Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 1

Csillogott a tizennyolc éves, állapotos lány arca, ahogy a verejték végigszánkázott barna bőrén, majd lecsöpögött remegő álláról. Széttárt térdekkel kuporgott a parázsló fűréteg fölött, hogy a füst körülkígyózza a testét és behatolhasson a táguló szülőcsatornába. Fájó karjait kidomborodó hasához préselve, két kézzel markolta a földbe szúrt, vastag cöveket. A mély, ziháló légzés most mintha tompította volna a ritmikus fájást. Első szülése volt, nem olyan esemény, amelyet egyedül kellett volna átélnie.

      Amikor fölnézett, hőhullámok fodrozódását látta a sivatag égető forróságában. A barnásvörös föld és a barnáskék ég összemosódott a kígyóvonalak hullámzásában. A levegő még mindig nem hűlt, noha a nap már ereszkedni kezdett a szemhatárra. A vajúdó háta és hasa annyira nyilallott, hogy a szent hely irányába tett minden lépés egyre nehezebb lett. De a szülés fája sem tartogatott mást, mint fájdalmat és csalódást. A fa, amelyhez a lány igyekezett, meghalt. Nem voltak levelei, nem adott árnyékot, az élet semmilyen jele nem maradt a hosszú, szürke héjban, amelyet éhes fehér hangyák rágtak üresre. A nap elől csupán a kiszáradt patakmedret szegélyező, roppant görgetegkövek kínáltak keskeny, oltalmazó árnyéksávot. Bele kellett fúrni a földbe egy hullott ágat. A fiatal anyák szülés közben mindig belekapaszkodtak valamibe. Fogták egy másik asszony kezét, vagy egy fatörzset simogattak, de neki nem volt semmije. A halott üreg a családi fa régi szívének és életvonalának helyén azt erősítette meg, hogy a sors vagy a Mindenható Teremtő akaratából egyedül kell lennie az életadás percében. Szomorú volt, amiért a fa lelke elment. Vallásának az volt az egyik pillére, hogy a föld az érzések iskolája. Az ő népe sohasem titkolta vagy tagadta le az érzéseit. Felelősek voltak azért, amit éreztek, és megtanulták fegyelmezni az érzelmekhez kapcsolódó cselekményeket. Nemcsak az árnyékot és oxigént adó, egykori méltóságteljes barát pusztuló héja nehezedett a szívére, hanem a többi halál is, amelyeket ez a fa jelképezhetett.

      Kezdtek nagyon fájni az összehúzódások. Furcsa totemű, zabolátlan mozgású gyermeke nem akart megérkezni. A lány arrébb húzódott a füstölgő füvektől, sekély mélyedést vájt a meleg homokban, majd hátát egy görgetegsziklának vetve megint leguggolt. Ahogy nyomni kezdett, arra a percre gondolt, amikor hónapokkal ezelőtt megbeszélték a férjével, hogy felhagynak a fogamzásgátló fűvel, amelyet az ő sivatagi népüknél rágtak a fiatal párok, amíg fel nem készültek a lélek utazásával járó felelősségre. Közösen határozták el, hogy gyermeknemzéssel adnak külső burkot a léleknek. A férje furcsa, megsebzett, egyszárnyú madárról álmodott, amely nem tudott repülni és fészket rakni. Csak vergődött a földön, és olyan lázas gyorsasággal csapkodott a szárnyával, hogy alakja elmosódott, megkettőződött. Zavarba ejtő álom volt. A feleség egyedül ment ki a pusztaságba, hogy szellemjelet keressen a jobb megértéshez, de nem látott se madarat, se csúszómászót. Így a pár a közösség korosabb, bölcsebb tagjaihoz fordult, és megtudta, hogy az álomban az Örökkévalóságban lakozó egyik lélek kérte őket, lennének a szülei. Először, ahogyan szokás, mindig a megszületetlen lélek juttatta kifejezésre a kívánságát, csak azután következett a foganás. A lány sivatagi népe odaadó figyelemmel kísérte a megszületetlenek vágyait, üzeneteit, tudati szintjeit. Ő is azért jött ide családja szent helyére, mert nem mindegy, hol születik a gyermek. Erről az anya lépései döntenek, a meg nem születettnek nincsen fölötte hatalma. Az anyának viszont az első mozdulat fölött nincsen hatalma, amellyel a gyermek megnyilatkozik. Az is fontos, hogy az anya hol érzi meg az első mocorgást. Az első életjel és a születés helye határoz a totemről és az éneksorok szerinti hovatartozásról. Fent a csillagok állása megmondja, milyen egyéniségű lesz a törzs most még láthatatlan tagja.

      Ennek a gyermeknek az első mozgása nem volt gyengéd fészkelődés. Rúgással kezdte néhány hónapja, és úgy is folytatta mostanáig. A fiatal nő terhe gyakran hullámzott széltében és hosszában, amit más asszonyok és a csoport gyógyítói nem tartottak normálisnak. Vékony kis teremtés volt, akinek roppantul kidudorodó hasában ritkán látszott úrrá lenni a nyugalom. Több megfigyelő is észrevette, hogy a benti erő folyton hánykolódik, vagy azért, hogy idő előtt szabadulhasson, vagy mintha több teret követelne, mint ameddig a bőr tágulni képes. Az utolsó hónapokban a fiatal anya útmutatást kért. Egyelőre nem értette tökéletesen a csillagok üzenetét, de tanult. Amikor nagyon nagy volt a hadakozás a testében, felnézett az égre, tanulmányozta a csillagképeket, de ilyenkor elszédült. Látása elhomályosodott, és a jól körülhatárolt pontmezők nagy fényes tömegekké mosódtak. Ha nem sütötte le a szemét, forogni kezdett a feje, és úgy érezte, elájul. Minden olyan nyersnek, örökké változónak, zavarba ejtőnek tűnt ebben a gyerekben.

      Népének nemzedékek emlékezete óta testileg-lelkileg a tavalyi volt a legnehezebb éve. A futárok üzenőpálcáiból évek óta tudtak a rosszról, amelyet a kísértetbőrű fehérek követtek el azzal, hogy megöltek és elraboltak egész törzseket. Az idén a szomszéd csoportokat, majd nemrég a tulajdon népét fogták körül és zárták kerítések, falak mögé.

      Újból beléhasított a fájdalom. Miközben kurta pihegésekkel, erőlködve próbálta tompítani, sikerült azt gondolnia: "Köszöntelek, kicsim! Gyere csak, ez jó nap a megszületésre!" Még néhány pihegés, egy hosszú nyögés, és már jött is a tökéletesen formás lánycsecsemő, az ősök jellegzetes, széles orrával.

      Az anya felnyalábolta a nyálkás újszülöttet. Maga elé emelte, belenézett a csendes gyermek fénylő fekete szemébe és ezt mondta:

      - Tudd meg, hogy szeretünk és segítünk utadon! Lelkednek mondom ezt, lelkemből szólván, abból a részemből, amely örökkévaló.

      Áttette a gyermeket a jobb karjára, bal kezével markolt a meleg homokból, és dörgölni kezdte a kislányt. A porral együtt a véres nyálka is eltűnt a puha újszülöttbőrről. A baba mocorogni kezdett. Az anya, miközben szelíden tovább dörgölte, szemügyre vette teremtményét, először a kerek, kopasz fejet, amely elég nagy volt, hogy elférjen benne a tanulás meg a békés természet, aztán a domborodó kis mellkast és a pocakot, amelyekben jut majd hely a meleg szívnek és az egészséges étvágynak. Futárhoz illő hosszú lába, jó széles lábujjai voltak, pici keze hevesen hadonászott az új szabadságban. A test tökéletes volt, egyetlen hiba sem szólt az élet ellen.

      Az anya rátette száját a parányi ajkakra és elindította a gondolatot: "Összevegyítem levegőmet minden élet levegőjével, hogy behatoljon a testedbe. Sohasem vagy egyedül, kapcsolatban leszel a Mindenséggel." Szelíd simításokkal eltávolította a magzatmázat az újszülött szeméről és orráról, miközben azt mondta: - Ma éjjel őseink sírjain alszol, és egyszer majd rajtuk jársz. Az étel, amit megeszel, nagyszüleink nagyszüleinek csontjából és véréből nőtt. - Aztán megnézte a baba nemi szervét, és azt gondolta: "Örökkévaló lélek, leány- és anyai életbe jutottál. Tisztelem elhatározásodat, hogy általam öltöttél testet."

      A baba halkan gurgulázott, mintha a hangszálait próbálgatná. Az anya tovább dörgölte a meleg homokkal, hogy makulátlanra tisztítsa az apró életet, és minden idegszálát fölserkentse. Elvette a közelből az odakészített felhajló szélű kis deszkát, és rátette az újszülöttet. Majd a babaággyá alakított gyűjtőtálat a földbe ásott gödörbe helyezte úgy, hogy a gyermek feje alacsonyabban legyen a lábánál.

      Ebben a pillanatban érezte, hogy ismét pihegve kell lélegeznie, mert most távozik méhéből a maradék. A várt salak helyett azonban egy fej bukkant elő, majd karok és lábak, egy másik, kissé nagyobb gyerek, egy fiú. Hát te honnan jöttél? - gondolta az anya, ám fennhangon az ősi köszöntőt ismételte gépiesen, amit az idők kezdete óta mondanak a törzs minden tagjának, hogy ez legyen az első, amit hallanak: - Tudd meg, hogy szeretünk és segítünk utadon! - Belefújt az új jövevény szájába, és fürgén ledörgölte homokkal. Gondolataiban és arcán mosoly váltakozott értetlen csodálkozással. Két baba egyszerre! Gyönyörűek! De akkor is: két baba! Embereknél nem így szokott lenni. Miközben dörgölte a meleg földet a nem várt gyermekbe, az meglepő erővel és elszántsággal tartotta a fejét. Az ő teste is hibátlannak, makulátlannak látszott. A fiúcska rúgkapált, nyújtogatta tagjait, a beavatási szertartás ugyanazon mozdulataival, mint a gubóból kibontakozó lepke. Örült, hogy semmi sem korlátozza a mozgását. Nyilván nem a nővére, hanem ez a kislegény csinálta azt a nagy mozgolódást az anyja hasában.

      A fiatal nő a tarsolyáért nyúlt, amelyet a derekán szokott viselni, de most maga mellé helyezte a földre, és kivett egy emberi hajból sodort, vékony fekete fonatot. Kettéharapta elsőszülöttje életadó szalagját, majd elkötötte, jó hosszú ráhagyással. Ez majd elszárad, leesik, és akkor lehet csereberélni.

      - Apád népének haja eloldoz anyád népének zsinórjáról. Lányom, megosztod törzsünkkel az életet, a barátságot és a célt. - A fiúnak azt mondta: - Miért csúsztál elő azután, hogy odaadtam szívemet elsőszülöttemnek, nem mint vezető, hanem mint követő, nem a magad útján és a magad idejében, hanem egy másik nyomán? Ezt én nem értem. Miért döntöttél úgy, hogy rajtam át jössz? Tiszteletben tartom döntésedet, de nem értem. Te vagy a nagyobb, mégis úgy érkezel, mintha csakis az érkezés lenne a fontos, az idő, hely és körülmény nem számítana. Úgy mozgolódsz, mintha bizonyítékra lenne szükséged, hogy valóban megtörtént. Lelked ehhez az emberi élményhez jutott. Tiszteletben tartom döntésedet, de nem értem. Még sose hallottam, hogy egyazon születésnél két baba kövesse egymást. Nem készültem fel a szertartásodra. Tarsolyom egy darabját fogom használni. Sok ember hajából és állati részekből alkották. Nagyobb, erősebb, érdesebb. Talán erre van szükséged, hogy elválj a hasamtól és felkészülj a világra. Úgy látszik, mindenből többet fogsz akarni vagy kívánni, ha ilyen szokatlan módon érkezel az életbe.

      Hirtelen beléhasított az első komoly gond, amelyet a rendellenes helyzet okozott. A nevek! Minden terve romba dőlt. Útmutatásra lenne szüksége, hogy mit tegyen, de nem maradt senki, akitől kérhetne. Ám a folytatódó szülés gyorsan háttérbe szorította pillanatnyi aggályait és nyugtalanságát.

      Amikor testéből távozott a végső salakanyag, eltemette úgy, ahogyan anyaállatok tanították népének. Az újszülött biztonsága érdekében minden nyomot és szagot el kell tüntetni. Majd ledőlt, maga mellé véve újszülöttjeit. Ránézett a fiúra, és azt gondolta: "Remélem, bölcsen választottál, mert ittléted sokaknak okozhat kényelmetlenséget." A kimerült anya pillanatok alatt elszundított. Az elsőszülött inni kezdte belőle az életadó folyadékot. A nap lement, az ég besötétedett. A Mindenségben följegyezték, hogy anyának és gyermekeinek ez volt az első, az utolsó és az egyetlen közös éjszakájuk.

*  *  *

      Reggel, amikor a sugárnyi fény megváltoztatta az ég színét, az anya fölemelte a gyerekeket, kelet felé fordult, és azt mondta: - Ma elindulunk, hogy megtiszteljük azt, ami odakint ránk vár, bármi legyen a célja. Akármi szolgálja is a javunkat és minden létező javát, mi nyitottak vagyunk a tapasztalatra. - A reggeli szertartás után visszaindult arra a helyre, ahonnan épp csak elszökött. Nem volt máshova mennie. A népét elpusztították, a férjét megölték, és neki két gyereke született egyszerre. Az elcsigázott lány egyetlen tépett rongyot viselt, amelyet némi hajszál és a derekára kötözött kengurubőr erszény tartott. Ahogy ment, érezte, hogy megtelik a melle. Rátette a babákat, hogy szopjanak.

      Órákig gyalogolt, először a fatálban vitte az egyik babát, a másikat pedig a rongyból eszkábált hurokban. Majd mindkettőt beletette a tálba. De milyen igaz, gondolta, az ember nem arra lett, hogy egyszerre két kicsinye szülessen.

      Amikor a hőség a tetőfokára hágott, a lány megállt, és a fejére terített rongyból menedéket rögtönzött hármójuknak. A babákat a szűk tálban hagyta, mert a homok túl forró volt a bőrüknek.

*  *  *

      Délben arasznyi hosszú, szürke pikkelyes gyík cikázott el mellette, majd visszajött és megtorpant az anya lábánál. Ő fél kézzel elkapta, a másik kezével megcsavarta a hüllő fejét. A gyík azonnal meghalt, és a lány így beszélt hozzá gondolatban: "Köszönöm, hogy eljöttél hozzám. Te arra születtél, hogy ma találkozzunk. Életed bele fog vegyülni fehér vizembe, hogy táplálja ezt a két kicsit, akik hálásak a húsodért. Szívós szellemed megerősíti őket az eljövendő napokra, amikor nem jön víz az égből. Tisztelni-becsülni fogják rendeltetésedet, amikor tovább viszik energiádat." Beleharapott a gyík durva, érdes oldalába, szívta a nedvességet és majszolta a húst.