A FEHÉR HALÁL
Aragém befelé épült bolygó volt; ugyanis uralkodója, Metamerik, aki
az egyenlítő mentén végignyúlt a szélesség 360 fokán, s ily módon
körülövezte birodalmát, nemcsak uraként, hanem védőjeként is, meg
akarta óvni alattvalóit, az interitek népét mindenfajta kozmikus
betöréstől, ezért megtiltotta, hogy a bolygó felszínén bármit is
változtassanak, még egy kavicsot sem volt szabad elmozdítani. Aragém
szárazföldjei tehát vadon és kihaltan terültek el, csak a villámok
fejszéje hasogatta a hegyláncok szilícium hátát, csak a meteorok
farigcsálták tele a kontinenseket kráterekkel. De tíz mérföldnyire a
felszín alatt annál lázasabban munkálkodtak az interitek; összevissza
furdalták anyabolygójuk mélyét, megtöltötték kristálykertekkel,
ezüst- és aranyvárosokkal; befelé álló házakat építettek, dodekaéder
meg ikozaéder alakban, úgyszintén hiperbolikus palotákat, amelyeknek
tükörkupolájában ki-ki húszezerszeresre növelve láthatta magát; mint
egy óriás színházban - kedvelték ugyanis a pompát meg a geometriát,
és kiváló építőmesterek voltak. Csővezeték-rendszerekkel vitték le a
bolygó mélyébe a napfényt, hol smaragdon, hol gyémánton, hol
rubinon szűrték át, és így kedvük szerint csináltak maguknak
rózsaujjú hajnalt, tüzes delet vagy alkonypírt; annyira imádták saját
alakjukat, hogy egész világuk csupa tükörből állt, forró gázok
leheletével hajtott kristályjárműveik voltak, ablaktalanok, mert
mindenestül átlátszóak, és utasaik menet közben láthatták önmagukat a
paloták és templomok homlokzatának tükrében, mint különös,
tovasikló, elmosódó, szivárványló, sokszoros tükörképet. Még saját
egük is volt, amelyen molibdén, és vanádium hálóban ékkövek és tűzben
nevelt hegyikristályok ragyogtak.
Dinasztikus és egyben örökös királyuk volt Metamerik, szép, hideg,
soktagú teste volt ugyanis, amelynek első tagjában lakott az értelem;
ez pár ezer év alatt elöregedett, mert a kristályhálók elkoptak a sok
gondolkodástól, ilyenkor a következő tag vette át az uralmat, és ez
így ment robotemlékezet óta, hiszen nyolcvanmilliárd tagból állt.
Metamerik az aurigének leszármazottja volt, akiket senki sem látott,
és csak annyit lehetett tudni róluk, hogy amikor pusztulással
fenyegették őket bizonyos rettentő lények, amelyek rákaptak az
űrhajózásra, és elhagyták érte hazai napjukat, az aurigének minden
tudásukat meg élni vágyásukat mikroszkopikus atomcsírácskákba zárták,
s ezekkel termékenyítették meg Aragém sziklás földjét. Azért adták
neki ezt a nevet, mert a sajátjukra emlékeztet, de soha nem tették
páncélos lábukat a bolygó szikláira, nehogy nyomára vezessék
kegyetlen üldözőiket; elpusztultak mind egy szálig, és csak az
vigasztalta őket, hogy ellenségeik, akiket fehéreknek vagy
sápadtarcúaknak neveztek, nem is sejtik: nem érték el, hogy az
aurigéneknek írmagjuk se maradjon. Az internek, akik Metamerikból
keletkeztek, nem tudták azt, amit ő tudott rendkívüli származásáról:
az aurigének szörnyű végének és az interitek keletkezésének története
egy fekete vezúvi őskristályban állott megírva, és ez a kristály a
bolygó magjában rejtőzködött. Annál jobban ismerte a történetet a
király, és egy pillanatig sem feledkezett meg róla.
A köves, mágneses talajból, amelyet a derék építőmesterek a föld
alatti birodalom növelése közben kitermeltek, Metamerik abroncsokat
készíttetett, s azokat kidobták az űrbe. Pokolkarikákként keringtek a
bolygó körül, senkit sem engedtek a közelébe. Az űrhajósok tehát
elkerülték ezt a vidéket, amelyet Fekete Csörgőkígyónak neveztek,
mert az óriási, keringő bazalt- és porfírtömbök folyton
összeütköztek, s ilyenkor egész meteoráram keletkezett, innét eredt
mindaz a sok üstökösfej, bolida és aszteroid, amely teleszemeteli az
egész Skorpió-rendszert.
A meteorok kőesője persze Aragém földjére is hullott, szüntelenül
bombázta és barázdálta, a becsapódások tűzkútjai nappallá
változtatták az éjszakát, a porfelhők pedig éjszakává a nappalt. De a
legkisebb remegés sem jutott le az interitek országáig; és ha bárki
megközelítette volna a bolygót, nem lát egyebet, ha ugyan hajóját a
sziklaörvények már addig szét nem zúzzák, mint egy kráterlyuggatta
kőgolyóbist. Az interitek gondoskodtak róla, hogy a föld alatti
birodalomba vezető kapuk se különbözzenek holmi sziklahasadéktól.
Évezredeken keresztül senki sem tette a lábát a bolygóra, de azért
Metamerik egy pillanatig sem engedett a szigorú éberségből.
Történt egyszer, hogy néhány interit kisétált a bolygó felszínére, és
megpillantott egy óriási kehelyfélét, amelynek talpa a sziklák közé
ékelődött, égre néző homorulata pedig repedezett és sok helyütt
lyukas volt. Nyomban odahívták a csillaghajózás tudorait, s azok úgy
vélekedtek, hogy ismeretlen tájakról érkezett, idegen csillaghajó
roncsát látják maguk előtt. A hajó igen nagy volt. Csak közelről
látszott, hogy alakja karcsú henger, amelynek orra a sziklába
fúródott; vastagon borítja a pörk és a korom, kehelyszerű tatja pedig
a föld alatti paloták boltíveire emlékeztet. Fogókarokkal ellátott
gépek kúsztak elő a föld alól, óvatosan kiemelték gödréből a
titokzatos hajót, és bevonszolták a föld alá. Aztán egy csoport
interit elsimította a hajó fúrta tölcsért, hogy a bolygó felszínéről
eltüntessék az idegen behatolás minden nyomát, és tompán becsapódtak
a bazaltkapuk.
Ott nyugodott most a feketére szenesedett hajótest a pompásan
felszerelt kutatócsarnokban, a tudósok ráirányították legfényesebb
kristályaik tükrös felületét, és gyémántkésekkel felvágták a legkülső
páncélt; alatta különösen fehér, másik réteget találtak; ettől kissé
aggódni kezdtek, s mikor a karborund fúrók ezt a burkot is átrágták,
megmutatkozott a harmadik, áthatolhatatlan páncél, légmentesen záró
ajtó is volt rajta, de azt nem bírták kinyitni.
Afinor, a legidősebb tudós, gondosan megvizsgálta az ajtó zárját;
kiderült, hogy a zár egy bizonyos szó kimondására nyílik. De a szót
nem ismerték, és nem is ismerhették. Sokáig próbálkoztak különféle
szavakkal, mint például "kozmosz", "csillag", "űrrepülés", de az ajtó meg sem moccant.
- Nem tudom, jól tesszük-e, hogy Metamerik király tudta nélkül
próbálgatjuk kinyitni a hajót - mondta végül Afinor. - Gyerekkoromban
hallottam egy legendát a fehér lényekről, amelyek világszerte minden
fémből született életet üldöznek és kiirtanak, bosszúból, mert...
Itt elakadt a szava, s a többiekkel együtt döbbenten meredt a hajó
roppant oldalára, mert utolsó szavai közben az addig mozdulatlan ajtó
egyszerre csak megremegett, és lassan kitárult. A szó, amely
kinyitotta, ez volt: "bosszú".
A tudósok fegyvereseket hívtak segítségül, s a szikravetőt szegező
katonákkal együtt beléptek a hajó fülledt, sötét, mozdulatlan
belsejébe, kék és fehér kristályokkal világítva maguk körül.
A gépek jórészt összetörtek, az internek sokáig vizsgálódtak a romok
között, keresték a legénységet, de még csak nyomát sem találták.
Tanakodtak, vajon nem maga a hajó volt-e értelmes lény, hiszen vannak
roppant nagy lények: az ő királyuk például ezerszer akkora, mint az
ismeretlen hajó, és ő is egyetlen lény. De a benne talált
elektronikus gondolkodó központok elég aprók, és szétszórtak voltak;
az idegen hajó tehát nem lehetett egyéb, mint valami repülő gépezet,
amely legénység nélkül csupán halott tárgy.
A fedélzet egyik zugában, közvetlenül a páncélfalnál, szétfröccsent
tócsára bukkantak a kutatók, olyan volt, mint a vörös festék, foltot
ejtett ezüst ujjaikon, amikor hozzáértek; a tócsából valami
ismeretlen ruházat lucskos, vörös foszlányait sikerült kiszedni, meg
néhány nem túl kemény, meszes szilánkot. Nem tudták, miért, de
valamennyiüket félelem fogta el, amint ott álltak a kristályfénnyel
átszabdalt sötétségben. A király közben tudomást szerzett az ügyről;
kisvártatva meg is érkeztek a küldöttei, és hozták a szigorú
parancsot, hogy az idegen hajót mindenestül meg kell semmisíteni, de
legfőként - parancsolta a király - az idegen űrhajósokat kell
atomtűzzel porrá égetni.
A tudósok azt felelték, hogy nem volt ott senki, csak a sötétség,
törött roncsok, fémbelsőségek és valami vörös festékben ázó maszat.
Összerezzent a király futárja, és megparancsolta, hogy azonnal
gyújtsák meg az atommáglyákat.
- A király nevében! - mondotta. - A vörös valami, amit találtatok, a
pusztulás hírnöke! Az élteti a fehér halált, amely nem ismer semmi
egyebet, csak a bosszúállást az ártatlanokon, puszta létükért...
- Ha ez volt a fehér halál, bennünket már nem fenyeget, hiszen a hajó
halott, és bárki is utazott rajta, elpusztult a védőabroncsok
gyűrűjében - felelték.
- Mérhetetlen a sápadt lények hatalma, mert ha el is pusztulnak,
százszor újjászületnek, távol izzó napjaiktól! Végezzétek
kötelességeteket, atomosok!
Félelem szállta meg e szavakra a bölcseket és kutatókat. Igaz, nem
nagyon hittek a pusztulás veszélyében, annyira valószínűtlennek
vélték. De azért felemelték fekhelyéről az egész hajót, szétzúzták a
platinaüllőkön, s amikor darabokra törött, kemény sugárzásba
mártották, úgyhogy széthullott milliárd röpdöső atomra, amelyek
örökké hallgatnak, mert az atomoknak nincsen történetük, mind
egyformák, akár a legtüzesebb csillagokból erednek, akár halott
bolygókból, akár értelmes lényekből, jókból avagy gonoszakból, mert
az anyag egyforma az egész mindenségben, és nem tőle kell félni.
Mindamellett még ezeket az atomokat is összefogdosták, egyetlen
tömbbe fagyasztották, kilőtték a csillagok felé, és csak akkor
szóltak megkönnyebbülten: - Megmenekültünk. Most már nem lehet baj.
Ám amikor a platinakalapácsok lecsaptak a hajóra, és az darabokra
törött, a vérben ázó ruhafoszlány felfeslett varrásából kihullott egy
láthatatlan csíra, olyan parányi, hogy százat is eltakarna egyetlen
homokszem. De ebből a csírából éjjel, a porban és piszokban, a
barlang kövei között, fehér telepecske nőtt ki; abból a második, a
harmadik, a századik - és lehelni kezdték a salétromot és
nedvességet, s azoktól rozsda telepedett a tükörvárosok fényes
falaira, és láthatatlan szálacskák keltek ki és fonódtak össze az
interitek hideg belsejében, úgyhogy mikor felkeltek, már magukban
hordták a halált. És nem telt el egy esztendő, s rendre elpusztultak.
Megálltak a bolygó mélyében a gépek, kihunytak a kristálytüzek, barna
fekély lepte el a tükörkupolákat, s amikor az utolsó atomhő is
elillant, leszállt az örök sötétség, amelyben tovább növekedett,
ellepve a csikorgó csontvázakat, behatolva a rozsdás koponyákba,
beszőve a kihunyt szemüregeket - a bolyhos, nyirkos, fehér penész.
A következő fejezet