Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak
9
Freda akkor jött az árvaházba, amikor Beatrice hétéves volt. Mivel hatodiknak
érkezett abban az évben, F betűs nevet kapott, noha már betöltötte a kilencet,
és a korábbi években másnak hívták. De a szabály alól nem volt kivétel. Freda
lassú volt, egész teste lassan mozgott, habozva és dadogva beszélt. Az
árvaházban Beatrice volt az egyetlen, aki barátsággal közeledett hozzá. Igazi
testvériség formálódott közöttük. Freda meg tudta tanulni a leckét, megúszhatta
a koplalást vagy a vonalzóval adott tenyeres büntetést, ha Beatrice újra és
újra, szorgosan átrágta vele az anyagot. Mindketten nagyon büszkék voltak,
amikor Freda végre bebiflázott valamit.
Az összes lánynak be kellett vágni az imákat és a válaszokat az elsőáldozási
katekizmus kérdéseire. Az egyik órán Beatrice megkérdezte, mit jelent a
"Szentlélek" szó.
- Rád ragadt a barátnőd butasága? - ordította dühös utálkozással a tanító
apáca. - Menj, ülj ki a folyosóra, mielőtt még megfertőznél valakit!
Az elsőáldozás nem olyan dolog, aminél szabad kérdéseket föltenni. Az egyház
törvényeit és a házirendet szóról szóra be kellett vágni, pillanatnyi
kételkedés nélkül. Freda nem bírt elég gyorsan válaszolni a katekizmus
kérdéseire, holott hibátlanul tudta őket, ezért nem részesülhetett Jézus
testében és vérében. A lányok úgy hitték, hogy Jézus halott testét levették a
keresztről, egy részéből vekni kenyeret csináltak, majd hajszálvékony ostyákká
hasogatták, hogy a pap könnyen ráhelyezhesse az elsőáldozáshoz kiöltött
nyelvekre.
A lányok a mindennapos misén apró fekete fátylat tettek a fejükre, de az
elsőáldozásra fehéret kaptak. Megalázó volt elsőáldozós kor után is feketét
viselni, ám Freda úgy tűrte a szégyent, hogy csak néha remegett meg a szája.
Egy napon Beatrice fölfedezte, hogy Freda nem dadog, ha énekel. Közösen
kidolgoztak egy módszert, amelynek az volt a lényege, hogy beszéd közben Freda
hangtalanul dúdolt magában. Bár a beszédében így is maradtak apró
megtorpanások, képes lett közvetlenebbül és érthetőbben kifejezni magát. A
következő évben átment a szóbeli vizsgán. Bizonyosan élete fénypontja volt,
amikor föltehette a fehér fátylat a kápolnában.
Freda külsőleg különbözött a többi árvától. Magasra nőtt, néhány kiló
fölösleget is cipelt magán, és sima szálú vörösbarna haja volt. A bőre sokkal
világosabb volt, a szeme pedig sötétzöld. Beatrice nem értette, hogy a
felnőttek az iskolában miért nézik le a barátnőjét olyan mérhetetlenül. Olyan
gyakran nevezték "ostobá"-nak, hogy Freda végül úgy hallgatott rá, mintha ez
lenne a neve. Beatrice volt az egyetlen, aki Fredának szólította. Freda semmit
nem látott jól, sem közelre, sem távolra. Az irgalmasnővéreknél töltött években
Beatrice egyszer sem látta, hogy egy gyerek szemüveget kapott volna. Úgy
vélték, ez túl nagy fényűzés egy árvának.
Az árvaháznak sodronykerítése volt. Nagy bokrokat ültettek mellé, és amikor
azok megnőttek, a kétoldalt leomló, méteres lomb tökéletesen eltakarta a
drótot. Ausztráliának ebben a részében olyan magas ásványtartalma volt a
földnek, hogy úgyszólván minden megnőtt benne, ha elég vizet kapott. A sok
zöldtől az iskolaudvar jóval vonzóbbnak tűnt a látogatók szemében. Az intézmény
gyakorlati szempontokból, mondhatni, szökésbiztos volt. Az irgalmasnővérek
ritkán merészkedtek ki az iskolaudvarra. Mintha féltek volna a napfénytől.
Annyira voltak hajlandók, hogy szünetben kinyitották az ajtót a párosával
kivonuló növendékeknek.
Egy augusztusi napon Beatrice halk nyöszörgést hallott az udvar hátuljából.
Fredával a bokrok alá kúsztak, és ott megláttak egy narancsszín kutyát. Nyakon
lőtték, láthatólag azért vergődött idáig, hogy zavartalanul kimúlhasson. A
lányok meghányták-vetették azt a lehetőséget, hogy a felnőttektől kérnek
segítséget, ám aztán úgy döntöttek, hogy annak csak egyetlen végzetes ütés
lenne a következménye. Inkább elhatározták, hogy ők teszik meg, ami tőlük
telik. Délután Beatrice-nak sikerült utánanéznie egy szakkönyvben, és
megállapította, hogy az állat egy dingó.
Minden lánynak volt egy bádogtálcája, egy bádogbögréje, kése, villája, kanala.
Evés után felsorakoztak, leöblítették az evőeszközöket egy vizesdézsában,
szárazra törülgették, majd feltornyozták az asztalon későbbi használatra. Ételt
tilos volt szemétbe dobni. Az összes növendék az utolsó morzsáig megevett
mindent. Ha véletlenül maradt valami, azt félretették a következő étkezésre, és
addig tálalták fel, amíg el nem fogyott.
Az aznapi vacsoránál Freda és Beatrice zsebre tett néhány falatot. Mosogatás
közben még egy levesesdobozt is ki tudtak emelni a szemétből. Amikor lefekvés
előtt kiengedték őket az udvarra, Freda őrt állt, miközben Beatrice a sodrony
négyszögén át a kutya fejének közelébe helyezte az ételt és a konzervdoboz
vizet. Szegény jószág nem mozdult, nem adott hangot, de Beatrice látta, hogy
még lélegzik.
Másnap, amikor utánanéztek az immár páciensüknek tekintett állatnak, látták,
hogy a konzervdoboz felborult, és az étel eltűnt. A dingó lábai közötti
karéjban három újszülött kutyakölyök szopott.
A kiskutyák megnehezítették a helyzetet. A lányok úgy döntöttek, még három
társukat beavatják az egynapos alom gondozása és védelme érdekében. Nagy kaland
lett ebből. Még egy jódosüveget is sikerült kicsempészniük, és Beatrice
belecsorgatta a jódot a golyó ütötte lyukba. Ételt, italt szereztek az anyának,
felváltva próbálták elterelni a figyelmet a kölykök mocorgásáról, és imádkoztak,
hogy minden valószínűség ellenére az anya húzza odáig, amíg esélyt adhat
utódainak a túlélésre. A kutya csak hevert a bokrok alatt. Egy nap olyan volt
a feje, mintha rizzsel szórták volna be. Beatrice kinyúlt a kerítésen, és
fölcsípett egy darabot. Tekergőzött a kezében. A nyüvek beleestek a gennyedző
sebbe. Ez a szomorú dingó ugyanabban a helyzetben hevert öt héten át, erőlködve
evett és ivott, hogy életben maradhasson, és táplálhassa a kicsinyeit. A
kiskutyák túlságosan zajosak lettek, a lányok nem titkolhatták tovább őket,
Margaret nővér rájuk talált. Azonnal elszalajtott egy gyereket, hogy hozzon egy
dobozt, és bedobozolta a három kis dingót. A lányok azt gondolták, hogy ezzel
vége négylábú barátaiknak, nem látják viszont őket, de tévedtek.
Aznap vacsora után Margaret nővér maga elé idézte az öt lányt, miután egy
hatodikból kicsikarta a nevüket. Bevitte őket a mosodába, ahol a helyiség
közepén narancsszín láda állt, abban volt a három kutyakölyök. Ráparancsolt
Beatrice-ra, hogy töltse meg vízzel a mosódézsát. Fredának ki kellett hoznia a
sarokból egy liszteszsákot, bele kellett tennie egy nagy követ, és tartania
kellett a száját, amíg a többi három lány beledobálta a kölyköket, mindegyik
egyet-egyet. Azután Margaret nővér bekötötte a zsákot és beleejtette a vízbe.
A kiskutyák vergődtek és sírtak, amíg a fehér zsák le nem süllyedt a dézsa
aljára. Az egyik csücske felbukott a víz alól. A hangokból és a mozgásból a
lányok tudhatták, hogy az apró lények percekig viaskodtak, egymást karmolták,
hogy legfelülre vergődhessenek, és életben maradjanak. Végül Margaret nővér
utálattal átsietett a konyhába, és egy nehéz öntöttvas serpenyőfedővel tért
vissza. Felgyűrte hosszú, fekete ruhaujját, kinyújtotta hátborzongató
hullafehér karját, rátette a fedőt a zsákra és lenyomtatta a dézsa fenekére.
Mindeközben egyfolytában beszélt a lányokhoz, de az inkább vartyogás volt,
mint beszéd. Mindenféle állati lényeket, veszedelmes, megfertőztetett
fajzatokat emlegetett, meg Jézust, aki mennyire igyekszik megmenteni a gonosz
vademberek lelkét, és célozgatott, hogy jobb is lenne, ha a vadembereknek
egyáltalán nem születnének utódaik.
Végül kivitt négy lányt, hogy ássanak gödröt a halott kölyökkutyáknak.
Beatrice-nek kellett vinni a nehéz, csöpögő zsákot. Fredát bent hagyták, hogy
törülje fel a padlót. A lyuk tágult, és Beatrice minden ásónyomással jobban
gyűlölte ezt a nőt, holott nem is ismerte a "gyűlölet" szót. Ő csak az
indulatot érezte.
Majd parancsot kaptak, hogy munkájuk teljessé tételére az anyát is meg kell
ölniük, és oda kell temetniük a többiekhez. Beatrice bemászott a bokor alá, de
már holtan találta a dingót. A kislány örült, amiért az állat magától feladta a
küzdelmet. Margaret nővér rátétette az anyát a vízbe fojtott kölykeit rejtő
zsákra, majd megparancsolta a lányoknak, hogy temessék be a gödröt. Nem
lehetett elfelejteni, ahogy a lapátnyi hantok puffantak a kutyadögön. Ez a
dingó jelentette Beatrice-nak az egyetlen alkalmat, amikor láthatott anyát és
gyermeket, mert az árváknak semmiféle emlékük vagy történetük nem volt a
családjukról. A halott dingó hősnővé magasztosult, és természetesen Margaret
nővér lett a gonosz cselszövő.