Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 7

Beatrice alig volt iskoláskorú, de máris olyan öregnek érezte magát, hogy egy napon, amikor kibékített két lányt, nálánál két évvel idősebbeket, akik ököllel estek egymásnak, teljesen bizonyosra vette, hogy az arca átváltozott egy öregasszonyévá. Megszegte a szabályokat, és engedély nélkül kilopakodott a bejárati előtér tiltott területére. Tudta, hogy ott lóg egy tükör a fogason, és meg akarta benne nézni magát. Amikor látta, hogy ugyanolyan maradt, megörült. Még mindig egy hatéves arc bámult vissza rá. Nagy felismerés volt, hogy érzésben tud az lenni, ami külsőre nem. Rájött, hogy két világban él kettős életet. Ez lett az ő féltve őrzött titka, amelynek nagy hasznát vette további életében.

      Az árvaházban katonás élet folyt. A lányok, akiket arra idomítottak, hogy húzzák ki, tartsák egyenesen magukat, mindenüvé masírozva mentek - enni, ágyba, templomba, iskolába, mindenüvé. Mindig masíroztak a zárt ajtók mögött, a hosszú folyosókon vagy a körülkerített udvaron. A mezítlábas kislányok hada "Szolgálni és nem pofázni" légkörben, általában tekerős gramofon zenéjére menetelt.

      Beatrice gyermekkora pörgő ventilátorlapátokhoz kapcsolódó emlékfüzérből állt. Az osztályok, ahol fiatal éveinek nyolcvan százaléka telt, hosszú szobák voltak, amelyeknek mindkét oldalán üvegezetlen ablakok nyíltak. A zsalukat deszkákkal támasztották ki. Ha látogatók jöttek, velük együtt érkezett a villamos ventilátor, amely lanyhán kavargatta a meleg levegőt. Az ebédlő plafonján is volt ventilátor, amely meg se moccant addig, amíg egy kívülálló ott nem maradt teázni.

      Az intézetben olyan szigorú beosztás szerint zajlott az élet, hogy a napok és az évek gyakorlatilag egyformán teltek. Mindössze néhány esemény maradt meg élesen Beatrice emlékezetében.

      Rekkenő hőség volt azon a nyáron, amikor betöltötte a hatot. Napokon át szellő se rebbent, nem volt enyhülés, mintha Isten fent az égben lekattintott volna egy villanykapcsolót, amitől megállt az élet. Az égbolt minden irányban fakókéken terpeszkedett a szemhatárig, egyetlen felhő sem merte megtörni simaságát. Nem szóltak a madarak, és a föld máris annyira kiszáradt, hogy repedései nyomán apró barlangok tárultak fel, amelyekbe a kislány pálcákat ejtegetett, és figyelte, ahogy eltűnnek. Már egy hete nem bújt elő se bogár, se pondró, és mintha még a csípős legyeknek is túl melegük lett volna ahhoz, hogy Beatrice bőrén mászkáljanak.

      Késő este, épp takarodó előtt ócska, összehorpadt lajtos kocsit pillantott meg, amely vizet hozott az árvaháznak. Nyitott vezetőfülkéből és platóból állt, amelyen ócska kötelek tartottak ingatag egyensúlyban egy kerek fémtartályt. A teherautó az irodák mellett parkolt, és senki sem ült benne. Beatrice odadrótozott bádogbögrét vett észre egy apró kifolyócsapon, nyilván a sofőr használta alkalmi kortyintásokhoz. Sehol egy lélek. Nagyon csekély erőfeszítéssel kiszabadította a bögrét a drótkarmok közül, a csap alá tartotta és megtöltötte. Az első korty meleg volt, és állott, de akkor is üdített, úgyhogy felhajtotta, és ivott még egy bögrével és még egy bögrével, aztán még eggyel. Olyan sebesen dobogott a szíve, biztosra vette, hogy meg lehet látni a mellén. Új érzés töltötte el, a hatalom érzése. Életében először. Itt most ő parancsolt, és annyit ihatott, amennyit akart. Nem gondolta, hogy tilalmas dolgot művel, bár a tilalmak hosszú listáján nem is szerepeltek lajtos kocsik. Senki sem látta meg. Nem csípték rajta. Visszaerősítette a rozsdás bögrét, és épp lefekvés előtt surrant be a hálóba.

      Néhány órával később nagyon meleg, zsongító érzésre ébredt az éjszaka sötétjében, de az érzés gyorsan át is változott valami hideggé, nedvessé és büdössé. Bepisilt. Örökkévalóságnak tűnő ideig feküdt benne, bár nehezére esett nem mocorogni. De még rosszabb lett volna, ha a nedves szenny hozzáér a bőre szárazon maradt részéhez. Hajnal előtt fölfedezték a bűzt és a bűnt. A pattanásos arcú fiatal Margaret nővér úgy sikítozott, mintha tűz ütött volna ki, és felverte a hálóterem összes alvóját. Odapenderítette Beatrice-t a kincstári vaságyak két sorát elválasztó közbe, miközben egyfolytában visított, ahogy a torkán kifért. - Szántszándékkal csináltad, te kis ördögfajzat! De azt nem viszed el szárazon, hogy még el is kelljen takarítsam a mocskodat! De még meg fogod bánni! Nekem elhiheted, hogy nagyon fogod bánni ezt a haszontalanságot! Te gonosz gyerek! Ördögnek fajzata!

      Margaret nővér a hajánál fogva hurcolta oda a kislányt Agatha nővér ajtajához, és fölverte álmából az apácát. Beatrice mereven bámulta az öregasszony rövidre nyírt fehér haját. Agatha nővér, miután tájékoztatták, mi végre volt a felhajtás, Margaret nővérre ruházta a büntetés felelősségét, és visszamerült a szundikálásba. Az elvonszolt Beatrice gondolatai egy pillanatra elcsapongtak a büntetés aggasztó kilátásaitól. Tudtam, gondolta, hogy fehér a haja!

      Kint az árvaház mögött két vasajtó vezetett két földbe ásott lyukba. Az egyik cella körülbelül másfélszer másfél méteres volt, a másik méterszer méteres. Beatrice, aki még mindig lucskos alsóneműjét viselte, nem egészen öt perc alatt ott találta magát a beszennyezett ágynemű társaságában a kézzel vájt börtönök kisebbikében. Már korábban felfigyelt az ajtókra a domboldalban, tudott lányokról, akik eltűntek, időnként nagyon betegen kerültek elő, és azt mondták, megbüntették őket, de csak most értette meg, hogy ide dugták őket, a domboldali koporsókba. Odabent koromsötét volt, és levegőtlenség. Ha megérintette a falakat vagy a mennyezetet, hullott a föld, úgyhogy gömbbé húzta össze magát, moccanni se mert, és attól rettegett, hogy a beomló pince hamarosan élve eltemeti. Valami átmászott a lábán. A kislány visszafojtotta a lélegzetét, és imádkozott, hogy csak meg ne harapja valami mérges állat. Hamarosan öklendezni kezdett a levegőtlen büdösségben, és az ajtót tapogatta, hátha egy résen bejön a friss levegő, de nem volt rés. Nappal a pokoli gödör kohóvá hevült, a kislány pedig hányt a bűztől. Olyan hőség volt, hogy elájult. Miután szinte eszét vesztve órákig sírt és könyörgött segítségért, az arca már felhólyagzott a vasajtó tüzes forróságától. Egy priccsen tért magához, és a kihívott orvos azt mondta, valamilyen ritka és valószínűleg fertőző betegségben szenved, tehát a többieket harminc napon át távol kell tartani tőle. A következő hónapban Beatrice-t tilos volt megérinteni, tilos volt ránézni, de még szólni sem volt szabad hozzá.

      A gyermekkori tapasztalatból pedig azt a leckét szűrte le, hogy a bosszúálló Istent, aki ágyba vizeléssel sújtja a túlzott vízivást, csakis kínszenvedéssel lehet kiengesztelni. Az égbeli ember az első helyet foglalta el Beatrice rémületeinek listáján.

      Ugyancsak hatévesen törölték az örökbe adhatók közül. Időnként csinos ruhába öltöztették, lábát ideiglenesen cipőbe zárták, rövid, göndör haját megkefélték, és pántlikákkal is álcázták a megzabolázhatatlan bozontot. A lányok kézen fogva elvonultak anglikán házaspárok előtt, akik alaposan megszemlélték őket, mint a kiállítási tárgyakat. Miután az egyik asszony megjegyzést tett a Beatrice égett arcát elcsúfító sebhelyre, úgy döntöttek róla, hogy nincs értelme tovább mutogatni a publikumnak.