AUTOMÁTÉ BARÁTJA
Volt egyszer egy robot, aki hosszú és veszélyes útra készült. Hallott
ez a robot egy csuda hasznos szerkentyűről, amelyet feltalálója
műbarátnak nevez. Úgy gondolta, vidámabban telik majd az idő, ha
útitársa lesz, még ha csupán gép is, elment tehát a feltalálóhoz, és
megkérte, mesélne valamit a műbarátról.
- Szolgálatodra - felelte a feltaláló. (Mint tudjuk, a mesékben
mindenki tegeződik, még a sárkányokat sem urazzák, csak a királyokat
szólítják felségednek.) Azzal elővett a zsebéből egy marék
fémgolyócskát, olyanokat, mint az apró sörét.
- Mi ez? - csodálkozott a robot.
- Mi neved, ó, jövevény, mert a mese megfelelő helyén elfelejtettem
megkérdezni? - érdeklődött a feltaláló.
- Automáté a nevem.
- Az nekem túl hosszú, Autominak foglak szólítani.
- Autominak ugyan az Automásokat becézik, de legyen, ahogy kívánod -
felelte amaz.
- Nos hát, kedves Automi, ez itt egy marék elektronikus barát. Tudnod
kell, hogy szakmám és hivatásom a miniatürizálás. Egyszóval, a nagy
és súlyos készülékekből aprókat és hordozhatókat csinálok. Minden
ilyen szemecskében egy hallatlanul okos és sokoldalú elektronikus agy
lakik. Nem mondom éppen, hogy lángész, mert az túlzás lenne,
olyasféle, mint a hazug reklám. Mellesleg most éppen elektronikus
lángelmék gyártásán fáradozom, és addig nem is nyugszom, míg olyan
kicsiket nem tudok fabrikálni, hogy ezerszám elférjenek a zsebemben;
ha majd zsákba öntöm és súlyra árulom őket, mint a sódert, akkor érem
csak el kitűzött célomat. No de most nem a távlati terveimről van
szó. Egyelőre darabonként árulom a műbarátokat, nem is drágán: akkora
briliánst kérek darabjáért, amennyit nyom. Beláthatod, hogy ez igazán
szolid ár. Gondold meg: a műbarátot csak a füledbe kell rakni, attól
kezdve éjjel-nappal jó tanácsokat sugdos, és ellát mindenféle
tájékoztatással. Itt egy darab puha vatta, ezzel dugd be a füledet,
hogy a haver ki ne pottyanjon, ha oldalra hajtod a fejed. No,
megveszed? Ha egész tucatot vennél, olcsóbban adhatnám...
- Egyelőre egy is elég lesz - mondta Automáté. - De előbb tudni
szeretném, mit várhatok tőle tulajdonképpen. Segít, ha nehéz
helyzetbe kerülök?
- Hát persze, hiszen arra való! - magyarázta vidáman a feltaláló.
Tenyerébe szórt egypár golyócskát, fémesen csillogtak, hiszen
ritkafémekből készültek, s így folytatta: - Fizikai értelemben vett
segítségre persze nem számíthatsz, de hiszen nem is arról van szó.
Buzdító megjegyzések, jó és gyors tanácsok, magvas elemzések; hasznos
útmutatások, intések, találó észrevételek, vigasztaló szavak,
aranymondások, amelyek visszaadják önnön erődbe vetett hitedet,
továbbá mély gondolatok, amelyek minden nehéz, sőt veszedelmes
helyzeten átsegítenek: mindez csak egy kis része műbarátaim
repertoárjának. Tökéletesen hűségesek és odaadók, állandóan éberek,
mert sohasem alusznak, azonkívül hallatlanul tartósak, tetszetős
formájúak, és magad is láthatod, milyen könnyen kezelhetőek! No,
szóval csak egyet veszel?
- Egyet - felelte Automáté. - És mondd, kérlek, mi lesz, ha netalán
ellopják tőlem? Visszajön hozzám? Romlást hoz a tolvajra?
- Sajnos, nem - ismerte be a feltaláló. - Éppoly buzgón és híven
szolgálja, mint korábban téged. Ne kívánj túl sokat, Automikám. Ő nem
hagy el téged a bajban, ha te el nem hagyod. De hát nem veszítheted
el, ha szépen a füledbe rakod, és bedugod egy kis vattával...
- No jó - nyugodott meg Automáté: - És hogyan beszéljek hozzá?
- Egyáltalán nem kell beszélned, a hangtalan suttogást is tökéletesen
hallja. Ami a nevét illeti, Enjáminnak hívják. Szólítsd egyszerűen
Énikémnek.
- Jól van - mondta Automáté.
Lemérték Énit, a feltaláló kapott érte egy szép briliánst, a robot
pedig, örülve, hogy van útitársa, jó barátja, vidáman vágott neki a
hosszú útnak.
Enjámin nagyon kellemes útitárs volt. Reggelente kívánatra
fölkeltette, vidám ébresztő nótát fütyörészett halkan a fülébe,
később különféle tréfás történeteket mesélt, de Automáté hamarosan
megtiltotta, hogy akkor is meséljen, mikor társaságban vannak, a
többiek ugyanis már félnótásnak nézték, mert időnként minden látható
ok nélkül felröhögött. Így utazott Automáté először a szárazföldön, míg elérte a tengerpartot, s ott már várta egy szép, fehér hajó. Nem
sok poggyásza volt, így hát hamarosan elhelyezkedett egy kényelmes
kabinban, és elégedetten hallgatta a csörömpölést, amely azt jelezte,
hogy felhúzzák a horgonyt, és kezdődik a hosszú hajózás. A fehér hajó
néhány napig vígan hasította a hullámokat a derűs napfényben, és
álomba ringatta utasait a holdezüstös éjszakában, ám egy reggel
szörnyű vihar tört ki. Az árbocnál háromszorta magasabb hullámok
zúdultak a recsegő-ropogó hajóra, olyan rémes zúgás támadt, hogy
Automáté egy szót sem hallott a szép vigasztalásokból, amelyeket Éni
ezekben a nehéz pillanatokban feltehetőleg a fülébe sugdosott.
Egyszerre csak mennydörgő robaj hallatszott, sós víz zúdult a
kabinba, s a hajó a rémült Automáté szeme előtt darabokra kezdett
válni.
Úgy, ahogy volt, felszaladt a fedélzetre, s alig ugrott be az utolsó
mentőcsónakba, jött egy óriási hullám, felborította a hajót, és
lerántotta az óceán fortyogó mélyébe. Automáté egyetlen tengerészt
sem látott, egyedül kuporgott a mentőcsónakban a háborgó tenger
közepén, és remegve várta, mikor zúzza szét a következő hullám ezt a
lélekvesztőt vele együtt. Bömbölt a szél, az alacsony felhőkből zápor
zúdult a viharos tengerre, úgyhogy még most sem hallotta, mit szól
mindehhez Éni. De a kavargásban egyszer csak valami sötétlő foltot
vett észre, amelyet el-elöntött a fehér tajték; ismeretlen szárazföld
partján törtek meg a hullámok! A csónak recsegve futott fel a köves
partra, s az átázott, sós víztől csöpögő Automáté minden erejét
összeszedve, rogyadozó lábbal futott a menedéket nyújtó szárazföld
belseje felé, minél távolabbra a háborgó óceántól. Aztán összeroskadt
egy szikla alatt, és a végsőkig kimerülve, eszméletlen álomba zuhant.
Gyengéd fütyörészésre ébredt. Éni emlékeztette ily módon baráti
jelenlétére.
- De jó, hogy itt vagy, Énikém! Most látom csak, milyen áldás, hogy
elhoztalak magammal, sőt magamban! - sóhajtott fel Automáté, mély
álmából ébredezve. Körülnézett. Sütött a nap, a tenger még
hullámzott, de már eltűntek a félelmetes hullámtarajok, a felhők, az
eső; sajnos, velük együtt eltűnt a hajó is. Szörnyű erővel
tombolhatott az éjszaka a vihar, mert elragadta a csónakot is, amely
Automátét megmentette. Feltápászkodott a robot, futni kezdett a part
mentén, de már tíz perc múlva visszaért ugyanarra a helyre. Lakatlan
és ráadásul parányi szigetre került. Helyzete nem volt éppenséggel
vidám. No de sebaj, hisz vele van Éni! Gyorsan tájékoztatta barátját
a helyzetről, és tanácsot kért.
- Hajaj, öregfiú! Szép kis csávába kerültél! - sopánkodott Éni. - No
várj, hadd gondolkodjam egy kicsit. Mire is van neked szükséged?
- Hogyhogy mire? Hát mindenre: segítségre, ruházatra, létfenntartási
eszközökre! Hiszen itt nincs egyéb, mint kő meg homok!
- Ejha! Azt mondod? És teljesen biztos vagy benne? Nem hevernek
valahol a parton a hajótörésből idesodródott ládák, tele
szerszámokkal, érdekes olvasmányokkal, különböző alkalmakra való
öltözékekkel meg száraz lőporral?
Automáté még egyszer végigkutatta a partot, de semmit sem talált, még
egy árva deszka sem sodródott ide a hajóról, úgy elsüllyedt az, mint
a kő.
- Azt mondod, nincs semmi? Hm, ez nagyon furcsa. A lakatlan
szigetekre vetődött hajótöröttekről szóló gazdag irodalom világosan
bizonyítja, hogy a hajótörött közelében mindig található balta,
fűrész, szögek, édesvíz, olaj, imakönyv, harapófogó, puska és még sok
egyéb hasznos holmi. De ha nincs, hát nincs. Akkor talán akad valami
barlang, ahol meghúzódhatsz?
- Nem, nincs semmiféle barlang.
- Az sincs? Ejnye, ez már igazán szokatlan! Lennél szíves akkor
fölmenni a legmagasabb sziklára, és körülnézni?
- Máris megyek - buzgólkodott Automáté, felkapaszkodott a sziget
közepén levő meredek szirtre, és kővé dermedt: a vulkanikus szigetkét
mindenfelől csak a végtelen óceán övezte!
Elcsukló hangon tett jelentést Enjáminnak, reszkető ujjával
megigazítva a vattát a fülében, nehogy elveszítse barátját. Milyen
szerencse, hogy nem esett ki, amikor a hajó elsüllyedt, gondolta még,
és mivel megint elfogta a fáradtság, leült egy sziklára, és
türelmetlenül várta a baráti segítséget.
- Hát ide figyelj, barátom! Hallgasd meg tanácsaimat, amelyekkel
segítségedre sietek ebben a nehéz helyzetben - szólalt meg végre Éni
epedve várt hangocskája. - Számításokat végeztem, és azokból kiderül,
hogy ismeretlen szigetecskén vagyunk, afféle zátonyon, vagy inkább
egy tenger alatti hegylánc csúcsán, amely lassan kiemelkedik az
óceánból, és három-négy millió év múlva összeköttetése lesz a
szárazfölddel.
- Hagyd az évmilliókat, azt mondd meg, hogy most mit csináljak?! -
kiáltott fel Automáté.
- A sziget távol esik a hajójáratok útvonalától. Az esély, hogy
véletlenül feltűnik a közelben valami hajó, egy a négyszázezerhez.
- Te jó ég! - jajdult fel kétségbeesve a hajótörött. Ez szörnyű! Hát
akkor mit tanácsolsz?
- Rögtön megmondom, csak ne szakíts folyton félbe. Menj ki a
tengerpartra, és lépkedj be a vízbe, hogy körülbelül mellig érjen.
Így nem kell majd túlságosan lehajolnod, mert az kényelmetlen lenne.
Ezután alámerülsz, és annyi vizet szívsz magadba, amennyit csak
bírsz. Tudom, hogy keserű, de nem tart sokáig. Még jobb, ha közben
tovább gyalogolsz a mély víz felé. Egyszerre csak elnehezülsz, a sós
víz kitölti belső részeidet, egy pillanat alatt megszakít minden
szerves folyamatot, és így egykettőre életedet veszted. Ily módon
megmenekülsz a hosszú sínylődéstől és lassú haldoklástól ezen a
szigeten, továbbá az óhatatlanul bekövetkező szellemi zavaroktól. Azt
is megteheted, hogy egy-egy nehéz követ veszel a kezedbe. Noha ez nem
feltétlenül szükséges, mindazonáltal...
- Megőrültél! - fakadt ki Automáté, felugorva a földről. - Fojtsam
magam a tengerbe? Öngyilkosságra beszélsz rá? Szép kis tanács! És te
nevezed magad a barátomnak?!
- Hát hogyne! - felelte Éni. - Egyáltalán nem őrültem meg, nem is
lennék rá képes. Én sohasem veszítem el szellemi egyensúlyomat. Annál
jobban fájlalnám, kedves barátom, ha végig kellene néznem, amint
csúnyán megzavarodsz, és hosszú kínok között pusztulsz el itt a tűző
napon. Biztosítlak, hogy gondosan elemeztem a helyzetet, és sorra
kizártam a megmenekülés minden lehetőségét. Nem készíthetsz csónakot
vagy tutajt, mert nincs hozzá anyagod; hajó, mint már mondtam, nem
vetődik erre; a sziget fölött nem szállnak el repülőgépek, és te
magad sem tudsz effélét építeni. Választhatod persze a lassú halódást
a gyors és könnyű halál helyett, de teljes szívemből lebeszéllek
erről a balga döntésről. Ha jól beszívod a vizet...
- A ménkű csapjon beléd azzal a rohadt vízzel! - ordított fel dühtől
remegve Automáté. - És egy ilyen barátért adtam én egy gyönyörűen
csiszolt briliánst! Tudod, micsoda a te feltalálód? Közönséges csaló,
szélhámos, kapcabetyár!
- Biztosan visszavonod a szidalmaidat, ha végighallgatsz - felelte
higgadtan Éni.
- Szóval, még nem mondtál el mindent? Netalán azzal akarsz
szórakoztatni, hogy a rám váró síron túli életről beszélsz? Köszönöm
szépen!
- Síron túli élet nem létezik - hűtötte le Éni. - Hazudni pedig nem
áll szándékomban, mert nem is akarok, és nem is értek hozzá. Nem így
fogom fel a baráti vigaszt. De figyelj most jól ide, öregem! Mint
tudod, bár erre általában nem gondoltok, a világ mérhetetlenül
változatos és gazdag. Tele van nagyszerű, lármás, kincses városokkal,
királyi palotákkal, viskókkal, szelíd dombokkal és vad szirtekkel,
susogó ligetekkel, hűs tavakkal, fonó sivatagokkal és végtelen
északi hómezőkkel. Te azonban mindig csak egyetlen árva helyet
érzékelhetsz mindazok közül, amelyeket felsoroltam, meg a milliónyi
közül, amelyet nem említettem. Túlzás nélkül mondhatjuk tehát, hogy
azon helyek szempontjából, ahol nem vagy jelen, olyan vagy, mint a
halott, hiszen nem gyönyörködsz a paloták kincseiben, nem forgolódsz
a déli országok körtáncaiban, nem csodálod a szivárványos északi
jéghegyeket. Éppoly tökéletesen nem léteznek számodra, ahogyan nem
léteznek majd a halálban. Így hát, ha elmélyülten végiggondolod, amit
mondtam, megérted, hogy ha nem vagy mindenütt, minden káprázatos
helyen, akkor majdnem sehol sem vagy. Tartózkodási hely, mint
mondottam, milliószor millió van, te pedig csak ezt az egyet, ezt az
unalmas, egyhangúságával szinte bosszantó, sőt undorító helyet
érzékelheted: ezt a sziklaszigetkét. Mármost, a "mindenütt" és a
"majdnem sehol" között óriási a különbség, és egész életednek az
utóbbi az osztályrésze, hiszen mindig csak egyetlenegy helyen voltál
egyszerre. A "majdnem sehol" és a "sehol" között viszont, őszintén
szólva, mikroszkopikus a különbség. Az érzékelés matematikája tehát
azt bizonyítja, hogy tulajdonképpen már most is alig élsz, mert
majdnem mindenütt nem vagy jelen, pontosan úgy, mint egy
megboldogult! Ennyit előszörre. Másodszor: nézd ezt a kaviccsal
kevert homokot, amelytől úgy sajog az a kényes lábad - olyan
értékesnek látod? Aligha. Itt ez a töméntelen sós víz, ez a ronda
víztömeg: hát kell ez neked? Dehogyis kell! Itt van néhány szikla,
meg a forró, ízületeidet kiszárító kék égbolt fölötted. Kell neked ez
a kibírhatatlan hőség, ezek az izzó, süket kövek? Hát persze hogy nem
kellenek! Vagyis egyáltalán semmi sem kell neked mindabból, ami
körülvesz, amin állsz, és ami az ég kupolájával beborít. És mi marad,
ha mindezt elvesszük? Egy kis zúgás a fejedben, nyomás a
halántékodban, búgás a melledben, egy kis térdremegés meg egyéb
zűrzavaros rángatózás. Mármost kell neked ez a zúgás, búgás, szorítás
vagy rángatózás? Dehogy kell, barátom! Ha pedig erről is szívesen
lemondasz, akkor ugyan mi marad? Esztelenül rohangáló
gondolatfoszlányok, néhány szó, jobban mondva szitok, amelyeket
magadban énrám szórsz, a barátodra, meg a fojtogató düh és az
émelyítő félelem. Hát kell neked, kérdem végül, ez az ocsmány félelem
és tehetetlen méreg? Világos, hogy ezekre sincs semmi szükséged. Ha
pedig ezeket a meddő érzelmeket is levonjuk, egyáltalán semmi sem
marad, a világon semmi, a színtiszta nulla, és éppen ezzel a
nullával, vagyis az örök egyensúly, halhatatlan csend és tökéletes
nyugalom állapotával óhajtalak téged, mint igaz barátod,
megajándékozni!
- De én élni akarok! - ordított Automáté: - Élni akarok! Élni!!
Érted?!
- Ahá, tehát már nem arról van szó, mit érzékelsz, hanem arról, hogy
mit kívánsz - jegyezte meg tárgyilagosan Enjámin. - Élni kívánsz,
tehát azt akarod, hogy jövőd legyen, amely jelenné válik, hiszen
ebből áll az élet. Semmi egyéb nincsen benne. No de élni nem fogsz,
mert nem maradhatsz életben, mint már megállapítottuk. A kérdés csak
az, hogy milyen módon szűnsz meg élni: hosszú kínlódás után vagy
könnyen, simán, mikor egyetlen nagy szippantással beszíva a vizet...
- Elég! Pofa be! Kotródj innét! - üvöltött fel teljes erejéből
Automáté, miközben ökölbe szorított kézzel egy helyben ugrált.
- Ezt meg hogy gondolod? - válaszolt Enjámin. - Nem is firtatom most
ezt a sértő formát, ezt a parancsolgatást, amely szerintem a barátság
felmondására hasonlít, de hogy mondhatsz ilyen esztelenségeket? Mi
értelme rám kiabálni, hogy "kotródj"? Hát van nekem lábam, hogy
elmehetnék? Vagy akár kezem, hogy elkúszhatnék? Hiszen jól tudod,
hogy nincsen. Ha meg akarsz tőlem szabadulni, légy szíves, vegyél ki
a füledből, amely, biztosítlak, egyáltalán nem a legkellemesebb hely
a világon, és dobj el akárhová!
- Meg is teszem! - horkant fel bőszen Automáté. - Várjál csak! - De
hiába turkált a fülében. Túlságosan gondosan helyezte el a barátját,
és most semmiképpen sem tudta kiszedni, bár vadul rázta a fejét, mint
egy őrült.
- Úgy látom, ez nem megy - jegyezte meg kisvártatva Éni. - Alighanem
együtt maradunk, bár te sem óhajtod és én sem. De ha már így van,
bele kell nyugodni a ténybe, mivel a tényeknek az a tulajdonságuk,
hogy mindig nekik van igazuk. Ez vonatkozik mellesleg mostani
helyzetedre is. Jövőre vágyol, mégpedig mindenáron. Én ezt
oktalanságnak találom, no de legyen. Engedd hát meg, hogy nagy
vonalakban lefessem a jövődet, mert az ismert mindig jobb az
ismeretlennél. Jelenlegi dühöd rövidesen átadja helyét a tehetetlen
kétségbeesésnek, az pedig, a menekvésre irányuló lázas, de hasztalan
erőfeszítések után a fásult eltompulásnak. Ezalatt a tűző nap,
amelyet még itt, személyed árnyékos helyén is érzek, a fizika és a
vegytan könyörtelen törvényei szerint egyre jobban kiszárítja egész
lényedet. Először kiszárad ízületeidben a zsiradék, és a legkisebb
mozdulatra is förtelmesen csikorogni és nyikorogni fogsz, szegény
barátom! Aztán, mikor a koponyád felhevül a hőségtől, különböző színű
forgó karikákat látsz majd, de ez nem hasonlít a gyönyörködtető
szivárványhoz, mivel...
- Fogd már be a pofád, te hóhér! - vonított fel Automáté. -
Egyáltalán nem akarom hallani, hogy mi lesz velem! Maradj csöndben,
érted?!
- Nem kell úgy kiabálnod. Jól tudod, hogy a leghalkabb suttogást is
meghallom. Szóval, nem akarsz tudni jövőd kínjairól? Másfelől meg át
akarod élni őket? Micsoda logikátlanság! No jó, akkor elhallgatok.
Csak megjegyzem, hogy helytelenül jársz el, mikor rám összpontosítod
haragodat, mintha én lennék sajnálatos helyzeted okozója. A
szerencsétlenség előidézője, mint tudod, a vihar volt, én pedig a
barátod vagyok, és a részvétel a rád váró gyötrelmekben, a kínok és a
haldoklás felvonásokra osztott színjátékában már most, előre is
őszinte fájdalommal tölt el. Mélységes aggodalom fog el a gondolatra,
hogy mi lesz, mikor az olaj...
- Hát nem akarsz elhallgatni? Vagy képtelen vagy csöndben maradni, te
ronda szörnyeteg?! - hörögte Automáté, s a fülére csapott, amelyben
barátja üldögélt. - Ó, csak lenne kéznél valami ágacska vagy drót,
amivel kikotorhatnálak! Hej, de boldogan tipornálak szét!
- Lenne szíved elpusztítani engem? - szomorodott el Éni. - Nem is
érdemelsz te meg egy műbarátot, vagy bármiféle testvéri együttérzést!
Automáté erre megint őrjöngeni kezdett, és így veszekedtek, érveltek
és vitatkoztak, míg dél is elmúlt, és a szegény robot, belefáradva az
ordítozásba, ugrálásba és ökölrázásba, ereje fogytán egy sziklára
heveredett, és csak egy-egy reménytelen sóhajtást hallatva, bámulta
az óceán végtelen ürességét. Egyszer-kétszer hajófüstnek nézte a
láthatár mögül kikandikáló felhő csücskét, de reményét Enjámin már
csírájában elfojtotta, emlékezetébe idézve, hogy a lehetőség egy a
négyszázezerhez; ez Automátét újabb kétségbeesésbe és dührohamokba
kergette, annál is inkább, mivel Éninek, mint kiderült, minden
alkalommal igaza volt. Végre aztán elhallgattak. A hajótörött a
sziklák hosszabbodó árnyékát bámulta a part fehér homokján, majd
Enjámin megszólalt:
- Miért hallgatsz? Talán már látod a karikákat, amelyeket említettem?
Automáté nem is válaszolt.
- Ahá! - monologizált Éni. - Tehát nemcsak a karikák, hanem minden
valószínűség szerint az a fásult eltompulás is bekövetkezett, amelyet
oly pontosan sikerült megjósolnom. Igazán furcsa, milyen értetlen tud
lenni egy értelmes lény, különösen ha a körülmények szorongatják.
Lakatlan szigetre kerül, ahol el kell pusztulnia, bebizonyítják neki,
mint a kétszer kettő négyet, hogy ez elkerülhetetlen, megmutatják az
egyetlen kiutat a helyzetből, az egyetlen lehetőséget, hogy használja
az eszét és akaratát: vajon hálás lesz érte? Szó sincs róla, ő holmi
reményre vágyik, ha pedig remény nincs, mert nem is lehet, akkor
látszatokba kapaszkodik, és inkább az őrületbe merül, mint a vízbe,
amely...
- Ne beszélj vízről!! - hörgött Automáté.
- Csak ki akartam domborítani irracionális indítékaidat - magyarázta
Éni. - Már semmire sem beszéllek rá. Azaz, semmiféle cselekedetre,
mert ha lassan akarsz meghalni, illetve semmit sem csinálsz, és így
hozzákezdesz a lassú meghaláshoz, akkor ezt az egész dolgot jól át
kell gondolni. Milyen hamis és esztelen dolog félni a haláltól, mint
állapottól, noha inkább dicsőítésre méltó! Mi hasonlítható a nemlét
tökéletességéhez? Igaz, a hozzá vezető agónia, mint olyan, nem valami
vonzó jelenség, de másfelől még sohasem volt olyan gyenge testű vagy
lelkű lény, aki ki ne bírta volna, vagy akinek ne sikerült volna
teljesen, maradéktalanul és véglegesen meghalnia. Az egész ügy tehát
szinte szóra sem érdemes, ha egyszer minden anyámasszony katonája,
minden szamár és léhűtő képes rá. Sőt, többet mondok: ha egyszer
mindenki meg tudja csinálni (és alighanem elismered, hogy így van,
legalábbis én még sohasem hallottam senkiről, akinek ne sikerült
volna), akkor legjobb nyugodtan elgyönyörködni a küszöb után
megkezdődő irgalmas semmi gondolatában. A haldoklás befejeztével
ugyanis már nem lehet gondolkodni, minthogy a halál és a gondolkodás
kölcsönösen kizárja egymást, tehát okvetlenül még életünkben érdemes
alaposan és részletesen magunk elé képzelni mindazon kiváltságokat,
előnyöket és gyönyöröket, amelyekkel a halál majd eláraszt bennünket!
Gondold csak el, kérlek: semmiféle fáradozás, félelem, szorongás,
semmiféle testi vagy lelki szenvedés, semmiféle átkos kaland, és
micsoda biztonság! Még ha minden gonosz hatalom összefogna és ellened
esküdne is, akkor sem árthatna neked! Ó, milyen páratlan a halott
édes biztonsága! És ha még hozzátesszük, hogy ez nem holmi
pillanatnyi, futó, röpke biztonság, hanem teljességgel
visszavonhatatlan és csorbíthatatlan, akkor valóságos elragadtatással...
- Hogy dögölnél meg! - rebegte gyönge hangon Automáté, s e tömör
szavakat rövid, de zamatos káromkodás követte.
- Mennyire sajnálom, hogy nem tehetem! - válaszolta rögtön Éni. - Nem
csupán önző irigységből sajnálom (hiszen, mint éppen említettem,
nincs pompásabb dolog a halálnál), de a legtisztább altruizmus is
arra késztetne, hogy elkísérjelek a megsemmisülésbe. Mindamellett nem
tehetem, mivel feltalálóm elpusztíthatatlannak gyártott, nyilván
mérnöki ambíciójától fűtve. Tudod, ha elgondolom, hogy itt maradok
majd sókéreggel borított, kiszáradt tetemedben, amelynek felbomlása
bizonyára lassú lesz, hogy itt ülök majd, és csak önmagamnak
beszélhetek, igazán elfog a szomorúság. És mennyit kell majd
várakoznom, míg végre eljön az a hajó, négyszázezerből az első, amely
a valószínűségszámítás szerint végűl is rátalál erre a szigetre...
- Micsoda?! Te nem pusztulsz itt?! - mordult fel Automáté, akit
Enjámin legutóbbi szavai felráztak fásultságából. - Szóval te élni
fogsz, míg én... Ó! Azt már nem! Soha! Soha!! Soha!!!
És bősz ordítással talpra szökkent, ugrálni kezdett, rázta a fejét,
teljes erejéből kotort a fülében, a legfurább bakugrásokat és
táncfigurákat mutatva be - de hiába. Közben Éni vadul sipogott:
- Hagyd már abba! Mi van, máris megőrültél? Hiszen még korai!
Vigyázz, kárt teszel magadban! Még eltöröd vagy kificamítod
valamidet! Vigyázz a nyakadra! Hiszen ennek nincs értelme! Más lenne
persze, ha képes lennél egy csapásra, tudod... de így csak
nyomorékká teszed magad! Mondom, hogy elpusztíthatatlan vagyok, és
punktum, hát mire jó ez a kínlódás? Még ha kiráznál is, akkor sem
tehetsz velem semmi rosszat, akarom mondani jót, hiszen mint fentebb
bőven kifejtettem, a halál irigylésre méltó dolog. Au! Hagyd már
abba! Hogy lehet így ugrándozni!
Automáté azonban tovább hányta-vetette magát, semmivel sem törődve,
sőt odáig ment, hogy döngetni kezdte a fejével a követ, amelyen
korábban ült. Addig verte belé a fejét, szikrázó szemmel és
lőporfüsttel az orrlyukaiban, egészen megsüketülve saját csapásaitól,
míg Enjámin egyszer csak kirepült a füléből, és elgurult a kövek
közé, halk, megkönnyebbült kiáltással, hogy végre kiszabadult.
Automáté nem is vette rögtön észre, milyen hatékonynak bizonyultak
erőfeszítései. Elnyúlt a naptól izzó kövön, pihent egy darabig,
aztán, noha még kezét-lábát sem bírta mozdítani, így mormogott:
- Semmi, semmi, csak pillanatnyi elgyengülés. De kirázlak én,
széttiporlak én, barátocskám, hallod? Hallod?... Hé! Mi ez?!
Hirtelen felült, mert megérezte, hogy üres a füle. Kábultan
körülnézett, aztán feltérdelt, és lázasan keresni kezdte Enjámint az
apró kavicsok között.
- Éni! Éniiii!!! Hol vagy? Szólj már!! - kiáltozta vadul. Enjámin
azonban, óvatosságból-e vagy valami más okból, meg sem mukkant.
Automáté most gyengéd szavakkal kezdte csalogatni, biztosította, hogy
már megváltozott a véleménye, egyetlen kívánsága, hogy megfogadja
műbarátja jó tanácsát, és a vízbe fojtsa magát, csak előbb szeretné
még egyszer meghallgatni a halál dicséretét. De ez sem vezetett
eredményre, Enjámin megátalkodottan hallgatott. Ekkor a hajótörött,
vadul szitkozódva, nekilátott rendszeresen átvizsgálni minden
talpalatnyi területet. Egyszer csak, mikor egy marék kavicsot már
éppen el akart dobni, még egyszer a szeme elé emelte, és megremegett
a kaján örömtől, mert megpillantotta a kavicsok között Enjámint, aki
tompán, alattomosan, fémesen csillogott.
- Á! Itt vagy, bogárkám! Itt vagy, drágalátos barátocskám!
Megfogtalak, te híres halhatatlan! - sziszegte Automáté, óvatosan
ujjai közé szorítva Énit, aki egy pisszenést sem hallatott. - No,
most majd meglátjuk, mi van azzal a híres szilárdságoddal! Most majd
kiderül, mennyire vagy elpusztíthatatlan. Nesze!!!
Utolsó szavai közben egy kőlapra tette Énit, majd teljes erejéből
rácsapott acélsarkával, és biztonság kedvéért még körbe is fordult
rajta. Éni meg se mukkant, csak a szikla csikorgott, mintha
acélfúróval fúrnák; Automáté lehajolt, és látta, hogy a fémgolyócska
sértetlen, csak a szikla csorbult ki alatta. Enjámin most a kőlap
gödröcskéjében feküdt.
- Mi az, ilyen erős vagy? Majd keresünk egy keményebb követ! -
vicsorgott Automáté. Végigfutkosta az egész szigetet, összeszedte a
legkeményebb kovaköveket, bazalt- és pordarabokat, hogy azokon
tiporja szét Enjámint. Miközben taposta, hol színlelt nyugalommal
beszélt hozzá, hol szitkokkal árasztotta el; mintha arra várt volna,
hogy a fémgolyócska válaszol, sőt talán kegyelemért kezd könyörögni.
Enjámin azonban makacsul hallgatott. Az acélsarok bősz dobbantásait
és a kövek csikorgását csak Automáté kacskaringós káromkodása
kísérte. Mikor aztán nagy sokára meggyőződött róla, hogy Enjámint
valóban nem lehet széttaposni, az elkeseredett és kimerült Automáté
megint leült a parton, markában tartva műbarátját.
- Ha nem is tudlak széttaposni - mondta színlelt önuralommal,
amelynek leple mögött csak úgy reszketett a dühtől -, légy nyugodt,
azért lesz rád gondom. Várhatsz arra a hajóra, öregem, mert bedoblak
a tengerbe, és ott is maradsz idők végezetéig. Ott aztán
elmélkedhetsz magadban, míg meg nem bolondulsz! Új barátod nem lesz,
arról kezeskedem!
- Derék Automáté - szólalt meg váratlanul Enjámin -, ugyan mit árt
nekem, ha a tenger fenekére dobsz? Mulandó lény kategóriáiban
gondolkodol, ez okozza tévedéseidet. Hiszen értsd meg, az óceán is
kiszárad egyszer, vagy fölemelkedik a tenger feneke, és szárazföld
lesz belőle. Hogy ez százezer év múlva történik, vagy millió év
múlva, az nekem teljesen mindegy. Nemcsak elpusztíthatatlan vagyok,
hanem végtelen türelmes is, mint tapasztalhattad, már csak abból is,
hogy milyen nyugodtan viseltem elvakult dühöd kitöréseit. Sőt csakis
azért nem válaszoltam hívásodra, és hagytam, hogy keressél, mert meg
akartalak kímélni a fölösleges fáradságtól. Hallgattam akkor is,
mikor ugrándoztál rajtam, nehogy egy vigyázatlan szavammal tovább
fokozzam haragodat, mert még megárthatott volna neked.
Automáté e nemes szónoklat hallatára újabb dührohamot kapott.
- Széttaposlak! Porrá zúzlak, te mocsok!! - ordította, és elölről
kezdődött az eszeveszett tánc a sziklák tetején, az ugrálás,
csapkodás és toppantgatás. De most Éni jóindulatú csipogása kísérte:
- Nem hiszem, hogy sikerülne, de csak próbáld! Rajta! Mégy egyszer!
Ne így, mert túl hamar kifáradsz! Páros lábbal! Nagyobbat ugorj! Így
-- hopp! Hopplá! Magasabbra ugorj, akkor nagyobb erőt fejthetsz ki!
Nem bírod már? Ejnye, hát nem megy? No ez az, látod! Próbáld meg
azzal a kővel! Ez az! Nem jó, keress inkább egy másikat. Nagyobb
nincs? No, akkor gyerünk! Hajrá! No még egyszer! Mindent bele, drága
barátom! Milyen kár, hogy nem segíthetek! Miért hagytad abba? Ilyen
hamar kifáradtál? De kár... No nem baj... Majd várok, csak
pihenj nyugodtan! Hadd hűtsön le kicsit a szellő...
Automáté nagy csattanással a kavicsokra roskadt, és gyűlölködve nézte
a tenyerén fekvő fémgolyócskát, miközben akarva, nem akarva,
hallgatnia kellett:
- Ha nem volnék a műbarátod, azt mondanám, hogy gyalázatosan
viselkedsz. A hajó elsüllyedt a viharban, velem együtt megmenekültél,
jó tanácsot adtam neked, amilyet csak tudtam, de minthogy
meneküléssel nem szolgálhatok, lévén az lehetetlen, az igazság és a
jó tanács fejében most mindenáron el akarsz pusztítani engem,
egyetlen társadat. Igaz, hogy így legalább lett valami célod az
életben, tehát már ezért is hálával tartoznál. Kíváncsi vagyok, miért
olyan gyűlöletes számodra a gondolat, hogy én túléllek...
- Majd kiderül, hogy túlélsz-e - csikorogta fél szájjal Automáté. -
Még nem dőlt el a játszma.
- Hát te igazán javíthatatlan vagy. Tudod mit, próbálj az öved
csatjára tenni. Az acélból van, és az acél talán keményebb a
köveknél. Próbáld csak meg, bár a magam részéről biztos vagyok benne;
hogy ez sem ér semmit, de olyan szívesen segítenék neked...
Automáté, bár némi habozás után, végül is követte a tanácsot, de
csak annyit ért el, hogy övcsatja a bősz csapásoktól tele lett apró
gödröcskékkel. E kudarc után Automáté keserű mélabúba süllyedt, és
csüggedten, kimerülve, tompán bámulta a fémmorzsát, amely vékony
hangján egyre szónokolt:
- És ezt nevezik értelmes lénynek, uramisten! Kétségbeesik, mert
nem tudja eltörölni a föld színéről az egyetlen testvéri lelket ebben
az egész halott mindenségben! Mondd, Automatékám, nem szégyelled
magad legalább egy kicsit?
- Hallgass, te fecsegő szemét! - nyögte a hajótörött.
- Miért hallgassak? Látod, ha rosszat akarnék neked, már rég
elhallgattam volna, de én még most is a műbarátod vagyok. Veled
leszek a haldoklás kínjaiban, mint hű bajtárs, ha a fejed tetejére
állsz is, és te nem fogsz a tengerbe hajítani, drága barátom, mert
könnyebb a szenvedés, ha legalább közönsége van. Közönsége leszek
tehát elmúlásodnak, amely ezáltal bizonyára jobban sikerül, mint a
teljes magányban; mert az érzelem a fontos, mindegy, hogy miféle. A
gyűlölet irántam, igaz barátod iránt, ösztökélni fog, és bátrabbá
tesz téged, szárnyat ad lelkednek, tiszta és meggyőző csengést
biztosít jajgatásodnak, rendszerezi végvonaglásaidat, és rendet
teremt utolsó perceid mindegyikében, márpedig ez nem kevés... Ami
engem illet, megígérem, hogy keveset fogok beszélni, és nem
kommentálok semmit, mert ha másképpen tennék, akaratlanul is
összezúzhatnálak módfeletti barátságommal, amelyet nem bírnál
elviselni, hiszen őszintén szólva, pocsék egy jellemed van. De én ezt
is megoldom, mert jósággal válaszolva gonoszságodra, megsemmisítelek,
és ily módon megszabadítalak önmagadtól; és ismétlem, minderre a
barátság késztet, nem holmi elfogult megítélés, hiszen őszinte
rokonszenvem ellenére tisztán látom természeted rondaságát... -
E szavaknál Automáté váratlanul kitörő diadalordítása szakította félbe.
- Hajó! Hajó!! Hajó!!! - rikoltozott a robot eszeveszetten, felugrott
és fel-alá kezdett rohangálni a parton, köveket dobált a vízbe,
teljes erejéből hadonászott, és főképpen torka szakadtából
ordítozott, míg teljesen be nem rekedt - egyébként fölöslegesen, mert
a hajó egyenesen a sziget felé tartott, és már le is bocsátotta a
mentőcsónakját.
Mint utóbb kiderült, Automáté hajójának kapitánya még az elsüllyedés
előtt segélykérő rádiójeleket adott, aminek következtében hajók
sokasága kutatta át az egész környéket, s az egyik éppen erre a kis
szigetre indult.
Mikor a tengerészekkel megrakott csónak a sekély parti vízre siklott,
Automáté először egyedül akart beugrani a csónakba, de rövid
gondolkodás után visszafutott Enjáminért, mert félt, hogy a
fémgolyócska kiabálni kezd, a jövevények meghallják, és ez
kellemetlen kérdésekre adna alkalmat, sőt műbarátja talán még
vádaskodásra is vetemedne. Ennek elkerülése végett felkapta Énit, és
mivel hamarjában nem tudta hová rejteni, visszadugta a fülébe.
Az üdvözlés és hálálkodás ömlengő jelenetei következtek, miközben
Automáté nagyon lármásan viselkedett, mert félt, hogy valamelyik
tengerész meghallja Éni hangocskáját. Műbarátja ugyanis egész idő
alatt beszélt, ilyesmiket hajtogatva:
- Nahát, ez aztán igazán váratlan fordulat! Pedig az esély egy volt a
négyszázezerhez... Te aztán szerencsés fickó vagy! Remélem,
viszonyunk ezek után kitűnően alakul majd, annál is inkább, mivel
semmit sem tagadtam meg tőled a legnehezebb órákban, azonkívül
diszkrét vagyok, és ami elmúlt, borítsunk rá fátylat!
Amikor hosszú hajózás után partot értek, Automáté némi csodálkozást
keltett környezetében azzal a mindenki számára érthetetlen óhajával,
hogy sürgősen el akar látogatni a közeli vasgyárba, ahol nagy
gőzkalapács működik. Azt mondják, a vasműlátogatás közben elég
különösen viselkedett, odament tudniillik az óriási csarnok
acélüllőjéhez, és teljes erejéből rázni kezdte a fejét, mintha az
agyát akarná a fülén át belerázni odatartott tenyerébe, még fél lábon
is ugrált, de a jelenlevők úgy tettek, mintha semmit sem vennének
észre, mert úgy vélték, hogy a szörnyű veszélyből nemrégen megmentett
hajótöröttnél bízvást előfordulhat némi hóbortos különcködés, hiszen
lelki egyensúlya érthető módon megingott. És valóban, Automáté később
sem tért vissza régi életmódjához, hanem furcsa hóbortok rabja lett.
Hol különféle robbanóanyagokat gyűjtött, sőt robbantásokkal
kísérletezett a saját lakásában, de ezt a szomszédok meghiúsították,
a hatóságokhoz fordulva védelemért; hol meg váratlanul baltákat és
karborund fűrészeket kezdett gyűjteni. Máskor azt mesélte
ismerőseinek, hogy új típusú gondolatolvasó gépet épít. Később
magányos természetű lett, és azt a szokást vette fel, hogy fennhangon
beszélgetett önmagával ; olykor kihallatszott, amint házában fel-alá
futkosva hangosan monologizál, sőt szitkokhoz hasonló szavakat ordít.
Végül, sok év után, újabb mániája támadt: zsákszámra kezdte
hazahordani a cementet. Óriási gömböt készített belőle, s amikor
megszilárdult, ismeretlen helyre szállította. Azt mesélik, őrnek
szegődött egy elhagyott bányába, és valamelyik éjjel egy óriási
betontömböt gurított le az egyik aknába, aztán pedig napjai fogytáig
a környéken sétálgatott, és mindenféle szemetet összegyűjtött, hogy
beledobálja ebbe az aknába. Nos, igazán elég érthetetlen szokásokat
vett fel, de ezek a pletykák alkalmasint nagyrészt légből kapottak.
Alig hihetjük, hogy annyi év után még neheztelt volna műbarátjára,
akinek pedig oly sokat köszönhetett.
A következő fejezet