Tartalom Következő elbeszélés A HARCOS ÉS A RABNŐ TÖRTÉNETE
 
Croce, a La poesia (Bari, 1942) című könyvének 278. oldalán, Diakónus Pál történetíró egy latin szövegét lerövidítve, elmeséli Droctulft sorsát, és idézi sírfeliratát; ezek különösképpen megindítottak, később rájöttem, miért. Droctulft lombard harcos volt, aki Ravenna ostrománál elhagyta övéit, és meghalt a város védelmében, melyet korábban támadott. A ravennaiak egy templomban állítottak síremléket neki, és megírták a sírversét, amelyben a hálájukról írtak („contempsit caros, dum nos amat ille, parentes„) meg arról a különös ellentétről, mely e barbár szörnyű külseje és egyszerűsége, jósága között volt:
Terribilis visu facies, sed mente benignus,
Longaque robusto pectore barba fuit.1
Ez Droctulft sorsának története, a barbáré, aki Róma védelmében halt meg, vagy a történetének töredéke, melyet Diakónus Pál írt le. Azt sem tudom, mely időben történt: a VI. század közepén, mikor a longobárdok végigpusztították Itália síkságait; netán a VIII.-ban, Ravenna feladása előtt? Képzeljük el (hisz ez nem történeti szakmunka) az első változatot.
Képzeljük el, sub specie aeternitatis Droctulftot, nem Droctulft személyét, aki kétségtelenül egyedülvaló és kiismerhetetlen volt (mint valamennyi személyiség), hanem azt az általános típust, melyet belőle és sok hozzá hasonlóból faragott a hagyomány, a feledésnek és az emlékezésnek e műve. Erdők, mocsarak homályos geográfiáján keresztül a háborúk hozták Itáliába a Duna és az Elba partjairól, és talán nem is tudta, hogy a római nép ellen harcol. Talán az arianizmust vallotta, mely azt tartja, hogy a Fiú dicsősége az Atya dicsőségének visszfénye, de sokkalta ésszerűbb azt képzelni, hogy a Földnek, Herthának hódolt, akinek takaróval fedett bálványa kunyhóról kunyhóra járt tehén vontatta kocsiján, vagy a háború és a mennydörgés isteneinek, akik suta fafaragványok voltak, szőttes ruhába bujtatva és pénzérmékkel, karkötőkkel agyonhalmozva. A vadkan és a bölény áthatolhatatlan erdeiből jött; sápadt volt, lelkes, ártatlan, kegyetlen, hű a vezéréhez és a törzséhez, de nem a világegyetemhez. A háborúk hozzák Ravennába, s itt olyasvalamit lát, amit még soha, legalábbis a maga teljességében. Látja a napot, a ciprusokat, a márványt. Sokrétegű, de rendezett halmazt lát; egy várost, szobrokból, templomokból, kertekből, lakásokból, lépcsőkből, vázákból, oszlopfőkből, szabályos és nyílt terekből álló organizmust lát. E létesítmények egyike sem hatott rá (tudom) szépségével; úgy érintették, ahogy most minket érinthet egy bonyolult gép, melynek rendeltetését nem ismerjük, de amelynek formájából kitűnik a halhatatlan értelem. Talán elegendő egyetlen boltívet látnia, valami örök életű, érthetetlen, latin betűs felirattal. Hirtelen elvakítja és újjáformálja ez a felfedezés: a Város. Tudja, hogy olyan lesz benne, mint az eb vagy a gyermek, s még csak el sem kezdheti megismerni, de azt is tudja, hogy az többet ér az ő isteneinél, esküdött hiténél és Germánia valamennyi mocsaránál. Droctulft elhagyja övéit, és Ravennáért harcol. Meghal, és síremlékére felvésik a szavakat, melyeket ő meg sem értett volna:
Contempsit caros, dum nos amat ille, parentes,
Hanc patriam reputans esse, Ravenna, suam.
Nem volt áruló (az árulók nem ihletnek áhítatos sírfeliratokra); felvilágosult volt, áttért einber. Néhány nemzedék múlva a longobárdok, akik kárhoztatták a hitehagyottat, úgy jártak el, mint ő; itáliaiakká váltak, lombardokká, és talán valamelyik leszármazottjuk - Aldiger - nemzette azokat, akik Alighierit nemzették... Számos feltételezésnek lehet helye a Droctulft-ügyben; az enyém a legegyszerűbb; ha mint tény nem is valóságos, az lehet szimbólumként.
Amikor Croce könyvében elolvastam a harcos történetét, szokatlan módon megrendített, s úgy éreztem, ha más formában is, visszaszerzek valamit, ami az enyém volt. Futólag a mongol lovasokra gondoltam, akik végtelen legelővé akarták tenni Kínát, s aztán azokban a városokban öregedtek meg, melyeket el akartak pusztítani; de nem ezt az emléket kerestem. Végül rátaláltam; egy elbeszélés volt, angol nagyanyámtól hallottam valamikor, aki meghalt.
1872-ben Borges nagyapám volt Buenos Aires északi, nyugati és Santa Fé déli frontparancsnoka. A parancsnokság Junínban volt; távolabb, egymástól négy-öt mérföldnyire az erődök lánca; távolabb, amit akkor Pampának és Belvidéknek is neveztek. Nagyanyám néha félig csodálkozón, félig tréfásan emlegette, hogy milyen sorsa van neki, a száműzött angol nőnek; ott, a világ végén; azt mondták, nem ő az egyetlen, és hónapokkal később mutattak neki egy indián lányt, aki lassú léptekkel haladt át a téren. Tarka kendőt viselt, és mezítláb járt; szőke volt a haja. Egy katona szólt neki, hogy egy másik angol nő kíván beszélni vele. Az asszony hajlott a szóra; félelem nélkül lépett be a parancsnokságra, de azért egy kicsit gyanakodott. Bronzszínű arcában, melyet vad színekre festett, a szeme olyan fáradtkék volt, amit az angolok szürkének mondanak. Teste kecses volt, mint egy őzsutáé; a keze erős és csontos. A pusztaságból érkezett, a Belvidékről, s mintha mindent szűknek érzett volna: az ajtókat, a falakat, a bútorokat.
A két nő egy pillanatra a testvérének érezte egymást; messzire szakadtak kedves szigetüktől, s egy fantasztikus országba kerültek.
A nagyanyám kérdezett valamit; a másik nehézkesen válaszolt, keresgélte, ismételgette a szavakat, mintha régi ízeken csodálkozna. Tizenöt esztendeje nem beszélt anyanyelvén, s most nem volt könnyű felidéznie. Azt mondta, Yorkshire-ből való, és hogy a szülei Buenos Airesbe emigráltak, s egy indián támadás során pusztultak el, őt elvitték az indiánok, s most egy bandavezér felesége, akinek már két gyermeket szült, s aki nagyon bátor ember. Mindezt kezdetleges angolsággal mondta el, araukán és pampai kifejezéseket használva, s egy nehéz élet körvonalai bontakoztak ki az elbeszélésből: lóbőr sátrak, trágyamáglyák, lakomák égett húsból vagy nyers zsigerekből, titkos hajnali menetelések; támadások jószágudvarok ellen, csatazaj és szabad rablás, háború, meztelen lovasok dúlta gazdag birtokok, többnejűség, bűz és mágia. Ilyen mélyre süllyedt egy angol nő. Nagyanyám megrendülten és felháborodottan intette, hogy vissza ne térjen oda. Esküdött, hogy felkarolja, esküdött, hogy megszerzi neki a gyermekeit. A másik azt mondta, hogy ő boldog, s még az éjjel visszatért a pusztaságba. Francisco Borges nem sokkal később meghalt a hetvennégyes forradalomban; a nagyanyám talán akkor abban a másik nőben, akit szintén legyőzött és átformált ez a könyörtelen világrész, sorsának szörnyű tükörképét látta meg...
A szőke indián asszony addig minden évben ellátogatott Junín vagy a Lavalle-erőd szatócsboltjaiba, hogy bazárholmit, apróságokat vásároljon, de mióta nagyanyámmal beszélt, nem jött. Mégis újra találkoztak. Nagyanyám vadászni indult; egy tanyán, közel a mocsarakhoz, egy férfi bárányt ölt. Mintha álmodna, ott termett az indián asszony lóháton. A földre vetette magát, és felitta a meleg vért. Nem tudom, miért tette, talán mert másként nem cselekedhetett, vagy talán kihívásnak, jelnek szánta.
Ezerháromszáz esztendő és a tenger választotta el a rabnő és Droctulft sorsát. Most mindketten egyformán feltámaszthatatlanok. A barbár alakja, aki felkarolta Ravenna ügyét, és az európai nő alakja, aki a pusztaságot választotta, látszólag ellentétes. Mégis mindkettejüket egy titokzatos szenvedély ragadta el, az értelemnél is mélyebb szenvedély, és mindketten ezt az érzést követték, amit megmagyarázni nem tudtak volna. A két történet talán csak egyetlen történet. Isten előtt egyforma ennek az éremnek mindkét oldala.
Hargitai György fordítása
Tartalom Következő elbeszélés