nekem, de ez abbamaradt, amikor apám arra kezdte kényszeríteni, hogy
menjen el olyan emberekkel, akiket utált. Attól fogva nagyanyám vigyázott rám,
ő tanított, és mikor kérdezgettem, ő próbált értelmet találni a világban.
- Nagyanyám mesélt arról, milyen dolog felnőni a szabadban. Mesélt a tarka
madarakkal teli, csodálatos erdőkről, az óceán partjáról, a gyönyörű
vízesésekről és a mélykék lagúnákról. Mesélt a füves síkságokról, ahol
kenguruk élnek; elmesélte, hogy a kellő pillanatban a népe felgyújtotta a
halott füvet, hogy a következő esős évszak friss zöld hajtásokat és új életet
hozzon. Leírta a hatalmas, végtelen sivatagot, ahol szépség és béke honol.
- Amikor tizenkét éves lettem, járvány söpört végig a telepen. Apám és anyám
meghalt. Ezután a nagyszüleimhez költöztem, engem gyámolított minden öreg, és
már nem laktam a bádogbarakkban. Nagyapám akkor halt meg, amikor tizenhat
éves voltam, nagyanyám két év múlva követte.
- Akkor eljöttem. Évekig vándoroltam településről településre. Sohasem akartam
férjet, se gyereket. Semmi értelmét nem láttam a világnak addig, amíg össze
nem találkoztam egy sivatagi futárral, aki ideiglenesen jött be a városba.
Visszamentem vele a sivatagba. Ez nyolc éve történt.
- Azért választottam az Apalie, Vízasszony nevet, mert egy öregasszony, aki már
nincs velünk, megtanított, hogyan szagoljam ki a vizet a levegőben, halljam meg
a föld alatt, érezzem a testemmel. Mélyen megrendített ennek az idős asszonynak
a tisztelete és hódolata az életet meghosszabbító folyadék iránt. A víz nem
kérdez, csak elfogad, és belesimul mindenféle formájú tartályba. A víz lehet
forró, hideg, pára, eső. Nagyon alkalmazkodó. Táplálja a növényeket, állatokat,
halakat és az embereket. Tisztel minden életet, és korlátlanul ad magából. A
víz gyenge, ám idővel lyukat váj a kőbe. Az ember besározhatja, de ha nem
zavarják, a víz magától megtisztul. Büszke vagyok, hogy a vízzel állok
kapcsolatban.
Mindenütt mindenkinek van egy meséje, gondolta Minendie. Bárcsak meghallgatná a
világ. Bizonyos vagyok benne, hogy hatalmasan hozzájárulna a megértéshez az
emberek, az országok, a kormányok és a vallások között.