Tartalom Következő elbeszélés DEUTSCHES REQUIEM
Vegye el bár az életemet,
én bízom benne.
JÓB 13:15
Otto Dietrich zur Linde a nevem. Egyik ősöm, Christoph zur Linde a zorndorfi győzelmet eldöntő lovassági rohamban esett el. Anyai dédapámat, Ulrich Forkelt francia felkelők ölték meg a marchenoiri erdőben, 1870 utolsó napjaiban. Apám, Dietrich zur Linde kapitány két ízben tűnt ki vitézségével: 1914-ben Namur ostrománál, majd két évvel később a dunai átkelés során.1 Ami engem illet, emberek kínzásáért és meggyilkolásáért ki fognak végezni. A bíróság szabályosan járt el: kezdettől fogva bűnösnek vallottam magam. Holnap, amikor a börtön órája kilencet üt, már nem leszek az élők sorában; természetes hát, hogy őseimre gondolok, hiszen oly közel vagyok az árnyékukhoz, hiszen valamilyen módon egy vagyok velük.
A per folyamán (szerencsére nem tartott sokáig) meg sem szólaltam; magyarázkodásom csak késleltette volna az ítéletet, és gyávaságnak tűnt volna. Most más a helyzet; ma éjjel, kivégzésem előtt félelem nélkül beszélhetek. Nem bocsánatot akarok, mivel bűnöm sincsen, de azt akarom, hogy megértsenek. Aki meg tud hallgatni, meg fogja érteni Németország történelmét és a világtörténelem jövőjét. Tudom, hogy az enyémhez hasonló, ma még kivételes és meglepő esetek hamarosan mindennaposak lesznek. Holnap meghalok, de a jövő nemzedékeinek jelképe vagyok.
Marienburgban születtem 1908-ban. Két, már csaknem elfelejtett szenvedélynek köszönhetem, hogy bátran, sőt boldogan viseltem el sok áldatlan évemet: a zenének és a metafizikának. Nem sorolhatom fel minden jótevőmet, de kettőnek meg kell említenem a nevét: Brahmsét és Schopenhauerét. Költészettel is foglalkoztam; e nevekhez hadd tegyek hozzá még egy nagy germán nevet: William Shakespeare. Korábban a teológia érdekelt, de ettől a fantasztikus tudománytól (s a keresztény hittől) örökre eltérítettek Schopenhauer világos érvei, Shakespeare és Brahms világának végtelen változatossága. Tudják meg mindazok, akik ámulva, hálától és ellágyulástól remegve állnak meg e boldogok bármely műve előtt, hogy én is megálltam ott, én, az átkozott.
1927 táján belépett az életembe Nietzsche és Spengler. Egy XVIII. századi író mondja valahol, hogy senkinek sincs ínyére, hogy kortársainak adósa legyen; én, hogy megszabaduljak egy nyomasztónak érzett hatástól, Abrechnung mit Spengler címmel írtam egy cikket, melyben kifejtettem, hogy a szerző által faustinak nevezett vonások legegyértelműbben nem Goethe2 felemás tragédiájában jelentkeznek, hanem a De rerum natura című és húsz évszázaddal ezelőtt írott költeményben. Elismertem viszont a történetfilozófus őszinteségét, gyökeresen német (kerndeutsch) és katonai szellemét. 1929-ben beléptem a Pártba. Tanulóéveimről csak annyit, hogy számomra keményebbek voltak, mint sok más ember számára, mert, noha bátor ember voltam, sose kedveltem az erőszakot. Ennek ellenére megértettem, hogy új kor küszöbén állunk, és hogy ez a kor, hasonlóan az iszlám kezdeti időszakához vagy a korai kereszténységhez, új embereket kíván. Mint egyéneket, gyűlöltem a társaimat; hiába próbáltam azzal érvelni, hogy a magasztos cél szempontjából, mely egyesít bennünket, nem vagyunk egyének.
Azt állítják a teológusok, hogy ha az Úr figyelme csak egyetlen másodpercre is elterelődne jobb kezemről, melylyel írok, akkor a kezem a semmibe hullana, mintha láthatatlan tűz hamvasztaná el. Én azt mondom, hogy ok nélkül senki sem létezhet, senki sem ihat egy pohár vizet vagy vághat egy szelet kenyeret. Minden ember számára más és más az ok; én a könyörtelen háborút vártam, mely igazolni fogja hitünket. Elég volt tudnom, hogy csatáinak katonája leszek. Olykor féltem, hogy Anglia és Oroszország gyávasága meghiúsítja. A véletlen vagy a sors másképpen alakította jövőmet: 1939. március elsején, sötétedéskor zavargások voltak Tilsitben, melyekről nem írtak az újságok; a zsinagóga mögötti utcában két golyót kaptam a lábamba úgy, hogy amputálni kellett.3 Néhány nap múlva csapataink bevonultak Csehországba; amikor a szirénák hírül adták, egy nyugalmas kórházban feküdtem, Schopenhauer könyveiben próbáltam elmerülni és megfeledkezni magamról. Hiábavaló sorsom jelképeként egy hatalmas, kövér macska aludt az ablakpárkányon.
A Parerga und Paralipomena első részében ismét elolvastam azt, hogy ami születése pillanatától haláláig történhet az emberrel, azt mind ő maga határozza meg előre. Eszerint minden figyelmetlenség szándékos, minden véletlen találkozás randevú, minden megalázkodás vezeklés, minden kudarc rejtélyes győzelem, minden halál öngyilkosság. Nincs jobb vigasz annál a gondolatnál, hogy magunk választottuk szerencsétlenségünket; ez az egyéni teleológia titkos rendet tár fel előttünk, és csodálatosan kever össze bennünket az istenséggel. Milyen ismeretlen szándék (töprengtem) kerestette velem azt az alkonyt, azokat a golyókat és azt a csonkulást? Nem a háborútól való félelem, ezt tudtam; valami bonyolultabb. Végül, azt hiszem, megértettem. Egyszerűbb meghalni egy vallásért, mint teljességgel átélni azt; Epheszoszban megküzdeni a vadállatokkal nem olyan nehéz dolog (ismeretlen vértanúk ezrei megtették), mint Pál apostolként szolgálni Jézus Krisztust; egyetlen cselekedet nem ér fel egy ember egész életével. A harc és a dicsőség könnyű dolog; Raszkolnyikov vállalkozása nehezebb volt Napóleonénál. 1941. február hetedikén kineveztek a tarnowitzi koncentrációs tábor parancsnokhelyettesévé.
E tisztség ellátása nem volt kellemes számomra; de sosem követtem el hanyagságot. A gyáva próbatétele a harc; az irgalmas, a könyörületes a börtönök és mások fájdalmának megpróbáltatásait keresi. Lényegében morális jelenség a nácizmus, a régi, bűnös ember lemeztelenedése, hogy felöltözhessen az új. A csatában, parancsszavak és hangzavar közepette egyszerű ez a változás; más azonban egy sivár cellában, ahol régi gyengédséggel kísért meg bennünket az alattomos könyörület. Nem ok nélkül írom le ezt a szót; a felsőbbrendű ember könyörülete Zarathustra legnagyobb hibája. Csaknem elkövettem (bevallom), amikor Breslauból átkerült hozzánk David Jerusalem, a jeles költő.
Földi javakban szegény, ötvenéves, üldözött, megtagadott, megalázott ember volt: a boldogság megéneklésének szentelte a tehetségét. Ha jól emlékszem, Albert Soergel a Dichtung der Zeit című munkájában Whitmanhez hasonlítja. Nem valami szerencsés összehasonlítás; Whitman kiszámított módon, általánosságokban, szinte közönyösen ünnepli a világmindenséget; Jerusalem aprólékos szeretettel örül mindennek. Sosem hosszadalmas, kerüli a felsorolásokat. Még sok hexametert el tudnék mondani Ce Jang, a tígrisfestő című mély költeményéből; olyan ez, mintha tigriscsíkos volna, mintha telis-tele volna harántcsíkos, hallgatag tigrisekkel. Rosencrantz az Angyallal beszélget című monológját se fogom elfelejteni; ebben egy XVI. századi londoni pénzkölcsönző próbálja mentegetni bűneit a halálos ágyán - hasztalanul. Nem is sejti, hagy életének az volt a titkos értelme, hogy egyik ügyfelét (aki csak egyszer járt nála, és akire nem is emlékszik) Shylock alakjának megformálására ihlette. David Jerusalem, a felejthetetlen tekintetű, olajbarna bőrű, csaknem fekete szakállú ember jellegzetes szefárd zsidó volt, jóllehet az elfajzott és megvetett askenázokhoz tartozott. Szigorú voltam hozzá; nem hagytam, hogy meglágyítson a szánalom vagy az ő dicsősége. Már régen megtanultam, hogy nincs olyan dolog a világon, mely ne hordaná magában egy lehetséges Pokol csíráját; egy arc, egy szó, egy iránytű, egy cigarettareklám is megőrjíthetné az embert, ha nem tudná elfelejteni őket. Épelméjű volna az, aki állandóan Magyarország térképét képzelné maga elé? Elhatároztam, hogy érvényesítem ezt az elvet intézményünk büntetőrendszerében és...4 1942 végén Jerusalem megzavarodott; 1943 március elsején sikerült végeznie magával.5
Nem tudom, megértette-e Jerusalem, hogy ha elpusztítottam, azért volt, hogy elpusztítsam a könyörületemet. Nem volt ember a szememben, még csak zsidó sem; lelkem utálatos részének jelképévé vált. Én is agonizáltam vele együtt, én is meghaltam vele együtt, valahogy én is elvesztem vele együtt; ezért voltam könyörtelen.
Eközben egy boldog háború nagy napjai és nagy éjszakái váltották egymást felettünk. A szeretethez hasonló érzést szívtunk be a levegővel. Mintha hirtelen közel kerülnénk a tengerhez, ámulat és ujjongás volt a vérünkben. Minden más volt azokban az években; még az álmok íze is. (Én talán sohasem voltam teljesen boldog, de köztudomású, hogy a balsors elveszett paradicsomokra vágyik.) Nincs olyan ember, aki ne teljességre törekedne, vagyis az ember által szerezhető tapasztalatok összességére; nincs olyan ember, aki ne félne tőle, hogy csalódik ennek a végtelen kincsnek valamelyik részében. De az én nemzedékemnek mindenből kijutott, előbb dicsőségben volt része, aztán vereségben.
1942 októberében vagy novemberében Friedrich fivérem elesett az egyiptomi homokmezőkön, a második El Alamem-i csatában; néhány hónap múlva egy légitámadás romba döntötte a szülőházunkat; egy másik, 1943 végén, a laboratóriumomat. Egész világrészektől ostromolva haldoklott a Harmadik Birodalom; keze mindenki ellen volt, és mindenki keze őellene volt. Ekkor valami különös történt, amit, azt hiszem, csak most értek meg. Azt hittem, képes leszek fenékig üríteni a keserű poharat, de a mélyponton megállított egy nem várt íz, a boldogság titokzatos és csaknem ijesztő íze. Különféle magyarázatokkal próbálkoztam; egyik sem volt kielégítő. Azt gondoltam: Megelégedéssel tölt el a vereség, mert titokban bűnösnek tartom magamat, és csak megválthat a büntetéstől. Azt gondoltam: Megelégedéssel tölt el a vereség, mert az a vég, és én nagyon fáradt vagyok. Azt gondoltam: Megelégedéssel tölt el a vereség, mert bekövetkezett, mert elválaszthatatlan múltbeli, mostani és eljövendőő cselekedeteinktől, mert csak egyetlen valódi cselekedetet bírálni vagy sajnálni annyi, mint a világmindenséget káromolni. Ilyen érvekkel próbálkoztam, míg meg nem találtam az igazit.
Régen azt mondták, hogy minden ember arisztotelészinek vagy platóninak születik. Ez annyit jelent, hogy nincs olyan elvont jellegű vita, mely ne lenne része Arisztotelész és Platón polémiájának; az évszázadok során és a szélességi körök mentén változnak a nevek, a nyelvek, az arcok, csak az örök ellenfelek nem. A népek történetében is megfigyelhető a rejtett folytonosság. Hermann, amikor egy ingoványban tönkreverte Varus légióit, nem tudta magáról, hogy egy majdani Német Birodalom előfutára; Luther, a Biblia fordítója nem sejtette, hogy az a célja, hogy létrehozzon egy népet, mely mindörökre szétzúzza a Bibliát; Christoph zur Linde, akit egy muszka golyó ölt meg 1758-ban, valamilyen módon 1914 győzelmeit készítette elő; Hitler azt hitte, hogy egy országért harcol, de valamennyiért harcolt, még azokért is, melyeket megtámadott és megvetett. Nem számít, hogy az énje nem tudta; benne volt a vérében, az akaratában. A világ majdnem belepusztult a zsidó vallásba és a zsidó vallásnak ebbe a betegségébe, ami Jézus hite; mi megtanítottuk az erőszakra és a fegyver hitére. Ez a fegyver öl meg bennünket, és arra a varázslóra hasonlítunk, aki útvesztőt épít, de maga kénytelen bolyongani benne élete végéig, vagy Dávidra, aki egy ismeretlen fölött bíráskodik, halálra ítéli, és aztán meghallja a kinyilatkoztatást: Te vagy az az ember. Sok mindent el kell pusztítani ahhoz, hogy felépüljön az új rend; már tudjuk, hogy Németország is közéjük tartozott. Valamivel többet adtunk, mint az életünket, édes hazánk sorsát adtuk oda. Hadd átkozódjanak és sírjanak mások; én örülök, hogy adományunk teljes és tökéletes.
Kegyetlen idők járnak most a világra. Nekünk köszönhető, nekünk, akik már áldozatai vagyunk. Mit számít, hogy Anglia a kalapács, és mi vagyunk az üllő? Az a fő, hogy az erőszak uralkodjon, ne a keresztény szolgaság és félénkség. Ha a győzelem, az igazságtalanság és a boldogság nem való Németországnak, hadd legyen más nemzeteké. Legyen mennyország, ha mi a pokolban vagyunk is.
Nézem az arcomat a tükörben, hogy megtudjam, ki vagyok, hogy megtudjam, hogyan fogok viselkedni néhány óra múlva, amikor szembenézek a véggel. A testem félhet; én nem.
Dorogman György fordítása
1 Jellemző, hogy kihagyja leghíresebb ősét, a teológus és hebraista Johannes Forkelt (1799-1846), aki Hegel dialektikáját alkalmazta a krisztológiában, és akinek némelyik Apokrif Könyvből készített fordítása Hengstenberg bírálatát, Thilo és Gesenius elismerését váltotta ki. (A kiadó jegyzete.)
2 Más nemzetek naivan, magukba zárkózva és maguknak élnek, akár az ásványok vagy a meteorok; Németország a világtükör, mely felfogja valamennyit, a világtudat (das Weltbewusstsein). Ennek az egyetemes jellegnek Goethe az első megtestesítője. Nem bírálom, de nem látom benne Spengler értekezésének fausti emberét.
3 Azt rebesgetik, hogy e sebesülésnek igen súlyos következményei voltak. (A kiadó jegyzete.)
4 Itt ki kellett hagyni néhány sort. (A kiadó jegyzete.)
5 Sem irattárakban, sem Soergel művében nem szerepel Jerusalem neve. A német irodalomtörténetek sem említik. Mégse hiszem, hogy hamis személyreil volna szó. Otto Dietrich zur Linde parancsára sok zsidó értelmiségit kínoztak meg Tarnowitzban, köztük Emma Rosenzweig zongoraművésznőt. „David Jerusalem” talán többek közös jelképe. Azt mondják, hogy 1943. március elsején halt meg; az elbeszélő 1939. március elején sebesült meg Tilsitben. (A kiadó jegyzete.)
Tartalom Következő elbeszélés