Három nappal azután, hogy eljöttek a mocsárból, rögtön hajnalhasadáskor
Megosztott Ösvény otthagyta a csoportot. Minendie látta, amint lehajtott
fejjel, a földet figyelve, zegzugos vonalban fut a messzeségben. Hátratett két
kezével dárdát markolt.
Délben egy kenguruval tért vissza. A többiek gödröt ástak, és tüzet raktak. A
hátára fektették a kengurut, és lazán betemették úgy, hogy a négy lába kiálljon
a földből. Fürge Virág lefejtette a húst az állat hátsó lábáról, hogy lássák,
mikor fehéredik ki a csont. Ha a mellső lábak is begörbültek, az azt jelenti,
hogy a hús megsült, és nem kell tovább várni.
Amikor a nők félreültek az egyik oldalra, Fürge Virág megkérdezte:
- Gondoltál már arra, hogy férjhez menj?
- Nem - felelte Minendie, és elővette a nyúlbőrt, amelyen két napja dolgozott:
tarsolyt akart készíteni belőle. - Eddig még senkivel sem találkoztam, aki
tetszett volna. Nem vagyok valami szerelmes természetű.
- Szerintem úgy okos, ha előbb magadat találod meg, mielőtt társat találnál.
Abból ítélve, amit magadról meséltél, te még csak most kezdesz önmagad lenni.
- Ez a forradás még a gyerekkoromból maradt - mutatott Minendie a szinte
észrevehetetlenné halványodott sebhelyre. - Olyanná teszi a testemet, hogy nem
lehetnek gyerekeim.
- Ne haragudj - mentegetőzött Fürge Virág. - Nem tudtam. De szerintem az a jó,
ha az asszonyok megértik, hogy nem mindenkihez látogat el a születni vágyó
lélekgyermek. Azt hiszem, az elkövetkező években azt mondjuk majd a lelkeknek,
várjanak, amíg a világ jobban felkészül a fogadásukra.
Órákig tartott, mire elkészült az étel. A négy ember szótlanul evett, miután
áldást mondtak az állatra. Minendie a tüzet bámulva, szinte oda sem figyelő
szórakozottsággal mondta:
- Egy nagy tűz volt az, ami idehozott engem!
- Hogyan? - érdeklődött Megosztott Ösvény, és letette maga mellé a jókora
csontot.
- A városban dolgoztam, és leégett a ház, ahol laktam. Ilyen furcsa volt a
szabadulásom. És akkor egyszerűen eljöttem. Gyerekkoromban annak az árvaháznak
a vezetői, ahol felnőttem, mindig a pokollal társították a tüzet. Nem
emlékszem, hogy valaha is hallottam volna tőlük jót a tűzről.
- Nekünk van egy áldásunk a tűzre, ami olyan régi, akár a népünk - mondta
Megosztott Ösvény. - Nem akarod megtanulni?
- De igen! - lelkesedett Minendie. - Kérlek, taníts meg rá!
- Jól van. Így szól. - És Megosztott Ösvény elkezdte:
Tűz-áldás
Legyen a tűz a gondolatainkban,
Tegye őket igazzá és jóvá.
Óvjon attól, hogy kevesebbel beérjük.
Legyen a tűz a szemünkben,
Nyissa fel a szemünket, hogy lássuk, ami jó.
Kérjük, hogy a tűz védjen meg attól,
Ami jog szerint nem a miénk.
Legyen a tűz az ajkunkon,
Hogy igazat szólhasson jóságunkban,
Hogy szolgálhassunk és buzdíthassunk másokat.
Legyen a tűz a fülünkben,
Hogy hallván hallhassunk,
Hogy hallhassuk a víz folyását,
A teremtést és az Álmot.
Óvjon bennünket a szóbeszédtől,
Oly dolgoktól, melyek ártanak,
És kárt tesznek a családunkban.
Legyen a tűz kezünkben és lábunkban,
Hogy szolgálhassunk és szerethessünk.
Legyen a tűz egész valónkban,
Lábunkban és talpunkban,
Hogy tisztelettel járhassuk a Földet,
Hogy a jóság és igazság ösvényét járhassuk,
Védjen a tűz, nehogy eltávolodjunk az igazságtól.
- Gyönyörű! - mondta Minendie, miközben elnézte barátai ragyogó arcát. - Nem
csoda, ha népünk zavarba esett, mikor a hittérítők egyre azt hajtogatták,
milyen rossz hely a pokol, és úgy írták le, mint egy vermet, ahol örök tűz ég.
Ez döbbenetes, hogy ugyanazokban a dolgokban két embercsoport szöges
ellentéteket lát. Az egyik csoport csak a rosszat látja, és élethosszig azért
imádkozik, amit elérhetetlennek hisz, a bűn nélkül született emberért. A másik
csoport azt látja, hogy a csecsemők tisztán és ártatlanul születnek, a világ
pedig asztal, amelyet a Mindenható terített nekünk. Ennek a csoportnak nincs is
szava a munkára. Mindenki azzal fejezi ki magát, amit könnyűnek és érdekesnek
talál. Úgy látom, itt nem helyénvaló a "civilizált" és a "primitív" szavak
használata.