Tartalom Következő elbeszélés EGY EMBER A PIROSLÁMPÁS HÁZBÓL
Enrique Amorimnak
Nahát, még hogy én ne tudnám, ki volt az a Francisco Real! Ismertem őt, pedig nemigen fordult meg erre mifelénk, inkább az északi negyedekben tanyázott, a guadalupei tó meg az Erőd környékén. Háromszor ha láttam, méghozzá egy és ugyanazon az éjszakán, de azt az éjszakát sose felejtem el, nem ám, mert akkor jött el hozzám a lujáni lány, úgy bizony, ott hált a kunyhómban, és Rosendo Juárezt akkor látták utoljára a Maldonado partján. Maguknak persze semmit se mond ez a név; honnan a csudából is tudhatnák, de Rosendo Juárez, a Vaskezű az egyik legnagyobb verekedő volt Villa Santa Ritában. A késétől mindenki félt; don Nicolás Paredes embere volt, aki meg Morelnak volt az embere. Úgy állított be a bordélyba, hogy elállt a szemünk-szánk: ezüstpitykés, fekete ruhában, ezüstsarkantyús csizmában; ember és kutya egyformán tisztelte, no de a lányok is, annyi szent; mindenki tudta, hogy két halott van a kontóján; szegett karimájú, magas kalapot viselt, a zsíros fürtjei kilógtak alóla; ahogy mondani szokták, a sors kegyeltje volt. Mi, a Santa Rita sihederei mind őt utánoztuk, még a cifra köpését is. De aztán egy este megtudtuk róla, hogy valójában miféle szerzet.
Így igaz, ahogy mondom: azzal kezdődött az a különös este, hogy felbukkant a sarkon egy rikító, piros kerekű konflis, zsúfolásig tömve férfiakkal, és úgy billegett ide-oda, hogy majd fölborult az utca keményre szikkadt sarában, a téglaégető kemencék és az üres telkek közt; két fekete ruhás alak a gitárt nyúzta, de úgy, hogy bele kellett süketülni, a kocsis meg nagy ostorcsapásokkal kergette szét a lova elé ugró kóbor kutyákat; középen egy poncsóba burkolt ember ült némán, o volt a híres-nevezetes Karvaly: verekedni ment és embert ölni. Áldott éjszaka volt: kellemes, üdítő; a konflis utasai közül ketten a hátrahajtott kocsitetőn ültek, mint akik jobb szeretik a magányt. Ez volt az első esemény, aztán jött a többi, ahogy nemsokára meg is láttuk. Mi a fiúkkal már kora estétől kezdve ott voltunk Julia házában, ami nem volt más, mint egy bádogtetős fészer a gaunai országút és a Maldonado közt. Már messziről észre lehetett venni, úgy világított az a szemérmetlen lámpa, és akkora volt a ricsaj. Julia egyszerű teremtés volt, de tudta, mi dukál, úgyhogy megvolt ott minden: zenészek, jóféle italok és táncos lábú lányok. De a lujáni lány, a Rosendo nője mindnél különb volt. Meghalt már, uram, és bizony évek is eltelnek, és nem gondolok rá, de látni kellett volna a fénykorában, hogy micsoda szemei voltak annak! Ha ránézett az ember, hajnalig se tudott elaludni.
A pálinka, a milonga, a nőcikék, egy nyájas káromkodás Rosendo szájából, a barátságos hátbacsapkodásai - én legalábbis a barátság jelét véltem látni bennük -, egy szó, mint száz, a világ legboldogabb embere voltam. A párommal is szerencsém volt, mert úgy igazodott hozzám, mintha előre tudná minden lépésemet. A tangó fölkapott és sodort bennünket a hátán, aztán előreszökött, majd újra visszaömlött alánk, és sodort tovább. Minden férfi ropta a táncot, belemerülve, mint az álomba, amikor hirtelen hallom, hogy hangosabb lesz a zene: a közeledő konflisról jövő gitárszó vegyült bele. Aztán a szellő, amely odahozta, megfordult, és máshová röpítette, én pedig újra a testemre figyeltem, meg a pároméra és a tangó fordulataira. Egyszer csak hatalmas ökölcsapás döngette meg az ajtót, és felhangzott egy erélyes férfihang. A teremben néma csönd lett, aztán kivágódott az ajtó, és a férfi ott állt előttünk. Olyan volt, mint a hangja.
Akkor még nem tudtuk, hogy ő Francisco Real, csak egy magas, izmos fickót láttunk, fekete ruhában, fakószürke sállal, mely át volt vetve a vállán. Emlékszem, szögletes, bronzbarna arca volt.
Ahogy kivágódott az ajtó, egyenest az én mellemnek ütődött. Elöntött az epe, odaugrottam a fickóhoz, és bal kézzel képen vágtam, közben a jobb kezemmel benyúltam a zekém alá a késemért, amit a bal hónom alatt hordtam. De nem sokáig tartott a hősködésem. A fickó széttárta a karját, hogy ki ne billenjen az egyensúlyából, és lesöpört magáról, mint valami falevelet. Ott maradtam kétrét görnyedve, kezem a zekém alatt, a késen, melynek immár nem vehettem hasznát. Ő meg csak ment elore. Ment, egy jó fejjel kimagasodva a többiek közül, akiket úgy tolt félre az útjából, mintha nem is látná oket. Az első csoport - csupa bámész olaszivadék - gyorsan szétnyílt előtte, mint a legyező. Már ment is tovább. A következő csoportban az Angol várta, és mielőtt még az idegen keze a vállára nehezedett volna, akkorát sózott rá a késével, hogy csak úgy csattant. Alighogy megvillant a kés, mind nekiestek. A terem sok könyök hosszú volt, de úgy taszigálták rajta végig, hogy a nagy lökdösés, fütyülés, köpködés közepette alig ért földet a lába. Előbb az öklükkel ütötték, de aztán, amikor látták, hogy rájuk se hederít, nyitott tenyérrel vagy épp csak a sáljuk végével csapkodtak rá, csak úgy szórakozásból. Meg hogy Rosendónak maradjon meg a java, mert ő ott állt a terem végében a falnak támaszkodva, és csöndben várt. Csak a cigarettáját szívta gyorsabban, mintha tudta volna már azt, ami a mi számunkra csak később derült ki. A Karvalyt odalökték elébe: csurom vér volt, de úgy állt ott, mint a cövek, mögötte a kiabáló csőcselék. Ő, akit kifütyültek, elagyabugyáltak, leköpdöstek, csak most szólalt meg, hogy Rosendo előtt állt. Előbb ránézett, majd karjával letörölte az arcát, és ezt mondta:
- Francisco Real vagyok, Északról jöttem. Francisco Real vagyok, akit Karvalynak hívnak. Hagytam, hogy ezek a nyomorultak rám emeljék a kezüket, mert én egy férfit keresek. Azt beszélik mifelénk némely hazug alakok, hogy van itt ezen az isten háta mögötti helyen egy híres bicskázó fenegyerek, akit Vaskezűnek hívnak. Szeretnék megismerkedni vele, hogy én, egy ilyen senkiember lássak már végre-valahára egy bátor, belevaló férfit.
Ezt mondta, és közben le se vette róla a szemét. Most már ott villogott a jobbjában egy hosszú kés, amit a ruhaujjából húzott elő. Körülötte kitágult az embergyűrű, és mindnyájan néma csöndben lestük őket. Még a vak mulatt hegedűs is arrafelé fordította a képét.
Ekkor mozgást hallok a hátam megett, és látom ám, hogy hat-hét férfi áll az ajtóban, biztos a Karvaly emberei. A legöregebbik, egy parasztos külsejű, cserzett bőrű, őszülő bajszú ember egy kicsit beljebb jött, aztán megtorpant, mint aki megijedt attól a sok fehérnéptől meg a nagy kivilágítástól, és illedelmesen levette a kalapját. A többiek éberen figyeltek, hogy közbeléphessenek, ha a játékba hiba csúszik.
Mi lelte ezalatt Rosendót, hogy nem ragadta galléron, és nem rúgta ki két lábbal ezt a hetvenkedő alakot? Csak állt lesütött szemmel, és hallgatott. A cigarettát tán kiköpte, de az is lehet, hogy kiesett a szájából. Végre csak kibökött néhány szót, de olyan halkan, hogy mink, akik a terem másik végében álltunk, semmit se hallottunk. Francisco Real megint kihívta, mire ő megint csak hallgatott. Ekkor az idegenek közül a legfiatalabbik füttyentett egyet. A lujáni lány elborzadva nézett rá, majd fogta magát, és a lobogó sörényével átfurakodott a vendégek meg a lányok sokaságán, odalépett az emberéhez, benyúlt a zekéje alá, előhúzta a kését, és a kezébe adta:
- Rosendo, azt hiszem, szükséged lesz rá.
A mennyezet alatt egy széles, alacsony ablakféleség volt, mely a patakra nyílt. Rosendo két kézzel fogta meg az átnyújtott kést, és úgy bámult rá, mintha most látna ilyet először. Hirtelen felugrott, hátralendítette a karját, és röpült a kés, ki az ablakon, egyenest a Maldonadóba. A hideg futkározott a hátamon.
- Úgy undorodom tőled, hogy be se piszkolom veled a késem - mondta a másik, és fölemelte a kezét, hogy képen törölje. Mire a lujáni lány odalépett hozzá, két karjával átölelte, ránézett azzal a ragyogó szemével, és metsző hangon ezt mondta:
- Hagyd a fenébe ezt az alakot. És mi még elhittük neki, hogy igazi férfi.
Francisco Real egy darabig eltűnődött, aztán magához ölelte a lányt, mintha el se akarná ereszteni többé, és odakiáltott a zenészeknek, hogy induljon a tangó meg a milonga, a gyülekezetnek pedig, hogy folytassuk a táncot. A milonga úgy söpört végig a termen, mint a tuzvész. Real méltóságteljesen táncolt, de különösebb hév nélkül, mert már az övé volt a nő. Odaértek az ajtó elé, és Real elkiáltotta magát:
- Utat, uraim, viszem a lányt, hadd tegye a dolgát!
Ezt mondta, és összesimult halántékkal kitáncoltak az ajtón, mintha a tangó áradata sodorná őket kifelé, el a szemünk elől.
Azt hiszem, belepirultam a szégyenbe. Egypárszor megforgattam még az egyik lányt, aztán faképnél hagytam.. Valamit még visszaszóltam, hogy meleg van, vagy hogy nagy a tömeg, aztán a fal mentén az ajtóhoz verekedtem magam. Odakint a csillagos ég - de hát kinek ragyognak azok a csillagok? A sarkon ott állt a konflis, az ülésén úgy dőlt hátra a felfelé fordított két gitár, mint két jámbor atyafi. Elfogott a keserűség, hogy csak így otthagyták őket, mintha mi arra se lennénk jók, hogy elemeljünk egy gitárt. Arra gondoltam, hogy azért mi se vagyunk akárkik, és ez erőt adott. Odakaptam a szegfűhöz, ami a fülem mögé volt tűzve, belevágtam egy pocsolyába, és jó darabig azt a szegfűt bámultam, hogy ne kelljen másra gondolnom. Azt szerettem volna, ha már másnap lenne, ha már vége lenne ennek az éjszakának. Ahogy ott ácsorogtam, valaki nagyot taszított rajtam, de szinte megörültem neki. Rosendo volt az, szedte a lábát, hogy elpárologjon a negyedből.
- Mindenütt csak a levegőt rontod, te szaros - mordult rám, tán hogy kiadja a mérgét, vagy mit tudom én, hogy miért. De már ment is tovább, a Maldonado felé, és elnyelte a sötétség; azóta se láttam.
En meg elnéztem magam körül a mindennapi élet dolgait - a magasságos, végtelen eget, az odalent dühösen zúgó patakot, az alvó lovat, a sáros sikátort, a téglaégetőket - és arra gondoltam, hogy én is csak amolyan mihaszna gyom vagyok, mint amik itt a patakparton nőnek a tátikák meg az elszórt csontok között. Mi más nőhetne ki ebből a szemétből, mint mi, ez a nagyszájú, de tehetetlen népség, mely csak óbégatni és handabandázni tud? Aztán arra gondoltam, hogy minél nyomorultabb ez a vidék, annál inkább állni kell a sarat, csak azért is. Még hogy szemét! Tombol a milonga, a házakban pezseg az élet, és loncillatot hoz a szél. Csudás éjszaka, de mi a fenének? Annyi csillag volt az égen, hogy az ember beleszédült, ha nézte, egyik a másik tetején. Próbáltam meggyőzni magam, hogy nekem semmi közöm az egészhez, de Rosendo gyávasága és az idegen elviselhetetlen bátorsága nem hagyott nyugodni. És ez a magas fickó még nőt is kapott ma éjszakára. Ma éjszakára és még sok éjszakára, talán mindre, mert a lujáni lánnyal életre-halálra megy a játék. Isten tudja, merre tűntek el. Nem lehetnek nagyon messze. Tán itt fekszenek valamelyik árokban, és már javában űzik az ipart.
Amikor visszamentem és beléptem a terembe, még tartott a tánc. Előregörnyedtem és befurakodtam a párok közé; láttam, hogy a mieink közül néhányan megléptek, az északiak meg ott tangóznak a többiekkel együtt. Nem bökdösték oldalba és nem lökték félre egymást, csak némiképp fagyos volt a hangulat, és sanda pillantások röpködtek. A zene mintha lagymatagabb lett volna, és az északiakkal táncoló lányok egy kukkot sem szóltak.
Én vártam, hogy valami történni fog, csak azt nem, ami történt.
Egyszer csak halljuk, hogy egy nő sír odakint az ajtó előtt, aztán megszólal a már jól ismert férfihang, de olyan szelíden, olyan nagyon szelíden, mintha nem is eleven emberi lény hangja volna. Ezt mondta:
- Menj be, lányom - aztán megint a női sírás. Aztán megint a hang, szinte kétségbeesetten:
- Nyisd már ki, nyisd ki, te ócska ribanc, nyisd ki, te szuka! - Erre egy reszkető kéz kinyitotta az ajtót, és bejött a lujáni lány, egyes-egymagában. Úgy jött be, mintha parancsra tenné, mintha valaki maga előtt terelné.
- Egy szellem áll mögötte - mondta az Angol.
- Egy halott, barátom - szólalt meg ekkor a Karvaly. Az arca olyan volt, mintha részeg volna. Belépett a terembe, és beljebb tántorgott - most is utat nyitottunk neki - feltartott fejjel, vakon maga elé meredve, aztán végigvágódott a földön, mint egy tuskó. Az egyik idegen a hátára fordította, és poncsóját a feje alá gyűrte. Ahogy megmozdították, elöntötte a vér. Ekkor láttuk meg, hogy egy jókora seb van a mellén, és kiömlő vére sötétre festette a bordó mellényét is, amit addig nem vettem észre, mert a sál eltakarta. Hogy hirtelenében segítsenek rajta, az egyik lány pálinkát vitt oda meg valami égett rongyokat. Hogy mi történt, azt hiába is kérdezték volna tőle. A lujáni lány magába roskadva, kétségbeesetten nézte. A többiek viszont őt faggatták a tekintetükkel; egy idő múlva nagy nehezen meg tudott szólalni. Azt mondta, hogy a házból egy kis rétre mentek, és ahogy ott vannak, egyszer csak rájuk ront egy ismeretlen alak, és rákiált a Karvalyra, hogy most legyen nagy legény, aztán beledöfi a kését, és ő esküszik, hogy nem tudja, ki volt az, de nem Rosendo, az biztos. De hát ki hitte ezt el neki?
A lábuk előtt heverő ember a halálán volt. Arra gondoltam, hogy nem remegett a keze annak, aki elintézte. De azért most ő sem adta meg könnyen magát. Amikor a földre zuhant, Julia épp matét forrázott; a mate körbejárt, és már másodszor került hozzám, de ő még mindig élt. "Takarják le az arcom", mondta lassan, amikor már nem bírta tovább. Már csak a büszkeség tartott ki benne; nem engedte, hogy kilessék a haláltusáját. Valaki az arcára tette a magas, fekete kalapját. Úgy halt meg, a kalap alatt, csöndesen. Csak akkor vették le róla, amikor látták, hogy a melle nem mozdul meg többé. A halottak fáradtsága látszott az arcán; ő volt az egyik legbátrabb ember akkoriban ezen az egész vidéken, az Erődtől délre; ahogy ott feküdt holtan és némán, belőlem is elszállt a gyűlölet.
- Ahhoz, hogy meghaljunk, csak annyi kell, hogy éljünk - mondta valamelyik lány, egy másik meg töprengő hangon hozzátette:
- Milyen nagyra van magával az ember, aztán csak arra jó, hogy a legyeket etesse.
Ekkor az északi jövevények pusmogni kezdtek, aztán egyszerre ketten is hangosan kimondták:
- A nő ölte meg.
Az egyik rákiáltott, hogy vallja be, mire mind körülvették. Én megfeledkeztem az óvatosságról, és gyorsan áttörtem magam a sokaságon. A nagy sietségben majdnem kiesett a ruhám alól a késem. Éreztem, hogy nagyon néznek, mondhatom, az egész terem. És akkor gúnyosan ezt mondtam:
- Nézzék meg ennek a nőnek a kezét. Van ebben erő és bátorság, hogy beledöfje valakibe a kést?
Aztán elhúztam a szám, és kihívó hangon folytattam:
- Ki gondolta volna, hogy a megboldogult, aki, mint mondják, olyan nagy vagány volt a negyedében, ilyen csúnyán végzi, és ráadásul egy ilyen döglött helyen, ahol nem történik soha semmi, hacsak valaki ide nem vetődik, és el nem szórakoztat, amíg a pofájába nem köpünk?
Senki se moccant, ökölbe se szorultak a kezek. Ekkor a nagy csöndben lódobogás hangzott fel odakintről, és egyre hangosabb lett. A rendőrség volt. Kinek több, kinek kevesebb, de valamilyen oka mindenkinek lehetett rá, hogy elkerülje a találkozást, mert úgy döntöttek, hogy legjobb lesz, ha bedobják a halottat a patakba. Ugye emlékeznek arra a széles ablakra, amin át kiröpült a kés? Nohát, a fekete ruhás ember is azon át hagyta el a házat. Jó páran összeálltak, fölemelték, és ahány centavo meg miegymás volt a zsebében, attól a sok kéz mind megszabadította, és a gyűrűje miatt az egyik ujját le is vágták. Bizony, uram, nagy lelketlenség ilyesmire vetemedni egy szegény halottal szemben, aki nem tud védekezni, mert egy nála is keményebb ember a másvilágra küldte. Egy nagy hórukk, és a zubogó, rohanó áradat már el is vitte. Hogy ne bukjon föl a víz színére, tán kitépték a beleit vagy mijét, nem tudom, mert nem akaródzott odanézni. A szürke bajszú ember le nem vette rólam a szemét. A lujáni lány a felfordulást kihasználva kiosont a teremből.
Mikor a rendőrök megjelentek az ajtóban, folyt a tánc, amúgy félgőzzel. A vak hegedűs olyan habanerákat csalt ki a hangszeréből, amilyeneket ma már nem hallani sehol. Odakint már virradt. A domboldalon úgy sorakoztak a mimózafa karók, mintha csak úgy egymagukban állnának, mert a vékony drótháló még nem látszott a szürkületben.
Fogtam magam, és elindultam hazafelé; a kunyhóm ott volt három sarokkal arrébb. Az ablakban gyertyafény pislákolt, aztán hirtelen kialudt. Biz' isten, rohantam haza, ahogy megláttam. És akkor, Borges, megint elővettem a rövid, éles késemet, amit a zekémben hordtam, itt, ni, a bal hónom alatt, és megint jól megnéztem: olyan volt, mint egy újdonatúj, ártatlan penge, egy parányi vérfolt se volt rajta.
Székács Vera fordítása
Tartalom Következő elbeszélés