Tartalom Következő elbeszélés ROSENDO JUÁREZ TÖRTÉNETE
Este tizenegy lehetett, mikor beléptem a kocsmába, mely ma bár a Bolívar és Venezuela utca sarkán. Az egyik sarokból egy férfi köszönt rám. Volt benne valami méltóságteljes, ami rögtön fölkeltette az érdeklődésemet. Egy kisasztal mellett ült, s valami azt súgta nekem, hogy hosszú ideje el sem mozdult üres kupicája mellől. Nem volt sem alacsony, sem magas; tisztességes iparosembernek nézett ki vagy talán egy hajdani földművesnek. Ritkás bajusza szürke volt. A kényes Buenos Aires-iek módjára a nyakán hagyta a sálkendőjét. Meghívott, hogy igyak vele valamit. Melléültem, és beszédbe elegyedtünk. Mindez az ezerkilencszázharmincas években történt.
A férfi ezt mondta nekem:
- Ismerem magát, uram, habár maga csak hallomásból ismer engem. Rosendo Juárez vagyok. A megboldogult Paredes biztos beszélt magának rólam. Csudabogár volt az öreg, szeretett lódítani, de nem azért, hogy bolonddá tegye az embereket, hanem azért, hogy elszórakoztassa őket. Nincs most semmi tennivalónk, elmesélem magának, mi is történt valójában azon az éjszakán. Akkor, amikor megölték Karvalyt. Maga ezt megírta egy regényben, amit én nem tudok megítélni, azonban szeretném, ha tudná, milyen a valóság, és mi az, amit az ujjukból szoptak az emberek.
Szünetet tartott, mintha az emlékeit szedné össze, aztán így folytatta:
„- Megesnek az emberrel olyan dolgok, amelyeket csupán évek múltán ért meg. Az, ami azon az éjszakán történt, a múltban gyökeredzett. A Maldonado negyedében nőttem fel, ami a Florestán túl terül el. Nyomorúságos egy kanális volt, szerencsére már befödték. Mindig azt vallottam, hogy a fejlődést senki sem tartóztathatja föl. Különben is mindenki ott látja meg a napvilágot, ahol tudja. Soha eszembe sem jutott, hogy utánajárjak, ki a nemző apám. Clementina Juárez, az anyám, nagyon tisztességes asszony volt, és a vasalóval kereste meg a betevő falatkáját. Szerintem Entre Ríos-i vagy uruguayi volt; bárhogy legyen is, emlegetni szokta a Concepción del Uruguay-i rokonait. Úgy nőttem föl, mint erdőben a fa. Megtanultam szurtos botokkal csatározni a többi velemkorabelivel. Akkor még nem bolondultunk a futball után, csupán az angolok játszották.
Egyszer este a kocsmában egy Garmendia nevezetű suhanc belém kötött. Hallatlanná tettem magam, de amaz már jócskán ivott, és tovább piszkálódott. Kimentünk a kocsmából. Kint a járdán visszafordult, félig tárta az ajtót, és visszaszólt az embereknek:
- Nincsen semmi vész, rögtön jövök.
Megmarkoltam a késem, és elindultunk lassan, egymást méregetve a patak felé: Pár évvel öregebb volt, már többször verekedtünk, és éreztem, hogy kibelez. A sikátor jobb oldalára húzódtam, ő pedig a bal oldalon ment. Megbotlott valami törmelékben. Garmendia megtántorodott, én meg rávetettem magam, azt sem tudom, hogyan. Egy vágással meglékeltem az ábrázatát, birkóztunk, volt egy pillanat, amikor minden megtörténhetett volna, végül is megdöftem, aztán már nem kellett neki több. Csupán akkor észleltem, hogy ő is megsebesített néhány vágással. Azon az éjszakán tanultam meg, hogy nem nehéz megölni valakit, vagy éppenséggel az, hogy megöljék az embert. A patak igen sekély volt, és hogy ne vesztegessem az időt, egy rakás tégla mögé rejtettem a halottat. Pusztán meggondolatlanságból lehúztam az ujjáról a pecsétgyűrűjét. Az ujjamra húztam, megigazítottam a kalapomat, és visszamentem a kocsmába. Ráérősen besétáltam, és odaszóltam az embereknek:
- Úgy néz ki, hogy éppenséggel én jöttem vissza.
Kértem egy pálinkát, bizony jól is esett. Akkor figyelmeztetett valaki a vérfoltra. Az egész éjszakát végighánykolódtam a vackomon, hajnaltájt nyomott el az álom. Reggeli előtt két csendőr jött értem. Szegény anyám, isten nyugosztalja, tördelte a kezét. Úgy vezettek el, mint egy gonosztevőt. Két napot és két éjjelt kellett elviselnem a börtöncellában. Senki sem jött utánam Luis Iralán kívül, aki igaz barátom volt, de nem kapott engedélyt a látogatásra. Egy reggel hívatott a börtönbiztos. Terpeszkedett a székében, rám sem nézett, úgy beszélt:
- Szóval te intézted el Garmendiát?
- Úgy lesz, ha maga mondja - válaszoltam.
- Engem uramnak szoktak szólítani. Csak semmi csűrés-csavarás. Itt vannak a tanúvallomások és a gyűrű, amit a lakásodban találtak. Írd alá a jegyzőkönyvet, és végeztünk.
Belemártotta a tollat a kalamárisba és átnyújtotta.
- Adjon gondolkodási időt, biztos úr - nyögtem.
- Huszonnégy órát adok, hogy jól meggondold a hűvösön. Nem foglak siettetni. Ha nem veszed elő a jobbik eszed, számíthatsz egy másik pihenőre is a Las Heras utcában.
Nem értettem, mire céloz.
- Ha megegyezünk, csupán néhány napot maradsz. Aztán elengedlek, és don Nicolás Paredes megígérte, hogy rendbe teszi a szénádat.
Tíz napot kaptam. Amikor már nagyon elegem volt, az eszükbe jutottam. Aláírtam, amit akartak, és az egyik csendőr átkísért a Cabrera utcába.
A kerítésnél lovak voltak kikötve, és a kapu alatt meg bent a házban olyan tömeg tolongott, mint egy bordélyházban. Úgy nézett ki, hogy ülést tart a bizottság. Don Nicolás éppen matét ivott, de végül is fogadott. Sietség nélkül közölte velem, hogy Morónba küld, ahol folytak a választási előkészületek. Laferrer úrnak ajánlott, aki majd kipróbál. A levelet egy néger fiú írta meg, aki állítólag verseket írt a bérházak mocskában nyomorgókról meg olyasmikről, amik nemigen voltak a művelt közönség ínyére valók. Megköszöntem a szívességét és elmentem. Visszafelé már nem tapadt rám a fogdmeg.
A Gondviselés tudja, mit tesz, minden jóra fordult. Garmendia halála, ami eleinte kellemetlenség volt számomra, most utat nyitott előttem. Igaz, a hatóság a markában tartott. Ha nem szolgáltam volna a pártot, visszaküldtek volna, de nekem egyre jobban nőtt a bátorságom és az önbizalmam.
Laferrer úr figyelmeztetett, hogy őt ne próbáljam átejteni, és hogy még testőr is lehetne belőlem. Azt tettem, amit elvártak tőlem. Morónban és később a negyedben is megnyertem a főnökeim bizalmát. A rendőrség és a párt jóvoltából elszánt fickó hírébe kerültem; tekintélyes választási biztos lettem a fővárosban és a tartományban. Hevesek voltak akkoriban a választások, uram. Itt-ott vér is folyt, nem akarom untatni ezzel. Sohasem szíveltem a radikálisokat, akik még mindig Alem szakállába kapaszkodnak. Nem volt olyan ember, aki ne vett volna engem komolyan. Asszonyt kerestem magamnak, a lujáni lányt, meg egy szép aranysárga pejkót. Moreirává vedlettem át hosszú évekre, aki tán a maga idejében szintén cirkuszi gaucho lehetett. Elkezdtem kártyázni meg inni.
Mi öregek tücsköt-bogarat összehordunk, de végül is ide akartam kilyukadni. Nem tudom, említettem-e magának Luis Iralát. Kevés olyan cimbora akad már. Meglett ember volt, sohasem undorodott a munkától. Kedvelt engem. Életében nem tette be a lábát a bizottság helyiségeibe, asztalosmunkával kereste a kenyerét, nem állt senki útjába, s azt sem tűrte, hogy valaki az ő dolgába üsse az orrát. Egy reggel beállított hozzám, és azt mondta:
- Talán már a füledbe jutott, hogy otthagyott Casilda. Rufino Aguilera csábította el tőlem.
Azzal az emberrel már összehozott a sors Morónban. Azt feleltem:
- Igen, ismerem. Nem olyan gazember, mint a többi Aguilera.
- Gazember vagy sem, most velem gyűlik meg a baja.
Elgondolkodtam, aztán így szóltam hozzá:
- Senki sem csal el semmit senkitől. Ha Casilda faképnél hagyott, azért tette, mert Rufinót szereti, s te már nem kellesz neki.
- És mit szólnak ehhez majd az emberek? Hogy beszari vagyok?
- Azt tanácsolom, hogy ne rohanj a vesztedbe az emberek hőbörgése meg egy hűtlen asszony miatt.
- Az asszony nem érdekel. Egy férfi, aki képes öt percig egyfolytában egy nőre gondolni, nem férfi, hanem csíra. Casildának nincs szíve. Az utolsó éjszaka, amikor együtt voltunk, azt mondta, hogy már kezdek vénülni.
- Igazat mondott.
- Az igazság az, ami fáj. De most Rufinóról van szó.
- Vigyázz magadra. Láttam egyszer Rufinót Merlóban az udvaron munka közben. Gyors, mint a villám.
- Azt hiszed, hogy félek tőle?
- Tudom, hogy nem, de jól gondold meg. Vagy megölöd, és mész a sittre, vagy ő öl meg téged, és deszka közé tesznek. Vagy ez, vagy az.
- Jó, jó. Te mit tennél a helyemben?
- Nem tudom, az én életem nem éppen példának való. Olyan ember vagyok, aki, hogy megmeneküljön a fegyháztól, inkább a bizottság bérgyilkosa lett.
- Én nem leszek semmilyen bizottság bérgyilkosa, csupán nem akarok adós maradni.
- Tehát kockáztatod a nyugalmadat egy ismeretlen férfi és egy olyan asszony miatt, akit már nem szeretsz?
Nem hallgatott rám, és elment. Másnap megtudtuk, hogy egy moróni üzletben belekötött Rufinóba, aki megölte.
Szembenézett a halállal, és becsülettel, férfi a férfi elleni párbajban veszett el. Baráti tanáccsal láttam el, azonban bűnösnek érzem magam.
Néhány nappal a halottvirrasztás után kakasviadalra mentem. Sohasem kedveltem ezt a szórakozást, akkor vasárnap pedig egyenesen undor fogott el tőle. Mi bajuk lehet ezeknek az állatoknak, hogy így marcangolják egymást?
Amikor ez a történet végbement, azon az estén megbeszéltük a cimborákkal, hogy elmegyünk a La Parda-i táncmulatságba. Annyi éve már ennek, s még mindig emlékszem a barátnőm virágmintás ruhájára. A bál az udvaron zajlott. Akadt egy-két kellemetlenkedő részeg is, azonban gondom volt rá, hogy minden úgy menjen, mint a karikacsapás. Még nem volt tizenkét óra, mikor megjelentek az idegen legények. Az egyik, akit Karvalynak hívtak, s még azon az éjszakán orvul megöltek, valamennyiünknek fizetett egy pohár italt. A véletlen úgy hozta magával, hogy mind a ketten egy kenyéren éltünk. Valamin törte a fejét, hozzám lépett, és elkezdett dicsérni. Azt mondta, hogy északról jött, s hogy ott hallotta a híremet. Hagytam, hadd mondja a magáét, de közben résen voltam. Döntötte magába a pálinkát, talán azért, hogy cserben ne hagyja a bátorsága, s végül felajánlotta, hogy verekedjünk meg. Akkor történt az, amit senki sem akar megérteni. Láttam magam ebben a nekiveselkedett kötekedőben, mint egy tükörben, és restelltem magam. Nem éreztem félelmet, talán ha így lett volna, kiállok ellene. De csak maradtam, mintha mi sem történt volna. Amaz meg - arca szinte az enyémet érintette - ordítani kezdett, hogy mindenki hallja:
- Tudd meg, hogy gyáva vagy.
- Biztosan - mondtam neki. - Nem félek tőle, hogy gyávának néznek. Ha tetszik, elmondhatod rólam, hogy lefattyúztál, és hogy leköpdöstél. Elégedett vagy már?
A lujáni lány kirántotta a késemet az övemből, s mint egy őrült a kezembe nyomta. Mindennek a tetejébe így szólt hozzám:
- Rosendo, azt hiszem, hogy szükséged lesz most rá.
Eldobtam a kést, és sietség nélkül kimentem. Az emberek elképedve nyitottak utat. Végképp nem izgatott, hogy mit gondolnak.
Hogy véget vessek ennek az életnek, Uruguayba szöktem, s fuvarosnak csaptam föl. Miután visszatértem, itt telepedtem le. San Telmo mindig rendes negyed volt.”
Végh Zsoldos Péter fordítása
Tartalom Következő elbeszélés