Tartalom
Következő elbeszélés

BRODIE JELENTÉSE

 

 

A Lane-féle Ezeregyéjszaka (London, 1840) első kötetének egyik példányában, amelyet kedves barátom, Paulino Keins szerzett meg nekem, egy kéziratra bukkantunk, amelyet most le fogok fordítani. A gondos kézírás - ez a művészet, amelyet lassan elfeledtetnek velünk az írógépek - arra vall, hogy ugyanabban az évben írták. Mint tudjuk, Lane bőségesen használta a terjedelmes magyarázó jegyzeteket; a lapok széle tele van kiegészítésekkel, kérdőjelekkel és olykor javításokkal, melyeknek írása megegyezik a kéziratéval. Mondhatni, az olvasóját jobban érdekelték az iszlám szokások, mint Seherezádé csodálatos történetei. David Brodie-ról, akinek kacskaringóval cifrázott aláírása ott áll a kézirat végén, semmit sem tudtam kideríteni, csak annyit, hogy Aberdeenből származó skót hittérítő volt, aki a keresztyén hitet hirdette Afrika belsejében, majd később Brazília egyes őserdős vidékein, ahová a portugál nyelvtudása vitte. Nem ismerem a halálának az idejét és a helyét. A kéziratot, tudomásom szerint, sohasem nyomtatták ki.

Hűen le fogom fordítani a színtelen angolsággal írt jelentést, és csupán annyit engedélyezek magamnak, hogy elhagyom a Biblia egyik versét és egy érdekes részletet a jehuk szexuális szokásairól, amit a jó lelkész, szemérmesen, latinul írt le. Az első oldal hiányzik.

 

„...a vidéken, amelyet elárasztanak a majomemberek (apemen), ott van a mlch-ek1 lakhelye, akiket jehuknak fogok hívni, hogy olvasóim ne feledjék állati természetüket, valamint azért is, mert a pontos átírás szinte lehetetlen, minthogy a magánhangzók hiányoznak durva nyelvükből. A törzs létszáma, azt hiszem, nem haladja meg a hétszáz főt, beleértve a nr népet is, amely délebbre lakik, a bozótban. A szám, amit az imént közöltem, csak feltételezés, minthogy a király, a királyné és a varázslók kivételével a jehuk ott alszanak, ahol rájuk esteledik, nincs állandó tanyájuk. A mocsárláz és a majomemberek állandó támadásai csökkentik a létszámukat. Csak néhányuknak van neve. Sárral dobálózva szólongatják egymást. Hasonlóképpen, láttam jehukat, akik, hogy odahívják a barátjukat, levetették magukat a földre, és henteregtek. Külsőleg nem különböznek a kroóktól, csak annyiban, hogy alacsonyabb a homlokuk, és bizonyos vöröses színárnyalatuk van, ami csökkenti a feketeségüket. Gyümölccsel, gyökerekkel és csúszómászókkal táplálkoznak; macska- és denevértejet isznak, és kézzel halásznak. Amikor esznek, elrejtőznek, vagy behunyják a szemüket; minden egyebet mindenki szeme láttára végeznek, mint a cinikus filozófusok. Felfalják nyersen a varázslók és a királyok hulláját, hogy beléjük szálljon az erejük. A szemükre vetettem ezt a szokásukat; megérintették a szájukat és a hasukat, talán azért, hogy jelezzék, hogy a halottak is táplálékot jelentenek, vagy - de ez talán túlzott okoskodás - azért, hogy megértsem, végeredményben emberi hús minden, amit megeszünk.

A háborúikban köveket, amelyekből kupacot raknak, és mágikus erejű szitkozódást használnak. Meztelenül járnak; az öltözködés és tetoválás művészete ismeretlen náluk.

Figyelemre méltó az a tény, hogy, bár ott van nekik egy terjedelmes és füves fennsík, ahol tiszta vizű források és árnyékot nyújtó fák vannak, mégis úgy döntöttek, hogy a hegy lába körül húzódó mocsarakban gyűlnek össze, mintegy élvezve az egyenlítői napfény és a tisztátalanság kellemetlenségeit. A hegyoldalak egyenetlenek, és valami falfélét alkotnának a majomemberek ellen. Skócia fennsíkjain a klánok valami hegy csúcsára építették a kastélyaikat; megemlítettem ezt a szokást a varázslóknak, mintegy példaképpen, de minden hasztalan volt. Mindazonáltal megengedték, hogy felépítsek egy kunyhót a fennsíkon, ahol éjszaka frissebb a levegő.

A törzset a király irányítja, akinek teljhatalma van, de gyanítom, hogy valójában az a négy varázsló kormányoz, aki segédkezik neki és kiválasztotta. Minden megszületett gyermeket alapos vizsgálatnak vetnek alá; ha bizonyos jeleket mutat, amelyeket nem fedtek fel előttem, akkor kikiáltják a jehuk királyának. Azonnal kasztrálják (he is gelded), kiégetik a szemét, és levágják a kezét meg a lábát, hogy a világi dolgok ne vonják el a figyelmét a bölcsességtől. Egy barlangba zárva él, amelynek Erőd (Qzr) a neve, ahová csak a négy varázsló és az a két rabszolganő léphet be, aki kiszolgálja és trágyával kenegeti. Ha háború tör ki, a varázslók kihozzák a barlangból, felmutatják a törzsnek, hogy felszítsák a nép bátorságát, és a vállukon beviszik a csata kellős közepébe, mint valami zászlót vagy talizmánt. Ilyen esetekben általában azonnal meghal azoktól a kövektől, amelyeket rázúdítanak a majomemberek.

Egy másik Erődben lakik a királyné, aki nem láthatja a királyát. Ő kegyeskedett fogadni engem; mosolygós, fiatal és vonzó volt, már amennyire a fajtája szerint lehet. Fémből és elefántcsontból készült karperecek és fogakból készített nyakláncok díszítették mezítelen testét. Megnézett, megszaglászott és megtapogatott, végül felkínálkozott nekem, az összes komorna szeme láttára. A papi ruhám (my cloth) és a hivatásom miatt el kellett hárítanom ezt a megtiszteltetést, amit a varázslóknak szokott engedélyezni és az általában muzulmán rabszolgavadászoknak, akiknek csapatai (karavánjai) átjárnak a királyságon. Kétszer-háromszor beleszúrt egy aranytűt a húsomba; az effajta szúrások a királyi kegy jelei, és nem kevés jehu van, aki megszurkálja magát, megtévesztésül, mintha a királyné tette volna. Az ékszerek, amelyeket felsoroltam, más vidékről valók; a jehuk azt hiszik, hogy természetes eredetűek, mert a legegyszerűbb tárgyat is képtelenek elkészíteni. A törzs számára az én kunyhóm egy fa volt, bár sokan látták, amikor építettem, és segítettek is nekem. Többek közt volt nálam egy óra, egy parafa sisak, egy iránytű és egy Biblia; a jehuk megnézték és a kezükben latolgatták őket, és tudni akarták, hogy hol szedtem össze ezeket a tárgyakat. A vadászkésemet általában a pengéjénél fogták meg; kétségkívül másképpen látták. Nem tudom, meddig elnéztek volna egy széket. Egy többszobás ház labirintus lenne nekik, de talán nem tévednének el benne, mint ahogy a macska sem téved el, bár nem tudja elképzelni. Valamennyiüket csodálatba ejtette a szakállam, amely akkoriban rőt volt; hosszasan simogatták.

A fájdalomra és az örömre érzéketlenek, csak a nyers állott húst és a bűzös dolgokat találják kellemesnek. A képzelet hiánya kegyetlenségre ösztönzi őket.

A királynéról és a királyról már beszéltem; most rátérek a varázslókra. Azt írtam, hogy négyen vannak; ez a legnagyobb számjegy, amit magába foglal az aritmetikájuk. Az ujjukon számolnak, egy, kettő, három, négy, sok; a végtelen a hüvelykujjal kezdődik. Úgy hallom, hogy ugyanígy van a Buenos Aires környékén kóborló népeknél is. Bár a négyes az utolsó számjegy, amit ismernek, az arabok, akik kereskednek velük, nem tudják becsapni őket, mert a csere során mindent felosztanak egyes, kettes, hármas és négyes adagokra, amelyeket mindegyikük a maga felére tesz le. A műveletek lassúak, de kizárják a félreértést vagy csalást. A jehuk népéből valójában csak a varázslók keltették fel az érdeklődésemet. A köznép olyan hatalmat tulajdonít nekik, amellyel hangyává vagy teknősbékává változtathatják azokat, akik kívánják; egyikük, aki észrevette, hogy kétkedem, megmutatott nekem egy hangyabolyt, mintha az bizonyíték lenne. A jehukból hiányzik az emlékezőtehetség, vagy csak alig van meg; beszélnek azokról a károkról, amelyeket a leopárdok támadása okozott, de nem tudják, hogy ők látták-e vagy a szüleik, vagy valami álmot mesélnek. A varázslóknak van emlékezőtehetségük, bár csak csekély; délután olyan tényekre tudnak emlékezni, amelyek délelőtt vagy előző délután történtek. Ezenkívül előre látó képességnek örvendenek; nyugodt bizonyossággal kijelentik, hogy mi fog történni tíz-tizenöt perc múlva. Jelzik például: »Egy légy fogja súrolni a tarkómat«, vagy »Rövidesen hallani fogjuk egy madár kiáltását.« Sok százszor tanúja voltam ennek az érdekes adottságuknak. Sokat töprengtem rajta. Tudjuk, hogy a múlt, a jelen és a jövő aprólékosan ott van Isten profetikus memóriájában, az Ő örökkévalóságában; az a különös, hogy az emberek visszafelé a végtelenségig tudnak nézni, de előre nem. Ha teljesen tisztán emlékszem arra a mély merülésű vitorlás hajóra, amely Norvégiából jött, amikor alig négyesztendős voltam, miért lepődnék meg azon a tényen, hogy valaki képes előre látni azt, ami mindjárt megtörténik? Filozófiai szempontból az emlékezet nem kevésbé csodálatos, mint a jövő megsejtése; a holnapi nap közelebb áll hozzánk, mint a zsidók átkelése a Vörös-tengeren, amelyre pedig emlékszünk. A törzs tagjainak tilos a csillagokra nézni, ez a varázslóknak fenntartott kiváltság. Minden varázslónak van egy tanítványa, akit gyerekkorától fogva oktat a titkos tudományokra, és aki a halála után a nyomába lép. Így mindig négyen vannak, mágikus jellegű számjegy ez, mert az utolsó, amit felfog az emberek elméje. A maguk módján hirdetik a pokol és a mennyország tanát. Mindkettő a föId alatt található. A pokolban, amely világos és száraz, majd a betegek laknak, az aggastyánok, a bántalmazottak, a majomemberek, az arabok és a leopárdok; a mennyországban, amelyet mocsarasnak és sötétnek képzelnek el, majd a király lakik, a királyné, a varázslók, azok, akik a földön boldogok, kemények és kegyetlenek voltak. Hasonlóképpen imádnak egy istent, akinek Trágya a neve, és akit valószínűleg a király képére és hasonlatosságára képzeltek el; kasztrált, vak, beteges és korlátlan hatalmú lény. Általában hangya vagy kígyó alakját ölti magára.

Az elmondottak után senkit sem tog meglepni, hogy az ott-tartózkodásom ideje alatt egyetlen jehut sem sikerült megtérítenem. A miatyánk kifejezés zavarba ejtette őket, minthogy nem ismerik az apaság fogalmát. Nem értik meg, hogy egy kilenc hónappal előbb véghezvitt cselekedetnek valamiféle kapcsolata lehet egy gyermek születésével; nem vesznek tudomást ilyen távoli és oly valószínűtlen indítékról. Egyébként minden nő ismeri a testi kapcsolatot, de nem mindegyik lesz anya.

A nyelvük bonyolult. Egyik nyelvhez sem hasonlít, amit ismerek. Nem beszélhetünk mondatrészekről, mert mondatok sincsenek. Minden egytagú szó egy általános gondolatnak felel meg, amit szövegösszefüggésből és a fintorokból lehet meghatározni. A nrz szó például a szétszóródásra vagy a foltokra utal; jelentheti a csillagos eget, a leopárdot, a madárrajt, a himlőt, a fröcskölést, a szétszóródást vagy a menekülést, ami a vereség után következik. A hrl szó meg azt jelenti, ami tömör vagy sűrű; jelentheti a törzset, a fatörzset, a követ, a kőkupacot, a kövek felhalmozását, a négy varázsló gyűlését, a testi közösülést és az erdőt. Másként ejtve és más grimaszok kíséretében minden szónak ellentétes jelentése is lehet. De ne csodálkozzunk nagyon: a mi nyelvünkön a to cleave ige egyaránt jelenti azt is, hogy »elszakad« és azt is, hogy »csatlakozik«. Természetesen nincsenek mondatok, még tőmondatok sem.

Az a szellemi elvonatkoztató képesség, amit egy ilyen nyelv igényel, azt sugallja, hogy a jehuk, ha barbárok is, nem primitív, hanem elfajult nép. Ezt a feltételezésemet megerősítik azok a feliratok, amelyeket a fennsík csúcsán fedeztem fel, és amelyeknek írásjegyeit, amelyek a mi őseink által rajzolt rovásíráshoz hasonlítanak, már nem tudja megfejteni a törzs. Mintha elfelejtették volna az írott nyelvet, és csak a beszélt nyelv maradt volna meg bennük.

A nép szórakozását az idomított macskák viaskodása és a kivégzések jelentik. Valakit megvádolnak, hogy megsértette a királyné tisztességét, vagy egy másik ember szeme láttára evett; nincsenek tanúvallomások, se vallomástétel, és a király kimondja az ítéletet. Az elítélt olyan kínzásokon megy keresztül, amelyekre jobb, ha nem is emlékszem vissza, majd megkövezik. A királynéé az a jog, hogy rávesse az első és az utolsó követ, amely utóbbi általában felesleges. A tömeg megvitatja a királyné ügyességét és a testrészeinek a szépségét, és őrjöngve tapsol neki, miközben rózsát és bűzös tárgyakat hajigál rá. A királyné szótlanul mosolyog.

A törzs másik szokása az, hogy költőik vannak. Az egyik embernek eszébe jut, hogy kimondjon hat-hét, általában titkos értelmű szót. Nem tudja magában tartani, és kiáltozva kimondja őket, egy kör közepén állva, amit a földön heverő varázslók és a köznép alkot. Ha a költemény nem hozza indulatba őket, akkor nem történik semmi; ha a költő szavai felzaklatják őket, akkor mindnyájan csöndben eltávoznak tőle, valami szent iszonyat parancsára (under a holy dread). Érzik, hogy megszállta a lélek; senki sem szól hozzá, és senki sem néz rá többé, még az anyja sem. Már nem ember, hanem isten, és akárki megölheti. A költő, ha teheti, az északi sivatagokban keres menedéket.

Már elmeséltem, hogyan kötöttem ki a jehuk földjén. Az olvasó talán emlékszik, hogy körülvettek, hogy a levegőbe lőttem egyet a puskámmal, és valami mágikus erejű mennydörgésnek fogták fel a lövést. Hogy tápláljam ezt a tévedésüket, igyekeztem mindig fegyvertelenül járni. Egy tavaszi reggelen, napkeltekor, hirtelen megtámadtak bennünket a majomemberek; leszaladtam a hegy tetejéről, fegyverrel, és kettőt megöltem azok közül az állatok közül. A többiek rémülten elmenekültek. A golyók, mint tudjuk, láthatatlanok. Életemben először hallottam, hogy viharosan megtapsolnak. Azt hiszem, akkor fogadott a királyné. A jehuk memóriája gyenge: még aznap délután elmentem. Az őserdei kalandjaim nem érdekesek. Végül feketék településére értem, akik tudtak vetni, aratni és imádkozni, és akikkel portugálul értettem szót. Egy római katolikus hittérítő, Fernandes atya szállásolt el a kunyhójában, és törődött velem, míg újra nem kezdhettem fáradságos utazásomat. Kezdetben némi hányingert éreztem, amikor láttam, hogy leplezetlenül kitátja a száját, és ételdarabkákat dug bele. Én eltakartam a kezemmel az arcom, vagy máshová néztem; néhány nap múlva megszoktam. Hálával emlékszem a teológiai vitáinkra. Nem sikerült elérnem, hogy visszatérjen Jézus igaz hitéhez.

Most Glasgow-ban írok. Elmeséltem a jehuk közti tartózkodásomat, de azt a mélységes iszonyatot nem, ami sohasem múlik el egészen, és ami kísért álmaimban. Az utcán azt hiszem, hogy még körülöttem vannak. Jól tudom, hogy a jehu barbár nép, talán a világ legbarbárabb népe, de igazságtalanság volna elfelejteni bizonyos vonásokat, amelyek mellettük szólnak. Intézményeik vannak, királyuk, főnévi rendszeren alapuló nyelvet beszélnek, hisznek - mint a zsidók és a görögök - a költészet isteni eredetében, és érzik, hogy a lélek túléli a test halálát. Vallják, hogy jogos a büntetés és a jóvátétel. Lényegében a kultúrát képviselik, mint ahogy mi is azt képviseljük temérdek bűnünk ellenére. Nem érzek bűnbánatot, hogy harcoltam soraikban a majomemberek ellen. Kötelességünk megmenteni a jehukat. Remélem, hogy Őfelsége Kormánya meghallgatja, amit ez a jelentés javasolni bátorkodik.”

 

Nagy Mátyás fordítása

 

1 A ch hangzása olyan, mint a loch szóban. (A szerző megjegyzése.)

 
Tartalom
Következő elbeszélés