Tartalom Következő elbeszélés HOMOKKÖNYV
...thy rope of sands...
George Herbert (1553-1623)
A vonal végtelen számú pontból áll, a sík rengeteg vonalból, a térfogat a síkok végtelenjéből, a hipertérfogatot pedig a térfogatok vég nélküli száma adja... Nem, határozottan nem ez a „mértani módszer” a legalkalmasabb módja, hogy elkezdjem az én történetemet. Manapság már minden fantasztikus elbeszélésről azt állítják, hogy igaz, de az enyém csakugyan i g a z.
Egyedül élek egy Belgrano utcai ház negyedik emeletén. Néhány hónappal ezelőtt szürkületkor kopogtattak nálam. Ajtót nyitottam, és egy ismeretlen ember lépett be hozzám. Magas férfi volt, jellegtelen arcú. Talán csak rövidlátó szemem mutatta ilyennek. Külseje tisztes szegénységről árulkodott. Talpig szürkében volt, kezében szürke bőrönd. Rögtön megéreztem, hogy idegen. Eleinte öregnek tűnt, később rájöttem, hogy a skandináv módra fésült gyér, szőke, szinte fehér haja tévesztett meg. Beszélgetésünk folyamán, mely nem tartott tovább egy óránál, megtudtam, hogy az Orkney-szigetekről származik.
Egy székre mutattam. Jó ideig tartott, mire megszólalt. Búskomorság áradt belőle, mint most énbelőlem.
- Bibliákat árulok - szólalt meg.
Kissé fontoskodva válaszoltam:
- Ebben a házban van néhány angol biblia, sőt az elsőt, John Wiclifét is magaménak tudhatom. Ugyancsak birto komban van a Cipriano de Valera-féle biblia, Luther bibliája, mely irodalmi szempontból a leggyengébb, és a Vulgata egy latin példánya. Amint látja, bibliával jól el vagyok látva.
Hallgatott, majd így válaszolt:
- Nem csak bibliát árulok. Mutathatok magának egy szentkönyvet, ami talán érdekelni fogja. Bikanir közelében szereztem.
Kinyitotta a bőröndöt, és az asztalra tette a könyvet. Egy vászonkötésű, nyolcadrét kötet volt. Minden bizonnyal sok kézben megfordult már. Közelebbről megvizsgálva meglepett a könyv szokatlan súlya. A könyv gerincén ez volt: Holy Writ, és lent a Bombay felirat.
- Valószínűleg a tizenkilencedik századból származik - jegyeztem meg.
- Nem tudom. Sohasem sikerült kideríteni - válaszolt.
Találomra kinyitottam. A betűket nem ismertem. A szegényes tipográfiájú, elnyűttnek látszó oldalakon két-két hasáb volt kinyomtatva, mint egy bibliában. A szöveg sűrű szakaszokba volt osztva. A felső sarkokat arab számjegyekkel látták el. Feltűnt, hogy a páros oldal (például) a 40 514 számmal volt jelölve, és a következő páratlan oldal pedig a 999-es volt. Megfordítottam, s a lap hátoldalán egy nyolcjegyű számot láttam. Ezen az oldalon egy kis illusztráció is volt, amilyen az értelmező szótárakban használatos: egy tollal rajzolt horgony, mintha egy ügyetlen gyermeki kéz munkája lett volna.
Ekkor szólalt meg az ismeretlen:
- Jól nézze meg. Soha többé nem látja viszont.
A kijelentésben fenyegetés lappangott, a hangjában azonban nem.
Megjegyeztem a helyet, és összecsuktam a kötetet. Nyomban ki is nyitottam, de hiába kerestem a horgony tollrajzát, forgattam egyik lapot a másik után. Megszólaltam, hogy palástoljam zavaromat:
- A Szentírás valami hindosztáni nyelvű változatáról van szó, nemde?
- Nem.
Aztán halkra fogta a hangját, mintha titkot árult volna el:
- A síkság egyik településén szereztem néhány rúpiáért és egy bibliáért cserébe. A tulajdonos nem tudott olvasni. Föltételezem, hogy amulettnek nézte a Könyvek Könyvét. A legalacsonyabb kasztból származott, az emberek beszennyeződtek, ha csupán az árnyékára léptek. Azt mondta, hogy könyvének Homokkönyv a neve, mivel sem a könyvnek, sem a homoknak nincs se eleje, se vége.
Megkért, hogy keressem meg az első lapot.
Bal kezemet a könyv borítójára tettem, és a hüvelykujjammal, mely szinte a mutatóujjamra tapadt, kinyitottam a kötetet. Hiába volt minden: a címlap és a kezem közé mindig bekeveredett egypár lap. Úgy nézett ki, mintha a könyvből sarjadnának.
- Most keresse meg a végét.
Megint kudarcot vallottam. Alig tudtam kinyögni, és hangom egészen megváltozott:
- Ez nem lehet igaz.
A bibliaárus suttogva válaszolta:
- Nem lehet, de mégis igaz. E könyv oldalainak száma valóban végtelen. Egyik sem az első, egyik sem az utolsó. Nem tudom, miért vannak ilyen szeszélyes módon számozva. Talán azért, hogy bizonyítsák: mindegy, milyen számjeggyel jelöljük egy végtelen sorozat határpontjait.
Aztán, mintha csak hangosan gondolkodna, hozzátette:
- Ha a tér végtelen, akkor a tér bármely pontján lehetünk. Ha az idő végtelen, akkor pedig az idő bármely szakában.
Feltevései ingereltek. Megkérdeztem:
- Ön bizonyára vallásos ember, igaz?
- Igen, presbiteriánus vagyok. Tiszta a lelkiismeretem. Biztos vagyok benne, hogy nem loptam meg azt a bennszülöttet, mikor ördögi bibliáját az Úr Igéjére cseréltem.
Megnyugtattam, hogy nincs oka hibáztatnia magát, s megkérdeztem, hogy utazóban jár-e ezen a tájon. Azt válaszolta, úgy tervezi, hogy néhány napon belül visszatér szülőföldjére. Ekkor tudtam meg, hogy skót, és hogy az Orkney-szigeteken született. Bevallottam neki, hogy Skóciát különösen szeretem, már Stevenson és Hume miatt is.
- És Robbie Burns miatt - tette hozzá.
Mialatt tovább társalogtunk, tanulmányoztam a könyvet. Színlelt közömbösséggel kérdeztem:
- Szándékában áll, hogy fölajánlja ezt a különös példányt a British Museumnak?
- Nem. Magának ajánlom föl - válaszolt, és egy komoly összeget szabott meg.
Azt válaszoltam, hogy ezt az összeget nem áll módomban kifizetni, ami igaz is volt, és elgondolkodtam. Néhány perc alatt megtaláltam a megoldást.
- Cserét ajánlok, uram - mondtam neki. - Ezt a kötetet ön egy marék rúpiáért és a Szentírásért cserélte. A nyugdíjam egy részét, melyet az imént kaptam meg, és Wiclif gót betűs bibliáját kínálom önnek. A szüleimtől örököltem.
- A black letter Wiclif - suttogta.
Bementem a hálóba, és kihoztam neki a pénzt és a könyvet. Forgatta a lapokat, és bibliofil buzgalommal a címlap tanulmányozásába mélyedt.
- All az alku - mondta.
Meglepett, hogy nem alkudozott. Csak később értettem meg, hogy azzal a szilárd meggyőződéssel lépett be hozzám, hogy eladja a könyvet. A bankjegyeket számolatlanul tette el.
Indiáról, az Orkney-szigetekről és a norvégekről beszélgettünk, akik a szigetet igazgatják. Már beesteledett, amikor elment. Soha többé nem láttam, a nevét sem tudom.
Először a Wiclif helyére akartam tenni a Homokkönyvet, de végül is úgy döntöttem, hogy az Ezeregyéjszaka hiányos sorozata mögé rejtem.
Lefeküdtem, de nem aludtam. Hajnali háromkor vagy négykor lámpát gyújtottam. Előkerestem azt a képtelen könyvet, és belelapoztam. Az egyik oldalon egy maszk rézkarcára bukkantam. A sarokban egy szám, már nem emlékszem, milyen, a kilencedik hatványra volt emelve.
Kincsemet senkinek sem mutattam meg. A birtoklás boldogságába félelem is vegyült, hogy netán ellopják tőlem, és később felébredt bennem a gyanú, hogy talán nem is végtelen.
Ez a két aggály csak tovább növelte régi embergyűlöletemet. Néhány barátom maradt csupán, de ezeket is kerülni kezdtem. A könyv rabja lettem, alig mutatkoztam az utcán. Nagyítóüveggel vizsgáltam a könyv gerincét és borítóját, s elvetettem a gondolatot, hogy bármiféle fortély lenne a dologban. Megbizonyosodtam róla, hogy az apró illusztrációk kétezer oldalanként váltják egymást. Jegyzékbe vettem őket egy ábécé sorrendű noteszben, melyet nemsokára teleírtam. A képek egyszer sem ismétlődtek meg. Az éjszaka azon ritka perceiben, melyeket nekem hagyott az álmatlanság, a könyvről álmodtam.
Közeledett a nyár vége, és rájöttem, hogy valóságos szörnyeteg ez a könyv. Mit se használt, hogy arra gondoltam: én sem vagyok különb, aki a szememmel észlelem, tíz ujjammal tapintom. Éreztem, hogy ez valami lidércnyomás, valami szemérmetlen dolog, mely meggyalázza és megfertőzi a valóságot.
A tűzre gondoltam, de attól tartottam, hogy egy végtelen könyv elégetése hasonlóan vég nélküli lenne, és füstjével megfojtaná az életet e bolygón.
Egyszer azt olvastam, hogy az erdőben lehet a legjobban elrejteni egy falevelet. Mielőtt nyugdíjba vonultam, a Nemzeti Könyvtárban dolgoztam, melyben kilencszázezer könyvet tartanak számon; tudom, hogy az előcsarnoktól jobbra egy csigalépcső vezet lefelé az alagsorba, ahol az újságokat és a térképeket őrzik. Kihasználtam az alkalmazottak figyelmetlenségét, és az egyik nyirkos polcon felejtettem a Homokkönyvet. Ügyeltem rá, hogy ne jegyezzem meg, milyen magasra és az ajtótól milyen messze tettem.
Érzek bizonyos megkönnyebbülést, de a México utcának még a környékét is elkerülöm.
Végh Zsoldos Péter fordítása
Tartalom Következő elbeszélés