Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak
7
Beatrice alig volt iskoláskorú, de máris olyan öregnek érezte magát, hogy egy
napon, amikor kibékített két lányt, nálánál két évvel idősebbeket, akik ököllel
estek egymásnak, teljesen bizonyosra vette, hogy az arca átváltozott egy
öregasszonyévá. Megszegte a szabályokat, és engedély nélkül kilopakodott a
bejárati előtér tiltott területére. Tudta, hogy ott lóg egy tükör a fogason, és
meg akarta benne nézni magát. Amikor látta, hogy ugyanolyan maradt, megörült.
Még mindig egy hatéves arc bámult vissza rá. Nagy felismerés volt, hogy
érzésben tud az lenni, ami külsőre nem. Rájött, hogy két világban él kettős
életet. Ez lett az ő féltve őrzött titka, amelynek nagy hasznát vette további
életében.
Az árvaházban katonás élet folyt. A lányok, akiket arra idomítottak, hogy
húzzák ki, tartsák egyenesen magukat, mindenüvé masírozva mentek - enni, ágyba,
templomba, iskolába, mindenüvé. Mindig masíroztak a zárt ajtók mögött, a hosszú
folyosókon vagy a körülkerített udvaron. A mezítlábas kislányok hada "Szolgálni
és nem pofázni" légkörben, általában tekerős gramofon zenéjére menetelt.
Beatrice gyermekkora pörgő ventilátorlapátokhoz kapcsolódó emlékfüzérből állt.
Az osztályok, ahol fiatal éveinek nyolcvan százaléka telt, hosszú szobák
voltak, amelyeknek mindkét oldalán üvegezetlen ablakok nyíltak. A zsalukat
deszkákkal támasztották ki. Ha látogatók jöttek, velük együtt érkezett a
villamos ventilátor, amely lanyhán kavargatta a meleg levegőt. Az ebédlő
plafonján is volt ventilátor, amely meg se moccant addig, amíg egy kívülálló
ott nem maradt teázni.
Az intézetben olyan szigorú beosztás szerint zajlott az élet, hogy a napok és
az évek gyakorlatilag egyformán teltek. Mindössze néhány esemény maradt meg
élesen Beatrice emlékezetében.
Rekkenő hőség volt azon a nyáron, amikor betöltötte a hatot. Napokon át szellő
se rebbent, nem volt enyhülés, mintha Isten fent az égben lekattintott volna
egy villanykapcsolót, amitől megállt az élet. Az égbolt minden irányban
fakókéken terpeszkedett a szemhatárig, egyetlen felhő sem merte megtörni
simaságát. Nem szóltak a madarak, és a föld máris annyira kiszáradt, hogy
repedései nyomán apró barlangok tárultak fel, amelyekbe a kislány pálcákat
ejtegetett, és figyelte, ahogy eltűnnek. Már egy hete nem bújt elő se bogár, se
pondró, és mintha még a csípős legyeknek is túl melegük lett volna ahhoz, hogy
Beatrice bőrén mászkáljanak.
Késő este, épp takarodó előtt ócska, összehorpadt lajtos kocsit pillantott meg,
amely vizet hozott az árvaháznak. Nyitott vezetőfülkéből és platóból állt,
amelyen ócska kötelek tartottak ingatag egyensúlyban egy kerek fémtartályt. A
teherautó az irodák mellett parkolt, és senki sem ült benne. Beatrice
odadrótozott bádogbögrét vett észre egy apró kifolyócsapon, nyilván a sofőr
használta alkalmi kortyintásokhoz. Sehol egy lélek. Nagyon csekély
erőfeszítéssel kiszabadította a bögrét a drótkarmok közül, a csap alá tartotta
és megtöltötte. Az első korty meleg volt, és állott, de akkor is üdített,
úgyhogy felhajtotta, és ivott még egy bögrével és még egy bögrével, aztán még
eggyel. Olyan sebesen dobogott a szíve, biztosra vette, hogy meg lehet látni a
mellén. Új érzés töltötte el, a hatalom érzése. Életében először. Itt most ő
parancsolt, és annyit ihatott, amennyit akart. Nem gondolta, hogy tilalmas
dolgot művel, bár a tilalmak hosszú listáján nem is szerepeltek lajtos kocsik.
Senki sem látta meg. Nem csípték rajta. Visszaerősítette a rozsdás bögrét, és
épp lefekvés előtt surrant be a hálóba.
Néhány órával később nagyon meleg, zsongító érzésre ébredt az éjszaka
sötétjében, de az érzés gyorsan át is változott valami hideggé, nedvessé és
büdössé. Bepisilt. Örökkévalóságnak tűnő ideig feküdt benne, bár nehezére esett
nem mocorogni. De még rosszabb lett volna, ha a nedves szenny hozzáér a bőre
szárazon maradt részéhez. Hajnal előtt fölfedezték a bűzt és a bűnt. A
pattanásos arcú fiatal Margaret nővér úgy sikítozott, mintha tűz ütött volna
ki, és felverte a hálóterem összes alvóját. Odapenderítette Beatrice-t a
kincstári vaságyak két sorát elválasztó közbe, miközben egyfolytában visított,
ahogy a torkán kifért. - Szántszándékkal csináltad, te kis ördögfajzat! De azt
nem viszed el szárazon, hogy még el is kelljen takarítsam a mocskodat! De még
meg fogod bánni! Nekem elhiheted, hogy nagyon fogod bánni ezt a
haszontalanságot! Te gonosz gyerek! Ördögnek fajzata!
Margaret nővér a hajánál fogva hurcolta oda a kislányt Agatha nővér ajtajához,
és fölverte álmából az apácát. Beatrice mereven bámulta az öregasszony rövidre
nyírt fehér haját. Agatha nővér, miután tájékoztatták, mi végre volt a
felhajtás, Margaret nővérre ruházta a büntetés felelősségét, és visszamerült a
szundikálásba. Az elvonszolt Beatrice gondolatai egy pillanatra elcsapongtak a
büntetés aggasztó kilátásaitól. Tudtam, gondolta, hogy fehér a haja!
Kint az árvaház mögött két vasajtó vezetett két földbe ásott lyukba. Az egyik
cella körülbelül másfélszer másfél méteres volt, a másik méterszer méteres.
Beatrice, aki még mindig lucskos alsóneműjét viselte, nem egészen öt perc alatt
ott találta magát a beszennyezett ágynemű társaságában a kézzel vájt börtönök
kisebbikében. Már korábban felfigyelt az ajtókra a domboldalban, tudott
lányokról, akik eltűntek, időnként nagyon betegen kerültek elő, és azt mondták,
megbüntették őket, de csak most értette meg, hogy ide dugták őket, a domboldali
koporsókba. Odabent koromsötét volt, és levegőtlenség. Ha megérintette a
falakat vagy a mennyezetet, hullott a föld, úgyhogy gömbbé húzta össze magát,
moccanni se mert, és attól rettegett, hogy a beomló pince hamarosan élve
eltemeti. Valami átmászott a lábán. A kislány visszafojtotta a lélegzetét, és
imádkozott, hogy csak meg ne harapja valami mérges állat. Hamarosan öklendezni
kezdett a levegőtlen büdösségben, és az ajtót tapogatta, hátha egy résen bejön a
friss levegő, de nem volt rés. Nappal a pokoli gödör kohóvá hevült, a kislány
pedig hányt a bűztől. Olyan hőség volt, hogy elájult. Miután szinte eszét
vesztve órákig sírt és könyörgött segítségért, az arca már felhólyagzott a
vasajtó tüzes forróságától. Egy priccsen tért magához, és a kihívott orvos azt
mondta, valamilyen ritka és valószínűleg fertőző betegségben szenved, tehát a
többieket harminc napon át távol kell tartani tőle. A következő hónapban
Beatrice-t tilos volt megérinteni, tilos volt ránézni, de még szólni sem volt
szabad hozzá.
A gyermekkori tapasztalatból pedig azt a leckét szűrte le, hogy a bosszúálló
Istent, aki ágyba vizeléssel sújtja a túlzott vízivást, csakis kínszenvedéssel
lehet kiengesztelni. Az égbeli ember az első helyet foglalta el Beatrice
rémületeinek listáján.
Ugyancsak hatévesen törölték az örökbe adhatók közül. Időnként csinos ruhába
öltöztették, lábát ideiglenesen cipőbe zárták, rövid, göndör haját megkefélték,
és pántlikákkal is álcázták a megzabolázhatatlan bozontot. A lányok kézen
fogva elvonultak anglikán házaspárok előtt, akik alaposan megszemlélték őket,
mint a kiállítási tárgyakat. Miután az egyik asszony megjegyzést tett a
Beatrice égett arcát elcsúfító sebhelyre, úgy döntöttek róla, hogy nincs
értelme tovább mutogatni a publikumnak.