Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 20

Panzióbeli második évében a tizennyolc éves Beatrice a tökélyig finomította a beosztását. Rájött, hogy úgy tölti fölös idejét, ahogy akarja, csak munkának kell álcáznia. Mindig más utcán ment a piacra, egyre mélyebben merészkedve más városrészekbe. Már nem szeppent meg a busztól. Apróban, gondosan kiszámolva vitte magával a jegy árát, hogy nyugodtan leülhessen és nézhessen maga elé. Simán meg is érkezett mindig a célba. Az egyik ilyen felfedezőúton rábukkant egy városrészre, ahol csak őslakosok éltek. Itt nem voltak manikűrollóval nyírt pázsitok, virágágyak, nem fogadta a bejárathoz közeledő látogatót színes virágszegély. Ócska épületek támaszkodtak egymáshoz, és sok volt az üres ablak. Törött deszkaládák, fémdarabok hányódtak. Kenyér csomagolópapírja, üres kólásdobozok és egyéb hulladék szegélyezte a falakat és a járdákat, hűen jelezve, merről fújt a szél.

      A lépcsőkön, a fák alatt és a járdán mindig ültek emberek. Amikor Beatrice meglátott egy csoport játszadozó gyereket, ő is leült pihenni és figyelni. Odajött egy hasonló korúnak tűnő fiatal nő és megkérdezte:

      - Tied valamelyik?

      - Nem - felelte Beatrice. - Nekem nincsenek gyerekeim.

      - Az az enyém - mondta a nő, és egy piros rövidnadrágot viselő kisfiúra mutatott, akinek fürtös őserdő nőtt a fején. - Téged mintha nem láttalak volna korábban. Új vagy?

      - Igen. Egy panzióban dolgozom, és még nem nagyon ismerem a várost, csak úgy erre sétáltam.

      - Azt mondod, dolgozol? És rendes állásod van? - érdeklődött a lány.

      Beatrice így ismerkedett meg Pansyvel, a fiatal anyával és rajta keresztül egy olyan társadalmi réteggel, amelyről addig nem tudott. Másod-, harmad- és negyedgenerációs emberek voltak, akik ebben az elszigetelt közösségben vagy ennek a közelében születtek. Dédszüleiket kisemmizték a földjükből, amikor a fehér telepesek megérkeztek. Teát, cukrot, lisztet, dohányt kaptak, cserébe odaadták a földjüket, az életmódjukat, összes hiedelmüket és szokásukat. Letanyáztak a város peremén, és figyelték, hogyan növekszik. Egy idő után a fehér lakosság elköltözött, és otthagyta üres házait. Mivel még a legalsóbb rétegekbe tartozó fehérek sem voltak hajlandók a feketékkel élni, a negyed kizárólag az őslakosoké lett. Beatrice megfigyelte, hogy 1954-re már iskolákat nyitottak népének oktatására, sorra zártak be az árvaházak, és az őslakosok szociális segélyt kaptak. Jogegyenlőséget emlegettek, hogy a bennszülötteknek is árusíthassanak szeszes italt. Az egyenlő lakás, a munkában való egyenlőség jogát, a faji megkülönböztetés elleni harcot még a jövő rejtette magában.

      Beatrice keményen dolgozott Mrs. Crowleynál, és robotja végeztével a város bennszülöttnegyedében töltötte idejét. Barátokat szerzett, órákig hallgatta a történeteket, de legjobban szerette megrohanni a legöregebbeket, és unszolta őket, hogy meséljenek, milyen volt az élet a fehér ember előtt.

      Lassanként másra sem bírt gondolni, mint hogy megismerje a gyökereit. Megtanult a régi nyelvből annyit, amennyit tudott. - Messze északon vannak emberek, akik még mindig a régi módon élnek - mesélték neki. - Vadásznak, halásznak, a bozótban laknak. Nem sokan maradtak, de vannak néhányan.

      - Hol északon? - kérdezte Beatrice egy nagyon öreg embertől.

      - Nem tudom. Csak menjél előre, és odaérsz. Az az út. Higgyél magadban, és bízzál az ösvényben. Én túl öreg vagyok. Túl régen ülök ezen a helyen. Nem tudom, miért kellett ennyit szenvednie a népemnek, és nem látom, merre van a kiút, de ragaszkodom a régi törvényhez, amely szerint minden megtestesüléssel megkapjuk a lehetőséget annak bizonyítására, hogy gondviselők vagyunk, és úgy élünk a Mindenségben, ahogyan nekünk rendeltetett. Talán a fiatalok jól fogják csinálni. Nem tudom. Ez már hosszú-hosszú ideje nem jó. Te fiatal vagy. Próbálkozz. Próbáld meg jól csinálni. Menj északra és tanulj.

      Másnap reggel felhők mögül kukucskált a nap. Beatrice reggelit készített, elmosogatott, mosott, teregetett, és gyomlált a kertben. Amikor Helena szobájában takarított és törülte a port, egyre a "higgyél magadban és bízzál az ösvényben" szavak jártak a fejében. Valóban laknak ott valahol emberek, akik meg tudják mondani, ki ő? Talán a tulajdon anyja és apja is ott élnek, azokkal az emberekkel északon! Egy pillanatra félretolta ezeket a gondolatokat, amikor arrébb tette Helena temérdek orvosságosüvegét, hogy letörölhesse az asztallapot. Ugyancsak beteg lehet a nő. Szedett mindenféle recept nélkül kapható nőgyógyászati tablettát és két, receptre kapható női hormont. Beatrice sajnálta. A hölgy egészségesnek látszik, és úgy is viselkedik, pedig nyilvánvaló, hogy nincs jól. Ilyen sok orvosságra van szüksége! Beatrice lenézett a padlóra, és látta, hogy már megint a szőrszálak fölszedegetésének unalmas munkája vár reá. Szegény Helena, milyen sok időt kell azzal töltenie, hogy eltávolítja a nemkívánatos szőreit. Szörnyű lehet, ha valaki nő, mégis annyi szőr nő a lábán, mellén és karján, mint egy férfinak.

      Egy napon, amikor Beatrice a szokott teát és sört szolgálta fel a reggelizőasztalnál, Brawley, mint mindig, a reggeli újságot olvasta, és a saját szemszögéből értelmezte az eseményeket. Most egy nő meggyilkolásáról olvasott. Gazdag, előkelő asszony volt, egy bizonyos Mrs. Henry Holmes. Férjét kihallgatták, aztán elengedték. Épphogy visszatért egy utazásból. Nem illett rá annak a férfinak a személyleírása, akivel korábban látták az áldozatot. Andrew Simunsen, miközben tejszínt töltött a teájához, megkérdezte, van-e fénykép Mrs. Holmesról, mert talán ismeri a bankból. És van-e személyleírás a férfiról, akit ki akarnak hallgatni?

      - Nem - felelte Brawley. - De van egy bizonyíték, amelyet keresnek. Nem írják, mi, csak azt, hogy ékszer.

      Aznap este Andrew jókora papírzacskót dobott a sikátorban álló hulladékgyűjtőbe, és meggyújtotta. Általában Beatrice dolga volt elintézni a háztartási szemetet. A tetőről figyelte Andrew-t, és megállapította, hogy a lakó sajátosan viselkedik. A tartály majdnem tele volt, másnap mindenképpen meggyújtotta volna. Valami kiesett a drót szeméttartóból: egy elszakított fénykép darabja. Két embert ábrázolt, akik fülig érő szájjal mosolyognak, és játékosan összedugják a fejüket. A férfi a fotón Andrew volt, a nő ugyanaz, akinek az arcát Beatrice az újságban látta: Mrs. Henry Holmes. Azt is észrevette, hogy Andrew már nem viseli a karóráját. Nyilván zsebórát vásárolt. A lány egyszer sem kérdezett rá, és senkivel sem beszélt a megfigyeléseiről. Elizabeth Holmes halálának rejtélyét sohasem fejtették meg. De Beatrice gyanította, hogy felismerné az ügyhöz kapcsolódó karórát.

      Négy évig rakosgatta félre a pénzét. Jó érzés volt elővenni a szivardobozt, és összeszámolni a megtakarításait. Egész éven át próbálta felajánlani a segítségét a végszükségbe került őslakosoknak, de Pansy figyelmeztette, hogy ne tegye. Azoknak mindig ott van a következő hónapi segély, viszont nem biztos, hogy Beatrice-nak mindig ott lesz Mrs. Crowley.

      Beatrice izgalmasnak találta a gondolatot, hogy neki jövője van, és talán mégsem tölti egész életét Daphne szolgálatában. Gyakran eszébe jutott az öregember tanácsa, hogy menjen csak egyenesen északnak. Önmagába vetett hittel és az ösvényben bízva egyszer majd eléri a célt. De talán sohasem váltotta volna valóra legforróbb vágyát, ha nincs a tűz.

      Hajnali háromkor füstszagra ébredt a tetőn. A padlásszobaablakból folyamatosan szivárgott a vékony, szürke csík. Nagy felzúdulás támadt, értéktárgyaikat szorongató, sikítozó lakók rohantak ki az épületből. Ébredeztek, előszállingóztak a szomszédok is. Beatrice bement a füsttel teli padlásra, megkereste a szivardobozát, és rátette kezét a forró kilincsgombra. Elfordította és kinyitotta az ajtót. Az egész lépcső lángolt. Az ajtónyitással annyi füstöt engedett be, hogy megtelt az egész szoba. Nem látta az ablakot, amelyen menekülhetett, de tudta, merre van. Mély lélegzetet vett, visszatartotta, és elindult az ablak felé. Kitapogatta a keretet, és kimászott. A tűzoltók először észre sem vették. A ház homlokzatára összpontosítottak. Senki se mondta nekik, hogy laknak a padláson. Végül valaki észrevette a lányt, amint a dobozát magához szorítva ácsorog a kakasülője szélén. Odahoztak egy létrát. A tűzoltó éppen lesegítette Beatrice-t a létrán, amikor a tető beomlott, és mindent beterített ragyogó, parányi szikrákkal.

      Daphne Crowley az utca közepén állt, rózsaszín műanyag hajcsavarókkal, fekete szaténpongyolában. Brawley egyetlen szál alsónadrágban menekült, a sörhasa sokkal jobban előredudorodott, mint mikor övet viselt. Kenneth és Robert, egyforma frottírköntösben, szorosan átölelték egymást. Helena nem volt sehol, de egy szomszéd mesélte, hogy látott egy hosszú hajú férfit, aki női pongyolában, retikült markolva futott végig az utcán. Beatrice csak bólintott a hallatán. Neki meg sem fordult a fejében, hogy egy férfi nőnek akarhat látszani. Ez megmagyarázta, miért volt Helena mindig olyan talány.

      Andrew Simunsen nem jött haza aznap este. Beatrice odament volna Daphnéhez, hogy vigasztalja, de nem bírt a közelébe férkőzni. A panziósné éppen azt hadarta a tűzoltóparancsnoknak, milyen értékes volt a háza meg a bútorai. A második lélegzetre azt közölte a szomszéddal, hogy minden be volt biztosítva, hogy úgyis el akarta adni, és máshová akart költözni. Ha a biztosító tisztességesen fizet, még jobban is fog állni. Majd mintha utólag jutott volna eszébe, a szomszédnak címezve még hozzátette: - Remélem, a tűzoltók megakadályozzák, hogy a láng átterjedjen a maga házára!

      Beatrice nem bámészkodott tovább. Már nem izgatta, hogy mit csináljon, hová menjen, vagy hogy mi történik most. Odaszorította szivardobozát annak a pamutruhának az elejéhez, amelyet éjszakára viselt a tetőn, és mezítláb nekivágott az utcának. Tudatos elhatározás nélkül befordult a sarkon, és ment a szíve után, észak felé.