Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak
16
Geoff Marshallnak elmosódott maszatba olvadt össze a tizenhatodik és a
huszonharmadik éve között eltelt idő. Alkoholos felajzottságból mély
depresszióba zuhant, állt sztrádákon és tanyasi dűlőutakon felhőszakadásban,
hóesésben, jégverésben és tikkasztó hőségben.
1953 januárjában, tizenhetedik születésnapján borús időre ébredt egy
élelmiszert szállító teherautó első ülésén. A sofőr megsajnálta a fiatal fiút,
akit majdnem elgázolt az esőben a műút szélén. A teher a kansasi Wichita egyik
gyárából vitt szállítmányt Nebraskába és Iowába. Órák óta esett. A
vezetőfülkében meleg volt, a szélvédőre jeges eső zuhogott, a sofőrnek
rendszeresen törülgetnie kellett az üveget, hogy jobban lásson. Nagy ívben
vette az egyik kanyart, és egyszer csak ott állt a fényszórói előtt az
összefagyott fekete alak. A fiú kék farmert viselt, amelyet az eső feketére
áztatott. Vékony sötétkék zubbonyát felhúzta a füléig, és a bőre sötét volt.
Ruháján és haján meggyűlt a zúzmara. Amikor a vezetőnek sikerült
visszaszereznie uralmát a teherautó fölött, rálépett a fékre, és megállt. A
srác odaszaladt.
- Szállj be - mondta neki a sofőr. - Mi a fenét csinálsz te erre? Negyven
mérföldre van a legközelebbi város.
Geoff elmagyarázta, hogy stoppolt. Egy helyi gazdálkodó idáig hozta, aztán itt
befordult és hazament. Akkor még nem esett, mikor négy órája kimászott a gazda
autójából, hogy elcsípje a következő járművet. Csakhogy gyér volt a forgalom,
és a kocsik elhúztak mellette.
A sofőr felszólította, hogy vesse le átázott zubbonyát és ingét, majd odaadott
neki egy ócska fürdőlepedőt az ülés alól. Geoff beburkolózott. A termoszban
maradt némi kávé, amin megosztoztak. Egyiküknek se volt túl sok mondanivalója,
és Geoff nemsokára elaludt.
Nem sütött nap a szürke égen, amikor kinyitotta a szemét. Viszont melegben volt.
Inge megszáradt, és bár a farmere nyirkos maradt egy kicsit, sokkal kevésbé
volt kényelmetlen. A sofőr leparkolta a teherautót egy út menti csárda előtt.
Amikor kikapcsolta a motort, a csend felébresztette a stoppost. - Harapjunk
valamit - indítványozta a sofőr. - Van pénzed?
Geoff megrázta a fejét.
- Nem számít, fizetem. - Bementek és leültek a legközelebbi bokszban, amelyet
elnyűtt, kifakult sárga műanyaggal kárpitoztak. Egy pincérnő zavartan figyelte
őket a pult mögül, mintha kérdezni szeretne valamit, aztán nem kérdezett.
Néhány perc múlva a sofőr elkurjantotta magát: - Hé, hát itt nincs
kiszolgálás?
- Mit kér? - érdeklődött a nő, de nem nézett föl az újságból.
- Mijük van`?
- A szokásos: tojás, szalonna, pirítós, palacsinta, gabonapehely. Mit kér?
- Én szalonnás rántottát és hagymás reszelt krumplit is, olajban sütve. Na és
te, kölyök? Akarsz szalonnás rántottát?
Geoff bólintott.
- Az övét is maga fizeti? - érdeklődött a nő.
- Majd még meglátom - vakkantotta a sofőr, és rákacsintott a fiúra. - Ronda
alakokkal nem kell udvariaskodni. Ennek a csajnak fogalma sincs, mire való a
borravaló.
Miközben kihozták a reggelijüket, bejött egy férfi, és letelepedett a pulthoz.
Ötvenhez közeledő, magas, vékony, kopaszodó ember volt. A pincérnő Lyle-nak
szólította. Kávét töltött egy csészébe, és kérés nélkül a jövevény elé tolta.
Lyle és a pincérnő hallhatólag azt a párbeszédet folytatták, amelyet tegnap
kezdtek el. A férfi még mindig nem talált senkit, aki segítene kipakolni a nagy
kocsiszínt, a kiárusítás meg szombatra van kitűzve. A pincérnő együtt érzett,
de nem volt ötlete.
- Ez az én barátom itt, ez jó munkásember - közölte a sofőr teli szájjal, és
Geoffra bökött az állával. - Van koszt, kvártély és bér?
- Igen, van egy szobánk - felelte Lyle. - De csak szombatig. Nem állandó. Napi
tíz dollárt tizetek öt napra.
A sofőr elvigyorodott. - Fizesse ki a reggelijét, és megegyeztünk. Oké, kölyök?
Geoff egészen elhűlt, hogy ez milyen gyorsan lezajlott. Meghívták reggelizni,
és most fizetett munkát kap öt napra. Most fizettetik ki a reggelijét, amelyet
épphogy megevett. Meg se mukkant addig, amíg a férfi oda nem jött és kezet nem
nyújtott. - Lyle Moore vagyok. Téged hogy hívnak?
- Geoff Marshall.
- Örülök az ismeretségnek, Geoff. Megfelel neked ez a munka? Mert mintha csak
a barátod beszélne.
- Igen, nekem megfelel - mondta Geoff. - Szabad vagyok szombatig.
Így tehát Lyle Moore és Geoff Marshall együtt távozott a falatozóból Mr. Moore
Fordján. A Moore-tanya csupán hat mérföldre volt a várostól. A tanya magában
foglalt egy lécvázas, fehér, emeletes házat, egy nyolcállásos lóistállót, egy
pajtát, amelyben szénát és gépeket tároltak, és egy hatalmas kocsiszínt,
zsúfolva azzal a sok mindenfélével, amit a nemrég elhunyt Mrs. Moore gyűjtött
össze az évek során. Nyaranta a Moore házaspár úgyszólván minden hónapban
eljárt a tanyasi kiárusításokra. Ez volt az ő társadalmi életük. A tanyasi
emberek pénzzé tették a holmijukat, ha újat akartak vásárolni, de néha azért,
mert a városiak felkapták a régiségeket. - Az volt a probléma anyával, mármint
a feleségemmel - magyarázta Lyle -, mert én is mindig anyának szólítottam, mint
a srácok, szóval az volt vele a probléma, hogy csak vásárolta a holmit, de sose
adta el. Most meg kell szabadulnom a cucctól. Szombaton jön a becsüs, és nekem
tudnom kell, mink van. Szét kell szortíroznom. Most már csak Nancy lányom van
otthon, a kisebbik. Ez túl sok munka nekünk kettőnknek. Ha tényleg olyan
keményen dolgozol, az nagy segítség lesz nekem. Átutazóban vagy? Mert azt
tudom, hogy nem itt laksz. Mellesleg mennyi idős vagy?
- Tizenkilenc leszek ebben a hónapban - felelte Geoff, hozzáadva két évet a
korához. - Most éppen utazgatok, azt akarom eldönteni, hol szeretnék élni, és
milyen típusú munkát szeretnék csinálni.
- Okos ötlet. Nagy a világ. Sok benne a lehetőség. Moore-éknál ugyanaz volt a
vendégszoba, ahol Lyle fia lakott gyerekkorában. Azóta felnőtt, megnősült, és
elköltözött Oregonba. Ritkán látogatott haza a Közép-Nyugatra.
Az első hang, amit Geoff hallott Nancytől, egy visítás volt. Nem is felelt apja
"Halló, itthon vagyok!"-jára. Lyle megmutatta Geoffnak a szobát és a
fürdőszobát. Éppen kiléptek a folyosóra, amikor Nancy ledübörgött a lépcsőn,
zuhanyozástól vizes haját szárítgatva. Amikor Geoff előjött a szobából, a lány
fölnézett és visított. Mindenkinek kínos volt, de érthető. Mr. Moore
elmagyarázta, ki a vendégük, és ezzel lecsillapodtak a kedélyek.
Ez a nap azzal telt, hogy a fiatal kisegítő különböző tárgyakat cipelt a
kocsiszín üres közepén kijelölt helyekre. Egész érdekes volt kikérdezni Lyle-t
a dolgokról. Százszámra akadtak itt furcsaságok, például egy lófogatú,
hatszemélyes szán. Voltak mindkét végükön fogantyús fűrészek, hogy egyszerre
két ember vághassa a fát. Geoff viasz olvasztásához való, nagy öntöttvas
fazekakat és gyertyaöntő formákat cipelt. Találtak régi, nagy szekrényes
rádiókat, hanglemezeket ládaszám, különböző stílusú vajköpülőket és legalább
ötven, cifrán faragott képkeretet. Nagyon érdekes volt hallani, hogyan
használták a régiek ezeket a holmikat, de a fiú nem tudta elképzelni, miért
akarná bárki is megvenni az efféle ócska kacatot.
Este Mr. Moore a saját holmijából adott tisztát Geoffnak, kettejük koszos
ruháját pedig beledobta a mosógépbe. A vacsorát is ő készítette el, miközben
Nancy a nappaliban üldögélt, és kiabált Geoffnak, hogy menjen be hozzá. Úgy
látszik, Mr. Moore nem szokta megkérni a lányát, hogy segítsen a házimunkában,
Nancy-nek pedig meg sem fordul a fejében ilyesmi. Hármasban vacsoráztak, majd a
két fiatal kiballagott a kocsiszínbe, hogy megnézzék, mi maradt
fölfedezetlenül.
- Engem nem azok az ócska vackok érdekelnek, amit pakoltok. Apunak van egy kis
dugi házi célzóvize a másik színben - mondta Nancy. - Nem is feltételezi, hogy
tudok róla. Gyere csak, megmutatom.
Bementek a szénatárolóba. Nancy odasietett egy hámló festésű, ócska
deszkaszekrényhez, kinyitotta az ajtaját, és elővett egy palackot.
- Itt leülhetünk - lépett oda a sarokban felhalmozott szénához, menet közben
bontva fel az üveget.
- Szerintem ez nem jó ötlet - vélte Geoff, felmérve az ismeretlen környezetet.
- Apukád berághat.
- Á, ismerem én az aput. Elmosogat, meghallgatja a rádiót, kiakasztja a mosott
ruhát a hátsó tornácra, és lefekszik. Még csak nem is fog keresni bennünket.
Sose keres. - Igaza volt. Megitták a házi tütüt, és Nancy elsírta, milyen
unalmas és cefre az élet a Közép-Nyugaton. Felbontottak egy második palackot.
Valamikor éjszaka Geoff arra riadt fel, hogy Nancy elment. Ő is áttapogatózott
a házba, és lefeküdt. Remélte, hogy a lány is ugyanezt tette.
A második nap is ugyanígy telt, csak a történetek különböztek, amelyeket Lyle
mesélt a régiségekről. Volt három csiszolt tükör egy szállodából, mindegyik két
méter magas, és a hozzájuk tartozó diófa bárpult, réz lábtámasszal. Voltak
kárpitozott székek, amelyeknek piszkos kék bársonyából kibuggyant a lószőr.
Lyle lefújta a vastag port egy fekete dobozról, amely különös alakú
pisztolyokat rejtett. Párbajpisztolyok voltak. Elmagyarázta, hogy a férfiak így
rendezték a nézeteltéréseiket: ilyenekkel lőtték le egymást.
Ebédidőben átmentek a konyhába. Lyle szendvicseket készített, és felbontott egy
leveskonzervet. Evés közben kifelé bámult az ablakon, nagyokat hallgatott, majd
azt mondta: - Jó életem volt, fiatalember. Igen, nagyon szerencsés vagyok. Az
enyém a tető a fejem felett. Egy jó asszony szeretett. A srácaim egészségesek.
A gazdálkodás nehéz dolog, de akkor megyek horgászni, amikor akarok. Remélem,
megtalálod a hivatásodat. Remélem, neked is jó életed lesz.
Délután megállt a Moore-tanya bekötőútjánál a sárga iskolabusz, és Nancy
felbaktatott a házhoz. Látta, hogy Geoff őt nézi a kocsiszín ajtajából, de nem
jelezte, hogy felismerné a fiút. Amikor a férfiak végeztek a munkával, és
átjöttek a házba mosakodni, a lány fent volt a szobájában. Hangosan szólt a
zene, és úgy hallatszott, mintha Nancy táncolna. Nem tett kísérletet arra, hogy
segítsen az apjának, aki ismét maga készítette el a vacsorát és dobta be a
piszkos ruhákat a mosógépbe.
Vacsora után Nancy és Geoff meg sem állt a szénatároló sarkában levő
szekrényig. Nancy jókedvű volt. Utálta az iskolát, utálta ezt a tanyát, utálta
ezt a várost, de a mai nap jó nap volt. Szerepet osztottak neki a tavaszi
iskolai színielőadáson.
- Miért nem mesélted el apukádnak? - kérdezte Geoff, amikor megdöntötte a
palackot az első kortyra.
- Nem érdekli. Te nem ismered az aput. Anya volt az egyetlen, akit érdekelt az
ilyesmi. Ő eljött volna az előadásomra. De most már nem láthat. Szerintem a
halottak nem tudják, mi történik velünk, vagy igen?
- Nem tudom. A mostohaapám prédikátor volt. Sokat emlegette a halált meg az
üdvözülést és az elkárhozást, de akkora képmutató volt, hogy mellőztem az
odafigyelést. Régóta nem gondolok ilyen dolgokra.
- Hát én nem hiszem, hogy bárki megláthatna bennünket - folytatta Nancy. - Bár
azért szívesen adnék nekik valami látnivalót. Neked mi az álláspontod? -
Kigombolta a blúzát és elkezdte levetni. - Még sose láttam négert. Vetkőzz le.
- Nem néger vagyok - jelezte Geoff. - Ausztráliai.
- Ó, bánom is én, mi vagy. A fekete az fekete. - Megragadta a fiú kezét, és
rányomta a testére. - Gyere, marhuljunk egy kicsit - súgta.
Geoff még Texasban sokszor hallotta a barátait, mikor nőkkel töltött időkről
mesélnek, de ő még sohasem volt lánnyal. Bizonytalankodott, húzódozott, úgyhogy
Nancy dirigált. Kiitták a palackot, és Geoff maga se tudta, mi történt.
Egyáltalán nem olyan volt, mint amit a hapsik meséltek. Úgy tűnt, Nancy
végzett. Felöltözött és átment a házba. A fiú várt néhány percig, aztán
követte. Nancy addigra lefeküdt.
A kocsiszín-takarítás harmadik napján Lyle fölfedezett egy rovátkolt fából
készült tojástartót, amelynek kartonpapírral bélelt üregeiben Mrs. Moore antik
ékszereket helyezett el nagy gonddal. Azt mondta Geoffnak, hogy vigye föl a
házba, este majd alaposabban megnézik.
Vacsora után Lyle-nak eszébe jutott a lelet. Szólt Geoffnak, hogy vigye át a
dobozt a lányához, majd megkérte Nancyt, gondosan nézzen át minden rekeszt,
nehogy kimaradjon valami, és vizsgálja meg, van-e közte értékesebbnek tűnő
dolog. Majd ő is jön, csak előbb elmosogat és beteszi a gépbe a ruhát. Geoff
figyelte Nancyt, ahogy eltávolítja az első réteget, majd sorra kiszedegeti a
tojástartó-mélyedésekből a tárgyakat. Voltak gyűrűk, fülbevalók, nyakláncok és
karkötők. Egyik kamasz se tudott annyit az ékszerekről, hogy megbecsülhesse az
értéküket, mindenesetre Nancy zsebre vágott egy gyöngysort, ahelyett hogy
visszatette volna a dobozba. Tovább vizsgálgatta az ékszereket, és még egy
gyémántgyűrű, egy smaragdos bross meg egy gyémántokkal kirakott pár
mandzsettagomb követte a zsebbe a gyöngysort, mielőtt Lyle utánuk jött volna a
nappaliba. Egészen elámult, hogy a felesége milyen gyűjteményt szedegetett
össze, és bizonyosra vette, hogy az ékszerek jó áron kelnek majd el a szombati
kiárusításon.
Másnap dél felé végeztek a munkával. Lyle azt mondta Geoff-nak, hogy elmehet,
ha akar, de maradhat is éjszakára, és akkor holnap reggel folytatja az útját.
Megkereste a fia kidobott tornazsákját, és belecsomagolt Geoffnak egy váltás
ruhát. Kifizetett a fiúnak napi tíz dollárt, aztán odatartotta a tenyerét. -
Ez is a tiéd. - Nyakkendőtű volt és a hozzá illő mandzsettagomb. - Szerintem a
piros kő gránát, de az is lehet, hogy rubin. Én nem tudom, de szép.
- Csakugyan szép - helyeselt Geoff. - Még nem tudom, hová fogom viselni, de
szép.
- Minden fiatalember, aki országjárással keresi a boldogulását, hasznát tudja
venni egy pár jó kézelőgombnak - tréfálkozott Lyle.
Másnap reggel, miközben együtt autóztak vissza a falatozóhoz, a fiatal utas
lopva figyelte a vezetőt. Lyle az útra összpontosított, amelyen legalább
ezerszer hajthatott már végig. Jó ember, gondolta Geoff. Becsületes, talán még
nemes lelkű is. Elég baj, hogy a lánya nem látja, de hát ki vagyok én, hogy
ítélkezzem? Csak néhány napig ismertem őket. Esetleg érzi az öregfiú, hogy túl
alacsony bért fizetett, és örül, amiért nem taperoltam túl sokáig a lányát.
Megtapogatta a zsebében a mandzsettagombokat, amelyeket nem is tud használni.
Valószínűleg nem is őszinte szívből adta Lyle, hanem kenőpénz gyanánt. De akkor
is jó fej.
A falatozónál Lyle elbúcsúzott, majd bement egy csésze kávéra. Geoff kiállt a
csárda elé, és fölemelte a hüvelykujját. Öt perc múlva már vitték is.
* * *
Folytatta a stoppolást az Államokban, és megtanulta, hogy inni olcsóbb, mint
enni. Detroitban egy hónapig mosogatott. New Orleansban egy köztisztasági cég
alkalmazta. Miamiban füvet nyírt és kertet ápolt. Ahová csak ment, mágnesként
vonzotta magához a szerencsétleneket, akik rendszeresen loptak egymástól. A
mosogatók ellopták a pincérek borravalóját, a kukások ellopták a kertből a
biciklit, a fűnyírók megkérdezték a háztulajdonosokat, használhatják-e a
fürdőszobát, aztán elloptak mindent, ami befért a zsebükbe. Geoff megértette a
tolvajlásokat. Ő is kitagadottnak, ínségesnek érezte magát, ő is irigykedett,
ám erősebb volt benne a bűntudat, mert lopni rossz. Gyűlölte végignézni, ha
mások csinálták, és gyűlölte a tudatot, hogy ő is képes rá. Hiányzott belőle a
becsvágy. Nem tudott kigondolni olyan foglalkozást, amely érdekelte volna, és
rájött, hogy ha holtrészegre issza magát, semmit sem kell éreznie. Hálásan
fogadta a megkönnyebbülést. Alkoholista lett.
Tizenkilenc éves korában Arizonában letartóztatták, mert csekkeket lopott egy
parkoló kocsi első üléséről, és elküldték egy átnevelő intézetbe. Már úgy
látszott, ki fog gyógyulni, amikor egy biztosító felfogadta kézbesítőnek és
kifutónak. Sajnálatos módon a munkaköréhez tartozott a szeszes italok
beszerzése is, hogy az ügynökök koktéllal kínálhassák az ügyfeleiket. Geoff túl
könnyen hozzáférhetett az alkoholhoz, és hamarosan elveszítette az állását.
Később San Franciscóban megismertették egy különleges fűvel, amely más
államokban nem volt kapható. Ez volt az utolsó lökés, amely végképp elindította
a lejtőn, hogy alkoholizmusa mellett most még a tiltott anyagra is rákapott.
Elveszítette az időérzékét, nem tudta, hol van, és hogy került oda. Hónapokon
át tévelygett úgy, hogy egyszer sem tisztult ki a drogoktól.