Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak
30
Az asszony, aki tollat tűzött a hajába és festéssel díszítette a testét,
felállt, arrébb ment néhány lábnyival, letérdelt, körülbelül négyzetméternyi
területről eltávolította a köveket, és a tenyerével simára egyengette a
homokot. Majd visszatért az ereszhez, fölemelt egy kurta, hegyes pálcát,
odaadta Benalának, aztán leült. Benala kivitte a pálcát a napsütésbe, és
átnyújtotta Beatrice-nak.
- Kérlek, használd a rajzlapot, és rajzolj egy képet.
- Miről? - kérdezte a kívülről jött.
- Bármiről, amiről azt szeretnéd, hogy ezek az emberek lássák - felelte az
asszony.
- De én nem tudok rajzolni! - tiltakozott Beatrice.
- Dehogynem tudsz, mindenki tud rajzolni. Emiatt ne aggódj. Te csak tedd, ami
tőled telik. Menj, rajzolj.
Beatrice tökéletesen meg volt zavarodva. Fogalma sem volt, mit várnak vagy mit
akarnak tőle. Mi ez? Próba, játék vagy tréfa?
Azok komolyan várták, hogy mit fog tenni. Kedvesek, nyájasak voltak, de nagyon
komolyak. - Rajzolj valamit - utasította Benala. - Tedd meg, ami tőled telik.
- Beatrice tehát fogta a pálcát, és minden különösebb szándék nélkül
kanyarított egy kört, annak a tetejére egy kisebb kört, majd kiegészítette
vonalakkal. Kirajzolódott egy rendkívül művészietlen kenguru. Amikor a
műalkotás elkészült, Beatrice felállt, és a közönség felé fordult. - Elnézést
- mentegetőzött -, de sohasem volt tehetségem a rajzoláshoz.
A hat ember libasorba állt, és megkerülte a gyerekes kenguruábrázolást. Kétszer
is megnézték, majd visszatértek oda, ahol ültek. Néhány percig halkan
suttogtak, aztán Benala odaszólt Beatrice-nak, hogy jöjjön, üljön mellé.
- Légy üdvözölve ebben a körben - mondta. - Ő Apalie, Vízasszony - mutatta be
az átellenben ülő nőt. - Wurtawurta, Tolldísz - folytatta, és rámutatott a
fehér hajú asszonyra. - Ő Mitamit, a Szellemszélfutár - tért át a férfiakra -,
ő pedig - mutatott rá a fehér szakállú férfira: - Googana, az Esőember. - Aki
köszöntött bennünket, az Karaween, a Gyékénykosárfonó. - Visszafordult
Beatrice-hoz. - Ők tudják, ki vagy, de neked magadnak is el kell mondanod.
- Én Beatrice vagyok. Benalához hasonlóan születésem után loptak el a
szüleimtől, és azért jöttem hozzátok, hogy segítsetek megtanulni, ki vagyok. -
A bemutatottak megértően bólogattak. Majd megszólalt Googana, az Esőember, és
azt mondta törzsi nyelven, amelyet Beatrice meglepően jól értett:
- Azért kértük, hogy rajzolj egy képet, mert ez sok választ ad kimondatlan
kérdésekre. Ha egy látogató hegyeket és fákat rajzol, akkor az olyannak látja
nemzetünket, mint egy területet, amelyen át kell vágni. Ha eget rajzol, akkor
olyasvalaki, aki jobban tudatában van a világmindenségben elfoglalt, semmihez
sem fogható helyünknek, tehát maradhat egy darabig. Te kengurut rajzoltál, ami
magától jött a pálcád alá, ez azt jelenti, hogy kapcsolatban állsz ezzel az
állattal és mindennel, aminek köze van a kenguruhoz. Mivel mi a lábnyomával
ábrázolnánk a kengurut, ebből tudjuk, hogy te átfogó értelemben figyelsz és
gondolkozol. Mi tehát abban fogunk segíteni, hogy meglásd a részleteket, sőt a
láthatatlant is. Az igazságok, amelyeket keresel, nagyon különlegesek, mégis
érvényesek az egész hatalmas emberiségre.
Néhány perces üldögélés után egyenként fölálltak. Mindegyikük elsimította a
földet, amelyet az üléssel megzavart. Mikor Beatrice látta, hogy Benala elsöpri
az ő rajzát, segített visszarakosgatni a köveket. Munka végeztével a hét
vándor csendesen kiballagott a nyílt terepre. Csak a lábak dobogását, meg néha
a fedezéket kereső apró állatok iszkolását lehetett hallani. Beatrice nem
emlékezett alkalomra, amikor így érezte volna magát. Szinte elzsibbadt.
Elméjében sajátosan fonódott össze a várakozás és a megkönnyebbülés. Nehéz volt
felfogni. Talán ilyen a béke, gondolta. Egyfajta kiürültség.
A fiatal Karaween, a Gyékénykosárfonó úgy mozgatta bal karját a csendben,
mintha vezényelne. Beatrice kérdően nézett a lányra. - A hangtalan módon
énekelünk - magyarázta Karaween.
- Az Igazak népénél a legfőbb közlésmód a telepátia - szúrta közbe Benala. -
Ezt nevezik a szellemek és a szívek beszédének. Idővel te is képes leszel részt
venni benne, ám ehhez gyakorlat kell. Hozzám hasonlóan te is valószínűleg
rájössz majd, milyen fontos a felejtés.
A menetnek nem volt meghatározott rendje. Senkit sem jelöltek ki vezetőnek.
Nem cipeltek tűzifát. Ebben az évszakban mindennap bőséggel találni gyúanyagot
a tábortűzhöz. Eljön még az évszak, amikor féltő gonddal kell vinniük az izzó
parazsat, de nem ma, nem ezek alatt az egek alatt.
Vándoroltak a lenyugvó nap irányába. Közben jamgyökereket húzgáltak ki a
földből, és más növényeket is gyűjtöttek, mert a levelük vagy a száruk ehető
volt. Két kígyó, két nyúl és egy gyík egészítette ki az étrendet. Nem együtt
ettek, hanem ki-ki akkor, amikor hozzájutott. Kora reggel, kora este és
sötétedés után a sivatag bőven osztogatta ajándékait. A gyűjtögetést úgy
tekintették, mint eszközt, amellyel természetes úton fejleszthető a célba dobás,
a fájdalom nélküli ölés tudománya, tökéletesíthető a futás, az élesen látás, az
összpontosítás képessége. A cseperedő gyerekek órákat töltöttek az állatok,
rovarok, madarak figyelésével. Megtanulták a hangokat, és utánozni tudtak
minden kiáltást. Ellesték a varánusztól a csettintést, a kenguruktól a nyújtott
ugrás változatait, a vombáttól és az oposszumtól a lépést és az eliramodást.
Azt tanították, hogy az embernek lélekben kell egyesülnie az étel életerejével,
mielőtt kettejük lényege összeolvad evés közben.
Minden vadásznak és gyűjtögetőnek az a legfőbb igazság, hogy szent a föld,
amely az élet folytatásának lehetőségét ajándékozza az embernek. Beatrice-t
megdöbbentette, milyen mérhetetlenül sokat tudnak a csoport tagjai. Tudták, mi
ehető, mit hol kell keresni az évszaktól és az időjárástól függően, hogyan kell
a mérgező vegyületek kivonásával ártalmatlanná tenni egy növényt, és bizonyos
esetekben hogyan kell szárítani a mérget, amelyből később orvosság lesz. Az
állatok mozgását és hangjait beleolvasztották az esti dalokba és táncokba, hogy
később ezekkel csalogassák magukhoz a zsákmányt. Odaadták az állat és a növény
életét, hogy az életerő a befogadó által folytatódhasson. A mély értelmű
rendszer a megbecsülésre épült. Minden dolognak tiszteletre méltó célja,
pozitív célja volt, amiről akkor sem felejtkeztek el, ha a körülmények miatt
nem látszott. A meddőnek tűnő környezetben is élelmet kínált a föld felszíne és
a föld méhe, a víz, az ég, a fészkek, az üregek, a halott és élő fák, a
termeszvárak és a barlangok. Minden ennivalót kértek, vártak és hálásan
elfogadtak, nem úgy, mint ami jár, de nem is érezték azt, hogy dolgozniuk
kellene a megszerzéséért. Minden percben tudatában voltak annak, hogy a Nagy
Szellem, az Isteni Hatalom nyilatkoztatja ki magát mindenkiben, az ősöktől a
meg nem születettekig; Ő szól és cselekszik az elemekben, az egész teremtésben.
Tökéletesen alakul a világ és az élet, amelynek kirakásában létfontosságú
szerep jut mindenkinek.
Beatrice korábbi tudása szöges ellentétben állt az Igazak népének életét
meghatározó bölcsességgel. Googana, az Esőember szerint a tudás az, ami
tapasztalatból vagy a tanító oktatásából megszerezhető. Esetleg úgy lehet
hozzájutni, ahogyan a mutánsok világában történik: könyvekből meg a többi
modern mutáns találmány segítségével. A tudásnak semmi köze a bölcsességhez.
Ez a törzs hite szerint abban áll, ahogyan az ember használja a tudást. Lehet,
hogy a bölcsesség cselekvést követelt, lehet, hogy éppen bölcsességből
tartózkodni kellett a cselekvéstől. - Kéz öblén átfutó víz, ez a bölcsesség
nélküli élet - mondta Beatrice-nak Wurtawurta, a legidősebb asszony. - Más az a
víz, amelyet edénybe zárnak az iváshoz. Bizonyos helyen és időben mindkettőnek
megvan a maga haszna és az érdeme, de a bölcsesség nélküli életet szükségképpen
meg kell ismételni egy másik időben, egy másik helyen, egy másik szinten. Túl
sok igazság vész kárba.