Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak
8
Geoff hétéves volt, amikor fölfedezte a rajzolás művészetét. Korábban nem
találkozott képekkel vagy írással. Látta, hogy a szakácsok időnként írott
utasításokra hivatkoznak, látta, amint a szállító sofőrnek átadják a heti
beszerzések listáját, messziről azt is látta, hogy a Willett fiúk könyvek
lapjait forgatják. Nem értette, mi történik, nem is érdekelte addig, amíg föl
nem fedezett egy képes újságot.
Egy napon követte azt a kutyakölyköt, amely bement a női személyzet közös
hálótermébe. Amikor a kutyus eltűnt egy ágy alatt, Geoff utána mászott.
Pillantása megakadt egy rakás rikítóan színes újságon. Kihúzott egyet.
Belelapozott, és valósággal megbabonázták a helyek és dolgok, amelyeket a
képeken látott. Ott ült még egy óra múlva is, amikor bejött Irene, az egyik
cselédlány. Észrevette a kisfiút, felültette az ágyra, és elmesélte, mit
ábrázolnak a fényképek. Majd ceruzát, papírt vett elő, és leírta az ábécét.
Elmagyarázta Geoffnak, hogy ha megtanul olvasni, tudni fogja, miért vannak a
cikkekben a képek.
A kisfiú másolni kezdte a betűket úgy, ahogy Irene mutatta, de hamarosan
érdekesebbnek találta, hogy a képes újságban ábrázolt különös állatokat
másolja.
Irene adott még papírt, és Geoff elmenekült a művészek világába. A lány még
aznap arra biztatta, nézzen körül a tanyán, és rajzolja le az állatokat,
amelyeket a legjobban szeret. Két nappal később odajött Geoffhoz a ház előtti
pázsiton, és adott neki egy marék törött színes ceruzát. Megmagyarázta, hogy
ezekkel kiszínezheti a rajzait, és megmutatta, hogy kell leheletesen árnyalni
vagy erősebben megnyomni a ceruzát a teltebb színek érdekében.
A hétéves őslakos fiú ösztönös tehetség volt. Minden tanítás nélkül olyan
műveket alkotott, amelyeket akár rögtön be lehetett volna keretezni. Ha
megfigyelt egy lovat a karámban, emlékezetből lerajzolta a legapróbb részletig.
Amikor Irene megjegyezte, hogy a ló nem volt egyedül, mert fák álltak a
háttérben, és egy házat is lehetett látni, Geoff nyomban lerajzolta. Ösztönösen
értett a perspektivikus ábrázoláshoz. Képei alig néhány sikertelen kísérlet
után életre keltek. Magától tanult meg úgy árnyékolni és árnyalni, ahogyan
belül látta. Irene azt mondta, ő úgy hallotta, az őslakosoknak nagyon fejlett
művészi érzéke van. Geoff nem tudta, mit ért a lány őslakosok alatt, de azért
mosolygott, és hálás volt, mert úgy érezte, Irene róla mond valami jót.
A képes újság hátulján Irene fölfedezett egy "Másolj le!" című hirdetést.
Egyszerű, árnyékolás nélküli vázlatrajz volt, mellette felszólítás, hogy akit
érdekel, küldje be az alkotásait értékelésre egy levelező iskolához. Irene
megkérte Geoffot, hogy másolja le a vázlatrajzot, de nem mondta meg, miért,
majd hat másik rajzzal együtt becsomagolta, és a saját nevén elküldte az
iskolának.
Irene maga is fiatal volt, összevissza tizenhét éves, a szegény Foley család
tizenkét gyerekének egyike. Megszokta a kemény munkát, segített nevelni öccseit
és húgait, háztartást vezetett, kertészkedett. Amikor Willették említették,
hogy szükségük lenne egy alkalmazottra, akinek a fizetésen kívül kosztot,
kvártélyt is adnának, Foleyék boldogan javasolták a lányukat. Irene nem bánta.
Itteni munkája könnyebb volt, mint az otthoni, bár hiányzottak a kicsik.
Korábban is látta Geoffot, amint futkározik a hatalmas birtokon, de nem szánt
rá annyi időt, hogy beszélgessen vele, legföljebb futtában üdvözölte. Értett
annyira a gyerekekhez, hogy fölismerje a kisfiúban a kivételes rajztehetséget.
A levelező iskola válasza hat hét múlva érkezett meg, ugyanakkor, amikor
sorsformáló döntés született a Willett-birtokon. Albert Marshall, egy amerikai
lelkipásztor és felesége, Nora, látogatást tett Ausztráliában; Willett
nagytiszteletű elirányította őket Sydneyből Howard bátyjának vidéki birtokára.
Marshallék szerettek volna örökbe fogadni egy bennszülött árvát, de nem akartak
csecsemővel utazgatni. Rögtön felmerült Geoff neve. Csendes, rendes, önálló
gyerek, akinek éppen tanításra lenne szüksége. Willették és Marshallék pontosan
azon az estén fontolgatták a lehetőséget a szalonban ülve, amikor Irene áradozó
levelet kapott a műalkotásokról, amelyeket úgy küldött be, mintha egy felnőtt
rajzolta volna őket.
Irene behívta Geoffot a konyhába, és elmesélte neki, hogy a rajziskola
véleménye szerint a művésznek feltétlenül tanulnia kellene, hogy tökéletesítse
tudását. Ajándékot is küldtek. Az iskolában nem tudták, hogy a rajzok egy
hétéves gyerek alkotásai. Az Irene-nek postázott ajándék egy alapszínekben
rikító fémdoboz volt, benne tíz darab színes ceruza, egy ecset és tíz
vízfesték. Geoff szeme akkorára kerekedett, mint egy csészealj, amikor Irene
átnyújtotta neki a dobozt, és azt mondta, hogy ez az övé. Lelkesen felnyitotta
a dobozt, és ámulva nézte az élénk színeket meg az üres papírt, Irene
ajándékát.
Geoff a kedvenc zsámolyán kuporgott, maga mellett egy csésze vízzel, és a
vízfestékek világában kalandozott, amikor a szalonba szólították. Szorosan
markolta pályadíját és első személyes tulajdonát, úgy kullogott be a puhára
párnázott bútorokkal berendezett, vörös tapétás, fényes padlójú szobába. Egy
ismeretlen kígyótól sem félt volna ennyire. Marshallék bemutatkoztak, Nora
erősen megmarkolta a kisfiú vállát, és megpaskolta a fejét. Amikor kérdezték,
mi van a kezében, Geoff vonakodva ellazította a markát, és felpattintotta a
színes ékköveket elzáró fémnyelvet. A díjat gyorsan elintézték egy "milyen
kedves, ó, igazán kedves"-sel, majd hamarosan kiküldték a fiút, amitől ő nagyon
megkönnyebbült.