Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak

 6

Willett tiszteletes fivére, Howard, és sógornője, Matty, hatalmas birtokon juhokat és marhákat tenyésztettek. Howard, akit mindenki tisztelt és félt, uralkodott a családján, a tanyáján és a környéken. Magas, izmos ember volt, akinek dús vörösszőke haja állandóan fésű után kiáltott. Lábát karikára görbítette a lovaglás. Mivel ha esett, ha fújt, minden napját a szabad ég alatt töltötte, a bőre sokkal inkább repedezett csizmaszárra, mint emberi arcra emlékeztetett. Matty, amikor tíz éve házasságot kötöttek Angliában, alacsony, törékeny, kifogástalan alakú nő volt, akinek utána fordultak férfiak és nők. A fényűzéstől mentes évek, a mindennapos tanyai robot és a két fiú, a hároméves Abram és a hétéves Noah születése e külső tulajdonságai közül kizárólag az alacsonyságot hagyták meg. Melegszívű, barátságos teremtés volt, aki a szomszédok szerint ellensúlyozta a Willett-dinasztia fejének kíméletlen keménységét. Matty hajlandó volt befogadni a bennszülött gyereket, akiről úgy tudta, lelenc, miután biztosította Howardot, hogy nem örökre szól, vagy hogy legalábbis a gyerek addig maradhat, amíg nem csinál bajt, és a későbbiekben kiveszi a részét a munkából. Willették nem szereztek tapasztalatokat a bennszülöttekről. Végül is ők egy olyan országrészben laktak, ahol nem éltek bennszülöttek. Másoktól hallott történetek alapján azon nyomban kialakították elmarasztaló véleményüket. El is hitték, amit hallottak. "Okos őslakos nincs. A legtöbbje lusta, és felnőttként is megbízhatatlan gyerekek maradnak. Olyan fajta, amely sohasem nő fel, nem ismeri a felelősséget."

      Geoff esetében szó sem volt örökbefogadásról, hivatalos okmányokat sem állítottak ki. A harmincas években ennyi döntött egy gyermek sorsáról: telefonok, kézfogások, három sor egy missziós naplóban, egy sor egy keresztelési anyakönyvben. Amikor Geoff megérkezett, odaadták egy konyhai cselédnek, aki addig etette mindenféle kézre eső állati tejjel, amíg a negyedik napra a kisfiú szervezete alkalmazkodott. Ezután mindennap megfürdették, tisztába tették, és kifektették a bölcsőbe a konyhaajtó elé, egy nagy, öreg borsfa árnyékába. Ott töltött minden napot hajnaltól sötétedésig az alkalmazottak között, akik jöttek-mentek és beszélgettek vele, amíg meg nem tanult kimászni a bölcsőből. Ettől a ponttól jogot szerzett a zöld pázsitra terített takaróra és egy kötélre a derekán, amelynek másik végét egy fa törzsére csomózták. Kétéves korában céltudatosan kioldozta a bogot, amely rabul ejtette, noha a fa volt egyetlen megbízható barátja. Megtanult szaladni, és a fa karjaiba vetette magát, amely átölelte és ringatta, ha szundított. Kinőtte az ötméteres térséget, amelyben szabad volt barangolnia. Amikor úgy találták, hogy kötetlen állapotban ismerkedett új világával, az egyik középkorú alkalmazott, egy Maude nevű asszony megismertette a tanyasi munkákkal. Geoff segített zöldséget felszedni a veteményesben, tojást összegyűjteni a tyúkólban, gyújtóst egymásra halmozni. Maude-tól kapott egy törött nyelű seprűt, elég rövidet, hogy ő is elboldogulhasson vele. Szorgos és boldog kétéves fiúcska volt, akinek önállóságába nemigen szólt bele senki.

      Maude már azelőtt a tanyán dolgozott, hogy Howard Willett nős emberként hazatért volna Angliából. Maude szerette úgy képzelni, hogy együtt gyerekeskedtek, holott Howard hat évvel idősebb és jóval gazdagabb volt nála. Apjuk halála után ő vette át a birtokot, mert az öccsééknél Birdie sógorasszony viselte a nadrágot, és az ugyan ott nem hagyta volna a városi életet, így tehát megparancsolta férjének, hogy öröksége tetemes részét cserélje be családi ékszerekre, nemes porcelánra, finom ágyneműre és importszövetre. Howard hagyta, hadd garázdálkodjék kedvére a temetés után szüleik holmijában, és Birdie meg is töltötte mindenféle csodálatos encsembencsemmel annak a teherautónak az egész platóját, amelyet felfogadott, hogy vigye vissza őket Sydneybe.

      Maude sokkal póriasabb környezetből származott. Szülei annak a csapásnak a közelében építették házukat, ahol később az egész környék marháit hajtották. Eredetileg pompás hely volt, árnyat adó, fenséges fákkal szegélyezett folyó partján, amely bőségesen hömpölygette az öntözésre alkalmas vizet. Ugyanakkor beleesett abba a majdnem egyenes, természetes vonalba, amelyen az országrész állattenyésztő mágnásai a vasútra és a vásárra tereltették a marháikat. A fiatal pár csupán annyit tehetett, hogy próbált megmenteni egy darab földet a veteményesüknek. Örökös harcot kellett vívniuk a paták ellen, amelyek mindent letapostak a ház körül, az első veranda és a folyó között. Szinte még a csirkéket is alig bírták életben tartani.

      Még nagyobb bajba kerültek, amikor két éven át nem esett, és a folyó veszélyesen leapadt. A többi telepesnek sikerült kijárnia a kormánynál, hogy a folyóból öntözhessenek és vezessenek el maguknak vizet. Maude szülei vödörből locsolták fonnyadó vetésüket, amely így is alig maradt életben. Pénzük nem volt, hogy elköltözzenek vagy másik házat építsenek. Egyetlen gyerekük, Maude, a Willett fiúkkal járt templomba és iskolába. Valószínűleg bele is szeretett Howardba, amikor a fiú tizennégy éves volt, ő pedig nyolc. Fiúban nem volt túl nagy a választék, és ez később sem bővült. Amikor Howard anyja megbetegedett, Maude-nak munkát kínáltak a családnál, és ő náluk is maradt a nagyasszony, majd a férje haláláig.

      Howard mindig szertartásos udvariassággal viselkedett. Abbahagyta a káromkodást, ha a nő belépett a szobába, hogy teát vagy sört szolgáljon fel Howard barátainak, attól függően, mire volt igény. Nem közeledett Maude-hoz. Angliai utazása előtt volt egy eset, amikor bejött a konyhába, beszédbe elegyedett a háztartási kisegítővel, és elmondott egy tréfás adomát. Maude egészen bizonyosan tudta, hogy Howard rákacsintott. Megdöbbentő, porba sújtó élmény volt, amikor a férfi feleséggel jött meg az anyaországból. Maude eltelt anyáskodó érzelmekkel, de sehol sem volt házasság a láthatáron: Csak természetes, hogy érdeklődni kezdett a kis Geoff iránt. Arra nem egészen bírhatta rá magát, hogy elfogadja a fekete bőrű gyermeket, de azért minden tőle telhetőt megtett, hogy foglalkoztassa, és távol tartsa a veszélyektől. Elhitte, hogy a fiúcska boldog, mert szabadon csellenghet. A vademberke sohasem látszott azon búsulni, hogy nincsen anyja vagy családja vagy egy gyengéd kéz, amelybe kapaszkodhat. Geoff sohasem tanulta meg, hogy kell átölelni valakit és puszit adni neki.

      Pici korában egy magas székben etették. Később megtanult magától enni úgy, hogy felmászott egy sámlira, és a kihúzható kenyérszeletelő deszkát használta asztalként. Hallotta, hogy Abram és Noah anyunak szólítják Mattyt és apunak Howardot, de őt arra tanították, hogy a többiekhez hasonlóan "asszonyom"-nak és "uram"-nak nevezze a birtok tulajdonosait. A családtagokkal alig volt közvetlen kapcsolata. Többnyire elhessegették, mint egy idegesítő bogarat. Sohasem volt senki, akire rábízták volna. Mivel a nőcselédek idény szerint jöttek-mentek, mindig akadt anyaszerű istáp. A kisfiú folyton egyedül volt, testi értelemben mégis mindig vigyáztak rá.

      Hároméves korától minden étkezését a béresekkel költötte el a nagy csűrben vagy a szabad levegőn, a fák alatt, durván összeeszkábált asztalokon. Szerette hallgatni a beszélgetéseket, hogy mi történt aznap. Sokszor jöttek idegenek, akik egy napot dolgoztak a birkagulyásból, sült krumpliból, nyers zöldségből, kétszersültből, gyümölcsízből, mézből álló kollációért meg az éjszakai szállásért, és mindig olyan elbűvölő történeteket meséltek távoli helyekről és izgalmas eseményekről. Zömmel hajcsárok voltak, magányos lovasok, nyergük mögött hálózsákkal és bádogserpenyővel. Néha utazók érkeztek automobilon vagy ló vontatta szekéren, amelyen lábosok és serpenyők fémrojtja himbálózott és tanulatlan zenészre emlékeztető hangon kolompolt. A hajcsárokat időnként cserzett fehérszemélyek kísérték, akikre ráfért volna egy kiadós mosakodás, no meg egy új cipő. Ha gyerekek is jöttek velük, azok roppant zárkózottan viselkedtek, és bújtak a pár látogatásának egész ideje alatt.

      Egyszer egy napszámos beállította dolgozni a két gyerekét is, de Geoff egy szót se bírt kiszedni belőlük. Még akkor sem voltak hajlandók előbújni a fa mögül, amikor az apjuk sört iszogatva adomázott, ígérve, hogy felkeresi a Willett-alkalmazottak rokonait, és átadja nekik az üzeneteket. Mintha nem is hallották volna Geoff ajánlkozását, hogy megmutatja nekik a csudálatos, ritka fekete ebihalakat. Geoffnak ez volt az első emléke, hogy nézi a szomorú szemeket, és hallja egy másik emberi lény nyöszörgését a csöndben.

      A Willett-birtokon örökké lázas munka folyt. A ház kétemeletes volt; a második emeleten hat kis manzárdablakon át jutott fény a ritkán használt, hatalmas bálteremnek. A tiszteletet parancsoló, négyszögletes épület földszintjén és emeletén zöldre festett deszkazsalugáterek védték a hosszú, keskeny ablakokat a nyári hőségtől és az esős évszak felhőszakadásaitól. A homlokzat hosszában tornác húzódott, és az Európából hozatott székek két elkülönített, enyhet adó helyet kínáltak a teázáshoz. A házat mind a négy oldalról harsogó virágágyak vették körül. Rózsák fehérlettek, rózsállottak, piroslottak. Körömvirág elegyítette az élénk citromszínt a halványsárgával. A kavicsozott bekötőút tizenöt méter magas gumifák között vezetett. A ház mellett két hatalmas víztartály állt. Ezekből ittak, főztek, mosták Willették ruháit. Az eső túl ritka és értékes volt ahhoz, hogy állatoknak adják vagy a földet öntözzék vele, így artézi kutak szivattyúzták fel a mélyből a magas kéntartalomtól bűzlő vizet. Ezzel itattak és öntöztek. Az emberek nem ihatták, de kénytelenek voltak olyan tojást és tőkehúst enni, amely kénes üledéket tartalmazott. Ugyanezért állandó áporodott szag lengte körül a birtokot, amely az évszaktól függően volt pocsék avagy pocsékabb.

      A háznak tizenkét szobája volt, ahol port kellett törülgetni, öt hálószobája, amelyeket el kellett látni tiszta ágyneművel, és mindig kerültek új, modern szerkentyűk, mint például az első, villanyárammal működő mosógép. Fontos feladatot jelentett a por, amely ellen mindig harcolni kellett. Száraz évszakban olyan finom szemcséjű lett, hogy nem is lehetett letörülgetni. Meggyűlt a padlón, a bútoron, a függönyök és törülközők redőiben. Amikor az ember fölkelt, a feje rajzolata a párnán maradt.

      Mindennapos feladat volt a légypapír cseréje. Minden plafonról hosszú spirálban lógott a ragacsos papír, hogy elkapja a legyeket, amelyek vakmerően túl közel merészkedtek. A csíkokat reggelente cserélték, mert estére már egyetlen légy sem fért volna rájuk. Többnyire hamar meghaltak, de Geoff mindig elszomorodott, ha látta, hogy a papír még azután is vergődik, amikor beledobja a szemétgyűjtőbe.

      A főépület és a víztartályok mögött terült el a Willett-birodalom hátralevő része, valóságos kis város. Voltak utcái, amelyek elválasztották egymástól a kovácsolásra, a javításra, a gépek tárolására szolgáló színeket; voltak élelmiszeres hombárok, barakkok a pásztoroknak, egy lóistálló, a személyzet barakkja, kutyaólak, disznóólak, tyúkólak, külön épületek, ahol a disznót és ahol a marhát vágták, ólak mérföldeken át. A birkákat külön aklokban tartották, és volt egy teljes tejüzem. Az épületeket stratégiai megfontolások szerinti elosztásban húzták föl az évek során, és borsfák vetettek rájuk értékes árnyékot.

      A birkák állandó személyzetet igényeltek, amely a pároztatással, elletéssel, gyógyítással foglalkozott. A nyírás, az év sporteseménye, további kisegítőket tett szükségessé. Valóságos élelmezési hivatal kellett mindannak az ültetéséhez, szüreteléséhez, befőzéséhez és tárolásához, ami a személyzetet és a Willett családot táplálta.

      Geoff a munkájukat végző férfiak és asszonyok nyomában járva megfigyelte a tanyai életet. Segített, ahol tudott, és nagyon élvezett minden látványt, a tojásból kibújó naposcsibétől a bélbe kerülő kolbászhúsig. Mivel senki sem ügyelt rá, volt ideje, hogy megbámulja a kerítésen könnyedén átszökkenő kengurukat, vagy addig talicskázza hazafelé nagy erőlködve a futball-labda formájú, zöldesfekete emutojást, amíg el nem törik. Megdelejezve figyelte a magas szobrokat alkotó termeszeket, a hálót szövő pókokat; gyíkot, szöcskét, szitakötőt fogott. Valahányszor kígyó bukkant fel a népes tanyán, a kisfiú nagyon figyelt, és megtanulta felismerni a különbséget az ártalmatlan és a gyilkos mérgű csúszómászók között. Mivel a felnőttek épp csak odavakkantották a figyelmeztetést, Geoff szívesebben tanult magától. Sokszor szerette volna, ha lenne valakije, akinek elmesélhetné a mindennapok nagy kalandjait, például azt a reggelt, amikor felfedezett egy pókocskát; elfutott előle, és bebújt a földön egy olyan lyukba, amelynek még záródó csapóajtaja is volt! Vagy azt, mikor meglátta maga mellett azt a hatalmas szőrös pókot, amely a kezénél is nagyobb volt. A bekerített tarka mezőn mindenféle tarka madár repdesett, minden évszakban másfélék. A kisfiú megtanulta utánozni a hangjukat. Tudta, hol szeretnek enni. Zsebeit megtömte nyalánkságokkal, és néhány vakmerőt rá tudott venni, hogy ártatlan, kinyújtott, fiatal tenyeréről felcsipegesse a finomságot. Oly roppant türelemmel és alkalmazkodókészséggel született, hogy képes volt megközelíteni egy kacsa tojót és együtt úszkálni a kiskacsákkal.

      Rájött, hogy ha úgy áll a megfelelő helyre, hogy ne legyen útjában senkinek, és csöndben marad, meg tud figyelni minden tevékenységet, miközben nem veszik észre, és nem tesznek föl kérdéseket. Birkanyíráskor, amikor juhok ezreit kellett különválasztani és osztályozni, mindig rengeteg idegen tartózkodott a tanyán. A konyha megtelt toporgó lábakkal, loccsanó vízzel, krumplihéjjal és mesés illatokkal. A tulajdonképpeni nyírást, ezt a többnapos gyorsasági és ügyességi versenyt egy külön e célra tervezett, tágas pajtában tartották. Geoffal senki sem törődött. Senki sem ügyelt rá, nem kérdezték, merre jár. Napokon át akkor kapott falnivalót a konyhán, amikor akart, odacsapódott az éljenző tömeghez, vagy elbújt egy csöndes zugba aludni. Megtanulta, hogyan lehet egyedül a sokaságban. Tudását tapasztalatból szerezte, és nem a könyvekből, mint például azon a napon, amikor a föld és a levegő annyira száraz volt, hogy az ég elsötétült a keletkező energiától, mintha most mindjárt kitörne a zivatar. A fekete mennybolton szakadatlanul lobogott a villám. Ahogy Geoff állt és bámult ki a mezőre, tőle alig néhány méterre lángra lobbant egy fa. Az állatok üvöltve menekültek fedezékbe. A levegő mintha beszívódott volna valahová, hogy aztán tízszeres erővel fújják ki. Szaladt Geoff is, és elbújt egy ócska szekér hátuljáról lógó ponyva alá. A vihar egész nap dühöngött, anélkül hogy egyetlen csöpp eső hullott volna. Végül, mikor az éhség fölébe kerekedett a félelemnek, a fiúcska berohant a konyhába. Egyetlen felnőtt sem ajánlkozott, hogy megvigasztalja, senki sem kérdezte, merre járt, ő viszont megtudta a beszélgetésből, hogy száraz vihart élt át. Napról napra önállóbb lett.

      Geoff szerette a kisbárányokat, és megfigyelte születésüket. Végignézte, ahogy azonosították és megjelölték őket. Vékony fémgyűrűt illesztettek a sivítozó állatkák farkincájára, majd szorosan összekattintották. A gyűrűt úgy készítették, hogy ne tágulhasson. Néhány nap múlva a farkinca megdagadt és fertőzöttnek látszott, de egy idő után zsugorodni kezdett, és végül leesett. Négyéves korában Geoff is részt vehetett az egyik ilyen véres próbán, és hónapokig rosszakat álmodott utána. Néhány választottat nem számítva, a berbécseket kiherélték. Több száz kos volt, és mindössze egyetlen napot hagytak a herélésre. A béresek a birkatenyésztő gazdaságok legelterjedtebb módszeréhez folyamodtak. Megragadták az állatot, a hátára fordították, és kiharapták a dudort. Geoff dolga volt, hogy fölszedje a földre köpött cafatot, és bedobja egy vödörbe. Magányosan szenvedett, míg tette, amire utasították. Senkije sem volt, akihez kérdéseivel fordulhatott volna. Sohasem engedhette szabadjára, senkivel sem oszthatta meg részvétét és iszonyatát.

      Alkonyatra a lábujjai összetapadtak a véres sártól. Azt a munkást, aki leginkább tudomást vett róla és törődött vele, Rogernek - ahogy a cimborái szólították, Roggnak - hívták. Rogg felültette a kis Geoffot a kerti asztalra, és a gyerek több mint egy órán át áztatta a lábát egy rocska szappanos vízben, mire Roggnak újra eszébe jutott. Visszajött egy törülközővel, kiemelte a gyereket a vízből, és szólt neki, hogy elmehet. Úgy látszik, Geoff túl kicsi volt a zuhanyozáshoz, mert senki sem tulajdonított jelentőséget annak a részletnek, hogy a fiúcska miként tisztul meg a testére tapadt vértől.

      Szőrcsomók is keletkeztek a birkák fenekén, amikor a gyapjú összecsapzott az ürüléktől, és ez odavonzotta a döglegyeket. Geoffnak az volt a dolga, hogy fölszedje az állatok faráról lenyírt mocskos gubancokat. Részt vett az egészségügyi okokból végzett birkafürdetésben, és a kutyákkal együtt terelte a nyájakat egyik legelőről a másikra. De a vágás volt az, amit a legjobban gyűlölt.

      Szépség és csoda helye volt az eldugott ausztráliai tanya ennek a kisfiúnak, de ugyanakkor az iszonyatok helye is, ahol fejetlen csirkék próbáltak elszaladni, nyakcsonkjukból vért spriccelve, majd összeestek, és addig csapkodtak a földön, míg meg nem haltak. Olyan hely volt, ahol állatokat lőttek le, torkokat vágtak át, heréket haraptak ki a fiúcska szeme láttára. Ugyanazok az emberek, akik ezeket elkövették, intették oda, hogy üljön közéjük, miközben szólt a bendzsó vagy a harmonika, és mindenki tapsolt és énekelt. Időnként nagyon zűrzavaros volt. Neki soha semmire sem mondták, hogy ez jó vagy rossz, helyes vagy helytelen. Ő csak annyit tudott, hogy miben leli örömét, és mit akar elkerülni.