ÚJABB PÓTUTAZÁS
avagy Trurl mint szaktanácsadó
Nem messze innét, a fehér nap alatt, a méregzöld csillagon túl éltek
az acélkák, boldogan és bátran, mert semmitől sem féltek; se hamis
elvektől, se a rossz nyelvektől, se fekete búbánattól, se a fehér
éjszakától, se anyagtól, se antianyagtól, mert övék volt a gépek
gépe, a cifra pitykés, átviteles, minden módon tökéletes; benne
laktak és rajta és alatta és fölötte, mert rajta kívül semmijük sem
volt - először az atomokat totojgatták, aztán az egészet szépen
összerakták, amelyik nem illett a helyére, átalakították - és remekül
ment a dolguk. Minden acélkának megvolt a maga villásdugója és
konnektora, és mindegyik ellátta a maga dolgát, vagyis azt csinálta,
amit akart. Nem irányították a gépet, az sem őket, hanem szépen
segítették egymást. Az egyik gépész volt, a másik géplakatos, a
harmadik gépszerelő, a negyedik masiniszta, dolguk volt elég,
ragyogott rájuk az ég, álomba ringatta őket az éjszaka vagy a
napfogyatkozás, de az utóbbi csak ritkán, hogy meg ne unják. Ám egy
szép napon a méregzöld csillag mögül a fehér naphoz repült egy gonosz
üstökös-némber, kegyetlen és csalfa, hosszú a csóvája, kékes a
ruhája, kék kalap a fején: csupa ciánhidrogén. És valóban, orrfacsaró
szag áradt belőle. Megérkezett, és azt mondta: - Először is
megemésztelek benneteket lángjaimmal, aztán majd meglátjuk.
Nézték, nézték az acélkák: a fél eget eltakarta, atomtűzből volt a
farka, hihetetlen mezonbőség, rettenetes lett a hőség, ház nagyságú
atomok, tűzokádó protonok, áció, báció, szörnyű perturbáció... -
Lám, lám, kiskomám, ti lesztek a vacsorám. - Mondták neki: - Kérem
szépen, itt valami tévedés van, mi vagyunk az acélkák, mi semmitől
sem félünk, se hamis elvektől, se a rossz nyelvektől, se fekete
búbánattól, se a fehér éjszakától; mert miénk a gépek gépe, cifra
pitykés, átviteles és teljesen tökéletes; eredj hát szépen haza,
üstökösné asszony, amíg jó dolgod van.
Őnagysága ekkor az egész egükre rátehénkedett, és sütött-fűtött,
főzött-tűzött, úgyhogy még a holdjuk is összesült, megpörkölődött, és
mind a két szarva felkunkorodott, igaz ugyan, hogy elég ócska,
repedezett, apró hold volt, de hát azért is kár. Nem is szóltak többé
semmit, hanem fogtak egy nagyon erős mezőt, csomót kötöttek mind a
négy sarkára, és bekapcsolták: beszéljenek helyettük a tények. Lett
nagy recsegés-ropogás; az ég tüstént kivilágosodott, az
üstökös-némberből csak egy kupac salak maradt - és azontúl megint
nyugodtan éltek.
Ám egy idő múlva megint megjelent valami. Repülve jött, nem lehetett
róla tudni, hogy micsoda, de olyan borzasztóságos volt, hogy azt se
tudták, merről nézzék, mert a túlsó oldala még rémesebb volt.
Odarepült, leszállt, megült a legmagasabb potenciálhegyen, aztán csak
ül, csak ül, nehéz, mint a kórság, és meg se moccan. De átkozottul
zavarja őket.
Ezért a közelebb állók meg is szólították: - Halló, kérem, itt valami
tévedés van, mi vagyunk az acélkák, mi semmitől sem félünk, nem
bolygón lakunk, hanem a gépben, és nem akármilyen gépben, mert ez itt
a gépek gépe, cifra pitykés, átviteles, mindenképpen tökéletes,
szóval eredj haza, te izé, amíg jó dolgod van.
Az izé nem szólt semmit.
No hát erre, hogy túl nagy hűhót ne csapjanak a dologból, elküldtek
egy kicsi, de egészen icipici, formás kis rémisztőgépet: majd
eliszkol az izé, és akkor békesség lesz.
Ment, mendegélt a rémisztőgép, belsejében zúgtak-búgtak a programjai,
egyik rémisztőbb, mint a másik. Odaért - és valahogyan se nem
rémiszt, se nem hajmereszt! Ettől ő maga ijedt meg kissé, nézett,
nézett - az izé meg oda se bagózott. Megpróbálta még egyszer, másik
fázissal, de már sehogy sem ment; meggyőződés nélkül rémisztgetett.
Látták az acélkák, hogy mást kell csinálni. Azt mondták:
- Nosza, jöjjön a nagyobb kaliber, olajmotorral, differenciálművel,
univerzális visszacsatolással, és rúgjon is, de erősen. Hogy elég
lesz-e? Nyugi, nyugi, acélfia, ez már atomenergia.
Elküldték az univerzális, dupla differenciálműves masinát, elöl ült a
masiniszta, de még ez sem minden, mert a biztonság kedvéért a tetején
utazott a kis rémisztőgép is. Odagurult a masina szép csendesen,
hangtalanul, mivel olajmotorral járt, nekirugaszkodott, és elkezdte a
visszaszámolást: öttel kezdem, de jön a nulla, ha jön a nulla, itt a
hulla! Most már négy, lélegzetet végy, itt van a három, a végedet
várom, most jön a kettő, tektonikus teknő, no még ez az egy, tovább
nem is megy, zérus avagy nulla; te legyél a hulla! Bumm! - és fényes
gombafelhők nőttek körös-körül, felforrott az olaj, kiugráltak a
fogaskerekek, a masiniszta kinézett a kisablakon, kereste a hullát;
de nyavalya volt ott, nem hulla, az izé meg csak meg se rezzent.
Összedugták a fejüket az acélkák, addig-addig tanakodtak, míg
építettek egy gépet, az épített egy szupergépet, az meg épített egy
hiperszupergépet, de akkorát, hogy a közelebbi csillagoknak hátrább
kellett húzódniuk. Ebbe a legnagyobbikba belerakták azt az
olajmotorosat, az egésznek a közepébe pedig a rémisztőgépet, mert ez
már nem volt tréfadolog.
Felfújta magát a hiperszupergép, és hű, mekkorát dörrent! Lett nagy
mennydörgés, robbanás, valami szanaszét repült, nőtt akkora gomba,
hogy az egész óceánból gombalevest lehetett volna főzni, lett olyan
sötétség, hogy csak úgy csikorgott a foguk között, de olyan irdatlan
sötétség, hogy még azt sem tudták, kinek a foga között csikorog.
Aztán kivilágosodott, körülnéztek az acélkák: semmi, de semmi
eredmény, csak a három masina hevert miszlikbe aprítva.
Most aztán már igazán nekigyürkőztek, elvégre - azt mondják -
mindannyian gépészek és masiniszták vagyunk, és miénk a gépek gépe,
cifra pitykés, átviteles, mindenképpen tökéletes, hát hogy szállhat
vele szembe az a ronda izé, ami ott ül és ide se bajszint?
Építettek hát egy félelmetes faltörő tököt: az majd indáival csendben
odakúszik, ártatlanul mosolyogva, kedélyesen kacsingatva gyökeret
ereszt, szépen körülnövi az izét, aztán hipp-hopp, felrobban, és
akkor vége a nyomorultnak. Minden úgy is történt, ahogyan előre
látták, csak a legvége nem stimmelt, és minden maradt a régiben.
Most már nagyon kétségbe estek, és ráadásul továbbra sem tudták, mi
ez az izé, mert így sohasem jártak. Nosza, elrendelték az általános
mozgósítást, egész nap a fejüket törték, egymás után gyártották a
különféle gyilkos szerkentyűket, ravaszabbnál ravaszabb
izériasztókat, nemtudommiölőket és valamielhárítókat, hátha
valamelyik végre elrebbenti, megharapja, felrobbantja vagy lenyeli.
Próbálkoztak minden módon, de hiába. Már csak úgy remegett a nagy
sürgés-forgástól a gépek gépe, de semmi sem használt. Végül aztán
elcsüggedtek, kifogytak az ötletekből, már igazán nem tudták, hogy
mihez foghatnának, s akkor egyszerre csak látják: repülve jön valami.
Lovasnak látszik, de nem lehet az, mert a lónak nincs kereke; akkor
nyilván kerékpár, de a kerékpárnak nincsen orra; eszerint biztos
rakéta, de a rakétának nincsen nyerge. Egyszóval nem tudni, mi jön,
de azt már látni, ki ül a nyeregben: daliásan nyargal, mint aki
odanőtt a nyeregbe, vidáman integet, egyre közeledik - ejha, hisz ez
maga Trurl, a híres mérnök, sétalovagláson, vagy újabb utazáson; már
messziről látni rajta, hogy rendkívüli elme.
Közeledik, leszáll hozzájuk, körülállják, megszólítják:
- Mi vagyunk az acélkák, miénk a gépek gépe, cifra pitykés,
átviteles, mindenképpen tökéletes, atomokat totojgattunk, mindent
szépen összeraktunk, semmitől sem félünk, se hamis elvektől, se a
rossz nyelvektől, de iderepült egy izé, csak ül, csak ül, és meg se
moccan.
- Próbáltátok már megijeszteni? - kérdezi kegyesen Trurl.
- Próbáltuk a rémisztőgéppel, az olajmotoros géppel meg a
hiperszupergéppel, hegyoldalnyi atomokkal, tűzokádó protonokkal,
neutrinóval, mézerekkel, rettenetes lézerekkel, de nem használt semmi.
- Semmiféle gép, azt mondjátok?
- Semmiféle, kérem szépen.
- Hm, ez érdekes. És tulajdonképpen micsoda ez az izé?
- Azt nem tudjuk. Csak jött, iderepült, nem tudni, hogy micsoda, de
olyan borzasztóságos, hogy azt se tudjuk, merről nézzük, mert a túlsó
oldala még rémesebb. Repülve jött, leült, nehéz, mint a kórság, és
azóta ott ül. Minket meg marhára zavar.
- Tulajdonképpen nincs sok időm - jegyzi meg Trurl -, legfeljebb
szaktanácsadóként maradhatok nálatok egy darabig. Akarjátok?
Az acélkák persze akarják, és rögtön kérdezik, mit hozzanak -
mezonokat, fotonokat, rettenetes pofonokat, atombombát, mérges
gombát, hentesbárdot, alabárdot, záptojást vagy karalábét? Vagy a
vendégnek egy kávét? Mindjárt hozza a gépírónő.
- Kávét hozhat a gépírónő - helyesel Trurl -, de szolgálati célokra.
Ami a többit illeti, azokat mellőzhetjük. Ha már se a rémisztőgép, se
a hiperszupergép, se a faltörő tök nem használt, akkor egészen más,
lineáris, archivális és ezért teljesen fatális módszerekre van
szükség. Még sohasem hallottam olyan esetet, hogy az átalányi lerovás
ne segített volna.
- Hogyan tetszett mondani? - kérdezik az acélkák, de Trurl magyarázat
helyett folytatja:
- Egészen egyszerű a módszer, csak papírra, tintára, pecsétekre,
űrlapokra, bélyegzőkre, ablakocskákra, kiskanálra és poharakra van
szükség, mert a kávé már itt van, no meg egy kézbesítőre. És valami
írószerszámra. Akad?
- Hogyne! - És nyomban hozzák.
Trurl leül és diktál a gépírónőnek: "Tudomásulvétel végett
értesítjük, hogy a GRMB Bizottság 7 per 2 per KK per 405
ügyiratszámú rendelkezvényének hatálybalépésével ezen
közigazgatási körzetben eszközölt tartózkodása a folyó év
XVIII. hó 19. napján kelt 199 per 407 A számú
szabályrendelet értelmében nemkívánatosnak minősíttetvén, a
DVKF 67. sorszámú körlevele 1478 per 2 pontjában foglaltak
szerinti lerendezés folyamatba tétetik. Jelen határozat
alól fellebbezés eszközölhető a Bizottság Elnökségéhez
címezve huszonnégy órán belül."
Trurl néhány bélyegzőt és pecsétet ütött az iratra, beiktatta a
Kézbesítőkönyvbe, megnyitotta a Nyugtatványozási Rovatot, és így
szólt:
- Vigye el azonnal a kézbesítő.
El is vitte, jó darabig nem tért vissza, aztán megérkezett.
- Átadtad? - kérdi Trurl.
- Átadtam.
- Hol az átvétel nyugtázása?
- Itt, ebben a rubrikában. És itt a fellebbezés is.
Trurl átveszi a fellebbezést, és anélkül hogy elolvasná, azonnal
visszaküldi, csak előbb egész szélességében keresztben ráírja:
"Szabályszerű mellékletek csatolásának elmulasztása miatt nem vétetik
figyelembe." És olvashatatlanul aláfirkantja.
- Most pedig munkára! - szól.
Leül és ír, az acélkák kíváncsian nézik, semmit sem értenek, mi ez
itt és mi lesz.
- Hivatal - mondja Trurl. - És ugyancsak lesz, mert már el is
kezdődött.
A kézbesítő egész nap ide-oda futkos, Trurl határozatokat küld ki,
iktat, nyugtat, érvénytelenít, a gépírónő szorgalmasan kopog, és
lassacskán egész hivatal keletkezik körülöttük, ügyintézők,
aktakötegek, előadók, gemkapcsok, fekete könyökvédők, dossziék,
iratrendezők, kávéfőzők, "Belépni tilos" és "Házon kívül vagyok"
táblák, űrlapok, folyamodványok, hajnaltól napestig egyre több
irkafirka, a gépírónő már eszeveszetten kopog, és minden tele van
kávéval meg szeméttel. Aggódnak az acélkák, mert nem értenek semmit,
Trurl pedig sorra küldi a felszólításokat és sürgetéseket,
kézbesítésre, postázásra, portózásra, elismervény ellenében
eszközlendő átvételre, vagy a legrémesebb módon: átalányi lerovásra;
már személyi kontókat is nyitott, bennük csupa nulla - de azt mondja,
ez csak egyelőre van így. Bizonyos idő múlva látni, hogy az izé már
nem is olyan rémes, különösen felülről: istenuccse, hogy kisebb lett!
De igazán, szemlátomást zsugorodik! És kérdezik az acélkák Trurltól,
hogy most mi lesz.
- Kéretik nem zavarni az ügyintézőt! - feleli. És bélyegez, aláír,
csatol, mellékleteket számol, fellebbezéseket küld vissza, közben a
kávéját issza, nyakkendőjét leveti, az ügyfelet kéreti, ebédszünet
három óra, ne üljön rá a pókhálóra, öt példányban kitölteni, hét
dossziét megtölteni, végrehajtási utasítás, megvesztegetési kísérlet,
erről még hiányzik a tömbbizalmi pecsétje.
És a gépírónő kopogtat: "Hivatkozással a 16 per B per 694
ügyiratszámú engedély bemutatásának elmulasztására az
A.B.C.Gr. Km. Bizottság folyó év folyó hó folyó napi
rendelkezése értelmében ezennel foganatosítjuk az ön Kir.
Ugat. Ásának haladéktalan folyamatba tételét a Puk. Kadj.
Meg. 27. paragrafus 6. cikkely értelmében az XYV hatóság
joghatályos döntvénye alapján. Jelen határozat alól
fellebbezés nem eszközölhető."
Elküldi a kézbesítővel, aztán zsebre teszi az átvételi elismervényt.
Majd feláll, és kezdi sorra kidobálni a kozmoszba az íróasztalokat,
pecséteket, iratrendezőket és a kávét. Csak a gépírónő marad.
- Jaj, mit tetszik csinálni? - kiabálják az acélkák, akik közben már
egészen megszokták a dolgot. - Hogy szabad ilyet tenni?!
- Nyugalom, barátocskáim - feleli. - Inkább oda nézzetek!
És csakugyan, mire odapillantanak a potenciálhegyre - üres a helye,
nincs ott senki, mintha soha nem is lett volna. De hát hová lett,
hogyan tűnt el? Elmenekült szégyenében, mert már olyan picire ment
össze, hogy a kézbesítő csak nagyítóval találta meg. Odafutnak,
keresik a nyomát, de csak egy kissé nedves helyet találnak, valami
odacsepegett, nem tudni, milyen alkalomból, azon kívül sehol semmi.
- Éppen így terveztem - szól Trurl. - Elég egyszerű volt az ügy,
barátaim; mikor átvette az első végzést, és aláírta a
kézbesítőkönyvet, máris elveszett. A Büro-Krá-Cia nevű csodagépet
alkalmaztam; mert amíg a kozmosz kozmosz, senki sem állhat neki ellen.
- No jó, de miért kellett kidobálni az aktákat és kiönteni a kávét? -
nyűgösködtek.
- Hogy benneteket is meg ne egyen a gép! - feleli Trurl. Maga mellé
ülteti a csinos gépírónőt, s elrepül, barátságosan integetve - és
mosolya ragyog, mint a csillag.
A következő fejezet