Tartalom
Következő elbeszélés

A VESZTEGETÉS

 

 

Két ember története, amit elmesélek, vagy inkább egy olyan eset története, amelyben két ember játszott szerepet. Magában az eseményben semmi különös, semmi rendkívüli sincs, a főszereplők jelleme több figyelmet érdemel. Mindkettő hibázott, hiú volt, de más és más módon, és más lett a következménye. Ez az egész friss anekdota (mert csakugyan nem sokkal több) az egyik amerikai államban esett meg. Hozzáteszem, hogy nem is történhetett volna máshol.

1961 végén Austinban, a Texasi Egyetemen alkalmam volt hosszasan elbeszélgetni az egyikükkel, doktor Ezra Winthroppal. Óangoltanár volt (nem szerette az angolszász szót, mert két részből fabrikált csinálmánynak hat). Emlékszem, úgy javította ki sok tévedésemet és merész föltevésemet, hogy egyetlenegyszer se mondott ellent. Úgy hallottam, hogy nem szívesen tesz fel kérdéseket a vizsgán; felszólította a hallgatót, hogy értekezzen valamilyen témáról, és rábízta, hogy pontosan miről. Bostonból származott, régi puritán családból, elég nehezen alkalmazkodott a déli szokásokhoz és előítéletekhez. Hiányzott neki a hó, de megfigyeltem, hogy az északiakat külön tanítják rá, hogy óvakodjanak a hidegtől, ahogy minket a melegtől óvnak. Már kissé elmosódva él bennem ennek az ősz hajú, inkább testes, mint fürge, és elég magas férfinak a képe. Annál világosabban emlékszem a kartársára, Herbert Locke-ra, aki megajándékozott Toward a History of the Kenning című könyvének egy példányával; ebben az olvasható, hogy a szászok hamarosan elhagyták a kissé gépies metaforákat (tenger helyett bálnaút, sas helyett csatasólyom), a skandináv költők pedig összefűzték és kibogozhatatlanul egybefonták őket. Azért említettem Herbert Locke-ot, mert ő is szerves része a történetemnek.

Most az izlandi Erik Einarssonra, talán igazi főszereplőmre térek. Sose találkoztam vele. 1969-ben került Texasba, amikor én Cambridge-ben voltam, de egy közös barátunk, Ramón Martínez López levelei alapján határozottan úgy éreztem, hogy közeli ismerősöm. Tudom, hogy lendületes, erélyes ember és hidegfejű; még ott, a magas emberek földjén is magasnak hat. Vörös haja volt, így a diákok óhatatlanul ráragasztották a Vörös Erik nevet. Úgy vélekedett, hogy a szleng szükségképpen helytelen használata betolakodóvá teszi az idegent, ezért sose állt rá a szája az okézésre. Északi nyelvekkel, angollal, latinnal és - bár nem vallotta be - némettel foglalkozott, jó kutató volt, ezért könnyen érvényesült az amerikai egyetemeken. Egy monográfia volt az első munkája: arról a négy cikkről szólt, amelyet De Quincey írt a westmorelandi tóvidéken föllelhető dán nyelvi hatásról. Azután egy másodikat is írt a yorkshire-i parasztok tájszólásáról. Mindkét szakmunka kedvező fogadtatásra talált, de Einarsson úgy gondolta, hogy valami meghökkentő dolgot is művelnie kell, ha karriert akar. 1970-ben közzé is tette a Yale-en a Maldon-ballada egy terjedelmes kritikai kiadását. A jegyzetekben tagadhatatlan volt a scholarship, de az előszó bizonyos föltevései némi vitát kavartak a majdnem titkos akadémiai körökben. Például Einarsson azt állította, hogy a ballada stílusa nem a Beowulf kimért retorikájához hasonlít, hanem - ha távolról is - Finnsburh hősi töredékéhez, és hogy a megindító körülmények kezelésével, furcsa módon, azokat a módszereket előlegezi, amelyeket joggal csodálunk az izlandi sagákban. Továbbá több helyen kijavította Elphinston szövegolvasatát. Már 1969-ben kinevezték a Texasi Egyetem tanárának. Mint ismeretes, az amerikai egyetemeken rendszeresen tartanak germanista kongresszusokat. Doktor Winthrop a legutóbbi kongresszuson vett részt, East Lansingben. A tanszékvezető a kutatóévének előkészületeivel volt elfoglalva, ezért Winthropot kérte meg, hogy gondoskodjék valakiről, aki a következő ülésen Wisconsinban képviseli az egyetemüket. Csak két jelölt jöhetett számításba: Herbert Locke vagy Erik Einarsson.

Winthrop, akárcsak Carlyle, szakított ősei puritán hitével, de megőrizte etikai érzékét. Nem tagadta meg a javaslattételt; tisztában volt a kötelességével. Herbert Locke már 1954-ben készségesen segítséget nyújtott neki a Beowulf-ének egy jegyzetes kiadásában, amelyet Klaeber kiadása helyett használnak azóta bizonyos tanintézetekben; most egy igen hasznos germanisztikai művön dolgozik, egy angolszász szótáron, amely majd megkíméli az olvasókat az etimológiai szótárak gyakran hasztalan forgatásától. Einarsson sokkal fiatalabb; izgágasága miatt általános ellenszenv veszi körül, és maga Winthrop is osztozik ebben az ellenszenvben. A Finnsburh kritikai kiadása nagymértékben hozzájárult a hírnevéhez. Ügyesen vitázik; jobban megállná a helyét a Kongresszuson, mint a zárkózott és hallgatag Locke. Hát főtt is a feje Winthropnak, amikor megtörtént az a dolog.

Megjelent a Yale-en egy terjedelmes cikk, amely az angolszász nyelv és irodalom egyetemi oktatásával foglalkozott. Az utolsó lap alján ez a két ékesszóló betű volt olvasható: E. E., és hogy semmi kétség se maradjon, alá volt írva: Texas. Az idegenek gondos angolságával fogal mazott cikk a legcsekélyebb udvariatlanságra se ragadtatta magát, mégis volt valami csípős benne. Azt állította, hogy ha a Beowulf-ének-kel, ezzel a régi keletű, de álvergiliusi és dagályos stílusú művel kezdjük az angolszász tanulmányokat, akkor éppolyan önkényesen járunk el, mint ha Milton szövevényes verseivel kezdjük az angolt. Azt ajánlja, hogy fordítsuk meg az időrendet: a tizenegyedik századi A sír-ral kezdjük, amelyben már megcsillan a mai nyelv, és onnan haladjunk vissza, a kezdetek felé. Ami a Beowulf-ot illeti, elég, ha a háromezer soros, unalmas műnek csak néhány szemelvényével foglalkozunk; például a tengerből jött és a tengerbe visszatérő Scyld gyászszertartásával. Winthrop neve egyszer se volt megemlítve, ő mégis úgy érezte, hogy szakadatlanul őt támadják a cikkben. Nem annyira ez bántotta, inkább az fájt neki, hogy leszólták a pedagógiai módszerét.

Már csak pár nap volt hátra. Winthrop igazságos akart lenni; mégsem engedhette, hogy befolyásolja a döntését Einarsson írása, amit széltében olvastak, és mindenfelé nagyban tárgyaltak. Nem kis gondot okozott neki ez a döntés. Egy délelőtt Winthrop megbeszélést tartott a főnökével; Einarsson még aznap délután megbízást kapott, hogy utazzék Wisconsinba.

Einarssonnak március tizenkilencedikén kellett elutaznia; előtte fölkereste Ezra Winthropot az irodájában. El akart bízcsúzni, és köszönetet akart mondani neki. Az egyik ablak egy rézsútos irányú, fasoros utcára nézett; könyvespolcok vették körül őket; Einarsson hamarosan megpillantotta az Edda Islandorum pergamenkötéses első kiadását. Winthrop azt válaszolta: tudja, hogy a másik megállja a helyét, és Einarsson nem tartozik köszönettel. Gondolom, jó ideig eltársalogtak.

- Beszéljünk őszintén - mondta Einarsson. - Az Egyetemen az utolsó gólya is tudja, hogy doktor Lee Rosenthal, a főnökünk az ön javaslatára tisztel még azzal a megbízással, hogy képviseljem az Egyetemet. Majd igyekszem, nem akarok csalódást okozni. Jó germanista vagyok; a sagák nyelve a gyerekkorom nyelve, és jobb az angolszász kiejtésem, mint brit kollégáimé. Az én diákjaim azt mondják, cyning, nem azt, hogy cunning. Azt is tudják, hogy szigorúan tilos dohányozniuk a tanteremben, és nem öltözhetnek hippi módra. Felsült vetélytársamról csak annyit, hogy igen rossz ízlésre vallana, ha rosszat mondanék róla; a Kenning-ről szóló munkája azt tanúsítja, hogy nemcsak az eredeti forrásokat, hanem Meissner és Marquardt idevágó írásait is tanulmányozta. Hagyjuk ezeket a csacskaságokat. Egy személyes magyarázattal tartozom önnek, doktor Winthrop. 1967 végén hagytam el hazámat. Ha arra az elhatározásra jut az ember, hogy egy távoli országba költözik, akkor óhatatlanul fölteszi magában, hogy érvényesülni is fog abban az országban. Első két kis - tisztán filológiai jellegű - munkámnak csak az volt a célja, hogy próbára tegyem a képességeimet. Persze, ez még kevés volt. Mindig érdekelt Maldon balladája, fejből tudom az egészet, csak egyszer-kétszer akadok el benne. Kieszközöltem, hogy a Yale egyetemi hatóságai megjelentessék a kritikai kiadásomat. Mint tudja, ez a ballada egy skandináv győzelemről szól, de ami azt a felfogást illeti, hogy hatással volt a későbbi izlandi sagákra, az - véleményem szerint - tarthatatlan képtelenség. Csak azért említettem meg, hogy kedvükre tegyek angol ajkú olvasóimnak.

Most térek a lényegre: a Yale Monthly-ban megjelent vitacikkemre. Mint tudja, ez a cikk az én módszeremet igazolja vagy próbálja igazolni, és szándékosan eltúlozza az ön módszerének a hátrányát, hogy egy háromezer kusza verssorban elmondott zavaros történet unalmát tukmálja rá a tanulókra, s ennek fejében, ha kereket nem oldanak, egy terjedelmes szójegyzékkel ajándékozza meg őket, amelynek segítségével kedvükre élvezhetik az angolszász irodalom corpus-át. Igazában csak Wisconsinba akartam eljutni. Ön is tudja, kedves barátom, én is, hogy szamárság ez a sok kongresszus, puszta pénzpocsékolás, de kapóra jönnek a curriculum-ban.

Winthrop meglepetten nézett rá. Okos ember volt, de hajlott rá, hogy komolyan vegye a dolgokat, még a kongresszusokat és a világmindenséget is, ami pedig talán csak kozmikus tréfa.

- Bizonyára emlékszik az első beszélgetésünkre - folytatta Einarsson. - New Yorkból jöttem. Vasárnap volt; az Egyetem étterme zárva volt, így a Nighthawkba mentünk ebédelni. Akkor tanultam meg sok mindent. Mint derék európai, mindig azt hittem, hogy a Polgárháború a rabszolgatartók ellen vívott keresztes hadjárat volt; ön azzal érvelt, hogy Délnek minden joga megvolt, hogy kilépjen az Unióból, és megőrizze intézményeit. Nagyobb nyomatékot akart adni az állításának, és közölte, hogy ön északi, és az egyik őse Henry Halleck katonái közt harcolt. Egyszersmind a konföderáltak bátorságának is tisztelettel adózott. Én, nem úgy, mint más, szinte rögtön tisztában vagyok vele, hogy kivel állok szemben. Énnekem elég volt az a délelőtt. Rájöttem, kedves Winthrop, hogy önt a pártatlanság, ez a különös amerikai passzió vezérli. Mindenekelőtt fairminded akar lenni. Ön északi ember, és éppen azért akarta megérteni és megmagyarázni Dél ügyét. Mihelyt megtudtam, hogy attól a néhány szótól függ az én wisconsim utazásom, amit ön vált Rosenthallal, elhatároztam, hogy kamatoztatni fogom azt a kis fölfedezésemet. Rájöttem, hogy úgy szerzem meg legbiztosabban az ön jóváhagyását, ha támadom a módszerét, amit mindig alkalmaz a katedrán. Rögtön megírtam a dolgozatomat. Kénytelen voltam - ahogy a Monthly-nál szokás - kezdőbetűkkel jelölni a nevemet, de mindent megtettem, hogy semmi kétség se legyen a szerző személyét illetően. Sőt, bizalmasan közöltem is sok kollégával.

Sokáig csend volt. Winthrop törte meg.

- Most már értem - mondta. - Herbert régi barátja vagyok, becsülöm a munkáját; ön, közvetve vagy közvetlenül, megtámadott engem. Ha nem önre szavazok, az valami megtorlásféle lett volna. Mindkettejük érdemeit mérlegre tettem; már ismeri az eredményt.

Azután még hozzáfűzte, mintha csak hangosan gondolkozna: - Talán arra voltam hiú, hogy nem vagyok bosszúálló. Amint látja, nem hagyta cserben a haditerve.

- Haditerv, ez a helyes kifejezés - válaszolta Einarsson -, de nem bánom, amit tettem. Kiteszek magamért, hogy szégyent ne hozzak a tanintézetünkre. Különben úgyis mindenképp elmentem volna Wisconsinba.

- Ön az én első vikingem - mondta Winthrop, és mélyen a szemébe nézett.

- Ez is csak romantikus babona. Attól, hogy skandináv valaki, még nem biztos, hogy vikingszármazék. Atyáim az evangélikus egyház derék lelkipásztorai voltak; a tizedik század elején pedig meglehet, hogy Thor derék papjai voltak az őseim. Tudtommal nem volt tengerész a családomban.

- Az enyémben sok volt - felelte Winthrop. - De azért nincs olyan nagy különbség köztünk. Közös vétek fűz össze bennünket: a hiúság. Ön azért látogatott meg, hogy eldicsekedjen a leleményes haditervével; én azért támogattam, hogy elmondhassam: becsületes ember vagyok.

- Más dolog fűz össze bennünket - válaszolt Einarsson. - Az állampolgárságunk. Amerikai illetőségű vagyok. Itt élem az életemet, nem a thulei végeken. De bizonyára az a véleménye, hogy az útlevél nem változtatja meg az ember jellemét.

Kezet fogtak, és elbúcsúztak egymástól.

 

Benyhe János fordítása

 
Tartalom
Következő elbeszélés