Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 9

Freda akkor jött az árvaházba, amikor Beatrice hétéves volt. Mivel hatodiknak érkezett abban az évben, F betűs nevet kapott, noha már betöltötte a kilencet, és a korábbi években másnak hívták. De a szabály alól nem volt kivétel. Freda lassú volt, egész teste lassan mozgott, habozva és dadogva beszélt. Az árvaházban Beatrice volt az egyetlen, aki barátsággal közeledett hozzá. Igazi testvériség formálódott közöttük. Freda meg tudta tanulni a leckét, megúszhatta a koplalást vagy a vonalzóval adott tenyeres büntetést, ha Beatrice újra és újra, szorgosan átrágta vele az anyagot. Mindketten nagyon büszkék voltak, amikor Freda végre bebiflázott valamit.

      Az összes lánynak be kellett vágni az imákat és a válaszokat az elsőáldozási katekizmus kérdéseire. Az egyik órán Beatrice megkérdezte, mit jelent a "Szentlélek" szó.

      - Rád ragadt a barátnőd butasága? - ordította dühös utálkozással a tanító apáca. - Menj, ülj ki a folyosóra, mielőtt még megfertőznél valakit!

      Az elsőáldozás nem olyan dolog, aminél szabad kérdéseket föltenni. Az egyház törvényeit és a házirendet szóról szóra be kellett vágni, pillanatnyi kételkedés nélkül. Freda nem bírt elég gyorsan válaszolni a katekizmus kérdéseire, holott hibátlanul tudta őket, ezért nem részesülhetett Jézus testében és vérében. A lányok úgy hitték, hogy Jézus halott testét levették a keresztről, egy részéből vekni kenyeret csináltak, majd hajszálvékony ostyákká hasogatták, hogy a pap könnyen ráhelyezhesse az elsőáldozáshoz kiöltött nyelvekre.

      A lányok a mindennapos misén apró fekete fátylat tettek a fejükre, de az elsőáldozásra fehéret kaptak. Megalázó volt elsőáldozós kor után is feketét viselni, ám Freda úgy tűrte a szégyent, hogy csak néha remegett meg a szája.

      Egy napon Beatrice fölfedezte, hogy Freda nem dadog, ha énekel. Közösen kidolgoztak egy módszert, amelynek az volt a lényege, hogy beszéd közben Freda hangtalanul dúdolt magában. Bár a beszédében így is maradtak apró megtorpanások, képes lett közvetlenebbül és érthetőbben kifejezni magát. A következő évben átment a szóbeli vizsgán. Bizonyosan élete fénypontja volt, amikor föltehette a fehér fátylat a kápolnában.

      Freda külsőleg különbözött a többi árvától. Magasra nőtt, néhány kiló fölösleget is cipelt magán, és sima szálú vörösbarna haja volt. A bőre sokkal világosabb volt, a szeme pedig sötétzöld. Beatrice nem értette, hogy a felnőttek az iskolában miért nézik le a barátnőjét olyan mérhetetlenül. Olyan gyakran nevezték "ostobá"-nak, hogy Freda végül úgy hallgatott rá, mintha ez lenne a neve. Beatrice volt az egyetlen, aki Fredának szólította. Freda semmit nem látott jól, sem közelre, sem távolra. Az irgalmasnővéreknél töltött években Beatrice egyszer sem látta, hogy egy gyerek szemüveget kapott volna. Úgy vélték, ez túl nagy fényűzés egy árvának.

      Az árvaháznak sodronykerítése volt. Nagy bokrokat ültettek mellé, és amikor azok megnőttek, a kétoldalt leomló, méteres lomb tökéletesen eltakarta a drótot. Ausztráliának ebben a részében olyan magas ásványtartalma volt a földnek, hogy úgyszólván minden megnőtt benne, ha elég vizet kapott. A sok zöldtől az iskolaudvar jóval vonzóbbnak tűnt a látogatók szemében. Az intézmény gyakorlati szempontokból, mondhatni, szökésbiztos volt. Az irgalmasnővérek ritkán merészkedtek ki az iskolaudvarra. Mintha féltek volna a napfénytől. Annyira voltak hajlandók, hogy szünetben kinyitották az ajtót a párosával kivonuló növendékeknek.

      Egy augusztusi napon Beatrice halk nyöszörgést hallott az udvar hátuljából. Fredával a bokrok alá kúsztak, és ott megláttak egy narancsszín kutyát. Nyakon lőtték, láthatólag azért vergődött idáig, hogy zavartalanul kimúlhasson. A lányok meghányták-vetették azt a lehetőséget, hogy a felnőttektől kérnek segítséget, ám aztán úgy döntöttek, hogy annak csak egyetlen végzetes ütés lenne a következménye. Inkább elhatározták, hogy ők teszik meg, ami tőlük telik. Délután Beatrice-nak sikerült utánanéznie egy szakkönyvben, és megállapította, hogy az állat egy dingó.

      Minden lánynak volt egy bádogtálcája, egy bádogbögréje, kése, villája, kanala. Evés után felsorakoztak, leöblítették az evőeszközöket egy vizesdézsában, szárazra törülgették, majd feltornyozták az asztalon későbbi használatra. Ételt tilos volt szemétbe dobni. Az összes növendék az utolsó morzsáig megevett mindent. Ha véletlenül maradt valami, azt félretették a következő étkezésre, és addig tálalták fel, amíg el nem fogyott.

      Az aznapi vacsoránál Freda és Beatrice zsebre tett néhány falatot. Mosogatás közben még egy levesesdobozt is ki tudtak emelni a szemétből. Amikor lefekvés előtt kiengedték őket az udvarra, Freda őrt állt, miközben Beatrice a sodrony négyszögén át a kutya fejének közelébe helyezte az ételt és a konzervdoboz vizet. Szegény jószág nem mozdult, nem adott hangot, de Beatrice látta, hogy még lélegzik.

      Másnap, amikor utánanéztek az immár páciensüknek tekintett állatnak, látták, hogy a konzervdoboz felborult, és az étel eltűnt. A dingó lábai közötti karéjban három újszülött kutyakölyök szopott.

      A kiskutyák megnehezítették a helyzetet. A lányok úgy döntöttek, még három társukat beavatják az egynapos alom gondozása és védelme érdekében. Nagy kaland lett ebből. Még egy jódosüveget is sikerült kicsempészniük, és Beatrice belecsorgatta a jódot a golyó ütötte lyukba. Ételt, italt szereztek az anyának, felváltva próbálták elterelni a figyelmet a kölykök mocorgásáról, és imádkoztak, hogy minden valószínűség ellenére az anya húzza odáig, amíg esélyt adhat utódainak a túlélésre. A kutya csak hevert a bokrok alatt. Egy nap olyan volt a feje, mintha rizzsel szórták volna be. Beatrice kinyúlt a kerítésen, és fölcsípett egy darabot. Tekergőzött a kezében. A nyüvek beleestek a gennyedző sebbe. Ez a szomorú dingó ugyanabban a helyzetben hevert öt héten át, erőlködve evett és ivott, hogy életben maradhasson, és táplálhassa a kicsinyeit. A kiskutyák túlságosan zajosak lettek, a lányok nem titkolhatták tovább őket, Margaret nővér rájuk talált. Azonnal elszalajtott egy gyereket, hogy hozzon egy dobozt, és bedobozolta a három kis dingót. A lányok azt gondolták, hogy ezzel vége négylábú barátaiknak, nem látják viszont őket, de tévedtek.

      Aznap vacsora után Margaret nővér maga elé idézte az öt lányt, miután egy hatodikból kicsikarta a nevüket. Bevitte őket a mosodába, ahol a helyiség közepén narancsszín láda állt, abban volt a három kutyakölyök. Ráparancsolt Beatrice-ra, hogy töltse meg vízzel a mosódézsát. Fredának ki kellett hoznia a sarokból egy liszteszsákot, bele kellett tennie egy nagy követ, és tartania kellett a száját, amíg a többi három lány beledobálta a kölyköket, mindegyik egyet-egyet. Azután Margaret nővér bekötötte a zsákot és beleejtette a vízbe. A kiskutyák vergődtek és sírtak, amíg a fehér zsák le nem süllyedt a dézsa aljára. Az egyik csücske felbukott a víz alól. A hangokból és a mozgásból a lányok tudhatták, hogy az apró lények percekig viaskodtak, egymást karmolták, hogy legfelülre vergődhessenek, és életben maradjanak. Végül Margaret nővér utálattal átsietett a konyhába, és egy nehéz öntöttvas serpenyőfedővel tért vissza. Felgyűrte hosszú, fekete ruhaujját, kinyújtotta hátborzongató hullafehér karját, rátette a fedőt a zsákra és lenyomtatta a dézsa fenekére. Mindeközben egyfolytában beszélt a lányokhoz, de az inkább vartyogás volt, mint beszéd. Mindenféle állati lényeket, veszedelmes, megfertőztetett fajzatokat emlegetett, meg Jézust, aki mennyire igyekszik megmenteni a gonosz vademberek lelkét, és célozgatott, hogy jobb is lenne, ha a vadembereknek egyáltalán nem születnének utódaik.

      Végül kivitt négy lányt, hogy ássanak gödröt a halott kölyökkutyáknak. Beatrice-nek kellett vinni a nehéz, csöpögő zsákot. Fredát bent hagyták, hogy törülje fel a padlót. A lyuk tágult, és Beatrice minden ásónyomással jobban gyűlölte ezt a nőt, holott nem is ismerte a "gyűlölet" szót. Ő csak az indulatot érezte.

      Majd parancsot kaptak, hogy munkájuk teljessé tételére az anyát is meg kell ölniük, és oda kell temetniük a többiekhez. Beatrice bemászott a bokor alá, de már holtan találta a dingót. A kislány örült, amiért az állat magától feladta a küzdelmet. Margaret nővér rátétette az anyát a vízbe fojtott kölykeit rejtő zsákra, majd megparancsolta a lányoknak, hogy temessék be a gödröt. Nem lehetett elfelejteni, ahogy a lapátnyi hantok puffantak a kutyadögön. Ez a dingó jelentette Beatrice-nak az egyetlen alkalmat, amikor láthatott anyát és gyermeket, mert az árváknak semmiféle emlékük vagy történetük nem volt a családjukról. A halott dingó hősnővé magasztosult, és természetesen Margaret nővér lett a gonosz cselszövő.