Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak
11
1945-ben, amikor Freda tizenegy éves volt, és Beatrice kilenc, ritka
meglepetéssel kedveskedtek az iskolásoknak. Kirándulni vitték őket az
árvaházból egy parkszerű környezetben folydogáló, közeli patakhoz. Többnyire
alig látható erecske volt, de az idén hónapokon át esett, és a csermely
folyammá dagadt, amelynek mélysége helyenként elérte a százhúsz-kétszáztíz
centimétert. De voltak még ennél mélyebb kráterek is, ahol a víz körbe-körbe
forgott. Délben az egyik lány, a tizenöt éves Hannah felfedezett egy öreg
fatönköt a folyó szélén, kissé messzebb a park pázsitjától. Többen is
utánaugráltak a vízbe. Noha egyiküket sem tanították úszni, rögtön rájöttek,
hogy ha kézzel-lábbal kapálóznak, visszajuthatnak a partra. Nagyon jól
mulattak. Sorra minden lány vette magának a bátorságot, hogy megpróbálja, még
Beatrice is, holott máig nem felejtette el, mikor majdnem belefúlt a
fürdővízbe. Ez azonban olyan szórakozásnak tűnt, amilyen még sohasem jutott
neki. Izgalmas volt, és csak egy kicsit fájt, amikor a víz felment az orrába.
Freda következett az ugrásban. A csoport várta és várta, hogy felbukkanjon, de
nem bukkant fel. Beatrice nem tudta, mit tegyen. Rögtön visszaugrott. Lemerült,
körbetapogatózott, próbálta elérni barátnőjét a víz alatt. Nem talált semmit.
Járatlanságában nem tudta, miként maradjon a víz alatt huzamosabb kutatáshoz.
Kapálóznia kellett, hogy visszajusson a partra. Hannah segítségért rohant. Az
egyik apáca bosszúsan félbehagyta a krokettjátszmát, nagy fanyalogva lesétált a
fatönkhöz, és kérdezgetni kezdett. Biztos, hogy van valaki a vízben? Ki az?
Mióta nem jött fel a víz alól az az ostoba lány?
A soror elment, és két másik apácával tért vissza. Körülbelül húsz perc múlva
összehívták a növendékeket, és azt mondták nekik, menjenek haza. Beatrice nem
hagyhatta Fredát a vízben. Kiabált, sikoltozott és vissza akart mászni a vízbe,
de csak annyit ért el, hogy felpofozták, és erőszakkal elcipelték.
Hetek teltek el, mire Beatrice át bírta aludni az éjszakát. Rémálmaiban Freda
kiabált segítségért, miközben ömlött a szájába a víz. Beatrice
lidércnyomásaiban fehér zsákba kötözött kiskutyák olvadtak össze segítségért
sikoltozó legjobb barátnőjével.
Valamivel később kihallgatta Agatha nővért, aki szerint az elhunytat úgy
találták meg, hogy a lába mélyen belefúródott a sűrű sárba. Ettől még
szörnyűbbek lettek a lidércnyomások. Minden éjjel a sárban vergődő Fredát
látta, megy a sár a szájába, szemébe, fülébe, lábát becsípik a roppant
kövek.
Az iskola vezetősége még csak nyilvántartásba sem vette Beatrice legjobb
barátnőjének elvesztését. Nem volt gyászszertartás, nem tartottak semmiféle
megemlékezést. Beatrice megtanulta tudomásul venni, hogy a vadembereknek nem
jár hagyományos keresztény búcsúztató.
Éjszakánként halott nővérével beszélgetett, elmondta neki, mi történt aznap.
Végül megálmodta Freda szabadulását: szárnyakon szállt föl az égbe. Beatrice
továbbra is érezte a jelenlétét, főleg mikor meglátta azt a fehér madarat,
amely szünet alatt rendszeresen odaült csicseregni a kerítésre, és több estén
át repült az iskolaudvar felett.
Valahányszor új lány érkezett az intézetbe, az apácák elvették a személyes
tárgyait, elégették a ruháját és levágták a haját. A hajvágásra egy hámmal
kiegészített, magas deszkaszékben került sor, a főnöknő anya irodája előtt. Az
újoncok megérkezése után fél órával az árvák számíthattak arra a
látványosságra, hogyan változik meg felismerhetetlenül a székhez szíjazottan
sivalkodó kisgyerek. Beatrice megtanulta, hogy ilyen alkalommal össze lehet
barátkozni a jövevénnyel. Az évek során rájött, mennyire egyedi mindenki,
ugyanakkor mennyire azonosak a csoport szükségletei és érzései. Ám soha többé
senkit sem tekintett a nővérének.
Általában nem volt vele baj. Nem félemlítették meg, de nem is dacoskodott, és
nem állt ki az igazáért. Ahelyett magával beszélgetett, és olyanokat mondott
magának: "Ez nem helyes, tudom, hogy nem így kellene lennie. Ez olyan
megjátszás." Hitt benne, hogy az nem hazugság, ha ő tisztában van a
különbséggel, és tudja, hogy csak színlel. Freda halála után többnyire csak a
látszat kedvéért imádkozott, színleg engedelmesen, de valójában tettetésből.
Könnyen megtanult olvasni, és habzsolt mindent, amihez hozzáférhetett, csakhogy
kevés volt a hozzáférhető. Kilencéves korában önként jelentkezett portörlésre
az irodákban, ahol csodálatos tankönyveket, térképeket, képes újságokat,
lexikonokat, sőt magánleveleket is lehetett olvasni. Évente egyszer-kétszer az
apácák elutaztak vakációra, mindössze kettő maradt a házban, úgyhogy Beatrice
dúskálhatott az írott tudásban, amelyet nem zártak üveg mögé. Az egyház
álláspontja szerint a bennszülött nőknek annyira kellett tudni írni-olvasni,
hogy megértsék az utcai táblákat, a konzervdobozok feliratát, és majd egyszer
esetleg alá tudjanak írni egy hivatalos okmányt. Az volt a fontos, hogy olyan
gyakorlati tudnivalókat sajátítsanak el, mint a takarítás, mosás, pesztrálás,
veteményezés, betakarítás, befőzés. Esetleg néhány, kivételesen okos őslakos
nő megtanulhatta a fajtájabeli betegek gondozását.
Egy hideg, felhős napon kivitték az iskolából, hogy segítsen fát vágni és
halomba rakni. Délelőtt odajött egy idős bennszülött, és beszédbe elegyedett a
kislánnyal. Az első fajtájabeli felnőtt volt, akit Beatrice látott. Nem sokáig
beszélgethettek, mert a favágást felügyelő pap, a fiatal Paul atya azt mondta
az öregembernek, hogy zavarja a munkát.
Késő délután az öreg az ellenkező irányból jött visszafelé, de különösen
viselkedett, és furcsa szaga volt. A pap meglökte, amitől a bennszülött
felborult, aztán rákiabált, hogy keljen föl, és menjen innen. Többször is
belerúgott, hogy mozgásra serkentse, mire az áldozatnak sikerült eltántorognia.
A rugdosást dörgedelem követte az alkoholfogyasztás szörnyűségeiről.
Beatrice egyetértett azzal, hogy inni nem jó, és aznap éjszaka, miközben az
ablakból nézett föl a csillagokra, ígéretet tett magának, hogy nem fog alkoholt
inni. Ezt olyan komoly fogadalomnak érezte, ami külön ceremóniát tett
szükségessé. Kölcsönvette a porceláncsészéből származó cserepet, amelyet a
szomszéd ágyon alvó lány lelt, és megvágta magát. Amikor kihullott pár csepp
vér, megismételte fogadalmát, hogy tartózkodni fog a szesztől. Ő a saját
szenzációs ötletének tartotta az önként vállalt sebet, csak évek múlva tudta
meg, hogy ősidők óta része örökségének.
Az a néhány csepp vér hatalmas törést okozott Beatrice életében. Az ágyneműt
kéthetente váltották. Történetesen másnap éppen Beatrice-ék hálójára került sor
a mosatásban. Az apró vágás kissé vérzett az éjszaka, és a mosodában Raphael
nővér felfedezte a foltot. Beatrice-t beszólították a főnökasszony irodájába,
ahol keresztkérdéseknek vetették alá a vér eredetét illetően. A szertartásról,
illetve annak indokáról nem beszélhetett, de megmutatta nekik az apró sebet. A
két apáca olyan pillantással nézett össze, amelyből világosan látszott, hogy
nem hiszik, amit a kislány állít. Beatrice azt mondta: - Itt ez a kis vágás,
ebből jött a vér. - Ám az apácáknak mintha tudomásuk lett volna egy titokról,
amelyet nem szándékoztak elárulni, mégpedig arról, hogy nemcsak sebből jöhet
vér.
Egy héttel később korán ébresztettek hat lányt, akik között a kilencéves
Beatrice volt a legfiatalabb, és azt mondták nekik, hogy őket szemelték ki egy
utazásra a városba. Reggelire most nincs idő, majd esznek később. Odavitték
őket az árvaház ruhatárához; ez egy folyosórész volt, akasztós
deszkaszekrényekkel szegélyezve. Az irgalmasnővéreknél nem vállfán lógtak a
ruhák, hanem takarosan összehajtogatva felhalmozták őket. A lányok egyforma
uniformist viseltek, fehér blúzt, barna szoknyát, de néhány alkalommal, például
mikor örökbefogadást fontolgató házaspárok előtt kellett felvonulniuk, olyan
ruhákba öltöztették őket, amelyeket kívülállók adományoztak. Ezen a napon
Beatrice sötétkék ruhát kapott, amelynek fehér bubigallérját piros farkasfog
szegélyezte. Paul atya vitte be őket autóval a városba, de nem szórakozni,
hanem egy klinikára.
Ahogy benyitottak, rögtön valami furcsa, nagyon átható szag rohanta meg
Beatrice orrát. A várószoba olyan patyolattiszta volt, hogy a lányok nem mertek
leülni, hanem a falat támasztották. Sorra beszólították őket, segítettek nekik
levetkőzni és lompos fehér hálóinget adtak rájuk. Valamennyiüknek azt mondták,
hogy védőoltást kapnak, és megvizsgálják őket. Beatrice annyira emlékezett,
hogy az ápolónő a karjába szúrja a tűt, majd maszk borul az arcára. Émelyegve
ébredt, és a hasa be volt kötözve. Mind a hatuknak egyforma összevarrott,
hosszú vágás volt a hasán. Másnap visszamentek az árvaházba, és addig nem
engedték őket a többiek közé, amíg a hasukon be nem gyógyult a vágás. Így lett
Beatrice annak a kísérleti tervezetnek az alanya, amelyet egy fiatal és
nagyralátó páter dolgozott ki az ausztrál bennszülött népesség létszámának
szabályozására.