HATODIK UTAZÁS
avagy hogyan épített Trurl és Klapanciusz másodfajú
démont az okleveles zsivány számára
"A Nagy Napok népeitől két karavánút visz délnek. Az első, a régebbi,
a Négycsillagtól a Garázda felé vezet; az utóbbi nagyon álnok,
változó fényű csillag, halványulóban az Ezüstfehérek Törpéjére
hasonlít, így megtéveszti az utasokat és a Bakacsin Sivatagba
csalogatja őket, ahonnét tíz közül csak egy karaván kerül ki
épségben. A második, újabb utat a Mirábil birodalom nyitotta meg,
miután rakétás rabszolgái hatmilliárd mérföld hosszú alagutat vágtak
magán a Fehér Garázdán keresztül.
Az alagút északi bejáratát pedig így kell megtalálni: a Nagy Napok
közül az utolsótól egyenesen a Pólus felé kell haladni, hét villamos
miatyánknyi ideig. Aztán kicsit balra, míg feltűnik egy tűzfal, ez a
Garázda oldala, és az alagút nyílása olyan rajta, mint fekete pont
egy fehér tűztengerben. Akkor aztán nyílegyenesen lefelé kell
tartani, bátran, mert nyolc hajó elfér egymás mellett az alagútban;
és páratlan látvány nyílik meg az utas előtt a hajóablakon át.
Először a Hőzabálók Tűzesése következik, aztán az időjárás szerint
váltakoznak a csodák; mikor a csillag belsejét egy-kétmilliárd
mérfölddel arrább mágneses viharok kavargatják, olyankor látszanak a
nagy tűzmagok, és a csillag izzó erei fehéren égő, alvadt
vércsomókkal, ha közelebbi a vihar vagy hetedfokú tájfun dühöng,
akkor remeg a boltozat, mintha fehér hőtészta akarna hullani róla, de
ez csak látszat, mert repül és nem hullik, és ég, de nem éget, mivel
az Erős Mezők gátjai sakkban tartják. Látszik, hogyan dagasztódik a
protuberancia-tészta, a Pokolkáknak nevezett villámforrások pedig
háborognak és zubognak; nem árt erősebben megragadni a
kormánykereket, mert ilyenkor a legnagyobb kormányosi tudományra van
szükség, és nem a térképet, hanem a nap zsigereit kell figyelni:
ugyanis még senki sem látta kétszer egyformának ezt az utat. A
Garázdába vágott alagút nem marad egy helyben, hanem állandóan
hullámzik, tekereg és vonaglik, mint a viaskodó kígyó; ennélfogva
tartsuk jól nyitva a szemünket, figyeljük a zuhogó tűzfalakat és a
kinyúló tűznyelveket, ha pedig azt halljuk, hogy a hajó páncélja
recseg a tűzkorbácsoktól és lángtarajoktól, saját gyorsaságunkon
kívül semmiben se bízzunk. Mindazonáltal azt is figyelembe kell
vennünk, hogy nem minden tűzhullám és az alagútnak nem minden
rándulása jelent mindjárt csillagrengést vagy a fehér tűzóceánok
áradását, tehát ezt jól eszébe vésve, a tapasztalt hajós nem kiabálja
nyakra-főre: >>A szivattyúkhoz!<<, nehogy aztán az öregebb rókáktól
szégyenére azt kelljen hallgatnia, hogy egy csepp hűtőammóniákkal
akarja a csillag örök fényét kioltani. Annak pedig, aki megkérdezi,
mit kell hát csinálni, ha valódi csillagrengés rázza meg a bárkát,
minden tapasztalt csillaghajós megmondja, hogy ilyenkor elegendő egy
nagyot sóhajtani, mert hosszabb búcsúzkodásra úgy sincs idő a halál
előtt, szemünket pedig nyugodtan tarthatjuk nyitva vagy csukva, ahogy
tetszik, mivel a tűz úgyis kiégeti. De az ilyen katasztrófa nagyon
ritka, mivel a Mirábil birodalom mérnökei szolid kapcsokkal
erősítették meg a boltozatot; ezért tulajdonképpen bízvást ajánlható
ez az út a csillagon keresztül, a Garázda hajladozó, fényes
hidrogénfalai között. Joggal dicsekednek az építők, hogy aki bement
az alagútba, majdnem bizonyosan ki is jön belőle; ám ugyanezt aligha
mondhatnánk el a Bakacsin Sivatagról. Ugyanis az alagút legfeljebb
századonként egyszer szakad be csillagrengés miatt, eltévedni viszont
egyáltalán nem lehet benne, mivel csak ez az egyetlen út vezet a
csillagon át. Ezzel szemben a sivatag feketébb az éjszakánál, mert a
környékbeli csillagok fénye egyszerűen nem merészkedik oda. Annál
nagyobb a lárma és csörömpölés, mert folyton összeverődnek a
hajóroncsok, zörög az ócskavas: ez a sok hajó mind az álnok Garázda
miatt tévesztette el az utat, és zuhant a feneketlen örvényekbe, hogy
ott keringjen a galaxis utolsó fordulatáig, s a szilaj gravitáció
rázza, mint a csörgőt. A Bakacsin Sivatagtól keletre van a
síkospofájúak birodalma, nyugatra pedig a szemkezűek földje, délre
viszont több út vezet a halálkatlanok között a kéklő Azúrföld
derűsebb vidékére, majd azon át a tűzvirágos Murgundiába, a vasatlan
csillagokból álló véres csillagképbe, amelyet Alcaron szekerének
hívnak.
Maga a Sivatag, mint említettük, éppúgy tele van feketeséggel, mint a
Garázda napalagútja fehérséggel. Nemcsak az örvények, a kavargó ködök
és a szilaj meteorrajok okozzák a bajt; némelyek ugyanis azt mondják,
hogy ismeretlen helyen, a legsötétebb sötétségben, a felfoghatatlan
mélységben ősidők óta lesben ül egy bizonyos lény vagy nemlény,
Névtelen nevezetű, mert aki egyszer találkozott vele, és megtudta
valódi nevét, az többé semmit sem mondhat el másoknak, mivel rögtön
meghal. Azt beszélik, a Névtelen foglalkozására nézve zsivány és
boszorkánymester, saját kastélyában lakik, amely fekete gravitációból
épült, a várárok örök tájfun, a várfal maga a nemlét, a tökéletes
semmi, ablakai vakok, kapui süketek; a Névtelen a karavánokra
leskelődik, s mikor elfogja a kincséhség és vérszomjúság, fekete port
fúj az utat mutató napokra, így kioltja fényüket, és a vándorokat
lecsalja a biztonságos útról, aztán kiront a nemlétből, lasszót vet
áldozataira, és vára semmijébe hurcolja őket, vigyázva közben, hogy
még a legkisebb rubintű se törjön össze, mert amilyen vérszomjas,
éppolyan akkurátus. Aztán már csak a lerágott roncsok repülnek ki a
palotából, és keringenek tovább a Sivatagban, nyomukban pedig sokáig
röpködnek a hajók szegecsei, amelyeket a Névtelen Szörnyeteg
kiköpköd, mint a szilvamagot. De mióta a rakétaraj rabszolgamunkája
révén megnyílt az alagút a Garázdán keresztül, s a hajók mind ezt a
fényes, biztonságos utat választják, azóta a Névtelennek nincs
zsákmánya, és haragja hevével bevilágítja a Sivatag sötétségét, teste
átfénylik a gravitáció fekete falán, mint rémes csontváz-báb, amely
selyemgubójában sírian foszforeszkálva porlad. Nem egy bölcs azt
állítja, hogy a Névtelen egyáltalán nincs, és nem is létezett soha;
mondani ezt könnyű, sokkal nehezebb megbirkózni egy dolog képzetével,
amelyre szó sincsen a langyos nyári csendben, a Bakacsin és Tűzforró
Sivatagtól messze. Könyű nem hinni a rémben, nehezebb legyőzni őt és
elkerülni mérhetetlen falánkságát. Nem nyelé el magát a murgundiai
Kibernátort, nyolcvanfőnyi seregével, három hajójával együtt, hogy
hírmondó sem maradt belőlük, a lerágott hajóbordákon kívül, melyeket
Kis Szolária falu parasztgyerekei találtak meg, mert a ködár az ő
partjaikra vetette ki őket? Nem falt-e fel számtalan más derék vitézt
irgalom és könyörület nélkül? Legalább a halk villamos emlékezet
adózzon tisztelettel a boldogtalanoknak, akiknek még sírjuk sincsen,
ha már nem akad olyan bajnok, aki az ősi csillagtörvények szerint
lovagi bosszút állna mind e gazságok elkövetőjén."
Mindezeket Trurl egy öregségtől foszladozó, vén fóliánsban olvasta,
amelyet véletlenül vásárolt holmi vándor kalmártól. Másnap elvitte
Klapanciuszhoz, és felolvasta mindezeket a rendkívüli dolgokat
elejétől végig, mert nagyon tetszettek neki.
Klapanciusz, mint a világegyetemet jól ismerő, mindenfajta napok és
ködök világában járatos, bölcs mérnök, elmosolyodott, megcsóválta a
fejét, és így szólt:
- Remélem, egy szót sem hiszel ebből a meséből?
- Már miért ne hinnék? - botránkozott meg Trurl. Nézd csak, még egy
jól sikerült rézmetszet is van itt: a Névtelent ábrázolja, amint
éppen két napvitorlást eszeget a pincéibe rejtett kincsek között.
Különben is, talán nincs valóban alagút egy szupercsillagban, ha egy
másikban is, nevezetesen a Beth-el-Geuzéban? Csak nem vagy olyan
tudatlan a kozmográfiában, hogy ezt kétségbe vonnád?...
- Ami a metszetet illeti, rajzolhatok neked rögtön egy olyan
sárkányt, amelynek ezer napból áll mindegyik szeme, ha te a rajzot
tekinted az igazság bizonyítékának - vágott vissza Klapanciusz. - Ami
pedig az alagutat illeti, az először is csak kétmillió mérföld
hosszú, szó sincs holmi milliárdokról, másodszor a hajózás az
alagúton át a legkevésbé sem veszélyes, ezt magad is tudod, hiszen
éppen elégszer repültél át rajta. Ez az úgynevezett Bakacsin Sivatag
pedig egyszerűen a Meridia és Tetrarhida között keringő kozmikus
szemét tíz négyzetkiloparszeken eloszló tömege; igaz, hogy ott sötét
van, de csak a sok szeméttől. Nincs ott semmiféle Névtelen, hülyeség
az egész! Ez még csak nem is valami becsületes régi mítosz, hanem egy
sületlen elmében termett olcsó maszlag.
Trurl összeszorította a száját.
- Hagyjuk az alagutat - jegyezte meg. - Azt mondod, hogy biztonságos,
mert én átrepültem rajta; ha te lettél volna ott, egészen másképp
beszélnél. No de hagyjuk az alagutat, jobb lesz. Ami viszont a
Sivatagot és a Névtelent illeti, nem szeretem, ha üres szavakkal
próbálnak meggyőzni. Utazzunk oda, akkor majd meglátod - és felemelte
a vastag fóliánst az asztalról -, mi igaz ebből, mi nem!
Klapanciusz mindenképpen le akarta beszélni a szándékáról, amikor
azonban látta, hogy Trurl megint olyan makacs, mint rendszerint, és
esze ágában sincs lemondani erről a különösen kezdődött utazásról,
először kijelentette, hogy látni sem akarja többé barátját, de
hamarosan maga is készülődni kezdett az útra, mert nem akarta, hogy
barátja egyedül odavesszen - kettesben valahogy vidámabb dolog
szembenézni a halállal.
Fölszerelkeztek hát ezzel-azzal, hiszen sivatagon át vezetett az
útjuk (ha nem is lesz olyan festői, mint a könyv leírja), majd
elindultak kipróbált hajójukon. Útközben itt-ott megálltak, hogy
híreket halljanak a lakosságtól, különösen mikor elhagyták azt a
vidéket, amelyről még pontos ismereteik voltak. Ám a bennszülöttektől
nem sokat lehetett megtudni. Ők csak közvetlen környéküket tudták
leírni, de arról, hogy mi van ott, ahol ők maguk sohasem jártak,
nyilvánvaló képtelenségeket hordtak össze, ráadásul igen részletesen,
és borzongva ugyan, de láthatólag nagy kedvteléssel. Klapanciusz az
ilyen históriákat röviden korrotikusaknak nevezte, a
szklerózis-korrózióra célozva, mely minden aggastyán elméjét
megtámadja.
Mikor azonban vagy öt-hatmillió fényleheletnyire megközelítették a
Bakacsin Sivatagot, holmi erőszakos óriásról kezdtek híreket hallani,
akinek Dipló zsivány a neve; igaz, hogy a hírharangok közül soha
senki nem látta, és azt sem tudták, mit jelent ez a különös "Dipló"
név. Trurl arra gondolt, hogy talán a "dipólus" eltorzult formája, s
a zsivány bipoláris, azaz kettős és ellentmondásos természetére utal,
de Klapanciusz, mint kettőjük közül a megfontoltabbik, inkább
tartózkodott a hipotézisektől. Ez a zsivány - így szóltak a hírek -
módfelett kegyetlen és féktelen természetű, ami abban nyilvánul meg,
hogy mikor áldozatait már mindenükből kifosztotta, szörnyű
fukarságában nem elégszik meg a zsákmánnyal, hanem ráadásul még el is
tángálja őket. Fontolgatta egy darabig a két mérnök, ne vigyenek-e
magukkal lőfegyvert és kardot a fekete Sivatagba, de végül is úgy
döntöttek, hogy a legjobb fegyver mérnökségben élesedett, széles
látókörű és átfogó elméjük; úgy utaztak hát tovább, ahogyan voltak.
Be kell ismerni, hogy a további út folyamán Trurl igen keserű
csalódásokat élt át, mivel a csillagzó csillagfészkek, lángoló
lángkapuk, puszta pusztaságok, meteorabroncsok és vándorló sziklák
sokkal szebben voltak leírva a régi fóliánsban, mint amilyen látványt
a valóságban nyújtottak. Csillag kevés volt a környéken, azok is
egészen jelentéktelenek, viszont annál öregebbek; némelyik már alig
pislákolt, mint a parázs a hamuban, olyiknak a felszíne már el is
sötétedett, csak kérge repedésein világítottak ki vöröslő erek a
ráncos salakból; tűzdzsungel vagy titokzatos örvény egyáltalán nem
volt, senki nem is hallott ilyesmiről, az egész sivatagot inkább úgy
ismerték, mint a lehető legunalmasabb, üres vidéket: meteor ugyan
röpködött annyi, mint a nyű, de a lármás kavargásban több volt a
szemét, mint a rendes mágneses magnetit vagy tektonikus tektit; ez
érthető, mert innen már csak egy macskaugrás a déli galaktikus pólus,
és a sötét áramlatok ide sodorják a port és szemetet a galaxis
központi tájékairól. A szomszédos törzsek és népek nem is Bakacsin
Sivatagnak nevezik ezt a vidéket, hanem egyszerűen szemétdombnak.
Trurl tehát, tőle telhetőleg leplezve csalódását Klapanciusz előtt,
nehogy kaján megjegyzéseket kelljen hallania, a Sivatag felé
irányította hajójukat. A páncélfalon rögtön sustorogni kezdett a
homok, kopogni a mindenféle csillagszemét, és hamarosan olyan vastag
réteggel borította be a hajó falát a napkitörések hulladéka, hogy a
hajómosás gondolatára mindentől, de főleg az utazástól teljesen
elment a kedvük.
A csillagok rég eltűntek a piszkos sötétségben, a hajó vaktában
repült, majd egyszerre csak nagyot ugrott, minden készülék, hordó és
műszer megcsörrent benne, s az utasok érezték, hogy valamerre
sodródnak, mégpedig egyre gyorsabban; végül a hajó hirtelen, bár elég
puhán megállt, ferdén, mintha valami égitestbe fúródott volna az
orra. Az ablakhoz rohantak, de odakint teljes sötétség volt, hiába
meregették a szemüket; s ekkor odakintről döngetni kezdték a hajó
oldalát, hogy csak úgy remegtek a falak: egy ismeretlen, szörnyű
erejű valaki akart erőszakkal behatolni. A két mérnök kezdett
valahogy kevésbé bizakodni fegyvertelen eszében, de késő volt a
bánat, hát hogy össze ne törjön a hajójuk, inkább maguk nyitották ki
belülről az ajtót.
Néznek, néznek, és lám, egy óriási pofa jelenik meg az ajtóban, olyan
hatalmas, hogy maga a gazdája semmiképpen sem férhet be; hallatlanul
csúf ez a pofa, hosszában és keresztben tele nagy, dülledt szemekkel,
orra, mint a fűrész, álla, mint a markológép; és meg se moccan, csak
bámul be az ajtón, szemei mohón fürkészik a hajó belsejét, mindegyik
szemcsoport másik sarkot figyel, olyan kifejezéssel, mintha azt
becsülgetnék, kifizetődik-e mindez; még a mérnököknél sokkal butább
valaki is megértette volna, mit jelent ez a nézelődés, mert nagyon
ékesszóló volt.
- Na, mi van? - szólalt meg végre Trurl, akit idegesített ez a néma,
szemérmetlen vizsgálódás. - Mit akarsz, te randa pofa?! Én Trurl
mérnök vagyok, általános omnipotenciátor, ez pedig Klapanciusz
barátom, ugyancsak jeles híresség. Turistaúton vagyunk a hajónkkal,
tehát légy szíves, azonnal vidd innen a képedet, és vezess ki minket
erről a sötét és biztosan koszos helyről, aztán irányítsál a rendes,
tiszta űrbe, máskülönben panaszt teszünk, és téged apró vasárura
szednek szét, te szemétkotró. Hallod, mit beszélek?!
De a pofa egy szót sem szól, csak tovább bámészkodik, és mintha
számolna magában. A zsákmányt becsülgeti, vagy mi a fene?
- Ide figyelj, te pocsék alak - ordítja feldühödve Trurl, noha
Klapanciusz oldalba bökte, hogy mérsékelje magát -, nekünk nincsen se
aranyunk, se ezüstünk, se más kincsünk, hát engedj el bennünket
rögvest, és mindenekelőtt vidd innen az a nagy pofádat, mert
hihetetlenül ronda. Te meg - fordul hátra Klapanciuszhoz - ne
bökdöss, mert megvan a magamhoz való eszem, és tudom, kivel hogyan
kell beszélni!
- Énnekem - szólal meg ekkor hirtelen a pofa, ezer tűzszemét Trurlra
függesztve - nemcsak aranyra vagy ezüstre van szükségem, beszélni
pedig finoman és tisztelettel kell velem, mert okleveles zsivány
vagyok, művelt és nagyon ideges természetű. Különb fickók is jártak
már itt nálam, mint ti vagytok, és megszelídítettem őket, ahogyan
akartam, ti is megszelídültök majd, és mindent kifacsarok belőletek.
Nevem Mohó, minden irányban harminc rőf hosszú vagyok, és csakugyan
kincseket rablok, de tudományos és korszerű módon, vagyis: becses
titkokat gyűjtök, a tudomány kincseit, hiteles igazságokat, és
általában mindenféle értékes információt. Most pedig gyerünk, ide
vele, mert ha nem, akkor füttyentek! Ötig számolok: egy, kettő, három...
Számolt ötig, és mivel semmit sem adtak neki, valóban füttyentett,
hogy majdnem megrepedt a fülük. Klapanciusz rájött, hogy a "Diplo"
név a diplomával függhet össze, amelyet nyilván valamelyik Bűnöző
Akadémián szerzett az útonálló. Trurl betapasztotta fülét a kezével,
mert Mohónak a füttye is méltó volt termetéhez.
- Nem kapsz semmit! - ordította, miközben Klapanciusz vattáért
rohant. - És vidd innen a pofádat!
- Ha elviszem a pofámat, akkor a kezemet dugom be - felelte Mohó -,
márpedig erős, súlyos és harapófogóban végződő kezem van, majd
meglátjátok! Vigyázat, kezdem!
És csakugyan: a vatta, melyet Klapanciusz előszedett, már
feleslegesnek bizonyult, mert a pofa eltűnt, helyette megjelent egy
ormótlan, görcsös, lapátkörmű acélmancs, és rögtön turkálni kezdett,
tördelve az asztalokat, szekrényeket és közfalakat, csak úgy
csikorgott a vaslemez. Trurl és Klapanciusz az atommáglya mögé
menekült a mancs elől, és valahányszor egy ujj hozzájuk közeledett,
rácsaptak a piszkavassal. Végül is megdühödött az okleveles zsivány,
megint a pofáját dugta be az ajtón, és így szólt:
- Jót mondok nektek, tárgyaljatok velem, de rögtön, mert ha nem,
akkor elteszlek titeket későbbre, a tartalékpincém legaljára,
teleszórlak szeméttel, és köveket dobálok rátok, hogy meg se tudtok
mozdulni, és megesz a rozsda; különbekkel is elbántam már, hát
döntsetek, egykettő!
Trurl hallani sem akart az egyezkedésről, de Klapanciusz nem
ellenezte, és megkérdezte, mit kíván tulajdonképpen a zsivány úr.
- Ez már beszéd! - vigyorgott az útonálló. - A tudás kincseit
gyűjtöm, mert ez a kedvtelésem, tekintettel egyetemi végzettségemre
és gyakorlatias szemléletemre, no meg arra, hogy a közönséges
kincsekért, amilyenekre a faragatlan zsiványok ácsingóznak, erre
mifelénk semmit sem lehet vásárolni; ezzel szemben a tudás oltja az
ismeretszomjamat, hiszen, mint tudjuk, minden, ami csak létezik,
információ. Információkat gyűjtök tehát évszázadok óta; nem mondom,
elteszek éppen némi aranyat vagy drágakövet is, mert szépek, kedvesek
a szemnek, ha kirakom őket a házamban, de csak mellesleg, ha éppen
alkalom adódik. Figyelmeztetlek, hogy hamis igazságokért ütök,
éppúgy, mint a hamis aranyért, mert kifinomult ízlésem van, és
hiteles igazságokra vágyom!
- No, és milyen hiteles és becses információkat kívánsz? - kérdezi
Klapanciusz.
- Mindenfajtát, csak igaz legyen - feleli amaz. - Minden információ
kapóra jöhet valamilyen alkalomra. Kezdenek már megtelni a pincéim és
éléskamráim, de még ugyanennyi elfér bennük. Mondjátok hát, amit
tudtok, én meg felírom. Csak gyorsan!
- Szép kis ügy - súgja Klapanciusz Trurl fülébe -, ez egy évszázadig
itt tarthat bennünket, mire mind elmondjuk neki, amit tudunk, hiszen
óriási a mi bölcsességünk!
- Várj - súgja vissza Trurl -, most majd én tárgyalok vele. - És
fennhangon így szól:
- No hát ide figyelj, okleveles zsivány: ami az aranyat illeti, van
egy információnk, amely minden mással felér, mégpedig annak a
receptje, hogy hogyan kell atomokból aranyat csinálni, kezdetnek,
mondjuk például hidrogénatomokból, mert azokkal tele van a kozmosz.
Ha akarod, megkaphatod ezt a kitűnő receptet, aztán elengedsz
bennünket. Áll az alku?
- Már egész ládám van tele ilyen receptekkel - feleli a pofa,
bosszúsan forgatva mind az ezer szemét. - Egyik sem ér semmit. Többé
nem hagyom átverni magam, minden receptet előbb kipróbálok.
- Miért ne? Kipróbálhatjuk. Fazekad van?
- Nincs.
- Nem baj, fazék nélkül is lehet, csak gyerünk - sürgeti Trurl. - A
recept egyszerű: annyi hidrogénatom, amennyit egy aranyatom nyom,
vagyis százkilencvenhét. A hidrogénatomokról először lehámozzuk az
elektronokat, aztán összegyúrjuk a protonokat, addig dagasztjuk az
atommagtésztát, amíg előtűnnek a mezonok, aztán az egészet
körös-körül bekenjük elektronokkal, és kész a tiszta arany. Ide nézz!
Trurl fülön csípett néhány hidrogénatomot, lehántotta az
elektronokat, buzgón gyúrta a protonokat, nem is látszottak az ujjai,
olyan gyorsan jártak, szépen megdagasztotta a protontésztát, bekente
elektronokkal, és máris a következő atomokhoz látott; nem telt bele
öt perc, jókora színaranyrög volt a kezében, odaadta a pofának, az
megharapta, bólintott, és így szólt:
- Igen, ez valóban arany, csakhogy én nem tudok ilyen gyorsan bánni
az atomokkal. Túl nagy vagyok.
- Sebaj, adunk neked hozzá egy kis konyhagépet! - kecsegteti Trurl. -
Gondold csak el, így mindenből aranyat csinálhatsz, nemcsak
hidrogénből, megadjuk a receptet a többi atomra is; az egész
kozmoszból csupa aranyat csinálhatsz, ha egy kicsit igyekszel!
- Ha a kozmosz aranyból lenne, akkor az arany minden értékét
elvesztené - feleli a praktikus gondolkodású Mohó. - Nem, a
receptetek nem érdekel; azaz érdekelni érdekel, föl is írtam, de ez
még semmi! A tudás kincseire vágyom.
- De mit akarsz tudni, hogy a ménkű csapna beléd?!
- Mindent!
Trurl Klapanciuszra néz, Klapanciusz Trurlra, s az utóbbi így szól:
- Ha leteszed a nagyesküt és a rendkívüli fogadalmat, hogy utána
rögtön elengedsz bennünket, akkor megadjuk neked az információt az
összinformációról, vagyis saját kezűleg készítünk neked egy Másodfajú
Démont, amely mágikus, termodinamikus, antiklasszikus és
statisztikus. Ez egy öreg hordóból, vagy akár egy köhintésből kivonja
és átviszi neked az információt mindenről, ami csak volt, van, lesz
és lehet. Nincs ennél a Démonnál hatalmasabb démon, mert ez
Másodfajú. Hát gondold meg, hogy akarod-e, és nyilatkozz gyorsan.
Az okleveles zsivány bizalmatlan volt, nem fogadta el rögtön a
feltételeket, de végül is letette a nagyesküt, azzal a fenntartással,
hogy mielőtt foglyait elengedné, a démonnak be kell bizonyítania
információs erejét. Trurl erre is ráállt.
- Na most figyelj, nagypofájú! - mondta. - Van idehaza levegőd? Mert
levegő nélkül a démon nem működik.
- Azt hiszem, akad egy kicsi - dörmögte Mohó -, de nem egészen
tiszta, csak amolyan maradék...
- Nem baj, akár dohos is lehet, az mindegy - nyugtatták meg a
mérnökök. - Vezess bennünket oda, ahol a levegőt tartod, és ott
mindent megmutatunk!
Mohó kiengedte őket a hajóból, elvéve onnét a pofáját, a mérnökök
utána mentek, és ő házába vezette őket; lábai akár a tornyok, háta,
mint a szakadék, és évszázadok óta nem mosdott, nem kenekedett, hát
iszonyúan csikorog. Utána mennek a pincefolyosókra; minden tele van
poros zsákokkal, papírkötegekkel, átkötözött csomagokkal - azokban
tartja a kapzsi a rabolt információkat, és a legértékesebbek piros
ceruzával vannak aláhúzva. A pince falán, rozsdás láncon óriási
tárgymutató lóg. Felsorolja valamennyi tárgykört, ábécérendben. Trurl
odapillant, továbbmegy - lépteik tompán visszhangoznak. Trurl és
Klapanciusz fintorog, mert noha minden tele van a rablott drága
információkkal, körös-körül csupa szemét és piszok a pince. Levegő
van ugyan bőven, de teljesen dohos. Megállnak, és Trurl azt mondja:
- No, most nyisd ki a füled, te okleveles zsivány! A levegő
molekulákból áll, ezek szanaszét ugrálnak, minden köbmilliméterben
másodpercenként milliárdszor összeütköznek, és éppen attól gáz az
egész, hogy így ugrándoznak, szökdécselnek és összeütköznek.
Namármost, ők ugyan csak vaktában és véletlenszerűen ugrálnak, de
mert minden parányi résben billió és trillió van belőlük, így puszta
véletlenségből értelmes konfigurációk is keletkeznek... Tudod, te
bivaly, hogy mi az a konfiguráció?
- Csak ne sértegess! - húzta fel az orrát Mohó. - Én nem holmi
közönséges, faragatlan zsivány vagyok, hanem kifinomult ízlésű,
okleveles és ezért roppant ideges.
- Jól van. Szóval a molekulák ugrabugrálásából értelmes, vagyis
jelentéssel bíró konfigurációk keletkeznek, minden szándékosság
nélkül, mintha például vaktában a falra lövöldöznél, és a lyukakból
valamilyen betű formálódna. De ami nagyobb szinten ritkán fordul elő,
az a molekulagázban általános és szakadatlan, hiszen ott a másodperc
minden százezred részében billió összeütközés történik. Csak egy a
bökkenő: minden csipetnyi levegőben fontos igazságok és bölcs
szentenciák formálódnak a molekulák táncából, de teljesen értelmetlen
ugrabugrák is keletkeznek; és ez utóbbiakból milliószor annyi, mint
az értelmesekből. Ezért, bár régen is tudták, hogy itt a fűrészfogas
orrod előtt a levegő minden milligrammjában töredék másodpercek alatt
költemények születnek, amelyeket majd csak millió év múlva fognak
megírni, megrendítő és nagyszerű igazságok, a Lét valamennyi titka és
minden rejtély megoldása, semmilyen mód nem volt arra, hogy ezeket az
értelmes információkat valahogy különválasszák, már csak azért sem,
mert mihelyt a molekulák megbökik egymást, és valamilyen rendbe
sorakoznak, rögtön külön is válnak, és velük az információ is elvész,
talán mindörökre. A feladat tehát az, hogy szelektort kell építeni,
amely kiválasztja mindazt, ami a molekulák kavargásából értelmes.
Nos, éppen ez a Másodfajú Démon elve, megértetted, Mohó? Ez a démon
kiszűri a molekulatáncból az értelmes információkat, tehát a
matematikai teorémákat és a divatlapokat, a tapétamintákat és
történelmi krónikákat, a szendvicsáramkör receptjét és az
azbesztpáncél stoppolásának módját, a verseket, a tudományos
monográfiákat, az évkönyveket és a kalendáriumokat, a titkos
történelmi mendemondákat, mindazt, amit az újságok írtak és írnak
kozmoszszerte, a még ki nem nyomtatott telefonkönyveket...
- Elég! Elég!! - kiáltott fel Mohó. - Hagyd már abba! Mi hasznom van
abból, ha a molekulák így állnak össze, mikor rögtön szét is
repülnek? Nem hiszem, hogy sikerülne tartósan kiszűrni a becses
igazságokat a légi morzsák összevissza ugrálásából és lökdöséséből,
amelynek nincs semmi értelme és haszna!
- Úgy látszik, kevésbé vagy buta, mint gondoltam - felelte Trurl. -
Valóban, éppen ezen a szelektáláson múlik minden. Nos, a feladat nem
könnyű, de megoldása lehetséges. Erről azonban nem elméleti úton
akarlak meggyőzni, hanem, ígéretemhez híven, itt helyben
megszerkesztem a Másodfajú Démont, hogy saját szemeddel láthasd e
"csodainformátor" bámulatos képességeit! Adj egy dobozt, mindegy,
hogy mekkorát, csak jól zárjon; fúrjunk belé tűheggyel egy parányi
lyukacskát, és a lyukba ültetjük a Démont; ott üldögél majd, és
kizárólag az értelmes információkat engedi ki a dobozból, semmi
egyebet. Mihelyt egy molekularaj véletlenül úgy áll össze, hogy
jelent valamit, a Démon nyomban fülön csípi, és az értelmes
információt briliánstűvel feljegyzi a papírszalagra, amelyből
rengeteget kell neki odakészíteni, mert éjjel-nappal működni fog,
amíg csak fennáll a kozmosz, és százmilliárd bitet ír le
másodpercenként. Hát így működik a Másodfajú Démon; hamarosan
meglátod!
Ezután Trurl a hajóra ment, hogy elkészítse a Démont, Mohó pedig
közben Klapanciuszt faggatta:
- És milyen az Elsőfajú Démon?
- Ó, az kevésbé érdekes, Maxwell-démonnak hívják. Közönséges
termodinamikus démon, csak annyit tud, hogy a lyukon átengedi a gyors
molekulákat, a lassúakat pedig nem; így keletkezik a termodinamikus
örökmozgó. De ez egészen más tészta, hát készítsd inkább a dobozt,
mert Trurl mindjárt visszajön!
Átment az okleveles zsivány a másik pincébe, ott csörgött-zörgött
egy darabig, káromkodott, rugdosta az ócskavasakat, kutatott-matatott,
végül előhúzott a bádogroncsok alól egy rozzant, üres vashordócskát,
begurította, és fúrt belé egy pici lyukat. Addigra visszajött Trurl
is, kezében a Démon.
A hordó tele volt dohos levegővel, elfacsarodott az orruk, ha
beleszagoltak, de a démont ez nem érdekelte; Trurl a hordóra ültette
a parányi démont, éppen a lyuk fölé, lovagló ülésben, melléje szerelt
egy hatalmas dobot papírszalaggal, hozzá a briliánsirónt, amely már
remegett a munkakedvtől, és kezdődött a kopogtatás - titi-tá,
titi-tá, mint valami távírdában, csak milliószor gyorsabban. Vígan
rezgett és vibrált a briliánshegyű tollacska, az információkat
tartalmazó papírszalag pedig lassan folydogálni kezdett a nagyon
piszkos és rendkívül szemetes pincepadlóra.
Mohó zsivány leült a hordója mellé, száz szeme elé emelte a
papírszalagot, és olvasni kezdte, mit halászott ki a Démon mint
információs szűrő, a molekulák örök ugrándozásából; és a becses
tudnivalók rögtön annyira lekötötték, hogy észre sem vette, amint a
két mérnök sietve kiosont a pincéből, iszkolt a hajóhoz,
kettőt-hármat rántott rajta, kiemelte a gödörből, aztán beleugrott,
és hajrá! Tudták ugyanis, hogy a Démon remekül működik ugyan, de
tevékenysége nyomán Mohóra nagyobb gazdagság zúdul, mint remélte.
A zsivány pedig üldögélt a hordójának támaszkodva, és a briliánstű
kopogása közben, amellyel a Démon a papírszalagra írta a molekulák
táncából kiszűrt információkat; olvasta és olvasta, mivel kell irtani
a lenfojtó arankát, és hogy a labándiai Petrus király lányát
Garbundának hívták, és mit evett reggelire Rőtszakállú Frigyes, a
sápatagok császára, mielőtt hadat üzent a lombard népnek, és hány
elektronhéjat számlálna a termonólium elem atomja, ha ilyen elem
egyáltalán lehetséges volna, és mekkora a kukuruc nevű kismadár
csőre, melynek motívumával a maruláj nép vabendi őskultúrája idején
az égetett kerámiákat díszítették, milyen ízű a tengeri moszat a
Fulladjbele-óceánban, és milyen illatú a lullabáj virág, amelyet az
ómalfandi vadászok a hajnali körvadászaton mentéjükre tűztek, és
hogyan kell ikozaédert szerkeszteni, és ki volt Fafuciusznak, a
buvácok balkezes nádorjának házi ékszerésze, hány filatelisztikai
folyóirat jelenik majd meg a hétezer-hatszáztizenkettedik évben
Miafranciában, és hová temették a szépséges Darázsderék Kebelillát,
akit részegen megfojtott egy bizonyos Huli Gános, és miért játékos a
macskacápa a fekete tengerekben, és melyik lénynek van a
világmindenségben a legkékebb kancsal szeme, miért nem esznek mohát a
sárkánytarajos bolhák; és milyen szabálytalanságért ítélnek
büntetőrúgást a sundabunda játékban, és hány szem kavicsból állt az a
kupac, amelybe Gácsérfalvi Titusz dühében belerúgott, miután
megcsúszott, és hasra vágódott a bumbumfalvi országút nyolcadik
kilométerénél, a Zsémbes Kísértetek völgyében - és kezdett már a
zsivány mérgében pukkadozni, mert fölsejlett benne, hogy mindezekkel
a tökéletesen igaz és értelmes információkkal végül is nem ér semmit,
hiszen olyan zagyvaság lesz belőle, amelytől szétreped a feje, és
megroggyan a lába. A Másodfajú Démon pedig rendületlenül
szorgoskodott másodpercenként háromszáz millió bites sebességével,
mérföldszám kígyózott már a papírszalag, fehér pókhálóként lassan
belepte az okleveles zsivány páncélját, de a briliánstű egyre csak
vibrált, és a zsivány folyvást remélte, hogy előbb-utóbb hallatlanul
fontos dolgokat tud meg, olyanokat, amelyek feltárják majd előtte a
Lét Lényegét, ezért mindent elolvasott, ami a briliánstű alól
kikerült, elolvasta a tülökorrúak sirató énekeit és a papucspomponok
méretét Gondvána földrészen, megtudta, milyen vastag a frásztörökök
országában élő denevér füle mögött növő három szőrszál, milyen
átmérőjű, évi átlagban véve, a nekeresdföldi csecsemők feje lágya,
milyen fanfárt harsonáznak az udvari báldorok a nagy Kuruttyán
Kangabanga fővezér tiszteletére, mi a harapós paduc kedvenc
tartózkodási helye, és milyen módokon főzik Rakamóciában a gyömbéres
békalevest, mitől toporzékol a dühös marszukmedve, és hogyan
idomítják a nemértemföldi szelindeket, és hány m betűvel kezdődő
redőnyjavító szerepel Röhögnömkell város közületi telefonkönyvében,
és milyen ízű lesz a barna sör, ha tévedésből heringsalátát kevernek
bele...
Káprázott már a szeme, és mennydörgő hangon felordított, mert torkig
volt, de az Információ addigra már körülcsavarta háromszázezer
mérföld papírszalaggal, úgyhogy moccanni sem bírt, és tovább kellett
olvasnia, hogyan írta volna meg Milne a Micimackó második fejezetét,
ha éppen fájt volna a foga, mire gondol a vénlánysága miatt
szomorkodó bálna, és hogyan udvarolnak a sivatagi rókák, mit szuszog
a telefonba a kis rinocérosz, és hogyan kell megfoltozni a kilyukadt
szeneszsákot, és hány Iába van együttvéve Tányértalpú Dorkának és
Zebulonnak, és milyen vérfagyasztó titok elárulásával késztette vad
menekülésre királyi nagybátyját a szép Ifigénia hercegnő a krajnai
kocsma előtt, és miért mondják, hogy garázst és darazsat, nem pedig
darázst és garazsat, és hány kék folt lehet egyszerre egy sápatag
bőrén. Aztán hosszú sorozat következett arról, hogy mi a különbség a
bárga sarack és a sárga barack között, például hogy az előbbi kopasz,
az utóbbi pedig molyhos, aztán hogy milyen szavak rímelnek a
káposztás cvekelli szóra, és milyen vend nyelvű szitkokkal sértette
vérig a mucsai Ulm pápa az ucsai Mulm antipápát, és mely lénynek van
a teremtésben topáz szeme és lélekirtó szürke pillantása. Mohó ekkor
már nagyon kétségbeesett, kézzel-lábbal kapálózva próbált szabadulni
a papírhalom alól, de hiába; tépte, szaggatta a mérhetetlen
papírszalagot, de olyan sok szeme volt, hogy valamelyik elé mindig
került egy-két új információ, tehát akarva, nem akarva meg kellett
tudnia, hogy mennyi monszunpótlékot kap egy házmester Indokínában, és
miért mondogatják a flamingóföldi guzurmánok, hogy "öreg csibésznek
sötét a város". Ekkor csüggedten lehunyta valamennyi szemét, és
mozdulatlanná dermedt az információlavina súlya alatt, a Démon
azonban tovább árasztotta a tudnivalókkal teli papírszalagot. Ilyen
szörnyű büntetés érte Mohót, az okleveles zsiványt, amiért olyan
mohón vágyott mindenfajta ismeretre.
Máig is ott ül a zsivány szemetes pincéje mélyén, papírhegyek
alatt, s a pince félhomályában ragyogó szikraként vibrál és táncol a
briliáns írótű, mindazt feljegyezve, amit a Másodfajú Démon kihámoz a
levegő molekuláinak ugrándozásából az öreg hordó mélyén; és a
szerencsétlen Mohó, tehetetlenül nyögve az információözönben,
kénytelen minden adatot tudomásul venni a pomponokról, bonbonokról,
meg a saját, itt leírt kalandjáról, mert az is ott van valahol,
valamelyik kilométer papírszalagon - éppúgy, mint minden más történet
és jóslat mindarról, ami valaha megtörtént és történni fog, a napok
kialvásáig; és nincs számára segítség, mert ilyen szigorú büntetést
szabtak rá a mérnökök csúf útonállásáért - hacsak valamikor meg nem
áll a dob, mert kifogy a papírszalag.
A következő fejezet