Tartalom Következő elbeszélés A PÁRBAJ
Juan Osvaldo Vivianónak
Talán nem vetette volna meg ezt a történetet Henry James sem, akinek a művészetébe épp Figueroáné - a két hősnőm egyike - avatott be. Száznál is több lapon írta volna meg, ironikus, gyöngéd stílusban, szövevényes és szándékoltan kétértelmű párbeszédekkel cifrázva. Valószínű, hogy némi melodramatikus színezetet is belevitt volna. Az eltérő helyszín - London vagy Boston - mit sem változtatott volna a történet lényegén. Buenos Airesben történt az eset, meghagyom az eredeti színhelyet. Most csupán összegezem a történteket, mert az események vontatott kibontakozása és nagyvilági környezete nem vág egybe írói alkatommal. Szerény, apró kalandnak tekintem e történet elbeszélését. Hadd figyelmeztessem az olvasót, hogy fontosabbak benne a jellemek s az alaphelyzet, mint az epizódok.
Figueroáné, Clara Glencairn magas, délceg, tűzvörös hajú asszony volt. Inkább megértés jellemezte, mintsem elmésség, így nem volt szellemes, jóllehet nagyon is értékelte mások - sőt más nők - szellemességét. Emberszerető lélek volt. Szerette a változatosságot; talán ezért utazott oly sokat. Tudta, hogy az a környezet, amelybe beleszületett, csupán rítusok és szertartások - részben önkényes - halmaza, ám kedvelte s méltósággal gyakorolta is ezeket a rítusokat. Szülei egész fiatalon hozzáadták Figueroa doktorhoz, akiből kanadai argentin nagykövet lett, ám később lemondott a tisztségéről, mondván, hogy a távírók és telefonok korában már elavult intézmény s haszontalan teher a követség. Döntésével valamennyi kollégáját magára haragította; Clara szerette az ottawai éghajlatot - végtére is skót ivadék volt -, a diplomatafeleségként rá háruló teendők sem zavarták, de ellenkezésre még álmában sem gondolt. Nem sokkal később meghalt Figueroa; Clara pedig néhány évnyi tanácstalanság és őszinte útkeresés után - talán barátnője, Marta Pizarro ösztönző példájára - átadta magát a festészetnek.
Sokat mond Marta Pizarróról, hogy ha szóba került, mindenki úgy emlegette, hogy ő a csodás - férjezett, majd elvált - Nélida Sara testvére.
Marta Pizarro az irodalom lehetőségét is számba vette, mielőtt a festészet mellett döntött. Olvasmányai megszokott nyelvén, franciául olykor szellemesen beszélt; mint Corrientes tartomány asszonyainak a guaraní, neki csupán konyhanyelv volt a spanyol. Az újságok jóvoltából már olvasott néhány oldalt Lugonestól meg a madridi Ortega y Gassettól; e két mester stílusa igazolta a gyanúját, hogy az a nyelv, amelyet a sors rendelt neki, inkább üres szószaporításra alkalmas, mintsem gondolatok vagy szenvedélyek kifejezésére. Zenéről pedig csak annyit tudott, amennyit minden derék koncertlátogató tud. Marta Pizarro San Luisba való volt; műgonddal megfestett portrékkal kezdte pályáját - Juan Crisóstomo Lafinur és Pascual Pringles ezredes képével -, amelyeket a Tartományi Múzeum előrelátóan megvásárolt tőle. A helyi hősök arcképei után Buenos Aires ódon házai következtek: a szerény patiókat szerény színekkel festette meg, s nem pedig oly hivalkodó eszközökkel, mint mások. Valaki azt mondta - bizonyos, hogy nem Figueroáné volt -, hogy Marta Pizarro egész művészete a XIX. századi genovai mestereket követi. Mindig is volt bizonyos versengés Clara Glencairn és Nélida Sara közt (a szóbeszéd szerint ez utóbbi egykor szemet vetett Figueroa doktorra); lehet, hogy kettejük közt zajlott le a párbaj, Marta pedig csak eszköz volt.
Tudjuk, hogy először minden külföldön történik, s csak megkésve jut el hozzánk. A sok-sok példa közé tartozik az a mára méltatlanul elfeledett, különc festőcsoport is, amely - mindennemű logika és nyelv elvetésére utalva - konkrétnak, illetve absztraktnak nevezte a művészetét. Azzal érveltek, ha jól tudom, hogy ha a zene létrehozhat egyfajta sajátos hangvilágot, akkor a társművészet, a festészet is kísérletezhet olyan színekkel és formákkal, amelyek nem követik a szemünk előtt lévő tárgyak színét és alakját. Lee Kaplan azt írta róluk, hogy polgárpukkasztó képeik tiszteletben tartják azt a bibliai - s egyben iszlám - tilalmat, hogy élőlényről emberi kéz ne formázzon bálványt.
E képrombolók szerinte azt a tiszta képzőművészeti hagyományt igyekeztek visszaállítani, amelyet egykor a Dürer- és Rembrandt-féle eretnekek hamisítottak meg. Ellenségei erre szemére vetették, hogy valójában a szőnyegek, a kaleidoszkópok és nyakkendők példájára hivatkozott. Az esztétikai forradalmak felelőtlen, könnyű megoldásokkal kísértik az embereket; Clara Glencairn az absztrakt festészetet választotta. Mindig is Turner hívének vallotta magát; az ő megfoghatatlan fényeivel igyekezett gazdagabbá tenni a konkrét művészetet. Nem kapkodott, több képet is megsemmisített vagy újrafestett, majd 1954 telén kiállított egy sor temperát egy Suipacha utcai teremben, amely jobbára olyan műveknek adott otthont, amelyeket - az akkoriban divatos hadi metaforával szólva - az „előhad” művészetének neveztek. Ellentmondásos fogadtatásban részesült: általában jó kritikát kapott, ám a festőcsoport hivatalos lapja elítélte Clara szabálytalan formáit, amelyek nem alkottak ugyan figuratív festészetet, de felidézték egy-egy napnyugta, őserdő vagy épp a tenger kusza körvonalait, és sehogy se maradtak meg merev köröknek és vonalaknak. Talán maga Clara Glencairn mosolyodott el ezen elsőként. Modern akart lenni, s a modernek utasították vissza. A sikernél azonban jobban érdekelte művészi kibontakozása, így tovább dolgozott. A festészet pedig - az eset dacára - folytatta a maga útját.
Ekkor már folyt a titkos párbaj. Marta nemcsak művész volt; buzgón érdeklődött minden iránt, amit - nem alaptalanul - a művészet adminisztratív oldalának szokás hívni, s a „Giotto Kör”-nek nevezett társaság főtitkára lett. 1955 derekán elérte, hogy az új tisztségviselők jegyzékén Clara - egy ideje már tag volt - vezetőségi tagként szerepeljen. Nem hagyhatjuk szó nélkül ezt a látszólag jelentéktelen tényt. Marta ugyan támogatta a barátnőjét, de nem kétséges - bár titokzatos -, hogy aki szívességet tesz, valamiképpen fölébe kerekedik annak, aki elfogadja a szívességet.
1960 táján - elnézést a szakzsargonért - „az ecset két nemzetközi szintű mestere” versengett egy fődíjért. Az egyik jelölt, az idősebbik, több fennkölt olajképet szentelt a skandináv termetű, rémisztő gaucho alakjának; viszonylag fiatal ellenfele sok sikert és botrányt tudott maga mögött szándékos kuszaságaival. Az ötven fölött járó zsűritagok féltek, hogy majd elavult szemléletűnek tartják őket, így inkább a második jelöltre szavaztak, jóllehet szívük szerint nem tartották jónak. Először udvariasságból vitatkoztak, később unalomból, ám hosszas tárgyalások után sem jutottak egyezségre. A harmadik vita során egyikük ezt a véleményt adta elő:
- Rossznak találom B-t; szerintem még Figueroánénál is gyengébb.
- Őt tehát megszavazná? - kérdezte kissé ingerülten egyik társa.
- Meg - válaszolt az iménti zsűritag ugyancsak felindultan.
Még aznap este egyhangúan Clara Glencairnnek ítélték oda a díjat. Clara előkelő, szeretetre méltó, feddhetetlen erkölcsű asszony volt, aki pilari birtokán gyakran adott estélyeket, amelyekről azután a legdrágább folyóiratok fényképei tudósítottak. A győztesnek járó díszvacsorát Marta szervezte és adta. Clara rövid, velős beszédben mondott köszönetet érte; kifejtette, hogy nincs ellentét hagyomány és újszerűség, rend és kaland közt, s hogy a hagyomány nem egyéb, mint kalandok évszázados gyűjteménye. A társadalmi élet sok kiválósága megjelent a bemutatón, szinte minden zsűritag s néhány festő is.
Mindnyájan úgy érezzük, hogy szűkös teret szabott nekünk a sors, s hogy másutt jobban jártunk volna. A gauchoimádat s a Beatus ille egyaránt városi nosztalgia; megelégelvén az unaloműző rutincselekvéseket, Clara Glencairn és Marta is a művészvilághoz fordult, tehát olyan emberekhez, akik szép tárgyak teremtésére tették fel az életüket. Gyanítom, hogy az Üdvözültek meg azt gondolják a mennyben, hogy a teológusok - kik sosem jártak ott - ugyancsak eltúlozták amaz intézmény előnyeit. A pokolban pedig talán nem mindig boldogok a kárhozottak.
Néhány év múlva megrendezték Cartagena városában a Latin-amerikai Képzőművészek Első Nemzetközi Kongresszusát. Minden ország elküldte a képviselőjét. Életbevágó témákat - elnézést a zsargonért -, égető kérdéseket vitattak meg: azt, hogy lemondhat-e a művész a bennszülött világról, hogy mellőzheti-e vagy eltüntetheti-e a növény- és állatvilágot, hogy közömbös lehet-e a társadalmi gondok iránt, hogy megteheti-e, hogy nem csatlakozik az angolszász imperializmus ellen küzdőkhöz stb. stb. Mielőtt Kanadában lett nagykövet, Figueroa doktor Cartagenában látott el diplomáciai szolgálatot; Clara - a díj némileg megnövelte az önbizalmát - szívesen visszatért volna a városba ezúttal festőművészként. Nem teljesült a vágya; Marta Pizarrót jelölte ki a kormány. A Buenos Aires-i tudósítók pártatlan beszámolója szerint Marta (bár nem mindig meggyőzően) nemegyszer remekül szerepelt a találkozón.
Kell valamilyen szenvedély az élethez. E két asszony a festészetben lelt rá, illetve abban a viszonyban, amit a festészet teremtett köztük. Clara Glencairn Marta ellen s valamiképpen Martának festett; a versengésben kölcsönösen egymás műveinek a bírái és magányos szemlélői voltak. Azt hiszem, észrevehető a vásznaikon, amelyeket már senki sem méltatott figyelemre, hogy kikerülhetetlenül hatottak egymásra. Ám ne feledjük, hogy szerették egymást, s hogy ama baráti párbaj alatt mindvégig makulátlan tisztességgel cselekedtek.
Akkoriban történt, hogy Marta - már nem volt olyan fiatal - visszautasított egy házassági ajánlatot; már csak a párharcnak élt.
Clara Glencairn 1964. február 2-án meghalt ütőérdaganatban. A napilapok hasábjain terjedelmes nekrológokat írtak róla, abból a fajtából, amely nálunk még mindig elengedhetetlen műfaj, hiszen itt nem egyénnek tartják a nőt, hanem a nem egyik példányának. Futólag megemlítették festőszenvedélyét és kifinomult ízlését, majd dicsérték hitét, jóságát, folytonos s szinte mindig névtelen jótékonykodását, hazafi őseit - Glencairn tábornok részt vett a brazíliai hadjáratban - és a legfelső körökben elfoglalt kimagasló helyét. Marta rájött, hogy immár értelmetlen az élete. Még sosem érezte magát ennyire fölöslegesnek. Felelevenítette egykori szárnypróbálgató képeit, s kiállított a Nemzeti Szalonban egy mértéktartó portrét, amelyen a mindkettejük által csodált angol mesterek stílusában festette meg Clarát. Volt, aki a legjobb művének tekintette. Nem vett többé ecsetet a kezébe.
Ama csendes párbajban, amelyet csak mi, közeli barátok gyanítottunk, nem voltak se győztes, se vesztes fordulatok, még csak nem is csapott össze a két fél, s a fentebb becsületes tollal lejegyzett részleteken túl más látható körülmény sem árulkodott róla. Csupán Isten a megmondhatója (kinek nem ismerjük esztétikai ízlését), melyikük viszi el végül a pálmát. Homályban végződik e homályban játszódott történet.
Scholz László fordítása
Tartalom Következő elbeszélés