Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 38

Minendie megkérdezte Apaliétől, hogy mielőtt visszatérnének a többiekhez, elmondaná-e neki a meséjét.

      - Már negyvenszer láttam télbe fordulni a nyarat, és bár ebből nyolcat ezzel a csoporttal töltöttem, még mindig gyakran gondolok vér szerinti családomra, és életünknek arra az utolsó közös napjára. Egy rezervátumban születtem. Amikor nyolcéves lettem, otthagytuk a kunyhónkat, és beköltöztünk egy barakkba, amelyet újonnan építettek rozsdás bádogból. Egy hosszú falból állt, amelyet rövidebb falak tagoltak, és egy ajtóból. Minden családi négyszögnek volt egy nyitott kis ablaka. Lehet, hogy üveget terveztek belé, de abból sohasem lett semmi. A szobákban volt egy ágy, asztal és székek, esetleg még pár bútor, például ruhásláda és konyhaszekrény. A szoba közepén egyetlen villanykörte lógott hosszú huzalról. Néha bedugtunk egy rádiót a konnektorba. A bútor sohasem tartott sokáig. Apám vagy eladta, vagy elveszítette szerencsejátékon, vagy szétverte, ha dührohamot kapott. Anyám is nagyon értett a töréshez-zúzáshoz.

      - Nagyszüleimnek a szobában kellett volna lakniuk, de ők sohasem tettek ilyet. Tovább laktak azon az államilag kijelölt földön, ahol az angolul nem beszélő öregek verődtek össze, és maguk építették a viskójukat fák és cserjék anyagából, néha megpótolva kartonpapírral, vitorlavászonnal és deszkaládákkal. Az öregek sohasem alkalmazkodtak igazán az idegen életformához. Nagyapám eltakarta az ágyékát, de sohasem viselt semmiféle varrott holmit. Nagyanyám szoknyát hordott, és kelmét kötött a mellére.

      - Nagyapám szomorú ember volt, aki sohasem mosolygott. Azzal töltötte az időt, hogy az erdőben járkált, vagy ült a fák árnyékában. Ritkán szólt, kivéve, ha megköszönte nagyanyámnak a tál ételt vagy a bádogbögrébe töltött teát. Gyakran maga készített magának ennivalót a sétái közben talált nyersanyagból.

      - A férfiak általában csütörtökön mentek a hetente osztott élelmiszerért és dohányért, de a mi családunkban nem így volt, mert nálunk nagyanyám és anyám végezte ezt a feladatot. Négyéves lehettem, amikor anyám először fordult meg egy fehér idegen teherautójának platóján. Négy év múlva, amikor már a szobában laktunk, anyám tökéletesen megváltozott. Emlékszem, amikor először veszekedtek apámmal. Apám a szemem láttára megragadta anyám karját, és a szó szoros értelmében elvonszolta. Messziről követtem őket, és láttam, hogy egy fehér emberrel találkoznak. Apám után a fehér is elkezdte szorongatni anyám karját, és kényszerítette, hogy fölmásszon ócska, vörös teherautójának hátuljába. Apám eljött, és a földet rugdosta járás közben. Észrevett, és azt mondta, hordjam el magam. Összehajtogatott egydollárost dugott a nadrágzsebébe.

      - Azután megszokott dolog lett, hogy apám egydollárosokat kapott felesége szolgálataiért. Anyám szép asszony volt, aki játszott velem, és játékokat készített nekem, de ez abbamaradt, amikor apám arra kezdte kényszeríteni, hogy menjen el olyan emberekkel, akiket utált. Attól fogva nagyanyám vigyázott rám, ő tanított, és mikor kérdezgettem, ő próbált értelmet találni a világban.

      - Nagyanyám mesélt arról, milyen dolog felnőni a szabadban. Mesélt a tarka madarakkal teli, csodálatos erdőkről, az óceán partjáról, a gyönyörű vízesésekről és a mélykék lagúnákról. Mesélt a füves síkságokról, ahol kenguruk élnek; elmesélte, hogy a kellő pillanatban a népe felgyújtotta a halott füvet, hogy a következő esős évszak friss zöld hajtásokat és új életet hozzon. Leírta a hatalmas, végtelen sivatagot, ahol szépség és béke honol.

      - Amikor tizenkét éves lettem, járvány söpört végig a telepen. Apám és anyám meghalt. Ezután a nagyszüleimhez költöztem, engem gyámolított minden öreg, és már nem laktam a bádogbarakkban. Nagyapám akkor halt meg, amikor tizenhat éves voltam, nagyanyám két év múlva követte.

      - Akkor eljöttem. Évekig vándoroltam településről településre. Sohasem akartam férjet, se gyereket. Semmi értelmét nem láttam a világnak addig, amíg össze nem találkoztam egy sivatagi futárral, aki ideiglenesen jött be a városba. Visszamentem vele a sivatagba. Ez nyolc éve történt.

      - Azért választottam az Apalie, Vízasszony nevet, mert egy öregasszony, aki már nincs velünk, megtanított, hogyan szagoljam ki a vizet a levegőben, halljam meg a föld alatt, érezzem a testemmel. Mélyen megrendített ennek az idős asszonynak a tisztelete és hódolata az életet meghosszabbító folyadék iránt. A víz nem kérdez, csak elfogad, és belesimul mindenféle formájú tartályba. A víz lehet forró, hideg, pára, eső. Nagyon alkalmazkodó. Táplálja a növényeket, állatokat, halakat és az embereket. Tisztel minden életet, és korlátlanul ad magából. A víz gyenge, ám idővel lyukat váj a kőbe. Az ember besározhatja, de ha nem zavarják, a víz magától megtisztul. Büszke vagyok, hogy a vízzel állok kapcsolatban.

      Mindenütt mindenkinek van egy meséje, gondolta Minendie. Bárcsak meghallgatná a világ. Bizonyos vagyok benne, hogy hatalmasan hozzájárulna a megértéshez az emberek, az országok, a kormányok és a vallások között.