Szíve mélyén érzi, hogy feleségének választása sokkal nemesebb lelkű, mint az övé, és hogy Buli keserves férfiassága talán értékesebb, mint leánykájának harmonikusabb bája. De a szívnek, gondolja, nem lehet parancsolni, és az ő szíve, hiába, a kislányé, amióta a világon van, mióta először megpillantotta. Ha karjában tartja őt, csaknem mindig erre az első alkalomra emlékezik: a szülészeti klinika egyik világos szobájában volt ez, ahol Lóri a világra jött, tizenkét évre nagy testvérei után. Odalépett hozzá, s csaknem abban a pillanatban, amikor az anya bátorító mosolyára óvatosan elhúzta a függönyt a babaágy elől, amely a nagy mellett állt, és észrevette a kis csodát, aki oly tökéletesen s mintegy az édes arányosság fényétől körüllengve feküdt a párnák közt, kezecskéivel, amelyek már akkor, még sokkal parányibban, éppoly szépek voltak, mint ma, nyitott szemmel, mely akkor égszínkék volt, és csillogva tükrözte a nappali fényt - csaknem ugyanabban a másodpercben érezte, hogy ez a látvány megragadja és lenyűgözi, az első pillanatra és örökre megszerette, ismeretlen, váratlan és nem remélt érzés kerítette hatalmába - amennyire egyáltalában tudott róla -, olyan érzés, amelynek haláláig tartó, örökkévaló voltát nyomban csodálkozva és örömmel fedezte föl.

Cornelius doktor különben tudja, hogy nem is egészen olyan váratlan, nem sejtett, teljesen önkéntelen ez az érzés, alaposabban szemügyre véve. Lényegében jól látja, hogy ez az érzés nem is olyan véletlenül lepte meg s fonódott egybe életével, hanem hogy öntudatlanul szinte készült rá, vagy helyesebben: felkészült, valami kész volt benne, hogy adott pillanatban önmagából világra hozza ezt az érzést, s ez a Valami nem más, mint történelemtanári mivolta - akármilyen különösen hangzik is ez. Cornelius professzor ezt nem is mondja, hanem csak tudja néhanapján, s titokzatosan mosolyog. Tudja, hogy a történelem professzorai nem azt a történelmet szeretik, amely történik, hanem azt, amely már megtörtént; hogy gyűlölik a jelenlegi fölfordulást, mert törvény nélkül valónak, összefüggéstelennek és nyeglének, egyszóval "történelmietlennek" érzik, és hogy szívük csak az összefüggő, jámbor történelmi múlté. Mert a múlt fölött, így gondolja a történettudós, miközben vacsora előtt a folyóparton sétál, az időtlenség és örökkévalóság hangulata lebeg, és ez a hangulat sokkal jobban megfelel egy történettanár idegeinek, mint a jelen nyeglesége. A múlt örök, azaz: halott, és a halál minden jámborság és minden konzerváló érzés forrása. A professzor titkon belátja ezt, ha magánosan sétál a sötétségben. Konzerváló ösztöne, az "örök" iránti érzéke az, ami a kor nyeglesége elől a leányka iránt érzett szeretetbe menekül. Mert az atyai szeretet és a gyermek az anyakeblen, mindez időtlen és örök, és ezért mindenkor szent és szép. És Cornelius mégis úgy érzi a sötétségben, hogy valami nincs rendjén ezzel a szeretettel - elméletileg, tudományos kényszerből belátja ezt. Keletkezésében valami célzatosság van: ellenségesség, szembefordulás a történő történelemmel a megtörtént, azaz a halál javára. Igen, elég különös, de igaz, bizonyos mértékben így van. Rajongása az édes kis élet, és folytatása iránt kissé a halál árnyékában áll, a halált szolgálja az élettel szemben, és ez bizonyos értelemben nem egészen szép és rendjén való, noha természetesen a legőrültebb önkínzás volna, ha efféle futó tudományos ráeszmélés miatt kitépné szívéből legdrágább és legtisztább érzését.

Most ölében tartja a leánykát, aki vékony, rózsaszín lábacskáját lelógatja apja térdéről, beszél hozzá, szemöldökét fölvonva, gyengéd, tréfálkozó tisztelettel és elragadtatva hallgatja az édes, vékony kis hangot, ahogy felel neki, és "Ábel"-nek nevezi. Közben beszédes pillantásokat vált az anyjával, aki Bulijával foglalkozik, szelíd szemrehányással intve őt belátásra és önuralomra, mivel ma, az élet izgalmainak hatására, megint dührohamot kapott, és úgy viselkedett, mint egy üvöltő dervis. Cornelius a "nagyok" felé is vet néha egy-egy gyanakvó tekintetet, mert nem tartja lehetetlennek, hogy esti sétáinak bizonyos tudományos ráeszmélései előttük sem egészen ismeretlenek. Ám ők, ha így is van, nem mutatják. Székük mögött állva, a támlára könyökölve, jóindulatúan, jóllehet némi iróniával szemlélik a szülői boldogságot.

A gyerekek vastag, téglavörös, modern hímzésű ruhácskát viselnek, amely annak idején Berté és Ingridé volt - a két ruha egészen egyforma, a különbség csak annyi, hogy Buli zubbonya alól rövid kis nadrág kandikál ki. A hajviseletük is egyforma: apródfrizura. Buli haja egyenetlenül szőke, most sötétedik még, bozontosan s ügyetlenül növi be fejét, mint holmi komikus, rosszul feltett kis paróka. Lórikáé ellenben gesztenyebarna, selymes, tükrösen csillogó, és olyan kellemes, mint egész apró személye. Eltakarja fülecskéit, amelyek tudvalevőleg különböző nagyságúak: az egyik helyes arányú, a másik azonban kissé hibás, határozottan nagyobb a kelleténél. Az apa fölfedi néha a fülecskéket, hogy túlzott nyomatékkal csodálkozzék rajtuk, mintha a kis hibát addig sohasem vette volna észre, ami Lórikát szégyenkezteti is, mulattatja is. Távol fekvő szemei aranybarnák, édesen csillámlók, tekintetük kimondhatatlanul tiszta és kedves. A szemöldök fölöttük szőke. Orra még egészen alaktalan, cimpái meglehetősen vaskosak, úgyhogy az orrlyukak csaknem teljesen kerekek, szájacskája nagy és kifejező, szép ívű, mozgékony felső ajakkal. Ha nevet és megmutatja ritkán álló kis gyöngyfogait (még csak egy hiányzik közülük; a minden irányban mozgó csontocskát apja fordította ki helyéből zsebkendővel, miközben Lórika halálsápadt lett és remegett), gödröcskék támadnak arcán, melynek jellegzetes, gyermekes lágysága ellenére kissé bemélyedt alakja onnan ered, hogy alsó állkapcsa enyhén előreugrik. Egyik orcáján, simán hulló haja közelében, pelyhes májfolt van.

Egészében őt magát kevéssé elégíti ki külseje - annak a jele, hogy törődik vele. Arca, mondja szomorúan, sajnos, csúf, ezzel szemben "alakocskája" egészen csinos. Szereti és egyre-másra használja a választékos, művelt kis kifejezéseket, mint "talán, persze, végtére". Buli önkritikája inkább erkölcsi téren mozog. Letörésre hajlamos, dührohamai alapján súlyos bűnösnek tartja magát, és meg van győződve róla, hogy nem a mennyországba jut, hanem a pokolba. Nem használ a vigasz, hogy Isten megbocsátó, és szívesen elnéz egyet-mást: makacs komorsággal rázza esetlen parókás fejét, és kijelenti, hogy teljesen lehetetlen az üdvösségbe jutnia. Ha meghűl, színültig megtelik nyálkával; tetőtől talpig zörög és hörög, hacsak hozzáérnek, és azonnal magasra szökik a láza, hogy csak úgy fújtat. A gyermekek Annája hajlamos a borúlátásra a fiú szervezetét illetően, és az a véleménye, hogy egy ilyen "rendkívül sűrű vérű" gyereket minden pillanatban megüthet a guta. Egyszer úgy sejtette, hogy már itt is van az a rettenetes pillanat: amikor ugyanis Bulit, harcias dührohama büntetéséül, arccal a falnak fordítva sarokba állították - és véletlenül megpillantotta teljesen kékre vált arcát, mely sokkal kékebb volt már, mint a magáé. Az egész házat fölverte a híradással, hogy a fiú túlságosan sűrű vére folytán ím elkövetkezett végső órája, és a gézengúz Bulit, jogos csodálkozására, egyszerre csupa aggodalmas gyengédség hullámozta körül, amíg ki nem derült, hogy arcának kéksége nem gutaütéstől, hanem a gyerekszoba festett falától ered, amely indigókékjét átkente a könnyáztatta gyermekarcra.

A gyermekek Annája velük együtt jött, és összefont kézzel állva maradt az ajtóban: fehér kötényben, olajos hajával, lúdszemével és olyan arckifejezéssel, amelyben a korlátoltság szigorú méltósága tükröződik. - A gyermekek - jelenti ki, a gondozó és oktató büszkeségével - gyönyörűen serdülnek. - Tizenhét gennyes fogcsonkot húzatott ki nemrégiben, és helyettük sötétvörös kaucsukínybe foglalt, egyenletes, sárga műfogsort tétetett be, ami megszépíti paraszti ábrázatát. Agyába az a sajátságos elképzelés fészkelődött be, hogy fogsora széles körök beszédtémája, hogy még a verebek is erről csiripelnek a háztetőkön. - Sokat karattyolnak széltében - mondja szigorúan és titokzatosan -, mert tudvalevőleg fogsort csináltattam. - Általában hajlamos a homályos és érthetetlen, mások számára nehezen fölfogható beszédre, például bizonyos Bleifuss doktorról, akit minden gyerek ismer, és "többen is laknak abban a házban - mondja -, akik annak mondják magukat". Az ember nem tehet mást, megadóan elsiklik a dolog fölött. A gyerekeket különben szép versekre tanítja, mint például:

Tüzes mozdony,
Gőzvasút,
Prüsszent, füttyent
S messze fut.

Vagy erre az időszerűen szűkös, de azért vidám heti étlapra:

Hétfőn kezdődik a hét,
Kedden krumpli az ebéd,
Szerda épp a közepe,
Csütörtökön cibere,
Pénteken halat eszünk,
Szombaton bukfencezünk,
Vasárnap hús van a tálba,
És hozzá fejes saláta.

Vagy erre a megfoghatatlan és megfejthetetlen romantikával teli négy kis sorra:

Nyisd ki, nyisd ki a kaput,
Egy nagy hintó erre fut.
Ki ül a hintóban?
Aranyhajú úrfi!

Vagy végül Mariska szörnyűségesen víg balladájára, aki csak ül egy kövön, egy kövön, s fésüli aranyhaját, aranyhaját, aranyhaját. De arra sétál Károly bácsi, Károly bácsi, előveszi éles kését, éles kését, éles kését, és nemsokára rettenetes véget ér.

Lórika mindezt aranyosan szavalja, s dalolja mozgékony szájacskájával és édes hangján - sokkal jobban, mint Buli. Általában mindent jobban csinál nála, a fiú pedig őszintén csodálja ezért, s a lázadás és izgága düh rohamaitól eltekintve mindenben alárendeli magát. Lórika gyakran tart bátyjának tudományos előadást, megmagyarázza a képeskönyv madarait, s meg is nevezi őket: ez itt a dunnalúd, ez a párnalúd, ez meg a libalúd. Bulinak szépen utána kell mondania. Orvosi oktatásban is részesíti, megtanítja különféle betegségekre, mint mellhurut, bélhurut és léghurut. Ha a fiú nem figyel, és nem tudja elismételni, a sarokba állítja. Sőt mi több, egyszer pofon is vágta, de ezt aztán annyira restellte, hogy hosszabb időre önmagát állította sarokba. Igen, a két gyerek jól megfér egymással, egy szív, egy lélek. Minden kalandjukat közösen élik át. Hazajönnek, s még egészen fölindulva, szinte kórusban mesélik el, hogy két "boci-bocit és egy marhahúst" láttak az országúton. A lenn lakó cselédekkel, Xaverral és a Hinterhöfer kisasszonyokkal, két polgári családból való nővérrel, akik, amint mondják, "au pair", azaz lakás és ellátás ellenében töltik be a szakácsné és szobalány tisztjét, bizalmas viszonyban vannak, legalábbis időnként bizonyos rokonságot éreznek a lennlakókkal a szülőkhöz való kapcsolatuk tekintetében. Ha kikapnak, levonulnak a konyhába, és így szólnak: "Az uraság haragszik!" De azért a fentiekkel jobban lehet játszani, különösen "Ábel"-lel, ha nem kell olvasnia vagy írnia. Csodálatosabb dolgok jutnak eszébe, mint Xavernak vagy a kisasszonyoknak. A gyerekek azt játsszák például, hogy ők "négy úr", és sétálni mennek. Erre "Ábel" egészen behajlítja térdét, hogy éppen olyan kicsi lesz, mint ők, és velük sétál, kéz a kézben - ezzel a játékkal nem tudnak betelni. Egész nap elsétálnának az ebédlőasztal körül, most már összesen öt úr, a kicsire zsugorodott "Ábel"-lel.

Aztán ott van a rendkívül izgalmas párnajáték: ez abban áll, hogy az egyik gyerek, többnyire Lórika, az asztalhoz ül egy székre, amit "Ábel" látszólag észre sem vesz, és néma csöndben vár az apjára. Ez jobbra-balra nézeget, és hangos szóval adva kifejezést bizalmának széke kényelmessége iránt, egyre közeledik, és helyet foglal Lórikán. "Hogyan? - mondja. - Mi ez?" És ide-oda fészkelődik, anélkül, hogy a fojtott vihorászást hallaná, ami fölhangzik a háta mögött. "Párnát tettek a székemre? Micsoda kemény, hoporcsos, átkozott párna ez, amelyen olyan feltűnően kényelmetlenül ülök?" És egyre jobban mocorog erre-arra a kellemetlen párnán, és maga mögé nyúlkál az elragadtatott vihogás és kuncogás felé, míg végre megfordul, és nagy fölfedezési és fölismerési jelenet fejezi be a drámát. Százszoros ismétlés sem csökkenti ennek a játéknak izgalmas érdekességét.

Ma nem kerül sor efféle örömökre. A "nagyok" küszöbönálló összejövetelének nyugtalansága feszül a levegőben, s előbb még be kell vásárolni kiosztott szerep szerint: Lórika éppen csak elszavalhatta a "Tüzes mozdony"-t, Cornelius doktor pedig a kislány nagy pironkodására fölfedezi, hogy fülei különböző nagyságúak, amikor beállít Danny, a szomszéd fiú, hogy magával vigye Bertet és Ingridet; Xaver is fölcserélte már csíkos livréjét civil kabáttal, ami külsejét nyomban kissé striciszerűvé, noha ennek ellenére kedvessé és rokonszenvessé teszi. Így hát a kicsinyek a gyermekek Annájával ismét fölkeresik birodalmukat a felső emeleten, míg a professzor dolgozószobájába vonul, hogy szokása szerint olvasgasson ebéd után, felesége pedig gondolatait és tevékenységét a szardellás szendvicsekre és olasz salátára irányítja, amit a társaság részére kell készíteni. Azonkívül, mielőtt a fiatalok hazatérnek, még kerékpáron, bevásárlótáskával a városba kell mennie, hogy egy nagy csomó pénzt, amelynek elértéktelenedését nem szabad bevárnia, élelmiszerekre cseréljen át.

Cornelius székében hátratámaszkodva olvas. Szivarral mutató- és nagyujja között Macaulayban néz utána valaminek, hogy miképpen keletkezett az angol államadósság a tizenhetedik század vége felé, azután egy francia szerzőnél keres adatokat Spanyolország fokozódó eladósodásáról a tizenhatodik század végén - holnap délelőtti előadására készül. Anglia akkori meglepő gazdasági virágzását akarja összehasonlítani a végzetes hatással, amelyet az állam eladósodása száz évvel előbb Spanyolországban okozott, s e különbség erkölcsi és lélektani okait szándékszik elemezni. Ez ugyanis alkalmat ad rá, hogy III. Vilmos Angliájáról, amiről éppen előad, rátérjen II. Fülöp korára és vesszőparipájára, az ellenreformációra - a korról maga is írt egy jeles könyvet, egy sokat idézett művet, amelynek tanszékét köszönheti. Miközben szivarja végét járja, s egyre erősebben marja a torkát, magában néhány melankolikusan hangzó mondatot mérlegel, melyeket holnap el akar mondani hallgatóinak, a lassú Fülöp már eleve kilátástalan harcáról az új, a történelem haladása, az egyéniség és a germán-szabadságeszme országbontó erői ellen, a maradi előkelőség élettel és épp ezért Istennel is szembeforduló harcáról a haladás és átalakulás hatalma ellen. A mondatokat jónak ítéli, s még csiszolgat rajtuk, miközben visszateszi a használt könyveket, és fölmegy hálószobájába, hogy szokása szerint egyórányi cezúrával megszakítsa napját, s csukott zsaluk mögött csukott szemmel megpihenjen, noha ez az óra, amint a tudományos elterelődés után ismét eszébe jut, ma a házias-ünnepies nyugtalanság jegyében fog eltelni. Mosolyog enyhe szívdobogásán, amit ez az emlékezés okoz; fejében elkeverednek a mondattervek a fekete selyemruhás Fülöpről a gyermekek házibáljának gondolatával, és öt percre elbóbiskol.

Miközben fekszik és pihen, ismételten hallja a csengő berregését, a kertajtó csapódását, és mindannyiszor az izgalom, várakozás és szorongás kicsiny szúrását érzi arra a gondolatra, hogy a fiatalok érkeznek, és már kezd a hall megtelni velük. Mindannyiszor mosolyog magában a szúráson, de ez a mosoly is az idegesség jele, amelyben viszont természetesen van egy kis öröm is; mert ki ne örülne egy ünnep küszöbén. Fél ötkor (már este van) fölkel, és a mosdónál kissé fölfrissíti magát. A mosdótál már egy év óta repedt. A fölbillenthető tál egyik oldalon kitörött a csuklójából, és nem lehet megreparálni, mert az iparosok nem jönnek el, újjal sem lehet kicserélni, mert az üzletek nem tudnak szállítani. Így a márványlap két széle tartja üggyel-bajjal a levezető fölött, és csak úgy lehet kiüríteni, ha két kézzel magasra emelik, s kiöntik belőle a vizet. Cornelius, mint naponként többször, most is fejét csóválja a tál miatt, aztán rendbe szedi magát - egyébként a legnagyobb gonddal; a mennyezetvilágítás alatt tisztára és átlátszóra törli szemüvegét -, és a folyosón át megindul le az ebédlőbe.

Amikor útközben meghallja az odalenn kavargó hangokat és a már megindított gramofon zenéjét, társaságbeli, szíves arckifejezést ölt. Elhatározza, hogy így szól: "Kérem, csak ne zavartassák magukat!", és egyenesen az ebédlőbe megy teázni. A mondatot az alkalomhoz illőnek érzi: derűs és tapintatos kifelé, s jó menedék a maga számára.

A hall ki van világítva: a csillár valamennyi villanygyertyája ég, csak egy nem, amely kiégett. A lépcső egyik alsó fokán Cornelius megáll, és áttekinti a hallt. Egészen csinos a nagy világosságban, a Marées-másolattal a téglakandalló felett, a faburkolattal, amely egyébként puhafa, és a vörös szőnyeggel, amelyen a vendégek álldogálnak, csevegnek, kezükben teáscsészét és szardellapasztával megkent kenyérszeleteket tartva. Ünnepi hangulat, ruha, haj és lehelet könnyű párája lebeg a hallban, jellemzőn és emlékeket idézőn. Az ajtó az előszoba felé nyitva, mert még másokat is várnak.

A társaság első pillanatban elkápráztatja, a professzor csak az általános képet látja. Nem veszi észre, hogy Ingrid fehér plisszégalléros sötét selyemruhában, csupasz karral közvetlenül előtte áll barátai közt a lépcső lábánál. Ingrid feléje int, és szép fogaival fölmosolyog rája.

- Kipihented magad? - kérdi halkan, mintegy négyszemközött. És amikor apja indokolatlan meglepetéssel megismeri őt, bemutatja barátait.

- Engedd meg, hogy bemutassam Zuber urat - mondja. - Ez pedig Plaichinger kisasszony.

Zuber úr elég ösztövér, Plaichinger kisasszony viszont szőke és dús germán istennő, lebegő ruhában, pisze orral, és a testes nők vékony hangján felel a professzor udvarias üdvözlésére.

- Isten hozta - mondja Cornelius. - Igazán szép, hogy megtisztel bennünket. Nyilván osztálytársak?

Zuber úr Ingrid tagtársa a golfklubban. A gazdasági életben tevékenykedik, nagybátyja sörfőzőjében, és a professzor egy pillanatig eltréfálkozik vele a gyenge sör miatt, miközben úgy tesz, mintha az ifjú Zuber befolyását a sör minőségére határtalanul túlbecsülné. - De csak ne zavartassák magukat! - mondja aztán, és tovább akar menni az ebédlőbe.

- Megjött végre Max is - szól Ingrid. - Max, te undok, hol lógtál eddig, hogy ilyen későn futsz be?

Mindenki tegeződik, és olyan hangon beszél, ami az öregeknek teljesen idegen: jólneveltségnek, udvariasságnak és illemnek nyoma sincs.

A ruhatár felől fehér ingmelles, keskeny szmokingnyakkendős fiatalember siet a lépcsőhöz, hogy köszönjön - arca barna, de rózsás, természetesen borotvált, de füle mellett kis oldalszakáll maradt, festeni való szép fiú, nem nevetségesen és lángolón szép, mint egy cigányprímás, hanem nagyon kellemes, kulturált és megnyerő módon csinos, a szeme fekete és barátságos, s még a szmoking is kissé sután áll rajta.

- No, ne bánts, Cornelia. Az a buta előadás... - mondta; és Ingrid bemutatja apjának Hergesell urat.

Úgy, tehát ez Hergesell úr. A szíves meghívásért köszönetet mond a házigazdának, aki megrázza kezét. - Sereghajtó lettem - mondja, és tréfás fordulattal folytatja: - Mit tehet a Zsiga-Zsiga róla, hogy éppen ma volt délután négyig előadás; s aztán még haza kellett mennem, hogy átöltözzem. - Azután tánccipőjéről kezd beszélni, amellyel az imént annyi baja volt a ruhatárban.

- Úgy hoztam batyuban - meséli. - Mégsem járja, hogy az utcai cipőnkkel összetapossuk az önök szőnyegét. De elvakultságomban nem dugtam mellé cipőhúzót, és az istennek sem tudtam belebújni, haha, képzelje el ezt a tésztát! Életemben nem volt még ilyen szűk csukám. A számok nem jelentenek semmit, nem lehet bízni bennük, és az anyag is milyen kemény manapság - nézze, kérem, ez nem is bőr, ez öntöttvas! Az egész mutatóujjamat szétlapítottam... - És bizalmaskodón megmutatja vörösre nyúzott mutatóujját, miközben az egész ügyet újból "tésztának" nevezi, éspedig utálatos tésztának. Csakugyan, szakasztott úgy beszél, ahogyan Ingrid utánozta: orrhangon és különösképp elnyújtva szavait, de nyilván minden szenvelgés nélkül, egyszerűen azért, mert minden Hergesell így beszél.

Cornelius doktor méltatlankodik, hogy az előszobában nincs cipőhúzó, és a mutatóujj iránt őszinte részvétet tanúsít. - No, de most már igazán ne zavartassák magukat - mondja. - Viszontlátásra! - és a hallon keresztül az ebédlőbe megy.

Ott is vendégek vannak; a családi asztal ki van húzva hosszúra, és teáznak körülötte. A professzor azonban egyenesen egy hímzésekkel kitapétázott és külön kis tetőlámpával megvilágított sarokba vonul, amelynek kerek asztalkájánál maga szokta inni teáját. Feleségét találja ott, beszélgetésbe merülve Berttel és két más fiatalemberrel. Az egyik Herzl; Cornelius ismerősként üdvözli. A másikat Möllernek hívják - afféle vándordiáktípus, akinek nyilván nincs polgári ünneplője, s nem is akarja, hogy legyen (hiszen ünneplő általában nincs többé), egy ifjú, aki a világért sem kíván "úrnak" látszani (hiszen úr általában nincs többé) -, öltözéke öves zubbony és rövid nadrág, nyaka hosszú, fején sűrű hajbóbita, orrán szarukeretes pápaszem. A bankszakmában tevékenykedik, amint a professzor értesül, de ezenkívül valami művész, folkloristaféle is, minden táj és nyelv népdalainak gyűjtője és dalosa. Közkívánatra ma is magával hozta gitárját, mely egyelőre viaszosvászon tokban kinn lóg a ruhatárban.

Herzl, a színész, vékony és kicsi ember, de szakálla erős növésű, amint kékre borotvált s alaposan púderozott arca mutatja. Túlságosan nagy szeme csupa izzás és mélabú, azonban a bőséges púder mellett nyilván némi rúzst is rakott magára - arcának tompa karmazsinszíne láthatóan kozmetikai eredetű. Különös, gondolja a professzor. Azt hinné az ember, vagy mélabú, vagy festék. A kettő együtt belső ellentmondás. Hogyan festheti magát a melankólia? De hát éppen ez a művész különös, idegenszerű lelki alkata, amely lehetségessé teszi ezt az ellentmondást, sőt talán éppen ebből áll. Nagyon érdekes, de emiatt még nem kell az embernek kevésbé előzékenynek lenni. Legális forma, ősforma... - Parancsoljon egy kis citromot, udvari színművész úr!

Udvari színművész egyáltalán nincs többé, de Herzl szívesen fogadja ezt a címet, noha forradalmár művész. Ez ismét olyan ellentmondás, amely lelki alkatához tartozik. A professzor joggal tételezi ezt föl róla, és hízeleg neki, mintegy engesztelésül a titkos megütközésért, amit arcának halvány rúzsfoltjai miatt érzett.

- Leghálásabb köszönetem, tisztelt professzor úr! - mondja Herzl olyan iramban, hogy csak kiváló beszédtechnikája óvja meg nyelvét a kibicsaklástól. Általában a vendéglátókkal és főként a házigazdával a legnagyobb tisztelettel, sőt csaknem túlzott és alázkodó udvariassággal viselkedik. Mintha rossz volna a lelkiismerete a rúzs miatt, amit belső kényszerből rakott ugyan föl, amelyet azonban maga is a professzorral együttérezve rosszall, s a legnagyobb szerénységgel igyekszik a nem festett világot kiengesztelni.

Miközben teáznak, Möller népdalairól, spanyol, baszk népdalokról beszélgetnek, és erről rátérnek Schiller Don Carlos-ának új bemutatására az állami színházban, a darabban Herzl játssza a címszerepet. A színész szerepéről beszél. - Remélem - mondja -, az én Carlosom töretlen alakítás. - A többi szereplőt is megkritizálják, a rendezés értékeit, a miliőt, és a professzor egyszerre csak azt látja, hogy ismerős vizeken evez, az ellenreformációs Spanyolországról van szó, ami csaknem kínosan érinti. Egészen ártatlan benne, semmit sem tett, hogy a beszélgetést ilyen irányba terelje. Mégis fél, hogy úgy tűnhet föl, mintha ő kereste volna az alkalmat a tanárkodásra, csodálkozik és hallgat. Örül, hogy a kicsik, Lórika és Buli, az asztalhoz jönnek. Vasárnapi kék bársonyruhácska van rajtuk, s ők is lefekvésidőig akarnak a nagyok ünnepén a maguk módján részt venni. Félénken, tágra meredt szemmel kívánnak jó napot az idegeneknek, meg kell mondaniuk nevüket és korukat is. Möller úr csak komolyan rájuk néz, Herzl színművész azonban egészen elbűvöltnek, elragadtatottnak és boldogságban úszónak látszik. Szinte megáldja őket, szemét égre emeli, és kezét összekulcsolja szája előtt. Mindez nyilván szívből jön, de a színházi hatásfeltételek megszokása rettenetesen hamissá teszik szavait és tetteit, s azonkívül úgy látszik, mintha a hódolat a gyermekek előtt szintén orcáinak pirosságáért akarna engesztelés lenni.

A vendégek uzsonnaasztala már üres, a hallban táncolnak, a kicsik odaszaladnak, és a professzor visszavonul. Jó mulatást! - mondja, megrázva a fölugró Möller és Herzl kezét. És dolgozószobájába megy, békés birodalmába, ahol leereszti a redőnyöket, meggyújtja a lámpát az íróasztalon, és munkához ül.

Olyan munkához, amit nyugtalan környezetben is el lehet végezni valahogy: néhány levelet ír, kivonatos jegyzeteket készít. Természetesen szórakozott. Apró emlékek motoszkálnak benne. Hergesell úr merev báli cipője, Plaichinger kisasszony vékony hangja kövér testében. Möller baszk dalgyűjteménye is eszébe jut, miközben ír, vagy hátradőlve a levegőbe mered, Herzl alázata és túlzásai, Carlosa és Fülöp udvara. A beszélgetésnek, gondolja, titokzatosak az útjai. Simán, minden irányítás nélkül alkalmazkodik egy titkon vezérlő érdeklődés fonalához. Úgy hiszi, ezt már többször is megfigyelte. Közben a kinn folyó házibál egyáltalán nem harsány neszeire figyel. Csak némi beszédfoszlányt hallani, a tánc csoszogását nem. Nem csoszognak és nem keringenek, furcsán járnak-kelnek a szőnyegen, amely nem is zavarja őket, egészen másként fogózva össze, mint az ő idejében, a gramofon hangjainál - főként az új világ e különös dallamai kötik le dzsessz-szerű hangszerelésükkel és a mindenféle ütőhangszerrel, amit a gép kitűnően ad vissza, a kasztanyetták csettenő csörgése, amelyek azonban csupán dzsesszhangszernek s egyáltalán nem spanyolosnak hatnak. Nem, nem spanyolosak. És már megint szakmai gondolatainál tart.

Félóra múlva eszébe jut, hogy legalább annyit meg kellene tennie, hogy egy doboz cigarettával járul hozzá a mulatsághoz. Mégsem járja, gondolja, hogy a fiatalok saját cigarettájukat szívják - jóllehet maguk nem sokat törődnének ezzel. S átmegy az üres ebédlőbe, kivesz a faliszekrényben őrzött készletéből egy dobozt, nem éppen a legjobbat, vagy legalábbis nem éppen azt, amelyet maga legszívesebben szí, hanem azt a kissé túlságosan hosszú, vékony alakút, amit nem sajnál föláldozni erre az alkalomra, hiszen végül is fiatalokról van szó. Bemegy a hallba, mosolyogva magasra emeli a dobozt, és fölnyitva a kandalló párkányára helyezi, hogy nyomban csupán futó szétnézéssel ismét szobája felé forduljon.

Éppen táncszünet van, a gramofon hallgat. Beszélgetve állnak-ülnek körül a hallban, a kisasztal mellett az ablaknál, a székeken a kandalló előtt. A beépített lépcső fokain, alaposan megkopott plüss futószőnyegén is fiatalok üldögélnek, mint valami amfiteátrumban: például ott ül Max Hergesell a nagydarab, vékony hangú Plaichinger lánnyal, aki egyenesen az arcába néz, miközben ő félig fekve beszél hozzá, egyik könyökével a következő lépcsőfokra támaszkodva maga mögött s fél kézzel szavait kísérve. A helyiség belső területe üres, csak a középen, épp a csillár alatt látható a két kicsike kék ruhácskájában, amint ügyetlenül összeölelkezve, némán, elfogódottan és lassan keringenek egy helyben. Cornelius elhaladtában lehajol, szól hozzájuk egy kedves szót, megsimogatja a hajukat, ám ők nem zavartatják magukat piciny, komolykodó elfoglaltságukban. Az ajtóból azonban látja, amint Hergesell műegyetemi hallgató, nyilván mert a professzort észrevette, könyökével ellöki magát a lépcsőfoktól, lemegy, és elkéri Lórikát testvérkéje karjából, hogy maga táncoltassa meg tréfásan, zene nélkül. Majdnem úgy, ahogy maga Cornelius szokta, amikor a "négy úrral" sétálni indul, leguggol, s igyekszik úgy fogni Lórikát, mint egy nagyot, miközben néhány shimmy-lépést tesz a szégyenkező kislánnyal. Aki látja őket, jól mulat. Ez a jeladás, hogy újból megindítsák a gramofont, s az általános tánc újból elkezdődjék. A professzor, kinek keze már a kilincsen, egy pillanatig bólogatva s vállán át mosolyogva nézi őket, azután szobájába lép. Néhány percig még gépiesen őrzik vonásai a kinti mosolyt.

Ott lapozgat ismét a lámpaernyő alatt, és ír, elintéz néhány igénytelen apróságot. Egy idő múlva észreveszi, hogy a társaság a hallból felesége szalonjába vonult át, amely egyfelől a hallal, másfelől az ő szobájával szomszédos. Ott beszélgetnek most, s a szavak közé próbálkozó gitárhangok vegyülnek. Möller úr tehát énekelni akar, s már énekel is. A zengő gitárakkordokhoz mély basszus hangon dalol az ifjú hivatalnok egy dalt idegen nyelven - lehet, hogy svédül; teljes bizonyossággal a professzor a befejezésig, a nagy tetszéssel fogadott befejezésig nem ismeri föl. A szalonba nyíló ajtó mögött függöny van, amely letompítja a hangot. Amikor új dal kezdődik, Cornelius óvatosan átsétál.

A szalonban félhomály van. Csak a letakart állólámpa ég, és közelében Möller keresztbe vetett lábbal ül a puffon, hüvelykujjával pengetve a húrokat. A közönség elhelyezkedése fesztelen, hanyagul ül-áll, ki hol tud, mert ennyi hallgató számára nincs elég ülőhely. Néhányan állnak, de sokan, ifjú hölgyek is, egyszerűen a földön, a szőnyegen ülnek, térdüket karjukkal átfogva vagy akár előrenyújtva lábukat. Hergesell például, jóllehet szmokingban, szintén így ül a földön, a zongora lábánál, és mellette a Plaichinger lány. A kicsik is itt vannak: Corneliusné, kinek karosszéke az énekessel szemben áll, mindkettőt ölében tartja, és Buli, a barbár, éneklés közben hangosan beszélni kezd, úgyhogy pisszegéssel és ujjal fenyegetve kell lecsendesíteni. Lórika sohasem követne el ilyen hibát: finoman és némán ül anyja ölében. A professzor gyermeke tekintetét keresi, hogy titkon intsen neki; de az nem veszi észre, noha úgy látszik, a művészre se figyel. Szeme mélyebbre néz.

Möller a "Joli tambour"-t énekli:

* Sire, mon roi, donnez-moi votre fille...

* Nagyuram-királyom, adja hozzám lányát

Mindenki el van ragadtatva. - Nagyon jó! - mondja Hergesell a Hergesellek nazális és különös, szinte szenvelgő hangján. Azután valami német következik, amihez Möller úr maga szerezte a dallamot, s ami viharos tetszést arat az ifjúság körében, valami koldusdal:

Koldusasszonyka búcsúra megy,
Juhé!
Koldusemberke is vele megy,
Jehejuhé!

A vidám koldusdalt valóságos ujjongás követi. - Igazán kitűnő! - mondja Hergesell, megint a maga különös hangján. Még valami magyar dal következik, szintén kimagasló szám, a vadidegen, eredeti nyelven előadva, s Möller úrnak nagy sikere van. A professzor is tüntetően részt vesz a tapsban. A műveltségnek és a történelmi áttekintést adó művészkedésnek ez az áttörése a shimmy-hangulaton fölmelegíti. Odalép Möllerhez, gratulál, és elbeszélget vele az előadott dalokról, forrásairól, égy kottás daloskönyvről, amelyet Möller átnézésre kölcsön ígér. Cornelius annál szívesebb vele, mivel, az apák szokása szerint, az idegen fiatalember értékeit és tehetségét nyomban összeveti saját fiáéval, és eközben nyugtalanságot, irigységet és szégyent érez. Itt van ez a Möller, gondolja, derék bankhivatalnok. (Persze, egyáltalában nem tudja, hogy Möller a bankban olyan nagyon derekas-e.) És amellett még megvan ez a sajátos képessége, amelynek kifejlesztéséhez természetesen akaraterő és szorgalom is kellett. Ellenben az én szegény Bertem semmit sem tud, semmihez sem ért, és csak azon jár az esze, hogy paprikajancsi lehessen, holott még ehhez sincs tehetsége! Szeretne igazságos lenni, próbálja azt mondani magában, hogy Bert mindamellett finomabb lény, talán több is benne a mélység, mint a sikeres Möllerben, hogy talán költő rejtőzik benne, vagy ilyesvalami, és táncos-pincér ábrándjai csupán gyermekes képzelődések, a kor zavaros ábrándjai. De irigykedő apai pesszimizmusa erősebb. Amikor Möller újból énekelni kezd, Cornelius doktor visszamegy a szobájába.

Hét óra lesz, miközben megosztott figyelemmel tovább foglalatoskodik dolgaival; és mivel még eszébe jut egy rövid, hivatalos tartalmú levél, amelyet egészen jól megírhatna - mert az írogatás a legjobb időtöltés -, közben már fél nyolcra jár. Fél kilenckor szolgálják fel az olasz salátát, és így itt az ideje, hogy a professzor sétálni menjen, bedobja leveleit, és a téli homályban megkapja napi levegő- és mozgásadagját. A tánc már rég ismét a hallban folyik; át kell mennie, hogy felöltőjéhez és sárcipőjéhez jusson, de ebben már nincs semmi izgalmas: ismételten látott vendége a fiatalok társaságának, és nem kell félnie, hogy zavar. Miután irományait elrakta és leveleit magához vette, kilép, és még el is időzik kissé a hallban, mert feleségét ott találja a karosszékben, szobája ajtaja mellett.

Az asszony ott ül és nézelődik, a nagyok és más fiatalok meglátogatják néha; Cornelius is mellette áll meg, és szintén mosolyogva nézi a mulatságot, amely nyilván most hágott tetőfokára. Más nézők is vannak jelen: a kék Anna, szigorú-korlátolt tekintettel, a lépcsőnél, mert a kicsik nem tudnak betelni az ünnepséggel, és vigyáznia kell, hogy Buli ne forgolódjék nagyon hevesen, s amúgy is túlságosan sűrű vérét ne hozza ekképpen veszedelmes hullámzásba. De a lenti világ is szeretne élvezni valamit a nagyok táncmulatságából: a Hinterhöfer kisasszonyok éppúgy, mint Xaver, ott állnak a tálaló ajtajánál, és nézelődéssel szórakoznak. Walburga kisasszony, a lecsúszott nővérek közül az idősebbik s a főzést ellátó fél (hogy ne nevezzük egyenest szakácsnőnek, amit nem szívesen hallana!), barna szemekkel néz vastagra csiszolt pápaszemén keresztül, amelynek nyergét vászondarabkával csavarta körül, hogy az orrát ne nyomja, jóindulatú, kedélyes típus, míg Cecília kisasszony, az ifjabbik, ha nem is éppen ifjú nővér, mint mindig, most is elnézően fölényes arcot vág - méltóságának védelmében, mint a harmadik rend egykori tagja. Cecília kisasszonynak keserű fájdalmat okoz zuhanása a kispolgári szférából a cselédek világába. Kereken elutasítja a gondolatot, hogy bóbitát vagy a szobalányi hivatás más jelét viselje, és legnehezebb órája mindig a szerda este, amikor Xavernak kimenője van, s neki kell fölszolgálnia. Elfordított arccal és magasra húzott orral szolgál föl, mint egy bukott királynő, látni is gyötrelmes a nyomasztó megaláztatást, és a "kicsik", amikor egyszer véletlenül részt vettek a vacsorán, megpillantásakor mindketten egyszerre hangosan sírni kezdtek. Az ifjú Xavernak nincsenek efféle fájdalmai. Ő inkább szívesen szolgál föl, bizonyos természetes és egyben gyakorlott ügyességgel végzi dolgát, hiszen valamikor pikoló volt. De különben aztán tökéletes naplopó és mihaszna - határozott jó tulajdonságokkal, amit kisigényű gazdái mindenkor készek elismerni, de mégiscsak lehetetlen mihaszna. Úgy kell venni, amilyen, oltatlan fától nem lehet nemes gyümölcsöt várni. Bomlott idők gyermeke és terméke, nemzedékének példás képviselője, forradalmi háziszolga, rokonszenves bolsevik. A professzor "ünneprendezőnek" szokta nevezni, mert rendkívüli, szórakozásszerű alkalmakkor kitűnően megállja a helyét, ügyesnek és szívesnek mutatkozik. De mert a kötelesség fogalmát egyáltalán nem ismeri, unalmas mindennapi teendők elvégzésére éppoly kevéssé kapható, mint ahogy bizonyos kutyákat sem lehet rávenni, hogy a boton átugorjanak. Ez nyilvánvalóan ellentétben állna egyéniségével, s ez a tény lefegyverez, és lemondásra kényszeríti az embert. Valamely szokatlan és mulatságos alkalomból kész volna az éj bármelyik órájában kiugrani az ágyból. Általában azonban nem kel föl nyolc óra előtt - nem hajlandó megtenni, nem ugrik át a boton; ezzel szemben egész nap az ő zabolátlan egyéniségének megnyilvánulásai zengenek föl az alagsori konyhából az emeletre, szájharmonika-játéka, nyers, de érzelmes éneke, vidám fütyörészése, s közben cigarettájának füstje betölti a tálalót. Ott áll, és nézi a bukott hölgyeket, akik dolgoznak. Reggel, miközben a professzor reggelizik, letépi íróasztalán a naptár lapját - különben semmihez sem nyúl a szobában. Hagyja békében a naptár lapját, kérte már többször Cornelius doktor, mert Xaver gyakran letépi a legközelebbi napot is, és így örökös a veszély, hogy minden rend fölborul. De a naptárletépés munkája tetszik az ifjú Xavernak, és ezért ebből nem enged.

Különben nagy gyermekbarát, ez rokonszenves vonásai közé tartozik. Szívvel tud játszani a kicsinyekkel a kertben, tehetségesen farigcsál és barkácsol számukra ezt-azt, vastag ajkával még könyveikből is fölolvas, amit elég különös hallani. A mozit szíve mélyéből szereti, és hajlik a mélabúra, sóvárgásra, monologizálásra egy-egy film után. Bizonytalan remények mozognak benne, hogy egy szép napon maga is ehhez a világhoz fog tartozni, és szerencsét csinál. Sörényében bízik és testi ügyességében s vakmerőségében. Gyakran felmászik az előkert kőrisére, egy magas, de hajlékony fára, ágról ágra kapaszkodik egészen föl az ormáig, úgyhogy mindenkit kilel a hideg, aki látja. Fenn cigarettára gyújt, erre-arra himbálódzik, hogy a magas szálfa gyökeréig megremeg, és onnan lesi a mozirendezőt, aki arra jártában szerződtetni fogja.

Ha levetné csíkos kabátját és civilbe öltözne, egyszerűen beállhatna a táncolók közé; nem ütne el különösen a többiektől. A nagyok baráti köre nagyon vegyes külsejű; elég sokan vannak sötét ruhában, de nem a többség; a dalos Möllerhez hasonló alakok tarkállanak erre-arra, éspedig női részről éppúgy, mint a fiatalurak körében. A professzor előtt, aki felesége székénél állva nézi a képet, nagyjában, hallomásból ismerősek ennek az új nemzedéknek szociális viszonyai. Gimnazista lányok, egyetemi hallgatónők, iparművésznők; férfiúi részen egészen kalandos, csak ebben a korban lehetséges egzisztenciák. Egy sápadt, hosszúra nyúlt ifjú, gyöngyökkel az ingmellében, egy fogorvos fia, tőzsdei spekuláns, és ahogy a professzor hallja, ebben a minőségében úgy él, mint Aladdin a csodalámpával. Autót tart, barátai részére pezsgős vacsorákat ad, és szeret minden alkalommal ajándékokat osztogatni közöttük, értékes kis emléktárgyakat gyöngyházból és aranyból. Ma is hozott ajándékot a fiatal vendéglátóknak: aranyceruzát Bertnek és Ingridnek egy pár óriási fülönfüggőt, barbár nagyságú karikákat, amelyeket szerencsére nem kell komolyan áthúzni a fülcimpákon, hanem csak rájuk csíptetni. A "nagyok" nevetve mutatják szüleiknek az ajándékokat, ezek pedig fejüket rázzák, és megbámulják a tárgyakat, miközben Aladdin a távolból ismételten meghajol.

Az ifjúság buzgón táncol, ha ugyan táncnak lehet nevezni azt, amit nyugodt odaadással művelnek. Különös módon összefogózva és újszerű tartással lassan csúszkálnak a szőnyegen, alsótestüket előretolva, vállukat felhúzva, csípőjüket enyhén himbálva, és megfejthetetlen szabályok szerint lépkedve, és ki se fáradnak, mert ilyen módon egyáltalában nem lehet kifáradni. Hullámzó kebleket vagy akár csak kipirult arcokat nem látni. Itt-ott két lány táncol együtt, sőt néha két ifjú is; nekik mindegy. Így járkálnak a gramofon egzotikus hangjaira, amelybe hatalmas tűket raknak, hogy jó hangosan szóljon és harsogjon a shimmy, a foxtrott és one-step, a paso-doble, afrikai shimmy, yava dance és polka creola - vad, bódító, hol epedő, hol indulószerű, idegen ritmusú zene, monoton, zenekari sallangokkal, ütőhangszerekkel, csengettyűkkel és csörgettyűkkel fölcifrázott néger hejehuja.

- Mi ez a lemez? - érdeklődik Cornelius a sápadt spekulánssal tovacsoszogó Ingridnél egy darab felől, amely egészen jól eped és tüzel, és bizonyos részletei aránylag tetszenek is neki.

- "Ne sírj, kicsikém..." - feleli Ingrid, és kellemesen mosolyog fehér fogaival.

Cigarettafüst úszkál a csillár alatt. A mulatság párája megsűrűsödött - ez a száraz-édeskés, sűrű, izgató, alkotóelemekben gazdag gőzölgés, amely mindenkinek számára, de különösen annak, aki túlságosan fogékony ifjúságot élt át, annyira tele van a korai szívfájdalom emlékeivel... A "kicsik" még mindig ott vannak a hallban; nyolcig szabad részt venniök a mulatságban, ha már olyan nagy örömöt okoz nekik. A fiatalok már hozzászoktak jelenlétükhöz; a maguk módján és bizonyos mértékben ők is oda tartoznak. Különben a "kicsik" külön életet élnek: Buli egyedül kering a szőnyeg közepén kék bársonyzubbonyában, míg Lórika bolondosan fut egy csoszogó pár mögött, és iparkodik elkapni a táncos szmokingját. A pár Max Hergesell és hölgye, a Plaichinger lány. Egészen jól csoszognak, gyönyörűség nézni őket. El kell ismerni, hogy a modern idők táncait is meg lehet szépíteni, ha a megfelelő emberek táncolják. Az ifjú Hergesell kitűnően vezet, szabályosan és mégis szabadon, amint látszik. Milyen elegánsan tud kilépni hátrafelé, ha elég tér adódik! De a maga helyén, nagy nyüzsgésben is ízlésesen mozog, s ebben támogatja táncosnőjének simulékonysága, aki azzal a meglepő bájjal követi, amilyent testes nőkben találni néha. Szemtől szembe társalognak, s úgy látszik, ügyet sem vetnek az őket üldöző Lórikára. Mások nevetnek a kicsike makacsságán. Cornelius doktor pedig, amint a csoport elhalad mellette, megpróbálja elfogni a kislányt és magához húzni. De Lórika csaknem fájdalmasan kitépi magát, és pillanatnyilag nem akar tudni "Ábel"-ről. Nem ismeri, kis karját mellének feszíti, és kedves arcocskáját elfordítva, idegesen és kelletlenül igyekszik elfutni tőle a maga szeszélye szerint.

A professzor nem tehet róla, de fájdalmat érez. Ebben a pillanatban gyűlöli az ünnepséget, amely párázó alkatrészeivel megzavarja és elfordítja kedvencének szívét. Szeretete, ez a nem egészen szándékolatlan, gyökerében nem egészen kifogástalan szeretet nagyon érzékeny. Gépiesen mosolyog, de szeme elhomályosodik, és valahol a szőnyeg mintáin, a táncosok lába között mered el.

- Ideje, hogy a kicsik lefeküdjenek - mondja feleségének. De az még egy negyedórát kér a gyerekek számára. Megígérték nekik, ha már ennyire élvezik a nagy kavargást. A professzor megint mosolyog, és fejét rázza, egy pillanatig még helyén marad, aztán az előszobába megy, amely tele van kabátokkal, kendőkkel, kalapokkal és sárcipőkkel.

Üggyel-bajjal tudja csak kihalászni a halomból saját holmiját, és eközben megjelenik Max Hergesell, zsebkendőjével törülgetve homlokát.

- Professzor úr - mondja a Hergesellek hangján, és fiatalosan meghajol - sétálni akar? Micsoda ostoba tészta ezzel a tánccipővel, úgy szorít, mint egy spanyolcsizma. Egyszerűen kicsi nekem, úgy látszik, nem is beszélve róla, hogy milyen istentelenül kemény. Itt szorítja a nagyujjam körmét - mondja, és fél lábra áll, miközben a másikat két keze közé fogja -, ki se mondhatom, mennyire. Rá kellett szánnom magam, hogy cipőt váltok, jó lesz utcai cipő is... Ó, segíthetek?

- Köszönöm! - mondja Cornelius. - Csak hagyja! Inkább szabadítsa ki a lábát! Igazán nagyon kedves... - Mert Hergesell fél térdre ereszkedett, és a sárcipője kapcsát igyekszik összecsatolni.

A professzor kellemesen érintve ennyi tiszteletteljesen szíves szolgálatkészségtől, hálálkodik. - Mulasson továbbra is jól - kívánja -, ha cipőt váltott! Az persze nem járja, hogy szorító cipőben táncoljon. Feltétlenül váltania kell. Viszontlátásra, megyek egy kis levegőt szippantani.

- Mindjárt táncolok megint Lórikával! - kiáltja még utána Hergesell. - Elsőrendű táncos lesz, ha majd ott tart. Én mondom!

- Gondolja? - feleli Cornelius a tornácról. - Igaz, ön bajnok és szakember. Csak a háta meg ne görbüljön görnyedés közben.

Int és távozik. Kedves fiú, gondolja, miközben elhagyja otthonát. Mérnökséget tanul, tiszta a cél, minden rendben van. Amellett nagyon jó külsejű és barátságos. - És ismét elfogja az apák irigysége "szegény Bert-je" miatt, az a nyugtalanság, mely az idegen fiatalember jövőjét rózsás fényben, a tulajdon fiáét ellenben komor árnyékban mutatja. Így indul esti sétájára.

Végigmegy a fasoron, át a hídon és túlnan még egy darabot a folyó mentén, a parti sétányon, a legközelebbi hídig. Nedves hideg van, és néha havazik kissé. A kabátja gallérját fölhajtja, botját háta mögött tartja, kampóját karjára akasztva, és időnként mélyen átszellőzteti tüdejét a téli est levegőjével. Mint rendesen, e testmozgás közben tudományos dolgaira gondol, kollégiumára, a mondatokra, amelyeket holnap akar elmondani Fülöp harcáról a germán fölforgatás ellen, és amelyeket igazságossággal és mélabúval szeretne átitatni. Főképpen igazságossággal, gondolja. Ez a tudomány lelke, a megismerés alapelve és a fény, amelyben be kell mutatni az ifjúságnak a dolgokat, éppúgy szellemi fegyelemből, mint emberi-személyes okokból: hogy botránkozást ne keltsen, és közvetlenül ne sértse őket politikai érzelmeikben, amelyek manapság természetesen borzasztóan széttagoltak és ellentétesek, úgyhogy sok a gyújtóanyag, és az ember könnyen megkaphatja valamelyik oldal lábdobogását, sőt botrányt idézhet elő, ha történelmileg állást foglal. De éppen az állásfoglalás történelemellenes, gondolja; csak az igazságosság történelmi. De mindenesetre éppen ezért és jól megfontolva... Az igazságosság nem ifjúi hév és hetyke-hangos eltökéltség, hanem melankólia. De mivel lényegében melankólia, lényegében s titkon melankolikus, kilátástalan párthoz és történelmi erőhöz jobban vonzódik, mint a hetyke-hangoshoz. Végezetül tehát az igazságosság maga ez a vonzódás, és nélküle egyáltalán nem is lenne? Végezetül tehát nincs is igazság? - kérdi magában a professzor, és annyira elmerül a gondolataiba, hogy leveleit egészen öntudatlanul dobja a postaládába a legközelebbi hídnál, és azután visszafordul. Tudományzavaró gondolat, amelybe elmélyedt, de maga is tudomány, lelkiismereti kérdés, pszichológia, és kötelességszerű elfogulatlansággal kell fogadni, akár zavar, akár nem... Ilyen mélázások közepette tér haza Cornelius doktor.

A kapubolt alatt ott áll Xaver, mintha őt várná.

- Professzor úr - mondja vastag ajkával, és hátraveti haját. - Siessen már föl Lórikához. Nagyon rágyütt.

- Mi történt? - kérdi Cornelius ijedten. - Beteg?

- Hát nem éppen beteg - feleli Xaver. - Csak hát kifogta, rí mint a záporeső. Az úr végett, amellik táncolt vele, az a frakkos, Hergesell úr. Az istennel sem akart fölmenni a hallból, majd elcsurog, úgy sír. Nagyon rágyütt a kicsire.

- Ostobaság - mondja a professzor, miközben belép, és holmiját ledobja a ruhatárban. Többet nem is mond, kinyitja a hall elfüggönyözött üvegajtaját, és egy pillantásra sem méltatva a táncoló társaságot, egyenesen a lépcső felé tart. Két fokot lépve egyszerre, fölsiet a lépcsőn, a felső hallon és még egy kis folyosón át rögtön a gyerekszobába megy Xaver kíséretében, aki az ajtóban állva marad.

A gyerekszobában még világosság van. A falon tarka képes tapétacsík fut körül, egy nagy polc tele van összedobált játékokkal, vörösre lakkozott orrlikú hintaló feszíti patáit az íves talpnak, s a padló linóleumán még más játékszerek is - egy kis trombita, építőkockák, vasúti kocsik - hevernek. A fehér rácsos ágyacskák egymástól nem messze állnak, Lórikáé egészen a sarokban az ablaknál, Bulié pedig egy lépéssel odább, a szoba közepe felé.

Buli alszik. Mint minden este, a kék Anna segédletével harsány hangon imádkozott, és azután nyomban álomba merült, viharos, vörösen izzó, megzavarhatatlan álomba, amelyből egy füle mellett elsütött ágyúlövés sem kelthetné föl: két összeszorított ökle a vánkoson hátravetve feje mellett fekszik, a vehemens alvástól szétzilált, összetapadt, rosszul álló kis paróka mellett.

Lórika ágyát nők veszik körül: a kék Annán kívül ott állnak a rácsnál a Hinterhöfer kisasszonyok, s Annával és egymással tanácskoznak. A professzor közeledtére félrehúzódnak, és láthatóvá lesz Lórika, amint ott ül kis vánkosai között sápadtan és oly keservesen sírva és zokogva, ahogyan Cornelius doktor emlékezete szerint még sohasem látta. Szép kis keze előtte fekszik a takarón, keskeny csipkeszegéllyel díszített hálóingecskéje lecsúszott verébszerűen sovány válláról, és fejét, ezt az édes fejecskét, amelyet Cornelius annyira szeret, mert előrenyúló állával oly különös virágszerűséggel ül a nyak vékony szárán, ferdén hátraveti, úgyhogy síró szeme a mennyezet és fal szögletébe szegeződik, és mintha odabólogatna folytonosan a maga nagy szívfájdalmának; mert akár szándékosan és fájdalma kifejezéséül, akár a zokogás okozta rázkódtatástól - fejecskéje szünet nélkül inog és bólogat, mozgékony szája pedig, ívesen metszett felső ajkával, félig nyitva van, mint valami kis * mater dolorosáé, s miközben szeméből patakzik a könny, egyhangú panaszhangokat hallat, amelyek semmiben sem hasonlók neveletlen gyermekek mérges és fölösleges visongásához, hanem valóságos fájdalomból fakadnak, és a professzor szívét, aki egyáltalán nem tudja nézni Lórika sírását, így sírni azonban még soha nem is látta, elviselhetetlen részvéttel töltik el. Ez a részvét mindenekelőtt roppant idegességben nyilvánul a segítségül jött Hinterhöfer hölgyek ellen.

* Fájdalmas szűzanyáé

- Nyilván még rengeteg dolog van a vacsorával - mondja izgatottan. - Úgy látom, egészen a nagyságos asszonyra hagyják, hogy bajlódjon vele.

Ennyi épp elég egykori középosztálybeliek finom hallásának. Mélyen megsértve távoznak, s az ajtóban még Xaver Kleinsgütl is pofát vág rájuk, aki közvetlenül és eredetileg már lenn a mélyben született, s akinek a hölgyek lecsúszása mindenkor nagy élvezetet szerez.

- Kicsikém, kicsikém - mondja Cornelius elfúlva, és a szenvedő Lórikát karjába zárja, miközben az ágy mellett álló székre ereszkedik. - Mi baja az én kicsikémnek?

Arcát megnedvesítik a kislány könnyei.

- Ábel... Ábel... - dadogja zokogva - miért nem... bátyám... Max?... Legyen... a bátyám. . Max...

Milyen szerencsétlenség, milyen kínos szerencsétlenség! Mit tettek a táncmulatság párázó alkotórészei, gondolja Cornelius, és teljes tanácstalansággal néz föl a gyermekek kék Annájára, aki kötényén összekulcsolva kezét, méltóságos korlátoltsággal áll az ágyacska lábánál.

- Arról van szó - mondja szigorúan és bölcsen, beszívott alsó ajakkal -, hogy a gyermekben nagyon tüzesen mutatkoznak a női ösztönök.

- Fogja be a száját - feleli Cornelius elkínzottan. Még örülnie kell, hogy Lórika legalább nem vonja el magát tőle, nem utasítja el, mint előbb a hallban, hanem segítséget keresve hozzásimul, miközben botor, zavaros kívánságát ismételgeti, hogy Max legyen a bátyja, és fölzokogva kívánkozik vissza hozzá a hallba, hogy újból táncolhasson vele. De Max most éppen Plaichinger kisasszonnyal táncol, és ennek a jól megtermett húsoszlopnak minden joga megvan rá - míg Lórikát a részvéttől dúlt professzor még sohasem látta ilyen parányinak és verébszerűnek, mint most, amint tehetetlenül, zokogástól rázva simul hozzá, és nem tudja, mi történik kicsiny lelkében. Nem tudja. Nem érti, hogy a kövér, jól megtermett, mindenre jogosult Plaichinger lány miatt szenved, akinek szabad a hallban Max Hergesell-lel táncolnia, míg Lórikának csak egyszer volt szabad, a tréfa kedvéért, csak játékból, noha ő a hasonlíthatatlanabbul kedvesebb. Emiatt azonban teljességgel lehetetlen az ifjú Hergesellnek szemrehányást tenni, ez őrült túlzás volna vele szemben. Lórika bánata jogosulatlan és gyógyíthatatlan, tehát el kell rejteni. De mivel értelme nincs, nincs gátlása sem, és ez teremti a kínos helyzetet. Kék Anna és Xaver nem sokat törődnek a kínos helyzettel, érzéketlenek iránta, akár ostobaságból, akár a természet puszta megértéséből. De a professzor atyai szívét egészen földúlja, akár a jogosulatlan és gyógyíthatatlan fájdalom megszégyenítő csapása.

Mit sem segít, hogy megmagyarázza Lórikának, milyen remek kis bátyja van a hevesen alvó Buli személyében, ott mellette. Lórika csak egy megvetően fájdalmas pillantást küld könnyein át a másik ágyacska felé, és Max után vágyakozik. Az sem segít, hogy apja másnapra kiadós "öt-úr-sétát" ígér az ebédlőasztal körül, és megpróbálja vázolni, milyen ragyogóan fog eljátszódni a vánkosjáték ebéd előtt. A kislány minderről mit sem akart tudni, arról sem, hogy lefeküdjön és aludjon. Nem akar aludni, ágyában akar ülni és szenvedni... De ekkor mindketten, Ábel és Lórika, valami csodálatosra figyelnek föl, ami most történik, ami lépésről lépésre, két pár láb lépteivel közeledik a gyerekszobához, és egyszerre megrendítően teljesül be...

Xaver műve az egész - amint mindjárt kiviláglik. Xaver Kleinsgütl nem állt egész időn át az ajtónál, ahol a kiutasított hölgyeket kicsúfolta. Nekilátott, tervet forralt, és cselekedett. Lement a hallba, meghúzta Hergesell úr kabátujját, valamit mondott neki vastag ajkával, és egy kérést intézett hozzá. Most itt állnak mind a ketten, Xaver ismét megáll az ajtóban, miután megtette a magáét: Max Hergesell pedig a szobán keresztül Lórika rácsos ágyához lép, szmokingjában, sötét kis barkójelzésével a füle mellett és szép fekete szemével - odalép, láthatóan teljes tudatában szerepének, hogy a megváltást hozó, a mesebeli királyfi és hattyúlovag, mint aki azt mondja: Íme, itt vagyok, most már örökre vége minden búnak-bajnak!

Cornelius majdnem annyira megrendül, mint Lórika.

- Nézd csak - mondja gyönge hangon -, ki jön ott? Nohát ez rendkívül kedves Hergesell úrtól.

- Egyáltalán nem különösen kedves tőle - mondja Hergesell. - Egészen magától értetődik, hogy még egyszer megnézze táncosnőjét, és jó éjt kívánjon neki.

És a rácshoz lép, amely mögött az elnémult Lórika ül. A kislány boldogan mosolyog könnyein át. Egy csöppnyi vékony hang, a boldogság félsóhaja röppen el szájáról, és aztán némán tekint föl a hattyúlovagra arany szemével, amely még megduzzadva és kivörösödve is oly mérhetetlenül kedvesebb, mint a nagy testű Plaichinger lányé. Nem emeli föl kis karját, hogy Maxot átölelje. Boldogsága éppoly öntudatlan, mint fájdalma, de mégsem teszi. Szép kis keze csöndesen hever a takarón, míg Max Hergesell karjával a rácsra támaszkodik, mint egy erkélykorlátra.

- Hogy a fájdalmas éjeken ne üljön sírva ágyán! - így szól, és a professzorra sandít, hogy műveltségéért behajtsa az elismerést. - Hahaha, máris! "Ne sírj, kicsikém!" Jó pofa vagy! Lesz még belőled valami. Csak ilyennek kell maradnod. Hahaha, máris! Most itt voltam, fogsz szépen aludni és nem sírsz többé, kis Loreley?

Lórika átszellemülten néz rá. Verébvállacskája meztelen; a professzor fölhúzza rá a keskeny csipkepántot. Egy érzelmes történetre kell gondolnia, a haldokló gyermekről szól, akihez elhívják a bohócot, kit a cirkuszban végtelen elragadtatással nézett. Bohócruhában jön a gyermekhez utolsó óráján, elöl és hátul ezüstpillangókkal hímezve s az boldogan hal meg. Max Hergesell nincs kihímezve, és Lórika hál' istennek nem haldoklik, hanem csak "nagyon rágyütt"; de a történet csakugyan rokon, és az érzések, amelyek a professzort eltöltik az ifjú Hergesell iránt, aki ott támaszkodik és ostobaságokat fecseg - inkább az apának, mint a gyermeknek, amit azonban Lórika nem vesz észre -, sajátságos vegyülékei hálának, zavarnak, gyűlöletnek és csodálatnak.

- Jó éjt, kis Loreley! - mondja Hergesell, és a rácson át kezét nyújtja. Lórika szép, fehér kis keze eltűnik a nagy, erős, vöröses tenyérben. - Aludj jól - mondja Max. - Álmodj szépet! De ne rólam! Isten ments! Ebben a korban! Hahahaha! - És a mesebeli bohóclátogatás véget ér. Cornelius az ajtóig kíséri. "Nincs mit köszönni! Szót sem érdemel!" védekezik udvarias nagylelkűséggel, miközben kifelé tartanak; és Xaver csatlakozik hozzá, hogy odalent fölszolgálja az olasz salátát.

Cornelius doktor pedig visszatér Lórikához, aki most már lepihent, arcát kis párnájára fektetve.

- Ez igazán kedves volt - mondja a professzor, miközben gyengéden eligazítja rajta a takarót, és a kislány fölcsukló lélegzetvétellel bólint rá. Az apja még jó negyedórát ül a rácsnál, és nézi, amint Lórika is elszunnyad testvérkéje után, aki már régen az igazak álmát alussza. Selymes barna haja oly szép, gyűrűs hullámzású, mint alvás közben mindig; a hosszú pillák mélyen beárnyalják szemét, amelyből oly sok fájdalom patakzott; az angyali száj íves, szép rajzú felső sarkával, édes elégedettségben nyitva, és lassú lélegzését már csak néha-néha remegteti meg egy-egy elkésett zokogás.

És kezecskéi, a fehérrózsás, virágszerű kezecskék, amint ott pihennek, egyik a paplan kékjén, másik arca előtt a vánkoson! Cornelius doktor szíve megtelik gyengédséggel, mint borral a pohár.

Milyen szerencse, gondolja, hogy ennek az álomnak minden lélegzetvételével Léthé-víz ömlik kis lelkébe; hogy az ilyen gyermeki éj a ma és a holnap között oly mély és széles szakadékot jelent! Holnap, ez bizonyos, az ifjú Hergesell már csak sápadt árnyék lesz, amelynek nincs ereje, hogy Lórika szívét bármiképp is megzavarja, emléktől nem zavart gyönyörűséggel fog részt venni "Ábel"-lel és Bulival az "öt-úr-sétájá"-ban, az érdekes vánkosjátékban.

Istennek hála érte!

Sárközi György fordítása

Mario és a varázsló
tragikus úti élmény

A Torre di Venerére való emlékezésnek kellemetlen a levegője.

Az atmoszférát bosszúság, izgalom, feszültség remegtette kezdettől fogva, s végül megtörtént a kirobbanás ezzel a borzalmas Cipollával, kinek személyében végzetszerűen s egyébként emberileg nagyon megrázóan testesült meg és sűrűsödött össze az, ami a hangulatban tulajdonképpen kínos volt. Hogy a rettentő végkifejlésnél (amely, utólagosan úgy érezzük, eleve elrendeltetett, s a dolgok lényegében rejlett) még a gyerekeknek is jelen kellett lenniük, magában is szomorú és csak félreértésen alapuló kisiklás, s csupán e különös ember csaló ámítása a ludas benne. Hál' istennek, a gyerekek nem értették meg, hol végződött a komédia, és hol kezdődött a szerencsétlenség, és abban a boldog hitben maradtak, hogy minden csak játék volt.

Torre mintegy tizenöt kilométernyire van Portoclementétől, amely egyike a legkedveltebb nyaralóhelyeknek a Tirréni-tenger mellett. Városiasan elegáns, hónapokon át túlzsúfolt, tarka hotel- és bazárutcája vonul a tengerparton, a széles strandon * kabanák, föllobogózott homokvárak, barna emberek és egy lármás szórakozóhely. Minthogy a strand, amelyet píniaerdő s nem nagyon messziről alátekintő hegylánc kísér, az egész part hosszában megőrzi marasztalóan finom homokú lakályosságát, nem csoda, hogy valamivel odább csakhamar fölbukkant a csöndesebb konkurencia: Torre di Venere, ahol különben már rég hiába keresnéd a tornyot, amelynek a község nevét köszöni. Mint nyaralóhely a szomszédos nagy fürdő oldalhajtása és néhány évig kevesek idillje, a csöndes fészek barátainak menedéke volt. De mint ahogy ilyen helyeken történni szokott, a békés nyugalom rég odább szorult jó darabbal a parton, Marina Petrieráig vagy azon is túl; a világ, tudjuk, keresi a nyugalmat, és aztán elűzi, nevetséges vággyal rohanja meg abban a hitben, hogy eggyé lehet vele, s ahol ő van, ott lehet a béke is: igen, képes azt hinni, hogy ahol felütötte lármás vásárterét, a béke még mindig ott van. Így Torre is, jóllehet még mindig elmerültebb és szerényebb, mint Portoclemente, olaszok és idegenek közt egyaránt nagyon divatba jött. Most már nem mennek világhírű fürdőhelyre, persze csak annyira nem, hogy ez azért mégiscsak lármás és zsúfolásig telt világhírű fürdőhely marad; kicsit arrább mennek, Torréba, ami finomabb is, azonkívül olcsóbb is, és ezeknek a sajátságoknak már nyomuk sincs. Torréban Grand Hotel épült; számos igényesebb és igénytelenebb penzió keletkezett; a tengermelléki nyaralók és fenyveskertek tulajdonosai és bérlői már nem élvezhetik zavartalanul a strandot; júliusban, augusztusban semmivel sem más Torre képe, mint Portoclementéé: zsivajgó, civódó, lármás fürdőzők nyüzsögnek, akiknek az eszeveszetten tűző nap lehántja a nyakáról a bőrt; lapos fenekű, rikítóra mázolt csónakok himbálóznak a tenger villogó kékjén: legénységük csupa gyerkőc, akiknek zengzetes neve, amint a szemlét tartó anyák rekedt aggodalommal kikiáltják, betölti a levegőt; a heverészők teste fölött átlépve osztriga-, ital-, virág-, korall- és ** cornetti al burro-árusok kínálják áruikat, ugyancsak a déliek rekedtes és nyílt hangján.

* Strandkosarak

** Vajaskifli

Ilyen volt a torrei strand képe, amikor megérkeztünk - elég csinos, de úgy éreztük, mégis egy kicsit korán jöttünk. Augusztus közepe volt, az olaszok szezonja még javában zajlott; idegenek számára nem a legalkalmasabb pillanat, hogy a hely varázsát méltányolni tudják. Micsoda nyüzsgés délutánonként a strandsétány kerti kávéházaiban, például az Esquisitóban, ahol néha elüldögéltünk, s ahol Mario szolgált ki bennünket, ugyanaz a Mario, akiről éppen mesélni akarok! Alig lehet asztalt találni, s a zenekarok, mit sem akarván tudni egymásról, zavarosan vágnak egymás szavába. Különben éppen délutánonként van a mindennapos özönlés Portoclementéből; mert Torre természetesen kedvelt kirándulóhelye a világfürdőhely nyugtalan vendégeinek, és az ide-oda száguldó Fiat kocsiknak köszönhető, hogy az összekötő országutat szegélyező babér- és oleandercserjéken ujjnyi vastag fehér por ül - különös, de nem éppen vonzó látvány.

Igen, Torre di Venerébe szeptemberben kell menni, mikor a közönség zöme már hazatért, vagy májusban, mikor a tenger melege még nem érte el azt a fokot, hogy a déliek bedugják lábukat. A fürdő az elő- és utószezonban sem néptelen, de csöndesebb az élet, és kevésbé nemzeti jellegű. A kabanák ponyvái alatt és a penziók éttermeiben angol, német, francia szó az uralkodó, míg augusztusban a firenzei és a római társaság annyira megszállja a hoteleket - legalábbis a Grand Hotelt, ahol más ajánlott cím híján szobát vettünk -, hogy az idegen egészen elszigeteltnek és szinte másodrendű vendégnek érzi magát.

Ezt a tapasztalatot némi bosszúsággal már érkezésünk estéjén megszereztük, mikor az étkezéshez lementünk az ebédlőterembe, és az illetékes pincértől asztalt kértünk. A kapott asztal ellen nem lehetett kifogásunk, de minket a szomszédos, tengerre néző üvegveranda képe bilincselt le, amely éppúgy tele volt, mint a terem, bár azért akadt ott még hely, s amelynek asztalkáin piros ernyős lámpák égtek. A gyerekek el voltak ragadtatva az ünnepélyes látványtól, s mi egyszerűen közöltük azt az elhatározásunkat, hogy inkább a verandán étkezünk - ám, amint kitűnt, csak járatlanságunknak adtuk jelét, mert némileg zavart udvariassággal tudtunkra adták, hogy ama csábító terület "vendégeinknek", "ai nostri clienti" van fönntartva. Vendégeinknek? De hisz mi is azok voltunk. Nem holmi átutazók, futóvendégek, hanem három vagy négy hétre ide tartozók, állandó megszállók. Különben nem bocsátkoztunk bele, hogy tisztázzuk a különbséget a magunkfajta és egyéb vendégek között, akiknek joguk van piros világú lámpáknál vacsorázni, elfogyasztottuk a * pranzót közönségesen és tárgyilagosan megvilágított asztalunknál - elég közepes volt, unalmas és nem nagyon ízletes szállodai átlagkoszt; a tíz lépésre odább levő Pensione Eleonora konyháját már sokkal jobbnak találtuk.

* Az estebédet

Ugyanis még mielőtt a Grand Hotelben megmelegedtünk volna, három vagy négy nap múlva, átköltöztünk a penzióba - nem a veranda és a lámpák miatt -, a gyerekek, akik nyomban megbarátkoztak a pincérekkel és italosfiúkkal, s valósággal beleszerettek a tengerbe, azt a tarkabarka ábrándot hamar kiverték a fejükből. De bizonyos verandai vendégekkel, jobban mondva csak a szálló vezetőségével, amely túlságosan hajbókolt előttük, csakhamar olyasfajta konfliktusba keveredtünk, amely a tartózkodást kezdettől fogva meg tudja rontani. A római magas arisztokrácia is köztük volt, egy * principe családostul, és mivel a magas uraságok szobái szomszédosak voltak a mieinkkel, a hercegnő, nagyvilági hölgy és egyben szenvedélyes anya, valósággal kétségbeesett a szamárköhögés némi maradványai hallatára, amin gyermekeink nemrég estek át, s melynek gyönge utóhangjai éjszakánként nagy néha még megzavarták a kisebbiknek különben rendíthetetlen álmát. Ezt a betegséget még nem ismerik eléggé, a babonának itt még nyílik némi tér, és így elegáns szomszédnőnktől egyáltalán nem vettük zokon, amikor ő is ahhoz az elterjedt véleményhez csatlakozott, hogy a szamárhurut hallás útján fertőz, és egyszerűen féltette gyermekeit a rossz példától. Nőiessége és tekintélye teljes tudatában panaszt tett az igazgatóságnál, és ez, az ismert gérokkos menedzser személyében, sietve, bár mély sajnálattal tudtunkra adta, hogy ilyen körülmények között múlhatatlanul szükséges a szálló melléképületébe átköltöznünk. Hiába bizonygattuk, hogy a gyermekbetegség utolsó ** szimptómái zajlanak már csak le, a baj megszűntnek tekinthető, s hogy a környezetet semmiféle veszély nem fenyegeti. Csupán annyihoz járultak hozzá, hogy az eset fórum elé kerüljön, és a szálló orvosa - csakis ez, és nem az, akit esetleg mi hívatunk - döntsön. Beleegyeztünk, mert meg voltunk győződve róla, hogy ily módon a hercegnőt meg lehet nyugtatni, és magunkat is megkíméljük a költözködés kényelmetlenségeitől. Jön a doktor, és a tudomány igaz és egyenes szolgájának bizonyul. Megvizsgálja a kicsit, kijelenti, hogy a betegség lezajlott, és hogy aggodalomra nincs semmi ok. Már azt hisszük, végre túl vagyunk a kis epizódon: erre közli a menedzser, hogy az orvos megállapítása ellenére is kívánatos, hogy a szobáinkat elhagyjuk, és a *** dépendance-ba költözzünk.

* Herceg

** Tünetei

*** Melléképület

Ez a * bizantinizmus felháborított bennünket. Valószínűtlen volt, hogy ez a szószegő makacsság, amellyel szembeszálltunk, a hercegnőtől ered. A szolgalelkű szállodás nyilván nem is merészelte közölni vele a doktor nyilatkozatát. Mindenesetre tudtára adtuk a szállodásnak, hogy egyáltalában jobbnak látjuk a szállót mindenestül és azonnal elhagyni - és összecsomagoltunk. Annál könnyebb szívvel tettük ezt, mert időközben egy sétánk alkalmával a Pensione Eleonorával, melynek barátságosan diszkrét külseje nyomban szemünkbe tűnt, szorosabb kapcsolatba kerültünk, és tulajdonosnője, signora Angiolieri személyében igen kellemes ismeretségre tettünk szert. Angiolieri asszony, egy kecses, fekete szemű, toscanai típusú hölgy, a déliek tompa elefántcsontszínével, s a látszat után ítélve a harmincas évek kezdetén, valamint férje, egy gondosan öltözött, csöndes és kopasz úr, Firenzében nagyobb penziót vezettek, s csak nyáron és kora ősszel álltak a Torre di Venere-i fiókintézmény élén. Régebben pedig, férjhezmenetele előtt, új háziasszonyunk ** Duse társalkodónője, kísérőnője, öltöztetőnője, sőt barátnője volt, s ezeket az időket nyilván élete nagy, boldog korszakának tekintette, mert már első látogatásunk alkalmával visszaemlékezésekbe bocsátkozott, és rögtön élénken mesélni kezdett róla. A nagy színésznő számos, szíves ajánlással ellátott fényképe s a hajdani együttélés más emlékei díszítették Angiolieri asszony szalonjának asztalkáit és polcait, és jóllehet kézenfekvő volt, hogy érdekes múltjának kultusza egy kicsit jelenlegi vállalkozásának vonzóerejét is növelni hivatott, miközben a házat megtekintettük, érdeklődéssel hallgattuk szaggatott s csengő toscanai nyelvén előadott történeteit boldogult úrnőjének zsenialitásáról és jószívűségéről, érzelmi világának mélységéről.

* Zsarnokság, önkényeskedés

** Eleonore Duse világhírű olasz énekesnő

Ide hozattuk hát holminkat a Grand Hotel olasz módra nagyon gyermekszerető személyzetének bánatára; lakásunk különálló és kellemes volt, a tengerrel való összeköttetés kényelmes, fiatal platánsor vitt a strandig, az ebédlő, ahol Angiolieri asszony minden délben saját kezűleg merte a tányérokba a levest, hűvös és takaros, a kiszolgálás figyelmes és szíves, a konyha kitűnő, még bécsi ismerősökre is akadtunk, akikkel ebéd után a ház előtt fecsegni lehetett, és akik révén további ismeretségeket kötöttünk, egyszóval minden pompás volt - a cserével teljesen meg lehettünk elégedve -, s tulajdonképpen semmi sem hiányzott a jó nyaraláshoz.

Mégsem éreztük igazán jól magunkat. Talán szállásváltoztatásunk ostoba indítóoka furkált bennünket - én a magam részéről bevallom, nehezen felejtem el az ilyen útszéli gyarlóságokat, naiv hatalmi túltengés, igazságtalanság, szolgalelkűség okozta összezördüléseket. Sokáig foglalkoztatnak, izgatott tépelődésre ingerelnek, ami annál inkább hiábavaló, mert a hasonló jelenségek rendkívül magától értetődőek és természetszerűek. Amellett nem is érezhettük, hogy a Grand Hotellel végképp szakítottunk. A gyerekek továbbra is folytatták a barátkozást, a háziszolga javítgatta meg a játékszereiket, s egyszer-másszor magunk is az intézmény kertjében teáztunk, s módunkban volt látni a hercegnőt, aki csigavonalúan korallpirosra festett ajakkal, kecsesen szilárd léptekkel jelent meg, hogy az angol nevelőnő gondjaira bízott kedvenceinek utánanézzen, a mi aggasztó közelségünket nem is gyanítva, mert gyermekünknek szigorúan megtiltottuk, hogy a hercegnő jelenlétében akár csak krákogjon is.

A hőség iszonyú, szinte azt mondhatnám, afrikai volt; a nap rémuralma, amely, alighogy az ember elhagyta az indigókék hűvösség peremét, oly irgalmatlanná fokozódott, hogy a strandtól az ebédlőasztalig vivő néhány lépéstől is, még köntösben is, már előre félt az ember. Ki szereti ezt? Ki szereti heteken át? No persze, ez a délszak, a klasszikus éghajlat, a virágzó kultúra klímája, Homérosz napja és a többi. De egy idő múlva, nem tehetek róla, könnyen hajlandó lennék az egészet bárgyúnak érezni. Az ég mindennapos izzó üressége csakhamar terhemre van, a rikító színek, a fény roppant primitívsége és töretlensége mindenesetre ünnepi érzéseket kelt, gondtalanságot s az idő szeszélyeitől s változásaitól való függetlenséget biztosít; de anélkül, hogy ezzel már eleve számot vetnénk, az északi lélek mélyebb, bonyolultabb szükségleteit sivár módon kielégítetlenül hagyja, s idővel szinte megvetéssel tölt el. Igazuk van, ha nincs az az ostoba história a szamárköhögéssel, mindezt nem így éreztem volna; izgatott voltam, talán akartam így érezni, és félig öntudatlanul üstökön ragadtam a kínálkozó szellemi motiválást, hogy ha már az érzést nem is ez hozta létre, legalább igazolja és erősítse meg. Írjuk hát ezt az érzést a rosszakarat számlájára - de ami a tengert illeti, a finom homokban, az óceán örök pompájával szemtől szemben töltött délelőttöt, lehetetlen ilyesfélét föltételezni, és mégis úgy volt, hogy minden tapasztalatunk ellenére a strandon sem éreztük magunkat jól, nem éreztük magunkat boldognak.

Hiába, korán jöttünk, a fürdőt, mint mondottam, még a hazai középosztály lepte el - szembeötlően kellemes emberfajta, ebben is igazuk van, ifjúságában sok a szép forma, az üde báj, de elkerülhetetlenül megmételyezi az emberi középszerűség és polgári hígvelejűség is, ami, ismerjék el, ezen az égtájon se elragadóbb, mint a mi egünk alatt. Micsoda hangjuk van ezeknek a nőknek! Néha el sem hinné az ember, hogy a nyugati énekművészet hazájában van. "Fuggiero!" Még ma is fülemben van a kiáltás, amelyet húsz délelőttön százszor hallottam közvetlen közelemben fölharsanni, rekedt leplezetlenséggel, förtelmes hangsúlyozással, durván magas e-vel, valami gépiessé vált kétségbeeséssel kitaszítva. * "Fuggiero! Rispondi almeno!" S az "sp" emellett ordináré kiejtéssel német "schp"-nek hangzott, magában véve is bosszúság, ha a hangulat különben is rossz. A rikoltás egy utálatos tacskónak szólt, akinek undorító égési sebek éktelenkedtek a vállán, s aki akaratosság, neveletlenség és komiszság tekintetében fölülmúlt mindent, amit eddig láttam, azonkívül még gyáva is volt, aki fölháborító kényeskedésével képes az egész strandot lázba hozni. Egy szép napon ugyanis a vízben egy apró kis rák a lábujjába csípett, s az ókori hősökhöz méltó jajveszékelés, amelyet e parányi kellemetlenség miatt csapott, velőkbe hasított, s valami rettenetes szerencsétlenség hatását keltette. Nyilván azt hitte, hogy halálos mérgű sebet kapott. A partra kúszva, látszólag elviselhetetlen kínok közt fetrengett, ohi!-t és oim[*e`*]-t bömbölt, és kézzel-lábbal csapkodva maga körül hárította el anyja drámai kitöréseit s a távolabb állók vigaszait. A jelenet mindenfelől sok embert csődített oda. Orvost hívtak, ugyanazt, aki a szamárköhögésünket olyan józanul ítélte meg, s most ismét tanújelét adta tudós egyenességének. Jólelkű vigasztalással kijelentette, hogy az eset szót sem érdemel, s a páciensnek egyszerűen azt ajánlotta, hogy térjen vissza a vízbe, s hűtse le a csípés parányi sebét. Ehelyett azonban Fuggierót, mint egy mélységbe zuhantat vagy vízbefúltat, rögtönzött hordágyon nagy kísérettel elcipelték a strandról, hogy a következő reggelen már, mintha csak véletlenül tenné, idegen gyerekek homokvárait rúgja szét. Egyszóval: szörnyeteg.

* "Fuggiero! Felelj legalább

Ez a tizenkét éves fiú különben egyik megtestesítője volt annak a közhangulatnak, amely nehezen megfogható módon ott érződött a levegőben, s amely szép nyaralásunkat bizonytalanná tette s megrontotta. Valahogy hiányzott körülöttünk az ártatlanság, a természetesség légköre; ez a publikum "tartott magára" - először nem is tudta az ember, mi értelme van ennek: adta a méltóságost egymás és az idegenek előtt, komoly rátartiságot, éberen vigyázott tiszteletszomjat mutatott - mi ez? Azután az ember rájött, hogy politikáról van szó, a nemzeti eszme forog szőnyegen. A strandon csakugyan csupa hazafias gyermek nyüzsgött - természetellenes és lesújtó jelenség. A gyermekek tulajdonképpen egészen sajátos népfajt és társadalmat alkotnak, úgyszólván külön nemzetet; még ha kis szókincsük különböző nyelvekhez tartozik is, közös életformáik alapján könnyen és szükségszerűen verődnek össze a világban. A mieink is csakhamar együtt játszottak az idevalókkal, amint ezek viszont más nemzetiségűekkel. Ám, úgy látszik, rejtélyes csalódásokban volt részük. Érzékenykedések fordultak elő, egy olyan önérzet megnyilvánulásai, amely túlságosan is kényes és fölényes volt ahhoz, semhogy nevét egészen megérdemelje, zászlóviszály, tekintélykérdések, rangsorviták... Felnőttek avatkoztak a dologba, nem annyira elsimítva, mint inkább elvi alapon eldöntve, szólamok hangzottak Itália nagyságáról és méltóságáról, mogorva, játékrontó szólamok; láttuk, hogy kicsinyeink megütődve és tanácstalanul húzódnak vissza, és volt dolgunk, míg a tényállást némiképpen megértettük: ezek az emberek, mondottuk, most mentek át valamin, valami olyasféle állapoton, mint a betegség, ami, ha úgy vesszük, nem éppen kellemes, de mindenesetre szükséges.

A mi hibánk, a mi hanyagságunk rovására írandó, hogy ezzel a hangulattal, jóllehet felismertük és méltányolni is tudtuk, mégis összeütközésre került a sor - újabb összeütközésre; úgy látszott, hogy az előzők sem egészen a puszta véletlen szüleményei voltak. Egyszóval, megsértettük a közerkölcsiséget. Nyolcesztendős kislányunk, aki testi fejlettségére nézve egy jó évvel még fiatalabbnak is látszott, és sovány volt, mint egy veréb, hosszabb fürdőzés után, jó meleg lévén, nedves fürdőruhában ismét játszani kezdett a parton, s engedélyt kapott, hogy a rátapadt homoktól merev ruhácskáját még egyszer megmerítse a tengerben, aztán újból vegye föl, s vigyázzon, megint be ne piszkítsa. Meztelenül odafut a néhány méternyire levő vízhez, megforgatja trikóját, és visszajön. Hogyan is láthattuk volna előre a gúny, megütközés és méltatlankodás ama hullámzását, amelyet kislányunk viselkedése, tehát a mi viselkedésünk keltett? Nem akarok önöknek előadást tartani, de az utolsó évtizedek alatt a testet és meztelenséget illető felfogás az egész világon alapvetően és érzéseinket is irányítóan megváltozott. Vannak dolgok, amelyeknél az ember "nem gondol semmire", és ezek közé tartozik az a kis szabadság is, amit mi ennek az igazán nem kihívó gyermektestnek meg akartunk adni. Itt azonban mégis kihívásnak érezték. A hazafias gyerkőcök kurjongattak. Fuggiero ujjai közt fütyült. Közelünkben a felnőttek izgatottan, baljóslatú szavakkal zajdultak föl. Egy városi parádéba öltözött úr, tarkóján kevéssé strandszerű keménykalappal, megnyugtatja a fölháborodott hölgyeket, hogy elégtételt szerző lépésekre szánta el magát; elénk lép, és hatalmas * filippikát zúdít nyakunkba, amelyben az érzéki délszak tobzódó pátosza szolgálja a nyársat nyelt fegyelmet és erkölcsöt. A szemérmetlenség, amelyben bűnösök vagyunk, mondá, annál elítélendőbb, minthogy Olaszország vendégszeretetével való háládatlan és sértő visszaélésszámba megy. Nemcsak a kiadott fürdőszabályzat betűinek és szellemének, hanem egyben hazája becsületének is galád megsértése, és e becsület védelmében ő, a frakkos úr, gondoskodni fog róla, hogy a nemzet méltósága ellen elkövetett kihágásunk megtorlatlanul ne maradjon.

* Szenvedélyes hangú szónoklat

Tőlünk telhetően igyekeztünk a szóáradatot elgondolkodó fejbólogatással végighallgatni. A felhevült férfiúnak ellentmondani nyilvánvalóan annyi lett volna, mint egy hibát a másikkal tetézni. Egy és más ugyan nyelvünkön volt, például hogy kétség fér hozzá, vajon a vendégszeretet szó tulajdonképpeni értelmében egészen helyénvaló-e itt, és hogy mi, szóvirágok nélkül szólva, nem annyira Olaszország, mint inkább signora Angiolieri vendégei vagyunk, aki néhány esztendő óta a Duse bizalmasának hivatását a vendégfogadás hivatásával cserélte föl. Kedvünk lett volna azt is mondani, hogy nem volt róla tudomásunk, hogy e szép országban az erkölcsi elvadultság valaha is olyan méreteket öltött volna, amely álszemérem és túlérzékenység terén ilyen visszahatást tenne érthetővé és szükségessé. Mi azonban csupán annak kinyilatkoztatására szorítkoztunk, hogy minden kihívás és tiszteletlenség távol áll tőlünk, és mentő körülményként rámutattunk a kis bűnös zsenge korára és testi jelentéktelenségére. Ám hiába. Bizonygatásainkat, mint hitelt nem érdemlőket, védekezésünket, mint gyönge lábon állót, visszautasították, és példa statuálását látták szükségesnek. Azt hiszem, telefonon értesítették a hatóságot, melynek képviselője meg is jelent a strandon, az esetet nagyon súlyosnak ítélte, "molto grave", s el kellett kísérnünk a "térre, municipióra", ahol egy felettes tisztviselő is megerősítette az előzetes "molto grave" ítéletet, egyugyanazon, itt nyilván mindennapos oktató szólamokkal ecsetelve tettünket, mint a keménykalapos úr, s egyúttal ötven líra büntetés- és váltságdíjat rótt ránk. Úgy éreztük, a kaland megéri e csekély hozzájárulásunkat az olasz államháztartás költségeihez, fizettünk és távoztunk. Nem lett volna-e jobb mindjárt el is utaznunk?

Bár azt tettük volna! Akkor megmenekülünk ettől az iszonyú Cipollától; de több körülmény játszott közre, hogy odábbállást illető elhatározásunktól visszatartson. Egy költő azt mondta, a lustaság az, amely kínos helyzetekből nem enged szabadulni - ezt a szellemességet lehetne kitartásunk magyarázatára felhozni. Azután ilyen előzmények után az ember nem szívesen hagyja el rögtön a csatateret; nincs ínyére elismerni, hogy lehetetlenné tette magát, különösképp ha külső rokonszenv-nyilvánítások tüzelik föl dacát. Az Eleonora-villában egyhangúlag meg nem érdemeltnek ítélték sorsunkat. Olasz, ebéd utáni ismerősök úgy vélték, az ország hírnevének az eset egyáltalán nem válik javára, s szándékukat nyilvánították a frakkos urat honfitársilag kérdőre vonni. De ez másnapra már párjával együtt eltűnt a strandról - természetesen nem miattunk, hanem az lehet, hogy küszöbönálló elutazásának tudata megacélozta tetterejét, és távozása után mindenesetre megkönnyebbültünk. Őszintén szólva: azért is maradtunk, mert tartózkodásunk érdekessé vált, s az érdekesség már magában is értéket jelent, amely jó érzéstől és rossz érzéstől független. Miért is bevonni a vitorlákat és megfutni az élmény elől, mihelyt az nem teljesen olyan természetű, amiből derű és békesség fakad? Minek elutazni, ha az élet kissé nyűgös, ha kissé ingatag is, vagy némileg kínosnak, bántónak mutatkozik? Nem, nem, maradni kell, hozzátapadni, beállni a sodrába, s ezenközben talán tanulhatunk is valamit. Maradtunk hát, s állhatatosságunk borzalmas jutalmául éltük át Cipolla mély hatású s gyászos megjelenését.

Nem említettem, hogy éppen hivatalos megrendszabályozásunk pillanatában állt be az utószezon. Az a keménykalapos erkölcscsősz, feljelentőnk, nem egymagában hagyta el a fürdőt; nagy kivonulás volt, számos poggyásszal rakott targoncát lehetett látni, amint az állomás felé döcög. A strand nemzeti jellege megszűnt, az élet Torréban, a kávéházakban, a píniás utakon intimebb és egyben európaibb lett; a Grand Hotelben valószínűleg étkezhettünk volna most már az üvegverandán is, de nem éltünk a lehetőséggel, signora Angiolieri asztalánál tökéletesen jól éreztük magunkat - a jó érzést a szónak abban az árnyalatában véve, amily fokig a hely szelleme engedte. A jótékony hatásúnak érzett változással egyidejűen azonban az idő is megfordult, mintha járása csaknem órára egybevágna a nagyközönség szünidei naptárával. Az ég beborult, de nemhogy hűvösebb lett volna, hanem a szabadon áradó hőséget, amely megérkezésünk tizennyolc napja óta (s nyilván már jóval előbb is) uralkodott, fojtó sirokkói fülledtség váltotta fel, és időről időre gyengécske eső áztatta délelőttjeink bársonyos színterét. Ez is; Torréra szánt időnk kétharmada különben is letelt; a lankadt, színehagyott tenger, melynek lapályán lomha medúzák hányódtak, mégiscsak újdonság volt; ostobaság lett volna ama nap után vágyódni, amely zsarnoki uralma alatt nem egy sóhajt csalt ajkunkra.

Ebben az időpontban tűnt fel tehát Cipolla. Cavaliere Cipolla, amint a plakátok nevezték, amelyeket egy szép napon mindenütt, az Eleonora-penzió ebédlőjében is kifüggesztettek - utazó virtuóz, mulattató művész, forzatore, illusionista és prestigiatore (így jelölte meg magát), aki a tekintetes Torre di Venere-i publikumnak néhány rendkívüli, titokzatos és elképesztő tüneményt szándékozik bemutatni. Tehát bűvész! A hirdetmény maga elegendő volt, hogy gyermekeink fejét elcsavarja. Még sohasem voltak ilyen előadáson, a vakáció ajándékozta meg őket ezzel az ismeretlen izgalommal. Az első perctől kezdve nyaggattak, hogy a kókler estjére váltsunk belépőjegyet, s jóllehet az est késői kezdete, kilenc óra, már eleve gondot okozott, abban a feltevésben engedtünk, hogy Cipolla néhány valószínűen szerény mutatványának tudomásulvétele után úgyis rögtön hazamegyünk, s hogy a gyerekek másnap úgyis kialudhatják magukat, és Angiolieri asszonytól, akinél néhány jó jegy volt bizományban vendégei számára, megvettük a négy jegyet. A signora nem kezeskedett ugyan kielégítő előadásért, s mi nem is igen számítottunk ilyesmire; de mi is vágytunk már valami szórakozásra, s a gyerekek sürgető kíváncsisága ragályosnak bizonyult.

A helyiség, ahol a lovag tudományát bemutatni óhajtotta, egy terem volt, amelyben a főszezon alatt hetenként változó mozielőadásokat tartottak. Mi egyszer sem voltunk ott. Aki oda akart jutni, annak végig kellett mennie a "palazzo", egy ősi, kastélyszerű - egyébként eladó - építmény előtt a község főútján, amelyen a gyógyszertár, a fodrász s a legfontosabb üzletek is találhatók voltak, és amely mintegy a feudális világból a polgárin át a népi rétegekbe vitt; mert nyomorúságos halászkunyhók közt ért véget, amelyeknek ajtajában vénasszonyok hálót foltoztak, s itt, már a nép közt, volt a "sala", tulajdonképpen nem egyéb, mint egy kétségkívül tágas deszkabódé, melynek kapuszerű bejáratát kétoldalt tarka, egymás fölibe ragasztott plakátok ékesítették. A kitűzött napon tehát, kevéssel estebéd után, elzarándokoltunk oda a sötétben, s a gyerekek, ünnepi ruhácskába bújtatva, valósággal boldogok voltak ennyi kivételezéstől. Mint már napok óta, fülledt volt az este, száraz villám rebbent néha, s vékony eső szemerkélt. Esernyővel mentünk. Az út mintegy negyedóráig tartott.

Az átjáróban ellenőrizték a jegyeket, a helyünket magunknak kellett megkeresnünk. A harmadik padban balra volt, s miközben letelepedtünk, észrevettük, hogy az amúgy is aggasztó kezdési időt nem veszik éppen szigorúan; a közönség, amely, úgy látszik, a későn jövést előkelőnek tartotta, csak lassacskán kezdte a földszintet megtölteni, ami, minthogy páholyok nem voltak, a teljes nézőteret jelentette. Ez a késedelmeskedés kissé nyugtalanított bennünket. A gyermekek arcán most már a várakozás fáradtsággal elegy * hektikás színe égett. Csupán az oldalsó és a háttérben levő állóhelyek voltak érkezésünkkor már teli. Félmeztelen, karjukat csíkos trikóval fedett mellükön keresztbe fonva, mindenféle Torre di Venere-i bennszülött férfiak álltak ott, halászok, merész tekintetű suhancok; s az odavalósi népi rétegek jelenléte, ami az ilyen előadások igazi színét és derűjét adja, nekünk sem volt éppenséggel ellenünkre, a gyerekeket meg egyenesen elragadta. Hiszen közöttük barátaik, ismerőseik voltak, akiket délutáni sétákon a távolabbi partokon szereztek. Azon az órán, mikor a nap kimerülve hatalmas munkájában, a tengerbe roskad, és a zajgó hullámok fölcsapó habját vörösaranyra festi, hazatérőben gyakran akadtunk csupasz lábú halászok csoportjaira, akik sorjában nekifeszülve, nekihuzakodva, elnyújtott kiáltások közt vonták be hálóikat, s többnyire sovány ** frutti di mare fogásukat csöpörgő kosarakba szedegették; s a kicsinyek elnézték őket, kitálalták olasztudásuk morzsáit, segítettek a kötelet húzni, s barátságot kötöttek velük. Most köszöntéseket váltottak az állóhelyek népével, ott volt Guiscardo, ott Antonio, ismerték a neveket, félhangon odakiáltottak, s a felelet egy-egy fejbólintás, egy-egy szép fogú mosoly volt. S lám, az Esquisito Mariója is ott van. Mario, aki a csokoládénkat hozza! Ő is látni akarja a varázslót, s nyilván jó korán jött, majdnem legelöl áll, de minket nem vesz észre, ügyet sem vet ránk, ő már így szokta, noha csak pincér. Ahelyett hát annak az embernek intünk, aki a strandon a csónakokat adja bérbe, s aki szintén itt van, egészen hátul.

* Itt: erősen kipirult arc. Eredetileg: a tüdőbajosokra mondták, hogy hektikásak

** (Szó szerint: tengeri gyümölcs.) Csiga, kagyló, osztriga stb.

Negyed tíz elmúlt már, majdnem fél tíz is lett. Gondolhatják idegességünket. Mikor kerülnek a gyerekek ágyba? Hiba volt idehozni őket, viszont azt se tehetjük velük, hogy félbeszakítjuk élvezetüket, amely tulajdonképpen még csak most kezdődik. Idővel a földszint alaposan megtelt; egész Torre ott volt, mondhatni, a Grand Hotel vendégei, a Villa Eleonora és más penziók vendégei, a strandról ismerős arcok. Angol és német szó hallatszott. Franciát is hallottunk, amit holmi románok beszéltek olaszokkal. Maga Angiolieri asszony ott ült két sorral mögöttünk, csöndes, tar fejű férje oldalán, ki jobb keze két ujjával bajuszát sodorgatta. Mindenki későn jött, de senki sem késett el; Cipolla váratott magára.

Váratott magára, igen, ez a helyes kifejezés. Fokozta a feszültséget fellépése halogatásával. A közönség nem vette rossz néven a számítást, de mindennek van határa. Fél tíz felé tapsolni kezdett - a jogos türelmetlenség nyilvánításának barátságos formája, mert egyben a kifejeződni vágyó tetszést is jelenti. A kicsinyek számára már az is szórakozás volt, hogy részt vehettek a tapsban. Minden gyerek szeret tapsolni. A népi rétegekből erélyesen kiáltoztak: * "Pronti!" és ** "Cominciamo!" És íme, amint ez történni szokott: az előadás megkezdése, bármi akadály állt is oly sokáig útjában, most egykönnyen lehetségessé vált. Gongütés hangzott föl, amelyre az állóhelyek felől hangos "Ó!" felelt, és a függöny szétnyílott. Emelvény tűnt elő, amely fölszerelésével inkább hasonlított valami iskolateremhez, mint egy szemfényvesztő pódiumához; kivált a fekete falitábla tette ezt, amely az előtérben balra egy állványon sötétlett. Különben egy közönséges sárga állófogas, egypár errefelé dívó szalmaüléses szék és távolabb, a háttérben, egy kerek asztalka volt még látható, amelyen vizeskancsó és pohár állt, és külön tálcán valami világossárga folyadékkal telt palack és likőröspohárkák. Még két másodpercnyi időnk volt, hogy ezeket a kellékeket szemügyre vehessük, aztán anélkül, hogy a nézőtér elsötétült volna, Cipolla lovag a deszkára lépett.

* Gyerünk!

** Kezdjük!

Azokkal a gyors léptekkel robogott be, melyek egyrészt a közönség iránt való szolgálatkészséget fejezik ki, másrészt azt a látszatot keltik, mintha az érkező már nagy utat tett volna meg ebben az iramban, hogy a publikum színe elé juthasson, holott az előbb még a kulisszák mögött álldogált. Cipolla öltözéke még inkább megerősítette a kívülről érkezés fikcióját. Nehezen meghatározható korú, de már semmi esetre sem ifjú férfiú volt, éles, kusza vonalú ábrázattal, szúrós szemmel, redősen zárt szájjal, kicsiny, feketére viaszozott bajuszkával és alsó ajka és álla között úgynevezett légy-szakállal, s bonyolult utcai-estélyi eleganciával öltözve. Bő, fekete ujjatlan köpenyt viselt, bársonyhajtókával és atlaszbélésű vállgallérral, amelyet elöl összefogott, és fehér kesztyűs kezét kényelmetlen mozdulattal tartotta hozzá, nyaka körül fehér sál volt, fején erősen homlokába nyomott karcsú cilinder. Talán sehol sem oly eleven még ma is a tizennyolcadik század, mint Itáliában, s vele a ciarlatano típusa, a széltoló tréfacsinálóé, aki oly jellegzetes alakja volt a kornak, és akivel már csak Olaszországban lehet meglehetősen korhű példányokban találkozni. Cipolla megjelenésében éreztette ezt a történelmi veretet, s a figurához tartozó fantasztikus, feltűnést hajhászó hóbortosság hatását azzal is föl tudta kelteni, hogy igényes ruházatát különcködve, itt rosszul feszesre húzva, ott rosszul ráncba ejtve viselte testén, mintha úgy volna minden ráhányva: valami nem volt rendben az alakjával, se elöl, se hátul - később mindez érthetőbb lett számunkra. De hangsúlyoznom kell, hogy személyes mókásságról vagy éppen bohócszerűségről tartásában, arckifejezésében, viselkedésében szó sem volt, inkább szigorú komolyság, minden komikumtól való tartózkodás, időnként rosszkedvű gőg, a nyomoréknak az a bizonyos méltósága és önteltsége áradt belőle - ami persze nem akadályozhatta meg, hogy viselkedése kezdetben a terem több pontján kacajt ne fakasszon.

Magatartásában most már nem volt semmi szolgálatkészség; a föllépés gyors irama puszta energianyilvánításnak bizonyult, amiben semmi része sincs az alázatnak.

A rivaldán állt, s hanyag ráncigálással húzta le kesztyűjét, miközben hosszú, sárgás keze csupaszon előtűnt, egyik ujján domború, lazúrköves pecsétgyűrűvel, apró, szigorú szemét, mely alatt petyhüdt zacskó fityegett, fürkészve jártatta végig a termen, nem gyorsan, hanem itt-ott egy-egy arcon kutató fölénnyel elidőzve, csukott szájjal, szótlanul. Az összegöngyölgetett kesztyűt éppoly csodálatos, mint könnyed ügyességgel meglehetősen távolra, pontosan a kerek asztalkán álló vizespohárba hajította, s azután még mindig némán jártatva körül tekintetét, valamelyik belső zsebéből egy doboz cigarettát vett elő, a kincstár legolcsóbb készítményét, amint a doboz színéről fölismerhető volt, hegyes ujjaival kihúzott egyet, és oda se nézve, egy könnyen működő öngyújtó segítségével rágyújtott. A mélyen belélegzett füstöt gomolyogva pöfékelte ki pökhendi fintorral, beszívott ajakkal, csorba s hegyes fogai közt, egyik lábával közben csöndesen kocogtatva.

A közönség éppoly élesen figyelte őt, mint ahogy ő fürkészte át a közönséget. Az állóhely ifjúságának arcán összehúzott szemöldököket lehetett látni, s vesébe fúró, sebezhető pontot kereső tekinteteket - kell, hogy ennek a túlságosan biztonságos úrnak legyen gyenge oldala. De nincs. A cigarettadoboz és a tűzszerszám elővevése és visszahelyezése a ruházat következtében körülményes volt; a bűvész közben hátravetette köpenyét, s látni lehetett, hogy bal karján, bőrhurkon, karomszerű, ezüstkampójú lovaglóostor függ, eléggé oda nem illőn. Látni lehetett továbbá, hogy nem frakkot, hanem gérokkot visel, és mikor ezt is szétvonta, többszínű, félig a mellény mögé rejtett vállszalag tűnt elő, amely Cipolla testére volt csavarva, s amelyről a mögöttünk ülők halk szóváltással állapították meg, hogy a * cavaliere rangjának jele. Hagyjuk rá: de én még sohasem hallottam, hogy a lovagi címmel ilyesfajta rangjelzés jár. Talán az egész vállszalag csak szemfényvesztés volt, éppúgy, mint a bűvész szótlan ottállása, ahogy még mindig nem csinált egyebet, mint a közönségnek lomhán és fontoskodva szemébe fújta cigarettája füstjét.

* Lovag

Amint mondottam, nevettek, és a derültség csaknem általános lett, midőn az állóhelyen valaki hangos és száraz * Buona será!-val köszönt.

* Jó estét!-tel

Cipolla fölfigyelt. - Ki volt az? - kérdezte, mintegy utánakapva. - Ki beszélt? No? Inába szállt a bátorsága? * Paura, eh? - Meglehetősen magas, kissé asztmatikus, de azért érces hangon beszélt. Várt.

* Fél, he?

- Én voltam - szólt bele a csöndbe az a fiatalember, akinek ily kihívóan becsületébe gázoltak: egy szép fiú, egészen közel hozzánk, gyapjúingben, félvállra vetett kabáttal. Fekete, merev és göndör haját magasra s vadra növesztve viselte, az ébredő haza divatviseletével, ami kissé eltorzította, és afrikaiassá változtatta. - Bé... Én voltam. A maga dolga lett volna, de én udvariasabb vagyok.

A derültség megújult. Az ifjú embernek jól fel volt vágva a nyelve. - * Ha sciolto lo scilinguagnolo - nyilvánították mellettünk. A népi feddés végül is helyén volt.

* Megoldódott  nyelve

- Ah, bravo! - felelte Cipolla. - Tetszel nekem, * giovanotto. Hiszed-e, hogy már régen észrevettelek? A magadfajta fickókat különösképp kedvelem, ezek az én embereim. Nyilván kemény legény vagy. Azt teszed, amit akarsz. Vagy előfordult már, hogy nem tetted azt, amit akartál? Vagy éppen azt tetted, amit nem akartál? Amit nem te akartál? Halljad csak, barátom, kényelmesebb is, mulatságosabb is lenne nem játszani mindig a kemény legényt, s lemondani egyszer valamelyikről: vagy az akarásról, vagy a cselekvésről. Jó lenne egy kis munkamegosztás... ** sistema americano, sa. Meg akarnád-e például ennek a válogatott és díszes társaságnak a nyelvedet mutatni, éspedig az egész nyelvedet, tövig?

* Fiatalember

** Amerikai rendszer, ugye

- Nem - mondta a legény ellenségesen. - Nem akarom, azt hinnék, hogy neveletlen vagyok.

- Semmit se hinnének - felelte Cipolla -, hiszen te csupán tennéd. Tisztelet-becsület nevelésednek, de véleményem szerint, mielőtt háromig számolnék, jobbra át!-ot csinálsz, és a társaság előtt kiöltöd a nyelved hosszabbra, mint valaha gondoltad volna, hogy ki tudod ölteni.

A fickóra nézett, s szúrós szeme mintha mélyebben esett volna be üregébe. - * Uno - mondta, és lovaglóostorát, melynek hurkát lecsúsztatta karjáról, egy ízben kurtán megsuhintotta a levegőben. A legény szembefordult a publikummal, s nyelvét oly erőltetetten-túlságosan hosszúra öltötte ki, hogy látszott, ez volt a legvégső határ, ameddig nyelvhossz dolgában el tudott érni. Azután semmitmondó arccal ismét előbbi helyzetébe zökkent vissza.

* Egy

- Ez én voltam - csúfolkodott Cipolla, miközben hunyorítva az ifjú ember felé mutatott fejével. - Bé... Én voltam. - Azután a közönséget friss benyomásai között hagyva, a kerek asztalka felé fordult, öntött egy pohárkával a palackból, amely nyilván konyakot tartalmazott, és gyakorlottan fölhörpintette az italt.

A gyerekek szívből kacagtak. A röpködő szavakból szinte semmit sem értettek; de hogy az a fura ember ott fenn és valaki a közönségből az imént bolondosat követett el, rendkívül mulattatta őket, és minthogy hasonló est lefolyásáról semmiféle határozott elképzelésük nem volt, a kezdetet habozás nélkül pompásnak ítélték.

Ami minket illet, összenéztünk, s emlékszem, hogy ajkammal önkéntelenül halkan utánoztam Cipolla lovaglóostorának neszét, amint a levegőbe suhintott. Egyébként világos volt, hogy az emberek nem tudták, hogyan fogják föl a bűvészestnek ezt a visszás megnyitását, és nem értették tisztán, mi kényszeríthette hirtelen a giovanottót, aki mégiscsak úgyszólván az ő ügyüket képviselte, hogy jól fölvágott nyelvét ellenük fordítsa. Viselkedését ízetlennek bélyegezték, nem törődtek vele többé, s figyelmüket a művészre irányították, aki az erősítőszerektől visszatérve, következőképp beszélt tovább:

- Hölgyeim és uraim - mondta asztmatikus-érces hangon -, amint láthatták, kissé érzékeny vagyok olyasfajta kioktatással szemben, mint amiben ez a szépreményű ifjú nyelvész ("questo linguista di belle speranze" - nevettek a szójátékon) részesíteni óhajtott. Önérzetes ember vagyok, vegyék ezt is számba! Nincs ízlésem szerint, ha másként, mint komoly és udvarias módon kívánnak nekem jó estét - kevés ok van rá, hogy ellenkezőképp tegyenek. Ha nekem valaki jó estét kíván, önmagának is kívánja, mert a közönségnek csak az esetben lesz jó estéje, ha nekem is van, s ezért a Torre di Venere-i lányok szeme fénye (nem szűnt meg a fickóval kötekedni) nagyon jól tette, amikor nyomban bizonyítékot szolgáltatott rá, hogy ma jó estém van, s ily módon az ő jókívánságairól lemondhatok. Büszkén mondhatom, hogy csaknem mindig jó estém van. Néha-néha, igaz, rosszabb is akad, de ez ritkaság. Az én hivatásom nehéz, és egészségem nem a legtökéletesebb, sajnos, csekély testi hibám van, ami képtelenné tett, hogy a haza nagyságáért vívott háborúban részt vegyek. Csupán lelkem és szellemem erőivel győzöm le az életet, ami mindig annyit jelent: legyőzni önmagamat, és büszkén vallhatom, hogy a művelt közönség tiszteletét és érdeklődését munkámmal sikerült fölkeltenem. A vezető sajtó is méltányolta ezt a munkát, a Corriere della Sera oly elismerést tanúsított, hogy tüneménynek nevezett, és Rómában szerencsém volt a * Duce fivérét egyik ott rendezett estém látogatói között láthatni. Nem tartottam szükségesnek, hogy lemondjak olyan apró kis szokásaimról, amelyeket a fényes és előkelő helyeken is elnézéssel fogadott a közönségem, nem tartottam szükségesnek, hogy lemondjak róluk egy viszonylag mégiscsak kevésbé jelentős faluban, mint Torre di Venere (nevettek szegény kis Torre rovására), és nem óhajtom eltűrni, hogy egyesek, akiket a női nem kegyei, úgy látszik, kissé elkapattak, ezért rendreutasítanak. - Ez megint a fiú bőrére ment, akit Cipolla fáradhatatlanul iparkodott a ** donnaiuolo falusi kakas szerepében kifigurázni, noha ez a szívós érzékenykedés és sértettség, amellyel vadászott rá, feltűnő aránytalanságban állt önérzetes nyilatkozataival és a nagyvilági sikerekkel, amelyekre oly büszkén hivatkozott. Az ifjú kétségtelenül csak vicctéma volt, mint ahogy Cipolla nyilván minden este ki szokott valakit szemelni, hogy elméssége céltáblája legyen. De hegyes fogai közül valódi gyűlölség is szólt, amelynek emberi értelmét megvilágította volna egy pillantás kettőjük testi alkatára, ha a nyomorék nem is hánytorgatja fel folytonosan a csinos ifjú eleve feltételezett sikereit a nőknél.

* Vezető, vezér. Az olasz fasiszta diktátor, Mussolini, ezt a nevet vette fel.

** Szoknyavadász

- Mielőtt tehát előadásunk tárgyára térnénk - mondotta -, engedjék meg, hogy kényelembe helyezkedjem!

S az állófogashoz ment, hogy levetkőzzék.

- * Parla benissimo - állapították meg közelünkben. Az az ember még semmit sem tett, de már szavait is mint cselekedetet méltányolták, tudott hatni velük. A déliek közt a szó elengedhetetlen tartozéka az életörömnek, és sokkal elevenebb társadalmi megbecsülésben részesül, mint északon. Az anyanyelv, a nemzet kötőanyaga ezeknél a népeknél példás tiszteletben áll, s van valami derűs példázatosság abban a gyönyörködő áhítatban, amellyel fordulatait, törvényeit ápolják. Élvezettel beszélnek, élvezettel hallgatnak - és bírálva hallgatnak. Mert a személyes kiválóság mértéke az, miként beszél valaki; lomposság, kontárkodás megvetést kelt, elegancia és remeklés emberi tekintélyt szerez, amiért is a kis ember, amint hatást kellett elérnie, választékos fordulatokkal próbálkozott, s azokat műgonddal dolgozta ki. Cipolla tehát, legalább ebben a tekintetben, láthatólag nyertes maradt, noha egyáltalán nem tartozott ahhoz a fajtához, amelyet az olasz erkölcsi és esztétikai ítélet sajátos vegyítésével "** simpaticó"-nak nevez.

* Nagyon jól beszél

** Rokonszenves