Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak
10
Egy nappal azután, hogy a hétéves bennszülöttet összeismertették Marshall
nagytiszteletűvel és a tiszteletes asszonnyal, Matty Willett a fiú kedvenc
helyén - az egyik istálló sarkában, egy nyaláb szénán - talált rá Geoffra, aki
még álmában is szorongatta a festékesdobozát. Matty felébresztette és közölte
vele, hogy elmegy Amerikába. Geoffnak semmit sem jelentett ez a szó, először
hallotta. Ugyanaznap Irene-t utasították, hogy küldje be zuhanyozni a gyereket
a férfimosdóba, azután öltöztesse fel a Willett fiúk kinőtt ruháiba. Geoffnak
életében először húztak cipőt a lábára. Nagyon kényelmetlen volt. Amikor sírva
fakadt, Irene megmagyarázta, hogy a cipő mindenkinek nyomja a lábát, mások
mégse sírnak. Ő most már majdnem nagyfiú, hétéves, úgyhogy vegye tudomásul,
amit muszáj, viselje el a fájdalmat, és maradjon csöndben.
Geoff így tett.
Irene átadta neki színes papírba csomagolt, masnival átkötött ajándékát. Rogg
és a tanya számos más bérese istenhozzádot mondott. A kis csoport integetett,
amikor Marshall tiszteletes és Nora elhajtott a kisfiúval. Geoff megkérdezte,
mi az az Amerika, és mikor fog visszajönni, de kérdéseire nem kapott választ.
Nagy meglepetésére Nora egyszer csak azt mondta, hogy ki kellene bontania a
csomagot, és meg kellene néznie, mi van benne. Geoff szentül hitte, hogy az
ajándék maga a mutatós külső. Először találkozott becsomagolt ajándékkal.
Boldogan látta, hogy vastag tömb rajzpapírt kapott Irene-től. Büszkén vitte be
a papírt és a festékesdobozát a kocsiból a vasútállomásra.
Apró helyiség volt a helyi állomás. Az egyik végén volt a pénztár, a hosszú
padokon néhány ember üldögélt, kényelmes távolságra egymástól. Nagyon rövid
várakozás után jött is a vonat. Geoff még sohasem látott ilyen füstöt pöfögő,
irdatlan gépezetet, amely ekkora zajt csapott volna. A személykocsikat és
tehervagonokat vontató, roppant fekete mozdony bemennydörgött a kisfiú mellett
az állomásra, és valamivel távolabb megállt a sínen. Geoff elhűlten nézte, hogy
a mellette elguruló keréksor magasabb, mint az ő feje. Egész nap és még este is
vonatoztak. Marshallék egymással szemközt ültek dupla üléseken, Geoffnak is
jutott egy saját. Izgalmas volt kinézni az ablakon az elsuhanó világra, de
émelygett tőle a gyomra. Azzal múlatta az időt, hogy lerajzolt egy szakállas
embert, aki az ülések közötti folyosó túlsó oldalán kornyadozva aludt. Késő
este volt, amikor megérkeztek céljukhoz, és beléptek egy másik állomásra.
Ennek a második állomásnak a belsejétől meg attól az élménytől, hogy két olyan
ember mögött kell vánszorognia, akik továbbra is úgy bánnak vele, mint egy
idegennel, a kis Geoff feltartóztathatatlanul reszketni kezdett, mintha
kiállították volna a hidegre. Ez a második állomás volt a leghatalmasabb szoba,
amelyet valaha látott. El sem tudta képzelni, hogy ilyen magas plafont is lehet
építeni. Felnézett a vastag, fekete vas támgerendákra, és reménykedett, hogy
megtartják addig a plafont, amíg ő biztonsággal áthalad alattuk. Mintha több
száz ember lett volna itt, és a legtöbben siettek. Egyetlen csoport állt
mozdulatlanul egy magas tábla lábánál. Volt ott egy lapos, piros csíkos kalapot
viselő ember, magasan fönt az előre-hátra imbolygó létrán, aki a négy
számoszlopot változtatgatta a táblán. Az első a vonat számát jelölte, a
következők az érkezési és indulási időt. Az utolsó oszlop annak a peronnak a
számát mutatta, ahol be kellett szállni. Marshall nagytiszteletű közölte, hogy
ki kell menniük, és keresniük kell egy kocsit a rakpartra.
Eltaxiztak a mólóhoz, ahol Geoff a mozdonynál is hatalmasabb hajót látott.
Habozott, de végül követte a felnőtteket a hosszú rámpán, és beszállt a hajóba.
Minden kocsin és vonaton, most meg majd hajóval megtett mérfölddel tisztábban
értette, hogy elviszik hazulról. A lába az első néhány órában nagyon fájt a
cipőtől, aztán elzsibbadt. Senki sem javasolta neki, hogy vesse le a
kellemetlen, szűk bőrt, ő pedig szinte nyomorékon vonszolta magát elgémberedett
lábán, és valóban nyomoréknak érezte magát.
Nem értette, mi történik. Teste-lelke fájt, de nem sírhatott. Belemenekült a
rajzolás iránti új szerelembe. A hajóút második napján a tömb utolsó lapját is
telerajzolta. Marshall nagytiszteletűhöz és feleségéhez fordult, akik fedélzeti
székeken ülve olvastak, hogy kaphatna-e papírt. Nora figyelmeztette az új
szabályra, a "kérem" szóra. Geoff átfogalmazta a mondatot "kérem"-re, mire azt
felelték neki, hogy "majd meglátjuk, esetleg később". A fiú este is kérte,
amikor bedugta a festékesdobozát a priccse alá, amelyen aludt, a tiszteletesék
ágyának lábánál. Reggel, amikor kinyitotta a szemét, ez az udvarias kérés volt
az első, amit kiejtett a száján.
Mrs. Marshallnak tetszett, hogy a gyerek milyen jól tud rajzolni, de a férje
időpocsékolásnak tartotta. A fiúnak inkább írni-olvasni kellene megtanulnia. A
világban nincs hely fekete művészeknek. Azon a délutánon, amikor Geoff ötödször
kérdezte, hogy kaphatna-e papírt, kérem, Marshall nagytiszteletű felmarkolta a
festékesdobozt, a korláthoz ment, és átdobta rajta. A színes fémdoboz
pörgött-forgott a napfényben, és amikor beleplaccsant a hatalmas kék óceánba,
Geoff világa is vele süllyedt a tenger fenekére. Kapcsolata Marshallékkal
sohasem heverte ki ezt a csapást.
A nagytiszteletű és a felesége kizárólag jót akartak. Az örökbefogadást olyan
lehetőségnek tekintették, amikor oktatásban részesíthetnek valakit, aki
egyébként írástudatlan maradna, de, ami a legfontosabb, megmenthetik a lelkét.
Ők azt hitték, hogy kiszabadítják Geoffot a hátrányos helyzetéből és a tüzes
pokolból.
Geoff mindezt nagyon másként látta. Neki nyilvánvaló volt, hogy nem tartozik
ide. Eleve nem értette, miért nem kedvelik új szülei. Nem tudta, mennyiben más,
mint ők. Tengeren töltött harmadik napjukon Nora egyik hajón szerzett,
újdonsült ismerőse felhívta rá a figyelmét, hogy ő sötét bőrű, míg mindenki más
világos. Geoff már észrevette, de ugyanúgy gondolt rá, ahogy a perspektivikus
ábrázolásra vagy az árnyalásra. Ez nem jó és nem rossz, ez csak van. Ezen a
napon tudatára ébredt, hogy egyesek fontosnak tartják az árnyalatokat. A hét
egy későbbi napján ugyanez az asszony megpróbálta elmagyarázni az "anyu",
"apu", "fiú" és "család" jelentését, ám Geoff távol érezte magától ezeket a
szavakat. Ő nem azt tapasztalta, amit az asszony mondott.
Néhány nap múlva a család megérkezett az Egyesült Államokba. Egy legáción levő
teológus fogadta őket, akit arra jelöltek ki, hogy hazavigye autóval a családot
Vermontba. Egy nappal később az autó felkanyarodott az elöl-hátul bekerített,
sárga kis házhoz. Nora kockás bútorhuzatokkal ékesítette föl a házat, és minden
ablakra fodros fehér függönyt akasztott. Kellemes látvány volt. Meg jó szaga is
volt a házikónak, mert a parókiai kisegítők megraktak egy asztalt gyümölccsel,
frissen készült édes és sós aprósüteményekkel. Geoffot bevezették a dolgozó-
és vendégszobának, használt helyiségbe, és azt mondták, ezt majd berendezik
neki. Mivel a gyereknek sohasem volt saját szobája, nem tudta, mit várjon, így
nem is csalódott, amikor a szoba több nap után sem változott.
Új családjának és új házának légköre sok szempontból emlékeztetett a
Willett-tanyáéra. Megint magára hagyták. Naphosszat a szabad ég alatt volt,
csak enni jött be. De többször még akkor is csak föladták neki a szendvicset és
a palack tejet az almafa magasába, amelynek legvastagabb ágáról a szomszédságot
figyelte. Egyszer-kétszer kimerészkedett a hátsó kapun, hogy felderítse a
sikátort és a szomszéd udvarokat, de Nora rajtakapta és megpirongatta, amiért
elhagyta az udvart. Geoff, mint azelőtt, most is a madarakban talált
társaságot, de most mókusokkal és egy kóbor macskával is kiegészítette pajtásai
körét.
Egy hónappal később, amikor új anyja beíratta az iskolába, Geoff rájött, hogy
valami baj van. Ez volt az első alkalom, amikor Nora megfogta a kezét, aztán
úgy magyarázta el az alsó tagozat iskolatitkárának, hogy a kisftú nem is igazi
gyerekük, hanem ausztráliai őslakos, hogy közben egyszer sem nézett a gyerekre.
Geoff csak most tudta meg, hogy a népe, a tulajdon anyja elhagyta, mert nem
kértek belőle. Nora hangsúlyozta a tényt, hogy a kisfiút senki sem akarta.
Willették vették magukhoz, most pedig ő és a férje gyámolítják. Geoff attól a
naptól a keresztnevén, Norának szólította a lelkésznét, akit azelőtt
asszonyomnak hívott, ám ezt mintha senki sem vette volna észre. Marshall
nagytiszteletűt továbbra is uramnak nevezte.
Geoff mélyen a tudata alá rejtette az "ausztráliai őslakos" szavakat. Keserű
haragot érzett vér szerinti szülei iránt. Elhitte, amit mondtak neki, hogy a
születésekor eldobták.
Tíz hónappal Geoff örökbefogadása után Marshalléknak fiuk született, és újabb
tíz hónap múlva megérkezett a következő. A házban és a templomban megváltozott
a légkör. Geoff most már láthatta, hogy a szerető szülő miként ajnározza,
babusgatja a vér szerinti gyerekét. Még magányosabb lett. Amíg csak egy baba
volt, az a szülei szobájában aludt, de a második születése után Geoff szobáját
átalakították a két Willett csemete gyerekszobájává, Geoff pedig az alagsor
egyik sarkában kapott ágyat, fiókos szekrényt, széket és lámpát.
Marshall nagytiszteletű, amikor bemutatta két kisfiát a hívőknek, mindig
hozzátette: - Ez pedig Geoff, a mi szívbéli, fogadott testvérünk. - Geoff sose
értette, mit mond. A lelkész azt is hozzáfűzte néha: - Annyira igyekszünk,
hogy megmentsük a lelkét, kérünk benneteket, imádkozzatok érette és a világ
összes vadembereiért!
Amikor Geoff kilencéves volt, Mrs. O'Neal, a segítőkész iskolai könyvtáros
elmesélte, hogy Írországból származik, és őszerinte nagyon fontos, hogy az
emberek olvassanak a gyökereikről. Talált két könyvet az ausztrál őslakosokról,
és azt javasolta Geoffnak, vegye ki és szabad idejében olvassa el őket. A
gyerek hazavitte a könyveket, és aznap este, amikor már mindenki aludt,
villanyt gyújtott, és életében először megpróbált megtudni valamit az
örökségéről. A könyvek egy árva szóval sem említették a földek elkobzását vagy
azt, hogy a népnek egy idegen uralkodó előtt kellett hódolnia. Primitív
embereknek ábrázolták őket, akik félmeztelenül járnak, bogarakat esznek, azokon
tengetik nyomorúságos létüket. Az olvasmány vegyes érzéseket keltett Geoffban.
Kevés olyat talált benne, amitől büszke lehetett volna a népére. Lehet, hogy
nem tartozik Marshallék családjához, de valószínűleg jobb sora van náluk, mint
az őslakosoknál lenne.