Tartalom
Következő elbeszélés

A ZAHIR

Wally Zennernek

 

 

Buenos Airesben egy közönséges húszcentavós pénzdarab a Zahir, tőrrel vagy bicskával N és T betűt karcoltak bele meg egy kettes számot; a hátoldalára az 1929-es évszám van vésve. (Gudzserátban a XVIII. században egy tigris volt a Zahir; Jáván a surakartai mecsetben egy vak koldus, akit megköveztek az igazhívők; Perzsiában egy asztrolábium, amelyet Nadir Sah a tengerbe vettetett; a Mahdi börtöneiben 1892 körül egy kis iránytű, amit Rudolf Carl von Slatin egy turbán redőjében viselt; a córdobai mecsetben, Zotenberg szerint, egy színes erezet az ezerkétszáz márványoszlop egyikén; a teheráni zsidónegyedben egy kút feneke.) Ma november tizenharmadika van; június hetedikén reggel került a kezembe a Zahir; nem az vagyok, aki akkor voltam, de még mindenre emlékszem, és talán el tudom mondani, mi történt. Most még, ha csak részben is, Borges vagyok.

Június hatodikán elhunyt Teodelina Villar. 1930 táján a képei elárasztották a társasági magazinokat; talán a túlzott hírverés miatt csodaszépnek tartották, noha nem minden arcképe igazolta ezt a véleményt. Meg aztán Teodelina Villar inkább a tökéletességgel törődött, mintsem a szépséggel. A kínaiak és a zsidók törvényekkel szabályozták az élet minden területét; a Mísná-ban az olvasható, hogy szombat hajnaltól fogva a szabó nem mehet tűvel az utcára; a Rítusok Könyvé-ben pedig az, hogy a vendégnek komoly arccal kell magához vennie az első pohár italt, a másodikat pedig tiszteletteljes és boldog arckifejezéssel. Ugyanígy, csak még aprólékosabb módon volt szigorú magához Teodelina Villar. Mint Konfucius tanítványa, vagy mint a talmudista, minden tettben a feddhetetlen tökélyt kereste, de az ő igyekezete még csodálatosabb és még konokabb volt, mert az ő hitvallásának elvei nem örökkévaló elvek voltak, hanem Párizs és Hollywood mozgalmasságához idomultak. Teodelina Villar ortodox helyeken mutatkozott, ortodox időpontban, ortodox tulajdonságokkal, ortodox kelletlenséggel, de ez a kelletlenség, a tulajdonságok, az időpont és a helyek szinte nyomban érvényüket vesztették, és (Teodelina Villar szavai szerint) a sznobsággal lettek egyenlővé. Az abszolútumot kereste, mint Flaubert, de a pillanatnyiban megnyilvánuló abszolútumot. Példás életet élt, mégis szüntelen belső kétség emésztette. Mindig a változatossággal kísérletezett, mintegy maga elől menekülve; a hajszíne, a frizurája mindig híresen változatos volt. Mindig más volt az arcbőre, a mosolya, a szeme vágása is. 1932 óta kimódoltan sovány volt... A háború sok fejtörést okozott neki. Párizst elfoglalták a németek, most aztán hogy legyen divatos az ember? Egy külföldi, akire mindig is gyanakodott, vissza mert élni a jóhiszeműségével, és eladott neki egy csomó kürtőkalapot; egy év múlva derült ki, hogy Párizsban sosem hordták ezeket a nevetséges holmikat, és következésképpen nem is kalapok voltak, hanem csupa kacat, hamis portéka. A baj nem jár egyedül; Villar doktornak el kellett költöznie az Aráoz utcába, és a lánya arcképe krémeket és automobilokat reklámozott. (Sok krémet, amit jócskán használt, és automobilt, amije már nem volt neki.) Teodelina Villar tudta, hogy az ő művészetének gyakorlásához jókora vagyon kell, ezért inkább visszavonulót fújt. Meg aztán fájt neki, hogy üres fruskákkal kell versenyeznie. Nehezen viselte el a gyászos Aráoz utcai lakást; június hatodikán Teodelina Villar elkövette azt a műhibát, hogy meghalt, ott, a déli külvárosban. Bevalljam, hogy az argentinok legőszintébb szenvedélye, a sznobság arra indított, hogy szerelmes legyek belé, és hogy könnyekig meghatott a halála? Talán már sejtette is az olvasó.

A virrasztóban, a test elhatalmasodó oszlása miatt újra előtűnnek a halott régi arcvonásai. Valamikor azon a zűrzavaros hatodikai éjszakán, Teodelina Villar csodálatosképpen olyan lett, mint húsz évvel azelőtt volt; vonásai visszanyerték azt a méltóságot, amit a gőg, a pénz, a fiatalság és a rangtudat ad, meg a képzelet hiánya, a korlátoltság és a butaság. Körülbelül azt gondoltam: ennek az arcnak, amit olyan izgatónak találtam, semmilyen más változata nem lesz olyan emlékezetes, mint ez; ha ez lehetett az első, helyénvaló, hogy az utolsó is ez legyen. Amikor otthagytam, mereven feküdt a virágok közt; a halál iránt érzett megvetése is tökéletes volt. Hajnali kettő lehetett, amikor elmentem. Tudtam, hogy odakint azt az elvont külsőt öltötték a földszintes és egyemeletes házsorok, amilyet éjszaka szoktak felölteni, amikor egyszerűvé teszi őket a csend és a homály. A szinte személytelen kegyelet révületében róttam az utcákat. A Chile és a Tacuarí utca sarkán megláttam egy nyitott kocsmát. Szerencsétlenségemre abban a kocsmában három ember kártyázott.

Abban a szóképben, amit oximoron-nak hívnak, olyan jelzővel társítanak egy szót, amely látszólag ellentmond neki; így a gnosztikusok sötét fényről beszéltek, az alkimisták meg fekete napkorongról. Utoljára látogattam meg Teodelina Villart, és most felhajtok egy pohár pálinkát a kocsmában; ez is egyfajta oximoron; otromba és könnyű dolog: nem tudtam ellenállni neki. (Még kártyáznak is: ettől még nagyobb a kontraszt.) Kértem egy narancspálinkát; a visszajáró pénzzel együtt kaptam a Zahirt; rápillantottam; kiléptem az utcára, talán már bujkált bennem a láz. Arra gondoltam, hogy nincs olyan pénz, ami ne azoknak a pénzeknek a jelképe volna, amelyek vég nélkül csillognak a történelemben és a mesékben. Gondoltam én Khárón obulusára; arra az obulusra, amit Belizár kért; Júdás harminc ezüstpénzére; Laisz kurtizán drachmáira; arra a régi pénzre, amit az egyik efézusi szendergő ajánlott fel; az Ezeregyéjszaka varázslójának fehér pénzeire, amelyek később papírrá válnak; Isaac Laquedem kifogyhatatlan dénárjára; arra a hatvanezer ezüstre, amit Firdauszi kapott, eposzának minden soráért egyet, és amit visszaadott a királynak, mert nem aranypénz volt; az arany unciára, amelyet Ahab az árbocra szögeztetett; Leopold Bloom megfordíthatatlan forintjára; arra a Lajos-aranyra, amely a rávésett képmással elárulta a menekülő XVI. Lajost Varennes közelében. Mint valami álomban, az a gondolat, hogy minden pénzdarab ezeknek a hírneves pénzeknek távoli rokona, átfogó, noha megmagyarázhatatlan jelentőségűnek tűnt számomra. Csak róttam egyre gyorsabban a kihalt utcákat és tereket. Fáradtan megálltam egy sarkon. Láttam egy rozsdás vasrácsot; azon túl a Szeplőtelen Fogantatás templom pitvarának fekete-fehér padlóköveit. Körbe-körbe bolyongtam; most egy saroknyira voltam attól a kocsmától, ahol a Zahirt kaptam.

Befordultam; a sötét sarok messziről elárulta, hogy már zárva a kocsma. A Belgrano utcában taxiba ültem. Álmosan, kótyagosan, szinte boldogan, arra gondoltam, hogy a pénz a legkevésbé anyagi természetű dolog a világon, mert végeredményben mindenféle pénz (mondjuk egy húszcentavós) a jövő lehetőségek valóságos tárháza. A pénz valami elvont dolog, hajtogattam, a pénz maga a jövő idő. Lehet egy délutáni kiruccanás, lehet Brahms zenéje, vagy éppen térkép, lehet sakk, lehet kávé, lehet Epiktétosz szava, mely azt tanítja, hogy vessük meg az aranyat; változékonyabb Próteusz ez, mint a phároszi. A kiszámíthatatlan idő, a bergsoni idő, nem az iszlám vagy a Porticus merev ideje. A deterministák tagadják, hogy csupán lehetséges tett is létezhet a világon, id est olyan tett, ami csak megtörténhetett; egy pénzdarab a szabad akaratunkat jelképezi. (Nem is sejtettem, hogy minden ilyen „gondolat” megannyi cselszövés a Zahir és ördögi hatásának első formái ellen.) Hosszas tépelődés után aludtam el, de azt álmodtam, hogy egy halom pénz vagyok, amit egy griffmadár őriz.

Másnap rájöttem, hogy részeg voltam. Elhatároztam, hogy megszabadulok attól a pénztől, amely annyit nyugtalanított. Jól megnéztem: semmi különös nem volt rajta, csak néhány karcolás. Az lett volna a legjobb, ha elásom a kertben, vagy elrejtem a könyvtár egy zugában, de én ki akartam kerülni a hatóköréből. Inkább el akartam veszíteni. Akkor reggel nem mentem el a Pilarba, se a temetőbe; földalattin kimentem Constitucónba, majd Constituciónból San Juanba és Boedóba. Találomra leszálltam az Urquiza utcánál; nyugatnak és délnek indultam ravaszul; bolyongtam, egyik sarkon ki, másik sarkon be, és az egyik utcában, amelyik ugyanolyannak tűnt, mint a többi, benyitottam az első italmérésbe, kértem egy pohár pálinkát, és a Zahirral fizettem. Félig lehunytam a szemem a sötét szemüveg mögött, hogy ne lássam a házszámokat, se az utca nevét. Aznap este bevettem egy veronáltablettát, és nyugodtan aludtam.

Június végéig egy fantasztikus elbeszélés írásával voltam elfoglalva. Két-három rejtélyes körülírás van benne - vér helyett kardvíz; arany helyett pedig sárkányfészek -, és első személyben van írva. Egy olyan aszkéta meséli el, aki lemondott az emberi társaságról, és visszavonultan él valami pusztaságban. (Úgy hívják a helyet, hogy Gnitaheidr.) Tiszta és egyszerű életet él, vannak, akik azt mondják róla, hogy valóságos angyal; ez csak jámbor túlzás, mert nincs bűntelen ember. Hogy mást ne mondjunk, ő maga is apagyilkos: lefejezte az apját; igaz, hogy az meg híres varázsló volt, aki bűvös úton-módon valami óriási kincsre tett szert. Annak szentelte az életét, hogy megvédelmezze azt a kincset az emberek kapzsiságától; éjjel-nappal virraszt fölötte. Hamar, talán túlságosan is hamar véget ér majd ez a szolgálat: a csillagok megmondták neki, hogy kikerült már a kovács kezéből az a kard, amely mindörökre véget vet neki. (Ezt a kardot Gramnak hívják.) Egyre cikornyásabb stílusban dicsekszik testének fényével és hajlékonyságával; egy helyen szórakozottan pikkelyeket említ; máshol azt mondja, hogy az a kincs, amit őriz, vörös gyűrűkből és csillogó aranyból áll. Végül rájövünk, hogy az aszkéta nem más, mint Fafner sárkány, és a kincs, amelyen nyugszik, a Nibelungok kincse. Sigurd feltűnése váratlanul véget vet a történetnek.

Említettem, hogy amíg ezt a semmiséget írtam (amelybe, áltudós módon, a Fáfnismál néhány verssorát is beszúrtam), el is feledkeztem a pénzről. Éjszakákon át annyira biztos voltam benne, hogy el tudom felejteni, hogy szinte szándékosan emlékezetembe idéztem. Tény, hogy visszaéltem ezekkel a pillanatokkal; mindig könnyebb elkezdeni valamit, mint befejezni. Hiába mondogattam, hogy az a vacak nikkeldarab éppen olyan, mint a többi, ami kézről kézre jár, ugyanígy, szakadatlanul és ártalmatlanul. Ezen felbuzdulva megpróbáltam egy másik pénzdarabra gondolni, de nem tudtam. Emlékszem, néhány chilei öt- és tízcentavóssal meg egy uruguayi húszassal is sikertelen kísérleteket tettem. Július tizenhatodikán egy angol fontot szereztem; egész nap rá se néztem, de aznap éjjel (és más éjszakákon is) nagyító alá tettem, és egy erős villanylámpa fényénél tanulmányoztam. Azután egy papír alá tettem, és egy ceruza végével lemásoltam. Semmire se mentem a fénnyel és a sárkánnyal és Szent Györggyel; nem tudtam rögeszmét változtatni.

Augusztusban elhatároztam, hogy pszichiáterhez fordulok. Nem avattam be teljesen az egész nevetséges történetembe, azt mondtam neki, hogy álmatlanság gyötör, és hogy valamiféle tárgy képe üldöz; egy zseton vagy, mondjuk, egy pénzérme... Nem sokkal ezután egy Sarmiento utcai könyvesboltban rábukkantam Julius Barlach: Urkunden zur Geschichte der Zahirsage című művének egy példányára (Breslau, 1899).

Abban a könyvben volt megírva az én nyavalyám. Az előszó szerint az volt a szerző szándéka, hogy „egyetlen, könnyen forgatható, nyolcadrét könyvben gyűjtsön össze mindent, ami a Zahirral kapcsolatos babonákra vonatkozik, beleértve Habicht irattárának négy darabját és Philip Meadows Taylor beszámolójának eredeti kéziratát”. A Zahirral kapcsolatos hiedelem iszlám eredetű, és a jelek szerint a XVIII. században keletkezett. (Barlach vitatja azokat a megállapításokat, amelyeket Zotenberg Abulfedának tulajdonít.) Zahír arabul azt jelenti, hogy ismeretes, látható dolog; bizonyos értelemben az Isten kilencvenkilenc neve közül az egyik; a muzulmánok földjén a köznép azt mondja róla, hogy „az élőlényeknek és dolgoknak az a borzalmas tulajdonsága, hogy feledhetetlenek, és emlékképük végül is őrületbe kergeti az embert”. A perzsa Lutf Ali Azur említi először hitelt érdemlőn. A Tűz Temploma című alapos életrajzi lexikon lapjain azt meséli ez a sokoldalú író és dervis, hogy Siráz városában egy iskolában egy réz asztrolábium volt, „ami úgy volt megcsinálva, hogy aki csak egyszer is ránézett, nem gondolt másra többé, és ezért a király megparancsolta, hogy vessék a tenger mélységes fenekére, hogy meg ne feledkezzenek az emberek a világmindenségről”. Még többet mond beszámolójában Meadows Taylor, aki a haidarabadi nizám szolgálatában állt, és aki a Confessions of a Thug című híres regényt írta. 1832 körül Taylor ezt a szokatlan szólást hallotta Bhadzs külvárosaiban az őrültség vagy szentség kifejezésére, hogy „Látta a Tigrist” (Verily he has looked on the Tiger). Elmondták neki, hogy egy olyan tigrisről van szó, akiben rontás lakik, mert ahányan csak látták - akármilyen meszsziről is -, mind elvesztek, mert azután valamennyien csak rá gondoltak, életük végéig. Valaki azt mondta, hogy egy ilyen szerencsétlen Majszurba menekült, ahol egy palotában lefestette a tigris alakját. Évekkel ezután Taylor meglátogatta ennek a királyságnak a börtöneit, a nithuri börtönben a kormányzó megmutatott neki egy cellát, amelynek a padlóját, a falait, a boltíveit egy muzulmán fakír rajzolta tele valami végtelen tigris képével (barbár színekkel, melyeket kifakított, majd elmosott az idő). Ezt a tigrist bámulatos módon sok tigrisből állították össze; tigrisek szelték át meg át, tigrisek csíkozták, Himalájákat, tengereket és hadseregeket foglalt magába, amelyek mind tigriseknek tűntek. A festő ugyanabban a cellában halt meg, sok évvel azelőtt; Szindből vagy talán Gudzserátból származott, és eredetileg egy világtérképet akart rajzolni. Ebből a tervből alig maradt valami azon a szörnyűséges képen. Taylor elbeszélte a történetet a Fort William-i Muhammed Al-Yemeninek; az pedig azt mondta neki, hogy nincs a világon teremtett lélek, aki ellenállhatna a Zaheernak,1 de a Legirgalmasabb nem hagyja, hogy egyszerre két dolog legyen Zahir, mert egyedül egy is rengeteg embert meg tud babonázni. Azt mondta, hogy mindig van egy Zahir, és hogy a Tudatlanság Korában egy bálvány volt az, amit úgy hívtak, hogy Jauk, aztán pedig egy khorasszáni próféta, aki egy ékkődíszes fátylat viselt vagy egy arany álarcot.2 Azt is mondta, hogy Isten kifürkészhetetlen.

Sokszor elolvastam Barlach monográfiáját. Nem részletezem, hogy mit éreztem; emlékszem, hogy kétségbeestem, amikor rájöttem, hogy énnekem már nincs menekvés, mennyire megkönnyebbültem attól a tudattól, hogy nem magam okoztam a balsorsomat, és hogy irigyeltem azokat az embereket, akiknek nem egy pénzdarab volt a Zahirjuk, hanem egy tigris vagy egy darab márvány. Ne gondoljunk tigrisre? - hisz ez gyerekjáték -, gondoltam. Arra is emlékszem, milyen különösen izgatott voltam, amikor ezt a részt olvastam: „A Gulsan i Raz egyik magyarázója szerint, aki látta a Zahirt, az hamarosan meglátja a Rózsát; egy verssort is idéz a magyarázó Attar művéből, az Aszrar Námá-ból (Az ismeretlen dolgok könyvé-ből): a Zahir a Rózsa árnya és a Fátyol lehullása.”

Akkor éjszaka, amikor Teodelinát virrasztották, meglepett, hogy nem láttam a jelenlévők közt a húgát, Abascal asszonyt.. Októberben ezt hallottam egy barátnőjétől:

- Szegény Julia, nagyon furcsán kezdett viselkedni, bevitték a Bosch intézetbe. Biztos az idegeikre megy az ápolónőknek, akik etetik. Most is csak azon a pénzdarabon jár az esze, mint a Morena Sackmann sofőrjének.

Az idő halványítja az emlékeket, de még élesebbé teszi a Zahir emlékét. Előbb mindig az egyik oldalára, a fejre gondoltam, később az írásra, most pedig egyszerre mindkettőt látom. Nem úgy, mintha üvegből volna a Zahir, mert az érme egyik oldala nem vetül rá a másikra, inkább olyan az egész, mintha gömb alakú volna a látomás, és a közepében ott díszelegne a Zahir. A Zahiron kívül minden csak halványan jut el hozzám: mintha messziről jönne: Teodelina megvető arca, a testi fájdalom. Tennyson azt mondta, hogy ha csak egyetlen virágot is megérthetnénk, megtudnánk, hogy kik vagyunk, és miféle világban élünk. Talán azt akarta mondani, hogy nincs olyan tett, bármilyen szerény is, amely kapcsolatban ne volna a világtörténelemmel, és az okok és okozatok végtelen láncolatával. Talán azt akarta mondani, hogy minden látványban mindenestül benne van a látható világ, ugyanúgy, ahogy Schopenhauernél minden személyben ott a teljes akarat. A kabbalisták úgy tartották, hogy az ember mikrokozmosz; a világmindenség jelképes tükre; Tennyson szerint minden az. Minden, még az a tűrhetetlen Zahir is.

1948-ra engem is utol fog érni Julia sorsa. Majd engem is etetni, öltöztetni kell, nem fogom tudni, hogy délután vagy reggel van-e, nem fogom tudni, hogy ki volt Borges. Rettenetes jövő; de hát ez csak üres szó, mert akkor már minden megszűnik számomra. Mintha azt mondanánk, hogy az elaltatott beteg szörnyű fájdalmat érez, amikor lékelik a koponyáját. Már nem a világmindenséget érzékelem, hanem a Zahirt. Idealista felfogás szerint ez a két ige, hogy élni és álmodni, két, egymásnak pontosan megfelelő szinonima; sok ezer látszat közül csak egy marad nekem; egy nagyon bonyolult álomból csak egy nagyon egyszerű álom. Mások majd azt álmodják, hogy bolond vagyok, én meg a Zahirral álmodom. Amikor majd a földön mindenki éjjel-nappal a Zahirra gondol, mi lesz az álom, és mi a valóság, a föld vagy a Zahir?

Az éjszaka üres óráiban még képes vagyok járkálni az utcán. A hajnal ott szokott érni egy padon a Garay téren, amint az Aszrar Námá-nak arra a részére gondolok (igyekszem gondolni), amely azt mondja, hogy a Zahir a Rózsa árnya és a Fátyol lehullása. Ez az idézet egy adattal kapcsolódik össze bennem: a szufiták úgy akarnak beleolvadni Istenbe, hogy addig mondogatják a nevüket vagy a kilencvenkilenc isteni nevet, amíg ezek a nevek értelmüket nem vesztik. Én is ezen az úton akarok végigmenni. Talán annyit gondolok újra meg újra a Zahirra, hogy végül is elkopik; a pénz mögött talán ott az Isten.

 

Benyhe István fordítása

 

1 Taylor így írta.

2 Barlach megjegyzi, hogy Jauk benne van a Korán-ban (71, 23), a próféta pedig Al-Moqanna (A Fátylas), és hogy Philip Meadows Taylor meglepő adatközlőjén kívül senki se hozta kapcsolatba őket a Zahirral.

 
Tartalom
Következő elbeszélés