Tartalom Következő elbeszélés A TALÁLKOZÁS
Susana Bombalnak
Elfelejti az ember, amit reggelente a napilapokban olvas, vagy csak egy-egy alkalmi, délutáni beszélgetésre futja belőle. Így aztán nem csoda, hogy már senki sem emlékszik vagy csak álomszerűen emlékszik Maneco Uriarte és Duncan hírhedt esetére, amely akkora port vert föl annak idején. No meg ez úgy 1910 táján történt, az üstökös és a centenárium. évében, s azóta már annyi jó meg rossz történt velünk. Az eset főszereplői már halottak; a szemtanúk pedig szent hallgatást fogadtak. Magasra emelt kézzel én is letettem akkor azt az esküt, és gyerekkorom minden romantikus komolyságával - kilenc-tíz éves lehettem - megéreztem a szertartás jelentőségét. Nem tudom, észrevették-e a többiek, hogy a szavamat adtam; se azt, hogy ők megtartották-e a szavukat. Bárhogy esett is, íme a történet az elkerülhetetlen változtatásokkal, amit az idő meg a jó avagy a rossz irodalom hoz magával.
Azon a délután Lafinur unokabátyám magával vitt báránysütésre a Los Laureles majorba. Nem tudnám már pontosan leírni a helyet; képzeljünk el egy csendes, árnyas északi kisvárost, amely a folyó irányában lejt, és semmiben sem hasonlít a síkságon elnyúló hosszú városokra. A vonatút épp elég hosszú volt, hogy elunjam magam, igaz, tudjuk, hogy a gyerekek életében lassan telik az idő. Már esteledett, amikor beléptünk a major kapuján. Ott volt - éreztem - minden ősi elem: az aranyló sült hús illata, a fák, a kutyák, a rőzse meg a tűz, amely maga köré gyűjti az embereket.
Egy tucatnyi vendég lehetett; valamennyien felnőttek. Ahogy később megtudtam, még a legidősebb se töltötte be a harmincadik évét. Hamar rájöttem, hogy mindanynyian csupa olyasmiben járatosak, amit én mindig is megvetettem: versenyparipák, szabók, kocsik, közismerten drága nők. Senki sem zavarta félszegségemet, senki sem figyelt föl rám. A hosszú ebédlőben várakoztunk a bárányra, amelyet az egyik napszámos sütött avatott lassúsággal. A borok évjáratát tárgyalták. Volt ott egy gitár is; az unokabátyám, ha jól emlékszem, Elías Regulestól énekelt el két dalt - a La taperá-t és az El gauchó-t - meg néhány decimát adott elő tolvajnyelven - az akkori idők silány tolvajnyelvén - arról a késpárbajról, amely egy Junín utcai házban történt. Majd kávét és szivart hoztak. De hazamenetelről szó sem volt. Éreztem, hogy (Lugonest idézve) a késő óra rettegése jár át. Nem akartam az órámra nézni. Kelletlenül felhajtottam egy-két pohárral, hogy ezzel is titkoljam, egyedül vagyok ott gyerek. Uriarte egyszer csak harsány hangon egy páros pókerra hívta ki Duncant. Valaki azonban közbevetette, hogy úgy nagyon gyenge a játék, négyen kell azt játszani. Duncan egyetértett, Uriarte ellenben az előző mellett kardoskodott, mégpedig olyan csökönyösen, hogy nem tudtam és nem is akartam megérteni. Én sose szerettem a kártyát, kivéve a pasziánsz egyszerűbb útvesztőit meg a trükkjátékot, amelyben csak az a fontos, hogy mindenféle ördöngösséggel és tréfával üsse el az ember az időt. Észrevétlenül kisurrantam. Egy gyereknek többet ér egy ormótlan, idegen, sötét ház (csak az ebédlőben volt világosság), mint az utazónak egy egész ismeretlen ország. Lépésről lépésre bejártam a szobákat; emlékszem, volt ott egy biliárdszoba, egy vitrin, melyben szögletes és rombusz alakú üvegek voltak, egypár hintaszék meg egy lugasra néző ablak. Eltévedtem a sötétben; végül a házigazda akadt rám, akit - ha annyi év után nem tévedek - Acevedónak vagy Acébalnak hívtak. Kedvességből, vagy hogy gyűjtői hiúságát legyezgesse, odavitt egy vitrinhez. Amint meggyújtotta a lámpát, láttam, hogy szúrófegyverekkel van tele. Csupa olyan kés, mely forgatása során hírnevet szerzett. Elmondta, hogy Pergamino mellett van egy kis földje, s az oda- és visszautak alatt gyűjtögette össze azokat a tárgyakat. Felnyitotta a vitrint, és rá se pillantva a kartonokon lévő adatokra, elmondta egy-egy fegyver történetét, amely jobbára ugyanaz volt, csak a hely és idő változott. Megkérdeztem tőle, nincs-e meg a gyűjteményében Moreira tőre, akkoriban ő volt a gauchók gauchója, ahogy később Martín Fierro, majd Don Segundo Sombra lett. Be kellett vallania, hogy nincs meg neki, de mutathat egy hasonlót, mondta, amelynek U alakú a kézvédője. Ingerült kiabálás szakította félbe. Nyomban bezárta a vitrint; követtem.
Uriarte azt hajtogatta, hogy csalt az ellenfele. A társaság körbeállta őket. Duncan, emlékszem, mindenkinél magasabb, markos, kissé csapott vállú, üres tekintetű,tejfölszőke legény volt; Maneco Uriarte meg hetyke bajszú, fürge, barna, kis ember volt, talán indián vér is folyt ereiben. Szemmel láthatóan mind részegek voltak; nem tudom, valóban hevert-e a földön két-három elhajított palack, vagy pedig csak a sok film kelti bennem ezt a hamis emlékképet. Uriarte meg csak káromkodott, sértőn, majd trágárul. Duncan pedig mintha meg se hallaná; végül azonban - mintegy belefáradva - felállt, és egy ökölcsapással leterítette Uriartét. Az meg a földön fekve ordítani kezdett, hogy ő bizony nem tűri el az effajta sértést, és hogy tüstént verekedjenek meg.
Duncan nemmel felelt, majd magyarázólag hozzátette:
- Tudniillik tartok tőle.
Mindenki felkacagott.
Uriarte - ismét talpon - így válaszolt:
- Én bizony megverekszem magával, mégpedig most mindjárt.
Valaki - Isten bocsásson meg neki - elszólta magát, hogy fegyverben éppen nincs hiány.
Nem tudom, ki nyitotta ki a vitrint. Maneco Uriarte kiválasztotta a legmutatósabb, leghosszabb fegyvert, azt, amelyiknek olyan U alakú kézvédője volt; Duncan pedig - szinte hanyagul - megfogott egy fanyelű kést, amelynek egy kis fa volt a pengéjébe vésve. Valaki megjegyezte, hogy jellemző, hogy Maneco tőrt választott. Senki sem lepődött meg rajta, hogy remeg a keze; de remegett ott mindenkié, Duncané is.
Az a szokás, hogy a verekedni készülő férfiak kimennek a házból, hogy ne sértsék meg a vendéglátót. Félig vidáman, félig komolyan léptünk ki a nedves éjszakába. Én is mámoros voltam, de nem a bortól, hanem a kalandtól; azt kívántam, hogy bárcsak ölnének, hogy aztán legyen mit elmondanom s mire emlékeznem. Abban a pillanatban talán a társaság sem volt felnőttebb nálam. Azt is megéreztem, hogy örvénybe kerültünk, amelyet senki sem tud már megfékezni, s amely a vesztünkbe visz. Senki sem vette túl komolyan Maneco kifakadását; egy régi vetélkedés kiéleződésének vélték, amit a bor hozott a felszínre.
Fák közt haladtunk, elhagytuk a lugast. Uriarte és Duncan ment elöl; csodálkoztam, hogy egymást figyelik, mintha valami meglepetéstől tartanának. Egy gyepágy mellett haladtunk el, Duncan így szólt halk, határozott hangon:
- Ez itt megfelel.
Ők ketten középen maradtak, tétován álltak. Egy hang odaordított nekik:
- Ugyan dobják már el azt az ócskavasat, az csak akadály; akaszkodjanak össze rendesen!
De a két férfi már ölre ment. Eleinte óvatosan mozogtak, mintha félnének, hogy megvágják magukat; tekintetükkel először a kést követték, később pedig az ellenfél szemét. Uriarténak elszállt a haragja, Duncannak pedig a közömbössége vagy a gyűlölete. A veszély mindkettőjüket megváltoztatta; most már két férfi verekedett, nem két gyerek. Azt hittem, hogy a tőrök zűrzavaros csatája lesz a verekedés, de követni tudtam, szinte végigkövettem az összecsapást, mintha sakkparti lett volna. Az idő persze azóta egyre jobban kiszínezte vagy épp elhomályosította a látottakat. Nem tudom, meddig verekedhettek; vannak események, amelyek nem mérhetők az idő szokásos mércéjével.
A védelmet nyújtó poncsó nélkül, az alkarjukkal védték az ütéseket. Az ingujjak hamar szétszakadtak, sötét vérfoltok lepték be. Rájöttem, hogy tévedtünk, amikor azt hittük, hogy nem ismerik ezt a fajta vívást. Hamar észrevettem, hogy mindegyik másképp forgatja a kést. Az egyik fegyver hosszabb volt, mint a másik. Duncan igyekezett az ellenfél közelébe férkőzni, hogy leküzdje a hátrányt; Uriarte meg egyre csak hátrált, és távolról, mélyen szurkált. Ugyanaz a hang, amely az imént a vitrinre hívta föl a figyelmet, most felkiáltott:
- Megölik egymást. Válasszák szét őket.
Senki se mert közbelépni. Uriarte megingott; Duncan erre rávetette magát. Már-már összefonódott a testük. Uriarte tőre Duncan arcát kereste. Egyszerre csak mintha megrövidült volna az a kés: Duncan mellébe fúródott. Elterült a legény a gyepen. És akkor alig hallhatóan ezt suttogta:
- De fura. Olyan ez az egész, mint valami álom.
A szeme nyitva maradt, nem mozdult többé; szemtanúja voltam, hogy egy ember megölt egy másik embert. Maneco Uriarte a halott fölé hajolt, és bocsánatot kért tőle. Őszintén zokogott. Az imént elkövetett tett most meghaladta az erejét. Ma már tudom, hogy nem a bűntettet bánta, hanem azt, hogy esztelenséget cselekedett.
Elég volt abból a látványból. Amire annyira vágytam, bekövetkezett, engem pedig összetört. Lafinurtól tudtam meg később, hogy csak nagy nehezen tudták kiszedni a fegyvert. A vendégek kupaktanácsot rögtönöztek. Megállapodtak, hogy a lehető legkevesebbet fognak hazudni, a késpárbajt pedig majd karddal vívott párbajnak tüntetik föl. Négyen mindjárt ajánlkoztak is segédnek. Acébal is köztük volt. Buenos Airesben mindent el lehet intézni; valaki mindig barátja valakinek.
A mahagóniasztalon szanaszét hevert az angol kártya meg a sok bankó, de senki se mert odanézni vagy hozzányúlni.
Az eseményt követő években többször is gondoltam rá, hogy valamelyik barátomra bízom a történetet, de mindig úgy éreztem, hogy nagyobb gyönyörűségemet lelem a titok őrzésében, mint az elmondásában. 1929 táján azonban egy véletlen beszélgetés hirtelen arra késztetett, hogy megtörjem a hosszú hallgatást. Don José Olave nyugalmazott rendőrfőnök mesélt a retirói alvégen történt késelésekről; megjegyezte, hogy az a népség bármilyen hitszegésre hajlandó, hogy legyőzze az ellenfelét, és hogy Gutiérrez és a Podesták előtt szinte nem volt az országban késelés. Mondtam neki, hogy én bizony láttam egyet, és elmeséltem neki, mi történt annyi évvel azelőtt.
Szakértő figyelemmel végighallgatott, majd így szólt:
- Biztos benne, hogy Uriarte meg a társa azelőtt sosem verekedett? Lehet, hogy a vidéki évek alatt megtanultak egyet s mást.
- Ugyan - válaszoltam. - Mind ismerték egymást, akik ott voltak azon az estén, és valamennyien meg voltak döbbenve.
Olave kimérten folytatta, mintegy hangosan gondolkodva:
- Az egyik tőrnek U alakú volt a kézvédője. Két tőr lett híres ebből a fajtából: a Moreiráé meg a Tapalquén utca környékén a Juan Almadáé.
Felvillant valami az emlékezetemben; Olave folytatta:
- Egy fanyelű kést is emlitett, amelynek egy kis fa volt a márkája. Ebből aztán több ezer is akad, de volt egy...
Egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta:
- Acevedo úrnak Pergamino közelében volt a vidéki lerakata. A múlt század végén épp azon a vidéken járt-kelt egy másik hírhedt verekedő: Juan Almanza. Tizennégy éves korától fogva - akkor ölt először - mindig egy ilyen rövid kést használt, mert az szerencsét hozott neki. Juan Almanza és Juan Almada közt gyűlölködés támadt, mert az emberek minduntalan összetévesztették őket. Hosszú éveken át üldözték egymást, de sose találkoztak. Juan Almanzát egy eltévedt puskagolyó ölte meg egy választás során. A másik meg, azt hiszem, természetes halállal halt meg a Las Flores-i kórházban.
Több szó nem esett akkor délután. Mindketten a gondolatainkba merültünk.
Kilenc vagy tíz ember is látta - már mind halottak -, aminek szemtanúja voltam akkor: a mélyen átszúrt testet és a szabadban fekvő hullát, de ott egy korábbi történet végét látták. Maneco Uriarte nem ölte meg Duncant: a fegyverek vívtak ott, nem az emberek. Sokáig egymás mellett aludtak egy vitrinben, míg két kéz fel nem ébresztette őket. Talán izgalom fogta el őket, amint felébredtek; ezért remegett Uriarte ökle, és ezért remegett a Duncané is. A két tőr jól tudott vívni - nem úgy, mint az eszközük, az ember -, és akkor éjjel meg is vívtak egymással. Sokáig üldözték egymást a vidék végtelen útjain, és amikor végül találkoztak, gaucho gazdáikból már csak por maradt. A vasban ott szunnyadt, leselkedett az emberi gyűlölet.
A dolgok túlélik az embert. Ki tudja, itt végződik-e ez a történet, ki tudja, nem találkozik-e még az a két fegyver.
Scholz László fordítása
Tartalom Következő elbeszélés