Kurt Vonnegut: Harrison Bergeron

2018-at írtak, és végre mindenki egyenlő volt. Az emberek nemcsak Isten és törvény előtt voltak egyenlők. Minden tekintetben egyenlők voltak. Senki sem volt ravaszabb, mint bárki más. Senki sem volt szebb, erősebb vagy gyorsabb, mint a másik. Az egész egyenlőség a 211-es, a 212-es és a 213-as alkotmánykiegészítésnek volt köszönhető, valamint annak, hogy az Egyesült Államok hátrányügyi miniszterének munkatársai lankadatlan éberséggel teljesítették kötelességüket.
  Az élet bizonyos dolgai azonban még így sem voltak teljesen rendben. Áprilisban például bosszantotta az embereket, hogy még mindig nem köszöntött be a tavasz. És ebben a nyirkos hónapban történt, hogy a HM, azaz a Hátrányügyi Minisztérium emberei magukkal vitték George és Hazel Bergeron tizennégy éves fiát, Harrisont.

  George és Hazel azonban nem voltak abban a helyzetben, hogy teljes nagyságában felfoghatták volna a tragédiát. Hazelnek kifejezetten közepes szellemi képességei voltak, ami azt jelentette, hogy ritka fellángolásoktól eltekintve semmit nem tudott végiggondolni. Az átlagosnál jóval értelmesebb George pedig egy kicsiny gondolkodászavaró készüléket viselt a fülében - erre törvény kötelezte. A készülék egy kormányadó rádiójeleit fogta, és körülbelül húsz másodpercenként éles zajt bocsátott ki. Így akadályozták meg a George-hoz hasonló polgárokat, hogy visszaéljenek szellemi képességeikkel.

  George és Hazel a televíziót nézték. Hazel arcán patakzottak a könnyek, de már nem emlékezett rá, miért fakadt sírva.

  A képernyőn balerinák látszódtak.

  George fejét berregés töltötte be. Gondolatai úgy rebbentek széjjel, mint a betörők, ha megszólal a riasztókészülék.

  - Szépen táncoltak, nem? - jegyezte meg Hazel.

  - Hm? - kérdezte George.

  - Ez a tánc... ez szép volt - mondta Hazel.

  - Aha - felelte George. Megpróbált egy kissé a balerinákra gondolni. Igazából nem is voltak nagyon jók - mindenesetre nem jobbak, mint amilyen bármely más együttes lett volna. A testükön ólomsúlyok és apró söréttel töltött zacskók függtek, az arcukon pedig maszkokat viseltek. Így aztán egy-egy kecses mozdulat vagy szép arc láttán senkinek sem kellett úgy éreznie, mintha ő maga döglött egér volna, amelyet a macska épp most hurcolt haza. George agyán átfutott, hogy a táncosnőkre talán nem kellene súlyokat aggatni. Túl sokat azonban nem töprenghetett ezen, mert a fülében működő rádióból ismét zaj hallatszott, és messze űzte gondolatait.

  Összerezzent - a nyolc táncosnő közül kettő ugyanígy tett. Hazel észrevette, hogy a férje megrázkódik. Mivel az ő fülében nem működött zavaró rádió, kénytelen volt megkérdezni tőle, mit hallott.

  - Úgy hangzott, mintha valaki kalapáccsal egy tejeskannára ütött volna - világosította fel George.

  - Azt hiszem, nagyon érdekes volna hallani ezt a sokféle zajt - jegyezte meg kicsit írigykedve Hazel. - Hogy ezek mit ki nem találnak!

  - Aha - vélekedett George.

  - Tudod, mit csinálnék, ha én volnék a hátrányügyi miniszternő?

  Hazel csakugyan hasonlított kissé az illető hölgyre, névszerint Diana Moon Glampersre. - Ha én a Diana Moon Glampersnek lennék - folytatta - vasárnap harangszót sugároznék. Egyszerűen harangszót, a vallás tiszteletére.

  - Ha csak harangoznának, attól én még tudnék gondolkodni - mondta George.

  - Hát akkor talán nagyon hangosan harangoztatnék - felelte Hazel. - Azt hiszem, én jó hátrányügyi miniszternő volnék.

  - Ahogyan bárki más - állapította meg George.

  Nálam jobban senki sem tudja, mi a normális - jelentette ki Hazel.

  - Úgy is van - mondta George. Egy pillanatra börtönben ülő abnormális fiára, Harrisonra gondolt, ennek azonban véget vetett a koponyájában eldördülő, huszonegy lövésből álló díszsortűz.

  - Apukám - álmélkodott Hazel -, hát ez nem akármi volt!

  Kétségkivül igaza volt, mert George elsápadt, és reszketni kezdett. Kivörösödött szeme könnyben úszott. A stúdióban a két balett-táncosnő a földre rogyott, és a halántékát fogta.

  - Most mintha hirtelen nagyon elfáradtál volna - mondta Hazel. - Miért nem fekszel le a szófára? Akkor a párnára tehetnéd a hátrányzacskódat is.

  Arról a majd harminchét kilós, sörétet tartalmazó vászonzacskóról beszélt, amelyet a hatóság akasztott George nyakába. Oda is lakatolták.

  - Tedd már le egy kicsit azt a zacskót - mondta az asszony. - Engem nem zavar, ha egy ideig nem vagy egyenlő velem.

  George megemelte a zacskót. - Nem érdekes - mondta -, észre sem veszem. Egyszerűen hozzám tartozik.

  - Az utóbbi időben olyan nyúzott... szinte elgyötört vagy - állapította meg Hazel. - Valahogy kéne csinálnunk egy kis lyukat a zacskó aljára, hogy kiszedhessünk belőle pár olyan kis ólomgolyót. Csak egy párat.

  - Minden sörétért, amit kivennék, két év börtönt és kétezer dollár pénzbüntetést sóznának rám - tiltakozott George. - Nem hiszem, hogy megérné.

  - Legalább néhányat kivehetnél, miután hazajöttél a munkából - vélekedett Hazel. - Hiszen... itt senki számára nem jelentesz konkurrenciát. Csak könnyítenél egy keveset a helyzeteden.

  - Ha megpróbálnám - mondta George -, megtennék mások is, és rövid idő múlva ismét a középkorban élnénk, amikor mindenki mindenkinek vetélytársa volt. Ez neked sem tetszenék.

  - Szörnyűnek érezném - állapította meg Hazel.

  - Hát ez az - felelte George -, mit gondolsz, hová jutnánk, ha az emberek egyszer csak elkezdenék áthágni a törvényeket? Mi lenne akkor a társadalomból?

  Ha Hazel maga nem tudta volna megválaszolni a kérdést, George nem tehette volna meg helyette, mert a fejében üvölteni kezdett egy sziréna.

  - Azt hiszem, darabokra hullana - vélte az asszony.

  - Micsoda hullana darabokra? - kérdezte George révetegen.

  - A társadalom - magyarázta Hazel bizonytalanul. - Hát nem épp most mondtad?

  - Ki tudja... - tűnődött George.

  A tévéadást hirtelen megszakították, hogy egy hivatalos közleményt olvassanak fel. Először nem volt teljesen világos, miről is van szó, mert a bemondó - mint minden bemondó - erősen beszédhibás volt. Felindultságával küszködve kerek fél percen át próbálta kinyögni: - Hölgyeim és uraim...

  Végül feladta, és átnyújtotta a közlemény szövegét az egyik balerinának, hogy felolvassa.

  - Ez így helyes - jegyezte meg Hazel. - Mindenesetre igyekezett. Ez a lényeg. Tőle telhetően megpróbálta kihozni magából, amit az Isten adott neki. Szép fizetésemeléssel kellene jutalmazni az erőfeszítését.

  - Hölgyeim és uraim... - olvasta a közleményt a balerina. Rendkivüli szépség kellett, hogy legyen, mert az arcán förtelmes maszkot viselt. Nyilvánvaló volt ezenkivül, hogy a táncosnők közül ő volt a legerősebb és a legkönnyedebb, mert kilencvenkilós férfiakra méretezett hátrányzacskókat viselt. Egyidejűleg kénytelen volt bocsánatot kérni meleg, fényes és időtlen zengésű hangja miatt is, hiszen egyetlen nő sem kelhetett volna versenyre vele. - Bocsássanak meg nekem... - mondta, és igyekezvén a lehető leghétköznapibb hangon beszélni, ismét olvasni kezdett.

  - Harrison Bergeron röviddel ezelőtt megszökött a vizsgálati fogságból. Kora tizennégy év - károgta -, és azzal gyanúsítják, hogy a kormány megdöntését tervezi. Zseniális figura, kiváló sportoló, képességeit nem sikerült kellőképpen korlátozni. Rendkivül veszélyes bűnöző.

  A képernyőn a Harrison Bergeronról készült rendőrségi felvétel villant fel - először fejjel lefelé, aztán oldalára fordítva, majd ismét fejjel lefelé. Ezt azért utóbb sikerült korrigálni.

  Harrison egész alakos képe egy deciméteres és centiméteres osztású háttér előtt készült. A magassága pontosan két méter tizenhárom centiméter volt. Egyebekben egyszerre látszott szentnek és kőkemény fickónak. Ekkora súlyokat még soha senki nem viselt, csakhogy gyorsabban hozzájuk szokott, mint a hátrányügyiek gondolták volna. A gondolkodását a fülébe helyezhető rádió helyett hatalmas fejhallgatóval zavarták, és vastag, hullámos lencséjű pápaszemet kényszerítettek rá. A szemüveg nemcsak arra szolgált, hogy félig vakká tegye - rettenetes fejfájásokat is okozott neki.

  Teste minden részén ócskavasdarabok függtek. Az erős férfiak zavarásában érvényesült valamiféle arányérzék, mondhatni katonás alakiasság. Harrison azonban úgy festett, mint valami sétáló roncstelep.

  Harrison, miközben az életéért futott, százharminchat kilónyi súlyt cipelt magával.

  Jóképú volt, ezt kiegyenlítendő a hátrányügyiek arra kényszerítették, hogy állandóan gumiból készült piros bohócorrot viseljen, leborotválja a szemöldökét, és hogy szabályos fehér fogaira összevissza álló fekete műfogakat húzzon.

  - Ha ezzel a fiatalemberrel találkoznak - mondta a balerina -, ne próbálják feltartóztatni.

  Egy ajtó recsegve kiszakadt a sarkaiból. A tévékészülékből sikolyok és döbbent kiáltások hallatszottak. Harrison Bergeron fotója a képernyőn fel-le ugrált, mintha a kamerát egy földrengés lökései ráznák.

  George Bergeron pontosan tudta, mi ez, nem véletlenül, hiszen ez a földrengés tulajdon otthonát is gyakran megremegtette volt. - Uramisten! - kiáltotta -, ez nem lehet más, mint Harrison!

  Felismerését nyomban megsemmisítette a fülében működő készülék: a koponyájában mintha két autó karambolozott volna.

  Mire ismét ki tudta nyitni a szemét, Harrison képe már eltűnt. A képernyőt egy élő, lélegző Harrison töltötte be.

  Láncait  csörgetve, hatalmasan, bohóccá silányítottan állt a stúdió közepén, a kezében még a kitépett stúdióajtó kilincsét tartotta. Előtte a földön táncosnők, technikusok, zenészek és bemondók kuporogtak, akik szemlátomást a halált várták.

  - Én vagyok a császár! - rikoltotta Harrison. - Halljátok? Én vagyok a császár. Mindenki azonnal hajtsa végre, amit mondok!

  Dobbantott, és az egész stúdió beleremegett.

  - Itt állok - bömbölte -, megnyomorítva, megbéklyózva, elcsúfítva, de még így is nagyobb vagyok minden valaha élt uralkodónál! És most figyeljék, hogyan változom át, mivé tudok átváltozni!

  Úgy tépte szét a páncélzata hevedereit, mintha csak nedves selyempapírból lettek volna. A szakítószilárdságuk kétszázhuszonhét kilogramm volt.

  A testén függő ócskavastömeg csörömpölve hullott a földre.

  Hüvelykujjait a sisakját rögzítő lakat kengyelébe dugta, az pedig szétpattant, akárha zellerből faragták volna. A fejhallgatóját és a szemüvegét a falhoz vágta. Letépte a gumiorrot is: most már maga Thor, a mennydörgés istene is megrettent volna tőle.

  - Most pedig császárnőt választok magamnak! - mondta, és végighordozta tekintetét a rettegő embereken. - Az a nő, aki elsőként fel mer állni, párom és uralkodótársam lehet!

  Eltelt egy pillanat, és felemelkedett egy balerina. Hajlékony teste ringott, akár a fűzfa ágai a szélben.

  Harrison kivette a lány füléből a gondolatait zavaró rádiót, és csodálatos gyengédséggel megszabadította a hátrányzacskótól is. Végül a maszkot is levette az arcáról.

  Szemkápráztatóan szép volt.

  - És most - folytatta Harrison, miközben megfogta a balerina kezét -, mutassuk meg az embereknek, mit jelent ez a szó: tánc. Zenét! - parancsolta.

  A zenészek visszakúsztak a helyükre, és Harrisson őket is megszabadította a terheiktől. - Játsszatok a legjobb tudásotok szerint - mondta nekik -, én pedig bárókká, hercegekké, earlökké teszlek benneteket.

  Felhangzott a zene. Először a szokásos tinglitangli volt: olcsó, ostoba, hamis. Harrison azonban felkapott két muzsikust a székéről, és karmesteri pálcákként forgatva őket vezényelni kezdett velük, közben pedig énekelte a dallamot, úgy, ahogyan hallani szerette volna. Aztán ismét lecsapta őket a székükre.

  A zene ismét felhangzott. A különbség érezhető volt.

  Harrison és császárnője egy darabig csak füleltek, mintha a szívverésüket hangolnák a ritmushoz.

  Lábujjhegyre álltak.

  Harrison nagy kezével megfogta a lány karcsú derekát, és mintegy előleget adva neki a súlytalanság érzéséből, könnyedén megemelte.

  Aztán túláradó örömmel, légies könnyedséggel a levegőbe szöktek.

  Nemcsak az ország törvényeit hagyták figyelmen kívül - fittyet hánytak a nehézkedésre, és a fizika többi törvényeire is.

  Keringtek, pörögtek, forogtak, megiramodtak, fel-felugrottak, magával ragadta őket a tánc örvénye.

  Szökkeltek, akár a szarvasok a holdfényben.

  A stúdió mennyezete több mint kilenc méter magasan volt, a táncosok azonban minden ugrással közelebb kerültek hozzá.

  Szemlátomást elhatározták, hogy megcsókolják.

  Meg is csókolták.

  Aztán, szerelmükkel és puszta akaratukkal legyőzve a gravitációt néhány centiméterrel a mennyezet alatt lebegni kezdtek, majd hosszú-hosszú csókban forrtak össze.

  Ekkor a stúdióba belépett Diana Moon Glampers, a hátrányügyi miniszter. A kezében kétcsövű, tízes kaliberű sörétes puskát tartott. Mind a két csövét kilőtte, a császár és a császárnő pedig halott volt, még mielőtt a testük a földre zuhant volna.

  Diana Moon Glampers újratöltötte a fegyvert, és célba vette vele a zenészeket. Tíz másodpercük van, mondta, hogy ismét magukra aggassák a hátrányzacskókat.

  Ugyanekkor kiégett Bergeronék televíziójának képcsöve.

  Hazel oldalt fordult, mert mondani akart valamit George-nak a képernyő hirtelen elsötétülésével kapcsolatban. George azonban közben kiment a konyhába, hogy egy doboz sört hozzon magának. Amikor visszajött, megállt és összerezzent: a zavarókészüléke ismét működésbe lépett.

Aztán leült. - Sírtál? - kérdezte Hazeltől.

  - Óh, igen - felelte az asszony.

  - És mi ríkatott meg? - tudakolta.

  - Elfelejtettem. Valami nagyon szomorú volt a tévében.

  - Micsoda? - kérdezte George.

  - Az egész úgy összekeveredett a fejemben - felelte Hazel.

  - Ha szomorú volt, felejtsd el.

  - Mindig azt teszem.

  - Jól van, kicsikém - mondta George, és megrándult az arca, mert a fejében mintha ágyút sütöttek volna el.

  - A teremtésit, mondhatom, ez nem akármi volt - mondta Hazel.

  - Mondd még egyszer, légy szíves!

  - A teremtésit - ismételte meg Hazel -, mondhatom, ez nem akármi volt!