Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 31

Vándorlásuk egyik délutánján Beatrice odafordult Wurtawurtához, és megkérdezte:

      - Te ebben a törzsben születtél? Szeretnék többet tudni rólad.

      - Akarod hallani a mesémet? - válaszolt kérdéssel a szelíd arcú öregasszony. - Jól van, elmondom neked, pontosan úgy, ahogyan nekem mesélték évekkel ezelőtt.

      - Gyönyörű nap volt. A parton megtörő óceán gyöngysort fűzött buborékokból, amelyek felfújódtak és lelappadtak az arany homokon a hullámok nyomán. A halászok kézzel csomózott hálókat vetettek a meleg türkizzöld vízbe, és vidáman kurjongattak minden különleges zsákmánynak. Barna bőrű kisfiúk-kislányok játszottak a víz peremén, és felvitték a fogásokat a parti fák közé, ahol az asszonyok főztek. Itt volt a törzs minden tagja, három nőt kivéve. Bent a szárazföldön, egy szent helyen éppen szült a törzs legfiatalabb asszonya; vele volt az anyja és a nagynénje is. Most csak szárított gyümölcsöt és teknősbékahúst majszoltak, de mivel a szülésig már csak percek voltak hátra, friss hal is jut ma még az új anyának.

      - A szülés könnyen ment. A fiatalasszony nagyon egészséges volt, azonkívül felkészült az eseményre, és a világba kilépő magzatot is felkészítette. A rokonok szeretettel köszöntötték az apró leányt. Az új nagyanya megtisztította a gyermeket. Olajat használt hozzá, és nagy leveleket, amelyeket előző nap hasogatott fel, a vajúdás első jeleire. Ennek a törzsnek a szokása szerint az anya és az újszülött három napig elvonult a többiektől, hogy az új apa és a közösség megtehesse a szükséges lépéseket a gyermek felajánlására, az anya pedig megtisztulhasson és megújulhasson.

      - Az anya és az újszülött egymás mellett pihent egy friss, zöld fűágyon. Az összes lombot, amelyet a szülésnél használtak, szertartásosan elégették. Hozzávegyítettek egy szert, hogy a füst nagyon fekete legyen, és tudja mindenki, aki a közelben tartózkodik, hogy most nem szabad idejönni. A fekete füst azt is közli az ősök láthatatlan lelkeivel fönt az égben, hogy a gyermek lelke épségben megérkezett. Az új anya éhes volt az egy napig tartó böjtölés után, így tehát köszönetet mondott az étel szellemeinek meg az ételhozóknak, és evett.

      - Másnap reggel az anya elment a gyermekkel egy sziklabarlangba, ahol a tenger szabadulni nem tudó, magas hullámai kis lagúnát alkottak. A víz lassan beszivárgott a talajba, olyan magasra növelve a növényeket és a virágokat, hogy az anyának szét kellett hajtania a szálakat, ha el akarta érni a célját. Megfürdött, és bemutatta újszülött lányát a méhen kívüli víz világának.

      - A harmadik napon a három asszony visszasétált a táborba, és vitték virágszirmokkal bélelt gyűjtőtálban az újszülöttet. Átadták a babát az apjának, akinek oldalán bölcsebb, idősebb vezetők ültek. A nagyanya figyelte az átadást, de vigyázott, hogy ne nézzen az apa szemébe. Ősidők óta az volt a legjobb, ha az anyós és a vő óvakodtak szembenézni egymással. Mára törzsi törvény lett belőle.

      - Ünnepet tartottak az új emberi élet tiszteletére. Nem szoktak sokat enni, szikár atléták voltak, mint általában az őslakosok, de ma különleges nap volt, és bőségesen jutott étel. Evés után néhányan elmosták az edényeket, és rendet tettek, míg a többiek serényen készültek a szertartásra, amelynek ismét az újszülött lesz a középpontja. Az egyik zenész fújni kezdett egy üreges faágat, amely búgó hangokat hallatott. Csattogtató pálcák adták meg a ritmust. Combjukra ragasztott fehér kakadutollakkal ékes, magas pálmalevél fejdíszt viselő férfi táncosok mese-lépésekben járták, hogy mindenki emlékezzen a lelkeket alkotó álomidőre. A táncosok és az énekesek sorra eljátszották szerepeiket. A nők fehér krétaporral festették be magukat, amely szikrázott, mert őrölt kagylóhéjat kevertek hozzá, és virágokat viseltek, mert virágzás ideje volt. Dalokban és táncokban bontakozott ki a mese a kezdetekről, az idő előtti időről, amelyben nem volt semmi, addig, amíg a Mindenható álmodni nem kezdett. Az álomidő tudata kitágult, és magába olvasztott egy energiaréteget, amely megkapta a szabad akarat adományát. Ez lehetővé tette, hogy az energiaréteg, az ősök szellemeinek rétege csatlakozzon a teremtés munkájához. A férfi és nő táncosok eljátszották az ősök tanításait, az állatok szellemeit és a föld megszentelt örökségét. Amikor befejezték, a baba felkészült arra, hogy tagja lehessen a társadalomnak, mert végighallgatta a mesét. Indigónak nevezték, arról a virágról, amely ötvenévente egyszer bont szirmot. Ez épp akkor történt, amikor a várandós anya a magzat első mozgásával egy időben a világra nézett. Az apró lepkeszárnylebbenést úgy értelmezték, hogy a lélek kapcsolatban áll a ritka virággal.

      - Indigó négy évig élt nagy családjával ezen a békés helyen, az évszakok váltakozásával ide-oda vándorolva a tengerpartról a közeli hegyekig és vissza. Éjszakánként valamelyik felnőtthöz bújt, vagy lefektették a gyerekek sorába. Délelőtt és délután szundikált az árnyékban, ahová bekukucskált a napsugár, ha a szellő megemelte a pálmaágat. Amikor annyira megnőtt, hogy ülni és figyelni tudott, az idősebb kislányok szórakoztatták; keskeny, hosszú fűszálakat kineveztek embereknek, és játszottak velük. A fűszál körbe-körbe járkált, mint egy felnőtt, aki a napi munkáját végzi. Ha az évszak lehetővé tette, a gyerekek virágzó ágból készítettek babát. Máskor fűcsomó szolgált bábként, amelyet szorosan összekötöztek, hogy emberformája legyen. Az egyik gyerek folyton Indigóval babázott, úgyhogy a pici sohasem maradt ki a játékból. A babák nem voltak senkinek a tulajdona. Kinek-kinek megvolt a kedvence, de mindenen osztoztak, és a nézeteltéréseiket tisztázták egymás között.

      - Mire Indigó egyéves lett, már kétféle bújócskát tudott játszani: vagy egy tárgyat rejtett el, vagy önmagát.

      - Háromévesen tudott élelmet gyűjteni és készíteni. Sok időt töltött a nagyanyjával, aki füveket gyűjtött és szárított mindenféle sérülésre és betegségre. A tanítást a mesélés, a törzsi énekek, táncok és szertartások közvetítették. Az első négy évben nem tettek különbséget a fiúk és a lányok között. Együtt játszottak, együtt aludtak, és annak a felnőttnek segítettek, akinek akartak. Indigó leginkább a nagyanyjával szeretett apró állatokat és madarakat fogni, ami az idősebb fiúk és lányok kedvenc foglalkozása volt. Időnként, ha valamilyen különleges gyógynövényt kerestek, messzire elbarangoltak a táborból. Akkor is ez történt, amikor Indigó betöltötte a négyet, és elkezdődött a rossz álom.

      - Egész napra mentek el. Nagyanya sietett, hogy visszaérjenek, mielőtt a kislány annyira elfáradna, hogy le akarjon feküdni. "Valami baj van", mondta nagyanya, amikor a tábor felé igyekezve megkerültek egy ingoványt. Csend volt, túlságosan nagy csend. Nem szóltak madarak, átható vérszag ülte meg a levegőt, szinte tapintani lehetett valami láthatatlant. Nagyanya érezte a rosszat a karján meg a tarkóján, és görcsbe szorult tőle a gyomra. Megállt, hátrafordult Indigóhoz. "Legyél nagyon nagy csendben, kicsim! Maradj szorosan mögöttem. Valami baj van." Közeledett a tábor, és itt már olyan nyomasztó lett a némaság, hogy még a gyerek is érezte. Látták, hogy a messzeségben nem csapnak ki széles hullámok a partra. Mintha még a tenger is visszafojtotta volna a lélegzetét.

      - Aztán nagyanya meglátott két fehér embert, akik hosszú nadrágot, vastag csizmát viseltek, és puskát tartottak a kezükben. Az egyiknek narancsszín haja, sűrű szakálla volt, a másik kalapot viselt, de az öregasszony észrevette, hogy szőke haj buggyan ki a kalap alól. Egymással beszélgettek, és a kalapos ember megrúgott valamit a fűben. A narancsszín hajú ember belelőtt az aljnövényzetbe. Nagyanya majdnem felkiáltott meglepetésében. Először hallott lövést, pedig már mesélték neki, hogy létezik ilyen fegyver.

      - Nagyanya népe az idők kezdete óta viselt gondot a délebbi földekre. Sok fehér telepes érkezett, és a nyájas jó viszony idővel erőszakossággá fajult. A törzs egy része, miután megpróbált békésen szót érteni az idegenekkel, nem bírt ellenállni a papírba és bádogdobozokba csomagolt, mindennapi betevő ígéretének. Odaadták érte a vadászó-halászó szabad életet. Maguk jószántából beköltöztek egy misszióba. Mások, akiket bűnökkel vádoltak, alig néhány órai fogság után meghaltak. A megmaradtak eljöttek északra, erre a földre, ahonnan rejtélyes módon eltűntek a gondviselők.

      - Nagyanya megragadta a kislány fejét, és a lábához szorította. Reszkettek. Lassan hátrálni kezdtek, de érezték, hogyan lesz a fehér ember szaga egyre erősebb. Nagyanya olyan szorosan magához ölelte Indigót, hogy érezték a bőrükön egymás szívének lüktetését. A következő lépéseknél nyirokba gázolt a lábuk, mert belehátráltak az ingoványba. Bokáig érő vastag sár váltotta fel a szilárd földet. Nagyanya felvette a kislányt, és a bal csípőjére ültette. Amikor fölemelte a süppedékből, ragacsos cuppogást és közeledő nehéz csizmák hangját hallotta. A káka derékig ért, de nem volt olyan sűrű, hogy eltakarta volna őket. Nagyanya nem tette le a lábát, hanem óvatosan belecsúszott a vízbe. Nem akart hátat fordítani a lábdobogásnak, a furcsa fehér ember szeszből, dohányból és fokhagymából elegyített bűzének, de nem volt választása. Búvóhelyet kellett keresnie. Az ingovány nagy részét benőtte a káka, de volt benne egy nyílt víztükör, annak a végében pedig egy szikla, dús növényzet között. Indigó négyéves volt, tudott úszni, de nagyanya azt is tudta, hogy a kislány egyelőre zajosan fröcsköl úszás közben. Neki kell úsznia és vontatnia az unokáját. Vajon meg tudja értetni a gyerekkel, hogy most nem úszni, hanem némán lebegni kell? A sár egyre mélyült, az öregasszony haladása lelassult. Hallotta a csizmákat és az egyik ember hangját, de nem tudta, milyen közel lehet. Érezte, hogy a fehér még nem vette észre őket, mert nem változott meg a hanglejtése. Nagyanya valósággal belefúrta a pillantását Indigó fekete szemébe. Ajkához emelte mutatóujját, úgy intette csöndre, és áttette a gyereket a hátára. Indigó átkarolta a nyakát, nagyanya megfogta a lábacskákat, és rákulcsolta a derekára. Ne mozogj, gondolta újra és újra. Kérlek, ne mozogj!

      - Olyan mély vízbe ért, ahol már lehetett úszni. Anélkül, hogy végtagjaival megtörte volna a vizet, béka módjára igyekezett a túlpart felé. Kákát kellett volna hoznom magammal, gondolta. Hogy eltakarhassam a fejünket. Túl késő volt. Eltávolodtak a vízinövényektől, az alkonyatban tisztán látszott a vízen a két bókoló fej. Már majdnem elérték a túlpartot, amikor ordítás hallatszott jobbról. Nagyanya odanézett, és meglátott egy harmadik fehér embert. A hátuk mögül, onnan, ahol belementek a vízbe még nagyobb lárma kelt. A harmadik ember nem vette észre őket, meglátta a barátait, azoknak ordított. Nagyanya nem értette az idegen nyelvet. Már csak egy méter volt hátra a sásig, de a harmadik ember tisztán láthatta volna nagyanyát, ahogy előtűnik egy alacsony facsoport mögül. Ha csak elfordítja a fejét, mindkettejüket felfedezi. Nem volt idő figyelmeztetni Indigót, nem volt idő mást kitalálni. Nagyanya lebukott a víz alá, és maga elé húzta a gyereket. Amikor felmerültek a magas sás és a vízililiomok között, rátapasztotta kezét Indigó szájára. A harmadik ember hallotta a felbukkanásukat, de hiába nézett körül, nem látott semmit. Meg sem állt, úgy trappolt tovább a sáros parton a barátai felé.

      - A két rejtőzködő olyan mozdulatlanná dermedt, mint körülöttük a növények. Nagyanya olyan szorosan befogta a kislány száját, hogy még az a köhintés sem hallatszott, amely kinyomta a vizet Indigó orrából. A gyermek félt és szenvedett, de nagyanya meg se moccant, amíg a harmadik ember nem csatlakozott a másik kettőhöz, és hátat nem fordítottak a tavacskának.

      - Nagyanya és unokája még két óráig lapultak a mocsárban, addig, amíg a kegyetlen idegenek minden hangja és bűze el nem enyészett, hogy csak a véres halálszag maradjon utánuk. Végül kimásztak az ingoványból, és elindultak, minél messzebb a tengertől. Alig néhány métert mentek, amikor meglátták, hogy előttük fekszik valaki a földön. Látta Indigó is, aki most a nagyanyja kezébe kapaszkodva gyalogolt. Valaki a hasán fekszik, és alszik, gondolta a kislány, de aztán észrevette, hogy a fekvő ember tarkóján ütött lyukból még mindig folyik a vér, a fej mellett pedig lábakat és bokákat látott a növények között, apró lábakat, rajtuk olyan sárga pánttal, amilyet sok barátja viselt. Távolabb, oldalt pedig egy kar volt, ott, ahol az elterült testet félig eltakarták a füvek. A kézen kiduzzadtak az erek, öreg kéz volt, öregebb, mint nagyanyáé. Indigó hol a kezet nézte, hol a gyerek lábát, hol a véres embert, és nem tudta elfordítani róluk a szemét. Nem kellett figyelmeztetni, hogy hallgasson, úgyse bírt hangot adni. Az ő kicsi élete során egyszer halt meg egy idősebb ember, és Indigó végignézte a szertartást, amellyel előkészítették a testet, megépítették a halotti tutajt, majd égő fáklyát tűztek rá, és tengerre bocsátották. Indigó tudta, hogy van halál, de eddig nem talált benne kivetnivalót. Arról nem volt szó, hogy emberek szenvednek, és gyerekek halnak meg. Ez is halál volt, amit itt látott a fűben, de ez nagyon rossznak tűnt.

      - Nagyanyának döntenie kellett. Elrejtse Indigót, menjen vissza és nézze meg, mi történt a többiekkel? Biztonságban lesz egyedül az unokája? Megül egy helyben, vagy elkóborol? Ha a fehérek nem mentek el, és őt lelövik, mi lesz akkor a kislánnyal? Ezek a fehérek gyerekgyilkosok. A lábuknál heverő apróság is ezt bizonyítja. A puska nem tartja tiszteletben a kort. Nem, el kell menniük. El kell menekülniük az értelmetlen halál helyéről. Így tehát nagyanya és Indigó minden további vizsgálódás nélkül elment, hozzá sem nyúlva a halottakhoz. Ez 1870-ben történt, nyolcvanhat éve. Én vagyok Indigó, és sok különböző klánnal éltem az évek során, de mindenütt ugyanaz történt. Minden évben többet vettek el az idegen telepesek. Szelíd népünk folyamatos tragédiában élt; cukorral csalogatták be a missziós telepekre, amelyek úgy szaporodtak, akár a gomba eső után. Mint bokorról a rózsákat, egyenként nyesték le rólunk és hagyták elpusztulni nyelvünket, szokásainkat, hiedelmeinket és szertartásainkat. Ez a nép, amely nem szokott hozzá a cukorhoz, a liszthez, a sóhoz, a vajhoz, a dohányhoz és az alkoholhoz, most idő előtt múlik ki a fehér ember betegségeiben. Nem tudom, lövöldözik-e még őket sportból, ahogyan az új városok lakói a kenguruval és a koalával csinálták. Különböző törzsek menekültjei verődtek össze a sivatagban, az egyetlen helyen, ami nem kellett az idegennek.

      - Igen, ez az én mesém. Életem során többször megváltoztattam a nevemet, és most Wurtawurtaként ismernek. Nyolc különböző tehetséget próbáltam ki, bölcsességet tanultam minden tapasztalatomból, az Igazak törzsének nagyasszonya vagyok. Kilencvenévesen viselem a tolldíszt, és a kisebb ünnepeken merészen kifestem a testemet.

      - Már kioktattak népem szokásaira, amikor nagyanyámmal csatlakoztunk a menekültek és sivataglakók tarka társaságához. Nagyanya teste sohasem alkalmazkodott a megváltozott égtájhoz, ahol a perzselő napot órák alatt váltja fel a didergő hold. Gyakran mondta, hogy a csontjai hasogatnak és fájnak, de sikerült addig élnie, míg el nem értem a tizenhármat. Emlékszem, hogy gyerekfővel miként segítettem be alvóárkába és temettem be homokkal, hogy megtartsa öreg testének lanyhuló hevét. Most már öregasszony vagyok magam is. Tele van a fejem a parti törzs meséivel, dalaival, táncaival, de annak a népnek a tudásával is, amelyet most tekintek magaménak. Hányszor hajtogatta nagyanyám az évek során: "A törzsek között nincsenek villongások. Az egyik azt énekeli, hogy a Mindenható az eget és az égi embereket alkotta elsőnek. Hogy csillagok porából lettünk. Mások állatemberekről énekelnek. Ez nem viszály, csak különbség. A Mindenható mérlegén nincs jelentősége. Minden ember örökkévaló lélek - mondta nagyanyám -, még a kék szemű európaiak is, akik Ausztráliának hívják ezt a földet, és azt hiszik, hogy az övék. Ugyanazok az igazságok érvényesek minden lélekre. Nem szükséges egyetérteni, az igazság akkor is igazság, a lélek törvénye törvény, amit végül, ha egyszer fölébredtek, úgyis megtudnak a népek."

      - Nagyanyámnak ez volt az egyik legsűrűbben hangoztatott mondása: "Az élet változás. Van nagy, van kicsi, de változás nélkül nem lehetséges növekedés. Ám a változás és a növekedés nem jelent magától értetődően szenvedést vagy áldozatot."

      - Amikor Benala csatlakozott hozzánk, órákon át csak ültünk, és elbűvölten hallgattuk a világ eseményeit. Benala időnként visszament a modern világba, és még több adattal jött haza. Most itt vagy nekünk te, a másik menekült. Áldás ez, hogy útjaink keresztezték egymást. Nem véletlenül történt, hanem a legmagasabb rendű jó érdekében. Minden nap a lélek új lehetőségeit fogja feltárni előttünk.

      Beatrice eltöprengett a két világon, azon, amelyben felnőtt, és ezen, amelyből a mutánsok hite szerint ki kell szabadítani az őslakosokat. Bárcsak megértenék!