Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak
28
Amikor Benala mocorogni kezdett, a nap még a föld túloldalán rejtőzött. Az ég
sötétkékje valamelyest megfakult, parányi halványrózsaszín és halványnarancs
sávok húzódtak rajta. Benala mozgására Beatrice is kinyitotta a szemét, és egy
pillanatig nem tudta, hol van. Felült a keskeny alvóárokban, leporolta az
arcára és a karjára tapadt homokot. Meglepően jólesett az alvás így, hogy semmi
sem választotta el a testét a földtől.
- Jó reggelt - mondta.
- Szép jó reggelt - felelte Benala. Nevettek. Beatrice megjegyezte:
- Jó mondás. Ez a reggel legszebb része.
- Igen, azt hiszem, az írek mondják így. Nekem is tetszik. Az én népem azt
mondaná: "Máma van."
- Nem beszélhetnénk a te néped nyelvén? - kérdezte Beatrice. - Igazán szükségem
lenne gyakorlásra.
Az asszony arca elborult. Egy darabig nézett maga elé, mielőtt válaszolt volna:
- Az nem olyan könnyű. Tudod, a dolgok nagyon megváltoztak az utóbbi harminc
évben. Valaha több száz törzs beszélt sok különböző nyelvet, és még ennél is
több nyelvjárást. Valamennyien ismerték a területüket, tiszteletben tartottak
más népeket, a mások szokásait, ám az idegen uralom óta jó néhányan menedéket
látnak bennünk. Nyelvünk kényszerűségből magába olvasztott más nyelveket.
Szokásaink megváltoztak, hogy tiszteletben tarthassuk azoknak a szokásait,
akik csatlakoztak hozzánk. Egyesek például sohasem beszélnek olyasvalakiről,
aki nincs jelen, mások olyan törzsből érkeztek, ahol még csak célzások
formájában sem emlegetik az elhunytakat. Mi természetesen úgy ismertük meg
ezeket a hagyományokat, hogy tévedésből először is valami sértő dolgot
műveltünk. A többiek megtanulták, hogy türelmesek legyenek, és megbocsássák
tudatlanságunkat. Ma csak egyetlen ilyen hozzád hasonló, férjezetlen nőre is
hat-hét különböző kifejezés létezik. Szerintem jobb lenne, ha angolul
beszélnénk; a szükséges szavakat majd megtanulod később, ha rákényszerülsz.
Benala megint letérdelt, és visszaállította földbe ásott ágyát eredeti
formájára. Beatrice követte a példáját, és rájött, hogy nem is olyan, könnyű
elfújni a nyomait, mint látszik.
- Miért volt régen olyan sok törzs? - Fejében máris egymás sarkára léptek a
kérdések.
- Gondolom, ez a dolgok természete. Ahogy sokasodtak az emberek, szoros
barátságok alakultak ki. Kezdetben valószínűleg az élelem miatt került rá sor,
hogy a barátok eltávozzanak, és olyan módon éljenek, amellyel mindenki
egyetértett. Ám az értékek, a hiedelmek és a szertartások később kissé
módosultak a földön.
A tegnapi vacsorából maradt kígyóbőr egy közeli bokron lógott. Benala levette,
és úgy, ahogy utazáshoz szokta, ráakasztotta az övére. Majd felemelkedett
terpeszállásba, két karját a magasba nyújtotta, és a csendben mondott valamit a
napnak.
A reggeli szertartás végeztével ránézett útitársára, és több szót nem is
vesztegetve nekivágtak egymás oldalán az új napnak. Az egyik a számtalanszor
megtett csapán haladt visszafelé, a másik most lépett be egy vadonatúj
világba.
* * *
Ezen a reggelen sűrű bozóton kellett keresztülvergődniük, ahol a néhol
vastagon tövises ágakat félre kellett tolni, hogy átbújhassanak alattuk.
Miközben a tereppel viaskodtak, Beatrice valami komoly dolgot kérdezett
barátnőjétől.
- Mit gondolsz, Benala, miért van az, hogy a mi népünk már több tízezer éve itt
él, mégsem használt soha ábécét? Én védelmembe vettem a kultúránkat a
bírálókkal szemben, akik szerint szellemileg alacsonyabb rendűek vagyunk. Te
tudod az okát?
- Igen - felelte az idősebb asszony. - Túl magas volt az ár! Népünk megmondta a
briteknek, hogy előbb halnak meg a foglyok, kiket házakba zárva kényszerítettek
írást-olvasást tanulni! Túl magas volt az ár! Előbb haltak meg, mielőtt
megfizették volna az árat az elveszített emlékezetért. A mi gyerekeinket,
növendékeinket nem egy tanár oktatja, hanem a tanárok csoportja. Ily módon
semmi sem merül feledésbe, semmit sem tesznek hozzá, és az egyes ember
értelmezését nem tanítják tényként. Mi dalokba és táncba öntve tanuljuk a
történelmet. Ez nem nagyon különbözik attól a mutáns szokástól, amely zenei
ritmusra oktatja az ábécét. Ritkán fordul elő, hogy a leírt dolgok ne
változzanak az évek során. Népünk valamikor a szívtől szívhez, szellemtől
szellemhez szóló néma beszédet használta. Majd meglátod, hogy az én törzsem még
nem veszítette el ezt a képességét, ám ehhez az szükséges, hogy ne legyenek
titkaid, és ne szólj hazug szót. Ha leírsz valamit, hajlamos vagy azt képzelni,
hogy nem kell emlékezned rá, hiszen később úgyis utánanézhetsz. Sajnos, ennek
ellustult agy lesz az eredménye. Erődet átadod egy darab papírnak. Az emberek a
legegyszerűbb dolgokra sem fognak emlékezni, például arra, hogy mit tettek
vagy mit ettek egy nappal előbb. Azok, akik fölöttébb szeretik az írást,
körülnéznek, összehasonlítják magukat másokkal, és arra a következtetésre
jutnak, hogy az a természetes, ha az embereknek gyönge emlékezetük van. Ezzel
visszaérkeztünk a kérdésedhez: tény vagy csak előítélet? - Elvigyorodott,
széthúzódó szájából kivillant hófehér foga. - A mi népünk emberei százéves
korukra kétszer annyi tudást halmoztak fel, mint ötvenéves korukra. A
tudnivalót ritkán adtuk tovább írásban. Nem volt szükségünk rá, és nem találtuk
megfelelőnek. Számos kultúrában jól beválik, de itt nem arról van szó, hogy mi
a különb vagy mi a rosszabb. Téged tanítottak, ismered az írott szó értékét, de
a buktatóit is. Az én népemnél egészen másképp látod majd az életet. Akkor majd
magad dönthetsz. Mi évezredek óta használtuk a jelképeket, amelyeket felróttunk
a futárok üzenőpálcáira. Feljegyzett történelmünk ott van a barlangokban és a
vízmosásokban, de a mi népünk életében mindig a szellem volt a fontos, és nem
az anyagi dolgok. Mi sohasem akartuk céljainknak megfelelően befolyásolni a
természetet, nem akartunk parancsolni neki, nem állítottuk magunkat
emberfölöttieknek. A világ fejlődése még nem fejeződött be. Esztelen az ember,
ha kijelenti, hogy itt ő a legkülönb. A növények még mindig alkalmazkodnak, az
állatok még mindig módosulnak, és az embernek még mindig hosszú utat kell
megtennie, mire tudatossága is olyan mérvű lesz, mint az a fontosság, amelyet
a tárgyaknak tulajdonít. Mi közben a saját szokásainkat alakítottuk ki, mert a
mi vágyunk a hosszú élet és a harmónia minden létezővel. Beatrice, én bízom
benne, hogy egy napon majd nem tartod szükségesnek örökséged védelmezését, és
hozzám hasonlóan te is méltányolod azt az áldást, hogy őslakosok vagyunk.
- Igen - bólintott Beatrice. - Azt hiszem, különleges jelentősége van annak, ha
az ember olyan kultúrához tartozik, amelyben nincsenek parasztok, kereskedők és
jogászok, hanem művészek, költők, zenészek és varázslók. Igazat mondasz.
Minden okunk megvan a büszkeségre.
* * *
A bozótból görgetegsziklák fürtje dudorodott ki, amelynek egyik horpadásában
meggyűlt az esővíz. Környékén tollak szóródtak szét, és a sötét folyadékban két
madártetem úszott. Benala levette övéről a kiszáradt kígyóbőrt, és a kezét
előre-hátra mozgatva félretolta a víztükör egy darabjáról a hulladékot. Vizet
mert a piton bőrébe, és azt mondta Beatrice-nak, igyék az átszűrt vízből.
Azután szerepet cseréltek, és a vezető oltotta szomját a kitartóan csörgedező,
megtisztított vízzel.
Pihentek, majd mentek tovább. Kisvártatva zöld-sárga madárraj szállt el a
fejük fölött. Ugyanilyen madarak röpködtek vagy üldögéltek magányosan közeli
ágakon. Benala szorgalmasan kereste a fészket. Amikor rálelt, elvettek egy
tojást, a másik kettőt meghagyva az élet folytatásához. Benala lyukat ütött a
tojáshéj végén, kiszívott egy keveset, majd átnyújtotta Beatrice-nak, hogy
fejezze be. Az üres héjat levelekbe csomagolta, és eltette a tarsolyába.
Estefelé kifejlett kéknyelvű gyík keresztezte útjukat, így arra a napra is
elvetették az evés gondját. Este, amikor a ragyogó csillagos ég alatt ültek,
Benala azt javasolta társnőjének, hogy találjon ki új nevet magának. - Ha
szereted, amid van, azt is megtarthatod, vagy választhatsz mást. Nincs
korlátozás. Olyan néven hívathatod magadat, amelyiken akarod.
- Mi történik, ha választok magamnak egy nevet, és valaki más már viseli?
- Semmi gond, akkor az mást fog jelképezni különböző emberek számára. A neved
dönti el, minek szólítson a világ. A neved emlékeztet arra a különleges
dologra, amelyet fontosnak tartasz lelki utadnak ezen a szakaszán. Én például
azért választottam a Benalát, ami barna kacsát jelent, mert életem nagy
részében túlságosan komoly voltam. A tanulásnak és a játéknak egyensúlyban kell
lennie. Csodálom a kacsának azt a képességét, ahogy úszkál, kizárólag
szórakozásból, nem, mert élelmet keres, vagy mert menekül a veszélytől, vagy
mert erőt akar mutatni annak, aki látja, hanem egyedül a mulatság kedvéért. Én
nem sok időt töltöttem így, és most igyekszem kialakítani egy levegősebb
személyiséget! - fejezte be csillogó szemmel, és fölvonta a szemöldökét.
- Majd gondolkozom rajta - mondta Beatrice.
Azon az estén Benala megtanította barátnőjét, miként készítsen fekhelyet a
közeli növények puha leveleiből. Kényelmes volt. Napkeltekor megismétlődött a
reggeli szertartás.
A terep kissé megváltozott, a növények ritkábbak lettek. Néhány helyen közelebb
bújtak egymáshoz, amit Benala azzal magyarázott, hogy egy föld alatti folyót
követnek. Gyakran megálltak, hogy fölszedegessék a száraz leveleket és bogyókat,
amelyeket Benala belecsúsztatott a tasakjába. Éppen bogyót kerestek, amikor
észrevették az oposszumot. Nagy, kövér, szürke állat volt, amely úgy ücsörgött,
hanyagul rágcsálva egy levelet, mintha azt várná, hogy a kétlábúak odaérjenek.
Benala fölemelt egy nagy követ, teljes erejéből az oposszumhoz vágta, és
azonnal megölte az állatot. Elmondta a hála szavait, közben felmetszette az
állat hasát, és eltávolította a belső szerveket. Beatrice felajánlotta, hogy
viszi a tetemet. Magában ő is néma köszönetet küldött az oposszum szellemének.
Kora délután Benala odavezette egy nagy tócsához. A sziklás medertől és a
szakadatlanul bugyogó, föld alatti forrástól olyan tiszta volt, hogy látni
lehetett az alján a természet alkotta mozaikot. Pontosan a tócsa szélén, ott,
ahol a víz átfolyt egy sűrű morotvába, barna virsliszerűségek nőttek a nádak
nyúlánk nyársain, Beatrice letérdelt egy üdítő kortyra, Benala magas nádakat
gyűjtött, és összeszedett egy nyaláb zsenge új hajtást. Méterekkel arrébb
jókora, lapos kő állt, amely láthatólag nem volt mindig itt. A tetejére jóval
sötétebb színű, sima, ovális követ helyeztek.
- Ennek a sziklának az oltárát évszázadok óta portörésre használták ennek a
nemzetnek a tagjai. Mi az élelmünket őröljük meg rajta. Közben gazdagítjuk a
helyet lelki energiánkkal, cserében energiát kapunk az itt lakozó szellemektől.
- Előszedegette tasakja tartalmát: bogyókat, leveleket és a tojáshéjat, majd
külön-külön porrá őrölte őket. Vizet adagolt hozzá cseppenként, addig, amíg a
keverékből pép lett. A nádakból tartót font, és beletette a pépet. - Ezt majd
később esszük meg - mondta, és helyreállította az eredeti állapotot.
Peregtek a percek, nőtt a távolság. Benala beszéd közben hosszú leveleket
húzott elő a tarsolyából, és összefonta őket.
- Hányan vannak az Igazak népének törzsében? - érdeklődött Beatrice.
- Jelenleg tizenkilencen. Te leszel a huszadik. De a szám sűrűn változik. Nem
fogsz egyszerre találkozni mindenkivel. Nem élhetünk együtt úgy, ahogy régen.
Egy helyen ma már nincs elegendő élelem tizenkilenc embernek. Még ennél is
fontosabb, hogy ha túlságosan sokunkat látják együtt, fennáll annak a veszélye,
hogy elfognak. Ha kevesen vagyunk, eltűnhetünk, lehet belőlünk szikla vagy
fatuskó. Úgy döntöttünk, hogy számunkra most így a legjobb.
- Miért változik a szám?
- Mert a törzsnek sok olyan tagja van, mint te meg én. Vannak más nemzetek
menekültjei. Meg lehet élni a missziós telepeken; van ingyen ennivaló, dohány,
és semmit sem kérdeznek az embertől. Az első foglyoknak már gyerekeik és
unokáik vannak, akik ott születtek. Minden törzsi szokás tilos. Meg lehet élni
a falvakban és a nagyvárosokban is. A kormány most már ad pénzt, az emberek
tudnak vásárolni néhány dolgot, ami nagyon csábító. De az csak két elérhetetlen
világ közötti tengődés. Néhányan megtalálnak bennünket; egyesek nálunk is
maradnak, kapaszkodnak belénk. Mi úgy irányítjuk az energiánkat, hogy a lehető
legpozitívabb életet élhessük.
Azon az estén, amikor megálltak táborozni, nagyon kis tüzet gyújtottak. Benala
megvárta, amíg a tűz leég fehéren izzó zsarátnokká, és beletette a tasakjából
elővett növényi pépet. Amikor elkészült, mindketten ettek két-két levélbe
csomagolt szendvicset.
- Itt van neked valami - szólt Benala, és átnyúlva a haldokló tűz fölött,
beletette barátnője kezébe a tárgyat, amelyen egész nap dolgozott. - Később
majd megtanítalak, hogyan készíts bőrből olyat, mint az enyém, de egyelőre ez
is megteszi. - Beatrice alaposabban szemügyre vette Benala hordozóeszközét.
Döbbenetes alkotás volt. Négyzetekből állt, olyan apróra össze lehetett
hajtogatni, mint egy pénztárcát, de ha kellett, akkorára nyílt, mint egy
bevásárlótáska. És az emberek még azt hiszik, hogy aki sivatagban él, rögtön
bárdolatlan tuskó, gondolta Beatrice. Micsoda szégyen, hogy a világ vak erre a
fajta lángelmére!
- Nagyon köszönöm! - hálálkodott. - Kezdem sokkal felszabadultabban érezni
magamat.
Benala fogta az oposszumot, levágta az állat fejét, és megnyúzta. A húst a
parázsra helyezte, az irhát a földre. A tasakjából elővett kaparóval lehántotta
a bőrről a zsírt és a rátapadt szöveteket. Eltávolította a koponyából az
agyvelőt, és megmagyarázta a lánynak, hogy ezt majd bele kell dörgölni a néhány
napig száradó bőrbe. - Amikor elkészül a takaród, rögtön itthon érzed magad! -
ígérte Benala, és ezzel vége is lett a napnak.
Beatrice mosolygott. Én, gondolta, máris kezdem egyre otthonosabban érezni
magamat. Épp most, mikor örök hajléktalan lesz belőlem.