Leállítottam a kocsit, felmentem az öt lépcsőn a tornácra, s közben óvatosan számoltam a lépéseket a sötétben, hogy még egyet ne lépjek, amikor már felértem. Átmentem a tornácon, megtaszítottam a lengőajtót, beléptem a házba, és villanyt gyújtottam a hallban. Odamentem Harry ajtajához, halkan kinyitottam, és benéztem.

- Állj! Várj egy pillanatig, Timber. - Alig hallottam a szavát. Mintha irdatlan erőfeszítésébe kerülne minden egyes szó.

- Psssszt! - suttogta. – Pszt! Az Isten szerelmére, ne lármázz. Vedd le előbb a cipőd, úgy gyere be. Nagyon kérlek, tedd meg, amit mondok, Timber.

A beszéde George Barlingra emlékeztetett, aki haslövést kapott, és ott állt, nekitámaszkodva a tartalék repülőgépmotor ládájának, két kézzel fogta a gyomrát, és ugyanolyan rekedt suttogással mondta el mindennek a német pilótát, ahogyan most Harry beszélt.

Nem értettem, miért kell levetnem a cipőmet, de láthattam; hogy nincs jól, hát miért ne tegyek a kedvére, úgyhogy lehajoltam, lehúztam a cipőmet, és otthagytam a szoba közepén. Azután odamentem az ágyhoz.

- Ne érj az ágyhoz! Az istenért, ne érj az ágyhoz! - Most is még úgy beszélt, mintha haslövés érte volna, és láttam, hogy ott fekszik hanyatt, és egy szál lepedő fedi el háromnegyed részben. Kék-fehér-barna csíkos pizsama volt rajta, és iszonyúan izzadt. Forró éjszaka volt, magam is megizzadtam, de nem úgy, mint Harry. Arca úszott a verejtékben, párnája csuromvizes volt. Úgy néztem, komisz maláriaroham.

- Idefigyelj, Harry! - mondtam. Előrehajoltam, és megérintettem a vállát. - Nincs veszteni való időnk. Mondd meg gyorsan, hol mart meg. - Mozdulatlanul és feszülten feküdt, mintha féken tartaná iszonyú fájdalmát.

- Olvastam - mondta Harry, igen lassan, egyenként szemelve a szavakat, és oly óvatosan, hogy a hasizom meg ne mozduljon. - Hanyatt fekve olvastam, és egyszerre érzem, hogy valami mászik a mellemen, a könyv mögött. Olyan csiklandós érzés volt. Akkor megláttam a szemem sarkából, hogy egy kis karait siklik a pizsamámon. Egész rövid, talán húszcentis. Tudtam, nem mozdulhatok. Nem is tudtam volna. Feküdtem, néztem. Gondoltam, felmászik a lepedőre. - Harry elhallgatott, és néhány pillanatig nem szólt. Szeme lesiklott a testén, oda, ahol a lepedő a hasát fedte, és láttam, azt figyeli, suttogása nem zavarja-e fel az ott fekvő kígyót.

- Ráncot vetett a lepedő - mondta még halkabban, mint az imént, úgyhogy közelebb kellett hajolnom hozzá, ha hallani akartam a szavát. - Most is ott van. Bebújt alája. Éreztem a pizsamán át, amint a hasamon mászik. Aztán megállt, és most ott fekszik a melegben. Biztos alszik. Nagyon vártalak. - Felemelte szemét, rám nézett.

Cipő nélkül, halkan kimentem a szobából, kerestem a konyhában egy jó éles kis kést, és zsebre tettem, hogy szükség esetén kéznél legyen, míg kigondolunk valamit. Hogyha Harry köhög vagy megmozdul, vagy akármivel megriasztja a kígyót, és az megmarja, rögtön kivágom a megmart részt, és megpróbálom kiszívni a mérget. Visszamentem a hálószobába. Harry ugyanúgy feküdt, mozdulatlanul, és arcáról ömlött a veríték. Tekintete követett, ahogy odamentem az ágyához, és láttam, azon spekulál, mit eszeltem ki. Megálltam mellette, azon gondolkodtam, mi lenne a legokosabb.

- Harry - mondtam, és amíg beszéltem, jóformán a füléhez illesztettem a számat, hogy csak a leghalkabb suttogásra legyen szükség -, azt hiszem, az volna a legokosabb, ha nagyon, nagyon óvatosan felhajtanám a lepedőt. Akkor legalább meglátjuk. Azt hiszem, meg tudom csinálni, úgy, hogy ne zavarjam fel.

- Elment az eszed. - Kifejezéstelen volt a hangja. Nagyon lassan, nagyon óvatosan formálta a szavakat, és főleg nagyon halkan. A kifejezés a tekintetében ült, és a szája sarkában.

- Senkit. Még senkit. Harry Pope ágyban fekszik, és egy karait van a hasán, ott alszik a hasán, a lepedő alatt. Három másodpercig csend volt a vonal túlsó végén. Azután lassan, most nem robbanásszerűen, hanem nagyon is lassan, tagoltan, megszólalt Ganderbai: - Mondja meg neki, hogy maradjon nyugton. Ne mozduljon, és ne beszéljen. Érti, kérem?

- Akkor mért nem fogod be a szád? - Míg ezt mondta, a szája sarka megrezdült, apró, lefelé húzó mozdulatokkal, s ez egy darabig folytatódott, amikor már nem beszélt, akkor is. Elővettem a zsebkendőmet, és igen gyengéden letöröltem arcáról, nyakáról a verítéket, s közben éreztem az izom enyhe rángását - az volt, amelyikkel mosolyog az ember -, míg a kezem elhaladt fölötte a zsebkendővel.

Lábujjhegyen kimentem a konyhába, jeget vettem ki a hűtőszekrényből, szalvétába burkoltam, és apróra törtem. Sehogy sem tetszett nekem az a dolog az előbb, a szájával. De meg az sem, ahogy beszél. Bevittem a jégbatyut a hálószobába, és Harry homlokára raktam.

- Mi a helyzet? - kérdezte Ganderbai, de meg sem állt, hogy meghallgassa a választ; elment mellettem, át a tornácon, be a lengőajtón a hallba. - Hol van? Melyik szobában?

Táskáját letette egy székre a hallban, és utánam jött, Harry szobájába. Puha talpú házicipő volt rajta, nesztelenül, finoman, akár egy óvatos macska, úgy lépkedett a padlón. Harry a szeme sarkából figyelte: Ganderbai odaért az ágyhoz, lenézett Harryra, és mosolygott, bízón és biztatón, és bólogatott, mint aki azt mondja, hogy nem nagy dolog az egész, Harry ne aggódjon, bízza csak magát nyugodtan Ganderbai doktorra. Azután sarkon fordult, és kiment a hallba, én meg utána.

Felvette táskáját, és visszamentünk a szobába. Harry szeme fénylett, és tágra nyílt. Ganderbai fölébe hajolt, és nagyon óvatosan, mintha ódon csipkét kezelne, felhajtotta könyök fölé a pizsamakabát ujját, úgyhogy a kart közben meg sem mozdította. Észrevettem, hogy meglehetősen távol áll az ágytól.

Ganderbai vékony, vörös gumicsövet húzott elő táskájából, Harry felsőkarja alá csúsztatta, körültekerte a bicepszén, és szorosan csomóra kötötte. Alkoholos vattával meglapogatott egy kis területet a csupasz alsókaron, majd átnyújtotta nekem a vattát, és elvette a fecskendőt. Mozdulatlanul álltam mellette, figyeltem, Harxy is figyelte, arca úszott a verítékben, s úgy fénylett, mintha vastagon bekente volna arckrémmel, s az most olvadna a bőrén, és lecsurogna a párnájára.

Jól láttam a kék vénát Harxy alsókarjának belső felén; a szorítókötéstől megduzzadt, azután láttam a tűt a véna fölött, amint Ganderbai jóformán vízszintesen tartja a fecskendőt, s oldalvást csúsztatja a tűt, be a kék vénába, csúsztatja, csúsztatja, lassan, de oly határozottan, hogy úgy hatol bele, akár a kés a vajba. Harry a mennyezetet nézte, azután lehunyta szemét, majd kinyitotta megint, de nem mozdult.

Elfordult, és a lengőajtóhoz ment, amely a verandára nyílt. Azt hittem, kimegy, de az ajtó előtt megállt, és kinézett az éj szakába.

- Kérem! Kérem! - mondta az orvos, felém fordult, két karját égnek emelte. - Ne olyan hevesen, nagyon kérem. Nem rohanhatunk fejjel a falnak. - Megtörölte homlokát a zsebkendőjével, s csak állt, homlokát ráncolta, ajkát rágcsálta.

- Kloroformot - mondta hirtelen. - Közönséges kloroformot. Az lesz a legjobb. Gyorsan! - Megragadta a karomat, és a tornác felé húzott. - Hajtson azonnal a házamhoz. Mire odaér, telefonon felkeltem a segédemet, és megmutatja önnek a méregszekrényt. Itt a szekrény kulcsa. Vegyen ki egy üveg kloroformot Narancsszín címkéje van, rajta nyomtatott betűkkel a tartalom. Itt maradok, ha esetleg történik valami. Gyorsan! Siessen! Nem, nem, hagyja most a cipőjét!

Visszament a hálószobába, én utána; óvatosan, két kézzel fogtam a kloroformos üveget. Harry pontosan olyan helyzetben feküdt az ágyon, mint előzőleg, és szakadt róla a verejték. Arca fehér volt és csapzott. Szemét felém fordította, én rámosolyogtam, és bizakodón bólintottam. Továbbra is rajtam tartotta a tekintetét. Felemeltem hüvelykujjamat: "oké", jeleztem. Lehunyta szemét. Ganderbai az ágy mellé guggolt, maga mellé helyezte a padlóra a gumicsövet, amit az imént a szorítókötéshez használt, s a cső egyik végébe kis papírtölcsért illesztett.

Most lassan előhúzta a lepedő szélét a matrac alól, pontosan egy magasságban Harry hasával, mintegy tizennyolc hüvelyknyire tőle, s én szemmel tartottam az ujjait, amint végtelenül óvatosan húzták a lepedőt. Oly lassan dolgozott, hogy jóformán nem is lehetett mozgást észlelni, sem az ujjain, sem a lepedőn.

Végre sikerült kis nyílást csinálni a lepedő alatt, akkor megfogta a gumicsövet, a végét beillesztette a nyílásba, majd a lepedő alatt Harry teste felé csúsztatta. Nem is tudom, mennyi ideig tartott, amíg néhány hüvelyknyire becsúsztatta. Húsz perc is lehetett, de negyven is. S közben egyetlenegyszer sem láttam, hogy a cső mozdult volna. Tudtam, hogy mozog, hiszen a látható vége szemmel láthatólag rövidült, de egészen bizonyos, hogy a karait a legcsekélyebb rezgést sem érezte. Most már Ganderbai is megizzadt, nagy cseppekben ült a veríték a homlokán és a felső ajka mentén. De a keze nem remegett, s láttam, hogy a szeme nem a csövet figyeli a kezében, hanem a lepedő gyűrődését Harry hasán.

Nem nézett fel, úgy nyújtotta felém a kezét, a kloroformért. Kicsavartam a csiszolt üvegdugót, az üveget a doktor jobb kezébe tettem, s csak akkor eresztettem el, amikor meggyőződtem róla, hogy erősen fogja. Akkor fejével intett, hogy lépjek közelebb, és suttogva szólt:

- Mondja meg neki, hogy átitatom a matracot, és erős hideget fog érezni a teste alatt. Készüljön fel rá, és nem szabad mozdulnia. Mondja meg.

Néhány csepp kloroformot öntött a papírtölcsérbe, és várt, míg befolyik a csőbe. Azután utána töltött. Megint várt, és a kloroform émelyítő, nehéz szaga eláradt a szobában, s vele messzi, kellemetlen emlékek: fehér köpenyes műtősnők és fehér köpenyes sebészek állnak fehér szobában, hosszú, fehér asztal körül. Ganderbai most már szüntelenül töltött, s láttam; amint a kloroform nehéz gőze, akár a fűst gomolyog a papírtölcsér fölött. Most megállt, a fény felé tartotta az üveget, töltött még egy tölcsérre valót, azután visszaadta a kloroformot. Lassan kihúzta a gumicsövet a lepedő alól; azután felállt.

A cső bevezetése, a kloroform töltése nagy erőfeszítés lehetett, s emlékszem, amikor Ganderbai felém fordulva suttogott, a hangja megtört volt és fáradt. - Negyedórát várunk. Csak éppen biztonság kedvéért. De valószínűleg már vége.

Azután álltunk, és vártunk az ágynál, és Ganderbai le nem vette Harry arcáról különös, átható tekintetét. A kis indiai teljes akaraterejét arra koncentrálta, hogy nyugton tartsa Harryt. Szemét szüntelenül a páciens arcára szegezte, nem szólt, de mintha szüntelenül kiabálna: "Ide hallgass, hallgass csak ide, ezt aztán nem fogod nekem elrontani, hallod?"; és Harry ott feküdt, és a szája rángatózott, és dőlt róla a verejték, és lecsukta a szemét, és megint kinyitotta, rám nézett, a lepedőre nézett, a mennyezetre, énrám megint, de Ganderbaira nem, soha. S mégis, Ganderbai mintha fogva tartaná. Nyomasztó volt a kloroform szaga, a gyomrom felkavarodott, de nem, most nem mehetek ki a szobából. Úgy éreztem, irdatlan léggömböt fújt fel valaki, s én látom, hogy mindjárt elpattan, de muszáj odanéznem.

Végre Ganderbai elfordult és bólintott, és tudtam, hogy hajlandó folytatni. - Menjen át, kérem, az ágy túlsó oldalára - mondta. - Kétoldalt megfogjuk a lepedőt, és egyszerre felhajtjuk, de nagyon lassan, kérem, és nagyon nyugodtan.

- Maradj nyugton, Harry - mondtam, megkerültem az ágyat, és megfogtam a lepedőt. Ganderbai szemközt állt, s egyszerre húztuk vissza a lepedőt, leemeltük Harry testéről, nagyon-nagyon lassan, mindegyikünk meglehetős távol az ágytól, de előrehajoltunk, és megpróbáltunk alája nézni. Szörnyű volt a kloroformszag. Megpróbáltam visszafojtani a lélegzetemet, s mikor tovább már nem bírtam, csak felszínesen lélegeztem, hogy a pára ne kerüljön a tüdőmbe.

Akkor gyorsabban húztuk a lepedőt, felfedtük a lába szárát, a lába fejét, és aztán lecsúsztattuk a lepedőt az ágy végénél a padlóra.

Mikor Ganderbai ezt mondta, Harry hirtelen felemelte fejét a párnáról, és lenézett a lábára. Most mozdult meg először. Azután egyszerre felugrott, felállt az ágyra, s előbb az egyik, azután a másik lábát rázta hevesen a levegőben. Abban a pillanatban mind a ketten azt hittük: megmarta a kígyó, és Ganderbai már nyúlt is a táskájába szikéért, ércsíptetőért, de Harry hirtelen abbahagyta bakugrásait, mozdulatlanul állt, nézte a matracot a lába alatt, és felüvöltött: - Nincs itt!

Ganderbai felegyenesedett, s egy pillanatig ő is a matracot nézte; azután felnézett Harryra. Harrynak nem volt semmi baja. Nem marta meg, nem is fogja most már megmarni, életben marad, és minden a legnagyobb rendben van. De azért szemmel láthatólag senki sem érzett megkönnyebbülést.

- Ne törődjön Harryvel - mondtam. - Úgy megzavarta ez a história, azt sem tudja, mit beszél.

Lementünk a tornác lépcsőjén, ki az útra, s át az úton a sötétbe, ahol a doktor öreg Morrisa állt. Kinyitotta a kocsi ajtaját, beszállt.