Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak
44
Teltek a napok és az évek. A pusztában tartalmas és békés volt az élet. Jöttek
új látnivalók, új felfedezések, új utak a kibontakozásra, miközben a régi
barátok ősi hagyományokat folytatva járták az ismerős tájakat.
Amikor Wurtawurta százkét éves lett, bejelentette az idény szerinti törzsi
gyűlésen, hogy megkérdezte a Mindenhatót, szolgálja-e a legmagasabb rendű jót,
ha visszatér az örökkévalóságba, és igenlő választ kapott.
Mapiyalnak és sok más társának is ez volt az első alkalom, amikor láthatták,
hogyan engedik tudatosan szabadjára a lelket az emberi testből. A csoport
tagjai, akik rendíthetetlenül hittek az örökkévalóság eszméjében, és tisztában
voltak vele, hogy az élettudat nem a foganással kezdődik, azt vallották, hogy a
halál legyen fájdalom nélküli és megtervezett. Mindannyian megtanulták, hogy az
utolsó cselekvéshez sok lépés kell. Megtanulták, miként használják a belső
képeket, amelyekkel fölmelegítették testüket a hideg éjszakákon, és lehűtötték,
mikor naplemente után is füllesztően forró maradt a világ. Ismerték az
erőközpontokat, amelyek a lábuk elágazásától egyenes vonalban futottak végig a
testükön a fejük búbjáig. Ha szükség volt rá, tudtak rövid ideig nyitott
szemmel aludni, és tudták, hogyan kell mély, pihentető álomban csökkenteni a
testi funkciókat. Mindannyian elsajátították a test elhagyásának és a tudat
kivetítésének tudományát.
Több napig készülődtek Wurtawurta eltávozására. Amikor felvirradt a nagy nap,
Mapiyal azon tűnődött, vajon ma választ kap-e a régi kérdésre: azoknak, akik
meghalnak, van-e a legcsekélyebb fogalmuk is arról, hogy ez az utolsó reggelük?
Talán azért volt olyan felzaklató, nyugtalanító kérdés, mert a sejtjeibe
ágyazott energiák azt súgták: "Nem halsz meg, csak visszatérsz a Forrásunkhoz!
Te döntöttél úgy, hogy idejössz, te dönthetsz a távozásodról. Nincsenek
balesetek, csak szellemi összefüggések, de mi túl közel vagyunk ahhoz, hogy
átláthassuk őket."
Egész nap tartott az ünnep Wurtawurta tiszteletére. Volt különleges növényi
ital, az ennivalót kivételes gonddal gyűjtötték és készítették. A törzs minden
tagja alkalmat kapott, hogy szólhasson Wurtawurta életéről és az együtt
töltött időről. Az ünnepelt is felszólalt, és elmondott mindent, amiről úgy
érezte, fontos lehet a többieknek. Mapiyalnak megköszönte, amiért az évekkel
ezelőtt elmesélte, milyen érzés a selyem. Wurtawurta használta tudati képeihez,
és ma is használni fogja, amikor visszatér az Örökkévalósághoz. A csoport a
növény- és állatvilág szellemeit szólította, hogy osszák meg velük a napot.
Amikor bealkonyult, sorra mindenki megölelte Wurtawurtát, mindenki elmondta
neki: - Szeretünk és támogatunk utadon! - majd arrébb húzódtak. A görnyedt hátú
öregasszony leült, keresztbe tette a lábát, lélekben lekapcsolta magát az
energiáról, lehűtötte a testét, lelassította keringését, pulzusát, majd végül
az utolsó légzés hagyományos technikáját alkalmazta. Amikor a szíve megállt, a
feje lekókadt, a teste oldalra dőlt. Elment, kivetítette magát úgy, ahogy
számtalanszor csinálta, és tanította a többieknek is, csak ez alkalommal nem
tért vissza. Testét majd elfogyasztják azok az életformák, amelyek táplálónak
találják. Nem volt temetés.
Egy hónappal később az ötfős csoport, amellyel Mapiyal élt, rábukkant egy kis
repülőgép roncsára. Szinte alig lehetett észrevenni a széles pusztaság roppant
görgetegsziklái között. Valószínűleg ferdén csapódhatott be, mert a roncs
beékelődött a kövek közé, és felülről nem lett volna könnyű meglátni.
Két emberi maradvány volt benne. A csoport eltemette a holttesteket, mert
tiszteletben tartották ezeknek az embereknek a hitét, és megjelölték a helyet,
hátha egyszer rátalál valaki a roncsra. Mapiyal azt javasolta, két botot
használjanak, kereszt alakba kötözve, mert úgy tűnik, a mutánsoknak ez
jelképezi a sírt. Elvettek egy foszlányt az egyik ember tépett zubbonyából, a
másiknak az ingéből, egy darabkát az ülésből, és szertartásosan elégették.
Füstenergiát küldtek egy lelki szivárványon át az elhunytaknak és valahol egy
kétségbeesett családnak.
Valószínűleg azért repültek erre, hogy lássák, maradtak-e még bennszülöttek az
isten háta mögött, akiket meg kell menteni önmaguktól, gondolta Mapiyal. De hát
ők is csak azt teszik, amit helyesnek hisznek.