Tartalom
Következő elbeszélés

A GYALÁZAT

 

 

Valamelyest mindig idejétmúlt képet alkotunk a városról. A kávéházak idővel bárokká züllenek, és a kapualj, ahonnét azelőtt szőlőlugassal futtatott udvarokra láttunk, most homályos folyosóra nyílik, melynek fölvonó van a végében. Éveken keresztül abban a hiszemben éltem, hogy a Talcahuano utcának egy bizonyos pontján a Buenos Aires Könyvkereskedés található. Egy reggel arra lettem figyelmes, hogy régiségbolttá alakították át a könyvkereskedést. Elmondták, hogy a tulajdonos, don Santiago Fischbein már meghalt. Kövér, nagydarab ember volt, bár a beszélgetéseinkre jobban emlékszem, mint a külsejére. Határozottan és higgadtan mindig a cionizmust ócsárolta, mert egyetlen szokásrendszerbe kényszeríti, egyetlenegy ország határai közé zárja a zsidó népet, olyanná teszi, amilyen a többi nép, és ezáltal megfosztja gazdag bonyolultságától, belső ellentmondásaitól. Elárulta, hogy Baruch Spinoza munkáiból állít össze átfogó válogatást; ez a válogatás mentes lesz az olvasást gátló minden euklideszi sallangtól, és illuzórikus rendet teremt a fantasztikus elméletben. Megmutatta Rosenroth Kabbala denudatá-jának egy ritka példányát, de eladni nem akarta, bár tőle származik egy-egy Ginsburg- és Waite-könyvem.

Egy délután, amikor kettesben maradtunk, egy történetet mesélt el az életéből, amelyet most már elmondhatok. Az elbeszélésben, szokásomhoz híven, néhány jelentéktelen részt megváltoztattam.

„- Elárulok magának valamit, amiről ez ideig senki sem tudott. Ana, a feleségem sem tud róla, sőt a legbizalmasabb barátaim sem. Évekkel ezelőtt történt meg velem ez a dolog, s ma már úgy tűnik, mintha nem is velem esett volna meg. Talán majd fölhasználja a történetet valamelyik írásában; meggyőződésem, hogy megfelelően dolgozza majd fel. Nem tudom, említettem-e már, hogy Entre Ríosból származom. Ezzel nem azt akarom jelezni, hogy zsidó gauchók voltunk, mert zsidó gauchók sose voltak. Kereskedők és gazdák voltunk. Urdinarrainban születtem, de már alig emlékszem arra a helyre. Kicsi gyerek voltam még, amikor a szüleim Buenos Airesbe költöztek, és itt üzletet nyitottak. Házunktól pár utcányira a Maldonado volt, azon túl pedig pusztaság terült el.

Carlyle megírta, hogy az embereknek hősökre van szükségük. Grosso történelemkönyve San Martín kultuszát kínálta, azonban őbenne csak egy olyan katonára leltem, aki Chilében háborúskodott, s aki után ma egy bronzszobor és egy tér neve maradt. A véletlen egy egészen más hőst sodort az utamba, mindkettőnk szerencsétlenségére: Francisco Ferrarit. Nyilván most hall róla először életében.

A mi negyedünk nem volt olyan rossz hírű, mint a Corrales vagy a Bajo, de minden csapszéknek megvolt a maga néhány vagány törzsvendége: Ferrarinak a Triumvirato és a Thames utca sarkán lévő kocsmában volt a törzshelye. Itt történt az az incidens, amely után én is a híve lettem. Éppen teáért mentem, amikor egy hosszú hajú bajszos idegen jelent meg az ivóban, és borókapálinkát kért. Ferrari nyájasan szólt hozzá:

- Mondja csak, nem találkoztunk mi ketten tegnapelőtt este Julianánál a mulatságon? Honnét is van?

- San Cristóbalból - mondta a másik.

- Azt tanácsolom - mondta Ferrari -, hogy ne tegye be ide többé a lábát. Vannak goromba emberek, akik nem röstellnének pimaszkodni magával.

A San Cristóbal-i eltűnt, bajszostul, mindenestül. Meglehet, hogy volt olyan kemény legény, mint Ferrari, de tudta, hogy az nincs egyedül.

Ettől a délutántól kezdve Francisco Ferrari lett az én tizenöt éves kamaszszívem áhított hőse. Barna volt, magas, szép szál ember, igazi férfi a kor ízlése szerint. Mindig fekete ruhában járt. Egy másik eset közel hozott egymáshoz bennünket. Az anyámmal meg a nagynénémmel mentem, amikor egy csapat sihederrel találkoztunk, s az egyik így szólt hangosan a többihez:

- Hagyjátok, hadd menjenek a vén tyúkok.

Nem tudtam, mitévő legyek. Ekkor lépett közbe Ferrari, aki épp indult el hazulról. A kötekedő elé állt, és azt mondta neki:

- Ha kötözködni van kedved, mért nem velem kezded inkább?

Nyugodtan végigmustrálta őket, egyiket a másik után, de senki sem szólt egy szót sem. Jól ismerték.

Aztán vállat vont, köszönt nekünk, és elindult a dolgára. Még mielőtt elment volna, így szólt hozzám:

- Ha nem lesz más dolgod, nézz be az ivóba.

Megsemmisülve álltam ott. Sarah néni kijelentette:

- Talpig úriember, megköveteli a tiszteletet a hölgyeknek.

Anyám, aki enyhíteni akart kínomon, így válaszolt:

- Én inkább azt mondanám, hogy ez a kakas nem tűr meg maga mellett senkit a szemétdombon.

Nem tudom, hogy magyarázzam el magának. Vittem valamire, ma már könyvesboltom van, amit szeretek, ahol olvasgatok, élvezem a baráti társaságot, mint például a magáét, feleségem és gyerekeim vannak, beléptem a szocialista pártba, jó argentin és jó zsidó vagyok. Tisztelnek a polgártársaim. Ma már szinte kopasz vagyok, azokban az időkben pedig egy szegény vörös hajú orosz fiú voltam, és egy külvárosi negyedben éltem. Az emberek keresztülnéztek rajtam. Mint minden kamasz, a többséghez szerettem volna hasonlítani. A Jakabot Santiagóra cseréltem, de megmaradt a Fischbein. Valamennyien hasonlítunk ahhoz az elképzeléshez, amelyet rólunk alkotnak. Úgy éreztem, hogy az emberek lenéznek, és én is megvetettem magamat. Abban az időben és főleg abban a környezetben fontos volt a bátorság; én gyávának éreztem magam. Féltem a nőktől. Naponta elszenvedtem félénk szüzességem szégyenét. Nem voltak velem egykorú barátaim.

Aznap este nem mentem be a kocsmába. Bár sohase tettem volna. Végül úgy éreztem, hogy a meghívás parancs is volt egyúttal, és egy szombaton, vacsora után, beléptem a csapszékbe.

Az egyik asztalnál Ferrari volt az úr. A társait látásból ismertem, lehettek vagy heten. Ferrari volt közülük a legidősebb, egy szűkszavú öregember kivételével. Az ő neve az egyetlen, amely megmaradt az emlékezetemben: don Eliseo Amaro. Fásult, széles arcán forradás húzódott keresztbe. Később elmondták, hogy fegyenc volt.

Ferrari a baljára ültetett; don Eliseónak át kellett ülnie. Kényelmetlenül éreztem magam a bőrömben. Attól féltem, hogy Ferrari előhozza a múltkori kínos esetet, azonban semmi ilyesmi nem jött szóba, nőkről társalogtak, kártyáról, a választásokról, egy énekmondóról, akinek föl kellett volna lépnie, de nem érkezett meg, meg arról, ami a negyedben történt. Eleinte nehezen tűrtek meg maguk közt, később befogadtak, mert Ferrari így akarta. Többségüknek olasz családneve volt, de valamennyien argentinnak tartották magukat (annak is tekintették őket), sőt még gauchónak is. Béresek vagy fuvarosok, talán mészárosok voltak; az állatokkal lévő állandó kapcsolat közel hozta őket a vidéki emberekhez. Valószínűleg az volt a legfőbb vágyuk, hogy olyanok legyenek, mint Juan Moreira. Végül is Muszkának kereszteltek, és ebben a névben nem volt lekicsinylés. Tőlük tanultam meg dohányozni meg egyebet.

A Junín utcában egyszer valaki megkérdezte, hogy nem vagyok-e Francisco Ferrari barátja. Azt feleltem neki, hogy nem. Éreztem, hogy ha igennel válaszolok, ez hencegés lett volna.

Egy este razziát tartottak a kocsmában, és a rendőrség megmotozott bennünket. Egypárat bekísértek a kapitányságra; Ferrarit nyugton hagyták. Két hét múlva megismétlődött a dolog, de most már Ferrarit is magukkal vitték, akinek tőr volt az övében. Valószínűleg elveszítette a helyi kiskirály kegyeit.

Ma már nyomorúságos csórót látok Ferrariban, akinek gáncsot vetettek, és akit elárultak, de akkor isten volt a szememben.

A barátság nem kevésbé rejtélyes, mint a szerelem vagy bármelyik arca ennek a zűrzavaros életnek. Néha úgy éreztem, hogy a boldogság az egyetlen dolog, melynek nincs szüksége titokzatosságra, mert önmagát igazolja. Tény, hogy az elszánt, erős Francisco Ferrari rokonszenvet érzett irántam, a megvetett iránt. Éreztem, hogy tévedett, s hogy nem vagyok méltó erre a barátságra. Megpróbáltam kerülni, de nem engedte. Ezt a helyzetet még az is súlyosbította, hogy anyám rossz szemmel nézte, nem nyugodott bele, hogy olyanokkal tartok fönn kapcsolatot, akiket ő csőcseléknek nevezett, sőt utánzom őket. Ebben a történetben, amit itt mesélek magának, a Ferrarival való kapcsolatom a lényeges, nem azok a viszszataszító tettek, amelyek miatt már nem érzek bűntudatot. Mert csak addig tart a vétek, amíg bűntudat élteti.

Ferrari és az öregember, aki újra elfoglalta a helyét mellette, titokzatosan pusmogtak. Készültek valamire. Az asztal másik végéről mintha Weidemann nevét hallottam volna, akinek szövőgyára volt a negyed szélén. Nemsokára mindenféle magyarázat nélkül megbíztak, hogy járjam körbe a gyárat, és jól figyeljem meg a kapukat. Már esteledett, mikor átgázoltam a patakon és a síneken. Emlékezetemben néhány szétszórt ház, egy fűzfasor és egypár ablaknyílás maradt meg. A gyárépület új volt, de sivár és elhanyagolt; vörös színe úgy maradt meg bennem, hogy összefolyt a leáldozó nap pírjával. Vasráccsal volt körülvéve. A főkapun kívül még két mellékbejárat is volt hátul, melyek délre néztek, és egyenest a gyárépületbe vezettek.

Bevallom, hogy időbe került, mire megértettem azt, ami magának már nyilvánvaló. Beszámoltam a látottakról, amit egy másik fiú is igazolt, mert a nővére a gyárban dolgozott. Ferrari úgy határozott, hogy a jövő pénteken visszük véghez a dolgot, mert mindenkinek föltűnt volna, ha szombat este nincs a kocsmában a banda. Nekem falaznom kell. Addig is jobb, ha senki se lát együtt bennünket. Mikor már csak ketten maradtunk Ferrarival az utcán, megkérdeztem tőle:

- Maga bízik bennem?

- Igen - válaszolta. - Tudom, hogy férfiként fogsz viselkedni.

Aznap és az utána következő éjszakákon jól aludtam. Szerdán közöltem anyámmal, hogy bemegyek a városba megnézni egy új vadnyugati darabot. A legjobb holmimat vettem magamra, és elmentem a Moreno utcába. Az út a villamoson végnélkülmek tűnt. A rendőrségen megvárattak, de végül is egy Eald vagy Alt nevezetű szolgálatos fogadott. Értésére adtam, hogy bizalmas ügyről szeretnék beszélni vele. Azt válaszolta, hogy nyugodtan beszélhetek. Elmeséltem neki, hogy Ferrari miben sántikál. Nem fért a fejembe, hogy nem ismeri Ferrari nevét, de amikor don Eliseót említettem, rögtön megjegyezte:

- Á, az uruguayi bandájából való!

Behivatott egy másik tisztet, akihez a mi körzetünk tartozott, és tanakodtak. Egyikük gúnyosan megkérdezte:

- Azért jelented föl, mert rendes polgárnak tartod magad, ugye?

Éreztem, hogy nem értene meg, és így válaszoltam:

- Igen, uram. Törvénytisztelő argentin vagyok.

Lelkemre kötötték, hogy hajtsam végre a rám bízott feladatot, úgy, ahogy a főnököm parancsolta, de ne fütyüljek, ha majd megjelennek a rendőrök. Mikor elbúcsúztunk, az egyikük figyelmeztetett:

- Aztán vigyázz magadra. Tudod, mi vár azokra, akik beköpik a haverokat!

A rendőrtisztek imádják a jassznyelvet, mint a kisiskolások. Azt feleltem:

- Bárcsak ölnének meg. Jobb már nem is történhetne velem.

Péntek reggel óta megkönnyebbülést éreztem, hogy elérkezett a döntő nap, és furdalt a lelkiismeret, hogy nincs lelkiismeret-furdalásom. Nagyon lassan teltek az órák. A vacsorához alig nyúltam. Este tízkor jöttünk össze a szövőgyár tőszomszédságában. Egyvalaki nem jött el közülünk, és don Eliseo megjegyezte, hogy mindig akad olyan, aki begazol. Fölötlött bennem, hogy később majd mindenért rá hárítják a felelősséget. Esőre állt az idő. Attól tartottam, hogy hagynak mellettem valakit, de egyedül maradtam az egyik hátsó bejáratnál. Hamarosan megjelentek a rendőrök és egy tiszt. Gyalog jöttek, a lovakat hátrahagyták, hogy feltűnést ne okozzanak. Ferrari kifeszítette az ajtót, hogy zaj nélkül hatolhassanak be. Négy lövés rémített meg. Azt hittem, hogy már gyilkolják egymást bent a sötétségben. Aztán megpillantottam a rendőröket, akik a megbilincselt fiúkat vezették kifelé. Utánuk két rendőr lépett ki, ők Francisco Ferrarit és don Eliseo Amarót vonszolták magukkal. Pisztolylövések végeztek velük. A jegyzőkönyvbe azt írták, hogy ellenszegültek a letartóztatásnak, és ők kezdtek el tüzelni. Én tudtam, hogy hazugság, mert sohasem láttam pisztolyt náluk. A rendőrség kihasználta az alkalmat, hogy kiegyenlítsen egy régi számlát. Néhány nap múlva elmondták, hogy Ferrari szökni próbált, de egy golyó leterítette. A napilapok persze olyan hőst faragtak belőle, amilyen talán a valóságban sohasem volt, és amilyennek én álmodtam.

Engem a többiekkel együtt bekísértek, majd nemsokára elengedtek.”

 

Végh Zsoldos Péter fordítása

 
Tartalom
Következő elbeszélés