Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak
23
Másnap reggel Beatrice elbúcsúzott, és újból nekivágott a műútnak.
Szivardobozát, amelynek tartalma immár felére apadt, eldugta a kék táskába az
ennivaló mellé, amelyet McDanielék csomagoltak neki. A vállára akasztott táska
szíjára kincstári kiárusításon vásárolt, régi katonai vizeskulacsot akasztott.
Aznap többen is felvették. Elsőnek egy idősebb fehér házaspár állt meg.
Beatrice három óránál is tovább utazott a kocsijuk hátsó ülésén, míg elérkeztek
a kereszteződéshez, ahol a házaspárnak le kellett kanyarodnia a sztrádáról.
Utánuk egy vakációzó, magányos külföldi nő szedte föl, bevitte a következő
városba, és kitette a benzinkútnál. Beatrice evett egy szendvicset, megint
megtöltötte a kulacsot vízzel, majd ismét elindult gyalogszerrel. Hirtelen kürt
bődült mögötte. Egy nagy kamion tülkölt, majd megállt. A sofőrnek egész éjszaka
mennie kellett, szívesen vett volna egy kis társaságot. Beatrice hálásan
felkapaszkodott.
- Hová mégy? - kérdezte a sofőr, akinek cigaretta lógott a szája sarkából.
- Északra.
- Sok ilyen fekete lakik északon, ugye? Biztos jobb a koszt a bozótban. Én nem
értem, hogy bírjátok megenni némelyik kaját. Részemről én megmaradok egy jó
nagy marhaszeletnél sok kétszersülttel és a házi dzsemnél! - Egész éjszaka így
karattyolt Beatrice-nak, valahányszor eszébe jutott egy téma. Hébe-hóba
megkérdezte a lány véleményét, de általában beérte egy "ühüm" válasszal.
Beatrice nagyon álmos volt, de kényszerítette magát, hogy ébren maradjon, ha
már a sofőr puszta haverságból felajánlotta, hogy elviszi. Úgy tett, mintha
érdekelné minden, amiről a sofőr locsogott, és meghallgatta a lamentálását.
Reggel megálltak tankolni. A sofőr megreggelizett, Beatrice a saját csomagjából
evett. Robogtak úgy délig, akkor a sofőr azt mondta, meg kell állnia egy kis
alvásra. Egy másik sofőr is jött az úton, nagyjából ugyanazzal a sebességgel.
Többször megelőzték egymást. Beatrice útitársa felvillantotta a fényszóróit,
majd mikor mindkét jármű leállt, elmagyarázta, hogy aludnia kell egy kicsit,
viszont van egy stopposa, nem ülhetne át abba a kamionba? A másik sofőr
beleegyezett. Beatrice lemászott az egyik vezetőfülkéből, és felmászott a
másikba.
Ez a második sofőr nagydarab ember volt, úgy száznyolcvan centi. Amikor
megmarkolta Beatrice táskáját és a padlóra dobta, karján úgy fodrozódtak az
izmok, mintha csalódottak lennének, amiért nem többmázsás kihívással
találkoztak. Ennek a szájából is lógott a cigaretta, mintha az ajkából nőne ki.
Robogtak egész napon át, csak tankolni álltak meg. Az egyik benzinkutas nem
volt hajlandó beengedni Beatrice-t a női mosdóba. Azt mondta, eltört. A
felesége odanyújtott Beatrice-nak egy papírpoharat: - Tessék, ezt talán tudod
használni! - A lány nem egészen tudta, miként használja. Elhúzódott az épület
mögé, és a lába közé tartotta a poharat. Amikor végzett, kiöntötte a vizeletet.
Úgy döntött, a pohár még jó lesz hasonló és várható esetekre, azzal eltette a
táskájába.
Este, több órával alkonyat után a sofőr leállt az út szélére a nagy kamionnal és
kiszállt. Nyújtózkodott és fejkörzéseket végzett, mintha elgémberedett izmait
tornáztatná. Kinyitotta Beatrice ajtaját, és azt mondta: - Ugorj ki egyet
nyújtózkodni. Nagyon szép az éjszaka. - Valóban az volt. Odafent csillagok
hunyorogtak, és itt, kilométerekre a város villamos lámpáitól, a hold volt az
egyetlen nagyobb fényforrás. Amikor Beatrice kiszállt, ugyancsak nyújtózkodott,
megfeszítette karjait és hátgerincét. A sofőr elkapta a derekát, és a földre
döntötte. Rátérdelt Beatrice lábára, fél kézzel lefogta a karját és belemarkolt
a hajába, a másik kezével benyúlt a lány ruhája alá és tapogatni kezdte.
Beatrice sikított és vergődött, de a sofőr csak azt hajtogatta: - Pofa be! -
és a térde bénító erővel nyomta Beatrice lábát. Beatrice megpróbálta kitépni
magát, de a sofőr pofon vágta, aztán ökölbe szorította a kezét, és hatalmas
erővel odacsapott a lánynak. Beatrice elernyedt.
Amikor magához tért, egyedül hevert az út szélén. A sofőr és a kamion sehol.
Sár, verejték és vér száradt rajta. Bal szeme csak résnyire nyílt, kétszeresére
dagadt lába elzsibbadt. Kényszerítette magát, hogy felüljön, aztán felálljon,
és tegyen néhány lépést. Nem tehetett mást, mint hogy megpróbált járni.
Percekkel később megtalálta kék táskáját ott, ahová a sofőr dobta; nyilván
akkor vághatta ki az ablakon, amikor elhúzott. A lány tudta, hogy tisztára
kellene cserélnie tépett, mocskos ruháját, de nem volt ereje hozzá. Így csak a
lábát kényszerítette, hogy csoszogjon tovább előre, és vonszolta maga után a
táskát.
Szívverése meglódult, mikor ismét hangot hallott a háta mögött. A nyílt
térségben messzire elhallatszott minden hang. Már akkor tudta, hogy kamion jön,
mikor még sehol sem látta a fényszóróit. El kell bújnia! De hová? Le akart
rohanni az aszfaltról, hogy odalapuljon a földhöz, de nem bírt futni. Annyit
tudott tenni, hogy megfordult és elindult a bozót felé, de már túl késő volt.
A sofőr észrevette és lefékezett. Megállt, kiszállt és utána kiáltott: - Hé,
hé! Te vagy az, kislány? - Futásnak eredt, és amikor utolérte Beatrice-t,
átkarolta, hogy ne mehessen tovább. A lány olyan gyenge volt, hogy különösebb
erőfeszítés nélkül meg lehetett állítani. Amikor a férfi meglátta az arcát,
csak annyit mondott: - Édes Istenem! Ó, édes Istenem!
A locsifecsi sofőr volt. Visszatámogatta Beatrice-t a teherautóhoz, és
felsegítette a vezetőfülkébe. Mire becsukta az utasülés ajtaját, átkerült a
vezetőülés ajtajához, és beült a kormány mögé, Beatrice már mélyen aludt. A
sofőr délelőtt megállt benzinért és reggeliért. Valaki a büféből észrevette a
vezetőfülkében ülő lányt, és megjegyzéseket tett összevert arcára. Beatrice
sofőrje nem felelt. Megette a reggelijét, fizetett és elment. Vitt magával
teát, két szelet süteményt, és jeget a lány feldagadt arcára.
Harmadik napjukon Harry végre bemutatkozott. Ezt eredetileg elmulasztotta,
annyira lefoglalta a beszéd. Felelősnek és bűnösnek érezte magát a
történtekért, és tőle telhetően próbált elégtételt adni a fiatal fekete nőnek,
akivel most már fent járt északon.