Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak
29
A negyedik, ötödik és hatodik napjukon Beatrice napkelte előtt ébredt, és
magától tudta, mit kell tennie. Feltöltötte az előző este ásott alvóárkot,
elegyengette és lesimította a homok felszínét. Csücsörítve elfújta az emberi
tartózkodás nyomát. Benala hamarosan csatlakozott hozzá. A két nő együtt
köszöntötte a reggelt, és felajánlotta a napot a Mindenhatónak. Beatrice most
már tudta, hogy egyedülálló oka van a létezésre mindennek - teremtménynek,
embernek, még az időjárási tényezőnek is -, amivel aznap találkoznak. Az ő
dolga pedig az, hogy ha nem is feltétlenül érti, fogadjon el, és ily módon
tiszteljen meg mindent, ami történik. Az ausztrál sivatagban nem volt bonyolult
az élet. Annyiból állt, hogy tisztelettel kellett adózni a Nagy Szellem
szándékainak.
Magára öltötte az útitársnőjétől kapott, nádból font övet és tasakot.
Kényelmesen simult a kettévágott oposszumbőrre, amelynek kis darabjai elöl és
hátul takarták a lány altestét. A melle csupasz maradt, de az nem zavarta.
Megrázta a fejét, és kifésülte ujjaival a haját. Az utóbbi szeles napok pora
összekeveredett az éjszakai csikorgós homokkal. Beatrice nem tudta, mikor
moshatja ki belőle, egyelőre megtette egy derekas rázás. Benala példáját
követve homokot csippentett hüvelyk-, mutató- és középső ujja közé, majd a
szájába tette. Megmasszírozta vele az ínyét, megdörgölte a fogát, majd kiköpte.
Nyomban frissebb lett a szája. Közösen eltüntették a tegnap esti kis tábortűz
nyomát, mielőtt nekivágtak volna a síknak.
Enyhe szellő fújdogált, annyira lágy, mint a szerelmes ingerkedése, aki azzal
akarja felhívni magára a figyelmet, hogy rálehel imádottja arcára. A távolban a
kék ég összeért a vörösbarna földdel. Mind a négy égtáj felé ugyanazt lehetett
látni: irdatlan síkságot és gyér növényzetet. A kontinens olyan száraz és meddő
részébe értek, ahol nem élt meg a nagy szürke vagy vörös kenguru. Csak a
sivatagi rágcsálók szökdécseltek, meg az egyre növekvő számú nyulak.
Kétórai gyaloglás után satnya bokrokkal benőtt helyhez értek.
- Itt várunk - rendelkezett Benala. - Ez az a pont, ahol az ének sora elválaszt
két nemzetet. Most az én népem visel rá gondot, de mivel idehoztalak téged,
leülünk és megvárjuk, amíg engedélyt kapunk a belépésre. - Csendesen üldögéltek
és vártak.
- Mennyi ideig tart, amíg észreveszik, hogy itt vagyunk? - érdeklődött Beatrice.
- Már tudják - felelte Benala.
- Honnan tudják? - kérdezte a lány, és értetlenül felvonta szemöldökét.
- Tudják!
- Most mit fogunk tenni? Honnan fogjuk tudni, hogy beléphetünk? - firtatta az
ifjú városlakó.
- Majd meglátod - felelte Benala. Némán ültek. Beatrice egyszer csak vágyakozva
megszólalt:
- Amíg várunk, mesélj még nekem a népünkről, kérlek!
- Nos tehát - kezdte mély sóhajjal Benala -, az őslakos nép a természet
gyermeke. A mi anyánk a föld, ezért tartózkodunk a tiszteletlenségtől és
mindentől, amivel megbánthatnánk. Kapcsolatban állunk az éggel, a csillagokkal,
a nappal és a holddal. Rokonai vagyunk minden élőnek. Áldottak az állatok, a
madarak és a növények, mert itt születtek a paradicsomban. Mert valóban
paradicsom volt ez sok ezer éve. Amerre ember él, mindenütt becsülik az olyan
helyet, ahol hegylánc húzódik a közelben, vagy folyam lusta kígyója kanyarog
alá a magasból, magába gyűjtve a termékeny völgyek kis mellékfolyóit, hogy
elvigye őket magával arany-fehér homokpartokra, a tenger fenséges, fodros kék
hullámaiba. Ez határolta minden oldalról a mi népünk földjét, ezt kívánták meg
a hideg, rideg, nyirkos ég alól érkezett európaiak, hogy ide építsék
városaikat. Sydneyt, Brisbane-t, Adelaide-et és a többieket.
- Elűztek a földjeinkről, de az őslakosok békés emberek. Mi nem születtünk
harcosoknak, nem szokásunk a bosszúállás. Kultúránk nem a szemet szemért elvét
követi, épp ellenkezőleg, minden nép között a mi történelmünkben volt a
legkevesebb az agresszió. Amikor valaki olyasmit követett el, ami erőszakosnak
vagy társadalmilag elfogadhatatlannak minősült, azt a "halálvárásnak" nevezett
módszerrel intézték el. A sértő fél megbetegítette magát, néha bele is halt a
lelkifurdalásból, önvádból eredő, maga gerjesztette lelki kórba. Nekünk
sohasem volt börtönünk, nyaktilónk, kivégzőosztagunk, még rendőreink sem.
Aztán úgy nyolcvan évvel ezelőtt megtagadták tőlünk az önrendelkezést olyan
idegenek, akiknek a kormánya még csak egy törvénycikkelyt sem szentelt nekünk.
Nem kötöttünk szerződést. Az okmányok, amelyeken az ausztrál törvények
alapulnak, félreérthetetlenül leszögezték, hogy a kontinens lakatlan.
Egymillió embert nyilvánítottak nem létezőnek. És mivel mi annyira békés
emberek voltunk, a kultúránk viszonylag gyorsan széthullott.
- Béketűrő természetünk okát, azt hiszem, nagyrészt abban a módszerben kell
keresnünk, ahogyan a gyermekeinket neveljük. Nálunk nem születik olyan gyermek,
akit ne várnának. Sok száz éven át használtunk egy füvet - feleség és férj
egyformán rágta -, amely megakadályozza a terhességet. Nagyon nehéz volt
megtervezni a családot, mert mindig a meg nem született lélek parancsolt.
Amikor ki akarta járni az emberi tapasztalat iskoláját, jelezte a kívánságát,
és az egész közösség várta érkezését. A törzs valamennyi gyereke az ő fivére és
nővére volt, második anyja lett minden asszony, második apja minden férfi. A
gyerekek sohasem nélkülözték a figyelmet és a szeretetet. Mindegyiket
szerették és bátorították. Három-négy éves korukig itták az anyatejet, sok
asszony osztozott a szoptatás élvezetében.
- Mi tudjuk, hogy nemétől függetlenül minden gyerek a tehetségek sokaságával
születik. Az embereknek sok csodálatos dologhoz van tehetségük, de ritkán élünk
annyi ideig, hogy mindet kibontakoztassuk. Valamennyiünkben ott él az énekes, a
táncos, a művész, a gyógyító, a tanító, a vezető, a bohóc, a mesélő és így
tovább. Lehet, hogy nem hisszük el, lehet, hogy egy része nem érdekel
bennünket, de az nem csökkenti a tehetséget. Mindössze arról van szó, hogy nem
ismerjük el vagy nem tiszteljük önmagunknak azt a részét.
- Azt hiszem, ezért értették meg oly nehezen az ausztrál őslakosok a faji
előítéletet. Mi nem tartjuk becsesebbnek egyik embert a másiknál. A mi
klánjaink és törzseink tagjai azt teszik, amit szeretnek, nem azért, mert ez
imponáló, nem is jutalomért. Mindenki megteszi a magáét, mindenkinek őszintén
megköszönik, mindenki érezheti, hogy elfogadják és megbecsülik. Még úgynevezett
vezetőink is önként vállalják szerepüket, amelyben sűrűn váltják egymást.
Főnökeink tiszteletben álló, idősebb emberek, akiket a tapasztalat tesz
bölcsebbé.
- Tudnod kell, hogy most általánosságokban beszélek. Itt százszámra léteztek
törzsek, amelyeknek mindegyike másképpen élt. Nem tudom, melyik törzsből
származtak a szüleim és a nagyszüleim. Te és én, mi a születésükkor ellopott
gyermekek nemzedéke vagyunk. Gondolom, téged sem tájékoztattak soha a
születésed körülményeiről.
Beatrice megrázta a fejét.
- Én személyesen - folytatta Benala - akkor mértem föl leginkább a két
társadalom - a mutáns város és a mi sivatagi menekült világunk - különbségét,
amikor megértettem, hogy emberi tapasztalatra vállalkozó, örökkévaló lélek
vagyok, és amikor felfogtam a különbséget ítélkezés és megfigyelés között.
Városi neveltetésem arra tanított, hogy örökösen ítélkezzek: ítéljem meg az
embereket a külsejük alapján, a tulajdont az értéke alapján, a napot az
időjárás alapján, az egészséget a fájdalom fokozatai alapján. A világ tele van
bírákkal, akik tökéletesen sohasem érthetnek egyet. A tetteket meghatározó
legfontosabb meggyőződésekben mindenki elszigetelődik és különválik még a
házastársától, családjától és a barátaitól is.
- Itt a sivatagban elsajátítottam a megfigyelést. Az ítélet azt jelenti, hogy
eldöntjük, mi a jó és a rossz, illetve mi a jobb. Aki ítél, nyilvánvalóan
magasabbra taksálja magát annál, ami felett ítél. Át kell élned és el kell
sajátítanod a megbocsátást is. Ha ítélsz, percről percre ugyanannyi időt tölts
megbocsátással. Ha nem teszed meg életedben, meg fogod tenni egy másik időben.
- A megfigyelés szögesen ellentétes lelkiállapot. Nem teszi szükségessé a
megbocsátás fokozatát. Mindenkit elismerünk örökkévaló léleknek, elismerjük
róluk, hogy most járják az emberi tapasztalat iskoláját, elismerjük, hogy
minden lélek megkapta a Teremtőtől a szabad akarat ajándékát. Más szavakkal,
azok az emberek, akik különböznek tőlünk, nem rosszak, épp csak másféle
szellemi döntéseket hoznak.
- Testünk öt érzékszervvel születik, amelyek minden porcikánkat összekötik,
ezért a megfigyelés végezhető szemmel, orral vagy bármelyik érzékszervvel.
Mindenkinek el kell döntenie, mi a jó neki, hogy ez segítse az utazást. Nekünk
viszont szolgálnunk kell azokat, akikkel találkozunk az úton. A mi törzsünk
ahelyett, hogy megítélné például a modern értékrendet, azt mondja: megszagoltuk,
és ez a szag olyan, amelyet inkább elutasítunk. Te és én, mi megkóstoltuk és
megtapintottuk azt a másik világot; bennünket nem segít utunkon. Áldást
mondtunk arra a gondolkodásmódra, és mentünk tovább. Nem jelentjük ki róla,
hogy rossz, felelőtlen vagy önző. Mi csak megfigyeltük, ami történik, és úgy
döntöttünk, nem kívánunk részt venni benne. Ez elkötelezettebb viselkedés, mert
összefüggésben van a Mindenható tudatával, de erről majd akkor beszéljünk, ha a
törzs többi tagja is jelen lesz.
- Az én népemnek "Karoon" a neve, ami azt jelenti: első, eredeti, változatlan,
örökkévalóság szerint gondolkodó, vagy igaz. Én úgy mondom: az Igazak törzse.
Az európai típusú társadalmat megváltozottnak, elfajzottnak, mutánsnak,
mulandóság szerint gondolkodónak nevezzük. - Felvillantotta csupa fog mosolyát,
és kacagva hozzátette: - Ez nem ítélet, ez megfigyelés!
Ebben a pillanatban különös hang hullámzott végig a síkon. Hol magasan, hol
mélyen zöngött, és hátborzongató, halk nyöszörgésbe fúlt.
- Hát ez meg mi a csoda? - hökkent meg Beatrice. Benala a mutatóujját az ajkára
téve intette csöndre. Figyelte a hangot, amíg el nem halt, csak utána szólalt
meg:
- Népünk üzen, azt mondja, hogy jöjjünk. Szívesen látnak téged a körük külső
oldalán. Nagyon-nagyon régi közlési módszert használnak, egy madzagra kötött,
lapos fadarabot. Ezt forgatják körbe-körbe; a hangok szavakat képeznek, és
üzenetet küldenek. Itt a nyílt terepen rendkívül messzire elhallatszik, és
igen hasznos, ha nincs lehetőség telepátiára.
Elindultak, és ezután már csak egyszer álltak meg inni és enni. Benala alacsony
növények sorához vezette a lányt. Letérdelt, és engedélyt kért a földtől, hogy
gödröt ásson, amelyet rögtön megtöltött a beleszivárgó sötét víz. Csészét
formáltak a kezükből, és hálásan ittak. Beatrice kezdte megtanulni, hogy ne
tekintse magától értetődőnek a naponkénti ivást. Benala kihúzott két növényt,
az egyiket odaadta a lánynak, megmutatta, miként veregesse le róla a földet,
mielőtt beleharapna, és azt is megmutatta,
hogyan egye a szár legzsengébb részét. Rövid ideig pihentek, majd folytatták
útjukat.
Félóra után feltűnt a legmagasabb halom, amellyel aznap találkoztak. - Az
emberek a túloldalon, az árnyékban várakoznak ránk - jegyezte meg Benala.
Beatrice eltöprengett, milyenek lesznek: várost nem látott bennszülöttek, akik
abban reménykednek, hogy megúszhatják a rabságot? Úgynevezett primitívek, akik
születésüktől halálukig modern komfort nélkül élik le az életüket? Buta, pogány
félemberek voltak a szülei, ahogy a missziós iskolában próbálták a fejébe
verni, vagy intelligens, békés lények, amilyeneknek Benala írta le őket? Mit
fog találni a halom túloldalán, és megbánja-e vajon, hogy idejött? Egész idő
alatt ezen rágódott, amíg meg nem pillantott egy mozgó pöttyöt. A pötty
közelebb ért, és őslakos nő lett belőle.
A köszöntő csupán szíves mosolyt és csípőre függesztett tarsolyt viselt.
Hosszú, karcsú nyakán, feszes, bársonyos barna bőrén látszott, hogy fiatal. Ő
és Benala egyre gyorsabb léptekkel közeledtek egymáshoz, míg végül a fiatalabb
futásnak eredt.
- Máma van - szólt Benala, és magához ölelte a lányt.
- Máma van - ismételte az, majd Beatrice-hoz fordult: - Eljöttél hozzánk.
Reméljük, megtalálod, amit keresel. Beviszlek a körünkbe.
Szótlanul ballagtak egymás mellett.
A sziklás domborzat feltorlasztotta a homokot, amelyet a süvöltő szelek
hordtak, így a föld felszínén nagy kiugrás keletkezett. Mikor megkerülték a
halmot, nyílt térséget pillantottak meg egy oltalmazó eresz alatt, és ott ült
négy ember: két férfi és két nő. Az egyik férfinak hosszú fehér haja és dús
fehér szakálla volt. Olyan megnyugtató kedvesség áradt belőle, hogy a
városban biztosan őt szemelték volna ki Télapónak. A másik férfi fialalabb
volt, zsinórfélével befont haja szorosan tapadt a koponyájához. Az arca vékony
volt, a karja szinte madárcsontú, ám a törzse erős és izmos. Az egyik asszony
korát nehéz volt megállapítani. A hajában nem volt ősz szál, mégis idősnek
látszott, mert a szeme és a szája környékét mély árkok szántották. A másik haja
hófehérre őszült. A jobb füle fölött apró madártollat viselt, amit a felületes
megfigyelő könnyen összetéveszthetett egy rakoncátlan fürttel. Mellén fehér
csíkok húzódtak, a homlokára fehér pöttyöket festett. Mind a négyen ültek, de
nem álltak fel, amikor a fiatal lány odament hozzájuk, és leült velük szemközt.
- Itt várj, amíg nem szólítanak - mondta Benala. Előrement, letelepedett a
fiatal lány mellé. Beatrice állt a napsütésben, és azon töprengett, mi
bizonyíthatná, hogy méltó elfoglalni helyét a körben.
Az utolsó négy nap szöges ellentétben állt élete huszonkét esztendejével.
Szerette új barátnőjét, aki mellett olyan könnyűnek tűnt az utazás. Élvezettel
hallgatta Benala magyarázatait, amelyek oly sok kérdésre adták meg a választ,
de kissé még mindig kényelmetlenül érezte magát. Valahol mélyen beismerte,
attól fél, hogy igazi örökségének megismerése Pandora szelencéjének bizonyul,
és még bánhatja, amiért kinyitotta. Olyan kétségbeesetten szeretett volna
büszke lenni őseire, annyira ki akart állni értük, de most egyáltalán nem
tudta, mi fog történni. Ezek az emberek nem olyanoknak tűnnek, mint akik
szívesen látják az új szomszédot!