- És egy csomóan ingyenbútort szereztek, egy csomóan
meg bubópestist. Tíz nap alatt ezernégyszázan haltak meg apa kórházában. Látott
már valakit bubópestisben meghalni?
- Még nem volt részem ebben a balszerencsében.
- Az ágyéktájon és a hónaljban grépfrút nagyságúra duzzadnak a nyirokmirigyek.
- El tudom képzelni.
- A halál beálltával a test elfeketedik. Négerek az alagútban, itt nálunk
San Lorenzón. Amikor a döghalál elvégezte a dolgát, a Remény és Irgalom Háza
az őserdőben olyan volt, mint Auschwitz vagy Buchenwald. Akkora rakásokban hevertek
a hullák, hogy a talajgyalu elakadt, amikor a tömegsírba akarta söpörni őket.
Apu úgy dolgozott, hogy le se feküdt napokig, de nem ment vele sokra.
...
- Hol tartottam?
- A bubópestisnél. Hogy a talajgyalu elakadt a hullákban.
- Ja igen. Na, szóval egy álmatlan éjszakán én is fennmaradtam, míg apa
dolgozott. Alig találtunk élő beteget, akivel kezdhettünk valamit. Sorra minden
ágyban halottak feküdtek.
- És apa ekkor elröhögte magát - folytatta Castle. - Nem tudta abbahagyni.
Kiment az éjszakába, egy szál zseblámpával. És röhögött. Végigjártatta a zseblámpa
fényét a felhalmozott hullákon. Fejemre tette a kezét, és tudja-e, mit mondott
nekem az a bámulatos ember? - kérdezte Castle.
- Nem én.
- "Fiam - szólt hozzám apám -, egyszer ez mind a tiéd lesz."