Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak
31
Vándorlásuk egyik délutánján Beatrice odafordult Wurtawurtához, és megkérdezte:
- Te ebben a törzsben születtél? Szeretnék többet tudni rólad.
- Akarod hallani a mesémet? - válaszolt kérdéssel a szelíd arcú öregasszony. -
Jól van, elmondom neked, pontosan úgy, ahogyan nekem mesélték évekkel ezelőtt.
- Gyönyörű nap volt. A parton megtörő óceán gyöngysort fűzött buborékokból,
amelyek felfújódtak és lelappadtak az arany homokon a hullámok nyomán. A
halászok kézzel csomózott hálókat vetettek a meleg türkizzöld vízbe, és vidáman
kurjongattak minden különleges zsákmánynak. Barna bőrű kisfiúk-kislányok
játszottak a víz peremén, és felvitték a fogásokat a parti fák közé, ahol az
asszonyok főztek. Itt volt a törzs minden tagja, három nőt kivéve. Bent a
szárazföldön, egy szent helyen éppen szült a törzs legfiatalabb asszonya; vele
volt az anyja és a nagynénje is. Most csak szárított gyümölcsöt és
teknősbékahúst majszoltak, de mivel a szülésig már csak percek voltak hátra,
friss hal is jut ma még az új anyának.
- A szülés könnyen ment. A fiatalasszony nagyon egészséges volt, azonkívül
felkészült az eseményre, és a világba kilépő magzatot is felkészítette. A
rokonok szeretettel köszöntötték az apró leányt. Az új nagyanya megtisztította
a gyermeket. Olajat használt hozzá, és nagy leveleket, amelyeket előző nap
hasogatott fel, a vajúdás első jeleire. Ennek a törzsnek a szokása szerint az
anya és az újszülött három napig elvonult a többiektől, hogy az új apa és a
közösség megtehesse a szükséges lépéseket a gyermek felajánlására, az anya
pedig megtisztulhasson és megújulhasson.
- Az anya és az újszülött egymás mellett pihent egy friss, zöld fűágyon. Az
összes lombot, amelyet a szülésnél használtak, szertartásosan elégették.
Hozzávegyítettek egy szert, hogy a füst nagyon fekete legyen, és tudja
mindenki, aki a közelben tartózkodik, hogy most nem szabad idejönni. A fekete
füst azt is közli az ősök láthatatlan lelkeivel fönt az égben, hogy a gyermek
lelke épségben megérkezett. Az új anya éhes volt az egy napig tartó böjtölés
után, így tehát köszönetet mondott az étel szellemeinek meg az ételhozóknak,
és evett.
- Másnap reggel az anya elment a gyermekkel egy sziklabarlangba, ahol a tenger
szabadulni nem tudó, magas hullámai kis lagúnát alkottak. A víz lassan
beszivárgott a talajba, olyan magasra növelve a növényeket és a virágokat, hogy
az anyának szét kellett hajtania a szálakat, ha el akarta érni a célját.
Megfürdött, és bemutatta újszülött lányát a méhen kívüli víz világának.
- A harmadik napon a három asszony visszasétált a táborba, és vitték
virágszirmokkal bélelt gyűjtőtálban az újszülöttet. Átadták a babát az apjának,
akinek oldalán bölcsebb, idősebb vezetők ültek. A nagyanya figyelte az
átadást, de vigyázott, hogy ne nézzen az apa szemébe. Ősidők óta az volt a
legjobb, ha az anyós és a vő óvakodtak szembenézni egymással. Mára törzsi
törvény lett belőle.
- Ünnepet tartottak az új emberi élet tiszteletére. Nem szoktak sokat enni,
szikár atléták voltak, mint általában az őslakosok, de ma különleges nap volt,
és bőségesen jutott étel. Evés után néhányan elmosták az edényeket, és rendet
tettek, míg a többiek serényen készültek a szertartásra, amelynek ismét az
újszülött lesz a középpontja. Az egyik zenész fújni kezdett egy üreges faágat,
amely búgó hangokat hallatott. Csattogtató pálcák adták meg a ritmust.
Combjukra ragasztott fehér kakadutollakkal ékes, magas pálmalevél fejdíszt
viselő férfi táncosok mese-lépésekben járták, hogy mindenki emlékezzen a
lelkeket alkotó álomidőre. A táncosok és az énekesek sorra eljátszották
szerepeiket. A nők fehér krétaporral festették be magukat, amely szikrázott,
mert őrölt kagylóhéjat kevertek hozzá, és virágokat viseltek, mert virágzás
ideje volt. Dalokban és táncokban bontakozott ki a mese a kezdetekről, az idő
előtti időről, amelyben nem volt semmi, addig, amíg a Mindenható álmodni nem
kezdett. Az álomidő tudata kitágult, és magába olvasztott egy energiaréteget,
amely megkapta a szabad akarat adományát. Ez lehetővé tette, hogy az
energiaréteg, az ősök szellemeinek rétege csatlakozzon a teremtés munkájához. A
férfi és nő táncosok eljátszották az ősök tanításait, az állatok szellemeit és
a föld megszentelt örökségét. Amikor befejezték, a baba felkészült arra, hogy
tagja lehessen a társadalomnak, mert végighallgatta a mesét. Indigónak
nevezték, arról a virágról, amely ötvenévente egyszer bont szirmot. Ez épp
akkor történt, amikor a várandós anya a magzat első mozgásával egy időben a
világra nézett. Az apró lepkeszárnylebbenést úgy értelmezték, hogy a lélek
kapcsolatban áll a ritka virággal.
- Indigó négy évig élt nagy családjával ezen a békés helyen, az évszakok
váltakozásával ide-oda vándorolva a tengerpartról a közeli hegyekig és vissza.
Éjszakánként valamelyik felnőtthöz bújt, vagy lefektették a gyerekek sorába.
Délelőtt és délután szundikált az árnyékban, ahová bekukucskált a napsugár, ha
a szellő megemelte a pálmaágat. Amikor annyira megnőtt, hogy ülni és figyelni
tudott, az idősebb kislányok szórakoztatták; keskeny, hosszú fűszálakat
kineveztek embereknek, és játszottak velük. A fűszál körbe-körbe járkált, mint
egy felnőtt, aki a napi munkáját végzi. Ha az évszak lehetővé tette, a
gyerekek virágzó ágból készítettek babát. Máskor fűcsomó szolgált bábként,
amelyet szorosan összekötöztek, hogy emberformája legyen. Az egyik gyerek
folyton Indigóval babázott, úgyhogy a pici sohasem maradt ki a játékból. A
babák nem voltak senkinek a tulajdona. Kinek-kinek megvolt a kedvence, de
mindenen osztoztak, és a nézeteltéréseiket tisztázták egymás között.
- Mire Indigó egyéves lett, már kétféle bújócskát tudott játszani: vagy egy
tárgyat rejtett el, vagy önmagát.
- Háromévesen tudott élelmet gyűjteni és készíteni. Sok időt töltött a
nagyanyjával, aki füveket gyűjtött és szárított mindenféle sérülésre és
betegségre. A tanítást a mesélés, a törzsi énekek, táncok és szertartások
közvetítették. Az első négy évben nem tettek különbséget a fiúk és a lányok
között. Együtt játszottak, együtt aludtak, és annak a felnőttnek segítettek,
akinek akartak. Indigó leginkább a nagyanyjával szeretett apró állatokat és
madarakat fogni, ami az idősebb fiúk és lányok kedvenc foglalkozása volt.
Időnként, ha valamilyen különleges gyógynövényt kerestek, messzire
elbarangoltak a táborból. Akkor is ez történt, amikor Indigó betöltötte a
négyet, és elkezdődött a rossz álom.
- Egész napra mentek el. Nagyanya sietett, hogy visszaérjenek, mielőtt a
kislány annyira elfáradna, hogy le akarjon feküdni. "Valami baj van", mondta
nagyanya, amikor a tábor felé igyekezve megkerültek egy ingoványt. Csend volt,
túlságosan nagy csend. Nem szóltak madarak, átható vérszag ülte meg a levegőt,
szinte tapintani lehetett valami láthatatlant. Nagyanya érezte a rosszat a
karján meg a tarkóján, és görcsbe szorult tőle a gyomra. Megállt, hátrafordult
Indigóhoz. "Legyél nagyon nagy csendben, kicsim! Maradj szorosan mögöttem.
Valami baj van." Közeledett a tábor, és itt már olyan nyomasztó lett a némaság,
hogy még a gyerek is érezte. Látták, hogy a messzeségben nem csapnak ki széles
hullámok a partra. Mintha még a tenger is visszafojtotta volna a lélegzetét.
- Aztán nagyanya meglátott két fehér embert, akik hosszú nadrágot, vastag
csizmát viseltek, és puskát tartottak a kezükben. Az egyiknek narancsszín haja,
sűrű szakálla volt, a másik kalapot viselt, de az öregasszony észrevette, hogy
szőke haj buggyan ki a kalap alól. Egymással beszélgettek, és a kalapos ember
megrúgott valamit a fűben. A narancsszín hajú ember belelőtt az aljnövényzetbe.
Nagyanya majdnem felkiáltott meglepetésében. Először hallott lövést, pedig már
mesélték neki, hogy létezik ilyen fegyver.
- Nagyanya népe az idők kezdete óta viselt gondot a délebbi földekre. Sok fehér
telepes érkezett, és a nyájas jó viszony idővel erőszakossággá fajult. A törzs
egy része, miután megpróbált békésen szót érteni az idegenekkel, nem bírt
ellenállni a papírba és bádogdobozokba csomagolt, mindennapi betevő ígéretének.
Odaadták érte a vadászó-halászó szabad életet. Maguk jószántából beköltöztek
egy misszióba. Mások, akiket bűnökkel vádoltak, alig néhány órai fogság után
meghaltak. A megmaradtak eljöttek északra, erre a földre, ahonnan rejtélyes
módon eltűntek a gondviselők.
- Nagyanya megragadta a kislány fejét, és a lábához szorította. Reszkettek.
Lassan hátrálni kezdtek, de érezték, hogyan lesz a fehér ember szaga egyre
erősebb. Nagyanya olyan szorosan magához ölelte Indigót, hogy érezték a bőrükön
egymás szívének lüktetését. A következő lépéseknél nyirokba gázolt a lábuk,
mert belehátráltak az ingoványba. Bokáig érő vastag sár váltotta fel a szilárd
földet. Nagyanya felvette a kislányt, és a bal csípőjére ültette. Amikor
fölemelte a süppedékből, ragacsos cuppogást és közeledő nehéz csizmák hangját
hallotta. A káka derékig ért, de nem volt olyan sűrű, hogy eltakarta volna
őket. Nagyanya nem tette le a lábát, hanem óvatosan belecsúszott a vízbe. Nem
akart hátat fordítani a lábdobogásnak, a furcsa fehér ember szeszből, dohányból
és fokhagymából elegyített bűzének, de nem volt választása. Búvóhelyet kellett
keresnie. Az ingovány nagy részét benőtte a káka, de volt benne egy nyílt
víztükör, annak a végében pedig egy szikla, dús növényzet között. Indigó
négyéves volt, tudott úszni, de nagyanya azt is tudta, hogy a kislány egyelőre
zajosan fröcsköl úszás közben. Neki kell úsznia és vontatnia az unokáját. Vajon
meg tudja értetni a gyerekkel, hogy most nem úszni, hanem némán lebegni kell? A
sár egyre mélyült, az öregasszony haladása lelassult. Hallotta a csizmákat és
az egyik ember hangját, de nem tudta, milyen közel lehet. Érezte, hogy a fehér
még nem vette észre őket, mert nem változott meg a hanglejtése. Nagyanya
valósággal belefúrta a pillantását Indigó fekete szemébe. Ajkához emelte
mutatóujját, úgy intette csöndre, és áttette a gyereket a hátára. Indigó
átkarolta a nyakát, nagyanya megfogta a lábacskákat, és rákulcsolta a derekára.
Ne mozogj, gondolta újra és újra. Kérlek, ne mozogj!
- Olyan mély vízbe ért, ahol már lehetett úszni. Anélkül, hogy végtagjaival
megtörte volna a vizet, béka módjára igyekezett a túlpart felé. Kákát kellett
volna hoznom magammal, gondolta. Hogy eltakarhassam a fejünket. Túl késő volt.
Eltávolodtak a vízinövényektől, az alkonyatban tisztán látszott a vízen a két
bókoló fej. Már majdnem elérték a túlpartot, amikor ordítás hallatszott
jobbról. Nagyanya odanézett, és meglátott egy harmadik fehér embert. A hátuk
mögül, onnan, ahol belementek a vízbe még nagyobb lárma kelt. A harmadik ember
nem vette észre őket, meglátta a barátait, azoknak ordított. Nagyanya nem
értette az idegen nyelvet. Már csak egy méter volt hátra a sásig, de a harmadik
ember tisztán láthatta volna nagyanyát, ahogy előtűnik egy alacsony facsoport
mögül. Ha csak elfordítja a fejét, mindkettejüket felfedezi. Nem volt idő
figyelmeztetni Indigót, nem volt idő mást kitalálni. Nagyanya lebukott a víz
alá, és maga elé húzta a gyereket. Amikor felmerültek a magas sás és a
vízililiomok között, rátapasztotta kezét Indigó szájára. A harmadik ember
hallotta a felbukkanásukat, de hiába nézett körül, nem látott semmit. Meg sem
állt, úgy trappolt tovább a sáros parton a barátai felé.
- A két rejtőzködő olyan mozdulatlanná dermedt, mint körülöttük a növények.
Nagyanya olyan szorosan befogta a kislány száját, hogy még az a köhintés sem
hallatszott, amely kinyomta a vizet Indigó orrából. A gyermek félt és
szenvedett, de nagyanya meg se moccant, amíg a harmadik ember nem csatlakozott
a másik kettőhöz, és hátat nem fordítottak a tavacskának.
- Nagyanya és unokája még két óráig lapultak a mocsárban, addig, amíg a
kegyetlen idegenek minden hangja és bűze el nem enyészett, hogy csak a véres
halálszag maradjon utánuk. Végül kimásztak az ingoványból, és elindultak, minél
messzebb a tengertől. Alig néhány métert mentek, amikor meglátták, hogy előttük
fekszik valaki a földön. Látta Indigó is, aki most a nagyanyja kezébe
kapaszkodva gyalogolt. Valaki a hasán fekszik, és alszik, gondolta a kislány,
de aztán észrevette, hogy a fekvő ember tarkóján ütött lyukból még mindig
folyik a vér, a fej mellett pedig lábakat és bokákat látott a növények között,
apró lábakat, rajtuk olyan sárga pánttal, amilyet sok barátja viselt. Távolabb,
oldalt pedig egy kar volt, ott, ahol az elterült testet félig eltakarták a
füvek. A kézen kiduzzadtak az erek, öreg kéz volt, öregebb, mint nagyanyáé.
Indigó hol a kezet nézte, hol a gyerek lábát, hol a véres embert, és nem tudta
elfordítani róluk a szemét. Nem kellett figyelmeztetni, hogy hallgasson, úgyse
bírt hangot adni. Az ő kicsi élete során egyszer halt meg egy idősebb ember,
és Indigó végignézte a szertartást, amellyel előkészítették a testet,
megépítették a halotti tutajt, majd égő fáklyát tűztek rá, és tengerre
bocsátották. Indigó tudta, hogy van halál, de eddig nem talált benne
kivetnivalót. Arról nem volt szó, hogy emberek szenvednek, és gyerekek halnak
meg. Ez is halál volt, amit itt látott a fűben, de ez nagyon rossznak tűnt.
- Nagyanyának döntenie kellett. Elrejtse Indigót, menjen vissza és nézze meg,
mi történt a többiekkel? Biztonságban lesz egyedül az unokája? Megül egy
helyben, vagy elkóborol? Ha a fehérek nem mentek el, és őt lelövik, mi lesz
akkor a kislánnyal? Ezek a fehérek gyerekgyilkosok. A lábuknál heverő apróság
is ezt bizonyítja. A puska nem tartja tiszteletben a kort. Nem, el kell
menniük. El kell menekülniük az értelmetlen halál helyéről. Így tehát nagyanya
és Indigó minden további vizsgálódás nélkül elment, hozzá sem nyúlva a
halottakhoz. Ez 1870-ben történt, nyolcvanhat éve. Én vagyok Indigó, és sok
különböző klánnal éltem az évek során, de mindenütt ugyanaz történt. Minden
évben többet vettek el az idegen telepesek. Szelíd népünk folyamatos
tragédiában élt; cukorral csalogatták be a missziós telepekre, amelyek úgy
szaporodtak, akár a gomba eső után. Mint bokorról a rózsákat, egyenként nyesték
le rólunk és hagyták elpusztulni nyelvünket, szokásainkat, hiedelmeinket és
szertartásainkat. Ez a nép, amely nem szokott hozzá a cukorhoz, a liszthez, a
sóhoz, a vajhoz, a dohányhoz és az alkoholhoz, most idő előtt múlik ki a fehér
ember betegségeiben. Nem tudom, lövöldözik-e még őket sportból, ahogyan az új
városok lakói a kenguruval és a koalával csinálták. Különböző törzsek
menekültjei verődtek össze a sivatagban, az egyetlen helyen, ami nem kellett
az idegennek.
- Igen, ez az én mesém. Életem során többször megváltoztattam a nevemet, és
most Wurtawurtaként ismernek. Nyolc különböző tehetséget próbáltam ki,
bölcsességet tanultam minden tapasztalatomból, az Igazak törzsének nagyasszonya
vagyok. Kilencvenévesen viselem a tolldíszt, és a kisebb ünnepeken merészen
kifestem a testemet.
- Már kioktattak népem szokásaira, amikor nagyanyámmal csatlakoztunk a
menekültek és sivataglakók tarka társaságához. Nagyanya teste sohasem
alkalmazkodott a megváltozott égtájhoz, ahol a perzselő napot órák alatt váltja
fel a didergő hold. Gyakran mondta, hogy a csontjai hasogatnak és fájnak, de
sikerült addig élnie, míg el nem értem a tizenhármat. Emlékszem, hogy
gyerekfővel miként segítettem be alvóárkába és temettem be homokkal, hogy
megtartsa öreg testének lanyhuló hevét. Most már öregasszony vagyok magam is.
Tele van a fejem a parti törzs meséivel, dalaival, táncaival, de annak a népnek
a tudásával is, amelyet most tekintek magaménak. Hányszor hajtogatta nagyanyám
az évek során: "A törzsek között nincsenek villongások. Az egyik azt énekeli,
hogy a Mindenható az eget és az égi embereket alkotta elsőnek. Hogy csillagok
porából lettünk. Mások állatemberekről énekelnek. Ez nem viszály, csak
különbség. A Mindenható mérlegén nincs jelentősége. Minden ember örökkévaló
lélek - mondta nagyanyám -, még a kék szemű európaiak is, akik Ausztráliának
hívják ezt a földet, és azt hiszik, hogy az övék. Ugyanazok az igazságok
érvényesek minden lélekre. Nem szükséges egyetérteni, az igazság akkor is
igazság, a lélek törvénye törvény, amit végül, ha egyszer fölébredtek, úgyis
megtudnak a népek."
- Nagyanyámnak ez volt az egyik legsűrűbben hangoztatott mondása: "Az élet
változás. Van nagy, van kicsi, de változás nélkül nem lehetséges növekedés. Ám
a változás és a növekedés nem jelent magától értetődően szenvedést vagy
áldozatot."
- Amikor Benala csatlakozott hozzánk, órákon át csak ültünk, és elbűvölten
hallgattuk a világ eseményeit. Benala időnként visszament a modern világba, és
még több adattal jött haza. Most itt vagy nekünk te, a másik menekült. Áldás
ez, hogy útjaink keresztezték egymást. Nem véletlenül történt, hanem a
legmagasabb rendű jó érdekében. Minden nap a lélek új lehetőségeit fogja
feltárni előttünk.
Beatrice eltöprengett a két világon, azon, amelyben felnőtt, és ezen, amelyből
a mutánsok hite szerint ki kell szabadítani az őslakosokat. Bárcsak megértenék!