Tartalom Következő elbeszélés EMMA ZUNZ
 
1922. január 14-én Emma Zunz, a Tarbuch és Loewenthal szövőgyárból hazatérve, a tornác végén egy Brazíliából érkezett levelet talált, amely apja haláláról értesítette. Első látásra megtévesztette a bélyeg és a boríték, de aztán nyugtalanság fogta el az idegen kézírás miatt. Kilenc vagy tíz kusza sor töltötte meg a lapot: Maier úr tévedésből túl nagy adag veronált vett be, s folyó hó harmadikán Bagé város kórházában elhunyt - olvasta Emma. Az értesítést apja egy penzióbeli lakótársa, valami Rio Grande-i Fein vagy Fain írta alá, aki nem tudhatta, hogy az elhunyt lányának ír.
Emma elejtette a papírt. Először rosszullétet érzett a gyomrában és fájdalmat a térdében, aztán elvakult bűnt, valószerűtlenséget, hideget és reszketést; később szerette volna, ha már másnap lenne. Aztán rögtön rájött, hogy ez a kívánság céltalan, mivel apja halála az egyetlen dolog, ami történt s ami ezután szakadatlanul történni fog a világon. Fogta a papírt, és a szobájába ment. Lopva egy fiókba tette, mintha valami módon már tudott volna az elkövetkezőkről. Talán megsejtett valamit; már az volt, akivé később lett.
A növekvő sötétségben Emma a nap végéig siratta Manuel Maier öngyilkosságát, akit a régi boldog időkben Emmanuel Zunznak hívtak. Eszébe jutottak a Gualeguay melletti tanyai nyaralások, visszaemlékezett (megpróbált visszaemlékezni) az anyjára, eszébe jutott a kis lanúsi ház, amelyet aztán elárvereztek, eszébe jutottak az ablak sárga rombuszai, aztán a rabomobil, a szégyen, eszébe jutottak a „pénztáros sikkasztásáról” szóló újságcikkeket megküldő névtelen levelek, eszébe jutott (ezt sose felejti el), hogy apja az utolsó éjszakán megesküdött, hogy Loewenthal volt a gazember. Loewenthal, Aarón Loewenthal, korábban a gyár cégvezetője, ma egyik tulajdonosa. Emma 1916 őta őrizte a titkot. Nem árulta el senkinek, még legjobb barátnőjének, Elsa Ursteinnak sem. Talán a durva hihetetlenségtől óvakodott, talán azt hitte, valamiféle kötelék a titok közte és a távollevő közt. Loewenthal nem tudta, hogy Emma tudja: ebből a lényegtelen tényből Emma Zunz valamiféle hatalomérzést merített.
Ezen az éjszakán le sem hunyta a szemét, s amikor az első fénysugarakban kirajzolódott az ablak négyszöge, már kész volt a terve. Igyekezett, hogy ez a nap, amely végtelennek tűnt, olyan legyen, mint a többi. A gyárban sztrájkról szóló híresztelések terjedtek; Emma - mint mindig - most is állást foglalt mindenféle erőszakkal szemben. A munka végeztével, hat órakor Elsával egy női klubba ment, amelynek tornaterme és uszodája is volt. Beiratkoztak; mindkét nevét meg kellett ismételnie és betűznie; nevetnie kellett az orvosi vizsgálatot kísérő vaskos tréfákon. Elsával és a fiatalabb Kronfuss lánnyal megbeszélték, melyik moziba mennek vasárnap délután. Aztán a fiúk kerültek szóba, és senki se várta, hogy Emma is megszólaljon. Áprilisban töltötte be a tizenkilencedik évét, de a férfiak egyelőre majdnem beteges viszolygást keltettek benne. Hazaérvén tapiókalevest és valami zöldséget készített, korán vacsorázott, lefeküdt, és alvásra kényszerítette magát. Így - munkával, megszokottan - telt el tizenötödike, péntek, az esemény előtti nap.
Szombaton a türelmetlenség ébresztette. A türelmetlenség, nem a nyugtalanság, s az egyetlen megkönnyebbülés, hogy végre ez a nap is elérkezett. Már nem kellett terveket szövögetnie, néhány órán belül teljes egyszerűségükben állnak majd előtte a dolgok. Olvasta a La Prensában, hogy a Malmőből érkezett Nordstjärnan az éjszaka a hármas dokkban felszedi a horgonyt; felhívta Loewenthalt, és célzott rá, hogy mondani szeretne valamit - anélkül, hogy a többiek megtudnák - a sztrájkkal kapcsolatban, s megígérte, hogy sötétedéskor felmegy az irodába. Remegett a hangja: illett a remegés egy spiclihez. Más emlékezetes dolog nem történt akkor reggel. Emma tizenkettőig dolgozott, és megbeszélte Elsával és Kronfussszal a vasárnapi séta részleteit. Ebéd után lefeküdt, és behunyt szemmel összefoglalta a kész tervet. Arra gondolt, hogy a zárójelenet kevésbé lesz borzalmas, mint az első, és arra, hogy kétségtelenül megadatik majd neki a győzelem és az igazságszolgáltatás öröme. Hirtelen riadtan fölkelt, és a komódfiókhoz szaladt. Kihúzta: Milton Sills fényképén - ahová az este tette - ott feküdt Fain levele. Senki se láthatta meg; elolvasta és összetépte.
E délután eseményeiről nehéz megbízhatóan beszámolni, és talán igazságtalan is lenne. A pokolinak jellemző vonása a valószerűtlenség: ez olyan vonás, amely csillapítani látszik a pokoli által keltett rémületet, pedig talán inkább fokozza. Hogy lehet valószerűvé tenni egy cselekedetet, ha az is alig hisz benne, aki végrehajtotta; hogy lehet világossá tenni azt a rövid zűrzavart, amelyet Emma Zunz emlékezete ma kilök magából és összekuszál? Emma Almagro felé lakott, a Liniers utcában; tudomásunk van róla, hogy aznap délután elment a kikötőbe. Az ocsmány Paseo de Julión talán tükrök sokszorozták, fények világították meg, és éhes szemek vetkőztették, de ésszerűbb, ha azt feltételezzük, hogy kezdetben észrevétlenül bolyongott a részvétlen sokaságban... Bement két vagy három kocsmába, figyelte a többi nő módszereit. Végül rábukkant a Nordstjärnan tengerészeire. Az egyik túl fiatal volt, Emma attól félt, hogy valamiféle gyöngédség támad benne a matróz iránt, így másikat választott, aki tán alacsonyabb is volt, és durva, hogy semmi se enyhítse a borzalom tisztaságát. A férfi valamelyik kapun át egy homályos lépcsőházba vezette, onnan kanyargós lépcsőn egy előcsarnokba jutottak (itt egy ugyanolyan rombuszos ablak volt, mint a lanúsi házban), majd egy folyosó következett, s végül egy ajtó, amely bezárult mögötte. A fontos cselekedetek kívül állnak az időn, mert a közvetlen múltat elmetszi bennük a jövő, és mert - úgy tetszik - nem függnek össze alkotórészeik.
Abban az időn kívüli időben, az összefüggéstelen és borzalmas benyomásoknak abban a zűrzavaros kuszaságában vajon gondolt-e Emma Zunz egyetlenegyszer is a halottra, akiért ezt az áldozatot hozta? Azt hiszem, egyszer gondolt rá, és abban a pillanatban veszélyben is forgott kétségbeesett szándéka. Arra gondolt (nem tudott nem gondolni), hogy apja ugyanezt a szörnyű dolgot tette anyjával, amit most vele tesznek. Erőtlen rémülettel gondolt rá, és nyomban ájulásba menekült. A - svéd vagy finn - férfi nem beszélt spanyolul; eszköz volt Emma számára, ahogy ő is az volt a férfinak, de Emma élvezetül szolgált, a férfi pedig az igazságszolgáltatás eszköze volt.
Amikor egyedül maradt, Elmma nem nyitotta ki rögtön a szemét. A férfi pénzt hagyott az éjjeliszekrényen: Emma felült és széttépte, mint előbb a levelet. Pénzt eltépni istentelenség, akár kenyeret eldobni; meg is bánta, alighogy megtette. Gőgös tett egy ilyen napon... A remegés feloldódott testének bánatában, az undorban. Az undor és a bánat megbéklyózta, de lassan felkelt és felöltözött. Már erősen sötétedett, a szobában nem maradt élénk szín. Sikerült úgy kimennie, hogy nem figyeltek fel rá; a sarkon felszállt egy nyugati irányban haladó villamosra. Tervének megfelelően a legelső ülést választotta, hogy ne lássák az arcát. Talán vigasztaló volt ellenőrizni az utcák céltalan sürgés-forgásában, hogy a történtek nem mocskolták be a dolgokat. Összeszűkülő és sötét külvárosokon keresztül utazott, látta s még ugyanabban a pillanatban el is felejtette őket, aztán a Warnes sugárút egyik kerészteződésénél leszállt. Kimerültsége paradox módon erővé alakult, mert arra késztette, hogy a kaland részleteire gondoljon, és így maga előtt is elhomályosult az indíték és a cél.
Aarón Loewenthalt mindenki komoly embernek ismerte, néhány meghitt barátja pedig fösvénynek... A gyárépület emeletén lakott, egyedül. Abban az elhanyagolt külvárosban félt a tolvajoktól: a gyár udvarán egy nagy kutyát tartott, irodai asztalfiókjában pedig - ezt mindenki tudta - egy revolvert. Az előző évben illendőn megsiratta elhunyt feleségét - Gauss lány volt, szép hozományt hozott -, bár a pénz volt az igazi szenvedélye. Enyhe röstelkedéssel ismerte be, hogy kevésbé ért a pénz megszerzéséhez, mint megőrzéséhez. Nagyon vallásos volt: úgy vélte, titkos szerződése van az Úrral, aki cserében az imádságokért és ájtatosságért felmenti a jó cselekedet kötelessége alól. Kopasz, testes volt, gyászszalagot, füstszínú csíptetőt és szőke szakállt viselt, s az ablaknál állva várta Zunz munkásnő bizalmas közlését.
Látta, amint a lány belöki a kertkaput (szándékosan félig nyitva hagyta), s átszeli a sötét udvart. Látta, amint kis kerülőt tesz, amikor a láncra kötött kutya megugatta. Emma ajka fáradtan mozgott, mintha halkan imádkoznék: ismételgette magában az ítéletet, amelyet Loewenthal úr fog hallani a halála előtt.
A dolgok nem úgy történtek, ahogy Emma Zunz várta. Tegnap hajnal óta sokszor elképzelte, amint keményen ráfogja majd a revolvert, kényszeríti a nyomorultat, hogy beismerje nyomorult bűnét, és felfedi előtte a cselt, amely lehetővé teszi, hogy az Isteni Igazságszolgáltatás diadalmaskodjék az emberi igazságszolgáltatás fölött. (Nem akarta, hogy megbüntessék; nem azért, mert félt, hanem azért, mert az igazságszolgáltatás eszközének tartotta magát.) Loewenthal sorsát nemsokára egy lőtt seb pecsételi meg a melle közepén. De a dolgok nem így történtek.
Mikor Emma szemtől szemben állt Aarón Loewenthallal; apja megbosszulásánál sürgetőbbnek érezte a büntetést a rajta elkövetett erőszakért. Ez után a teljes gyalázat után nem tudta nem megölni. Nem is volt ideje külsőséges dolgokra. Ijedten ült, elnézést kért Loewenthaltól, hivatkozott (besúgókhoz méltón) a hűség diktálta kötelességre, mondott pár nevet, hozzátett még néhányat, aztán megakadt, mintha hatalmába kerítette volna a félelem. Elérte, hogy Loewenthal kimenjen egy pohár vízért. Mire az, a sok hűhó miatt bizalmatlanul, de elnézőn visszatért az ebédlőből, Emma már kivette a fiókból a súlyos revolvert. Kétszer meghúzta a ravaszt. A nagydarab test összecsuklott, mintha a dörrenések és a füst összetörték volna - a vizespohár is eltört - Loewenthal arca rémülettel és haraggal meredt Emmára, szája spanyol és jiddis szitkokra nyílt. Az ocsmány szavakat nem hagyta abba, Emmának ismét lőnie kellett. Az udvaron a megkötött kutya ugatni kezdett; a trágár ajkak közül hirtelen vér buggyant elő, és bemocskolta a férfi szakállát és ruháját. Emma az előkészített vádbeszédbe kezdett. („Apámat jöttem megboszszulni, és nem büntethetnek meg...”), de nem tudta befejezni, mert Loewenthal úr már halott volt. A lány nem tudta meg soha, vajon a haldokló felfogta-e még szavai értelmét.
Az ideges ugatás ráébresztette, hogy még nem pihenhet meg. Szétdúlta a díványt, kigombolta a holttest zakóját, levette beszennyezett csíptetőjét, és az iratszekrényre tette. Aztán a telefonhoz nyúlt, és újra elismételte azt, amit már ilyen vagy olyan szavakkal annyiszor elismételt: „Hihetetlen dolog történt... Loewenthal úr a sztrájk ürügyével idehívott... Megbecstelenített, és megöltem...”
A történet valóban hihetetlennek látszott, de mindenki hitelt adott neki, mert lényegében igaz volt. Valódi volt Emma Zunz hangszíne, valódi a szemérem, valódi a gyűlölet. Valódi volt az őt ért gyalázat is; csak a körülmények, az időpont és egy-két név volt hamis.
Benczik Vilmos fordítása
Tartalom Következő elbeszélés