Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 25

A nap éppen a fejük fölött járt, egyetlen árnyékot sem vetett Isten szép világára. Ahogy közeledtek a kis településhez, Beatrice tudta, hogy ez az a hely, ahol ott kell hagynia Harryt. Nem volt valami különös, még csak hívogatónak se látszott, de valahogy jónak érzett. Por ülepedett minden épületre, ami nemrég elvonult viharra utalt, vagy olyan vidékre, ahol mindennapos a szél. A járda és az úttest között nem nőtt fű, a főút kihaltnak és elhagyatottnak tűnt, ám egy mellékutcában zöld park látszott, amelyben magas fák vetettek árnyékot. Fekete alakok mozogtak a parkban, a főutcán feketék elegyedtek a fehérekkel. Beatrice tudta, hogy megérkezett arra a helyre, ahol a fajtája már nem kisebbség. Harry megállt a sarkon egy emeletes szálló előtt, amelybe a kocsmán át lehetett bejutni. Az emeleten több ablak nyitva állt, és a függönyök kilógtak az utcára, várva a következő szellőt, amely visszafújja őket a szobákba.

      Beatrice lemászott a vezetőfülkéből, elbúcsúzott, és megnyugtatta Harryt, hogy nem lesz semmi baja. Nem említette a két zápfogát, amelyeket tegnap veszített el, mikor beleharapott egy szelet húsos lepénybe. A szeme vérvörös volt, és még mindig résnyi, de a lába észrevehetően javult, és napról napra kevésbé fájt. Fogta a táskáját, átvágott az utcán, elindult a park felé. Pontosan előtte egy idősödő fehér asszony akkor tett ki egy SEGÍTŐT FELVESZEK! táblát egy tejbár pultjára. Beatrice habozás nélkül belépett a nyitott ajtón, és odament az asszonyhoz.

      - Éppen ezért vagyok én itt!

      Az asszony fölnézett, összerezzent a zúzódásos arctól, és majdnem megijedt a rámeredő rémes szemtől.

      - Hogy? - kérdezte. - Mit mondott?

      - Azért vagyok itt, hogy segítsek. Ahogy a tábla mondja! Mindent meg tudok csinálni, ha egyszer megmutatja, hogyan kell. - Lélegzetet vett, és így folytatta, érezve az asszony gyanakvását: - Kérem, ne nyugtalankodjék a külsőm miatt. Balesetem volt, de ilyen még sohasem fordult elő velem. Nem keresem a bajt, és tudok segíteni. Tényleg tudok.

      - Épphogy kitettem a táblát - mondta az asszony kissé méltatlankodva. - Maga az első, aki jelentkezik.

      - Engedje, hogy dolgozzak önnek két-három napot, győződjék meg róla, mire vagyok képes. Ha nem válok be, nem tartozik nekem semmivel, és újra kiteheti a táblát. Ha megfelelek, akkor kifizet, és megkapom az állást. Mit szól hozzá?

      - Hát, nem is tudom - felelte gondterhelten az asszony. - Kicsoda maga, és honnan jött?

      - A nevem Beatrice, és Sydneyből jövök. Kitűnő oktatást kaptam angol nyelvből, matematikából s a többi, és négy év gyakorlatom van munkából és felszolgálásból. Tudom, hogy nagyon rosszul nézek ki, de ez minden nappal javul. Jövő héten annyira jól leszek, hogy csodálkozni fog rajta, kinek is adott munkát! A szürke hajú asszony elmosolyodott. Ő sem találhatott volna ki ennél meggyőzőbb történetet.

      - Van férje? Családja? Hol lakik?

      - Nincs. Nincs. Egyelőre sehol. Mindketten nevettek. Szamár kérdésekre szamár a válasz.

      - Rendben van. Jöjjön be ide, Beatrice. Megmutatom magának az üzletet, és kitaláljuk, mit dolgozhat a következő két napban.

      Az üzlet tulajdonosnőjét Mildred McCrearynek hívták, és több mint két évtizede üzemeltette a boltját ugyanabban az épületben. Először a férjével közösen dolgoztak. Amikor a férje meghalt, a fia állt be társnak. De a fiú kinőtte az isten háta mögötti települést. Túlságosan csendes volt, túlságosan unalmas, túlságosan messze a világ többi részétől, így hát elment. Írt néhány levelet, és öt éve küldött egy karácsonyi képeslapot, de azóta semmit. Az anyja mindennap várt és reménykedett, hogy egyszer csak besiet az ajtóra akasztott hosszú műanyag szalagok között, de a fia sohasem jött.

      A bolt hosszú, keskeny épületben volt. Ennek az első fele volt a tulajdonképpeni üzlet, ahol bőséges választékban lehetett kapni papírba, bádog- és kartondobozba csomagolt élelmiszereket. Volt egy hűtőszekrény az italoknak. Mildred néhány centtel többet számolt fel, ha a vevő hideget akart a pulton melegedő ital helyett. A tulajdonosnő naponta elvihető ételeket is készített a törzsvevőknek. Ezek többnyire ebédidőben fogytak, de a maradék is szinte mindig elkelt zárásig. Időnként a szállóvendégek is átjöttek szendvicshez valót vásárolni, ahelyett hogy drágábban ettek volna a kocsmában. Néhány sarokkal arrébb volt két gyöngyhalászati szövetkezet, amelynek alkalmazottai Mildred árait ésszerűnek, a kosztját pedig felségesnek találták.

      A bolt hátsó részében tárolták az élelmiszert, amelyből feltöltötték a polcokat, ugyanitt volt egy fürdőszoba és egy vécé, egy apró tűzhely, egy mosogató, egy faliszekrény és még egy hűtőszekrény. Közvetlenül a két részt elválasztó ajtó mögött magas, régimódi szekrényes rádió állt; Mildred ide szokott leülni egy túltömött székbe, ahonnan láthatta a bejáratot, és rádiózott, ha nem volt nagy forgalom. A hátsó ajtótól jobbra lépcső vezetett az emeletre, McCrearyék lakásába.

      Mildred rábízta Beatrice-ra, hogy töltse fel a polcokat, söpörje fel az épület két felét, és takarítsa ki azt a részt, ahol az ennivaló készül. Lenyűgözte, hogy a lány mekkora odaadással veti magát a munkába. Mikor beesteledett, Mildred azt javasolta, hogy Beatrice hozzon le az emeletről egy összecsukható ágyat, és állítsa föl magának a bolt hátsó részében. A következő tíz napban Beatrice csak akkor lépett ki a boltból, ha fölseperte az első járdát, vagy kirázott egy szőnyeget a hátsó ajtóból. Felajánlotta, hogy kitakarít Mildrednél is, amit sokkal alaposabban csinált, mint a tulajdonosnő, úgyhogy attól kezdve az is az ő dolga volt.

      Jól kijöttek egymással. Egyikük sem hajlott az üres fecsegésre, és mivel Beatrice szüntelenül tett-vett, Mildred úgy érezte, igazi gyöngyszemet talált. Még arra is megtanította, hogyan könyveljen, miként hozza egyensúlyba a bevételt és a kiadást, és hogyan vezesse azoknak a nyilvántartását, akiknek hitelük van az üzletben.

      A negyedik hónaptól Beatrice tette be a bankba a pénzt, és minden hónapban ő vitte borítékban a bérleti díjat, amelyet befizetett Malcolm Houghton számlájára.

      Mr. Houghton másodgenerációs juhtenyésztő volt. A birtokán, amelyen a juhait legeltette, hússzor elfért volna az egész város. A szálloda, Mildred oldalán az utca minden háza ugyancsak (Malcolm Houghtoné volt. Bent ült a bank igazgatótanácsában, támogatta a vándor egészségügyi szolgálatot, helyiséget adott a heti két napban üzemelő rendelőnek, tevékenyen hozzájárult a park és a sportpálya létrehozásához. Őslakosokat is alkalmazott. Beatrice még sohasem látta Houghtont, és nem hitte, hogy valaha is találkozhatnának, de szinte naponta hallotta a birtokos nevét.

      Amikor elsajátította a nyitás, zárás, árusítás fortélyait, akkor végre volt ideje, hogy megismerkedjen őslakos asszonyokkal és családjaikkal, akik időnként bejöttek a boltba.

      Csodálatos volt látni, hogy itt északon a fekete gyerekek végre ugyanabba az iskolába járnak, mint a fehér gyerekek. Bár az életszínvonaluk emelése érdekében a jövedelmüket még mindig segélyekkel egészítették ki, Beatrice népéből errefelé sokkal többen kaptak állást, mint amit a lány a fővároshoz közelebb tapasztalt. Megismerkedett egy ősrégi sivatagi törzs iparművészetével, és ezt-azt megtanult a meséikből. Továbbra is hangoztatta, hogy mennyire szeretne többet tudni bennszülött gyökereiről. Egy Bill nevű férfi, aki másokkal együtt a városon kívül lakott hevenyészett kunyhókban, azt mondta, időnként meglátogatja őket egy sivataglakó. Megígérte Beatrice-nak, hogy szól, ha a sivatagi megint erre jár.

      Egy szerdai derűs reggelen furgon döcögött oda az üzlet ajtajához. Számos rekeszt rakodtak le róla, amelyeket Beatrice-nak kellett hátravinnie.

      - Jó nehezek. Mi van bennük? - kérdezte a pirítóst majszoló Mildredtől.

      - Üres üvegek - felelte az asszony, és az eperdzsem után nyúlt. Az üvegek néhány hétig kicsomagolatlanul álltak a kartondobozban. Akkor Mildred küldeményt kapott egy játékgyártótól. Beatrice nézte, hogy kerül elő belőle egy dobozra való színes léggömb. Nagyon kíváncsi lett, hogy miért rendel a munkáltatója ilyesmit, de nem kérdezett. Csupán néhány nap múlva értette meg a rendeltetésüket. Mildred megkérte, hogy csomagolja ki és mosogassa el az üvegeket. Aztán szőlőlevet, cukrot és valami titokzatos dolgot tett minden palackba, majd ismét megkérte Beatrice-t, hogy minden üveg szájára húzzon rá egy léggömböt. Bort gyártottak, és a léggömbökre azért volt szükség, hogy szemmel tarthassák, mennyi gáz keletkezik, és el is távolíthassák, mielőtt robbanás következne be. Mr. Houghtonnak nem készpénzzel, hanem alkohollal törlesztették a bérleti díj egy részét. A földbirtokos megbízott Mildred szakértelmében, hogy folytatni tudja a hagyományt, amelyet az apja és a megboldogult McCreary teremtettek. Mildred semmi kivetnivalót nem látott ebben. A bennszülöttek isznak. Valahonnan így is, úgy is kerítenek szeszt, akkor már miért ne tőle? Inkább ő arassa le az eladás hasznát, mint valaki más a kisvárosban.

      Beatrice csalódott a barátnőjében, mert tudta, hogy az italozás a puskagolyónál is gyorsabban megöli népét, de nem tehetett semmit. Úgy látszik, ilyen az élet.

      Majdnem egy éve dolgozott Mildred McCrearynél, amikor egy reggel hajnal előtt a város peremén lakó Bill ébresztette, aki a nyitott hátsó ajtón jött be a boltba. Siessen, mondta a lánynak, menjen ki a hatalmas juhtenyésztő birtok melletti útra, ott talán találkozhat azzal a sivatagi törzsi futárral, akiről korábban mesélt.

      Korán volt még; Beatrice nem akarta felébreszteni Mildredet. Úgyis idejében visszaér, hogy kinyithassa a boltot. Szoknyát-blúzt rántott magára, és elment.