Tartalom Következő elbeszélés A BOKHARAI ABENHAKÁN, AKI A MAGA LABIRINTUSÁBAN HALT MEG
„...hasonlóak a pókhoz,
mely házat épít.
KORÁN, 29, 40.
- Ez itten - mondta Dunraven, s a karjával széles kört rajzolt, melyből nem zárta ki a felhőkbe borult csillagokat, de befogta vele a sötét ugart, a tengert és egy méltóságteljes és omladozó épületet, ami holmi kiszolgált istállónak látszott -, ez őseim földje.
Unwin, a társa, kivette pipáját a szájából, és szerény, helyeslő hangokat hallatott. 1914 nyarának első estéje volt; megcsömörlötten a veszély méltóságát nélkülöző világtól, a két barát a cornwalli táj magányosságát élvezte. Dunraven sötét szakállt viselt, és egy jelentős eposz szerzőjének vallotta magát, melyet kortársai szinte nem is tudnak majd skandálni, s melynek témája még csak fel se derengett előtte; Unwin egy tanulmányt adott közre Fermat tételéről, melyet az le sem írt Diophantosz egyik lapjának szélére. Mindketten - kell-e mondanom? - fiatalok voltak, léhák és szenvedélyesek.
- Lehet vagy negyedszázada - mondta Dunraven -, hogy a bokharai Abenhakán, ki tudja, miféle nílusi törzs királya vagy vezére e ház központi szobájában Zaid nevű unokafivére kezétől halt meg. Evek múltán is homály fedi halálának körülményeit.
Unwin engedelmesen megkérdezte, miért.
- Különféle okok miatt - hangzott a válasz. - Először is ez a ház labirintus. Másodszor: egy rabszolga meg egy oroszlán őrizte a házat. Harmadszor: eltűnt egy titkos kincs. Negyedszer: a gyilkos halott volt, amikor a gyilkosság megtörtént. Ötödször...
Unwin fáradtan leintette.
- Ne növeld a titokzatosságot - mondta. - Bizonyára egyszerű a megoldás. Gondolj csak Poe ellopott levelére, gondolj Zangwill bezárt szobájára.
- Vagy bonyolult - ellenkezett Dunraven. - Gondolj a világmindenségre.
Közben homokos buckákon a labirintushoz értek. Közelről vakolatlan téglából épült, egyenes és véget nem érő falnak látták, alig volt magasabb egy embernél. Dunraven azt mondta, kör alakú, de oly nagy a kiterjedése, hogy észre sem venni a hajlatát. Unwinnak eszébe jutott Nicolaus Cusanus, aki szerint minden egyenes vonal egy végtelen kör íve... Éjféltájban felfedeztek egy rozzant kaput, mely sötét és félelmetes folyosóba nyílt. Dunraven azt mondta, hogy sok az elágazás a ház belsejében, de ha mindig balra fordulnak, alig egy óra múlva a szövevény közepébe érnek. Unwin ráállt. Óvatos lépteik visszhangoztak a kőpadlón; a folyosó kétfelé ágazott, még keskenyebb folyosókra. A ház mintha meg akarná fojtani őket, olyan alacsony volt a mennyezet. Egymás mögött kellett lépkedniük a homályban. Unwin haladt elöl. Keze alatt lekopott kiszögellésekkel és szegletekkel véget nem érőn siklott a láthatatlan fal. Unwin, a sötétben lassan haladva, barátja szájából hallhatta Abenhakán halálának történetét.
- Talán legrégibb emlékem - mesélte Dunraven - a bokharai Abenhakán, ott a pentreathi kikötőben. Egy fekete ember követte egy oroszlánnal; kétségtelen, ez volt az első néger és az első oroszlán, akit a szemem látott, a Szentírás metszetein kívül. Akkor még kisgyerek voltam, de az éjszínű ember és a napszínű vadállat kevésbé hatott rám, mint Abenhakán. Igen magasnak tetszett; citromsárga bőrű férfi volt, fekete szeme félig lehunyva, orra kihívó, ajka húsos, szakálla sáfrányszínű, mellkasa széles, lépte biztos és csendes volt. Odahaza azt mondtam: „Egy király érkezett a hajón.” Később, mikor munkához láttak a kőművesek, kibővítettem a titulusát: Bábel Királyának neveztem.
Örömmel fogadták a hírt, hogy az idegen Pentreathben marad; házának méreteit és formáját azonban megdöbbenéssel és felháborodással nézték. Tűrhetetlennek érezték, hogy egy ház egyetlen szobából álljon és sok mérföldnyi folyosóból. „Móroknál szokásos lehet az ilyen ház, de keresztények között nem” - mondogatták az emberek. Tiszteletesünk, Allaby úr, különös olvasmányok tudója, kiásta egy király históriáját, akit az isten azért büntetett, mert egy labirintust épített; ezt a dolgot a szószékről is kiprédikálta. Hétfőn Abenhakán felkereste a paplakot; a kurta látogatás körülményeit akkor nem hozták nyilvánosságra, de azontúl egyetlen prédikáció setn utalt a gőgre, s a mór dolgoztathatta a kőműveseket. Évek múlva, amikor Abenhakán meghalt, Allaby közölte az elöljárókkal a párbeszéd lényegét.
Abenhakán elébe állt, s ilyen vagy ehhez hasonló szókat mondott: „Már senki sem bírálhatja tetteimet. A bűnök, melyek bemocskolnak, olyanok, hogy ha századokon át ismételgetném az Isten Végső Nevét, az sem lenne elegendő egyetlenegy gyötrelmem csillapítására sem; a bűnök, melyek bemocskolnak, olyanok, hogy ha a két kezemmel ölném meg Őt, az sem súlyosbítaná a gyötrelmeket, melyekre a végtelen Igazságosság ítél. Nevem sehol a földön nem ismeretlen; a bokharai Abenhakán vagyok, és a sivatag népeit kormányoztam vaskézzel. Esztendőkig fosztogattam őket, Zaid unokaöcsém segédletével, de isten meghallotta jajkiáltásukat, és eltűrte, hogy fellázadjanak. Embereimet leverték és agyonszúrták; nekem sikerült elmenekülnöm az esztendők alatt összerabolt kincseimmel. Zaid elvezetett egy szent ember sírjához, egy sziklahegy lábához. Rabszolgámnak megparancsoltam, hogy figyelje a sivatagot; Zaid meg én fáradtan elaludtunk. Azon az éjszakán azt hittem, kígyók hálóznak be. Irtózattal ébredtem; mellettem a szürkületben Zaid aludt; egy pókháló ért a testemhez, attól álmodtam ilyet. Bántott, hogy Zaid, aki gyáva volt, olyan nyugodtan alszik. Arra gondoltam, hogy a kincs nem kimeríthetetlen, s ő magának követelheti egy részét. Övemben lapult ezüstmarkolatú tőröm; előhúztam, és elmetszettem vele a torkát. Haldokolva nyöszörgött néhány érthetetlen szót. Ránéztem; halott volt, de én attól féltem, felkel, s ezért megparancsoltam a rabszolgámnak, hogy egy szikladarabbal zúzza szét az arcát. Azután a szabad ég alatt bolyongva egy napon felfedeztük a tengert. Igen magas hajók hasították; úgy gondoltam, egy halott képtelen vízen járni, s elhatároztam, hogy más vidékre megyek. Az első éjszaka azt álmodtam a hajón, hogy megölöm Zaidot. Minden megismétlődött, de most megértettem a szavait. Azt mondta: Ahogy most engem elpusztítasz, úgy én is elpusztítalak téged, bárhol légy is. Megesküdtem, hogy ezt a fenyegetést meghiúsítom: elrejtőzöm egy labirintusban, hogy eltévedjen a szelleme.”
Miután elmondta, távozott. Allaby igyekezett meggyőzni magát, hogy bolond a mór, s hogy ez a furcsa labirintus az őrültségének jelképe és bizonyítéka. Később rájött, hogy ez a magyarázat nem mond ellent a különös építménynek és a különös elbeszélésnek, de ellentmond annak a mély benyomásnak, melyet Abenhakán, az emher keltett. Talán az ilyen históriák köznapiak az egyiptomi homoksivatagban, talán az ilyen furcsaságok (mint Plinius sárkányai) nem is annyira személyhez kötődnek, mint inkább valamely kultúrához... Allaby Londonban a Times sok régi számát átlapozta; bizonyságot lelt a felkelésre s a bokharai meg gyáva hírében álló vezírje bukására.
Az az ember, alig végeztek a kőművesek a munkával, berendezkedett a labirintus közepében. Soha többé nem látták a helységben; Allaby néha már azt hitte, Zaid utolérte és megölte. Éjszakánként a szél elhozta hozzánk az oroszlán bőgését, s a karámban félelmükben összébb bújtak a juhok.
A kicsiny kikötőben néha horgonyt vetettek Cardiff vagy Bristol irányába tartó keleti hajók is. A rabszolga lejött a labirintusból (mely akkor, jól emlékszem, nem rózsaszín volt, hanem karmazsinpiros), és afrikai szóval elbeszélgetett a legénységgel, s mintha a vezír kísértetét kereste volna az emberek között. Híre járt, hogy azok a hajók csempészárut szállítanak, s ha tiltott alkoholt meg elefántcsontot szállítanak, miért ne szállíthatnának holt embereket is?
Három esztendővel a ház felépülte után a dombok lábárnál horgonyt vetett a Rose of Sharon. Én magam nem láttam a vitorlást, s Abukirt vagy Trafalgart ábrázoló litográfiák is befolyásolhatnak róla alkotott elképzelésemben, de azt tudom, hogy igen díszes hajó volt, nem amilyet a hajóépítők készítenek, hanem inkább bútorasztalosoknál is inkább műbútorasztalosok. Ez a hajó (ha nem a valóságban, akkor álmaimban) politúrozott volt, sötét színű, csöndes és gyors járású, legénysége arab és maláj.
Október valamely napjának hajnalán vetett horgonyt. Alkonyatkor Abenhakán berontott Allaby házába. A rémület uralkodott el rajta; alig tudta kinyögni, hogy Zaid már bejutott a labirintusba, a rabszolgája meg az oroszlán elpusztult. Komolyan kérdezte, vajon nem tudná-e megvédelmezni a hatóság. Mielőtt Allaby válaszolhatott volna, távozott, mintha ugyanaz a rettegés sodorná magával, mely idehozta a házba másodszor és egyben utoljára. Könyvtárának magányában Allaby döbbenten gondolt rá, hogy ez az ijedt ember Szudánban fegyverrel nyomta el a törzseket; jól tudta, mi a harc, mit jelent ölni. Másnap észrevette, hogy a vitorlás elhajózott (a vörös-tengeri Szuakin felé, mint később kiderült). Úgy gondolta, kötelessége meggyőződni a rabszolga haláláról, s elindult a labirintusba. Képtelenségnek tartotta a bokharai lihegő tudósítását, de a folyosó egyik hajlatában ráakadt az oroszlánra, s az oroszlán halott volt, egy másik hajlatban pedig a rabszolgára, aki halott volt, s a központi szobában a bokharaira, akinek szétzúzták az arcát. A férfi lábánál gyöngyházberakásos láda hevert; valaki feltörte a zárat, s egyetlen pénzdarab se maradt benne.
A szónoki szünetekkel súlyosbított utolsó mondatok ékesszólóan kívántak hatni; Unwin megsejtette, hogy Dunraven már sokszor elmondta őket, hasonló súllyal és hasonlóan hatástalanul. Hogy érdeklődést mutasson, megkérdezte:
- Hogy halt meg az oroszlán és a rabszolga?
Komor elégtétellel válaszolt a megátalkodott hang:
- Azoknak is szétzúzták az arcát.
Lépteik zajában elkeveredett az eső dobolása. Unwin úgy gondolta, kénytelenek a labirintusban aludni, a „központi szobában”, s hogy ez a tartós kényelmetlenség kalanddá nő majd emlékezetükben. Hallgatott egy darabig: Dunraven nem türtőztette magát, s megkérdezte, mint aki tartozását követeli:
- Hát nem megmagyarázhatatlan história ez?
Unwin úgy válaszolt, mintha hangosan gondolkodnék:
- Nem tudom, megmagyarázható-e vagy megmagyarázhatatlan. Csak azt tudom, hogy hazugság.
Dunraven káromkodott, s a tiszteletes legidősebb fiára hivatkozott (Allaby, úgy látszik, meghalt) és Pentreath valamennyi lakosára. Unwin ugyanúgy elképedt, mint Dunraven, és csak mentegetőzött. A sötétségben még hosszabbnak tűnt az idő; attól tartottak, hogy elvétették az utat, s már nagyon fáradtak voltak, amikor egy fentről jövő halvány derengés megmutatta nekik egy szűk lépcső legalsó fokait. Felmentek, és egy kör alakú, romos helyiségbe értek. Két jele maradt a boldogtalan király félelmének: egy szűk ablak, mely a pusztára és a tengerre nézett, a padlón meg egy csapóajtó, mely a lépcsőkanyarra nyílt. A helyiség, jóllehet tágas volt, börtöncellára emlékeztetett.
Nem annyira az eső miatt, inkább a későbbi emlékezés és anekdotázás kedvéért, a két barát a labirintusban töltötte az éjszakát. A matematikus nyugodtan aludt, de nem így a költő: verssorok gyötörték, melyeket értelme alávalónak ítélt:
Faceless the sultry and overpowering lion,
Faceless the stricken slave, faceless the king.
Unwin azt hitte, nem érdekli a bokharai halálának története, mégis arra ébredt, hogy megtalálta a megoldást. Egész nap gondterhelt volt és lehangolt, újra meg újra összerakta, illesztette a darabokat, s három-négy nap múlva elhívta Dunravent egy londoni sörözőbe, s ilyen vagy ehhez hasonló szavakkal fordult hozzá:
- Cornwallban azt mondtam neked, hazugság a tőled hallott história. Az események bizonyosak voltak vagy azok lehettek, de úgy elmesélve, ahogy te mesélted, nyilvánvaló hazugsággá váltak. Valamennyi közt a legnagyobb hazugsággal, a hihetetlen labirintussal kezdem. Egy menekülő nem rejtőzik labirintusba. Nem emel labirintust a part kimagasló helyén, kárminszínű labirintust, melyet már messziről megpillantanak a hajósok. Semmi szükség labirintust építeni, hiszen maga a világegyetem is az. Aki valóban el akar rejtőzni, annak London alkalmasabb labirintus, mint egy kilátó, amelyhez elvezet egy épület valamemryi folyosója. A bölcs meggondolás, melynek most részesévé teszlek, akkor éjszaka világosodott meg bennem, amikor az eső zaját hallgattuk a labirintusban, s vártuk, hogy meglepjen az álom: az térített észre, és vezetett a helyes útra; elfeledtem képtelenségeidet, és értelmesebb dolgokon gondolkodtam.
- A halmazelméleten, mondjuk, vagy a tér negyedik dimenzióján - jegyezte meg Dunraven.
- Dehogy - szólt Unvvin komolyan. - A krétai labirintuson töprengtem. A labirintuson, melynek egy bikafejű ember volt a középpontja.
Dunraven jártas volt a bűnügyi regényekben, és úgy gondolta, hogy a rejtély megoldása mindig alábbvaló a rejtélynél. A rejtély a természetfölöttinek része, az isteninek; a megoldás egyszerű bűvésztrükk. Hogy elodázza az elkerülhetetlent, azt mondta:
- A Minótaurosznak érmeken és faragványokon volt bikafeje. Dante bikatestűnek és emberfejűnek képzelte.
- Nekem ez a változat is megfelel - hagyta rá Unwin. - Az összefüggés a lényeg a szörnyű ház és szörnyű lakója között. A Minótaurosz bőven indokolja a labirintus létezését. Senki sem mondaná ugyanezt az álombeli fenyegetésről. Felidézve a Minótaurosz képét (szükségszerű megidézés, ha labirintusról van szó), lényegében megoldódik a probléma. Mégis megvallom, nem értettem meg, hogy az az ősi kép a kulcs, s így vált szükségessé, hogy elbeszélésed más szimbólumot sugalljon nekem, valami valóságosabbat: a pókhálót.
- A pókhálót? - ismételte elképedve Dunraven.
- Úgy van. Semmiképp sem csodálkoznék, ha a pókháló (a pókháló univerzális formája, értsük meg egymást, Platón pókhálója) sugallta volna a gyilkosnak (mert van gyilkos) a bűntényt.
Emlékszel, a bokharai egy sírboltban kígyók hálójáról álmodott, s mikor felébredt, észrevette, hogy egy pókháló miatt álmodta ezt. Térjünk vissza ahhoz az éjszakához, amikor hálóval álmodott a bokharai. A legyőzött király, a vezír meg a rabszolga a sivatagba menekül a kinccsel. Meghúzódnak egy sírboltban. A vezír, akiről tudjuk, hogy gyáva, alszik; nem alszik viszont a király, akiről tudjuk, hogy bátor. A király, hogy ne ossza meg a kincset a vezírrel, megöli késével; a kísértete, napok múlva, megfenyegeti álmában. Mindez hihetetlen; rájöttem, hogy másként történtek a dolgok. Azon az éjszakán a király aludt, a bátor, és Zaid virrasztott, a gyáva. Aludni annyit tesz, mint kipihenni a világegyetemet, és nehéz a pihenés annak, aki tudja, hogy kivont szablyával üldözik. Zaid sóváran hajol királya álma fölé. Arra gondol, megöli (talán játszadozott is tőrével), de nem meri. Szólította a rabszolgát, elrejtették a kincs egy részét a sírboltban, és Szuakinba, majd Angliába menekültek. Nem azért, hogy elrejtőzzék a bokharai elől, hanem hogy odacsalogassa és megölje, azért emelte a vörös falú labirintust a tenger kimagasló partjára. Tudta, hogy a hajók elviszik Núbia kikötőibe a vörös férfi, a rabszolga és az oroszlán hírét, s előbb vagy utóbb eljön a bokharai, hogy megkeresse őt labirintusában. A háló utolsó folyosóján várta a csapda. A bokharai végtelenül megvetette őt; nem alacsonyodott le odáig, hogy a legcsekélyebb óvintézkedést is megtegye. Elérkezett a kívánt nap; Abenhakán partra szállt Angliában, elment a labirintus kapujáig, átvergődött a vak folyosókon, s talán már az első lépcsőfokokra hágott, mikor vezírje megölte, talán egy lövéssel, a csapda nyílásából. Talán a rabszolga ölte meg az oroszlánt, s egy másik golyó a rabszolgát. Aztán Zaid szétzúzta a három arcot egy kővel. Így kellett tennie: hiszen egyetlen zúzott arcú halottat azonosítani kellett volna, de a vadállat, a néger és a király logikai sort alkottak, s ha kettejük kiléte ismeretes, bárki kikövetkeztethette a harmadik személyét. Semmi különös nincs a félelmében, amikor Allabyval beszélt; éppen végzett szörnyű tettével, s menekülni készült Angliából, hogy visszaszerezze a kincset.
Töprengő, hitetlen csend követte Unwin szavait. Dunraven még egy korsó sört rendelt, mielőtt megszólalt:
- Rendben van - mondta -, hogy az én Abenhakánom Zaid volt. Az ilyen metamorfózis, mondhatod, a műfaj klasszikus fortélya, valóságos konvenció, melyhez ragaszkodik az olvasó. Csak az nem fér a fejembe, hogy a kincs egy része Szudánban maradhatott. Ne felejtsd el, hogy Zaid a király és a király üldözői elől menekült; könnyebb elképzelni, hogy az egész kincset elrabolta, mintsem hogy azzal vesztegette volna az időt, hogy elássa egy részét. Talán azért nem találtak pénzt, mert nem is volt pénz; a kőművesek egy egész vagyont felemésztettek, ami a Nibelungok kincsével ellentétben nem volt kimeríthetetlen. Ilyenformán Abenhakán azért kelt volna át a tengeren, hogy egy elpazarolt kincset követeljen vissza.
- Nem pazarolta azt el senki - mondta Unwin. - Befektette, hogy a hitetlenek földjén egy hatalmas körkörös téglacsapdát állítson foglyul ejtésére és megsemmisítésére. Zaidot, ha feltevésed helyes, a gyűlölet és a rettegés, nem pedig a pénzsóvárgás hajtotta. Elrabolta a kincset, de aztán rájött, hogy számára nem a kincs a fontos. Neki az a fontos, hogy Abenhakán elpusztuljon. Abenhakánnak tette magát, megölte Abenhakánt, és végül ő lett Abenhakán.
- Igen - mondta Dunraven. - Csavargó volt, aki mielőtt senkivé vált volna a halálban, bizonyára arra gondolt, hogy valamikor király volt, vagy királynak tette magát.
Hargitai György fordítása
Tartalom Következő elbeszélés