Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak
4
Amikor Mrs. Enright aznap este otthagyta az elcsigázott fiatal anyát a zöld
tábori priccsen, nem törődött vele, él-e, hal-e. Azon törte a fejét, mitévő
legyen a babákkal.
Kell majd nekem egy kosár, hogy beletegyem a gyerekeket, gondolta a lelkész
felesége. A konyhában volt egy, ami megfelelt a célnak. A tiszteletesné
elindult a ház felé, aztán visszajött az újszülöttekért. Igaz, túl kicsik
voltak, hogy leguruljanak a csupasz deszkaasztalról, de a fiú szokatlanul
erősnek látszott. Az ember sose tudhatja ezeknél a különös bennszülötteknél.
Tényleg nem hasonlíthatók hozzánk. Jobb, ha beviszem őket a házba.
A sivár, poros teleptől Mrs. Enright deszkakerítésű lakásának kapujáig csak
néhány lépés volt az út. Manővereznie kellett a babákkal, de azért sikerült
kireteszelnie a kaput, majd belöknie a farával. A hálószobában tétovázott egy
pillanatig, mielőtt rátette volna a csupasz csecsemőket legdrágább kincsére,
egy kézzel varrott, tiritarka takaróra, amelyet a nagymamájától kapott négy
éve, amikor elhagyta Angliát Ausztráliáért.
A keresett kosár fent rejtőzött a konyhai polc magasában, székre kellett
másznia, hogy leszedhesse. Ünnepélyesen átvitte a vendégszobába, párnát húzott
elő az ágyból, és kibélelte az üres kosarat. A hátsó verandán még ott állt az
utolsó liszt- és cukorszállítmány kartonpapír doboza. Azt is behozta.
Keserveset sóhajtott, amikor a másik vendégpárnát is elvette, hogy bölcsővé és
szállítóeszközzé alakítsa át a dobozt a második újszülött számára. Nem lesz
könnyű pótolni az ő csodálatos pehelypárnáit, ám ennek a problémának a
megoldását elhalasztotta egy másik napra. Pelenkát úgy gyártott, hogy kettőbe
vágott egy törlőkendőt, és belecsomagolta a két félbe az alvó ikreket. Még sose
látta, hogy bennszülött csecsemőt betakartak volna. Most sem lesz szükség
plédre.
Alice Enright magára vállalta az időről időre adódó kis kellemetlenségek
elsimításának felelősségét. Férjét, a tiszteletest túlságosan lefoglalta az
általános hitélet. Gyakran figyelmeztette feleségét annak fontosságára, hogy
hivatásbeli előmenetele miatt ne terheljék őt hétköznapi problémákkal. A
tiszteletesné keményen iparkodott, hogy férje életét olyan kényelmessé és
nyugalmassá tegye, amennyire ebben az eldugott, idegen zugban, oly távol az ő
szeretett Nagy-Britanniájuktól lehetséges. Házasságuk elején voltak bizonyos
aggályok, hogy az új asszony talán túlságosan ifjú és érzelmileg éretlen egy
idősebb férfihoz, nincs rá felkészülve, hogy párja lehessen a hitben, Alice
tehát naponta igyekezett bizonyítani az érdemét. Tudta, hogy férje sohasem
szerette igazán. Olyan férfi volt, akiben nem lobogtak túl magas lánggal a
testi vágyak, de Alice beismerte magának, hogy ő sem szereti a férjét. Fiatal
volt, kétségbeesetten szeretett volna elkerülni hazulról. Utazni akart, világot
látni. A legmegfelelőbb pillanatban jött a lehetőség, hogy Enright
nagytiszteletű hitveseként Ausztráliába utazhat.
Odament a telefonhoz, fölemelte a kagylót. Addig kattogtatta az oldalsó
kapcsolót, amíg föl nem vették a központban. Akkor beleszólt, hogy interurbán
hívást kér. Tudta, hogy a központos nem száll ki a vonalból, hanem hegyezi a
fülét, hogy mi a legfrissebb újság a misszió falai mögött. Hála az égnek, a
misszió annyira messze van, hogy a pletyka oly fülekbe csordogál, amelyeket
jobban érdekelnek a helyi bűnösök.
- Én vagyok az, Birdie! Alice Enright! Ne haragudj, hogy megint a segítségedet
kérem, de sürgősen el kellene intézni valamit. Van egy újszülött fiúm, akitől
meg kellene szabadulnom. Tulajdonképpen ketten vannak, ikrek, de a lányt
elfogadja a katolikus árvaház. Múlt héten beszéltem velük, amikor rákérdeztem,
hogy tényleg van-e helyük, de persze egyre számítottunk, nem kettőre. Terv
szerint holnap menne a kocsink a heti beszerzésért, de elintézhetem, hogy Alex
ma este induljon, és tegyen egy kitérőt hozzád, hogy leadja a fiút. El tudnád
sózni? Nem tudnál neki egy helyet, hogy kikerüljünk ebből a csávából?
Birdie a kábel túlsó végén nem volt más, mint Willett nagytiszteletű neje, azé
a Willetté, aki Enright tiszteletes kollégája és az egyház presbitere
volt. Birdie megszokta Alice és a többi egyházi hitves telefonjait. Elvégre az
ő férje volt az idegen földre kirendelt angol képviselet rangidőse, ami
automatikusan Birdie-t tette a legfőbb nagyasszonnyá. Birdie büszke volt rá,
hogy sohasem hátrál semmiféle feladat elől, és minddel meg is birkózik.
Szerette, ha a fiatalabb asszonyok azt mondogatják: "Olyan nincs, amit Birdie
Willett ne tudna elintézni!"
Az egyház már negyven éve építette a missziós telepeket, hogy megmentse a
pusztaságból kiszabadított, felnőtt bennszülöttek lelkét, fedelet adjon nekik,
civilizálja, tanítsa őket. A katolikusok árvaházakat alapítottak a gyerekeknek.
Volt már néhány olyan bennszülött, akiket tizenhat éves korukig intézeti
elzártságban neveltek, majd visszaengedték őket a társadalomba, ám ez idáig
semmi jel nem mutatott arra, hogy a terv bárminemű sikerrel járna, kivéve talán
abban a bibliai értelemben, hogy enni adtak az éheseknek, és inni a
szomjazóknak. De a bennszülöttek tizenhatodik évükön túl is éheztek-szomjaztak,
és még mindig a fehér közösségtől várták szükségleteik kielégítését. Senki sem
tudhatta, mikor érnek már a végére, mikor civilizálják a vademberek utolsóját
is, győzedelmeskedve pogány szokásaik felett, és valamilyen csoda folytán
sikerül-e szabályozni népességük számát.
Birdie beleegyezett, hogy keres egy helyet a kisfiúnak, és ezzel véget ért a
beszélgetés.
Alice az ajtóhoz ment és intett. - Hívjátok csak Alexet! - rikoltott bele a
fekete éjszakába, tudván, hogy valamelyik őrizetes, aki kedvező benyomást akar
kelteni, kapni fog az alkalmon, hogy a parancs teljesítésével a tiszteletesné
kedvére tegyen. Mindegy, melyik lesz az. Egy-kettő mindig ott ólálkodott a
kerítése előtt. Alice szemében egyetlen furcsa, fenyegető masszává olvadtak
össze, megközelítőleg emberi csomagolásban. Alex hamarosan megkocogtatta a
konyhaajtót. Sovány volt, idősebbnek látszott hatvan événél, és mindig úgy
festett, mint akire ráférne egy fürdés. Alice ismertette a tervét. Alex
megígérte, hogy pihen egy órát, azután nekivág a Sydneybe vezető hosszú útnak.
Alice mézet és vizet kevert össze egy üvegkancsóban. Megdudliztatta az ikreket
a palackból, amelyet nemrég szereztek be, hogy megmentsék egy halódó kis
kenguru életét, majd föltette a kosarat és a dobozt a Ford pótülésére.
Alex egykori fegyenc volt, fegyenc fia és fegyenc unokája. Amikor kiszabadult
a börtönből, ahol tizennyolc évet ült lopásért, ott állt fedél, foglalkozás,
barátok és rokonok nélkül. Mindig bajba keveredett, mert túl sokat ivott, túl
sokat bunyózott, és örökösen küzdött a kísértéssel, hogy elemelje-e a kasszát a
spelunkákból és lebujokból, ahol forgott. Aztán megtalálta az Urat, vagy
legalábbis olyan emberekre talált, akik megtalálták az Urat. Kérdéseikre
helyénvaló válaszokat adogathatott, mert felajánlották, hogy befogadják, és
állást kerítenek neki. Még ha átmenetileg is, de jó megoldásnak tűnt, amikor
az isten háta mögötti missziónak sofőrre volt szüksége. Alex whiskyt vásárolt
városi útjain, de ha más is látta, sohasem ivott. Eddig tehát minden jól
alakult.
Amikor a két baba kocsira került - az árvaházba tartó lány a dobozban, a
városba utazó fiú az előkelőbb kosárban -, Alex nekivágott a nyolcórás útnak.
Körülbelül egy mérföldre a teleptől a megállt, és birkagyapjúval bedugaszolta a
fülét. Az újszülöttek aludtak ugyan, de Alex lármás utazásra számított. Benyúlt
az ülés alá, kihalászott a sötétségből egy flaskát, kétszer rendesen meghúzta,
majd leállította az üveget maga és az aprónép közé. Az egysávos út, amely
átvezetett a sivár pusztaságon, csak hellyel-közzel volt kikövezve. Időnként
lökésszerű szellő fújt be a kocsi jobb oldali ablakán. Majd később elült.
Néhány mérföld után jobbról fog fújni. A láthatatlan világ mintha kerülgette
volna a kocsi utasait. Csend volt, csak a motor zúgott. A fekete éjszakában
búgócsigára emlékeztető apró szemű vörös por örvénye követte az autót. Odafent
felhők vitorláztak, gyorsabban, mint a földi jármű. Ha egy felhő átmenetileg
elfedte a holdat, az éjszaka egyetlen fényforrását, a hatalmas, lapos látóhatár
beleveszett a vaksötétbe. Alexnek úgy rémlett, egy mennyei elemlámpát takar el
odafent az égen egy roppant kéz. A felhő gyorsan tovasuhant, megint kisütött a
fény. - Majdnem olyan, mintha a világ morzézna, ti-ti-tá. - Ismét meghúzta a
whiskyt. Kellemetlenül borzongatta a gondolat. - Remélem, nem S. O. S.! -
mondta magának.
Elsőnek a dobozt kézbesítette a kislánnyal, mert az árvaház körülbelül feleúton
feküdt. Alex elfogadta a csésze teát és a két Arnott kétszersültet, amelyet az
éjszakás nővér kínált, de nem időzött sokáig, és vigyázott, hogy
szaglótávolságon kívül maradjon. Amikor visszament a kocsihoz, úgy látta, hogy
a másik gyerek békésen alszik. A por, a mérgező kipufogógáz és a koplalás
megtette a magáét. A gyerek meg se pisszent az út hátralevő részében, és
napkeltekor éppen csak mocorgott. Végül az automobil fölkanyarodott egy
szirtre, egy klinkertéglával kirakott, elegáns utcára, ahol a pompás házak a
világ leggyönyörűbb öblére néztek. Willették kézzel faragott terméskövekből
rakott kúriában laktak, amelynek homlokzatán négy fehér oszlop magasodott. Aki
a járdán korzózott, meghallhatta a lenti öböl partján megtörő óceán távoli
moraját. A lenyűgöző látványt azoknak a kiváltságosaknak tartogatták, akik
kinézhettek az emeleti hátsó ablakokon, vagy ejtőzni invitálták őket a
sziklából kihasított patióba.
A virágokkal szegélyezett, elülső téres pázsit magas fasorhoz vezetett; ez
jelezte a kocsifelhajtót, amely két garázs megkerülése után az északi oldal
díszes portikusza alatt ért véget. Alex rákanyarodott egy kör alakú útra, és
megállt a ház oldalánál, ahol egy faragott ajtóra SZÁLLÍTMÁNYOK feliratú
réztáblát szereltek. A baba már levegő után kapkodott, gyomra feszült a
folyadéktól, amelyet nem bírt megemészteni, és görcsösen tekergőzött a
fájdalomtól, de hangtalanul engedelmeskedett a körülményeknek.
Birdie Willett az egész ausztrál egyház leghatalmasabb asszonyának tartotta
magát. Mindent ő dirigált. Az összes lelkészfeleség fiatalabb volt nála. Az
volt a gyakorlata, hogy egyiket sem engedte egy évnél tovább elnökölni
valamilyen bizottságban. Az asszonyok így szerezhettek ugyan némi jártasságot
az adminisztrációban, de nem annyit, hogy önbizalmat meríthettek volna belőle,
vagy kedvük támadhatott volna újabb vállalkozásokhoz. Birdie államszerte
ellenőrizte a vasárnapi iskolák programját, és az új missziós telepeken még a
házak helyét is meghatározta. Az időseknek szervezett összes programot, az
összes jótékonysági gyűjtést, az összes templomi rendezvényt és díszítményt
őelébe terjesztettek jóváhagyásra. Épp csak a lelkészek és lelkésznék
öltözködésébe nem szólt bele, viszont kárpótlásul ő rendelt az égvilágon
mindent, amit Willett nagytiszteletű viselt, még a szürke zoknit és az
alsónadrágot is.
Őt, aki serényen dolgozott kertészeti bizottságokban, kóristaegyenruhákról
döntő bizottságokban, és már hónapokkal előre megtervezte az ünnepi menüt,
igazán nem lehetett azzal terhelni, hogy egy elhagyott bennszülött csecsemőnek
helyet keresgéljen. Majd kiadja vidékre, és később gondoskodik róla, de a
reputáció miatt százszázalékos hatékonyságot kellett mutatnia Alice Enrightnak.
Azt tanácsolta férjének, hogy még aznap kereszteljék meg a kisfiút. Meg lehet
csinálni a mosogatóban. Mivel nem látta értelmét, hogy keresztyén nevet
pazaroljon egy vademberre, Birdie úgy döntött, hogy Geoff lesz a gyerek. Az
elég semleges. Családi nevet majd később kap, ha egyáltalán kell neki.
Többnyire nem kellett. A bennszülöttek nem vettek részt törvényes dolgokban.
Willett nagytiszteletű elmondta az imákat, és vizet csorgatott a pici Geoff
élettelen fejére. A felnőttek nem tudták, miért ilyen ernyedt. A bennszülött
csecsemők között elég sűrű a halálozás, nyilván ez is meg fog halni. A
nagytiszteletű sietett. Bevezette a keresztelést az anyakönyvbe, majd fürgén
távozott. Tudta, hogy Birdie úgyis elintéz mindent, amit el kell intézni. Neki
egy Shirley nevű, szegény bukott nőt kellett gyámolítania, aki most próbált
átváltozni prostituáltból jó kislánnyá. Ez lesz a hatodik látogatás. Shirley
eddig vesztésre állt, és úgy látszott, nagyon meg fogja izzasztani a jó
tiszteletest.
Geoff csupán addig maradt a fényes házban, amíg megtörtént a keresztelő, és
találtatott egy vidéki család, amely szokásos félévenkénti komissiózására
Sydneybe érkezett, és a visszaúton hajlandó volt egyéb csomagjaival együtt a
bennszülött gyerek kosarát is fölrámolni a vonatra. Hanoverék kilencéves
lánya, Abigail, magára vállalta az etetést, és még szép porcelánbabájánál is
nagyobb odaadással ajnározta az apró barna fiút. A csecsemő figyelemre méltóan
reagált. Alighogy megérkeztek a hosszú vonatozásból, Hanoverék rögtön útnak
indítottak egy munkást, hogy vigye tovább a majdnem teljesen magához tért
gyereket az újabb stációra. Hetvenkét órás korára az ikerfiú tökéletesen
leszakadt a gyökereiről, utazott négyszáz mérföldet, megkapta a Geoff nevet,
és mostantól egy vidéki gazdag fehér család fogja gyámolítani. Birdie
sógornőjéhez, Mattyhez és sógorához, Howard Willetthez került.