Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 39

Az őslakosok gyakran vándoroltak néma csöndben, mert az ősi módon érintkeztek, inkább telepátiával, mint beszéddel.

      - Ezt hogyan csináljátok? - kérdezte Minendie a mellette ballagó Benalát. - Én is megtanulhatom?

      - Természetesen! - válaszolta Benala. - A mutáns világban kizárólag azért nem csinálják, mert gátolja a félelem. A mutánsok titkokat őriznek, és nem mindig mondják meg az igazat. Félnek attól, hogy valaki belép a fejükbe meg a szívükbe, és meglátja, mi rejtőzik benne. Azt mondogatják, hogy nem lehet megcsinálni, vagy ha igen, akkor sem lenne kívánatos, sőt gonosz dolog lenne. Sok mutáns fél attól, hogy megcsapolja a természetfölöttit. Azt hiszik, ez túl van a normális emberi képesség határán. Nincs túl. Csak gyakorlat és összpontosítás kell hozzá.

      Aznap este, amikor meggyújtották a tábortüzet, Benala megtanította Minendiét, hogyan kell a lángba nézve olyan erővel összpontosítani, hogy a fejében elnémuljon a belső dialógus, ne halljon hangot, ne lásson semmit maga körül. Amikor Minendie révületbe ejtette magát, az egész csoport arra összpontosított, hogy telepátia útján elküldjék neki a vörös színt. Azt mondták neki, hogy ha majd tud venni öt színt, ő lehet a küldő. Az első este nem volt könnyű. Amikor Minendie a gátlást próbálta elemezni, rájött, hogy a lelke mélyén még mindig nem akar szembenézni a meztelenség kérdésével.

      - Be kell látnod - mondta szelíden az öreg Wurtawurta -, hogy itt nincs helyes vagy helytelen. Nem fogunk megtapsolni egy pontos választ, nem ráncoljuk össze a szemöldökünket, csak mert másképp érzel, mint közülünk legtöbben. A világ nem fekete és fehér, hanem az összes szín, amely a kettő között van. Ami annyira undorít, hogy már a gondolatától is rosszul leszel, másoknak lehet szent, sőt akár neked is egy másik időben, egy másik helyen, egy másik helyzetben. A lényeg a becsület. Csak légy becsületes önmagaddal. Ismerd fel, mit érzel a dolgokkal kapcsolatban. Figyeld meg magadat. Nincsen semmi kivetnivaló a kínos érzésekben, csak ne tagadd és ne titkold el őket. Így tanuljuk meg, hogy az emberek mások, és a maga módján mindenkinek igaza lehet. Ha nem vagy képes tiszteletben tartani önnön érzéseidet, nem tarthatod tiszteletben másokét sem. A világmindenség törvényének értelmében senki sem hatolhat be az elmédbe, és nem olvashat benne, ha te nem engeded. Ez a nyíltság művészete.

      Amikor Minendie megértette ezt, sokkal olajozottabban folytak a leckék. Tanítani kezdték arra, hogy gondolatban fogadjon és továbbítson színeket. Minden érzékével - a szaglását, az ízlését, a tapintását is használva - maga elé képzelte a vörös színt. Azután továbbléptek a formákra. Minendie megtanulta a köröket, a négyszögeket és a háromszögeket. A tananyag egyre bonyolultabb lett, következtek a színes gömbök, míg végül Minendie elvont gondolatokat is tudott venni és küldeni. A telepátia nem olyan volt, mintha egy hang szólna a fejében, vagy mintha az agyára írnának szavakat, hanem inkább egyfajta tudás, amelyet megkönnyített a naponkénti gyakorlás. Egy idő után nem kellett merev bámulással transzba ejteni magát ahhoz, hogy néma párbeszédeket folytathasson. Kezdte kifejleszteni magában azt a képességet, amellyel nagy távolságból is megérezhette a tömeglélek kitöréseit. Amikor a többiek valahova mutattak, és azt mondták, nagy fájdalmat és kínt vagy nagy örömet éreznek, Minendiét is megcsapta az energia finom áramlása.

      Úgy látta, a telepátiának az az előnye, hogy kényszerítő erejétől a hozzá hasonló emberek megszabaduljanak betokozódott gondolataiktól, és tárulkozzanak ki. Jó érzés tudni, hol állok, mondta magában a lány. Ott, ahová én állítottam magamat.

*  *  *

      A föld meleg volt, de a levegő szelíden fodrozódott, mintha szánná a földet ebben a rekkenő forróságban.

      - Mikor találjuk meg a többieket? - kérdezte Minendie, miközben összefogta feje búbján hosszú haját, és fáradságosan próbálta felkötni.

      - Most már nagyon hamar - felelte Apalie, és rátette az ujját a zsinórra, hogy Minendie csomót köthessen rá.

      - Korábban említette valaki, hogy a mi népünk megtalálhatatlan tud lenni. Idejönnek a mutánsok, hogy civilizáljanak és megmentsenek magunktól, aztán nem látnak bennünket. Évekkel ezelőtt hallottam, hogy valamikor régen értettünk a varázslathoz, és el tudtunk tűnni. Erre céloztak?

      - Igen - felelte Apalie, és figyelte Minendie fejét. Ahányszor lépett egyet, a hajbozont előre-hátra billegett, mint a kakas taréja.

      - Hogy csinálják? - kérdezte az újdonsült Tojássárgája. - Én is megtanulhatom?

      - Ez nem csepűrágás, hanem egy életmód, amelyből a harc és a megtámadottság állandó tudata fejlesztette ki az eltűnést. Ha valaki azért jött, hogy bántson téged, valaki, akinél puska volt, te pedig az Igazak népéhez tartoztál, mit tehettél? Nem volt fegyvered. Ha lett volna, akkor sem használtad volna. Te döntöttél energiáid eloszlásáról, és tudtad, hogy nem halhatsz meg. Örökkévaló voltál. Tehát kizártad magadból a félelem érzését. Nem ítélkeztél a személy fölött, aki puskát szögezett rád, nem mondtad rá, hogy rossz. Megértetted, hogy ő csak önmagát fejezi ki a legmagasabb szinten, amit megenged magának. Számára ez volt a tökély. Nem követett el hibát. Neki akkor az volt a jogszerű. Te megfigyelted, mi történik, de nem voltál hajlandó enni abból, aminek szagát és ízét kellemetlennek találtad. Akkor csatornába terelted energiáidat, és átélted azt, ami hited szerint helyes volt minden létező szempontjából. Ha lehetett, fölvetted a legjobb testhelyzetet, kis terpeszállásban, szemközt a támadóval, kezedet nyitott tenyérrel lógatva magad mellett. Azután ragyogó fényt képzeltél el, a szellem energiáját, amint jön fel a földből a talpadon, a lábszáradon át, és betölti egész testedet. Minden sejted megtelt ezzel a tökéletességgel. Kiárasztottad magadból ezt a szépséget, kisugároztad a fegyveresre. Egy porcikád se mozdult, mégis átkaroltad és körülölelted ezt az embert, aki el akarta venni az életedet. Feltétlen elfogadást, tiszteletet, megértést és szeretetet sugároztál feléje. Némán szóltál hozzá, a szívek és az elmék hangján. Ebben a csöndben kellett elmagyaráznod annak az embernek, hogy ő nem hibás. Hogy sohasem volt hibás. Senki sem lehet hibás. Egy forrásból eredünk, egy forrásba térünk vissza, és mindenki ugyanazt az ajándékot kapta. Minden körnek van egy utolsó szakasza, ahol visszatér önmagába, most mi is itt tartunk. Az az ember is beletartozott a tökéletességbe; neki az úgy volt jó, hogy ezt az akciót válassza. Ez nem azt jelenti, hogy te egyetértesz, vagy közreműködsz, de nem ítéled meg őt. Az embert szereted, nem a tettét.

      - Ha a körülményektől függetlenül képes vagy feltétlenül elfogadni és szeretni ezt az embert, felébreszted benne legmélyebb tudatát. Akkor ellentmondásba kerül benne a lelki tudat, amely tudja az igazat erről az emberről, és a korlátolt földi ész, amely képesnek tartja a gyilkosságra. Az ellentmondást az az érzés oldja fel, amelyet az állatoktól vettünk át. Abban az emberben félelmet fog kelteni a feltétlen szeretet. Ez a félelem nem azonos a négylábúak létfenntartási ösztönével. Az emberek agyonkomplikálták a félelmet. Rettegnek képzelt helyzetektől, balsejtelmektől, mindentől, ami megmagyarázhatatlan, iszonyodnak a feltétlen, őszinte elfogadás tisztaságától. És amitől a legjobban rettegnek, mint például a mérges kígyó, az meg is jelenik előttük. Ha a támadóból hiányzik az önbecsülés, és semmire sem tartja magát, úgy véli, az ő létezése senkinek sem fontos, akkor semmit sem fog látni. Egyes vadászok kígyókat vagy vadkanokat láttak, míg számosan azt állították, hogy egyszerűen eltűntünk.

      - A káprázat a néző szemében van. Megvédelmezni az fog, ha elhiszed, hogy soha sincsen szükséged védelemre.