Tartalom
Következő elbeszélés

A VÉG

 

Recabarren, a fekhelyén elnyúlva, kinyitotta szemét, és maga fölött látta a ferde nádtetőt. A szomszédos helyiségből gitárcincogás hallatszott, valami folytonosan összekuszálódó és kibomló, végeérhetetlen, nyomorúságos labirintus... Apránként tértek vissza tudatába a valóság, az élet mindennapi dolgai, amelyek most már mindig ugyanilyenek maradnak. Sajnálkozás nélkül nézte hasznavehetetlen nagy testét meg a lábát takaró durva gyapjúkendőt. Kinn az ablak rácsain túl a síkság és az este nyújtózkodott. Nagyot aludt, de az égen még mindig derengett némi fény. Bal kezével kinyúlt, hogy elérje a tábori ágyának végébe állított bronzkolompot. Kétszer-háromszor megrázta; az igénytelen akkordok az ajtón túl tovább szóltak. A néger, aki gitározott, egy este állított be, azt mondta, énekes, ki is hívott egy másik idegent, hogy mérjék össze a tudásukat. Elvesztette a versenyt, de azért csak tovább járt a boltba, mintha várna valakit. Órákig elüldögélt ott a gitárjával, de többé sohasem énekelt, talán elkeserítette a kudarc. Az emberek már megszokták ezt az ártalmatlan fickót. Recabarren, a szatócs sohasem fogja elfelejteni azt a dalversenyt, mert éppen a rákövetkező napon, miközben a teásbálákat emelgette, hirtelen megnémult, és a jobb oldala elhalt. Addig-addig sajnálkozunk a regényhősök bajain, hogy végül már magunkat is túlságosan sajnáljuk a bajban, de nem így a beteg Recabarren: ő úgy vette tudomásul a bénaságát, mint ahogy azelőtt Amerika ridegségét és magányát. Mindig a jelenben élt, mint az állatok; most is, ahogy az égre nézett, az járt az eszében, hogy esni fog, mert vörös udvara van a holdnak.

Egy indiános arcú fiú (talán a saját fia) nyitott be a szobába. Recabarren a szemével kérdezte, hogy van-e vevő az üzletben. A gyerek némán intett, hogy nincs; a néger nem számított. A fekvő ember újra magára maradt. Bal kezével még eljátszott egy darabig a kolomppal, mintha az erejét próbálgatná.

A síkság a nap utolsó sugarainak fényében szinte valószerűtlen volt, mint egy álom. A láthatáron megmozdult egy pont, és addig nőtt, amíg egy lovas nem lett belőle; a ház felé tartott, vagy legalábbis úgy látszott, hogy oda tart. Recabarren látta gaucho kalapját, nagy, sötét ponchóját, fekete lovát, de az arcát nem látta az embernek, aki végül is vágtából ügetésbe fogta vissza a lovát. Vagy kétszáz ölnyi távolságban elkanyarodott. Recabarren már nem láthatta, de hallotta, hogy füttyent, leszáll a nyeregből, kiköti a lovát, és határozott léptekkel belép a boltba.

A néger, fel se pillantva hangszeréről, amelyen mintha keresgélt volna valamit, csendesen mondta:

- Tudtam, uram, hogy szárníthatok magára.

A másik érdes hangon felelt:

- Én meg terád, fekete. Várakoztattalak egypár napig, de megjöttem.

Csönd. Végül a néger szólalt meg:

- Megszoktam, hogy várok. Hét éve várok.

A másik sietség nélkül magy arázta: - En több mint hét évig nem láttam a gyerekeimet. Aznap láttam viszont őket, de nem akartam, hogy olyan embernek ismerjenek meg, aki kést döf a felebarátjába.

- Megértem - mondta a néger. - Remélem, jó egészségben hagyta ott őket.

Az idegen, aki közben leült a pult mellé, jókedvűen felnevetett. Kért egy pohár pálinkát, és szopogatni kezdte.

- Jó tanácsokkal láttam el őket - mondta -, ebből sosem elég, és semmibe se kerül. Többek közt azt mondtam nekik, hogy az ember ne ontsa embertársának vérét.

A néger válaszát egy hosszan zengő akkord előzte meg.

- Jól tette. Akkor nem fognak ránk hasonlítani.

- Legalábbis énrám nem - mondta az idegen, és aztán, mintha csak hangosan gondolkozna, hozzátette: - A sors akarta, hogy öljek, és most újra kést ad a kezembe.

A néger úgy tett, mintha nem hallotta volna. Azt mondta:

- Ilyenkor ősszel egyre rövidebbek a napok.

- Nekem elég annyi fény, amennyi még van - vágta rá a másik, és felállt.

Odalépett a néger elé, és türelmetlenül rászólt:

- Hagyd békén azt a gitárt, most másféle tánc vár rád.

Kimentek az ajtón. Közben a néger azt morogta:

- Lehet, hogy nekem ez is olyan rosszul megy majd, mint az előző.

A másik komolyan felelte:

- Nem ment neked rosszul az az előző. Ami történt, azért történt, mert azt akartad, hogy második is legyen.

Egy kissé eltávolodtak a házaktól, egymás mellett mentek. A síkság itt is olyan volt, mint másutt, a hold fényesen sütött. Hirtelen összenéztek, megálltak, és az idegen levetette a sarkantyúját. Már a karjukon volt a poncho, amikor a néger megszólalt:

- Csak egyre kérem, mielőtt egymásnak ugrunk. Hogy ebbe a harcba éppúgy adja bele az egész szívét és minden ügyességét, mint abba a hét év előttibe, amikor a bátyámat megölte.

Martín Fierro, egész beszélgetésük során talán először, gyűlöletet hallott kicsendülni a hangjából. Ez felkorbácsolta a vérét. Egymásnak ugrottak. Kés villant, és végigszántott a néger arcán.

Van az estének egy órája, amikor a puszta mintha mondani akarna valamit; sohasem mondja ki, vagy talán kimondja, de nem halljuk, vagy talán halljuk is, de lefordíthatatlan, mint a zene... Recabarren a dikóján fekve látta, hogyan ér véget a dolog. Egy támadás, a néger hátralép, elveszti az egyensúlyát, úgy tesz, mintha arcon akarná döfni ellenfelét, és teljes erejét beleadva, átdöfi a másiknak a hasát. Aztán még egy szúrás, ezt nem látja jól a szatócs, és Fierro nem kel föl többé. A néger mozdulatlanul áll, mintha őrködnék a másik kínos agóniája fölött. Aztán beletörli véres kését a fűbe, s elindul lassan a házak felé. Hátra se néz. Betöltötte igazságtevői tisztét, s ő most már senki és semmi. Jobban mondva ő lett a másik: nincs már rendeltetése a földön, és megölt egy embert.

 

Boglár Lajos forditása

 
Tartalom
Következő elbeszélés