Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak
5
Legelső emléke az volt, ahogy néz föl a magasba a Doreen álla alatti, fehér
húsra, amikor felkapták a csempés padlóról és beleállították egy hideg vízzel
töltött kerek bádogkádba. Állt a kád oldalába kapaszkodva, és egészen elbűvölte
a torkáig érő tajték. Az olajos habtól szivárványszínekben csillámlott a víz.
Vagy a fogást veszítette el, amikor a ragyogás után nyúlt, vagy lépni próbált,
és hirtelen megcsúszhatott, mert egyszer csak a víz alatt volt. Később
emlékezett, hogyan küzdött lélegzetért, kapaszkodóért, és eszébe jutott a
szürkén elmaszatolódott világ, miközben szívét és tüdejét betöltötte az
ismeretlen félelme. Csodamód sikerült megtalálnia a kád szélét. Köhögött és
sírt, amíg Doreen vissza nem jött a szobába. A rémület volt az első emléke
ebből a világból. Kétévesen szerezte.
Az irgalmasnővérek árvaházának gondjaira bízott kislányok közül ő került sorra
utolsónak a lötykölésnél, illetve precízebben fogalmazva a fürdetésnél. Doreen
azt mondta, hogy azért ő mindig az utolsó, mert ő a legalacsonyabb, de a többi
lány állítása szerint azért, mert ő a legcsúnyább. Valamennyien csúnyák voltak.
Tudta, mert többször hallotta a felnőttektől. Már kezdte érteni, mit jelent
legcsúnyábbnak lenni. Különböző színűek voltak, a fekete különböző árnyalatai,
mint Doreen teája, amelyet mindennap ivott, és a belecsöpögtetett tejszínnel
változtatta a színét, épp csak ők az elveszett anyának és az ismeretlen apának
köszönhették a bőrük árnyalatait.
Születése után néhány órával lett az egyház gyámoltja. Ott az volt a szokás,
hogy ábécérendben nevezték el a lányokat, minden évben az A betűvel kezdve.
Mivel januárban jártak, és 1936-ban ő érkezett másodiknak, Beatrice lett a
neve. Sohasem hallott semmit a szüleiről vagy a családja többi tagjáról.
Évekkel később megpróbálta elképzelni, milyen lehet, ha az embernek vannak
szülei, szerető anyja, gondoskodó apja, sőt talán még nővére vagy fivére is, de
ezt nehezebb volt elképzelni, mint nyitott szemmel aludni. Egész életét
apátlan-anyátlan árvaként élte, és mindig nagyon öregnek érezte magát.
Ha misén vagy evésnél fohászkodtak, tanulmányozta a többi kislány imára
kulcsolt kezét. Szép sima bőrük volt, de olyan erek fodrozódtak alatta, mint az
intézet körüli magaslatok, és ebben a fonnyadó öreg Agatha nővérre, a
főnökasszonyra hasonlítottak. Az apácák hosszú, fekete köntöst viseltek,
hajukat keményített fehér szegéllyel rögzített, fekete fátyol alá rejtették.
Agatha nővér haját nem lehetett látni, de öreg aszaltszilva-arca és fehér
szemöldöke elárulta a korát.
Beatrice valamiért mintha legzsengébb kora óta tudta volna, hogy az ő szerepe a
békítés. Ha a gyerekek összevesztek, vagy valaki búsult, mert kiközösítették,
magától lépett oda vigasztalni, engesztelni. Mindig tisztában volt a mások
érzéseivel, kitalálta, ha figyelt a hangjukra - nem feltétlenül a szavaikra -
és a szemükre. Már akkor megsejtette a mások érzéseit, amikor még nem is tudott
erről a képességéről, és nem fogadta el úgy, mint egy ajándékot.
Mindig voltak körülötte. Ritkán maradt egyedül egy szobában, de ez sem
töltötte be az űrt, amelyet érzett. Nem tudta, mi hiányzik neki, miért érzi
magát csorbának, de ez akkor is így volt. Milyen jó, jegyezte meg valamelyik
napon egy látogató, hogy az árvák nem hiányolják a dolgokat, amelyeket sohasem
ismertek. Beatrice magába véste a megjegyzést, de ez nem volt igaz. Nem tudta
volna meghatározni, mije hiányzik, de tisztában volt vele, hogy valami nem
tökéletes.
Egy napon kihallgatta az egyik nővért, aki azt fejtegette valakinek, milyen
különös, hogy Beatrice ennyire érdeklődik a többi lány iránt. Valószínűleg
leszbikus lesz, vélte az apáca. Ez a megjegyzés mélyen beleette magát
Beatrice-ba, noha fogalma sem volt róla, mit jelent a szó. A felnőtt
viselkedéséből gyanította, hogy jót nem jelenthet.