Tartalom
Következő elbeszélés

PIERRE MÉNARD, A „DON QUIJOTE" SZERZŐJE

 

Silvina Ocampónak

A látható életművet, amit ez az elbeszélő hátrahagyott, könnyűszerrel és röviden elsorolhatjuk. Éppen ezért megbocsáthatatlanok azok a kihagyások és betoldások, amiket Madame Henri Bachelier követett el egy megtévesztő jegyzékben; bizonyos napilap, amelynek protestáns beállítottsága nem titok, nem szégyellte ezt tálalni fel szánalmas olvasóinak - akik kevesen is vannak és kálvinisták, ha ugyan nem szabadkőművesek és körülmetéltek. Ménard igazi barátai döbbenten és némi szomorúsággal nézték ezt a jegyzéket. Úgyszólván csak tegnap találkoztunk a vég márványköve előtt és a bánat ciprusai alatt, s a Tévedés máris kikezdi Emlékét... Határozottan elkerülhetetlen egy rövid kügazítás.

Tudom, hogy az én szerény tekintélyemet nagyon könnyű elutasítani. Remélem azonban, hogy szabad lesz két rangos tanút megneveznem. Bacourt bárónő (akinek felejthetetlen vendredi-jein szerencsém volt megismerkedni az elsiratott költővel) készséggel jóváhagyta az alábbi sorokat. Bagnoregio grófnő, a legfinomabb szellemek egyike Monaco hercegségben (most a pennsylvaniai Pittsburghben, mert nemrégen férjhez ment Simon Kautzsch­hoz, a nemzetközi emberbaráthoz, akit annyit rágalmaznak - haj! - önzetlen ügyködésének áldozatai miatt), feláldozta „az igazmondásnak és a halálnak" (az ő szavai ezek) a rá jellemző úri tartózkodást, s a Luxe folyóiratban közzétett nyílt levelében hasonlóképpen beleegyezését adja. Ezek a meghatalmazások, gondolom, elégségesek.

Mondottam, hogy Ménard látható életművét könnyű elsorolni. Gondosan átvizsgálva magánirattárát, megállapítottam, hogy a következő darabokból áll:

a) Egy szimbolista szonett, amely kétszer is megjelent (eltérésekkel) a La conque című folyóiratban (az 1899. márciusi és októberi számban).

b) Monográfia egy költészeti szótár összeállításának lehetőségérol, olyan fogalmakból, amelyek nem informatív köznyelvi fogalmak szinonimái vagy körülírásai, „ha­nem konvenció teremtette eszményi objektumok, és legelsősorban költői szükségletek fedezésére hivatottak" (Nîmes, 1901).

c) Monográfia Descartes, Leibniz és John Wilkins gondolatvilágának „bizonyos összefüggéseiről és rokon vonásairól" (Nîmes, 1903).

d) Monográfia Leibniz Characteristica universalis-áról (Nîmes, 1904).

e) Technikai cikk a sakkjáték gazdagításának lehetőségéről, egyik bástyaparaszt elhagyásával. Ménard előadja, ajánlja, meghányja-veti és végül elutasítja ezt az újítást.

f) Monográfia Raimundus Lullus Ars magna generalis­áról (Nîmes, 1906).

g) Ruy López de Segura A szabad invenció és a sakkjáték művészetének könyve című munkájának fordítása, előszóval és jegyzetekkel (Párizs, 1907).

h) Egy George Boole szimbolikus logikájáról szóló monográfia piszkozatai.

i) A francia próza legfontosabb metrikai törvényeinek vizsgálata, Saint-Simonból vett példákkal (Revue des langues romanes, Montpellier, 1909. október).

j) Válasz Luc Durtainnek (aki tagadta ilyen törvények létezését), Luc Durtainből vett példákkal illusztrálva (Revue des langues romanes, Montpellier, 1909. december).

k) Quevedo Aguja de navegar cultos című művének kéziratos fordítása, La boussole des précieux címmel.

l) Előszó Carolus Hourcade litográfiakiállításának katalógusához (Nîmes, 1914).

m) Les problémes d'un probléme (Párizs, 1917) című munkája, amely időrendben tárgyalja Akhilleusz és a teknős nevezetes problémájának megoldásait. Két kiadása jelent meg eddig ennek a könyvnek; a második Leibniz tanácsát viseli mottóul: „Ne craignez point, monsieur la tortue”, s átdolgozott formában közli a Russellnek és Descartes-nak szentelt fejezeteket.

n) Toulet „mondattani szokásainak" egy makacs elemzése (N. R. F.; 1921. március) . Ménard - emlékszem ­ kijelentette, hogy a gáncs és a dicséret érzelmi megnyilatkozás, aminek semmi köze sincs a bírálathoz.

o) Paul Valéry Cimetiére mnain/jének átdolgozása alexandrinusokba (N. R. F., I928. január).

p) Támadás Paul Valéry ellen, Jacques Reboul Röplapok a valóság eltörléséért című kiadványában. (Közbevetőleg megjegyezve, ez a támadás pontosan a fordítottja Valéryról alkotott igazi véleményének. Az érdekelt így is fogta fel, s kettejük régi barátsága nem került veszélybe.)

q) Bagnoregio grófnő „meghatározása”, abban a „diadalmas kötetben” - a kifejezés más munkatárstól, Gabriele d'Annunziótól származik -, amelyet évente közread ez a hölgy, hogy helyesbítse az újságok elkerülhetetlen ferdítéseit, s valódi arcával mutassa meg „a világnak és Olaszországnak” a maga személyét, amely (szépsége és tevé­ kenysége folytán) olyannyira ki van téve a hibás és elsietett értelmezéseknek.

r) Egy Bacourt bárónőhöz írt remek szonettcsokor (1934).

s) Kézírásos jegyzék versekről, amelyek a központozásnak köszönhetik hatásukat.1

Eddig tart (nem hagytunk ki egyebet, csak néhány homályos alkalmi szonettet Madame Henri Bachelier vendégszerető - vagy inkább mohó - emlékkönyve számára) Ménard látható életműve, a keletkezés időrendjében. Most áttérek a másikra: a föld alattira, a mérhetetlenül hősire, a példátlanra. És egyben - ó, emberi lehetőségek! - befejezetlenre. Ez a mű, talán a legjelentősebb korunkban, a Don Quijote első részének kilencedik és harmincnyolcadik fejezetéből és a huszonkettedik fejezet egy részletéből áll. Tudom, hogy egy ilyen állítás ostobaságnak tűnik; ennek az „ostobaságnak” az igazolása e jegyzetek elsőrendű célja.2

Két különböző értékű szöveg ösztönzött erre a vállalkozásra. Egyik Novalisnak az a filológiai töredéke - a drezdai kiadásban a 2005-ös számot viseli -, amely egy meghatározott szerzővel való teljes azonosulás témáját körvonalazza. A másik azoknak az élősdi könyveknek egyike, amelyek Krisztust egy bulvárra, Hamletet a Cannebiére-re, Don Quijotét a Wall Streetre helyezik. Mint minden jó ízlésű ember, Ménard utálta ezeket a fölösleges bohóckodásokat, amelyek csak arra jók, mondta, hogy a plebejusnak megszerezzék az anakronizmus élvezetét, vagy pedig (ami rosszabb) elgyönyörködtessenek bennünket azzal a lapos gondolattal, hogy minden korszak egyforma, vagy hogy nagyon is különböző. Érdekesebbnek - bár megvalósításában ellentmondásosnak és felszínesnek - találta Daudet híres célkitűzését: egy alakban, mint Tartarin, egyesíteni az Elmés Nemes Lovagot és fegyverhordozóját... Akik azzal gyanúsították meg Ménard-t, hogy egy kortárs Don Quijote megírásának szentelte életét, rágalmazzák fényes emlékét.

Nem más Don Quijoté-t akart papírra vetni - ami könnyű -, hanem a Don Quijoté-t. Szükségtelen hozzáfűzni, hogy sohasem tervezte az eredeti gépies átírását; nem állt szándékában lemásolni. Bámulatos becsvágya az volt, hogy olyan lapokat alkosson, amelyek - szóról szóra és sorról sorra - egybevágnak a Miguel de Cervanteséivel.

„Szándékom csupán meghökkentő - írta nekem 1934. szeptember 30-án Bayonne-ból. - Egy teológiai vagy metafizikai bizonyítás végeredménye - a külvilág, Isten, az okozatiság, az egyetemes formák - nem kevésbé kitervelt és szokványos, mint az én kibeszélt regényem. Az az egyetlen különbség, hogy a filozófusok tetszetős kötetekben adják közre munkájuk közbeeső állomásait, én pedig elhatároztam, hogy eltüntetem őket.” Valóban, nem maradt egyetlen piszkozat sem, amely erről a sokesztendei munkáról tanúskodna.

Az elgondolt kezdeti módszer viszonylag egyszerű volt. Jól tudni spanyolul, visszanyerni a katolikus hitet, harcolni a mórok vagy a török ellen, elfelejteni Európa 1602 és 1918 közötti történelmét, Miguel de Cervantes­nek lenni. Pierre Ménard-t foglalkoztatta ez az eljárás (tudom, hogy már elég ügyesen kezelte a tizenhetedik századi spanyol nyelvet), de elvetette, mivelhogy könnyű. Talán inkább mert képtelenség! - mondhatja az olvasó. Helyes, de a vállalkozás eleve képtelen volt, és véghezvitelének valamennyi képtelen módja közül ez volt a legkevésbé érdekes. Tizenhetedik századbeli népregényírónak lenni a huszadik században - ezt lekicsinylésnek érezte. Valamiképpen Cervantesnek lenni és eljutni Don Quijo­téhoz, ezt kevésbé vesződségesnek - tehát kevésbé érdekesnek - vélte, mint megmaradni Pierre Ménard-nak, és így jutni el Don Quijotéhoz, Pierre Ménard tapasztalatai révén. (Mellesleg szólva, ez a meggyőződés vétette ki vele a Don Quijote második részének önéletrajzi bevezetőjét. Bevenni ezt az előszót annyi lett volna, mint újabb személyt teremteni - Cervantest -, de azt is jelentette volna, hogy Don Quijotét ettől a személytől, nem pedig Pierre Ménard-tól függően ábrázolja. Ezt a könnyű megoldást természetesen elutasította.) „Vállalkozásom lényegében nem nehéz", olvasom levelében más helyütt. „Ahhoz, hogy véghezvigyem, elég volna halhatatlannak lennem.” Bevalljam-e: sokszor elképzelem, hogy befejezte, és úgy olvasom a Don Quijoté-t - az egész Don Quijoté-t -, mintha Ménard gondolta volna ki? A XXVI. fejezet böngészésével töltött estéken (ő sohasem rugaszkodott neki ennek) ráismertem barátunk stílusára és mintegy hangjára is ebben a pompás mondatban: a folyók nimfáit, a bánatos és nedves Echót. Egy morális és egy fizikai jelző e hatásos összekapcsolása a Shakespeare-verssort juttatta eszembe, amelyről egy délután beszélgettünk:

 

Where a malignant and a turbaned Turk...

 

Miért éppen a Don Quijoté-t?, kérdezheti olvasónk. Spanyol ember esetében ez a választás nem lett volna megmagyarázhatatlan; ám kétségtelenül az egy nîmes-i szimbolistánál, ama Poe követőjénél, aki Baudelaire-t nemzette, aki Mallarmét nemzette, aki Valéryt nemzette, aki Edmond Teste-et nemzette. A már idézett levél megvilágítja ezt a kérdést. „A Don Quijote - magyarázza Ménard - mélységesen érdekel, de nem látom - hogy is mondjam? - elkerülhetetlennek. Nem tudom elképzelni a világmindenséget Edgar Allan Poe kitörése:

 

Ah, bear in mind this garden was enchanted!

 

vagy a Le bateau ivre vagy a The Ancient Mariner nélkül, de a Don Quijote nélkül hajlandó vagyok elképzelni. (Persze csak a magam személyes hajlandóságáról beszélek, nem a művek történelmi visszhangjáról.) A Don Quijote esetleges mű, a Don Quijote szükségtelen. Eltervezhetem a megírását, meg is írhatom anélkül, hogy tautológiát követnék el. Tizenkét-tizenhárom éves fejjel elolvastam, talán egészében. Azután figyelmesen újraolvastam néhány fejezetet, azokat, amelyekkel most nem foglalkozom. Ugyszintén áttanulmányoztam a közjátékokat, a színműveket, a Galateá-t, Persiles és Segismunda kétségtelenül fáradságos kalandjait és a Parnasszusi utazás-t... A Don Quijote emléke, amelyet egyszerűsített a felejtés és a közöny, teljesen egyenértékű bennem egy meg nem írt könyv bizonytalan előképével. Ezt a képet feltételezve (amit jószerével senki sem tagadhat meg tőlem) nem vitás, hogy problémám sokkal nehezebb, mint a Cervantesé. Szívélyes elődöm nem utasította el a véletlen közreműködését: kissé á la diable alkotta meg halhatatlan művét, a nyelv és a lelemény tehetetlenségétől vezettetve. Én arra a rejtelmes feladatra vállalkoztam, hogy betű szerint visszaállítsam az ő spontán művét. Két sarkalatos törvény irányítja magányos játékomat. Az első megengedi, hogy formai és lélektani jellegű változatokkal kísérletezzem; a második arra kényszerít, hogy feláldozzam ezeket az »eredeti« szövegnek, s megdönthetetlen érvekkel igazoljam megsemmisítésüket... Ezekhez a mesterséges béklyókhoz még egy eredendőt is sorolhatunk. Megírni a Don Quijoté-t a tizenhetedik század elején ésszerű, szükséges, talán sorsszerű vállalkozás volt; a huszadik elején majdnem lehetetlen. Nemhiába telt el háromszáz esztendő, telezsúfolva roppant bonyolult dolgokkal. Hogy csupán egyet említsek közülük: éppen a Don Quijoté-val.”

E három akadály ellenére Ménard töredékes Don Quijoté-ja finomabb a Cervantesénél. Ez otromba módon szülőföldje szegényes vidéki valóságát állítja szembe a lovagi képzelgésekkel; Ménard a Carmen földjét választja „valóságul" Lepanto és Lope századában. Micsoda spanyolosságra sarkallta volna ez a választás Maurice Barrést vagy Rodríguez Larreta doktort! Ménard magától értetődő természetességgel mellőzi az ilyesmit. Művében nincsenek cigányok, sem konkvisztádorok, sem misztikusok, sem II. Fülöp, sem autodafék. Elhanyagolja vagy száműzi a couleur locale-t. Ez a megvetés a történelmi regény új irányát jelzi. Ez a megvetés megfellebbezhetetlenül elítéli a Salammbô-t.

Nem kevésbé ámulhatunk, ha egyes különálló fejezeteket veszünk szemügyre. Vizsgáljuk meg például az első rész XXXVIII. fejezetét, „melynek tárgya Don Quijote különös előadása a fegyverekről és a tudományokról". Köztudomású, hogy Don Quijote (akárcsak Quevedo a La hora de todos későbbi keletű, megfelelő helyén) perdöntő ítéletet hoz a tudományok ellen, a fegyverek javára. Cervantes kiszolgált katona volt: érthető az ítélete. De hogy Pierre Ménard - a La trahison des clercs és Bertrand Russell kortársa - Don Quijotéja ilyen ködös szofisztikába hulljon vissza! Madame Bachelier ebben a hős lelkiségének való bámulatos és tipikus írói önalárendelést látott; mások (nem valami ötletesen) a Don Quijote átírását; Bacourt bárónő Nietzsche hatását. E harmadik értelmezést (amelyet cáfolhatatlannak vélek), nem tudom, merhetem-e egy negyedikkel megtoldani, amely nagyon jól egybevág Pierre Ménard szinte isteni szerénységével: rezignált vagy ironikus szokásával, hogy olyan eszméket hirdessen, amelyek éppenséggel a visszájukra fordítják igazi nézeteit. (Emlékezzünk vissza Paul Valéry ellen intézett támadására Jacques Reboul kérészéletű szürrealista lapjában.) Cervantes és Ménard szövege szóról szóra azonos, csakhogy az utóbbi mérhetetlenül gazdagabb. (Kétértelműbb, mondhatják ócsárlói; de a kétértelműség: gazdagság.)

Revelációt jelent összevetni Ménard Don Quijoté-ját a Cervantesével. Az utóbbi azt írta például (Don Quijote, első rész, kilencedik fejezet):

...az igazság, melynek anyja a történelem, az idő versenytársa, a cselekedetek letéteményese, a múlt tanúja, a jelen intő példája, a jövendő hírnöke.

Tizenhetedik századi megfogalmazásban, Cervantes, a „laikus lángelme” megfogalmazásában ez a felsorolás pusztán csak a történelem retorikus magasztalása. Ménard viszont ezt írja:

...az igazság, melynek anyja a történelem, az idő versenytársa, a cselekedetek letéteményese, a múlt tanúja, a jelen intő példája, a jövendő hírnöke.

A történelem: az igazság anyja; az eszme meghökkentő. Ménard, William James kortársa, nem mint a valóság megismerését, hanem mint forrását határozza meg a történelmet. Számára nem az a történelmi igazság, ami megtörtént, hanem az, amiről azt tartjuk, hogy megtörtént. A záró kitételek - a jelen intő példája, a jövendő hírnöke ­ szemérmetlenül pragmatikusak.

Éles ellentét van a két stílus között is. Ménard archaizáló - végső soron idegenszerű - stílusa némiképpen mesterkélt. Nem így elődjéé, aki fesztelenül használja kora spanyol köznyelvét.

Nincs olyan szellemi gyakorlat, amely végeredményben ne lenne fölösleges. Egy bölcseleti tan kezdetben a világmindenség valószínű leírása; múlnak az évek, s már csak egy fejezet - ha ugyan nem csak egy bekezdés vagy egy név - a filozófia történetében. Az irodalomban még nyilvánvalóbb ez a végelavulás. A Don Quijote - mondta Ménard - mindenekelőtt bájos könyv volt; most alkalom hazafias pohárköszöntőkre, nyelvtani pöffeszkedésre, trágár luxuskiadásokra. A dicsőség: meg nem értés, és talán a legrosszabb fajta.

Semmi új sincs ezekben a nihilista megállapításokban; csak az elhatározás különös, amelyet Pierre Ménard vont le belőlük. Eltökélte, hogy elébe megy a hiábavalóságnak, ami az ember minden fáradozására vár; rendkívül bonyolult és eleve jelentéktelen vállalkozásba kezdett. Arra áldozta gondját és éjszakáit, hogy idegen nyelven megismételjen egy korábbról létező könyvet. Szaporodtak a piszkozatok; kitartóan javítgatott, és több ezer kéziratlapot tépett össze.3 Nem engedte, hogy bárki is beléjük tekintsen, és gondja volt rá, hogy ne éljék túl. Hasztalanul próbáltam rekonstruálni őket.

Úgy okoskodtam, hogy a „végső” Don Quijoté-ban afféle palimpszesztet láthatunk, amelyből elő kell hogy tűnjenek barátunk „előzetes” írásának - halvány, de nem olvashatatlan - nyomai. Sajnos, csak az előzőnek a munkáját visszájára fordító második Yierre Ménard áshatná ki és támaszthatná fel ezt a Tróját...

„Gondolkozni, elemezni, kitalálni (írta még nekem) nem rendellenes dolog, ez az értelem természetes lélegzése. Dicsőíteni e funkció alkalmi megvalósulását, régi és idegen gondolatokat gyűjtögetni, hitetlenkedő döbbenettel idézni azt, amit a doctor universalis gondolt, annyi, mint megvallani tunyaságunkat vagy barbár voltunkat. Minden embernek képesnek kell lennie minden eszmére, és hiszem, hogy a jövőben így is lesz.”

Ménard (talán akaratlanul) új technikával gazdagította az olvasás fejletlen, kezdetleges művészetét: a szándékos anakronizmus és a téves tulajdonítások technikájával. Ez a korlátlanul alkalmazható technika arra ösztökél, hogy úgy olvassuk az Odüsszeiá-t, mintha késobb keletkezett volna az Aeneis-nél, s Madame Henri Bachelier Le jardin du Centaure című könyvét úgy, mintha Madame Henri Bachelier-é volna. Ez a technika a legnyugalmasabb könyveket is kalandokkal telíti. Louis-Ferdinand Céline­nek vagy James Joyce-nak tulajdonítani az Imitatio Christi-t, nem elegendő felfrissítése-e ezeknek a bágyadt szellemeknek?

Nîmes, 1939

 

Jánosházy György fordítása

 

1 Madame Henri Bachelier említi még a Szalézi Szent Ferenc-féle Introduction á la vie dévote Quevedo készítette szó szerinti fordításának szó szerinti fordítását. Pierre Ménard könyvtárában semmi nyoma sincs ilyen munkának. Barátunk félreértett tréfájáról lehet szó.

2 Mellékesen szerettem volna felvázolni Pierre Ménard arcképét. De hogyan merhetnék versenyre kelni azokkal az aranylapokkal, amelyeket, úgy hallom, Bacourt bárónő készít, vagy Carolus Hourcade finorm és pontos ceruzájával?

3 Emlékszem kockás irkáira, fekete törléseire, furcsa nyomdai jelei­re és rovarbetuire. Szeretett alkonyatkor kisétálni Nimes külvárosaiba; rendszerint irkát vitt magával, és vidám tüzet gyújtott vele.

 
Tartalom
Következő elbeszélés