Tartalom
Következő elbeszélés

A HALOTT

 

Hogy egy Buenos Aires-i külvárosi fickó, egy ágrólszakadt vagány, akinek más erénye sincs, csak az, hogy bátornak hiszi magát, egyszer csak behatol a ló nélkül járhatatlan, brazil határ menti pusztaságba, és ott csempészfőnök lesz belőle, ez már eleve lehetetlennek tetszik. Azoknak, akik így gondolkoznak, el akarom mesélni Benjamín Otálora életének történetét, akinek talán már az emléke sem él a Balvanera kerületben, és aki annak rendje-módja szerint lelte halálát: golyó végzett vele Rio Grande do Sul határvidékén. Nem ismerem kalandos életének részleteit; ha egyszer tisztában leszek vele, ki kell majd javítanom, ki kell egészítenem ezeket a sorokat. De addig is talán hasznos lehet ez az összefoglalás.

Benjamín Otálora 1891 táján tizenkilenc éves. Alacsony homlokú, őszinte tekintetű, világos szemű, keménykötésű baszk siheder; egy jól sikerült tőrdöfés ráébresztette, hogy vakmerő fickó; nem törődik az ellenfele halálával, sem azzal, hogy sürgősen el kell tűnnie a Köztársaságból. A helybeli kiskirály ad neki egy levelet, mely egy bizonyos uruguayi Azevedo Bandeirának szól. Otálora hajóra száll, viharos az átkelés, jócskán próbára teszi a hajót; másnap Montevideo utcáin csavarog, nem vallja be magának, talán nem is tud róla, hogy szomorú. Nem találja Azevedo Bandeirát; éjfél felé a Paso del Molino egyik kocsmájában marhahajcsárok verekedésébe keveredik. Megvillan egy kés; Otálora nem tudja, melyik oldalon az igazság, de úgy vonzza a veszély puszta íze, ahogy másokat a kártya vagy a muzsika. A dulakodásban kivéd egy késszúrást, amit az egyik napszámos külsejű ember szán orvul egy fekete kalapos, ponchós férfinak. Ez utóbbiról később kiderül, hogy nem más, mint Azevedo Bandeira. (Amikor megtudja, Otálora összetépi a levelet, mert jobb szereti, ha mindenben magára van utalva.) Azevedo Bandeira jókötésű ember, megmagyarázhatatlan módon mégis szerfelett rútnak hat; mindig előretolt képéről lerí a zsidó, a néger és az indián; megjelenésében van valami majom- és tigrisszerű; az arcán végighúzódó forradás már csak ráadás, akárcsak az a fekete sörtebajsza.

Az alkohol hatására vagy annak ellenére véget ér a verekedés, éppoly gyorsan, mint ahogy elkezdődött. Otálora együtt iszik a marhahajcsárokkal, később elkíséri őket egy mulatságba, majd, amikor már magasan jár a nap, az Óváros egyik ormótlan házába. A ház legbelső, földes udvarán a férfiak leterítik a pokrócukat, és aludni térnek. Komoran, hang nélkül. Otálora összehasonlítja ezt az éjszakát a tegnapival; most már nem ég a föld a talpa alatt, és barátok veszik körül. De valami lelkifurdalásféle nyugtalanítja: valahogy nem hiányzik neki Buenos Aires. Litániáig alszik, akkor aztán fclébreszti az a férfi, aki részegen belekötött Bandeirába. (Otálora emlékszik rá, hogy az az ember ott volt a többiekkel együtt a zűrzavar és a mulatság éjszakáján, és hogy Bandeira odaültette a jobbjára, és szakadatlanul itatta.) Azt mondja neki az az ember, hogy hívatja a főnök. A tornácra nyíló irodafélében (Otálora sohase látott még olyan tornácot, amelynek oldalajtajai vannak) ott várja Azevedo Bandeira egy gőgös tekintetű, vörös hajú, mutatós asszony társaságában. Bandeira jól szemügyre veszi Otálorát, megkínálja egy pohárka nádpálinkával, megismétli, hogy bátor fickónak tartja, azt javasolja neki, hogy menjen el a többiekkel északra, és hozzon el onnan egy csordát. Otálora rá is áll; hajnaltájt már úton van Tacuarembó felé.

Ekkor új élet kezdődik Otálora számára, tágas hajnalú, illatos nappalú élet. Új neki ez az élet, és néha szörnyűséges, de már benne van a vérében, mert ugyanúgy, ahogy más népek a tengert imádják, és oda húz a szívük, mi (az az ember is, aki ezeket a sorokat rója) a lovak patája alatt dübörgő, végeláthatatlan síkság után sóvárgunk. Otálora fuvarosok és mészárosok kerületében nevelkedett; egy éven belül gaucho lesz belőle. Megtanul lovagolni, csordába terelni a jószágot, állatot vágni, hurokkal és jószágot ledöntő golyós lasszóval bánni, tűrni az álmosságot, a vihart, a fagyot és a perzselő napot, füttyel és kiabálással hajtani az állatokat. A tanulóideje alatt mindössze egyszer látja Azevedo Bandeirát, de szüntelenül érzi a jelenlétét, mert ha valaki Bandeira embere, azt aztán becsülik, tartanak is tőle, meg hát akárhogy kivágja valaki a rezet, a gauchók azt mondják, hogy Bandeira jobban csinálja. Van, aki úgy véli, hogy Bandeira a Cuareim folyó túlsó partján született, Rio Grande do Sul tartományban; ezzel nincs mit dicsekedni, de őneki valahogy mégis dicséretére válik: sűrű erdőket, mocsarakat, áthatolhatatlan és szinte végtelen távolságokat képzelnek mögé. Otálora lassanként rájön, hogy Bandeira üzletei igen sokrétűek, és hogy a csempészés a fő foglalkozása. Ha valaki marhahajcsár, az szolga; Otálora elhatározza, hogy előlép csempésznek. Egy éjszaka a társai közül ketten átmennek a határon, hogy áthozzanak egy szállítmány nádpálinkát; Otálora beleköt az egyikükbe, megsebesíti, és elfoglalja a helyét. A becsvágy és valami homályos hűség vezérli. Értse meg végre az az ember (gondolja), hogy én többet érek, mint az ő uruguayi fickói együttvéve.

Elmúlik egy év, mire Otálora visszatér Montevideóba. Végigjárják a külvárosokat, a várost (ami Otálora szemében óriási); megérkeznek a főnök házához; a férfiak leterítik pokrócukat a legbelső udvarban. Múlnak a napok, de Otálora nem látja Bandeirát. Azt rebesgetik, hogy beteg: egy barna bőrű fiú szokott feljárni a hálószobájába az üsttel meg a mate-teával. Egyik délután Otálorára bízzák ezt a feladatot. Ő kissé megalázónak érzi, de örül is neki.

Sötét a hálószoba, és alig van benne bútor. Az erkélye nyugatra néz, egy hosszú asztal van a szobában, rajta festői rendetlenségben botok, ostorok, övek, szúró- és lőfegyverek, a fal mellett egy régi, homályos tükör. Bandeira hanyatt fekszik; álmodik és jajgat; a lenyugvó nap fénye világítja meg. A széles, fehér ágyban mintha kisebb és sötétebb volna; Otálora látja, hogy megőszült, fáradt, kimerült, és ráncokat véstek az arcára az évek. Fellázítja az a tudat, hogy ez az aggastyán parancsol nekik. Azt gondolja, elég volna egyetlen ütés, hogy végezzenek vele. Ekkor a tükörben meglátja, hogy valaki belépett a szobába. A vörös hajú asszony az; hiányos öltözékben, mezítláb, hideg kíváncsisággal méregeti Otálorát. Bandeira felül az ágyban; a vállalkozás dolgairól beszél, és közben egyik mate-teát issza a másik után, ujjai az asszony hajfonataival játszadoznak. Végül int Otálorának, hogy elmehet.

Néhány nap múlva jön a parancs, hogy menjenek fel északra. Megérkeznek egy isten háta mögötti tanyára; éppen olyan, mint a tanyák bárhol a végeláthatatlan síkságon. Nem deríti fel se fa, se patak, reggeltől estig süti a nap. Kövezett karámok tartoznak a szegényes, elhagyatott tanyához. Sóhaj a neve ennek a nyomorúságos telepnek.

Otálora megtudja a napszámosok bcszélgetéséből, hogy Bandeira nemsokára megérkezik Montevideóból. Megkérdezi, hogy miért; valaki felvilágosítja, hogy van itt egy idegenből lett gaucho, aki nagyon szeret parancsolgatni. Otálora elérti a tréfát, de hízeleg is neki, hogy már lehetséges az efféle tréfa. Később kideríti, hogy Bandeira összetűzött valamelyik politikai hatahnassággal, és az megvonta tőle a támogatását. Tetszik neki a hír.

Nagy címeres ládák érkeznek; egy korsó és egy ezüst mosdótál érkezik az asszony lakására; szövevényes mintájú damasztfüggönyök érkeznek; egy reggel a hegygerinc felől egy ponchóba öltözött, sűrű szakállú, komor tekintetű lovas érkezik. Ulpiano Suárez a neve, és Azevedo Bandeira capangá-ja, vagyis testőre. Nagyon keveset beszél, és brazilos a kiejtése. Otálora nem tudja, hogy minek tulajdonítsa a zárkózottságát, ellenségeskedésnek, megvetésnek vagy pusztán ostobaságnak. De azt tudja, hogy ahhoz a tervhez, amit a fejében forgat, meg kell nyernie a barátságát.

Később belép Benjamín Otálora sorsának alakulásába egy pej ló, amely Azevedo Bandeirát hozza dél felől, és amelynek rézveretes a szerszáma, a nyeregtakarója pedig jaguárbőrrel van beszegve. Ez a gyönyörű ló a főnök tekintélyének a jelképe, ezért sóvárog utána a fiú, aki odáig jut, hogy dühödt vággyal a fényes hajú asszonyt is megkívánja. Az asszony, a lószerszám és a pej ló annak a férfinak a tulajdona és jelvénye, akit ő el akar pusztítani.

Ezen a ponton válik bonyolulttá és mélyül el a történet. Azevedo Bandeira igen ügyes a fokozatos megfélemlítés művészetében, az ellenfél igazság és tréfa keverésével, lépésről lépésre való megalázásának sátáni műveletében; Otálora úgy határoz, hogy ezt a kétes módszert fogja alkalmazni a maga elé tűzött nehéz feladat végrehajtásában. Elhatározza, hogy lassan-lassan kiszorítja a helyéről Azevedo Bandeirát. A közös veszélyek napjaiban megszerzi magának Suárez barátságát. Elmondja neki tervét; Suárez megígéri, hogy segít neki. Később sok minden történik, de erről igen keveset tudok. Otálora nem engedelmeskedik Bandeirának; elfelejti, megmásítja, visszájára fordítja az utasításait. Úgy tűnik, mintha az egész világegyetem összeesküdne vele, és siettetné az eseményeket. Egyik nap, déltájt, Tacuarembó mezein lövöldözésbe keverednek a Rio Grande-iekkel; Otálora elfoglalja Bandeira helyét, és ő adja a parancsokat az uruguayiaknak. Átfúrja a vállát egy golyó, de azon az estén Otálora a főnök pej lován tér vissza a Sóhaj tanyára, azon az estén az ő vérének cseppjei ejtenek foltot a jaguárbőrön, és akkor éjszaka ő hál a csillogó hajú asszonnyal. Más változatok felcserélik az események sorrendjét, és tagadják, hogy mindez egyetlen napon történt.

Névlegesen persze még mindig Bandeira a főnök. Parancsokat ad, amiket nem hajtanak végre; Benjamín Otálora nem nyúl hozzá, félig kényelemből, félig sajnálatból.

A történet utolsó jelenete az 1894 utolsó éjszakáján végbement zavargásokkal esik egybe. Akkor éjszaka a férfiak frissen vágott bárányt esznek, és vadító szeszt isznak rá a Sóhaj tanyán. Valaki milongát cifráz hosszasan a gitárján. Otálora részeg, ott hejehujázik az asztalfőn; valóságos torony ez a mámor, az ő megmásíthatatlan sorsának jelképe. Bandeira csak hallgat az ordítozók között, nem bánja, hadd teljen zajongással az éjszaka. Amikor tizenkettőt kongatnak, feláll, mint akinek eszébe jut, hogy dolga van. Felkel, és halkan kopog az asszony szobájának az ajtaján. Az asszony azonnal ajtót nyit, mint aki várta a hívást. Hiányos öltözékben, mezítláb lép ki a szobából. A főnök vontatott, nőies hangon megparancsolja neki:

- Ha úgy szeretitek egymást, te meg ez a Buenos Aires-i, akkor most rögtön csókold meg itt, mindenki szeme láttára.

Durva szitokkal toldja meg. Az asszony ellenkezni akar, de két férfi máris megragadja a két karjánál fogva és szinte rádobja Otálorára. Záporozó könnyek közt megcsókolja a férfi arcát és mellét. Ulpiano Suárez megmarkolja a revolverét. Mielőtt meghal, Otálora rájön, hogy kezdettől fogva elárulták, halálra ítélték, azért engedték neki a szerelmet, a parancsolást, mert már halottnak tekintették, mert Bandeira szemében már halott volt.

Suárez, szinte megvetően, meghúzza a ravaszt.

 

Huszágh Nándor fordírása

 
Tartalom
Következő elbeszélés