Tartalom Következő elbeszélés DÉL
 
1871-ben partra szállt egy ember Buenos Airesben, úgy hívták, hogy Johannes Dahlmann, és evangélikus lelkipásztor volt; egyik unokája, Juan Dahlmann 1939-ben egy Córdoba utcai kerületi könyvtár tisztviselője volt, és mélységes argentin érzület élt benne. Anyai nagyapja az a Francisco Flores volt, aki a második gyalogezredben harcolt, és Buenos Aires határában esett el, ledöfték Catriel indiánjai. Családfája két ágának versengésében Juan Dahlmann (talán az a germán vére hajtotta) ezt a regényes vagy csak regényes halálú elődöt választotta. Egy doboz egy kifejezéstelen arcú és szakállas férfi lemezes fényképével, egy öreg kard, réveteg vagy tüzes dallamok, a Martín Fierro néhány beidegzett versszaka, az évek, az unalom és a magány táplálták ezt a kissé erőszakolt, de sosem hivalgó hazafiságot. Némi nélkülözés árán Dahlmann-nak sikerült megmentenie Délen valami keveset egy birtokból, amely Floreséké volt; emlékezetében gyakran földerengett a balzsamos eukaliptuszfák képe és a hosszú, rózsaszínű házé, amely valamikor karmazsinvörös volt. A tennivalók meg talán a tunyaság a városban tartották. Nyár múlt nyár után, de ő csak beérte a birtoklás elvont gondolatával és azzal a biztos tudattal, hogy valahol a síkságon várja őt a háza. 1939 februárjának utolsó napjaiban történt vele valami.
A sors nem nézi, kit sújt, olykor a legcsekélyebb szórakozottságot is irgalmatlanul megtorolhatja. Aznap délután Dahlrnann-nak a keze ügyébe akadt Weil Ezeregyéjszaká-jának egy kivonatos példánya; mohón neki akart látni, hogy megvizsgálja ezt a ritka leletet, meg se várta, hogy leérjen a lift, sietve megindult fölfelé a lépcsőn; a sötétben végigsúrolta valami a homlokát - egy denevér vagy egy madár? Az asszony arcára, aki ajtót nyitott neki, kiült a borzadály, és Dahlmann-nak, amikor végigsimított a homlokán, vörös lett a keze a vértől. Valaki elfelejtett bezárni egy frissen festett ablakszárnyat, s annak a széle sebezte meg. Dahlmann elaludt, de már korán reggel fölébredt, és attól kezdve mindent iszonyúan ízetlennek talált. Láz emésztette, és a ránehezedő lidércnyomást az Ezeregyéjszaka képei tarkították. Barátai, rokonai meglátogatták, és erőltetett, széles mosollyal hajtogatták neki, hogy remekül néz ki. Dahlmann valami enyhe kábulatban hallgatta őket, és csodálkozott, hogy nem tudták: ő a pokolban van. Nyolc nap múlt el, akár nyolc évszázád. Egy délután az ismerős orvos egy másik orvossal együtt jelent meg, és bevitték egy Ecuador utcai szanatóriumba, mert meg kellett röntgenezni. Bérkocsiba ültek, és útközben Dahlmann arra gondolt, hogy egy idegen szobában talán végül is tud majd aludni. Boldognak érezte magát, és beszédes kedvében volt; ahogy megérkezett, levetkőztették, kopaszra nyírták, fémhuzalokkal hordágyra kötözték, a szemébe világítottak, úgyhogy majd megvakult, majd beleszédült, hallgatóval vizsgálgatták, és egy szájvédős ember tűt szúrt Dahlmann karjába. A beteg émelyegve, bekötözve ébredt egy kútszerű cellában, és a műtétet követő napokon és éjszakákon tapasztalhatta, hogy eddig még csak a környékén járt a pokolnak. A jég a legcsekélyebb nyomát se hagyta szájában az üdítő hűvösnek. Ezekben a napokban Dahlmann aprólékosan meggyűlölte önmagát, meggyűlölte egész lényét, testi szükségleteit, megalázottságát, az arcán kiütköző borostát. Egykedvűen tűrte a rendkívül fájdalmas kezelést, de amikor a sebészorvos megmondta neki, hogy hajszál híján belehalt a vérmérgezésbe, Dahlmann elsírta magát, szánakozott a sorsán. A zaklatott éjszakák szüntelen kilátása és a testi nyomorúság nem hagyta, hogy valami olyan elvont dologra gondoljon, mint a halál. Másnap a sebész azt mondta neki, hogy már jobban van, és hamarosan kimehet a birtokára lábadozni. Hihetetlen, de elérkezett az ígéret napja.
Dahlmann tulajdonképpen kedveli az arányosságot és az enyhe kortévesztést; bérkocsin érkezett a szanatóriumba, és most bérkocsi viszi Constituciónba. A tikkasztó nyár után az első őszi hűvösség mintegy természetes jelképe volt Dahlmann haláltól és láztól megváltott sorsának. Reggel hétkor a város még nem veszítette el azt az öreg-ház-jelleget, melyet az éjszaka olt belé; az utcák olyanok voltak, mint hosszú kapualjak, a terek meg mint zárt udvarok. Dahlmann boldogan és egy csepp bódulattal ismert rá a városra; pár pillanattal azelőtt, hogy szemügyre vette őket, emlékezete fölidézte a sarkokat, a hirdetéseket, Buenos Aires szerény változatosságát. Minden fölelevenedett benne az új nap sárga fényében.
Ismeretes, hogy Dél a Rivadavián túl kezdődik. Dahlmann gyakran elmondta, hogy ez nemcsak szóbeszéd, és ha valaki átmegy ennek az utcának a másik oldalára, egy régibb és szilárdabb világba jut. A kocsiból a rácsos ablakokat fürkészte az új épületek közt, a kopogtatót, a boltíves kaput, a tornácot, a meghitt, zárt udvart.
A vasútállomás csarnokában észrevette, hogy van még harminc perce. Hirtelen eszébe jutott, hogy egy Brasil utcai kávéházban (pár méterre az Yrigoyen háztól) volt egy hatalmas kandúr, amely úgy hagyta, hogy simogassák, mint egy fanyalgó istenség. Belépett. Ott volt a kandúr, és szundikált. Dahlmann kért egy csésze kávét, lassan megcukrozta, belekóstolt (ez a gyönyörűség tilos volt neki a klinikán), és míg a macska fekete bundáját cirógatta, arra gondolt, hogy ez az érintkezés csak álom, mintha üvegfal választaná el őket egymástól, mert az ember az időben, a folyamatosságban él, ez a bűvös állat pedig a jelenvalóságban, a pillanat örökkévalóságában.
Ott állt a vonat az utolsó előtti vágányon. Dahlmann sorra járta a kocsikat, és talált egyet, amely majdnem üres volt. A bőröndjét föltette a csomagtartóba; amikor a vonat elindult, kinyitotta a bőröndöt, és némi habozás után kivette belőle az Ezeregyéjszaka első kötetét. Ez a könyv oly szoros kapcsolatban van balsorsa történetével, hogy ha vele utazik, azt juttatja kifejezésre, ez a balsors véget ért, s ő titkos és hetyke kihívást intéz vele a rontás kudarcra kárhoztatott erőihez.
A vonat mellett kétoldalt kültelkekre szakadozott a város: ez a kép, majd a kertek és villák látványa késleltette az olvasást. Dahlmann tulajdonképpen alig is olvasott valamit; a delejkőhegy és a szellem, amely megesküdött, hogy megöli jótevőjét, szó se róla, csodálatos, de nem sokkal inkább, mint a reggel vagy a puszta lét. A boldogság elterelte a figyelmét Seherezádéról és haszontalan csodáiról; Dahlmann becsukta a könyvet, és átadta magát a létezés egyszerű örömének.
Az ebéd (a csillogó fémcsészékben felszolgált húslevessel, mint gyerekkora immár távoli nyaralásain) újabb nyugalmas és hálára késztető gyönyörűség volt neki.
Holnap már a birtokon ébredek, gondolta, és úgy érezte, mintha két ember volna egyszerre egy személyben: az, aki egy őszi napon utazik a hazai földön, és egy másik, akit bezártak egy szanatóriumba, és módszeres megaláztatásnak vetettek alá. Vakolatlan téglaházakat látott, hosszú sarokházakat, amint vég nélkül nézik a vonat száguldását; lovasokat látott a földes utakon; árkokat és gödröket és tanyákat látott; hosszú, fényes, márványnak tetsző felhőket látott, de mindent csak úgy, ahogy jött, mint a síkság álomképeit. Fákat és vetéseket is fölismerni vélt, de nem tudta volna megmondani, hogy mik azok, mert közvetlen földismerete távolról se vetekedhetett könyvből szerzett, sóvárgó ismereteivel.
Néha elaludt, és álmaiban ott zakatolt a robogó vonat. A déli tizenkét órás tűrhetetlen, fehér napsütés már az alkonyt bevezető sárga napsütésre vált, és hamarosan vörösre válik. A kocsi is más lett, már nem olyan volt, mint Constituciónban, amikor elhagyta a pályaudvart: átjárták, átalakították a síkság és az órák. Odakinn a vonat fürge árnyéka elnyúlt a látóhatár felé. Sem település, sem emberkéznek más nyoma nem zavarta az ősi tisztaságú földet. Tágas volt a mindenség, de egyszersmind meghitt és valahogy titokteljes. A határtalan rónán olykor semmi más nem mutatkozott, csak egy bika. Tökéletes és talán ellenséges volt a magány, és Dahlmann-nak az a sejtelme támadhatott, hogy nemcsak Délnek utazik, hanem a múltba is. Ebből a fantasztikus merengésből a kalauz zökkentette ki: amint meglátta az utas jegyét, közölte vele, hogy a vonat nem a szokásos állomáson, hanem kissé előbb fogja letenni, egy másikon, amit Dahlmann alig ismert. (Valami magyarázatot is fűzött hozzá az illető, de azt Dahlmann nem is próbálta megérteni, sőt meghallani se, mert nem törődött a tények összefüggéseivel.)
A vonat nagy nehezen megállt, szinte a puszta közepén. A vágányokon túl ott volt az állomás, alig több, mint egy peron meg egy fészer. Jármű nem akadt a közelben, de az állomásfőnök elmagyarázta, hogy tíz-tizenkét utcával odább van egy kereskedés, ott talán szerezhetne Dahlmann valami közlekedőalkalmatosságot.
Dahlmann úgy vállalta ezt a gyaloglást, mint egy kis kalandot. A nap már lehanyatlott, de valami végső ragyogás tűzbe borította az eleven és hallgatag síkságot, mielőtt mindent elmosna az éjszaka. Dahlmann lassan ballagott, nem annyira azért, hogy ne fárassza magát, inkább azért, hogy tovább tartson ez az élmény, és elmélyült boldogsággal lehelte be a lóhere illatát.
A bolt valaha pipacsvörös volt, de szerencsére az évek megfakították rikító színét. A szegényes épület láttán valamiről egy acélmetszet jutott az eszébe, talán a Pál és Virginia egy régi kiadásából. Előtte néhány ló álldogált karóhoz kikötve. Odabenn Dahlmann felismerni vélte a gazdát, azután rájött, hogy összetévesztette a szanatórium egyik ápolójával, mert nagyon hasonlított hozzá. Az ember meghallgatta, miről van szó, majd azt mondta, hogy befogat neki a homokfutóba; hogy agyonüsse az időt, és még valami más is történjen aznap, Dahlmann elhatározta, hogy megvacsorázik, ott az ivóban.
Az egyik asztalnál zajosan evett-ivott néhány legény; Dahlmann eleinte észre se vette őket. A földön, a pulthoz támaszkodva, mozdulatlanul, mintha nem is élne, ott kuporgott egy aggastyán. A sok esztendő úgy elkoptatta és lesikálta, mint a víz a követ, vagy mint több nemzedék egy aranymondást. Sötét képű, kis töpörödött ember volt, mintha nem is az időben, hanem valami örökkévalóságban leledzene. Dahlmann elégedetten vette szemügyre a fejkendőt, a darócköpenyt, a hosszúnadrágot és a lovaglócsizmát, és eszébe jutott, milyen haszontalan vitákat folytattak Észak rajongóival vagy Entre Ríos-iakkal, hogy efféle, igazi gauchók már csak Délen találhatók.Dahlmann az ablak mellé telepedett. A homály kinn rekedt a pusztán, de illata és neszei még behatoltak hozzá a vasrácsok között. A gazda szardíniát, majd sült húst vitt neki; Dahlmann néhány pohár vörösborral öblítette le. Lustán ízlelgette a fanyar zamatot, és most már kissé álmosan jártatta végig a tekintetét a helyiségben. Az egyik gerendáról petróleumlámpa lógott; a másik asztalnál három ember üldögélt: kettő tanyasi napszámosféle volt, a harmadik, egy durva, mongol képű ember csak úgy kalapban iddogált. Egyszer csak Dahlmann úgy érezte, hogy finornan súrolja valami az arcát. A közönséges, homályos üvegpohár mellett, az abrosz egyik csíkján egy kis kenyérgalacsin hevert. Ennyi volt az egész, de az nem magától repült oda.
A másik asztalnál látszólag tudomást se vett róla a társaság. Dahlmann habozott, majd úgy döntött, hogy nem történt semmi, és kinyitotta az Ezeregyéjszaka kötetét, mintha el akarná födni a valóságot. Pár perc múlva egy másik galacsin találta el, de most már nevettek rajta a napszámosok. Dahlmann arra gondolt, hogy nem fél, de ostobaság volna, ha ő, aki csak lábadozik, valami zűrzavaros civakodásba keveredne ismeretlenekkel. Elhatározta, hogy távozik, és már fel is állt, amikor a gazda odalépett hozzá, és riadtan vigasztalgatta:
- Dahlmann úr, ne törődjön ezekkel a legényekkel, kissé kapatosak.
Dahlmann nem csodálkozott, hogy most már ismeri őt a gazda, hanem úgy érezte, hogy ezek a csillapító szavak igazában súlyosbítják a helyzetet. Az imént a napszámosok csak úgy valakivel szemtelenkedtek, mondhatni: akárki fiával; de most már őt csúfolták meg, az ő nevét, és ezt mujd megtudják a szomszédok. Dahlmann félretolta a gazdát, odafordult a napszámosokhoz, és megkérdezte tőlük, hogy mit akarnak.
A mongol képű cimbora feltápászkodott. Egy lépésnyire állt Juan Dahlmanntól, de ordítva sértegette, mintha jó messze lenne. El is túlozta részegségét, és ez a túljátszás maga is ádáz csúfolódás volt. Trágárságok és gorombaságok közepette a magasba hajított egy hosszú kést, követte a tekintetével, és elkapta; aztán felszólította Dahlmannt, hogy verekedjenek meg. A gazda reszkető hangon jegyezte meg, hogy Dahlmann fegyvertelen. Ekkor valami váratlan dolog történt.
A sarokból az a réveteg, öreg gaucho, akin Dahlmann ott látta Délnek (tulajdon szülőföldjének) jegyét, odahajított neki egy meztelen dákost, amely odaesett Dahlmann lába elé. Mintha csak Dél úgy határozott volna, hogy Dahlmann fogadja el a viadalt. Dahlmann lehajolt, hogy felvegye a dákost, és két dolgot érzett. Először, hogy ez a szinte ösztönös mozdulat elkötelezte, most már verekednie kell. Másodszor, hogy az ő ügyetlen kezében ez a fegyver nem arra való, hogy megvédje őt, hanem hogy igazolja meggyilkolását. Olykor eljátszogatott egy-egy tőrrel, mint minden férfiember, de a vívótudománya csak addig ért, hogy döfni fölfelé kell és befelé fordított éllel. A szanatóriumban nem hagyták volna, hogy ilyesmi történjen velem, gondolta.
- Gyerünk ki - mondta a másik.
Kimentek; Dahlmannban nem volt reménység, de félelem se. Amint átlépte a küszöböt, úgy érezte, hogy ott, a szanatóriumban, az első éjszaka, amikor beledöfték a tűt, megváltás, boldogság és gyönyörűség lett volna neki, ha késpárbajban halhat meg, támadás közben, a szabad ég alatt. Úgy érezte, hogy ha akkor megválaszthatta vagy megálmodhatta volna a halálát, ezt a halált választotta vagy álmodta volna magának.
Dahlmann keményen megmarkolja a kést, amivel aligha tud majd bánni, és kilép a síkra.
Benyhe János forditása
Tartalom Következő elbeszélés