Tartalom
Következő elbeszélés

AZ AJÁNDÉKOK ÉJSZAKÁJA

 

 

A Florida utcában, a Piedad magasságában található a régi Águila kávéház; ott hallottuk ezt a történetet.

A megismerés kérdéséről folyt a vita. Valaki felidézte Platónnak azt a tételét, amely szerint már mindent láttunk egy megelőző világban, így hát a megismerés voltaképp ráismerés; mire apám, ha jól emlékszem, azt mondta, Bacon írja valahol, hogy ha a tanulás emlékezés, akkor valaminek a nem tudása voltaképpen felejtés. Ekkor egy másik közbeszóló - aki kissé belegabalyodhatott ennyi metafizikába -, egy idősebb úr ragadta magához a szót. Ezt mondta lassan, mint aki biztos a szavaiban:

„- Ezek a platóni archetípusok egyszerűen nem férnek a fejembe. Senki sem emlékszik rá, mikor látott először sárga vagy fekete színt, vagy hogy mikor ízlelte meg először valamely gyümölcs ízét, s talán azért nem, mert még kisgyerek volt, s így nem tudhatta, hogy hosszú-hosszú sorozat kezdődik meg ezekkel az élményekkel. Természetesen sok olyan első élmény van, amelyet senki sem felejt el. Magam azt az élményt mondhatnám el most önöknek, amelyet egy bizonyos éjszaka hagyott bennem, emlékezetem szerint hetvennégy április harmincadikán.

A nyaralások régebben hosszabbak voltak, mégsem emlékszem, mért is maradtunk akkor a mondott időpontig az unokatestvéremék, valami Dornáék birtokán, Lobostól alig pár mérföldre. Akkoriban az egyik cseléd, bizonyos Rufino vezetgetett be a vidéki élet rejtelmeibe. A tizenharmadik évemet készültem betölteni éppen; ő jóval idősebb volt, s úgy hírlett, bátor legény. Rendkívül ügyesen mozgott: ha játékból pofozkodni kezdett a többiekkel, mindig az ellenfele arca lett szutykos. Egyik pénteken azt javasolta, hogy másnap este menjünk be a faluba mulatni. Természetesen beleegyeztem, pedig nem is tudtam pontosan, miről van szó. Előre megmondtam neki, hogy nem tudok táncolni; azt felelte, egykettőre megtanulja azt az ember. Vacsora után, úgy fél nyolc tájban indultunk útnak. Rufino úgy kicsípte magát, mint aki nagy mulatságba készül, még egy ezüsttőr is fénylett az övében; én bezzeg otthon hagytam a zsebkésemet, mert féltem, kigúnyolnak vele. Kisvártatva megpillantottuk a falu első házait. Még sohasem jártak Lobosban? Mindegy; egyik porfészek olyan, mint a másik; még abban is, hogy mindegyik különbnek képzeli magát. Ugyanazok a földes sikátorok, ugyanolyan gödrök; ugyanolyan alacsony házak mindenhol, amiktől még nagyobbra van a lovas ember. Rózsaszínűre vagy égszínkékre festett ház előtt szálltunk le lovunkról az egyik sarkon; az volt rá kiírva: La Estrella. A palánkhoz már több, jól fölszerszámozott ló volt kikötve. Az utcára nyíló, félig tárt ajtón fényt láttam kiszűrődni. A kapualjból tágas helyiség nyílott, benne hosszú deszkapadok voltak, ezek között pedig sötétlő ajtók; ki tudja hová vezethettek. Sárgás szőrű kölyökkutya futott elém, csaholva üdvözölt. Elég sokan voltak már ott; vagy fél tucat fehérnép sürgölődött virágos vászonblúzban. Egy méltóságteljes, tetőtől talpig feketébe öltözött asszonyban a ház úrnőjét gyanítottam. Rufino köszöntötte az asszonyt, és azt mondta:

- Hoztam magának egy új barátot, nem éppen lóra termett.

- Vagy megszokik, vagy megszökik - válaszolta az asszony. Szégyen öntött el. S hogy eltereljem magamról a figyelmet, vagy csak hogy lássák, még gyerek vagyok, játszani kezdtem a kutyával az egyik pad végében. A konyhai asztalon néhány olajmécses égett üvegekben, s egy parázstartóra is emlékszem valamelyik hátsó sarokban. A szemben levő fehér falon az Irgalmas Szűz képe lógott.

Valaki hangos tréfálkozás közepette gitárt hangolt, hosszan bíbelődött vele. Pusztán félénkségből elfogadtam egy pohár gint; mintha parázsba haraptam volna. A nők között volt egy, aki észrevehetően különbözött a többitől. Rabmadárnak szólították. Némi indián vért véltem fölfedezni benne, de arcánál rajzolni sem lehetett volna szebbet, és a szeme nagyon szomorú volt. Hajfonata a derekáig ért. Rufino, látva, hogy megakadt a tekintetem a lányon, megszólította.

- Mondd el újra, hogy ütöttek rajtatok az indiánok, már alig emlékszem rá.

A lány úgy beszélt, mintha csak magának mondaná a történetet, s az volt az érzésem, másra sem tud gondolni, s hogy ez a dolog az egyedüli, ami történt vele az életben. Így beszélt a lány:

- Amikor Catamarcából elhoztak, még egészen kis lány voltam. Ugyan mit is tudhattam volna az indiánok támadásairól. A tanyán félelemből nem emlegették őket. Mint valami titkot, úgy tudtam meg apránként, hogy az indiánok egyszer csak rajtunk üthetnek, a nyakunkba zúdulhatnak, mint valami felhő, és megölhetik az embereket, elrabolhatják az állatokat. A nőket elhurcolják a belvidékre, és ott mindenfélét csinálnak velük. Megtettem mindent, amit csak tudtam, hogy ne higgyem el. Lucas bátyám, akit később dárdával döftek le, kereken kijelentette, hazugság az egész; ám ha valami igaz, akkor elég, ha egyszer kimondja valaki, és már tudja az ember, hogy igaz. A kormány mindenféle italokat és füveket oszt szét közöttük, hogy féken tartsa őket, de a varázslóik nagyon óvatosak, és megvannak a maguk jó tanácsai. A törzsfőnök parancsára rögvest rajtaütnek az amúgy is szétszórt erődítményeken. S én, csupáncsak kíváncsiságból, már-már ott tartottam, bárcsak jönnének, és sűrűn tekingettem arrafelé, amerre lemegy a nap. Nem értek jól az idő számításához, de azt tudom, hogy zúzmarák és nyarak és billogozások jöttek, és a számtartó fia is még a támadás előtt halt meg. Olyan volt, mintha a pampák szele hozta volna őket. Bogáncsvirágot láttam az árokban, és az indiánokkal álmodtam. Hajnalra jöttek. Az állatok, akár a földrengést, előbb megérezték őket, mint az emberek. A birtok felbolydult méhkasra emlékeztetett, és a levegőben szárnyasok röpködtek. Arrafelé rohantunk megnézni, mi történt, amerre én tekingettem mindig.

- Ki hozta a hírt? - kérdezte valaki.

A lány, mintha még mindig valahol messze járna, megismételte az utolsó mondatot.

- Arrafelé rohantunk megnézni, mi történt, amerre én tekingettem mindig. Olyan volt, mint hogyha az egész pusztaság egyszeriben lábra kelt volna. Az acélkerítés rácsain át előbb pillantottuk meg a porfelhőt, mint az indiánokat. Igazi rajtaütés volt. Tenyerükkel csapkodták a szájukat, közben üvöltöttek. Santa Irenében volt néhány szúrófegyver, de ezek csak arra voltak jók, hogy az indiánok hátrahőköljenek tőlük, s azután még veszettebbül tomboljanak.

Rabmadár úgy beszélt, mint aki imát mond föl emlékezetből, de én már hallottam is a puszták indiánjait az utcán. Egy lökés az ajtón, s már be is rontottak, s olyan volt, mintha lovastul jönnének, akár egy álom szereplői. Részeg partvidékiek voltak. Most, visszaidézve a jelenetet, nagyon magasnak látom őket. Amelyikük az élen jött, könyökével jól megtaszította Rufinót, aki épp az ajtóban állt. Rufinónak torkán akadt a szó, és gyorsan kitért az útból. A ház úrnője, aki addig el sem mozdult a helyéről, most felállt, és azt mondta nekünk:

- Ez Juan Moreira.

Annyi idő múltával már nem tudom, hogy arra a férfira emlékszem-e, akit azon az éjszakán ismertem meg, vagy arra, akit később annyiszor láttam a lovardában. Emlékezetemben hosszú haja és Podestára emlékeztető fekete szakálla jelenik meg, de sápadt, himlőhelyes arca is eszembe jut. A kiskutya örvendezve rohant oda hozzá. A következő pillanatban már a hátán fekve, rugdalózva döglődött a földön: bikacsökkel csapta agyon Moreira. S itt kezdődik igazából a történet.

Nesztelenül az egyik ajtóhoz lopóztam: ijesztő folyosóra, lépcsőre nyílt. Odafönn elbújtam egy sötét szobában. A rendkívül alacsony ágyon kívül már nem is emlékszem, hogy volt-e ott más bútor. Remegtem. Alattam egyre tartott a kiabálás, és üvegcsörömpölés is hallatszott. Felfelé kapaszkodó női léptekre lettem figyelmes, s egyetlen pillanatra mintha valami fény is megvillant volna. Majd a Rabmadár hangját hallottam; mintegy suttogva engem hívott.

- Én szolgálni vagyok itt, de csak a békés embereket. Jer közelebb, nem bántalak.

Már levetette a blúzát. Melléfeküdtem, s kezemmel az arcát kerestem. Nem tudom, mennyi idő telt el. Szó, csók egyetlenegy sem esett. Kibontottam a copfját, és előbb lágy hajával, majd ővele játszadoztam. Nem láttuk többé egymást, a nevét sem tudtam meg soha.

Lövés rebbentett szét bennünket. Rabmadár azt mondta:

- Kijutsz a másik lépcsőn.

Így is történt, s egy pillanat múlva már a földes utcán találtam magam. Holdfényes éjszaka volt. Csendőr őrmester őrködött a vályogfalnál puskával, föltűzött szuronnyal. Elnevette magát, és azt mondta:

- Na, úgy látom, te is a kakasokkal kelsz.

Válaszolhattam valamit, de már ügyet sem vetett rám. A falról egy ember csüggeszkedett alá hirtelen. Az őrmester nyomban beledöfte a szuronyát. Az ember a földre esett, s ott maradt a hátán fekve; nyögött, bugyogott a vére. Eszembe jutott a kutya. Az őrmester, hogy végezzen vele, még egyszer a férfiba döfte a bajonettet. S valami öröm érződött a hangjában, mikor azt mondta:

- Látod, mire mentél a pufogtatással, Moreira?

Mindenfelől összefutottak az egyenruhások, akik már előbb körülvették a házat, s nyomukban a szomszédok is előmerészkedtek. Andrés Chirinónak erőlködnie kellett, hogy kirántsa a fegyvert. Mindenki kezet akart szorítani vele. Rufino nevetve mondta a halottra:

- Na, ez a koma se döfköd többé!

Én csoportról csoportra járva meséltem az embereknek, amit láttam. Egyszerre nagy fáradtságot éreztem.; mintha lázam is lett volna. Kibújtam a kíváncsiak gyűrűjéből, megkerestem Rufinót, és hazamentünk. Lóháton ért bennünket a hajnal fehér fénye. Nem egyszerűen fáradt voltam; teljesen elkábítottak e hirtelen rám szakadt dolgok.”

- Annak az éjszakának nagy zuhataga - mondta apám.

A másik bólintott:

- Úgy van. Néhány röpke óra leforgása alatt megismertem a szerelmet, és szembenéztem a halállal. Minden ember megismerkedik előbb-utóbb mindennel, vagy legalábbis azzal, amit megismernie adatott, én azonban egyetlen éjszaka és hajnal között ismerkedtem meg e két alapvető dologgal. Repülnek az évek, s annyiszor meséltem el ezt a történetet, hogy már magam sem tudom, igazából emlékszem-e rá, vagy csak a szavak jutnak eszembe, amelyekkel elmesélem. Talán ugyanígy volt Rabmadár is az indiánok támadásával. Most már egyre megy, hogy én láttam-e vagy más, amikor megölték Moreirát.

 

Csuday Csaba fordítása

 
Tartalom
Következő elbeszélés