Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 48

Bea bérelt egy autót a pultnál, amelyen a kocsikölcsönző sárga jelzése rikított. A fiatal, egyenruhás tisztviselőnő átadta neki a papírokat, az egyetlen kulcsot a biléta tanúsága szerint a harminchármas sávban parkoló autóhoz, és a körzet térképét, amelyen narancsszín filctollal bejelölte a főutat és egy közeli kisvárost. Bea követte a kölcsönző garázsához vezető jelzéseket, megtalálta a harminchármas helyet, és kinyitotta egy fehér Ford ajtaját, amely olyan új volt, hogy a kilométeróra mindössze negyvennyolc mérföldet mutatott. Bemászott a kormány mögé. Elég sután érezte magát a bal oldalon, ügyetlenül tapogatózott, bütyköket húzogatott, gombokat nyomkodott, amíg meg nem találta az ablak szabályozóját, az esőtörlőt, és előbbre nem állította az ülést, hogy jobban elérje a pedálokat. Utoljára a fényszórókat kapcsolta be, mert a parkoló a föld alatt volt. Háromszor kellett kanyarodnia, mire fölért a kijárathoz, ahol az őr olyan buzgón ette a messze szagló tonhalas szendvicset, hogy nem kérdezett semmit, csak áthessegette. Odakint annyira vakított a nap, hogy Beának hunyorognia kellett, amíg hozzászokott a szeme.

      A vidéki táj, amelyben a börtön felé robogott, nagyon emlékeztetett arra, amit otthon megszokott. Itt is meleg volt egész évben, úgyhogy a házakat verandák futották körül. Az ablakokat nyitva tartották, és kátyús dűlőkön lehetett behajtani. Időközönként feltűnt egy-egy udvar, amelyben réges-rég elfelejtett, nem használt és nem működő gépkocsi árválkodott az elszáradt magas gyomok között.

      Bekapcsolta a rádiót, de nem talált semmit, ami tetszett. Negyven mérföld után feltűnt egy hámló festésű deszkajelzés, amelyen megfakultak a betűk. Ennyi maradt a nyílból, amely a szigorított fegyházhoz vezető út irányába mutatott.

      Bea megkerülte a magas őrtornyot, és befordult a kikövezett felhajtóról a "Látogatók" jelzésű parkolóba. Letette a kocsit, csatlakozott a kis csoporthoz, szemben a börtönkapuval, a másik, beüvegezett őrtorony tövében, amelyből egyenruhás rendőr tekintett alá. Éppen kérdezni akart valamit a mellette álló asszonyoktól, amikor elbődült egy hangszóró: - A következő három! A következő hármat kérem! - A kapuhoz legközelebb álló három asszony kivált a bolyból, és átsietett a köves úton. Bea beállt a sorba, és várta, hogy szólítsák. Nem látott férfiakat a látogatók között, kizárólag nőket és néhány gyereket. A legtöbb asszony fekete volt. Körülbelül húszpercenként felrivalgott a hang: - A következő hármat kérem! -, és a nyáj előbbre csoszogott. Végül Beára került a sor. A távirányítású kaput beépítették a tiszteletet parancsoló, öt méter magas drótkerítésbe, amelynek a tetejére szögesdrótot feszítettek. A belül került látogató egy második kerítéssel és kapuval találta szemben magát. A két kerítés közötti sávot jobbról-balról teljesen kitöltötték a cementaljzatú, borotvaélesen villogó szögesdrót tekercsek. A cementbe mélyített, vízzel töltött, ujjnyi széles vájat nyilván a kerítés elektromos vezetését volt hivatva fokozni. Az átellenes épületet halványzöldre festették.

      Odabent Beát felszólították, hogy igazolja magát az útlevelével. Aláírta a látogatók könyvét, és átnyújtotta az ügyeletesnek a postán kapott látogatási engedélyt. Miközben előhúzta a papírt a retiküljéből, megakadt a szeme a bal sarokba ütött pecséten: "Halálsor". Az őr jól megbámulta az útlevélképet, majd Bea arcát, csak azután vette tudomásul, hogy a kettő ugyanaz. - Miért van ezen az, hogy halálsor? - kérdezte Bea az asztal mögött ülő embertől. - Mert erre ítélték, hölgyem. A sors fintora, hogy még mindig életben van, holott nem kellene. - Változatlanul zord képpel utasította az asszonyt, hogy adja át a retiküljét, vegye le az övét, a cipőjét, és mutassa meg a talpát. Majd ki kellett ürítenie a zsebeit, és le kellett vetni magáról a fémtárgyakat. Egy izzadó, szigorú ábrázatú, másfél mázsás rendőr megmotozta. Mivel alig bírt hajolni, a motozás véget ért ott, ameddig a tenyere ért. Majd arra szólították föl Beát, hogy tegye be ingóságait egy szekrénybe, és a kulcsot a cipőjével együtt vigye át a szomszéd szobába. Onnan az ajtó hosszú folyosóra nyílt, amelynek közepén drótkalitka állt. Bea túljutott ezen a fémdetektoron, és most már fölhúzhatta a cipőjét. A következő ajtó újabb hosszú folyosóra nyílt, ahonnan az őr vezetésével, többszöri kanyar után középen kettéosztott terembe érkezett. A válaszfal felső része plexiüvegből készült, az alsó tömör vasból. A plexiüveg két oldalán kétméterenként apró polcok és székek sorakoztak. A polcokon telefonok álltak. A teremben tartózkodó személyek kizárólag telefonon beszélhettek.

      - Négy! - dünnyögte az őr, és Bea odament a negyedik székhez. Alighogy leült, a terem túlsó végén nyílt az ajtó, és bejött a megvasalt kezű-lábú Jeff Marsh.

      A helyiség szürke volt, betonpadlós, vakolatlan, a koszos mennyezetbe foglalt lámpák dróthálójáról pergett a festék. Harminc év is eltelt azóta, hogy Jeff utoljára megfordult itt. Harminc éve, hogy senki sem akarta látni a 804781 számú foglyot.

      Bea már ült, amikor kinyílt az ajtó. Jeff első érzése a csalódás volt. Azt szerette volna, ha a látogatója áll. Olyan régen látott nőt, hogy egyetlen hosszú szemvillanással szerette volna tetőtől talpig végigpásztázni. A látogató vaskosnak tűnt. Kövérkés, kerek arca volt, a széles, lapos orr és a bogárfekete szempár nem nagyon különbözött attól, amit Jeff akkor látott, ha alkalomadtán belesandított egy tükörbe. Ausztráliából jött, fajtájabeli, nyilván így kell kinéznie. Mégis, mit várt? Plakátról lelépett, hosszú lábú, gyéren öltözött vékony lányt? Igen, olyanról álmodott.

      Évekig fantáziált arról, hogy látogatót kap, és amikor Bea bejelentette a szándékát, Jeffben magasra nyúlt a titkos ábrándozások lángja. Több mint két hónapja várta ezt a pillanatot. Nem vett tudomást arról, hogy Bea egyik levele szerint azonos korúak. Sokkal élvezetesebb volt fiatal és gyönyörű látogatóról álmodozni.

      Ahogy az asszony meglátta, elmosolyodott és felállt. - Szervusz! - mondta és bólogatott.

      Nem volt fotómodellalakja.

      Az őr levette Jeffről a bilincseket. A fogoly odacsoszogott a négyes székhez.

      - Nem olyan vagy, mint vártam - közölte rögtön elsőre a telefonban.

      - Miért, mit vártál? - kérdezte az asszony.

      - Nem tudom. Nincs semmi baj. Csak azt gondoltam, hogy más leszel.

      Bea mosolygott. - Tudod, miért vagyok itt? - kérdezte.

      - Persze - válaszolt Jeff. - Valaki azt képzeli, hogy kipiszkálhatsz erről a lepra helyről, mielőtt úgy megvénülnék, hogy itt haljak meg a cellámban.

      - Az ENSZ-ben komoly tárgyalások folynak arról, hogy minden állampolgár visszatérhessen a hazájába. Különös figyelmet szentelnek az olyanoknak, mint te, akiket a véleményüket nem is kérdezve, örökbe adtak idegeneknek. Egészen más életet élhettek volna, ha saját népük nevelheti őket. A rehabilitáció pontos eljárásait még nem dolgoztuk ki, de nem az elzárást, hanem a visszailleszkedést tartjuk fontosnak. Kérelmezni fogjuk, hogy küldjenek vissza téged a törzsi vezetőkhöz. Te leszel az első, így a vének nem engedhetik meg, hogy kudarcot valljanak veled. Meg kell értened valami fontosat: azzal, hogy innen eljössz, még nem leszel szabad. A te helyzeted idézte elő, hogy komolyan fontolóra vettük a törzsek maradványainak töredékes kapcsolatait. Ez nagyon jó eszköze lenne az egyesülés előmozdításának. Ott, ahol valaha törzsek százai léteztek, most egyetlen, egységes népként próbálunk fellépni. Elküldenénk téged egy nyolc-tíz férfiból álló csoporthoz. A férfiak intézik a férfiak dolgát, az asszonyok az asszonyokét. Arra fognak kérni, hogy meséld el életed történetét, beleértve a bűntény napját és részleteit is. Hallani akarnak majd fogságod éveiről is odáig, amikor elhagyod a börtönt.

      - Azt nem mondhatom meg, mi fog történni. A régi időkben a férfiakat kiközösítették, megszégyenítették, sőt dárdát is döftek a lábukba büntetésül, ha vétkesnek találták őket. Minden törzs önálló államként járt el. Mára persze minden megváltozott. Reményeink szerint, ha megkapjuk az önigazgatási jogot, úgy is alakulhat, hogy nem lesz szükség rendőrségre. De ha mégis, olyan méltányos rendszer a célunk, amely részrehajlás nélkül bírál el minden esetet. Arra fogunk törekedni, hogy megvesztegethetetlenül tisztességes rendőreink és tisztviselőink legyenek, akiknek nem száll a fejébe a hatalom. De mielőtt folytatnám, Jeff, tudnom kell, beleegyeznél-e, hogy kicseréljenek egy ausztrál börtönben fogva tartott amerikaira.

      - Bea, most ebben a percben nem tudok válaszolni - felelte a férfi a fekete telefonon át. - Ha kikerülhetnék ezek közül a falak közül, valóra válna az álmom, de őszintén megmondom, félek tőle, hogy milyen sorsot szánnak ott nekem. Itt nem vagyok szabad. Megszabják, milyen ruhát viseljek, mit egyek, mikor zuhanyozzak, mikor tornázzak, még azt is, mikor beszélhetek. Mindent előírnak. Tehetetlen vagyok. De oly rég voltam már felelős magamért, hogy ijesztő belegondolni, milyen nehéz lenne életben maradnom ezekkel a megnyirbált képességekkel. Ezek a törzsi vezetők talán valami rémséges büntetést tervezgetnek. Nem ismerem eléggé, mit jelent ausztrál őslakosnak lenni. Megpróbáltam, elolvastam néhány könyvet, de nem sokra mentem velük. Tudnál segíteni? Hol kezdjem?

      Bea feszülten figyelte a férfit az üvegfal túloldalán. Megértette, mit mond, és remélte, hogy azt is érti, amit Jeff érez.

      - Segíteni fogok, Jeff. Leírom neked az Igazak népének filozófiáját úgy, ahogy nekem tanították. Azt hiszem, ha majd elolvastad, megérted, hogy életed nem nélkülözött mindent, amit az Igazak népe a legfontosabbnak tart.

      - Mi mindig is a mindennapjainkon át tartottunk kapcsolatot a Mindenhatóval. Össze vagyunk kötve a természettel és az egész emberiséggel. A mi népünk szerint az élet elkezdődött már a születés előtt, és folytatódik a halál után az Örökkévalóságban. Üzen nekünk az Örökkévaló. Ahogy a keresztényeknél létezik a tilalmak tízparancsolata, ugyanúgy nekünk is megvan a viselkedési kódexünk. - Fölnevetett, majd így folytatta: - De a mi listánkon inkább az szerepel, hogy mit szabad, és mit kellene. Ahogy nekem magyarázták a sivatagban, a tapasztalat, amelyet a lélek emberként átél, mindenkire, mindenütt, a történelem minden pillanatában érvényes. Bármilyen hihetetlenül hangozzék, rád is, itt, ezen a helyen. Érvényes marad, ha visszatérsz Ausztráliába, vagy ha úgy döntesz, hogy maradsz.

      - Sajnálom, hogy ennyire rövid időt tölthetünk együtt, de örülök, hogy eljöhettem és meglátogathattalak. Úgy érzem, többek vagyunk egyszerű ismerősöknél, igazi barátok lettünk, akiket szoros kötelék fűz össze. Remélem, te is ezt érzed.

      Jeff bólogatott kalácsképű szürke fejével, majd zavartan így szólt:

      - Az egyik leveledben azt írtad, hogy te is árva vagy. Talán még rokonok is lehetünk. Bea mosolygott. Erre már ő is gondolt.

      - Az én törzsi népem azt mondaná, hogy nem számít. Mindenkit, akivel találkozunk, egyformán kell tisztelni-becsülni. Ha kiderül róla, hogy rokonunk, az lesz a mi jutalmunk.

      - Hmmm - dünnyögte Jeff, és eltöprengett ezen a válaszon. - Asszem, jó sokat kell még tanulnom.

      - Négyes, lejárt az idő! - közölte a hangszóró. Bea felállt.

      - Segítek utadon, és várom, hogy újra halljak rólad - mondta.

      - Ja, én is - felelte Jeff, és ugyancsak felállt. Görnyedten, megroskadt vállakkal csoszogott a hátsó ajtóhoz, ahol egy őr megint rákattintotta a bilincset. Bea szomorúan elbaktatott.

      Ez a nap úgy ért véget, hogy két ember egymásra talált, egy kör bezárult, és talán egy újabb kör is elkezdődik. Két lélekspirál emelkedett szélesedve a magasba. Bea úgy látta, ez az egyetlen ember visszaadhatja az őslakosoknak a méltóságot és tiszteletet. Azt remélte, hogy megéri még a napot, amikor Jeff magasra tartja a fejét, büszke lesz rá, hogy az, aki megérti és az életben is megvalósítja őseinek igazságát.

      Ezzel a gondolattal tért vissza a motelbe, ahol éjszakára megszállt. Leült az ablak melletti apró faasztalhoz és írni kezdett. Másnap reggel a repülőtéren, mielőtt fölszállt volna a hazafelé tartó ausztráliai gépre, postázta az írást.

      Két nappal később a postaosztó fegyőr átadott Jeffnek egy vastag borítékot. Többoldalas, összegemkapcsozott írás volt benne, és egy levél.
Drága Jeff!
     Hozzád hasonlóan én is úgy értem meg a felnőttkort, hogy semmit sem tudtam örökségemről. Szerencsémre én megtaláltam az Igazak sivatagi népét. Mellettük megismertem az élet legfontosabb értékeit. Hiedelmeik ősiek, de máig nem veszítettek érvényükből. Érvényesek rád és rám. Érvényesek mindenkire.
     Nem mondhatom meg biztosan, mi vár rád, ha visszatérsz szülőföldedre. Azt kínálhatom neked, amit nekem kínált a népünk: a Mindenhatóhoz fűződő kapcsolatunknak és örökkévaló lélek voltunknak tudását.
     Leírtam, amire ők tanítottak. Ezt én úgy hívom, hogy Az Örökkévalóság üzenete.
     Hogy annyi év után visszatérsz Ausztráliába, ez olyan döntés, amelyet egyedül kell meghoznod. Én tiszteletben fogom tartani, bármit határozz.
     Ne feledd, Jeff, szeretünk, és segítünk utadon - én, az Igazak törzse és az egész világmindenség.

Őszinte szeretettel:
Bee