Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak
18
A következő hét végén, amikor Beatrice az emeleti mosdót takarította, egy arany
karórát lelt a kézmosó kagyló mellett. Mikor lefelé indult, hogy megkérdezze
Daphnét, mitévő legyen az órával, elment Andrew Simunsen szobája mellett. Az
ajtó nyitva állt, Andrew az asztalánál ülve olvasott. Meglátta a lányt,
elmosolyodott és odaszólt: - Halló! - Begyűrte az oldal sarkát, összecsukta a
könyvet, és így folytatta: - Ne haragudjon, de elfelejtettem a nevét.
- Beatrice - felelte a lány, és kinyújtotta az órát. - Ez az öné? Takarítás
közben találtam.
- Igen, az enyém - felelte a fiú, és az asztal végébe tolta a könyvet. -
Amilyen szamár vagyok, leveszem, aztán elfeledkezem róla. Kösz, hogy
megtalálta.
- Nincs mit. Remélem, nem zavartam az olvasásban - mondta Beatrice, miközben
néhány lépést tett befelé a szobában, és odaadta Andrew-nak az órát. - Én is
szeretek olvasni.
- Tényleg? Nem is gondoltam volna az őslakosokról. Mit szeret olvasni? -
kérdezte a fiú, miközben felcsatolta az órát a csuklójára.
- Szeretem a természettudományokat, a fizikát, a biológiát, a csillagászatot.
Ilyesmiket. Azóta persze nem olvastam semmit, hogy elvégeztem az iskolát, és
idejöttem.
- Van a belvárosban egy könyvtár. Sok olyan könyvük van, amelyeket bizonyosan
nem olvasott még. Hatalmas hely. Egyszer meg kéne kérnie valakit, hogy vigye el
oda. - Majd hirtelen ötlettel hozzátette: - Vagy még jobb lesz, ha
elmagyarázom. - Ceruzát-papírt vett elő, felírta az adatokat, és utána
megkérdezte: - És mit csinál majd ezzel a természettudományos műveltséggel?
Beatrice ránézett a tisztára borotvált fiatalemberre. - Mit csinálok? Hogy érti
azt, hogy mit csinálok?
Andrew sóhajtott, értetlen arcot vágott, és valami furcsa kis hangot hallatott.
Jó kérdés. Még sose hallott fekete tudósról, pláne fekete tudósnőről. Mivel
foglalkoznak az őslakosok? Fogalma sem volt róla. A bankban bizonyosan nem
alkalmaznák őket, még arra sem, hogy kivigyék a hulladékot.
- Én egyetlen őslakost sem ismerek személyesen. Kivéve persze magát. Semmit
sem tudok a népéről. Meséljen már magáról.
- Na jó - felelte Beatrice -, bár én se tudom, mit mondjak. - Aztán mégis
mesélni kezdte az életét, és mire elmondta, Andrew megállapíthatta, hogy a
lány se tud sokat a fajtájáról.
Beatrice kérte Daphnét, hogy tegyék szabaddá az egyik délutánt, és menjenek el
a könyvtárba. Mindig ugyanazt a választ kapta: - Majd meglátjuk. Egy hónappal
később, amikor piacon voltak, Beatrice ismételten emlékeztette munkaadóját, így
hát leparkolták az autót, felmentek a betonlépcsőn, majd beléptek a tömör
oszlopok és a két oroszlán szobra között. A pult mögött ülő koros asszony
egészen elhűlt, hogy egy bennszülött könyveket akar kölcsönözni. Tud-e
tisztességesen olvasni? Felfogja-e, hogy a könyvekre vigyázni kell, és vissza
kell hozni őket határidőre? Miféle könyvek érdekelnék? Talán ide kellene
beülnie olvasni. Akkor nem kellene attól tartani, hogy elfelejti visszahozni
a könyveket, vagy nem bánik velük kíméletesen. Igen, úgy lesz az jó, ha bejön,
leül, és itt olvas, hajtogatta a könyvtáros, és ezt nem Beatrice-nak mondta,
hanem Daphnénak.
Nem tagadták meg a kölcsönzőjegyet, egyszerűen csak nem adtak, magyarázta
Daphne a hazafelé vezető úton. Nagyon csüggesztő élmény volt ez az új
alkalmazottnak. A tornácon ült, amikor kigyúltak az utcai lámpák, és Andrew
Simunsen távozni készülődött. A lány megállította, és megpróbált beszámolni a
balszerencséjéről, de Andrew nagyon sietett, és csak annyit morgott: -
Sajnálom.
A következő szerdán behívta Beatrice-t a szobájába, és átadott neki három
könyvtári könyvet, amelyet a saját nevén kölcsönzött. Ez lett a kezdete hosszú
és szövevényes kapcsolatuknak. Andrew még mindig nem értette, mi hasznát veheti
a tudománynak egy fekete szobalány, de bűntudata volt attól, ahogyan Beatrice
népével bántak. Furdalta a lelkiismeret, mert Beatrice-nak nincs jövője, és a
lelke legmélyén ott munkált az önvád azért, ahogyan ő keresi a pénzét
Elizabethnél.
Az irgalmasnővérekkel kötött egyezség úgy szólt, hogy egykori gyámoltjuk
kosztot, kvártélyt és alacsony bért kap szolgálataiért. Munkabérének tíz
százalékát rögtön át kellett utalni az iskolának; ezt úgy tekintették, mint
Beatrice vasárnapi adakozását. Az árva nem ismerte az egyezség részleteit, így
csak várta és várta, hogy mikor kap majd Daphnétól egy kis pénzt.
Öt hónapja dolgozott Daphnénak, aki már-már komolyan fontolgatta, hogy fizet
neki valamicskét. Ám ekkor olyan dolog történt, amit nem lehetett figyelmen
kívül hagyni a panzió költségvetésében, és a panziósné meggondolta magát. Egy
nap csengett a telefon, és a cementgyár titkárnője közölte, hogy John Ramey
meghalt.
A szórakozottság és a figyelmetlenség végül megbosszulta magát. John beindított
egy gépet, és levert egy áramra kapcsolt vezetéket a vizes padlóra, amelyet épp
akkor mostak fel. Most aztán Daphne itt állt egy üres szobával.
- Beatrice, hozz egy kartondobozt, és segíts bepakolni John holmiját - mondta
minden megrendülés nélkül, miután letette a kagylót. - Meghalt.
Mr. Ramey ágya alatt két bőrkoffer volt, így nem is lett szükség dobozra.
Nagyon kevés holmija volt, leginkább ruhák. Nem volt fényképalbum, se ékszer,
csupán néhány toalettcikk és két karton cigaretta, amit Daphne levitt a
földszintre. Volt még egy hamutartó is, amelyet Daphne nem látott korábban.
Otthagyta az éjjeliszekrényen, és csatolta a leltárához. A megtömött bőröndök
két napig álltak a hallban, majd felvitték a padlásra, hogy ott tárolják, amíg
nem jelentkezik valaki John Ramey holmijáért. Sohasem jelentkezett senki.
Brawley továbbra is panaszkodott a kosztra. Kritizálta a mosást, a portörlést a
szobájában, mindent, amiről tudta, hogy a sötét bőrű lánynak köze van hozzá.
Ilyenkor Mrs. Crowley a művészetig finomította a reagálást. Mindannyiszor
hitetlenkedve ingatta a fejét, felvette legfigyelmesebb arckifejezését, és
ígérte, hogy tenni fog a dologról, vagy megszabadul a lánytól. Kezdetben
Beatrice a szívére vett minden megjegyzést, és bántotta, hogy nem nyerte el az
egyik lakó tetszését, de aztán fokozatosan megértette, hogy Brawleynek csakis
azzal tehetne kedvére, ha eltűnne vagy fehérre festené a bőrét.
John Ramey szobáját végül egy dolgozó hölgynek adták ki, akit Kenneth és
Charles ajánlott. Egy belvárosi konfekcióüzletben dolgozott, és két hónapra
előre kifizette a bért, ami után a panziósnénak nem volt több kérdése. Helena
nagyon magas és vékony hölgy volt, a legelegánsabb ruhákat viselte, és olyan
hatalmas ruhatárral bírt, hogy a cipői, a kalapjai és a toalettjei csak a
boltból hozott öntöttvas fogasokon fértek el. Nagyon vastag alapozót tett az
arcára, mélyvörösre rúzsozta a száját, és hosszúra növesztette a körmeit.
Ruhatára minden árnyalatához volt egy teljes kollekció bizsuja. Élénk társasági
életet élt. Beatrice minden órában hallotta tűsarkai kopogását a bekötőúton,
ahogy Helena hol megjött, hol elment a Crowley-panzióból.
Beatrice olyan sok időt töltött a háztetőn, hogy tudta, ki mikor jön és megy.
Lépésről felismert mindenkit. Még azt is tudta, hogy az az ember, aki
hajnalonta hozza a tejet, és beleteszi a fémrekeszbe, nehogy elveszítse hűs
frissességét, azonos azzal az emberrel, aki halkan oson be és ki a hátsó
tornácon, és azon az ajtón nyer bebocsátást, amelyet a drága Daphne oly buzgón
őriz a rézkulcsával.
Eltelt az első év Mrs. Crowleynál, s Daphne végül mégiscsak elkezdett fizetni
alkalmazottjának. Senki sem kérdezte Beatrice-tól, hogy boldog-e vagy
boldogtalan, és ő is ritkán kérdezte magától. Olvasta az újságot, figyelte,
miről beszélgetnek a lakók, úgyhogy tudta, mi történik a világban. De a faji
feszültségeket senki sem tartotta számon a városban. Mintha az egész ausztrál
kontinensnek nem lett volna tudomása semmiféle fekete-fehér ellentétről.