Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak
3
A missziós telep az egyházé volt. Közösen építették, először jámbor hittérítők,
akik önként hajlandók voltak idejönni Ausztráliának ebbe az isten háta mögötti
zugába, hogy megmentsék a pogány fekete bennszülöttek lelkét. Később a kormány
pénzelte, az átfogó állampolgári betagozódás programjának keretében. Soha senki
nem akart állampolgárságot adni a kontinens első lakosainak, ehelyett a növény-
és állatvilágról szóló törvény joghatálya alá utalták őket. A missziós telep
körülkerített gyűjtőtábor volt, ahol testi fenyítéssel büntették az
engedetlenséget. A helyszínre érkező magas méltóságú látogatókat elsőnek
mindig ahhoz a durván faragott oszlopokból és egy szál tetőből álló
tákolmányhoz vezették, amelyet "szabadtéri iskolá"-nak emlegettek. Büszkén
hirdették, hogy minden bennszülöttnek kortól függetlenül meg kell próbálkoznia
a tanulással. Az alapszöveg a Biblia volt, a legfőbb célkitűzés annak
megértetése, hogy a törzsi szokások az ördög praktikái, ennélfogva tilalmasak.
Utána a kis kápolnába kísérték a látogató celebritásokat, ebbe a háromoldalú,
elöl teljesen nyitott építménybe. Elsőnek a kereszten vérző jókora Krisztust
lehetett meglátni belőle, és rögtön alatta a magas deszkapulpitust négy
krómvázas, piros konyhai szék között. A gyülekezet tagjainak állniuk kellett,
vagy leülhettek a földes padlóra. Következőnek a betegszobához vitték a
látogatókat, ahol nem voltak sem orvosi eszközök, sem bárminemű gyógyászati
berendezés. A pólyákat és kenőcsöket aszerint hozták-vitték, ahogy az alkalom
követelte. Ez az épület mutogatásra készült, és különleges voltát fehér X
jelölte az ajtón. A törzsi népnek feltűnt, hogy a legtöbben a lábukon kerülnek
be, de kifelé általában hozzák őket. Volt még a telepen két kis kunyhó a
családos segédlelkészeknek és egy nagy ház, ahol Enrighték laktak.
A harmincas években minél távolabb volt található egy épület a civilizációtól,
annál jobban különbözött külsejében és anyagában a városok hagyományos, habos
sárga homokkő házaitól. A missziós telepeken nyomát sem lehetett látni
cifraságnak. A ház földszintes négyszög volt, amelynek bádog nyeregteteje
túlnyúlt a falakon, hogy befedje a körbefutó verandát. Enrighték úgy hallották,
hogy fedett verandára van szükség az ablakok árnyékolásához, amelyeket nyitva
kell tartani, hogy járhasson a meleg levegő. Mivel nem tudtak eleget az
évszakokról és a szelek várható irányáról, beérték azzal, hogy építtettek egy
négyszögletes tetőt, amely az egész tornácot eltakarta.
A bejárati ajtón át a fogadószobába lehetett jutni, amelynek legfőbb ékessége
az eredetileg a kápolnába szánt fekete harmónium volt. A méret és a "Törékeny"
jelölés miatt késlekedő, ládába csomagolt hangszer még meg sem érkezett, amikor
a telep vezetése úgy döntött, hogy ezt a műalkotást kár lenne eltékozolni a
bennszülöttekre, akik a fehér klérus meglátása szerint se hallással, se
ütemérzékkel nem bírtak. Ennek a fajtának egyáltalán nem voltak vallásos
énekei, és történelmük során csekély kulturális fejlődésről tettek tanúságot.
Mivel a bennszülöttek kizárólag képtelen históriákat foglaltak dalokba, a
harmónium a fehér fogadószoba oltalmában maradt.
A háznak csupasz deszkapadlója és vegyes európai berendezése volt. Mindkét
hálószobában ott állt a hagyományos mosdóállvány a cseréplavórral, de csak a
vendégszoba éjjeliedényén virítottak a férfi látogatók borotválkozótálkájáéval
egyező, kézzel festett rózsák.
A ház északi oldalán víztartály magasodott egy állványon, amelyről csövek
vezettek a házba. A konyhában folyó víz volt, igazi modern kényelem ilyen
eldugott helyhez képest. Bár a telep népének víztornya magasabb volt, és
nagyobb űrtartalmú, mindig Enrightéknak jutott a több víz.
A telep kopár közepén tetővel lefedett négy oszloppal közös étkezési terület
kialakítására tettek kísérletet, de nem jártak sikerrel. Az idegen hatóság nem
értette, hogy nem lehet egymás mellé kényszeríteni kis törzsi népeket, köztük
ősi ellenségeket, és egyik napról a másikra összebékíteni őket úgy, ahogy azt a
fehér ember elképzeli. Enrightéknak és európai barátaiknak minden fekete
egyforma volt, törzsre való tekintet nélkül. Ugyanazzal a türelemmel kellett
megtanítani őket a kanál, a villa és a tányér használatára. Kést nem volt
szabad használni.
A kerítésen belül álltak szétszórtan a bennszülöttek lakásai, amelyeket a
fehérek "kalibáknak" hívtak. Kezdetleges, kerek építmények voltak, úgy
festettek, mintha egy rakás kartonpapírt, bádogot, dorongot szórtak volna le
kupacba az égből. A bennszülötteknek nem volt fontos a szoba vagy a fal. A ház
az égtől adott fedelet és oltalmat. Történelmük folyamán a nomád törzsek
nemigen építkeztek, mert folyton vándoroltak. Ezen a telepen tíz különböző
népcsoport maradványai verődtek össze, és mindegyiknek megvoltak a maguk
szokásai, hiedelmei és nyelve. A foglyok nem nagyon értették egymást, és
kevesen beszélték az angolt, az egyetlen engedélyezett nyelvet. Bár a zöm
látszólag nehezen nyílt meg a tanításoknak, voltak közöttük, mint például a
fiatal anya, kivételesen fürge, tanulékony elmék. Azonkívül barátságos,
simulékony emberek voltak, többségük becsületes és megbízható.
A fehér világ nem értette meg azt, amivel ezek az őslakosok tisztában voltak,
vagyis hogy más törzs területén, másfajta dallok soraitól határolt földön
tartózkodnak, ahonnan eltűntek a gondviselők. Most a fehérek parancsoltak,
de ők nyilvánvalóan nem voltak gondviselők. Az őslakosok tudták, hogy rabok,
de továbbra is azt hitték, hogy úgy kell viselkedniük, mint a vadidegen helyre
hívott vendégeknek. Nem volt nehéz keresztény hitre téríteni őket, amikor
felfogták, hogy ez az új törvény, ráadásul azt is elmagyarázták nekik, hogy
Jézus hős volt. Az egyházi személyzet nem tudta, hogy a bennszülöttek nagyon
tisztelik a hősöket. Dalaik és táncaik, amelyeket évezredek óta adtak át
egymásnak, sok hőst és hőstettet örökítettek meg. Jézus nagy gyógyító volt,
aki embereket tudott visszahozni a halálból. A bennszülöttek ismerték a
halottak feltámasztását a saját gyógyítóik cselekedeteiből. Mivel Jézus atyja
teremtette a világot, ennek az atyának bizonyára az ő őseik közé kellett
tartoznia. A vörös hajú, dús rőt szakállú Enright tiszteletes nagyon meggyőzően
tudta kijelenteni, hogy egyetlen ajtó vezet az örökkévalóságba. Jézus
közbenjárása a mennybe juttat, ennek hiánya a pokol örök tüzére vet. Az emberek
tudták, mekkora az örökkévalóság, ám a pokolhoz fogható helyről még csak nem is
hallottak.
A fiatal anya összezavarodottan, felzaklatva töltötte a délelőttöt. Nem találta
sem a kicsinyeit, sem a nővéreit. Nem volt senki, akivel megbeszélhette volna.
Az Enright-házat övező, fehér léckerítésen tilos volt belül merészkednie. A
napot azzal kezdte, hogy ide-oda futkosott és lázasan keresgélt. Később járásra
lassított, és támpontok után kutatott, amelyek magyarázatot adhatnának
szerettei eltűntére.
Aznap semmit sem evett, és órákig vergődött testi-lelki gyötrelemben. Melléből
csöpögött a tej, odavonzva egy légyrajt, amely fesztelen érdeklődéssel mászkált
föl-alá rongyon és csupasz bőrön. Ez szöges ellentétben állt mindennel, amire
népe tanította a fiatal nőt. Eszébe jutott, mit mondott egyszer a törzsfőnök:
"A fehér bőrűek nem rosszak, csak olyasmire használják a szabad akaratukat,
aminek a szagát és az ízét mi nem találjuk helyesnek." A lánynak azonban most
nagyon nehezére esett nem ítélkezni. Azt is mondta a törzsfőnök: "Hiszem, hogy
velük tesznek próbára bennünket. Támogatnunk kell egymást, hogy megállhassuk a
próbát!" Csakhogy az anyának nem volt támasza. Egyedül volt.
Estére olyan lelki és érzelmi állapotba került, amelynek létezéséről eddig nem
is tudott. Fölfedezte, hogy képes a múltban élni. A jelen nem számított. Ahová
csak nézett, mindenütt azt kellett látnia, hogy az élet csekélyebb, mint
amilyennek lennie kellene. De én nem leszek csekélyebb, gondolta a lány. Tegnap
azt mondtam: "Akármi szolgálja is a javunkat, én és a kicsinyeim nyitottak
vagyunk az élményre." Most elvették tőlem őket. Mindent elvettek tőlem.
Szomorú leszek. Gyászolni fogok. Helyes dolog így tenni, mert ezt érzem, de
mindig hallani fogom szívem szavát: Az örökkévalóság hosszú-hosszú idő.
Gyermekeim és én halhatatlan lelkek vagyunk. Van valami láthatatlan,
érezhetetlen szeretet és segítség, amely majd átsegít ezen a titokzatos és
fájdalmasan érthetetlen utazáson. Mi az életünk értelme? Nem tudom! De azt
tudom, hogy létezik egy tökéletes értelem, amelyben fájó szívvel megnyugszom.
Néhány hónap múlva dolgozni küldték egy marhatenyésztő telepre, ahol
kalikóruhában és keményített melles kötényben teltek a napok. Hajnalban
felhúzta a fekete cipőt, amely tűzhelytől mosóteknőhöz, szárítókötélhez, onnan
veteményesbe, majd megint a konyhába vitte. A napirend alig változott az évek
során. Csendes asszony lett belőle, aki soha többé nem köszöntötte ősi reggeli
szertartással a napot. Neki nem volt új nap. Nem beszélt, nem álmodott, nem
csinált semmit a munkáján kívül. Kívülről olyannak látszott, mint aki lemondott
minden reményről, minden érdeklődésről az élet iránt, néha mintha még az ép
eszét is elveszítette volna. Valójában csupán alávetette magát egy olyan
helyzetnek, amely fölött nem volt hatalma; meggyőződéséhez híven nem akart
energiát tékozolni olyasmire, amit nem akart súlyosbítani. Tiszteletben
tartotta a gyászát, nem alakított ki új életet, nem is tiltakozott ellene.
Csak a múlt emlékeinek élt, csendes, békés események között, amelyek
megőrizték elméje épségét. Ez maradt egyetlen indoka a létezésre. Nem érezte
helyesnek, ami történt, nem is értette, de ami ellentétben állt az érzésekkel,
azt nem lehetett elhinni. Népénél a tudás volt a hit után következő
lépés. Az anya elfogadta, ami történt, mert tudta, hogy az égi tökéletes
értelem akarta így. Majd csak később fogja följegyezni a történelem, hogy a
jóság is megnyilatkozhatott itt, a világnak ebben a szűk kis szeletében.