Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 17

A Crowley-panzió lécborítású emeletes ház volt, az egyetlen a takaros környezetben, amelyre szörnyen ráfért volna egy réteg fehér festék. A tető egyik ajtószélességű darabja előrenyúlt a bejárat fölött, mintegy a szolid erőt jelképezve. Két tartóoszlopát utcakőből rakták. A homlokzatot apró ablakok lyuggatták, és mindegyikben más színű függöny lógott. A panzió füves előkertjét, amely ugyanolyan széles volt, mint a ház, derékig érő vaskerítés övezte. A kapu olyan rozsdás volt, hogy be se lehetett csukni. Elvadult bokrok és néhány bátor virág nőtt a ház tövében. Mrs. Crowley megmutatta a panziót, mikor elhajtott mellette, majd befordult mögé, és a hátsó ajtó közelében leparkolt. Öt lépcsőfok vezetett a felerészt szúnyoghálóval borított hátsó ajtóhoz, amely a másfélszer másfél méteres hátsó verandára nyílt.

      - Tedd a bútorokat a verandára, és hozd be a zöldséget a konyhába! - vakkantotta Daphne Crowley, majd becsapta a vezetőülés ajtaját, és eltűnt a házban. Beatrice körülnézett. Nagyon gyönge édes illat érzett a levegőben. Meg kell tudnia, hogy honnan jön. Ment az orra után, és a ház meg a szomszéd telek között rábukkant egy elhanyagolt, elfelejtett gyümölcsfára. Nyomban visszatért a pakoláshoz. Nem akarta rögtön az elején megharagítani a munkaadóját. Kivette a szék részeit meg a hosszú fafogast, és felhalmozta őket a tornácon, egy matt fém tejesrekesz, egy temetési koszorú csáléra torzult váza és több üres láda mellett.

      Kivette az élelmiszert az autóból. Belépett az ajtón, és ott találta magát Mrs. Crowley konyhájában. Rendetlen helyiség volt, a fekete-fehér padló csempét utánozott, a mosogatóban és a mellette levő asztalon toronyban álltak az edények. A konyhában körbefutó faliszekrényeknek nem volt ajtaja, ezért úgy tűnt, hogy a helyiségnek nincs is fala, csak rekeszei, megtömve poharakkal, csészékkel, tálakkal, mindenféle színű és méretű dobozokkal és a romlás különböző szakaszaiban lévő élelmiszerekkel. Az asztal alól kikukkantott egy sárga macska, amely az előbb még a sámlin szundikált. Beatrice nem tudta, hová tegye az élelmiszert. A padlón volt csak hely, úgyhogy oda helyezte a zacskókat.

      - Elsőnek mosogass el! - hallotta az asszony hangját a szomszéd szobából. - Mosd el, törölgesd el, tedd el. Pár perc múlva jövök segíteni. A szobádat majd később mutatom meg. - Gigászi feladatnak tűnt, de Beatrice örült, hogy van valami, amire összpontosíthat, és elhallgattathatja belső kérdéseit. Először az asztalon kellett átrendeznie a piszkos edényeket, hogy eltávolíthassa a mosatlant a mosogatóból, csak azután tölthette meg szappanos vízzel. Két óra és két újratöltés után végzett a munkával. A sárga macska addigra tudomásul vette, és dorombolva törleszkedett a lábához.

      - Jaj nekem, de elment az idő! - állapította meg a becsörtető Daphne Crowley. - Készülődnünk kell az esti teához. Hámozd csak meg azt a krumplit; itt a krumplihámozó. Én majd megsütöm a piskótát.

      Az előkészületekben nem volt semmi fennakadás. Daphnének extra kívánságai voltak, de Beatrice mindennek megfelelt, kérdés vagy megjegyzés nélkül. - Most mossál kezet, és kösd fel ezt a tiszta kötényt. Azt akarom, hogy mindenki lásson. Tessék, ezt most hozd be velem együtt az ebédlőbe.

      Átmentek a szomszédba, ahol négy ember ült egy asztalnál.

      - Uraim, ez itt Beatrice. Iskolázott csoki az irgalmasnővérek missziójától. Ő lesz a segítőm. Majd úgy intézem, hogy ne legyen a lábuk alatt, szóval remélem, hogy kölcsönös megelégedésünkre fog alakulni a dolog. Beatrice, hozd be a levesestálat!

      Így zajlott az első nap és azután a legtöbb nap a Crowley-panzióban. Beatrice tiszta ágyat húzott, port törölt a vendégszobákban, az ebédlőben és a társalgóban. Ő főzött mindent attól kezdve, hogy megtanulta, Daphne milyenre óhajtja a fogásokat. Felszolgált, mosogatott, takarította a konyhát és a fürdőszobákat, még gyomlálni is segített a kertben. Megmetszette és ápolta a két ház közötti, elhanyagolt gyümölcsfát, amely fénylő új levelekkel hálálta meg a gondoskodást. Ágai kiegyenesedtek és felnyúltak a magasba.

      A szobája a padláson volt, ahová a konyhai hátsó lépcsőről nyíló ajtón lehetett feljutni. A felesleges bútorokkal teletömött tágas padlás egy részét a gerendákra szögezett ócska pokrócokkal leválasztották, így egy szövetfalú szoba keletkezett. A plédszobában nem volt más, mint egy szimpla ágy és egy apró öltözőasztal, de Beatrice hozzáfért más bútorokhoz is a ládák között, amelyeknek tartalmát valószínűleg réges-rég elfelejtették. Amikor egy hete volt a panzióban, és rendkívül bátornak érezte magát, engedélyt nem is kérve átrendezte a padlást: arrébb szögezte a szőnyegeket, apró piros asztallal, fekete támlás székkel, hintaszékkel és egy megrepedt tükörrel egészítette ki új birodalmát. A tér bővítésével szert tett egy hátsó ablakra is, amely a tetőre nyílt. Egyszerűen csodálatos volt! Úgy mászhatott ki az ablakon egy lapos tetőszakaszra, hogy alulról nem láthatták. A legelső éjszakán fölfedezte, hogy ki tud ülni a csillagok alá, és úgy érezte, ezt érdemes lenne megünnepelni. A közvilágítás miatt nehezebben láthatta az égitesteket, mint vidéken, de azért elboldogult. Amúgy is sokkal jobban szeretett a szabad ég alatt aludni. A kemény tető nem sokban különbözött az árvaház kemény ágyaitól. Egy idő után képes volt kizárni a füléből az éjszaka sem szűnő zajt. Nem emlékezett időre, amikor ilyen boldog lett volna.

      A panzió forgalma olyan volt, mint az árapály, jöttek-mentek a lakók, de voltak, akik tovább maradtak másoknál. Andrew Simunsen régi lakosnak számított. Huszonegy éves, magas, vékony, csinos fiatalember volt, akit kizárólag a siker érdekelt. Elemi iskoláit vidéken végezte, ahol született, és ahol a családja máig lakott. Magasabb szintű iskolázás végett a városba jött, és itt ragadt. Érdeklődése nem a földre irányult, mint a nagyapjáé, nem is az apai vegyesboltra, amelyet idősebb Simunsen egy napon örökül akart hagyni a fiára.

      Andrew messzebbre tekintett. Tanulmányozta a gazdasági irányvonalakat, és biztosra vette, hogy vagyont lehet keresni az ásványokon: vason, ólmon vagy kőolajon. Szokása volt bámulni a kezét, amelyre tükörfényesre polírozott aranygyűrűt képzelt, közepén egy hibátlan fehér gyémánttal. Naponta többször megcsinálta, nehogy elfeledje életcélját, a gazdagságot. Gondolatban újra és újra áttervezte a gyűrűt. Tudta, hogy egy napon az övé lesz, és a bányászat tűnt a legjobb eszköznek, amellyel megszerezheti. Sajnos, nem volt pénze a beruházáshoz, és fogalma sem volt a terepről. Elfogadott egy állást a helyi bankban, ahol az állam legbefolyásosabb és leghatalmasabb embereivel érintkezhetett.

      Azért lakott Mrs. Crowleynál, mert olcsó volt, és beleesett az autóbusz útjába. Próbált félretenni csekély fizetéséből, de ez nehezen ment, mert fent kellett tartania a látszatot, amihez szükség volt elegáns ruházkodásra. Az ebédet mindig kihagyta. Többnyire gyalog járt, ahelyett hogy buszra szállt volna. Még csak nem is esett kísértésbe, hogy partiképes fiatal hölgyeket keressen, bár korántsem fojtotta el férfiúi gerjedelmeit. Ő egy lépéssel tovább ment.

      Rendelkezésére állt a bank egy gazdag és magányos ügyfelének, akinek a férje sokat utazott. A hölgy annyira élvezte Andrew társaságát, hogy a figyelmességek viszonzásául feljavította a fiú jövedelmét. Mrs. Henry Holmes volt a neve, vagyis Elizabeth. Pénzről sohasem esett szó közöttük. Első együttlétük után a távozó Andrew dollárokat talált felöltője zsebében. Ma már abból, milyen kívánságát teljesítette a hölgynek, simán meg tudta ítélni, mennyi pénz kerül a zsebébe.

      Eszébe jutott a gyerekkora, amikor a nagyanyja segített becsomagolni egy rövid utazásra. Fölemelte unokája egyik zokniját. - Ide dugd a pluszpénzedet - mondta. - A tolvajok nem fogják keresni az összehajtogatott zokniban. - Így tehát, bármily bután és nőiesen hangozzék, Andrew sohasem dobta ki az elhordott zoknijait. Egész fiókra valót őrzött, és mind meg volt tömve Elizabeth dolláros ajándékaival.

      A Crowley-panzióban öt kiadó szoba volt, gyakorlatilag azonos bútorzattal: ágy, tükörasztal, éjjeliszekrény, asztal, szék, lámpa. Nem volt közte két egyforma, de masszív bútorok voltak, elbírták a súlyt. A földszinten volt egy zuhanyozó fürdőkáddal és egy külön vécé, az emeleten pedig vécé és kézmosó kagyló. Daphne Crowley saját hálószobájába senkinek sem volt bejárása. A tulajdonosnő a zsebéhez biztosítótűzött zsinórra kötve viselte az apró rézkulcsot.

      John Ramey, egy másik lakó az ötödik ikszben járt, és a dér már kezdett átterjedni a halántékáról a feje többi részére. Szúrós kék szeme volt, amelyről sohasem húzta föl teljesen a szemhéját. A háza hat hónapja kigyulladt, benne égett a felesége, a fia és a menye. Ramey összeroppant. Először barátoknál lakott, de ott nem lehetett el zavartalanul. Beszélni akartak, amikor ő nem akart. Ha éjszaka nem bírt aludni, járkálnia kellett. Elment éjfélkor, néha csak hajnali háromkor vetődött haza. Próbált tapintatosan viselkedni, hogy ne verjen föl senkit, meg azt sem szerette volna, ha kérdések és jó tanácsok özönét zúdítanák rá.

      Egy nap az újsághirdetésekben böngészve megtalálta Daphne panzióját. Nem érdekelte, hogy néz ki és milyen a koszt. Lesz egy helye, ahol meghúzódhat, amíg el nem dönti, mitévő legyen az életével.

      Egy cementüzemben dolgozott, ahol a tragédia bekövetkeztéig nem szűntek meg magasztalni huszonkét évnyi tökéletes munkáját. Most is mindennap bement, de hibákat követett el, túl sok hibát. Az igazgató nem tudta, mit csináljon. Tíz évvel volt fiatalabb Johnnál, feleannyi tapasztalattal rendelkezett, szánta is a szörnyű veszteségért, ugyanakkor tudta, hogy itt valamit tenni kell. Összeült tanácskozni a művezetővel. A művezető és az igazgató megpróbált szót érteni Johnnal, de mintha üres kagylóhéjhoz beszéltek volna. Ramey csak mosolygott és bólogatott.

      A panzió legtágasabb kiadó szobája az elülső sarkon volt, és egy Kenneth nevű csapos meg egy Charles nevű ifjú lakott benne, aki különböző hangszereken játszott, valamint énekelt ugyanabban az intézményben, ahol Kenneth dolgozott. Éjszaka dolgoztak, nappal aludtak. A szobában franciaágy volt, mindkét férfi teljes bért fizetett, és Daphnének nagyon megfelelt ez a felállás. Munkaidejük miatt ritkán étkeztek a többiek társaságában, így senki sem pletykált arról, hogy két férfi hál egy szobában.

      A panzióban lakott a lángvörös hajú William Brawley is, egy muszklis, száztizenkét kilós, harmincöt éves ember, aki a sörgyárban dolgozott, és a termék leglelkesebb reklámozója volt. Annyi kocsmából, tekepályáról, szállodából és panzióból dobták ki, hogy azt el sem lehet képzelni. Nem látszott alkoholistának, nem tűnt fel rajta a jellegzetes püffedt arc és a rezes orr, mert világos bőre sötét aranybarnára sült, és minden centiméterét sötétebb barna szeplők és ráncok borították. Az emberek nem tudták, mikor részeg, mert sohasem látták józanon. Brawley, ahogy általánosan hívták, mindig ugyanolyan volt, és sörön élt: minden reggel hűségesen felhajtott hármat, amelyet lefekvésig további húsz követett. Lármás, nyers, kötözködő ember volt, aki mindenkinél mindent jobban tudott, de péntekenként pontosan és hiánytalanul fizette a bérét, Mrs. Crowleynak pedig csak ez számított.

      - Beatrice, tudsz te vasalni? - kérdezte Daphne. A konyhaasztalnál ült, amelyre a reggeli napfény mintákat írt, és forró teájába kétnapos kétszersültet mártogatott.

      - Csináltam már, de nem sokszor.

      - Nem nehéz. Oda kell figyelned arra, amit csinálsz, hogy ne hagyd a vasat túl sokáig ugyanazon a helyen, mert megperzseled az anyagot. Majd ma megmutatom. A lakók felpénzt fizetnek, ha mi csináljuk a mosásukat, és eddig mindenki elégedett volt, kivéve Andrew Simunsent. Neki jobban megfelel egy kínai mosoda. Furcsa egy fiatalember. Úgy viselkedik, mintha valaki lenne. Kínai! Hát el tudod ezt képzelni?

      Ugyanezen a napon Beatrice megtanulta, hogyan kell megtölteni az elektromos mosógépet, és bizonyos idejű forgatás után hogyan kell beilleszteni a szappanos ruhákat a facsaró két görgője közé, amelyeken át az öblítődézsába jutnak, végül hogy kell kicsavarni őket még egyszer, mielőtt a mosott holmi kosarában elhelyezkednének. Daphne ellenőrizte, és pontos útmutatásokat adott, miként akassza föl a ruhákat a szárítókötélre. A súlytól megereszkedő kötelet egy behasított végű karóval kellett föltámasztani, és az ágyneműt gondosan el kellett rendezni, hogy a szél neki ne fújja őket a kupé oldalának. Majd hajtogatási, azután vasalási lecke következett.

      Vacsoránál Brawley panaszkodott a kenyérre. Behívta Beatrice-t az ebédlőbe, és csepülni kezdte a sütését. - Rémes íze van, kemény, nem szívja be a mézet, úgyhogy rácsorog az ujjamra. Meg fogom mondani Mrs. Crowleynak, ha majd találkozunk! Vagy tanítson be jobban, csoki, vagy hagyja a csudába, és vásároljon bolti kenyeret! De ha ez így marad, akkor valakinek el kell menni, és az nem a jó öreg Brawley lesz!

      A lányt lesújtották a sértő megjegyzések. Amikor végzett a napi robottal és kiült a tetőre, először gondolkozott el azon, hogy mi lesz vele, ha Mrs. Crowley elküldi. Hová menjen? Mihez kezdjen? Két hete jött el az árvaházból, és mostanáig eszébe sem jutott a jövő.