HOGYAN KEZDŐDÖTT A KÖDÖK MENEKÜLÉSE?
A csillagászok azt tanítják, hogy minden, ami csak létezik
tejútrendszerek, ködök, csillagok -, állandóan távolodik, menekül
egymástól, és e szüntelen távolodás következtében a Világmindenség
évmilliárdok óta tágul.
Sokan csodálkoznak ezen az általános menekülésen, és ha gondolatban
visszatekintenek, arra a véleményre jutnak, hogy hajdanában, nagyon
régen, az egész kozmosz egyetlen pontba tömörült, egyetlen
csillagcsöppecske volt, aztán érthetetlen okból felrobbant, s ez a
robbanás máig is tart.
Miután ezt kiokoskodták, persze furdalja az oldalukat a kíváncsiság,
mi lehetett a robbanás előtt, de nem tudnak rájönni. Pedig egyszerű a
dolog, és mindjárt el is beszéljük.
Az előző Világmindenségben élt két tervezőmérnök, a kozmogónia
páratlan mesterei. Nem volt olyan csodamű, amit ők meg ne tudtak
volna építeni. Persze ahhoz, hogy valamit építeni lehessen, először
meg kell tervezni, a tervet pedig ki kell gondolni, mert különben
honnan vennék? Így hát a két mérnök, Mikromill és Gigacián, folyvást
azon töprengett, honnan tudhatnák meg, mi mindent lehetne még építeni
azokon a csodaműveken kívül, amik eszükbe jutnak.
- Mindent meg tudok csinálni, ami eszembe jut - kesergett Mikromill -,
de nem minden jut eszembe. Ez korlátoz mindkettőnket: nem tudunk
mindent elgondolni, ami elgondolható, pedig talán valami mást lenne
értelmesebb megcsinálni, nem azt, ami eszünkbe jut! Mit szólsz ehhez?
- Kétségkívül igazad van - felelte Gigacián -, de látsz-e megoldást?
- Bármit csinálunk is, anyagból csináljuk - elmélkedett tovább
Mikromill -, tehát az anyagban rejlik minden lehetőség. Ha házat
gondolunk ki, házat építünk; ha palotát, akkor palotát; ha gondolkodó
csillagot képzelünk el, azt is meg tudjuk csinálni. De az anyagban
több lehetőség van, mint a mi fejünkben; tehát szájat kellene adni az
anyagnak, hogy maga mondja meg, mit lehet még csinálni belőle!
- Szájra csakugyan szükség van - helyeselt Gigacián -, de ez nem
elég, mert a száj csak azt mondja, amit az elme kigondolt. Ezért
nemcsak szájat kell az anyagnak adnunk, hanem gondolkodásra kell
bírnunk, s akkor biztosan minden titkát feltárja előttünk!
- Igazad van! - szólt Mikromill. Ez a munka megéri a fáradságot.
Így képzelem: mivel minden, ami létezik, energia, tehát energiából
kell gondolkodást építenünk, a legkisebb adaggal, vagyis a kvantummal
kezdve; a gondolkodáskvantumot pedig atomokból épített minél kisebb
kalitkába kell zárni. Atommérnöki feladat ez: fő a miniatürizálás! Ha
majd százmillió lángelme könnyen elfér a zsebemben, akkor elértük
célunkat: ezek a lángelmék egyre többen lesznek, és bármelyik marék
gondolkodó homok megmondja, akárcsak egy számtalan személyből álló
tanács, hogy mit csináljunk és hogyan!
- Nem, nem így kell eljárni! - vitázott Gigacián. - Ellenkezőleg,
hiszen minden, ami létezik, tömeg. A Világmindenség egész tömegéből
kell tehát egyetlen agyat építeni, gondolkodástól izzó gigászi agyat;
ha ezt vallatóra fogom, a teremtés minden titkát elárulja nekem. Erre
csak ő képes. A te zseniális porod haszontalan szemét, mert ha minden
gondolkodó parány másvalamit fog mondani, sohasem igazodsz ki rajtuk,
és tudásod nem gazdagodik!
Érvről érvre, szóról szóra, a két mérnök csúnyán összekapott, és
már említés sem történt arról, hogy közösen lássanak hozzá a
feladathoz. Elváltak hát, egymás módszerét csepülve, és mindegyik a
maga módján kezdte a munkát: Mikromill nekiállt kvantumokra
vadászgatni, atomkalitkákba zárta őket, s mivel legszorosabban a
kristályokban voltak, gyémántokat, kalcedonokat és rubinokat fogott
gondolkodásra. A rubinok voltak a legtanulékonyabbak, annyi okosságot
töltött beléjük, hogy csak úgy sziporkáztak. Voltak mindenféle egyéb
értelmes drágakövei is, bölcsen zöldellő smaragdok, gyors eszű sárga
topázok, de mégiscsak a vörös rubinoknak ment a legjobban a
gondolkodás. Míg ő csillogó, fényes kavicsokkal fáradozott, Gigacián
az óriásoknak szentelte idejét: roppant erőfeszítéssel munkába vett
napokat és egész tejútrendszereket, olvasztotta, keverte, kavarta,
összegyúrta őket, könyökig csillagporosan formálgatta művét, végül
olyan gigászi kozmóriást teremtett, hogy szinte már semmi sem maradt
azon kivül, csak ő maga és Mikromill a drágaköveivel.
Mire befejezték a munkát, már nem is az érdekelte őket, melyikük
tud meg több titkot a teremtményétől, hanem csakis az, hogy melyik
főzi le a másikat, melyikük választott jobban. Versenyre hívták ki
egymást. Gigacián ott várta Mikromillt a kozmóriás mellett, amelynek
széle, hossza, magassága több fényévszázad volt, sötét csillagfelhők
alkották a szélét, lélegzetvételében napok nyüzsögtek, galaxiskarokkal
hadonászott, tejútlábakon topogott, gravitációizületei könnyedén
mozogtak, száztrillió vasglóbuszból állt a feje, rajta napszőrméből
készült, lángoló, bolyhos kucsma. Így kiöltöztette Gigacián a
kozmóriását, nemhiába röpködött annyit egyik fülétől a másikig, noha
mindegyik utazás hat hónapig tartott. Mikromill viszont egy szál maga
érkezett a versenytérre, üres kézzel; zsebében volt egy parányi rubin,
azt akarta szembeállítani a kolosszussal.
Felkacagott erre a látványra Gigacián.
- Ugyan, mit mondhat az a morzsa? - hetvenkedett. - Ugyan, mit
tudhat ehhez a galaktikus észóriáshoz, ehhez a végtelen
csillagbölcsességhez képest, amelyben napokról napokra száll a
gondolat, roppant gravitáció erősíti, felrobbanó szupernovák teszik
világossá a koncepciókat, s az űr sötétsége mélyíti az elmélkedést?
- Öndicséret és hencegés helyett inkább kezdjünk hozzá - szólt
Mikromill. - Vagy tudod, mit? Miért kérdezgessük mi a
teremtményeinket? Hadd versenyezzenek ők egymással! Ütközzön meg az
én mikroszkopikus géniuszom a te kozmóriásoddal páros viadalban,
amelyben bölcsesség a pajzs, éles elme a kard!
- Legyen! - mondta Gigacián. Magukra hagyták hát versenyzőiket a
viadal terén. Keringett, keringett a vörös rubin a sötétségben, az
űróceánok fölött, melyekben csillaghegyek úsztak a végtelen, fényes
monstrum körül, és így csipogott:
- Hé, te ormótlan fajankó, te túlméretezett tűzbarom, képes vagy te
egyáltalán gondolkodni!?
Már egy év múlva elértek e szavak a kolosszus agyához, s abban
forogni kezdtek a mesteri harmóniává szerkesztett firmamentumok.
Elcsodálkozott a vakmerő szavakon, s kíváncsi volt, ki merészelt
így szólni hozzá.
Arrafelé fordította hát a fejét, ahonnét a kérdést föltették, de mire
odafordította, eltelt két esztendő. Fürkészte a sötétséget fényes
galaxis-szemével, de semmit sem látott, mert a rubin már rég nem volt
ott, hanem most a háta mögül csiripelte:
- De nagy mamlasz vagy te, csillagfelhős, naphajú haverom, de
tohonya fráter vagy te! Ahelyett, hogy azt a napkitöréskócos, loncsos
fejedet forgatod, mondd meg inkább, képes vagy-e kettőt meg kettőt
összeadni, mielőtt a kék óriások fele kiég az agyadban vagy kialszik
az öregségtől!
Megharagudott a kozmóriás erre a pimaszkodásra, gyorsan meg akart
fordulni, hiszen a háta mögül szóltak hozzá; egyre gyorsabban
forgott, és testének tengelye körül örvényleni kezdtek a
tejútrendszerek, spirálissá csavarodtak a galaxisok egyenes karjai,
gömbbé formálódtak a csillaghalmazok, s minden nap és bolygó pörögni
kezdett, mint a búgócsiga; de mire fénylő szemét ellenfelére
villanthatta volna, az már a másik oldalról csúfolódott.
A vakmerő kristály egyre gyorsabban keringett, a kozmóriás meg csak
forgott, forgott maga körül, de semmiképpen sem tudta utolérni, pedig
már pörgettyűként forgott, mígnem aztán akkora sebességre tett szert,
olyan iszonyúan megnőtt a fordulatszáma, hogy meglazultak a
gravitáció kapcsai, felhasadoztak a tér feszes varratai, amelyeket
Gigacián oly nagy gonddal készített el, megrepedtek a villamos vonzás
abroncsai, s mint egy túlpörgetett centrifuga, egyszerre csak
darabokra hasadt, és a világ minden tája felé szétrepült a kozmóriás,
spirális csapokkal hadonászva, tejútrendszereket szórva, és ezzel a
centrifugális erővel kezdődött a ködök menekülése. Mikromill ezután
kijelentette, hogy ő győzőtt, hiszen Gigacián kozmóriása felrobbant,
mielőtt egy szót is szólhatott volna; Gigacián viszont egyre azt
hajtogatta, hogy a verseny célja nem a szilárdság, hanem az ész
mérése volt, tehát azt kellett volna megállapítani, melyikük
versenyzője okosabb, nem pedig azt, melyik robban fel hamarabb. Ennek
semmi köze sem volt a verseny tárgyához, Mikromill tehát galádul
becsapta őt.
Attól kezdve még ádázabbul veszekedtek. Mikromill mai napig keresi a
rubinját, amely elkallódott valahol a katasztrófában, de nem tudja
megtalálni, mert akármerre néz, vörös fényeket lát, rögtön odarohan,
de mindig csak az öregségtől hamvadozó csillagok vöröslenek, tehát
elölről kezdi a keresgélést, és megint hiába. Gigacián viszont egyre
azon töri magát, hogy gravitáció-zsineggel vagy sugár-cérnával újra
összefércelje felrobbant kozmóriását, a legkeményebb sugárzást
használva tűnek. De amit összevarr, rögtön felfeslik újra, olyan
iszonyú erővel menekülnek már a ködök. És így aztán egyiküknek sem
sikerült az anyag titkait megtudnia, holott gondolkodni is
megtanították, szájat is adtak neki, de mielőtt a döntő beszélgetésre
sor került volna, megtörtént a baj, amelyet a tudatlanok a világ
teremtésének neveznek.
Pedig csak Gigacián kozmóriása robbant fel Mikromill rubinja miatt,
de olyan alaposan, hogy mind a mai napig szanaszéjjel repül. Aki pedig
nem hiszi, hogy így volt, kérdezze csak meg a tudósokat, nem igaz-e,
hogy minden égitest szüntelenül pörög a tengelye körül, mint a
búgócsiga; mert ebből is látszik, hogy minden azzal a kerge forgással
kezdődött.
A következő fejezet