Tartalom
Kolofon

KÉK TIGRISEK

 

 

Blake híres versében fényes láng, a Gonosz örök megtestesítője a tigris; talán szerencsésebb Chestertonnak az a mondása, amely rémítően fenséges jelképként értelmezi az állatot. Egyébként nem is igen van szavunk, amely pontosan ráillenék a tigris alakjára, amely immár évszázadok óta jelen van az emberi képzeletben. Engem mindig is vonzottak a tigrisek. Emlékszem, hogy gyerekkoromban jobbára csak egy ketrec előtt időztem az állatkertben: a többi egyáltalán nem érdekelt. Akkoriban aszerint ítéltem meg az enciklopédiákat és a természetrajzkönyveket, hogy milyen képekkel ábrázolták a tigrist. Mikor felfedeztem A dzsungel könyvé-t, csalódást okozott, hogy a hős ellenségeként szerepel benne Sir Kán, a tigris. Az évek múlásával sem apadt el ez a különös vonzalom. Túlélte az élet szokványos viszontagságait, akárcsak azt, hogy - paradox módon - vadász szerettem volna lenni. Egészen a közelmúltig - most ugyan távolinak találom az időpontot, pedig valójában nem az - békében megfért ez a szerelem a lahori egyetemen végzett megszokott munkámmal. Keleti és nyugati logikát adok elő, vasárnaponként pedig Spinoza műveiről tartok szemináriumot. Hadd mondom el azt is, hogy skót vagyok; talán épp a tigrisek iránti vonzalmam csábított el Aberdeenből ide, Pandzsábba. Életem eddig szokványos mederben folyt, álmaimban pedig mindig tigriseket láttam. (Időközben más lények foglalták el a helyüket.)

Minderről többször beszámoltam, így az egész már távol esik tőlem. Mégsem hagyhatom el, mert nélkülözhetetlen a vallomásomhoz.

1904 vége felé olvastam a hírt, hogy egy kék tigrisfajtát találtak a Gangesz deltavidékén. Később a távirati jelentések is megerősítették a felfedezést, az eset minden ellentmondásával és szokatlanságával egyetemben. Fellobbant bennem a régi szerelem. Azt hittem, tévedésről van szó, hiszen a színeket jelölő szavak gyakran pontatlanok. Eszembe jutott, amit hajdan olvastam, hogy Etiópia neve izlandiul „Bláland”, azaz Kék Föld, avagy a Feketék Földje. Eszerint az a kék tigris akár fekete párduc is lehetett. Egyetlen szóval sem említették azt a képet, amelyet a londoni sajtó tett közzé egy ezüstcsíkos, kék tigrisről; nyilván hamisítvány volt. A képen látható kék színnek ugyanis több köze lehetett a címertanhoz, mint a valósághoz. Egyszer aztán kék tigrisekről álmodtam, olyan árnyalatot még sohasem láttam; nem is találtam rá megfelelő szót. Azt tudom, hogy szinte feketébe hajlott, csakhogy ennyi nem elég, hogy felidézhessem azt a színt.

Hónapok múlva elmesélte egyik kollégám, hogy egyszer egy Gangesztől távol eső faluban fültanúja volt, amint kék tigrisekről beszéltek. Ugyancsak meglepett ez az adat, mert tudtommal nemigen él tigris azon a vidéken. Akkor ismét megjelent álmomban a kék tigris: ahogy ott lépdelt, hosszú árnyékot vetett a homokos talajra. Kihasználva a szünidőt, útnak indultam az említett faluba, melyet - később előadandó okokból - most nem nevezek néven.

Vége volt már az esős évszaknak, amikor megérkeztem. Egy inkább széles, mintsem magas domb lábánál bújt meg a falu, sötétbarna, fenyegető dzsungel fogta körül. Kiplingnél bizonyára szerepel valahol kalandomnak eme nyomorúságos színhelye, az ő könyveiben ugyanis benne foglaltatik egész India, sőt valamiképpen az egész világ is. Elég, ha annyit mondok, hogy mindöszsze egy ingó nádhidakkal átívelt árok védte a kunyhókat. Délre mocsarak és rizsföldek húzódtak, meg egy völgykatlan - az iszapos folyó nevét sosem tudtam kideríteni -, mögötte ismét a dzsungel.

Hindu település volt. Ennek egy cseppet sem örültem, jóllehet már előzőleg gyanítottam a dolgot. Mindig is jobban boldogultam a muzulmánokkal, bár tudom, hogy a júdaizmus sarjai közt az iszlám a legszegényesebb hit.

Indiában úgy érezzük, hogy embertől hemzseg a táj; abban a faluban inkább az őserdő volt ott mindenütt, szinte a kunyhókba is bevette magát. Tikkasztó nappalok után éjszakára sem enyhült a hőség.

A falu vénjei köszöntöttek, mindjárt beszédbe is elegyedtem velük, ám első alkalommal nem léptünk túl a homályos udvariaskodáson. Már említettem, milyen nyomorúságos volt a hely, de tudom, hogy minden ember eleve azt hiszi, hogy valamiben páratlan a szülőföldje. Dicsértem hát a nagyon is kétes hajlékukat, a nem kevésbé gyanús életüket, és hozzátettem, hogy a vidék híre már Lahorba is eljutott. Erre elkomorult az arcuk; nyomban megértettem, hogy baklövést követtem el, s bocsánatot kell kérnem. Ogy éreztem, hogy van valami titkuk, amelybe nem szívesen avatnának be egy idegent. Lehet, hogy épp a Kék Tigrist imádják, s az iránta érzett szent hitüket sértettem meg vakmerő beszédemmel.

Vártam másnap reggelig. Miután megettem a rizst, s megittam a teát, a tárgyra tértem. Az előzmények ellenére sem értettem, nem is érthettem, hogy valójában mi történt. Mindannyian döbbenten, szinte rémülten néztek rám, ám mihelyt értésükre adtam, hogy csupán az a célom, hogy elejtsem azt a különös irhájú vadat, megkönnyebbülten hallgatták szavaimat. Egyikük elmondta, hogy a dzsungel szélén látta az állatot.

Felébresztettek az éjszaka kellős közepén. Elmondta egy legény, hogy egy kecske kiszökött a karámból, s mikor a nyomába eredt, meglátta a folyó túlpartján a kék tigrist. Az újhold fényében nem is lehetett a színét pontosan megállapítani, gondoltam, ám mindenki megerősítette a történet igazát, sőt egyikük, aki mindaddig hallgatott, azt állította, hogy maga is látta az állatot. Fogtuk a puskánkat, útnak indultunk, és akkor láttam - vagy látni véltem - egy macskaszerű árnyat, amint beleveszett a dzsungel homályába. Nem lett meg a kecske, de talán nem is az én kék tigrisem ragadta el. Sokatmondóan mutogatták a nyomokat, csakhogy azok végtére is semmit sem bizonyítottak.

Néhány éjszaka után rájöttem, hogy rendszert csinálnak az efféle vaklármából. A helybeliek ugyanis - Daniel Defoe-hoz hasonlóan - értették a módját, hogyan kell körülményekre utaló részleteket kiagyalni. Valójában bármikor felbukkanhatott az a tigris, a déli rizsföldeken éppúgy, mint az északi bozótosban, csakhogy hamar észrevettem, hogy gyanús szabályossággal mindig más és más a szemtanú. Én viszont pontosan abban a pillanatban értem mindig a helyszínre, amikor már kereket oldott a tigris. Olyankor persze megmutatták az állat nyomát, az esetleges kárt, csak hát emberi kéz is hamisíthat tigrisnyomot. Egyszer-kétszer valóban volt ott kutyatetem. Egy holdfényes éjszakán pedig kikötöttünk csaléteknek egy kecskét, de hiába álltunk lesben hajnalig. Eleinte azt hittem, mindennapos meséikkel az a céljuk, hogy megnyújtsák a látogatásomat, amely javára volt a falunak: élelmet vásároltam tőlük, s velük végeztettem el a házimunkákat. E feltételezést igazolandó, bejelentettem, hogy más tájon, a folyó alsó vidékén veszem üldözőbe a tigrist. Meglepetésemre egyhangúlag helyeselték a tervet. Továbbra is úgy láttam azonban, hogy van valami titkuk, amelyet mindannyian féltettek tőlem.

Már említettem, hogy nem volt különösebben magas az az erdővel borított domb, amelynek a tövében éktelenkedett a falu; egy fennsík törte meg. A másik oldalon, északon és nyugaton, folytatódott a dzsungel. Nem volt meredek domboldal, így egyik délután azt indítványoztam, hogy kapaszkodjunk fel rajta. Ártatlan szavaim hallatán egészen megrémültek. A legöregebb hindu komoly hangon figyelmeztetett, hogy kivihetetlen a tervem. Szent hely az a dombtető, varázserejű akadályok állják ott útját az embernek. Ha halandó lép arra a földre, megláthatja az istenséget, s akkor megőrül vagy megvakul.

Nem makacskodtam tovább, de éjjel, mikor már mindenki aludt, csendben kilopóztam a kunyhómból, és nekiindultam a lankás domboldalnak. Nem volt út, lassan haladtam a bozótban.

A látóhatáron állt a hold. Fokozott figyelemmel vettem szemügyre mindent, mintha sejtettem volna, hogy milyen fontos nap előtt állok, életem talán legfontosabb napja előtt. Ma is emlékszem még az avar sötét, szinte fekete árnyalataira. Hajnalodott, mégsem énekelt egyetlen madár sem az egész dzsungelban.

Húsz-harminc percnyi mászás után elértem a fennsíkot. Nyomban észrevettem, hogy hűvösebb van, mint a domb tövében fekvő, fülledt faluban. Felfedeztem, hogy az még nem a csúcs, csak amolyan teraszféle, nem is túl nagy, és hogy a hegy felőli szárnyon még felfelé terjed a dzsungel. Egyszeriben szabadnak éreztem magam, mintha csak börtönélet lett volna a faluban eltöltött idő. Az sem bántott, hogy rá akartak szedni a helybeliek; gyerekek, gondoltam magamban.

Ami a tigrist illeti... A sok kudarc már letörte a kíváncsiságomat, a hitemet, és mégis, szinte gépiesen, nyomok után kutattam.

Repedezett, homokos volt a talaj. A kétségtelenül kicsiny, szerteágazó hasadékok egyikében ismerős színt pillantottam meg. Hihetetlen, de az álombeli tigris kék színe volt. Bár sose láttam volna! Alaposan szemügyre vettem. A repedés apró kövekkel volt tele: mind egyforma volt, kerek, néhány centiméter átmérőjű és tükörsima. Szabályosságuk mesterkéltnek hatott, mintha csak zsetonok volnának. Lehajoltam, benyúltam a repedésbe, és kivettem néhány darabot. Enyhe remegés futott át a testemen. Bedugtam a maréknyi követ a jobb zsebembe, ahol volt már egy kis olló és egy Allahabadból érkezett levél is. Ezeknek a véletlenül odakerült tárgyaknak is megvan a helyük a történetemben.

Visszatérve a kunyhóba, levetettem a kabátomat. Elnyújtóztam az ágyon, és ismét a tigrisről álmodtam. Álmomban jól megfigyeltem a színét; azonos volt a korábban álmodott tigrisével és a fennsíkon talált apró kövekével. Arra ébredtem, hogy arcomba tűz a déli nap. Felkeltem. Az olló és a levél miatt alig fért a kezem a korongokhoz. Kivettem egy marékkal, ám úgy éreztem, hogy még kétszer-háromszor annyi maradt a zsebben. Egy kicsit bizsergett, enyhén remegett a kezem, s mintha át is melegedett volna. Szétnyitottam az ujjaimat, s harminc-negyven korong volt a kezemben. Megesküdtem volna, hogy nincs több tíznél. Letettem őket az asztalra, és a többi után nyúltam. Számolás nélkül is láttam, hogy ugyancsak megszaporodtak. Összeraktam valamennyit egy halomba, s hozzáláttam, hogy egyesével megszámoljam őket.

Sehogy sem tudtam elvégezni ezt az egyszerű műveletet. Ha rámeredtem valamelyik korongra, s a hüvelyk- és mutatóujjam közé csípve felemeltem, az az egyetlen korong máris több volt. Megnéztem, nem vagyok-e lázas, aztán többször is kísérletet tettem a számolásra. Az a szemérmetlen csoda azonban minden alkalommal megismétlődött. Megdermedt a lábam, az alhasam, remegett a térdem. Nem tudom, mennyi idő telt el így.

Elfordított tekintettel halomba söpörtem a korongokat, aztán mindet kihajítottam az ablakon. Különös megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy csökkent a számuk. Gondosan bezártam az ajtót, és lefeküdtem az ágyra. Pontosan az iménti testhelyzetet vettem föl, s igyekeztem meggyőzni magam, hogy az egész csak álom volt. Hogy eltereljem a figyelmemet a korongokról, és hogy valahogy eltöltsem az időt, fennhangon, kimért pontossággal elismételtem az Etika nyolc definícióját és hét axiómáját. Nem tudom, segített-e rajtam. Efféle sanyargatások közepette egyszerre csak kopogást hallottam. Ösztönösen megrettentem, hogy meghallották, amint magamban beszélek, s kinyitottam az ajtót.

Bhagvan Disz, a legidősebb hindu állt ott. Jelenlététől mintha egy pillanatra visszazökkentem volna a mindennapok világába. Kimentünk a kunyhóból. Reménykedtem, hogy időközben eltűntek a korongjaim, de ott hevertek a földön. Már nem tudom, hány darab volt.

Az öreg megnézte őket, aztán rám nézett.

- Ezek nem itteni kövek. Fentiek - mondta idegen hangon.

- Fentiek bizony - válaszoltam. Majd némi hivalkodással elmondtam, hogy a fennsíkon találtam őket, ám azonmód el is szégyelltem magam a magyarázkodásom miatt. Bhagvan Disz rám se hederített, megbűvölten meredt a kövekre. Megparancsoltam, hogy szedje össze őket. Meg se moccant.

Nehéz bevallanom, hogy akkor pisztolyt rántottam, és még egyszer elharsogtam a parancsot.

Bhagvan Disz ezt hebegte:

- Legyen inkább golyó a szívemben, mint kék kő a markomban.

- Gyáva vagy - mondtam neki.

Azt hiszem, bennem sem volt kisebb a rémület, mégis behunytam a szemem, és bal kézzel felvettem egy maréknyit a kőből. Eltettem a pisztolyomat, s a jobb tenyerembe potyogtattam a köveket. Máris több volt belőlük.

Akkorra öntudatlanul is hozzászoktam már az átváltozásukhoz. Sokkal meglepőbbnek találtam Bhagvan Disz kiáltozását.

- A szaporodó kövek! - kiáltott fel. - Most sok van belőlük, de könnyen átalakulnak. Telihold alakjuk van, s olyan kék színük, amilyet halandó csak álmában láthat. Őseim ősei nemhiába óvtak az erejüktől.

Az egész falu körénk sereglett.

Úgy éreztem, én vagyok ama csoda varázserejű letéteményese. Mindenki ámulatára felszedtem a korongokat; fel-felemeltem, aztán leejtettem, szétszórtam őket, s azok a szemem előtt különös módon szaporodtak vagy épp fogytak.

Összecsődült az álmélkodó, megrettent népség. A férfiak kényszerítették az asszonyokat a csodanézésre. Egyikük-másikuk azért az arca elé emelte a karját, vagy befogta a szemét. Senki sem merészelt a korongokhoz nyúlni, egyedül egy gyerek játszadozott velük boldogan. Hirtelen felötlött bennem, hogy ezzel a zűrzavarral csak meggyalázzuk a csodát. Összegyűjtöttem ahány korongot csak tudtam, és visszavonultam a kunyhómba.

Lehet, hogy azóta igyekeztem kiverni a fejemből, miképp folytatódott az a nap, mely egy máig tartó balszerencse-sorozat kezdetét jelentette. Tény, hogy nem emlékszem rá. Alkonyattájt sóvárgással idéztem föl az előző estét, noha nem voltam akkor különösképpen boldog, hiszen azt is, mint már annyi éjszakát, a tigris rögeszméje töltötte be. Abban az álomképben kerestem menedéket, amely azelőtt csupa erő volt, most ellenben merő üresség. Ekkor már éppoly ártatlannak találtam az én kék tigrisemet, mint amilyen ama római fekete hattyú volt, melyet később megtaláltak Ausztráliában.

Most látom csak, amint átfutom a fenti sorokat, hogy elkövettem egy szarvashibát. Eltérített eredeti szándékomtól egy beidegződés, amely a tévesen lélektaninak nevezett irodalomból származik - lehet jó is, rossz is -, s magam sem tudom, miért, igyekeztem az eredeti időrendben elmondani a felfedezésemet. Jobban jártam volna, ha csak a korongok irtóztató természetével foglalkozom.

Ha valaki azt mondaná nekem, hogy vannak egyszarvúak a holdon, lehet, hogy elhinném az állítását, lehet, hogy elvetném, vagy éppen nem nyilvánítanék róla véleményt, de mindenképpen el tudnám képzelni. Ha ellenben azt mondaná valaki, hogy a holdon előfordulhat, hogy hat-hét egyszarvú néha csak három, habozás nélkül képtelenségnek nyilvánítanám. Az ember ugyanis, ha egyszer felfogta, hogy három meg egy az négy, többé nem ellenőrzi se érmével, se kockával, amint sakkbábukkal vagy ceruzákkal sem. Tudja, s az elég. Más számra nem is gondolhat. Több matematikus szerint a három meg egy valójában a négy tautológiája, a négyes szám másfajta megnevezése... A földkerekség valamennyi lakója közül nekem, Alexander Craigie-nek adatott meg, hogy felfedezzem azt az egyetlen tárgyfajtát, amely ellentmond az emberi elme fenti alaptörvényének.

 

Eleinte kínzó félelem gyötört, nem őrültem-e meg; később már talán szívesen vállaltam volna az őrültséget, ugyanis egyéni káprázataim korántsem nyomnak annyit a latban, mint annak bizonyítéka, hogy a világegyetemben megfér a zűrzavar. Ha lehetséges, hogy három meg egy az kettő vagy épp tizennégy, az emberi értelem maga az őrület.

Akkoriban alakult ki az a szokásom, hogy a kövekről álmodom. Nem tért vissza az álomkép minden éjszaka, s ez reményteli kiúttal kecsegtetett, csakhogy abból is egykettőre rettegés lett. Nagyjából mindig ugyanazt álmodtam. A kezdet már sejtette a félelmetes véget. Egy korlát, egy lefelé gyűrűző, vas csigalépcső, aztán egy pince vagy pincerendszer, mely még mélyebbre vezet, le a csákánnyal kivájt újabb lépcsőkhöz, a kovács- és lakatosműhelyekhez, a tömlöcökhöz és a mocsarakhoz. Az alján pedig, a várva várt repedésben, a kövek, amelyek ott Behemóttal és Leviatánnal is azonosak, vagyis azokkal az állatokkal, amelyek az Írásban az Úr oktalanságát példázzák. Aztán remegve felébredtem, s valóban ott voltak a kövek a fiókban, s bármely pillanatban átalakulhattak.

Azontúl másképp bánt velem a falu. Azt tudták, hogy valamiképpen megérintett a korongok istene - a korongokat ők kék tigriseknek hívták -, de azért vétkesnek tartottak, amiért meggyaláztam a dombtetőjüket. Bármely pillanatban, éjjel vagy nappal lesújthatott rám az istenek büntetése. Nem mertek rám támadni, nyíltan a tettemet sem kárhoztatták, de észrevettem, hogy egytől egyig vészesen alázatosak lettek. Többé nem láttam azt a gyereket sem, aki annak idején játszott a korongokkal. Féltem, hogy megmérgeznek vagy leszúrnak. Egy reggel aztán, még pirkadat előtt, megszöktem a faluból. Ugy éreztem, az egész falu engem kémlel, s hogy távozásommal megkönnyebbülnek. Az óta a bizonyos első reggel óta senki sem akarta megnézni a köveket.

Visszatértem Lahorba. A zsebemben volt a maréknyi korong. Könyveim otthonos világában sem leltem meg az áhított nyugalmat. Úgy éreztem, hogy tovább él a bolygónkon az a gyűlöletes falu, a dzsungel, akárcsak a bozótos domboldal s a fennsík, a fennsíkon a sok apró repedés, a repedésekben a sok kő. Álmaimban összekeveredtek és megsokszorozódtak ezek az össze nem illő tárgyak. A faluból kövek lettek, a dzsungelből mocsár, a mocsárból dzsungel.

Kerültem a barátaimat. Féltem, hogy egyszer engedek a kísértésnek, és felfedem előttük azt az irtóztató csodát, amely aláássa az emberi tudományt.

A legkülönbözőbb kísérleteket végeztem el. Az egyik korongra rámetszettem egy keresztet. Visszatettem a többi közé, ám egy-két átváltozás után már hiába kerestem, pedig a korongok száma mindig csak nőtt. Hasonló próbát tettem egy másik koronggal, amelyből lereszeltem egy körgyűrűt. Annak is nyoma veszett. Lyukasztóval átütöttem egy másik korong közepét, és megismételtem a kísérletet. Azt sem láttam többé. Egy nappal később egyszerre csak visszatért a semmi birodalmából a kereszttel jelölt korong. Vajon miféle titokzatos tér az, amely - kifürkészhetetlen törvényeknek vagy egy embertelen hatalomnak engedelmeskedve - csak úgy elnyelte a köveimet, és később vissza-visszaadta?

A rend utáni vágy hajtott - ugyanaz, amely hajdan a matematikát is megteremtette -, amikor rendszert igyekeztem keresni abban a matematikai eltévelyedésben, amit azok a képtelen, szaporodó kövek hoztak létre. Szabályba akartam foglalni kiszámíthatatlan variációikat. Éjt nappallá téve igyekeztem rögzíteni az átváltozások adatait. Ma is őrzök abból a korszakból néhány füzetet, amelyet hasztalan töltöttem meg számokkal. A következőképpen jártam el. Szemmel megszámoltam a korongokat, és feljegyeztem az összeget. Aztán elosztottam őket a két markomba, s valamennyit az asztalra dobtam. Mindkét halmot megszámoltam, az összeget feljegyeztem, aztán megismételtem a műveletet. Hiába kerestem a rotációk rendjét vagy titkos rajzolatát. Négyszáztizenkilenc volt a legtöbb; a legkevesebb három. Volt egy pillanat, amikor azt reméltem - vagy attól féltem -, hogy mind eltűnik. Még a kísérletezés elején rájöttem, hogy egyetlen különválasztott korong nem gyarapszik, s nem is tűnik el. A négy alapműveletet - összeadás, kivonás, szorzás, osztás - persze nem lehetett elvégezni velük. Ellenszegültek a kövek a számtannak és a valószínűségszámításnak is. Negyven korongot el lehetett osztani kilences csoportokba; ha pedig továbbosztottam a kilenceseket, esetleg háromszázat kaptam. Nem tudom, mennyit nyomtak. Mérleggel ugyan nem mértem meg őket, de biztos vagyok benne, hogy könnyűek és állandó súlyúak voltak. A színük mindig az a bizonyos kék volt.

Ez a kísérletezés mentett meg az őrülettől. Miközben a köveket forgattam - melyek íme romba döntik a matematika tudományát -, bizony gyakran eszembe jutottak egy görög férfiúnak a kövei, az első számok megteremtői, amelyek a „kalkulus” szót adták oly sok nyelvnek. Kövekkel kezdődött a matematika története, gondoltam magamban, s íme, kövekkel is ér véget. Ha Püthagorasz ezekkel számolt volna...

Egy hónap múlva megértettem, hogy kibogozhatatlan a rejtély. A korongok legyőzhetetlenek, s mégis állandó kísértést éreztem, hogy megérintsem őket, hogy ismét tapasztaljam a bizsergetésüket, hogy ledobván őket lássam, miként gyarapodnak vagy épp fogynak, s megszámoljam, hogy páros vagy páratlan lett-e az összeg. Lassan már attól féltem, hogy hatásuk átragad a tárgyakra, különösképpen az ujjaimra, melyek oly szívesen forgatták őket.

Elhatároztam, hogy néhány napig szüntelenül a kövekre fogok gondolni, hiszen tudtam, hogy csak ideig-óráig feledkezhetem meg róluk, s aztán annál fájdalmasabb újraélni a kínokat.

Február tizedikén egész éjjel nem jött álom a szememre. Hajnalig sétáltam, amikor is elértem a Wazir Khan mecsethez, s beléptem a kapun. Világosodott már, de a színek még összemosódtak. Teremtett lélek sem volt az udvaron. Szinte öntudatlanul belemártottam a kezem a kút vizébe. Bent, az épületben arra gondoltam, hogy Isten és Allah valójában egyazon felfoghatatlan Lény két neve, s fennhangon fohászkodtam hozzá, hogy szabadítson meg a terhemtől.

Nem hallottam lépéseket, egyszerre csak mégis megszólított egy közeli hang:

- Eljöttem.

A koldus állt mellettem. A derengő fényben lassan felismertem a turbánját, a tompa fényű tekintetét, sárgás bőrét, szürke szakállát. Nem volt nagyon magas.

Kinyújtotta a kezét, majd ezt mormolta:

- Adj egy kis alamizsnát, Szegények Pártfogója.

A zsebembe nyúltam, s így feleltem:

- Nincs egy vasam se.

- Nagyon is sok pénzed van - hangzott a válasz.

A jobb zsebemben lapultak a kövek. Kivettem egyet, s beleejtettem a koldus üres markába. Semmilyen nesz nem hallatszott.

- Mindet ide kell adnod - mondta. - Semmit sem ad, ki keveset ad.

Felfogtam, mit akar, és figyelmeztettem:

- Tudnod kell, hogy ez az alamizsna veszedelmes is lehet.

Így felelt:

- Talán ez az egyetlen alamizsna, amit elfogadhatok. Bűnös vagyok.

Minden követ beleszórtam a markába. Semmiféle zajt nem ütöttek, mintha csak a tenger mélyébe estek volna.

Utána így szólt:

- Még nem tudom, mit hoz a te alamizsnád, ám az enyém rettenetes. Többé nem szabadulsz a nappaloktól s az éjszakáktól, s a bölcsességtől, a szokásoktól, a világtól sem.

Nem hallottam a vak koldus lépteit, s nem láttam, amint eltűnt a pirkadatban.

 

Scholz László fordítása

 
Tartalom
Kolofon