Sapré bárónak apró termete, hajlott válla, vékony és görbe lábszára volt, gyér haja és szakálla, sárgás-zöldes és száraz bõre, nagy és lapos füle, kicsi és mélyen ülõ szeme, amellyel csak ritkán pislogott, vagyis tökéletesen úgy nézett ki, ahogyan a Szaturnusz fiait lefestik a jellem ismerõi - mindazonáltal õ a Hold gyermeke volt. Éjjeleken ritkán töltötte alvással az idejét, a vastag felhõkön keresztül is képes volt követni a holdtányér lassú vándorlását. Ha úton volt éppen, és Xénia eltûnése óta az ilyen napok igencsak megtornyozódtak, amíg emberei a szolgák harsányságával hortyogtak a parázsló tûz körül, õ a kocsi kerekének tövében párnájára telepedett, és a kékes holdfényben elmerülõ arcáról azt lehetett leolvasni, hogy érzékei minden más elõtt bezárultak, és vézna testének matériáján kívül immár mindene fölröppent a Holdba.
    Egyik éjszaka a csorbulatlan korong elõtt egy hatalmas madár lassan elúszó körvonalait pillantotta meg. Örömmel dobban meg a szíve, reménykedõn eszébe véve, hogy bölcs madara, a szürke holló, végre kiszabadulva a szapora porverebek szakadatlan csivitelésétõl rátelepedett letargiájából, visszatért szolgálatába, ám mégsem az volt. Különös és megdöbbentõ jelenség, és a báró, talán mert a gigászi madár mégiscsak látomás volt, utána eredt, egyszerre suhanva át tereken és korokon, mígnem egy városba jutott, ahol a sokablakos épületek olyan rendben sorakoztak egymás mellé, ahogy katonák a csatabeli rohamok elõtt. A szárnyas szörny, mert hogy madárnak lefesteni oktalan hízelgés lett volna, leereszkedett a legmagasabb épület tetejére, összevont szárnyait beletemette bõrének függélyes redõi közé. Ijesztõen rút alakja volt, de az emberek, mert egy rozsdás vashágcsón leereszkedett közéjük, egészen másként vélekedtek: csupán rápillantottak, és a lény könnyed, derûs, ám mégis delejezõ tekintetében, mely átható volt, és súlyos, mint egy pecsét, váratlan bizalom és szeretet ébredt bennük, és bár a lény nem beszélt, legalábbis nem mozgatta a száját, mindannyian értették, mit akar, és készséggel válaszoltak neki:
    - Nem, sajnos nem láttuk azt a lányt...
    - Pedig egy perccel ezelõtt, igen, az elõbb hagytam õt itt, csak egy perce...
    Saprét e látomás fellelkesítette, és olyan hangon, hogy emberei azonnal talpra ugrottak, tüstént kiadta a parancsot, indulnak a Türei hegyek lábához.
    Két nap múlva oda is értek, s mivel Sapré újbóli bosszúságára mégsem akadtak a lány nyomára, jobbat nem tehetvén, az utak szeszélyére bízva magukat, a kudarc megkétszerezte csüggedéssel bolyongani kezdtek.
    Közben a báró naponta küldözgette leveleit István fejedelemnek, az égig magasztalta annak bölcsességét, dicsérte elõrelátását, buzdította, ajnározta, édesgette, kecsegtette õt, mindent elkövetett, hogy kigyomlálja belõle a közönyt és a pipogyaságot. Óvta attól, hogy a körülállók észrevegyék rajta a legkisebb ingadozást, mert akkor nemcsak a hatalma, hanem az élete is veszélybe kerül. Két dologra intette még: ne engedjen jövendõmondókat és alkimistákat udvarába, mert azok idõ elõtt megnyitják elõtte a hideg sírkamra ajtaját, miként elõdei közül sokak elõtt, és õrizkedjék az asszonyoktól, akiknek szeszélyét, csapongó vágyait soha senki sem ismerheti ki igazán.
    Berecnél járt, amikor fülébe jutott, hogy a Fejedelem nõsülni akar, Zsigmond özvegyét készül feleségül venni. Azonnal Fejérvárnak fordult, eleinte bosszankodva, hogy a keresést újfent föl kell függesztenie, de aztán már nem bánta, hogy a keresést megszakítva, néhány napot a vastag falak között hûsölhet. Emberei is jó néven vették, hogy nem kell a bivalyoknak való forróságban lovagolniuk, naphosszat a legyeket csapkodni, és kispekulálni, hogy vajon merre ágazzon útjuk a következõ fordulónál.
    Amikor a megrögzött udvari ármánykodók Sapré halálát jelentették neki, Istvánt villámként sújtotta a hír, mert legfõbb bizalmasa nélkül nemcsak a jövõ vált fenyegetõvé, hanem a múlt is, hiszen fölmerült benne a sötét gyanú, hogy Sapré nevében az ellenségei írogatnak neki, ekként csalva õt mérges hálójukba. Támaszra van szüksége, ez az egyetlen világos gondolat járt a fejében, amibõl aztán kicsírázott az azonnali nõsülés terve, és máris hívatta a nõkben expertálódott Bazsányi grófot, aki a fejedelem bizalmát oly módon igyekezett meghálálni, hogy a legpolitikusabb irányba tette meg javaslatát: vegye el a néhai Zsigmond özvegyét, így a fejedelmi titulus minden oldalról erõsítést nyer. A nõsülés terve felbolygatta az udvart, mert ahogy kitudódott a fejedelem szándéka, s világossá vált a benne rejlõ kalkulus, mások is hasonló intenciókkal jelentkeztek, az önjelöltek köré kis sugdolózó csoportok szervezõdtek, ellenségesen meresztve szemüket egymásra.
    Sapré megjelenése, akárha kísértetet látnának, megdermesztette az udvarbelieket. István viszont mentõangyalaként örült neki, gyermeki rajongással forgolódott körülötte, s máris sorjázta az elszenvedett megpróbáltatásokat.
    - Az álnok és hiú udvaroncok, a haza javát álcaként maguk elé tartó hazug és haszonlesõ urak, elegem van belõlük...
    Az udvarra telepedett dermedtség csak pillanatig tartott, de a röpke ijedelem közösségében egymásra találtak az ellenséges csoportok, s most már az összetartozás erejét megízlelve, egymás fülébe ugyanazt sugdosták: az ország is erõsebb lenne, ha közös kormányzat irányítaná. A félelem gyakran fordul át vakmerõségbe...
    Saprénak nem maradt kétsége, hogy az utolsó pillanatban érkezett. Azt is belátta, hogy miközben túlságosan elmerült a lány keresésében, magukra hagyta az elindított eseményeket. Istvánnak, bárha híjával van a megfelelõ készségek seregének, maradnia kell, meg kell tehát szilárdítani a hatalmát. A nyüzsgésben legtöbbször elég egyetlen pontot elmozdítani, és ellenõrizhetõvé válik a mozgás.
    Azzal kezdte, hogy megjövendölte Dóczi Mihály közelgõ balvégzetét, és jövendölése ez alkalommal is beigazolódott. A macskaképû Dóczi a közös gubernium leghangosabb szószólója volt, ugyanakkor az árva fejedelemasszonyt is feleségül akarta; szakállát már kifehérítette az idõ, mégis reménykedett, mert mint mondják, ifjúkorában eredményesen ostromolta az asszony szép-laki várát, és hát könnyen felmelegednek az efféle kontaktusok.
    Reggel hiába keresték Dóczit. A szolgák beszámolóiból annyi vált bizonyossá, hogy az ágyasház és az árnyékszék közti nyárhajnali ösvényen veszett nyoma, eltûnt, mint akit forgószél ragad el. Hat nap után találtak rá a Maros partján, jóllehet egy pár nap azzal is elszaladt, hogy megbizonyosodjanak kilétének valódiságáról, mert a víz a felismerhetetlenségig szétáztatta a testet. Végül egyik szolgája a meglilult ajkak közé dugván ujjait és tapasztalva, hogy a szájüregben egyetlen fog sincsen, bátran kijelentette, hogy a gazdájára találtak, aki néhány éve a süly nevû ritka kórban valamennyi fogát elhullatta.
    Dóczi csúf vége lecsillapította a magyar urakat, ám jottányit sem csendesedtek a szászok. Szász János szebeni királybíró régtõl fogva szajkózta, hogy ideje volna a szász nátióból is fejedelmet adni az országnak, ha már az õ pénzükbõl épülnek a legszebb városok. Illõ volna, ha végre mandátumot kapnának azok is, akiknek eddig sokat ígértek, de keveset adtak.
    Sapré hamis feljelentések fabrikálásával elérte, hogy a szászok vérszemet kapott grófját a Direktorok elé idézzék, ahol aztán az mindenki számára döbbenetes váratlansággal hosszú és vérfagyasztó vallomást tett elkövetett bûneirõl. A jegyzõk kezében megtorpant a toll, a direktorok falfehérré váltak a százféle gonoszság hallatán, mert a szász gróf jószerével teljes életét rossz praktikákkal töltötte, méreggel takarította el az elõmenetelét akadályozó nemeseket és polgárokat, elszedte marháikat, megrontotta és megbecstelenítette lányaikat és asszonyaikat, akik a velük megesett szégyen súlyától szólni sem mertek; ha kellett, a pápistákkal szövetkezett ha kellett az új tanok hirdetõivel, de leginkább magával az ördöggel cimborált. Mindent elbeszélt, majd siralmas konfessziója végén azt kérte, vegyék fejét, embertõl nem kér magának grátiát, hanem minden bûnét a Megváltó sebeibe berakja, onnan vár bûnös lelkének kegyelmet, és örül annak, hogy nem kell látnia azokat a nyomorúságokat, amelyeket az itt maradóknak még el kell viselniük.
    A szász nemzet nem érzett részvétet grófja iránt, megkönnyebbült, amikor nevének és becsületének bemocskoló-ján végrehajtatott a megérdemelt ítélet, mindazonáltal e nemzet legfõbb támogatója, a német császár elõtt mégiscsak hasznosnak mutatkozott a rokon vér hullását valamivel ellensúlyoztatni. Sapré maga mondta tollba a levelet, amelyben István az elfogadott türelmi határozatokra emlékeztetve beengedi a jezsuitákat az ország valamennyi városába. A császár kellõ diadallal bocsáthatta útjukra a szerzeteseket, nem csak Jézus, hanem a Róma antik dicsõségét visszaállító Birodalom katonáinak is nevezvén õket.
    De hogy a Porta se nyugtalankodjék, még ugyanazzal a tintával a penna hegyén fogalmazódott protestáló levél az áttért pópák püspökei ellen, akik a Bécsbõl üzengetõ jezsuiták ingerlésére katonaságot küldtek a becsületes, hittartó pópák házaihoz. A törökök egyszerû mókánál többre taksálták az effajta pápista bosszantást, kedvelték, s mindenkor bátorították azokat, akik borsot törtek amazok orra alá.
    Ha majd a német lesz a világ ura, akkor majd mindenestül az oltalmába ajánlhatod magad, addig viszont nem vehetjük le szemünket a törökrõl.
    István hatalma biztos talapzatra tétetett, Sapré elégedetten dörzsölhette össze ösztövér kezeit. A lendület már-már elragadta: lehetnél a lengyelek királya is, kecsegtette Istvánt, de ennél jobban nem is ijeszthetett volna rá.
    Este a nagy hõségre való tekintettel jeges vizet öntetett a borába, és egy citromot is belefacsartatott, mohón lehajtotta, elszopogatta a jeget is. Éjjel kirázta a hideg, a gyomrát fagyos kõnek érezte, meleg téglát rakatott rá, amitõl úgy-ahogy helyre jött. Másnapra az idõ lehûlt, szél seperte, derûs ég ragyogott, sokan parádéztak a templom elõtti téren vagy a felsõvárosi lépcsõkön, ahol a kanálisok bûze sem érzõdött. Sapré Istvánhoz ment, hogy elbúcsúzzon tõle, gyalogosan vágott át a téren, csak egy vékony selyemdolmány volt rajta. Mikor visszatért szállására, torka, szeme, feje fájt, remegett egész teste. Szolgái azonnal ágyba dugták, és szalasztottak a doktorért. Maga Basinius professzor érkezett, hogy megvizsgálja, miféle nyavalya kínozza a beteget. Pleuritis, állapította meg, eret vágott rajta, izzasztással kúrálta, porokat etetett vele. Három napig semmi változás, utána pedig csak rosszabbra fordult a báró állapota, hányás és hasmenés kezdte bántani. A doktor kolerára gyanakodott, áthívatta Cselebi Mihályt, a fejedelem orvosát, kielemeztek mindent, s a konzílium sem mondhatott mást. Mindenki lemondott a báró életérõl, senki sem hitte, hogy valaha is felkel az ágyból. Basinius doktor Sapré lakájától, Domine Valentinétõl érdeklõdött, vannak-e a bárónak hozzátartozói, akiket értesíteni lehet.

Sapré egy ideig követte a körülötte történõket, aztán egyszer csak nem értette, miért van ágyban. Nem vesztegelt tovább, kikelt ágyából, és könnyedén, mintha szárnya nõtt volna, elhagyta szobáját. Az ajtaja elõtt strázsáló szolgáját, Brotnyiki Jánost, annak pimaszkodó megjegyzésétõl feldühödve megmarkolta a lába között, és hihetetlen erõvel felszakította a testét. Lidérces hangon terelte félre az útjába sodródókat, majd István testõrein keresztül gázolva (egyiküknek a szemébe döfve mélyesztette ujjait az agyvelejébe), behatolt a fejedelmi tanácsterembe, fölnyalábolta a hebegõ-habogó Fejedelmet, rádobta a papírtekercsekkel megpakolt asztalra, majd a falról leakasztott hosszú, nehéz pallossal a lábától indulva olyan akkurátusan, ahogyan a hagymát metélik, fölaprította. Lávafolyamként sistergett tovább, letarolta a várost, feltartóztathatatlan rohamától megrészegülve végigrobogott az országon, egy-egy iszonytató kiáltással vetve oda a teljes megsemmisülésnek a pusztító szélvész habjain hányódó településeket. Az emberek a kapuk elé kiállva, belenyugodva várták közelítõ halálukat, alig szuszogtak a lángoktól felhevült levegõben, a rettegés béklyója kötözte lábaikat, s csak kába ösztöneiktõl ellökve próbáltak a fölébük tornyosuló áradat elõl az utolsó pillanatban elrohanni, hajukba vörös lángok akaszkodtak, végül kínoktól vonagolva hullottak Sapré elé, hogy óriási markában szétmorzsolódva megszabaduljanak a további szenvedéstõl.

Amikor e hátborzongató és sistergõ földrengés véget ért, ott térdelt elõtte a keresett lány is, kezét esdve nyújtotta felé, de õ a menekülés legkisebb reményét is elvette tõle: hatalmas kõládába gyömöszölte, a ládát egy súlyos kõlappal lezárta. Ereje még mindig akkora volt, hogy ujjai, miként puha agyagba, belemélyedtek a kõfedélbe. Ekkor fölharsant a kakas elsõ kiáltása. Sapré a kõládára roskadt, az égre emelte tekintetét. Hidegen áradt szét a Hold fénye, bevilágította s egyszersmind szertefoszlatta a láz színes delíriumait. Sapré magához tért, verejtéktõl lucskos ágyában találta magát, éjszaka volt, telihold ragyogott az ablakon túl. Olyan hirtelen nyerte vissza az egészségét, mint erejét a földet megérintõ Sámson. Szolgái egymást ledöntve szaladgáltak a konyhára, hogy tyúkfiból fõzött levesekkel enyhítsék visszatért gazdájuk éhségét. Három napi lábadozás után végképp felkelhetett az ágyból.

Még a lábadozás órái alatt, kikerülve a láz gáttalan vízióiból elgondolkozott mindazon, ami történt. Gondolatai úgy kitisztultak, hogy üvegkristályokként emelhette maga elé õket.
    Rájött, hogy valamit elhibázott.
    Hogy nem számolt mindennel.
    Amikor elindította a történetet, gondosan kitervelve valahány lehetséges fordulatát, a figyelmét elkerülte valami. Az esze hiába mûködött oly pontosan, hiába volt az ország legeszesebb és legravaszabb embere, a történetbe belemerítkezett maga is, és a teste anyagának kisugárzásában titokzatos szellemek elevenedtek meg és támasztottak láthatatlan örvényeket, õ pedig e szellemeket nem vonta az uralma alá.
    A lányt segítõ gigászi madár felbukkanása csalhatatlanul megerõsítette és igazolta mindezt. Miközben a színtiszta, átható észre bízta magát, az ellenkezésre hivatott erõk olyan határokon sodorták túl, ahol az ész immár tehetetlen; ha gyõztesen akar kikerülni, akkor szolgálatába állítva az ottani világ hatalmait, elnyerve az anyag nászából születõ erõk támogatását, a matéria patrocíniumát, föl kell hágnia arra a magaslatra, ahonnan beláthatja az ész elõtt ködbe veszõ világot is.
    A betegség figyelmeztetõ intés volt, nem szabad késlekednie. Ezért elméjének addigi szüleményeit félredobva Zsombék várába indult, hogy megvilágosulásának bõkezû adományait használva, a mágia fortélyait is alkalmazva, új erõket toborozzon szolgálatába.

A menetbõl Székelytámadnál kivált Domine Valentine, és anélkül, hogy útja közben megaludt volna, vagy betért volna egy pohár borra valamely útszéli házba, a következõ nap, a déli harangozás alatt belovagolt Segesvárra.
    Deli Mihály hírhedt ezermester lakott ott. Trükkös szerkezeteit felküldözgette a császárnak is, hadd gyönyörködjék bennük. A császár mindannyiszor dicsõítõ oklevéllel hálálta meg küldeményeit, olykor néhány aranytallérral megtoldva. Ám Deli nem elégedett meg ennyivel, hamis pénzt kezdett veretni, saját matricáival, a szeretett fenség képmásával. Az ügyeskedése kitudódott, s annak idején épp a szebeni bíró, Szász János utasította a perzekútorokat, hogy a segesvári mestert arresztálják. Deli még azok érkezése elõtt Bécsbe szaladt, már útközben pápistává lett, és térdre borulva kérte a grátiát a császári fenségtõl, amit huzavona nélkül meg is kapott. Ezzel a grátiával aztán visszatért, a héttornyú város polgárai elõtt szertartásosan bemutatta a menlevelét, mi több, elérte azt is, hogy õ legyen a város polgármestere.

Legkülönösebb találmánya egy ezüstlemezekbõl összeszege-cselt madár volt, ezüstgyurgyalagnak hívták a napfényben sziporkázó ezernyi színe miatt. A testében elrejtett szerkezet segítségével képes volt az ég madarait utánozva a magasba emelkedni: legyezõszerûen szétnyíló szárnyaival sebesen verdesni kezdett, aztán csattogva elszakadt a földtõl, és néhány kört írt le a város házai felett. Ámuldozva és a látványtól némileg szorongatva tekergették nyakukat az utcákra kivonulók. Domine Valentine, hogy mi módon, ez az események szempontjából nem lényeges, megszerezte az ezüst gyurgyalagot, majd ugyanolyan kitartással, mint ahogy errefelé vágtatott, elporzott Vidrány irányába. Az utak leggyorsabbikát választva, csak a szükségét enyhíteni hagyván el szívós lova nyergét két és fél nap alatt megérkezett oda is.
    A bárótól kapott utasítás úgy szólt, hogy jól kifundált ürüggyel csaljon ki az elkóborolt ingó holmija közül valamit, vagy ha erre módja nem lesz, szerezze meg titokban.
    Domine Valentine megdöbbenésére (noha távol állt tõle, hogy az élet váratlan fordulatai zavarba ejtsék) a kastély helyén hamu és üszök hevert; a hamu megkérgesedett halmain már burjánzás-nak indultak a pusztulás sárga virágai, de ha megbolygatta mélyüket, tárgyak után kutatva, sûrû, selymes porfelhõk röppentek föl. Órák alatt, mialatt szenvedett a portól, semmit sem sikerült kibányásznia, egyetlen csorba cserepet sem, amibõl azt a következtetést vonta le, hogy a tûz ereje mindent felemésztett, vagy a környékbeliek már alaposan átfürkészték a helyet.
    Köhögéstõl kínozva, már-már üres kézzel visszafordult volna, amikor szerencséjére egy nemes vonalú, de az éhhalál szélére jutott girhes eb bukkant föl a mogyoróbokrok közül, és a lakáj hívására odatámolygott annak lábaihoz. Domine Valentine megveregette az eb nyakát, szíjjakkal hevedert formázva „fölszerszámozta” az állatot, fölemelte, átvetette a nyeregkápa elõtt, odakötözte, s mint valami eredménytelen vadászat végén mégis elejtett hízott zsákmányt, elégedetten vitte magával.

Sapré hazatértekor a szürke holló ugyan leírt egy fáradt kört a vár fölött, de aztán visszatért a toronyszoba párkányára, piszkának bûzlõ vackára, fejét besüppesztette a széltõl bolyhodzó tollpihék közé, és úgy gubbasztott az értelmetlen várakozás unalmába burkolózva, mint egy beteg tyúk.
    Sapré nem foglalkozott vele. Nekiállt, felnyitogatta ládáit, és az egyik mélyérõl elõkotorta Marsilius Ficinus De triplici vita címû könyvét, amely fiatalkori vándorlásai során, a leégett Friss palotából került a birtokába. Buzgón beletemetkezett az olvasásába.
    Honnan származik az élet? A tûzbõl. A tûzben rejlik láthatatlanul az egész világmindenség, és a tûz lobogó lángja latens teremtés. Teremteni és pusztítani egyet jelent. Mindennek megvan a titkos mûvészete. Vér és arany, Hold és tûz. A tûzbõl minden elõállítható, mert a tûz az anyaöl. A Hold és tûz láthatatlan ívben egyesíti erõit, és a holt anyagból eleven lesz. A megolvadt aranytinktúra. A tiszta ércekben az õstûz lobog. Az élet oly folyó rész, amely az ércek legvékonyabb leheletébõl, párájából áll. A kémiai nász során az anyag megfürdik az ércek leheletében. A kémiai nász fenséges csoda.
    Amikor az új tan híveiben az elõttük becsapódó kapuk dörrenése, a szavaikból újra meg újra felfakadó szent elhivatottságot elfojtó durva elutasítás elkeseredéssé keményítette a lelkükben ápolt szelídséget, majd a keserûség a további gyarapodásban dühbe csapott át, akkor nekitámadtak a bezárt lapuknak és nem álltak meg a küszöbön, megtorlásra megtorlással válaszoltak, átokra átokkal feleltek, értetlenséggel szembe féktelen fanatizmusukat állították: az elfoglalt templomokból kihajigáltak mindent, bemeszelték a falakat, kõbõl és bárdolatlan gerendákból szószéket és padokat állítottak föl. Az aranyosgerendi templom is hasonló sorsra jutott, a rettenet örvényei a szemétdombra vetették szép faragványait, míves ereklyéit, tûz emésztette el csodatévõ oltárképeit. Egy ismeretlen származású és rendeltetésû kettõs aranytálnak, mert közönséges, használható tárgynak látszott, azonnal akadt gazdája, aki házába vitte, és mert anyaga, a temérdek arany sokat ért, sokszor gazdát cserélt az idõk folyamán, míg emez is a báró kincseskamrájába jutott. Sapré értette a tál aljába karcolt betûk értelmét és jelentését, ismerte a tál titkát. A bolognai ikertál, az alkémisták számára mindennél fontosabb, még a matéria prímánál is, mert ebben a tálban nem hûl ki a megolvasztott érc, a jég nem olvad vízzé. Mintha az egymásra tapasztott tálak belsejében megállna az idõ, illetve egy másik mérõdne.
    Domine Valentine nem pihente ki fáradalmait, gazdája máris munkába állította. Bõrkötényt erõsített maga elé, kezére is vastag bõrkesztyût húzott. A kialvatlanság dacára olyan pontosan végezte a feladatait, mintha százszor begyakorolta volna.
    Acélpenge villant, a holló szívébõl kifröccsent a vér, és egymás nyomában hömpölygõ hullámokban folyt bele az aranytálba. Eltévedõ cseppjei sisteregve csapódtak a pádimentum kõlapjaira, megperzselték a lakáj kötényét: áradása sûrû gõzpárába vonta a szobát.
    A kutya szûkölve próbált szabadulni a rátekert bõrszíjaktól. Domine Valentine, miután a holló kiürült tetemét kivetette az ablakon, ölébe emelte az ebet, majd másodszor is villant a penge a kezében, és a Sapré megjelölte helyen behatolt az állat remegõ testébe. A nemes állat vére sûrû és hûvös volt; csak néhány cseppet engedtek a tálba belõle.
    Elkészült a mágikus fürdõ.
    Megvárták, hogy a Hold zenitjére hágjon, akkor Sapré felemelte az ezüstbõl kovácsolt gyurgyalagot, és belemerítette a gõzölgõ fürdõbe. Majd ikerpárjával letakarta a tálat. Egy kémiai hónapnak kellett eltelnie.

Sapré az elkövetkezõ éjjeleken a toronyszoba ablakához húzott széken üldögélt, karjait a sárkánykarmokban végzõdõ karfán pihentette. A háta mögött, a zsámolyra állított bolognai tálban meg- megkoccant az ezüst gyurgyalag.
    Olybá tûnt, hogy a báró arcáról visszaverõdõ kékes holdfény az egész szobát besugározza. Medio tutissimus ibis, a kémiai nászban igyekezni kell az anyagot tisztán tartani, megóvni a rontás tengerének szirénusi veszedelmeitõl, kerülni kell a kedves hallású szavak és látványok kibocsátásával a nász megrontására ösztökélõ szellemlények közelségét. Gondolatait nem engedte elkalandozni, fülét bedugta, elzárkózván ez egyszer a völgybõl fölszálló hangok megfejtésétõl is, nyugalmát még a rosszkedvûen érkezõ, de amúgy heves égzengés sem tudta megrendíteni.
    A kémiai hónap elteltével leemelte a fedõként szolgáló tálat, és a felcsapódó párafelhõbõl kibontakozott az elevennél is elevenebb madár. Gyors szárnycsapásokkal libegett Sapré arca elé, farkának billegõ mozdulataival is egyensúlyozva magát, és egy félkört leírva, sebesen kifordult a nyitott ablakon.
    Szeme élesebb volt, mint a szürke hollóé, röpte merészebb, és olyan érzékenységgel válaszolt minden változásra, mintha mágnestûk rejlenének finommívû tollaiban.
    Az alant lakók, akik nem is olyan régen felsóhajtva nyugtázták elnémulását a szürke hollónak, amelynek gyûlöletük a generál Karaffa nevét kölcsönözte, most új pánikkal fordultak a kísértetvárból kieresztett, csattogó szárnyú madár felé. A rettegés megtestesítõje ekkor minden indíték nélkül beleüvöltött a levegõbe, kiáltása egy éhes kutyafalka csaholására hasonlított, és annyira erõs volt, hogy az emberek a fülükre tapasztották tenyerüket. A baromfiudvar éktelen lármát csapva felbolydult, a tehenek bõgni kezdtek, a lovak ijedten toporzékoltak béklyóikban, általánossá téve a rémületet. És mire napnyugta után minden elcsendesedett volna, az égi kutyafalka, alkalmasint kedvét találván a rémisztgetésben, fertelmesen ugatva, most a vár tornyainak irányába, ismét felbukkant fölöttük, álmukból riasztva õket. Nagy Máté, a zsomboki falunagy, aki már a szürke holló Karaffával is sokat viaskodott, ezen az éjjelen elméjében megbódult, többé sem enni, sem inni nem kért, keservesen sóhajtozott és sírt, szüntelen való hallgatásban töltötte az idõt, ha pedig szót bocsátott ki, az is értelem nélkül volt, a fogait vicsorgatta, recsegtette, fogaival mindent egyberágott, köntösét, ingét mindegyre letépte magáról, némelykor felette elkomorult, némelykor nevetett, némelykor szépen dudorászott is, így aztán különös viselkedése miatt kisvártatva nagyobb látványosság lett belõle, mint az égen ugató lidérces madár.

Sikerült!, ujjongott a báró.
    Úgy látott mindent, akár a tiszta tükörben. A szürke holló mágikus párja nem csak a földi világ vásári sürgés-forgásáról számolt be, hanem a láthatatlanul mesterkedõ elemek sphéráiba is elvezette a gazdáját, aki ilymód megint olyan nyugalommal tudta magát vezérelni, miképpen megtervezte históriájának kezdeténél állva. Mert bár nem volt még birtokában a lány, az ezüstmadár elétárta, hogyan juthat el hozzá, és miképpen vonhatja bûvkörébe. Sapré képzeletében biztonsággal rajzolódott ki a jövõ, és e biztonságnak az öröklét lágy fuvallataként beleköltözõ érzésétõl, régi szokásaként, meghatódottan könnyezni kezdett.
    Véget ért tehát a hosszú és eredménytelen, idõfecsérlõ keresés, amely már-már belerántotta abba zavaros történetbe, ahol kétséget kizáróan végképp elsüllyedt volna a saját anyaga kavarta örvényekben.

Marosvásárhely