Tartalom Következő elbeszélés TOM CASTRO, A VALÓSZÍNŰTLEN CSALÓ
Így neveztem, mert ezen a néven ismerték Talcahuano, Santiago de Chile és Valparaíso utcáin és házaiban, 1850 táján, és illő, hogy ismét felvegye most, amikor visszatér ezekre a tájakra - még ha puszta kísértetként és szombati időtöltésként is.1 A wappingi születési anyakönyv szerint Arthur Ortonnak hívják, és 1834. június 7-én van bejegyezve. Tudjuk róla, hogy egy mészáros fia, hogy gyermekkorában megismerte London szegénynegyedeinek sivár nyomorúságát, és meghallotta a tenger hívását. Nem szokatlan dolog ez. Run away to sea, a tengerre szökni, ez a szülői tekintély hagyományos angol megtörése, a hősi indulás. Ezt ajánlja a földrajz, sőt az Írás is (107. zsoltár): Akik hajókon tengerre szállnak, és a nagy vizeken kalmárkodnak, Azok látták az Úrnak dolgait, és az ő csodáit a mélységben. Orton megszökött piszkos rózsaszínű, siralmas külvárosából, és egy hajóval tengerre szállt; a szokásos csalódással bámulta a Dél Keresztjét, és Valparaíso kikötőjében kereket oldott. Békés hülye volt. Józan ész szerint éhen lehetett (és kellett) volna halnia, de bárgyú kedélyessége, örökös mosolya és határtalan szelídsége megnyerte számára bizonyos Castro család jóindulatát, amelynek a nevét is felvette. E dél-amerikai epizódnak nem marad semmi nyoma, de hálája nem csappant meg, mivel 1861-ben még mindig ezen a néven bukkant fel Ausztráliában: Tom Castro. Sydneyben megismerkedett egy Bogle nevű néger inassal. Bogle nem volt szép, de megvolt az a nyugodt és monumentális külseje, az a mintegy építészeti rendíthetetlensége, amely a koros, immár testes és tekintélyes néger sajátja. Volt egy mellékes tulajdonsága is, amit bizonyos néprajzi kézikönyvek megtagadtak fajától: a zseniális leleményesség. Nemsokára meggyőződünk róla. Jó erkölcsű és illemtudó férfi volt, ősi afrikai hajlamait jócskán átformálta a kálvinizmus gyakorlása és túlhajtása. Istenjelenéseitől eltekintve (ezekről később beszélünk) tökéletesen épeszű volt, nem volt benne semmi más rendkívüli, csupán valami szemérmes, nem múló félelem, amely helyhez szögezte az utcakereszteződéseknél: félt Kelettől, Nyugattól, Déltől és Északtól, a durva járműtől, amely véget vet életének.
Orton egy alkonyatkor pillantotta meg egyik néptelen sydneyi utcasarkon, amint éppen érlelte magában az elhatározást, hogy megkísérti az elképzelt halált. Miután elnézte egy ideig, a karját nyújtotta, és együtt vágtak át félősen az ártalmatlan utcán. Egy néhai alkonyatnak ettől a percétol védnökség létesült: a tétova és monumentális négeré a hájas wappingi félnótás fölött. 1865 szeptemberében elkeseredett hirdetést olvastak egy helybeli újságban.
A BÁLVÁNYOZOTT HALOTT
1854 áprilisának utolsó pillanataiban (miközben Orton ama chilei vendégszeretetet bírogatta megnyilatkozásra, amely oly tágas, mint a chilei patiók) az Atlanti-óceánon elsüllyedt a Mermaid gőzös, amint Rio de Janeiróból Liverpoolba tartott. A vízbefúltak között volt Roger Charles Tichborne, Franciaországban nevelkedett angol katona, aki elsőszülött fiú volt Anglia egyik legelőkelobb katolikus családjában. Bármily valószínűtlennek látszik, ennek az elfranciásodott fiatalembernek a halála, aki a legbájosabb párizsi kiejtéssel beszélt angolul, s azt a páratlan bosszúságot keltette az emberekben, amit egyedül a francia értelmiség, kellem és szőrszálhasogatás okoz, transzcendentális esemény volt Orton sorsában, aki sohasem látta őt. Lady Tichborne, Roger kétségbeesett anyja, nem akarta elhinni, hogy meghalt, és elkeseredett hirdetéseket tett közzé a legolvasottabb újságokban. Egyik ilyen hirdetés a néger Bogle szelíd gyászkezébe került, s ő zseniális tervet agyalt ki.
A KÜLÖNBÖZÉS ELŐNYEI
Tichborne zárkózott modorú, karcsú úriember volt, éles arcvonásokkal, barnás arcborrel, lágy fekete hajjal, élénk szemekkel; beszédmódja már kellemetlenül szabatos volt; Orton fecsegő félkegyelmű volt, hatalmas hassal, rendkívül elmosódott vonásokkal, meglehetősen szeplős arccal, göndör gesztenyebarna hajjal, álmos szemekkel, s szaggatottan vagy kuszán beszélt. Bogle azt fundálta ki, hogy Orton szálljon fel az Európába induló első hajóra, és elégítse ki Lady Tichborne várakozását, adja ki magát a fiának. Eszeveszett találékonyság szülte terv volt. Egyszerű példát hozok fel. Ha egy szélhámos 1914-ben ki akarta volna játszani magát Németország császárának, legelőször a felkunkorodó bajuszt, a béna kart, a szigorú szemöldökközt, a szürke köpenyt, a kitüntetésekkel teleaggatott, jeles mellet és a magas sisakot másolta volna le. Bogle elmésebb volt: szőrtelen Kaisert állított volna ki, mindenfajta katonás külsőség és tiszteletet parancsoló sasok nélkül, kétségtelenül ép bal karral. Nincs szükség metaforára; elég az, hogy egy ernyedt Tichborne-t prezentált, szeretetre méltó hülye mosollyal, barna hajjal és a francia nyelvben való felülmúlhatatlan járatlansággal. Bogle tudta, hogy az áhított Roger Charles Tichborne tökéletes fakszimiléjét képtelenség előállítani. Azt is tudta, hogy minden kimódolt hasonlóság csak szembeötlőbbé tesz bizonyos elkerülhetetlen különbségeket. Lemondott tehát minden egyezésről. Rájött: az igény ilyen mértékű tarthatatlansága meggyőző bizonyság arra nézve, hogy szó sincs csalásról, hiszen soha senki se leplezte volna le ilyen nyilvánvaló módon, hogy a legcsekélyebb bizonyítéka is hamis. Nem szabad megfeledkezni az idő mindenható közreműködéséről sem: tizennégy esztendei délvidék és viszontagság megváltoztathat egy embert.
Más alapos érv: Lady Tichborne ismételt esztelen hirdetései arra vallanak, teljesen biztosra veszi, hogy Roger Charles nem halt meg, és fel akarja ismerni a fiát.
A TALÁLKOZÁS
A mindig szófogadó Tom Castro írt Lady Tichbornenak. Hogy megalapozza személyazonosságát, meggyőző bizonyítékul említést tett a két anyajegyről bal mellbimbóján, és egy fájdalmas, de éppen ezért felejthetetlen gyerekkori epizódról, arról, hogy megtámadta egy méhraj. Az értesítés rövid volt, s Tom Castróhoz és Bogléhoz hasonlóan, híján a helyesírási aggályoknak. Egy párizsi szálló impozáns magányában a hölgy boldog könnyek között olvasta el újra és újra, s néhány nap alatt felébredtek benne a fia kívánta emlékek.
1867. január tizenhatodikán Roger Charles Tichborne bejelentette érkezését abban a szállóban. Tiszteletteljes inasa, Ebenezer Bogle ment előtte. Erosen sütött a nap ezen a téli napon; Lady Tichborne fáradt szemét elhomályosította a sírás. A néger szélesre tárta az ablakokat. A fény álarcul szolgált: az anya felismerte a tékozló fiút, és magához ölelte. Most, hogy igazán az övé lett, nem volt már szüksége a naplóra és a levelekre, amelyeket a fia Brazíliából küldött: imádott visszfények voltak ezek csupán, amelyek táplálták magányát tizennégy bánatos esztendon át. Büszkén adta vissza őket: egy sem hiányzott.
Bogle diszkréten mosolygott: volt már miből adatokat merítenie Roger Charles jámbor kísértetének.
AD MAJOREM DEI GLORIAM
E szerencsés felismerés - amely mintha klasszikus tragédiák hagyományát teljesítené be - megkoronázhatná ezt a történetet három biztos vagy legalábbis valószínű boldogsággal: az igazi anyáéval, az apokrif és tutyimutyi fiúéval meg a cselszövőével, aki mesterkedésének gondviselésszerű apoteózisában nyerte el jutalmát. A Végzet (ezzel a névvel illetjük ezer és ezer mindenfajta ok beláthatatlan, szüntelen működését) nem így határozott. Lady Tichborne meghalt 1870-ben, s a rokonok panaszt emeltek Arthur Orton ellen személybitorlás miatt. A sok könny és a magány nemigen gyötörte őket, de annál inkább a kapzsiság, és sohasem hittek a dagadt és jóformán írástudatlan tékozló fiúban, aki oly viharosan bukkant elo Ausztráliából. Orton pedig számított temérdek hitelezője segítségére, akik elismerik őt Tichborne-nak, hogy kifizethesse őket.
Hasonlóképpen számított Edward Hopkinsnak, a családi ügyvédnek a barátságára, és a Francis J. Baigent régiségkereskedőére is. Ám ez mégsem volt elég. Bogle úgy okoskodott, hogy a játszma megnyeréséhez nélkülözhetetlen valamilyen erős népi hangulat pártfogása. Fogta cilinderét és illedelmes esernyőjét, s elindult, hogy London tisztes utcáin keressen ihletet. Alkonyodott; Bogle addig csatangolt, amíg mézszínű hold nem kettőzte meg képét a közkutak négyszögű vizében. Az isten megjelent neki. Bogle pisszent egy konflisnak, és Baigent régiségkereskedő lakásához hajtatott. Ez hosszú levelet adott fel a Times címére, amely azt bizonygatta, hogy az állítólagos Tichborne arcátlan csaló. A Jézus-társasági Goudron atya írta alá. Újabb, ugyancsak pápista feljelentések következtek. Hatásuk azonnal megmutatkozott: a jóravaló emberek nyomban kitalálták, hogy Sir Roger Charles egy ocsmány jezsuita összeesküvés céltáblája.
A KOCSI
Százkilencven napig tartott a per. Mintegy száz tanú igazolta, hogy Tichborne a vádlott - köztük négy katonabajtársa a hatodik dragonyos ezredből. Párthívei újra és újra elismételték, hogy nem csaló, mert ha az lenne, gondja lett volna rá, hogy lemásolja modelljének ifjúkori ércképeit. Egyébként is, Lady Tichborne felismerte, és egy anya nyilván nem téved. Minden jól ment, vagy többé-kevésbé jól, amíg Orton egy régi kedvese nem jelent meg a bíróság előtt, hogy tanúvallomást tegyen. Bogle nem riadt meg a "rokonoknak" ettől az álnok manőverétől; fogta a kalapját és esernyőjét, és elindult, hogy egy harmadik megvilágosodásért fohászkodjék London tisztes utcáin. Sohasem tudjuk meg, hogy része volt-e benne. Kevéssel a Primrose Hill előtt utolérte az iszonyatos jármű, amely időtlen idők óta üldözte. Bogle látta, hogy jön, felordított, de ez nem segített. Nagy erővel kiröpült a kövezetre. A gebe undorító patái széttaposták a koponyáját.
A KÍSÉRTET
Tom Castro a Tichborne kísértete volt, szegény kísértet, akit Bogle lelke éltetett. Amikor közölték vele, hogy ez meghalt, megsemmisült. Tovább hazudott, de vajmi csekély lelkesedéssel és ostoba ellentmondásokkal. Könynyű volt megjósolni, mi lesz a vége.
1874. február 27-én Arthur Ortont (alias) Tom Castrót tizennégy évi kényszermunkára ítélték. A börtönben megkedveltette magát; ez volt a mestersége. Példás magaviseletével kiérdemelt négyévi büntetéscsökkentést. Amikor ez a végső vendégszeretet - a tömlöcé - kimerült, az Egyesült Királyság falvait és községeit járta, s kis előadásokat tartott, melyekben ártatlannak vallotta magát, vagy beismerte vétkét. Szerénysége és tetszeni vágyása oly kitartó volt, hogy sok este kezdte védekezéssel és végezte vallomással, mindig a közönség hangulatához igazodva.
1898. április 2-án halt meg.
Jánosházy György fordítása
1 Ez a metafora arra szolgál, hogy emlékeztessem az olvasót: ezek az aljas életrajzok egy esti lap szombati mellékletében jelentek meg.
Tartalom Következő elbeszélés