Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak
17
A Crowley-panzió lécborítású emeletes ház volt, az egyetlen a takaros
környezetben, amelyre szörnyen ráfért volna egy réteg fehér festék. A tető
egyik ajtószélességű darabja előrenyúlt a bejárat fölött, mintegy a szolid erőt
jelképezve. Két tartóoszlopát utcakőből rakták. A homlokzatot apró ablakok
lyuggatták, és mindegyikben más színű függöny lógott. A panzió füves
előkertjét, amely ugyanolyan széles volt, mint a ház, derékig érő vaskerítés
övezte. A kapu olyan rozsdás volt, hogy be se lehetett csukni. Elvadult bokrok
és néhány bátor virág nőtt a ház tövében. Mrs. Crowley megmutatta a panziót,
mikor elhajtott mellette, majd befordult mögé, és a hátsó ajtó közelében
leparkolt. Öt lépcsőfok vezetett a felerészt szúnyoghálóval borított hátsó
ajtóhoz, amely a másfélszer másfél méteres hátsó verandára nyílt.
- Tedd a bútorokat a verandára, és hozd be a zöldséget a konyhába! -
vakkantotta Daphne Crowley, majd becsapta a vezetőülés ajtaját, és eltűnt a
házban. Beatrice körülnézett. Nagyon gyönge édes illat érzett a levegőben. Meg
kell tudnia, hogy honnan jön. Ment az orra után, és a ház meg a szomszéd telek
között rábukkant egy elhanyagolt, elfelejtett gyümölcsfára. Nyomban visszatért
a pakoláshoz. Nem akarta rögtön az elején megharagítani a munkaadóját. Kivette a
szék részeit meg a hosszú fafogast, és felhalmozta őket a tornácon, egy matt
fém tejesrekesz, egy temetési koszorú csáléra torzult váza és több üres láda
mellett.
Kivette az élelmiszert az autóból. Belépett az ajtón, és ott találta magát Mrs.
Crowley konyhájában. Rendetlen helyiség volt, a fekete-fehér padló csempét
utánozott, a mosogatóban és a mellette levő asztalon toronyban álltak az
edények. A konyhában körbefutó faliszekrényeknek nem volt ajtaja, ezért úgy
tűnt, hogy a helyiségnek nincs is fala, csak rekeszei, megtömve poharakkal,
csészékkel, tálakkal, mindenféle színű és méretű dobozokkal és a romlás
különböző szakaszaiban lévő élelmiszerekkel. Az asztal alól kikukkantott egy
sárga macska, amely az előbb még a sámlin szundikált. Beatrice nem tudta, hová
tegye az élelmiszert. A padlón volt csak hely, úgyhogy oda helyezte a zacskókat.
- Elsőnek mosogass el! - hallotta az asszony hangját a szomszéd szobából. -
Mosd el, törölgesd el, tedd el. Pár perc múlva jövök segíteni. A szobádat majd
később mutatom meg. - Gigászi feladatnak tűnt, de Beatrice örült, hogy van
valami, amire összpontosíthat, és elhallgattathatja belső kérdéseit. Először az
asztalon kellett átrendeznie a piszkos edényeket, hogy eltávolíthassa a
mosatlant a mosogatóból, csak azután tölthette meg szappanos vízzel. Két óra és
két újratöltés után végzett a munkával. A sárga macska addigra tudomásul vette,
és dorombolva törleszkedett a lábához.
- Jaj nekem, de elment az idő! - állapította meg a becsörtető Daphne Crowley.
- Készülődnünk kell az esti teához. Hámozd csak meg azt a krumplit; itt a
krumplihámozó. Én majd megsütöm a piskótát.
Az előkészületekben nem volt semmi fennakadás. Daphnének extra kívánságai
voltak, de Beatrice mindennek megfelelt, kérdés vagy megjegyzés nélkül. - Most
mossál kezet, és kösd fel ezt a tiszta kötényt. Azt akarom, hogy mindenki
lásson. Tessék, ezt most hozd be velem együtt az ebédlőbe.
Átmentek a szomszédba, ahol négy ember ült egy asztalnál.
- Uraim, ez itt Beatrice. Iskolázott csoki az irgalmasnővérek missziójától. Ő
lesz a segítőm. Majd úgy intézem, hogy ne legyen a lábuk alatt, szóval remélem,
hogy kölcsönös megelégedésünkre fog alakulni a dolog. Beatrice, hozd be a
levesestálat!
Így zajlott az első nap és azután a legtöbb nap a Crowley-panzióban. Beatrice
tiszta ágyat húzott, port törölt a vendégszobákban, az ebédlőben és a
társalgóban. Ő főzött mindent attól kezdve, hogy megtanulta, Daphne milyenre
óhajtja a fogásokat. Felszolgált, mosogatott, takarította a konyhát és a
fürdőszobákat, még gyomlálni is segített a kertben. Megmetszette és ápolta a
két ház közötti, elhanyagolt gyümölcsfát, amely fénylő új levelekkel hálálta
meg a gondoskodást. Ágai kiegyenesedtek és felnyúltak a magasba.
A szobája a padláson volt, ahová a konyhai hátsó lépcsőről nyíló ajtón lehetett
feljutni. A felesleges bútorokkal teletömött tágas padlás egy részét a
gerendákra szögezett ócska pokrócokkal leválasztották, így egy szövetfalú szoba
keletkezett. A plédszobában nem volt más, mint egy szimpla ágy és egy apró
öltözőasztal, de Beatrice hozzáfért más bútorokhoz is a ládák között,
amelyeknek tartalmát valószínűleg réges-rég elfelejtették. Amikor egy hete volt
a panzióban, és rendkívül bátornak érezte magát, engedélyt nem is kérve
átrendezte a padlást: arrébb szögezte a szőnyegeket, apró piros asztallal,
fekete támlás székkel, hintaszékkel és egy megrepedt tükörrel egészítette ki új
birodalmát. A tér bővítésével szert tett egy hátsó ablakra is, amely a tetőre
nyílt. Egyszerűen csodálatos volt! Úgy mászhatott ki az ablakon egy lapos
tetőszakaszra, hogy alulról nem láthatták. A legelső éjszakán fölfedezte, hogy
ki tud ülni a csillagok alá, és úgy érezte, ezt érdemes lenne megünnepelni. A
közvilágítás miatt nehezebben láthatta az égitesteket, mint vidéken, de azért
elboldogult. Amúgy is sokkal jobban szeretett a szabad ég alatt aludni. A
kemény tető nem sokban különbözött az árvaház kemény ágyaitól. Egy idő után
képes volt kizárni a füléből az éjszaka sem szűnő zajt. Nem emlékezett időre,
amikor ilyen boldog lett volna.
A panzió forgalma olyan volt, mint az árapály, jöttek-mentek a lakók, de
voltak, akik tovább maradtak másoknál. Andrew Simunsen régi lakosnak számított.
Huszonegy éves, magas, vékony, csinos fiatalember volt, akit kizárólag a siker
érdekelt. Elemi iskoláit vidéken végezte, ahol született, és ahol a családja
máig lakott. Magasabb szintű iskolázás végett a városba jött, és itt ragadt.
Érdeklődése nem a földre irányult, mint a nagyapjáé, nem is az apai
vegyesboltra, amelyet idősebb Simunsen egy napon örökül akart hagyni a fiára.
Andrew messzebbre tekintett. Tanulmányozta a gazdasági irányvonalakat, és
biztosra vette, hogy vagyont lehet keresni az ásványokon: vason, ólmon vagy
kőolajon. Szokása volt bámulni a kezét, amelyre tükörfényesre polírozott
aranygyűrűt képzelt, közepén egy hibátlan fehér gyémánttal. Naponta többször
megcsinálta, nehogy elfeledje életcélját, a gazdagságot. Gondolatban újra és
újra áttervezte a gyűrűt. Tudta, hogy egy napon az övé lesz, és a bányászat
tűnt a legjobb eszköznek, amellyel megszerezheti. Sajnos, nem volt pénze a
beruházáshoz, és fogalma sem volt a terepről. Elfogadott egy állást a helyi
bankban, ahol az állam legbefolyásosabb és leghatalmasabb embereivel
érintkezhetett.
Azért lakott Mrs. Crowleynál, mert olcsó volt, és beleesett az autóbusz útjába.
Próbált félretenni csekély fizetéséből, de ez nehezen ment, mert fent kellett
tartania a látszatot, amihez szükség volt elegáns ruházkodásra. Az ebédet
mindig kihagyta. Többnyire gyalog járt, ahelyett hogy buszra szállt volna. Még
csak nem is esett kísértésbe, hogy partiképes fiatal hölgyeket keressen, bár
korántsem fojtotta el férfiúi gerjedelmeit. Ő egy lépéssel tovább ment.
Rendelkezésére állt a bank egy gazdag és magányos ügyfelének, akinek a férje
sokat utazott. A hölgy annyira élvezte Andrew társaságát, hogy a figyelmességek
viszonzásául feljavította a fiú jövedelmét. Mrs. Henry Holmes volt a neve,
vagyis Elizabeth. Pénzről sohasem esett szó közöttük. Első együttlétük után a
távozó Andrew dollárokat talált felöltője zsebében. Ma már abból, milyen
kívánságát teljesítette a hölgynek, simán meg tudta ítélni, mennyi pénz kerül a
zsebébe.
Eszébe jutott a gyerekkora, amikor a nagyanyja segített becsomagolni egy rövid
utazásra. Fölemelte unokája egyik zokniját. - Ide dugd a pluszpénzedet -
mondta. - A tolvajok nem fogják keresni az összehajtogatott zokniban. - Így
tehát, bármily bután és nőiesen hangozzék, Andrew sohasem dobta ki az elhordott
zoknijait. Egész fiókra valót őrzött, és mind meg volt tömve Elizabeth dolláros
ajándékaival.
A Crowley-panzióban öt kiadó szoba volt, gyakorlatilag azonos bútorzattal: ágy,
tükörasztal, éjjeliszekrény, asztal, szék, lámpa. Nem volt közte két egyforma,
de masszív bútorok voltak, elbírták a súlyt. A földszinten volt egy zuhanyozó
fürdőkáddal és egy külön vécé, az emeleten pedig vécé és kézmosó kagyló. Daphne
Crowley saját hálószobájába senkinek sem volt bejárása. A tulajdonosnő a
zsebéhez biztosítótűzött zsinórra kötve viselte az apró rézkulcsot.
John Ramey, egy másik lakó az ötödik ikszben járt, és a dér már kezdett
átterjedni a halántékáról a feje többi részére. Szúrós kék szeme volt, amelyről
sohasem húzta föl teljesen a szemhéját. A háza hat hónapja kigyulladt, benne
égett a felesége, a fia és a menye. Ramey összeroppant. Először barátoknál
lakott, de ott nem lehetett el zavartalanul. Beszélni akartak, amikor ő nem
akart. Ha éjszaka nem bírt aludni, járkálnia kellett. Elment éjfélkor, néha
csak hajnali háromkor vetődött haza. Próbált tapintatosan viselkedni, hogy ne
verjen föl senkit, meg azt sem szerette volna, ha kérdések és jó tanácsok
özönét zúdítanák rá.
Egy nap az újsághirdetésekben böngészve megtalálta Daphne panzióját. Nem
érdekelte, hogy néz ki és milyen a koszt. Lesz egy helye, ahol meghúzódhat,
amíg el nem dönti, mitévő legyen az életével.
Egy cementüzemben dolgozott, ahol a tragédia bekövetkeztéig nem szűntek meg
magasztalni huszonkét évnyi tökéletes munkáját. Most is mindennap bement, de
hibákat követett el, túl sok hibát. Az igazgató nem tudta, mit csináljon. Tíz
évvel volt fiatalabb Johnnál, feleannyi tapasztalattal rendelkezett, szánta is
a szörnyű veszteségért, ugyanakkor tudta, hogy itt valamit tenni kell. Összeült
tanácskozni a művezetővel. A művezető és az igazgató megpróbált szót érteni
Johnnal, de mintha üres kagylóhéjhoz beszéltek volna. Ramey csak mosolygott és
bólogatott.
A panzió legtágasabb kiadó szobája az elülső sarkon volt, és egy Kenneth nevű
csapos meg egy Charles nevű ifjú lakott benne, aki különböző hangszereken
játszott, valamint énekelt ugyanabban az intézményben, ahol Kenneth dolgozott.
Éjszaka dolgoztak, nappal aludtak. A szobában franciaágy volt, mindkét férfi
teljes bért fizetett, és Daphnének nagyon megfelelt ez a felállás. Munkaidejük
miatt ritkán étkeztek a többiek társaságában, így senki sem pletykált arról,
hogy két férfi hál egy szobában.
A panzióban lakott a lángvörös hajú William Brawley is, egy muszklis,
száztizenkét kilós, harmincöt éves ember, aki a sörgyárban dolgozott, és a
termék leglelkesebb reklámozója volt. Annyi kocsmából, tekepályáról,
szállodából és panzióból dobták ki, hogy azt el sem lehet képzelni. Nem
látszott alkoholistának, nem tűnt fel rajta a jellegzetes püffedt arc és a
rezes orr, mert világos bőre sötét aranybarnára sült, és minden centiméterét
sötétebb barna szeplők és ráncok borították. Az emberek nem tudták, mikor
részeg, mert sohasem látták józanon. Brawley, ahogy általánosan hívták, mindig
ugyanolyan volt, és sörön élt: minden reggel hűségesen felhajtott hármat,
amelyet lefekvésig további húsz követett. Lármás, nyers, kötözködő ember volt,
aki mindenkinél mindent jobban tudott, de péntekenként pontosan és hiánytalanul
fizette a bérét, Mrs. Crowleynak pedig csak ez számított.
- Beatrice, tudsz te vasalni? - kérdezte Daphne. A konyhaasztalnál ült, amelyre
a reggeli napfény mintákat írt, és forró teájába kétnapos kétszersültet
mártogatott.
- Csináltam már, de nem sokszor.
- Nem nehéz. Oda kell figyelned arra, amit csinálsz, hogy ne hagyd a vasat túl
sokáig ugyanazon a helyen, mert megperzseled az anyagot. Majd ma megmutatom. A
lakók felpénzt fizetnek, ha mi csináljuk a mosásukat, és eddig mindenki
elégedett volt, kivéve Andrew Simunsent. Neki jobban megfelel egy kínai mosoda.
Furcsa egy fiatalember. Úgy viselkedik, mintha valaki lenne. Kínai! Hát el
tudod ezt képzelni?
Ugyanezen a napon Beatrice megtanulta, hogyan kell megtölteni az elektromos
mosógépet, és bizonyos idejű forgatás után hogyan kell beilleszteni a szappanos
ruhákat a facsaró két görgője közé, amelyeken át az öblítődézsába jutnak, végül
hogy kell kicsavarni őket még egyszer, mielőtt a mosott holmi kosarában
elhelyezkednének. Daphne ellenőrizte, és pontos útmutatásokat adott, miként
akassza föl a ruhákat a szárítókötélre. A súlytól megereszkedő kötelet egy
behasított végű karóval kellett föltámasztani, és az ágyneműt gondosan el
kellett rendezni, hogy a szél neki ne fújja őket a kupé oldalának. Majd
hajtogatási, azután vasalási lecke következett.
Vacsoránál Brawley panaszkodott a kenyérre. Behívta Beatrice-t az ebédlőbe, és
csepülni kezdte a sütését. - Rémes íze van, kemény, nem szívja be a mézet,
úgyhogy rácsorog az ujjamra. Meg fogom mondani Mrs. Crowleynak, ha majd
találkozunk! Vagy tanítson be jobban, csoki, vagy hagyja a csudába, és
vásároljon bolti kenyeret! De ha ez így marad, akkor valakinek el kell menni,
és az nem a jó öreg Brawley lesz!
A lányt lesújtották a sértő megjegyzések. Amikor végzett a napi robottal és
kiült a tetőre, először gondolkozott el azon, hogy mi lesz vele, ha Mrs.
Crowley elküldi. Hová menjen? Mihez kezdjen? Két hete jött el az árvaházból,
és mostanáig eszébe sem jutott a jövő.