| Tartalom | Következő elbeszélés |
TLÖN, UQBAR, ORBIS TERTIUS
I
Egy tükör és egy lexikon találkozásának köszönhetem Uqbar fölfedezését. A tükör Ramos Mejíában, egy Gaona utcai villa előszobájának a végében nyugtalankodott; a lexikon csalárdul azt a címet viseli, hogy The Anglo-American Cyclopaedia (New York, 1917), pedig csak az 1902-es Encyclopaedia Britannica szó szerinti és ráadásul ügyetlen utánnyomása. Úgy öt esztendeje történt a dolog. Aznap este nálam vacsorázott Bioy Casares, és jól belefeledkeztünk a beszélgetésbe: arról volt szó, hogy írunk egy regényt, első személyben, de úgy, hogy az elbeszélő elhallgasson vagy elferdítsen bizonyos tényeket, itt-ott ellentmondásba is keveredjen, és ebből néhány - nagyon kevés - olvasó kitalálhasson valami borzalmas vagy köznapi valóságot. Az előszoba távoli végéből a tükör csak lesett bennünket. Rájöttünk (öreg éjszaka óhatatlanul rájön az ember), hogy valami szörnyűséges van a tükrökben. Akkor Bioy Casares megemlítette, hogy az egyik uqbari eretnek szerint utálatos a tükör és a közösülés, mert szaporítja az embert. Megkérdeztem tőle, hogy kitől származik ez az emlékezetes mondás, és azt válaszolta, hogy az Anglo-American Cyclopaedia közli az Ugbarról szóló cikkében. A villában (melyet bútorozottan béreltünk) megvolt a szóban forgó mű. A XLVI. kötet utolsó lapjain egy szócikk Uppsalával foglalkozott; a XLVII.-nek az első lapjain pedig az Urál-altaji nyelvek-ről olvashattunk, de Ugbarról egyetlen szót se találtunk. Bioy kissé zavarban volt, megnézte a mutatóköteteket. Minden elképzelhető írásmódot fellapozott - Ukbar, Ucbar, Ooqbar, Ookbar, Oukbahr - de mindenütt hiába kereste... Távozóban még azt mondta, hogy Uqbar valami iraki vagy kis-ázsiai tartomány. Bevallom, kissé kényszeredetten vettem tudomásul. Gyanakodtam, hogy hamarjában Bioy csak úgy kitalálta ezt a seholországot és azt a névtelen eretneket, és szerényen másnak tulajdonított egy mondást. Justus Perthes egyik atlaszát is hiába böngésztem, és ez csak igazolta kétségeimet.
Másnap Bioy felhívott Buenos Airesből. Közölte, hogy ott a szeme előtt az Ugbarról szóló cikk, a Lexikon XLVI. kötetében. Az eretnek neve nincs benne, de a tanítását ismerteti, mégpedig majdnem szó szerint ugyanúgy, ahogy ő mondta, jóllehet irodalmilag - talán - magvasabban. Ő úgy emlékezett: Copulation and mirrors are abominable. A lexikon meg így írta: Az egyik ilyen gnosztikus szerint csak látszat vagy (pontosabban) szofizma a látható világegyetem. Utálatos a tükör és az apaság (mirrors and fatherhood are abominable), mert szaporítják és kiterjesztik a világegyetemet. Azt mondtam neki, és ez volt a tiszta igazság, hogy magam is látni szeretném azt a cikket. Pár nap múlva el is hozta. Nem kis meglepetésemre, mert Ritter Erdkundé-jának tüzetes térképészeti mutatójában a legcsekélyebb nyoma se volt Uqbar nevének.
Bioy csakugyan az Anglo-American Cyclopaedia XLVI. kötetét hozta magával. Borítólapján és a gerincén ugyanaz a betűrendjelzés volt, mint a mi példányunkon (Tor-Ups), de 917 oldal helyett 921 oldalból állt. Ez a négy többletoldal tartalmazta az Uqbarról szóló cikket, amely (mint bizonyára észrevette az olvasó) nem volt feltüntetve a betűrendjelzetben. Később megállapítottuk, hogy nincs más különbség a kötetek közt. Mind a kettő (azt hiszem, már említettem) a tizedik Encyclopaedia Britannica utánnyomása. Annyi a könyvárverés, Bioy egy olyan alkalommal vásárolta a maga példányát.
Kissé figyelmesebben is elolvastuk a cikket. Talán csak az a részlet volt meglepő benne, amit Bioy említett. A többi nagyon is helyénvalónak tetszett, jól illett a mű általános hangjához, és (természetesen) kissé unalmas volt. Újra elolvastuk, és úgy találtuk, hogy bár gondosan van megírva, mégis van valami homályosság az egészben. A földrajzi leírásban tizennégy tulajdonnév fordult elő, de csak három volt ismerős a szövegbe valahogy felemás módon beszúrt nevek közül: Khorasszán, Örményország, Erzerum. A történelmi nevek közül csak egy: Szmerdisz, a szélhámos varázsló, aki inkább csak metaforaképpen volt megemlítve. A cikk látszólag pontosan megadta Uqbar határait, de valójában magának a tartománynak folyóira, tűzhányóira és hegyláncaira hivatkozott homályosan. Például azt olvastuk, hogy Caj Haldún síksága és az Axa folyó deltája alkotja az ország déli határát, és hogy ennek a deltának a szigetein párzanak a vadlovak. Ezt a 918. oldal elején találtuk. A történelmi részben (920. oldal) megtudtuk, hogy a XIII. századi vallásüldözések miatt a hithűek a szigeteken kerestek menedéket, ahol még ma is megvannak az obeliszkjeik, és gyakran a kőtükreik is előkerülnek a földből. A nyelv és irodalom fejezet rövid volt. Csak egyetlen figyelemre méltó dolgot tartalmazott: azt írta, hogy az uqbari irodalom fantasztikus jellegű, és hogy eposzai, legendái sose a valóságról szólnak, hanem két képzeletbeli tartományról, Mledzsanszról és Tlönről... A bibliográfia négy kötetet sorolt fel; ezeket eddig nem sikerült megtalálnunk, bár a harmadik - Silas Haslam: History of the land called Uqbar, 1874 - benne van Bernard Quaritch könyvkatalógusaiban.1 Az első 1641-ben jelent meg - Lesbare und lesenswerthe Bemerkungen über das Land Ukkbar in Klein-Asien -, és Johannes Valentinus Andreä műve. Ez fontos körülmény, mert pár év múlva ismét találkoztam ezzel a névvel De Quincey meglepő lapjain (Writing, tizenharmadik kötet), és megtudtam róla, hogy német teológus volt, aki a XVII. század elején leírta a rózsakeresztesek képzeletbeli közösségét, amelyet azután mások meg is alapítottak az ő előzetes elképzelései szerint.
Aznap este bementünk az Országos Könyvtárba. Hiába forgattuk a földrajzi társaságok atlaszait, katalógusait, évkönyveit, az utazók és történetírók emlékiratait: soha senki se járt Uqbarban. Bioy lexikonának általános névmutatója se tartotta nyilván. Másnap Carlos Mastronardi (akinek elmeséltem a dolgot) megpillantotta az Anglo-American Cyclopaedia köteteinek fekete és aranyszínű gerincét egy könyvesboltban, a Corrientes és Talcahuano utca sarkán... Belépett, és elkérte a XLVI. kötetet. Persze, Uqbarnak az égvilágon semmi nyomát se találta.
Herbert Ashe-nek, a Déli Vasút mérnökének gyér és fogyatkozó emléke még most is éldegél abban az adroguéi szállodában, a terjengő lonc közt és a tükrök csalóka mélyén. Amíg élt, valószínűtlen alak volt, mint oly sok angol,; holtában már az a kísértet se maradt, aki volt. A kelletlen modorú, magas férfiú valamikor szögletesre nyírt, vörös szakállt viselt. Tudtommal gyerektelen özvegyember volt. Pár évenként rendszeresen hazajárt Angliába: egy napórát meg néhány tölgyfát látogatott (azokból a fényképekből ítélve, amelyeket nekünk mutogatott). Apám afféle angol barátságot kötött vele (bár van ebben némi túlzás), amely abban áll, hogy először is kirekesztik a bizalmasságot, majd csakhamar eltekintenek a társalgástól. Könyveket és újságokat cserélgettek egymással; sakkozgattak is, néma csendben... Mintha most is látnám a szálloda folyosóján, egy matematikakönyv a kezében, és néha el-elnézi az ég megismételhetetlen színeit. Egy délután a tizenkettes számrendszerről beszélgettünk (amelyben úgy írják a tizenkettőt, hogy 10). Ashe elmondta, hogy éppen mivel foglalkozik: tudom is én, milyen tizenkettes számrendszerű táblázatokat ír át hatvanas számrendszerbe (amelyben úgy írják a hatvanat, hogy 10). Hozzátette, hogy egy norvég bízta rá ezt a munkát Rio Grande do Sulban. Már nyolc év óta ismertük, de még sose mondta, hogy arrafelé is járt... A pásztoréletről társalogtunk, capangák-ról, a guacho szó brazil etimológiájáról (egy-két öreg uruguayi még most is úgy ejti, hogy gaúcho), de - az Isten bocsássa meg - egy árva szót se ejtett többet a tizenkettes számrendszerről. 1937 szeptemberében meghalt Herbert Ashe (mi nem voltunk a szállóban); értágulat, egy megpattant ér okozta a halálát. Napokkal azelőtt egy pecsétes, ajánlott csomagot kapott Brazíliából. Egy nagy, nyolcadrétű könyvet. Ashe a bárban hagyta, ott találtam meg hónapok múlva. Belelapoztam, és elfogott valami enyhe, kába szédület, amit meg se próbálok leírni, mert ez nem az én érzéseim, hanem Uqbar és Tlön és Orbis Tertius története. Az Iszlám szerint egy éjszakán, amit úgy hívnak, hogy az Éjek Éje, sarkig kitárulnak majd az ég titkos kapui, és édesebb lesz a korsók vize; ha kitárulnának azok a kapuk, akkor most nem érezném azt, amit akkor délután éreztem. A könyv angolul volt írva, és 1001 oldalból állt. Sárga bőrgerincén azokat a furcsa szavakat olvastam, amelyek a borítón is feltűntek: A First Encyclopaedia of Tlön. Vol: XI. Hlaer to Jangr. Hol, mikor adták ki, semmi nyoma. Az első oldalon és az egyik színes táblázatot borító selyempapír lapon ovális, kék pecsét volt ezzel a felirattal: Orbis Tertius. Két évvel azelőtt, egy kalózkiadású lexikon egyik kötetében rábukkantam egy hamis ország tömör leírására; most valami becsesebb és bonyodalmasabb dologgal ajándékozott meg a véletlen. Most egy ismeretlen világ teljes történelmének terjedelmes és módszeres kivonatát tartottam a kezemben, építményeivel és zűrzavaraival, ijesztő mitológiájával és nyelveinek zsibongásával, császáraival és tengereivel, ásványaival és madaraival és halaival, algebrájával és tüzével, teológiái és metafizikus vitáival. Minden szépen tagolva volt és összefüggött benne, oktató szándéknak vágy gunyoros hangnak semmi látható jele nem mutatkozott.
A "tizenegyedik kötet", amelyről beszélek, későbbi és korábbi kötetekre is utal. Néstor lbarra, az N. R. F. egyik, immár klasszikus cikkében azt állította, hogy nincsenek ilyen társkötetek; Ezequiel Martínez Estrada és Drieu La Rochelle, talán túlontúl diadalmasan is, megcáfolta ezt a kételyt. Tény, hogy mindeddig a legszorgosabb kutatás is eredménytelen maradt. Hiába forgattuk fel mindkét Amerika és Európa könyvtáráit. Hume egyszer s mindenkorra megállapította Berkeley érveiről, hogy a legcsekélyebb ellenvetést se tűrik, de a legcsekélyebb meggyőző erő sincs bennük. A földre vonatkozóan teljességgel érvényes ez a vélemény, de Tlönben teljességgel hamis. Ennek a bolygónak a lakói - született - idealisták. Nyelvük és nyelvük származékai - a vallás, az irodalom, a metafizika - az idealizmust föltételezik. Szerintük nem térbeli tárgyak összessége a világ, hanem egymástól független cselekedetek zagyva sorozata. Nem térbeli, hanem folyamatos, időbeli. Tlön feltételezett Urspraché-jában, amelyből „jelenlegi” nyelvei és tájszólásai származnak, nincsenek főnevek, csak személytelen igék vannak, amelyeket határozói értékű, egytagú ragok (vagy igekötők) minősítenek. Például nincs olyan szó, amely a hold szónak felel meg, csak valami olyasféle ige van, hogy holdaz vagy holdul. Fölkelt a hold a folyó fölött; ez a mondat így van: Blör u fang axaxaxasz mlö; a szavak rendje szerint: fölfelé (upward) hátul tartós-folyó holdazott. (Xul Solar röviden fordítja: fönt hátul átfolyó holdalt. Upward, behind the onstreamíng it mooned.)
Az eddigiek a déli félgömb nyelveire vonatkoznak. Az északi félgömb nyelveinek (amelyek Urspraché-járól nagyon kevés adat van a Tizenegyedik Kötetben) nem az ige, hanem az egytagú melléknév a főeleme. A főnév melléknévhalmozás útján jön létre. Nem azt mondják, hold, hanem azt, hogy sötét gömbölyűn légies-világos vagy égi-halvány-narancsszínű, vagy bármi más összetétellel élnek. Az említett esetben valóságos tárgynak felel meg a melléknévhalmaz; de ez csak véletlen. Az északi félgömb irodalma (akárcsak Meinong folyamatos világa) bővelkedik eszmei tárgyakban, egy pillanat alatt állítják össze és bontják szét őket, ahogy a költői szükség kívánja. Olykor a puszta egyidejűség határozza meg őket. Vannak tárgyak, amelyek két részből vannak összetéve, egy vizuális és egy auditív jellegű elemből, olyanokból, mint a kelő nap színe és egy távoli madárrikoltás. Vannak sokszorosan összetett tárgyak; ezek ilyenféle részekből állnak: az úszó mellét érő napfény és víz, a lehunyt szemű, remegő,
rózsaszín csavargó, az az érzés, hogy elragad bennünket egy folyó vagy az álom. Ezek a másodlagos tárgyak más hasonlókkal párosulhatnak; bizonyos rövidítések segítségével, gyakorlatilag végtelen ez a folyamat. Vannak híres költemények, amelyek egyetlen óriási szóból állnak. Ez a szó alkotja a szerző teremtette költői tárgyat. Senki sem hiszi, hogy alapjuk van a főneveknek, paradox módon éppen ezért végtelen a számuk. Tlön északi félgömbjének nyelvei mindazokat a főneveket ismerik, amelyek az indoeurópai nyelvekben megvannak, és még sok mást is.
Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy Tlön klasszikus kultúrájában csak egyetlen tudomány van: a lélektan. Az összes többi ennek van alárendelve. Említettem, hogy ennek a bolygónak a lakói olyan szellemi folyamatok sorának fogják fel a mindenséget, amelyek nem a térben, hanem egymás után,az időben mennek végbe. Spinoza a kimeríthetetlen istenségnek tulajdonítja a kiterjedést és a gondolatot. Tlönben senki sem értené meg, hogy így egy kalap alá veszi a kettőt, hiszen az első csak bizonyos állapotokra jellemző, a második pedig a kozmosz tökéletes szinonimája. Más szóval: fel nem foghatják, hogy tarthat időben a térbeliség. Füstfelhő tűnik fel a láthatáron, azután a lángra gyúlt mező, azután a tűzvészt okozó félig égett szivar, mindezt csak az eszmetársítás egyik példájának tekintik.
Ez a monizmus vagy teljes idealizmus érvénytelenné teszi a tudományt. Ha magyarázunk (vagy megítélünk) egy tényt, akkor összevetjük valami más ténnyel; Tlönben ez a kapcsolat az alanynak egy későbbi állapota, amely nem érintheti vagy nem világíthatja meg a korábbi állapotát. Minden szellemi állapot végérvényes: ha csak megnevezzük is - id est, minősítjük --, máris meghamisítottuk. Ebből az következnék, hogy Tlönben nincs tudomány - sőt, még okoskodás sincs. De az a paradox igazság, hogy van, mégpedig megszámlálhatatlanul számos. Az a helyzet a bölcseletekkel, ami a főnevekkel az északi félgömbön. Minden filozófia eleve csak dialektikus játék, Philosophie des Als Ob, és ez a megsokszorozódásukra vezetett. Rengeteg a hihetetlen - de vonzó felépítésű vagy szenzációhajhász - rendszer. A tlöni metafizikusok nem az igazságot keresik, még csak nem is a valószínűséget: meghökkentésre törekednek. Azt gondolják, hogy a metafizika a fantasztikus irodalom egyik ágazata. Tudják, hogy minden rendszer csak abban áll, hogy a mindenség minden jellemzőjét alárendeljük egyetlenegynek, közülük bármelyiknek. Még az is helytelen, hogy „minden jellemzőjét", mert a lehetetlent föltételezi, a jelen pillanat és a múltak egyesítését. Az a többes szám is megengedhetetlen, hogy „a múltak”, mert az is valami lehetetlen műveletet föltételez... Az egyik tlöni iskola egyenesen tagadja az időt: úgy okoskodik, hogy a jelen meghatározatlan, hogy a jövonek csak mint jelen ideju reménynek, a múltnak pedig csak mint jelen idejű emléknek van alapja.2 Egy másik iskola meg azt hirdeti, hogy már az egész idő eltelt, és csak egy visszafordíthatatlan folyamat kétségkívül eltorzult és csonka emléke vagy alkonyi visszfénye az életünk. Egy másik, hogy a mindenség története - és benne a mi életünk és az életünk legapróbb részlete - egy alsóbbrendű isten irománya, amely azért készül, hogy a szerzője egyezségre jusson benne egy ördöggel. Egy másik, hogy olyan titkosírásokhoz hasonlatos a mindenség, amelyekben nem minden jel számít, és csakis az a valóságos, ami minden háromszázadik éjszaka történik. Egy másik, hogy amíg itt alszunk, ott meg ébren vagyunk, és így minden ember két ember.
A tlöni tanok közt egyik se kavart akkora botrányt, mint a materializmus. Némely gondolkodók úgy fogalmazták meg - inkább buzgón, mintsem világosan - mintha valami paradoxont fejtegetnének. Egy tizenegyedik századi3 eretnek úgy akarta megkönnyíteni ennek a felfoghatatlan tételnek a megértését, hogy kitalálta a kilenc rézgaras szofizmáját, amely Tlönben éppolyan botrányos hírnévnek örvend, mint nálunk az eleai apóriák. Sok változatban ismeretes ez a „szarvasokoskodás”, hol ennyi, hol annyi rézgarast vesztenek és találnak meg bennük; íme a legközönségesebb:
Kedden X egy néptelen úton jár, és elveszít kilenc rézgarast. Csütörtökön Y négy garast talál az úton; már kissé rozsdásak a szerdai esőtől. Pénteken Z bukkan rá három garasra az úton. Péntek reggel X két garast talál a lakása előszobájában. Az eretnek a megkerült kilenc garas valóságosságát - id est folyamatosságát - akarta kimutatni ezzel a történettel. Képtelenség (állította) azt gondolnunk, hogy négy garas nem létezett keddtől csütörtökig, három meg keddtől péntek délutánig, kettő pedig keddtől péntek reggelig. Logikus föltennünk, hogy a három időszak minden pillanatában léteztek, ha valami titokzatos és embereknek fölfoghatatlan módon is.
A tlöni nyelv képtelen volt megfogalmazni ezt a paradoxont; a legtöbben meg se értették. Akik a józan ész mellett kardoskodtak, eleinte csak a történet hitelességét vonták kétségbe. Azt hajtogatták, hogy nem más, csak szóbűvészkedés, és két olyan újsütetű szó vakmerő alkalmazásán alapul, amelyet nem szentesített a közhasználat, és amely minden következetes gondolkodással ellenkezik: a talál és az elveszít ige petitio principii-t foglal magába, mert eleve föltételezi a kilenc első garas és az utóbbiak azonosságát. Arra hivatkoztak, hogy minden főnév (ember, garas, csütörtök, szerda, eső) csak metaforikus értéket képvisel. Rámutattak arra a csalárd fordulatra, hogy már kissé rozsdásak a szerdai esőtől, mert előre felteszi, amit bizonyítani akar: hogy kedd és csütörtök közt is megvolt az a négy garas. Azt fejtegették, hogy más dolog az egyenlőség, és megint más az azonosság, és megfogalmaztak valami reductio ad absurdum-félét, azt a föltételes esetet, hogy kilenc ember kilenc egymás utáni éjszakán valami heves fájdalmat érez. Nem volna nevetséges - kérdezték -, ha azt állítaná valaki, hogy az a fájdalom ugyanaz a fájdalom?4 Csak az a kárhozatos szándék vezérelte azt az eretneket - mondták -, hogy a lét isteni rangjára emeljen néhány pénzdarabot, és hogy hol tagadja, hol meg nem tagadja a többességet. Azzal érveltek, hogy ha az egyenlőség azonossággal is jár, akkor ugyanúgy azt is el kellene ismernünk, hogy csak egy garas az a kilenc garas.
Hihetetlen, de nem ezek a cáfolatok bizonyultak végérvényesnek. Száz évvel a probléma felvetése után egy gondolkodó, aki éppolyan ragyogó elme volt, mint az eretnek, csak ortodox szemléletű, valami vakmerő feltevést kockáztatott meg. E szerint a szerencsés felfogás szerint csak egyetlen alany van, ezt az oszthatatlan alanyt a mindenség minden egyes lénye alkotja, s ezek az istenség szervei és álarcai. X nem más, mint Y, és nem más, mint Z. Z azért talál három garast, mert emlékszik rá, hogy X elvesztette őket; x azért talál kettőt az előszobában, mert emlékszik rá, hogy a többi megkerült... A tizenegyedik kötetből kiderül, hogy ez az idealista panteizmus három nyomós oknak köszönheti teljes győzelmét. Először is elutasítja a szolipszizmust; másodszor: lehetővé teszi a tudományok lélektani alapjának megőrzését; harmadszor pedig: lehetővé teszi az istenek tiszteletének fennmaradását. Schopenhauer (a szenvedélyes és tisztafejű Schopenhauer) valami hasonló tant körvonalaz a Parerga und Paralipomena első kötetében.
A tlöni geometria két némileg különböző tudományt foglal magába: a vizuális és a taktilis geometriát. Az utóbbi a mi geometriánknak felel meg; ők alárendelik az előbbinek. A vizuális geometriának nem a pont, hanem a felület az alapja. Ez a geometria nem ismeri a párhuzamosokat, és kimondja, hogy a helyét változtató ember azokat a formákat is módosítja, amelyek körülveszik. Számtanuk a határozatlan számok fogalmára alapul. Hangsúlyozzák a „nagyobb” és a „kisebb” fogalmának fontosságát; ezeket a mi matematikusaink >, illetve < jellel jelölik. Azt tartják, hogy a számolás művelete szükségképpen módosítja a mennyiségeket, és határozatlanból határozottá változtatja őket. Ha több egyén ugyanazt a mennyiséget számlálja, és azonos eredményre jut, ez, a pszichológusok szerint, csak az eszmetársítást vagy a helyes emlékezetgyakorlatot példázza. Tudjuk, hogy Tlönben egy és örök a megismerés alanya.
Az irodalmi szokásokban is mindent áthat az egységes alany eszméje. Ritkán tüntetik fel a könyvek szerzőjét. A plágium fogalma ismeretlen: kimondták, hogy minden mű egyetlen, időtlen és névtelen szerző műve. A kritika ki szokott találni szerzőket: kiválaszt két különböző jellegű művet - mondjuk a Tao Te King-et és az Ezeregyéjszaká-t -, egyetlen írónak tulajdonítja őket, majd tisztességesen meghatározza annak az érdekes homme de lettres-nek a pszichológiáját...
A könyvek is másfélék. A költött történetekben csak egyetlen cselekmény van, de minden elképzelhető változatával. A bölcseleti jellegű művekben mindig ott a tézis és az antitézis, egy-egy tan tüzetes pró és kontrája. Fogyatékosnak tartják azt a könyvet, amely nem tartalmazza önnön ellenkönyvét.
Évszázadok és évszázadok alatt az idealizmus óhatatlanul hatással volt a valóságra. Tlön legrégibb vidékein nem ritka az elveszett tárgyak megkettőződése. Ketten keresnek egy ceruzát; az egyikük megtalálja, de egy szót se szól róla; a másikuk egy másik, nem kevésbé valóságos, de céljainak jobban megfelelő ceruzát talál. Hrön-öknek hívják ezeket a másodlagos tárgyakat (hrönír), és - esetlenül - kissé nagyobbak, mint az eredetiek. A hrönír még nemrégiben is a szórakozottság és feledékenység alkalmi szülöttei voltak. Szinte hihetetlen, hogy csak száz év óta gyártják őket módszeresen, de a Tizenegyedik Kötet azt állítja. Az első próbálkozások sikertelenek maradtak. De a modus operandi figyelemre méltó. Az egyik állami börtön igazgatója a rabok tudomására hozta, hogy egy folyó régi medrében bizonyos sírok találhatók, és szabadságot ígért azoknak, akik valami fontos leletre bukkannak. Az ásatások előtt hónapokig fényképen mutogatták nekik, hogy mit fognak találni. Ez az első próba azt igazolta, hogy a remény és a mohóság gátlást okoz; egyheti lapátolás és csákányozás után nem került elő más hrön, csak egy rozsdás kerék, az is a kísérlet utáni időből származott. Titokban tartották a dolgot, azután négy iskolában ismét próbálkoztak. Háromban majdnem teljes kudarcot vallottak; a negyedikben (amelynek az igazgatója történetesen meghalt az első ásatások alatt) egy arany álarcot ástak ki - vagy állítottak elő - a tanulók, továbbá egy ősrégi kardot, két-három agyagamforát és egy király rozsdás és csonka mellszobrát, akinek mellén még nem sikerült megfejteni a feliratot. Így fény derült rá, hogy alaptalan azoknak a tanúsága, akik tudni véltek a kutatás kísérleti jellegéről... A tömeges kutatások ellentmondásos tárgyakat eredményeznek; most az egyéni és szinte rögtönzött munkálatok a népszerűbbek. A hrön-ök módszeres kidolgozása (mondja a Tizenegyedik Kötet) bámulatos szolgálatokat tett a régészeknek. Lehetővé tette, hogy vallatóra fogják, sőt módosítsák a múltat, amely most éppoly képlékeny és éppoly engedelmes, mint a jövő. Furcsa dolog: a másod- és harmadfokú hrön-ök - egy másik hrön-ből származó hrönír, egy hrön hrön-jéből származó hrönír - túlzásba viszik az eredetinek a torzulásait; az ötödfokúak majdnem egyformák; a kilencedfokúak megtévesztésig hasonlítanak a másodfokúakhoz; a tizenegyedfokúakra olyan tiszta vonalak jellemzők, amelyek az eredetin nem fedezhetők fel. Szakaszosan ismétlődő folyamat: a tizenkettedfokú hrönhrön-nél tisztább és különösebb az ur: valami, amit a sugalmazás hoz létre, valami remény teremtette tárgy. Fényes példája az említett nagy arany álarc.
Tlönben megkettőződnek a dolgok; de elmosódásra is hajlamosak, és elvesztik részleteiket, ha az ember megfeledkezik ezekről a részletekről. Az a küszöb a klasszikus példa rá, amely mindaddig megvolt, amíg egy koldus föl-fölkereste, de amikor az meghalt, a küszöböt se látta többé senki. Néha egy-egy madár, egy ló megmentette egy körszínház romjait.
1940. Salto. Uruguay.
Utóirat 1947-ből. Úgy adom közre az előbbi cikket, ahogy A fantasztikus irodalom antológiájá-ban jelent meg 1940-ben, semmit se hagyok ki belőle, csak néhány metaforát meg valami gunyoros összefoglalásfélét, ami most már léhának hat. Annyi minden történt azóta... Épp csak megemlítem oket.
1941 márciusában felfedezték Gunnar Erfjord egyik kézírásos levelét Hinton egyik könyvében, amely valamikor Herbert Ashe tulajdona volt. Ouro Pretó-i postabélyegző volt a borítékon, s ez a levél teljességgel földerítette Tlön rejtélyét. A szövege Martínez Estrada föltevését erősíti meg. A XVII. század elején, egy luzerni vagy londoni estén kezdődött ez a ragyogó történet. Akkor alakult egy jó szándékú titkos társaság (tagjai közt ott volt Dalgarno és később George Berkeley), hogy kitaláljon egy országot. Kezdeti ködös terveik „hermetikus tanulmányokat” tartalmaztak, olyasmiket, mint emberbarátság és kabala. Ebből az első időszakból való Andreä különös könyve. Pár évig ülésezgettek, idejekorán szintéziseket gyártottak, de rájöttek, hogy egyetlen nemzedék nem elég egy ország kidolgozásához. Elhatározták, hogy a társaság minden tudora kiválaszt egy tanítványt a mű folytatására. Ez az örökletes rendelkezés érvényben is maradt; két évszázadnyi pangás után Amerikában bukkan fel újra ez az üldözött közösség. 1824 körül, Memphisben (Tennessee) az egyik tag elbeszélget Ezra Buckley-val, az aszketikus milliomossal. Az csak fitymálva hallgatja, nevet azon a szerény terven. Azt mondja, hogy Amerikában képtelenség egy országot kitalálni, és azt javasolja, hogy egy egész bolygót találjanak ki. Ezt az óriási gondolatot egy másikkal párosítja, amely nihilizmusából fakad:5 hogy tartsák titokban a roppant vállalkozást. Akkoriban az Encyclopaedia Britannica húsz kötete járta; Buckley azt javasolja, hogy állítsák össze a képzeletbeli bolygó módszeres lexikonát. Rájuk bízza a bolygó aranytermő hegyláncait, hajózható folyóit, bika és bölény taposta prérijeit, négereit, bordélyait és dollárjait, azzal az egy feltétellel: „A mű nem alkuszik azzal a szélhámossal, Jézuskrisztussal.” Buckley nem hisz Istenben, de meg akarja mutatni annak a nem létező Istennek, hogy halandó emberek is képesek világot teremteni. 1828-ban megmérgezik Buckleyt Baton Rouge-ban; 1914-ben a társaság szétküldi munkatársainak (háromszázan vannak) Tlön Első Lexikonának utolsó kötetét. Itt be is fejezem az elbeszélésem személyes részét. A többi már valamennyi olvasóm emlékezetében (ha ugyan nem reményeiben és félelmeiben) él. Csak az alábbi tényeket legyen szabad felidéznem vagy megemlitenem, csupán egy-két szóval, majd úgyis gazdagítja és kibővíti a homorú közemlékezet. 1944 körül a nashville-i (Tennessee) The American című napilap egyik munkatársa kibányászta egy memphisi könyvtárból a tlöni Első Lexikon negyven kötetét. Máig is vitatják, hogy véletlen volt-e ez a fölfedezés, vagy a még mindig tisztázatlan Orbis Tertius szerkesztőinek szándékai szerint történt. Ez a második föltevés a valószínű. A memphisi példányban kihagyták vagy enyhítették a Tizenegyedik Kötet néhány hihetetlen részletét (például a hrön-ök megkettőződését); kézenfekvő a gondolat, hogy azért törölték őket, mert olyan világot akartak bemutatni, amely nem túlságosan összeférhetetlen a való világgal. Talán az is ezzel a tervvel függ össze, hogy különbözo országokban tlöni tárgyakat hoznak nyilvánosságra6... Tény, hogy a nemzetközi sajtó felkapta és jócskán megszellőztette a „leletet”. Az Ember Legnagyobb Művének kézikönyvkiadásai, antológiái, összefoglalásai, hű fordításai, jogosított utánnyomásai és kalózkiadásai elárasztották és szüntelenül elárasztják a földet. A valóság pedig szinte nyomban engedni kezdett, nem is egy ponton. Igazában mást se akart, csak engedni. Tíz évvel ezelőtt, ha a rend látszatát keltette, akármilyen arányos gondolatrendszer - dialektikus materializmus, antiszemitizmus, nácizmus - elég volt, hogy megbabonázza az embereket. Akkor hogy ne engedtek volna Tlönnek, ennek a rendezett bolygónak, ennek az aprólékos és roppant bizonyosságnak? Szót se érdemel az a válasz, hogy a valóság is rendezett. Meglehet, de olyan isteni - akarom mondani: embertelen - törvények szerint van elrendezve, hogy soha föl nem foghatjuk őket. Lehet, hogy Tlön labirintus, de ember kiokoskodta labirintus, olyan labirintus, amely arra való, hogy megfejtsék az emberek.
Megszokta Tlönt, és e miatt az érintkezés miatt bomlásnak indult a világ. Az emberiség el van bűvölve Tlön szabályosságától, és újra meg újra elfelejti, hogy nem angyalok, hanem sakkjátékosok szabályossága ez. Már behatolt az iskolákba Tlön (föltételezett) „ősi nyelve”; már Tlön (megható eseményekkel teli) szépen kiszínezett történelmét tanítják, amely már kiszorította azt a történelmet, amit én tanultam gyerekkoromban; már egy elképzelt múlt foglalja el a másiknak a helyét az emberek emlékezetében, s erről a múltról semmit se tudunk biztosan, még azt se, hogy hamis. Új alapokra helyezték az éremtant, a gyógyszertant és a régészetet. Gondolom, a biológiára és a számtanra is viszontagságok várnak... Magányosok laza dinasztiája megváltoztatta a világ arculatát. És folytatják a munkát. Ha nem csalódunk, száz év múlva fölfedezi valaki Tlön Második Lexikonának száz kötetét.
Akkor aztán eltűnik a föld színéről az angol, a francia, még a spanyol is. Tlön lesz a világ. Én nem törődöm vele, csak javítgatom az adroguéi szálloda nyugalmas napjaiban Browne Urn Burial-jének egy tétova quevedói fordítását (amit nem szándékozok nyomdába küldeni).
Benyhe János fordítása
1 Haslam másik műve: A general history of labyrinths.
2 Russell (The analysis of mind, 1921. 159. lap) fölteszi, hogy bolygónk csak pár perce lett teremtve, és olyan emberiség lakja, amely nem létező múltra "emlékezik".
3 Az évszázad száznegyvennégy éves időszakot jelent a tizenkettes számrendszerben.
4 Az egyik tlöni egyház manapság azt tartja, plátói módon, hogy egy bizonyos fájdalom, egy bizonyos zöldessárga szín, egy bizonyos hőmérséklet, egy bizonyos hang az egyetlen valóság. A közösülés szédítő pillanatában minden ember ugyanaz az ember. Minden ember, aki egy Shakespeare-sort idéz, maga William Shakespeare.
5 Buckley szabadgondolkodó, fatalista volt, és a rabszolgaság híve.
6 Persze még mindig megoldatlan néhány tárgy anyagának a problémája.
II
Alfonso Reyes beleunt ebbe a kicsinyes detektívrobotba, és azt javasolja, hogy fogjunk össze, lássunk munkához, és mi írjuk meg közösen a sok és vaskos hiányzó kötetet: ex ungue leonem. Félig komolyan, félig tréfásan úgy számítja, hogy egyetlen tlönista nemzedék is elég lehet a feladathoz. Ez a merész becslés az alapproblémához vezet vissza: kik találták ki Tlönt? Óhatatlan a többes szám, mert mindenki egyhangúan elvetette azt a föltevést, hogy egyetlen ember - egy szerényen, homályban munkálkodó, fölmérhetetlen Leibniz - találta volna ki. Úgy gondolják, hogy ez a brave new world olyan emberek, csillagászok, biológusok, mérnökök, metafizikusok, költők, kémikusok, számtantudósok, moralisták, festők, földmérők titkos társaságának a műve, akiket egy ismeretlen zseni irányít. Sokan vannak, akik értenek ezekhez a különféle ismeretekhez, de csak kevesen, akikben lelemény is van, és még kevesebben, akik képesek szigorú és rendszeres tervnek alárendelni ezt a leleményt. Olyan óriási tervben minden írónak csak parányi része lehet. Kezdetben azt hitték, hogy Tlön csak puszta káosz, a képzelet felelőtlen szabadossága; ma már tudjuk, hogy egész kozmosz, és, ha ideiglenesen is, meg vannak szabva azok a belső törvények, amelyek igazgatják. Csak arra utalok, hogy a Tizenegyedik Kötetben olyan pontos és olyan világos rend uralkodik, hogy még látszólagos ellentmondásai is sziklaszilárd bizonyságot alkotnak, s azt tanúsítják, hogy a többi kötet is létezik. A népszerű folyóiratok - bocsánatos buzgalommal - széltében ismertették Tlön helyrajzát és állatvilágát, de én azt hiszem, hogy áttetsző tigrisei és vértornyai talán nem érdemlik meg minden ember szakadatlan figyelmét. Én csupán mindenségfelfogásának bátorkodom néhány perc figyelmet kérni.
Zártkörű kiadvány; negyven kötetével ez a legnagyobb arányú mű, amit valaha is írt az ember, de ez is csak alapja lesz egy még aprólékosabb munkának, amelyet már nem is angolul, hanem Tlön valamelyik nyelvén fognak megírni. Egy képzeletbeli világnak ezt az áttekintő képét úgy hívják ideiglenesen, hogy Orbis Tertius, és Herbert Ashe volt az egyik szerény teremtője, nem tudom, milyen minőségben, mint Gunnar Erfjord megbízottja vagy mint a társaság tagja. Talán inkább ez utóbbi, mert kapott egy példányt a Tizenegyedik Kötetből. Hát a többi? 1942 körül meggyorsultak az események. Különös világossággal emlékszem az egyik elsőre, és azt hiszem, megéreztem benne az előjelet. Egy Laprida utcai lakásban történt, egy nyugatra néző, világos, magas erkély ajtajában. Faucigny Lucinge hercegnő megkapta az ezüst evőkészletét Poitiers-ból. Finom, mozdulatlan dolgok kerültek elő egy külföldi bélyegekkel telerakott doboz tágas mélyéből: kemény címerállatokkal díszített utrechti és párizsi ezüstnemű, egy szamovár. Köztük - egy alvó madár észrevehető, gyönge remegésével - ott rezgett rejtelmesen egy iránytű. A hercegnő nem ismerte. A kék tű a mágneses észak felé igyekezett; homorú fémdoboza volt; az éggömb betűi Tlön egyik ábécéjének betűi voltak. Így tolakodott be először a fantasztikus világ a való világba. Valami nyugtalanító véletlen úgy akarta, hogy a második betolakodásának is tanúja legyek. Pár hónappal később történt, a Cuchilla Negra hegységben, egy brazilnak a szatócsboltjában. Sant' Annából jöttünk visszafelé Amorimmal. A Tacuarembó folyó áradása arra kényszerített bennünket, hogy kipróbáljuk (és elviseljük) a szatócsbolt kezdetleges vendégszeretetét. A boltos recsegő tábori ágyakat állított fel egy hordókkal, bőrökkel telezsúfolt, nagy helyiségben. Lefeküdtünk, de hajnalig nem hagyott aludni bennünket egy láthatatlan, részeg atyafi, aki kacskaringós szitkokat váltogatott milonga foszlányokkal vagy inkább egyetlen milonga foszlányaival. Mint sejthető, a gazda tüzes pálinkájának tulajdonítottuk ezt a kitartó ordibálást... Reggelre holtan feküdt az ember a folyosón. Érdes hangja megtévesztett bennünket: fiatal legény volt. Lázálmában kiesett az övtasakjából néhány pénzdarab meg egy fényes fémkúp, amelynek akkora volt az átmérője, mint egy játékkocka éle. Egy gyerek hiába próbálta fölvenni azt a kúpot. Egy felnőtt ember is alig tudta megemelni. Én a tenyeremben tartottam néhány percig; emlékszem, hogy milyen elviselhetetlenül súlyos volt, és amikor letettem a kúpot, utána még jó ideig éreztem a terhét. Arra is emlékszem, hogy milyen szabályos kört nyomott a tenyerembe. Ez a kézzel fogható, parányi, de rendkívül súlyos tárgy furcsa érzéssel, viszolygással és félelemmel töltött el. Az egyik helybeli azt ajánlotta, hogy dobjuk bele a megáradt folyóba, de Amorim megvásárolta egypár pesóért. Senki se tudott semmit a halottról, csak annyit, hogy „a határvidékrol jött". Bizonyos tlöni vallások szerint az ilyen (nem földi fémből való), kis, de igen súlyos kúpok az istenség képmásai.
| Tartalom | Következő elbeszélés |