Tartalom Következő elbeszélés AVERROES NYOMOZÁSA
S'imaginant que la tragédie
n'est autre chose que l'art de louer...
Ernest Renan: AVERROS, 48 (1861)
Abú'l-Valid Muhammad ibn Ahmad ibn Muhammad Ibn Rusd (egy évszázadra lesz szükség, hogy ebből a hosszú névből Averroes legyen, miután már volt Benraist és Avenryz, sőt Aben-Rassad és Filius Rosadis) megírta a Taháfut-al-taháfut (Az összeomlás összeomlása) tizenegyedik fejezetét, amelyben a perzsa aszkétával, Ghazálival, a Taháfut-al-falászifa (A filozófusok összeomlása) szerzőjével szemben azt állítja, hogy az istenség csupán a világegyetem általános törvényeit ismeri, csak azt, ami a fajokra vonatkozik, nem az egyénre. Lassú bizonyossággal írt, jobbról balra; a szillogizmusok megformálása és a terjedelmes paragrafusok összekapcsolása nem akadályozta meg benne, hogy maga körül érezze, mint valami jótéteményt, a hűvös, mély házat. A forró délidőben rekedten búgtak a szerelmes gerlék; valami láthatatlan belső udvaron szökőkút csobogott; Averroes testében, akinek ősei az arab sivatagokból származtak, jóleső érzést keltett a víz jelenléte. Odalent voltak a parkok, a kert; odalent a szorgos Guadalquivir meg azon túl a kedves Córdoba, mely legalább olyan fényes, mint Bagdad vagy Kairó, akár egy bonyolult és finom hangszer, s körülötte (Averroes ezt is érezte), ameddig a szem ellát, Spanyolország földje, ahol nem sok minden van, de ahol minden dolog lényegesnek és öröknek látszik.
A toll sebesen futott a papíron, az érvek cáfolhatatlanul sorakoztak, de Averroes boldogságát enyhe aggodalom felhőzte. Nem a Taháfut okozta ezt az érzést, az sikeres munka volt, hanem egy filológiai probléma, mely egy óriási műhöz kapcsolódott - ez a mű, Arisztotelész méltatása, fogja igazolni őt az emberek előtt. Ez a görög férfi, minden filozófia forrása, azért adatott az embereknek, hogy megtanítsa őket mindarra, amit tudni lehet; könyveit magyarázni, ahogy az ulemák magyarázzák a Koránt, ez volt Averroes leghőbb vágya. Kevés olyan szép és megindító dolgot jegyez majd fel a történelem, mint azt, hogy egy arab orvost mennyire foglalkoztatnak egy tizennégy évszázaddal előtte élt férfi gondolatai; a nehézségekhez hozzá kell még tennünk, hogy Averroes a szíriai és a görög nyelv ismerete híján egy fordítás fordításán munkálkodott. Előző este két kétes értelmű szó állította meg a Poétika elején. Ez a két szó a tragédia és a komédia volt. Évekkel ezelőtt talált rájuk a Retorika harmadik könyvében; az iszlám körében senki sem sejtette jelentésüket. Hasztalan forgatta Aphrodisziaszi Sándor írásait, hiába vetette össze a nesztoriánus Huszáín ibn lszháq és Abú Bisr Matta fordításait. Ez a két titokzatos szó csak úgy hemzsegett a Poétika szövegében; lehetetlen megkerülni őket.
Averroes letette a tollat. Azt mondta magában (nem sok meggyőződéssel), hogy amit keresünk, az rendszerint a kezünk ügyében van, elrakta a Taháfut kéziratát, és a polchoz lépett, ahol perzsa kalligráfusok másolatában ott sorakoztak a vak Ibn Szída Muhkam-jának a kötetei. Elképzelhetetlen, hogy annak előtte ne tanulmányozta volna őket, de megkísértette a lapozgatás tétlen gyönyörűsége. A tudós szórakozástól egy dallamfoszlány vonta el. Kitekintett a rácsos erkélyen: odalent a szűk, földes udvaron néhány félmeztelen gyerek játszadozott. Az egyik egy másik vállára állt, és nyilvánvalóan a müezzint utánozta; lehunyt szemmel zsolozsmázta: „Egy az isten: Allah.” Az, aki mozdulatlanul tartotta, a minaretet játszotta; egy másik a földre borulva, térdepelve a hívők gyülekezetét utánozta. Nem sokáig tartott a játék; valamennyi müezzin akart lenni, egy sem a gyülekezet vagy a torony. Averroes hallotta, ahogy parlagi nyelven vitatkoznak, vagyis hogy a félsziget muzulmán népességének kezdetleges spanyol nyelvén. Felütötte Al-Halil Kitab al'ain-ját, és büszkén gondolt rá, hogy egész Córdobában (de talán egész Al-Andaluszban) nincs a tökéletes műnek még egy másolata ezen kívül, melyet Jakub al-Manszúr emír küldött neki Tangerből. E kikötőváros neve eszébe juttatta, hogy a világutazó Abú'l-Qászim al-Asari, aki Marokkóból tért vissza, aznap este vele vacsorál Farah írástudó házában. Abú'l-Qászim azt mondta, hogy eljutott a Sin birodalom (Kína) királyságaiba; ellenfeleit gyűlölet táplálta, és különös logikával esküdni mertek rá, hogy sose lépett Kína földjére, s hogy ennek az országnak a templomaiban Allahot káromolta. A találkozó órákig is eltart majd, ez elkerülhetetlen. Averroes fürgén elővette ismét a Taháfut kéziratát. Az esti sötétedésig dolgozott.
Farah házában a beszélgetés a kormányzó példa nélkül való erényeiről fivérének, az emírnek erényeire fordult; később a kertben rózsákról beszélgettek. Abú'l-Qászim, aki meg se nézte őket, esküdni mert rá, hogy az andalúz kerteket díszítő rózsafáknak párja nincs. Farah nem hagyta magát levenni a lábáról; megjegyezte, hogy a tudós Ibn Qutáiba az örök rózsa Hindosztán kertjeiben található pompás változatáról ír, annak vérvörös szirmai írásjegyeket mutatnak, melyek azt mondják: Egy az isten, Allah, és Mohamed az ő prófétája. Hozzátette még, hogy Abú'l-Qászim bizonyára ismeri azokat a rózsákat. Abú'l-Qászim riadtan nézett rá. Ha igennel felel, valamennyien joggal tartanák nyilvánvaló és elszánt szélhámosnak; ha azt feleli, nem, hitetlennek tartják. Úgy vélte, legjobb, ha olyasmit mormog, hogy minden rejtelmes dolog kulcsa az Úrnál van, és nincs a földön semmi, ami zöld, semmi, ami fonnyad, s ne volna feljegyezve az Ő Könyvében. Ezek a szavak az első szúrák egyikéből valók; tiszteletteljes suttogás fogadta őket. A dialektikus diadal büszkévé tette, s Abú'l-Qászim már-már azt mondta volna, hogy az Úr tökéletes és kifürkészhetetlen az ő műveiben. Averroes akkor, egy még kétséges Hume távoli érveit megelőzve, kijelentette:
- Hamarabb feltételezek hibát a tudós Ibn Qutáibában vagy a másolókban, mint elfogadnám, hogy ilyen hitvalló rózsát teremhet a föld.
- Így van. Nagy és igaz szavak - mondta Abú'l-Qászim.
- Egy utazó - emlékezett Abd al-Málik, a költő - mesél egy fáról, melynek gyümölcsei zöld madarak. Ezt könnyebben elhiszem, mint a betűs rózsákat.
- A madarak színe - mondta Averroes - mintha természetesebbé tenné a csodát. Meg aztán a gyümölcsök és a madarak a természet világához tartoznak, de az írás - az művészet. Levelek és madarak közt kisebb a különbség, mint rózsák és betűk közt.
Egy másik vendég méltatlankodva tagadta, hogy az írás művészet volna,hiszen a Korán eredeti példánya - a Könyv anyja - korábbi a teremtésnél, és a mennyben őrzik. Másvalaki a baszrai Csáhizról beszélt, aki azt mondja, hogy a Korán valamiféle szubsztancia, felveheti egy embernek vagy egy állatnak az alakját, mely vélemény megfelelhet azokénak, akik két arculatot tulajdonítanak neki. Farah hosszasan fejtegette az ortodox tant. A Korán (mondta) az isten attribútuma, akárcsak az ő kegyelme; lemásolják egy könyvben, elmondja a nyelv, emlékszik rá a szív, és a nyelv és a jelek és az írás az emberek műve, de a Korán visszavonhatatlan és örök. Averroes, aki a köztársaságot méltatta, elmondhatta, hogy a Könyv anyja némileg hasonlatos platóni mintájához, de belátta, hogy a teológia teljességgel hozzáférhetetlen téma Abú'l-Qászim számára.
Mások, akik ugyanígy vélekedtek, rávették Abú'l-Qászimot, hogy mondjon el valamely csodát. Akkor is, miként most, szörnyű volt a világ; a merészebbek bejárhatták, de azért bejárhatták a nyomorultak is, azok, akik mindennel megalkusznak. Abú'l-Qászlin emlékezete benső gyávaságok tükre volt. Mit is mondhatott volna? Meg aztán csodákat követeltek tőle, és a csoda aligha közölhető; Bengália holdja nem ugyanaz, mint a jemeni hold; de ugyanazokkal a hangokkal leírható. Abú'l-Qászim habozott; később így szólt:
- Aki bejárja az égöveket és a városokat - nyilatkozott kenetteljesen -, sok mindent lát, mi hitelt érdemel. Például azt, amiről csak egyszer szóltam a török császárnak. Sin Kalánban (Kanton) történt, ahol az Életvíz folyója a tengerbe ömlik.
Farah megkérdezte, vajon sok mérföldnyire esik-e a város a faltól, melyet Iszkandar Dzú'l Qarnain (Kétszarvú Macedóniai Sándor) emelt, hogy feltartóztassa Gógot és Magógot.
- Sivatagok választják el őket - mondta Abú'l-Qászim akaratlan gőggel. - Negyven napig tartana, míg a káfila (karaván) megpillantaná tornyait, s úgy mondják, még annyi ideig, amíg elérné. Sin Kalánban nem tudok senkiről, aki látta volna, vagy látta volna azt, aki látta.
A tág végtelenség, a puszta tér, a puszta anyag félelme egy pillanatra megérintette Averroest. A szimmetrikus kertre tekintett; öregnek, haszontalannak, valószínűtlennek érezte magát. Abú'l-Qászim így szólt:
- Egy este a Sin Kalán-i muzulmán kereskedők elvezettek egy festett fából készült házba, amelyben sokan tanyáztak. Nem lehet elmondani, milyen volt ez a ház, inkább egyetlen szobának látszott, egymás fölé helyezett szekrények vagy erkélyek sorával. Ezekben a mélyedésekben emberek ettek, ittak; és hasonlóképpen a padlón és ugyancsak egy teraszon. A teraszon levők dobon és lanton muzsikáltak, kivéve tizenöt vagy húsz személyt (kárminszínű maskarában), aki imádkozott, énekelt és beszélgetett. Rabságban senyvedtek, de senki sem látta a börtönt; lovagoltak, de nem láttunk lovat; harcoltak, de a kardok nádból voltak; meghaltak, de később talpra álltak.
- Bolondok cselekedete - magyarázta Abú'l-Qászim. - Egy kereskedő azt mondta, hogy egy történetet jelenítenek meg.
Senki sem értette, senki sem akarta érteni. Abú'l-Qászim az elbeszélésből zavartan áttért a félszeg érvelésre. Kezét híva segítségül, azt mondta:
- Képzeljük el, hogy valaki bemutat egy történetet, ahelyett, hogy elmondaná. Legyen ez a történet az efezusi szendergőké. Látjuk, hogy az üregbe húzódnak, látjuk, hogy imádkoznak és alszanak, látjuk, hogy nyitott szemmel alusznak, látjuk, hogy növekszenek, miközben alszanak, látjuk, hogy felébrednek háromszázkilenc esztendő múltán, látjuk, hogy átadnak a kalmárnak egy régi pénzérmét, látjuk, hogy felébrednek a paradicsomban, látjuk, hogy felébrednek a kutyával. Valami ilyesmit mutattak be azon az estén a teraszon.
- Beszéltek is? - tudakolta Farah.
- Természetesen beszéltek - mondta Abú'l-Qászim, aki lelkesen magasztalt egy előadást, melyre alig emlékezett, s melyet annak idején meglehetősen unalmasnak talált. - Beszéltek és énekeltek, szónokoltak!
- Ez esetben - mondta Farah - nincs szükség húsz személyre. Egyetlen beszélő tudósíthat bármiről, bármily bonyolult is az.
Ezzel valamennyien egyetértettek. Magasztalták az arab nyelv erényeit, mely nyelvet az Isten az angyalok irányítására használ; később pedig az arabok költészetének erényeit. Abd al-Málik, miután ő is kellőképpen feldicsérte, avultnak gúnyolta azokat a költőket, akik Damaszkuszban vagy Córdobában makacsul ragaszkodnak a pásztori jelenetekhez és a beduin szókincshez. Képtelenségnek nevezte, hogy egy ember, akinek szeme előtt ott hömpölygött a Guadalquivir, egy kút vizét dicsőítse. A régi metaforák megújításának szükségességét sürgette; azt mondta, hogy mikor Zuhair vak tevéhez hasonlította a végzetet, ez elképeszthette az embereket, de öt évszázadnyi bámulat már elkoptatta. Valamennyien egyetértettek a véleményével, amit már sokszor hallottak és sokaktól. Averroes hallgatott. Végül beszélni kezdett, nem is annyira a többieknek, inkább önmagának.
- Kevésbé ékesszólón - mondta Averroes -, de hasonló érvekkel magam is védelmére keltem Abd al-Málik elképzelésének.
Alexandriában úgy mondták, hogy csak az képtelen valamely bűnre, aki már elkövette, és meg is bánta; hogy megszabaduljunk egy téves elképzelésünktől, alkalmasint ki kell fejtenünk. Zuhair a maga művében azt mondja, hogy nyolcvanesztendei fájdalom és dicsőség alatt sokszor látta, hogy a sors váratlanul eltiporja az embert, mint egy vak teve; Abd al-Málik úgy gondolja, hogy ez a hasonlat már nem ejt ámulatba. E kifogásra sok mindent lehetne felelni. Először is, ha az lenne a költemény célja, hogy ámulatba ejtsen, nem évszázadokkal, hanem napokkal és órákkal vagy talán percekkel mérnék az idejét. Másodszor egy híres költő inkább felfedez, mintsem kitalál. A barjai lbn Sáraf dicséretére azt hajtogatták: csak az ő képzeletében születhetett meg az, hogy hajnalban a csillagok lassan hullanak le, ahogy a fáról a levelek; ha ez így lenne, akkor semmitmondó lenne a kép. Az a kép, melyet csak egyetlen ember tud megformálni, az senkire sem hat. Végtelen sok minden van a világon; bármi bármihez hasonlítható. Csillagokat falevelekhez hasonlítani nem kevésbé önkényes, mint halakhoz vagy madarakhoz. Ellenben soha senki sem érezte, hogy a végzet erős, de lomha; hogy ártatlan, de embertelen is. Zuhair verse e meggyőződés nyomán íródott, mely lehet futó vagy időálló, de senki sem térhet ki előle. jobban nem lehet elmondani, amit ott mondott. Meg aztán (és talán ez a mondanivalóm lényege) az idő, mely kifosztja a palotákat, gazdagítja a verseket. Zuhair verse, mikor az megírta Arábiában, két kép szembeállítását szolgálta, az öreg teve és a végzet képének szembeállítását; ha most felidézzük, Zuhair emlékezetére szolgál, s arra, hogy összevessük gondjainkat a holt arab gondjaival. A képnek akkor két terminusa volt, most meg négy. Az idő kitágítja a versek világát, s ismerek néhányat, melyek, a muzsikához hasonlóan, mindent jelentenek minden ember számára. Ilyenformán néhány esztendeje Marrakesben, mikor Córdoba emléke gyötört, szívesen ismételgettem azt az aposztrofát, amelyet Abd ar-Rahmán intézett Ruzafa kertjeiben egy afrikai pálmához:
Te magad is, kedves pálma -
oly idegen vagy e tájban...
Sajátos jótéteménye a költészetnek; a Kelet után vágyódó király szavai az én Spanyolország utáni sóvárgásomat szolgálták afrikai száműzetésemben.
Averroes aztán az első költőkről beszélt, azokról, akik a Tudatlanság Korában, már az iszlám előtt mindent elmondtak a sivatagok végtelen nyelvén. Nem ok nélkül riadt meg Ibn Sáraf jelentéktelenségétől, és azt mondta, hogy a régiekben és a Koránban minden költészet megvolt, s esztelennek és hívságosnak ítélte a megújításra való törekvést. A többiek gyönyörűséggel hallgatták, mert a régit védelmezte.
A müezzinek hajnali imádságra szólítottak, mikor Averroes ismét belépett a könyvtárba. (A háremben a fekete hajú rabnők meggyötörtek egy vörös hajú rabnőt, de ő majd csak este szerez tudomást róla.) Valami felfedte előtte a két homályos szó értelmét. Biztos és gondos kalligráfiával fűzte a kézirathoz ezeket a sorokat: Arisztu (Arisztotelész) tragédiának nevezi a panegiriszeket és komédiának a szatírákat és anatémákat. Csodálatos tragédiák és komédiák sokasága található a Korán lapjain és a szenvedély műveiben.
Álmos lett, fázott egy kicsit. Kibontotta a turbánját, s megnézte magát egy fémtükörben. Nem tudom, mit láthatott a szeme, mert egyetlen történész sem írta le arca formáját. Azt tudom, hogy hirtelen tűnt el, mintha fénytelen tűz emésztette volna el, s vele tűnt a ház is, a láthatatlan szökőkút, a könyvek, a kéziratok, a galambok, a sok fekete hajú rabnő és a reszkető vörös hajú rabnő, Farah, Abú'l-Qászim, a rózsakertek és talán még a Guadalquivir is.
Egy kudarc történetét akartam elmesélni. Kezdetben arra a canterburyi érsekre gondoltam, aki be akarta bizonyítani, hogy van isten; később az alkimistákra, akik a bölcsek kövét keresték; aztán a szögharmadolókra és körnégyszögesítőkre. Majd úgy gondoltam, hogy sokkalta költőibb egy olyan ember esete, aki nem mások, hanem önmaga előtt is rejtett célt akar elérni. Eszembe jutott Averroes, aki, az iszlám körébe zárva, soha még nem ismerhette a tragédia és a komédia szó jelentését. Elmondtam az esetet; s amilyen mértékben előrehaladtam, megéreztem, mit érezhetett az a Burton által említett isten, aki bikát akart teremteni, és bivalyt teremtett. Éreztem, hogy a mű csúfot űz belőlem. Megéreztem, hogy Averroes, aki el akarta képzelni, mi az a dráma, pedig nem is sejtette, mi az a színház, egy cseppet sem vágta nehezebb fába a fejszéjét, mint én, aki el akartam képzelni Averroest, pedig nincs hozzá több anyagom, mint Renan, Lane és Asín Palacios töredékei. Az utolsó oldalon megéreztem, hogy elbeszélésem annak az embernek a szimbóluma, aki én magam voltam, miközben megírtam; s hogy papírra vessem ezt az elbeszélést, azzá az emberré kellett lennem, s hogy azzá legyek, papírra kellett vetnem ezt az elbeszélést, és így tovább a végtelenségig. (Abban a pillanatban, mikor már nem hiszek benne, „Averroes” eltűnik.)
Hargitai György fordítása
Tartalom Következő elbeszélés