THOMAS MANN (1875-1955)
Mario és a varázsló • elbeszélések
Hét perc híján tizenkettő - Wendelin tehát az első emeleti előcsarnokba ment, és megkongatta a gongot. Ott állt szétterpesztett lábbal, ibolyaszínű térdnadrágjában az idő fakította imaszőnyegen, és nagyokat sújtott a verővel a fémtányérra. A vad, kannibáli és céljához képest túlméretezett, érces lárma mindenhová elhatolt: a jobb és bal oldali szalonba, a biliárdterembe, a könyvtárszobába, a télikertbe, le és föl a ház minden zugába, melynek egyenletesen fűtött levegőjét édes és egzotikus parfüm itatta át. Végre elhallgatott, és Wendelin még hét percig egyéb dolga után látott, mialatt Florian az ebédlőben az utolsó simításokat végezte a reggelizőasztalon. Pontban tizenkettőkor azonban másodszor hangzott fel a harcias figyelmeztetés. És erre megjelentek.
Aarenhold úr kurta léptekkel jött a könyvtárszobából, ahol régi nyomtatványaival foglalatoskodott. Rendszeresen vásárolt irodalmi régiségeket, első kiadásokat a világ minden nyelvén, drága és dohos ódon könyveket. A kezét dörzsölgette csendesen, közben halk és kissé szenvedő módján megkérdezte:
- Beckerath még nincs itt?
- Majd csak megjön. Ugyan mért ne jönne? Megtakarít egy reggelit az étteremben - felelte Aarenholdné, miközben nesztelenül jött fel a vastag futószőnyeggel fedett lépcsőn, melynek padkáján kicsiny, ősrégi templomi orgona állt.
Aarenhold úr hunyorgott. Felesége lehetetlen valaki volt. Apró termetű, csúnya, korán megvénült, s mintha valami idegen, délszaki nap tüzétől aszott volna össze. Beesett mellén briliánsláncot viselt. Ősz haját számos bodorban, körülményes és magasra búbozott coiffure-ré elrendezve hordta, melyre valahol oldalt nagy, színesen szikrázó és ráadásul fehér tollforgóval ékesített briliánsboglár tapadt. Aarenhold úr és a gyerekek nemegyszer találó szavakkal rótták meg e hajviselet miatt. De Aarenholdné szívósan ragaszkodott a maga ízléséhez.
Jöttek a gyerekek. Kunz és Märit, Siegmund és Sieglinde. Kunz sujtásos egyenruhában volt, szép, barna férfi, ajka duzzadt, és arcán félelmes párbajforradás. Hat hete gyakorlatozott huszárezredénél. Märit bő ruhában, fűző nélkül jelent meg. Hamvasszőke volt, kampós orrú, szürke ragadozómadár-szemű és keserű szájú, huszonnyolc éves, szigorú leány. Jogot tanult, és megvető arckifejezéssel a maga útját járta.
Siegmund és Sieglinde jöttek utoljára, kéz a kézben, a második emeletről. Ikrek voltak és a legfiatalabbak: gracilisak, mint a nádvessző, és termetre tizenkilenc évükhöz képest gyermekesek. A leány bordóvörös bársonyruhát viselt, alakjához súlyosat, a cinquecento flórenci divatára emlékeztetőt. A fiú szürke zsakettet, málnaszínű nyersselyem nyakkendőt, karcsú lábán lakkcipőt és apró briliánsokkal kirakott kézelőgombot viselt. Erős növésű fekete szakállát borotválta, úgyhogy sovány és fakó arca, feketén összenőtt szemöldökpárja ellenére is megőrizte termetének ephéboszi jellegét. Fejét sűrű, fekete, oldalt elválasztott makrancos fürtök fedték, melyek jócskán lenőttek a halántékára. A leány sötétbarna s mély, sima választékkal kétoldalt a fülére fésült hajában aranypánt, melyből egy nagy gyöngyszem függött le a homlokára - a fiú ajándéka. A fiúnak kisfiús csuklója körül súlyos aranybilincs - a lány ajándéka. Nagyon hasonlítottak egymáshoz. Ugyanaz a kissé konyuló orr, ugyanaz a telten és puhán egymáson pihenő ajak, előreugró arccsont, fekete és fénylő szempár. De legjobban hosszú és keskeny kezük hasonlított, olyannyira, hogy a fiúé se volt férfiasabb formájú, csak vörösebb színeződésével ütött el a lányétól. És állandóan kéz a kézben jártak, az sem zavarta őket, hogy mindkettőjüké hajlamos volt az izzadásra...
Egy ideig a szőnyeges előcsarnokban álldogáltak, és alig beszéltek. Végre megérkezett von Beckerath, Sieglinde vőlegénye. Wendelin kinyitotta neki az előszobaajtót, belépett fekete redingote-ban, és bocsánatot kért a késésért, mintegy valamennyiüktől külön-külön. Közigazgatási tisztviselő volt, és jó családból való - alacsony, kanárisárga kecskeszakállas és buzgón illemtudó. Mielőtt belekezdett egy mondatba, nyitott szájjal nagyot lélegzett, és állát a mellére nyomta.
Kezet csókolt Sieglindének, és így szólt:
- Maga is bocsásson meg, Sieglinde! A minisztériumtól az állatkertig olyan hosszú az út...
Még nem tegezhette; a lánynak ez nem lett volna ínyére. Sieglinde habozás nélkül felelt:
- Igen hosszú út. Egyébként mi volna, ha erre való tekintettel kissé korábban indulna el a minisztériumából?
Kunz, míg fekete szeme villámló résnyire húzódott össze, így szólt:
- Ez határozottan lelkesítő hatással volna háztartásunk menetére is.
- Istenem... a hivatal... - mondta von Beckerath bágyadtan. Harmincöt éves volt.
A testvérek pergő nyelvvel, csípősen beszéltek, úgy látszott, mintha támadnának, holott talán csak a velük született védekezés szólalt meg, szavuk sértőnek hatott, és alighanem csak a találó szó örömét élvezték, úgyhogy pedantéria lett volna megharagudni rájuk. Beckerath ügyefogyott válaszát tudomásul vették, személyéhez méltónak találták: nincs miért védekeznie, nem kenyere az elmésség. Asztalhoz készülődtek, elöl Aarenhold úr, aki von Beckerath úrnak értésére akarta adni, hogy éhes.
Leültek, kibontották a keményített asztalkendőket. A hatalmas, szőnyegekkel fedett és körös-körül tizennyolcadik századbeli faburkolattal bevont ebédlőben, melynek mennyezetén három villanycsillár függött, elveszett a hét személy körülülte családi asztal. A súlyos bútor ott állt a nagy, padlóig érő ablak előtt, melynek lábánál, alacsony rács mögött, szökőkút kecses ezüstsugara táncolt: onnan tág kilátás nyílt a télies kerten át. A falak felső részét pásztoridilleket ábrázoló gobelinek fedték, melyek, szintúgy, mint a faburkolat, valamikor egy francia kastélyt díszítettek. Az asztal fölé hajolva ültek, ugyancsak gobelinnel bevont puha párnájú székeken. A kemény, patyolatfehér és villogóra vasalt damaszton minden teríték előtt hosszú nyakú kristályvázában két szál orchidea. Aarenhold úr szikár és óvatos kezével orra közepére erősítette a csíptetőt, és gyanakvó arckifejezéssel olvasta el a menükártyát, mely három példányban hevert az asztalon. A gyomor alatt levő idegköteg, a plexus solaris túlérzékenységében szenvedett, mely súlyos zavarok forrásává válhat. Ragaszkodott ahhoz, hogy megvizsgálja, mivel táplálkozik.
Húsleves volt velővel, * sole au vin blanc, fácán és ananász.
* Fehér borban főtt tengeri hal
És semmi más. Családi reggeli volt. De Aarenhold úr elégedett volt: csupa kitűnő, hasznos étel. Jött a leves. A tálalóba torkolló felvonó hozta a konyhából nesztelenül, és a szolgák hajlott testtartással, feszült figyelemmel, mintegy a szolgálás szenvedélyével hordták körül. Apró csészék voltak, a legfinomabb, áttetsző porcelánból. A fehéres velőgömböcskék ott úsztak a forró, aranysárga lében.
Aarenhold úr felhevült, s ez arra ösztönözte, hogy kiadósabb lélegzetet vegyen. Óvatos ujjakkal szájához emelte asztalkendőjét, és szavakon tűnődött, melyek kifejezhetnék azt, ami szellemét foglalkoztatta.
- Még egy csészével, Beckerath - mondta. - Tápláló. Aki dolgozik, annak joga van, hogy törődjék magával, méghozzá élvezettel... Persze azt se tudom, szeret-e enni? Örömmel eszik? Ha nem, annál rosszabb önnek. Nekem minden étkezés valóságos kis ünnep. Valaki azt mondta, az élet azért szép, mert úgy van berendezve, hogy az ember naponta négyszer ehetik. Ez az én emberem. De ahhoz, hogy ezt a berendezkedést méltányolni tudjuk, bizonyos fiatalosság és hálás kedély szükséges, s nem mindenki tudja ezeket megőrizni magában... Az ember megöregszik, jó, azon nem változtathatunk. Az a fontos, hogy a dolgok újak maradjanak számunkra, és hogy voltaképpen semmihez se szokjunk hozzá... Most például - folytatta, miközben egy kis marhavelőt illesztett egy zsemledarabkára, és sót hintett rá - az ön viszonyai változófélben vannak; életnívója alighanem jelentékenyen emelkedni fog. - (Von Beckerath mosolygott.) - Ha élvezni akarja az életét, igazában, tudatosan, művésziesen, azon legyen, hogy új helyzetébe sose szokjék bele. A megszokás halál. Az eltompulás maga. Ne élje bele magát, ne engedje, hogy bármi is magától értetődővé váljék, őrizze meg gyermeki ínyét a jólét édességei számára. Látja, kérem... Már egynéhány esztendeje módomban áll, hogy az élet némely kellemességét ne sajnáljam magamtól - (von Beckerath mosolygott) -, és biztosíthatom, hogy ma is még minden istenadta reggel, valahányszor felébredek, egy kis szívdobogásom van, mert selyem a paplanom. Ez a fiatalosság... Pedig tudom, miképpen jutottam el idáig; és mégis úgy nézek szét magam körül, mint egy elvarázsolt herceg...
A gyerekek egymásra néztek, mindenki mindenkire és olyan leplezetlenül: Aarenhold úr nem kerülhette el, hogy észre ne vegye, és szemlátomást zavarba jött. Tudta, hogy valamennyien ellene vannak és megvetik: származása miatt, az ő ereikbe is átörökített vére miatt, vagyonszerzési módja miatt, kedvtelései miatt, melyek szerintük nem illették meg, önszeretete miatt, melyhez való jogát ugyancsak elvitatták, puha és költői fecsegőkedve miatt, mely nem ismerte az ízlés gátlásait... Aarenhold úr tudta ezt, és némiképpen igazat adott nekik; nem volt bűntudat híján velük szemben. De végre is nem adhatta fel személyiségét, a maga életformáját s azt a jogát, hogy beszélhessen magáról, kiváltképp azt nem. Joga volt hozzá, elegendő bizonyítékát adta: érdemes arra, hogy figyelembe vegyék. Egy féreg volt azelőtt, egy tetű, igen; de éppen az a képessége, hogy ezt oly mélységesen és annyi önmegvetéssel átérezte, vált alapjává annak a szívós és soha ki nem elégülő törekvésnek, mely őt naggyá tette... Aarenhold úr Kelet egy távol eső fészkében született, vagyonos kereskedő lányát vette feleségül, s egy vakmerő és okos vállalkozás, remek manipuláció segítségével, melynek tárgya egy bánya, egy kőszéntelep feltárása volt, hatalmas és elapadhatatlan aranyfolyam zúdult a pénztárába...
A felvonó a halat hozta. A szolgák a tálaló felől sietve vitték a hosszú termen át. Krémszerű mártást kínáltak hozzá, és rajnai bort töltöttek, mely enyhén bizsergette a nyelvet. Sieglinde és Beckerath menyegzőjéről beszéltek.
Közel volt a napja, úgy tervezték, hogy a jövő héten. Szó esett a hozományról, megvitatták a spanyolországi nászút útirányát. Tulajdonképpen csak Aarenhold úr fejtegette mindezt, és von Beckerath szapora s illemtudó fejbólintásokkal helyeselt. Aarenholdné mohón evett, és szokás szerint kizárólag ellenkérdésekkel válaszolt, melyekkel nem sokra mentek. Mondatait furcsa és torokhangokban gazdag szavak tarkították, gyermekkori dialektusának csökevényei. Märit maga volt a néma ellenállás a tervezett egyházi esküvővel szemben, mely sértette merőben felvilágosodott elveit. Egyébként Aarenhold úr is hűvös érzésekkel gondolt az egyházi szertartásra, mert von Beckerath protestáns volt. A protestáns esküvő híján van a szépségnek. Más volna, ha von Beckerath katolikus hiten volna. Kunz hallgatott, mert von Beckerath jelenlétében anyja miatt restelkedett. Siegmund és Sieglinde nem tanúsított érdeklődést a dolog iránt. Keskeny és nedves kezüket egymásba tapasztották a székek között. Pillantásuk időnként találkozott, egymásba olvadt cinkos egyetértésben, melynek titkaiból kizárták a kíváncsi világot. Von Beckerath Sieglinde másik oldalán ült.
- Ötven óra alatt - mondta Aarenhold úr - Madridban lehet, ha akarja. Hiába, haladunk, nekem még a legrövidebb úton is hatvan óra kellett... Feltételezem, hogy ön a szárazföldi utat előnyben részesíti a tengeri úttal szemben Rotterdamból?
Von Beckerath sietve a szárazföldi utat részesítette előnyben.
- De Párizst semmi esetre se hagyja ki. Módjában áll egyenesen Lyonon át utazni... Sieglinde már ismeri Párizst. De ön ne szalassza el az alkalmat... Tetszésére bízom, megszakítja-e valahol az utat. Hogy mézesheteik hol kezdődjenek, azt a helyet méltányos, hogy ön válassza meg...
Sieglinde odafordította a fejét, először fordította vőlegénye felé: nyíltan és elfogulatlanul, ügyet se vetve rá: feltűnik-e valakinek. Belenézett a mellette ülőnek illemtudó arcába, tágra nyílt fekete, fürkésző, várakozásteljes, kérdő, ragyogóan komoly pillantással, mely e három másodpercig némán beszédes volt, mint egy állat szeme. De a székek között ikerfivérének keskeny kezét fogta, akinek összenőtt szemöldöke két fekete ráncba futott az orrgyöke fölött...
A beszélgetés lesiklott a tárgyról, egy ideig nyugtalanul ide-oda csapongott, egy frissen jött szivarküldeményt érintett, mely Havannából érkezett cinkdobozban egyenesen Aarenhold úr számára, majd egy pont körül kezdett körözni, egy tisztán logikai természetű kérdés körül, melyet Kunz vetett fel mellékesen: hogy vajon ha A szükséges és elegendő feltétele B-nek, kell-e, hogy B is szükséges és elegendő feltétele legyen A-nak. Erről vitatkoztak, éleseszűen taglalták, példákat hoztak fel, szaporították a szót, acélos és elvont dialektikával csaptak össze, és alaposan felhevültek. Märit a vita folyamán filozófiai megkülönböztetést tett, éspedig a reális és a kauzális ok között. Kunz leereszkedő fölénnyel pleonazmusnak minősítette a "kauzális okot". Märit ingerült szavakkal kelt a saját terminológiájának védelmére. Aarenhold úr helyrezökkentette magát, felemelt egy kenyérdarabkát, hüvelyk- és mutatóujja közé szorítva, és vállalkozott rá, hogy az egészet megmagyarázza. Tökéletes kudarcot vallott. A gyerekek kinevették. Még Aarenholdné is leintette. - Miket beszélsz? - mondta. - Tanultad? Keveset tanultál! - És mire von Beckerath állát mellére nyomta és száján át lélegzetet vett, hogy véleményét nyilvánítsa, a beszélgetés már más tárgynál időzött.
Siegmund beszélt. Ironikusan meghatott nyelven mesélt egy ismerősének megnyerő természetközelségéről és együgyűségéről, aki tudatlanságban leledzett afelől, hogy vajon melyik ruhadarabot nevezik zsakettnek és melyiket szmokingnak. Ez a Parsifal kockás szmokingról beszélt... Kunz még megindítóbb példát tudott az emberi együgyűségre. Valakiről, aki * five o' clock tea-n szmokingban jelent meg.
* Ötórai teán
- Délután szmokingban? - mondta Sieglinde, és elbiggyesztette ajkát. - Ez, tudtommal, csak az állatoknál szokás.
Von Beckerath buzgón nevetett, bár lelkiismerete figyelmeztette, hogy ő maga is ment már teára szmokingban... Így aztán a szárnyasnál általános kulturális természetű kérdésekről a művészetre tértek át: képzőművészetre, melynek von Beckerath értője és kedvelője volt, irodalomra és színházra, melyhez az Aarenhold-ház lakói kiváltképp vonzódtak, bár Siegmund maga festészettel foglalkozott.
A társalgás élénk volt és általános, a gyerekek ugyancsak részt vettek benne, jól beszéltek, ideges és merész taglejtéssel. Az ízlésben az élen jártak, s a végsőkig igényesek voltak. Levegőnek tekintették mindazt, ami szándék, érzület, álom és küszködő akarat maradt, könyörtelen álláspontjuk csak a tudást, a teljesítményt ismerte el, azt, ami az erők kegyetlen mérkőzéséből győztesen került ki, és csak a diadalmas mesterműnek adóztak csodálat nélkül, de elismeréssel. Maga Aarenhold úr mondta von Beckerathnak:
- Ön nagyon is jóindulatú, kedvesem, ön a jóakaratot is védelmébe veszi. Eredményeket, barátom! Ön így szól: Bár nem egészen jó, amit csinál, de hát csak holmi paraszt volt, mielőtt a művészetre tért át; tehát már ez is csodálatra méltó. Szó sincs róla. A teljesítmény abszolút. Nincsenek enyhítő körülmények. Alkosson elsőrangút, vagy hordjon trágyát. Hová is jutottam volna az ön hálás érzületével? Azt mondhattam volna magamnak: eredetileg csak egy rongy vagy; megható, ha önálló irodáig viszed. Most nem ülnék itt. A világot rá kellett kényszerítenem, hogy elismerjen - nos hát: kényszerítsenek engem is elismerésre az urak. Itt van Rhodus, itt szíveskedjék, kérem, táncolni!
A gyerekek nevettek. Ebben a pillanatban nem vetették meg apjukat. Ott ültek az asztal körül a teremben, puhán és kényelmesen, hanyag testtartással, szeszélyes, elkényeztetett arckifejezéssel, buja biztonságban ültek, de szavuk éles volt, mint ahol számítanak a dolgok, ahol az élet világos látásra, keménységre, védekezésre és éber elmére kényszeríti az embert. Dicséretük tartózkodó beleegyezés volt, gáncsolásuk fürge, éber és tiszteletlen, szempillantás alatt lefegyverzett, lelohasztotta a lelkesedést, szájtátó némaságra kárhoztatta az ellenfelet. "Nagyon jónak" az olyan művet mondták, melyhez józan szellemisége folytán ellenvetés nem férhetett, és kigúnyolták a szenvedély baklövéseit. Von Beckerathnak, fegyvertelen rajongásra való hajlamával, nehéz volt a helyzete, főképp mert ő volt az idősebb. Egyre kisebbé zsugorodott székén, állát mellére nyomta, és nyitott szájjal, zavartan zihált a vidám túlerő gyűrűjében. Bármiről volt szó, ők ellentmondtak, mintha lehetetlennek, szánalmasnak, megszégyenítőnek éreznék, ha nem mondanak ellent, pompásan csinálták, és közben villámló résnyire húzták össze a szemüket. Rácsaptak egy szóra, ellenfelük egyetlen szavára, kiforgatták, összekuszálták, elvetették, egy másik szót ragadtak fel, halálosan jellemzőt, mely csak úgy surrogott, talált, és remegve állt meg a célban!... Mire a reggeli vége felé járt, a kivörösödött szemű von Beckerathot alaposan megtépázták.
Hirtelen - éppen cukrot szórtak az ananász-szeletekre - Siegmund szólalt meg, és beszéd közben szokása szerint elfintorította az arcát, mint kit a napfény kápráztat:
- Jó, hogy eszembe jut, Beckerath... Sieglinde meg én alázatos kéréssel fordulunk önhöz... Ma a Walkür-t adják az Operában... Sieglinde meg én együtt szeretnők hallani még egyszer... Megengedi? Természetesen az ön kegyétől függ...
- Mily elmés! - jegyezte meg Aarenhold úr.
Kunz a Hunding-motívum ritmusát dobolta az asztalterítőn.
Von Beckerath, elképedve, hogy akadhat a világon olyasmi, amihez az ő engedélyét kérik, buzgón felelte:
- De Siegmund, miért ne?... És maga, Sieglinde... Pompás ötlet... menjenek feltétlenül... örömest csatlakozom... Ma kitűnő a szereposztás...
Aarenholdék nevetve hajoltak a tányérjuk fölé. Von Beckerath, akit kirekesztettek, pislogva küszködött egy kis tájékozódásért, és megpróbált tőle telhetőleg részt venni az általános vidámságban.
Siegmund először is rávágta:
- Képzelje csak, szerintem rossz a szereposztás. Egyébként fogadja hálás köszönetünket; de egy kis félreértés történt. Sieglinde meg én arra kérjük, hogy az esküvő előtt még egyszer csak magunkban mehessünk el a Walkür-t meghallgatni. Nem tudom, vajon így is...
- No de természetesen... Teljesen megértem. Igazán kedves ötlet. Feltétlenül menjenek el...
- Köszönöm. Hálásan köszönjük. Akkor hát befogatom Percyt és Leiermannt.
- Bátorkodom közölni veled - mondta Aarenhold úr -, hogy anyád meg én Erlangerékhoz hajtatunk diner-re, éspedig Percyvel és Leiermann-nal. Így kénytelenek lesztek Baallal és Zampával, továbbá a barna hintóval beérni.
- És a jegyek? - kérdezte Kunz.
- Régen megváltottam - mondta Siegmund, és hátravetette a fejét.
Nevettek, miközben a vőlegény szemébe néztek.
Aarenhold úr hegyes ujjaival felnyitott egy belladonnaporos tasakot, és óvatosan a szájába szórta. Aztán rágyújtott egy széles, lapos cigarettára, amely csakhamar pazar illatot árasztott. A szolgák odaugrottak, hogy Aarenhold úr és felesége mögül elhúzzák a székeket. Elhangzott a parancs, hogy a kávét a télikertben szolgálják fel. Kunz éles hangon kérte a dogcartját, hogy a kaszárnyába hajtson.
Siegmund az Operába készült, tehát már több mint egy órája öltözködött. Rendkívüli és csillapíthatatlan tisztálkodási vágy élt benne, olyannyira, hogy napjának tekintélyes részét a mosdótál előtt töltötte. Most nagy, fehér keretes empire tükre előtt állt, a púderpamacsot a kovácsolt szelencébe mártotta, és bepúderezte frissen borotvált állát és arcát; mert szakálla olyan erős volt, ha este elment, kénytelen volt másodszor is borotválkozni.
Egy kissé tarkán állt ott: rózsaszín selyem alsónadrágban és rövid harisnyában, vörös szattyánpapucsban és sötét mintájú, bélelt, világosszürke prémhajtókás házikabátban. És körülötte a nagy, csupa fehérre lakkozott és előkelően praktikus tárgyakkal berendezett hálószoba, ablakai mögött az állatkert csupasz és ködös fakoronáinak sokasága.
Már erősen sötétedett, Siegmund tehát felkattantotta az izzólámpákat, melyek a fehér mennyezeten nagy körben elrendezve, teljes fénnyel töltötték meg a szobát, aztán a bársonyfüggönyt a homályosuló ablaktáblák elé húzta. A szekrény, a mosdóasztalka, a toilette víztiszta tükörmélye felitta a fényt; csillogtak a csiszolt üvegcsék a csempézett fal polcán. Siegmund folytatta az önmagával való foglalatoskodást. Olykor-olykor, ha elgondolkozott, összenőtt szemöldöke két fekete ráncba futott az orrgyöke fölött.
Napja úgy múlt el, ahogy el szoktak múlni napjai: üresen és gyorsan. Az előadás fél hétkor kezdődött, és mivel már fél ötkor hozzáfogott az öltözködéshez, délutánja hamar elrepült. Kettőtől háromig heverőjén pihent, utána megteázott, aztán a fölösleges órát azzal töltötte el, hogy dolgozószobájának kényelmes bőrfotelében elnyúlva - fivérével, Kunzcal közös volt ez a szoba - több újonnan megjelent regényből elolvasott néhány oldalt. Mind e teljesítményeket szánalmasan gyengének tartotta, mindazonáltal elküldött néhányat a könyvkötőhöz, hogy könyvtára számára művésziesen beköttesse őket.
Délelőtt egyébként dolgozott. A délelőtt tíz és tizenegy közötti órát tanárának műtermében töltötte el. Ez a tanár, európai hírű művész, képezte ki Siegmund rajzoló- és festőtehetségét, és havi kétezer márkát kapott Aarenhold úrtól. A nevetség határán volt, amit Siegmund festett. Maga is tudta, és eszébe se jutott, hogy vérmes reményeket tápláljon művészi tehetsége felől. Túl eszes volt ahhoz, semhogy fel ne ismerje: létfeltételei nem a legkedvezőbbek esetleges alkotótehetségének kibontakozására.
Életének külső felszerelése olyan gazdag, sokrétű, túlterhelt volt, hogy magára az életre alig maradt hely. Ennek a felszerelésnek minden egyes darabja olyan értékes és szép volt, hogy igényességében föléje nőtt a célnak, melyet szolgált, zavart keltett, fölemésztette a figyelmet. Siegmund beleszületett a bőségbe, és kétely nélkül hozzászokott. És mégis az volt az igazság, hogy ez a bőség szakadatlanul foglalkoztatta és izgatta, állandó gyönyörével ingerelte. Úgy járt vele, akár akarta, akár nem, mint Aarenhold úr, aki azt a művészetet gyakorolta, hogy alapjában véve semmihez se szokjék hozzá...
Szeretett olvasni, mintegy mélyebb ösztön parancsszavára vonzódott a betűhöz és a szellemhez, fegyvernek érezte. De sose adta át magát teljesen egy könyvnek, sose feledkezett úgy bele, ahogy előfordul, ha az embernek az az egy könyv az egyetlen és legfontosabb, mint külön kis világ, melynek körén túl nem száll a tekintet, belezárkózik és elsüllyed benne, hogy még az utolsó betűjéből is táplálékot szívjon. Özönlöttek asztalára a könyvek és folyóiratok, valamennyit megvehette, ott halmozódtak körülötte, s míg olvasott, a még olvasandók tömege nyugtalanította. De a könyveket beköttette. Préselt bőrben, Siegmund Aarenhold szép névjelével ellátva, pompázatosan és önelégülten sorakoztak ott a könyvek, és súlyként nehezedtek életére: terhes kincsként, amelyet nem sikerült meghódítani.
A nappal az övé, szabad volt, ajándékul kapta valamennyi óráját napkeltétől napnyugtáig; ám Siegmund mindazonáltal nem talált bensejében időt valami akarásra, a véghezvitelről nem is szólva. Nem volt hős, óriás erőkkel nem rendelkezett. Az előkészület, a fényűző felszerelés ahhoz, ami tulajdonképpeni és komoly lehetett, felélte minden latba vethető erejét. Mennyi körültekintés és szellemi erő pazarlódott el egy alapos és tökéletes öltözködés közben, mennyi figyelmet kötött le ruhatárának, cigaretta-, szappan-, parfümállományának ellenőrzése, mennyi elhatározóképességet igényelt az a napjában kétszer-háromszor visszatérő pillanat, amikor nyakkendőt kellett választania! Pedig kellett. Fontos volt. Ám járjanak csak az ország szőke polgárai gondtalanul cúgos cipőben és dupla gallérban. Az ő külseje igenis tetőtől talpig gáncsolhatatlan és makulátlan legyen...
Végtére senki se várt tőle mást, csak ezt. Időnként, ha pillanatokra bágyadtan megmozdult benne valami nyugtalanság azért, ami talán a "tulajdonképpeni" lehetett, érezte, hogy ennek az idegen várakozásnak a hiánya csakhamar megbénítja, és feloldja a nyugtalanságot... A házirend fő szempontja az volt, hogy a nap lehetőleg gyorsan és érezhető üres órák nélkül teljék el. Egyik étkezés hamar követte a másikat. Hét óra előtt volt a diner; az este, a jó lelkiismerettel eltöltött henyélés ideje, hosszúra nyúlt. A napok tovatűntek, és éppoly gyorsan jöttek és mentek az évszakok. Két nyári hónapot a tóparti villában töltöttek, a teniszpályákat övező tágas és pompázó kertben, a hűvös parki utakon, ahol bronzszobrok álltak a nyírott gyepen - a harmadikat a tenger mellett, havasok közt, szállodákban, hol, ha lehetett, még költekezőbben éltek, mint otthon... Nemrégiben még, téli napokon, elkocsizott a főiskolára, hogy meghallgasson egy-egy alkalmas időpontban tartott művészettörténeti előadást; ezt is abbahagyta, mert az urak, akik rajta kívül megjelentek ott, szaglóérzékének ítélete szerint korántsem fürödtek eleget...
Ehelyett sétálni járt Sieglindével. A lány mellette volt a kezdet kezdete óta, hozzá tartozott, mióta együtt kezdtek gügyögni és tipegni, és neki nem volt barátja, sose volt, csak ő, aki együtt született vele, pazar ékességű, fekete hasonmása, akinek keskeny és nedves kezét fogta, míg a dúsan megrakott napok meddő termést hozva siklottak tova mellettük. Sétáikra friss virágot vittek magukkal, ibolya- vagy gyöngyvirágcsokrocskát, felváltva szagolgatták, olykor mindketten egyszerre. Mentek, s kéjes és hanyag odaadással szítták be a kedves illatot, ápolták vele magukat, mint önző betegek, megmámorosodtak tőle, mint reménytelenek, egy belső gesztussal elutasították maguktól a kellemetlen illatú világot, és szerették egymást választékosan kivételes feleslegességükért. De amit mondtak, éles volt és szikrázóan találó; az emberekre vonatkozott, akikkel találkoztak, a látott, hallott, olvasott dolgokra, olyanokra, melyeket mások alkottak, azok, akik arra valók, hogy művüket kitegyék a szónak, a jellemzésnek, az elmés ellentmondásnak...
Aztán jött von Beckerath, a minisztériumban dolgozott, és jó családból való volt. Megkérte Sieglinde kezét, és az ő oldalán esett a latba Aarenhold úr jóakaratú semlegessége, Aarenholdné közbenjárása és Kunznak, a huszárnak buzgó támogatása. Türelmes, iparkodó és végtelenül illemtudó. Sieglinde, miután elég sokszor tudtára adta, hogy nem szereti, egyszer vetette csak rá a szemét vizsga, várakozásteljes, néma nézéssel, ragyogóan komoly pillantással, mely szavak nélkül beszélt, mint egy állat szeme - és igent mondott. És aki uralkodott rajta, magának Siegmundnak is része volt ebben az eredményben; megvetette magát, de nem volt ellene, mert Beckerath a minisztériumban dolgozott, és jó családból való volt...
Időnként, míg öltözködött, összenőtt szemöldöke két fekete ráncba futott az orrgyöke fölött... A jegesmedvebőrön állt, mely ágya előtt nyújtotta ki mancsait, belesüppedt a lába, valami szagos vízzel végigmosta magát, aztán összehajtogatott frakkingéért nyúlt. Sárgás felsőteste, melyre most rásimult a keményített és csillogó vászon, sovány volt, mint egy kamaszé, de bozontos, fekete. Folytatta az öltözködést, fekete selyem alsónadrágot vett fel, fekete selyemből készült rövid harisnyát és ezüstcsatos fekete harisnyakötőt, belebújt vasalt nadrágjába, melynek fekete szövete selymesen csillogott, keskeny válla fölé erősítette fehér selyem nadrágtartóját, és lábát egy zsámolyra helyezve, kezdte begombolni lakkcipőjét. Kopogtak.
- Bejöhetek, Gigi? - kérdezte Sieglinde kintről.
- Igen, gyere - felelte.
Sieglinde belépett, már útra készen. Tengerzöld, ragyogó selyemruhát viselt, melynek hegyes nyakkivágását széles ekrü szegély díszítette. Az öv felett, egymással szemben, két hímzett páva tartott csőrében egy füzért. Sieglinde éjsötét hajában most nem volt ékszer; de vékony gyöngysoron nagy, tojásdad drágakő függött meztelen nyakán, melynek bőre olyan volt, mint a füsttel érlelt tajték. Karjára vetve ezüsttel gazdagon átszőtt kendő.
- Nem titkolhatom el - mondotta -, hogy a kocsi vár.
- Merem állítani, hogy két percig még nyugodtan várni fog - replikázott tüstént a fiú. Tíz perc lett belőle. A lány ott ült a fehér bársonyheverőn, és nézte, ahogy serényen munkálkodott.
Nyakkendők színzavarából egy fehér pikészalagot választott ki, és hozzáfogott, hogy a tükör előtt megkösse.
- Beckerath - mondta Sieglinde - a színes nyakkendőket is még mindig csokorba kötve viseli, ahogy tavaly volt a divat.
- Beckerath - mondta Siegmund - a legtriviálisabb lény, akibe belepillanthattam. - Aztán hátrafordult Sieglinde felé, elfintorította az arcát, mint kit a napfény kápráztat, és hozzátette:
- Egyébként arra kérlek, hogy a mai est folyamán ne említsd többé ezt a germánt.
A lány kurtán felnevetett, és így válaszolt:
- Biztosíthatlak, hogy kérésed teljesítésének nincs különösebb akadálya.
Siegmund felvette mély kivágású pikémellényét és rá a frakkot, az ötször felpróbált frakkot, melynek puha selyembélése, miközben belebújt, lágyan simogatta belesikló ujjait.
- Mutasd csak, melyik gombkészletet vetted - szólt Sieglinde, és odalépett hozzá. Az ametisztkészlet volt. Ingmellén, kézelőjén, fehér mellényén egy garnitúrából való gombok.
Sieglinde csodálattal, büszkeséggel, áhítattal nézte - mély, sötét gyöngédséget sugárzott a szeme. S mert ajkai olyan puhán pihentek egymáson, Siegmund rácsókolt. A heverőre ültek, hogy egy pillanatra még kedvük szerint eljátszadozzanak egymással.
- Milyen puha, puha vagy újra - szólalt meg Sieglinde, és megsimogatta a fiú borotvált arcát.
- A karod, mint a selyem - mondta Siegmund, és ujjai végigsiklottak a lány finom alsókarján, miközben beszítta ibolyaillatát.
Sieglinde csókot lehelt hunyt szemére; a fiú a nyakát csókolta meg, ott, ahol a drágakő függött. Egymás kezét csókolták. Valami édes érzékiséggel kedvelte egyik a másikat, elkényeztetett és pazar ápoltságáért és jó illatáért. Végül már úgy játszadoztak, mint a kiskutyák, mikor harapdálják egymást. Aztán Siegmund felállt.
- Ma ne késsünk el - mondta. Zsebkendőjére nyomta még a parfümösüveg száját, egy cseppet szétdörzsölt keskeny, vörös ujjai közt, fogta a kesztyűjét, és közölte, hogy elkészült.
Eloltotta a villanyt, és elindultak: a vöröses fényben úszó folyosón át, hol sötét, régi festmények függtek, elhaladtak az orgona mellett, le a lépcsőn. A földszinti előcsarnokban állt és várt a kabátokkal Wendelin, hosszú sárga paletotjában valóságos óriás; hagyták, hogy felsegítse rájuk. Sieglinde sötét fejecskéjének a fele eltűnt a kabát ezüstróka gallérjában. A kőkockás folyosón át kiléptek, nyomukban a szolga.
Enyhe idő volt, és gyéren havazott, fehéres világításban, nagy, rongyszerű pelyhekben. A kocsi ott várt a kapu előtt. A kocsis, keze rozettás kalapján, kissé előrehajolt a bakon, míg Wendelin figyelemmel kísérte a testvérpár beszállását. Aztán becsapódott a kocsiajtó, Wendelin fellendült a kocsis mellé a bakra, és a fogat tüstént gyors iramban csikorgott át a kavicsos előkerten, kigördült a magas és szélesre tárt kertkapun, kecses ívben jobbra kanyarodott és tovarobogott.
Az apró, puha fülke, amelyben ültek, enyhe meleget árasztott.
- Lehúzzam? - kérdezte Siegmund... És Sieglinde beleegyező bólintására ráhúzta a barna selyemfüggönyöket a csiszolt üvegtáblákra.
A város szívében voltak. Átszűrődő fények tünedeztek tova a hintó függönye mögött. Nesztelenül repülő kocsijuk rugalmasan vitte őket a talaj zökkenőin; a lovak kemény ütemű patkócsattogása körül a nagy élet gépezete sivított, csengett és dübörgött. S ők mindettől elzárva, oltalmas puhaságban, csendesen ültek a barna selyempárnán, kéz a kézben.
A kocsi a bejáró elé gördült és megállt. Wendelin az ajtónál termett, hogy a kiszállásnál segédkezzék. Az ívlámpák világosságában szürke, fagyoskodó emberek bámulták érkezésüket. Kutató és gyűlölködő pillantások kereszttüzében mentek át az előcsarnokon, mögöttük a szolga. Már késő volt, csönd volt. Felmentek a külső lépcsőn, kabátjukat Wendelin karjára vetették, egy pillanatig ott álltak egymás mellett az egyik magas tükör előtt, aztán a kisajtón át beléptek a páholyba. Székek csapódására, a csend előtti beszélgetések utolsó morajára érkeztek. Abban a pillanatban, mikor a páholynyitogató a bársony támlásszékeket alájuk tolta, elsötétedett a terem, és odalent vad hangvétellel kezdődött a nyitány.
Vihar, vihar... S kik könnyűszerrel és lebegő kedvezéssel jutottak el ide, frissen, töretlenül, akadályoktól, apró, lehangoló bosszúságoktól nem érintve: Siegmund és Sieglinde nyomban beleélték magukat a muzsikába. Vihar és villámlás. Fergeteg az erdőn. Feldübörgött az Isten nyers parancsa, ismétlődött haragtól eltorzulva, és engedelmes mennydörgés csattant a nyomában. A függöny felrepült, mintha a vihar lebbentette volna szét. S ott volt a pogány terem a sötétben izzó tűzhellyel, közepén a kőrisfa törzsének magasra nyúló körvonalai. Siegmund, egy rózsás arcú férfiú, zsemleszínű szakállal, megjelent a fából ácsolt ajtóban, és elcsigázva s kimerülten támaszkodott az ajtófélfának. Aztán állati bőrökkel és szíjakkal körülcsavart lába tragikusan vontatott léptekkel vitte előre. Parókájának szőke fürtjei s szőke szemöldökpárja alól megtört pillantású kék szemét mintegy kérlelve a karmesterre szegezte; és végre a zene meghátrált, szünetet tartott, hogy hallani lehessen a tenorista hangját, mely világosan és ércesen csengett, bár ziháltában tompította. Szaggatottan énekelte, hogy meg kell pihennie, bárkié is ez a tűzhely; és az utolsó szavaknál súlyosan a medvebőrre hullott, és ott maradt fekve, fejét húsos karjára támasztva. Álmában zihált a melle.
Egy perc telt el, a zene éneklő, beszélő, hírt adó özöne töltötte ki, mely az események lábánál hömpölyögtette áradatát... Aztán balról jött Sieglinde. Alabástrom keble volt, mely csodálatosan hullámzott muszlinruhájának bőrökkel teleaggatott kivágásában. Álmélkodva vette észre az idegen férfit; tehát állát keblére nyomta, hogy ráncot vetett, ajkát beállította, hogy kifejezést adjon csodálkozásának, hangokban, melyek puhán és melegen szálltak fel fehér nyakából, és melyeket a nyelvével, mozgékony szájával alakítgatott...
Ápolta a férfit. Lehajolva hozzá, hogy keble a vadbőr alól elébe virágzott, két kézzel nyújtotta néki az ivókürtöt. Az idegen ivott. A muzsika megindítóan beszélt enyhületről és hűvös jólétről. Aztán nézték egymást sötét elragadtatással, a felismerés friss meglepetésével a szemükben, némán adva át magukat a pillanatnak, mely odalenn mély, elnyújtott énekként csendült fel...
Méhsört hozott neki, előbb maga érintette meg ajkával a kürtöt, aztán elnézte, ahogy hosszan ivott. És újra egymásba mélyedt a pillantásuk, a zenekarban újra felhangzott a vontatott és epedő mély dallam... Aztán a férfi felpattant, komoran, fájdalmas tiltakozással, s míg meztelen karját csüggedten hullatta alá, az ajtó felé indult, hogy bánatát, magányosságát, üldözött, gyűlölt létét el az asszonytól, a vadonba visszavigye. Sieglinde utánakiáltott, és mert a férfi nem hallotta, kíméletlenül, magasra nyújtott karral tett vallomást a maga balsorsáról. Az idegen megállt. Sieglinde lesütötte a szemét. Lábuknál a zene sötéten beszélt a kettőjüket összefonó közös bánatról. A férfi maradt. Karját összefonva állt a tűzhely előtt, sorsára várva.
Hunding jelent meg, pohos és iksz-lábú, mint egy bivaly. Fekete szakállába barna gubancok vegyültek. Fegyvercsörtető motívuma jelezte jöttét, és most itt állt, sötéten és nehézkesen lándzsájára támaszkodva, és bivalyszemével az idegenre bámult, akit aztán bizonyos barbár udvariassággal vendégként üdvözölt. Basszusa rozsdás és hatalmas volt.
Sieglinde vacsorához terített; s míg az asztal körül szorgoskodott, Hunding lassú és bizalmatlan pillantását ide-oda jártatta közte és az idegen közt. Ez a fajankó jól látta, hogy azok ketten hasonlítanak egymáshoz, egy és ugyanazon fajtából valók, abból a zabolátlan, nyakas és rendkívüli fajtából, melyet gyűlölt, s mellyel szemben tehetetlennek érezte magát...
Aztán leültek, és Hunding bemutatkozott, egyszerűen és két szóval felfedte egyszerű, rendezett és általános megbecsülésen alapuló egzisztenciáját. Így aztán Siegmundot is kényszerítette, hogy szintén fedje fel magát, ami már hasonlíthatatlanul nehezebb volt. De Siegmund énekelt - csengő hangon és csodaszépen énekelt életéről és szenvedéseiről, s hogy s mint születtek ketten ikrek, ő és a nővére... s mint olyan emberek szokták, kiknek okuk van rá, hogy kissé óvatosak legyenek, hamis néven nevezte meg magát, és ékesszólóan beszélt a gyűlöletről, a kajánságról, mellyel idegen fajú atyját és őt üldözték, mint égett le az otthonuk, és tűnt el a nővére; az apának s fiúnak földönfutó, hajszolt, bitang életéről az erdőben, s hogy végül titokzatos módon atyját is elvesztette... És aztán Siegmund a legfájdalmasabbról énekelt: vágyáról az emberek után, sóvárgásáról és határtalan magányáról. Férfiakért és asszonyokért, énekelte, barátságért és szerelemért versengett, és mégis mindig durva visszautasítás lett a része. Átok ül rajta, különös származásának bélyege örökre megjegyezte. Másképp beszél, mint a többiek, s azok másképp, mint ő. Amit ő jónak lát, az a többséget bőszíti, ami azoknak szent hagyomány, attól őt futja el a méreg. Szitok és felháborodás fogadja mindig és mindenütt, megvetés, gyűlölet és becsmérlés zúdul a nyakába, mert idegen, reménytelenül más, mint a többiek...
Fölöttébb jellemző volt Hundingra, hogy a hallottak után miképpen viselkedett. Részvétnek és megértésnek nyoma se rezzent abban, amit válaszolt: csak ellenszenv és sötét bizalmatlanság Siegmund kétes eredetű, kalandos és szabálytalan léte iránt. És mikor azt is megértette végre, hogy tulajdon házában van a számkivetett lény, kinek üldözésére elhivatott és kivonult, végképp úgy viselkedett, ahogy azt tenyeres-talpas pedantériájától várni lehetett. Páncéljánál is félelmetesebb udvariasságával újra kijelentette, hogy háza szent, és mára oltalmat nyújt a szökevénynek, de holnap viszont lesz szerencséje Siegmundot párharcban megölni. Aztán nyersen megparancsolta Sieglindének, készítse el benn számára a fűszerszámos éji italt, és várja meg urát ágyában, két vagy három fenyegetést hallatott még, aztán távozott, de magával vitte valamennyi fegyverét, és Siegmundot a legkétségbeejtőbb helyzetben magára hagyta.
Siegmund, zsöllyéjén a bársonykönyöklő fölé hajolva, keskeny és vörös kezére támasztotta sötét fiúfejét. Szemöldöke két fekete ráncba futott, és egyik lába, lakkcipőjének sarkára nehezedve, szakadatlanul, idegesen forgott és billegett. Abbahagyta, amikor suttogást hallott maga mellett.
- Gigi...
S mikor arra fordította a fejét, valami pimasz vonás volt a szája körül.
Sieglinde egy gyöngyház szelencéből konyakos meggyel kínálta.
- A maraszkinó-bab alatta van - suttogta. De Siegmund csak egy szem meggyet vett, és míg kifejtette selyempapír burkából, nővére újra közelebb hajolt, és a fülébe súgta:
- Sieglinde mindjárt visszajön hozzá.
- Ez nem teljesen ismeretlen előttem - mondta Siegmund olyan hangosan, hogy több fej bosszúsan feléjük fordult... Lenn a nagy Siegmund magának énekelt a homályban. Lelke mélyéről szakadt fel a kiáltás a kard, a meztelen, fényes penge után, amelyet megsuhogtatna, ha egyszer vad lázadásban törne ki az, amit most a szíve még haragosan magában tartott: gyűlölete és sóvárgása... Látta a kardmarkolatot a fán világítani, látta, ahogy kialszik a ragyogás és a tűzhely parazsa, lerogyott, újra kétségbeesett álomba merült - majd kezére támaszkodott nagyszerű döbbenettel, mikor Sieglinde a sötétben hozzálopakodott.
Hunding aludt, mint a kő, bódultan, lerészegítve. Örültek egymásnak, hogy íme, rászedték az otromba tökfilkót - és rokon volt a szemük járása, ahogy mosolyogva hunyorítottak... De aztán Sieglinde lopva a karmesterre nézett, megkapta a várt jeladást, beállította az ajkát, és részletesen elénekelte, mint állnak a dolgok; szívet tépően énekelte, hogy a magányos, idegen és szabadon felserdült leánykát miként ajándékozták oda kérdezetlenül a sötét és otromba férfiúnak, s még azt kívánták, hogy tartsa szerencséjének a tisztes házasságot, melynek révén talán sikerül sötét származását elfelejtenie... érzéssel és vigaszosan énekelt a Nagykalapú öregről, s hogy miképpen döfte az kardját a kőrisfa törzsébe - annak, aki egyedül hivatott kirántani onnan; önkívületben énekelte, hogy bizonyosan ő az, akire gondolt, ki után bánatosan sóvárog, a barát, aki több, mint barátja, vigasztalója a szükségben, gyalázatának megbosszulója, ő, kitől egykor elszakították, s kiért a szégyen könnyeit hullatta, testvére a szenvedésben, a megmentő, a felszabadító...
Ekkor azonban Siegmund két rózsás, húsos karját a dereka köré fonta, Sieglinde arcát bőrökkel fedett mellére szorította, és a feje fölött énekelte világgá ujjongását felszabadult és ezüstösen harsogó hangon. Melle forró volt az eskütől, mely véle, kedves társnőjével, összefűzte. Bitang életének minden sóvárgása benne csillapult meg, és minden, minden bántó visszautasításért, amelyben része volt, ha férfiakhoz és asszonyokhoz közeledett, ha azzal az orcátlansággal, mely nem volt más, mint félénkség és megbélyegzettségének tudata, barátságért és szerelemért versengett, most benne lelte meg a kárpótlást. Gyalázatban élt, mint ő, szenvedés közt, megbecstelenítve, mint ő, kiközösítve, és bosszú, bosszú legyen hát az ő testvéri szerelmük!
Szélroham fuvallata csapott be, a nagy ácsolt kapu kitárult, fehér, villamos fény özöne öntötte el a termet, hirtelen lefoszlott róluk a sötétség leple, úgy álltak ott és énekelték a dalt a tavaszról és nővéréről, a szerelemről.
A medvebőrre kuporodtak, bámulták egymást a fényben, és édes dolgokról énekeltek. Meztelen karjuk összeért, egymás halántékát fogták, egymás szemébe néztek, és ajkuk közel került egymáshoz, ahogy énekeltek. Szemük és halántékuk, homlokuk és hangjuk: összehasonlították, és egyformának találták. A feltörő, erősödő felismerés kiszalasztja a férfi szájából atyja nevét, az asszony nevén szólítja: Siegmund! Siegmund!... Siegmund megsuhogtatja feje fölött a kiszabadított kardot, az asszony boldogan fedi fel, hogy ő ikernővére, Sieglinde... a férfi mámorosan tárja ki karját, feléje, arája felé, Sieglinde a szívére borult, a függöny összecsapódik, a zene a tovasodró szenvedély tomboló, zúgó, tajtékzó örvényében forog, forog, forog, aztán hatalmas csattanással véget ér.
Élénk taps. A lámpák kigyulladtak. Ezer ember állt fel, észrevétlenül nyújtózkodott és tapsolt, testük már a kijárat, fejük még a színpad, az énekesek felé fordult, akik szép sorjában kivonultak a függöny elé, mint vásári bódé elé a komédiások. Hunding is kijött, és illedelmesen mosolygott, mintha mi se történt volna...
Siegmund hátratolta székét, és felállt. Melege volt; arccsontján, fakó, sovány, borotvált bőre alatt pirosság izzott.
- Ami engem illet - mondta -, megpróbálom, hátha künn jobb a levegő. - Egyébként Siegmund majdhogynem gyönge volt.
- A zenekar is indíttatva érezte magát, hogy a Tavaszi dalnál szörnyen vánszorogjon - mondta Sieglinde.
- Szentimentális - mondta Siegmund, megrándította keskeny, frakkos vállát. - Jössz?
Sieglinde egy pillanatig habozott, karjára támaszkodva ült még, és a színpad felé bámult. Siegmund ránézett, mikor ezüst kendőjét magára vette, hogy vele menjen. A lány húsos és puhán összezárt ajka megrándult...
Az előcsarnokba mentek, a lassan mozgó tömegbe elegyedtek, ismerősöknek köszöntek, sétáltak a lépcsőn, olykor kéz a kézben.
- Fagylaltot szeretnék - mondta Sieglinde -, ha nem félnék, hogy nagyon gyatra készítmény.
- Meg se próbáld! - mondta Siegmund. Így hát megmaradtak a szelencéjük édességeinél, konyakos meggyet és maraszkinóval töltött, babszem alakú csokoládébonbont szopogattak.
Amikor csengettek, félreálltak, s bizonyos megvetéssel nézték, hogy a tömeg, mintegy varázsütésre, sietni kezd és torlódik, megvárták, míg csönd lett a sétafolyosókon, és az utolsó pillanatban léptek a páholyukba, amikor a lámpák kialudtak már, és a homály csillapítólag és nyugtatóan borult a kuszán mozgékony teremre... Halk csöngetés, a karmester kinyújtotta karját, és a fenségesen dübörgő muzsika, melyet vezényelt, újra behatolt a kissé megpihent fülekbe.
Siegmund lenézett a zenekarba. A mélyített tér világos volt, serény munka folyt odalenn, míg a közönség csak figyelt; mozgó ujjak, vonót húzó kezek, felfújt arcok, csupa egyszerű, buzgó ember, akiknek szolgálata megvalósította egy nagy szenvedő erő művét, ezt a művet, amely odafenn gyermekes és magasztos látomásokban öltött testet... A mű! Hogyan születik a mű? Fájdalom mozdult Siegmund mellében, láz vagy epekedés, valamiféle édes gyötrődés - merre? mi után? Olyan homályos volt, olyan szégyenletes, kusza. Két szót érzett: Alkotás... Szenvedély. És míg halántéka forrón lüktetett, olyan volt, mint valami sóvár bepillantás, hogy szenvedélyből született az alkotás, majd újra a szenvedély alakját öltötte fel. Látta a sápadt, elcsigázott asszonyt, ahogy ott csüggött a bujdosó férfin, akinek odaadta magát, látta szerelmüket és szenvedésüket, és érezte: ilyen élet kell ahhoz, hogy az ember alkotni tudjon. Látta maga előtt a saját életét, azt az életet, mely merő puhaság és sziporkázás, kényesség és tagadás, fényűzés és ellentmondás, bujaság és világos értelem, gazdag biztonság és felszínes gyűlölködés, azt az életet, melyben nem volt élmény, csak logikai játék, nem volt érzés, csak gyilkos jellemzés, és láz vagy epekedés mozdult a mellében, valamiféle édes gyötrődés - merre? mi után? A mű, az élmény, a szenvedély után?
Függönycsapódás és nagy finálé! Világosság, taps és tülekvés a kijáratok felé. Siegmund és Sieglinde ezt a szünetet is úgy töltötte el, mint az elsőt. Alig beszélgettek, sétáltak a folyosókon és a lépcsőn, olykor kéz a kézben. A lány újra konyakos meggyel kínálta Siegmundot, de az nem vett többet. Sieglinde fivérére nézett, s mikor az rászegezte pillantását, ő lesütötte a szemét, csöndesen és kissé feszes testtartással ment mellette, és hagyta, hogy Siegmund nézze őt. Gyermekes válla kissé magas és vízszintes volt az ezüstszőttes alatt, ahogy azt egyiptomi szobrokon látni. Arccsontján ugyanaz a tűz izzott, mint amilyet fivérén érzett.
Újra megvárták, míg a tömeg zöme elszéled, és az utolsó pillanatban foglalták el karszéküket. Szélvihar és felhőlovaglás és torz pogány kurjongatás. Nyolc, nem túlságosan előkelő megjelenésű hölgy villogtatta meg a sziklás színpadon lányos és nevető vadságát. Brünnhilde félelme ijesztően csapott a vidámságukba. Wotan rettenetesen közelgő haragja tovasöpörte a nővéreket, csak Brünnhildére szakadt rá, szinte megsemmisítette, kitombolta magát, és lassan, lassan ellágyulássá és mélabúvá csillapodott. Közeledett a vég. Nagy távlat, magasztos szándék tárult fel. Epikus ünnepélyesség volt minden. Brünnhilde aludt; az Isten áthágott a sziklákon. Felszálló és kihunyó testes lángok lobogták körül a deszka nyughelyet. Ott feküdt a walkür mohaágyán, páncéling és pajzs alatt elnyúlva, szikraözönben, vörös füstben, a tűz mámorító csengés-bongása és altatódala táncolta, nyaldosta, bűvölte körül. De az asszony ölében, akit még idejekorán megmentett, mindazonáltal szívósan továbbcsírázott a gyűlölt tiszteletlen fajta, Isten kiválasztott fajtája, amelyből ily szabados gyönyörre egyesítette egy ikerpár kínját és bánatát...
Mikor Siegmund és Sieglinde kiléptek páholyukból, sárga paletot-jában valóságos óriás, ott állt Wendelin, karján kabátjukkal. A két kecses és melegen beburkolt, sötét, különös teremtés mögött lépdelt le a lépcsőn ő, a termetes rabszolga.
A kocsi útra készen várt. A két magas, előkelő, tökéletesen egyforma ló csendesen és jólápoltan állt karcsú lábain a ködös téli éjszakában, s csak olykor-olykor vetették fel büszkén a fejüket. A kis, átmelegített, bársonnyal párnázott kocsifülke körülölelte az ikreket. Mögöttük becsukódott az ajtó. Egy pillanatig, egy apró másodpercig állt még a kocsi, halkan belerázkódva a gyakorlott lendületbe, amellyel Wendelin felvetette magát a kocsis mellé. Aztán a fogat puhán és gyors siklással gördült tova, csakhamar eltűnt mögöttük a színházkapu.
És újra ez a hangtalanul gördülő gyorsaság a lovak sebesen ütemes patkócsattogása közepette, ez a halk, rugalmas ringva repülés a talaj zökkenői fölött, ez a gyöngéd oltalmazottság a körülöttük süvöltő élettől. Hallgattak, elzárva a köznapoktól, mintha még mindig bársonyszékükön ülnének a színpaddal szemközt, s mintegy ugyanabban a légkörben. Semmi sem érhetett hozzájuk, ami kiszakíthatta volna őket abból a vad, gerjedelmes, fellengzős világból, mely varázseszközökkel hatott rájuk, magához és magába szívta őket... Nem értették mindjárt, miért áll meg a kocsi; azt hitték, valami akadály zárja el az utat. Holott már a szülői ház előtt voltak, és Wendelin megjelent az ajtónál.
A házmester is kijött lakásából, hogy kaput nyisson.
- Aarenhold úrék hazajöttek már? - kérdezte tőle Siegmund, elnézett a házmester feje fölött, és elfintorította arcát, mint kit a napfény kápráztat...
A szülők még nem jöttek haza Erlangerék diner-jéről. Kunz se volt otthon. Märit ugyancsak távol volt; senki se tudta, hol, mert teljesen a maga útját járta.
A földszinti előcsarnokban levétették kabátjukat, és felmentek a lépcsőn, az első emeleti hallon át az ebédlőbe: félsötét pompában, hatalmasan terült el az. Csak a túlsó végén, a terített asztal fölött égett egy csillár, és ott várt Florian. Gyorsan és nesztelenül haladtak a szőnyeges termen át.
Florian széket tolt alájuk. Aztán Siegmundnak egy intése tudtára adta, hogy távozhatik.
Egy szendviccsel rakott tál, egy gyümölcskosár és csiszolt palackban vörös bor állt az asztalon. Hatalmas ezüst teatálcán, az odakészített hozzávalók szomszédságában, villamos teafőző zümmögött.
Siegmund megevett egy kaviáros szendvicset, és gyors kortyokkal hajtott le a borból, mely sötéten izzott a finom pohárban. Aztán ingerült hangon panaszkodott, hogy kaviár és vörös bor kulturálatlan összeállítás. Szaggatott mozdulatokkal vett elő ezüstszelencéjéből egy cigarettát, és hátratámaszkodva, kezét zsebre dugva kezdte eregetni a füstöt, miközben a cigarettát eltorzult arccal egyik szájszegletéből a másikba csúsztatta. Arcát előreugró járomcsontjai alatt kezdte újra sötétebbre színezni a serkenő szakáll. Szemöldöke két fekete ráncba futott az orrgyöke fölött.
Sieglinde teát készített magának, és egy korty burgundit öntött belé. Ajkai telten és puhán fogták át a csésze vékony szélét, és míg ivott, nagy, nedves, fekete szemének tekintete Siegmund felé suhant.
- Semmit sem eszel már, Gigi?
- Mivel rágyújtottam - felelte Siegmund -, bajosan feltételezhető, hogy szándékomban volna még enni.
- De hiszen tea óta semmit sem ettél, csak bonbont. Legalább egy őszibarackot...
Siegmund vállat vont. Ide-oda rángatta frakkos vállát, mint egy önfejű gyermek.
- Hát ez unalmas. Felmegyek. Jó estét.
Felhajtotta maradék vörös borát, ledobta asztalkendőjét, felállt, s szájában a cigarettával, zsebre dugott kézzel, unott, ballagó léptekkel tűnt el a terem homályában.
Hálószobájába ment, és villanyt gyújtott - nem sokat, csak két-három körtében izzott fel a fény a mennyezeten széles kört alkotó lámpák koszorújából, aztán csöndesen állt, tűnődve, mitévő legyen. Sieglindétől elbúcsúzott, de ez nem lehetett végleges. Így nem szoktak egymásnak jó éjt mondani. Még jönni fog, ez biztos. Levetette frakkját, felvette prémszegélyes házikabátját, és új cigarettára gyújtott. Aztán elnyújtózott a heverőn, felült, próbált oldalt feküdni, arcát a selyempárnába temette, újra a hátára fordult, és egy darabig úgy maradt, hanyatt fekve, kezével a feje alatt.
A dohány finom és fanyar illata elvegyült a szépítőszerek, szappanok, szagos vizek illatával. Siegmund beszítta ezeket a szoba langyossá fűtött levegőjében úszó jó szagokat; tudatosan élvezte őket, s ma még édesebb gyönyörrel, mint máskor. Szemét behunyva adta át magát nekik, mint aki fájdalmasan élvezi az érzékek egy kis örömét és gyöngéd boldogságát sorsának szigorúságában és rendkívüliségében...
Hirtelen talpra ugrott, eldobta a cigarettát, és a fehér szekrény elé állt, melynek mindhárom részét földig érő metszett tükrök borították. Ott állt a középső előtt, közvetlen közelben, szemtől szemben önmagával, és elnézte arcát. Gondosan és kíváncsian fürkészte minden egyes vonását, felnyitotta a szekrény két szárnyát, és három tükör sugárzása közt megnézte magát profilból is. Sokáig állt ott, és vérének sajátos jegyeit vizsgálta, a kissé konyuló orrot, a telten és puhán egymáson pihenő ajakpárt, az előugró arccsontot, sűrű, fekete fürtös, oldalválasztékba tört haját, mely jócskán benőtt a halántékába, és erős, összenőtt szemöldöke alatt magát a szemét - e nagy, fekete és nedves fényű szemet, melynek mélyéből panasz és fáradt szenvedés sugárzott.
Háta mögött a tükörben meglátta a jegesmedvebőrt, mely az ágy előtt nyújtotta szét mancsait. Megfordult, tragikusan vontatott léptekkel odament, és pillanatnyi habozás után egész hosszában a medvebőrre hanyatlott, s fejét karjára fektette.
Egy ideig csöndesen feküdt; aztán felkönyökölt, arcát keskeny és vöröses kezére támasztotta, és úgy maradt, a szekrényről visszaverődő szemközti tükörképének látványába merülve. Kopogtak. Összerezzent, elvörösödött, fel akart szedelőzködni. De aztán visszahanyatlott, fejét megint kinyújtott karjára ejtette, és hallgatott.
Sieglinde belépett. Szeme végigsuhant a szobán, de nem látta meg mindjárt Siegmundot. Végre felfedezte a medvebőrön, és megrémült.
- Gigi... mit csinálsz?... Beteg vagy? - Odaszaladt hozzá, föléje hajolt, s homlokát és haját megsimogatva ismételte: - Csak nem vagy beteg?
Siegmund a fejét rázta, és úgy nézett fel rá, karján fekve, simogató keze alatt...
Sieglinde már félig levetkőzve, papucsban jött át hálószobájából, mely fivéréével szemközt volt a folyosón. Kibontott haja nyitott, fehér fésülködőköpenyére omlott. Siegmund látta fűzőjének csipkéi alatt kis kebleit, melyeknek bőrszíne mint a füsttel érlelt tajték.
- Olyan rossz voltál - mondta -, olyan csúnyán mentél el. Be sem akartam már jönni. De aztán mégis bejöttem, mert ez nem volt jóéjszakát az előbb...
- Vártalak - mondta Siegmund.
Álltában még mindig lehajolva, Sieglinde arca eltorzult a fájdalomtól, miáltal rendkívül kiütköztek fajtájának fiziognómiai jellegzetességei.
- Amiből nem következik - jegyezte meg Sieglinde szokott modorában -, hogy hátam ne érezze eléggé szóra érdemes módon kényelmetlennek jelenlegi helyzetemet.
Siegmund elhárítóan ide-oda forgolódott.
- Hagyd ezt, hagyd ezt... Ne így, ne így... Így nem lehet ez, Sieglinde, érted... - Furcsán beszélt, maga is érezte. Fejét száraz tűz hevítette, s tagjai nedvesek és hidegek voltak. Sieglinde letérdelt mellé a bőrre; keze Siegmund hajában. A fiú, félig felülve, egyik karját a lány nyaka köré fonta, és úgy nézte hosszan, ahogy az imént önmagát szemlélte, Sieglinde szemét és halántékát, homlokát és arcát...
- Egészen olyan vagy, mint én - mondta béna ajakkal, és nyelt egyet, mert a torka száraz volt. - Mindez olyan, ahogy velem... és ami... élményül... nekem jutott ki, te Beckerathtal éled... a mérleg egyensúlyban van... Sieglinde... és egészében... ugyanaz és főképp... ami... a bosszút illeti, Sieglinde...
Amit mondott, próbált logikába öltözködni, mégis merész és különös volt, mintha zavaros álomból szólna.
Sieglinde sem idegennek, se különösnek nem érezte. Nem szégyenkezett, hogy Siegmundot ilyen csiszolatlanul, ilyen homályos-kuszán hallja beszélni. Szavai ködként ereszkedtek értelmére, lehúzták oda, ahonnan jöttek, egy mélységes birodalomba, hová még sose jutott el, de határai felé olykor várakozásteljes álmok vitték, mióta menyasszony volt.
Megcsókolta Siegmund hunyt szemét; a fiú megcsókolta a fűző csipkéi alatt a nyakát. Egymás kezét csókolták. Valami édes érzékiséggel becézte egyik a másikat elkényeztetett és pazar ápoltságáért és jó illatáért. Kéjes és hanyag odaadással szítták be ezt az illatot, ápolták vele magukat, mint önző betegek, megmámorosodtak tőle, mint reménytelenek, enyelgésekbe feledkeztek, melyek, túláradva, mohó kavargássá váltak, s végül csak egy felzokogó hanggá...
Sieglinde a bőrön ült még nyitott szájjal, fél kezére támaszkodva, és visszasimította haját a szeméből. Siegmund hátratett kézzel a fehér fiókos szekrénynek támaszkodott, himbálta kissé csípőjét, és a levegőbe bámult.
- De Beckerath... - mondta a lány, és próbálta rendbe szedni a gondolatait. - Beckerath, Gigi... mi lesz vele?...
- Hát - mondta Siegmund, és egy pillanatra igen élesen ütköztek ki arcán fajtájának jellegzetességei -, legyen hálás nekünk. Nem lesz olyan triviális az élete, mától.
Fenyő László fordítását átdolgozta Jékely Zoltán
A főfogás csupán főzelék volt, kelkáposzta-kotlett; ezért még felfújt következik utána, mely valamelyik mostanában kapható mandula- és szappanízű pudingporral készült, s miközben Xaver, az ifjú inas, kinőtt csíkos kabátban, fehér kötött kesztyűben és sárga szandálban fölszolgálja az ételt, a "nagyok" kíméletesen emlékeztetik apjukat, hogy ma vendégeik lesznek.
A nagyok: a tizennyolc éves, barna szemű Ingrid, nagyon vonzó lány, aki már érettségi előtt áll, és valószínűleg le is fogja tenni, noha csak azért, mert tanárait és elsősorban az igazgatót sikerült tökéletesen elnézővé puhítania, de a bizonyítványával semmit sem akar kezdeni, hanem megnyerő mosolya, úgyszintén kellemes hangja és határozott s nagyon mulatságos parodizáló tehetsége segítségével a színház felé tájékozódik, továbbá a szőke, tizenhét éves Bert, aki iskoláit semmi szín alatt nem óhajtja befejezni, hanem a lehető leghamarabb az élet sodrába kívánja vetni magát, akár mint táncos vagy előadóművész, akár mint pincér: utóbbi esetben azonban föltétlenül Kairóban - amely célból egy ízben, reggel ötkor, már tett egy utolsó percben meghiúsított szökési kísérletet. A hasonlóság tagadhatatlan közte és Xaver Kleinsgütl, a vele egykorú inas között: nem mintha közönséges külseje volna - sőt arcban föltűnően hasonlít atyjára, Cornelius professzorra -, hanem inkább a másik oldalról jövő közelítés vagy talán a típusok kölcsönös hasonulása folytán, amiben legnagyobb szerepet a ruházat és magatartás nagyméretű egyezése játszik. Mindkettő hosszúra eresztve viseli sűrű, középen hanyagul elválasztott haját, és ennek következtében ugyanazzal a fejmozdulattal vetik hátra homlokukból tincseiket. Amikor valamelyikük a kertajtón át elhagyja a házat, ítéletidőben is fedetlen fővel, viharkabátban, melybe pusztán hetykeségből bőröv van fűzve, és kissé előrehajló felsőtesttel s oldalra vetett fejjel eliszkol, vagy kerékpárra pattan - Xaver önkényesen használja az uraság kerékpárját, a hölgyekét is, sőt különösen fölényes kedvében még a professzorét is -, Cornelius doktor hálószobája ablakából legjobb akarattal sem tudja megkülönböztetni, ki megy el, a fiú vagy a fia. Fiatal muzsikusokhoz hasonlítanak, gondolja, egyik éppúgy, mint a másik, és mindkettő szenvedélyes dohányos, noha Bertnek nincsenek anyagi eszközei hozzá, hogy annyit cigarettázzék, mint Xaver, aki naponta harminc darabot szí, éspedig egy divatos filmsztár nevét viselő fajtából. A nagyok szüleiket "az aggok" névvel illetik - nem hátuk mögött, hanem megszólításképpen és a legnagyobb szeretettel, jóllehet Cornelius csupán negyvenhét éves, és felesége nyolc esztendővel fiatalabb. "Drága agg apám!", mondják, "jó agg anyám!", és a professzor szüleit, akik hazájukban az öregemberek aggodalmas és megfélemlített életét élik, "ükeink" néven emlegetik. Ami a "kicsiket" illeti, Lórikát és Bulit, akik a kékes ábrázatáról elnevezett "Kék Anná"-val a felső hallban esznek, ők anyjuk példájára keresztnevén szólítják apjukat, tehát Ábelt mondanak. Kimondhatatlanul komikusan hat ez a fura bizalmasság, amikor így szólítják és nevezik, különösen az ötéves Eleonóra édesen csengő hangján, aki hajszálra olyan, mint Corneliusné a gyermekkori képein, és akit a professzor végtelenül szeret.
- "Agg atyám" - mondja Ingrid kellemesen, miközben nagy, de szép kezét apjáéra teszi, aki polgári és eléggé természetes hagyomány szerint az asztalfőn ül, s kinek balján, anyjával szemben, van az ő helye -, jó szülőm, hadd emlékeztesselek kíméletesen, mert nálad már biztosan tudat alá merült. Tehát ma délután lenne a mi kis murink, heringsalátával fűszerezett ugrabugránk; nem tehetsz mást, mint hogy megőrzöd nyugalmadat, és nem esel kétségbe, kilencre az egésznek vége.
- Úgy? - mondja Cornelius megnyúlt arccal. - No jó - mondja, és fejét rázza, hogy jelét adja, belenyugodott az elkerülhetetlenbe. - Csak azt hittem... már esedékes? Persze, csütörtök. Hogy repül az idő. És mikor jönnek?
- Fél ötre - feleli Ingrid, akinek öccse átengedi az apával való értekezést - bizonyára itt lesznek a vendégek. A felső emeleten, amíg pihensz, jóformán semmit sem fogsz hallani, és héttől nyolcig amúgy is sétálni mégy. Ha akarsz, meg is szökhetsz a teraszon át.
- Ó... - mondja Cornelius, olyasféle értelemben, mint "ez túlzás". De Bert hozzáfűzi:
- Ez a hét egyetlen napja, amikor Ványának nem kell játszania. Máskor már fél hétkor mennie kellene. És azt mindenki sajnálná.
Ványának az állami színház ünnepelt ifjú hősszerelmesét, Ivan Herzlt nevezik, aki Berttel és Ingriddel jó barátságban van, s ezek gyakran teáznak nála, s keresik föl öltözőjében. Az új iskola híve: különös és a professzor szerint rendkívül modoros és természetellenes mozdulatművész-pózban áll a színpadon, és siralmasan rikácsol. Egy történetprofesszort nem is tud megfogni, de Bert teljesen a hatása alatt áll, szénnel sötétíti alsó szemhéját, ami miatt az apjával voltak is már kemény, de eredménytelen összetűzései, és fiatalos érzéketlenséggel az öregebbek szülői aggodalmai iránt kijelenti, hogy Herzlt nem csupán akkor választja mintaképül, ha a táncosi pályára lép, hanem kairói pincérként is az ő mozdulatait akarja utánozni.
Cornelius könnyedén meghajolt fia előtt, kissé fölhúzva szemöldökét, a nemzedékéhez illő lojális megadással és önuralommal. A némajátékban nincs semmi nyílt irónia: általános érvényű. Bert éppúgy értheti magára, mint barátja színészi tehetségére.
- S ki jön még? - érdeklődik a ház ura. Néhány nevet soroltak föl, amelyek többé vagy kevésbé ismerősök előtte, nevek a villanegyedből, a városból, a leánygimnázium felső osztályából, ahová Ingrid jár... Még telefonálni is kell, mondják. Telefonálni kell például Maxnak, Max Hergesell műegyetemi hallgatónak, akinek nevét Ingrid rögtön azon az elnyújtott orrhangon mondja ki, mely szerinte minden Hergesell privát beszédmodora, s melyet rendkívül komikus és hiteles módon parodizál tovább, miközben a szülőket komoly veszély fenyegeti, hogy nevettükben félrenyelik a rossz felfújtat. Mert ezekben a nehéz időkben is nevetni kell, ha valami nevetséges.
Ezalatt a professzor dolgozószobájában megszólal a telefon, és a nagyok berohannak, mert tudják, hogy őket hívják. A legutóbbi drágítás alkalmával sokan lemondtak a telefonról, Corneliusék éppen hogy tartani bírják, mint ahogy a háború előtt épített villájukat is mostanáig még tartani tudták, a viszonyokhoz többé-kevésbé alkalmazkodó milliós fizetésből, amit a professzor mint a történelem rendes tanára kap. A villanegyedbeli ház elegáns és kényelmes, noha kissé elhanyagolt is, mert anyaghiány miatt nem lehet tatarozni, s hosszú csövű vaskályhák éktelenítik. De mégis az egykori magasabb középosztálynak életkerete, melyben a kerethez méltatlanul, azaz szegényesen és küszködve, megviselt és kifordított ruhákban él az osztály. A gyerekek nem is tudnak másról, számukra ez így van rendjén, született villaproletárok. A ruhakérdéssel nem sokat törődnek. Ez a nemzedék megszerkesztette a maga korszerű öltözetét, amely a szegénység és cserkészízlés szülötte, s nyáron csak szandálból s egy öves, ingszerű vászonruhából áll. A polgárosult öregek nehezebben alkalmazkodnak.
A nagyok a másik szobában barátaikkal beszélnek: asztalkendőjük közben ott lóg a szék hátán. A meghívottak telefonálnak. Közlik, hogy jönnek vagy nem jönnek, vagy meg akarnak tárgyalni valamit, és a nagyok a baráti kör zsargonján tárgyalnak velük, szójárásokkal teli hetyke zagyvaléknyelven, amelyből az "aggok" alig értenek egy-egy szót. Közben ők is megbeszélik, mit adjanak a vendégeknek. A professzorban megszólal a polgár büszkesége. Azt szeretné, ha vacsorára az olasz saláta és a feketekenyér-szendvics után torta is lenne, valami tortaféle; de a felesége megmagyarázza, hogy ez sok volna a jóból - a fiatalok egyáltalán nem is számítanak rá, véli, és a gyerekek igazat adnak neki, mikor újra visszatérnek a felfújthoz.
A ház asszonyát, akinek vonásait a sudárabb növésű Ingrid örökölte, a háztartás őrületes nehézségei felőrölték és kimerítették. Ráférne egy kis nyaralás, pihenés, fürdőhely, de a föld inog a lábuk alatt, minden a feje tetején áll: a fürdőzés egyelőre lehetetlen. Most a tojásra gondol - ma okvetlenül be kell szerezni tojást, és erről beszél: a hatezer márkás tojásról, amely csak ezen a napon kapható meghatározott számban egy meghatározott üzletben, negyedórányi távolságra, s amelyeknek átvételére a gyerekeknek rögtön ebéd után, minden mást félretéve, indulniuk kell. Danny, a szomszéd fia értük jön, és a civilbe bújt Xaver ugyancsak csatlakozik ifjú gazdáihoz. Mert az üzlet hetenként csak öt tojást ad egy-egy háztartás számára, és ezért a fiatalok külön-külön, egymás után, mindenféle kitalált néven lépnek be a boltba, hogy összesen húsz tojást harcoljanak ki a Cornelius-villa számára: a részvevők heti főmulatsága ez, Kleinsgütl muzsikot sem véve ki, de különösen Ingrid és Bert élvezik, akik rendkívül hajlamosak embertársaik felültetésére, lépten-nyomon csinálnak is efféléket, még ha tojás nem is jutalmazza őket. Szeretik például a villamoson egészen másoknak megjátszani magukat, mint akik a valóságban; tájszólásban, amelyet különben sohasem használnak, hosszú, koholt beszélgetéseket folytatnak mindenki füle hallatára, s olyan közönséges hangon, ahogy az ilyen emberek beszélnek: mindenféle badarságot hordanak össze politikáról, élelmiszerárakról, nem létező emberekről, úgyhogy az egész kocsi rokonszenvvel s mégis homályos gyanúval, hogy itt valami nincs rendjén, figyeli határtalanul közönséges nyelvelésüket. Ők pedig egyre szemtelenebbek lesznek, és a nem létező emberekről a legszörnyűségesebb történeteket kezdik mesélni. Ingrid nem restelli magasból mélybe hullámzó közönségesen csivitelő hangon előadni, hogy boltoskisasszony, és egy törvénytelen fiúgyermeke van, aki szadista hajlamú, legutóbb is faluhelyen olyan rettenetesen meggyötört egy tehenet, hogy jótét léleknek nézni is kínszenvedés volt. A "meggyötört" szót úgy csicsergi, hogy Bertből csaknem kipukkad a nevetés, de azért borzadó részvétet mímel, és a szerencsétlen boltoskisasszonnyal hosszú és borzadályos, egyben pedig romlott és ostoba beszélgetésbe ereszkedik a beteges kegyetlenségi hajlamról, míg egy szemben ülő öregúr, aki összehajtogatott jegyét mutatóujján a pecsétgyűrűje alatt őrzi, megelégeli, és nyilvánosan szót emel ellene, hogy ifjú emberek efféle témákat ilyen részletesen megtárgyaljanak (méghozzá a themata, görögös többes számot használva). Mire Ingrid úgy tesz, mintha szemét ellepné a könny, és Bert megjátssza, hogy gyilkos dühét az öregúr ellen csak a legnagyobb erőfeszítéssel, de már nem sokáig tudja elnyomni és féken tartani: kezét ökölbe szorítja, fogát csikorgatja, és egész testében reszket, úgyhogy az öregúr, aki igazán csak jót akart, a legközelebbi megállónál sürgősen leszáll.
Ilyesféleképpen szórakoznak a "nagyok". A telefonnak ebben fontos szerepe van: felhívnak boldog-boldogtalant, operaénekeseket, hivatalos személyeket és magas egyházi méltóságokat, bemondják, hogy itt ez vagy az az üzlet, vagy Mannsteufel gróf és grófné beszél, s csak üggyel-bajjal értik meg, hogy a kapcsolás téves. Egy ízben kiürítették a szülők névjegytartóját, és a névjegyeket összevissza, de azért jó ösztönnel a megzavaró félig-meddig valószínű iránt, szétosztották a villanegyed levélszekrényeiben, amiből sok zavar támadt, mert azt hitték, hogy isten tudja ki látogatást tett a jó ég tudja kinél.
Xaver most fölszolgáló-kesztyű nélkül, úgyhogy bal kezén látni a sárga fonott láncgyűrűt, haját hátravetve belép, hogy leszedje az asztalt, és míg a professzor nyolcezer márkás sörét issza és cigarettára gyújt, a lépcsőn és a tornácon fölhangzik a "kicsik" lépteinek kopogása. Jönnek, hogy a szülőket szokás szerint üdvözöljék ebéd után, berontanak az ebédlőbe, megvívják harcukat az ajtóval, melynek kilincsébe kis kezükkel közös erővel kapaszkodnak, és sietős, ügyetlen lábacskájukkal, miközben piros papucsukra ráncosan vetődik lecsúszott fél harisnyájuk, ott topognak és botladoznak a szőnyegen, kiáltozva és újságokat csacsogva, s mindegyik szokott célja felé törekszik: Buli kézzel-lábbal fölkapaszkodik anyja ölébe, hogy elmesélje, milyen sokat evett, s bizonyságul megmutassa dagadó hasát, Lóri pedig "Ábel"-jéhez - aki egészen az övé, mert hiszen ő is egészen az apjáé, s mert érzi s mosolyogva élvezi azt a bensőséges és némileg - miként minden mély érzés -, némileg melankolikus gyöngédséget, amellyel az körülveszi kislány-személyét, a szeretetet, amellyel rátekint, és megcsókolja finom alkatú kezecskéjét vagy halántékát, ahol sápadtan és meghatón derengenek át a kékes erecskék.
A gyermekek, mint afféle testvérpárocska, kifejezett és mégis határozatlan hasonlóságot mutatnak, amit az egyforma ruha és hajviselet is erősít, de egyben föltűnően is különböznek egymástól, éspedig a férfiasság és nőiesség jegyében. Egy kis Ádám meg egy kis Éva áll itt hangsúlyozott különbözőséggel - Buli részéről, úgy látszik, tudatos és önérzetes ez a hangsúly: már az alakja is tömzsibb, zömökebb, erősebb, de négyesztendős férfiúi méltóságát még tartásával, arckifejezésével és beszédmódjával is emeli: karocskáját peckesen lógatja kissé fölvont vállából, mint egy amerikai ifjú, beszéd közben lebiggyeszti száját, és hangjának igyekszik mély, férfias csengést adni. Egyébként mind e méltóság és férfiasság inkább csak iparkodás és nem igazán természetéből folyó; sivár, dúlt korban fogant és született, s ezért gyenge, ingerlékeny idegrendszert hozott magával a világra, az élet csúfságaitól kegyetlenül szenved, pulykaméregre és dühös toporzékolásra hajlamos, kétségbeesett és elkeseredett könnyhullatásra minden csekélység miatt, és már ezért is anyjának dédelgetettje. Gesztenyebarna kerek szeme van, s gyakran kancsít, amiért is hamarosan korrigáló szemüveget kell majd viselnie, hosszú orrocskája és kicsi szája erősen az apjáéra üt, ami különösen azóta feltűnő, amióta a professzor levétette kecskeszakállát, és állát simára borotváltatja. (A kecskeszakáll valóban tarthatatlan volt már; még a történész is kénytelen végtére efféle engedményeket tenni a kor szokásainak.) Cornelius leánykáját tartja térdén, Lórikáját, a kis Évát - mennyivel kecsesebb, édesebb arcú, mint a fiú - és cigarettáját messze tartva tőle, engedi, hogy finom kezecskéivel szemüvegén babráljon, melynek olvasásra és messzelátásra elkülönített üvege mindennap újból fölkelti a kislány kíváncsiságát.