Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 16

Geoff Marshallnak elmosódott maszatba olvadt össze a tizenhatodik és a huszonharmadik éve között eltelt idő. Alkoholos felajzottságból mély depresszióba zuhant, állt sztrádákon és tanyasi dűlőutakon felhőszakadásban, hóesésben, jégverésben és tikkasztó hőségben.

      1953 januárjában, tizenhetedik születésnapján borús időre ébredt egy élelmiszert szállító teherautó első ülésén. A sofőr megsajnálta a fiatal fiút, akit majdnem elgázolt az esőben a műút szélén. A teher a kansasi Wichita egyik gyárából vitt szállítmányt Nebraskába és Iowába. Órák óta esett. A vezetőfülkében meleg volt, a szélvédőre jeges eső zuhogott, a sofőrnek rendszeresen törülgetnie kellett az üveget, hogy jobban lásson. Nagy ívben vette az egyik kanyart, és egyszer csak ott állt a fényszórói előtt az összefagyott fekete alak. A fiú kék farmert viselt, amelyet az eső feketére áztatott. Vékony sötétkék zubbonyát felhúzta a füléig, és a bőre sötét volt. Ruháján és haján meggyűlt a zúzmara. Amikor a vezetőnek sikerült visszaszereznie uralmát a teherautó fölött, rálépett a fékre, és megállt. A srác odaszaladt.

      - Szállj be - mondta neki a sofőr. - Mi a fenét csinálsz te erre? Negyven mérföldre van a legközelebbi város.

      Geoff elmagyarázta, hogy stoppolt. Egy helyi gazdálkodó idáig hozta, aztán itt befordult és hazament. Akkor még nem esett, mikor négy órája kimászott a gazda autójából, hogy elcsípje a következő járművet. Csakhogy gyér volt a forgalom, és a kocsik elhúztak mellette.

      A sofőr felszólította, hogy vesse le átázott zubbonyát és ingét, majd odaadott neki egy ócska fürdőlepedőt az ülés alól. Geoff beburkolózott. A termoszban maradt némi kávé, amin megosztoztak. Egyiküknek se volt túl sok mondanivalója, és Geoff nemsokára elaludt.

      Nem sütött nap a szürke égen, amikor kinyitotta a szemét. Viszont melegben volt. Inge megszáradt, és bár a farmere nyirkos maradt egy kicsit, sokkal kevésbé volt kényelmetlen. A sofőr leparkolta a teherautót egy út menti csárda előtt. Amikor kikapcsolta a motort, a csend felébresztette a stoppost. - Harapjunk valamit - indítványozta a sofőr. - Van pénzed?

      Geoff megrázta a fejét.

      - Nem számít, fizetem. - Bementek és leültek a legközelebbi bokszban, amelyet elnyűtt, kifakult sárga műanyaggal kárpitoztak. Egy pincérnő zavartan figyelte őket a pult mögül, mintha kérdezni szeretne valamit, aztán nem kérdezett. Néhány perc múlva a sofőr elkurjantotta magát: - Hé, hát itt nincs kiszolgálás?

      - Mit kér? - érdeklődött a nő, de nem nézett föl az újságból.

      - Mijük van`?

      - A szokásos: tojás, szalonna, pirítós, palacsinta, gabonapehely. Mit kér?

      - Én szalonnás rántottát és hagymás reszelt krumplit is, olajban sütve. Na és te, kölyök? Akarsz szalonnás rántottát?

      Geoff bólintott.

      - Az övét is maga fizeti? - érdeklődött a nő.

      - Majd még meglátom - vakkantotta a sofőr, és rákacsintott a fiúra. - Ronda alakokkal nem kell udvariaskodni. Ennek a csajnak fogalma sincs, mire való a borravaló.

      Miközben kihozták a reggelijüket, bejött egy férfi, és letelepedett a pulthoz. Ötvenhez közeledő, magas, vékony, kopaszodó ember volt. A pincérnő Lyle-nak szólította. Kávét töltött egy csészébe, és kérés nélkül a jövevény elé tolta. Lyle és a pincérnő hallhatólag azt a párbeszédet folytatták, amelyet tegnap kezdtek el. A férfi még mindig nem talált senkit, aki segítene kipakolni a nagy kocsiszínt, a kiárusítás meg szombatra van kitűzve. A pincérnő együtt érzett, de nem volt ötlete.

      - Ez az én barátom itt, ez jó munkásember - közölte a sofőr teli szájjal, és Geoffra bökött az állával. - Van koszt, kvártély és bér?

      - Igen, van egy szobánk - felelte Lyle. - De csak szombatig. Nem állandó. Napi tíz dollárt tizetek öt napra.

      A sofőr elvigyorodott. - Fizesse ki a reggelijét, és megegyeztünk. Oké, kölyök?

      Geoff egészen elhűlt, hogy ez milyen gyorsan lezajlott. Meghívták reggelizni, és most fizetett munkát kap öt napra. Most fizettetik ki a reggelijét, amelyet épphogy megevett. Meg se mukkant addig, amíg a férfi oda nem jött és kezet nem nyújtott. - Lyle Moore vagyok. Téged hogy hívnak?

      - Geoff Marshall.

      - Örülök az ismeretségnek, Geoff. Megfelel neked ez a munka? Mert mintha csak a barátod beszélne.

      - Igen, nekem megfelel - mondta Geoff. - Szabad vagyok szombatig.

      Így tehát Lyle Moore és Geoff Marshall együtt távozott a falatozóból Mr. Moore Fordján. A Moore-tanya csupán hat mérföldre volt a várostól. A tanya magában foglalt egy lécvázas, fehér, emeletes házat, egy nyolcállásos lóistállót, egy pajtát, amelyben szénát és gépeket tároltak, és egy hatalmas kocsiszínt, zsúfolva azzal a sok mindenfélével, amit a nemrég elhunyt Mrs. Moore gyűjtött össze az évek során. Nyaranta a Moore házaspár úgyszólván minden hónapban eljárt a tanyasi kiárusításokra. Ez volt az ő társadalmi életük. A tanyasi emberek pénzzé tették a holmijukat, ha újat akartak vásárolni, de néha azért, mert a városiak felkapták a régiségeket. - Az volt a probléma anyával, mármint a feleségemmel - magyarázta Lyle -, mert én is mindig anyának szólítottam, mint a srácok, szóval az volt vele a probléma, hogy csak vásárolta a holmit, de sose adta el. Most meg kell szabadulnom a cucctól. Szombaton jön a becsüs, és nekem tudnom kell, mink van. Szét kell szortíroznom. Most már csak Nancy lányom van otthon, a kisebbik. Ez túl sok munka nekünk kettőnknek. Ha tényleg olyan keményen dolgozol, az nagy segítség lesz nekem. Átutazóban vagy? Mert azt tudom, hogy nem itt laksz. Mellesleg mennyi idős vagy?

      - Tizenkilenc leszek ebben a hónapban - felelte Geoff, hozzáadva két évet a korához. - Most éppen utazgatok, azt akarom eldönteni, hol szeretnék élni, és milyen típusú munkát szeretnék csinálni.

      - Okos ötlet. Nagy a világ. Sok benne a lehetőség. Moore-éknál ugyanaz volt a vendégszoba, ahol Lyle fia lakott gyerekkorában. Azóta felnőtt, megnősült, és elköltözött Oregonba. Ritkán látogatott haza a Közép-Nyugatra.

      Az első hang, amit Geoff hallott Nancytől, egy visítás volt. Nem is felelt apja "Halló, itthon vagyok!"-jára. Lyle megmutatta Geoffnak a szobát és a fürdőszobát. Éppen kiléptek a folyosóra, amikor Nancy ledübörgött a lépcsőn, zuhanyozástól vizes haját szárítgatva. Amikor Geoff előjött a szobából, a lány fölnézett és visított. Mindenkinek kínos volt, de érthető. Mr. Moore elmagyarázta, ki a vendégük, és ezzel lecsillapodtak a kedélyek.

      Ez a nap azzal telt, hogy a fiatal kisegítő különböző tárgyakat cipelt a kocsiszín üres közepén kijelölt helyekre. Egész érdekes volt kikérdezni Lyle-t a dolgokról. Százszámra akadtak itt furcsaságok, például egy lófogatú, hatszemélyes szán. Voltak mindkét végükön fogantyús fűrészek, hogy egyszerre két ember vághassa a fát. Geoff viasz olvasztásához való, nagy öntöttvas fazekakat és gyertyaöntő formákat cipelt. Találtak régi, nagy szekrényes rádiókat, hanglemezeket ládaszám, különböző stílusú vajköpülőket és legalább ötven, cifrán faragott képkeretet. Nagyon érdekes volt hallani, hogyan használták a régiek ezeket a holmikat, de a fiú nem tudta elképzelni, miért akarná bárki is megvenni az efféle ócska kacatot.

      Este Mr. Moore a saját holmijából adott tisztát Geoffnak, kettejük koszos ruháját pedig beledobta a mosógépbe. A vacsorát is ő készítette el, miközben Nancy a nappaliban üldögélt, és kiabált Geoffnak, hogy menjen be hozzá. Úgy látszik, Mr. Moore nem szokta megkérni a lányát, hogy segítsen a házimunkában, Nancy-nek pedig meg sem fordul a fejében ilyesmi. Hármasban vacsoráztak, majd a két fiatal kiballagott a kocsiszínbe, hogy megnézzék, mi maradt fölfedezetlenül.

      - Engem nem azok az ócska vackok érdekelnek, amit pakoltok. Apunak van egy kis dugi házi célzóvize a másik színben - mondta Nancy. - Nem is feltételezi, hogy tudok róla. Gyere csak, megmutatom.

      Bementek a szénatárolóba. Nancy odasietett egy hámló festésű, ócska deszkaszekrényhez, kinyitotta az ajtaját, és elővett egy palackot.

      - Itt leülhetünk - lépett oda a sarokban felhalmozott szénához, menet közben bontva fel az üveget.

      - Szerintem ez nem jó ötlet - vélte Geoff, felmérve az ismeretlen környezetet. - Apukád berághat.

      - Á, ismerem én az aput. Elmosogat, meghallgatja a rádiót, kiakasztja a mosott ruhát a hátsó tornácra, és lefekszik. Még csak nem is fog keresni bennünket. Sose keres. - Igaza volt. Megitták a házi tütüt, és Nancy elsírta, milyen unalmas és cefre az élet a Közép-Nyugaton. Felbontottak egy második palackot. Valamikor éjszaka Geoff arra riadt fel, hogy Nancy elment. Ő is áttapogatózott a házba, és lefeküdt. Remélte, hogy a lány is ugyanezt tette.

      A második nap is ugyanígy telt, csak a történetek különböztek, amelyeket Lyle mesélt a régiségekről. Volt három csiszolt tükör egy szállodából, mindegyik két méter magas, és a hozzájuk tartozó diófa bárpult, réz lábtámasszal. Voltak kárpitozott székek, amelyeknek piszkos kék bársonyából kibuggyant a lószőr. Lyle lefújta a vastag port egy fekete dobozról, amely különös alakú pisztolyokat rejtett. Párbajpisztolyok voltak. Elmagyarázta, hogy a férfiak így rendezték a nézeteltéréseiket: ilyenekkel lőtték le egymást.

      Ebédidőben átmentek a konyhába. Lyle szendvicseket készített, és felbontott egy leveskonzervet. Evés közben kifelé bámult az ablakon, nagyokat hallgatott, majd azt mondta: - Jó életem volt, fiatalember. Igen, nagyon szerencsés vagyok. Az enyém a tető a fejem felett. Egy jó asszony szeretett. A srácaim egészségesek. A gazdálkodás nehéz dolog, de akkor megyek horgászni, amikor akarok. Remélem, megtalálod a hivatásodat. Remélem, neked is jó életed lesz.

      Délután megállt a Moore-tanya bekötőútjánál a sárga iskolabusz, és Nancy felbaktatott a házhoz. Látta, hogy Geoff őt nézi a kocsiszín ajtajából, de nem jelezte, hogy felismerné a fiút. Amikor a férfiak végeztek a munkával, és átjöttek a házba mosakodni, a lány fent volt a szobájában. Hangosan szólt a zene, és úgy hallatszott, mintha Nancy táncolna. Nem tett kísérletet arra, hogy segítsen az apjának, aki ismét maga készítette el a vacsorát és dobta be a piszkos ruhákat a mosógépbe.

      Vacsora után Nancy és Geoff meg sem állt a szénatároló sarkában levő szekrényig. Nancy jókedvű volt. Utálta az iskolát, utálta ezt a tanyát, utálta ezt a várost, de a mai nap jó nap volt. Szerepet osztottak neki a tavaszi iskolai színielőadáson.

      - Miért nem mesélted el apukádnak? - kérdezte Geoff, amikor megdöntötte a palackot az első kortyra.

      - Nem érdekli. Te nem ismered az aput. Anya volt az egyetlen, akit érdekelt az ilyesmi. Ő eljött volna az előadásomra. De most már nem láthat. Szerintem a halottak nem tudják, mi történik velünk, vagy igen?

      - Nem tudom. A mostohaapám prédikátor volt. Sokat emlegette a halált meg az üdvözülést és az elkárhozást, de akkora képmutató volt, hogy mellőztem az odafigyelést. Régóta nem gondolok ilyen dolgokra.

      - Hát én nem hiszem, hogy bárki megláthatna bennünket - folytatta Nancy. - Bár azért szívesen adnék nekik valami látnivalót. Neked mi az álláspontod? - Kigombolta a blúzát és elkezdte levetni. - Még sose láttam négert. Vetkőzz le.

      - Nem néger vagyok - jelezte Geoff. - Ausztráliai.

      - Ó, bánom is én, mi vagy. A fekete az fekete. - Megragadta a fiú kezét, és rányomta a testére. - Gyere, marhuljunk egy kicsit - súgta.

      Geoff még Texasban sokszor hallotta a barátait, mikor nőkkel töltött időkről mesélnek, de ő még sohasem volt lánnyal. Bizonytalankodott, húzódozott, úgyhogy Nancy dirigált. Kiitták a palackot, és Geoff maga se tudta, mi történt. Egyáltalán nem olyan volt, mint amit a hapsik meséltek. Úgy tűnt, Nancy végzett. Felöltözött és átment a házba. A fiú várt néhány percig, aztán követte. Nancy addigra lefeküdt.

      A kocsiszín-takarítás harmadik napján Lyle fölfedezett egy rovátkolt fából készült tojástartót, amelynek kartonpapírral bélelt üregeiben Mrs. Moore antik ékszereket helyezett el nagy gonddal. Azt mondta Geoffnak, hogy vigye föl a házba, este majd alaposabban megnézik.

      Vacsora után Lyle-nak eszébe jutott a lelet. Szólt Geoffnak, hogy vigye át a dobozt a lányához, majd megkérte Nancyt, gondosan nézzen át minden rekeszt, nehogy kimaradjon valami, és vizsgálja meg, van-e közte értékesebbnek tűnő dolog. Majd ő is jön, csak előbb elmosogat és beteszi a gépbe a ruhát. Geoff figyelte Nancyt, ahogy eltávolítja az első réteget, majd sorra kiszedegeti a tojástartó-mélyedésekből a tárgyakat. Voltak gyűrűk, fülbevalók, nyakláncok és karkötők. Egyik kamasz se tudott annyit az ékszerekről, hogy megbecsülhesse az értéküket, mindenesetre Nancy zsebre vágott egy gyöngysort, ahelyett hogy visszatette volna a dobozba. Tovább vizsgálgatta az ékszereket, és még egy gyémántgyűrű, egy smaragdos bross meg egy gyémántokkal kirakott pár mandzsettagomb követte a zsebbe a gyöngysort, mielőtt Lyle utánuk jött volna a nappaliba. Egészen elámult, hogy a felesége milyen gyűjteményt szedegetett össze, és bizonyosra vette, hogy az ékszerek jó áron kelnek majd el a szombati kiárusításon.

      Másnap dél felé végeztek a munkával. Lyle azt mondta Geoff-nak, hogy elmehet, ha akar, de maradhat is éjszakára, és akkor holnap reggel folytatja az útját. Megkereste a fia kidobott tornazsákját, és belecsomagolt Geoffnak egy váltás ruhát. Kifizetett a fiúnak napi tíz dollárt, aztán odatartotta a tenyerét. - Ez is a tiéd. - Nyakkendőtű volt és a hozzá illő mandzsettagomb. - Szerintem a piros kő gránát, de az is lehet, hogy rubin. Én nem tudom, de szép.

      - Csakugyan szép - helyeselt Geoff. - Még nem tudom, hová fogom viselni, de szép.

      - Minden fiatalember, aki országjárással keresi a boldogulását, hasznát tudja venni egy pár jó kézelőgombnak - tréfálkozott Lyle.

      Másnap reggel, miközben együtt autóztak vissza a falatozóhoz, a fiatal utas lopva figyelte a vezetőt. Lyle az útra összpontosított, amelyen legalább ezerszer hajthatott már végig. Jó ember, gondolta Geoff. Becsületes, talán még nemes lelkű is. Elég baj, hogy a lánya nem látja, de hát ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Csak néhány napig ismertem őket. Esetleg érzi az öregfiú, hogy túl alacsony bért fizetett, és örül, amiért nem taperoltam túl sokáig a lányát. Megtapogatta a zsebében a mandzsettagombokat, amelyeket nem is tud használni. Valószínűleg nem is őszinte szívből adta Lyle, hanem kenőpénz gyanánt. De akkor is jó fej.

      A falatozónál Lyle elbúcsúzott, majd bement egy csésze kávéra. Geoff kiállt a csárda elé, és fölemelte a hüvelykujját. Öt perc múlva már vitték is.

*  *  *

      Folytatta a stoppolást az Államokban, és megtanulta, hogy inni olcsóbb, mint enni. Detroitban egy hónapig mosogatott. New Orleansban egy köztisztasági cég alkalmazta. Miamiban füvet nyírt és kertet ápolt. Ahová csak ment, mágnesként vonzotta magához a szerencsétleneket, akik rendszeresen loptak egymástól. A mosogatók ellopták a pincérek borravalóját, a kukások ellopták a kertből a biciklit, a fűnyírók megkérdezték a háztulajdonosokat, használhatják-e a fürdőszobát, aztán elloptak mindent, ami befért a zsebükbe. Geoff megértette a tolvajlásokat. Ő is kitagadottnak, ínségesnek érezte magát, ő is irigykedett, ám erősebb volt benne a bűntudat, mert lopni rossz. Gyűlölte végignézni, ha mások csinálták, és gyűlölte a tudatot, hogy ő is képes rá. Hiányzott belőle a becsvágy. Nem tudott kigondolni olyan foglalkozást, amely érdekelte volna, és rájött, hogy ha holtrészegre issza magát, semmit sem kell éreznie. Hálásan fogadta a megkönnyebbülést. Alkoholista lett.

      Tizenkilenc éves korában Arizonában letartóztatták, mert csekkeket lopott egy parkoló kocsi első üléséről, és elküldték egy átnevelő intézetbe. Már úgy látszott, ki fog gyógyulni, amikor egy biztosító felfogadta kézbesítőnek és kifutónak. Sajnálatos módon a munkaköréhez tartozott a szeszes italok beszerzése is, hogy az ügynökök koktéllal kínálhassák az ügyfeleiket. Geoff túl könnyen hozzáférhetett az alkoholhoz, és hamarosan elveszítette az állását. Később San Franciscóban megismertették egy különleges fűvel, amely más államokban nem volt kapható. Ez volt az utolsó lökés, amely végképp elindította a lejtőn, hogy alkoholizmusa mellett most még a tiltott anyagra is rákapott. Elveszítette az időérzékét, nem tudta, hol van, és hogy került oda. Hónapokon át tévelygett úgy, hogy egyszer sem tisztult ki a drogoktól.