Tartalom Következő elbeszélés A HALHATATLAN EMBER
 
Solomon saith:
There is no new thing upon the earth.
So that as Plato had an imagination,
that all knowledge was but remembrance;
so Solomon giveth his sentence,
that all novelty is but oblivion.
Francis Bacon: ESSAYS LVIII
Londonban, 1929. június havának elején a szmirnai Joseph Cartaphilus régiségkereskedő felajánlotta Lucinge hercegnőnek Pope Iliász-ának hat kis formátumú kötetét (1715-1720). A hercc:gnő meg is vásárolta őket; amikor megkapta a köteteket, váltott a kereskedővel néhány szót. Ahogy mondja, elnyűtt és sápadt ember volt, szürke a szeme, és szürke a szakálla, arcvonásai különös módon elmosódottak. Folyékonyan és önkéntelenül is különféle nyelveken beszélt; alig néhány perc leforgása alatt franciáról angolra fordította a szót, angolról meg valami rejtélyes szaloniki spanyol és makaói portugál keverék nyelvre. Októberben hallotta a hercegnő a Zeusz egyik utasától, hogy Cartaphilus meghalt a tengeren, mikor hazafelé tartott Szmirnába, s Iosz szigetén temették el. A hercegnő az Iliász utolsó kötetében lelte ezt a kéziratot.
Az eredeti fogalmazvány angol nyelven készült, de tele van latin kifejezésekkel. Az itt közzétett fordítás szó szerinti átültetés.
I
Emlékezetem szerint viszontagságaim a thébai Hekatompülosz egyik kertjében kezdődtek, mikor Diocletianus volt a császár. Harcoltam külömösebb dicsőség nélkül a közelmúlt egyiptomi háborúiban, tribunusa voltam egy légiónak, mely a Vörös-tengerrel szemközt, Berenikében állomásozott: láz és rontás emésztett el sok embert, aki hősi lélekkel a fegyver vasát áhította. A mauritániaiakat legyőztük; országuk földjét, hol lázadó városaik állottak, örök időkre a plutói isteneknek ajánlottuk; az elgyengült Alexandria hasztalan könyörgött a cézár irgalmáért; a légiók egy esztendő leforgása alatt diadalt arattak, de én alig pillanthattam meg Mars orcáját. Fájlaltam, hogy így hoppon maradtam, s emiatt szántam rá magam, hogy a rettenetes és végtelen sivatagon át felkutassam a titkos várost, a Halhatatlanok Városát.
Viszontagságaim, mint említettem, egy thébai kertben kezdődtek. Egész éjszaka nem alhattam, mert heves küzdelem dúlt szívemben. Kevéssel hajnal előtt felkeltem; rabszolgáim aludtak, s a holdnak éppolyan volt a színe, akár a végtelen homoknak. Egy kimerült és csupa vér lovas közeledett kelet felől. Néhány lépésnyire tőlem lebukott a lováról. Sóvár, halk hangon, latinul kérdezte a folyó nevét, mely a város falait mosta. Azt feleltem, ez az Aigüptosz, melyet az esők táplálnak. Más folyót keresek én, felelt szomorúan, a rejtelmes folyót, mely megtisztítja az embereket a haláltól. Sötét vér szivárgott a melléből. Elmondta, hogy hazája egy hegység, mely a Gangeszen túl fekszik, s hogy abban a hegységben az a hír járja, ha valaki eljut nyugatra, ahol a világ véget ér, ott elérkezik egy folyóhoz, melynek vizétől halhatatlanná lesz. Hozzátette még, hogy a folyó túlsó partján emelkedik a védőbástyákkal, amfiteátrumokkal és templomokkal ékes Halhatatlanok Városa. A férfi már nem érte meg a hajnalt, s én elhatároztam, hogy felkeresem azt a várost és folyóját. A bakó kivallatott néhány mauritániai foglyot, s azok megerősítették a vándor elbeszélését; valaki emlékezett az elíziumi mezőkrc a világ végén, ahol örökké tart az emberek élete; valaki meg azokra a dombokra, ahol a Paktólosz ered, s ahol az emberek száz évig is élnek. Beszéltem Rómában filozófusokkal, akik úgy vélekedtek, hogy az emberek életének meghosszabbítása csupán haldoklásuk meghosszabbítása lenne, s haláluk száma sokszorozódnék meg. Nem tudom, hittem-e valaha is a Halhatatlanok Városában; úgy vélem, akkor megelégedtem a feladattal, hogy felkutassam. Gaetulia proconsulja, Flavius, kétszáz katonát adott a vállalkozáshoz. Zsoldosokat is toboroztam, akik azt állították, hogy ismerik az utat, de ők szöktek meg elsőként.
A későbbi események a felismerhetetlenségig eltorzították első meneteléseink emlékét. Arsinoéból indultunk, és behatoltunk a forró sivatagba. Áthaladtunk a trogloditák országán, akik kígyókkal táplálkoznak, és nem értenek a szavak mesterségéhez; áthaladtunk a garamantok földjén, akik közösen birtokolják az asszonyokat, és oroszlánt esznek; áthaladtunk az augilákén, akik csak a Tartaroszt tisztelik. Átkínlódtunk más sivatagokon is, ahol fekete a homok, s ahol az utazónak az éji órákat kell kihasználnia, mivel a nappalok forrósága elviselhetetlen. A távolban megpillantottam a hegységet, amelyről az óceán kapta a nevét; oldalain nő az euforbium, mely semlegesíti a mérget; odafönt a csúcson lakoznak a szatírok, e paráznaságra hajló, durva és vérszomjas emberek. Valamennyiünk számára hihetetlennek tűnt, hogy ezek a vad tájak, ahol szörnyeket táplál az anyaföld, egy mesés várost rejtenek keblükön. Meghátrálni szégyen, tehát folytattuk utunkat. A vakmerőbbek a holdnak fordított arccal aludtak, ettől láz égette őket; mások a ciszternák poshadt vizéből szívták magukba a tébolyt és a halált. Akkor kezdődtek a szökések és nem sokkal később a lázadások. Hogy letörjem a lázadást, nem riadtam vissza a szigortól. Én nyíltan cselekedtem, ám egy centurio figyelmeztetett, hogy a lázadók (akik egyikük megfeszíttetése miatt bosszúra áhítoztak) titokban az életemre törnek. Azzal a néhány katonával, aki hű maradt hozzám, elmenekültem a táborból, de a sivatagi homokfelhőkben és a sötét éjszakában szem elől veszítettem őket. Egy krétai nyílvessző megsebesített. Napokon át bolyongtam, vízre se leltem, ám az is lehet, hogy a napfény, a szomjúság és a szomjúságtól való félelem egyetlen napot nyújtott olyan mérhetetlen hosszúságúra. A lovam ösztönére bíztam az utat. Hajnalban piramisok és tornyok csipkézték a látóhatárt. Gyötrelmes álmot láttam: egy kicsiny és ragyogó labirintus közepén kancsó állt; a kezem csaknem megérintette, a szemem is látta, de körvonalai olyan határozatlanok és homályosak voltak, hogy éreztem, meghalok, mielőtt elérhetném.
II
Amikor megszabadultam ettől a lidércnyomástól, megkötözve hevertem egy hosszúkás kőfülkében, mely nem volt nagyobb egy közönséges sírboltnál, s melyet csak felületesen vájtak a hegyoldalba. Az oldalfalak nedvesek voltak, inkább az idő, mintsem emberi kéz csiszolta ki őket. Gyötrelmes lüktetést éreztem a mellemben, égetett a szomjúság. Feltápászkodtam, és gyengén fölkiáltottam. A hegy lábánál hangtalanul folydogált egy szennyes vizű patak, törmelék és homok lassította futását; a túlsó partján (a nap első vagy utolsó sugaraiban) ott csillogott a Hálhatatlanok Városa. Falakat, boltíveket, homlokzatokat és fórumokat láttam: fundamentuma egy kőfennsík volt. A hegyet és völgyet az enyémhez hasonló, szabálytalan fülkék szabdalták. A homokban sekély gödrök voltak; ezekből a nyomorúságos üregekből (meg a fülkékből) szürkés bőrű, bozontos szakállú, mezítelen emberek meredtek elő. Úgy hittem, felismerem őket: a trogloditák állatias fajtájához tartoznak, akik elárasztják az Arab-öböl partját és az etiópiai barlangokat; egy cseppet sem csodálkoztam, hogy nem beszélnek, s azon sem, hogy megeszik a kígyókat.
A sürgető szomjúság vakmerővé tett. Úgy véltem, harminclábnyira lehetek a homoktól; lehunyt szemmel, hátrakötözött kézzel vetettem le magam a hegyoldalból. Összevérzett arcomat a sötétlő vízbe merítettem. Ittam, mint az állatok. Mielőtt újra álomba és káprázataimba merültem, ki tudja, miért, néhány görög szót ismételgettem: a gazdag trósz törzsek, kik Zeleát lakták, s éjszínű Aiszéposz folyamából ittak...
Nem tudom, hány nap, hány éjszaka múlt el felettem. Gyötrődtem, képtelen voltam visszamenekülni az üregbe, ott hevertem mezítelenül az ismeretlen homokban, tűrtem, hogy a hold meg a nap játszadozzék baljós sorsommal. A barbárságukban oly gyerekes barlanglakók mit sem tettek azért, hogy életben maradjak vagy elpusztuljak. Hasztalan kértem őket, hogy végezzenek velem. Egy napon aztán egy kovakő élén elvágtam kötelékeimet. Egy másik napon felálltam, s első ízben koldulhattam vagy lophattam magamnak - én, Marcus Flaminius Rufus, egy római légió katonai tribunusa - az első adag undorító kígyóhúst.
A sóvárgás, hogy megpillanthassam a Halhatatlanokat, hogy megérinthessem az emberfeletti Várost, szinte aludni se hagyott. Mintha kívánságomban osztoznának, a trogloditák sem aludtak: kezdetben úgy véltem, engem figyelnek, később meg, hogy rájuk ragadt nyugtalanságom, mintha kutyák volnának. Hogy elhagyjam a barbár vidéket, a legnépesebb napszakot választottam, az alkony óráját, mikor majd minden ember kiemelkedik a gödrökből és üregekből, s nézi - de nem látja - a naplementét. Fennhangon imádkoztam, nem is annyira az istenek kegyéért könyörögtem, inkább a néptörzset akartam megfélemlíteni a tagolt beszéddel. Átkeltem a patakon, melyet homokzátonyok szelídítettek, s elindultam a Város felé. Két vagy három alak követett botladozva. Csenevész termetűek voltak (akár a többi fajtabeli); nem keltettek félelmet, inkább undort. Megkerültem néhány szabálytalan mélyedést, melyeket kőbányának néztem; a város nagysága elkápráztatott, azt hittem, már közel járok hozzá. Éjféltájban léptem falainak fekete árnyékába, mely bálványformákat rajzolt a sárga homokra. Valami szent borzadály feltartóztatott. Az újdonság és a sivatag olyan gyűlöletes az ember számára, hogy örültem, amiért egy troglodita végig elkísért. Lehunytam a szemem, és (álomtalanul) vártam, hogy felvirradjon a nap.
Elmondtam már, hogy a Város egy kőfundamentumon emelkedett. A fennsík, mely sziklafalnak látszott, éppoly nehezen volt járható, mint a falak. Hasztalan fárasztottam lábaimat: a fekete fundamentum a legcsekélyebb törést sem mutatta, a változatlanul egyforma falakon mintha egyetlen kapu sem nyílna. A nap heve elől egy üregbe menekültem; az alján kútra leltem, a kútban lépcsőre, mely a mélység ködébe veszett. Elindultam lefelé; mocskos galériák zűrzavarán át tágas, kör alakú, alig látható kamrába jutottam. A pincének kilenc ajtaja volt; nyolc egy labirintusba nyílott, mely csalárd módon ugyanabba a kamrába torkollott; a kilencedik (egy újabb labirintuson át) egy másik kerek kamrába vezetett, mely hasonlatos volt az elsőhöz. Nem tudom, összesen hány kamra következett; balszerencsém és nyugtalanságom megsokszorozta számukat. Ellenséges volt a csend, és csaknem tökéletes; más zaj nem is volt ebben a mélységes kőhálózatban, csak az a föld alatti légáramlás, melynek okát fel nem fedezhettem; a rozsdás vízsugarak hangtalanul vesztek a sziklák közé. Szörnyű módon megszoktam ezt a kétes világot; el nem képzelhettem, hogy valami más is létezhet a kilenc ajtóval ellátott pincéken és a hosszú, föld alatti helyiségeken kívül, amelyek mindig elágaznak. Nem tudom, mennyi ideig bolyonghattam a föld alatt; tudom, hogy visszavágyódásomban összetévesztettem a barbárok vad faluját zöld lugasos szülővárosommal.
Egy folyosó mélyén egy nem várt fal zárta el utamat, távoli fény hullott rám. Felemeltem elvakult szememet: a szédítő magasban egy darabka kör alakú eget pillantottam meg, mely olyan kék volt, hogy szinte bíborszínűnek látszott. A falon vaslépcsők meredeztek. Fáradtságtól erőtlenül kapaszkodtam felfelé, s csak azért álltam meg néha, hogy botorul zokogjak örömömben. Lassanként megláttam a toronycsúcsokat és domborléceket, a háromszögletű tetőgerinceket és boltozatokat, a gránit és a márvány kusza pompáját. Így kapaszkodtam fel az egymásba fonódó sötét labirintusok vak régiójából a ragyogó Városba.
Egy terecske-, jobban mondva udvarfélén bukkantam fel. Egyetlenegy változó magasságú és szabálytalan épület fogta körül; ehhez a kusza épülethez tartoztak a különféle kupolák és oszlopok. E bámulatos monumentum régies építkezése fogott meg legjobban. Megéreztem, hogy régebbi, mint az emberek, régebbi, mint a föld. Ezt az örök ősiséget (jóllehet szörnyűségesnek hat az ember szemében) illőnek találtam a halhatatlan építők munkájához. Kezdetben óvatosan, később közönyösen, végül kétségbeesetten bolyongtam az áttekinthetetlen palota lépcsőin és padlatán. (Később megbizonyosodtam, hogy a lépcsők magassága és kiterjedése nem egyforma, s így megértettem különös fáradtságom okát.) Ez a palota az istenek alkotása, gondoltam kezdetben. Bejártam a lakatlan helyiségeket, s helyesbítettem: Az istenek, akik építették, meghaltak. Felfigyeltem a különcségekre, s azt mondtam: Az istenek, akik építették, 8rültek voltak. Jól tudom, érthetetlen rosszallással mondtam, csaknem lelkifurdalással, mely inkább szellemi irtózatból, nem pedig érzékelhető félelemből eredt. A mérhetetlen ősiségnek ehhez a képéhez újabbak járultak: a végtelenség, a szörnyűség, a kuszaság, az esztelenség képe. Átvergődtem egy labirintuson, de a Halhatatlanok ragyogó Városa félelemmel és irtózattal töltött el. A labirintus az emberek megtévesztésére alkotott építmény; szimmetrikus formákban bővelkedő architektúrája e célnak van alárendelve. A tökéletlenül felderített palotában azonban nem volt célja az architektúrának. Bőven akadt benne kijárat nélküli folyosó, elérhetetlenül magas ablak, díszes ajtó, mely valami cellába vagy kútba nyílt, képtelen fordított lépcső, melynek fokai és korlátjai lefelé fordultak. Más lépcsők a puszta térben simultak egy monumentális falhoz, és véget értek, mielőtt bárhová elvezettek volna; két-három fordulat után belevesztek a kupolák homályos magasába. Nem tudom, vajon a felsorolt példák mindegyike helytálló-e; azt tudom, hogy sok éven át kísértették lidérces álmaimat, már nem tudhatom, hogy ez vagy az a jellegzetesség a valóság leírása-e vagy azoknak a formáknak a megfogalmazása, melyek éjszakáim nyugalmát zavarták. Ez a háros (gondoltam) olyan szörnyű, hogy puszta létezése és fennmaradása, jóllehet a rejtelmes sivatag közepében rejtőzködik, megfertőzi a múltat és a jövőt, és valamiképpen megrontja a csillagokat. Amíg fennáll, a földön senki sem lehet bátor vagy boldog. Nem kívánom leírni a várost; az összefüggéstelen szavak káosza, egy tigris vagy bika teste, melyben összehangoltan és gyűlölködve fogak, belső szervek és fejek nyüzsögnek szörnyűségesen, talán megközelítő képet adhat róla.
Nem emlékszem visszatérésem szakaszaira a porladozó és nyirkos kripták között. Csak azt tudom, hogy mindig attól féltem, hogy az utolsó labirintust elhagyva, megint csak körülfog a gyalázatos Halhatatlanok Városa. Semmi másra nem emlékszem. Ezt a leküzdhetetlen feledést talán önként vállaltam; talán szökésem körülményei voltak annyira háládatlanok, hogy egy ugyancsak feledésbe merült napon megesküdtem: elfeledem őket.
III
Akik figyelemmel olvasták viszontagságaim elbeszélését, emlékezhetnek, hogy a törzs egyik tagja a falak szabálytalan árnyékáig követett, mint a kutya. Mikor kijutottam az utolsó pincéből, ott találtam az üreg szájánál. A földön hevert, sután sorakoztatott jeleket rajzolt a homokba, majd eltörölte őket; olyanok voltak, mint az álombeli szavak, melyeket már csaknem kibetűzne az ember, de aztán összezavarodnak. Kezdetben azt hittem, hogy valami barbár írás; később beláttam, milyen képtelen gondolat, hogy olyan lények, akik nem jutottak el a beszéd képességéhez, írni tudnának. Meg aztán egyetlen alakzat sem hasonlított a másikhoz, ami kizárta vagy legalábbis valószínűtlenné tette, hogy jelképeznek valamit. Az az ember meg csak rajzolgatta, nézegette, aztán javítgatta őket. Hirtelen, mintha ráunt volna a játékra, tenyerével és alkarjával eltörölte a jeleket. Rám nézett, de aligha ismerhetett fel. Mégis akkora volt a megkönnyebbülésem (vagy akkora és oly félelmetes a magányosságom), hogy arra gondoltam, ez a faragatlan troglodita, aki az üreg mélyéből néz rám, énrám vár. A nap átforrósította a síkságot; amikor elindultunk vissza a településhez, az első csillagok fényében, tüzelt a homok a talpunk alatt. A troglodita előttem járt; aznap éjszaka fogant meg bennem az ötlet, hogy megtanítom néhány szó felismerésére, esetleg kimondására is. A kutya és a ló (töprengtem) képes az első feladatra; sok madár, mint például a cézárok csalogánya, a másodikra is. Bármily csiszolatlan is egy ember értelme, mégis felette áll az esztelen lényekének.
A troglodita alázatossága és nyomorűsága emlékezetembe idézte az Odüsszeia haldokló vén ebének, Argosznak képét, s ezért elneveztem Argosznak, és megkíséreltem megtanítani a nevére. Kudarcot vallottam, és újra csak kudarcot vallottam. Az akarat, a szigor és az elszántság mind hasztalan volt. Mozdulatlan maradt, a szeme bágyadt, úgy látszott, nem fogja fel a hangokat, melyekre tanítani igyekeztem. Néhány lépésnyire is mintha nagyon távol lett volna tőlem. Feküdt a homokban, mint egy kicsi és málladozó láva-szfinx, s tűrte, hadd forogjanak felette az egek, a hajnali szürkülettől az esti sötétedésig. Lehetetlennek tartottam, hogy észre ne vegye szándékomat. Eszembe jutott, miféle hír járja az etiópok között, hogy a majmok szántszándékkal nem beszélnek, nehogy munkára fogják őket, és a ravaszságnak vagy a félelemnek tulajdonítottam Argosz hallgatását. Aztán más, még képtelenebb dolgok fordultak meg a fejemben. Arra gondoltam, hogy érzékleteink ugyan egyformák, de Argosz más módon kombinál velük, és más fogalmakat alkot segítségükkel; arra gondoltam, számára talán nincsenek is gondolatok, csak röpke benyomások szédítő és folytonos játéka. Egy emlékezés és idő nélküli világra gondoltam; felmértem egy olyan nyelv lehetőségét, melyben ismeretlen a főnév, személytelen az ige, vagy ragozhatatlan a jelző. Így haltak el a napok s a napokkal az esztendők, de egy reggel valami boldogsághoz hasonlatos dolog történt. Méltóságteljes lassúsággal megeredt az eső.
A sivatagi éjszakák hidegek lehetnek, de az akkor olyan volt, akár a tűz. Azt álmodtam, hogy egy thesszáliai folyó (melynek vizébe visszadobtam egy aranyhalat) megmentésemre siet; hallottam, ahogy közeledik a vörös homokon és a fekete köveken; a levegő frissessége és az eső szorgos nesze ébresztett fel. Mezítelen siettem elébe. Leszállt az éj; a sárga felhők alatt a törzs velem együtt boldog eksztázisban ajánlotta magát az eleven zápornak. Kübelé papjainak látszottak, akiket megszállt az istenség. Argosz szeme az ég felé fordult, ő maga nyöszörgött; az arcán sugarakban csurgott a víz; nemcsak az esőtől, hanem (később tudtam meg) a könnyektől is. Argosz, kiáltottam, Argosz!
Akkor aztán szelíd csodálkozással, mintha valami rég elveszített és elfeledett dolgot lelt volna, Argosz a következő szavakat nyögte ki: Argosz, Odüsszeusz kutyája. Akkor se nézett rám, mikor azt mondta: Az a trágya közé vetett eb.
Könnyűszerrel tudomásul vesszük a valóságot, talán mert sejtjük, hogy semmi sem valóságos. Megkérdeztem, mit tud az Odüsszeiá-ról. A görög nyelvet nehezen értette; meg kellett ismételnem a kérdést.
Nagyon keveset, mondta. Kevesebbet, mint a legnyomorultabb rhapszodosz. Ezerszáz esztendő telt el azóta, hogy kigondoltam.
IV
Azon a napon minden világossá vált számomra. A trogloditák voltak a Halhatatlanok; a homokos vizű patak a Folyó, melyet a lovas keresett. Ami a várost illeti, melynek híre eljutott egészen a Gangeszig, a Halhatatlanok már kilenc évszázada elpusztították. Romjainak maradványaiból emelték helyébe azt az értelmetlen várost, melyet én bejártam: annak paródiája- vagy fonákjaképpen, és egyben azoknak az irracionális isteneknek templomaképpen, akik a világot kormányozzák, s akikről semmit sem tudunk, csak azt, hogy nem hasonlítanak az emberhez. Ez az alkotás volt az utolsó jelkép, ami megkísértette a Halhatatlanokat; azt a korszakot jelzi, melyben, hasztalannak ítélve minden vállalkozást, elhatározták, hogy ezentúl a gondolatban, a puszta spekulációban fognak élni. Létrehozták a művet, elfeledték, és elvonultak, hogy az üregekben éljenek. Elmélyültségükben szinte nem is érzékelték a fizikai világot.
Homérosz úgy számolt be minderről, mintha egy gyermekkel társalogna. Beszámolt nekem öregségéről is és legutolsó utazásáról, mikor Odüsszeuszként akart eljutni az emberekhez, akik nem tudják, mi a tenger, nem is esznek sózott húst, s nem is sejtik, mi az evező. Egv évszázadon át lakott a Halhatatlanok Városában. Amikor lerombolták, azt tanácsolta, alapítsák meg azt a másikat. Nem kell csodálkoznunk rajta; úgy mondják, miután megénekelte Ilion háborúját, megénekelte a békák és egerek háborúját is. Olyan volt, mint egy isten, aki megteremti a kozmoszt és azután a káoszt.
Halhatatlannak lenni semmiség; az embert kivéve minden teremtmény halhatatlan, hiszen nem ismeri a halált; az az isteni, a szörnyű, az érthetetlen, hogy halhatatlannak tudjuk magunkat. Megfigyeltem, hogy a vallások ellenére is ritka ez a meggyőződés. Izraeliták, keresztények és muzulmánok hirdetik a halhatatlanságot, de az első évszázad iránt nyilvánított hódolatuk bizonyítja, hogy csak abban hisznek, mert mind a többi végtelen sok századot annak dicsőségére vagy az érte való bűnhődésre rendelik. Értelmesebbnek vélem Hindosztán bizonyos vallásainak körforgását; abban a körforgásban, melynek se kezdete, se vége, minden élet az előzőnek eredménye, és már a következőt hordja magában, de egyik sem meghatározója az egésznek... Évszázadok sora oktatta őket, s a halhatatlan emberek köztársasága elérte a tűrés tökélyét, és csaknem a közöny tökélyét is. Tudtam, hogy a végtelen időben minden megtörténik minden emberrel. Elmúlt vagy eljövendő erényei által minden ember magában hord minden jóságot, de, elmúlt vagy eljövendő aljassága által, minden árulást is. Ahogy a szerencsejátékban a páros számok és a páratlan számok egyensúlyra törekszenek, ugyanúgy az éleselméjűség és az ostobaság is semmissé teszi vagy kiegyenlíti egymást, s talán a kezdetleges Cid-ének a szükséges ellenpont az Eklogák egyetlen jelzőjéhez vagy Hérakleitosz egy bölcs mondásához. A futó gondolat is egy láthatatlan rajzolatot ír le, és megkoronázhat vagy felavathat valamely rejtett formát. Tudok olyanokról, akik a rosszat művelték, hogy az eljövendő századokban létrejöjjön a jó, vagy talán mert az már megvalósult a rég elmúltakban... Ha így tekintjük, valamennyi cselekedetünk helyénvaló, de közömbös is. Nincsenek morális vagy intellektuális érdemek. Homérosz megalkotta az Odüsszeiá-t; végtelen határidőt szabva, végtelen sok körülmény és változás között az a lehetetlen, hogy valaha is létre ne jött volna - legalább egyszer - az Odüsszeia. Senki sem valaki, egyetlen halhatatlan ember valamennyi ember. Mint Cornelius Agrippa, isten vagyok, hős vagyok, filozófus vagyok, ördög vagyok, és minden vagyok, ami körülményes kifejtése annak, hogy nem vagyok.
A pontos kiegyenlítődés rendszereként felfogott világ gondolata sokoldalúan befolyásolta a Halhatatlanokat. Először is sebezhetetlenné váltak a könyörülettel szemben. Említettem a régi kutakat, melyek felszabdalták a túlparti mezőket; egy ember belezuhant a legmélyebbe; nem sérült meg, nem halt meg, de gyötörte a szomjúság; mielőtt kötelet dobtak volna neki, hetven esztendő múlt el. A saját sorsuk sem érdekelte őket. A test alázatos háziállat, s megelégedett havonta néhány órai alvás, egy kevés víz meg egy falásnyi hús alamizsnájával. De senki ne akarjon aszkétává alázni bennünket. Nincs teljesebb gyönyör a gondolatnál, s mi annak adtuk át magunkat. Néha valami különös inger visszavetett bennünket a fizikai világba. Például akkor reggel az eső ősi, elemi élvezete. Ezek a botlások igen ritkán fordultak elő; valamennyi Halhatatlan képes volt a tökéletes nyugalomra; emlékszem valakire, akit sohasem láttam talpon: madár fészkelt a mellére.
Annak a tannak a következményei közt, hogy semmi nincs, amit ki ne egyenlítene valami más, van egy, amely csekély elméleti jelentőségű, de a X. század elején vagy végén arra ösztönzött bennünket, hogy szétszóródjunk a földnek színén. E szavakban foglalható össze: van egy folyó, melynek vize halhatatlanságot klnál; valahol tehát lennie kell egy másik folyónak, melynek vize kioltja azt. A folyók száma nem végtelen; egy halhatatlan vándor, aki bejárja a világot, egy napon végül már mindegyikből ivott. Elhatároztuk, hogy megkeressük ezt a folyót.A halál (vagy említése) jobbá és érzelmessé teszi az embereket. Elérzékenyülnek kísértet voltukon; minden cselekedetük az utolsó lehet; nincsen arc, mely szét ne foszlana, akár egy álombeli arc. A halandók között mindennek értéke van, mert minden pótolhatatlan és kockázatos. Viszont a Halhatatlanok között minden cselekedet (és minden gondolat) a visszhangja egy másiknak, mely a múltban megelőzte, látható kezdet nélkül, vagy hű jóslata azoknak, melyek majd a jövendőben fogják visszhangozni a szédületig. Nincs semmi, ami valósággal ne kallódna a fáradhatatlan tükrök között. Semmi sem történhet egyetlenegyszer, semmi sincs, ami szellemesen időleges. Az elégikus, a súlyos, az ünnepélyes nem uralkodik a Halhatatlanokon. Homérosz meg én Tanger kapujában váltunk el; azt hiszem, nem is köszöntünk el egymástól.
V
Bejártam újabb királyságokat, újabb birodalmakat, 1066 őszén Stamford Bridge-nél harcoltam, már nem emlékszem, vajon Harold oldalán-e, akit nemsokára utolért a sorsa, vagy a boldogtalan Harald Haadraade soraiban-e, aki hatlábnyi angol földet hódított meg vagy annál valamivel többet. A Hedzsra VII. századában, Bulaq külvárosában, megfontolt kalligráfiával, egy általam azóta elfeledett nyelven, számomra ismeretlen betűkkel leírtam Szindbád hét utazását és a Bronz Város történetét. Szamarkand börtönének udvarán nagyon sokat sakkoztam. Bikanerban és Csehországban is az asztrológiát műveltem. i638-ban Kolozsvárott voltam és azután Lipcsében. Aberdeenben, 1714-ben előfizettem Pope Iliász-ának hat kötetére, tudom, gyönyörűséggel forgattam őket. 1729 körül megvitattam e költemény eredetét egy retorikaprofesszorral, akit, úgy hiszem, Giambattistának hívtak; érveit cáfolhatatlannak találtam. 1921. október negyedikén a Patna, mely Bombaybe vitt, horgonyt vetett az eritreai partok egyik kikötőjében.1 Kiszálltam; nagyon régi reggelekre emlékeztem, ugyancsak ott szemben a Vörös-tengerrel, amikor Róma tribunusa voltam, s a láz, a rontás és a tétlenség pusztította katonáimat. A külvárosban tiszta vizű folyóra leltem; űzött a megszokás, megkóstoltam. Mikor felkapaszkodtam a meredélyen, egy tövises fa megsebezte a kezem fejét. A szokatlan fájdalmat igen elevennek éreztem. Hihetetlenül csöndesen és boldogan szemléltem egy drága vércsepp lassú növekedését. Ismét halandó vagyok, ismételgettem, megint hasonló vagyok minden emberhez. Azon az éjszakán hajnalig aludtam.
...Egy esztendő múltán átolvastam ezeket a lapokat. Úgy érzem, hogy hűek az igazsághoz, de az első fejezetekben - s a többinek is néhány bekezdésében - mintha valami hamisságot vélnék felfedezni. Ennek talán az az oka, hogy beiktattam a körülményekhez illő ötleteket, mely eljárást a költőktől tanultam, s mely mindent megfertőz hamissággal, minthogy ezek az ötletek bőséggel szerepelhetnek a tettekben, de nem az emlékezetünkben... Mégis azt hiszem, felfedeztem egy bensőséges értelmet. Leírom, nem bánom, ha fantasztának tartanak is. A történet, melyet elmeséltem, valószínűtlennek tűnik, mert két különböző ember esete keveredik benne. Az első fejezetben a lovas meg akarja tudni annak a folyónak a nevét, mely Théba falait mossa; Flaminius Rufus, aki korábban a városnak a Hekatompülosz jelzőt adta, azt mondja, hogy az Aigüptosz az a folyó; egyik kifejezés sem őhozzá illik, hanem Homéroszhoz, aki az Iliász-ban határozottan Théba Hekatompüloszt említ, és az Odüsszeiá-ban Próteusz és Odüsszeusz szájával következetesen Aigüptoszt mondat Nílus helyett. A második fejezetben a római, amikor a halhatatlanság vizét issza, görög szavakat mormol; ezek homéroszi szavak, és fellelhetők a hajók nevezetes felsorolása végén. Azután a szédületes palotában beszél a „roszszallásról”, mely „csaknem lelkifurdalás”; ezek a szavak Homéroszra vallanak, aki ezt a szörnyűséget kitervelte. Az ilyen anomáliák nyugtalanítottak; mások, az esztétikai természetűek, lehetővé tették az igazság feltárását. Az utolsó fejezet foglalja magába őket; ott van megírva, hogy harcoltam Stamford Bridge-nél, hogy Bulaqban átírtam a Tengerjáró Szindbád utazásait, és előfizettem Aberdeenben Pope angol Illász-ára. Inter alia, ez olvasható: „Bikanerban és Csehországban is az asztrológiát műveltem.” E tanúbizonyságok közül egy sem hamis; jelentős viszont az a tény, hogy kiemeltem őket. Valamennyi között az első egy hadviselt férfinak felelhet meg, de aztán észrevehető, hogy az elbeszélő nem ügyel a hadidolgokra, annál inkább az emberek sorsára. A következő többi ennél még érdekesebb. Valami sötét elemi erő kényszerített felsorolásukra; megtettem, mert tudtam, hogy patetikusak. Nem azok, ha Flaminius Rufus mondja el. De azok, ha Homérosz mondja el; különös, hogy a XIII. században lemásolja Szindbádnak, egy új Odüsszeusznak a kalandjait, és sok évszázad múltán, egy északi országban és egy barbár nyelven felfedi Iliász-ának formáit. Ami azt a mondatot illeti, amelyben Bikaner neve szerepel, látni való, hogy írástudó ember alkotta, aki kedvét lelte (mint a hajók felsorolásának szerzője) a ragyogó szavak alkalmazásában.2
Amikor közeleg a vég, eltűnnek az emlékképek, csak szavak maradnak. Nincs abban semmi különös, hogy az idő összezavarta azokat a szavakat, amelyek valaha engem képviseltek, azokkal, melyek annak sorsát jelképezték, aki annyi évszázadon át kísérőm volt. Én voltam Homérosz; rövidesen Senki leszek, mint Odüsszeusz; rövidesen mindenki leszek: halott leszek.
Utóirat 1950-ből: A fenti íráshoz sok magyarázatot fűztek, ezek közül az a legérdekesebb, ha nem is a legudvariasabb, amely A coat of many colours (Manchester, 1948) biblikus címet viseli, és Nahum Cordovero doktor fölöttébb kitartó tollának alkotása. Valami száz oldal a terjedelme. Szól görög fércművekről, kései latin fércművekről, Ben Jonsonról, aki Seneca-idézetekkel jellemezte kortársait, Alexander Ross Vírgilius evangelizans-áról, George Moore és Eliot mesterkélt írásairól és végül a „Josephus Cartaphilus régiségkereskedőnek tulajdonított elbeszélés”-ről. Az első fejezetben Pliniustól származó rövid betoldásokat mutat ki (Historia naturalis, V., 8.); a másodikban Thomas De Quinceytől valókat (Writings, III, 439.); a harmadikban Descartes-nak Pierre Charnut követhez intézett leveléből valókat; a negyedikben pedig Bernard Shaw-tól valókat (Back to Methuselah, V.). Ezekből a betoldásokból vagy lopásokból arra következtet, hogy hamisítvány az egész dokumentum.
Nézetem szerint helytelen a végső következtetése. Amikor közeleg a vég, írta Cartaphilus, eltűnnek az emlékképek, csak szavak maradnak. Szavak, suta és csonka szavak, mások szavai; ezt a nyomorúságos alamizsnát hagyták meg neki az órák és az évszázadok.
Hargitai György fördítása
1 A kéziratban itt törlés van; talán a kikötő nevét törölték.
2 Ernesto Sábato úgy véli, hogy „Giambattista”, aki megvitatta a régiségkereskedő Cartaphilusszal az Iliász keletkezését, Giambattista Vico lehet; ez az olasz azt állította, hogy Homérosz szimbolikus személy, akárcsak Platón vagy Akhilleusz.
Tartalom Következő elbeszélés