Tartalom
Következő elbeszélés

MÉG EGY PÁRBAJ

 

 

Sok évvel ezelőtt, egy nyári estén hallottam ezt a történetet Carlos Reylestől, a regényíró fiától, Adroguéban. Az emlékezetemben ma már összefolyik a gyűlöletnek ez a hosszú krónikája és végzetes befejezése az eukaliptuszfák gyógyszerillatával s a madarak dalával.

Szokás szerint a két ország összefonódó történelméről beszélgettünk. Biztos hallottam már Juan Patricio Nolanról, mondta, aki hőstetteivel, tréfáival és gazságaival nagy hírnévre tett szert. Azt füllentettem, hogy igen, hallottam róla. Nolan a kilencvenes években halt meg, de az emberek még mindig úgy gondoltak rá, mint egy jó barátra. Ellensége is akadt, mint mindenkinek. Reyles fia ennek a Nolannak a számtalan gaztette közül mesélt el egyet. Az eset nem sokkal a manantialesi csata előtt történt; két Cerro Largó-i gaucho volt a főhőse: Manuel Cardoso és Carmen Silveira.

Miért és hogy támadt köztük a gyűlölködés? Hogy is lehet egy század múltával feleleveníteni két ember homályba vesző történetét, akinek csak az utolsó párbajuk őrizte meg a nevét? Reyles apjának volt egy „jaguárbajszú” intézője, Laderechának hívták, aki hallomásból ismert néhány részletet róluk, amit most itt továbbadok több-kevesebb hűséggel, hisz a felejtés meg az emlékezet sosincs híján a leleménynek.

Egymás mellett feküdt Manuel Cardoso és Carmen Silveira birtoka. A gyűlölet oka, mint minden szenvedélyé, többnyire ismeretlen, de az a hír járja, hogy néhány billogtalan állaton vesztek össze vagy pedig valami lovasversenyen, amelyen Silveira - ő volt az erősebb - valósággal lelökdöste Cardoso lovát a pályáról. Néhány hónappal később történhetett, hogy kettesben egy hosszú kártyacsatát vívtak - tizenötöztek - a helyi szatócsboltban; Silveira szinte minden ütésnél megdicsérte az ellenfelét, de végül az utolsó vasát is elnyerte. Aztán az övébe dugta a pénzt, és megköszönte Cardosónak a tandíjat. Azt hiszem, akkor nem sok hibázott, hogy összeverekedjenek. Ugyancsak heves lehetett az a kártyaparti; a szépszámú társaság választotta szét őket. Annak idején az effajta összetűzések során férfi találkozott a férfival és kés a késsel; Manuel Cardoso és Carmen Silveira esete egyedülálló a maga nemében: bizonyára többször is találkoztak a dombok közt, alkonyattájt és pirkadatkor is, de sose vívtak párviadalt. Talán nem akadt semmi más abban a nyomorult, otromba életükben, csak a gyűlölet, így aztán ezt szították magukban. Egyikük sem gyanította, hogy egymás rabszolgájává lettek.

Nem tudom, hogy ok vagy okozat az itt elbeszélt néhány részlet. Cardoso egyszer beleszeretett az egyik szomszéd lányba, Servilianába, no nem szerelemből, csak úgy időtöltésből; elég volt, hogy Silveira fülébe jusson a dolog, a maga módján ő is udvarolni kezdett a lánynak, majd a birtokára vitte. Néhány hónapra rá aztán kidobta, mert már útjában volt Serviliana. Az asszony kétségbeesésében Cardosónál keresett menedéket, aki el is töltött vele egy éjszakát, de másnap délben elzavarta. Nem kellett neki másnak a levetett holmija.

Ugyanazokban az években történt - Serviliana esete előtt vagy után -, hogy összetűztek egy juhászkutya miatt. Silveira szerfölött kedvelte; a Harminchárom nevet adta neki. Holtan találtak rá egy árokban; Silveira mindig sejtette, ki mérgezhette meg a juhászkutyáját.

1870 telén az Aparicio vezette forradalom ugyanabban a szatócsboltban érte mindkettőjüket, ahol kártyázni szoktak. Egy felkelő lovascsapat élén érkezett, mulattforma brazil rövid beszédet intézett a jelenlevőkhöz, elmondta, hogy a haza szólítja őket, hogy a kormány elnyomása tűrhetetlen, majd fehér rangjelzéseket osztott szét köztük, s ez után a bevezető után - melyet senki sem értett - mindnyájukkal együtt elvonult. Még a családjuktól sem búcsúzhattak el a férfiak. Manuel Cardoso és Carmen Silveira elfogadta a sorsát; a katonaélet sem nehezebb a gauchók életénél. Szabad ég alatt, nyeregben aludni, hozzá voltak ők szokva az ilyesmihez; embert ölni sem volt nehéz annak a kéznek, amely nap nap után állatot ölt. Gyatra képzelőerejük megkímélte őket a bánkódástól, a félelemtől, bár ez utóbbi olykor erőt vett rajtuk egy-egy roham kezdetén. Amikor harcba lendül a lovasság, mindig hallani lehet a csattogó kengyelek és fegyverek zaját. S aki nem sérül meg kezdetben, sebezhetetlennek hiszi magát. A zsoldjukra nem is gondoltak. Nem ismerték a haza fogalmát; a széles karimájú kalapjukon ugyan ott volt a jelvény, de nekik mindegy volt, melyik párthoz tartoznak. A lándzsaforgatás minden fortélyát megtanulták. A végtelen menetelések során rájöttek, hogy azért, mert bajtársak, attól még vetélytársak maradhatnak. Vállvetve harcoltak, de - tudtunkkal - soha egyetlen szót sem váltottak.

Hetvenegy nehéz esztendő volt; akkor ősszel érte utol őket a végzet.

Sose tudták meg a csatatér nevét, ahol az alig egyórás ütközet lezajlott. A neveket a történészek adják utólag. A csata előestéjén Cardoso átkúszott a parancsnok sátrába, és suttogva azt kérte tőle, hogy adjon neki egy vörös foglyot, ha másnap győznek, mert addig még senkit sem fejezett le, s már tudni szeretné, milyen is az. A felettese megígérte Cardosónak, hogyha férfi módjára fog viselkedni, teljesíti a kérését.

A fehérek ugyan többen voltak, de az ellenfélnek jobb fegyverzete volt, és egy dombtetőről megtizedelték őket. Két meghiúsult támadás után - a dombra akartak följutni - megadta magát a súlyosan megsérült parancsnok. Kérésére ott helyben megadták neki a kegyelemdöfést.

Az emberei letették a fegyvert. Juan Patricio Nolan kapitány, a vörösök vezére akkurátusan elrendelte a foglyok szokásos kivégzését. Ám ő is Cerro Largó-i volt, így jól ismerte a Silveira és Cardoso közti régi viszályt. Megkerestette őket, majd így szólt hozzájuk:

- Tudom, hogy egyiktek sem állhatja a másikat, és már jó ideje kerülgetitek egymást. Jó hírem van számotokra: még mielőtt lemegy a nap, megmutathatjátok, melyiktek a keményebb legény. Állva elvágatom a nyakatokat, és úgy fogtok versenyt futni. Csak Isten a megmondhatója, ki lesz a győztes.

A katona - aki odavitte a foglyokat - ezzel el is vezette őket.

A hír futótűzként terjedt el az egész táborban. Nolan úgy döntött, hogy a futóverseny a délután utolsó eseménye lesz, de a foglyok követet menesztettek hozzá, hogy tudtára adják: ők is látni szeretnék a versenyt, és fogadni akarnak a futókra. Nolan értelmes ember volt, engedett a kérésnek; és a foglyok keresztül-kasul fogadásokat kötöttek egymással: pénz, lószerszám, ló meg szúrófegyver volt a tét, amit később - amikor eljött az ideje - az özvegyek és a rokonok kaptak meg. Szokatlan hőség volt; a déli pihenő mindenkit megilletett, ezért négy órára halasztották az eseményt. Nolan - a helyi szokásokhoz híven - egy órát várakoztatta a foglyokat. Bizonyára a csatanyerést tárgyalta meg a tisztjeivel; a tisztiszolga ki-be futkosott a teáskannával.

A sátrakkal szemben, a földút két oldalán várakoztak a foglyok, a földön ültek, a kezük hátrakötve, hogy ne legyen gond velük. Volt, aki káromkodással könnyített a lelkén, egyikük belekezdett a miatyánkba, szinte valamennyien bódulatba estek. Persze nem dohányozhattak. Már nem is érdekelte őket az a futóverseny, mégis mindnyájan nézték.

- Engem is üstökön ragadnak majd - mondta az egyik fogoly irigykedve.

- Persze, de a tömegben - tette hozzá a szomszédja.

- Akárcsak téged - vágott vissza a másik.

Egy őrmester karddal vonalat húzott keresztben az úton. Kioldották Silveira és Cardoso csuklóján a kötelet, hogy az se gátolja őket a futásban. Jó ötkönyöknyi távolság volt köztük. Ráálltak a rajtvonalra; egy-két tiszt még megkérte őket, hogy ne okozzanak csalódást, mert sokan bíznak bennük, és jókora összegekben fogadtak.

Silveirának a Fekete Nolan jutott bakóul, akinek a nagyszülei minden bizonnyal a kapitány családjában voltak rabszolgák, ezért viselték az ő nevét; Cardoso a hivatásos hóhért kapta, egy idősebb corrientesi férfit, aki mindig vállon veregette a halálraítélteket, s így öntött lelket beléjük: - Fel a fejjel, barátom; az asszonyok többet szenvednek ennél szüléskor.

A két szorongó férfi előredőlt, nem néztek egymásra.

Nolan jelt adott.

A szerepléstől öntelt Fekete túllőtt a célon: egy látványos csapással fültől fülig érő sebet hasított; a corrientesi hóhérnak egy keskeny vágás is megtette. A két férfi torkából kibuggyant a vér, tettek még néhány lépést, aztán hasra vágódtak. Cardoso estében előrerántotta a karját. Nyert, s talán sose tudta meg.

 

Scholz László fordítása

 
Tartalom
Következő elbeszélés