Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 2

Amikor a nap csúszni kezdett az ég túlpartja felé, az anya felállt és folytatta vándorlását. Már majdnem sötét volt, mire megérkezett a missziós telephez. A táborban az egyik gyerek felmászott a víztoronyba, és amint észrevette, kikiáltotta, hogy az anya visszatért. Épphogy ráteríthette mellére a rongyot, amikor három nővére jött üdvözlésére. Népénél az volt a szokás, hogy valamennyi egykorú asszony nővérnek hívta egymást. Bár nem voltak vérrokonok, ezeken a nőkön kívül nem maradt más családja. Jamgyökeret szedtek a sivatagban, amikor fehér kormánytisztviselők rájuk találtak, és erőszakkal idehozták őket. Ez öt hónapja történt. Azóta a várandós asszony megtudta, hogy egész népe meghalt.

      Amikor az egyik nővér észrevette, hogy az anya nem egyetlen gyermeki ajándékkal tér vissza, hanem egy tállal, amelyben két fej meg sok-sok végtag látszik, megtorpant. Kezét leengedte, jelezve a többieknek, hogy álljanak meg. Azok engedelmeskedtek.

      Meglátták, hogy két baba van, gondolta a fiatalasszony. Kiegyenesítette a hátát, és magabiztosan elsétált a többi nő mellett, be a körülkerített erődítménybe.

      Odajött Mrs. Enright, a lelkész felesége, és elvette az egyik gyermeket. Csak úgy szó nélkül, egyszerűen elvette a nagyobbat, és bement abba a rozsdás bádogviskóba, amelyet "a beteg fehér ember helyé"-nek hívtak. A fiatal anya követte.

      Addigra elterjedt a hír. Arcok tünedeztek föl, beleselkedtek az ajtón és az ablak gyanánt szolgáló lyukakon. - Ne zavarjátok Enright nagytiszteletű asszonyt! - parancsolta a fehér asszony a sarokban tátongó repedésből kukucskáló szempároknak.

      - Na, hadd lássam, mink van! - mondta. Lámpát gyújtott, letette az újszülöttet egy csupasz, kezdetleges asztalra, majd elvette a másik babát, és melléhelyezte. - Kettő, fiú és lány. Rosszabb is lehetne. Hallottam, hogy a feketéknél három is előfordul. Egészségesnek látszanak.

      - Ez az elsőszülött - figyelmeztette az anya.

      - Hogy?

      - Ez az első! - ismételte, és a kisebb termetű lányra mutatott.

      - Ó, nem számít az, drágám - mondta a nyájas arcú, kövér asszony. - Egyáltalán nem számít.

      Nem érted, gondolta az anya. Még csak meg sem próbálod. Idejöttök a mi földünkre, és láncra verve hozzátok a magatokfajtákat. Aztán azt mondjátok, hogy a mi szokásaink a rosszak. Lelökitek a népemet a szirtekről, hogy halálukat leljék odalent a sziklákon. Vagy megkapják a betegségeiteket, és meghalnak. Azt a keveset, akik életben maradnak, kényszerítitek, hogy csak a ti szavaitokat mondják, és úgy éljenek, ahogy ti éltek. Te meg azt mondod, nem számít, melyik melyik a kicsinyeim közül. Olyan különös, nehéz időket élünk, és te még csak nem is igyekszel megérteni!

      A sarokban volt egy összehajtható ágy: rozsdás vázra feszített, rongyos, pecsétes olajzöld sátorvászon. Mrs. Enright az ágyra pillantott, és a fejével is intett a lánynak, hogy feküdjön oda. Félelmetes érzés volt zárt helyen lenni. Mivel az új anyának a gyermekei közelében kellett maradnia, odabotladozott a tárgyhoz, amely a fehér embernek megtestesítette a pihenést, és elaludt.

      Mrs. Enright otthagyta a kimerült fiatal nőt a telepi gyengélkedő sarkában, az ócska, kifakult, tábori zöld priccsen. Nem tudta, alszik-e vagy eszméletlen. Bár nem is fontos. Verejték gyöngyözött a fiatal arcon és a mellkason a rongy fölött. Izzadságpatakok folytak az orra melletti mélyedésekből a nyakába, és lecsepegtek a büdös sátorvászonra. - Őt majd később látom el.

      Este az új anya észrevette, hogy a mellei megtelnek, és bizonyosra vette, hogy babái mellette vannak és táplálkoznak. Hangokat hallott a szobában, előbb egy öregemberét, majd egy másikét egy másik törzsből. Egyik sem az ő népéből való. Enright tiszteletes reszelős hangja ugyancsak súlyosan ülepedett a lány bódult agyára. Éjszaka fölébredt, és egy percig nem tudta, hol van. Fájt a melle. A szobában sötét volt, és olyan szag, mint egy denevérek lakta barlangban. Ki tudta venni a nyitott ajtót, amelyen szögletesen sütött be a hold, és tudta, hogy az asztal attól balra áll. Megkereste, és a gyermekei után tapogatózott. Az asztal üres volt.