Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 18

A következő hét végén, amikor Beatrice az emeleti mosdót takarította, egy arany karórát lelt a kézmosó kagyló mellett. Mikor lefelé indult, hogy megkérdezze Daphnét, mitévő legyen az órával, elment Andrew Simunsen szobája mellett. Az ajtó nyitva állt, Andrew az asztalánál ülve olvasott. Meglátta a lányt, elmosolyodott és odaszólt: - Halló! - Begyűrte az oldal sarkát, összecsukta a könyvet, és így folytatta: - Ne haragudjon, de elfelejtettem a nevét.

      - Beatrice - felelte a lány, és kinyújtotta az órát. - Ez az öné? Takarítás közben találtam.

      - Igen, az enyém - felelte a fiú, és az asztal végébe tolta a könyvet. - Amilyen szamár vagyok, leveszem, aztán elfeledkezem róla. Kösz, hogy megtalálta.

      - Nincs mit. Remélem, nem zavartam az olvasásban - mondta Beatrice, miközben néhány lépést tett befelé a szobában, és odaadta Andrew-nak az órát. - Én is szeretek olvasni.

      - Tényleg? Nem is gondoltam volna az őslakosokról. Mit szeret olvasni? - kérdezte a fiú, miközben felcsatolta az órát a csuklójára.

      - Szeretem a természettudományokat, a fizikát, a biológiát, a csillagászatot. Ilyesmiket. Azóta persze nem olvastam semmit, hogy elvégeztem az iskolát, és idejöttem.

      - Van a belvárosban egy könyvtár. Sok olyan könyvük van, amelyeket bizonyosan nem olvasott még. Hatalmas hely. Egyszer meg kéne kérnie valakit, hogy vigye el oda. - Majd hirtelen ötlettel hozzátette: - Vagy még jobb lesz, ha elmagyarázom. - Ceruzát-papírt vett elő, felírta az adatokat, és utána megkérdezte: - És mit csinál majd ezzel a természettudományos műveltséggel?

      Beatrice ránézett a tisztára borotvált fiatalemberre. - Mit csinálok? Hogy érti azt, hogy mit csinálok?

      Andrew sóhajtott, értetlen arcot vágott, és valami furcsa kis hangot hallatott. Jó kérdés. Még sose hallott fekete tudósról, pláne fekete tudósnőről. Mivel foglalkoznak az őslakosok? Fogalma sem volt róla. A bankban bizonyosan nem alkalmaznák őket, még arra sem, hogy kivigyék a hulladékot.

      - Én egyetlen őslakost sem ismerek személyesen. Kivéve persze magát. Semmit sem tudok a népéről. Meséljen már magáról.

      - Na jó - felelte Beatrice -, bár én se tudom, mit mondjak. - Aztán mégis mesélni kezdte az életét, és mire elmondta, Andrew megállapíthatta, hogy a lány se tud sokat a fajtájáról.

      Beatrice kérte Daphnét, hogy tegyék szabaddá az egyik délutánt, és menjenek el a könyvtárba. Mindig ugyanazt a választ kapta: - Majd meglátjuk. Egy hónappal később, amikor piacon voltak, Beatrice ismételten emlékeztette munkaadóját, így hát leparkolták az autót, felmentek a betonlépcsőn, majd beléptek a tömör oszlopok és a két oroszlán szobra között. A pult mögött ülő koros asszony egészen elhűlt, hogy egy bennszülött könyveket akar kölcsönözni. Tud-e tisztességesen olvasni? Felfogja-e, hogy a könyvekre vigyázni kell, és vissza kell hozni őket határidőre? Miféle könyvek érdekelnék? Talán ide kellene beülnie olvasni. Akkor nem kellene attól tartani, hogy elfelejti visszahozni a könyveket, vagy nem bánik velük kíméletesen. Igen, úgy lesz az jó, ha bejön, leül, és itt olvas, hajtogatta a könyvtáros, és ezt nem Beatrice-nak mondta, hanem Daphnénak.

      Nem tagadták meg a kölcsönzőjegyet, egyszerűen csak nem adtak, magyarázta Daphne a hazafelé vezető úton. Nagyon csüggesztő élmény volt ez az új alkalmazottnak. A tornácon ült, amikor kigyúltak az utcai lámpák, és Andrew Simunsen távozni készülődött. A lány megállította, és megpróbált beszámolni a balszerencséjéről, de Andrew nagyon sietett, és csak annyit morgott: - Sajnálom.

      A következő szerdán behívta Beatrice-t a szobájába, és átadott neki három könyvtári könyvet, amelyet a saját nevén kölcsönzött. Ez lett a kezdete hosszú és szövevényes kapcsolatuknak. Andrew még mindig nem értette, mi hasznát veheti a tudománynak egy fekete szobalány, de bűntudata volt attól, ahogyan Beatrice népével bántak. Furdalta a lelkiismeret, mert Beatrice-nak nincs jövője, és a lelke legmélyén ott munkált az önvád azért, ahogyan ő keresi a pénzét Elizabethnél.

      Az irgalmasnővérekkel kötött egyezség úgy szólt, hogy egykori gyámoltjuk kosztot, kvártélyt és alacsony bért kap szolgálataiért. Munkabérének tíz százalékát rögtön át kellett utalni az iskolának; ezt úgy tekintették, mint Beatrice vasárnapi adakozását. Az árva nem ismerte az egyezség részleteit, így csak várta és várta, hogy mikor kap majd Daphnétól egy kis pénzt.

      Öt hónapja dolgozott Daphnénak, aki már-már komolyan fontolgatta, hogy fizet neki valamicskét. Ám ekkor olyan dolog történt, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni a panzió költségvetésében, és a panziósné meggondolta magát. Egy nap csengett a telefon, és a cementgyár titkárnője közölte, hogy John Ramey meghalt.

      A szórakozottság és a figyelmetlenség végül megbosszulta magát. John beindított egy gépet, és levert egy áramra kapcsolt vezetéket a vizes padlóra, amelyet épp akkor mostak fel. Most aztán Daphne itt állt egy üres szobával.

      - Beatrice, hozz egy kartondobozt, és segíts bepakolni John holmiját - mondta minden megrendülés nélkül, miután letette a kagylót. - Meghalt.

      Mr. Ramey ágya alatt két bőrkoffer volt, így nem is lett szükség dobozra. Nagyon kevés holmija volt, leginkább ruhák. Nem volt fényképalbum, se ékszer, csupán néhány toalettcikk és két karton cigaretta, amit Daphne levitt a földszintre. Volt még egy hamutartó is, amelyet Daphne nem látott korábban. Otthagyta az éjjeliszekrényen, és csatolta a leltárához. A megtömött bőröndök két napig álltak a hallban, majd felvitték a padlásra, hogy ott tárolják, amíg nem jelentkezik valaki John Ramey holmijáért. Sohasem jelentkezett senki.

      Brawley továbbra is panaszkodott a kosztra. Kritizálta a mosást, a portörlést a szobájában, mindent, amiről tudta, hogy a sötét bőrű lánynak köze van hozzá. Ilyenkor Mrs. Crowley a művészetig finomította a reagálást. Mindannyiszor hitetlenkedve ingatta a fejét, felvette legfigyelmesebb arckifejezését, és ígérte, hogy tenni fog a dologról, vagy megszabadul a lánytól. Kezdetben Beatrice a szívére vett minden megjegyzést, és bántotta, hogy nem nyerte el az egyik lakó tetszését, de aztán fokozatosan megértette, hogy Brawleynek csakis azzal tehetne kedvére, ha eltűnne vagy fehérre festené a bőrét.

      John Ramey szobáját végül egy dolgozó hölgynek adták ki, akit Kenneth és Charles ajánlott. Egy belvárosi konfekcióüzletben dolgozott, és két hónapra előre kifizette a bért, ami után a panziósnénak nem volt több kérdése. Helena nagyon magas és vékony hölgy volt, a legelegánsabb ruhákat viselte, és olyan hatalmas ruhatárral bírt, hogy a cipői, a kalapjai és a toalettjei csak a boltból hozott öntöttvas fogasokon fértek el. Nagyon vastag alapozót tett az arcára, mélyvörösre rúzsozta a száját, és hosszúra növesztette a körmeit. Ruhatára minden árnyalatához volt egy teljes kollekció bizsuja. Élénk társasági életet élt. Beatrice minden órában hallotta tűsarkai kopogását a bekötőúton, ahogy Helena hol megjött, hol elment a Crowley-panzióból.

      Beatrice olyan sok időt töltött a háztetőn, hogy tudta, ki mikor jön és megy. Lépésről felismert mindenkit. Még azt is tudta, hogy az az ember, aki hajnalonta hozza a tejet, és beleteszi a fémrekeszbe, nehogy elveszítse hűs frissességét, azonos azzal az emberrel, aki halkan oson be és ki a hátsó tornácon, és azon az ajtón nyer bebocsátást, amelyet a drága Daphne oly buzgón őriz a rézkulcsával.

      Eltelt az első év Mrs. Crowleynál, s Daphne végül mégiscsak elkezdett fizetni alkalmazottjának. Senki sem kérdezte Beatrice-tól, hogy boldog-e vagy boldogtalan, és ő is ritkán kérdezte magától. Olvasta az újságot, figyelte, miről beszélgetnek a lakók, úgyhogy tudta, mi történik a világban. De a faji feszültségeket senki sem tartotta számon a városban. Mintha az egész ausztrál kontinensnek nem lett volna tudomása semmiféle fekete-fehér ellentétről.