Tartalom
Következő elbeszélés

A TEOLÓGUSOK

 

Letarolták a kertet, megszentségtelenítették a kelyheket és az oltárokat; a hunok lóháton rontottak be a kolostor könyvtárába, széthányták, megcsúfolták és elégették az érthetetlen könyveket, talán mert attól féltek, hogy káromlás rejlik azokban a betűkben, káromolják istenüket, egy vaskardot. Elégtek kódexek és palimpszesztek, de a máglya közepén, a hamuban, szinte érintetlenül megmaradt a Civitas Dei tizenkettedik könyve, amely elmondja, hogy Platón azt tanította Athénban, hogy századok múltán minden visszajut eredeti állapotába, és hogy ő megint tanítani fogja ezeket a tanokat Athénban, ugyanannak a hallgatóságnak.

Ezt a szöveget, amit megkíméltek a lángok, különös tiszteletben tartották, és azok, akik újra meg újra elolvasták abban az isten háta mögötti tartományban, végül is elfeledkeztek róla, hogy a szerző csak azért fejtette ki ezt a tant, hogy jobban megcáfolhassa. Egy évszázad múlva Aquileia koadjutora, Aurelianus megtudta, hogy a Duna mentén a monotónusok új keletű szektája (amelyet gyűrűsöknek is hívtak), azt hirdeti, hogy szakadatlan körforgás a történelem, és semmi sincs, ami már nem volt, és ami nem lesz. A hegyekben a Gyűrű és a Kígyó már kiszorította a Keresztet. Mindenki rettegett, de mindenki erőt merített abból a hírből, hogy Pannóniai János, aki már azelőtt is kitűnt az Isten hetedik tulajdonságáról írott értekezésével, harcra kel ezzel az utálatos eretnekséggel.

Aurelianus sajnálattal hallotta ezeket a híreket, kivált az utóbbit. Tudta, hogy a teológiában nincs újdonság kockázat nélkül; azután elgondolkodott rajta, hogy a minduntalan visszatérő időről szóló tanítás túlontúl újszerű és túlontúl elképesztő, semhogy súlyos kockázattal járna. Azoktól az eretnekségektől kell leginkább félnünk, amelyek összetéveszthetők az ortodoxiával. Még jobban fájt neki Pannóniai János közbelépése, kéretlen beleszólása. Pannóniai János ugyanis két évvel azelőtt De septima affectione Dei sive de aeternitate című terjengős írásával Aurelianus szakterületére merészkedett; most pedig mintha még az idő dolgában is illetékes lenne, még magánál a Kígyónál is félelmetesebb gyógyírral, talán prokrusztészi érvekkel készül orvosolni a gyűrűsök eltévelyedését. Akkor éjszaka Plutarkhosznak azt a régi párbeszédét lapozgatta, amely az orákulumok megszűnéséről szól; elolvasta a huszonkilencedik bekezdést, ahol a szerző a sztoikusokon gúnyolódik, akik azt bizonygatják, hogy végtelen sok világ van, végtelen sok nappal, holddal, Apollóval, Dianával és Poszeidónnal. úgy érezte, hogy ez a lelet kedvező előjel: elhatározta, hogy elébe vág Pannóniai Jánosnak, és ő maga cáfolja meg a Gyűrű eretnekeit.

Van, aki azért keresi egy nő szerelmét, hogy aztán elfelejtse, hogy aztán ne gondoljon rá többé; hasonlóképpen Aurelianus sem azért akart fölébe kerekedni Pannóniai Jánosnak, hogy ártson neki, hanem azért, hogy kigyógyuljon a gyűlöletből, amit az az ember ébresztett benne. Belefeledkezett a munkába, szillogizmusokkal szöszmötölt, szitkokon törte a fejét, volt ott annyi nego meg autem meg nequaquam, hogy egészen kiment a fejéből a gyűlölködés. Hosszú és szinte kibogozhatatlan körmondatokat vetett papírra, mellékmondatokkal törte meg őket, s a megvetés mintha a pongyolaság és a nyelvhiba formáit öltötte volna bennük. Fegyvert kovácsolt a kakofóniából. Előre látta, hogy János komor prófétai hévvel fogja lehengerelni a gyűrűsöket; ő valami mást akart, ezért elhatározta, hogy gúnyolódni fog. Ágoston azt írta, hogy Jézus az az egyenes út, amely kivezet bennünket abból a körkörös útvesztőből, amelyben az istentelenek tévelyegnek; Aurelianus pallérozottan útszéli módon Ixiónhoz, Prométheusz májához, Sziszüphoszhoz, ahhoz a thébai királyhoz, aki két napkorongot látott, a dadogáshoz, papagájokhoz, tükrökhöz, visszhanghoz, járgányhajtó öszvérekhez és kétszarvú szillogizmusokhoz hasonlította a gyűrű eretnekeit. (A pogány mesék tovább éltek, csak stílvirággá alacsonyodtak.) Mint minden könyvtártulajdonos, Aurelianus is hibáztatta magát, hogy nem ismeri egész könyvtárát; ez a vita lehetővé tette neki, hogy sok olyan könyvét is átnézze, amelyek már szinte a szemére vetették hanyagságát. Így beillesztette írásába Origenész munkájának, a De príncipiis-nek egy részletét, amely kétségbe vonja, hogy Iskarióti Júdás majd újra eladja az Urat, és hogy Pál majd újra végignézi István vértanúságát Jeruzsálemben, és felhasznált egy másik részletet Cicero Academica priorá-jából, amelyben Cicero azokon gúnyolódik, akik azt képzelik, hogy amíg ő Lucullusszal beszélget, addig végtelen sok más Lucullus és más Cicero ugyanazokat a dolgokat mondja egymásnak végtelen sok és ugyanolyan más világban. Meg aztán Plutarkhosz szövegével érvelt a monotónusok ellen, és nyíltan kimondta, hogy botrány, ha egy bálványimádónak többet jelent a lumen naturae, mint őnekik az Isten igéje. Kilenc napig foglalatoskodott ezzel a munkával; a tizediken megkapta Pannóniai János cáfolatának egy példányát.

Nevetségesen rövid volt; Aurelianus először megvetéssel tekintett rá, azután pedig félelemmel. Az első rész a Zsidókhoz írt levél kilencedik fejezetének utolsó verseihez fűzött megjegyzést, azokhoz, amelyek szerint a világ kezdete óta nem sokszor, hanem az idők folyamán csak akkor egyszer áldozták fel Jézust. A második a pogányok közt szokásos hiábavaló ismételgetéssel kapcsolatos bibliai parancsra hivatkozik (Máté 6,7) és Plinius hetedik könyvének arra a részére, amely úgy tartja, hogy széles e világon nem akad két hasonló arc. Pannóniai János kijelentette, hogy két egyforma lélek sincs, és a legalávalóbb bűnös is olyan becses, mint az a vér, amit Krisztus ontott érte. Akár csak egyetlen ember tette is (állította) többet nyom a latban, mint a kilenc koncentrikus ég, és ha arról ábrándozunk, hogy elmúlhatunk és úJjászülethetünk, az csak cirkalmas léhaság. Az idő nem hozza vissza, amit elveszítünk; azt már az örökkévalóság őrzi a dicsőségre, tűzre egyaránt. Világos és egyetemes okfejtés volt; mintha nem is egy bizonyos ember fogalmazta volna, hanem akárki vagy talán mindenki.

Aurelianus szinte a velejéig megalázva érezte magát. Arra gondolt, hogy széttépi vagy átírja a saját munkáját; azután mégis elküldte Rómába, indulatos becsületességgel, egy betűt se változtatva rajta. Hónapok múlva, amikor összeült a pergamoni zsinat (mint előre látható volt), Pannóniai János lett a monotónusok tévtanainak kivizsgálásával megbízott teológus; tudós és alapos cáfolata elegendő volt hozzá, hogy máglyahalálra ítéljék az eretnek Euphorbust. Ez már sokszor megtörtént, és újra meg fog történni, mondta Euphorbus. Nem egy máglyát gyújtotok meg, hanem egy tűzlabirintust lobbantotok lángra. Ha minden máglya, amin már égtem, itt összegyűlne, nem férne el a földön, és megvakulnának az angyalok. Már sokszor elmondtam ezt. Ezután felkiáltott, mert belékaptak a lángok.

Porba hullt a Gyűrű a Kereszt1 előtt, de Aurelianus és János azután is folytatta titkos harcát. Mindketten ugyanabban a hadseregben küzdöttek, ugyanazokra a babérokra törtek, egyazon Ellenség ellen harcoltak, de Aurelianus egyetlen olyan szót sem vetett papírra, amelyben burkoltan ne Jánost akarta volna felülmúlni. Párviadaluk észrevétlen maradt; ha a terjedelmes névmutatók nem tévednek, Aurelianus egyszer sem említi a másiknak a nevét számos munkájában, amelyeket Migne gyűjtött egybe Patrológiá-jában. (János műveiből csak húsz szó maradt fenn.) Mindketten ellenezték a második konstantinápolyi zsinat kiátkozó határozatait, mindketten üldözték az ariánusokat, akik tagadták, hogy a Fiú öröktől fogva van, mindketten azt vallották, hogy Cosmas Topographia christianá-ja, amely azt tanítja, hogy a föld négyszögletes, mint a héber tabernákulum, ortodox mű. Sajnálatos módon, a földkerekség mind a négy táján viharosan terjedt egy újabb eretnekség. Egyiptomból vagy Ázsiából eredt (mert ellentmondó vélemények vannak, és Bousset sehogy se ad hitelt Harnach érveinek), megfertőzte a keleti tartományokat, szentélyeket emelt Macedóniában, Karthágóban és Treverisben. Úgy tetszett, mindenütt jelen van; azt beszélték, hogy a britanniai egyházmegyében lefelé fordítottak feszületeket, és hogy Caesareában egy tükröt tettek az Úr képének a helyébe. A tükör és az obulus volt az új szakadárok jelképe.

A történelem sok néven ismeri őket (tükrösök, a mélység fiai, káiniták), de mind közül a képmutatók név a leggyakoribb, amelyet Aurelianus adott nekik, és amit ők kihívón el is fogadtak. Frígiában és Dardaniában is a megtévesztők nevet kapták. Damaszkuszi János alakosok-nak nevezte őket; érdemes megjegyezni, hogy Erfjord elvetette ezt a változatot. Az eretnekségek kutatói közt nem akad olyan, aki ne megdöbbenéssel szólna vad szokásaikról. Sok képmutató az aszkézist vallotta; volt, aki megcsonkította magát, mint Origenész; mások a föld alatt laktak a csatornákban; ismét mások kivájták a szemüket, és voltak, akik (a Nitriából való nebukadnezáriusok) „legeltek, mint az ökrök, hajukat olló sosem érte”. A szigorú életmód és az önsanyargatás útja nemegyszer a bűnbe vezetett; bizonyos gyülekezetek eltűrték a lopást; mások az emberölést; megint mások a szodomiát, a vérfertőzést és a bestialitást. Mind istenkáromlók voltak, nemcsak a keresztény Istent átkozták, hanem saját panteonjuk titkos istenségeit is. Szent könyveket fabrikáltak, amelyeknek nyomuk veszett, a tudósok nagy sajnálatára. Sir Thomas Browne 1658 körül azt írta: „Az idő végzett a képmutatók becsvágyó Evangéliumaival, nem pedig azok a szitkok, amelyekkel istentelenségüket ostorozták.” Erfjord úgy sejti, hogy azok a „szitkok” (amelyeket egy görög kódex őrzőtt meg) az elveszett evangéliumok. Mindez érthetetlen, ha nem ismerjük a képmutatók kozmológiáját.

A titkos könyvekben meg van írva, hogy ami lent van, azonos azzal, ami fönt van, és ami fönt van, azonos azzal, ami lent van; a Zóhár pedig azt mondja, hogy az alsó világ a fentinek a tükörképe. A képmutatók ennek az elvnek a kiforgatására alapították tanaikat. Máté evangéliumát idézték (6,12: „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”), (11,12: „a mennyek országa erőszakot szenved”) bizonyságul, hogy a földi dolgok hatnak az égiekre; továbbá az 1. Korintusi levelet (13,12: „most tükör által homályosan látunk”), azért, hogy bizonyítsák: minden csalóka, amit csak látunk. Talán azért, mert megfertőzték őket a monotónusok, azt képzelték, hogy minden emberi lény két emberből áll, és hogy a másik a valóságos, az, amelyik az égben van. Azt is képzelték, hogy tetteink kivetített képe fordított tükörkép; úgy, hogy ha mi virrasztunk, a másik alszik, ha mi paráználkodunk, a másik tiszta szűz; ha mi rablók vagyunk, a másik nagylelkű. Ha meghalunk, egyesülünk vele és beléolvadunk. (Ezeknek a tanoknak némely maradványa tovább élt Bloy-ban.) Más képmutatók úgy vélték, hogy majd akkor jön el a világ vége, amikor már nem lesz több változatlehetőség; minthogy nem lehet ismétlődés, az igaz embernek ki kell küszöbölnie (tehát el kell követnie) a leggyalázatosabb tetteket, hogy ezek ne szennyezzék a jövőt, és hogy siettesse Jézus királyságának eljövetelét. Más szekták tagadták ezt a tételt, olyanok, amelyek amellett kardoskodtak, hogy a világ történetének minden emberben be kell teljesednie. A legtöbbnek, Püthagoraszhoz hasonlóan, különböző testi alakokat kell öltenie, mielőtt elnyeri szabadságát; néhány állhatatlan „csupán egy emberöltő alatt is lehet oroszlán, lehet sárkány, lehet vadkan, lehet víz és lehet fa”. Démoszthenész arról beszél, hogy az orpheuszi misztériumokban sár által tisztultak meg a beavatottak; az állhatatlanok éppen így a rossz által keresték a megtisztulást. Karpokratésszal együtt úgy tartották, hogy senki sem jöhet ki a tömlöcből, amíg meg nem fizet az utolsó fillérig (Lukács 12,59), és ezzel a bibliai idézettel szokták zavarba hozni a bűnbánókat: „Azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen” (János 10,10). Azt is mondták, hogy sátáni gőg, ha nem gonosz az ember... Sok és különféle mesét agyaltak ki a képmutatók; némelyek aszkézist prédikáltak, mások szabadosságot, de mindegyikük zűrzavart. Berenice képmutatója, Theopompus, kétségbe vont minden tanmesét, azt mondta, hogy minden ember olyan érzékszerv, amellyel az istenség érzékeli a világot.

Aurelianus egyházmegyéjében olyan eretnekek voltak, akik azt állították, hogy az idő nem tűri az ismétlődést, nem olyanok, akik szerint minden cselekedet az égben is tükröződik. Ez különös körülmény volt; Aurelianus meg is említette egy jelentésében, amit a római hatóságokhoz küldött. A prelátus, aki kézhez kapta a jelentést, a császárné gyóntatója volt; mindenki tudta, hogy kényes tiszte miatt nemigen nyílik módja, hogy élvezze az elméleti teológia meghitt örömeit. A titkára - aki Pannóniai János egykori munkatársa volt, de később szembefordult vele - nagy hírnévnek örvendett, mert fölöttébb aprólékosan nyomozott a tévtanok után; Aurelianus tömören ismertette a képmutató eretnekséget a genuai és aquileiai titkos tanácskozások alapján. Már megírt néhány szakaszt, de amikor ahhoz a szörnyű tételhez ért, hogy nincs két egyforma pillanat, megakadt a tolla. Nem találta a kellő kifejezést; az új tan buzdító szavai („Látni akarod, amit emberi szem nem látott? Nézd a holdat. Hallani akarod, amit fül nem hallott? Hallgasd a madárdalt. Tapintani akarod, amit kéz nem tapintott? Tapintsd a földet. Bizony mondom, hogy Isten most is teremti a világot”) túlontúl dagályosak és költőiek voltak, semhogy csak úgy lemásolja őket. Hirtelen egy húszszavas mondat jutott az eszébe. Elégedetten leírta, de rögtön gyanút is fogott, hogy ez nem az ő mondata. Másnap rájött, hogy sok évvel azelőtt olvasta az Adversus annulares-ben, amit Pannóniai János írt. Kikereste az idézetet; ott volt. Gyötörte a kétség. Ha megváltoztatja vagy kihagyja azokat a szavakat, gyengítené az érvelést; ha meghagyja őket, plagizálna valakit, akit gyűlöl, de ha megjelöli a forrást, akkor feljelenti a szerzőt. Isteni segítségért fohászkodott. Már másodszor alkonyodott rá, amikor az őrangyala egy közbenső megoldást sugallt neki. Aurelianus meghagyta azt a húsz szót, de ezt a bevezetőt írta elébük: Amit most ugatnak az eretnekek, hogy megzavarják a hitet, az nem más, mint amit egy igen tudós férfiú mondott ebben az évszázadban, inkább könnyelműen, mint vétkesen. Ezután bekövetkezett az, amitől félt, amit várt, az elkerülhetetlen. Aurelianusnak meg kellett neveznie azt a férfiút; Pannóniai Jánost eretnek nézetek hirdetésével vádolták.

Négy hónap múlva egy aventinusi kovács, akit megtévesztettek a képmutatók, egy nagy vasgömböt szerelt a kisfia vállára nehezéknek, hogy a gyerek égi mása olyan könnyű legyen, mint a pille. A gyerek meghalt; a bűntett keltette borzadály jogos szigorra indította János bíráit. János nem akarta visszavonni, amit írt; megismételte, hogy ha megtagadja a tételét, akkor ő is osztozik a monotónusok dögletes eretnekségében. Nem értette meg (nem akarta megérteni), hogy ha a monotónusokról beszél, akkor olyasmiről beszél, ami már rég feledésbe merült. Kissé öreges csökönyösséggel ontotta régi vitáinak legcsillogóbb körmondatait; a bírák hajdan gyönyörűséggel hallgatták, de most ügyet se vetettek rá. Nem azon fáradozott, hogy a képmutatók eretnekségének legparányibb foltját is lemossa magáról, hanem mindenáron azt akarta kimutatni, hogy az a tétel, ami miatt vádolják, szigorűan ortodox. Vitatkozott azokkal, akiknek az ítéletétől függött a sorsa, és azt a hihetetlen hibát is elkövette, hogy elmésen és gúnyosan érvelt. Három nap, három éJjel vitáztak, és október huszonhatodikán máglyahalálra ítélték.

Aurelianus ott volt a kivégzésen, mert ha nincs ott, akkor beismeri, hogy bűnös.

Egy kis domb volt a vesztőhely, füves tetején egy cölöp állt, mélyen a földbe ütve, körülötte több köteg tűzifa. Egy pap olvasta fel a bíróság ítéletét. Ott feküdt Pannóniai János arccal a porban, és időnként vadállati módon felüvöltött. Tíz körömmel kapaszkodott a földbe, de a pribékek felrángatták, letépték a ruháit, és végül a cölöphöz kötözték. A fejére egy kénbe mártott szalmakoszorút tettek; melléje pedig a dögletes Adversus annulares egy példányát. Esett az eső az éjszaka, és a fa rosszul égett. Pannóniai János előbb görögül imádkozott, azután pedig egy ismeretlen nyelven. Már majdnem elborították a lángok, amikor Aurelianus föl merte emelni a tekintetét. A lobogó lángok szétváltak egy pillanatra; Aurelianus először és utoljára pillantotta meg gyűlölt ellenfele arcát. Valaki másnak az arcára emlékeztette, de nem tudta, hogy kiére. Azután János beleveszett a lángokba; azután még felkiáltott, és ez olyan volt, mintha egy tűzvész kiáltana.

Julius Caesar - Plutarkhosztól tudjuk - megsiratta Pompeius halálát; Aurelianus nem sírt János halála miatt, de olyasmit érzett, amit egy gyógyíthatatlan betegségből felgyógyult ember érezhet, akinek már az életéhez tartozott a betegsége. Aquileiában, Efezusban, Macedóniában várta, hogy múljanak az évek. Azért kereste a Birodalom kietlen határvidékeit, az utálatos mocsarakat, az elmélkedésre indító sivatagokat, hogy a magány segítségével megérthesse a sorsát. Egy mauritániai cellában, amikor oroszlánok verték fel az éjszakát, újra átgondolt mindent, amivel Pannóniai Jánost vádolták, és ezredszer is helyesnek találta az ítéletet. Nagyobb fáradságába került, hogy a maga fondorlatos feljelentését is helyesnek találja. Rusaddirban elmondott egy időszerűtlen szentbeszédet. Világnak világa, mely egy elvetemült testében gyúlt ki. Hiberniában, egy őserdőtől körülvett kolostor egyik viskójában hajnaltájt az eső neszezésére riadt fel. Egy római éjszaka jutott eszébe róla, amikor ugyanígy felriadt erre a halk neszezésre. Délben egy villám lángra lobbantotta a fákat, és Aurelianus úgy halhatott meg, ahogy János.

A történet vége csak hasonlatokban beszélhető el, mert az égi királyságban játszódik, ahol nincs hatalma az időnek. Talán annyit lehetne elmondani, hogy Aurelianus elbeszélgetett Istetmel, de Őt oly kevéssé érdeklik a vallási különbségek, hogy összetévesztette Aurelianust Pannóniai Jánossal. Ebből azonban arra lehetne következtetni, hogy zavar támadt az isteni értelemben. Helyesebb hát azt mondanunk, hogy a paradicsomban Aurelianus megtudta, hogy ő és Pannóniai János (az ortodox és az eretnek, a gyűlölködő és a gyűlöletes, a vádló és az áldozat) egy és ugyanaz a személy.

 

Benyhe István fordítása

 

1 A rúnakereszteken egybefonódva jelenik meg a két ellenséges jelkép.

 
Tartalom
Következő elbeszélés