Tartalom
Következő elbeszélés

JUAN MURAA

 

 

Éveken át azt mondtam magamról, hogy a Palermo negyedben nőttem fel. Most már tudom, hogy ez csak amolyan irodalmi póz volt; a valóság az, hogy egy hoszszú, lándzsás rácskerítés mögött, egy kertes házban, apám meg a nagyszüleim könyvtárszobájában nőttem fel. A késelő és gitározó Palermo - így mondták - ott nyüzsgött előttünk az utcán; 1930-ban tanulmányt írtam Carriegóról, a negyed énekeséről, a külváros rajongójáról. Nem sokkal ezután a véletlen összehozott Emilio Trápanival. Éppen Morónba utaztam; Trápani, aki a vonatablak mellett ült, a nevemen szólitott. Alig ismertem rá; oly rég volt már, hogy egy padban ültünk a Thames utcai iskolában. Roberto Godel biztosan emlékszik rá.

Sohasem kedveltük egymást. Az idő és a kölcsönös közöny aztán végképp eltávolított bennünket egymástól. Most jut eszembe, ő tanított meg az akkori tolvajnyelv egyszerűbb szavaira. Elkezdődött köztünk az ilyenkor szokásos banális beszélgetés, melyben csupa fölösleges dolgot említ fel az ember, és elhangzik egy semmitmondó név, az egyik osztálytársunké, aki már halott. Egyszer csak Trápani ezt mondta:

- Valaki kölcsönadta nekem a Carriegóról írt könyvedet. Folyton csak a vagányokról beszélsz benne; mondd, Borges, mi a csudát tudhatsz te a vagányokról?

Valamiféle szent borzadállyal nézett rám.

- Összeszedtem az adatokat... - feleltem.

Közbevágott:

- Adatokat, na hiszen. Nekem nincs szükségein adatokra, ismerem a fajtájukat.

Egy darabig hallgatott, aztán úgy mondta, mintha valami titkot árulna el:

- Juan Muraa unokaöccse vagyok.

Muraa a kilencvenes évek leghírhedtebb palermói késelője volt. Trápani folytatta:

- Florentina, a nagynéném volt a felesége. Talán érdekel a története.

Egy-egy szónokias hangsúly vagy hosszabb mondat azt a gyanút ébresztette bennem, hogy nem először mondja el a meséjét.

„- Anyám mindig rossz szemmel nézte, hogy a nővére Juan Muraával köti össze az életét, mert gazembernek tartotta, Florentina néni szerint viszont a tettek embere volt. Hogy a nagybátyám milyen sorsra jutott, arról sok történet keringett. Még azt is mondták, hogy egy éjjel, erősen beszeszelt állapotban, ahogy a szekérrel bekanyarodott a Coronel utcába, lefordult a bakról, és az utca kövén betörte a fejét. Mások szerint a rendőrség körözte, és átszökött Uruguayba. Én nagyon kicsi voltam, egyáltalán nem emlékszem rá.

A Centenárium idején a Russell közben laktunk, egy hosszú, keskeny házban. A ház hátsó kapuja, mely mindig be volt zárva, a San Salvador utcára nyílt. Nagynéném, aki akkor már benne volt a korban, és amolyan hóbortos nénike lett belőle, a padlásszobában lakott. Sovány volt, csontos és nagyon magas, legalábbis én annak láttam; alig lehetett a szavát hallani. Félt a szabad levegőtől, ki nem tette volna a lábát a házból, de bennünket sem engedett be magához, és jó néhányszor rajtakaptam, amint ennivalót lop, és viszi, hogy eldugja a szobájában. Azt beszélték a negyedben, hogy Muraa halála vagy eltűnése elvette az eszét. Mindig feketében járt. Arra is rászokott, hogy magában beszéljen.

A ház egy barracasi borbélyé, egy bizonyos Luchessi úré volt. Anyámra, aki bedolgozó varrónő volt, rossz idők jártak. Titokzatos szavakat hallottam, alig értettein valamit belőlük: végrehajtó, kilakoltatás, kényszer-kiköltöztetés. Anyám egészen kétségbe volt esve; nagynéném viszont makacsul hajtogatta: Juan nem engedi meg, hogy a gringó kirakjon bennünket az utcára. És újra meg újra elmesélte, hogy - mintha nem tudtuk volna szóról szóra a históriát - mi történt azzal a pimasz déli emberrel, aki kétségbe merte vonni az ura bátorságát. Az, amikor megtudta, elment a város másik végébe, megkereste, egy késszúrással elintézte, aztán bedobta a Riachuelo vizébe. Nem tudom, igaz-e a történet; az a lényeg, hogy szájról szájra járt, és az emberek elhitték.

Már láttam magam, amint a Serrano utca egyik gödrében alszom, alamizsnáért koldulok, vagy gyümölcsöt trógerolok a piacon. Ez utóbbi megoldás még tetszett is nekem, mert így legalább nem kellett volna iskolába járnom.

Nem tudom, meddig tartott ez a rettegés. Egyszer a te megboldogult édesapád azt mondta nekünk, hogy az időt nem lehet napokkal mérni, mint a pénzt centavókkal vagy pesókkal, mert a pesók egyformák, de a napok mind különbözők, és talán még az órák is. Nem egészen értettem, amit mondott, de jól megjegyeztem.

Egyszer egy éjjel álmodtam valamit, aminek szörnyű vége lett, valóságos lidércnyomás. Juan bácsiról álmodtam. Én már nem ismertem őt, de nagydarab, barna bőrű embernek képzeltem, akinek ritkás bajsza és hosszúra növesztett haja van. Dél felé mentünk, nagy kőfejtők és sűrű gyomok közt, de mindez ugyanakkor a Thames utca is volt. Álmomban magasan állt a nap. Juan bácsi talpig feketében volt. Egy szűk átjáróban, valami állvány mellett megállt. Fél kézzel benyúlt a zakója alá, a szíve tájára, de nem úgy, mintha ki akarná rántani a fegyverét, hanem úgy, mintha elrejtené. Mélységesen szomorú hangon ezt mondta: - Nagyon megváltoztam. - Lassan kihúzta a karját a zakója alól, és láttam, hogy a keze helyén keselyűkarmok vannak. Arra ébredtem, hogy ordítok a sötétben.

Másnap rám parancsolt az anyám, hogy menjek el vele Luchessihez. Tudtam, hogy haladékot akar kérni tőle; biztosan azért visz magával, hogy a hitelezőnek megessen rajta a szíve. A nővérének egy szót sem szólt, mert az nem engedte volna, hogy így megalázkodjon. Én még soha nem jártam Barracasban; úgy láttam, hogy ott több az ember, nagyobb a forgalom, és kevesebb az elhagyott telek. Már a sarokról láttuk, hogy a ház előtt, amely felé igyekszünk, rendőrök állnak, és nagy a csődület. Az egyik szomszéd csoportról csoportra járva mesélte, hogy éjjel három felé arra ébredt, hogy dörömbölnek a kapun; hallotta, hogy nyílik a kapu, és valaki bemegy a házba. A kapu nyitva is maradt; hajnalban ott találták Luchessit a lépcsőházban elterülve, félmeztelenül. Csupa késszúrás volt a teste. Luchessi egyedül élt; a rendőrség soha nem találta meg a tettest. A lakásból nem tűnt el semmi. Valaki megjegyezte, hogy a megboldogult az utolsó időkben már majdnem teljesen vak volt. Egy másik meg, fölényesen: - Letelt az ideje. - Ez a kinyilatkoztatás és a hang, ahogy mondták, megdöbbentett; az évek során aztán tapasztalhattam, hogy valahányszor meghal egy ember, mindig akad valaki, aki hasonló fölénnyel ugyanerre a megállapításra jut.

A halottvirrasztáson kávét kínáltak körbe, és én is kaptam egy csészével. A koporsóban viaszbábu feküdt a halott helyett. Kérdeztem is anyámtól, hogy ez meg miféle dolog; az egyik gyászhuszár elnevette magát, és azt mondta, hogy az a fekete ruhás viaszbábu Luchessi úr. Tátott szájjal bámultam, mint akit megbabonáztak. Anyámnak úgy kellett elrángatnia onnan.

Másról se folyt a szó, hónapokon át. Akkoriban még ritkák voltak a bűntények; emlékezz csak, mennyit beszéltek a Borzas, a Harang meg a Nyerges ügyéről. Florentina néni volt az egyetlen ember Buenos Airesben, akinek a szempillája se rebbent. Az öregek makacsságával hajtogatta:

- Mondtam már, hogy Juan nem hagyja, hogy a gringó kirakjon bennünket az utcára.

Egy reggel hatalmas felhőszakadás volt. Nem tudtam iskolába menni, így hát felfedezőútra indultam a házban. Felmentem a padlásszobába. Ott ült a nagynéném, ölbe tett kézzel; az volt az érzésem, hogy még csak nem is gondolkodik. A szobának dohszaga volt. A sarokban vaságy, egyik rúdjára rózsafüzér volt akasztva; a másik sarokban egy ruhásláda. A meszelt falon a Kármel-hegyi Boldogasszony olajnyomatos képe lógott. Az éjjeliszekrényen meg egy gyertyatartó állt.

A nagynéném föl se nézett, úgy mondta:

- Tudom, miért jössz. Az anyád küldött. Nem akarja megérteni, hogy Juan mentett meg bennünket.

Alig bírtam kibökni:

- Juan? Juan több mint tíz éve meghalt.

- Juan itt van - mondta. - Akarod látni?

Kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, és elővett egy tőrt.

- Látod, itt van - mondta szelíden. - Tudtam, hogy sohasem fog elhagyni. Nem élt a földön még egy olyan férfi, mint ő. A gringó meg se nyikkant, már a másvilágon volt.

Csak ekkor értettem meg a dolgot. Luchessit ez a szegény félnótás öregasszony ölte meg. A gyűlölettől, az őrülettől és ki tudja, talán a szerelemtől hajtva kiosont a ház déli kapuján, az éjszaka kellős közepén nekivágott a városnak, ment, ment, míg rá nem talált a házra, aztán a nagy, csontos kezével belédöfte a tőrt. A tőr Muraa volt, a halott volt, akit ő továbbra is imádott.

Sohasem fogom megtudni, bevallotta-e anyámnak. Nem sokkal azelőtt halt meg, hogy kilakoltattak bennünket a házból.”

Itt hagyta abba Trápani, akit aztán sose láttam többé. Az asszony, aki egyedül marad, és aki összetéveszti az emberét, az ő tigrisét a kegyetlen tárggyal, tetteinek fegyverével, amit az ráhagyott - a történetben valamiféle jelképet, illetve nem is egy jelképet látok. Juan Muraa, gyermekkorom utcáinak Juan Muraája olyan ember volt, aki tudta, amit a férfiak tudnak, aki megismerte a halál ízét, és akiből aztán kés lett; most pedig egy kés emléke, holnap meg már a feledés, a teljes feledés árnyalakja.

 

Székács Vera fordítása

 
Tartalom
Következő elbeszélés