Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 36

Voltak napok, amikor vándorlás közben beszélgettek. Más napokon hallgattak. De minden estét együtt töltöttek, általában zene és énekszó mellett. A csoport csattogtatópálcákat vitt magával, két kiszáradt, likacsos, körülbelül húsz centiméter hosszú, legömbölyített végű fadarabot. Mindkét pálcát égetett minták díszítették. Minden este más csattogtatta őket, megadva az ütemet. Néha felhasználták a közelben hányódó fadarabokat vagy két követ, esetleg a combjukat csapkodva adták a kíséretet a hanghoz. Az egyik hangszer, amelyet évezredek óta használnak Ausztráliában, a dideridu. Mitamit talált egy halott fatörzset, amelynek a fehér hangyák kirágták a belsejét. Letört róla egy körülbelül százhúsz centiméter hosszú, egyenes ágat. Átfújta, homokot nyomkodott át rajta, így tisztította ki a közepét. Majd kövekkel, homokkal és fadarabokkal simára dörzsölte a száj felőli részt. A fáknak különböző a hangjuk aszerint, milyen a szerkezetük. Mitamit valamennyihez értett. Madár- és állathangokra tudta bírni a nád nélküli fúvós hangszert. Ha vízinövényeket találtak, semmihez sem hasonlítható hangokat csalogattak elő a növények fújkálásával. A különböző hosszúságú nádakat összekötözték, és szájharmonika-félét készítettek belőlük.

      - Mindenki muzikális - mondták. - A zene hozzátartozik földi küldetésünkhöz. Ha nem énekelsz, mert úgy gondolod, nem tudsz énekelni, az nem kisebbíti a benned élő énekest. Egyszerűen csak nem tiszteled meg a tehetségedet. - Énekeltek történelmi eseményekről. Énekeltek a világot teremtő álomról, és minden este legalább egy új dalt komponáltak. Egyes énekekhez tánc is tartozott, amit az asszonyok az óramutató járásával egyező vagy ellentétes körökben, illetve libasorban jártak. Máskor ki-ki önmagában, kötetlenül táncolt.

      - Sok törzsben sohasem táncoltak együtt a férfak és a nők, de az régen volt, és azóta olyan kevesen lettünk. Kényszerűségből néha meg kell változniuk a kis dolgoknak - magyarázta csöndesen Wurtawurta, és sötét szeme eltelt emlékezéssel. Hangverseny után mindig köszönetet mondtak a természet azon részeinek, amelyeket felhasználtak, és hálásak voltak, amiért ilyen szórakoztatóan tölthették az időt. Szétszerelték a hangszereket, és visszaadták őket a földnek.

      Egy estén, amikor Minendie különösen megindítónak érezte a zenét, azt mondta neki Wurtawurta: - Ha valaki egyedül születne egy szigeten, és nem ismerhetne más embereket, két különleges tulajdonságot fejlesztene ki magában, amelyek ugyanolyan bizonyosan velünk születtek, mint a madárral a fészekrakás képessége. Tudod, mik lennének azok?

      Minendie a fejét rázta.

      - A zenei tehetség és a humor. A magányos ember megtanulna dúdolni, énekelni, talán még annak a módját is megtalálná, hogy zenéljen. Azt is fölfedezné a magányos ember, hogy milyen érzés nevetni. Igen, a zene is, a humor is gyógyszere a testnek és a léleknek.

      Minendie eddig nem is gondolt erre, pedig az ő esetében bizonyosan igaz volt; ha nevetett, mindig jobban érezte magát, és olyan érzékeny volt a zenére, hogy masírozni, sírni, táncolni tudott volna tőle. Engem nem hagytak egyedül egy szigeten, gondolta, de nem sokon múlott!

*  *  *

      Az utat, amelyen vándoroltak, nem találomra választották. Ismerték az évszakokat, tudták, mikor és melyik növény terem. Mélységes odaadással tettek eleget gondviselői kötelességüknek a föld iránt, olyan törzsek helyett, amelyek már nem voltak képesek erre. Megfigyelhették az évek során bekövetkezett változásokat is: Ha eső után elpárolgott a víz, üledéket hagyott a sziklán. Minden nyár tikkasztóbb volt, minden tél enyhébb. Annyira felforrósodott az időjárás, hogy egyes kígyók elhagyták lakóhelyüket, és újat kerestek maguknak. A halaknak, amelyeket a csoport fogott, kinövések voltak a belsejükben, és később már a külsejükön is látszott a betegség. Az egyik napon egy ingovány szélén Wurtawurta megmutatta Googanának a torz ebihalakat és parányi békákat. Némelyiknek egyetlen hátsó lába volt, némelyiknek az egyik oldalán rövidek maradtak a lábak, a másikon hosszúra nőttek. Soknak három hátsó lába volt. A csoport ekkor döntött úgy, hogy amikor legközelebb összejön mind a húsz Igaz, meg kell beszélniük, mit láttak, és mi történik a földön.

      Már nem sokáig kellett várniuk a találkozóra.