Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak
40
A tenger és az északi part felé tartottak, Nap Anya fénye hét barna, csillogó
testen tükröződött. Ez volt a legjobb hely, hogy húsz törvényen kívüli őslakos
észrevétlenül tanácskozhasson néhány napig. Az utolsó városi futár meghozta
hírét a legújabb törvényeknek, amelyet minden bennszülött személy büntetés
terhe alatt köteles betartani. A csoport pedig semmiféle állami törvénynek nem
óhajtott engedelmeskedni. Nekik egy magasabb törvényszék, magasabb törvények
parancsoltak.
Nem nyílt terepen volt a találkozó kijelölt helye, hanem egy mocsárban, magas
fák, dús lombok alatt, ahol alig lehetett járni. Ha el akartak jutni egyik
helyről a másikra, egyensúlyozniuk kellett a vaskos gyökereken, amelyek
három-öt méteres átmérőjű körökben terpeszkedtek az óriás fatörzsek körül. A
mocsár vize a legsekélyebb helyen derékig ért, és ennél jóval mélyebb volt a
lagúnákban, ahol tengeri krokodil és tengeri kígyó tanyázott. Biztonságos
menedéket nyújtott a kétlábú embervadászoktól: itt nem láthatják őket
repülőgépről, ők viszont meghallják, ha motorcsónak járná a csatornákat.
Azonkívül bőségesen kínált élelmet: halat, békát, tojást, teknőst, kígyót,
piócát és rengeteg növényt.
Itt lesz mind a húsz Igaz! Minendie alig várta, hogy lássa a másik tizenhármat.
Három csoportban jönnek, amelyek közül kettő négyfős, egy pedig ötfős lesz.
Minendie csoportja és ez a három csoport évente négyszer találkozott.
Ahogy közeledtek a mocsárhoz, egyre bujább lett a növényzet. Végül dzsungellé
sűrűsödött. Ide sohasem sütött be a nap, nyirkos hűvösség uralkodott. A moha
változatos zöld árnyalatai mindent benőttek. A föld nyálkásan csúszkált
Minendie talpa alatt. Nem szeretett volna sokáig időzni ezen a helyen. Máris
hiányzott neki a napfény.
Előbb hallották a hangokat, mintsem meglátták volna az embereket. A lombkupolák
barlangja még a suttogást is visszhangzotta. A csoport nem telepátiát fog
használni. Tapasztalatból tudták, hogy zavart idéz elő, ha ennyi ember
alkalmazná egyszerre.
Minendiét, aki nemrég esett át a névválasztáson, leginkább az érdekelte, miért
és milyen néven hívatja magát a másik tizenhárom. Elhatározta, hogy
bemutatkozás után rögtön megkéri őket, magyaráznák el a nevüket. Úgy érezte,
ezen a módon képes arcot kapcsolni a névhez, és később jobban emlékszik rájuk.
Végül is, tréfálkozott magában, én ahhoz szoktam, hogy leírjam a dolgokat.
Odaértek két nőhöz. Azok mosolyogtak, átölelték az érkezőket. Minendie
bemutatkozott. Az egyik nő, akinek sebhelyek díszítették a vállát, azt mondta,
hogy a neve Időmérő. Amikor Minendie megkérdezte, miért ezt a nevet
választotta, ő azt felelte:
- Ez egy felelősség. Nálunk évszázadok óta mindig van valaki, aki évente
egyszer felidézi az összes fontos eseményt, a születéseket, haláleseteket, az
elsőnek látott repülőgépet és így tovább. Egy barlangban jegyezzük fel
történelmünket egy falfestményre, amelyen együtt dolgozom azzal a másik
Igazzal, aki festékekkel örökíti meg az adatokat. Az időmérés olyan felelősség,
amelyet egyik ember továbbad a másiknak. Amikor én kaptam meg a nevet, más
jelentőséget éreztem benne. Három módon beszélhetünk az időről. Van mögöttünk a
múlt, a tegnap. Van előttünk a jövő egyenes vonala. És van az idő köre. Az
Örökkévalóságból jövünk, és oda térünk vissza. Én ahhoz az időhöz kapcsolódom,
amelyet művészetünk egyetlen pöttynek ábrázol. A múltat nem változtathatod meg,
a jövőre nincsen biztosíték, így hát a műalkotás megtelik pöttyökkel,
amelyeknek mindegyike az időt jelenti. Az egyetlen idő, amely számít, az a
most, a pillanat, a pötty. Ha mindennap képességeink legjavát nyújtjuk, ha
mindenben a legnagyobb becsületről teszünk tanúságot, akkor sikerrel járunk
emberi utazásunkon. - Láthatólag nagyon tetszett neki, hogy Minendie kíváncsi
a nevére, és azzal fejezte be:
- Légy üdvözölve a törzsünkben.
A másik asszonyt Ősökkel Beszélőnek hívták. Hosszú, vékony, komoly arca volt.
- Én azért választottam ezt a nevet, mert nem voltam bizonyos benne, mit érzek
az életről és a halálról. Nehéz volt megőriznem a magabiztosságomat, amikor
láttam, milyen dolgok történnek a népünkkel. Meg akartam tanulni kapcsolatba
lépni a szellemvilággal, ha létezik ilyen. Azt hiszem, kételkedtem abban, hogy
valóban kapunk kérdéseinkre útmutatást. Kezdetben úgy hívtam magamat, hogy
Szeretne Ősökkel Beszélni, de most már elmondhatom, hogy tudok beszélni velük.
Ha odafigyelünk, valamennyien megkapjuk az útmutatást. Nehezen tudok
elképzelni egy olyan életet, amelyben nem beszélünk a láthatatlan világgal és
a meg nem születettekkel. Nekem mindenesetre megerősítette az önbizalmamat.
Két férfiból és egy nőből álló csoport közeledett Minendiéhez. Ő ismét
bemutatkozott, majd megismételte szokatlan kérését, hogy szeretné tudni, ki
miért választotta a nevét.
- Én Vértlemezkészítő vagyok - mondta az első férfi, egy alacsony, köpcös
ember, aki nagyon derűsnek tűnt. - Azt szeretem csinálni. Láttál már olyat?
Kizárólag dísznek viselik, nem védelmül a csatában. Évek óta készítem őket.
Úgyszólván mindent használtam hozzájuk: szőrmét, füvet, hajat, követ, csontot,
fát, tollakat, fogakat, karmokat, kígyókat. Amikor elkezdtem, még a férfiak
dolga volt. Az asszonyoknak külön mester készítette, de most már olyan kevesen
maradtunk, hogy egyszer csak megkértek, készítsem el az első női lemezt. Most
mindkét stílusban dolgozom. Ha még sohasem láttál ilyet, akkor nem is tudhatod,
hogyan használják. Arra használjuk őket, hogy kifejezzük önmagunkat. Időnként
azt jelképezik, hogy védelemre van szükségünk, sebezhető emberek vagyunk.
Pajzsra van szükségünk a városból érkező szomorú beszéd ellen. Jelképezhet a
pajzs olyan szívet, amely még nem kész a megmutatkozásra. Élvezem, hogy
ilyeneket alkothatok.
Most egy férfi következett, aki Bivalyhoz Hasonlónak nevezte magát.
Kétségtelen, hogy ő volt a törzs legmegtermettebb tagja.
- Nekem tetszik a nevem, mert ez az állat igazából nem tartozik Ausztráliához,
nem őshonos. A hajós emberek hozták ide. Hatalmas ereje, kitartása van,
megtanult alkalmazkodni és túlélni, miután megszökött a fogságból. Szerintem mi
pontosan fordított helyzetben vagyunk. Idetartozunk, de gyökerestül kitéptek
bennünket, ezért még szükség lehet a túléléshez a nyers erőre.
A következő asszonynak mintha festették volna a fehér csíkokat egyébként sötét
hajába. Virgoncul, életvidáman beszélt.
- Én Egyben Háromnak neveztem el magamat. Észrevettem, hogy ha visszanézek a
világra, néha még mindig a gyerek szemével látom, noha öregszem. Máskor úgy
láttam és éreztem, mint egy asszony. Napról napra erősebben igyekszem, hogy a
bent lakó éltes bölcs szemével lássak. A hármas egyetlen részéről sem fogok
lemondani. Szeretek felelősségteljes felnőtt lenni, büszke vagyok néhány bölcs
döntésemre, de még mindig élvezem, ha gyerekként kacaghatok. Egyáltalán nem
csökkent kíváncsiságom a környező világ iránt. Azt hiszem, a nevem azt mondja:
"Fogadj el olyannak, amilyen vagyok, mert úgyse fogok felnőni."
A következő magas, vékony férfi negyvenöt éves lehetett. Megosztott Ösvénynek
hívták.
- Amikor ezt a nevet választottam, úgy gondoltam, csak rövid időre szól. Nem
tudtam, melyik tehetségemet kövessem. Nem tudtam, megházasodjak-e. Nem tudtam,
hogy csoportunk vállalhatja-e a gondviselők felelősségét oly sok eltávozott
nemzet helyett. Névadó szertartásom évekkel ezelőtt volt. - Nevetett és
hozzátette: - Még mindig Megosztott Ösvény vagyok.
- Fürge Virág vagyok - mutatkozott be Minendiének egy nő. - Nevem onnan
származik, hogy úgy látom, a természet varázsos rendet tart a világban. Az
éjszakák azért hűlnek le, mert a parányi magoknak elegendő erőt kell tárolniuk
ahhoz, hogy kicsírázzanak, amikor forrón süt a nap. A természet látja a virágok
megfakult szirmait, a fák elszáradt ágait; fölkavarja a levegőt, sorra
lefosztja a növényekről a holt részeket, és felhalmozza a hulladékot egy
vízmosásban. Az avar menedéket nyújt az apró, félénk rágcsálóknak és gyíkoknak.
Amikor nagyon, de nagyon elcsöndesül a világ, a madarak lejönnek az égről és
elrejtőznek, ülnek mozdulatlanul, szárnyuk alá dugott fejjel. A levegő fülledt,
az ég elfeketedik, már készülhetünk is a természet nagy látványosságára.
Lobbanó villám szalad szét póklábakon minden irányba. Az egyik láb sokszor leér
a földre. Amilyen sebesen kilehelte a fényt a feketeség, olyan gyorsan vissza
is szívja, és akkor még van egy pillanatnyi csönd, mielőtt megszólalna a hangos
csattogtatópálca. Néha olyan hangos, mintha a föld repedne ketté. Morajlik a
föld, és a hang végigszökdécsel a homokon. Kövér cseppekben hullik az eső.
Vízfalak rohannak a szemhatáron, mindent meghajlítva útjukban. A föld és a
szikla összes mélyedése megtelik vízzel. Olyan sok fölös víz van, hogy tenger
hullámaként hömpölyög a talajon. És ahogy az égi víz után felsüt az első
napsugár, virág nyílik, ameddig a szem ellát. Ez olyan lelkesítő! Ez lett a
jelszavam. Úgy gondolok a törzsünkre, mint azokra a pici alvó magokra;
beleolvadunk a környezetbe, senki sem figyel ránk, de a megfelelő pillanatban
színpompás szirmokat bontunk. Én mindig úgy éreztem, hogy a magocskában lehet
egy adag félelem. Olyan keményen küzd, hogy termékeny maradjon, és nem tud
parancsolni az elemeknek. A mag tökéletesen alkalmazkodott a környezethez.
Akárcsak mi. Valahányszor fölkel a nap, én is úgy érzem, hogy kivirágzok.
Minendie rögtön megkedvelte Fürge Virágot. Majd egy nagyon komoly arcú, éltes,
fehér hajú asszony következett, akit úgy hívtak, hogy Vízen Átlátó.
- Érdekes név - állapította meg Minendie. - Úszó vagy? Bizonyos dolgokat
keresel a víz alatt?
- Nem - felelte a kimért beszédű, éltes asszony. - A víz, amelyen átlátok, a
könnyek vize. Érzem népem bánatát és hallom könnyeit, amint messze-messze
lehullanak a földre. Felemelem őket gondolataim fényébe. Elküldöm nekik a
szivárványkígyó energiáját, és vigyázok rájuk, amikor ők nem képesek. Mindennap
emlékeztetem magamat, hogy nem a kibontakozó álmot megérteni jöttem. Nekem
annyit kell tudnom, hogy Természet Anya rátalál a megoldásra, amely minden
élőnek a legjobb.
Egy nagyon vékony, nagyon komoly fiatalember közölte, hogy az ő neve Fehér
Bagoly. - Sokféle bagoly van, de a fehér nagyon megritkult. A bagoly általában
csendes. Olyan tulajdonság ez, amelyet nagyon megértek. Általában kétszer is
kimondom magamban a dolgokat, mielőtt fennhangon elismételném őket. Talán nincs
önbizalmam a megnyilatkozáshoz. Talán azért teszem, mert nem mindig vagyok
türelmes azokhoz, akik folyton beszélnek, és sohasem mondanak semmit.
- Az én nevem Hangyanővér - mondta egy közelben álló, középkorú asszony, aki
magok füzérét viselte a bokáján. - Azért választottam ezt a nevet, hogy
folyamatosan emlékeztessem csoportomat: idővel apró lények is emelhetnek
hatalmas építményeket, amelyek nem pusztítók, és beleillenek a földi
harmóniába. Kevesen vagyunk Igazak, de türelmesek vagyunk, szívósak; egész
életünket annak szenteljük, hogy megmentsük földünket, és megőrizzük
kultúránkat.
Következőnek egy hatvan év körüli, nagyon méltóságteljes, előkelő, megnyerő
külsejű ember szólott. - Én Messziről Elhívott vagyok. Volt idő, amikor nagyon
haragudtam azért, hogy az európai betolakodók idejöttek, Leigáztak bennünket,
mi pedig még csak nem is védekeztünk, vagy nem próbálkoztunk egységes
ellenállással. Most úgy érzem, azért kellett csatlakoznom ehhez a csoporthoz,
hogy megértsem emberi szerepemet. Az ő segítségük mentette meg az életemet.
Igyekszem oltalmazó lenni, és tudatában vagyok, hogy felelősen kell
gazdálkodnom energiámmal. Iparkodom legjobb képességeim szerint cselekedni,
hogy ne rontsam tovább a világ tudatát és az álmot.
- Az én nevem Emlékező - mutatkozott be következőként egy feltűnően alacsony
kis ember. - Én vagyok a művész, aki Időmérővel folytatja mesénket a barlang
falán. Ezt a felelősséget is átadjuk egymásnak, ha új ember jelentkezik, hogy ő
is ki szeretné próbálni a fontos szerepet. Szeretek rajzolni és festeni,
úgyhogy nagyon élvezem azt, aki most vagyok.
A törzs utolsó tagja a legszebb férfi volt, akit Minendie valaha látott.
Mosolya megmutatta tökéletes, fehér fogát, fekete szeme olyan gyöngéden és
barátságosan csillogott, hogy mást szinte nem is lehetett látni az arcából.
Erős ember volt, a bőre sima és hibátlan. Majd elnyelte a pillantásával
Minendiét. Előrelépett és így szólt:
- Én Bumerángkészítő vagyok. Légy üdvözölve törzsünkben. A nevem magáért beszél.
Úgy érzem, szorosan kötődöm fivéreink és nővéreink, az életadó fák nagy
családjához. Oly sokféle van, nem létezik két egyforma, és lelkük is ugyanolyan
változatos, mint a helyük. A bumeráng csodálatos segítőtárs, ha a fa lelkét
szólítjuk meg. Sokféle alakja van. Vannak sporthoz való bumerángok, és vannak,
amelyeket ma is az eredeti célra, azaz a fájdalom nélküli, váratlan ölésre
használnak. Amíg élnek őslakosok, mindig lesz valaki, akit hozzám hasonlóan
Bumerángkészítőnek hívnak majd.
A csoportok összevegyültek és beszélgettek, majd nekiláttak élelmet szerezni és
ételt készíteni. Evés után Minendie felült egy vastag gyökérre és végighordozta
tekintetét az összegyűlt embereken. Örült, hogy emlékszik mind a tizenhárom
névre. Azt is érezte, hogy ismeri őket, és nagyon rövid idő alatt szoros szálak
szövődtek közöttük.