Tartalom
Következő elbeszélés

EMBER A KÜSZÖBÖN

 

 

Bioy Casares hozott Londonból egy különös háromélű tőrt, melynek markolata H betűt formált; barátunk, a British Council-beli Christopher Dewey azt mondta, hogy gyakori az ilyen tőr Hindosztánban. Ez a kijelentés arra ösztönözte, hogy megemlítse, két esztendőt töltött abban az országban a két háború között. (Ultra Auroram et Gangen; emlékezetem szerint így mondta latinul, egy Juvenalis-sort eltévesztve.) A történetek közül, melyeket aznap éjjel elmondott, az itt következőt bátorkodom leírni. A szöveg hűséges lesz: Allah szabadítson meg a kísértéstől, hogy hozzátegyek apró külsőséges részleteket, vagy kiplingi közbevetésekkel kiélezzem az elbeszélés egzotikus színezetét. Egyébként ennek ősi és egyszerű íze van, mint talán az Ezeregyéjszaká-nak, s ezt kár volna elrontani.

 

„Édeskeveset számít, hogy pontosan hol történt, aminek elmondására készülök. Meg aztán miféle fontossága lehet Buenos Airesben az Amritszar vagy Udh névnek? Elegendő tehát azt mondanom, hogy azokban az esztendőkben zavargások voltak egy muzulmán városban, s hogy a központi kormány egy erőskezű embert küldött a rend helyreállítására. Ez egy skót férfi volt, aki hadfiak neves családjából származott, s vérében volt az erőszak hagyománya. Egyetlenegyszer láttam a saját szememmel, de sohasem felejtem el koromfekete haját, kiugró arccsontját, merész orrát és a száját, széles vállát, erős viking testalkatát. David Alexander Glencairn lesz a neve ma esti történetemben: a két keresztnév igen megfelelő, mert olyan királyok viselték, akik vaskézzel kormányoztak. David Alexander Glencairn (meg kell szoknom, hogy így nevezzem), úgy gyanítom, félelmetes ember volt; jövetelének puszta híre is elegendő volt, hogy megnyugodjék a város. Ez nem akadályozta meg abban, hogy számos határozott intézkedést tegyen. Eltelt néhány év. A város és a kerület békességben élt: szikhek és muzulmánok félretették az ősi ellentéteket, s Glencairn hirtelen eltűnt. Természetesen azt is beszélték, hogy elrabolták vagy megölték.

Mindezeket a dolgokat a főnökömtől tudtam meg, mert szigorú volt a cenzúra, s az újságok nem kommentálták (emlékezetem szerint meg sem említették) Glencairn eltűnését. Egy mondás szerint India nagyobb a világnál; Glencairn talán mindenható volt a városban, melyet egy dekrétum, egy aláírás a gondjaira bízott, de a birodalom adminisztrációjának gépezetében csak egy számjegy volt.

A helyi rendőrség kutatásai haszontalannak bizonyultak; a főnököm úgy vélte, hogy egy magánszemély kevesebb gyanút kelthet, s több sikert érhetne el. Három vagy négy nap múlva (Indiában bőkezűen mérik az időt) már minden különösebb reménység nélkül róttam a szürke város utcáit, mely magába nyelt egy embert.

Szinte nyomban megéreztem annak az összeesküvésnek állandó jelenlétét, mely Glencairn sorsát akarta eltitkolni. Egy lélek sincs ebben a városban (sejthettem joggal), aki ne ismerné a titkot, s aki meg ne esküdött volna, hogy hallgatni fog. A legtöbb kikérdezett csak mélységes tudatlanságát hangoztatta; nem tudták, ki az a Glencairn, sohasem is látták, sohasem is hallottak róla. Mások, ezzel szemben, negyedórája látták, ezzel meg azzal beszélgetett, s még el is kísértek a házhoz, ahová azok ketten bementek, s ahol persze semmit se tudtak róluk, vagy azt mondták, épp most mentek el. Az egyik ilyen hazugnak ököllel vágtam a képébe. A tanúk helyeselték kitörésemet, és újabb hazugságokat gyártottak. Nem hittem nekik, de nem mertem elhallgattatni őket. Egyik este vékony borítékot kaptam, benne egy papírdarabkán néhány jel...

A nap már alászállott, mikor megérkeztem. A kerület egyszerű volt és szegényes; a ház igen alacsony; a járdáról beláttam a földes udvarok sorát, a háttérben némi világosság derengett. Az utolsó udvarban nem tudom, miféle muzulmán ünnepséget tartottak; egy vak ember érkezett vörös fából készült lanttal.

Lábam előtt, mozdulatlanul, mint egy halott tárgy, egy vénséges vén ember kuporgott a küszöbön. Elmondom, milyen volt, mert ez lényeges része a történetnek. A sok esztendő elkoptatta és lecsiszolta, mint a víz a követ vagy az emberek nemzedékei a bölcs mondásokat. Hosszú rongyok borították, vagy legalábbis nekem úgy tetszett, s a turbán, mely fejét övezte, az is csak egy darab rongy volt. A homályban felém fordította sötét arcát és hófehér szakállát. Nyíltan szólottam hozzá, mert már minden reményemet elvesztettem, David Alexander Glencairnről kérdeztem. Nem értett meg (talán nem is hallott), és így el kellett magyaráznom, hogy az egy bíró, és hogy őt keresem. Mikor kimondtam e szavakat, éreztem, hogy menynyire nevetséges ezt a vénséges vén embert faggatni, akinek alig több a jelen, mint valami jellegtelen neszezés. Hírt csak a Felkelésről vagy Akbárról adhat ez az ember (gondoltam), de Glencairnről nem. Amit mondott, megerősítette sejtésemet.

- Egy bíró! - mondta némi csodálkozással. - Egy bíró, aki elveszett, s akit keresnek. Ez még gyermekkoromban történt. Nem tudom az idejét, de még azelőtt történt, hogy Nikal Szeyn (Nicholson) meghalt Delhi falainál. Az elmúlt idő megmarad az emlékezetben; így hát felidézhetem, ami akkor történt. Isten megengedte haragjában, hogy romlásnak induljanak az emberek; szájuk átkokkal telt meg, csalárdsággal és ámítással. Mégis, nem mindenki fajtalanodott el, és amikor kihirdették, hogy a királynő elküld egy embert, aki rendet teremt az országban Anglia törvényei szerint, a kevésbé gonoszok örvendeztek, mert tudták, hogy a törvény jobb a felfordulásnál. Megérkezett a keresztény ember, elmulasztotta kötelességét, sanyargatta a népet, s nem palástolta a megvetendő bűnöket, s áruba bocsátotta ítéleteit: Kezdetben nem hibáztattuk; a kormányzó angol igazsága mindenki előtt ismeretlen volt, s az új bíró látszólagos tévedései talán megfeleltek a jogerős és titkos elveknek. Minden igazságot nyer az ő könyvében, szerettük volna gondolni, de túlságosan is szembetűnően hasonlított a világ minden rossz bírájához, s végül rá kellett jönnünk, hogy egyszerűen csak gonosz ember. Végül is zsarnok lett, és a szegény nép (hogy megbosszulja téves reménységét, mit valaha belé vetett) elhatározta, hogy elfogja, és ítéletet tesz rajta. Beszélni nem elég; a szándékból tettet kell kovácsolni. Az együgyűeken és az igen fiatalokon kívül senki sem hitte, hogy meg lehetne valósítani ezt a merész tervet, de szikhek és muzulmánok ezrei tartották szavukat, s egy napon, hitetlenkedve, végrehajtották azt, amit egyenként lehetetlennek tartottak. Elfogták a bírót, és börtönbe vetették egy városszéli tanyán. Azután megszólaltatták a sértett feleket vagy (némely esetben) az árvákat és az özvegyeket, hiszen azokban az években aztán nem pihent a hóhér bárdja. Végül - talán ez volt a legnehezebb - kerestek és kineveztek egy bírót, hogy ítélje el a bírót.

Ekkor néhány asszony lépett a házba, és félbeszakították az elbeszélést.

Később vontatottan folytatta:

- Az a hír járja, hogy nincs nemzedék, melyben ne volna négy igaz ember, aki titokban a vállán tartja s igazolja az Úr előtt a világegyetemet: e férfiak egyike lett volna a feddhetetlen bíró. De hol lehet rájuk lelni, ha rejtve járnak a világban és névtelenül, s ha látjuk sem ismerjük fel őket, s még maguk sem tudják, hogy micsoda küldetésük van? Valaki akkor azt mondta, hogy ha a sors elzárja tőlünk a bölcseket, keressük a balgákat. Ez a vélemény diadalmaskodott. A Korán tudósai, a törvény doktorai, szikhek, akik oroszlánok nevét viselik, és egy istent imádnak, hinduk, akik istenségek sokaságát imádják, Mahavíra szerzetesei, akik azt tanítják, hogy a világegyetemnek olyan az alakja, mint egy szétterpesztett lábú emberé, a tűzimádók és fekete zsidók alkották a törvényszéket, de egy bolond ítéletére bízták a végső döntést.

Itt megzavarta néhány személy, aki eltávozott az ünnepségről.

- Egy bolond ítéletére bízták - ismételte -, hogy isten bölcsessége az ő szájából szóljon, s megszégyenítse az emberek gőgjét. Neve elveszett, vagy soha nem is ismerték, hanem meztelen járt ezeken az utcákon, vagy rongyokba burkolózva, számolgatta az ujjait a hüvelykjével, és a fákkal csúfolkodott.

Józan elmém fellázadt. Azt mondtam, hogy bolondra bízni a döntést a törvény megszegése.

- A vádlott elfogadta bíráját - hangzott a felelet. - Talán megértette: mivel az összeesküvők nagy veszedelembe kerülnének, ha szabadon bocsátanák, csak egy bolondtól remélheti, hogy nem ítélik halálra. Hallottam, hogy nevetett, mikor megmondták neki, ki a bíró. Sok napon és sok éjszakán át tartott a per a tanúk nagy száma miatt.

Elhallgatott.

Valami nagy gond emésztette. Hogy mondjak valamit, megkérdeztem, hány napig tartott.

- Legkevesebb tizenkilenc napig - felelte. Az ünnepségről távozók újra meg újra megzavarták; a bor tiltva van a muzulmánoknak, de az arcuk és hangjuk olyan volt, mint a részegeké. Valaki odakiáltott neki, ahogy elhaladt mellette.

- Pontosan tizenkilenc napig - igazított a szón. - A hitetlen kutya meghallgatta az ítéletet, és a kés a torkába mélyedt.

Vidám kegyetlenséggel beszélt. Megváltozott hangon fejezte be a históriát:

- Félelem nélkül halt meg; a legaljasabbakban is van valami virtus.

- Hol történt az, amit elmeséltél? - kérdeztem. - Egy tanyán?

Most először nézett a szemembe. Azután, lassan méricskélve a szavakat, megmagyarázta:

- Azt mondtam, hogy tanyán vetették börtönbe, nem azt, hogy ott ítélkeztek fölötte. Ebben a városban ítélték el: egy ilyen házban, mint ez itten. Az egyik ház mit sem különbözik a másiktól; csak az számít, hogy a pokolban vagy mennyben emelték-e.

Kérdeztem az összeesküvőkről.

- Nem tudok róluk - mondta nyugodtan. - Sok éve történtek ezek a dolgok, sok éve el is feledték. Talán az emberek elítélték őket, de isten, az nem.

Ezt elmondta, aztán felállt. Éreztem, hogy szavaival elbocsátott, s attól a pillanattól fogva megszűntem létezni a számára. Férfiak és nők tömege, Pandzsáb valamennyi nemzetségéből valók, imádkozva és énekelve áradtak felénk, s csaknem eltapostak: megrémültem, hogy a szűk, kapualjnyi udvarokból annyi ember kerülhet elő. Mások a szomszédos házakból jöttek; bizonyára átmásztak a falakon... Lökdösődve és szitkozódva vágtam utat magamnak. Az utolsó udvarban ruhátlan emberrel találkoztam, sárga virágkoszorú volt a fején; mindannyian csókolgatták és ünnepelték; kard volt a kezében. A kard véres volt, mert kioltotta Glencairn életét, akinek megcsonkított tetemét megtaláltam a ház mögött, az istállóban.”

 

Hargitai György fordítása

 
Tartalom
Következő elbeszélés