Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 47

Bea egy politikai gyűlésen találkozott Judyval, a harmincöt éves őslakos asszonnyal. Látszott rajta, hogy művelt, és nagyon erélyesen kifejezésre juttatta véleményét. Bea úgy érezte, hogy Judy jó adatforrás lehetne. Másnap este rövid összejövetelt tartottak kilenc főnek, mert a hivatal szemétlerakodót akart létesíteni a város peremén, egy őslakostelep mellett. Bea megkérdezte Judyt, nem maradna-e ott egy beszélgetésre. Megtudta, hogy Judy tanítónő, és nagyon aggasztja a fiatalok sorsa, főleg a kamaszoké, akik isznak és szipuznak, hogy feldobják magukat. Elmondta Beának, hány feketét tartanak fogva a börtönökben meg a fegyházakban, és hozzátette, hogy mindenképpen jobbítani szeretne a sorsukon.

      - Tudom, hogy népünk nem eleve rossz; bűncselekmény szinte nem is fordult elő nálunk, amíg az európaiak partra nem szálltak. Inkább ők voltak a bűnözők, akik láncra verve érkeztek. Akkor miért van az, hogy a fegyintézetekben a mi népünk százalékaránya messze felülmúlja az övékét? Beszélgettem elkövetőkkel, akik elmesélték, hogy azért loptak, mert a munkanélküli-segély nem elég. Néhányan próbáltak állást szerezni, de a többség már nem is próbálkozott. A bűncselekmények zömét ittas állapotban követik el. A fiatalok azt mondják, azért isznak, mert nem tudnak mihez kezdeni. Kaland. Kellemes. Izgi. Ha szóba hozom a jövőjüket, azt kérdezik: "Miféle jövő?"

      - Te milyen jövőt szeretnél az őslakosoknak? - kérdezte Bea.

      - Azt szeretném látni, hogy saját vállalkozásaink legyenek. Ha bútorokat állítanánk elő, és csak a magunkét vásárolnánk, akkor idővel olyan tökélyre fejleszthetnénk, hogy az emberek bőrszínre való tekintet nélkül jobban szeretnék a mi stílusunkat, a mi színeinket, a mi kidolgozásunkat. Talán még exportálhatnánk is egy napon. De a bútor csak egy példa. Csodálatos művészeink vannak, de nem fizetik meg őket. Saját galériákra lenne szükségünk, amelyeknek magunk csinálnánk a reklámot. Ruhagyárakra, cipőgyárakra, kozmetikai üzemekre, virágüzletekre, vegyesboltokra van szükségünk. Egyetlen őslakosétterem sincsen. Csak nézd meg az idegeneket, akik idejönnek, vállalkozásba kezdenek és megtollasodnak. Mi már itt vagyunk. Mi miért nem tudjuk ezt csinálni?

      - Sokat gondolkoztam ősi szokásainkról és kultúránkról is. Tény, hogy gondjaink vannak az adózással. A munkás nehezen tud félretenni a fizetéséből adóra. Azonkívül sok őslakos férfi alkoholista, nem tudja beosztani a családi jövedelmet. Javasolnám, hogy alapítsunk könyvelőirodákat a kisvállalkozások pénzügyeinek vezetésére. De intézhetnék a családok költségvetését is. Tegyük meg a nagymamát a vállalat fejévé! Ő irányítana, ő kapná a fizetést, ő döntené el, mire költsék. Tudom, hogy működne!

      - Igenis, lehetséges a sikeres, korszerű őslakos társadalom, amely becsületes, tisztességes, büszke s a többi. Ez nem azt jelenti, hogy akkor is szőnyeget kell terítenünk a házunk padlójára, ha nem akarunk, de mi állíthatnánk elő országszerte a legjobb szőnyeget, és eladhatnánk annak, akinek kell. Építhetnénk úgy a házat, hogy megtiszteljük a fák lelkét, esetleg azt is kimódolhatnánk, hogy házaink karbantarthatók, javíthatók legyenek, de ugyanakkor olyan anyagból készüljenek, amely visszatér a földbe, ha az épületeket elhagyják.

      - Kétezerben, mikor majd jönnek az olimpiára az emberek, egy büszke, virágzó fajtát fognak itt találni, ha addigra sikerül megszerveznünk magunkat!

      - Aggasztanak azok az őslakosok is, akik külföldön ülnek börtönben, mert nem illeszkedtek be az ottani társadalomba, és bűnöket követtek el. Vannak köztük, akik sohasem kaptak esélyt. Nem szólhattak bele, amikor gyerekként elvitték őket idegen helyre. Azt se tudják, mit jelent őslakosnak lenni. Tennünk kell valamit. Nem fordíthatunk hátat nekik, mintha nem léteznének. Fivéreink és nővéreink ők. Meg kell találnunk és haza kell hoznunk őket.

      - Nagyon becsvágyó terveid vannak - szúrta közbe Bea, amikor Judy megállt lélegzetet venni.

      - Azért kaptuk az érzéseket és az iparkodást. Nem a magunk önző céljaira, hanem a közösség javára. Fogsz segíteni? Számíthatok rád?

      - Igen - felelte Bea. - Megteszek mindent, amit tehetek.

      Beszélgettek még egy órát. Bea kérdésektől és lehetséges válaszoktól zsongó fejjel tért haza Carpenterék házába.

      Listáján Andrew Simunsené volt az első név. Talán az lenne a legjobb, ha az irodájában látogatná meg. A várt alkalom a következő kedden érkezett el. Natalie kirándulni vitte Davidet, úgyhogy Beának szabad volt a délutánja.

      Felöltötte legtakarosabb ruháját és bebuszozott az üzleti negyed szívébe. Amikor leereszkedett a busz hat lépcsőjén, és feltárult előtte a csuklós ajtó, meglátta a világot, amelyet Andrew teremtett magának. Az épületet sima betonból emelték fénylő ezüst pillérekre, több mint hetven százaléka szeplőtlenül tiszta üvegből állt, és kétszárnyú kapuja volt, vastag üvegből. Andrew nevét és irodájának számát fehér műanyag betűk hirdették üveg alatt, fekete bársony alapon. Bea elolvasta, és fölliftezett a harmadik emeletre.

      Andrew irodája az egész emeletet elfoglalta. A félkör alakú recepciós térség közepére állított asztalnál egy fiatal nő ült, aki jobbról és balról csinos aranyfésűket tűzött rövidre vágott bronz hajába.

      - Segíthetek valamiben? - kérdezte.

      - Igen. Beszélni szeretnék Andrew Simunsennel.

      - Be van jelentve?

      - Nem, de a barátja vagyok. Kérem, szóljon neki, hogy Bea van itt. Beatrice.

      - Sajnálom, de be kell jelentkezni - mondta a recepciós. - Beírhatom valamikor máskorra.

      - Kérem, csak annyit mondjon neki, hogy én vagyok itt.

      - Nem tehetem, megbeszélése van. Hadd adjak egy másik időpontot!

      - Nem - rázta a fejét Bea. - Akkor majd várok. - Odament a sorba állított, virágos anyaggal kárpitozott támlás székekhez, és kényelembe helyezte magát. El volt szánva rá, hogy marad. Egy órával később nyílt a lift ajtaja, és Andrew lépett ki egy másik ember társaságában.

      - Mr. Simunsen! - szólt oda a recepciós, amikor Andrew fordult volna, hogy belépjen a bal oldali ajtón. - Az az asszony ott magával akar beszélni, bejelentés nélkül!

      Bea felállt. Andrew felismerte. Sarkon fordult és hozzásietett.

      - Valami baj van, Bea? Csak nem esett baja Davidnek vagy Natalie-nak? Ugye, minden rendben?

      - Igen, igen - nyugtatta Bea. - Carpenteréknél semmi baj. Valami mást kell megbeszélnem önnel. Valami nagyon fontosat!

      - Hát persze, természetesen, magától értetődik - hadarta Simunsen, hogy közben összeszedhesse a gondolatait. - Cindy, kísérje Beatrice-t a tanácstermünkbe, és kínálja meg egy csésze teával. Rögtön ott vagyok. - A recepcióslány intett Beának, hogy kövesse, a férfiak pedig eltűntek a másik ajtó mögött.

      A tanácsterem hosszú, keskeny helyiség volt, az egyik fala üvegből készült. Le lehetett látni belőle egy parkolóra, amelynek fekete aszfaltját négyszögletű földfoltokba ültetett apró fák törték meg. A szobát csaknem teljesen kitöltötte a hosszú asztal. Két oldalán hozzáillő, magas támlájú, bőrrel kárpitozott görgős székek sorakoztak.

      - Foglaljon helyet. Mindjárt hozok egy teát - szólt hátra a lány. Épp csak szervírozhatta az innivalót, amikor megjelent Andrew, és leült Beával szemközt. Ettől a mozdulattól mintha konyhaasztalnyivá töpörödött volna a nagy szoba.

      - Miről van szó?

      Bea elmondta pusztában töltött idejét, és hogy milyen emberek az őslakosok. Beszámolt az egyenlőtlenségekről, amelyeket a mai társadalomban tapasztalt. Előadta Judy elképzeléseit az oktatásról, a magántulajdonú, önellátó kisvállalkozásokról, beszélt Judy aggodalmairól a külföldön bebörtönzött őslakosok sorsa fölött. Befejezésül Andrew segítségét kérte hivatalos és anyagi kérdésekben. Azt mondta, vegye úgy, hogy ezzel a mostani segítséggel törleszthet valamit azoknak az ártatlan, gyanútlan embereknek, akik odavezették szent helyeikre, nem tudván, mit árulnak el.

      Andrew láthatólag megkönnyebbült. Mintha attól félt volna, hogy Bea valami sokkal kínosabb dologgal fog előhozakodni.

      - Hogy segítsek a népének? Igen, tudok segíteni a maga népének.

      Még harminc percig tanácskoztak. Andrew megígérte, hogy találkozni fog Judyval. Erre a találkozásra a következő héten került sor.

      Beát az összes terv közül az érdekelte legjobban, amellyel ki akarták eszközölni a külföldön bebörtönzött őslakosok hazatérését.

      Nappal továbbra is gondoskodott Davidről. Carpenterék megtanították vezetni, hogy könnyebben elvihesse kirándulni a kisfiút, de Bea azért elment a közlekedésrendészetre is, letette a vizsgákat és hivatalos jogosítványt kapott. Hangos örömrivalgással vette át az okmányt. Ebben a társadalomban a jogosítvány azt jelenti, hogy befutott. Bebizonyította, hogy létezik.

      Este és hétvégeken leveleket írt és adatokat gyűjtött. Az volt a legnagyobb akadály, hogy sok országban nem létezett központi nyilvántartás. Minden börtön külön kartotékot vezetett, és a legtöbbjében nem tüntették fel az ausztrál őslakosokat. Amerikában csak négerek, latinok, ázsiaiak, fehérek vagy indiánok léteztek. Bea honfitársait az "Egyéb" kategóriába sorolták. Hónapokig küldözgette leveleit Amerika mind az ötven államába, rákérdezett a számítógépes nyilvántartások "Egyéb" aktáiban tárolt férfiakra és nőkre, majd személyesen is írt néhány kartotékadatnak.

      Júniusban hivatalos értesítést kapott az Egyesült Államokból egy ausztrál őslakos férfiról, akit a feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül életfogytiglani börtönre ítéltek. Már lehúzott harminc évet. Bea engedélyt és eligazítást kapott, hogy miként írjon közvetlenül Jeff Marshnek, a 804781-es számú fogolynak.
Kedves Jeff!
     Hadd mutatkozzak be: a nevem Bea Lake. Ötvenhat éves őslakos nő vagyok, és az a célom, hogy világszerte fölvegyem a kapcsolatot minden bebörtönzött fivérünkkel és nővérünkkel. Tájékoztattak, hogy te is ausztrál őslakos nemzetiségű vagy. Szeretnék többet tudni rólad, szeretnélek megismerni, összebarátkozni veled. Mellékelek egy megcímezett válaszborítékot. Remélem, hamarosan hallok rólad.
Üdvözöl Bea

Kedves Bea!
     Köszönöm a leveledet. Ritkán kapok magánlevelet. Nagy néha köszönetet mond valaki, aki megvásárolta valamelyik alkotásomat az éves börtönvásáron. Igen, őslakos vagyok. Ausztráliában születtem, és ugyancsak betöltöttem az ötvenhatot. Hétévesen örökbe fogadtak, és azóta itt lakom. Nem sok részlet maradt meg bennem, de még emlékszem, milyen csoda volt a szabadság és a gondtalanság. A pokol akkor kezdődött, amikor eljöttem.
     Szeretnék írni neked, de a postaköltség esetleg gondot okozhat. Most éppen van egy kis pénzem, mert az évi műtárgyeladásból öt százalék az enyém. Még nem költöttem el mindet. Nem tudom, mennyibe kerül egy levél légipostával, ha drága, nem írok gyakran.
     Miről fogunk beszélgetni?
Üdvözöl Jeff
      Bea és Jeff két éven át leveleztek, és megismerték egymás életét. Bea elmesélte, hogy megváltoztatta a nevét, mire Jeff azzal válaszolt, hogy neki is ezt kellett tennie. Meglepődtek, hogy ilyen közeli időben születtek. A hivatalos okmány szerint egyetlen nap volt köztük a különbség. Bea születési helyéül azt a várost írták be, ahol az árvaház állt, Jeffének Sydneyt.

      Ezzel egy időben Bea szorgalmasan dolgozott egy nemzetközi kapcsolatokkal is rendelkező bizottság létrehozásán. Végül fogadta őt a kormány, és Bea ekkor fölvetette egy fogolycsere lehetőségét. Előadta, hogy az ausztrál őslakosság hosszú távú célja az önigazgatás. Úgy érzik, ha felhatalmazásuk lesz büntetni, szabadságvesztésre ítélni és átképezni övéiket, akkor hatást gyakorolhatnak az ifjúságra, és elejét vehetik a fiatalkorúak bűnözésének. Nyolc hónappal később választ kapott. Az ausztráliai kormány fontolóra veszi az amerikai állampolgárságú őslakos visszafogadását, de ehhez még sok kérdést és részletet kell tisztázni. Beleegyezik-e az illető a cserébe? Ténylegesen milyen bánásmódot tartogatnak ennek a fogolynak, ha az őslakosok valóban a saját elveik szerint akarnak büntetni és átnevelni? Miként védhetik meg a társadalmat a további bűnöktől, amelyeket ez az elítélt netalán elkövet?

      Bea felhívta Andrew-t, az ő régi barátját, aki hűséges támasza maradt. Beszámolt a hivatalos kihallgatásról, és a tanácsát kérte.

      - Hát, szerintem meg kellene látogatnia ezt a Jeffet, és őt kellene megkérdeznie, mit szólna hozzá, ha visszajöhetne Ausztráliába. Oda kell mennie, hogy a saját szemével lássa az illetőt. Nézze meg, miféle hapsi. Tudom, hogy maga nagyon derűlátó, de hátha már nem lehet megmenteni. Fizetem a repülőjegyét és a költségeket.