Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak
46
Ültek az Igazak az ausztrál sivatagban a földön, és felnéztek a bársonyfekete
égre. Két napja ragyogó izzást láttak vonulni a mennyeken át. Nem tudták,
csillag-e vagy valami újdonság a mutáns világból. A következő éjszakán, amikor
megjelent és végigjárta ugyanazt a pályát, az emberek zavarba estek. De most
már bizonyosan nem jön el többé! Eljött. Már a harmadik éjszakán látták, ahogy
mozog előre a többi fény között.
- Mi ez? - kérdezgették. - Mit gondoltok, jel?
- Útmutatáshoz kell folyamodnunk. Álmot fogok kérni.
Az Igazak népe általában nem álmodott éjszaka. Úgy hitték, hogy az alvás az az
idő, amikor a testnek pihennie, felépülnie, gyógyulnia, feltöltődnie kell. Ha a
tudat egy részét álmodás foglalja le, az megzavarja a testet. Tudták, hogy a
mutánsok éjszaka álmodnak, ami persze érthető. Abban a társadalomban nem szabad
nappal álmodni úgy, ahogy az Igazak teszik. Ma viszont többen is kértek
éjszakára útmutató álmot.
Mapiyal ugyanazt az eljárást alkalmazta, mint a többiek. Vizet mert egy
kagylóhéjba, félig kiitta, és felvilágosítást kért az égen látott dologról. A
víz második felét ébredés után issza meg, hogy összekösse tudatosságát az álom
emlékével. Ettől könnyebben fel tudja idézni az álom értelmét és útmutatását.
Álmában kisgyereket látott, aki teknősbékán lovagolt. Mintha fiú lett volna, de
Mapiyal ebben nem volt biztos. Először türelmesen lovagolta az állatot, aztán
sírni kezdett. Könyörgött a teknősnek, menjen gyorsabban, de az változatlan
lassúsággal döcögött. Reggel, amikor a csoport segített álmot fejteni,
megkérdezték tőle:
- Mit éreztél a gyerekkel kapcsolatban?
- Úgy éreztem, mintha az enyém lenne. Úgy szerettem, mintha hozzám tartozna.
- És milyennek érezted a teknősbékát?
- Félénk, zárkózott, lassú, kitartó gyalogló. Nem az az állat, akit nógatással
vagy ostorral sebesebb haladásra lehetne ösztökélni. Nem a mi teknőseink közé
tartozott. Nem vízi teknős volt, hanem szárazföldi.
- Erről mit érzel?
- Nekem úgy tetszik, hogy rokonságban vagyok a teknősökkel általában. Őszintén
szólva, nem emlékszem, hogy egy percig is külön gondoltam volna a szárazföldi
teknősökre. Ez határozottan idegen fajta volt, talán amerikai. De nem látom, mi
köze lehet az égi tárgyhoz. Az álom azt jelentheti, hogy a gyerek, aki az
enyém, még messze van. Késve érkezik. - Fölnevetett és hozzátette: - Hát ez
biztosan igaz. Ötvennégy éves vagyok.
A nők egy másik törzsbelihez fordultak, és megkérdezték, mi a véleménye Mapiyal
álmáról. A kérdezett szerint az álom arra utalt, hogy a törzs egyik tagjának
meg kell látogatnia a mutánsok társadalmát, ahol első kézből kaphat választ.
Egy másik úgy érezte, az álom azt üzeni, változik a világ: előbb a földön, most
már az égen is.
Harmincnégy éve volt, hogy Mapiyal otthagyta a városi életet és csatlakozott a
törzshöz. Sohasem bánta meg, és semmit sem hiányolt előző életéből.
Megöregedett, ezt láthatta, ha végignézett a testén, de az arcát nem volt
alkalma látni. Egyszer sem jártak annyira tiszta vagy sima víznél, ami
megbízhatóan visszatükrözte volna. Mapiyal olyan rég nem foglalkozott
ilyesmivel, hogy egészen elcsodálkozott, amikor most eszébe jutott. Nem
érdekelte a külseje. Az érdekelte, hogyan néznek rá a társai, és elégedett volt
az arcukkal. Az utazgató Benala nem hozott biztató híreket a bennszülött
életmód bárminemű feltámadásáról. Hátha itt az idő, hogy most Mapiyal menjen.
Nem kíváncsiságból, hanem mert úgy érzi, talán adhat valamit a népének.
Tanácskozik Útmutatások Őrizőjével, azután dönt.
Még ugyanazon a napon félrevonult az Őrizővel. Amikor eltávolodtak a többiektől,
Mapiyal mélységes nyugalomba merült. Benyúlt a tasakba, amely asszonyi
dolgokban adott választ, és kihúzott egy kerek bőrdarabot, amelyen a jelkép a
hét irányt ábrázolta: az északot, a délt, a keletet, a nyugatot, a fentet, a
lentet és a bentet. Ez azt jelentette, hogy Mapiyalnak tanulmányoznia kell az
égtájat, ahonnan jött, és az égtájat, amerre tart. Régen tudta, merre mennek,
de nem rajzolt térképet az utakról. Az évek során a szélrózsa minden irányában
megfordultak. Mapiyal a másik három irányra gondolt, az égre fent, a földre
lent, és a maga belső énjére. Biztosra vette, hogy a belső hangját hallotta.
Egyforma könnyedséggel tanácskozott a felső és az alsó világgal, a
szellemekével és az állatokéval. A jelkép mintha arra utalt volna, hogy nézzen
jó erősen a négy szél valamelyikének irányába. Ő dönti el, hogy a többiekkel
megy-e tovább, vagy a városok felé fordul. Ösztönösen érezte, mi lesz a
következő lépés.
Este közölte a többiekkel, hogy távozni akar. El fog menni a legközelebbi
településre, amelyen bennszülöttek laknak. Hacsak nem történtek gyökeres
változások, ott bizonyosan talál segítőket, akiktől számíthat ruhára, fedélre,
ételre és barátságra. Az őslakosoknak a századok alatt a vérébe ivódott az
önzetlenség és a szolidaritás. Nem volt jellemző rájuk, hogy hátat fordítsanak
egy utazó társnak.
Másnap reggel lassan bújt elő a nap, mintha még egy esélyt akart volna adni
Mapiyalnak, hogy még egyszer vegye fontolóra elhatározását. Ő azonban már
döntött. Most van itt a megfelelő idő, most szolgálja elmenetele a legfőbb jót.
Mindenkitől búcsút vett, és megígérte, hogy egy napon még visszatér. Becslésük
szerint hét-nyolc nap járásra voltak a legközelebbi bennszülött közösségtől.
Mapiyalnak kilenc napig tartott az út. Amikor alkonyatkor megérkezett, leült a
bozótban, onnan figyelte az öt kezdetleges kunyhót. Olyannak tűntek, mintha még
nem fejezték volna be, vagy most bontanák őket. Háromnak falépcső vezetett az
ajtajához, kettőnek nem. Csak egynek üvegezték be az ablakait, de azokat is
feltolták, hogy járjon a levegő. Néhányan jöttek-mentek ki-be, de a többség
odakint üldögélt vagy álldogált. A házak magas zöld fák között bújtak meg.
Mapiyal felfedezett egy idősebb asszonyt, akinek tokája meg kis pókhasa volt,
és körülbelül annyi idősnek látszott, mint ő. Előbb a többiekkel beszélgetett,
azután szabad tűzön sütögetett valamit az egyik udvaron. Ő tűnt a legjobb
választásnak.
Mapiyal leste az alkalmat. Azt remélte, hogy később egyedül találja az
asszonyt. Ám a településen nem volt szokás a korai fekvés. Még hajnal előtt is
ücsörögtek és beszélgettek. Mapiyal hol elaludt, hol fölébredt, ám egyszer sem
pihent huzamosabb ideig. Közvetlenül napfelkelte előtt az asszony kijött a
házából, leült a lépcsőre, és egy csésze teát iszogatott. Mapiyal felállt és
elindult, menet közben porolva le a magára csavart, saját készítésű nyersbőrt.
Az asszony felnézett a közeledésére.
- Máma van - szólt Mapiyal. Tökéletesen elfelejtette, milyen köszönéseket
használnak az emberek.
- Jó napot - felelte az asszony, és álmélkodva nézett rá bogárfekete szemével.
- Honnan jössz?
- A Karoon törzshöz tartozom. Azért jöttem, mert szeretném, ha segítenél. Sok
éve, hogy elhagytam a várost. Szükségem van valamilyen ruhára és egy térképre,
hogy láthassam, hol vagyok.
Az asszony barátságosan bólogatott.
- Ruhát tudok adni. Olyan méretű lehetsz, mint én, és minden ruhám gumírozott
derekú. Térképem, az nincs. Még csak nem is láttam olyat. De nem baj, biztos
megtalálunk mindent, amire szükséged van. Gyere be, főzök neked egy csészével.
- Felállt, bement a házba. - Nem is tudtam, hogy még élnek emberek a bozótban.
Nekünk azt mondták, mindenki eljött onnan. Hallani akarok mindent, hogy mit
csináltok!
Legelőször készített egy csésze teát, odaadta vendégének, aztán átment a
szomszéd szobába, és két ruhával tért vissza. Az egyik kék volt, a másik
nyomott mintás, mindkettő rövid ujjú, elöl övig gombolt, derékban gumírozott.
Otthon varrták őket, ugyanarról a szabásmintáról.
- Ezeket felpróbálhatod, remélem, valamelyik jó lesz rád. Az én nevem Sally, és
a tiéd?
- Bea. - Maga se tudta, miért mondja. Évek óta nem volt Beatrice. De ha már
kimondta, ez is jó lesz. Ha még mindig a családjával lenne, most névváltoztató
ünnepet tartanának, de nem a családjával van. Bea jó lesz. Majd úgy gondol rá,
hogy "Bee", a méh, a kicsi rovar, amely szorgalmasan hordja ide-oda a pollent,
hogy a virágok növekedhessenek. A méh segít házat építeni a fajtájának. Békés
alkotó, de ha kell, használja a fullánkját. Bea reményei szerint ő már
megtanulta, hogy sohase csípjen.
Órákig beszélgettek. Bea 1956-ban hagyta ott a munkáját. Most 1990 volt, és
minden megváltozott. Sally mesélt a televízióról, a drót nélküli telefonról, a
számítógépről, a műholdakról és a rakétákról. Neki nem voltak luxusholmijai, de
mindent tudott róluk, és voltak barátai, akik dicsekedhettek ilyesmivel. Az égi
tárgyra nem tudott magyarázatot adni. - De az amerikaiak és az oroszok
ügyködnek valamit odafent. - Viszonzásul Bea az Igazak életéről mesélt
Sallynek. Gyorsan elrepült a délelőtt, addigra mindenki tudta, hogy Sally
sivataglakót lát vendégül. Egyenként beszállingóztak a konyhába, megnézték a
vendéget, bemutatkoztak, kérdeztek és feleltek. Amikor eljött az ebédidő, Bea
megállapította, hogy elfelejtette, milyen a babkonzerv és a fóliába csomagolt
fehér kenyér. Hálás volt a vendégszeretetért, de mértékkel evett, mert nem
tudta, mit szól a gyomra ezekhez az ételekhez. Aznap este összeültek a fák
alatt, és mindenki elmondta a véleményét a figyelő Beának arról, mi történik
Ausztráliában az őslakosokkal. Kilencven százalékuk munkanélküli. A segélyezés
nem elég a szükségletekre. A gyerekek jó iskoláztatást kapnak, de nem akarnak
magasabb szintű tanulmányokat folytatni, hiszen úgysem kapnának állást. Vannak
dísz őslakosok a kormányban, az újságoknál és más tömegtájékoztatási
eszközöknél, de majdnem mindegyik világosabb bőrű. Egy férfi úgy érezte, hogy
a bőrszín továbbra is hátráltató tényező. Az őslakosok egészségi állapota
nagyon aggasztó. Olyan rendet vág közöttük a cukorbaj és az alkoholizmus, hogy
ritka az, aki megéri a nyolcvanat.
De a legnyomasztóbb probléma a földhöz való jog. A kormányban senki sincs, aki
felfogná vagy védelmezné a szent helyek fontosságát. Kihasítottak némi földet,
ami kizárólag az őslakosoké, de a bányászati társaságok még azokra is
megszerezték a pusztítás jogát. Mára a földrész minden szép helyét kinevezték
nemzeti parkká, de még ez sem menti meg őket a próbafúrásoktól és a
kitermeléstől.
Azt is mondták, hogy a népben nincs elég büszkeség. Semmijük sem maradt, amire
büszkék lehetnének. Elszakadtak az örökségüktől.
Később Sally ágyat vetett Beának a díványon, de nehezen jött az álom, mert Bea
elszokott a matracon alvástól. Végül kiment a szabadba, ahol többen is háltak,
és keresett egy kényelmes helyet a dús fűben. Vitt magával lepedőt és
leterítette, mert figyelmeztették, hogy vannak apró bogarak, amelyek
befurakodnak a ruha alá.
Felnézett a csillagokra. Nehéz volt elképzelni, miként létezhet két, ennyire
különböző életmód, földrajzilag nem is olyan messze egymástól, ugyanazon Tejút
alatt.
Nem tudom, gondolta, megtalálom-e a választ az égi tárgyra, de talán a
Mindenható akart idehozni általa. Most úgy érzem, nem azért hívattam ide, hogy
adatokat szerezzek és visszatérjek velük, hanem hogy adatokat közöljek. Úgy
érzem, segítenem kell, hogy népünknek eszébe jusson az öröksége. Hogy
visszakapja a büszkeségét és a méltóságát. Hátha most jött el az ideje, hogy mi
hassunk a mutánsokra, és ne a mi térdünk roskadjon meg az ő hatalmuktól. Hátha
itt az idő, hogy a méh hordani kezdje a mézet!
* * *
Madarak csiripeltek, gyerekek kuncogtak az ébredezve mocorgó Bea körül. Sally
megbeszélte egy szomszéddal, hogy vigye el Beát a településről a városba. Ott
van könyvtár és városháza is, ahol bizonyosan akad térkép. A teából-süteményből
álló reggeli után Sally átölelte vendégét, és így szólt párás szemmel:
- Remélem, visszajössz, bár van egy olyan érzésem, hogy nem teszed. Sok sikert
kívánok, és szeretnék segíteni. Ez a tiéd. - Szoros rolniba tekert pénzt
nyomott Bea markába.
A közelben motor zümmögött üresjáratban, és egy farmeres-pólós, vékony fiatal
bennszülött várakozott. Amikor Bea a kocsihoz indult, a fiú beült a kormányhoz
egy asszony mellé, akivel Bea már találkozott. Ugyancsak találkozott az egyik
hátsó ülést elfoglaló férfival is, így nem volt szükség bemutatkozásra.
Bemászott hátulra. A férfi orvoshoz ment, az asszony a barátait akarta
meglátogatni. Egész úton beszélgettek, Bea egyre kevésbé érezte kívülállónak
magát.
A városházán egy segítőkész ember több térképet is előszedett, és
széthajtogatta őket az asztalon, aztán tanáros mozdulattal az ajtóra szögezte
az ujját, és eligazította új tanítványát, hogy mit találhat a négy égtájon.
Elmagyarázta, hol keresse az őslakosok irodáit és szállodáit. Arról nem volt
tudomása, hogy két hete bárminemű tárgy lett volna látható az égen.
Bea megtudta, hogy a kormány szinte minden városban fenntart egy egyszobás
irodát a bennszülött ügyeknek. Legtöbbször üresen találta az irodákat, de ha
kérdezősködött, a szomszédságban rendszerint rálelt valakire, aki megmondta,
merre keresse a helyi tisztviselőt. Az irodavezető tisztsége tekintélyes
állásnak számított, ám minimális bért fizettek érte. A kormány szándékai
tisztának tűntek. A fehér uralom kétszáz éve elnyomta Bea népét - de hogyhogy
azóta sem tudtak fölemelkedni? Már nem tapasztalt fajgyűlöletet. Ha tapasztalt
valamit egyáltalán, az a fehérek közönye volt a feketék iránt. Ha bement egy
boltba, az eladók ugyanúgy beszéltek vele, mint egy fehér vásárlóval. Minden
városban talált helyet, ahol alhasson, tudott mosakodni, átöltözni, és
takarékos étkezésekre is futotta.
Harminc nap után megérkezett a nyugati partra. Egy padon ült az őslakos ügyek
irodája előtt. Egyszer csak kijött egy nő, és behívta.
- Itt foglaljon helyet - mondta a fiatal nő, és rásandított szemüvegének
lencséi fölött. - Volna itt pár papír, amiket ki kell töltenünk. Neve?
- Bea.
- Családi név?
Bea meghűlt. Nem volt családneve. Az árvaházban senki sem kapott. Mrs. Crowley
nem tartott igényt családi névre, mint ahogy Mildred sem a tejbárban, de az
harmincnégy éve volt. Most úgy látszik, kell.
- Mi a családneve? - kérdezte a nő újfent, ezúttal kissé hangosabban, hátha Bea
nagyothall. Az, ami a sivatagban körülményesen és ráérősen történt volna,
kezdte fölvenni a modern lét ütemét. Bea gyorsan végigpásztázta érzéseit,
amelyeket élete helyszínei keltettek benne, és eszébe jutott egy mondat: "Úgy
emelkedünk és süllyedünk, mint víz a tóban."
- Lake - felelte. - A nevem Bea Lake.
- Mi az adószáma?
Bea nyelt egyet. - Nincs.
- Már megint! No jó, erre is kitöltjük a papírokat. Az nem lehet, hogy
dolgozunk, és nem fizetünk adót.
- Dolgozunk? - kérdezte Bea.
- Igen, amilyen szerencséje van, drágám! - mondta a nő. Írás közben kivette
egyik fülbevalóját, és megdörgölte sajgó fülcimpáját. - Ma egy nagyon kedves
családnál van elbeszélgetés dadusügyben. Szoba, koszt egész napra, fizetés.
Egyetlen gyerekre kell vigyázni, egy kisfiúra. Mi a lakcíme?
- Hát tulajdonképpen nincs.
- Majd a szálló címét írom be. Ott ellehet pár napig. Nekem is könnyű lesz
kapcsolatba lépnem magával. Tud gyerekekre vigyázni, ugye?
- Hát én tulajdonképpen szeretem a gyerekeket, de...
- Egek ura! - vágott közbe a szőke, az órájára pillantva. - Ebédidő, be kell
zárnom, és magának is tépnie kell a buszhoz. Így kell menni a Carpenter-házhoz:
felszáll a negyvennégyes buszra, aztán átszáll a tizenhatosra. Csak hat sarokra
van ettől a megállótól. Itt a telefonszámom. Hívjon fel a beszélgetés után. Itt
a szálló címe és száma. Ha nem ott száll meg, akkor okvetlenül közölje velünk,
hol fog lakni, hogy elérhessem, ha megfelel Mrs. Carpenternek. Őszintén
megmondom, szerintem eddig messze maga a legjobb, de hát nem én alkalmazom,
ugyebár.
Azzal felállt, lerángatta kurta szoknyáját, amely felcsúszott a csípőjén, és
átbillegett tűsarkain az irodán. Kinyitotta az ajtót, jelezve ügyfelének, hogy
távoznia kellene.
Az egész olyan sebesen történt, hogy Bea azt se tudta, mit gondoljon. Mire
körülnézett, kattant az iroda ajtajának zárja. Megfordult, és látta, hogy az
üvegablakon belülre akasztott fehér műanyag lapot megfordították, és most az
olvasható rajta: ZÁRVA.
A pad fölé két cégtáblát erősítettek: "Őslakos ügyek irodája", írták az
egyikre, a másikra pedig: "Baker Munkaközvetítő". Bea megcsóválta a fejét, és
nevetett. Hát nem fura, ahogy forog a világ? Az őslakos ügyek irodája még
mindig nem nyitott ki. Minél tovább gondolkozott rajta, annál vonzóbbnak
találta az ötletet, hogy dadus legyen. Közelebbről megismerkedhetne a modern
világgal. Olyan állás, amelyet bármikor felmondhat. Kisétált a sarokra, és
leolvasta a tábláról, hogy itt áll meg a negyvennégyes busz. Jött is hamarosan.
A Baker Munkaközvetítő képviselőjének útmutatásait követve simán rátalált a
Carpenter-házra.
Igazi nívós környéken volt, és mintha frissen építettek volna. Bea egyet
csöngetett, és várt. Árnyalak tűnt föl a metszett-maratott üvegajtó mögött, a
kilincs elfordult, és Bea szembe találta magát egy ázsiai nővel.
- Jó napot - köszöntötte a mosolygó, parányi jelenséget. - A munkaközvetítőből
jöttem.
- Ó, igen! Kérem, fáradjon be. Azonnal szólok Mrs. Carpenternek. Ott legyen
szíves várakozni - mutatott az ázsiai nő egy szép, tágas nappalira, amelynek
magas ablakai a kertre néztek. Ragyogóan világos szoba volt, mert a falakat és
a mennyezetet fehérre festették, a pasztellszín kárpitozott bútorok között
fehér szőnyegeket terítettek a halványbézs márványpadlóra. A gyertyatartókat és
képkereteket dúsan aranyozták. A középső asztalon jókora, metszett üvegtál
szikrázott a makulátlanul tiszta ablakokon bezúduló napfényben. A tál kékes
vizében egyetlen fehér rózsa úszott.
Bea megkerülte a sarokban álló hangversenyzongorát, és megnézte a katonás
rendben fölakasztott fényképeket. Hunyorgott, megint nézett. Göndör kisfiú
nézett vissza rá, egészen olyan, mint az álomgyermek. Azzal az egyetlen
eltéréssel, hogy az álomban őslakos fiúcska lovagolt a teknősön. Ez itt fehér
volt.
- Jó napot - szólt a háta mögött egy lágy hang. - Natalie Carpenter vagyok.
- Beának hívnak. - Tehát ez az anyja a kedves kisfiúnak, és ő rendezte be ezt a
gyönyörű szobát. - A munkaközvetítő küldött.
Natalie Carpenter maga volt a megtestesült ápoltság. Halványrózsaszín bő
nadrágot viselt, hozzáillő felsőrésszel, nyakát aranylánc ékesítette, fülében
gyöngyös aranykarika hintázott, pontosan egy vonalban frissen kefélt
világosbarna fürtjeinek végével. Mintha most lépett volna le a divatbemutató
kifutójáról. Barátságos, életvidám teremtés volt, Bea rögtön megkedvelte. Bár
David, a kisfiú, éppen aludt, az anyja felkísérte Beát az emeletre, hogy
beleshessen a gyerekszobába. Megmutatta a vendégszobát, amit a dadának szánt.
Megemlítette, hogy Kuno, a japán asszony főz és vezeti a háztartást. Azzal
búcsúzott Beától, hogy majd telefonon értesíti az ügynököt a döntéséről. Bea,
amennyire tudatában volt a mindenség erejének, rögtön érezte, hogy ezt az ajtót
az Isteni Szellem nyitotta ki előtte. Az éjszakát a szállón töltötte. Másnap
felhívták, és közölték vele, hogy Carpenterék őt választották David mellé.
Értelmes, jól nevelt négyéves kisfiú volt. Bea már akkor tudta, hogy ki fognak
jönni egymással, amikor David rögtön az első délutánon ragaszkodott hozzá, hogy
uzsonnára a dada is kebelezzen be egy kehely fagylaltot. Szerette, ha
felolvasnak neki, Bea pedig örült, hogy felfrissítheti tudását az írott
nyelvben. Azonkívül David szeretett kijárni a parkba és nagyokat futkározni.
Végre olyan dadája volt, aki ugyanúgy nem félt a szabad levegőtől, mint ő.
Mivel Davidnek este hétkor kellett ágyba bújnia, Beának szabad volt minden
estéje, ezért részt vett a helyi őslakosok politikai életében, és gyűlésekre
járt.
Két hónapja dolgozott Carpenteréknél, amikor egy napon hallotta, hogy Natalie
apját várják vacsorára. Kuno megkérdezte, nem mennének-e el Daviddel vásárolni.
Szeretné a kedvenc desszertjét készíteni a díszvendégnek.
Este, amikor Davidnek elérkezett a lefekvés ideje, Beát megkérték, hogy legyen
szíves bejönni a nappaliba. Épp akkor lépett be a kertből egy magas,
méltóságteljes, fehér hajú férfi.
- Szeretném bemutatni az apámat - mondta Natalie -, Andrew Simunsent. Apu, ő
Bea, a mi daduskánk.
- Igazán örülök - felelte Andrew. - Az unokám nagyon megszerette magát. Jó az
ilyet hallani.
Bea bárhol felismerte volna Andrew-t. Nem sokat változott. Még mindig
ugyanolyan vékony és szikár volt, a füle alig észrevehetően elállt. A fehér haj
csak még előkelőbbé tette.
- Örülök, hogy viszontlátjuk egymást - mondta. - Rég találkoztunk.
- Attól félek, nem emlékszem - válaszolta Andrew, könnyedén forgatva ujjai
között az üres koktélospoharat.
- Mrs. Crowley panziójában. Eljöttem onnan a tűz után.
- Ó, hát persze, Beatrice! Ezt a meglepetést! De milyen jól néz ki! Nagyon
örülök, hogy ilyen szépen boldogul. Egek, még egy ekkora meglepetést!
David mindenkinek jó éjszakát kívánt, aztán dadája felvitte a szobájába. Miután
a gyermek elaludt, Bea kiment a kertbe, és leült. Felnézett a csillagokra,
amelyekből itt negyed annyit lehetett látni, mint a pusztában, és azon
tűnődött, ma este ugyan milyen ajtó nyílhatott meg előtte. Hamarosan kijött
Andrew és a Carpenter házaspár, ki-ki borospohárral.
- Nohát Bea, meséljen már magáról! - kérte régi ismerőse, és jól meghúzta a
borát.
- Ó, nincs arról olyan sok mesélnivaló. Önön viszont látszik, hogy érdekes
életet élt. Szívesen hallanám a történetét.
- Hahá! - derült Andrew Simunsen. - Az én történetemet, azt mondja? Hát igen,
jól boldogultam. Nagyon jól elboldogultam a bányászattal. A maga népe
rengeteget segített. Egy napon azt hallom egy illetőtől, hogy van ez a
különleges hely, aminek varázsereje van, és elkezdtem törni a fejemet, hátha
tényleg létezik ilyen hely! És ha igen, miért? Talán valamilyen érc, amitől
nagyon magas ásványtartalma lesz a víznek. Úgyhogy rábeszéltem, mesélje el,
hol van. Aztán elemeztettem a mintát, és rögtön meg is kértem az engedélyt. El
se tudom mondani, mennyi vasat, uránt, sőt még aranyat is találtam, csak azzal,
hogy kérdezősködtem az őslakosok varázserejű helyei után. Természetesen most
már fizetünk a bányászati jogokért. Már jó ideje ez az előírás. Néha még
előfordulnak kisebb jogi súrlódások, de semmi komoly. Nagy utat tett meg a
népe, Bea. Öröm ránézni magára. - Villant a holdsugárban a gyémántgyűrű, amikor
Andrew felhajtotta a borát.
Szóval Andrew Simunsen azt gondolja, hogy hosszú utat tettünk meg, töprengett
Bea lefekvés után a nyitott ablak mellett, amelyen bejöttek a város éjszakai
hangjai. Hát én nem ilyennek érzem az ízét és a szagát. Anélkül, hogy
ítélkeznék, meg kell vizsgálnom, hol állok most, és népem javára kell
használnom az energiámat.