Tartalom Következő elbeszélés LAZARUS MORELL, A SZÖRNYŰSÉGES MEGVÁLTÓ
A TÁVOLI OK
1517-ben Bartolomé de las Casas atya szíve megesett az indiánokon, akiket felőrölt az Antillák aranybányáinak munkapokla, s azt javasolta V. Károly császárnak, hozzanak négereket, hogy azokat őrölje fel az Antillák aranybányáinak munkapokla. Az emberbarát e különös változatának végtelenül sokat köszönhetünk: Handy bluesait, az uruguayi festő doktor, Don Pedro Figari párizsi sikerét, az ugyancsak uruguayi Don Vicente Rossi fanyar prózáját, Abraham Lincoln mitológiai nagyságát, a függetlenségi háború ötszázezer halottját, a katonai nyugdíjakra költött háromezer-háromszázmilliót, a képzeletbeli Vitorlás szobrát, a lincselés szó felvételét az Akadémiai Szótár tizenharmadik kiadásába, az Alleluja című lehengerlő filmet, a heves szuronyrohamot, amelyet Soler intézett a Mulattok és négerek élén a Cerrito ellen, Izé kisasszony báját, a négert, aki Martín Fierrót meggyilkolta, az El Manisero című siralmas rumbát, Toussaint Louverture vakmerő és bebörtönzött napóleonságát, a keresztet és kígyót Haitiban, a papaloi késének áldozatul esett kecskék vérét, az habanerát, a tangó szülőanyját s a kandombét.
Ezenkívül: Lazarus Morellnek, a szörnyűséges megváltónak bűnös és káprázatos életét.
A HELY
A Vizek Atyja, a Mississippi, a világ leghatalmasabb folyója volt e páratlan gazember méltó színtere. (Álvarez de Pineda fedezte fel, s első kutatója Hernando de kapitány volt, Peru egykori meghódítója, aki azzal töltötte ki Atahualpa inka fogságának hónapjait, hogy sakkozni tanította. Meghalt, és a folyó vize lett a sírja.)
A Mississippi tág keblű folyó; a Paraná, az Uruguay, az Amazonas és az Orinoko határtalan és rejtelmes testvére. Barna vizű folyó; több mint négyszázmillió tonna iszap támad évente a Mexikói öbölre, belezúdulva. Ennyi tiszteletre méltó régi mocsok deltát épített ki, ahol óriás mocsári ciprusok nőnek egy szakadatlanul bomló kontinens hulladékain, és sár-, döglött hal- és nádlabirintusok tágítják bűzös birodalmuk határait és békéjét. Feljebb, az Arkansas és az Ohio magasságában, süllyedékek húzódnak. Lázra hajlamos, keszeg emberek sárgás bőrű fajtája lakja ezeket, akik sóváran nézik a követ és a vasat, mert náluk nincs egyéb, csak homok és fa és zavaros víz.
AZ EMBEREK
A tizenkilencedik század elején (ez az időszak érdekel bennünket) négerek művelték reggeltől estig a kiterjedt partvidéki gyapotültetvényeket. Faviskókban aludtak, a földpadlón. Az anya-fiú viszonyon kívül a rokoni kapcsolatok konvencionálisak és homályosak voltak. Keresztnevük volt, de a családnevet nélkülözhették. Olvasni nem tudtak. Lágy fejhangjuk elnyújtott magánhangzókkal kántálta az angol nyelvet. Sorokban dolgoztak, meggörnyedve a felügyelő korbácsa alatt. El-elszöktek, s szakállas férfiak szép lovakra pattantak, és izmos vérebek eredtek a nyomukba.
Állati remények és afrikai félelmek üledékére az Írás szavai rakódtak le; hitük következésképpen a Krisztusé volt. Mély hangon, kórusban énekelték: Go down Moses. A Mississippi pompás képet adott nekik a piszkos Jordánról.
E munkaigényes föld és e néger tömegek tulajdonosai dús sörényű, lusta és kapzsi úriemberek voltak, akik a folyóra tekintő tágas házakban laktak - a házat mindig jegenyefenyóből faragott álgörög oszlopsor díszítette. Egy jó rabszolga ezer dollárjukba került, és nem tartott sokáig. Egyikük-másikuk elkövette azt a hálátlanságot, hogy beteg lett és meghalt. A lehető legnagyobb teljesítményt kellett kisajtolni ezekből a megbízhatatlanokból. Ezért kint tartották őket a földeken látástól vakulásig; ezért egy gyapot-, dohány- vagy cukortermést kívántak évente a birtoktól. A türelmetlen műveléssel kifárasztott és elnyűtt föld néhány év alatt kimerült: a zavaros és szennyes sivatag behatolt az ültetvényekre. Az elhagyott tanyákon, a kültelkeken, a sűrű nádrengetegekben és a hitvány sárfészkekben a poor white-ok laktak, a fehér csürhe. Halászok, vadászgató vagányok, lókötők voltak. A négerektől szoktak lopott ennivalót koldulni, és züllöttségükben is megőriztek bizonyos gőgöt: a makulátlan tisztavérűség gőgjét. Lazarus Morell ezek közé tartozott.
AZ EMBER
A Morellről készült dagerrotípiák, amelyeket az amerikai képeslapok szoktak közölni, nem hitelesek. Az, hogy ilyen emlékezetes és híres embernek nincs valódi képmása, nem lehet véletlen. Teljes valószínűséggel feltételezhetjük, hogy Morell óvakodott a fényérzékeny lemeztől: legfőképpen azért, hogy ne hagyjon hátra fölösleges nyomokat, de mellékesen azért is, hogy növelje titokzatosságát... Biztosan tudjuk, hogy nem volt vonzó fiatalember, s hogy közel ülő szemei és vonalszerű ajkai nem váltak előnyére. Aztán az évek az őszbe csavarodott gazemberek, szerencsés és büntetlen gonosztevők furcsa fenségével ruházták fel. Régi vágású déli úriember volt, nyomorúságos gyerekkora és gyalázatos élete ellenére. Ismerte az Irást, és ritka meggyőződéssel prédikált. „Láttam Lazarus Morellt a szószéken", jegyzi fel egy játékbarlang tulajdonosa a louisianai Baton Rouge-ból, „hallgattam épületes szavait, és láttam könnyeket serkenni a szeméből. Tudtam róla, hogy házasságtörő, hogy négertolvaj és gyilkos is az Úr előtt, de az én szemem is könnyezett." Egy másik hasznos tanúvallomással maga Morell szolgál ezekről a hitbuzgalmi megnyilatkozásokról. „Találomra kinyitottam a Bibliát, Szent Pál egy alkalmas versére akadtam, s egy óra húsz percet prédikáltam. Crenshaw meg a cimborákkal nem fecsérelte az időt, elkötötték valamennyi hallgató lovát. Arkansas államban adtuk el őket, egy nagyon tüzes tarka kivételével, amelyet megtartottam saját használatomra. Crenshaw-nak is tetszett, de megértettem vele, hogy nem neki való."
A MÓDSZER
Az egyik államban ellopott és egy másikban eladott lovak csupán kis kitérőt jelentettek Morell bűnözőpályáján, de már jelezték azt a módszert, amely ma előkelő helyet biztosít számára az Aljasság Világtörténetében. Egyedülálló módszer ez, nemcsak a sui generis körülmények folytán, amelyek meghatározták, de azzá teszi az az aljasság is, amit megkíván, a reménnyel űzött végzetes mesterkedés és egy lázálom iszonyú kibontakozásához hasonló fokozatos felcsigázása. Al Capone és Bugs Moran tekintélyes pénzekkel és szolgálatkész gépfegyverekkel ügyködik egy nagyvárosban, de szokványos a vállalkozásuk. Monopóliumért küzdenek, ennyi az egész... Ami az emberek számát illeti, Morell annyira vitte, hogy ezer felesküdött hívével rendelkezett. Kétszázan alkották a Nagy Tanácsot, s ez adta ki a parancsokat, amelyeket a többi nyolcszáz végrehajtott. A kockázatot az alárendeltek viselték. Engedetlenség esetén kiszolgáltatták őket a rendőrségnek, vagy jól odakötöztek egy követ a lábukra, és belevetették őket a sebes folyó sűrű vizébe. Többnyire mulattok voltak. Ocsmány feladatuk a következő volt:
Bejárták - gyűrűk alkalmi pompájával, hogy tiszteletet keltsenek - a kiterjedt déli ültetvényeket. Kiválasztottak egy szerencsétlen négert, és felajánlották neki a szabadságot. Azt mondták, szökjön meg a gazdájától, hogy ők adják el újból valamilyen távoli birtokon. Akkor részt adnak neki a vételárból, és hozzásegítik egy újabb szökéshez. Azután eljuttatják egy szabad államba. Pénz és szabadság, csengő ezüstdollárok szabadsággal - kínálhattak volna valami csábítóbbat? A rabszolga nekidurálta magát első szökésének.
A folyó volt a természetes út. Kenu, hajófenék, vitorlás csónak, pompás, nagy tutaj, a végében kalibával vagy felállított ponyvasátorral: nem a hely számított, hanem a tudat, hogy úton van és biztonságban a fáradhatatlan folyón... Eladták egy másik ültetvényen. Ismét elszökött a nádasba vagy valamilyen vízmosásba. Ekkor a borzalmas jótevők (akikben már kezdett nem bízni) homályos költségekre hivatkoztak, és kijelentették, hogy még egyszer utoljára el kell adniuk. Amikor visszatér, megadják neki a két eladásból járó részesedést és a szabadságot. Az ember eladatta magát, egy ideig dolgozott, s utolsó szökésével még vállalta a vérebek és a megkorbácsoltatás kockázatát. Véresen, verejtékesen került vissza, elkeseredve és álmosan.
A VÉGSŐ SZABADSÁG
Tekintetbe kell venni mindennek a jogi oldalát is. A négert mindaddig nem bocsátották áruba Morell bérgyilkosai, amíg eredeti gazdája nem jelentette be a szökését, és nem ajánlott fel jutalmat a megtalálónak. Ezután bárki elfoghatta, s ilyenformán utólagos eladása visszaélés volt, nem lopás. A polgári igazságszolgáltatáshoz fordulni fölösleges kiadást jelentett, mert a károkat sohasem térítették meg.
Minden a lehető legmegnyugtatóbb volt, de nem örök időkre. A négernek eljárhatott a szája; a néger, merő hálából vagy boldogtalanságból, képes volt jártatni a száját. Néhány korsó rozswhisky az Illinois állambeli Cairo bordélyában, ahol a rabszolgának született kurafi elverné az ezüstpénzt, amit semmi kedvük sem volt a kezébe adni, és máris kitudódna a titkuk. Ezekben az években egy rabszolgaságellenes párt izgatott Északon, veszedelmes őrültek csoportja, akik tagadták a tulajdonjogot, a négerek felszabadításáról prédikáltak, és szökésre bujtogatták őket. Morell nem vállalt közösséget ezekkel az anarchistákkal. Nem volt jenki, déli fehér ember volt, fehérek gyermeke és unokája, s azt remélte, visszavonul majd az üzlettől, és úriemberként él, lesz néhány mérföldnyi gyapotültetvénye és sorokban görnyedező rabszolgái. Az ő tapasztalataival nem akart fölösleges kockázatokat.
A szökevény várta a szabadságot. Ekkor Lazarus Morell komor mulattjai olyan utasítást adtak át, amit aligha tekinthetett jeladásnak, s megszabadították látástól, hallástól, tapintástól, napfénytől, aljasságtól, időtől, jótevőktől, könyörülettől, levegőtől, kutyáktól, világmindenségtől, reménytől, verejtéktől és önmagától. Egy lövés, egy hangtalan késszúrás vagy egy ütés, s a Mississippi teknősei és márnái kapták az utolsó híradást.
A KATASZTRÓFA
Megbízható emberek szolgálták, az üzletnek virágoznia kellett. 1834 elején Morell már mintegy hetven négert „szabadított meg", s újabbak készültek követni ezeket a boldog elődöket. A hadműveleti övezet nagyon nagy volt, és új segédeket kellett munkába állítani. Azok között, akik esküt tettek, volt egy fiú, az arkansasi Virgil Stewart, aki hamarosan kitűnt kegyetlenségével. Ez a fiú egy úriember unokaöccse volt, aki sok rabszolgát veszített. 1834 augusztusában megszegte esküjét, s beárulta Morellt és a többieket. Morell New Orleans-i házát körülfogta a rendőrség. Vigyázatlanság vagy megvesztegetés folytán Morellnek sikerült elmenekülnie.
Eltelt három nap. Morell ez idő alatt a Toulouse utca egyik régi házában rejtőzött, amelynek belső udvarait folyondár és szobrok díszítették. Úgy tűnik, nagyon keveset evett, és mezítláb járta a nagy sötét szobákat, miközben gondolataiba merülve szivarozott. Egy házi rabszolgával két levelet küldött Natchez városába és egyet Red Riverbe. Negyedik nap három férfi lépett a házba, és hajnalig beszélgettek vele. Ötödik nap, sötétedéskor, Morell felkelt, borotvát kért, és gondosan leborotválta a szakállát. Felöltözött és távozott. Kényelmes nyugalommal haladt keresztül az északi külvárosokon. A Mississippi süllyedékeit szegélyező nyílt mezőn már frissebben lépkedett.
Terve szédült bátorságra vallott. Fel akarta használni az utolsó embereket, akik még tisztelettel adóztak neki: a készséges déli négereket. Ezek látták megszökni társaikat, és nem látták visszatérni őket. Következésképpen hittek szabadságukban. Morell terve egy totális néger lázadás, New Orleans bevétele és kifosztása s területének elfoglalása volt. Morell, akit földhöz vert és mintegy megsemmisített az árulás, kontinentális méretű választ gondolt ki: olyan választ, amelyben a gaztett a megváltásig és a történelemig magasztosul. E célból igyekezett Natchezbe, ahol hatalma a legjobban meggyökerezett. Idemásolom elbeszélését erről az útról:
„Négy napig utaztam, mire lovat szereztem. Az ötödiken megálltam egy pataknál, hogy ellássam magam vízzel és megpihenjek. Egy fatörzsön ültem, az ilyenkor forgalmas utat figyelve, amikor egy lovast láttam közeledni, jó formájú fekete ló hátán. Mihelyt megpillantottam, elhatároztam, hogy elveszem a lovát. Felálltam, megcéloztam egy szép forgópisztollyal, és ráparancsoltam, hogy szálljon le. Engedelmeskedett, én pedig bal kezembe vettem a gyeplőt, a patakra mutattam, és megparancsoltam, hogy induljon előre. Ment vagy kétszáz könyököt és megállt. Megparancsoltam, hogy vetkőzzék le. Azt mondta: »Ha már elhatározta, hogy megöl, engedjen imádkozni, mielőtt meghalok.« Azt feleltem, hogy nincs időm az imáit meghallgatni. Térdre esett, és tarkón lőttem. Egyetlen vágással felhasítottam a hasát, kibeleztem és a patakba dobtam. Aztán átkutattam a zsebeit, s négyszáz dollárt és harminchét centet találtam, meg egy csomó papírt, ezeknek átvizsgálására nem vesztegettem az időt. A csizmája új volt, fényes, és jól illett a lábamra. Az enyémet, amely már fölöttébb viseltes volt, a patakba hajítottam. Így jutottam a lóhoz, amelyre szükségem volt, hogy Natchezbe menjek."
A FÉLBEMARADÁS
Morell néger felkelők élén, akik akasztófán szerették volna látni, Morell néger hadseregektől felakasztva, melyeknek az élén szeretett volna állni - fáj megvallanom, hogy a Mississippi története nem nyújtott ilyen nagyszerű alkalmat. Mindenfajta költői igazságszolgáltatással (vagy költői szimmetriával) ellentétben, még csak nem is gaztetteinek folyója lett a sírja. 1835. január másodikán Lazarus Morell tüdőgyulladásban halt meg a natchezi kórházban, ahova Silas Buckley néven feküdt be. Egyik kórtermi társa felismerte. Másodikán és negyedikén bizonyos ültetvények négerei felkeléssel próbálkoztak, de nagyobb vérontás nélkül elfojtották.
Jánosházy György fordítása
Tartalom Következő elbeszélés