Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak
6
Willett tiszteletes fivére, Howard, és sógornője, Matty, hatalmas birtokon
juhokat és marhákat tenyésztettek. Howard, akit mindenki tisztelt és félt,
uralkodott a családján, a tanyáján és a környéken. Magas, izmos ember volt,
akinek dús vörösszőke haja állandóan fésű után kiáltott. Lábát karikára
görbítette a lovaglás. Mivel ha esett, ha fújt, minden napját a szabad ég alatt
töltötte, a bőre sokkal inkább repedezett csizmaszárra, mint emberi arcra
emlékeztetett. Matty, amikor tíz éve házasságot kötöttek Angliában, alacsony,
törékeny, kifogástalan alakú nő volt, akinek utána fordultak férfiak és nők. A
fényűzéstől mentes évek, a mindennapos tanyai robot és a két fiú, a hároméves
Abram és a hétéves Noah születése e külső tulajdonságai közül kizárólag az
alacsonyságot hagyták meg. Melegszívű, barátságos teremtés volt, aki a
szomszédok szerint ellensúlyozta a Willett-dinasztia fejének kíméletlen
keménységét. Matty hajlandó volt befogadni a bennszülött gyereket, akiről úgy
tudta, lelenc, miután biztosította Howardot, hogy nem örökre szól, vagy hogy
legalábbis a gyerek addig maradhat, amíg nem csinál bajt, és a későbbiekben
kiveszi a részét a munkából. Willették nem szereztek tapasztalatokat a
bennszülöttekről. Végül is ők egy olyan országrészben laktak, ahol nem éltek
bennszülöttek. Másoktól hallott történetek alapján azon nyomban kialakították
elmarasztaló véleményüket. El is hitték, amit hallottak. "Okos őslakos nincs. A
legtöbbje lusta, és felnőttként is megbízhatatlan gyerekek maradnak. Olyan
fajta, amely sohasem nő fel, nem ismeri a felelősséget."
Geoff esetében szó sem volt örökbefogadásról, hivatalos okmányokat sem
állítottak ki. A harmincas években ennyi döntött egy gyermek sorsáról:
telefonok, kézfogások, három sor egy missziós naplóban, egy sor egy
keresztelési anyakönyvben. Amikor Geoff megérkezett, odaadták egy konyhai
cselédnek, aki addig etette mindenféle kézre eső állati tejjel, amíg a negyedik
napra a kisfiú szervezete alkalmazkodott. Ezután mindennap megfürdették,
tisztába tették, és kifektették a bölcsőbe a konyhaajtó elé, egy nagy, öreg
borsfa árnyékába. Ott töltött minden napot hajnaltól sötétedésig az
alkalmazottak között, akik jöttek-mentek és beszélgettek vele, amíg meg nem
tanult kimászni a bölcsőből. Ettől a ponttól jogot szerzett a zöld pázsitra
terített takaróra és egy kötélre a derekán, amelynek másik végét egy fa
törzsére csomózták. Kétéves korában céltudatosan kioldozta a bogot, amely rabul
ejtette, noha a fa volt egyetlen megbízható barátja. Megtanult szaladni, és a
fa karjaiba vetette magát, amely átölelte és ringatta, ha szundított. Kinőtte
az ötméteres térséget, amelyben szabad volt barangolnia. Amikor úgy találták,
hogy kötetlen állapotban ismerkedett új világával, az egyik középkorú
alkalmazott, egy Maude nevű asszony megismertette a tanyasi munkákkal. Geoff
segített zöldséget felszedni a veteményesben, tojást összegyűjteni a tyúkólban,
gyújtóst egymásra halmozni. Maude-tól kapott egy törött nyelű seprűt, elég
rövidet, hogy ő is elboldogulhasson vele. Szorgos és boldog kétéves fiúcska
volt, akinek önállóságába nemigen szólt bele senki.
Maude már azelőtt a tanyán dolgozott, hogy Howard Willett nős emberként
hazatért volna Angliából. Maude szerette úgy képzelni, hogy együtt
gyerekeskedtek, holott Howard hat évvel idősebb és jóval gazdagabb volt nála.
Apjuk halála után ő vette át a birtokot, mert az öccsééknél Birdie
sógorasszony viselte a nadrágot, és az ugyan ott nem hagyta volna a városi
életet, így tehát megparancsolta férjének, hogy öröksége tetemes részét
cserélje be családi ékszerekre, nemes porcelánra, finom ágyneműre és
importszövetre. Howard hagyta, hadd garázdálkodjék kedvére a temetés után
szüleik holmijában, és Birdie meg is töltötte mindenféle csodálatos
encsembencsemmel annak a teherautónak az egész platóját, amelyet felfogadott,
hogy vigye vissza őket Sydneybe.
Maude sokkal póriasabb környezetből származott. Szülei annak a csapásnak a
közelében építették házukat, ahol később az egész környék marháit hajtották.
Eredetileg pompás hely volt, árnyat adó, fenséges fákkal szegélyezett folyó
partján, amely bőségesen hömpölygette az öntözésre alkalmas vizet. Ugyanakkor
beleesett abba a majdnem egyenes, természetes vonalba, amelyen az országrész
állattenyésztő mágnásai a vasútra és a vásárra tereltették a marháikat. A
fiatal pár csupán annyit tehetett, hogy próbált megmenteni egy darab földet a
veteményesüknek. Örökös harcot kellett vívniuk a paták ellen, amelyek mindent
letapostak a ház körül, az első veranda és a folyó között. Szinte még a
csirkéket is alig bírták életben tartani.
Még nagyobb bajba kerültek, amikor két éven át nem esett, és a folyó
veszélyesen leapadt. A többi telepesnek sikerült kijárnia a kormánynál, hogy a
folyóból öntözhessenek és vezessenek el maguknak vizet. Maude szülei vödörből
locsolták fonnyadó vetésüket, amely így is alig maradt életben. Pénzük nem
volt, hogy elköltözzenek vagy másik házat építsenek. Egyetlen gyerekük, Maude,
a Willett fiúkkal járt templomba és iskolába. Valószínűleg bele is szeretett
Howardba, amikor a fiú tizennégy éves volt, ő pedig nyolc. Fiúban nem volt túl
nagy a választék, és ez később sem bővült. Amikor Howard anyja megbetegedett,
Maude-nak munkát kínáltak a családnál, és ő náluk is maradt a nagyasszony,
majd a férje haláláig.
Howard mindig szertartásos udvariassággal viselkedett. Abbahagyta a káromkodást,
ha a nő belépett a szobába, hogy teát vagy sört szolgáljon fel Howard
barátainak, attól függően, mire volt igény. Nem közeledett Maude-hoz. Angliai
utazása előtt volt egy eset, amikor bejött a konyhába, beszédbe elegyedett a
háztartási kisegítővel, és elmondott egy tréfás adomát. Maude egészen
bizonyosan tudta, hogy Howard rákacsintott. Megdöbbentő, porba sújtó élmény
volt, amikor a férfi feleséggel jött meg az anyaországból. Maude eltelt
anyáskodó érzelmekkel, de sehol sem volt házasság a láthatáron: Csak
természetes, hogy érdeklődni kezdett a kis Geoff iránt. Arra nem egészen
bírhatta rá magát, hogy elfogadja a fekete bőrű gyermeket, de azért minden tőle
telhetőt megtett, hogy foglalkoztassa, és távol tartsa a veszélyektől. Elhitte,
hogy a fiúcska boldog, mert szabadon csellenghet. A vademberke sohasem látszott
azon búsulni, hogy nincsen anyja vagy családja vagy egy gyengéd kéz, amelybe
kapaszkodhat. Geoff sohasem tanulta meg, hogy kell átölelni valakit és puszit
adni neki.
Pici korában egy magas székben etették. Később megtanult magától enni úgy, hogy
felmászott egy sámlira, és a kihúzható kenyérszeletelő deszkát használta
asztalként. Hallotta, hogy Abram és Noah anyunak szólítják Mattyt és apunak
Howardot, de őt arra tanították, hogy a többiekhez hasonlóan "asszonyom"-nak és
"uram"-nak nevezze a birtok tulajdonosait. A családtagokkal alig volt közvetlen
kapcsolata. Többnyire elhessegették, mint egy idegesítő bogarat. Sohasem volt
senki, akire rábízták volna. Mivel a nőcselédek idény szerint jöttek-mentek,
mindig akadt anyaszerű istáp. A kisfiú folyton egyedül volt, testi értelemben
mégis mindig vigyáztak rá.
Hároméves korától minden étkezését a béresekkel költötte el a nagy csűrben vagy
a szabad levegőn, a fák alatt, durván összeeszkábált asztalokon. Szerette
hallgatni a beszélgetéseket, hogy mi történt aznap. Sokszor jöttek idegenek,
akik egy napot dolgoztak a birkagulyásból, sült krumpliból, nyers zöldségből,
kétszersültből, gyümölcsízből, mézből álló kollációért meg az éjszakai
szállásért, és mindig olyan elbűvölő történeteket meséltek távoli helyekről és
izgalmas eseményekről. Zömmel hajcsárok voltak, magányos lovasok, nyergük
mögött hálózsákkal és bádogserpenyővel. Néha utazók érkeztek automobilon vagy
ló vontatta szekéren, amelyen lábosok és serpenyők fémrojtja himbálózott és
tanulatlan zenészre emlékeztető hangon kolompolt. A hajcsárokat időnként
cserzett fehérszemélyek kísérték, akikre ráfért volna egy kiadós mosakodás, no
meg egy új cipő. Ha gyerekek is jöttek velük, azok roppant zárkózottan
viselkedtek, és bújtak a pár látogatásának egész ideje alatt.
Egyszer egy napszámos beállította dolgozni a két gyerekét is, de Geoff egy szót
se bírt kiszedni belőlük. Még akkor sem voltak hajlandók előbújni a fa mögül,
amikor az apjuk sört iszogatva adomázott, ígérve, hogy felkeresi a
Willett-alkalmazottak rokonait, és átadja nekik az üzeneteket. Mintha nem is
hallották volna Geoff ajánlkozását, hogy megmutatja nekik a csudálatos, ritka
fekete ebihalakat. Geoffnak ez volt az első emléke, hogy nézi a szomorú
szemeket, és hallja egy másik emberi lény nyöszörgését a csöndben.
A Willett-birtokon örökké lázas munka folyt. A ház kétemeletes volt; a második
emeleten hat kis manzárdablakon át jutott fény a ritkán használt, hatalmas
bálteremnek. A tiszteletet parancsoló, négyszögletes épület földszintjén és
emeletén zöldre festett deszkazsalugáterek védték a hosszú, keskeny ablakokat a
nyári hőségtől és az esős évszak felhőszakadásaitól. A homlokzat hosszában
tornác húzódott, és az Európából hozatott székek két elkülönített, enyhet adó
helyet kínáltak a teázáshoz. A házat mind a négy oldalról harsogó virágágyak
vették körül. Rózsák fehérlettek, rózsállottak, piroslottak. Körömvirág
elegyítette az élénk citromszínt a halványsárgával. A kavicsozott bekötőút
tizenöt méter magas gumifák között vezetett. A ház mellett két hatalmas
víztartály állt. Ezekből ittak, főztek, mosták Willették ruháit. Az eső túl
ritka és értékes volt ahhoz, hogy állatoknak adják vagy a földet öntözzék vele,
így artézi kutak szivattyúzták fel a mélyből a magas kéntartalomtól bűzlő
vizet. Ezzel itattak és öntöztek. Az emberek nem ihatták, de kénytelenek voltak
olyan tojást és tőkehúst enni, amely kénes üledéket tartalmazott. Ugyanezért
állandó áporodott szag lengte körül a birtokot, amely az évszaktól függően volt
pocsék avagy pocsékabb.
A háznak tizenkét szobája volt, ahol port kellett törülgetni, öt hálószobája,
amelyeket el kellett látni tiszta ágyneművel, és mindig kerültek új, modern
szerkentyűk, mint például az első, villanyárammal működő mosógép. Fontos
feladatot jelentett a por, amely ellen mindig harcolni kellett. Száraz
évszakban olyan finom szemcséjű lett, hogy nem is lehetett letörülgetni.
Meggyűlt a padlón, a bútoron, a függönyök és törülközők redőiben. Amikor az
ember fölkelt, a feje rajzolata a párnán maradt.
Mindennapos feladat volt a légypapír cseréje. Minden plafonról hosszú spirálban
lógott a ragacsos papír, hogy elkapja a legyeket, amelyek vakmerően túl közel
merészkedtek. A csíkokat reggelente cserélték, mert estére már egyetlen légy
sem fért volna rájuk. Többnyire hamar meghaltak, de Geoff mindig elszomorodott,
ha látta, hogy a papír még azután is vergődik, amikor beledobja a
szemétgyűjtőbe.
A főépület és a víztartályok mögött terült el a Willett-birodalom hátralevő
része, valóságos kis város. Voltak utcái, amelyek elválasztották egymástól a
kovácsolásra, a javításra, a gépek tárolására szolgáló színeket; voltak
élelmiszeres hombárok, barakkok a pásztoroknak, egy lóistálló, a személyzet
barakkja, kutyaólak, disznóólak, tyúkólak, külön épületek, ahol a disznót és
ahol a marhát vágták, ólak mérföldeken át. A birkákat külön aklokban tartották,
és volt egy teljes tejüzem. Az épületeket stratégiai megfontolások szerinti
elosztásban húzták föl az évek során, és borsfák vetettek rájuk értékes
árnyékot.
A birkák állandó személyzetet igényeltek, amely a pároztatással, elletéssel,
gyógyítással foglalkozott. A nyírás, az év sporteseménye, további kisegítőket
tett szükségessé. Valóságos élelmezési hivatal kellett mindannak az
ültetéséhez, szüreteléséhez, befőzéséhez és tárolásához, ami a személyzetet és
a Willett családot táplálta.
Geoff a munkájukat végző férfiak és asszonyok nyomában járva megfigyelte a
tanyai életet. Segített, ahol tudott, és nagyon élvezett minden látványt, a
tojásból kibújó naposcsibétől a bélbe kerülő kolbászhúsig. Mivel senki sem
ügyelt rá, volt ideje, hogy megbámulja a kerítésen könnyedén átszökkenő
kengurukat, vagy addig talicskázza hazafelé nagy erőlködve a futball-labda
formájú, zöldesfekete emutojást, amíg el nem törik. Megdelejezve figyelte a
magas szobrokat alkotó termeszeket, a hálót szövő pókokat; gyíkot, szöcskét,
szitakötőt fogott. Valahányszor kígyó bukkant fel a népes tanyán, a kisfiú
nagyon figyelt, és megtanulta felismerni a különbséget az ártalmatlan és a
gyilkos mérgű csúszómászók között. Mivel a felnőttek épp csak odavakkantották a
figyelmeztetést, Geoff szívesebben tanult magától. Sokszor szerette volna, ha
lenne valakije, akinek elmesélhetné a mindennapok nagy kalandjait, például azt
a reggelt, amikor felfedezett egy pókocskát; elfutott előle, és bebújt a földön
egy olyan lyukba, amelynek még záródó csapóajtaja is volt! Vagy azt, mikor
meglátta maga mellett azt a hatalmas szőrös pókot, amely a kezénél is nagyobb
volt. A bekerített tarka mezőn mindenféle tarka madár repdesett, minden
évszakban másfélék. A kisfiú megtanulta utánozni a hangjukat. Tudta, hol
szeretnek enni. Zsebeit megtömte nyalánkságokkal, és néhány vakmerőt rá tudott
venni, hogy ártatlan, kinyújtott, fiatal tenyeréről felcsipegesse a finomságot.
Oly roppant türelemmel és alkalmazkodókészséggel született, hogy képes volt
megközelíteni egy kacsa tojót és együtt úszkálni a kiskacsákkal.
Rájött, hogy ha úgy áll a megfelelő helyre, hogy ne legyen útjában senkinek, és
csöndben marad, meg tud figyelni minden tevékenységet, miközben nem veszik
észre, és nem tesznek föl kérdéseket. Birkanyíráskor, amikor juhok ezreit
kellett különválasztani és osztályozni, mindig rengeteg idegen tartózkodott a
tanyán. A konyha megtelt toporgó lábakkal, loccsanó vízzel, krumplihéjjal és
mesés illatokkal. A tulajdonképpeni nyírást, ezt a többnapos gyorsasági és
ügyességi versenyt egy külön e célra tervezett, tágas pajtában tartották.
Geoffal senki sem törődött. Senki sem ügyelt rá, nem kérdezték, merre jár.
Napokon át akkor kapott falnivalót a konyhán, amikor akart, odacsapódott az
éljenző tömeghez, vagy elbújt egy csöndes zugba aludni. Megtanulta, hogyan
lehet egyedül a sokaságban. Tudását tapasztalatból szerezte, és nem a
könyvekből, mint például azon a napon, amikor a föld és a levegő annyira száraz
volt, hogy az ég elsötétült a keletkező energiától, mintha most mindjárt
kitörne a zivatar. A fekete mennybolton szakadatlanul lobogott a villám. Ahogy
Geoff állt és bámult ki a mezőre, tőle alig néhány méterre lángra lobbant egy
fa. Az állatok üvöltve menekültek fedezékbe. A levegő mintha beszívódott volna
valahová, hogy aztán tízszeres erővel fújják ki. Szaladt Geoff is, és elbújt
egy ócska szekér hátuljáról lógó ponyva alá. A vihar egész nap dühöngött,
anélkül hogy egyetlen csöpp eső hullott volna. Végül, mikor az éhség fölébe
kerekedett a félelemnek, a fiúcska berohant a konyhába. Egyetlen felnőtt sem
ajánlkozott, hogy megvigasztalja, senki sem kérdezte, merre járt, ő viszont
megtudta a beszélgetésből, hogy száraz vihart élt át. Napról napra önállóbb
lett.
Geoff szerette a kisbárányokat, és megfigyelte születésüket. Végignézte, ahogy
azonosították és megjelölték őket. Vékony fémgyűrűt illesztettek a sivítozó
állatkák farkincájára, majd szorosan összekattintották. A gyűrűt úgy
készítették, hogy ne tágulhasson. Néhány nap múlva a farkinca megdagadt és
fertőzöttnek látszott, de egy idő után zsugorodni kezdett, és végül leesett.
Négyéves korában Geoff is részt vehetett az egyik ilyen véres próbán, és
hónapokig rosszakat álmodott utána. Néhány választottat nem számítva, a
berbécseket kiherélték. Több száz kos volt, és mindössze egyetlen napot hagytak
a herélésre. A béresek a birkatenyésztő gazdaságok legelterjedtebb módszeréhez
folyamodtak. Megragadták az állatot, a hátára fordították, és kiharapták a
dudort. Geoff dolga volt, hogy fölszedje a földre köpött cafatot, és bedobja
egy vödörbe. Magányosan szenvedett, míg tette, amire utasították. Senkije sem
volt, akihez kérdéseivel fordulhatott volna. Sohasem engedhette szabadjára,
senkivel sem oszthatta meg részvétét és iszonyatát.
Alkonyatra a lábujjai összetapadtak a véres sártól. Azt a munkást, aki
leginkább tudomást vett róla és törődött vele, Rogernek - ahogy a cimborái
szólították, Roggnak - hívták. Rogg felültette a kis Geoffot a kerti asztalra,
és a gyerek több mint egy órán át áztatta a lábát egy rocska szappanos vízben,
mire Roggnak újra eszébe jutott. Visszajött egy törülközővel, kiemelte a
gyereket a vízből, és szólt neki, hogy elmehet. Úgy látszik, Geoff túl kicsi
volt a zuhanyozáshoz, mert senki sem tulajdonított jelentőséget annak a
részletnek, hogy a fiúcska miként tisztul meg a testére tapadt vértől.
Szőrcsomók is keletkeztek a birkák fenekén, amikor a gyapjú összecsapzott az
ürüléktől, és ez odavonzotta a döglegyeket. Geoffnak az volt a dolga, hogy
fölszedje az állatok faráról lenyírt mocskos gubancokat. Részt vett az
egészségügyi okokból végzett birkafürdetésben, és a kutyákkal együtt terelte a
nyájakat egyik legelőről a másikra. De a vágás volt az, amit a legjobban
gyűlölt.
Szépség és csoda helye volt az eldugott ausztráliai tanya ennek a kisfiúnak, de
ugyanakkor az iszonyatok helye is, ahol fejetlen csirkék próbáltak elszaladni,
nyakcsonkjukból vért spriccelve, majd összeestek, és addig csapkodtak a földön,
míg meg nem haltak. Olyan hely volt, ahol állatokat lőttek le, torkokat vágtak
át, heréket haraptak ki a fiúcska szeme láttára. Ugyanazok az emberek, akik
ezeket elkövették, intették oda, hogy üljön közéjük, miközben szólt a bendzsó
vagy a harmonika, és mindenki tapsolt és énekelt. Időnként nagyon zűrzavaros
volt. Neki soha semmire sem mondták, hogy ez jó vagy rossz, helyes vagy
helytelen. Ő csak annyit tudott, hogy miben leli örömét, és mit akar elkerülni.