Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 22

Beatrice jobb válla mögött felsütött a fényes nap. Ez azt bizonyította, hogy miután megjárt kanyargós utcákat, hullámzó dombokat, átvágott lakó- és kereskedelmi negyedeken, még mindig észak felé tart. Elöl, egy műút közelében kék-fehér zománcos útjelző mutatott négy kisvárost 20, 80, 120 és 150 kilométer távolságra. Kocsik süvítettek el mellette, de a lány nem nézett oda. Bár lesütötte a szemét, nem merült el olyan mélyen a gondolataiba, mint látszott. Sőt, teljesen kiürült az agya. Várakozott. Valahonnan a messzeségből láthatatlan mágnes vonzotta, kerekes gyerekjátékként húzva magához Beatrice agyát, amely bódult volt a hajnali tűztől.

      A lába nem volt olyan kemény, mint régen, mert Mrs. Crowley-nál négy évig cipőt viselt. A sarka dagadni kezdett, felsebezték a kavicsok és a kiszáradt fű. Észre se vette. Időnként egy autó rádudált, a vezető integetett köszöntésül, vagy hogy figyelmeztesse, húzódjon félre az útjából. A lány nem hallotta. Ő csak ment.

      Amikor fölmerült öngerjesztett érzéketlenségéből, két vágány között állt. Gőzsíp visított, a lány összerázkódott a közeledő fekete szörnyeteg láttán. A felgyorsuló vonat visszazökkentette a jelen pillanatba. Szaporán átvágott a síneken a túlnani kisváros irányába. Voltak ott házak, csupa fehér négyszög, mindegyik előtt egy foltnyi zöld pázsit meg egy park, padokkal és tekervényes ösvényekkel. Beatrice ivott egy kútnál, hogy folyékony táplálékhoz jusson. Szinte érezte, ahogy végiglüktet a testén. Hideg vizet locsolt az arcára, hogy visszatérjen a valóságba. Húsz kilométert gyalogolt, és semmire sem emlékezett belőle.

      Sült csirke szaga úszott a levegőben. Beatrice a szag után menve átvágott a parkon, és megérkezett a főutcai boltok előtt húzódó járdára. A tejbár elöl teljesen nyitva volt, mert félre lehetett tolni a falát, mint egy redőnyt. Egy táblára ki volt írva, hogy milyen ételt lehet kapni és mennyiért, de Beatrice nem állt meg. Továbbment a következő keresztutcáig, befordult a sarkon, és ott, ahol senki sem látta, kinyitotta a szivardobozt. Kivett némi pénzt, és a zsebébe dugta, majd elindult vissza a finom illatok irányába. A pult mögött álló szakács előbb közölte, mennyibe kerül az étel, majd a tenyerét tartotta. Csak azután tette dobozba és adta ki a megrendelést, miután megkapta a pénzt. Beatrice visszavitte a kincset a parkba, leült egy fa alá, majd átadta magát az aranybarna csirke és a ropogósra sült krumpli örömeinek.

      Tőle jobbra akkor ért véget egy gyeplabdajátszma. A pályát drótkerítés vette körül, és időkapcsolós magas lámpák álltak rajta, amelyek mintegy vezényszóra gyúltak ki, miközben a lány figyelte őket. A hirtelen izzás mozgó fehér foltokká változtatta a játékosokat. Fehér sapkát, fehér inget, fehér nadrágot vagy szoknyát, fehér cipőt viseltek. Beatrice hallott már a sportról, de még nem látott gyeplabdaklubot. Ez a fehér világhoz tartozik, nem olyan hely, ahová őt meginvitálnák. Álmos lett, körülnézett valami kevéssé feltűnő hely után, ahol lehajthatná a fejét, és végül egy zugot választott, ahol dús lombú, nagy bokrok nőttek. Eldugta a szivardobozt a levelek alá, lefeküdt és elaludt.

      Már fönt járt a nap, mikor arra ébredt, hogy valaki rázza a vállát. - Keljél föl és menjél innen! Itt nem lehet lakni a mi parkunkban! - mondta a rendőr, aki Beatrice fölött állt, eltakarva törzsével a napot. - Innen el kell menni! Na indíts! - Beatrice benyúlt a bokor alá, kihúzta a dobozát, fölállt és megigazgatta nyűtt ruháját. Beletelt egy percbe, amíg magához tért, azután újabb dollárt csúsztatott a zsebébe, miközben az élelmiszerbolt felé ballagott. Ma reggel fánkot eszik, egy doboz tejet iszik hozzá, azután elmegy a városból.

      A sztrádán közvetlenüi az aszfalt mellett gyalogolt. Lassú, egyenletes folyamban jöttek a járművek, ötpercenként követve egymást. Ócska piros furgon előzte meg a lányt, lassított, majd megállt, száz méterrel Beatrice előtt. Ahogy közeledett a furgonhoz, látta, hogy a hátuljában középkorú őslakos asszony és tizenkét év körüli fiú ül néhány lekötözött bútordarab között. A vezetőfülkéből egy másik asszony hajolt ki, és kérdezte, elvigyék-e. Amikor Beatrice elfogadta az ajánlatot, az asszony azt mondta, kapaszkodjon fel hátulra. Ahhoz túlságosan fújt a szél, hogy beszélgessenek, de a plató három utasa alkalmanként összemosolygott, vagy valamilyen látnivalót mutattak egymásnak a messzeségben. A következő hatvan kilométer már sokkal gyorsabban telt.

      Végül a jármű megállt egy udvaron, az apró, sárga ház mellett, ahonnan azonnal több ember jött elő, valamennyien őslakosok. Beatrice bemutatkozott a McDaniel családnak. A furgon utasai a bútorokat hozták el egy elhunyt rokonuk házából. Ragaszkodtak hozzá, hogy Beatrice maradjon náluk éjszakára. McDanielék szívesen osztoztak mindenen, amijük volt, és még az átutazó idegeneket is úgy fogadták, mintha a legszorosabb családi körhöz tartoznának.

      - Pauline vagyok - mondta a furgont vezető asszony, amikor kiszállt. - Fogjad csak ezt az órát! - Egy régimódi időmérőt nyomott a fiú kezébe, amelyet az rögtön bevitt a házba.

      - Az én nevem Beatrice. Miben segíthetnék? Nagyon hálás vagyok a fuvarért.

      - Ezt az asztalt felvihetjük a verandára - felelte Pauline. - Freddy, gyere csak segíteni! - Két idősebb férfi lépett oda hozzájuk, és birokra keltek a horpadt, rozsdafoltos, krómozott asztallal, miközben Beatrice és Pauline megragadott egy-egy széket. Az asztalt azért tették a verandára, mert odabent nem jutott neki hely. A házban már volt asztal és négy szék, amelyek a konyha nagy részét elfoglalták. Pauline négyszobás házának többi helyiségében ágyak, díványok, fiókos szekrények voltak, valamint matracok a földre terítve. A fürdőszoba a konyhából nyílt, a vécét a középső folyosó egyik faliszekrényébe préselték be.

      A belépőket nyálcsordító illat fogadta. - Fogjál csak egy tányért! - unszolta Pauline. - Aztán leülünk valahová, és te elmeséled a mesédet. - Beatrice még sohasem gondolt az életére vagy az utazására úgy, mint egy mesére, pedig talán ez a megfelelő kifejezés.

      Elmesélte a Mrs. Crowleynál kiütött tüzet, és azt, hogy őt mennyire érdekli a régi élet.

      - Miért érdekel az téged? - kérdezte Pauline, és bekapott még egy falat édes jamgyökeret. - Hátrafelé akarsz menni? Előre kell mennünk. Nekünk arra van szükségünk, hogy a kormány több pénzt adjon, és több lakást és jobb állásokat. Ha te is elkezdesz úgy beszélni, mint itt a nénike, az csak ront a dolgokon, nem javít! - Beatrice úgy döntött, hogy a nénike az az öregasszony lehet, a veranda sarkában.

      - Lehet, hogy ez igaz - helyeselt mosolyogva, és kíváncsian figyelte az öregasszonyt -, de honnan tudjuk, miért harcoljunk a jövőben, ha azt se tudjuk, mit adtunk oda? - Ránézett a többiekre, és hozzátette: - Bárcsak beszélhetnék valakivel, aki mesélne a múltról, hogy milyen volt, miért éppen így zajlottak a dolgok, és hogyan változott meg minden.

      - Még mindig vannak néhányan, akik a régi módon élnek - csatlakozott a beszélgetéshez Freddy. - Menj Arnhem Landba vagy a belső sivatagba. Vannak barátaink az északi területen és mások is Nyugat-Ausztráliában. Segíthetek, hogy megismerkedhess ilyen emberekkel, ha azt szeretnéd.

      - De ott is ugyanolyan rosszul állnak a dolgok - szólt közbe Pauline. - Minden olyan tisztességtelen. A kormányban senki sem akar meghallgatni bennünket. A fehér ember nem törődik velünk, márpedig az övék minden hatalom. Szerintem annak örülnének, ha mind elköltöznénk a sivatagba, itt hagynánk a termőföldet, hogy mindenütt az ő marháik és birkáik legelhessenek, kivéve ott, amit le akarnak betonozni, hogy vásárlásra használják. Én nem akarok elszaladni. Itt akarok kiállni a jogainkért. Ha el kell fogadnunk a szokásaikat, akkor azt is engedjék meg, hogy az ő életmódjukat kövessük! Saját orvosokra, ügyvédekre, rádióbemondókra van szükségünk, saját munkásokra a sörgyárban és... - Ám hangja beleveszett a tornácon ülő férfiak harsány hahotájába.

      - Igen, Pauline, a sörfőzdei munka, az bizonyosan helyre tenne mindent! - csúfolódtak.

      - Álom - szólt Freddy. - Hogy a feketék együtt dolgozzanak a fehérekkel. Egyforma fizetést kapjanak. Ugyanazt a munkát végezzék. Élhessenek a fehérek szomszédságában. Álom.

      Ekkor, szinte suttogva, megszólalt a nénike cérnahangja.

      - Mi az álomidő gyermekei vagyunk. Az egyetlenek, akik tudják, mit jelent embernek lenni.

      - Az álomban kell élnünk. Ez az egyetlen út. Az egyetlen út, hogy segítsünk a népünkön, az egyetlen út, hogy segítsünk a világon. A fehér ember azt gondolja, minden őslakos a sivatagból jött, de az én népem ezer éve is itt élt ezen a helyen, és ez volt a mi földünk. A mi hazánk a tengertől a hegyekig ért. Nem voltak papír térképek. Énekek sorai határolták a földet. A zene jelölte ki a helyét mindennek, és a zene tartotta meg a helyén a dolgokat. A szomszéd nemzetek tudták a dalunkat, és felismerték a fákat, a patakokat, a sziklákat és a hegyeket, amelyekről énekeltünk. Ezt a helyet őseink teremtették meg nekünk az álomban. A becsület, a méltóság és a boldogság helye volt. Mi jól gondját viseltük Föld anyánknak.

      - Ám jött a fehér ember, hozott másokat láncra fűzve, és ők nem tanulták meg az énekünket. Gúnyt űztek zenénkből és szokásainkból. Elméjük elzárkózott a mi álmodásunk elől. - Énekelni kezdett. - Na na num kve, raum kve, num kve.

      Beatrice megbűvölten figyelte a régi nyelvet a nénike gyermekkorából. Amikor az öregasszony elhallgatott, megbeszélték, hogy a jövevény marad néhány napig nyelvet és dalokat tanulni. A néhány napból egy hónap lett. Beatrice segített mindenben, amiben tudott, és pénzzel is hozzájárult a család élelmezéséhez. Pauline elvitte egy ócskáshoz, ahol másoktól levetett és jótékonysági célra adományozott ruhákat árultak rendkívül olcsó áron. Beatrice vett két ruhát, egy pár vászoncipőt és egy kis kék bevásárlótáskát, hogy legyen mibe csomagolnia a holmiját.

      A nénikével folytatott beszélgetéseik egyikében szóba került a vallás. - Én szeretem a kereszténységet - közölte az öregasszony. Kihúzta görnyedt hátát, és kényelmesebb helyzetbe fészkelte magát. - Szeretem a Jézus-meséket és a szép orgonamuzsikát. De én sose értettem azt a tíz törvényt, amire olyan büszkék. Isten mondta egy embernek, hogy írja fel kövekre, de énszerintem itt nincs valami jól.

      - Az egyik törvény azt parancsolja, hogy tiszteld a szüleidet. Miért akarná leíratni ezt a Mindenható, amikor Ő alkotott olyannak, hogy születésünktől szeressük szüleinket? A gyereket épp hogy arra kell tanítani, hogy ne szeresse a szüleit. Az a törvény valójában talán úgy szólt: "Ne tégy olyat, amitől a gyermekeid megszűnnek szeretni téged." Az az ember talán úgy gondolta, ez túl hosszú írnivalónak, ezért lerövidítette.

      - Van egy másik, amelyik azt mondja, ne lopj, de hát mindenki tudja, hogy aki a szívére hallgat, mindig rosszul fogja érezni magát, ha engedély nélkül elvesz valamit. És azt mondják, arra is van törvény, hogy hetente egyszer emlékezz meg Istenről. Nem tudom elhinni, hogy a Mindenható valaha is leíratta volna ezt. Mi minden dolgokban, minden napon, egész napon át tiszteljük a Mindenhatót. Nagy baj, hogy népünk szertartásait, táncait és nyelveit elfelejtik, de én tudom, hogy jön még valami jó. Talán csak újabb ezer év múlva - tréfálkozott -, de akkor is jönni fog. Nem szabad felhagynunk az álmodással. Beatrice, ha megéled az álmot, a nép, amelyre szükséged van, rád talál.

      A következő héten Pauline és Beatrice csirkét kopasztottak az udvaron. Egy nagy öntöttvas fazekat megtöltöttek zubogó forró vízzel, belemártották a levágott szárnyasokat, majd marokszám tépték ki a fellazult tollakat. Amikor a vörös tollak rátapadtak a karjára és a ruhája elejére, amikor beszívta az ázott toll sajátos szagát, Beatrice így szólt:

      - El kell mennem, Pauline. Érzem, hogy az északi néphez kell mennem.

      - Maradj itt! Együtt talán tehetünk valamit a népünkért. Két ember különb egynél. Nekem itt kellene a segítséged, és az északi népnek is ugyanarra van szüksége, mint nekünk! - csattant föl Pauline.

      Beatrice nyugtatgatta: - Hátha a gyökereink felkutatása valamilyen más módon lesz a segítségünkre. Az nem segít, ha csak ülünk és panaszkodunk. Tudnom kell, kik vagyunk vagy kik voltunk. Erre én valahogy nem azt érzem megfelelő válasznak, hogy olyan állást kapjunk, és olyan házban éljünk, mint egy fehér. Nem tudom, mi a válasz, de azt gondolom, rálelhetek, ha követem az érzéseimet. A szívem azt mondja, hogy bízzak önnön útmutatásomban, és van odakint egy ösvény, amely énreám vár. Segíteni fogok a harcodban, Pauline, megígérem. De azt is tudnom kell, miért harcolok, nemcsak azt, hogy mi ellen.