Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 34

Abban az évszakban jártak, amikor a hold gömbölyűre érleli a bogyót, és az emberek sietnek, hogy a négylábúaknál és a madaraknál elébb érjenek a kincshez. Mitamit elment, és egy marék bogyót hozott a csoportnak. - Gyertek velem - mondta. - Mutatom az utat. - Miután belakmároztak a csodálatos idénygyümölcsből, Beatrice megkérdezte Mitamitot, nem mesélne-e magáról. A férfi beleegyezett.

      - Nevemet, a Szellemszélfutárt azért választottam, mert olyasmit élhettem át, amit nem mindenki tapasztal. Egy napon, amikor futottam, hirtelen emunak éreztem magamat, és tudtam, miként mozgassam lábamat és talpamat, hogy alig érintsék a földet, mint ahogy a madár csinálja, ha gyorsan szalad. Olyan ritmusa van, amely egyetlen más mozgáséhoz sem fogható. Az hiszem, a szívem ahelyett, hogy felgyorsulna, igazából lelassul, és a levegő valahonnan mélyebbről áramlik a tüdőmbe. Része leszek a szélnek. Erőlködés nélkül tudnék futni egész nap. Csodálatos érzés, és én hálás vagyok ezért a testért.

      Milyen nagyszerű olyasvalakivel találkozni, gondolta Beatrice, aki nem tekinti magától értetődőnek a testét, aki méltányolja, aki olyan összhangban van vele és a világgal, hogy testének minden lehetőségét ki tudja aknázni!

*  *  *

      A tompa fényű nap néha fölmerült a sűrű fellegekből, és leragyogott a keskeny nyiladék két magas, vörös gránitfala között libasorban haladó vándorokra. Egy helyütt annyira összeszűkült az út, hogy oldalvást kellett átnyomakodniuk. Szemerkélni kezdett az eső.

      - Siessünk - szólt valaki a sor élén. - Ez az ösvény hamarosan átváltozik folyóvá, amely leviszi az esővizet a hegyről, és mindent összetör az útjában.

      A hét vándor szaporázta a lépést. Először a falak között haladtak, azután körülbelül öt métert kapaszkodtak, és ott álltak egy széles, lapos sziklán, egy kis barlang előtt. Hosszú útjuk során valamennyien fölszedegették a hullott ágakat. Most függőlegesen egymásnak támasztották őket, hogy száradjanak. Sok évvel, talán évszázadokkal ezelőtt alakították ki a pihenés megszentelt helyét; mérföldekről cipelték ide a puha fehér homokot, és szétterítették a barlang szélén, hogy kényelmesebb legyen a fekvés. A tűz pontos helyét égett nyomok és valamikor körbe állított, de mostanra felborogatott kövek mutatták a padlón. Ha pontosan itt rakják a tüzet, a barlang belseje fölmelegszik, ám a füst és a szagok eltávoznak a szabadba. Mitamit összegyűjtötte a nagyobb ragadozók zsákmányából maradt csontszilánkokat. Hárman a nők közül fűből és hajból font hálóba meregették a homokot, egyszerre mindig csak egy marékkal, kirostálták belőle, ami nem kellett, majd visszahelyezték a legbelső fal tövébe. Apalie egy vaskos, dús levelű bokor ágával felsöpörte a barlangot, és visszaállította kör alakba a köveket. Googana végignézte a falfestményeket, számba vette, melyik ősi alkotást kell kijavítani vagy átfesteni.

      Egy darabig itt akartak maradni. Dolguk volt, és itt nem szűkölködtek ételben és vízben. Errefelé több mint tízféle madár tanyázott, és legalább tízféle állat mászott, szökdécselt, csúszott. Volt növény evésre, gyógyításra, szertartásokra.

      Két óra alatt végeztek aznapi munkájukkal. Tüzet gyújtottak, és élvezték a csillagok felé, az alkonyatba elröppenő madár testének és lelkének táplálékát.

      Még mindig hullott a lágy, langyos eső. Googana kiállt a sziklataréjra, az égre emelte az arcát, és nyelte a szájába hulló vizet.

      - Mesélj nekem az emberekről, akik nem kóstolják az esőt! - kérte Beatrice-t, amikor visszatért a tűzhöz. - Csakugyan képesek leélni az egész életüket anélkül, hogy egyszer is kiállnának ebbe a gyönyörűségbe? Hallottam, hogy rohanni kezdenek, amikor megnyílik az ég, és botra erősített rongyot tartanak a fejk fölé. Miért csinálják ezt?

      Beatrice összenézett Benalával. Mindketten elnevették magukat.

      - Igen, igaz. A mutánsok csak akkor állnak ki az esőbe, ha nincs más választásuk. Általában olyan ruhát viselnek, amely átázva másképp nézne ki. Órát is hordanak a csuklójukon, amely megállna és megrozsdásodna a víztől. A nők hajviselete is megváltozik a nedvességtől. A mutánsok beviszik a vizet a házaikba, hogy úgy állhassanak vagy ülhessenek benne, ahogy ők akarják, és nem ahogyan a Mindenható.

      - Miből gondolják, hogy ők jobban tudják, mikor kell beleállni a vízbe?

      - Erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Réges-rég történt, amikor az embernek először jutott eszébe, hogy parancsolhat a természetnek, és így kényelmesebbé teheti az életet.

      - Mi elégedettek vagyunk, amikor szükségleteink teljesülnek - jegyezte meg Googana. - Miért kívánhatnánk többet?

      - A mutánsok kényelemre törekszenek. Nem érik be az elégedettséggel. Nekik kényelmesen kell érezniük magukat. Minden legyen megfelelő.

      - "Megfelelő?" Nem értem ezt a szót.

      - Tulajdonképpen azt jelenti, hogy az ember parancsol. Például, ma nem akarok élelmet gyűjtögetni, mert inkább mást csinálnék, úgyhogy rengeteg ennivalót tárolok, hónapokkal előre. A "megfelel" azt jelenti, hogy nem gyalog járok, ha máshová megyek. Először lovon közlekedtek, aztán autón, most meg már repülőgépen, vonaton vagy hajón. De mivel mindig és minden változik, a jövőben lesz majd valami még ennél is megfelelőbb és kényelmesebb.

      - De hát a Mindenható az, aki parancsol! Nem tudják a mutánsok, hogy az ember nem tilthatja meg a szélnek, hogy táncoljon, a villámnak, hogy szóljon, a virágnak, hogy virágozzék vagy a gyümölcsnek, hogy lehulljon? Hogy vehetitek el már ma a holnap ételét? Honnan tudjátok, mit tartogat holnapra a világ?

      - A mutánsok nem hiszik, hogy a világ bármit is tartogatna holnapra. Ők irányítják a világot. Hitük szerint az ember a föld egyetlen értelmes fajtája, úgyhogy megtehetnek mindent, amit akarnak. A világot nekik adták, hogy úgy használják, ahogy nekik tetszik.

      - Az ember az egyetlen, aki értelmes? No és a delfinek és a bálnák beszéde és gondolkodása?

      - Ó, és ott vannak a farkasok és a papagájok és a csimpánzok - tette hozzá Benala. - A világ tele van rendkívül értelmes állatokkal és madarakkal, de a mutánsok nem értik, hogy ezek is fejlődhetnek. Azt hiszik, az állatoktól semmi sem várható. A mutánsok komolyan meg vannak győződve róla, hogy ők hódításra és uralkodásra termettek.

      Googana nem válaszolt. Csend volt a barlangban, az imént még mohón figyelő hallgatóság magában mérlegelte a szavakat.

      Másnap anyagot gyűjtöttek, és ecseteket készítettek állati szőrből, emberi hajból, madártollakból. A harmadik napon fekete és fehér festékké keverték a föld porát.

      - Valamikor csupán különlegesen kiképzett emberek érinthették meg ezeket az ábrákat, de miután az az egész törzs eltűnt, mi lettünk a gondviselők. Kérni fogjuk az ősök szellemeit, hogy hagyják jóvá a munkánkat. Szándékunk a legjobb. A szellemek utasításait követve egy újabb időszakra helyre tudjuk állítani a barlanglakók festményeit.

      Aprólékos munkával, hajszálpontosan átfestették az eredeti képeket. Egyetlen vonalat sem hagytak ki, egyetlen ecsetvonást sem tettek hozzá. Türelmes, odaadó munka volt, szeretettől és tisztelettől sugárzott minden mozdulat.

      Azon az estén Karaween és Apalie azt mondták, hogy szívesen játszanának a többieknek, beleértve a barlangi ősöket is.

      Az ötfős közönség a barlangban ülve nézett ki az éjszakába, ahol a két művésznő a lapos követ használta színpadnak. A hold volt reflektoruk, mert itt nem takarták fák a fényt. A barlangban lényegesen sötétebb volt, mint a megvilágított párkányon.

      A két nő komédiát rögtönzött, amelyben önmagukat csúfolva előadták, hogyan végzik mindennapi munkájukat, és bemutatták, hogy kezdeti ügyetlenségüket levetkőzve, miként fejlődtek bizonyos tevékenységek mestereivé. A megszentelt falak rég vertek vissza ilyen egészséges hahotát. Még egy-két állat is megállt fülelni a semmihez sem fogható hangra, amelynek örül a világ.

*  *  *

      Amikor reggel rázendítettek a madarak, Beatrice megfordult és kinyitotta a szemét. Karaween már ébren támaszkodott a barlang falának, és hallgatta az ébredező világot.

      - Köszönöm a tegnap esti előadást - súgta Beatrice. - Nagyon mulatságos volt. Szerintem téged Művésznek kellene hívni! Mesélj magadról, és arról, hogy miért hívnak Gyékénykosárfonónak.

      A tizenhat éves lány bólintott, és a barlang szájára mutatott. Nesztelenül kiosontak, megmászták a szirtet, és kerestek a tetején egy kényelmes helyet, ahol beszélgethettek.

      - Néhány hónappal ezelőtt választottam a nevemet, mert úgy éreztem, felnőttebb dolgok iránt kell érdeklődnöm. Sokáig voltam játékmester. Én találtam ki azt a játékot is, amiből a homokrajzos bemutatást kifejlesztették, azt, amit neked is meg kellett csinálnod, amikor körünkön kívül álltál. Tucatnyi játékot ismerek, amelyhez kört kell használni. Van egy, amit úgy nevezek: "A hold körül". Ez a verseny annyi játékosból áll, ahányan csak részt akarnak venni benne. Úgy kezdődik, hogy ketten háttal egymásnak felállnak egy kör szélén. Adott jelre mindkettő elkezd ugrálni fél lábon a homokban, először a vonalon belül, aztán kívül és így tovább. Amikor a két játékos találkozik, megmérik, ki jutott messzebb; az a játékos bent marad a körben, a másik helyett új ember áll be, a kiállított pedig várja, hogy megint rákerüljön a sor, és mindenki nevet. A játék így folytatódik körbe-körbe, egészen addig, amíg az emberek annyira el nem fáradnak, hogy befejezik.

      - Aztán van a "Rajzolj egyet". Ezt kis körben játsszák. A játékosok felváltva rajzolnak valamit a körbe, de mindenféléből csak egyet szabad rajzolni, és amikor betelik a kör, véget ér a játék. Mindenki arra törekszik, hogy minél több és mindig új képeket rajzoljon.

      - Időnként, amikor a föld nagyon puha és a homok nagyon apró szemű, keresőset játszunk. Minden játékosnak van egy pálcikája. Körbeülünk egy homokkupacot, amelyben elrejtettünk valamilyen apró tárgyat, például a megsütött állat csontjait. Minden játékos egyszer beleszúrhat a homokba, keresve az eldugott tárgyat. Ez a játék nagyszerűen alkalmas arra, hogy lekösse a gyerekek figyelmét, de most már nincsenek gyerekeink.

      - A gyerkőcök szeretnek kitalálni meséket, és rajzokkal szemléltetik őket. Az egyik gyerek lerajzol valamiből egy részletet, a másik gyerek elmondja a mese egyik részét; ez így folytatódik, amíg mindenkire rákerül a sor, és a mese kalandos véget ér. Én vezettem be azt a játékot, amelyben a játékosok hosszú pálcákkal üszköt vagy forró követ adogatnak egymásnak. Én tanítottam meg az embereket, hogyan fogják az égő végű pálcát, miként forgassák maguk körül, a hátuk mögött, a lábuk között és így tovább. Bár a játék jó dolog, és a nevetésnek meg a mulatságnak is megvan a maga ideje, úgy éreztem, több felnőtt felelősséget kell vállalnom. Most tanulom, hogyan kell kosarakat csinálni, főleg gyékényből, mert abból van a legtöbb, de állati részekből is tudok tartókat készíteni.

      - Itt születtem, itt töltöttem mind a tizenhat nyaramat. Egy napon jött egy helikopter, a fehér doktorok jele volt rajta, és elvitte a szüleimet meg még másokat. Azóta Wurtawurta vigyáz rám. Úgy örülök, hogy eljöttél hozzánk! Ritkán látunk újakat.

      Ezután körülnéztek, és gyűjtögetni kezdték aznapi élelmüket. Akkor tértek vissza a barlangba, amikor a többiek mocorogni kezdtek. A szabad ég alatt nagyon korán ébredt mindenki, a sötét barlangban természetesen tovább aludtak. Beatrice a nap folyamán sokat gondolt a tizenhat éves Karaweenre és a lány nagykorúsági terveire. "Remélem, megőrzi magában az alkotó szikrát, és valamit ebből a gyermekes bájból. Most látom csak, milyen fontos az ép lélek és az ép test."

*  *  *

      Másnap fényesen sütött a nap. Beatrice és Benala kis köveket gyűjtött, hogy felhevítse őket a tűzön.

      - Benala, te éltél mindkét világban, a modernben és itt, távol a többi embertől. Melyek azok a dolgok, amelyeket másképp intéznek a két kultúrában? - kérdezte a lány.

      - Sok ilyen van, és ezek között valószínűleg igen fontos a problémamegoldás. Sok emberre emlékszem, akik veszekedtek, kiabáltak, még meg is ütötték egymást vitatkozás közben, bár többnyire így sem tudták eldönteni a kérdést. Csak méregbe gurultak és hagyták az egészet, vagy rossz szájízzel váltak meg egymástól. Most már tudom, hogy azért volt így, mert nem értettek egyet a közös célban. Mi itt elismerjük, hogy mindenkinek joga van kifejezni a véleményét. Szorosan kapcsolódunk a természethez, és látjuk, hogy a fa nem törik el, mert meg fog hajolni. Minél magasabbra nő, annál jobban meghajlik. Ha két ember nem ért egyet, akkor szünetet tartanak, és eldöntik, melyik irányból beszélnek. Azt tudod, hogy hét irány van: észak, nyugat, kelet, dél, fent, lent és bent. A nézeteltérésnél az egyik fél mondhatja azt, hogy nyugatról, a múltból beszél, egy bizonyos szempont szerint. Vagy inkább keletről beszél, egy eljövendő vállalkozás érdekeit szem előtt tartva. Azt is mondhatja, hogy belülről beszél, szívének vagy májának ad hangot. Ha ezután sem látják be a másik álláspontját, és nem sikerül megegyezniük, akkor helyet cserélnek. Igen, a szó szoros értelmében beleállnak egymás lábnyomába, és onnan beszélnek. Ugyanolyan harciasan, ugyanolyan szenvedélyesen, mint korábban. Általában megegyezésre szoktak jutni. Ha mégse, akkor leállítják magukat, és így szólnak egymáshoz: "Mi is az az elv, amit meg kell tanulnunk ebből?"

      - Beatrice, a mi fajtánk évezredeken át közösen cselekedett. Mindenkit tiszteletben tartunk, mindenki részt vesz a tevékenységben, mindenkinek segítünk. Csapat vagyunk. Úgy is mondhatnánk: emberi csapat, szellemi küldetésben.

      - A másik jelenség, amely annyira szokatlannak tűnt, és amelyet még ma is a két kultúra alapvető különbségének érzek, a versenyzés fogalma. A mutáns világban csupán egynek jut hely a csúcson, mindenki másnak őalatta kell lennie, mint egy háromszögben, ahol alul vannak a legtöbben, hogy megtartsák azt az egyet a tetőn. Én nem értem, miként mondhatja a szülő a gyerekének, hogy egyetlenegy nyerhet, mindenki másnak veszítenie kell. A mutánsok mintha azt hinnék, nem jut elég tekintély, elég hely a vezető szerepben, így csak egy személy lehet sikeres, mindenki másnak be kell érnie a mellékszereppel. Azt hiszem, a versengés, azzal, hogy bevezette az elégtelenség és a tökéletlenség fogalmát, valamint táplálta az irigységet és az erőszakot, mindennél többet tett azért, hogy szembeállítsa egymással az embereket.

      - A mutánsok - vágott közbe Beatrice - erre természetesen azt mondanák, hogy a verseny tette a világot ilyen haladóvá és kényelmessé. Aki feltalál valamit, híres és gazdag lesz.

      - Ez igaz, de előbbre jutottunk tőle? Egészségesebbek a növények, az állatok, az emberek? Fényesebbnek, ígéretesebbnek látszik a jövő a versenytől? Nem ítélek, mert tudom, hogy mindez része az isteni rendnek, de megfigyelőként nem találom jónak a szagát. Meg kell áldanom azokat, akiknek gondolkodását az elégedetlenség vagy a gőg vezérli, és el kell bocsátanom őket. Az őslakosok sohasem képeztek háromszöget, hanem kirakóst. Miszerintünk mindenki megtalálja a helyét a kirakósban, amelyben létfontosságú szerep jut neki. Egyetlen személy nélkül is tökéletlenek lennénk, lyuk tátongana rajtunk. Amikor körülüljük a tüzet, mindenki hoz valami egyedülállót: az egyik a vadászat tudományát, a másik a tanításét, a főzését, a gyógyításét, az odafigyelését, a táncét és így tovább. Egyikünk vezető, de mi tudjuk, hogy mindenkiben ott rejlik a képesség a vezetésre, és meg is kell engedni neki, ha erre a kalandra van kedve. A követés képessége is megvan bennünk. Egyik ember sem különb a másiknál. Mindegyiknek megvan a maga helye és ideje.

      Beatrice eltűnődött a városba költözött őslakos és az európai bevándorló ivadék faji különbségein. Vajon melyiknek elégtelen és tökéletlen a gondolkozása? Mindkettőé? Végül is valamennyien az álmainkat éljük.