Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 44

Teltek a napok és az évek. A pusztában tartalmas és békés volt az élet. Jöttek új látnivalók, új felfedezések, új utak a kibontakozásra, miközben a régi barátok ősi hagyományokat folytatva járták az ismerős tájakat.

      Amikor Wurtawurta százkét éves lett, bejelentette az idény szerinti törzsi gyűlésen, hogy megkérdezte a Mindenhatót, szolgálja-e a legmagasabb rendű jót, ha visszatér az örökkévalóságba, és igenlő választ kapott.

      Mapiyalnak és sok más társának is ez volt az első alkalom, amikor láthatták, hogyan engedik tudatosan szabadjára a lelket az emberi testből. A csoport tagjai, akik rendíthetetlenül hittek az örökkévalóság eszméjében, és tisztában voltak vele, hogy az élettudat nem a foganással kezdődik, azt vallották, hogy a halál legyen fájdalom nélküli és megtervezett. Mindannyian megtanulták, hogy az utolsó cselekvéshez sok lépés kell. Megtanulták, miként használják a belső képeket, amelyekkel fölmelegítették testüket a hideg éjszakákon, és lehűtötték, mikor naplemente után is füllesztően forró maradt a világ. Ismerték az erőközpontokat, amelyek a lábuk elágazásától egyenes vonalban futottak végig a testükön a fejük búbjáig. Ha szükség volt rá, tudtak rövid ideig nyitott szemmel aludni, és tudták, hogyan kell mély, pihentető álomban csökkenteni a testi funkciókat. Mindannyian elsajátították a test elhagyásának és a tudat kivetítésének tudományát.

      Több napig készülődtek Wurtawurta eltávozására. Amikor felvirradt a nagy nap, Mapiyal azon tűnődött, vajon ma választ kap-e a régi kérdésre: azoknak, akik meghalnak, van-e a legcsekélyebb fogalmuk is arról, hogy ez az utolsó reggelük? Talán azért volt olyan felzaklató, nyugtalanító kérdés, mert a sejtjeibe ágyazott energiák azt súgták: "Nem halsz meg, csak visszatérsz a Forrásunkhoz! Te döntöttél úgy, hogy idejössz, te dönthetsz a távozásodról. Nincsenek balesetek, csak szellemi összefüggések, de mi túl közel vagyunk ahhoz, hogy átláthassuk őket."

      Egész nap tartott az ünnep Wurtawurta tiszteletére. Volt különleges növényi ital, az ennivalót kivételes gonddal gyűjtötték és készítették. A törzs minden tagja alkalmat kapott, hogy szólhasson Wurtawurta életéről és az együtt töltött időről. Az ünnepelt is felszólalt, és elmondott mindent, amiről úgy érezte, fontos lehet a többieknek. Mapiyalnak megköszönte, amiért az évekkel ezelőtt elmesélte, milyen érzés a selyem. Wurtawurta használta tudati képeihez, és ma is használni fogja, amikor visszatér az Örökkévalósághoz. A csoport a növény- és állatvilág szellemeit szólította, hogy osszák meg velük a napot.

      Amikor bealkonyult, sorra mindenki megölelte Wurtawurtát, mindenki elmondta neki: - Szeretünk és támogatunk utadon! - majd arrébb húzódtak. A görnyedt hátú öregasszony leült, keresztbe tette a lábát, lélekben lekapcsolta magát az energiáról, lehűtötte a testét, lelassította keringését, pulzusát, majd végül az utolsó légzés hagyományos technikáját alkalmazta. Amikor a szíve megállt, a feje lekókadt, a teste oldalra dőlt. Elment, kivetítette magát úgy, ahogy számtalanszor csinálta, és tanította a többieknek is, csak ez alkalommal nem tért vissza. Testét majd elfogyasztják azok az életformák, amelyek táplálónak találják. Nem volt temetés.

      Egy hónappal később az ötfős csoport, amellyel Mapiyal élt, rábukkant egy kis repülőgép roncsára. Szinte alig lehetett észrevenni a széles pusztaság roppant görgetegsziklái között. Valószínűleg ferdén csapódhatott be, mert a roncs beékelődött a kövek közé, és felülről nem lett volna könnyű meglátni.

      Két emberi maradvány volt benne. A csoport eltemette a holttesteket, mert tiszteletben tartották ezeknek az embereknek a hitét, és megjelölték a helyet, hátha egyszer rátalál valaki a roncsra. Mapiyal azt javasolta, két botot használjanak, kereszt alakba kötözve, mert úgy tűnik, a mutánsoknak ez jelképezi a sírt. Elvettek egy foszlányt az egyik ember tépett zubbonyából, a másiknak az ingéből, egy darabkát az ülésből, és szertartásosan elégették. Füstenergiát küldtek egy lelki szivárványon át az elhunytaknak és valahol egy kétségbeesett családnak.

      Valószínűleg azért repültek erre, hogy lássák, maradtak-e még bennszülöttek az isten háta mögött, akiket meg kell menteni önmaguktól, gondolta Mapiyal. De hát ők is csak azt teszik, amit helyesnek hisznek.