Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 3

A missziós telep az egyházé volt. Közösen építették, először jámbor hittérítők, akik önként hajlandók voltak idejönni Ausztráliának ebbe az isten háta mögötti zugába, hogy megmentsék a pogány fekete bennszülöttek lelkét. Később a kormány pénzelte, az átfogó állampolgári betagozódás programjának keretében. Soha senki nem akart állampolgárságot adni a kontinens első lakosainak, ehelyett a növény- és állatvilágról szóló törvény joghatálya alá utalták őket. A missziós telep körülkerített gyűjtőtábor volt, ahol testi fenyítéssel büntették az engedetlenséget. A helyszínre érkező magas méltóságú látogatókat elsőnek mindig ahhoz a durván faragott oszlopokból és egy szál tetőből álló tákolmányhoz vezették, amelyet "szabadtéri iskolá"-nak emlegettek. Büszkén hirdették, hogy minden bennszülöttnek kortól függetlenül meg kell próbálkoznia a tanulással. Az alapszöveg a Biblia volt, a legfőbb célkitűzés annak megértetése, hogy a törzsi szokások az ördög praktikái, ennélfogva tilalmasak. Utána a kis kápolnába kísérték a látogató celebritásokat, ebbe a háromoldalú, elöl teljesen nyitott építménybe. Elsőnek a kereszten vérző jókora Krisztust lehetett meglátni belőle, és rögtön alatta a magas deszkapulpitust négy krómvázas, piros konyhai szék között. A gyülekezet tagjainak állniuk kellett, vagy leülhettek a földes padlóra. Következőnek a betegszobához vitték a látogatókat, ahol nem voltak sem orvosi eszközök, sem bárminemű gyógyászati berendezés. A pólyákat és kenőcsöket aszerint hozták-vitték, ahogy az alkalom követelte. Ez az épület mutogatásra készült, és különleges voltát fehér X jelölte az ajtón. A törzsi népnek feltűnt, hogy a legtöbben a lábukon kerülnek be, de kifelé általában hozzák őket. Volt még a telepen két kis kunyhó a családos segédlelkészeknek és egy nagy ház, ahol Enrighték laktak.

      A harmincas években minél távolabb volt található egy épület a civilizációtól, annál jobban különbözött külsejében és anyagában a városok hagyományos, habos sárga homokkő házaitól. A missziós telepeken nyomát sem lehetett látni cifraságnak. A ház földszintes négyszög volt, amelynek bádog nyeregteteje túlnyúlt a falakon, hogy befedje a körbefutó verandát. Enrighték úgy hallották, hogy fedett verandára van szükség az ablakok árnyékolásához, amelyeket nyitva kell tartani, hogy járhasson a meleg levegő. Mivel nem tudtak eleget az évszakokról és a szelek várható irányáról, beérték azzal, hogy építtettek egy négyszögletes tetőt, amely az egész tornácot eltakarta.

      A bejárati ajtón át a fogadószobába lehetett jutni, amelynek legfőbb ékessége az eredetileg a kápolnába szánt fekete harmónium volt. A méret és a "Törékeny" jelölés miatt késlekedő, ládába csomagolt hangszer még meg sem érkezett, amikor a telep vezetése úgy döntött, hogy ezt a műalkotást kár lenne eltékozolni a bennszülöttekre, akik a fehér klérus meglátása szerint se hallással, se ütemérzékkel nem bírtak. Ennek a fajtának egyáltalán nem voltak vallásos énekei, és történelmük során csekély kulturális fejlődésről tettek tanúságot. Mivel a bennszülöttek kizárólag képtelen históriákat foglaltak dalokba, a harmónium a fehér fogadószoba oltalmában maradt.

      A háznak csupasz deszkapadlója és vegyes európai berendezése volt. Mindkét hálószobában ott állt a hagyományos mosdóállvány a cseréplavórral, de csak a vendégszoba éjjeliedényén virítottak a férfi látogatók borotválkozótálkájáéval egyező, kézzel festett rózsák.

      A ház északi oldalán víztartály magasodott egy állványon, amelyről csövek vezettek a házba. A konyhában folyó víz volt, igazi modern kényelem ilyen eldugott helyhez képest. Bár a telep népének víztornya magasabb volt, és nagyobb űrtartalmú, mindig Enrightéknak jutott a több víz.

      A telep kopár közepén tetővel lefedett négy oszloppal közös étkezési terület kialakítására tettek kísérletet, de nem jártak sikerrel. Az idegen hatóság nem értette, hogy nem lehet egymás mellé kényszeríteni kis törzsi népeket, köztük ősi ellenségeket, és egyik napról a másikra összebékíteni őket úgy, ahogy azt a fehér ember elképzeli. Enrightéknak és európai barátaiknak minden fekete egyforma volt, törzsre való tekintet nélkül. Ugyanazzal a türelemmel kellett megtanítani őket a kanál, a villa és a tányér használatára. Kést nem volt szabad használni.

      A kerítésen belül álltak szétszórtan a bennszülöttek lakásai, amelyeket a fehérek "kalibáknak" hívtak. Kezdetleges, kerek építmények voltak, úgy festettek, mintha egy rakás kartonpapírt, bádogot, dorongot szórtak volna le kupacba az égből. A bennszülötteknek nem volt fontos a szoba vagy a fal. A ház az égtől adott fedelet és oltalmat. Történelmük folyamán a nomád törzsek nemigen építkeztek, mert folyton vándoroltak. Ezen a telepen tíz különböző népcsoport maradványai verődtek össze, és mindegyiknek megvoltak a maguk szokásai, hiedelmei és nyelve. A foglyok nem nagyon értették egymást, és kevesen beszélték az angolt, az egyetlen engedélyezett nyelvet. Bár a zöm látszólag nehezen nyílt meg a tanításoknak, voltak közöttük, mint például a fiatal anya, kivételesen fürge, tanulékony elmék. Azonkívül barátságos, simulékony emberek voltak, többségük becsületes és megbízható.

      A fehér világ nem értette meg azt, amivel ezek az őslakosok tisztában voltak, vagyis hogy más törzs területén, másfajta dallok soraitól határolt földön tartózkodnak, ahonnan eltűntek a gondviselők. Most a fehérek parancsoltak, de ők nyilvánvalóan nem voltak gondviselők. Az őslakosok tudták, hogy rabok, de továbbra is azt hitték, hogy úgy kell viselkedniük, mint a vadidegen helyre hívott vendégeknek. Nem volt nehéz keresztény hitre téríteni őket, amikor felfogták, hogy ez az új törvény, ráadásul azt is elmagyarázták nekik, hogy Jézus hős volt. Az egyházi személyzet nem tudta, hogy a bennszülöttek nagyon tisztelik a hősöket. Dalaik és táncaik, amelyeket évezredek óta adtak át egymásnak, sok hőst és hőstettet örökítettek meg. Jézus nagy gyógyító volt, aki embereket tudott visszahozni a halálból. A bennszülöttek ismerték a halottak feltámasztását a saját gyógyítóik cselekedeteiből. Mivel Jézus atyja teremtette a világot, ennek az atyának bizonyára az ő őseik közé kellett tartoznia. A vörös hajú, dús rőt szakállú Enright tiszteletes nagyon meggyőzően tudta kijelenteni, hogy egyetlen ajtó vezet az örökkévalóságba. Jézus közbenjárása a mennybe juttat, ennek hiánya a pokol örök tüzére vet. Az emberek tudták, mekkora az örökkévalóság, ám a pokolhoz fogható helyről még csak nem is hallottak.

      A fiatal anya összezavarodottan, felzaklatva töltötte a délelőttöt. Nem találta sem a kicsinyeit, sem a nővéreit. Nem volt senki, akivel megbeszélhette volna. Az Enright-házat övező, fehér léckerítésen tilos volt belül merészkednie. A napot azzal kezdte, hogy ide-oda futkosott és lázasan keresgélt. Később járásra lassított, és támpontok után kutatott, amelyek magyarázatot adhatnának szerettei eltűntére.

      Aznap semmit sem evett, és órákig vergődött testi-lelki gyötrelemben. Melléből csöpögött a tej, odavonzva egy légyrajt, amely fesztelen érdeklődéssel mászkált föl-alá rongyon és csupasz bőrön. Ez szöges ellentétben állt mindennel, amire népe tanította a fiatal nőt. Eszébe jutott, mit mondott egyszer a törzsfőnök: "A fehér bőrűek nem rosszak, csak olyasmire használják a szabad akaratukat, aminek a szagát és az ízét mi nem találjuk helyesnek." A lánynak azonban most nagyon nehezére esett nem ítélkezni. Azt is mondta a törzsfőnök: "Hiszem, hogy velük tesznek próbára bennünket. Támogatnunk kell egymást, hogy megállhassuk a próbát!" Csakhogy az anyának nem volt támasza. Egyedül volt.

      Estére olyan lelki és érzelmi állapotba került, amelynek létezéséről eddig nem is tudott. Fölfedezte, hogy képes a múltban élni. A jelen nem számított. Ahová csak nézett, mindenütt azt kellett látnia, hogy az élet csekélyebb, mint amilyennek lennie kellene. De én nem leszek csekélyebb, gondolta a lány. Tegnap azt mondtam: "Akármi szolgálja is a javunkat, én és a kicsinyeim nyitottak vagyunk az élményre." Most elvették tőlem őket. Mindent elvettek tőlem. Szomorú leszek. Gyászolni fogok. Helyes dolog így tenni, mert ezt érzem, de mindig hallani fogom szívem szavát: Az örökkévalóság hosszú-hosszú idő. Gyermekeim és én halhatatlan lelkek vagyunk. Van valami láthatatlan, érezhetetlen szeretet és segítség, amely majd átsegít ezen a titokzatos és fájdalmasan érthetetlen utazáson. Mi az életünk értelme? Nem tudom! De azt tudom, hogy létezik egy tökéletes értelem, amelyben fájó szívvel megnyugszom.

      Néhány hónap múlva dolgozni küldték egy marhatenyésztő telepre, ahol kalikóruhában és keményített melles kötényben teltek a napok. Hajnalban felhúzta a fekete cipőt, amely tűzhelytől mosóteknőhöz, szárítókötélhez, onnan veteményesbe, majd megint a konyhába vitte. A napirend alig változott az évek során. Csendes asszony lett belőle, aki soha többé nem köszöntötte ősi reggeli szertartással a napot. Neki nem volt új nap. Nem beszélt, nem álmodott, nem csinált semmit a munkáján kívül. Kívülről olyannak látszott, mint aki lemondott minden reményről, minden érdeklődésről az élet iránt, néha mintha még az ép eszét is elveszítette volna. Valójában csupán alávetette magát egy olyan helyzetnek, amely fölött nem volt hatalma; meggyőződéséhez híven nem akart energiát tékozolni olyasmire, amit nem akart súlyosbítani. Tiszteletben tartotta a gyászát, nem alakított ki új életet, nem is tiltakozott ellene. Csak a múlt emlékeinek élt, csendes, békés események között, amelyek megőrizték elméje épségét. Ez maradt egyetlen indoka a létezésre. Nem érezte helyesnek, ami történt, nem is értette, de ami ellentétben állt az érzésekkel, azt nem lehetett elhinni. Népénél a tudás volt a hit után következő lépés. Az anya elfogadta, ami történt, mert tudta, hogy az égi tökéletes értelem akarta így. Majd csak később fogja följegyezni a történelem, hogy a jóság is megnyilatkozhatott itt, a világnak ebben a szűk kis szeletében.