Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 8

Geoff hétéves volt, amikor fölfedezte a rajzolás művészetét. Korábban nem találkozott képekkel vagy írással. Látta, hogy a szakácsok időnként írott utasításokra hivatkoznak, látta, amint a szállító sofőrnek átadják a heti beszerzések listáját, messziről azt is látta, hogy a Willett fiúk könyvek lapjait forgatják. Nem értette, mi történik, nem is érdekelte addig, amíg föl nem fedezett egy képes újságot.

      Egy napon követte azt a kutyakölyköt, amely bement a női személyzet közös hálótermébe. Amikor a kutyus eltűnt egy ágy alatt, Geoff utána mászott. Pillantása megakadt egy rakás rikítóan színes újságon. Kihúzott egyet. Belelapozott, és valósággal megbabonázták a helyek és dolgok, amelyeket a képeken látott. Ott ült még egy óra múlva is, amikor bejött Irene, az egyik cselédlány. Észrevette a kisfiút, felültette az ágyra, és elmesélte, mit ábrázolnak a fényképek. Majd ceruzát, papírt vett elő, és leírta az ábécét. Elmagyarázta Geoffnak, hogy ha megtanul olvasni, tudni fogja, miért vannak a cikkekben a képek.

      A kisfiú másolni kezdte a betűket úgy, ahogy Irene mutatta, de hamarosan érdekesebbnek találta, hogy a képes újságban ábrázolt különös állatokat másolja.

      Irene adott még papírt, és Geoff elmenekült a művészek világába. A lány még aznap arra biztatta, nézzen körül a tanyán, és rajzolja le az állatokat, amelyeket a legjobban szeret. Két nappal később odajött Geoffhoz a ház előtti pázsiton, és adott neki egy marék törött színes ceruzát. Megmagyarázta, hogy ezekkel kiszínezheti a rajzait, és megmutatta, hogy kell leheletesen árnyalni vagy erősebben megnyomni a ceruzát a teltebb színek érdekében.

      A hétéves őslakos fiú ösztönös tehetség volt. Minden tanítás nélkül olyan műveket alkotott, amelyeket akár rögtön be lehetett volna keretezni. Ha megfigyelt egy lovat a karámban, emlékezetből lerajzolta a legapróbb részletig. Amikor Irene megjegyezte, hogy a ló nem volt egyedül, mert fák álltak a háttérben, és egy házat is lehetett látni, Geoff nyomban lerajzolta. Ösztönösen értett a perspektivikus ábrázoláshoz. Képei alig néhány sikertelen kísérlet után életre keltek. Magától tanult meg úgy árnyékolni és árnyalni, ahogyan belül látta. Irene azt mondta, ő úgy hallotta, az őslakosoknak nagyon fejlett művészi érzéke van. Geoff nem tudta, mit ért a lány őslakosok alatt, de azért mosolygott, és hálás volt, mert úgy érezte, Irene róla mond valami jót.

      A képes újság hátulján Irene fölfedezett egy "Másolj le!" című hirdetést. Egyszerű, árnyékolás nélküli vázlatrajz volt, mellette felszólítás, hogy akit érdekel, küldje be az alkotásait értékelésre egy levelező iskolához. Irene megkérte Geoffot, hogy másolja le a vázlatrajzot, de nem mondta meg, miért, majd hat másik rajzzal együtt becsomagolta, és a saját nevén elküldte az iskolának.

      Irene maga is fiatal volt, összevissza tizenhét éves, a szegény Foley család tizenkét gyerekének egyike. Megszokta a kemény munkát, segített nevelni öccseit és húgait, háztartást vezetett, kertészkedett. Amikor Willették említették, hogy szükségük lenne egy alkalmazottra, akinek a fizetésen kívül kosztot, kvártélyt is adnának, Foleyék boldogan javasolták a lányukat. Irene nem bánta. Itteni munkája könnyebb volt, mint az otthoni, bár hiányzottak a kicsik. Korábban is látta Geoffot, amint futkározik a hatalmas birtokon, de nem szánt rá annyi időt, hogy beszélgessen vele, legföljebb futtában üdvözölte. Értett annyira a gyerekekhez, hogy fölismerje a kisfiúban a kivételes rajztehetséget.

      A levelező iskola válasza hat hét múlva érkezett meg, ugyanakkor, amikor sorsformáló döntés született a Willett-birtokon. Albert Marshall, egy amerikai lelkipásztor és felesége, Nora, látogatást tett Ausztráliában; Willett nagytiszteletű elirányította őket Sydneyből Howard bátyjának vidéki birtokára. Marshallék szerettek volna örökbe fogadni egy bennszülött árvát, de nem akartak csecsemővel utazgatni. Rögtön felmerült Geoff neve. Csendes, rendes, önálló gyerek, akinek éppen tanításra lenne szüksége. Willették és Marshallék pontosan azon az estén fontolgatták a lehetőséget a szalonban ülve, amikor Irene áradozó levelet kapott a műalkotásokról, amelyeket úgy küldött be, mintha egy felnőtt rajzolta volna őket.

      Irene behívta Geoffot a konyhába, és elmesélte neki, hogy a rajziskola véleménye szerint a művésznek feltétlenül tanulnia kellene, hogy tökéletesítse tudását. Ajándékot is küldtek. Az iskolában nem tudták, hogy a rajzok egy hétéves gyerek alkotásai. Az Irene-nek postázott ajándék egy alapszínekben rikító fémdoboz volt, benne tíz darab színes ceruza, egy ecset és tíz vízfesték. Geoff szeme akkorára kerekedett, mint egy csészealj, amikor Irene átnyújtotta neki a dobozt, és azt mondta, hogy ez az övé. Lelkesen felnyitotta a dobozt, és ámulva nézte az élénk színeket meg az üres papírt, Irene ajándékát.

      Geoff a kedvenc zsámolyán kuporgott, maga mellett egy csésze vízzel, és a vízfestékek világában kalandozott, amikor a szalonba szólították. Szorosan markolta pályadíját és első személyes tulajdonát, úgy kullogott be a puhára párnázott bútorokkal berendezett, vörös tapétás, fényes padlójú szobába. Egy ismeretlen kígyótól sem félt volna ennyire. Marshallék bemutatkoztak, Nora erősen megmarkolta a kisfiú vállát, és megpaskolta a fejét. Amikor kérdezték, mi van a kezében, Geoff vonakodva ellazította a markát, és felpattintotta a színes ékköveket elzáró fémnyelvet. A díjat gyorsan elintézték egy "milyen kedves, ó, igazán kedves"-sel, majd hamarosan kiküldték a fiút, amitől ő nagyon megkönnyebbült.