Hajnalban Beatrice abból az álomból ott maradt gondolattal ébredt: "Hová
tartozom?" Régóta tervezte, hogy megváltoztatja a nevét, de ez olyan dolog,
amit nem szabad elkapkodni. A névnek olyan szónak kell lennie, amely kellemes a
fülnek, és ő hamar hallgatni fog rá. Azt is tükröznie kell, hogy ki ő ebben a
pillanatban, ezért újból megkérdezte magától: Ki vagyok én?
Őslakos vagyok,
Kereső,
Olyan, akinek érzékelését már megrontották,
Olyan, akit most barátok, tanítók, szeretet vesz körül.
Érzem, hogy elfogadnak, biztonságban vagyok.
Egyetlen tehetség kiaknázásra sem érzek különösebb ösztönzést,
mégis érzem, hogy tele vagyok tehetséggel. Érzem,
hogy fejlődök, de nem tudom bizonyosan,mi lesz belőlem.
Egy hét múlva így szólt Wurtawurtához: - Itt az ideje, hogy megünnepeljetek.
Készen állok az új névre. - Wurtawurta bejelentette a többieknek, mit mondott
Beatrice. Mindenki mosolygott és bólogatott. Három nappal későbbre tűzték ki a
szertartást. Addig egy különleges helyre érnek, és marad idejük az
előkészületekre. A következő két napot ünnepien derűs hangulatban gyalogolták
végig. Találgatták, milyen nevet választott magának Beatrice, ezzel játszották
végig a délutánt.
A névadó szertartás délutánján egy nagyon nagy és mély kráterhez érkeztek.
Körülbelül száz méter széles körsánc emelkedett ki a földből. Ha a modern világ
szokása szerint sportesemények megrendezésére használják számtalan üléssor fért
volna el benne. Mélyén sekély patak csordogált, kígyóként kanyarogva a körön át.
Akármi ütötte is ezt a titáni horpadást, olyan mélyre ásott, hogy lesodorta egy
föld alatti ér boltozatát.
- Ellentmondó mesék szólnak ennek a körnek az eredetéről - mondta Benala,
miközben a középpont irányába ereszkedtek. - Egyszer csak megjelent, egyik
napról a másikra. Annak a törzsnek a története, amely itt volt gondviselő, nem
emlékezik meg róla, holott látod, milyen hatalmas, nem lehet nem észrevenni. Az
a törzs már elment, minden tagját elköltöztették. Az utolsó ember, akit öt éve
kényszerítettek távozásra, nem említette ezt a képződményt. Úgy látszik, a
kráter azután keletkezett. Bizonyosan hatalmas erő hozta létre.
- Mint tudod - tréfálkozott Wurtawurta -, nálunk minden hegynek, folyónak és
völgynek megvan a maga neve. Szellemekről és meséikről nevezzük el őket. Ez a
hely olyan, mint te: új, és nevet keres.
Beatrice, ha véresre sarkantyúzza a fantáziáját, akkor se tudta volna
elképzelni, mi hozta létre ezt az óriási lyukat, de örült, hogy a közelében
jártak, amikor ő meghozta döntését, mert ez a hely tűnt a legmegfelelőbbnek.
Alkonyatkor bíbor csíkok húzódtak az égen, és a csoport minden tagja úgy vélte,
hogy ez gyönyörű szín Beatrice ünnepi estéjéhez. A tüzet megédesítették egy
szemernyi fakéreggel, amelyet ilyen alkalmakra vittek magukkal. Karaween
szikfüvet adagolt a szétosztott húshoz. Apalie italt készített: áthatóan
fűszeres illatú leveleket áztatott vízbe, és a vizestömlőnek használt hólyagot
reggeltől estig forgatta a napon.
Evés után mindenki mesélt. Majd énekeltek, táncoltak, miközben pálcákkal
ütötték a ritmust, és más névadó ünnepségekre emlékeztek. Karaween és Apalie
levezették Beatrice-t a sekély patakhoz. Vizet simogattak a testére, és azt
mondták, hogy lemossák róla régi életét és mostani nevét. Holnap új emberként,
új névvel fog ébredni.
A tűz mellett apró tollakat mártogattak alvadó állatvérbe, majd egyenként
fölragasztották Beatrice homlokára. Amikor elkészültek, a mű olyan lett, akár
egy puha, pihés tiara, és Beatrice olyan fenségesnek érezte magát, mint
akármelyik uralkodó dinasztia tagja. Azután a csoport körbeülte a tüzet, és
várta, hogy Beatrice a fülébe súgja valakinek választott új nevét. A
kiválasztottnak műalkotássá kellett alakítani a bejelentést. Ott helyben
rögtönöznie kellett egy dalt, egy verset vagy pantomimet, azzal közölve a hírt.
Senki sem tudta, ki lesz az, nem volt idejük felkészülni. Ennek az volt a
célja, hogy a csoport tagjaiban életük végéig ne száradjon ki az alkotó nedvek
ágya.
Beatrice felállt, körbejárta a négy nőt és a két férfit. Wurtawurtánál megállt,
és úgy tett, mintha szólni akarna hozzá, de aztán fölegyenesedett, és
továbbment. Mindenki kacagott. Beatrice igazi örömszerző volt a családban.
Gondoskodott róla, hogy neki is, a csoportnak is meglegyen a mulatsága az
ünnepségből. Gyerekként szökdécselt barátai között, majd mielőtt bárki észbe
kaphatott volna, hirtelen megtorpant, és súgott valamit Mitamit fülébe. A
férfi meghökkent. Álmában sem hitte volna, hogy Beatrice ezt fogja csinálni.
Barátok voltak, de mindig tartózkodóan viselkedtek egymással, lévén Mitamit
asszonytalan férfi, és Beatrice férj nélküli nő. Mitamit kerülni akart minden
félreértést, mert nem óhajtott feleséget. Felállt és szavalni kezdett:
Hosszú nyakú madár a gém,
A pingvin lába apró,
A jégmadár rikoltó rém,
A sas ragadozó.
Egy van csak, mi bennük közös:
Fészkükben a tojás,
Ha részükké akarsz válni,
Válassz nevet, de mást.
A fehér világot elhagyta,
Se páncélja, se héja nincs,
Tojássárgájának hívjanak,
Minendie, ez drága kincs.
|
Attól kezdve senki sem használta a Beatrice nevet. Mitamit verse általános
tetszést aratott. Amikor Mitamit megkérte Minendiét, magyarázná meg a
választását, a lány azt felelte: - Azt hiszem, beleláttál a szívembe. - Majd a
többiekhez fordult: - Mitamit pontosan azt mondta el, amit érzek. Olyan ez,
mintha járás közben átkarolnátok, mutatva, merre menjek, engedve, hogy
növekedjek, változzak és fejlődjek. Azt érzem, hogy becéznek és védenek. Azt is
érzem, hogy nem tudom, honnan került elő ez a tojássárgája, és fogalmam sincs,
mi lesz belőle. Olyanok vagytok, mint az anya, akit én sohasem ismertem;
melegítitek a fészket, és feltétel nélkül elfogadjátok, ami kikél belőle. Még
sohasem éltem át ilyen csodálatos érzést, és örökké hálás leszek a
barátságotokért.
Az ünnep dallal-tánccal folytatódott addig, amíg erőt vett rajtuk a fáradtság,
és ők egyenként elaludtak.
Minendie az eget nézte, és elengedte magától Beatrice-t. Megbékélt Felix
atyával, Paul atyával, Agatha nővérrel és a többiekkel. Holnap új nap lesz, és
ő csak most született.