Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak
27
Ballagott Beatrice a hatalmas Malcolm Houghton birkatenyésztő birtokát
szegélyező piros poros úton. A kerítés jó állapotban volt, ahogyan a gazda
megkövetelte. A legelőn már sarjadt a fű ott, ahol a nyáj majdnem tövig
harapta, és kopaszra taposta a földet. Nagyon enyhe szellő fújdogált, olyan
tökéletes volt a reggel, hogy minden friss ausztrál bevándorló azt képzelte
volna, ma nem lesz olyan hőség, mint tegnap; de Beatrice csak annak örült,
amiért a lába olyan kérges és kemény, kibírja az évszakok minden változását. A
növényzet zöldellt a közelmúlt esői után. Elöl, ahol az elforduló kerítés a
Houghton-birtok nyugati határát jelölte, kis facsoport állt, és mintha egy
mozdulatlan kék tárgy lógott volna a közepén. Beatrice úgy vélte, annak a
törzsi futárnak a jelzése, akivel találkozni fog.
Ment előre, közben egyfolytában a kék foltot nézte, amíg meg nem látta, hogy
nem tárgy, és nem is lóg. Hátát a törzsnek vetve, lábát az ágnak támasztva
őslakos asszony ült egy magas fán, mintha csak modern hintaszékben
lustálkodna. Egyetlen szál nyitott, kék kockás inget viselt, amelyből
kilátszott fekete mellkasa, és egy rongyot tekert az ágyékára. Beatrice
akaratlanul elmosolyodott. Olyan természetesen ömlött el az arcán a mosoly,
mint meleg barna kenyéren az olvadó vaj. Válaszul a magas ágon ülő asszony is
elvigyorodott, akár egy boldog gyerek. Hiányzott az egyik metszőfoga. Fényesre
csiszolt folyami kavicsként ragyogó szeme ugyanolyan sötét volt, mint
Beatrice-é, ám az ő haja, amely jojóra emlékeztetően billegett előre-hátra a
néma és lelkes helyesléstől, már szürkült az ötven évet megélt fejen, míg
Beatrice fürtjei sötétbarnán omlottak a vállára.
A lány elmondta a köszöntést az egyik törzsi nyelven, amelyet megtanult, és
várta a választ. Ismét próbálkozott, de mindhiába. Az idősebb nő csak
mosolygott, és bólogatott. A harmadik kísérletre az egyik bennszülött nyelven
azt mondta: - Máma van! - Beatrice rögtön bemutatkozott, és megpróbált
beszélgetni, de a csepp kis asszony váratlanul lemászott a kakasülőjéről, és
lassan elindult. Alig volt több másfél méternél, aprócska, ám izmos és erős
törzsét rövid, vaskos lábak hordozták. Elfelé tartott a Houghton-birtoktól és
a településtől, vissza az isten háta mögé, amerre addig gyérült a növényzet,
míg meddő sivatag lett belőle Ausztrália szívében. Hátra se fordulva, mintha a
síkságnak mondaná, határozottan kijelentette angolul: - Megyünk!
- Várjunk csak! - hökkent meg Beatrice. - Te angolul beszélsz!
Új ismerőse megállt és hátrafordult.
- Igen, én is laktam a városban. De most el kell mennünk, mennünk kell az én
hazámba. Népünk meghallotta, hogy segítségért kiáltasz. Sokat kérdezel. Mi majd
segítünk, hogy megtaláld a válaszokat. Gyere, megyünk! - Azzal ismét elindult.
Beatrice remélte, hogy egy napon eljön egy sivataglakó, de valamiért úgy
képzelte, hogy bemennek együtt a városba, ott ő elbúcsúzik a munkáltatójától,
és keres valakit, akinél otthagyhatja a holmiját. Majd miután ezt elintézte,
követi a törzsi asszonyt az otthonába. De nem úgy történt, ahogyan tervezte.
Lenézett szoknyája virágmintájára, és elméje valamely távoli kartotékfiókjából
kipattant egy kérdés, amely évekig foglalkoztatta. Milyen lehet az ember
végnapja a földön? Másképp érzi-e magát, amikor fölébred az utolsó reggelen?
Van-e fogalma róla, mi fog történni, miközben magára ölti a ruhát, amelyben meg
fog halni? Ő nem fog meghalni ma, de az biztos, hogy egy óriási ajtót csuk be
maga után. A kérdésre valahogyan magától következett a válasz. Nem, mondta
magának, nem tudhatom, melyik nap lesz az utolsó napom, és a legkülönb terv
nem válik valóra, de lehetek olyan lelkiállapotban, hogy ezt elfogadjam.
Hihetem, hogy valami jó fog kisülni belőle!
Tizenhat évig nem ismert mást, mint a missziós árvaház életét. Nem volt
családja, öröksége, egyénisége, csak egy újabb őslakos pici lány volt a sokak
között, akiket az intézmény fölnevelt. Fiatalsága következő négy évében nem
volt tanácsadója, vezetője; úgy keresett valamit, hogy azt se tudta, mit keres.
Kallódó senki volt, leány, szülők nélkül. Ennek lett vége ezen a napon. Ma
felcsillant a remény, hogy végre kapcsolódni fog valakihez vagy valamihez, és
talán még azt is érezheti, hogy ott van, ahová tartozik.
Jól kieresztette a hangját, hogy a távolodó sivataglakó hallhassa: - Várj meg,
jövök! Igen, várj meg, jövök!
* * *
Szótlanul gyalogoltak, a fiatalabb nő kissé lemaradva az idősebb mögött. Végül
Beatrice törte meg a csendet:
- Milyen messze van a te hazád? Mennyi ideig kell vándorolnunk?
Az asszony előreszegezte a mutatóujját, visszahúzta a tenyerébe, megint
mutatott, visszahúzta, még egyszer mutatott. Három valami. Három mérföld nem
lehet, három napnak kell lennie. Az nem gond, ha napokig kell gyalogolni. Elég
sokat járta az utcákat és a vidéket az évek során.
Elképesztette, hogy az asszony tudja, merre tartson. Nem voltak tájékozódási
pontok, minden egyformának tűnt. Halványzöldtől mélyzöldig terjedő
árnyalatokban játszó bokrok nőttek a rőtesszürke földön, a sziklák ugyanolyan
színűek voltak, mint a föld, és a néhány magányos gyík annyira beleolvadt a
tájba, hogy csak akkor lehetett látni őket, amikor a látómező szélén
elvillantak. Amint a juhtenyésztő birtok eltűnt, Beatrice elveszítette minden
tájékozódási képességét.
- Honnan tudod, merre kell menni?
Útitársa válaszul behajlította az ujjait úgy, hogy a hüvelykje a földre, míg a
kisujja az égre mutatott. Beatrice nem értette a gesztust, mint ahogy azt sem,
hogy miért nem állt meg a sivataglakó, és miért nem felelt az ő kérdésére.
Bizonyosan arra céloz, hogy valamit követ az égen, és valamit a földön.
Tulajdonképpen nem számít. Jó érzés elmenni mindentől, amit ismer. Minél jobban
eltávolodtak a bádogházaktól, annál inkább tudatosodott Beatrice-ban, hogy az ő
igazi helye valahol ott van elöl. Minden lépéssel biztosabbra vette, hogy meg
fogja találni.
Fél órával később az asszony megállt, és hátrafordult. - Itt most köszönetet
mondunk anyánknak, a Földnek. Testünk belőle vétetett. Ő adja ételünket,
orvosságunkat, ő tisztít meg bennünket könnyeivel. Karjaiban alszunk. Amikor
meghalunk, ő fogadja be megkopott csontjainkat, hogy elvegyítse őseink és a
még meg nem születettek testeivel. Ideje visszaadni, amit nem használunk többé.
- Szólította a talajt, engedélyt kért, hogy megnyithassa. Azután térdre
vetette magát és ásni kezdett, kimeregetve a földet a lyukból.
- Segíthetek?
Csak egy bólintás volt a válasz. Beatrice letérdelt a gödör túlsó oldalára, és
együtt ástak tovább. Végül az asszony levetette gomb nélküli kockás ingét, és
beleejtette a lyukba. Kioldotta az ágyékára kötött rongyot, az ing után dobta,
majd fölállt. Fonott zsinórra erősített, apró bőrtasak lógott a csípőjéről. Nem
adott magyarázatot a tarsolyra, és úgy nézett Beatrice-ra, mintha azt mondaná:
"Te következel." A lányra hullámként zúdult a missziós iskola összes
prédikációja az emberi meztelenség szégyenletes voltáról. De csak egy
pillanatig habozott, mielőtt rátette volna a kupacra a virágos szoknyát és a
blúzt. Az asszony megint szólt a földhöz, és köszönetet mondott a ruháknak.
Aztán kihunytak a színek, amikor közös erővel betemették a gödröt, és
elsimították a homokot. Befejezésül az idősebb nő a száját csücsörítve ráfújt a
homokra, hogy eltüntesse tenyerük nyomait és a horpadásokat, amelyeket a
térdük vájt. Most már nem lehetett látni, hogy ezt a helyet valaha is
megbontották. Az asszony megfordult. - Nem fogod ilyen kényelmetlenül érezni
magadat, amikor csatlakozol a többiekhez, és többet tudsz meg az én népemnek,
az Igazak népének a szokásairól.
- De te ruhát viseltél! - jegyezte meg Beatrice.
- Igen, tiszteletben kell tartani azt a gondolkodásmódot. Mi nem értünk egyet
vele, de nem ítélkezünk. Ítélkezés helyett figyelünk. Néha, mikor hideg van,
szükséges a ruha, de úgy tűnik, a ruházkodás csak még több megítéléshez vezet,
és még inkább eltávolítja egymástól az embereket. Bizonyosan észrevetted már,
mennyi zavart okoz, ha a külszín alapján ítélsz; lehet, hogy az a személy
egészen más, mint a látszat. Rá fogsz majd jönni, mint ahogy én is rájöttem,
hogy ez csak akkor szégyen, ha azzá teszik. Ha tovább viselted volna azt a
szoknyát és a blúzt, az csak arra lett volna jó, hogy kívülállónak tartsd
magad a törzsben, amely azt szeretné, ha hozzánk tartoznál.
Mentek tovább. Beatrice örült, hogy az ő földrészén ilyen páratlanul békés
természetű emlősállatok és hüllők élnek. Nincsenek hatalmas, emberevő tigrisek
vagy medvék, vannak azonban szökdécselő kenguruk minden méretben, a
rágcsálónyitól a kétméteresig; van a kis koala, amely látszólag semmi
tevőlegeset nem csinál, csak emlékezteti a világot az érintés gyönyörűségére;
és van a szélsebesen száguldó, fenséges tollazatú emu. Van persze néhány mérges
kígyó is, de ezektől nem tartott, mert vezetője bizonyosan tudja, miként bánjon
el velük.
Órákig mentek alacsony bokrokon és egy-egy ritka facsoporton át. Az asszony
csak nagy sokára szólalt meg: - Amennyiben a javunkat szolgálja, ma enni
fogunk megint, úgyhogy figyeljünk, milyen ajándékot küld a Mindenható. Minden
lépésnél vannak látni- és megjegyeznivalók. - Mutogatni kezdte az apró nyomokat
a földön, amelyeket Beatrice csupán akkor látott meg, amikor összpontosított.
Voltak ott mancsok, tappancsok, csúszkáló hasak, gyorsan szökellő, lassan
baktató, éhes, fáradt, öreg, fiatal, kutató lények nyomai. Majd elértek egy
folthoz, ahol zöld pettyes növények nőttek, és vastagabb volt a száruk, mint az
eddig látottaké. A sivataglakó megállt, és szólt a növényekhez. Lehajolt,
lecsípett egy darabot, felnyitotta: kövér barna bogyókhoz hasonló magok ültek
benne. A hüvelykujjával eltávolította őket ugyanúgy, ahogy Beatrice-t
tanították borsót fejteni. Megosztoztak a néhány értékes falaton, majd az
asszony intett Beatrice-nak, hogy törjön le egy darab növényt, és bontsa ki. A
lány engedelmeskedett, és közben megkérdezte:
- Honnan a csudából jöttek rá, hogy ez ehető?
- Megvan rá a módszer, amikor valamilyen más fajtával találkozol. A szaglással
kezdődik. Nagyon fontos, hogy mindent megtanulj szagolni, ne csak a növényeket.
Szagold a levegőt, a vizet, az állatokat, még a másik embert is. A szagok
különbözőek, és neked nem szabad elfelejtened, minek milyen szaga van. Ha elég
összehasonlítást végeztél, észre fogod venni, hogy a mérgeknek gyakran nagyon
erős, jellegzetes a szaga. Ha valamilyen növénynek nem olyan a szaga, mint egy
általad ismert méregé, akkor le kell törnöd egy darabját, és a testedhez kell
dörgölnöd. Érzékeny részt válassz, például a szemhéjadat, az orrlyukaid
környékét vagy a hónaljadat. Várj és figyeld meg, fog-e csípni vagy viszketni,
megdagad-e, felhólyagzik-e. Ha nem, akkor próbáld megízlelni, de csak a szájad
szögletével vagy a felső ajkaddal, és megint várd, hogy mit válaszol a test.
Ha semmit, akkor valamivel többet is megkóstolhatsz. Gargarizálj egy kis
lével, majd köpd ki, és várd meg az eredményt, csakis azután nyeld le. Ha
lenyelsz egy falatot, akkor is meg kell várnod, megfájdul-e tőle a gyomrod,
vagy kiveti-e a táplálékot a tested úgy, hogy visszanyomja a szádon, vagy hátul
kiszalad belőled. Jó sokáig várj, hogy láthasd, változtat-e a gondolkozásodon
vagy a járásodon.
- Próba minden új találkozás: ételekkel, emberekkel, gondolatokkal. Először
mindent szagolj meg. Ha valaki mond valamit: szagold meg! Ha jó a szaga, akkor
harapj belőle egy kicsit, de mindig rágd meg. Sokáig rágd, mielőtt nyelnéd.
Még a szavakat is sokáig kell rágnod, mielőtt lenyelnéd őket, mert sokkal
könnyebb kiköpni valamit, mint akkor szabadulni tőle, ha már magadba fogadtad.
Ha magadba fogadod a szavakat, és a gondolat nem megfelelő neked, akkor bajod
lesz belőle. Daganatokat, pörsenéseket, fejfájást, mellfájást, gyomorfájást,
üszkös fekélyeket okoz, amíg ki nem veted magadból. Szerencsére az ételt
könnyű eltávolítani a hányással vagy a hasmenéssel, és már túl is vagy a
tévedésen. A gondolatokat és a hiedelmeket sokkal nehezebb kiűzni. Látod, a
sivatagon túli világ olyan dolgokat művel, amelyek nagyon megváltoztatták az
életet. Okosabb, ha nem feltételezed, hogy valami biztonságos, csak azért, mert
normálisnak vagy rendjén valónak látszik.
- Az volt a legnehezebb dolgunk, hogy megszagoljuk és megízleljük az európai
fehér világ szavait és hiteit, majd udvariasan köpjük ki őket. Kevesen maradtak
szabad bennszülöttek. Számuk évről évre csökken, mert egyre több törzset
kényszerítenek, hogy hagyják el a hazájukat, és ők vagy átveszik a fehér világ
életmódját, vagy meghalnak. Nem is igazán a fehérség a baj. Ki kell javítanom
magamat, mert a bőr színének nincsen jelentősége. A gondolkodás és az életmód,
az eredeti törvények, értékek megváltozása, az tette az embereket mutánsokká.
Minden színben lettek mutánsok.
- Véneink egy véleményen vannak, nővérem. Álmunkban és ébren sokan hallottuk
segélykiáltásodat. A te életed valóban a keresés, azonkívül megvan benned a
képesség, hogy fontos válaszokra lelj, és sok eltévedt embert visszasegíts az
útra. De nem lesz könnyű dolgod. Ellentétben a kisgyermekkel, aki szívesen
tanul, és belső ürességét kell megtölteni adatokkal, te már feltöltekeztél.
Magadnak kell eldöntened, mit vessél el, mit cserélj ki és mit fogadj el.
Tudom, mert én is álltam a te helyeden. Beatrice elfogadta a kis marék magot.
Alaposan megrágta mindet, élvezte a mogyoróra emlékeztető ízt, és azon
tűnődött, milyen lehet a tápértéke. Ballagtak, és ő azt forgatta magában
elmerülten, amit a sivataglakó mondott.
- Nem vagyok biztos benne, hogy kibírom! - szólt végül szinte suttogva.
- Visszaviszlek.
- Nem, nem akarok visszamenni. Én csak arra céloztam, hogy nagyon
kényelmetlenül érzem magam ruha nélkül. Ha elgondolom, hogy másokkal
találkozom, főleg férfiakkal, ez... - Elhalt a hangja.
- Rendben van - nyugtatta figyelmes kísérője. - Csinálunk majd takarót.
Útközben rátalálunk a dolgokra, amelyekre szükségünk van, és megmutatom neked,
hogy kell csinálni. Alkalmanként az Igazak is eltakarják magukat. Semmi baj.
Még mindig jobb lesz a szoknyádnál és a blúzodnál. Olyasmit készítünk, ami
kényelmes és nem olyan otromba. Te úgy tudod, hogy a testet mutogatni
szégyenletes dolog, de ez tényleg olyan viselkedés, amelyet tanultál. - Fülig
érő vigyorral hozzátette: - Úgy gondolom, egy oposszumbőr csodálatos lenne.
Talán ha felküldenénk ezt a gondolatot a párákba, az oposszum, amely erre a
célra született, megtisztelne bennünket azzal, hogy keresztezi utunkat.
Alkonyat felé apró vízfolyáshoz értek, és letérdeltek inni. Ebben a pillanatban
a vándoroktól jobbra fénylő koromfekete fejű, barna csíkos piton csúszott át a
sziklán. Mielőtt Beatrice szóra nyithatta volna a száját, az asszony elkapta a
kígyót, pontosan a feje mögött. Kőpengét vett elő a tasakjából, és megölte a
hüllőt, majd ráakasztotta az övére. Szó nélkül mentek tovább.
Amikor a nap a szemhatárra ért, megálltak néhány percre. Az asszony
megjegyezte, hogy milyen gyönyörű szokott lenni minden naplemente. A szürkület
nem tartott sokáig; amint eltűnt a nap, hamar leszállt a sötétség. Fejük felett
a csillagok hatalmas, gyémántos mezeje ragyogott. Rövid ideig mentek, majd
megint megszólalt az asszony, hogy most megállnak enni és pihenni.
Összeszedtek és felhalmoztak egy csomó száraz növényt és egy marék nyúlbogyót.
Beatrice társa megnyúzta, felszeletelte a kígyót, a darabokat rátette a
tűzrakás közepén álló kőre, azután a tarsolyából elővett két kis kovakővel
szikrát csiholt és tüzet gyújtott.
- A húsból nem szabad kivonnunk minden vizet - mondta -, ám ezt meg kell
melegítenünk, különben kis kukacok nőnek a gyomrunkban. - Elvett a kőről egy
darab sült kígyóhúst, odaadta Beatrice-nak, majd magának is elvett egyet,
mondván: - Nekünk az a szokásunk, hogy hálásak vagyunk ennek a kígyónak, amiért
megszületett, és a mai napon az utunkba került. Szelleme egyesül a miénkkel,
ugyanúgy, ahogy húsa is egyesül a mi testünkkel, és együtt élünk tovább. - A
hús még mindig nyers, rágós volt egy kicsit, de feltűnően laktató.
Ettek, és egy darabig hallgattak, majd Beatrice megkérdezte:
- Téged hogy hívnak?
- Ezen a napon Benala vagyok, vagyis barna kacsa. Nálunk az a szokás, hogy
tanulunk a neveinkből. Ahogy gyarapodunk a bölcsességben, kinőjük a neveinket;
akkor egy időre újat választunk, amely jobban elmondja, kik vagyunk. Amióta ezt
az életet élem, sajátosnak találom, hogy mutánsként születésemkor kaptam nevet,
és elvárták tőlem, hogy életem végéig azt viseljem.
- Igen - helyeselt Beatrice -, legalábbis így van ez a magamfajták esetében,
akik sohasem kaptak családi nevet. Úgy találtam, hogy ez a férfiakra is
érvényes a fehér világban. De mikor a fehér nők férjhez mennek, ők is
felveszik a férjük családi nevét. Vagy megtartják ugyanazt a nevet. Időnként
csúfnevet vagy becenevet használnak. A legtöbben elviselik a keresztnevüket,
akkor is, ha nem szeretik, vagy, mint te céloztál rá, ha esetleg úgy vélik,
hogy már kinőtték. Egyszer hallottam, hogy el lehet menni a kormányhoz, és
pénzt lehet fizetni azért, hogy megváltozzék a neved. A barátom azt mondta, ez
azért mulatságos, mert a család általában továbbra is az eredeti nevükön
szólítja őket.
- Olyan emberek, akik szeretik a nevüket megváltoztatókat? - kérdezte Benala. A
parázs narancsszín izzásában látszott, hogy hüledezik.
- Igen - felelte Beatrice, majd rövid hallgatás után folytatta: - Szerintem
szeretik őket, csak nem annyira, hogy azt a nevet használják, amit a
névváltoztatók szeretnének! - Nevettek, aztán ismét elhallgattak.
Ültek, mélyen elmerülve gondolataikban. Beatrice egy parazsat figyelt, és akkor
szólalt meg, amikor a zsarátnok leégett: - Említetted, hogy az Igazak népének
ki kell köpniük az európaiak hiedelmeit. Honnan tudod, hogy rossz volt, amit
tanítani próbáltak? Benala felvonta a szemöldökét és sóhajtott.
- Nekik nem volt rossz, de mintha nem lennének tudatában, hogy az élet
törvényei sohasem változnak. Örökkévaló törvények. Én azt gondolom, hogy a
hitet az alakítja ki, amit az ember élete első felében él át. Később a hit
határozza meg a tapasztalatot vagy a látottak értelmezését. Egyiket sem teszi
igazzá. Az emberek hajlamosak hittel helyettesíteni az igazságot.
- Nem értem, mit mondasz. Nem szemléltetnéd egy példával? Benala bólintott. -
Van a mutáns világban egy vallási törvény. Bizonyosan ismered. Úgy szól: "Ne
ölj!" Ez már csak világos beszéd, de azért továbbra is ölnek a háborúkban, az
áttelepítésekkel, az orvosi kísérletekkel, a birtokaik vagy az életük
védelmében, haragjukban vagy bosszúból. Módosítják az egyszerű "Ne ölj!"
értelmezését, hogy indokolják a gondolkozásukat megváltozott körülmények
között. Semmi baj, ha egy társadalom ebben akar hinni, de az igazi parancs nem
úgy hangzik, hogy "Ne ölj!", hanem úgy: "Nem ölhetsz!" Ennek semmi köze a
körülményekhez, a lehetőségekhez vagy a múltbeli tettekhez. A megfogalmazás
nagyon világos. Ölni lehetetlen. Nem te teremtetted azt a lelket, nem ölheted
meg. Megszüntetheted az emberi alakot, de azzal csak visszaengeded a lelket az
örökkévalóságba. A lélek nem szakad félbe, és nem kezdődik, a lélek folyamatos.
A halál nem végleges, csak a létezés másik formája az Örökkévalóság világában.
Bizonyos, hogy felelősséggel tartozunk az élet kioltásáért, hiszen az élet
olyan becses tapasztalat. De nem abban az értelemben vagyunk felelősek, ahogyan
az európai törvények előírják. Úgy tűnik, néhány ember elgondolásait egyetemes
törvényeknek kiáltották ki, és milliók hirdették érvényességüket. A mi
teremtésünk törvényein nem változtat az idő, és egyformán szólnak a férfihoz és
az asszonyhoz. Mindenki megkapta a szabad akarat adományát. Azt sohasem lehet
elvenni. Valamennyien szabadon járhatjuk utunkat, kereshetjük a sorsunkat,
fedezhetjük fel magasabb énünket. A csoport, amellyel együtt haladsz, vagy
segíteni fog, vagy állandóan megteremti neked a lehetőségeket, hogy ellenükben
is fölemelkedhess pozitív szintedre.
- De figyelj már ide! - vágott közbe a lány. - Nem én döntöttem úgy, hogy a
szüleim eldobjanak, miután megszülettem, és egy árvaházban töltsem a
gyerekkoromat.
- Ha ezt hiszed, akkor ebben hiszel - felelte Benala. - Ettől igaz lesz, vagy
ez csak a te hited? Születésed előtt, mikor még az örökkévalóságban lakoztál,
felkínálták neked ennek az emberi élménynek a lehetőségét. Tudatában voltál
szüleid körülményeinek, mégis nagyszerű alkalomnak tekintetted megvilágosodásod
útján. Miért néznél vissza, hogy "mi lett volna, ha", és miért keresel logikai
magyarázatot a múltra? A mai nap már egy másik nap. Mindig egy új nap felé
haladunk. A mai nap választása a mai napra szól. Sok helyzetet kaptál a
múltban, amikor türelmet, kitartást, elfogadást, kedvességet, szeretetet,
becsületet, tisztességet tanulhattál. Ha gyerekként, árvaként nem sajátítottad
el, akkor el fog jönni megint az alkalom, efelől biztos lehetsz! Ha megtanultad,
annál jobb! A helyzetek nem lényegesek, a fokozat számít. Most pedig ideje
aludni. Még sok fontos dologról fogunk beszélgetni.
Megmutatta Beatrice-nak, hogy kell alváshoz elsimítani a földet, és miként
ásson egy kis gödröt, hogy a talaj jobban alkalmazkodjék a test íveihez.
Benala, ahogy lefeküdt, szinte rögtön el is aludt. Beatrice nem tudta megállni,
hogy föl ne nézzen az égre. Azon tűnődött, amit most hallott, kérdéseket és
érveket rostált, hogy később megvitassa őket. Az egyetemek többsége nem a
szabad ég alatt oktat. Itt nem voltak padok, könyvek, nem lógtak a falakon
diplomák, még fal sem volt, ő mégis olyannak látta, mint a magasabb szintű
tanítás helyét. Hirtelen villanás zavarta meg gondolatait. Hullócsillag
lobbant és végigszánkázott a fekete égen. Jaj nekem, gondolta a lány, nem
tudom, mit jelent, de bizonyosan fontos! Halkan kuncogott. Én ezt hiszem, de
lehet, hogy nem ez az igazság.
A lélek békéje hirtelen lesétált a fejéből a testébe, és Beatrice mély álomba
merült.