AZ ALTRUIZIN
avagy igaz történet arról, hogyan akarta a Jámbori nevezetű remete
boldoggá tenni a mindenséget, és mi sült ki ebből
Egy szép nyári napon, amikor Trurl, a géptervező, éppen a kertjében
nevelt kiberkenyebokrot nyesegette, egy ágrólszakadt valakit látott
közeledni az úton, akinek külleme általános szánakozást és
elszörnyedést keltett. Ennek a robotnak minden tagját zsinegek
tartották öszsze, karja-lába csorba kályhacsövekkel volt
összetoldozva, feje helyén ócska, lyukas fazekat viselt, agya
sercegett, szikrázott és be-bedöglött benne, nyakát ideiglenesen egy
lécdarabbal pótolták meg, nyitott hasában rezegtek és füstölögtek a
katódcsövek, a szerencsétlen egyik kezével tartotta őket, míg a
másikkal egyre azon igyekezett, hogy meghúzza kilazult csavarjait;
amikor elsántikált Trurl kapuja előtt, négy biztosítéka égett ki
egyszerre, úgyhogy mindenestül füstölögni kezdett, s a megpörkölődött
szigetelés orrfacsaró szagát árasztva, már-már darabokra esett szét a
géptervező szeme láttára. Amaz, részvéttől eltelve, késedelem nélkül
csavarhúzót, csípőfogót, szurkos kötést ragadott, és segítségére
sietett a vándornak, aki közben rémes fogaskerék-csikorgással
többször is elájult, általános deszinkronizálódás következtében;
végül azonban Trurlnak mégiscsak sikerült valahogy magához térítenie,
szépen ellátta, bekötözte, majd leültette a tiszta szobában, s
miközben az istenadta mohón töltekezett a konnektorból, Trurl, nem
bírva tovább fékezni kíváncsiságát, faggatni kezdte, ugyan mi módon
került ilyen siralmas állapotba.
- Könyörületes uram - szólt az ismeretlen robot, még egyre reszkető
mágnesekkel -, nevem Jámbori, és remete vagyok, illetve voltam;
kegyes elmélkedéssel töltöttem időmet a sivatagban hatvanhét
esztendőn által. Egy napon azonban eszembe ötlött: vajon helyesen
cselekszem-e, midőn magányosságban tengetem életemet? Vajon
mélyenszántó elmélkedéseim és lelkigyakorlataim megóvhatnak-e akár
csak egyetlen szegecset is a kihullástól? Avagy nem az volna-e
legfőbb kötelességem, hogy felebarátaimon segítsek, saját üdvömmel
pedig csak azután törődjek? Nemde...
- Jól van, jól van, remete barátom - szakította félbe Trurl. - Akkori
lelkiállapotodat nagyjából értem. Mondd el, kérlek, mi történt azután.
- Foturába mentem, és ott véletlenül megismerkedtem egy Klapanciusz
nevű kiváló géptervezővel.
- Ó! Lehetséges ez? - kiáltott fel Trurl.
- Micsoda, uram?
- Semmi, semmi! Beszélj tovább, kérlek.
- Nos, megismerkedésünknek előzménye is volt; ő, mint nagy úrhoz
illik, automata hintón hajtatott, amellyel ugyanúgy tudott beszélni,
mint én veled; amikor én, nem lévén a nagyvárosi forgalomhoz szokva,
megálltam az utca közepén, ez a hintó igen rút szóval illetett, s én
önkéntelenül is ráhúztam a botommal; erre még jobban megbokrosodott,
ámde utasa összeszidta, engem pedig maga mellé invitált. Ekkor
elbeszéltem neki, ki vagyok, és miért hagytam el a sivatagot, s azt
is, hogy nem tudom, mihez fogjak most már; ő pedig dicsérte
elhatározásomat, és szintén bemutatkozott, majd hosszan beszélt
munkáiról, és műveiről; végül elmondotta egy bizonyos Klócián
Teoriciusz Klapostol nevű híres tudós és gondolkodó megható
történetét, akinek szomorú végénél ő maga is jelen volt. Mindabból,
amit ennek a Nagy Robotnak a könyveiről beszélt, leginkább a
fejlegekről szóló történet indított meg. Hallottál-e, kegyes uram,
ezekről a lényekről?
- Hogyne. Ezek a lények az egyedüliek a Világmindenségben, amelyek
már elérték a Fedődés Legmagasabb Fokát, ugye?
- Úgy bizony, uram. Tudásod valóban kivételes! Amikor tehát a kitűnő
Klapanciusz mellett ültem a hintóban (amely a legundokabb szitkok
özönével tört magának utat a kelletlenül táguló tömegben), eszembe
jutott, hogy ha valaki, hát ezek a legeslegfejlettebb lények
bizonyára tudják, mit kell tenni, amikor a jámbor lélek ösztönzésére
oly nagy vágyunk támad jót tenni felebarátainkkal, amilyen vágy
bennem támadt. Nyomban meg is kérdeztem Klapanciusztól, hol vannak a
fejlegek, és hogyan lehetne megtalálni őket. Ő azonban csak furcsán
mosolygott, tűnődve csóválta a fejét, és nem válaszolt. Nem mertem
tovább faggatni; ámde később, már a kocsmában ültünk (mivel a hintó
teljesen berekedt, és így Klapanciusz úr kénytelen volt másnapra
halasztani útja folytatását), egy kancsó ionsör mellett vendéglátóm
kedve is felderült, s a zenekar muzsikájára kiberingőt táncoló
párokat nézve, bizalmába avatott, és elmondotta ezt a történetet...
De talán már unod elbeszélésemet, uram?
- Ó, dehogy! - kiáltott élénken Trurl. - Figyelemmel hallgatlak.
"... Derék Jámborim - mondotta nekem Klapanciusz úr ama kocsmában,
amikor a táncolók már csak úgy szikráztak a tüzes tánctól -, tudd
meg, hogy én roppantul szívemre vettem a boldogtalan Klapostol
történetét, és úgy határoztam, hogy nyomban el kell indulnom
felkutatni azokat a tökéletességig fejlődött lényeket, amelyek
létezésének szükségszerűségét ő tisztán logikai és elméleti úton
bizonyította. Meghánytam-vetettem a dolgot, könyvtárakban
búvárkodtam, régi fóliánsokat forgattam, mígnem bizonyos Trupus
Malignus munkájában fontos útmutatásra akadtam. Ez a szerző ugyanarra
a következtetésre jutott, mint Klapostol, de háromszázezer évvel
korábban, ám teljesen ismeretlen maradt. Ebből látszik, hogy nincs új
egyik nap alatt sem, sőt Trupus ugyanúgy is végezte, mint Klórfán...
de ez nem tartozik ide. Nos, ebből a fóliánsból kisilabizáltam,
hogyan kell megkeresni a fejlegeket. Malignus kifejtette, hogy tűvé
kell tenni a csillagrengeteget, folyvást olyasmit keresve, ami
lehetetlen; és ha megtaláltuk, akkor már biztos, hogy jó helyen
járunk. Igaz, látszólag homályos ez az útmutatás, no de mire való az
értelem fénye?! Nyomban rendbe tettem űrhajómat, és útnak indultam.
Nem beszélem el, amit útközben tapasztaltam; elég az hozzá, hogy
végül is megpillantottam a csillagok felhőjében egy csillagot, amely
az összes többitől különbözött, mivel kocka alakú volt. Ó! Micsoda
megrázkódtatás volt ez! Hiszen minden gyerek tudja, hogy a
csillagoknak egytől egyig gömbölyűeknek kell lenniük, és szó sem
lehet élekről meg sarkokról, hát még szabályos kocka alakról! Rögvest
megközelítettem hajómmal ezt a csillagot, és bolygóját is
megpillantottam, amely szintén kocka alakú volt, sőt sarkait tömör
vasveretek díszítették. Nem messze tőle másik bolygó keringett, ez
már egészen közönséges formájú volt; megcéloztam látcsövemmel, és
egymást csépelő robothadakat pillantottam meg; nem sok kedvem volt
ide leszállni. Visszatértem hát a láda formájú bolygóhoz, és még
egyszer tüzetesen végigpásztáztam látcsövemmel. Minő boldog reszketés
fogott el, amikor az egyik mérföldes vasvereten megláttam a lencsém
által megnagyított, díszesen vésett három kezdőbetűt: FLF!
- Nagy ég! - szólottam magamban. - Hát ez volna az? - Szédülésig
keringtem a bolygó körül, ám homokos síkságain egyetlen élő lelket
sem láttam. Csak amikor hat mérföldnyire közelítettem meg, tűntek
szemembe a szétszórt sötét pontok, melyek a szupertávcsövön át nézve
az égitest lakóinak bizonyultak. Mintegy százan lehettek; szanaszét
hevertek a homokban, s mozdulatlanságuk miatt már-már komolyan
aggódtam, de aztán észrevettem, hogy némelyikük időnként egy jóízűt
vakarózik, s az életnek ezek a nyilvánvaló jelei rábírtak a
leszállásra. Nem győztem kivárni a súrlódás által felhevített rakéta
lehűlését; lerohantam, hármasával véve a lépcsőfokokat, és a fekvők
felé iramodtam, már messziről kiabálva:
- Bocsánatot kérek! Ez itt a Fejlődés Legmagasabb Foka?!!
Ámde senki sem válaszolt, sőt rám sem hederített senki. Ettől a
közönytől megzavarva, figyelmesen szemügyre vettem az egész
környéket. A síkságot beragyogta a négyszögletes nap fénye. A
homokban itt-ott törött karikák, szalmacsutakok, papírok és egyéb
hulladékok hevertek, a bolygó lakói pedig lomhán elnyúltak a földön,
az egyik a hátán feküdt, a másik hason, sőt a távolabb heverők közül
némelyik mindkét lábát égnek emelte. Körüljártam a legközelebbit: nem
volt robot, de ember sem volt, sem más fehérjelény a kocsonyások
rendjéből. A feje elég lágy volt ugyan, arca pirospozsgás, szemek
helyett viszont két tilinkója volt, a fülében pedig csendesen
parázsló tömjén, amely illatos füstfelhővel vette körül.
Orchideanadrágot viselt kék tábornoki csíkkal, amelyet piszkos,
telefirkált papírfoszlányok díszítettek, cipő helyett sítalpféle volt
rajta, kezében cukormázas mézeskalácsból készült mandolint tartott,
amelynek végét már lerágta, és halkan, egyenletesen horkolt.
A tömjénfüsttől könnyező szememet törölgetve megpróbáltam kisilabizálni
a tábornoki lampasz mellé varrt papírdarabkákon látható irkafirkát,
de csak néhány szót sikerült kibetűznöm; elég furcsa feliratok
voltak, például ilyesmik: 7. - BRILINÁS - HÉT MÁZSA SÚLYÚ HEGY. 8. -
DRÁMAI SÜTEMÉNY, EVÉS KÖZBEN ZOKOG, HASBAN SZÓNOKOL, ANNÁL
MAGASABBRÖPTŰEN, MINÉL LEJJEBB KERÜL. 10. - HETYEPETYE PUCÉRKA,
FELNŐTT és egyebek, amelyekre már nem emlékszem. Mikor pedig
szerfölött elcsodálkozva megérintettem az egyik papírszeletkét, hogy
kisimítsam, a homokban, közvetlenül a fekvő lába mellett, gödör
keletkezett, és egy csendes hangocska kiszólt belőle:
- Máris?
- Ki az? - kérdeztem hangosan.
- Én vagyok, Pucérka... Kezdjük?
- Nem, nem kell! - kiáltottam gyorsan és elsiettem. A következő
bennszülöttnek harang alakú feje volt három szarvval, tucatnyi
kisebb-nagyobb keze - két kis kacsó éppen a gyomrát masszírozta -,
hosszú, szőrös füle, sapkáján egy kis, bíborszínű erkély volt,
amelyen valaki veszekedett valakivel, alighanem egy láthatatlan
személlyel, mert csak apró tényérkák röpködtek, hol itt, hol ott
törve össze; feje alatt pedig gyémántos párnaféle volt. Ez az illető,
amikor megálltam előtte, kivette fejéből egyik szarvát, megszagolta
és undorral eldobta, majd némi piszkos homokot szórt magába. Mellette
feküdt valami, amit először ikerpárnak néztem, majd ölelkező
szerelmespárnak gondoltam, és diszkréten el akartam távolodni, de
valójában nem egy személy volt és nem is kettő, hanem másfél. Egészen
közönséges, emberi fej volt, csak a fülei időnként leváltak, és
pillangóként verdesve, szanaszét röpködtek. Szemei csukva voltak,
viszont a homlokán és orcáin levő szemölcsök, amelyek mindegyikén
apró szemecskék voltak, határozott ellenszenwel méregettek. Ennek a
különös lénynek daliás, széles mellkasa volt számos lyukkal,
amelyeket mintha gondatlanul fúrtak volna - bennük málnaszörppel
leöntött kenderkócot láttam; lába csak egy volt, de az nagyon vastag,
rajta szattyánbőr cipő, bársonycsengőcskével; könyökénél egy halom
alma- vagy körtecsutka. Egyre mélyebb döbbenettől áthatva mentem
tovább, és egy emberfejű robotba botlottam, akinek orrán apró zenegép
volt akváriummal; egy másik nagy eperbefőttpocsolyában feküdt, egy
harmadiknak nyitott ablakocska volt a hátán, úgyhogy beláthattam
kristályos belsejébe; odabent holmi felhúzott törpécskék érdekes
jeleneteket adtak elő, de amit műveltek, olyan illetlen volt, hogy
pirulva ugrottam el a kisablaktól, mintha megégettem volna magam.
Akkorát ugrottam, hogy elveszítettem egyensúlyomat és elestem, s
amikor feltápászkodtam, a bolygó egy újabb lakóját pillantottam meg
magam előtt: anyaszült meztelenül, arany hátvakaróval vakarózott, és
kéjesen nyújtózkodott hozzá, noha nem volt feje. A hozzá tartozó fej
szépen le volt rakva a földre, nyakával a homokban; száját kitátotta,
és nyelvével a fogait számolgatta. Homloka rézszínű volt fehér
szegéllyel, egyik fülében karika, a másikban pálca függött; a pálcán
nyomtatott betűkkel ez a szó: LEHET. Magam sem tudom, miért,
meghúztam ezt a pálcát, és nyomában kristálycukorral bevont cérnaszál
jött elő a meztelen illető füléből, valamint egy névjegy ezzel a
felirattal: TOVÁBB! Tovább húztam tehát, míg a cérna el nem fogyott;
végén egy papírdarabka himbálózott, ezekkel a szavakkal: ÉRDEKES, MI?
AKKOR MARS!
Mindez együttvéve teljesen elkábított, megfosztott józan eszemtől,
szellemi életemtől és beszédképességemtől. Végül azonban
feltápászkodtam és továbbmentem, olyasvalakit keresve, aki legalább
egyetlen kérdésemre késznek mutatkozna válaszolni. Egy kis, kövér
illetőben véltem ezt a személyt megtalálni, aki háttal ült nekem, és
az ölében tartott valamivel foglalatoskodott. Csak egy feje volt, két
füle, két karja, tehát bal felől megkerülve, így szóltam hozzá:
- Elnézést kérek, de amennyiben nem tévedek, önök voltak szívesek
elérni a Fejlődés Legmagasabb Fo...
Ám torkomon akadt a szó. Az üldögélő meg sem rezzent, aligha hallott
bármit is szavaimból. De be kell ismernem, hogy valóban igen
elfoglalt volt, mivel saját arcát tartotta az ölében, egy fejétől
elválaszott arcot, és kissé szuszogva az orrát piszkálta.
Határozottan rosszul kezdtem érezni magam.
Megdöbbenésem azonban hamarosan kíváncsiságba csapott át, ez pedig
abba az óhajba, hogy azonnal megértsem, voltaképpen mi történik ezen
a bolygón. Így hát egyik fekvőtől a másikig kezdtem szaladni,
fennhangon, sőt ordítva szólongattam őket, kérdezősködtem,
fenyegetőztem és könyörögtem, próbálkoztam meggyőzéssel és csökönyös
zaklatással, de a legcsekélyebb eredmény nélkül. Végül is karon
ragadtam azt, aki az orrát piszkálta, de rémülten hőköltem hátra,
mivel karja a kezemben maradt; ő azonban, rám se hederítve, beletúrt
maga mellett a homokba, elővett egy új kart, az előzőhöz hasonlót, de
narancssárga kockásra lakkozott körmökkel, ráfújt, és a vállához
illesztette, az pedig nyomban odanőtt. Ekkor kíváncsian a kezemben
maradt kar fölé hajoltam, mire az megfricskázta az orromat. Közben a
nap két sarka már a horizont mögé süllyedt, a szellő elült,
Fejlegföld lakói pedig csendesen vakaróztak, böfögek, hemperegtek, és
szemlátomást aludni tértek: az egyik egy gyémántos dunnát rázogatott,
a másik szép rendesen maga mellé rakta az orrát, a fülét, a lábát;
lassan besötétedett, úgyhogy itt-ott még megvakarózva, mély sóhajjal
magam is álomra kezdtem készülődni. Jókora gödröt kapartam magamnak a
homokban, és sóhajtozva belemásztam, majd a csillagokkal behintett,
sötétkék égboltra meredtem. Tanakodtam, mihez fogjak most már, s így
szóltam magamban:
- No lám! Minden arra vall, hogy csakugyan megtaláltam a Trupus
Malignus és Klórfán Teoriciusz Klapostol által megjósolt bolygót, a
Világmindenség Legmagasabbrendű Civilizációját, mely néhány száz
egyedből áll, akik se nem robotok, se nem emberek, briliánspárnán,
gyémántpaplan alatt hevernek a szemét és hulladék közt a sivatagban,
s a hentergésen és vakarózáson kívül semmit sem csinálnak: itt valami
szörnyű titoknak kell rejlenie, és akármi történjék is, nem nyugszom,
amíg fel nem derítem!!!
Majd így gondolkodtam:
- Iszonyatos lehet az a rejtély, amely mindent elborít ezen a kocka
alakú bolygón, négyszögletes napjával, disznó törpécskékkel a
bolygólakók hátában és kristálycukorral a fülükben! Mindig úgy
képzeltem, hogyha jómagam, egészen egyszerű robot létemre, a
tudománynak és a művelődésnek szenteltem magam, milyen műveltek és
tudósak lehetnek a fejlettebb lények, hogy a legtökéletesebbekről már
ne is beszéljünk! Márpedig úgy látom, hogy beszélgetéssel,
legkiváltképp velem, semmi módon nem akarnak foglalkozni;
mindazonáltal feltétlenül rá kell bírnom őket - de hogyan? Talán úgy,
hogy nem megyek le a nyakukról, addig kellemetlenkedem, addig
zaklatom őket, amíg megelégelik! Némi kockázat van ugyan a dologban,
mert ha feldühödnek, könnyebben elpusztíthatnak, mint én egy bolhát.
De aligha tehető fel, hogy ilyen kegyetlenségre vetemedjenek, és
különben is - a tudásszomj elemészt! Történjék bármi, megpóbálom!
Azzal felugrottam, és noha már teljesen sötét volt, torkom
szakadtából ordítani kezdtem, bukfenceztem, ugráltam, és
cigánykereket hánytam, megrugdaltam a közelben heverőket, homokot
szórtam a szemükbe, szökdécseltem, táncoltam és üvöltöttem, míg
teljesen berekedtem; akkor leültem, néhány tornagyakorlatot végeztem,
és ismét közéjük rontottam, mint egy dühödt bivaly; ők meg hátat
fordítottak nekem, fejükre húzták gyémántos párnájukat vagy
dunyhájukat, hogy lökdösődésemet elhárítsák, s amikor talán az
ötszázadik bukfencet vetettem, elhományosult agyamban felrémlett egy
gondolat:
- Ó, be csodálkoznék az én szívbéli jó barátom, ha most láthatna!
Ugyancsak elbámulna, ha látná, mit is csinálok ezen a bolygón, amely
elérte a Kozmikus Fejlődés Legmagasabb Fokát!!!
Ám ez a gondolat sem akadályozott meg abban, hogy tovább folytassam a
bakugrásokat és a lökdösődést. Hallottam ugyanis, amint halkan így
súgdosódtak egymás közt:
- Hé, kolléga!...
- Hallja mit művel ez?...
- Hogy a fenébe ne hallanám?
- Az előbb majdnem szétverte a fejemet.
- Tegyen fel másikat.
- De nem hagy aludni.
- Mit mond?
- Azt mondom, hogy nem hagy aludni...
- Nyilván kíváncsiságból - jegyezte meg egy harmadik suttogó hang.
- Nagyon fúrhatja már az oldalát!
- Hát csinálunk vele valamit, vagy hadd maceráljon tovább?
- De mit?
- Mit tudom én. Megváltoztassuk a jellemét?
- Á, az nem rendes dolog...
- Csak ne lenne ilyen megátalkodott! Hallod, hogy üvölt?
- No, majd én mindjárt...
Suttogtak-buttogtak valamit, mialatt én tovább vonítottam,
ugrabugráltam és bukfenceztem, mutatványaimat arra a környékre
összpontosítva, ahonnét a suttogást hallottam. Éppen fejenállást
mutattam be egyikük hasán, amikor hirtelen a fekete semmibe zuhantam;
sötét éjszaka borult érzékeimre, de - legalábbis úgy rémlett, amikor
felocsúdtam - csak egy másodperc törtrészéig tartott. Minden csontom
sajgott még a cigánykerekektől és a békaugrásoktól, de már nem voltam
a bolygón. Űrhajóm szalonjában ültem, és sem kezemet, sem lábamat nem
bírtam mozdítani, mert nyakig elborított a különféle holmik egész
hegye: bonbonos dobozok, gitárok, marcipánmackók, gyémántcsüngőkkel
díszített sípládák, aranytálak, dukátok és fülönfüggők, drágaköves
karperecek és egyéb kincsek, amelyek úgy csillogtak-villogtak, hogy
be kellett hunynom a szememet. Mikor aztán a legnagyobb
erőfeszítéssel kikecmeregtem a drágaságok halma alól, az ablakon át
megláttam a csillagos eget, de nyoma sem volt már rajta a
négyszögletes napnak; mint műszereim hamarosan kimutatták, vagy
hatezer évig kellett volna repülnöm a legnagyobb sebességgel, hogy
visszajussak arra a vidékre. Így ráztak hát le nyakukról a fejlegek,
amikor megelégelték zaklatásaimat; megértettem, hogy ha visszatérnék,
akkor sem érnék el semmit, hiszen mi sem könnyebb számukra, mint hogy
hiperspeciális vagy infratemporális módon ismét elküldjenek melegebb
vidékre, úgy döntöttem tehát, hogy egészen másképp Iátok munkához,
derék Jámbori barátom..." - e szavakkal végezte elbeszélését
Klapanciusz, a kiváló géptervező, kegyes uram...
- Semmi mást nem mondott? Az lehetetlen! - kiáltott fel Trurl.
- Hogyne mondott volna! Mondott, irgalmas jótevőm, és éppen ezzel
kezdődött az én tragédiám! - felelte megrendülten a robot. - Amikor
megkérdeztem, mi a szándéka, hozzám hajolt, és így szólt:
"Eleinte reménytelennek láttam a feladatot. Ámde mégis megtaláltam a
megoldást. Te, remete barátom, egyszerű, tanulatlan robot lévén, nem
érted a bennünket környező dolgok rejtelmeit, tehát nem is
részletezem őket; a dolog lényege azonban elég egyszerű: alkalmatos
számítógépet kell építeni, amely minden létező dolgot modellálni tud.
Ez a gép, megfelelően beprogramozva, modellálni fogja a Fejlődés
Legmagasabb Fokát, és akkor feltehetjük kérdéseinket, hogy megkapjuk
a Végső Választ!"
"De hogyan építsünk ilyen berendezést? - kérdeztem. - És mi módon
remélhetjük, kegyes Klapanciusz uram, hogy az első kérdés után nem
küld el bennünket a bús feledésbe azzal a hiperszuper módszerrel,
amelyet veled szemben merészeltek alkalmazni a fejlegek?"
"Ó, ez gyerekjáték - felelte -, csak bízd rám; én majd megkérdezem
tőle a Fejlegek Titkát, te pedig azt, hogyan szerezhetnél érvényt a
veled született gyűlöletnek minden rossz iránt, nemes Jámbori
barátom!"
Mondanom sem kell, uram, hogy roppant öröm fogott el, és nyomban
segédkezni is kezdtem Klapanciusznak a gép megépítésében. Kiderült,
hogy Klapanciusz úr pontosan a tragikusan elhunyt Klórfán Teoriciusz
Klapostol tervei szerint építi a gépet - ez volt a Klapostol tervezte
híres Deotron, az a berendezés, amely az egész Világmindenségben
bármit megtehet; Klapanciusz úr azonban nem elégedett meg ezzel a
névvel, és új meg új, egyre választékosabb elnevezéseket talált ki,
hol Mindenhatógépnek keresztelve a gigászi masinát, hol Omnigenerikus
Ultimótornak, hol megint Ontogépezetnek; de a név nem is fontos. Elég
az hozzá, hogy egy év és hat nap alatt megépült az iszonyatos
szerkezet, melyet a takarékosság kedvéért a Rapundrának, az
Ügyefogyottak Holdjának üres belsejében helyeztünk el; és hidd el,
egy hangya sem tévelyeghet olyan parányian egy óceánjáró belsejében,
mint mi a rézszakadékok, eszkatologikus transzformátorok,
hagiopneumatikus perfekcionátorok és jóváirányítók között; be kell
vallanom, hogy rémületemben minden drótszálam égnek állt, ízületeim
kiszáradtak, és fogaim vacogtak, mikor Klapanciusz úr leültetett a
Végső Vezérlőpult elé, és kettesben hagyott a rémületes géppel, ő
maga pedig elugrott valamiért. Csillagokként izzottak felettem a
magasban a gép jelzőlámpácskái, mindenütt félelmetes feliratok
világítottak: VIGYÁZAT! MAGAS TRANSZCENDENCIA! - a logikai és
szemantikai potenciálok jelzőtábláin milliós nagyságrendek jelentek
meg, lábam alatt pedig némán hullámzott az emberfeletti és
robotfeletti bölcsesség óceánja, amely tekercsek parszekjeibe és
mágnesek hektárjaiba bűvölve várakozott előttem, alattam, felettem,
úgyhogy balga tudatlanságomban porszemnek éreztem magam.
Mindazonáltal erőt vettem magamon, s gondolatban segítségül hívón a
Jó iránti minden szeretetemet és az Igazság iránti szenvedélyemet,
amely kicsi tekercs korom óta él bennem, szóra nyitottam merev
számat, és reszkető hangon feltettem az első kérdést:
- Ki vagy?
Ekkor fémes remegéssel könnyű, meleg lehelet libbent át az üvegfalú
helyiségen, s egy halknak tetsző, de mégis velőtrázóan hatalmas hang
megszólalt:
- Ego sum Ens Omnipotens, Omnisapiens, in Spiritu lntellectronico
Navigans, luce cybernetica in saecula saeculorum litteris opera omnia
cognoscens et caetera, et caetera.
A beszélgetést latinul kellett folytatnom, de én a kényelem kedvéért
hétköznapibb nyelven tolmácsolom neked, amennyire tudom, kegyes uram.
Amikor meghallottam a gép hangját, és amikor bemutatkozott nekem,
félelmem tovább fokozódott, úgyhogy csak az időközben visszatért
Klapanciusz tette lehetségessé a beszélgetés folytatását, csökkentve
a transzcendenciát, és százmilliárdod részére redukálva a
mindenhatóságot; ekkor azt kértem, hogy az Ultimótor szíveskedjék
válaszolni kérdéseimre a Fejlődés Legmagasabb Fokát és annak szörnyű
titkait illetően. Klapanciusz azonban azt mondta, hogy nem így kell
eljárni; megparancsolta, hogy az Ontogépezet modelláljon ezüst és
kristály mélységeiben egyet a kocka alakú bolygó lakói közül, s tegye
egyben hajlamossá némi fecsegésre. Ezzel kezdődött csak a
tulajdonképpeni beszélgetés.
Mivel - restellem, de így volt - nem tudtam leküzdeni a félelem
okozta dadogásomat, Klapanciusz ült helyemre a Végső Vezérlőpult elé,
és elkezdte:
- Ki vagy?
- Hányszor válaszoljak még ugyanarra a kérdésre? - bosszankodott a
gép.
- Úgy értem, ember vagy-e, vagy robot? - magyarázta Klapanciusz.
- És szerinted mi a különbség? - érdeklődött a gépből jövő hang.
- Ha visszakérdezel, nem végzünk egyhamar a beszélgetéssel -
fenyegette Klapanciusz. - Tudod te nagyon jól, mire gondolok! Beszélj!
Ettől a vakmerő hangtól még inkább inamba szállt a bátorság, de talán
igaza volt Klapanciusznak, mert a gép így felelt:
- Olykor az emberek építenek robotokat, máskor a robotok embereket;
mindegy, hogy fémmel vagy kocsonyával gondolkodik-e valaki. Én
tetszés szerinti méretet, formát és alakot ölthetek; pontosabban
öltöttem régebben, mert mostanában már senki sem foglalkozik nálunk
efféle gyerekjátékokkal.
- Úgy?! - csapott le rá Klapanciusz. - És mi az oka, hogy csak
hevertek, és semmit sem csináltok?
- Hát mit kellene csinálnunk? - érdeklődött a gép, Klapanciusz pedig,
haragját visszafojtva, így szólt:
- Azt nem tudom. Mi a fejlődés alacsonyabb fokán rengeteg mindenfélét
csinálunk.
- Mi is csináltunk annak idején.
- És most már nem?
- Nem.
- Miért?
A modellált személy először nem akart válaszolni, mondván, hogy már
hatmillió ilyen faggatáshoz volt szerencséje, de sem ő, sem a
kérdezők nem értek vele soha semmit, Klapanciusz azonban kissé
felerősítette a transzcendenciát, elfordított egy fogantyút, és
kikényszerítette a választ.
- Milliárd évvel ezelőtt közönséges civilizáció voltunk - mondotta a
hang. - Akkoriban hittünk a kiberangyalokban, a misztikus
visszakapcsolásban minden lény és a Nagy Programozó között, meg más
effélékben. Később azonban megjelentek a szkeptikusok, az empiristák
és az akcidéntalisták, akik kilenc évszázad alatt kisütötték, hogy
nincs Senki, és minden lehetséges, de nem magasabb okokból, hanem
csak úgy.
- Mi az, hogy: csak úgy? - vetettem közbe merészen és álmélkodva.
- Mint tudod, akadnak például púpos robotok - felelt a hang a gépből. -
Ha gyötrődsz a púpod vagy a kifacsarodott végtagjaid miatt, de közben
hiszed, hogy azért vagy ilyen, mert az Örökkévaló ilyen formában
kívánt létrehozni, és nyomorékságod terve már a világ teremtése előtt
megvolt az Ő gondolatainak ködgomolyában, akkor elég könnyen
belenyugszol állapotodba. De ha azt mondják neked, hogy bajodat
csupán néhány atom rendetlenkedése okozza, amelyek nem a megfelelő
helyre ugrottak be, ugyan mi egyebet tehetsz, mint hogy éjszakánként
üvöltözöl?
- Hogyne tehetnék egyebet! - kiáltottam fel bizakodva. - A púpot ki
lehet egyenesíteni, a ficamot helyre rántani, csak tudásra van hozzá
szükség!
- Na ne mondd - jegyezte meg rosszkedvűen a gép. - Az egyszerű lelkek
persze így képzelik...
- Hát nem így van? - álmélkodtunk mindketten Klapanciusszal.
- Amikor eljön a púpos hátak kiegyenesítésének ideje - szólt a gép -,
a lehetőségek már könyörtelenek! Nemcsak a púpokat lehet eltüntetni,
hanem megtoldhatjuk az észt, kocka alakúvá formálhatjuk a napot,
lábakat illeszthetünk a bolygókra, szintetikus sorsokat termelhetünk,
amelyek sokkal édesebbek az igazinál; ártatlanul kezdődik a dolog, a
kovakő dörzsölgetésével, és Mindenhatógépek építésével végződik! A mi
bolygónk sivatagja nem sivatag, hanem egy Szuperdeotron, milliószorta
erősebb ennél a primitív skatulyánál, amit ti építettetek; dédapáink
azért hozták létre, mert már minden egyebet túlságosan könnyűnek
találtak, és gondolatokat akartak csiholni a homokból; puszta
nagyzási hóbortból tették, teljesen fölöslegesen, mert ha mindent meg
lehet csinálni, ahhoz már egyáltalán semmit sem lehet hozzáadni;
értitek végre, fejletlenek?!
- Igen, igen! - mondotta Klapanciusz, míg én csak reszkettem. - De
hát miért henteregtek vakarózva abban a zseniális homokban, ahelyett
hogy éltető tevékenységgel foglalkoznátok?
- Mert a mindenhatóság akkor a legmindenhatóbb, ha egyáltalán semmit
sem csinál! - felelt a gép. - A csúcsra fel lehet kapaszkodni, de a
csúcsról minden út lefelé vezet! Mindazok ellenére, ami történt,
egészen rendes fickók vagyunk, hát tulajdonképpen miért kellene
valamit csinálnunk? Már a déd-dédapáink négyszögesítették a
napunkat... éppen csak hogy kipróbálják a Deotront; a bolygónkból
ládát csináltak, legmagasabb hegyeit meg monogramokká alakították.
Épp így be lehetne kockázni a csillagokat, egyik felüket kioltani, a
másikat meggyújtani, kisebb lényekkel benépesített lényeket
teremteni, hogy az óriások gondolatai a törpék táncai legyenek,
lehetne millió helyen lenni egyszerre, átrendezni a galaxisokat, hogy
szemgyönyörködtető mintát adjanak ki, de hát mondjátok meg,
könyörgök, tulajdonképpen miért kellene bármi effélét csinálnunk? Mi
lesz attól jobb a Világmindenségben, ha a csillagok háromszögletűek
lesznek, vagy kerekeken járnak?
- Képtelenségeket beszélsz!! - háborodott fel iszonyúan Klapanciusz,
míg én egyre inkább remegtem. - Ha olyan hatalmasak vagytok, mint az
istenek, kötelességetek, hogy azonnal megszüntessetek minden
szenvedést, bánatot, nyomorúságot, ami a hozzátok hasonló lényeket
sújtja, s elkezdhetnétek mindjárt a szomszédaitoknál, akik, mint
saját szememmel láttam, szakadatlanul gyilkolják egymást! Hogy
merészeltek ehelyett lomhán henteregni, orrotokat piszkálni, és
fületekből kristálycukrot varázsolva elő, bolonddá tenni a
bölcsességet kereső, becsületes utasembert?!
- Nem tudom, mi bajod éppen azzal a kristálycukorral - jegyezte meg a
gép. - No de mindegy. Ha jól értem, azt kívánod, hogy tegyük
boldoggá, akit csak lehet. Ezzel a témával körülbelül ezerötszáz
évszázaddal ezelőtt alaposan foglalkoztunk. A tárgykör felosztható a
hirtelen vagy akut, és lassú vagy evolúciós felicitológiára. Az
evolúció abból áll, hogy a kisujjunkat se mozdítjuk, tudván, hogy
lassacskán minden civilizáció magától is zöld ágra vergődik; ami
viszont a gyors boldogítást illeti, ennek két módja van: erőszakkal
vagy szépszerivel. Az erőszakos boldogítás, mint számításaink
kimutatták, mintegy nyolcszázszor annyi szerencsétlenséget okoz, mint
a teljes tétlenség. Szépszerivel boldogítani szintén nem lehet, mert
bár ez talán különösnek tetszik, az eredmények teljesen egyformák,
akár a Szuperdeotront használják erre, akár a Pokoláris Infernátort,
amelyet Gyehennotronnak is neveznek. Hallottál talán az úgynevezett
Rák-ködről?
- Hogyne - felelte Klapanciusz -, egy hajdan felrobbant szupernova
maradványa...
- A csudát - mondotta a hang. - Szupernova, ugyan! Egy közepesen
fejlett bolygó volt ott, öregem, amelyen, mint az efféle bolygóknál
szokás, bőven omlott a könny és a vér. Egy szép napon ledobtunk rá
nyolcszáz millió Kívánságteljesítőt, de még egy fényhétnyire sem
távolodtunk tőle, amikor úgy szétrobbant, hogy még máig is tágul!
Hasonló volt a helyzet a Hominászok bolygójával... elmeséljem?
- Nem kell! - mordult fel Klapanciusz. - Úgysem hiszem el, hogy
megfontolt és körültekintő módon ne lehetne boldogságot teremteni!
- Nem hiszed? Hát ne hidd. Mi hatvannégyezer-ötszáztizenhárom ízben
próbáltuk meg. Valamennyi fejemen égnek áll a hajam, ha a
következményekre gondolok. Hidd el, nem sajnáltuk a fáradságot mások
javáért! Különleges, nagy érzékenységű vágy-spektroszkópot
építettünk, de hát beláthatod, hogy ha valamelyik bolygón éppen
vallásháború dúlt, és mindegyik fél arra vágyott, hogy egy szálig
kiirtsa az ellenséget, mégsem siethettünk teljesíteni ezeket a
kívánságokat! Hiszen mi úgy próbáltuk boldogítani a társadalmakat,
hogy ne sértsük meg a Jó magasabb eszményeit. De ez még nem minden.
A kozmikus civilizációk java része ugyanis szíve mélyén olyan dolgokat
kíván, amelyeket nem mer nyíltan bevallani. Felmerült hát az újabb
dilemma: abban segítsük-e őket, amit maradék tisztességtudásuk és
szégyenérzésük szavára hallgatva tesznek, vagy titkos kívánságaikat
teljesítsük? Itt voltak például a demenciták és az amenciták. Az
előbbiek, a tisztes középkor szakaszában, máglyára küldözgették az
ördöggel paktáló bujálkodókat, főképp az asszonyokat, egyrészt azért,
mert irigyelték tőlük a sátánnal élvezett gyönyört, másrészt azért,
mert roppant nagy örömet szerzett nekik, hogy az igazságszolgáltatás
örve alatt hóhérkodhattak. Az amenciták saját testükön kívül semmiben
sem hittek, és gépeik is csak arra szolgáltak, hogy gyönyörűséget
szerezzenek maguknak, amit ők szórakozásnak neveztek: üvegdobozaik
voltak, amelyekbe belegyömöszöltek mindenféle gyilkosságot, erőszakot
és gyújtogatást, hogy szemlélésükkel étvágyukat növeljék. Ledobtunk
hát bolygójukra egész sereg gépet, amely arra szolgált, hogy
mesterséges valóság létrehozásával, minden más lény kára nélkül
teljesítse a vágyakat; minek következtében a demenciták hat, az
amenciták pedig öt hét alatt halálra gyönyörködték magukat,
fennhangon üvöltve a boldogságtól! Ilyen módszerekre gondolsz netán,
fejletlen lény?
- Te ostoba szörnyeteg! - hörgött Klapanciusz, mialatt én már szinte
eszemet veszítettem. - Hogy merészelsz ilyen gyalázatos tettekkel
dicsekedni?
- Én nem dicsekszem velük, hanem bevallom őket. - felelte nyugodtan a
hang. - Mint mondom, mindenféle módszerrel megpróbálkoztunk.
Kincsesőt zúdítottunk a bolygókra, a bőség és a jólét özönével
árasztottuk el őket, ami megbénított minden munkát és erőfeszítést;
jó tanácsokat adtunk, mire válaszul tüzet nyitottak repülő
csészealjainkra. Hiába, akit boldoggá akarunk tenni, annak először át
kellene formálni a lelkét...
- Állítólag erre is képesek vagytok! - csikordult fel Klapanciusz.
- Hát persze hogy képesek vagyunk! Itt vannak például mindjárt
szomszédaink, az antropánok, akik azt a földhöz hasonló, más szóval
földszerű bolygót lakják! Életük jó részét irdalkozással és
kallogással töltik, mégpedig a tüzes szortyogótól való féltükben,
amely hitük szerint a léten túl terül el, és várja a bűnösöket
lángoló szakadékával; ha viszont az antropán ifjú a boldog
Kimborálokat és a mennyei Lambudát követi, ellenállva a Főundor és a
kis Undorok kísértéseinek, akkor derekabbá, jobbá és nemesebbé válik,
mint nyolckarú ősei voltak. Igaz, hogy az antropánok állandóan
háborúskodnak a bajorónokkal a Dusz vagy a Musz, illetve a Musz vagy
a Dusz elsőbbsége feletti vitájuk miatt, de gondold meg, hogy ezekben
a háborúkban csak egy részük pusztul el, míg te azt szeretnéd, ha
kitörölném a fejükből az irdalkozásba, a tüzes szortyogóba meg a
többibe vetett egész hitüket, ily módon alkalmassá téve őket a
racionális boldogításra. Ezzel azonban pszichikai gyilkosságot
követnék el, mert a visszamaradó lények már nem lennének sem
bajorónok, sem antropánok; hát nem érted?
- A babona helyére a tudást kell állítani - kardoskodott Klapanciusz.
- Természetesen! De gondold meg, kérlek, hogy azon a bolygón mintegy
hétmillió vezeklő él, akik közül sokan egész életükben erőszakot
tettek önnön természetükön, hogy felebarátaikat megmentsék a tüzes
szortyogótól; kijelenthetem-e nekik egy csapásra és cáfolhatatlanul,
hogy mindez hiábavaló volt, és merőben haszontalan dolgokkal
töltötték egész életüket? Nem volna ez kegyetlenség? A tudásnak
magának kell a babona helyére lépnie, de ehhez idő kell. Vegyük
például azt a púpost, akiről szó volt. Édes sötétségben él, hisz
benne, hogy púpja éppenséggel kozmikus szerepet tölt be a Teremtés
művében. Ha megmagyarázod neki, hogy púpja mindössze néhány atom
félrelépésének következménye, csak boldogtalanná teszed. Akkor
mindjárt ki is kellene egyenesíteni...
- Éppen ez az! - villant nagyot Klapanciusz.
- Jó, jó! Azt is megcsináltuk! Maga a nagyapám háromszáz púpost
szabadított meg egyszer a púpjától egy csapásra. Mennyit szenvedtek
aztán!
- Miért? - tört ki belőlem a kérdés.
- Hogy miért? Száztizenkettőt azonnal megfőztek olajban, mert
hirtelen gyógyulásukat az ördöggel való paktálás cáfolhatatlan
bizonyítékának tekintették; a többiek közül harmincat behívtak
katonának, és elestek a csatatéren, kölönböző zászlók alatt
legyilkolva egymást, tizenheten örömükben azonnal halálra itták
magukat, a többit vagy a szerelmi örömök túlhajtása pusztította el
(mivel jószívű nagyapám még sugárzó szépséggel is felruházta őket),
vagy egyéb gyönyörűségek, melyeknek az eddigi böjt után olyan hevesen
hódoltak, hogy két éven belül mind egy szálig a sírba kerültek. Az
egyetlen kivétel... Á! Ne is beszéljünk róla.
- Fejezd csak be, ha már elkezdted - kiáltott mélységesen megindulva
mesterem, Klapanciusz úr.
- Ha mindenáron akarod... legyen. Először ketten maradtak. Az
egyik térden állva könyörgött nagyapámnak, hogy adja vissza a púpját,
mert nyomorékként egészen jól megélt az alamizsnákból, így viszont
dolgoznia kellene, amihez nincs hozzászokva. Azt mondta, hogy
különben is már egészen megszokta a púpját, és most folyton beveri a
fejét a szemöldökfába...
- No és az utolsó? - sürgette Klapanciusz.
- Az királyfi volt, aki nyomoréksága miatt nem került volna a trónra;
miután daliás ifjú lett, mostohaanyja, aki saját fiát akarta a trónra
juttatni, nyomban megmérgezte...
- Hát igen... De ti csodákat is tudtok tenni!... - érvelt
kétségbeesett hangon Klapanciusz.
- A csodák révén történő boldogítás az egyik legkockázatosabb
módszer, amelyet ismerek - felelte szigorúan a gép. - Kit
változtasson meg a csoda? Az egyéneket? A szerfölötti szépség
megbontja a házasságot, a túl nagy okosság magányossá tesz, a
gazdagság őrültté. Nem, nem! Egyéneket nem lehet boldoggá tenni,
társadalmakat pedig nem szabad. Mindegyiknek saját útján kell
haladnia, természetes módon kapaszkodva egyre feljebb a fejlődés
lépcsőfokain, saját maguknak köszönve minden jót és rosszat. Nekünk,
akik a Legmagasabb Fokon állunk, semmi tennivalónk nincs a
Világmindenségben; más Világmindenségeket pedig nem teremtünk, mivel
ez, ha szabad megjegyeznem, nem lenne illendő. Minek is tennénk?
Saját dicsőségünkre? Ez bohóckodás volna. Vagy talán a megteremtendők
javára? De hiszen ők nincsenek, hogyan tehetnénk hát valamit a
nemlétezőkért? Csak addig lehet valamit csinálni, amíg még nem lehet
mindent megcsinálni. Attól fogva nyugton kell maradni. De most már
szálljatok le rólam.
- Hogyhogy?! És a módszerek, hogy legalább egy kicsikét javítsunk,
segítsünk? Gondolj a szenvedőkre! Halló! - kiabáltunk versenyt
Klapanciusszal a Végső Vezérlőpultnál.
A gép ásított:
- Hát érdemes veletek beszélgetni? Nem volt helyesebb, ahogy a
bolygónkon csináltuk? Mindig ugyanaz a nóta! No, de nem bánom!
Nesztek, itt egy még kipróbálatlan szer receptje, de óvlak benneteket
a következményektől! Most pedig csináljatok, amit akartok. Nekem csak
a nyugalmam a fontos. Tűnjetek el azzal a Deotronnal...
A gép elhallgatott, mi pedig ottmaradtunk a kihunyó jelzőlámpák
alatt, a Vezérlőpultnál, amelyen papírszelet feküdt, körülbelül ezzel
a szöveggel:
'ALTRUIZIN - pszichotranszmissziós preparátum, minden fehérjelény
számára. Fogyasztójának minden érzését kisugározza mindazokra, akik
ötszáz rőf sugarú körzeten belül tartózkodnak. A telepátia elvén
alapszik, garantáltan semmiféle gondolatot nem közvetít. Robotokra és
növényekre nem hat. A kisugárzó alany érzéseinek intenzitását a
másodlagos érzékelők visszasugárzása fokozza, és az intenzitás annál
nagyobb, minél több egyed van hatótávolságban. A feltaláló
koncepciója szerint az ALTRUIZIN testvéri szellemet, kollektív érzést
és mély rokonszenvet honosít meg minden társadalomban, mivel a boldog
személyek szomszédai ugyancsak boldogok lesznek, mégpedig annál
inkább, minél boldogabb az illető; ennélfogva saját érdekükben, tehát
szívvel-lélekkel még több boldogságot kívánnak neki. Ha viszont
valaki szenved, rögtön segítségére sietnek, hogy önmagukat
megszabadítsák az indukált szenvedéstől. Az altruisztikus hatást
semmiféle fal, kerítés vagy élősövény nem gyengíti. A készítmény
vízben oldódik; bejuttatható a vízvezeték-hálózatba, folyókba,
kutakba stb. Íztelen és szagtalan; egyetlen millimikrogrammja
elegendő egy százezer egyedből álló társadalomnak. A feltaláló
elgondolásaival ellentétes következményekért semmiféle felelősséget
nem vállalunk. Az FLF képviselője nevében - az Ultimatív
Mindenhatógép.'
Klapanciusz kicsit morgott, hogy az ALTRUIZIN csak az emberek között
alkalmazható, a robotok pedig továbbra is boldogtalanok maradnak, én
azonban bátorkodtam megdorgálni, figyelmeztetve minden eszes
teremtmény közösségére és megsegítésük szükségességére. Hozzáfogtunk
hát a gyakorlati kérdések megvitatásához, hiszen nyilvánvaló volt,
hogy a boldogítási akciót haladéktalanul meg kell indítani.
Klapanciusz mindjárt megbízta az Ontogépezet egy kis alegységét, hogy
állítson elő megfelelő mennyiséget a készítményből, én pedig,
megtanácskozván a dolgot a jeles géptervezővel, elhatároztam, hogy
útnak indulok egy ember formájú lények által lakott, földszerű
bolygóra, mely csupán négynapi járásra volt tőlünk. Névtelen jótevő
óhajtottam lenni, tehát megállapodtunk, hogy legokosabb lesz, ha
emberalakot öltök; mint ismeretes, ez nem könnyű feladat, de a tudós
lángelméje itt is minden akadályt legyőzött.
Elindultam tehát, kezemben két bőrönddel, melyek egyikében negyven
kilogramm fehér Altruizin por volt, a másikban pedig toalettszerek,
pizsamák, fehérnemű, pótarcok, hajak, szemek, nyelvek stb. Arányos
testalkatú fiatalember alakjában utaztam, kis bajusszal és homlokomba
hulló fürttel. Klapanciusznak voltak bizonyos kétségei, helyes-e
mindjárt ilyen nagy arányokban alkalmazni az Altruizint, ezért, bár
én nem osztoztam fenntartásaiban, megállapodtunk, hogy a Geora
érkezve (így hívták a bolygót), próbaképpen kísérletet hajtok végre.
Alig vártam azt a pillanatot, mikor megkezdhetem az egyetemes
testvériség és közösségi érzés elhintését. Így hát, szívélyes búcsút
véve Klapanciusztól, haladéktalanul útnak is indultam.
Az első kísérlet végett célhoz érkezésem után megszálltam egy kis
faluban, egy elég mogorva, éltesebb kocsmáros fogadójában, és
mindjárt olyan ügyesen forgolódtam, hogy sikerült egy marék port
hintenem az udvaron álló kútba, miközben poggyászomat a bricskáról a
vendégszobába szállítottam; a fogadóban nagy volt az izgalom, a
konyhalányok forróvizes dézsákkal szaladgáltak, a gazda haragosan
sürgette őket, majd lódobogás hallatszott, s egyidősebb férfiú ugrott
le a bricskáról, kezében orvosi táskával; de nem a házba sietett,
hanem az istállóba, ahonnét olykor tompa bőgés hallatszott. Mint a
szobalánytól megtudtam, a gazda tulajdonát képező geoni állat, egy
úgynevezett tehén, éppen ellett. Kissé nyugtalankodni kezdtem, mert
őszintén szólva, az állatokról teljesen megfeledkeztem: de már nem
tehettem semmit, tehát szobámba zárkóztam, hogy onnét figyeljem az
eseményeket. Nem kellett sokáig várnom: Hallottam a kútlánc
nyikorgását - a lányok megint vizet húztak -, és rövidesen ismét
felbőgött a tehén, majd utána a többi; nyomban ezután az állatorvos
üvöltve rohant ki az istállóból, hasát szorongatva, utána a
konyhalányok, a sor végén a kocsmáros; valamennyien átérezték a tehén
ellési fájdalmait, és jajveszékelve futottak, ki merre látott, majd
rövidesen visszatértek, hiszen bizonyos távolságban megszűntek a
fájdalmak. Ily módon több ízben is megostromolták az istállót, de
mindig újra rohanvást menekültek, kínos görcsökben fetrengve; az
eseményeknek ez a fordulata kissé zavarba hozott, s úgy döntöttem,
hogy a kísérletet városban kell megismételni, ahol nincsenek állatok.
Sietve összecsomagoltam hát, és a számlát kértem. De az egész
fogadóban úgy kínlódott mindenki a borjú világrajövetelétől, hogy
senki sem állt szóba velem; kocsira akartam szállni, de a kocsist és
lovát szintén ellési fájdalmak gyötörték; kénytelen voltam hát
gyalogosan indulni a közeli városba.
A balszerencse úgy akarta, hogy midőn a hídon áthaladtam, bőröndöm
fogantyúja kicsúszott a kezemből, a bőrönd csatja a híd korlátjának
ütődött, bőröndöm kinyílt, és az egész fehér por egy szempillantás
alatt a folyóba zúdult. Dermedtem álltam és néztem, amint a mohó
habok feloldják a 40 kilogramm Altruizint - de nem volt mit tennem, a
kocka el volt vetve, mivel éppen ez a folyó látta el a várost
ivóvízzel.
Estig gyalogoltam; érkezésem idején a városban már égtek a lámpák, a
forgalmas utcák tele voltak járókelőkkel. Találtam egy kis szállodát,
ahová beköltöztem, izgatottan lesve a készítmény hatásának első
jeleit, de egyelőre semmit sem tapasztaltam. A hosszú gyaloglástól
elfáradva nyomban pihenni tértem.
Az éjszaka kellős közepén rettenetes jajveszékelésre riadtam fel.
Kiugrottam az ágyból. Szobámat tűzfény világította meg: a lángok a
szemközti házat emésztették; kirohantam az utcára, s rágtön egy még
meleg holttestbe botlottam. Kissé távolabb hat hóhér markolt erősen
egy segítségért kiáltozó öregembert, és harapófogóval egymás után
húzták ki a fogait; végül kórusban felhangzó, megkönnyebbült kiáltás
jelezte, hogy megtalálták és eltávolították a fájó gyökereket, mely
az érzéskisugárzás révén gyötörte őket; földre dobták a félhalott,
fogatlan öreget, és elégedetten távoztak.
Ámde nem ennek a szerencsétlennek a jajgatása ébresztett fel; az ok
a szemközti pincében lejátszódott incidens volt: egy részeg fickó
kupán vágta cimboráját, és abban a szempillantásban nagy fájdalmat
érzett, amitől megvadulva egyre dühösebben verte, a társaság többi
tagja pedig, akiknek szintén nagyon fájt a verés, odaugrottak, és
maguk is püfölni kezdték a verekedőket; az általános fájdalom úgy
elterjedt, hogy szállodám vendégeinek fele, álmából felriadva, botot,
seprűt, esernyőt ragadott, és hálóingben a csata színhelyére rohant,
belevetve magát a bőszen csapkodó husángok és konyhai eszközök
forgatagába, mígnem egy felfordult lámpa tüzet okozott. Félrevert
harangok kongása, tűzoltók és sebesültek ordítása közepette
igyekeztem minél távolabb erről a helyről, hogy néhány utcával arrább
egy rózsabokrokkal körülvett, fehér házacska előtt tolongó tömegre
legyek figyelmes. Mint kiderült, a házban egy újdonsült házaspár
lakott. Óriási volt a tolongás, egyenruhák, reverendák és gimnazista
zubbonyok tűntek fel a sokaságban; az ablaknál állók bedugták a
fejüket; a többiek mögéjük nyomultak, kiabálva: "No, mi lesz?! Meddig
totojáznak még?! Mire várnak?! Gyerünk, munkára!" - és így tovább.
Egy öregember, aki nem tudott közelebb férkőzni, könnyes szemmel
könyörgött az útjában állóknak, hogy engedjék oda, mert agyának
gyengesége miatt messziről nem érez semmit; alázatos kérésére azonban
oda se figyeltek - némelyek csendesen sóhajtoztak a gyönyörtől, mások
ugrándozva kéjelegtek, a tapasztalatlanabbaknak a nyáluk is
kicsordult. Az ifjú házasok családja eleinte el akarta kergetni a
tolakodó csürhét, de maga is hamarosan rabja lett az általános
parázna hangulatnak, s bekapcsolódott a szerelmeseket biztató, alpári
kórusba; e szomorú színjáték főszereplője a vőlegény nagyapja volt,
aki tolókocsiján makacsul ostromolta a fiatalok hálószobájának
ajtaját. Mélységesen elborzadva fordultam vissza, hogy szállodámba
menjek, útközben azonban hol vadul verekedő, hol otrombán kéjelgő
csapatokba botlottam; ám ez még semmi sem volt a szállodában zajló
jelenetekhez képest. Már messziről láttam, hogy a vendégek hálóingben
ugrálnak ki az ablakokból az utcára, kezüket-lábukat törve, többen
felmásztak a háztetőre, odabenn pedig a szállodás, a felesége, a
szobalányok meg a portások üvöltve fetrengtek a félelemtől,
szekrényekbe vagy ágyak alá bújtak, mindezt azért, mert a pincében a
macska kergette az egereket.
Kezdtem megérteni, milyen elhamarkodottan cselekedtem; hajnalban az
Altruizin már olyan erővel hatott, hogy ha valakinek viszketett az
orra, az egész környék egy mérföldes körzetben akkorát tüsszentett,
mint egy ágyú; a fájdalmas betegségben szenvedőktől pedig úgy
menekültek a rokonok, ápolónők és orvosok, mint a leprásoktól; csak
néhány sápadt mazochista keringett a közelükben, lihegve a szokatlan
gyönyörtől. Jócskán akadtak hitetlenek is, akik csupán azért rúgtak
vagy csíptek bele társukba, hogy meggyőződjenek róla, valóban igaz-e
az érzések csodálatos kisugárzása, amiről annyit beszélnek; a
megrúgottak persze nem maradtak adósok, s a fájdalmas üvöltözés
betöltötte az egész várost. Reggeli tájban, az utcákon csavarogva,
ámulva láttam egy népes, zokogó csapatot, mely a piactéren kergetett
és kövekkel dobált egy fekete fátylas öregasszonyt. Mint kiderült, a
matróna egy előző nap elhunyt és az imént eltemetett, tisztes cipész
özvegye volt; az özvegy szenvedése úgy hasogatta a szomszédok és az ő
szomszédaik szívét, hogy miután megvigasztalni nem tudták szegényt,
kikergették a városból. E szörnyű látványtól elszorult a szívem, és
hazasiettem szállodámba, ámde az már lángokban állt. A szakácsné
ugyanis levesfőzés közben megégette az ujját, minek következtében egy
lovaskapitány, aki a felső emeleten éppen fegyverét tisztogatta, a
fájdalomtól akaratlanul meghúzta a ravaszt, azonmód megölve hitvesét
és négy gyermekét; kétségbeesését átérezték mindazok, akik még nem
kerültek kórházba; eszüket vesztvén vagy kezüket-lábukat törvén, egy
jószívű szomszéd pedig, véget akarva vetni az általános szenvedésnek,
melybe ő maga is majdnem belepusztult, tébolyának rohamában
petróleummal leöntött és meggyújtott mindenkit, aki csak útjába
akadt. Elmenekültem a tűzvészből, magam is az őrület határán;
legalább egyetlen, többé-kevésbé boldog embert szerettem volna
találni, de csak az iménti nászéjszakáról viszszatérő, oszladozó
tömegbe ütköztem.
A lezajlott éjszaka eseményeit kommentálták, de a gazok még csak nem
is voltak megelégedve; ráadásul a volt kéjelgők mindegyike
furkósbotot tartott kezében, hogy minden szenvedőt elkergessen, aki
útjába kerülne; ekkor úgy éreztem, megszakad a szívem a bánattól és
szomorúságtól, de tovább kerestem legalább egyetlen embert, aki
enyhíthetné fájdalmamat; végül megtudtam a járókelőktől
kérdezősködve, merre lakik egy bizonyos híres gondolkodó, aki a
testvériség és felvilágosult megértés eszméit hirdeti, s odasiettem,
bizonyosra véve, hogy háza körül lelkes tömeget találok. Mekkorát
csalódtam! Csupán néhány macska nyávogott halkan a kapualjban,
élvezve a bölcs szétáradó, derűs szívjóságát, melynek következtében
az őket üldöző kutyák bizonyos távolságban leültek, idegesen
nyalogatva szájuk szélét; egy nyomorék pedig, sebesen elrohanva
mellettem, így kiáltott: "Nyitva van már a nyúltenyészde! Nyitva
van!" - és otthagyott, telve bizonytalan, de komor sejtelmekkel, hogy
mi módon tehetnek rá előnyös hatást a nyúlházban zajló események.
Míg így álltam, két ember közeledett felém. Egyikük, mélyen szemembe
nézve, teljes erejéből képen törölte a másikat, én pedig csak
bámultam, de sem arcomhoz nem kaptam, sem fel nem jajdultam, hiszen
robot lévén, mit sem éreztem a pofonból; elővigyázatosabbnak kellett
volna lennem, mivel azok ketten titkosrendőrök voltak, s miután így
lelepleztek, nyomban megbilincseltek, és a börtönbe hurcoltak.
Reméltem, hogy figyelembe veszik nemes szándékaimat, noha már a fél
város égett; ám ők csak azért piszkáltak eleinte óvatosan a
harapófogóval, hogy meggyőződjenek róla, biztosan nem érzik-e
fájdalmaimat, s miután látták, hogy nyugodtan bántalmazhatnak, rám
vetették magukat, és törtek, zúztak, rúgtak, tapostak, boldogtalan
lényem minden porcikáját darabokra törték. Nem sorolom el, milyen
kínokat szenvedtem azon buzgó szándékom következtében, hogy
mindannyiukat boldoggá tegyem; elég az hozzá, hogy roncsaimat végül
ágyúcsőbe tömték, és kilőtték a Kozmoszba, amely, mint mindig,
csendes és sötét volt.
Röptömben egyre távolabbról láttam az Altruizin hatásának folyvást
növekvő színterét, mivel a folyó habjai egyre távolabbra vitték el a
készítmény molekuláit. Láttam, mi történik az erdei madarak,
szerzetesek, kecskék, lovagok, parasztok és parasztasszonyok,
macskák, szüzek és matrónák között, s e látvány hatására még sértetlen
lámpáim is sorra megrepedtek a szívfájdalomtól - s ebben az
állapotban estem le, hosszú repülés után, a te házad közelébe,
könyörületes uram - végleg kigyógyulva abból az óhajból, hogy gyors
módszerekkel tegyem boldoggá felebarátaimat...