Tartalom Következő elbeszélés A MÁSIK HALÁL
Jó néhány esztendeje már (a levelet elvesztettem), hogy Gannon írt nekem Gualeguaychúból, s jelezte, hogy elküldi Ralph Waldo Emerson The past című költeményének talán első spanyol nyelvű fordítását, s utóiratában még hozzáfűzte, hogy Don Pedro Damián, akire biztosan magam is emlékszem, néhány napja elhunyt tüdőembóliában. Emberünk újraélte lázálmában a véres masolleri csatát; számomra ez előre látható volt, sőt szokványos, mert Don Pedro tizenkilenc vagy húszesztendős korában Aparicio Saravia zászlaja alá állt. Az 1904-es forradalom Rio Negro vagy Paysandú tartomány valamelyik tanyáján érte, ahol béresként dolgozott; Pedro Damián Entre Ríos-i volt, gualeguayi, de ment, ahová a barátai, éppolyan lelkesen, éppolyan tudatlanul, mint azok. Harcolt valami összetűzésben és az utolsó csatában is, 1905-ben visszatért hazájába, és alázatos buzgalommal újból a földműveléshez látott. Tudtommal többé nem hagyta el a szülőföldjét. Utolsó harminc esztendejét egy magányos helyen töltötte, a
ancaytól egy-két mérföldnyire; abban az elhagyatottságban 1942 körül beszélgettem vele egy este (legalábbis megpróbáltam beszélgetni vele). Hallgatag ember volt, nem túl értelmes. Annak a masolleri kalandnak a hangja és dühe töltötte ki egész életét; nem lepett meg, hogy halála óráján újraélte... Tudtam, hogy többé nem látom Damiánt, s szerettem volna emlékezni rá; vizuális emlékezetem azonban oly szegényes, hogy csupán egy fényképére emlékeztem, melyet Gannon készített róla. Nincs ebben semmi különös, ha figyelembe vesszük, hogy 1942 elején láttam azt az embert egyetlenegyszer, de a képét nagyon gyakran. Gannon küldte el nekem a fényképet; elkallódott, már nem is keresem. Ijesztő volna, ha megtalálnám.
A második eset Montevideóban történt, hónapok múlva. Az Entre Ríos-i ember lázas agóniája egy fantasztikus elbeszélést sugallt nekem a masolleri vereségről; Emir Rodríguez Monegal, akinek elmondtam a tartalmát, néhány ajánló sort írt számomra Dionisio Tabares ezredeshez, aki részt vett a hadjáratban. Az ezredes vacsora után fogadott. A belső udvaron, hintaszékében emlékezett az elmúlt időkről, rendszertelenül és szeretettel. A lemaradt lőszerről és a kimerítő lovaglásokról, beszélt álmos és sáros emberekről, akik menetlabirintusokat szőttek; Saraviáról, aki bevonulhatott volna Montevideóba, de letért az útról, „mert a gaucho fél a várostól”, lefejezett emberekről; egy olyan polgárháborúról, amely nem is két hadsereg összecsapásának, hanem egy zsivány álmának tűnt szememben. Beszélt Illescasról, Tupambaéról, Masollerről. Olyan kifogástalan elrendezésben és olyan átéléssel; hogy láthattam, sokszor elmondta már ezeket a dolgokat, s attól tartottam, hogy már alig maradt valami emlékkép a szavai mögött. Egy lélegzetnyi szünetben sikerült közbevetnem Damián nevét.
- Damián? Pedro Damián? - töprengett az ezredes. - Velem szolgált. Egy kis indián; Daymánnak hívták a fiúk. - Harsány nevetésre fakadt, amit hirtelen félbeszakított valami színlelt vagy őszinte kényszeredettség.
Egész más hangon mondta, hogy a háború, akár az asszony, próbára teszi a férfit, mert mielőtt harcba bocsátkozna, senki sem tudhatja, kicsoda is ő voltaképpen. Valaki gyávának tarthatja magát, holott bátor, s ugyanígy fordítva, ahogy ezzel a szegény Damiánnal történt, aki a szatócsboltokban fehér rangjelzéssel büszkélkedett, aztán Masollernél gyengének mutatkozott. A zumacók-kal támadt lövöldözésben férfiként viselkedett, de más dolog volt, amikor hadseregek álltak egymással szemben, és elkezdődött az ágyúzás, és minden ember úgy érezte, hogy ötezer másik ember azért fogott össze, hogy őt megölje. Szegény indián fiú, egész életében birkát fürösztött, és most hirtelen elragadta a hazafiság...
Furcsamód megszégyenített Tabares elbeszélése. Szerettem volna, ha másként esnek a dolgok. Mikor az öreg Damiánnal beszélgettem azon az estén, sok esztendővel azelőtt, akaratlanul is bálványt faragtam belőle; Tabares változata pedig tönkretette az egészet. Nyomban megértettem Damián tartózkodását és megátalkodott magányosságát; nem a szerénysége parancsolta rá, hanem a szégyen. Hiába hajtogattam magamban, hogy akit egy gyáva tett üldöz, sokkal bonyolultabb és érdekesebb ember, mint egy tetőtől talpig bátor hős. A gaucho Martín Fierro, gondoltam, kevésbé emlékezetes, mint Lord Jim vagy Razumov. Igen, csakhogy Damiánnak, a gauchónak Martín Fierróvá kellett volna lennie - különösen az uruguayi gauchók előtt. Mindabban, amit Tabares mondott és nem mondott, megéreztem annak keserű ízét, amit artigizmusnak neveznek: azt a (talán vitathatatlan) felfogást, hogy Uruguay egyszerűbb a mi országunknál, következésképpen karakánabb... Emlékszem, hogy aznap este túláradó érzelmességgel búcsúztunk.
A télen tisztáznom kellett néhány körülményt fantasztikus elbeszélésemhez (mely sehogy sem akarta meglelni a maga formáját), így visszatértem Tabares ezredes házába. Egy másik, korosabb úr társaságában találtam: Juan Francisco Amaro doktor volt, Paysandúból, aki szintén harcolt Saravia forradalmában. Mint sejthető volt, Masollerre fordult a szó. Amaro néhány anekdotát idézett, aztán vontatottan, mintha fennhangon gondolkozna, hozzáfűzte:
- Santa Irenében éjszakáztunk, emlékszem, s csatlakozott hozzánk néhány ember. Köztük egy francia állatorvos, aki az akció előestéjén halt meg, és egy Entre Ríos-i birkanyíró, valami Pedro Damián.
Élesen közbevágtam:
- Tudom. Az argentin, aki megijedt a golyóktól.
Elhallgattam; azok ketten elképedten bámultak rám.
- Téved, uram - mondta végül Amaro. - Pedro Damián úgy halt meg, hogy bárki megirigyelhetné. Délután négyre járhatott. A pirosak gyalogsága megerősödött a hegyháton; a mieink lándzsával mentek rájuk; Danán járt az élen harsányan, és egy golyó a melle közepébe talált. Felágaskodott a nyeregben, még befejezte a kiáltást, és a földre zuhant, a lovak patái alá. Halott volt, az utolsó masolleri roham zúgott el felette. Olyan bátor volt, s még húszesztendős se!
Kétségtelen, hogy egy másik Damiánról beszélt, de valami arra késztetett, hogy megkérdezzem, mit kiáltott az indián.
- Káromkodott - mondta az ezredes -, ahogy roham közben káromkodnak.
- Meglehet - mondta Amaro -, de azt is kiáltotta: „Éljen Urquiza!”
Hallgattunk. Végül az ezredes azt suttogta:
- Mintha nem is Masollernél harcolt volna, hanem Caganchánál vagy India Muertánál, száz évvel azelőtt.
Őszinte csodálkozással tette hozzá:
- Én vezényeltem azokat a csapatokat, s esküszöm, most hallok először valamiféle Damiánról.
Hasztalan fáradoztunk, nem emlékezett rá.
Buenos Airesben megismétlődött a döbbenetem, amit feledékenysége okozott. A Mitchell angol könyvkereskedés alagsorában, Emerson műveinek tizenegy csodás kötete előtt találkoztam egy délután Patricio Gannonnal. Kérdeztem a The past fordítása felől. Azt mondta, nincs szándékában lefordítani, és a spanyol irodalom már úgyis olyan unalmas, hogy nincs szüksége Ernersonra. Emlékeztettem, hogy megígérte nekem a fordítást, abban a levélben, amelyben megírta Damián halálát. Azt kérdezte, ki az a Damián. Mondtam, de hasztalan. Ijedten vettem észre, hogy furcsállón figyel, s egy irodalmi vitában kerestem menedéket. Emerson rágalmazóiról beszéltem, akik támadták ezt a szerencsétlen Poe-nál teljesebb, jelesebb és kétségtelenül eredetibb költőt.
Még egynéhány tényt kell rögzítenem. Áprilisban levelet kaptam Dionisio Tabares ezredestől; ő már nem volt olyan feledékeny, s most jól emlékezett a kis Entre Ríos-i indiánra, aki Masollernél kivágta a rezet, s akit emberei temettek el a hegy lábánál még azon az éjszakán. Júliusban Gualeguaychubanjártom; nem találtam Damián tanyáját, már senki sem emlékezett rá. Szerettem volna kifaggatni Diego Abaroa jószággondozót, aki látta a halálát, de még a tél beállta előtt ő is meghalt. Fel akartam idézni Damián vonásait; hónapok múlva, albumokban lapozgatva, rájöttem, hogy ez a sötét arc, melyre emlékezetemben sikerült rábukkannom, a híres tenoristáé, Tamberlické, Otelló szerepében.
Rátérek feltevéseimre. A legegyszerűbb, de egyben a legkevésbé kielégítő, ha két Damiánt feltételezünk: a gyáva Entre Ríosban halt meg, 1946 körül, a bátor Masollernél esett el, 1904-ben. Ott van a hiba, hogy nem ad magyarázatot arra, ami valóban titokzatos: Tabares ezredes furcsa szellemi bakugrásaira, a feledésre, mely oly rövid idő alatt megsemmisíti a visszatérő alakját, de még nevét is. (Nem fogadom el, nem akarom elfogadni a legegyszerűbb feltevést: hogy az elsőt én álmodtam meg.) Érdekesebb az a természetfeletti feltételezés, melyet Ulrike von Kühlmann állított fel. Pedro Damián, mondta Ulrike, elesett a csatában, s halála óráján arra kérte az Istent, hogy engedje visszatérni Entre Ríosba. Isten habozott egy pillanatig, mielőtt megadta ezt a kegyet, s aki kérte, már halott volt, s néhányan látták is elesni. Isten nem változtathatja meg a múltat, de a múlt képeit igen, és így a halál képét az ájulás képére változtatta, és az Entre Ríos-i árnya visszatért szülőföldjére. Visszatért, de emlékeztetnünk kell rá, hogy csupán árnyalak volt. Magányosan élt, asszony nélkül, barátok nélkül; mindent szeretett, mindent birtokolt, de csak távolból, szinte üvegfal mögül; „meghalt”, és halvány képe elveszett, mint a víz a vízben. Ez a feltételezés téves, de rávezethetett volna az igazira (amit ma igaznak tartok), amely egyben a legegyszerűbb és a legelképesztőbb. Szinte varázslatos módon bukkantam rá Pier Damiani De Omnipotentia című tanulmányában, amelyhez a Paradicsom XXI. énekének két verssora vezetett el, melyek pontosan az azonosság kérdésével foglalkoznak. A tanulmány ötödik fejezetében Pier Damiani azt állítja Arisztotelésszel és Tours-i Fredegariusszal szemben, hogy Isten azt is meg nem történtté teheti, ami már egyszer megtörtént. Elolvastam a régi teológiai vitákat, s kezdtern megérteni don Pedro Damián tragikus históriáját.
Ilyennek képzelem el. Damián gyáván viselkedett Masoller mezején, és annak szentelte életét, hogy jóvátegye szégyenletes gyengeségét. Visszatért Entre Ríosba; nem emelt kezet senkire, nem mutatott ujjal senkire, nem kereste hősi hírét, de a
ancay menti mezőkön megfogta a dolog végét, küszködött az erdővel és az elvadult földdel. Bizonyosan nem tudta, hogy a csoda előkészítésén fáradozik. A legkomolyabban gondolta: „Ha újabb csatába vezérel a sors, helyt fogok állni.” Negyven esztendőn át őrizte homályos reménységét, s a sors végül meghozta a lehetőséget halála óráján. Lázálom formájában hozta meg, de már a görögök is tudták, hogy egy álom árnyai vagyunk. Haláltusájában újraélte csatáját, s férfihoz méltón viselkedett, élére állt a végső rohamnak, s egy golyó a melle közepébe talált. Így 1946-ban, egy hosszan tartó szenvedés révén, Pedro Damián a masolleri csatavesztéskor halt meg, mely 1904 tele és tavasza között történt.
A Summa Theologica tagadja, hogy az Isten megtehetné, hogy a múlt ne lett légyen, de mit sem szól az okok és okozatok bonyolult láncolatáról, mely olyan tömör és olyan egységes, hogy talán meg sem lehet semmisíteni egyetlen régmúlt eseményt, bármily jelentéktelen is, anélkül hogy a jelent ne módosítaná. A múlt módosítása nem egyetlen cselekedet módosítása; már-már végtelen sok következményének megsemmisítését jelenti. Más szóval: két egyetemes történelmet kell teremteni. Az egyikben (mondjuk) Pedro Damián Entre Ríosban halt meg 1946-ban; a másikban Masollernél 1904-ben. Ezt éljük most, de a másik kiiktatása nem azonnal ment végbe, és a vázolt ellentmondásokhoz vezetett. Dionisio Tabares ezredesben beteljesedtek a különböző fokozatok: kezdetben arra emlékezett, hogy Damián gyáván viselkedett; később ezt teljesen elfelejtette, aztán hősi halálra emlékezett. Ezt erősíti Abaroa jószággondozó; világos, hogy ez azért halt meg, mert túlságosan sokféle emléke volt don Pedro Damiánról.
Ami engem illet, én nem forgok hasonló veszélyben. Kitaláltam és feljegyeztem egy eljárást, mely hozzáférhetetlen az emberek számára, valósággal csúfot űz az értelemből, de néhány körülmény semlegesíti ezt a félelmetes kiváltságot. Hirtelenében nem vagyok biztos benne, hogy mindig az igazat írtam. Gyanítom, hogy hamis emlékek is vannak elbeszélésemben. Gyanítom, hogy Pedro Damiánt (ha létezett) nem Pedro Damiánnak hívták, s én azért emlékszem rá ezen a néven, hogy valamikor azt higgyem, hogy Pier Damiani érvei sugallták nekem a történetét. Valami hasonló történik azzal a költeménnyel is, melyet az első bekezdésben említettem, és amely a múlt helyrehozhatatlanságáról szól. 1951 körül azt fogom hinni, hogy egy fantasztikus elbeszélést írtam, pedig valóságos történetet jegyeztem le; úgyszintén a jámbor Vergilius is úgy hitte kétezer éve, hogy egy ember születését jövendöli, holott Isten születését jósolta meg.
Szegény Damián! Elragadta a halál húszesztendős korában, egy szomorú, ismeretlen háborúban, egy jelentéktelen csatában, de elérte, amire szíve áhítozott, de sokára nyerte el, s lehet, hogy nincs is ennél nagyobb boldogság.
Hargitai György fordítása
Tartalom Következő elbeszélés