Tartalom
Következő elbeszélés

A BETOLAKODÓ

 

Sajnállak, testvérem,
Jonathán, kedves valál nékem nagyon,
hozzám való szereteted csudálatra méltóbb volt
az asszonyok szerelménél.
SÁMUEL II. KÖNYVE, I. 26.

 

 

Mondják (ami valószínűtlen), hogy Eduardo, a legifjabb Nelson beszélte el a történetet Cristiánnak, az idősebbiknek virrasztójában, aki természetes halállal halt meg ezernyolcszázkilencven-egynéhányban, a moróni kerületben. Annyi bizonyos, hogy hallotta valaki valakitől azon a teázgatással agyonütött, hosszú éjszakán, s elmondta Santiago Dabovénak, s én tőle tudom. Évek múlva megint elmesélték nekem Turderában, ahol történt. A második változat, a némileg terjengősebb, egészében megerősítette Santiago szavait, eltekintve némi alkalomszerű változtatástól és eltéréstől. Leírom most, mert, ha nem csalódom, a régi partlakók jellemének apró és tragikus tükre ez az eset. Becsülettel megteszem, de már előre látom, hogy engedek majd az írói kísértésnek, s valami részletet hangsúlyozok vagy hozzáteszek.

Turderában Nilsenéknek hívták őket. A plébános azt mondta nekem, hogy elődje nem minden meglepetés nélkül pillantott meg ezeknek az embereknek a házában cgy fekete fedelű és gót betűs kopott Bibliát; az utolsó oldalakon kézzel írott neveket és dátumokat látott. Az egyetlen könyv volt a házban. A Nilsenek hányatott krónikája, mely elveszett, ahogy minden elvész. A nagy ház, ez sem létezik már, vakolatlan téglából épült; a kapubejáróból egy színes csempés meg egy földes udvar látszott. Kevesen jártak ott; a Nilsenek óvták a magányukat. A dísztelen szobákban priccseken háltak; fényűzésük a ló volt, a szerszám, a kurta kés, a szombatok zajos kivagyisága meg az italos kötekedés. Tudom, hogy magas termetűek voltak, az üstökük vöröses. Amiről ők soha nem is hallottak: Dánia vagy Írország vére csörgedezett a két kreol ereiben. A reszkető környék Vörösképűnek ismerte őket; nem lehetetlen, hogy vér tapadt a kezükhöz. Vállvetve szálltak szembe egyszer a rendőrséggel is. Mondják, a kisebbik vitába keveredett Juan Iberrával, s nem ő húzta a rövidebbet, ami pedig, a hozzáértők szerint, nem csekélység. Voltak azok hajtók, mészárosok, kupecek, sőt még sipisták is. Híresen zsugoriak voltak, hacsak az ital meg a játék nagylelkűvé nem tette őket. Rokonságukról mit se tudni, még azt se, honnan jöttek. Egy szekerük meg egy ökörfogatuk volt.

Testi felépítésben ugyancsak elütöttek azoktól a nagylegényektől, akik miatt útonállónak tartották a Costa Brava lakosságát. Ez meg mindaz, amit nem tudunk, segíthet megérteni, hogy miért tartottak össze annyira. Ha az egyikkel összeveszett, egyszerre mindjárt két ellensége is lett az embernek.

Csavargó fajta volt a Nilsen; szerelmi históriájuk addig csak a kapu alatt vagy a rosszházban akadt. No, hát nem is maradt szó nélkül, mikor Cristián a házába vette Juliana Burgost. Való igaz, nyert vele egy cselédet, hanem az is bizonyos, hogy elhalmozta rémséges bazárholmikkal, amikkel a lány aztán a mulatságokon hivalkodott. A bérkaszárnya szegényes ünnepein, ahol tiltva volt a bot meg a kés, és csak világosban táncoltak. Juliana bőre barna volt, a szeme mandulavágású; elég volt, ha valaki ránézett, a lány már mosolygott is. A szegénynegyedben, ahol a munka és az ápolatlanság hamar elnyüvi az asszonyokat, nem számított csúnyának.

Kezdetben Eduardo osztozott a társaságukban. Aztán elutazott Arrecifesbe, ki tudja, mi ügyben; mikor visszatért, hozott a házba egy lányt, akit az úton szedett fel, s aztán pár nap múlva elzavart. Még mogorvább lett; magában részegedett le a boltban, s nem állt szóba senkivel. Szerelmes lett Cristián asszonyába. A kerület, mely talán nála is hamarabb tudta, álnok örömmel leste a fivérek között lappangó versengést.

Egy este, mikor későn tért vissza a sarokról, Eduardo észrevette Cristián árnyékát a palánkon. Az udvarban várta a bátyja, a legjobb holmijában. Az asszony egy csésze matéval a kezében járkált fel s alá. Cristián azt mondta Eduardónak:

- Elmegyek a Farías-mulatságba. Itt van Juliana; ha akarod, tégy vele kedved szerint.

A hangja félig parancsoló, félig szívélyes volt. Eduardo nézte egy darabig; nem tudta, mit tegyen. Cristián felállt, elbúcsúzott Eduardótól, de Julianától nem, mert az csak egy holmi volt, majd lóra ült, és sietség nélkül elporoszkált.

Attól az éjszakától fogva megosztoztak rajta. Senki sem tudja a részleteket erről a mocskos egyezségről, mely sértette a kerület illemét. A megegyezés rendben is volt néhány hétig, de sokáig nem tarthatott. A fivérek között el nem hangzott Juliana neve, még ha szólították se, de egyre keresték és meg is találták az alkalmat, hogy ne értsenek egyet. A bőrök eladásáról vitatkoztak, pedig egészen másról akartak. Cristián meg-megemelte a hangját, Eduardo meg csak hallgatott. Nem tudták, de féltékenykedtek. A zordon külvárosban a férfi nem mondja, nem is gondolja, hogy törődik valami asszonnyal - a nő csak a vágy és a birtoklás tárgya -, de azok ketten szerelmesek voltak. És ez valamiképpen megalázta őket.

Egy este Lomas terén Eduardo találkozott Juan lberrával, aki gratulált az ügyességéhez. Gondolom, akkor történt, hogy Eduardo nekiesett. Őelőtte senki se űzzön csúfot Cristiánból.

A nő egy állat alázatával szolgálta mindkettőjüket; de nem tudta elrejteni, hogy némi vonzalmat érez, kétségtelenül a fiatalabb iránt, aki nem utasította el, de nem is kívánta.

Egy napon megparancsolták Julianának, hogy vigyen két széket az első udvarba, s aztán oda ne merészkedjék, mert beszélniük kell egymással. A nő hosszú beszélgetésre számított, s lefeküdt aludni ebéd után, de csakhamar felverték. Egy zsákba kellett raknia mindenét, nem feledkeztek meg az üveggyöngy rózsafüzérről és az anyjától kapott kis feszületről sem. Egy szó magyarázat nélkül felültették a szekérre, s hallgatag, nyomasztó útra keltek. Esett az eső; az utak sárosak voltak, s lehetett vagy hajnali öt óra, mire Morónba értek. Ott eladták a lányt a bordély tulajdonosnőjének. A szerződés megköttetett; Cristián elvette az összeget, s később megosztotta a másikkal.

Turderában a Nilsenek, akik addig nyakig merültek a szörnyű szerelem zűrzavarába (de meg is szokták), folytatni akarták régi férfiéletüket a férfiak között. Visszatértek a biliárdasztalhoz, a verekedéshez, az alkalmi tivornyákhoz. Talán úgy hitték, megszabadultak, de néha mind a kettő rászánta magát - csak úgy magában - egy kis indokolatlan vagy nagyon is indokolt kiruccanásra. Kevéssel az esztendő vége előtt a kisebbik azt mondta, dolga van a fővárosban. Cristián elment Morónba; a ház kerítésénél, melyet már ismerünk, meglátta Eduardo fakó lovát. Bement; a másik odabent volt, várt sorára. Lehet, hogy Cristián azt mondta neki:

- Ha így folytatjuk, belefáradnak a lovaink. Jobb, ha a kezünk ügyében tartjuk.

Beszélt a tulajdonosnővel, előszedett néhány bankjegyet, s elvitték a lányt. Juliana Cristiánnal ment; Eduardo megsarkantyúzta a lovát, hogy ne lássa őket.

Oda jutottak, ahol már voltak. Az alávaló megoldás sem segített; mindketten engedtek a kísértésnek, hogy csapdát állítsanak. Káin ott járt közöttük, de nagy volt a szeretet a Nilsenek közt - ki tudja, miféle sanyarú sorsban, micsoda veszedelmekben osztoztak! -, s inkább másokra zúdították elkeseredésüket. Egy ismeretlenre, a kutyákra vagy Julianára, aki közéjük hozta a viszályt.

Március végére járt, s a forróság nem szűnt. Egy vasárnap (vasárnap az emberek korán hazatérnek) Eduardo, aki a boltból jött meg, látta, hogy Cristián befogja az ökröket. Cristián azt mondta:

- Gyere, bőröket kell vinnünk a pardói vásárba. Már felraktam, használjuk ki a hűvöst.

A pardói vásár, gondolom, délebbre esett; elindultak a Csorda úton, aztán ki a dűlőútra. A mező kiszélesedett az éjszakában. Szalmakazal mellett haladtak. Cristián elhajította a cigarettát, amire rágyújtott, és sietség nélkül mondta:

- Munkára, öcsém. Később a keselyűk is segítenek. Ma megöltem. Maradjon csak itten a holmijával együtt, több kárt nem okoz már.

Szinte sírva ölelték át egymást. Most új kötés fogta össze őket: a siralmasan feláldozott nő és a felejtés kényszere.

 

Hargitai György fordítása

 
Tartalom
Következő elbeszélés