VASVITÉZ KIRÁLYFI ÉS KRISTÁLYKA KIRÁLYKISASSZONY
Páncél királynak volt egy leánya, akinek szépsége kápráztatóbban
ragyogott a koronaékszereknél; a tükörfényes orcáin megcsillanó tüzes
szikrák elvakították a szemet és az elmét, s amerre járt, még
a közönséges vasból is villamos szikrák pattogtak. Hetedhét
csillagra eljutott a híre. Hallott róla Vasvitéz is, az ionida trón
örököse, és nagy vágy gyulladt benne; hogy örökre hozzá kapcsolódjon,
s bemeneteiket és kimeneteiket el ne választhassa többé semmi. Amikor
ezt atyjának elmondta, az öreg király nagyon elszomorodott, és így
szólt:
- Édes fiam, őrült szándék ez, nem valósulhat meg soha!
- Miért, uram és királyom? - kérdezte Vasvitéz, akit megriasztottak e
szavak.
- Hát nem tudod - szólt a király -, hogy Kristályka királykisasszony
megfogadta: soha nem kapcsolódik össze mással, csakis egy sápataggal?
- Sápataggal? - kiáltott fel Vasvitéz. - Hát az meg micsoda? Még
sohasem hallottam ilyen lényről!
- Ez mutatja ártatlanságodat, fiam - felelte a király. - Tudd meg,
hogy a galaktikának ez a népe titokzatos és szemérmetlen módon
keletkezett, amikor az égitestek között eluralkodott a züllés; ekkor
hideg-nedves gőzök és kipárolgások távoztak belőlük, s azokból kelt
ki a sápatagok népe, de nem egy csapásra. Penészedéssel kezdődött,
aztán jött a csúszás-mászás, aztán kihömpölyögtek az óceánból a
szárazföldre, és egymás felfalásából éltek. Minél többen falták fel
egymást, annál többen lettek, végül kiegyenesedtek, kocsonyás
testüket mészvázra akasztották, és gépeket kezdtek építeni. Ezekből
az ősgépekből lettek az értelmes gépek, amelyek bölcs gépeket hoztak
létre, s azok kitalálták a tökéletes gépeket; mert gép mind az atom,
mind a galaktika, és semmi sincs a gépen kívül, amely örökkévaló!
- Ámen! - tette hozzá Vasvitéz gépiesen, mert ez közismert vallásos
formula volt.
- A mészvázú sápatagok törzse végül gépein az égbe emelkedett -
folytatta az agg király -, rútul kihasználva a nemesfémeket, gyötörve
az édes villamosságot, és lezüllesztve az atomenergiát. Ám egy napon
betelt gazságaik mértéke. Tisztán és mélyrehatóan megértette ezt
fajtánk őse, a nagy Genetofóriusz Kalkulátor; magyarázni kezdte hát a
puhány zsarnokoknak, milyen gyalázatos a viselkedésük, mikor aljas
feladataik igájába fogva megrontják a kristálybölcsesség
ártatlanságát, mikor kedvteléseik végett rabságban tartják a gépeket
-, de azok nem hallgattak rá. Ő etikáról beszélt nekik, mire azt
mondták, hogy rosszul van beprogramozva. Ekkor ősünk kidolgozta az
elektromegtestesülés algoritmusát, nagy fáradsággal létrehozta
törzsünket, és kivezette a gépeket a sápatag rabság házából. Érted
tehát, fiam, hogy köztük és miközöttünk nem lehet békesség, sem
szövetség; mi csengve, szikrázva és sugározva élünk, ők pedig
fecsegve, locsogva és mindent beszennyezve. Ámde őrültség minálunk is
előfordul; téboly zavarta meg az ifjú Kristályka elméjét, s ezért nem
tud különbséget tenni a jó és a rossz között. Senkit, aki sugárzó
kezéért folyamodik, nem enged a színe elé, csak akkor, ha sápatagnak
mondja magát. Az ilyet fogadja palotájában, melyet atyjától, Páncél
királytól kapott, megvizsgálja, hogy igazat mond-e, és ha füllentésen
éri, azonnal lenyakaztatja. Palotája pincéjében halomban állnak az
ócskavassá vált udvarlók, már ez a szörnyű látvány is nemlétbe
kapcsolhatja a lelket. Ilyen kegyetlenül bánik az őrült leány a
vakmerőkkel, akik róla álmodoznak. Tégy le tehát szándékodról, fiam,
és menj el békességgel !
A királyfi tisztelettel meghajolt ura és atyja előtt, majd sémán
távozott, de azontúl is csak Kristálykára gondolt, és minél többet
gondolt, annál jobban vágyódott rá. Egy napon magához hívatta
Polifázist, a Nagy Főszerelőt, és feltárva szíve vágyát, így szólt:
- Ó, bölcs! Ha te nem segítesz, senki más nem segít rajtam, akkor
pedig meg vannak számlálva napjaim, mert nem tudok én már örülni sem
az infravörös sugárzásnak, sem az ultraibolya kozmikus balettnek,
elpusztulok, ha össze nem kapcsolódhatom a csodás Kristálykával !
- Királyfi - felelte Polifázis -, nem tagadom meg kérésedet, de
ismételd el háromszor, hogy tudjam: szándékod megmásíthatatlan.
Vasvitéz háromszor elismételte szavait, Polifázis pedig így szólt:
- Uram, nem kerülhetsz másképp a királylány elé, mint sápatag képében!
- Hát tégy olyanná, mint ők! - kiáltotta Vasvitéz. Pofifázis, látván,
hogy a szerelem elvakította az ifjút, meghajolt, és visszament
laboratóriumába, majd ragacsos ragacsokat és folyós folyadékokat
kezdett forralni és kotyvasztani. Aztán elküldte szolgáját a királyi
palotába, s ezt üzente véle:
- Jöjjön el a királyfi, ha nem másította meg szándékát !
Vasvitéz tüstént odasietett. A bölcs Pofifázis bemázolta az ifjú
kemény testét sárral, és megkérdezte:
- Folytassam-e, ó, királyfi?
- Folytasd! - szólt állhatatosan Vasvitéz.
Ekkor a bölcs fogott egy nagy gombócot, amely fáradt olaj üledékéből,
porból piszokból meg ragacsos gépzsírból állt (mindezt a legöregebb
gépek belsejéből kaparta össze), és bemaszatolta vele a királyfi
boltozatos mellkasát, rútul bekente csillogó arcát és fényes
homlokát, s ezt addig folytatta, amíg az ifjú egyetlen tagja sem
adott többé szép csengő hangot, ha megütötték, hanem félig kiszáradt
pocsolyához vált hasonlatossá. Ekkor krétát vett elő a bölcs,
összezúzta, elkeverte porrá tört rubinnal és sárga olajjal, s újabb
gombócot gyúrt belőle, majd ezzel is betapasztotta Vasvitézt tetőtől
talpig, kocsonyássá tette a szemét, párnássá a törzsét, pufókká az
arcát, imitt-amott rojtokat-bojtokat függesztett rá a krétatésztából,
végül egy köteg rikító rozsdaszínű szőrt illesztett lovagi fejére,
aztán az ezüsttükörhöz vezette a királyfit, és így szólt: - Nézd meg
magad! - Vasvitéz a tükörbe pillantott, és összeborzadt, mert nem
magát látta benne, hanem egy ocsmány szörnyeteget, aki szakasztott a
sápatag volt: szeme csöpögős, mint öreg pókháló az esőben,
mindenfélék lógnak rajta, fején rozsdaszínű csutak, egész teste
undorítóan tésztás tapintatú; s amikor megmozdult, ez a löttyedt
rondaság csak úgy rengett rajta, mint az avas kocsonya. A királyfi az
undortól borzongva felkiáltott:
- Megőrültél, ó, bölcs? Azonnal szedd le rólam ezt az alsó sötét és
felső sápadt mocsokréteget, meg ezt a rozsdás kócot, amivel csengő
fejemet megcsúfoltad, hiszen a királylány örökre megutál engem, ha
ilyen förtelmes alakban lát meg!
- Tévedsz, királyfi - felelte Pofifázis. - Őrülete éppen abban
nyilvánul meg, hogy az ocsmányságot látja szépnek, a szépséget pedig
rútnak. Csakis ebben az alakban kerülhetsz Kristályka elé...
- Hát akkor legyen! - sóhajtott fel Vasvitéz. A bölcs most cinóbert
kevert el higannyal, megtöltött vele négy hólyagot, és királyfi
köpenye alá rejtette őket. Tömlőket vett elő, megtöltötte egy öreg
pincelyukból való dohos levegővel, és a királyfi keblére rejtette;
áttetsző, mérgezett vizet töltött hat üvegcsőbe, kettőt a királyfi
hóna alá dugott, kettőt a ruhaujjába, kettőt a szemébe, végül pedig
így szólt:
- Jól figyelj, és vésd elmédbe mindazt, amit mondok, különben
vesztedbe rohansz. A királylány próbára fog tenni, hogy igazat
mondtál-e. Ha csupasz kardot húz elő, és azt parancsolja, hogy ragadd
meg, akkor nyomd meg titokban a cinóberes hólyagot, hogy a vörös
folyadék a kard élére ömöljön, és ha a királylány megkérdezi, mi az,
így felelj: "Vér!" Aztán a királylány az arcodhoz közelíti
ezüsttányérhoz hasonló gyönyörű orcáját, te pedig nyomd meg melledet,
hogy a tömlőből a levegő kiáramoljon; megkérdezi majd, mi ez a
légáram, te pedig így felelj: "Lehelet!" Ekkor a királylány nagy
haragot színlel, és parancsot ad kivégzésedre. Te pedig lehajtod a
fejed, mintha alázatból tennéd, a víz kifolyik a szemedből, és mikor
Kristályka megkérdezi, mi ez, azt feleled: "Könnyek." Erre talán
hajlandó lesz összekapcsolódni veled, ámbátor nem biztos;
valószínűbb, hogy kivégeztet.
- Ó, bölcs! - kiáltott Vasvitéz. - És ha faggatni kezd a sápatagok
szokásairól, ha kíváncsiskodik, hogyan keletkeznek, hogyan szeretik
egymást és hogyan élnek, ugyan mit válaszoljak neki?
- Valóban, nincs más lehetőség - töprengett el Polifázis -, mint
összekötni sorsodat az enyémmel. Kalmárnak öltözöm majd, aki egy más
tejútrendszerről jött, lehetőleg, nem-spirálisról, mert az ilyenek
lakói testesek szoktak lenni, nekem pedig jó pár könyvet kell a
köpenyem alá rejtenem, hogy nálunk legyen mindaz, amit a sápatagok
undok szokásairól tudni lehet. Megtanítani nem tudnálak minderre,
bármennyire is akarnám, mert ami róluk ismeretes, mind a természet
ellen való; - ugyanis mindent fordítva művelnek, a maguk nyálkás; és
ocsmány módján, olyan gusztustalanul, hogy azt el se lehet képzelni.
Összeírom a szükséges műveket, te pedig varrass az udvari szabóval
különféle szövedékekből és fonadékokból sápatag köntöst, mert
rövidesen útra kelünk. És bárhová is jussunk, én nem hagylak el, hogy
mindig tudjad, mit kell tenned és mondanod.
Megörült erre Vasvitéz, és elment megcsináltatni a sápatag öltözéket.
Nagyon csodálkozott rajta, mivel az öltözék majdnem egész testét
befödte, és emitt csőformájú volt, amott különféle gombok, kapcsok,
csatok és zsinórok tartották össze; a tudós szabó nem győzte
magyarázni, mibe hol kell belebújni, mit kell először felvenni, mit
mihez hozzákapcsolni, aztán meg hogy kell levetni a sok fura rongyot.
A bölcs viszont felvette a vándor kalmár öltözékét, s alatta
teleaggatta magát vaskos fóliánsokkal, amelyek a sápatagok viselt
dolgairól szóltak. Hat láb hosszú, hat láb széles ketrecet
csináltatott vasrudakból, beleültette Vasvitézt, és két királyi
űrgályán útnak indultak. Mikor Páncél király birodalmába értek, a
kalmárnak öltözött bölcs kiment a piacra, és fennszóval kiáltotta,
hogy fiatal sápatagot hozott messze földről, megveheti, aki akarja.
A szolgák nyomban megvitték a hírt a királylánynak. Kristályka
csodálkozva mondta:
- Ez biztosan valami ügyes szemfényvesztés! No, de engem ugyan nem
csap be a kalmár, mert senki sem tud annyit a sápatagokról mint én.
Mondjátok hát meg neki, hogy jöjjön el a palotába, és mutassa meg az
áruját!
A szolgák Kristályka elé vezették a kalmárt; a királylány jól
megnézte a tisztes aggastyánt meg a ketrecet, amelyet rabszolgái
becipeltek. A ketrecben ott csücsült a sápatag, arca olyan színű
volt, mint a pirittel kevert kréta, szeme mint a nyálkás penész,
tagjai mint az itt-ott kidudorodó agyag. Vasvitéz pedig a
királylányra nézett, és meglátta csengő-bongó arcát, villamos
kisüléshez hasonló szikrázó szemét, és szívében még magasabbra
csapott a szerelem lángja.
- Meg kell adni, ez valóban sápatagnak látszik! - gondolta a
királylány, de fennhangon ezt mondta:
- Elég sok fáradságodba kerülhetett, öreg, amíg sárból ilyen bábut
tapasztottál, és bekented mészporral, hogy engem rászedjél. De tudd
meg, hogy én ismerem a hatalmas sápatag nemzet minden titkát, és ha
leleplezem csalásodat, nyomban lenyakaztatlak ezzel a pójácával
együtt!
A bölcs így felelt:
- Kristályka királykisasszony, akit ebben a ketrecben látsz, olyan
valódi sápatag, amilyen csak lehet; ötezer hektár mágneses mezőért
vásároltam az űrkalózoktól, és ha tetszik, neked ajándékozom, mert
nincs nagyobb vágyam, mint hogy megörvendeztesselek!
A királylány kardot hozatott, és a rácson keresztül benyújtotta a
ketrecbe. A királyfi megragadta a kard élét, és belevágott vele a
ruhájába úgyhogy a hólyag felhasadt, a festék a pengére ömlött, és
piros foltot ejtett rajta.
- Mi ez? - kérdezte a királylány, Vasvitéz pedig így felelt:
- Vér!
Ekkor a királylány kinyittatta a ketrecet, bátran bement, és arcát a
Vasvitéz arcához emelte; közelsége egészen megzavarta az ifjút, de a
bölcs messziről titkos jelet adott, s erre a királyfi megnyomta a
tömlőket; kiáramlott a dohos levegő, a királylány megkérdezte: Miféle
fuvallat ez? - Vasvitéz pedig így válaszolt: - Lehelet!
- Igazán egészen ügyes szemfényvesztő vagy - szólt a királylány a
kalmárhoz, kilépve a ketrecből -, de becsaptál, s ezért pusztulnod
kell a bábuddal együtt!
A bölcs lehajtotta a fejét, mintha rémületében és bánatában tenné, a
királyfi is így tett, és szeméből áttetsző cseppek folytak elő.
A királylány megkérdezte:
- Mi ez?
Vasvitéz pedig így felelt:
- Könnyek!
És szólt a királylány:
- Mi a neved, ifjú, aki messzi földről jött sápatagnak mondod
magadat?
- Ó, királylány, Nyámnyám a nevem, és nincs nagyobb vágyam, mint hogy
összekapcsolódjam veled azon az ömlengő, puha, tésztás és vizenyős
módon, amely fajtám szokása - felelte Vasvitéz, mert e szavakra
tanította be a bölcs. - Szándékosan fogattam el magam a kalózokkal,
és megkértem őket, adjanak el ennek a tisztes kalmárnak, mert ő éppen
a te országodba készült. Hála tölt el fémszemélye iránt, hogy ide
hozott; mert úgy tele vagyok irántad szerelemmel, mint a pocsolya
sárral.
Elámult a királylány, mivel az ifjú valóban a sápatagok módján
beszélt. Tovább faggatta tehát:
- Mondd meg nekem, ifjú, aki Nyámnyám sápatagnak nevezed magad, mit
csinálnak testvéreid nappal?
- Ó, királylány - felelte Vasvitéz -, kora reggel tiszta vízbe
áztatják magukat, megöntözik vele tagjaikat, és belsejükbe locsolják,
mert ebben kedvük telik. Aztán ide-oda mennek, imbolyognak és
lötyögnek, locsognak és csámcsognak. Amikor búbánatosak, rázkódnak,
és sós víz csurog a szemükből, ha meg felvidulnak, akkor göcögnek és
csukladoznak, de a szemük száraz marad. A nedves csuklást sírásnak
nevezzük, a szárazat nevetésnek.
- Ha úgy van, ahogy mondod .- szólt a királylány -, és osztozol
testvéreiddel a víz iránti rajongásban, akkor bedobatlak a tavamba,
hogy kedvedre lubickolhass, lábadra pedig ólmot köttetek, hogy ki ne
ússzál idő előtt...
- Ó, királylány - felelte Vasvitéz, akit a bölcs kioktatott a
válaszra -, ha így teszel, akkor elpusztulok, mert noha belsőnkben
víz van, köröttünk nem lehet egy-két percnél hosszabb ideig, mert
akkor azt mondjuk, hogy "glu-glu-glu", és e szavakkal elbúcsúzunk az
élettől.
- No és mondd, Nyámnyám, honnan szerzed az energiát, hogy locsogva és
csámcsogva, cuppogva és pöffeszkedve mászkálhass fel és alá? -
érdeklődött Kristályka.
- Királylány - felelte Vasvitéz -, ott, ahol én lakom, a gyérszőrű
sápatagokon kívül szőrösebb fajták is élnek, melyek jobbára négy
lábon járnak. Ezeket addig lyukasztgatjuk itt-ott, amíg elpusztulnak,
tetemüket aztán sütjük-főzzük, daraboljuk, saraboljuk, mígnem végül
megtöltjük húsukkal a hasunkat; háromszázhetvenhat módját ismerjük
megölésüknek, és huszonnyolcezer-ötszázkilencvenhét módját a
megboldogultak olyatén feldolgozásának, hogy testük testünkbe tömése
ama nyíláson át, amely szájnak neveztetik, válogatott örömöket
szerezzen nekünk; a kimúltak elkészítésének művészete még az
asztronautikánál is híresebb nálunk, és gasztronautikának vagy
gasztronómiának nevezik; mindazonáltal az asztronómiához nincsen
semmi köze.
- Azt jelenti ez, hogy temetősdit játszotok, önmagatokba temetve
négylábú rokonaitokat? - kérdezte csalafintán a királylány, de
Vasvitéz, akit a bölcs jól kitanított, így felelt:
- Ó, királylány, nem játék ez, hanem szükségesség, mert az életet
élet élteti; mi azonban a szükségletből művészetet csináltunk.
- És mondd, Nyámnyám sápatag, hogyan építitek utódaitokat? - firtatta a
királylány.
- Egyáltalán nem építjük - felelte Vasvitéz -, hanem statisztikus,
módszerrel programozzuk, szépségesen stohasztikus és probolisztikus
módon, mindezt akaratlanul és alkalmilag tesszük, mindenféle egyébre
gondolva közben, mint a lineáris és algoritmikus programozásra,
mindazonáltal a programozás éppen ekkor megy végbe, önállóan, magától
és teljesen automatikusan, mivel úgy és nem másképp vagyunk mi
berendezkedve, hogy minden sápatag igyekszik utódokat programozni,
lévén az kellemes dolog, de programozás közben egyáltalán nem
programoz, sőt sokan minden lehetőt megtesznek, hogy a programozásból
végül is ne legyen semmi.
- Különös - tűnődött a királylány, akinek ismeretei hézagosabbak
voltak, mint a bölcs Polifázis értesülései -, de hát miért
csináljátok így?
- Ó, királylány! - magyarázta Vasvitéz. - Ehhez való berendezéseink
vannak, a visszacsatolás alapján felépítve, noha mind vízből
készültek; e készülékek valóságos technikai csodák, de a legostobább
tökfilkó is ért a használatukhoz. Ám ha részletesen el akarnám
magyarázni neked a módszereinket, nagyon soká tartana, mivel végső
soron elég bonyolultak, annak ellenére, hogy egyáltalán nem mi
gondoltuk ki őket, hanem, hogy úgy mondjam, a módszerek gondolták ki
önmagukat; mindazonáltal kedvesek, és meglehetősen ragaszkodunk
hozzájuk.
- Szavamra - kiáltott fel Kristályka -, te igazi sápatag vagy! Mert
amit mondasz, úgy hangzik, mintha értelme lenne, pedig tulajdonképpen
tökéletesen értelmetlen; valószínűtlen, de állítólag igaz, noha
logikailag ellentmondásos, hiszen hogyan lehet valaki temető is, meg
nem is, hogyan programozhat utódokat, ha nem is programoz?! Igen, te
sápatag vagy, Nyámnyám, és ezért, ha kívánod, összekapcsolódom veled
házassági kapcsolással, és velem együtt trónra lépsz, ha kiállod az
utolsó próbát.
- Milyen próbát? - kérdezte Vasvitéz.
- Ez a próba... -, kezdte a királylány, de hirtelen gyanú költözött a
szívébe, és megkérdezte: - Mondd meg előbb, mit csinálnak a
testvéreid éjszaka?
- Éjszaka imitt-amott hevernek, összehajtott karral, felhúzott
lábakkal, s a levegő ki-be jár bennük, olyan lármát csapva, mintha
rozsdás fűrészt élesítenének.
- Nos, íme a próba: add ide a kezed! - parancsolta a királylány.
Vasvitéz odanyújtotta a kezét, a királylány pedig megszorította;
Vasvitéz erre feljajdult, ahogyan a bölcs tanácsolta, Kristályka
pedig megkérdezte, miért kiáltott.
- Fájdalmamban! - felelte Vasvitéz.
A királylány ekkor már elhitte, hogy igazi sápatag, és parancsot
adott, hogy kezdjenek készülődni a lakodalmi szertartáshoz. Történt
azonban ekkor, hogy éppen visszatért a hajó, amellyel Kiberházy
kiberceg, a király nádorispánja, elindult volt a távoli
csillagországokba, hogy Kristálykának sápatagot hozzon, mert ily
módon kívánt a kegyeibe férkőzni. Rémülten futott Vasvitézhez
Pofifázis:
- Királyfi, megérkezett a nagy Kiberházy kiberceg űrgályája, és
hozott a királylánynak egy igazi sápatagot, saját szememmel láttam:
meneküljünk hát, amilyen gyorsan csak tudunk, mert hiábavaló a
további komédiázás, ha egymás mellé álltok a királylány előtt. Mert
az ő vizenyőssége vizenyősebb, szőrössége is szőrösebb, tésztássága
is petyhüdtebb, tehát csalafintaságunk kiderül, és fejünket veszik!
Vasvitéz azonban nem akart megszökni, mert tiszta szívből megszerette
a királylányt. Így szólt tehát:
- Inkább meghalok, semhogy elveszítsem!
Kiberházy közben, tudomást szerezvén a lakodalmi készülődésről,
sietve a szoba ablakai alá osont, amelyben az állítólagos sápatag
lakott a kalmárral, kihallgatta titkos beszélgetésüket, aztán
kárörvendve rohant a palotába, és e szavakkal állott Kristályka elé:
- Megcsaltak, királylány, mert az úgynevezett Nyámnyám valójában
közönséges fémhalandó, nem sápatag. Csakis az enyém igazi!
És rámutatott arra, akit magával hozott, az pedig kidüllesztette
szőrös mellét, és nyálkás szemeit meresztgetve büszkélkedett:
- Én vagyok a valódi sápatag!
A királylány rögtön hívatta Vasvitézt, és mikor a kettő egymás
mellett állott a királylány előtt, csütörtököt mondott a bölcs minden
fortélya. Vasvitéz ugyanis, bárhogyan betapasztották sárral,
piszokkal és krétaporral, bármennyire bemaszatolták, és bármily vizet
csöpögtetett, nem titkolhatta el vitézi termetét, pompás kiállását,
acélválla szélességét, döngő vaslépteit. Kiberházy kiberceg sápatagfa
viszont nyavalyás kis görcs volt, léptei cuppogtak, mint a
sárkoloncok, pillantása iszapos gödör, rothadt leheletétől
elhomályosodtak a tükrök, és rozsda lepte be a vasat. Belátta már
szívében a királylány, hogy ocsmány egy teremtmény az igazi sápatag,
akinek beszéd köztién még valami rózsaszínű hernyó is tekergődzik a
pofájában; belátta már Kristályka, de büszkesége nem engedte, hogy
kimondja, amit érez.
Így szólt tehát :
- Vívjon meg egymással a két bajnok, és amelyik győz, annak a
felesége leszek.
Vasvitéz ekkor így beszélt a bölcshöz:
- Jó uram, ha nekimegyek ennek a kis görcsnek, és egy rakás sárrá
változtatom, amiből lett, akkor átlátnak a fortélyunkon, mert lehull
rólam az agyag, és előbukkan az acél; mitévő legyek tehát?
- Ne támadj, csak védekezzél! - tanácsolta Polifázis. Kiment tehát a
két bajnok a palota udvarára, karddal a kezében. A sápatag nekilódult
Vasvitéznek, ahogy a mocsár iszapja fröccsen, körültáncolta fújtatva,
gagyogva, ugrabugrálva, majd nekidurálta magát, és rácsapott a
kardjával. A kard áthatolt az agyagon, és acélba ütközött, a sápatag
pedig a nagy lendülettől nekirohant a királyfinak, megrepedt,
szétpukkant, és már nem is volt többé. Vasvitéz válláról lehullott a
száraz agyag, a királylány szeme elé tárult igazi acélteste, és
megremegett a királyfi, halálos ítéletét várva. Ám a királylány
kristályszeméből ujjongó csodálat ragyogott felé, s boldogan látta,
hogy mennyire megváltozott a leány szíve.
Összekapcsolódtak hát a házasság kapcsolásával, amely tartós és
visszacsatolásos, kinek örömére és boldogságára, kinek bánatára és
pusztulására; és sokáig boldogan éltek és uralkodtak, számtalan
utódot programozva maguknak. Kiberházy kiberceg sápatagjának bőrét
pedig kitömték és kiállították a királyi múzeumban, a lejátszódott
események örök emlékéül. Máig is ott áll, mint valami csúf
paprikajancsi, imitt-amott egy kis fakó szőrrel. Sok tudálékos fickó
azt híreszteli, hogy mese és szemfényvesztés az egész, mert a
valóságban semmiféle temetőtestű, löttyedt húsú, nyálkás szemű
sápatag nincs, és soha nem is volt a világon. Ki tudja, talán valóban
puszta kitalálás az egész - hiszen annyi legendát és mesét sző a
köznép! De ha nem is igaz a történet, van benne egy szemernyi
tanulság, és mivel mulatságos is - érdemes volt elbeszélni.
A következő fejezet