Tartalom
Következő elbeszélés

A HALÁL ÉS AZ IRÁNYTŰ

 

Mandie Molina Vediának

 

A sok probléma közül, amelyen Lönnrot a merész éleselméjűségét gyakorolta, egy sem volt oly rendkívüli - mondhatnók, a szó szoros értelmében rendkívüli -, mint az az időszakos gyilkosságsorozat, amely a Triste-le-Roy villában érte el tetőpontját, a véghetetlen eukaliptuszillat közepette. Igaz, hogy Erik Lönnrot nem tudta megakadályozni az utolsó bűntettet, de kétségtelenül előre látta. Jarmolinsky nyomorult gyilkosának kilétét sem találta ki, de rájött a sorozatos gonosztettek titkos morfológiájára és a Dandy Scharlachnak is nevezett Red Scharlach részességére. Ez a gonosztevő (mint annyi más) szentül megfogadta, hogy megöli Lönnrotot, ám ő sohasem hagyta magát megfélemlíteni. Lönnrot tisztán észembernek, afféle Auguste Dupinnek tartotta magát, de volt benne valami szerencsejátékosra emlékeztető kalandorság.

Az első gyilkosság az Hôtel du Nord-ban történt; ez a magas hasáb uralja a folyótorkolatot, amelynek vize olyan színű, akár a sivatag. Ebbe a toronyba (amely, mint ismeretes, egyesíti egy szanatórium utálatos fehérségét, egy börtön szabályos tagolását és egy bordélyház általános benyomását) decernber harmadikán érkezett meg a Harmadik Talmudkongresszus podolski delegátusa, Marcel Jarmolinsky doktor, egy szürke szakállú és szürke szemű férfi. Sohasem tudhatjuk meg, tetszett-e neki az Hôtel du Nord: tudomásul vette azzal az ősi belenyugvással, amellyel kibírt háromévi háborút a Kárpátokban és háromezer évi elnyomatást és pogromokat. Az R emeleten kapott szobát, azzal a suite-tel szemben, amelyet kellő pompával foglalt el a galileai tetrarcha. Jarmolinsky megvacsorázott, másnapra halasztotta az ismeretlen város megtekintését, elrendezte egy placard-ban sok könyvét és nagyon kevés holmiját, s éjfél előtt eloltotta a lámpát. (Ezt vallotta a tetrarcha sofőrje, aki a szomszéd szobában aludt.) Negyedikén délelőtt tizenegy óra három perckor a Jidische Zaitung egyik szerkesztője hívta telefonon; Jarmolinsky doktor nem vette fel a kagylót; ott találták a szobájában, kissé már megkékült arccal, jóformán meztelenül egy nagy, anakronisztikus köpeny alatt. A folyosóra nyíló ajtótól nem messze hevert; mellkasát mély késszúrás hasította fel. Néhány óra múlva ugyanabban a szobában, újságírók, fényképészek és rendőrök között, Treviranus rendőrkapitány és Lönnrot higgadtan vitatta a problémát.

- Nem kell nagy feneket keríteni a dolognak - mondta Treviranus, tekintélyes szivart forgatva. - Mindnyájan tudjuk, hogy a galileai tetrarcha birtokában vannak a világ legszebb zafirjai. Valaki el akarta lopni őket, és tévedésből ide hatolt be. Jarmolinsky felébredt; a tolvaj kénytelen volt megölni. Mit szól hozzá?

- Lehetséges, de nem érdekes - válaszolta Lönnrot. - Azt felelheti erre, hogy a valóság a legkevésbé sem köteles érdekes lenni. Mire én azt felelem, hogy a valóság mentesülhet ettől a kötelezettségtől, de a hipotézis nem. Abba, amit ön hevenyészve előadott, jócskán belejátszik a véletlen. Egy rabbi fekszik itt holtan; én inkább egy tisztán rabbinusi magyarázatot szereinék, nem egy képzelt tolvaj képzelt baklövését.

Treviranus rosszkedvűen vágott vissza:

- Nem érdekelnek a rabbinusi magyarázatok; az érdekel, hogy elfogjam azt az embert, aki agyonszúrta ezt az ismeretlent.

- Nem is olyan ismeretlen - helyesbített Lönnrot. - Itt vannak az összes művei. - A placard-ra mutatott, ahol testes kötetek sorakoztak: A kabala védelmében, Robert Fludd filozófiájának vizsgálata, a Széfer Jezirah szó szerinti fordítása, Bál Sém élete, A Hászidok szektájának története, egy (német nyelvű) monográfia a tetragrammatonról, egy másik a Pentateuch istenneveiről. A rendőrkapitány viszolyogva, szinte irtózattal nézte őket. Azután nevetésben tört ki.

- Én csak egy szegény keresztény vagyok - szólt. - Vigye magával ezeket a firkákat, ha akarja; nem érek rá, hogy zsidó babonákkal bíbelődjem.

- Meglehet, hogy ez a gyilkosság a zsidó babonák történetéhez kapcsolódik - dörmögte Lönnrot.

- Akárcsak a kereszténység - bátorkodott megjegyezni a Jidische Zaitung szerkesztője. Rövidlátó volt, ateista és szerfölött félénk.

Senki sem mondott ellent. Egyik rendőr a kis írógépben papírlapot talált, ezzel a mondattöredékkel:

Fény derült a Név elsó betűjére.

Lönnrot elfojtotta mosolyát. Hirtelen felcsapott könyvbarátnak és hebraistának, utasítást adott, hogy csomagolják össze a halott könyveit, s elvitte az egészet a lakására. Elmerült bennük, mit sem törődve a rendőrségi nyomozással. Egy nagy oktáv alakú könyv megismertette vele Izrael Bál Sém Tovnak, a Jámborok szektája alapítójának tanításait; egy másik ama tetragrammaton hatalmát és szörnyűségét, amely Isten kimondhatatlan neve; ismét egy másik azt a tantételt, hogy Istennek titkos neve van, amelyben benne foglaltatik (mint a kristálygömbben, amelyet a perzsák Macedón Sándornak tulajdonítanak) kilencedik attribútuma, az örökkévalóság - vagyis minden dolgok közvetlen ismerete, amelyek lesznek, vannak és voltak a világmindenségben. A hagyomány Istennek kilencvenkilenc nevét sorolja fel; a hebraisták ezt a tökéletlen számot a páros számoktól való mágikus félelemnek tulajdonítják; a hászidok úgy vélekednek, hogy ez a hiátus egy századik nevet jelez: az Abszolút Nevet.

Tanulmányaiból néhány nap múlva a Jidische Zeitung szerkesztőjének betoppanása zavarta fel. Ez a gyilkosságról akart beszélni, Lönnrot inkább Isten különböző neveiről; az újságíró három hasábon tette közzé: Erik Lönnrot nyomozó Isten neveinek tanulmányozásába mélyedt, hogy ráakadjon a gyilkos nevére. Lönnrot hozzászokott már a zsurnalisztika egyszerűsítéseihez, nem háborodott fel. Azoknak a kufároknak egyike, akik rájöttek, hogy bárki emberfia hajlandó megvenni bármilyen könyvet, közreadta A Hászidok szektájának történeté-t népszerű kiadásban.

A második gyilkosság január harmadikán éjszaka történt, a főváros legelhagyottabb és leglakatlanabb nyugati kültelki zugában. Hajnaltájban egy rendőr azok közül, akik lóháton felügyelnek erre a puszta vidékre, egy hajdani festőműhely küszöbén köpenybe burkolt férfit látott heverni. Durva arcát valóságos maszkként borította a vér; mély késszúrás szakította fel mellkasát. A sárga és piros rombuszok fölött a falon krétával írt szavak álltak. A rendőr kibetűzte... Aznap délután Treviranus és Lönnrot a bűntett távoli színhelye felé tartott. A gépkocsitól balra és jobbra bomladozott a város; nőttön-nőtt az égbolt, s keveset számítottak már a házak, annál többet egy téglaégető kemence vagy egy nyárfa. Elérték szerény céljukat: egy végső sikátort, rózsaszínű falakkal, amelyek mintha a tolakodó naplementét tükrözték volna valamiképpen. A halott személyazonosságát már megállapították. Daniel Simón Azevedo volt, meglehetősen hírhedt fickó Észak egykori külvárosaiban, aki fuvarosból felvitte a választási melldöngetésig, majd azután tolvaJjá, sőt besúgóvá züllött. (Halálának sajátos módját hozzáillőnek érezték: Azevedo egy olyan banditanemzedéknek utolsó képviselője volt, amely tudott bánni a késsel, de a revolverrel nem.) A krétával felírt szavak ezek voltak:

Fény derült a Név második betűjére.

A harmadik gyilkosság február harmadikán éjszaka történt. Kevéssel egy óra előtt Treviranus rendőrkapitány hivatalában megszólalt a telefon. Torokhangú férfi beszélt, roppant titokzatosan; azt mondta, Ginzberg (vagy Ginsburg) a neve, és illő jutalom fejében hajlandó közölni Azevedo és Jarmolinsky feláldozásának körülményeit. Sípok és trombiták zűrzavara fojtotta el az áruló hangját. Azután megszakadt a kapcsolat. Egyelőre nem vetette el egy tréfa lehetőségét (végtére is éppen karnevál volt), de Treviranus kiderítette, hogy a Liverpool House-ból, a Rue de Toulon kocsmájából hívták - ebben a hangulatos utcában megfér egymással a kozmoráma és a tejcsarnok, a bordély és a bibliaárusok. Treviranus beszélt a tulajdonossal. Ez (Black Finnegan, egykori ír gonosztevő, akit meggörnyesztett, jóformán megsemmisített az illemtudás) elmondta, hogy a házbeli telefont egyik lakója, bizonyos Gryphius használta utoljára, aki nemrégen távozott néhány barátjával. Treviranus nyomban a Liverpool House-ba ment. A tulajdonos a következőket mesélte neki: Egy héttel azelőtt Gryphius kivett egy szobát a söntés fölött. Éles arcvonásai voltak, gyér szürke szakálla, szegényes fekete ruhát viselt; Finnegan (aki ezt a szobát más célra szánta, melyet Treviranus gyanított) szembeszökően túl nagy bért kért; Gryphius azonnal kifizette a kikötött összeget. Jóformán sohasem járt el hazulról; a szobájában vacsorázott és reggelizett; a söntésben alig ismerték az arcát. Aznap éjjel lement telefonálni Finneganhez. Zárt kocsi állt meg a kocsma előtt. A kocsis nem mozdult a bakról; néhány törzsvendég emlékezett, hogy medveálarcot viselt. A kocsiból két bohóc szállt ki; alacsony termetűek voltak, és senki figyelmét nem kerülhette el, hogy tökrészegek. Nagy trombitanyávogással berontottak Finnegan irodájába; ölelgették Gryphiust, aki szemlátomást rájuk ismert, de hidegen fogadta őket; néhány szót váltottak jiddisül - ő halk torokhangon, amazok hamis, éles hangon -, és felmentek a hátsó szobába. Negyedóra múlva nagyon jókedvűen jöttek le mindhárman; Gryphius dülöngélt, éppolyan részegnek látszott, mint a többiek. Magasan és szédelegve ment középen, az álarcos bohócok között. (Egyik nő a söntésből emlékezett a sárga, piros és zöld rombuszokra.) Kétszer megbotlott; kétszer elkapták a bohócok. A három férfi beszállt a kocsiba, és eltűntek a közeli belső kikötő négyszögű medencéje irányában. Az utolsó bohóc, már a kocsihágcsón, trágár idomot és egy mondatot firkantott a bejárati tető egyik oszlopára.

Treviranus elolvasta a mondatot. Sejthető volt: így hangzott:

Fény derült a Név utodsó betűjére.

Azután átkutatta Gryphius-Ginzberg szobácskáját. A padlón friss vérfolt volt; a szögletekben magyar gyártmányú cigaretták maradványai; egy szekrényben latin nyelvű könyv - Leusden Philologus hebraeograecus-a (1739) - kézírásos jegyzetekkel. Treviranus undorral nézte, és Lönnrotért küldött. Ez le sem vette a kalapját, belevetette magát az olvasásba, miközben a rendőrkapitány kihallgatta az esetleges emberrablás egymásnak ellentmondó tanúit. Négy órakor távoztak. Amikor a görbe Rue de Toulonon a halott hajnali szerpentineket taposták, Treviranus megszólalt:

- És ha ezt a ma éjszakai dolgot megrendezték?

Erik Lönnrot elmosolyodott, és teljes komolysággal felolvasott egy (aláhúzott) részt a Philologus harmincharmadik értekezéséből: Dies Judaeorum incipit a solis occasu usque ad solis occasum diei sequentis. - Ez azt jelenti - fűzte hozzá -: A zsidó nap napnyugtakor kezdődik, és a következő napnyugtáig tart.

A másik gúnyolódni próbált.

- Ez a legértékesebb adat, amit ma éjjel gyűjtött?

- Nem. Ertékesebb egy szó, amit Ginzberg mondott.

A délutáni lapok nem hagyták szó nélkül ezeket az időszakos eltűnéseket. A Kard Keresztje az utolsó remetekongresszus nagyszerű fegyelmével és rendjével szállt síkra ellenük; Ernst Palast A Mártír-ban elítélte a titkos és mérsékelt pogrom tűrhetetlen huzavonáit, amelynek három hónapra volt szüksége három zsidó likvidálásához; a Jidische Zaitung elutasította egy antiszemita összeesküvés iszonyú hipotézisét, „noha sok mély szellem nem talál más magyarázatot a hármas rejtélyre”; a leghíresebb délvidéki bandita, Dandy Red Scharlach megesküdött, hogy az ő kerületében sohasem történtek efféle gyilkosságok, és vétkes hanyagsággal vádolta Franz Treviranus rendőrkapitányt.

Ez március elsején este jókora pecsétes borítékot kapott. Felbontotta: a borítékban egy Baruch Spinoza aláírású levél volt, és a város részletes térképe, amelyet szemlátomást egy bedekkerből téptek ki. A levél megjósolta, hogy március harmadikán nem kerül sor egy negyedik gyilkosságra, mivelhogy a nyugati festőműhely, a Rue de Toulon kocsmája és az Hôtel du Nord „egy misztikus egyenlő oldalű háromszög tökéletes csúcsai”; a térképen piros tinta szemléltette a háromszög szabályosságát. Treviranus megadóan olvasta ezt a more geometrico érvelést, s a levelet és a térképet elküldte Lünnrotnak - ő bizonyára értékeli az effajta bolondságokat.

Erik Lönnrot áttanulmányozta a küldeményt. A három hely valóban egyenlő távolságra esett egymástól. Szimmetria időben (december 3, január 3, február 3), szimmetria térben is.. . Hirtelen úgy érezte, hogy közel jár a rejtély megfejtéséhez. Körző és iránytű egészítette ki ezt a váratlan megérzést. Mosolygott, kimondta a (frissen tanult) tetragrammaton szót, és felhívta telefonon a rendőrkapitányt. Azt mondta:

- Köszönöm a ma este küldött egyenlő oldalú háromszöget. Hozzásegített a probléma megoldásához. Holnap, pénteken, a gyilkosok lakat alatt lesznek; mérget vehetünk rá.

- Tehát nem terveznek egy negyedik gyilkosságot?

- Éppen azért vehetünk mérget rá, mert egy negyedik gyilkosságot terveznek. - Lönnrot letette a kagylót. Egy óra múlva a Déli Vasutak egyik vonatán az elhagyott Triste-le-Roy villa felé utazott. A szóban forgó várostól délre sáros vizű, sekély patak folyik, amelyet tímárműhelyek és mindenféle hulladékok szennyeznek. A túlsó oldalon gyárnegyed terül el, ahol egy barcelonai bandavezér szárnyai alatt aranyélete van a banditáknak. Lönnrot elmosolyodott a gondolatra, hogy a leghírhedtebb köztük - Red Scharlach - sokat adna érte, hogy tudomást szerezzen erről a titkos látogatásról. Azevedo a cimborája volt Scharlachnak; Lönnrot fontolóra vette a távoli lehetőséget, hogy Scharlach lesz a negyedik áldozat... Azután elvetette. Virtuálisan megfejtette a problémát; a részletek (nevek, elfogatási parancsok, arcok, bírósági és börtönügyiratok) már alig érdekelték. Sétálni akart, kipihenni háromhavi üldögélő nyomozást. Arra gondolt, hogy egy névtelen háromszögben és egy poros görög szóban rejlik a gyilkosságok magyarázata. Kristálytisztának tűnt előtte a rejtély; restellte, hogy száz napot áldozott rá.

A vonat egy csendes teherállomáson állt meg. Lönnrot kiszállt. Afféle rideg este volt, amelyet hajnalnak vélhetne az ember. A homályos síkon nyirkos és hideg volt a levegő. Lönnrot nekivágott a mezőnek. Kutyákat látott, szekeret látott egy kihalt úton, látta a horizontot, látott egy ezüstös szőrű lovat, amely egy pocsolya undok vizét itta. Már sötétedett, amikor meglátta a Triste-le-Roy villa négyszögű verandáját, szinte olyan magas volt, mint a környező fekete eukaliptuszok. Arra gondolt, hogy csupán egy napkelte és egy napnyugta (egy ódon ragyogás keleten és egy nyugaton) választja el a Név kutatóinak áhított órájától. Rozsdás rácsos kerítés rajzolta ki a villa kertjének szabálytalan körvonalát. A főkapu zárva volt. Lönnrot nem nagyon remélhette, hogy bejut, de körbejárta az egészet. Ismét az áthatolhatatlan kapu elé érve, szinte gépiesen benyúlt a rácsok közé, és tolózárra bukkant. Meglepte a vas csikorgása. A kapu buzgó tehetetlenséggel szélesre tárult.

Lönnrot elindult az eukaliptuszok közt, száraz vörös levelek egymásba vesző nemzedékein taposva. A Triste-le-Roy villa épülete közelről nézve dúskált a fölösleges szimmetriákban és eszelős ismétlésekben: egy sötét falmélyedés fagyos Dianájának egy másik mélyedésben újabb Diana felelt meg; egyik erkély a másik erkélyben tükröződött; páros lépcsőfeljárók tárulkoztak páros korlát között. Egy kétarcú Hermész rémséges árnyékot vetett. Lönnrot körüljárta a házat, ahogy előbb körüljárta a kertet. Alaposan szemügyre vette; a terasz szintje alatt keskeny zsalugátert látott.

Belökte: néhány márványlépcső egy alagsorba vezetett le. Lönnrot, aki már kezdte sejteni az építész elképzeléseit, gyanította, hogy az alagsor túlsó végében újabb lépcsők lesznek. Megtalálta, felnyúlt, és kinyitotta a kijárati csapóajtót.

Valami csillogás egy ablakhoz irányította. Kitárta: a sárga, kerek hold két bedeszkázott kutat fedett fel a szomorú kertben. Lönnrot bejárta a házat. Előszobákon és galériákon keresztül egyforma belső udvarokba jutott, s többször is ugyanabba az udvarba. Poros lépcsőkön körfolyosókra baktatott fel; végtelenül megsokszorozódott szembenéző tükrökben; belefáradt az ablakok nyitogatásába, melyek más-más magasságból és más-más szögből ugyanazt a sivár kertet tárták fel odakint; bent sárga huzatos bútorok és tarlatánba burkolt csillárok. Egy hálószoba megállította; ebben a hálóban egyetlen szál virág volt porcelánvázában; a réges-régi szirmok az első érintésre lehulltak. A második emeleten, a legfelsőn, a ház mérhetetlennek, egyre tágasabbnak rémlett. Nem olyan naqy ez a ház, gondolta. A homály, a szimmetria, a temérdek tükör, a sok év, a tájékozatlanságom, a magány növeli meg.
     Egy csigalépcsőn a verandára jutott. A kora esti holdvilág áttört az ablakok rombuszain; sárgák, pirosak és zöldek voltak. Meghökkentő és szédítő emlék torpantotta meg. Két kis termetű, vad és izmos férfi rohant rá és lefegyverezte; egy másik, magasabb, komoran köszöntötte, és így szólt:

- Igazán kedves. Megtakarított nekünk egy éjszakát és egy napot.

Red Scharlach volt. A másik kettő megkötözte Lönnrotot. Végül neki is megjött a hangja.

- Scharlach, maga a Titkos Nevet keresi?

Scharlach csak állt szenvtelenül. Nem vett részt a rövid küzdelemben, éppen csak kinyújtotta a kezét, hogy átvegye Lönnrot revolverét. Megszólalt; Lönnrot fáradt diadalt, világméretű gyűlöletet, e gyűlöletnél nem csekélyebb szomorúságot hallott hangjában.

- Nem - mondta Scharlach. - Valami mulandóbbat és romlékonyabbat keresek: Erik Lönnrotot. Három évvel ezelőtt a Rue de Toulon egyik kártyabarlangjában maga elfogta és lecsukatta a testvéremet. Engem az embereim rendőrgolyóval a hasamban mentettek ki kocsin a csetepatéból. Kilenc nap és kilenc éjszaka agonizáltam ebben a lakatlan szimmetrikus villában; levert a láz, a förtelmes kétarcú Janus, aki az alkonyt és a hajnalt is nézi, iszonyatossá tette az álmomat és a virrasztásomat. Kezdtem utálni a testemet, kezdtem úgy érezni, hogy két szem, két kéz, két tüdő éppolyan szörnyű, mint két arc. Egy ír megpróbált Jézus hitére téríteni; a goim jelmondatát ismételgette: Minden út Rómába vezet. Éjszaka a lázálmomat ez a metafora táplálta; úgy éreztem, a világ labirintus, amelyből lehetetlen menekülni, mert minden út, tartson bár látszólag északnak vagy délnek, valójában Rómába visz, ott van a négyzetes börtön is, ahol a testvérem haldoklik, meg a Triste-le-Roy villa is. Ezeken az éjszakákon megesküdtem az istenre, aki két arccal lát, s a láz és a tükrök minden istenére, hogy labirintust szövök aköré, aki börtönbe juttatta a testvéremet. Megszőttem, és szilárd: anyaga egy halott eretnekségtörténész, egy iránytű, egy tizennyolcadik századi szekta, egy görög szó, egy tőr, egy festőműhely rombuszai.

Az első láncszemet a véletlen szolgáltatta. Néhány kollégával - Daniel Azevedo is köztük volt - összebeszéltünk, hogy ellopjuk a tetrarcha zafirjait. Azevedo elárult: az előlegbe kapott pénzből berúgott, és egy nappal korábban dologhoz látott. Az óriási szállóban eltévedt; hajnali két óra tájban betört Jarmolinsky szobájába. Ezt álmatlanság kínozta, és nekiült írni. Valószínűleg jegyzeteket vagy cikket tervezett Isten Nevéről; már leírta ezeket a szavakat: Fény derült a Név első betűjére. Azevedo csendre intette; Jarmolinsky a csengő felé nyúlt, amely felébresztette volna a szálló egész személyzetét; Azevedo egyetlen késszúrást ejtett a mellén. Szinte önkéntelen mozdulat volt; fél évszázad erőszak megtanította, hogy ez a legegyszerűbb és legbiztosabb: ölni... Tíz nap múlva a Jidische Zeitung-ból értesültem, hogy maga Jarmolinsky írásaiban keresi. Jarmolinsky halálának kulcsát. Elolvastam A Hászidok szektájának történeté-t; megtudtam, hogy az Isten Nevének kiejtésétől való tiszteletteljes félelemből egy olyan tantétel származott, hogy ez a Név mindenható és rejtett. Megtudtam, hogy e titkos Név keresése közben némely hászidok emberáldozatokra is vetemedtek... Rájöttem: maga azt feltételezi, hogy a rabbit feláldozták a hászidok; igazolni akartam ezt a feltevést.

Marcel Jarmolinsky december harmadikán éjjel halt meg; a második „emberáldozathoz” január harmadikának éjszakáját választottam. Északon halt meg; a második „emberáldozathoz” valamilyen nyugati hely kellett. Daniel Azevedo volt a szükséges áldozat. Megérdemelte a halált: forrófejű volt, áruló; ha elfogják, az egész terv romba dőlhetett volna. Egyik emberűnk leszúrta; hogy kapcsolatba hozzam holttestét az előbbivel, a festőműhely rombuszaira felírtam: Fény derült a Név második betűjére.

A harmadik „gyilkosság” február harmadikán esett meg. Amint Treviranus gyanította, puszta színjáték volt. Gryphius-Ginzberg-Ginsburg én vagyok; egy végtelen hétig tengődtem (egy nyavalyás álszakállal megtoldva) abban a vacak szobában a Rue de Toulonban, amíg a barátaim el nem raboltak. A kocsihágcsóról egyikük felírta egy oszlopra: Fény derült a Név utolsó betűjére. Ez a felirat azt jelentette, hogy három gyilkosságról van szó. Így értelmezte a közönség; én persze több jelet hagytam hátra, hogy maga, a nagyeszű Lönnrot, rájöjjön: négy lesz. Egy csoda északon, két másik keleten és nyugaton egy negyedik csodát kíván délen; a tetragrammaton - Isten Neve, JHVH - négy betűből áll; a bohócok és a festőműhely ábrái négy esetet sugallnak. Aláhúztam bizonyos részt Leusden könyvében; ez a rész arról tudósít, hogy a zsidók napnyngtától napnyugtáig számították a napot; ebből a részből arra lehet következtetni, hogy a halálesetek minden hónap negyedikén történtek. Én küldtem az egyenlő oldalú háromszöget Treviranusnak. Sejtettem, hogy maga hozzáteszi majd a hiányzó pontot. Azt a pontot, amely tökéletes rombuszt ad, azt a pontot, amely kijelöli a helyet, ahol pontos halál várja. Mindent kigondoltam, Erik Lönnrot, hogy idecsaljam magát Triste-le-Roy magányába.

Lönnrot kerülte Scharlach tekintetét. A homályos sárga, piros és zöld rombuszokra osztott fákat és eget nézte. Kissé fázott, és valami személytelen, szinte névtelen szomorúságot érzett. Már éjszaka volt; a porlepte kertből egy madár hiábavaló rikoltása hangzott fel. Lönnrot utoljára vette fontolóra a szimmetrikus és időszakos halálesetek problémáját.

- A maga labirintusában fölösleges módon három vonal van - szólalt meg végül. - Tudok egy görög labirintusról, amely egyetlen egyenes vonal. Ebbe a vonalba annyi filozófus pusztult bele, hogy belepusztulhat egy detektív is. Scharlach, ha egy más megtestesülésben üldözőbe vesz majd, játsszon meg (vagy kövessen el) egy gyilkosságot A pontban, aztán egy másodikat B-ben, nyolc kilométerre A-tól, aztán egy harmadik gyilkosságot C-ben, négy kilométerre A-tól és B-től, félúton közöttük. Várjon rám azután D pontban, két kilométerre A-tól és C-től, megint csak félúton. Öljön meg D-ben, ahogy most öl meg Triste-le-Roy-ban.

- A következő alkalomra, amikor megölöm - felelte Scharlach -, megígérem magának ezt a labirintust, amely egyetlen egyenes vonalból áll, és láthatatlan, végeérhetetlen.

Néhány lépést hátrált. Azután nagy gonddal lőtt.

 

1942

 

Jánosházy György fordítása

 
Tartalom
Következő elbeszélés