Tartalom Következő elbeszélés A VÁRAKOZÁS
A Noroeste utca 4004. előtt szállt ki a kocsiból. Még reggel kilenc óra se volt; a férfi helyeslőn vette szemügyre a foltos platánokat, tövükben a darabka földet, a takaros, balkonos házakat, a szomszédos patikát, a festöde és a vaskereskedés kopott cégtábláit. A szemközti járdát hoszszú és tömör kórházfal szegélyezte; távolabb néhány üvegházon csillant meg a napfény. A férfi úgy gondolta, hogy mindezek a dolgok (pillanatnyilag önkényes és alkalomszerű rendezetlenségben, akárcsak álmainkban) idővel, ha isten úgy akarja, állandók, nélkülözhetetlenek és családiasak lesznek. A patika kirakatában fajanszbetűk hirdették: Breslauer; a zsidók kiszorították az olaszokat, akik kiszorították a kreolokat. Jobb is így; a férfi jobb szeretett nem a maga vérével érintkezni.
A kocsis lesegítette a bőröndjét; egy fáradt vagy talán szórakozott arcú asszony végre kinyitotta a kaput. A kocsis a bakról visszaadott neki egy pénzdarabot, egy uruguayi húszast, mely a zsebében maradt a melói hotelban töltött éjszaka óta. A férfi negyven centavót adott neki, s közben azt gondolta: „Úgy kell viselkednem, hogy mindenki megfeledkezzék rólam. Két hibát követtem el: idegen ország pénzét adtam oda, és kimutattam, hogy ez a tévedés zavarba hoz.”
Az asszony nyomában áthaladt a kapubejárón és az első udvaron. A szoba, melyet fenntartottak neki, szerencsére a második udvarba nyílt. A vaságyat készítője fantasztikus ívekbe hajlította, faágak és venyigék formájára; volt még egy magas fenyőfa szekrény, egy éjjeliszekrény, egy padlón álló könyvespolc, két különböző szék meg egy mosdó mosdótállal, kancsóval, szappantartóval meg egy tejüveg palackkal. Buenos Aires tartomány térképe és egy feszület díszítette a falat; a tapéta vörös volt, rajta széttárt farkú pávák sorakoztak. Az egyetlen ajtó az udvarra nyílt. Változtatni kellett a székek elhelyezésén, hogy elférjen a bőröndje. A bérlő mindent helyeselt; amikor az asszony a nevét kérdezte, azt felelte, Villari; nem szánta titkos kihívásnak, nem azért mondta, hogy enyhítse a nem is érzett megalázottságot, hanem mert ez a név motoszkált benne, mert képtelen volt másra gondolni. Bizonyosan nem kísértette az irodalmi tévedés, hogy ravaszul cselekszik, ha ellensége nevén mutatkozik be.
Villari úr kezdetben nem hagyta el a házat; néhány hét múltán végre lement egy kis időre sötétedéskor. Egy-egy este elment a háromsaroknyira levő moziba. Mindig az utolsó sorban ült; mindig felállt valamivel az előadás vége előtt. Látott alvilági tragédiákat; ezek kétségtelenül tévedéseket tartalmaztak, ezek kétségtelenül - szintén téves - elképzeléseket tartalmaztak, melyek korábbi életéhez tartoztak; Villari nem ügyelt rájuk, mert távol állt tőle a művészet és a valóság egybeesésének gondolata. Jámborul azon igyekezett, hogy tessenek neki a dolgok; előre örült a szándéknak, amivel bemutatták őket. Azokkal ellentétben, akik regényeket olvasnak, sohasem látta műalkotás hősének magát.
Levele sohasem érkezett, még körlevél se, de homályos reménységgel olvasgatta az újság egyik rovatát. Este az ajtóba tette az egyik széket, s elmélyülten élvezte a matét, a szomszéd házfal folyondárjára szegezve a tekintetét. Esztendők magányossága tanította meg rá, hogy a napok összemosódnak az ember emlékezetében, holott még a börtönben vagy a kórházban sincs egyetlen nap se, mely, ha szemügyre vesszük, ne apró meglepetések szövevénye volna. Korábbi kényszerű magányosságában engedett a kísértésnek, hogy számlálja a napokat, az órákat, de mostani magánya egészen más volt, nem látszott a vége - hacsak egy reggel nem Alejandro Villari halálának hírét hozza meg az újság. Az is lehetséges, hogy Villari már meghalt, s akkor csak álom ez az élet. Ez a lehetőség nyugtalanította, mert képtelen volt rájönni, hogy vajon ez megkönnyebbülés vagy balszerencse lenne-e; képtelenségnek vélte, és ezzel elutasította. Távoli napokban, melyek nem annyira az idő múlásában tűntek távolinak, mint inkább két-három megmásíthatatlan tény következtében, sok mindent kívánt gátlástalan vágyakozással; ez a hatalmas akarat, mely gyűlöletet váltott ki a férfiakból s szerelmet néhány asszonyból, már nem vágyott különös dolgokra; csak megmaradni akart, nem pedig jutni valamire. A fű íze, a fekete dohány íze, a kertre boruló, növekvő árnyék elegendő izgalmat nyújtott.
Élt a házban egy öreg farkaskutya. Villari összebarátkozott vele. Beszélt hozzá spanyolul, olaszul s azzal a néhány szóval, mely gyermekkorának egyszerű dialektusából megmaradt. Villari megpróbált a puszta jelenben élni, emlékek nélkül, sejtések nélkül; az előbbiek még kevésbé érdekelték, mint az utóbbiak. Homályosan sejteni vélte, hogy a múlt az idő alapanyaga, ezért is válik nyomban elmúlttá. Fáradtsága néha boldogságnak tűnt; ilyen pillanatokban nem sokkal volt bonyolultabb a kutyánál.
Egyik éjszaka elcsodálkozott és megremegett a szája mélyén megsajduló fájdalomtól. Ez a szörnyű csoda pillanatok múlva megismétlődött, majd még egyszer hajnaltájt. Villari másnap kocsit hívatott, s elvitette magát az Once környékére, egy fogorvoshoz. Kihúzták a zápfogát. Ebben a válságos pillanatban nem volt sem gyávább, sem nyugodtabb másoknál.
Másik este, mikor hazatért a moziból, érezte, hogy meglökik. Haragosan, méltatlankodva, titkos megkönynyebbüléssel fordult szembe az arcátlannal. Kemény szitkot vágott a képébe; a másik döbbenten dadogott valami mentséget. Magas férfi volt, fiatal, sötét hajú, egy németes külsejű nő volt vele; Villari aznap este azt ismételgette, hogy nem ismeri őket. Mégis eltelt négy vagy öt nap, mire újra az utcára lépett.
A könyvespolcon talált egy Divina Commediá-t, Andreoli régi magyarázataival. Nem is annyira a kíváncsiságtól, mint inkább kötelességérzettől hajtva nekifogott a remekmű olvasásának; étkezés előtt elolvasott egy éneket, s aztán szigorú sorrendben a jegyzeteket. Nem találta sem valószerűtlennek, sem túlzónak a pokoli gyötrelmeket, s nem gondolt rá, hogy Dante az utolsó bugyorba valónak ítélte volna, ahol Ugolino fogai vég nélkül marcangolják Ruggieri nyakszirjét.
A vörös tapéta pávái mintha arra rendeltettek volna, hogy vad látomásokat ébresszenek, hanem Villari úr mégsem álmodott soha eleven madarak kuszaságából emelt szörnyűséges filagóriáról. Hajnalonta mindig ugyanazt az álmot látta, csak a körülmények változtak. Két férfi és Villari lépett a szobába revolverrel, vagy megtámadták a moziból jövet, vagy mindhárom együtt az az ismeretlen volt, aki meglökte, vagy ott vártak rá szomorúan az udvarban, és mintha nem ismerték volna fel. Az álma végén előkapta revolverét az éjjeliszekrény fiókjából (a fiókjában valóban revolvert őrzött), és tüzelt a férfiakra. A fegyver dörrenése ébresztette fel, de ez mindig csak álom maradt, és egy másik álomban megis métlődött a támadás, és egy újabb álomban ismét meg kellett hogy ölje őket.
Egy borongós júliusi reggelen ismeretlen emberek jelenlétére ébredt (nem a nyíló ajtó zajára). A szoba félhomályában magasnak látszottak, a félhomály furcsamód egyszerűvé tette vonásaikat (a szörnyű álmokban mindig határozottabbak voltak), mozdulatlanul és türelmesen virrasztottak, szemüket lesütötték, mintha a fegyverek súlya alatt görnyednének: Alejandro Villari és egy ismeretlen végül is utolérte. Egy intéssel arra kérte őket, várjanak, s befordult a fal felé, mintha tovább aludna. Vajon azért tette, hogy könyörületet ébresszen gyilkosaiban, vagy mert könnyebb elviselni egy döbbenetes eseményt, mint elképzelni és várni rá vég nélkül, vagy - és ez talán a legvalószínűbb - hogy a gyilkosok álommá váljanak, mint ahogy már oly sokszor odaálmodta őket ugyanabban az időben?
És ebben a bűvöletben oltotta ki életét a golyó.
Hargitai György fordítása
Tartalom Következő elbeszélés