Tartalom
Következő elbeszélés

1983. AUGUSZTUS 25.

 

 

A kis állomás órájára pillantva láttam, hogy már éjjel tizenegy óra is elmúlt. Gyalog mentem a szállodába. Mint már annyiszor, most is elfogott az a szomorkás, egyszersmind megnyugtató érzés, amelyet az ismerős helyek keltenek az emberben. Nyitva volt a széles kapu; sötétben a kertes villa. Beléptem az előtérbe, s a halovány tükrökből a szalon dísznövényei néztek vissza rám. Különös módon nem ismert meg a tulajdonos, s elém tette a vendégkönyvet. Kézbe vettem a könyvtartó pulthoz erősített tollat, belemártottam a bronz tintatartóba, s ott, a nyitott könyv fölé hajolva ért az első meglepetés azon az éjszakán, amely még oly sok titkot tartogatott számomra. Már be volt írva a nevem, Jorge Luis Borges, s még meg sem száradt rajta a tinta. Megszólított a tulajdonos:

- Azt hittem, már felment a szobájába.

Alaposan szemügyre vett, majd így magyarázkodott:

- Elnézést, uram. Annyira hasonlít magára az a másik, csak maga fiatalabb.

Megkérdeztem tőle:

- Hányas a szobája?

- A tizenkilencest kérte - válaszolta.

Éppen ettől féltem.

Letettem a tollat, és futva indultam fel a lépcsőn. A második emeleten volt a tizenkilences szoba, s egy szánalmas, roskatag belső udvarra nyílt, amelyen már csak a korlát meg - erre jól emlékszem - egy köztéri pad árválkodott. Az volt a szálló legfelső szobája. Lenyomtam a kilincset, s kinyílt az ajtó. Valaki égve felejtette a csillárt. Az irgalmatlan fényben magamra ismertem. Ott voltam hát, hanyatt a keskeny vaságyban, megöregedve, lesoványodva, halálsápadtan, s tekintetemmel a magas gipszpárkányzatot fürkésztem. Egyszerre csak megszólalt a hang. Nem az én hangom volt, hanem a lemezeimről ismert, bántó, szenvtelen hang.

- De különös - mondta -, ketten vagyunk, és mégis egyek. Álomban persze semmi sem különös.

Ijedten kérdeztem meg:

- Tehát mindez csak álom?

- Álom, minden bizonnyal az utolsó álmom.

Rámutatott az éjjeliszekrény márványlapján álló üres üvegre:

- Csakhogy neked még sokat kell álmodnod, míg eljutsz eddig az éjszakáig. Te hogy állsz most az időddel?

- Nem is tudom - feleltem kábán. - De tegnap volt a hatvanegyedik születésnapom.

- Mire elérkezel virrasztásodban ma éjjelig, tegnappal betöltöd a nyolcvannegyedik esztendőt. Ma 1983. augusztus 25. van.

- Hát még annyi évet kell várnom? - suttogtam.

- Nekem már szinte semmi sincs hátra - vágta rá nyersen. - Bármikor meghalhatok, eltűnhetek abban a világban, amelyről semmit sem tudok, és még mindig a hasonmásomról álmodom. Elkoptatott téma ez, amelyet még a sok tükör meg Stevenson hagyott rám.

Megéreztem, hogy búcsúképpen s nem tudálékosságból említette Stevensont. Mivel azonos voltam vele, értettem a nyelvén. Ám még a legdrámaibb pillanatok sem elegendők, hogy valakiből Shakespcare legyen, s emlékezetes mondatokra leljen. Így hát ezzel vontam el a figyelmét:

- Tudtam, hogy így végzed. Évekkel ezelőtt éppen itt, az egyik alsó szobában kezdtük el írni ennek az öngyilkosságnak a történetét.

- Ez igaz - felelte vontatottan, mintha az emlékein töprengene. - Csakhogy nem látom a kapcsolatot. Abban a piszkozatban ugyanis én Adroguéba váltottam jegyet, és a Las Delicias szállóba érve felmentem a legtávolabbi szobába, a tizenkilencesbe. S ott lettem öngyilkos.

- Ezért vagyok most itt - feleltem.

- Itt? Mi mindig itt vagyunk. Itt, a Maipú utcai lakásban álmodlak most téged. Itt, anya szobájában megyek el örökre.

- Anya szobájában - ismételtem értetlenül. - Én meg a tizenkilences szobában, a felső udvarnál álmodlak.

- Most melyikünk álmodja a másikat? Én tudom, hogy álmodlak, csak azt nem tudom, hogy te is álmodsz-e engem. Azt az adroguéi szállodát egyébként is már régesrég lebontották, húsz, talán harminc éve is van már. Nem is tudom.

- Én álmodlak téged - vágtam vissza kissé kihívón.

- Hát nem érted, hogy mindenekelőtt azt kell kiderítenünk, hogy egy ember álmodik-e, vagy pedig ketten álmodnak egymásról.

- Én Borges vagyok, az, aki meglátta a vendégkönyvben a nevedet, s felment a szobádba.

- Én vagyok Borges, s most a Maipú utcában haldoklom.

Csend lett, majd így szólt a hasonmásom:

- Tegyünk egy próbát. Melyik volt életünk legborzalmasabb pillanata?

Fölé hajoltam, s egyszerre beszéltünk. Tudom, hogy mind a ketten hazudtunk.

Halvány mosoly villant föl a megvénült arcon. Megéreztem, hogy valamiképpen az én mosolyom tükröződött rajta.

- Hazudtunk - mondta -, mert egy helyett két személynek éreztük magunkat. Igazában pedig ketten vagyunk, és mégis ugyanazok.

Bosszantott ez a beszélgetés. Meg is mondtam neki. Aztán hozzátettem:

- S te onnan, 1983-ból nem árulsz el semmit a hátralevő éveimről?

- Ugyan mit mondhatnék neked, szegény Borges? Ugyanazok a bajok ismétlődnek majd, amelyekhez már hozzászoktál. Magadra maradsz ebben a lakásban. Csak tapogatod majd a számodra olvashatatlan könyveket, a Swedenborg-emlékérmet, s a Szövetségi Kereszttel díszített fatálcát. A vakság nem azonos a sötétséggel; egyfajta magány az. S eljutsz még egyszer Izlandra.

- Izland! A vizek országa!

- Rómában felidézed Keats sorait, akinek neve, mint mindenkié, a vízre íratott.

- Sosem jártam Rómában.

- Tudok még mást is. Megírod majd a legjobb versünket, mégpedig egy elégiát.

- A ... halálára- mondtam. De nem mertem kimondani a nevet.

- Ugyan! Az az asszony túlél téged.

Mindketten elhallgattunk. Majd így folytatta:

- Megírod álmaink könyvét, melyet oly régóta tervezünk. 1970 táján majd ráébredsz, hogy állítólagos életműved nem egyéb, mint piszkozatok, vegyes piszkozatok sora, s akkor hiún, babonásan engedsz a kísértésnek, és megírod a nagy művedet. Ugyanaz a babona hajt majd, amely Goethe Faust-ját adta nekünk, meg a Salammbô-t s az Ulysses-t. Bármily hihetetlen, én sok-sok oldalt teleróttam.

- A mű végére érvén aztán rádöbbentél a kudarcra.

- Még annál is rosszabbul jártam. Rájöttem, hogy a szó legnyomasztóbb értelmében remekmű az a könyv. Nemes céljaimból csupán egy-két lapra futotta: a többit útvesztők és kések töltik meg, hősök, akik tükörképnek hiszik magukat, tükörképek, akik valóságosnak vélik magukat, s benne van az éjszakák tigrise, a vérünkben lappangó hajdani viszály, az elvakult, végzetes Juan Muraa, Macedonio hangja, a holtak körmével kivájt hajó, a délutáni óangoltanulás.

- Ismerős ez a múzeum - vetettem közbe gúnyosan.

- S ott van még a sok csalóka emlék is, a jelképek kétértelmű, játszi használata, a végeérhetetlen felsorolások, a prózaiság ügyes kiaknázása és a hibás szimmetriák, melyeket oly önfeledten tárnak föl a kritikusok, s megannyi idézet, amelyek olykor pontosak is.

- És kiadtad azt a könyvet?

- Egy ideig - érzelgősen, komolytalanul - azzal áltattam magam, hogy megsemmisítem, talán elégetem. Végül álnéven mégiscsak megjelentettem Madridban. Ügyetlen Borges-epigont láttak a szerzőben, azt rótták fel neki, hogy nem igazi Borges, és hogy csak a külsőleges vonásokat vette át a mintából.

- Ez nem lep meg - mondtam. - Végül is minden író önmaga legtehetségtelenebb tanítványaként végzi.

- Sok út vezetett eddig az éjszakáig, az a könyv volt az egyik. A többi pedig... A megalázó öregség, a tudat, hogy már minden napot átéltem egyszer...

- En nem írom meg azt a könyvet - mondtam.

- De meg fogod írni! Ezekből a szavakból pedig, amelyek most a jelenben hangzanak el, csak egy álom halvány emléke marad.

Bántott, hogy olyan megfellebbezhetetlen hangon beszél, nyilvánvalóan úgy, ahogy én szoktam az óráimon. Bántott, hogy annyira hasonlítunk egymásra, s ő kihasználja, hogy a halál árnyékában már sebezhetetlen. Így álltam rajta bosszút:

- Annyira biztos vagy benne, hogy most meghalsz?

- Igen - feleltem önmagamnak. - Valami olyan könynyű, édes érzés tölt el, amilyet még sosem tapasztaltam. Nem is tudom leírni. A szavak ugyanis közös élményt feltételeznek. Láthatóan téged nagyon bánt, amit mondok, de miért?

- Mert túlságosan hasonlítunk egymásra. Nem állhatom az arcodat, mely önnön karikatúrám, nem állhatom a hangodat, mely engem utánoz, nem állhatom a fellengzős stílusodat, mely az én stílusom is.

- Én sem a tiédet - mondta a hasonmás. - Ezért határoztam el, hogy öngyilkos leszek.

Madárdal hallatszott be a villa kertjéből.

- Az utolsó - mondta a hasonmás.

Egy mozdulattal magához intett. A kezem után nyúlt. Visszahőköltem; féltem, hogy egybeolvad a kezünk.

Így szólt:

- Azt tanítják a sztoikusok, hogy ne panaszkodjunk az életre; a börtön ajtaja nyitva áll. Magam is mindig így gondoltam, csak eddig visszatartott a lustaság és a gyávaság. Tizenkét napja lehet, hogy előadást tartottam La Platóban az Aeneis hatodik énekéről. Egy hexameter skandálása közben egyszerre csak megértettem a sorsomat. Akkor jutottam erre az elhatározásra. Azóta sebezhetetlennek érzem magam. Rád is ez a sors vár; latin szöveget, Vergiliust olvasva ér majd a váratlan megvilágosodás, ám akkorra már teljesen elfelejted ezt a különös, jóslatszerű beszélgetést, amely két időpontban, két helyszínen folyik. Mikor újfent ugyanezt álmodod, az leszel, aki most én vagyok, s te leszel az én álmom.

- Nem fogom elfelejteni, még holnap megírom.

- Emlékezeted legmélyén, csak az álmok üledéke alatt marad meg. S ha majd papírra veted, úgy érzed, hogy csupán egy fantasztikus novellát írtál. De ez nem holnap lesz, még sok éved van hátra.

Elhallgatott; rádöbbentem, hogy halott. Némiképpen én is vele haltam; szorongva hajoltam a párna fölé, de már nem volt ott senki.

Menekülve távoztam a szobából. Kint nyoma sem volt az udvarnak, sehol a márványlépcső, se a nagy, csendes épület, sehol az eukaliptuszok, se a szobrok, sehol a lugas, se a szökőkút, sehol az adroguéi villa rácsos kapuja.

Csak újabb álmok vártak.

 

Scholz László fordítása

 
Tartalom
Következő elbeszélés