Bea egy politikai gyűlésen találkozott Judyval, a harmincöt éves őslakos
asszonnyal. Látszott rajta, hogy művelt, és nagyon erélyesen kifejezésre
juttatta véleményét. Bea úgy érezte, hogy Judy jó adatforrás lehetne. Másnap
este rövid összejövetelt tartottak kilenc főnek, mert a hivatal szemétlerakodót
akart létesíteni a város peremén, egy őslakostelep mellett. Bea megkérdezte
Judyt, nem maradna-e ott egy beszélgetésre. Megtudta, hogy Judy tanítónő, és
nagyon aggasztja a fiatalok sorsa, főleg a kamaszoké, akik isznak és szipuznak,
hogy feldobják magukat. Elmondta Beának, hány feketét tartanak fogva a
börtönökben meg a fegyházakban, és hozzátette, hogy mindenképpen jobbítani
szeretne a sorsukon.
- Tudom, hogy népünk nem eleve rossz; bűncselekmény szinte nem is fordult elő
nálunk, amíg az európaiak partra nem szálltak. Inkább ők voltak a bűnözők, akik
láncra verve érkeztek. Akkor miért van az, hogy a fegyintézetekben a mi népünk
százalékaránya messze felülmúlja az övékét? Beszélgettem elkövetőkkel, akik
elmesélték, hogy azért loptak, mert a munkanélküli-segély nem elég. Néhányan
próbáltak állást szerezni, de a többség már nem is próbálkozott. A
bűncselekmények zömét ittas állapotban követik el. A fiatalok azt mondják,
azért isznak, mert nem tudnak mihez kezdeni. Kaland. Kellemes. Izgi. Ha szóba
hozom a jövőjüket, azt kérdezik: "Miféle jövő?"
- Te milyen jövőt szeretnél az őslakosoknak? - kérdezte Bea.
- Azt szeretném látni, hogy saját vállalkozásaink legyenek. Ha bútorokat
állítanánk elő, és csak a magunkét vásárolnánk, akkor idővel olyan tökélyre
fejleszthetnénk, hogy az emberek bőrszínre való tekintet nélkül jobban
szeretnék a mi stílusunkat, a mi színeinket, a mi kidolgozásunkat. Talán még
exportálhatnánk is egy napon. De a bútor csak egy példa. Csodálatos művészeink
vannak, de nem fizetik meg őket. Saját galériákra lenne szükségünk, amelyeknek
magunk csinálnánk a reklámot. Ruhagyárakra, cipőgyárakra, kozmetikai üzemekre,
virágüzletekre, vegyesboltokra van szükségünk. Egyetlen őslakosétterem sincsen.
Csak nézd meg az idegeneket, akik idejönnek, vállalkozásba kezdenek és
megtollasodnak. Mi már itt vagyunk. Mi miért nem tudjuk ezt csinálni?
- Sokat gondolkoztam ősi szokásainkról és kultúránkról is. Tény, hogy gondjaink
vannak az adózással. A munkás nehezen tud félretenni a fizetéséből adóra.
Azonkívül sok őslakos férfi alkoholista, nem tudja beosztani a családi
jövedelmet. Javasolnám, hogy alapítsunk könyvelőirodákat a kisvállalkozások
pénzügyeinek vezetésére. De intézhetnék a családok költségvetését is. Tegyük
meg a nagymamát a vállalat fejévé! Ő irányítana, ő kapná a fizetést, ő döntené
el, mire költsék. Tudom, hogy működne!
- Igenis, lehetséges a sikeres, korszerű őslakos társadalom, amely becsületes,
tisztességes, büszke s a többi. Ez nem azt jelenti, hogy akkor is szőnyeget
kell terítenünk a házunk padlójára, ha nem akarunk, de mi állíthatnánk elő
országszerte a legjobb szőnyeget, és eladhatnánk annak, akinek kell.
Építhetnénk úgy a házat, hogy megtiszteljük a fák lelkét, esetleg azt is
kimódolhatnánk, hogy házaink karbantarthatók, javíthatók legyenek, de
ugyanakkor olyan anyagból készüljenek, amely visszatér a földbe, ha az
épületeket elhagyják.
- Kétezerben, mikor majd jönnek az olimpiára az emberek, egy büszke, virágzó
fajtát fognak itt találni, ha addigra sikerül megszerveznünk magunkat!
- Aggasztanak azok az őslakosok is, akik külföldön ülnek börtönben, mert nem
illeszkedtek be az ottani társadalomba, és bűnöket követtek el. Vannak köztük,
akik sohasem kaptak esélyt. Nem szólhattak bele, amikor gyerekként elvitték
őket idegen helyre. Azt se tudják, mit jelent őslakosnak lenni. Tennünk kell
valamit. Nem fordíthatunk hátat nekik, mintha nem léteznének. Fivéreink és
nővéreink ők. Meg kell találnunk és haza kell hoznunk őket.
- Nagyon becsvágyó terveid vannak - szúrta közbe Bea, amikor Judy megállt
lélegzetet venni.
- Azért kaptuk az érzéseket és az iparkodást. Nem a magunk önző céljaira, hanem
a közösség javára. Fogsz segíteni? Számíthatok rád?
- Igen - felelte Bea. - Megteszek mindent, amit tehetek.
Beszélgettek még egy órát. Bea kérdésektől és lehetséges válaszoktól zsongó
fejjel tért haza Carpenterék házába.
Listáján Andrew Simunsené volt az első név. Talán az lenne a legjobb, ha az
irodájában látogatná meg. A várt alkalom a következő kedden érkezett el.
Natalie kirándulni vitte Davidet, úgyhogy Beának szabad volt a délutánja.
Felöltötte legtakarosabb ruháját és bebuszozott az üzleti negyed szívébe.
Amikor leereszkedett a busz hat lépcsőjén, és feltárult előtte a csuklós ajtó,
meglátta a világot, amelyet Andrew teremtett magának. Az épületet sima betonból
emelték fénylő ezüst pillérekre, több mint hetven százaléka szeplőtlenül tiszta
üvegből állt, és kétszárnyú kapuja volt, vastag üvegből. Andrew nevét és
irodájának számát fehér műanyag betűk hirdették üveg alatt, fekete bársony
alapon. Bea elolvasta, és fölliftezett a harmadik emeletre.
Andrew irodája az egész emeletet elfoglalta. A félkör alakú recepciós térség
közepére állított asztalnál egy fiatal nő ült, aki jobbról és balról csinos
aranyfésűket tűzött rövidre vágott bronz hajába.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte.
- Igen. Beszélni szeretnék Andrew Simunsennel.
- Be van jelentve?
- Nem, de a barátja vagyok. Kérem, szóljon neki, hogy Bea van itt. Beatrice.
- Sajnálom, de be kell jelentkezni - mondta a recepciós. - Beírhatom valamikor
máskorra.
- Kérem, csak annyit mondjon neki, hogy én vagyok itt.
- Nem tehetem, megbeszélése van. Hadd adjak egy másik időpontot!
- Nem - rázta a fejét Bea. - Akkor majd várok. - Odament a sorba állított,
virágos anyaggal kárpitozott támlás székekhez, és kényelembe helyezte magát. El
volt szánva rá, hogy marad. Egy órával később nyílt a lift ajtaja, és Andrew
lépett ki egy másik ember társaságában.
- Mr. Simunsen! - szólt oda a recepciós, amikor Andrew fordult volna, hogy
belépjen a bal oldali ajtón. - Az az asszony ott magával akar beszélni,
bejelentés nélkül!
Bea felállt. Andrew felismerte. Sarkon fordult és hozzásietett.
- Valami baj van, Bea? Csak nem esett baja Davidnek vagy Natalie-nak? Ugye,
minden rendben?
- Igen, igen - nyugtatta Bea. - Carpenteréknél semmi baj. Valami mást kell
megbeszélnem önnel. Valami nagyon fontosat!
- Hát persze, természetesen, magától értetődik - hadarta Simunsen, hogy közben
összeszedhesse a gondolatait. - Cindy, kísérje Beatrice-t a tanácstermünkbe, és
kínálja meg egy csésze teával. Rögtön ott vagyok. - A recepcióslány intett
Beának, hogy kövesse, a férfiak pedig eltűntek a másik ajtó mögött.
A tanácsterem hosszú, keskeny helyiség volt, az egyik fala üvegből készült. Le
lehetett látni belőle egy parkolóra, amelynek fekete aszfaltját négyszögletű
földfoltokba ültetett apró fák törték meg. A szobát csaknem teljesen kitöltötte
a hosszú asztal. Két oldalán hozzáillő, magas támlájú, bőrrel kárpitozott
görgős székek sorakoztak.
- Foglaljon helyet. Mindjárt hozok egy teát - szólt hátra a lány. Épp csak
szervírozhatta az innivalót, amikor megjelent Andrew, és leült Beával szemközt.
Ettől a mozdulattól mintha konyhaasztalnyivá töpörödött volna a nagy szoba.
- Miről van szó?
Bea elmondta pusztában töltött idejét, és hogy milyen emberek az őslakosok.
Beszámolt az egyenlőtlenségekről, amelyeket a mai társadalomban tapasztalt.
Előadta Judy elképzeléseit az oktatásról, a magántulajdonú, önellátó
kisvállalkozásokról, beszélt Judy aggodalmairól a külföldön bebörtönzött
őslakosok sorsa fölött. Befejezésül Andrew segítségét kérte hivatalos és anyagi
kérdésekben. Azt mondta, vegye úgy, hogy ezzel a mostani segítséggel
törleszthet valamit azoknak az ártatlan, gyanútlan embereknek, akik odavezették
szent helyeikre, nem tudván, mit árulnak el.
Andrew láthatólag megkönnyebbült. Mintha attól félt volna, hogy Bea valami
sokkal kínosabb dologgal fog előhozakodni.
- Hogy segítsek a népének? Igen, tudok segíteni a maga népének.
Még harminc percig tanácskoztak. Andrew megígérte, hogy találkozni fog Judyval.
Erre a találkozásra a következő héten került sor.
Beát az összes terv közül az érdekelte legjobban, amellyel ki akarták
eszközölni a külföldön bebörtönzött őslakosok hazatérését.
Nappal továbbra is gondoskodott Davidről. Carpenterék megtanították vezetni,
hogy könnyebben elvihesse kirándulni a kisfiút, de Bea azért elment a
közlekedésrendészetre is, letette a vizsgákat és hivatalos jogosítványt kapott.
Hangos örömrivalgással vette át az okmányt. Ebben a társadalomban a jogosítvány
azt jelenti, hogy befutott. Bebizonyította, hogy létezik.
Este és hétvégeken leveleket írt és adatokat gyűjtött. Az volt a legnagyobb
akadály, hogy sok országban nem létezett központi nyilvántartás. Minden börtön
külön kartotékot vezetett, és a legtöbbjében nem tüntették fel az ausztrál
őslakosokat. Amerikában csak négerek, latinok, ázsiaiak, fehérek vagy indiánok
léteztek. Bea honfitársait az "Egyéb" kategóriába sorolták. Hónapokig
küldözgette leveleit Amerika mind az ötven államába, rákérdezett a számítógépes
nyilvántartások "Egyéb" aktáiban tárolt férfiakra és nőkre, majd személyesen is
írt néhány kartotékadatnak.
Júniusban hivatalos értesítést kapott az Egyesült Államokból egy ausztrál
őslakos férfiról, akit a feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül
életfogytiglani börtönre ítéltek. Már lehúzott harminc évet. Bea engedélyt és
eligazítást kapott, hogy miként írjon közvetlenül Jeff Marshnek, a 804781-es
számú fogolynak.
Kedves Jeff!
Hadd mutatkozzak be: a nevem Bea Lake. Ötvenhat
éves őslakos nő vagyok, és az a célom, hogy világszerte fölvegyem a kapcsolatot
minden bebörtönzött fivérünkkel és nővérünkkel. Tájékoztattak, hogy te is
ausztrál őslakos nemzetiségű vagy. Szeretnék többet tudni rólad, szeretnélek
megismerni, összebarátkozni veled. Mellékelek egy megcímezett válaszborítékot.
Remélem, hamarosan hallok rólad.
Üdvözöl Bea
Kedves Bea!
Köszönöm a leveledet. Ritkán kapok magánlevelet.
Nagy néha köszönetet mond valaki, aki megvásárolta valamelyik alkotásomat az
éves börtönvásáron. Igen, őslakos vagyok. Ausztráliában születtem, és ugyancsak
betöltöttem az ötvenhatot. Hétévesen örökbe fogadtak, és azóta itt lakom. Nem
sok részlet maradt meg bennem, de még emlékszem, milyen csoda volt a szabadság
és a gondtalanság. A pokol akkor kezdődött, amikor eljöttem.
Szeretnék írni neked, de a postaköltség
esetleg gondot okozhat. Most éppen van egy kis pénzem, mert az évi
műtárgyeladásból öt százalék az enyém. Még nem költöttem el mindet. Nem tudom,
mennyibe kerül egy levél légipostával, ha drága, nem írok gyakran.
Miről fogunk beszélgetni?
Üdvözöl Jeff
Bea és Jeff két éven át leveleztek, és megismerték egymás életét. Bea
elmesélte, hogy megváltoztatta a nevét, mire Jeff azzal válaszolt, hogy neki is
ezt kellett tennie. Meglepődtek, hogy ilyen közeli időben születtek. A
hivatalos okmány szerint egyetlen nap volt köztük a különbség. Bea születési
helyéül azt a várost írták be, ahol az árvaház állt, Jeffének Sydneyt.
Ezzel egy időben Bea szorgalmasan dolgozott egy nemzetközi kapcsolatokkal is
rendelkező bizottság létrehozásán. Végül fogadta őt a kormány, és Bea ekkor
fölvetette egy fogolycsere lehetőségét. Előadta, hogy az ausztrál őslakosság
hosszú távú célja az önigazgatás. Úgy érzik, ha felhatalmazásuk lesz büntetni,
szabadságvesztésre ítélni és átképezni övéiket, akkor hatást gyakorolhatnak az
ifjúságra, és elejét vehetik a fiatalkorúak bűnözésének. Nyolc hónappal később
választ kapott. Az ausztráliai kormány fontolóra veszi az amerikai
állampolgárságú őslakos visszafogadását, de ehhez még sok kérdést és részletet
kell tisztázni. Beleegyezik-e az illető a cserébe? Ténylegesen milyen
bánásmódot tartogatnak ennek a fogolynak, ha az őslakosok valóban a saját
elveik szerint akarnak büntetni és átnevelni? Miként védhetik meg a társadalmat
a további bűnöktől, amelyeket ez az elítélt netalán elkövet?
Bea felhívta Andrew-t, az ő régi barátját, aki hűséges támasza maradt.
Beszámolt a hivatalos kihallgatásról, és a tanácsát kérte.
- Hát, szerintem meg kellene látogatnia ezt a Jeffet, és őt kellene
megkérdeznie, mit szólna hozzá, ha visszajöhetne Ausztráliába. Oda kell mennie,
hogy a saját szemével lássa az illetőt. Nézze meg, miféle hapsi. Tudom, hogy
maga nagyon derűlátó, de hátha már nem lehet megmenteni. Fizetem a repülőjegyét
és a költségeket.