Tartalom Következő elbeszélés EGY MEGFÁRADT EMBER UTÓPIÁJA
Utópiának nevezte el;
ez a görög szó azt jelenti:
nincs olyan hely.
QUEVEDO
Nincs két egyforma hegy a földön, de a síkság mindenütt egy és ugyanaz. Mentem, mentem a síkság közepén. Azon tűnődtem - bár valójában nem is izgatott a dolog -, hogy vajon Oklahomában járok-e vagy Texasban, vagy talán azon a vidéken, melyet az irodalomban járatos emberek pampának neveznek. Kerítést nem láttam sehol, se jobbra, se balra. Mint már annyiszor, Emilio Oribe sorait mondogattam most is magamban:
A véghetetlen és félelmes pusztaságon,
Brazília felé...
e sorokat, melyek egyre nőnek, terebélyesednek bennem.
Rögös volt az út. Eleredt az eső. Két-háromszáz méterre világosságot pillantottam meg egy ház ablakaiban. A ház alacsony, négyszögletes volt, és fák vették körül. Hatalmas ember nyitott ajtót: szinte félelmet keltett. Szürke ruhát viselt. Ereztem, hogy vár valakit. Az ajtón nem volt zár.
Tágas szobába léptünk; a falai fából voltak. A mennyezeten sárgás fényű lámpa függött. Az asztalt valami oknál fogva furcsának találtam. Vízóra állt rajta, addig csak egyszer láttam ilyet, valami metszeten. Az ember hellyel kínált.
Különféle nyelveken próbáltam szólni hozzá, de egyiken sem értett. Aztán megszólalt: latinul beszélt. Összeszedtem erősen megkopott gimnáziumi ismereteimet, s várakozva tekintettem a beszélgetés elé.
- A ruhádról úgy látom - mondta -, hogy messzi századból érkezel. A nyelvi sokféleség a népek közötti különbségek kialakulásának, sőt, a háborúnak kedvezett; ma ismét latinul beszélnek a földön. Egyesek attól félnek, hogy a nyelv megint csak lebomlik majd franciára, limuzinra meg papiamentóra, de ettől egyelőre nem kell tartani. Engem egyébként nem érdekel sem a múlt, sem a jelen.
Nem szóltam egy szót sem, mire ő így folytatta:
- Ha nem feszélyez, hogy mást enni látsz, tarts velem.
Rájöttem, hogy észrevette zavaromat; így hát elfogadtam a meghívását.
Végigmentünk egy folyosón - ajtók nyíltak mindkét oldalán -, s egy kis konyhába értünk, ahol minden fémből volt. A vacsorát tálcára raktuk, és visszamentünk a szobába. A tálcára húsgombócok kerültek kukoricapehellyel meg egy fürt szőlő, valamilyen ismeretlen gyümölcs - az íze a fügéére emlékeztetett - és egy nagy korsó víz. Kenyérre nem emlékszem. A vendéglátóm arca éles metszésű volt, s a tekintetét valahogy különösnek találtam. Nem felejtem el ezt a komor, sápadt arcot, melyet nem látok viszont soha többé. Beszédét nem kísérte taglejtéssel.
Majd beletört a nyelvem a latinba, de azért sikerült megkérdeznem tőle:
- Nem lepett meg, hogy csak úgy betoppanok?
- Nem - válaszolta --, hisz minden évszázadban betoppan hozzánk valaki. Senki sem marad sokáig, legkésőbb holnapra te is otthon leszel.
Magabiztosan csengett a hangja, beértem ennyivel. Úgy gondoltam, illene bemutatkoznom:
- Eudoro Acevedo vagyok. 1897-ben Születtem, Buenos Aires városában. Elmúltam hetvenéves. Az angol és az amerikai irodalom tanára vagyok, fantasztikus történetek írója.
- Úgy emlékszem, olvastam két fantasztikus történetet; meg is nyerték a tetszésemet - válaszolta. - Az egyik a Gulliver utazásai volt, melyet sokan igaznak tartanak, a másik pedig a Summa Theologica. De ne beszéljünk tényekről. A tényekkel már senki sem törődik. A tények csak a képzelet és az elmélkedés alapját alkothatják. Mi a kétkedés és a feledés művészetét tanuljuk az iskolában. Elsősorban a személyes, a mindennapi dolgok felejtésének művészetét. Időben élünk, folytonosságban, de arra törekszünk, hogy sub specie aeternitatis éljünk. Még emlékszünk néhány évre a múltból, de ezeket fokozatosan kiveti magából a nyelv. Arra törekszünk, hogy elkerüljük a fölöslegesen pontos adatokat. Nincsen kronológia, történelem. Nincsenek statisztikák. Azt mondtad, Eudorónak hívnak; én nem tudom megmondani a nevemet, mert csak úgy hívnak, hogy valaki.
- Hát az apádat hogy hívták?
- Nem hívták sehogy.
Az egyik falon könyvespolcot pillantottam meg. Találomra felütöttem egy kötetet; kézzel írták világos, de olvashatatlan betűkkel. A szögletes írásjelek a rúna-ábécére emlékeztettek, amellyel persze csak a feliratokat írták. Arra gondoltam, hogy a jövő embere nemcsak hogy magasabb, hanem ügyesebb is nálam. Önkéntelenül is házigazdám hosszú, vékony ujjaira néztem.
Akkor az ember azt mondta:
- Mutatok valamit, amit még sohasem láttál.
Vigyázva átnyújtotta Morus Utópiájá-nak egy példányát, Bázelben nyomtatták 1518-ban; néhány oldal és ábra hiányzott belőle.
Némi büszkeséggel válaszoltam:
- Nyomtatott könyv. Nekem is van ilyen vagy kétezer, persze egyik sem ilyen régi, ilyen értékes.
Hangosan elolvastam a címét.
A férfi elnevette magát.
- Kétezer könyvet el sem lehet olvasni. Én négy évszázad alatt csak fél tucatot olvastam. Egyébként sem az a fontos, hogy olvasson az ember, hanem az, hogy újraolvasson. Könyvnyomtatás ma már nincsen: az emberiség egyik legnagyobb rákfenéje volt, mert a végtelenségig növelte a fölösleges irományok számát.
- A múltban, az én furcsa időmben - válaszoltam - az a felfogás uralkodott, hogy minden percben történik valami figyelemre méltó. Az egész földet kísértetegyesülések népesítették be: olyanok, mint Kanada, Brazília, Svájci Kongó és a Közöspiac. Szinte senki sem ismerte ezeknek a plátói alakulatoknak az eredetét, azt viszont mindenki pontosan tudta, hogy mi történt a legutóbbi pedagóguskongresszuson, miért szakadtak meg bizonyos diplomáciai kapcsolatok, mit üzentek egymásnak az államelnökök, és hogy miképp szólt pontosan az üzenet, melyet egy titkár titkára írt meg a műfajtól megkívánt körültekintéssel és pontatlansággal.
Az emberek mindezt a feledésnek olvasták, mivel az újabb haszontalanságok néhány óra alatt kitörülték tudatukból az elolvasottakat. A legközismertebb foglalkozás kétségtelenül a politikusoké volt. A követek, a miniszterek mintha mindannyian nyomorékok lettek volna: hatalmas, zajos járműveken szállították őket egyik helyről a másikra, fegyveresek és motorosok kíséretében, és fényképészek sáskahada várta érkezésüket. Talán amputálták a lábukat, mondogatta az anyám. A kép és a nyomtatott betű valóságosabb volt, mint maguk a dolgok. Csak az volt igaz, amit kinyomtattak. Esse est percipi (lenni annyi, mint képpé lenni), ez volt a mi furcsa világképünk alfája és ómegája. A tegnapban, amelyben élnem adatott, hiszékenyek voltak az emberek: elhitték, hogy ez vagy az az árucikk jó, csak mert maga a gyártó azt állítja. Gyakori volt a lopás, pedig mindenki pontosan tudta, hogy a pénz nem boldogít és nem ad megnyugvást.
- Pénz? - kérdezte. - Ma már nincsenek szegények, senki sem nyomorog, hisz az biztosan elviselhetetlen volt; és gazdagok sincsenek, hiszen a gazdagság a közönségesség legkényelmetlenebb formája. Ma már mindenki űz valamely foglalkozást.
- Akárcsak a rabbik - mondtam.
Mintha nem értette volna, nem válaszolt.
- Városok sincsenek - folytatta. - Bahía Blanca romjainak alapján, melyeket kíváncsiságból magam tártam föl, nem sokat vesztettünk. Mivel nincs tulajdon, nincsen örökség sem. Mire az ember betölti századik életévét, már képes rá, hogy szembenézzen önmagával, hogy szembenézzen magányával. Akkorra már nemzett egy gyereket.
- Egyet? - kérdeztem.
- Igen. Egyetlenegyet. Nem érdemes szaporítani az emberi fajt. Egyesek szerint az emberiség csak az istenség egyik szerve, amely által tudatára ébred a világmindenség létének, de azt már senki sem tudja biztosan, hogy vajon az istenség létezik-e. Azt hiszem, éppen most vitatják meg, hogy mik lennének az előnyei és a hátrányai az emberek fokozatos vagy egy időben történő öngyilkosságának. De térjünk vissza a tárgyhoz.
Bólintottam.
![]()
 - Az ember, mire betölti századik életévét, képes rá, hogy lemondjon a szerelemről és a barátságról. Nem fenyegeti semmi vész, nem fenyegeti a váratlan halál. Művészetekkel foglalkozik, filozófiával, matematikával, vagy csak magában sakkozik. Amikor úgy akarja, megöli magát. Ura az életének s a halálának is.
 - Ez valami idézet? - kérdeztem.
 - Biztosan. Minden idézet. A nyelv idézetek rendszere.
 - És az én korom nagy kalandja, az űrutazás? - kérdezem.
- Már évszázadokkal ezelőtt felhagytunk az efféle helyzetváltoztatással, bár kétségkívül csodálatos dolog volt. Az itt és mosttól úgysem menekülhetünk. Mosolyogva tette hozzá:
- Különben is minden utazás űrutazás, mert űr vesz körül bennünket. Az egyik planétáról a másikra utazni éppen olyan, mint átmenni egyik tanyáról a másikra. Amikor belépett ebbe a szobába, akkor maga is űrutazást tett.
- Igaz - válaszoltam. - De kémiai anyagokról és állatkerti élőlényekről is beszéltek.Az ember ekkor hátat fordított nekem, és kinézett az ablakon. Kinn fehér volt a síkság, szállingózott a hó, sütött a hold.
Összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem:
- Múzeumok meg könyvtárak vannak még?
- Nincsenek. El akarjuk felejteni a múltat, csak az elégiákban emlékezünk meg róla. Nem ünneplünk meg semmit, nincsenek évfordulók, nem nézegetjük halott emberek képmásait. Mindenki saját maga kell hogy megteremtse azt a tudományt és azt a művészetet, amelyre szüksége van.
- Ebben az esetben tehát mindenki önnön Bernard Shaw-ja, Jézus Krisztusa és Arkhimédésze.
Bólintott. Megkérdeztem:
- A kormányokkal mi lett?
- A legenda szerint sorban megszűntek. Választásokat írtak ki, hadat üzentek, adót vetettek ki, vagyonokat koboztak el, letartóztatásokat rendeltek el, megpróbálták érvényre juttatni a cenzúrát, de senki sem törődött velük. A sajtó nem írt róluk, nem közölték a képmásukat. A politikusok kénytelenek voltak tisztességes mesterség után nézni: némelyikből jó színész lett, másokból jó kuruzsló. A valóságban persze bizonyára mindez bonyolultabb volt annál, mint ahogy én most elmondtam.
Megváltozott hangon mondta:
- Felépítettem ezt a házat, mely ugyanolyan, mint a többi. Elkészítettem a bútorokat, a használati tárgyakat. Megműveltem a földet, amelyet mások - akiknek az arcát én már nem fogom látni - tovább művelnek majd, jobban. Mutatnék neked valamit.
Utánamentem a szomszéd szobába. Lámpát gyújtott, az is a mennyezeten függött. A sarokban egy alig pár húros hárfát pillantottam meg. A falakon négyszögletes vásznak függtek, melyeken a sárgás szín volt az uralkodó. Mintha mindegyiket más festette volna.
- Ezek az én műveim - mondta.
Megvizsgáltam a vásznakat, megálltam a legkisebb előtt, mely naplementét vagy valami hasonlót ábrázolt; volt benne valami végtelen.
- Ha tetszik, vidd magaddal, emlékül egy majdani barátodtól - mondta nyugodtan.
Megköszöntem, de nyugtalanul tovább nézegettem a többi festményt. Nem mondhatnám, hogy teljesen fehér vásznak voltak, de majdnem.
- Olyan színekkel festettem őket, melyeket a te régi szemed nem láthat meg.
Finom kezével hárfázni kezdett, s a hangokból is alig hallottam meg egyet-kettőt.
Akkor kopogtattak.
Termetes asszony és két-három férfi lépett be. Mintha testvérek lettek volna, vagy mintha egyformává tette volna őket az idő. A házigazda először az asszonnyal beszélgetett.
- Tudtam, hogy ma éjjel eljössz. Láttad mostanában Nilset?
- Néha találkozom vele. Még mindig festeget.
- Remélem, többre viszi, mint az apja.
Nem hagytunk semmit a házban; kéziratokat, képeket, bútorokat, használati tárgyakat, mindent magunkkal vittünk.
Az asszony is keményen dolgozott, akár a férfiak. Szégyelltem soványságomat: alig bírtam segíteni nekik. Az ajtót senki sem zárta be; miután összeszedtünk mindent, elindultunk. Csak most vettem észre, hogy a ház nyeregtetős ház volt.
Mentünk vagy negyedórát, aztán balra fordultunk. A távolban toronyféleséget láttam, a tetején kupolával.
- Az ott a krematórium - mondta valaki. - Abban van a halálkamra. Állítólag valami emberbarát találta fel, azt hiszem, Adolf Hitlernek hívták.
Az őr kinyitotta a rácsos kaput; már meg se lepődtem hatalmas termetén.
A házigazdám suttogott valamit, majd búcsút intett és belépett.
- Holnap is havazni fog -jósolta az asszony.
A México utcában még mindig ott van az íróasztalomon az a vászon, melyet valaki ezer év múlva fest majd meg, olyan anyagokkal, melyek ma még csak szétszórva találhatók meg bolygónkon.
Xantus Judit fordítása
Tartalom Következő elbeszélés