- És egy csomóan ingyenbútort szereztek, egy csomóan meg bubópestist. Tíz nap alatt ezernégyszázan haltak meg apa kórházában. Látott már valakit bubópestisben meghalni?
  - Még nem volt részem ebben a balszerencsében.
  - Az ágyéktájon és a hónaljban grépfrút nagyságúra duzzadnak a nyirokmirigyek.
  - El tudom képzelni.
  - A halál beálltával a test elfeketedik. Négerek az alagútban, itt nálunk San Lorenzón. Amikor a döghalál elvégezte a dolgát, a Remény és Irgalom Háza az őserdőben olyan volt, mint Auschwitz vagy Buchenwald. Akkora rakásokban hevertek a hullák, hogy a talajgyalu elakadt, amikor a tömegsírba akarta söpörni őket. Apu úgy dolgozott, hogy le se feküdt napokig, de nem ment vele sokra.

  - Hol tartottam?
  - A bubópestisnél. Hogy a talajgyalu elakadt a hullákban.
  - Ja igen. Na, szóval egy álmatlan éjszakán én is fennmaradtam, míg apa dolgozott. Alig találtunk élő beteget, akivel kezdhettünk valamit. Sorra minden ágyban halottak feküdtek.
  - És apa ekkor elröhögte magát - folytatta Castle. - Nem tudta abbahagyni. Kiment az éjszakába, egy szál zseblámpával. És röhögött. Végigjártatta a zseblámpa fényét a felhalmozott hullákon. Fejemre tette a kezét, és tudja-e, mit mondott nekem az a bámulatos ember? - kérdezte Castle.
  - Nem én.
  - "Fiam - szólt hozzám apám -, egyszer ez mind a tiéd lesz."