A KÉT SZÖRNYETEG
Réges-régen, az úttalan feketeségben, a galaktikus póluson, egy
magányos csillagszigetben volt egyszer egy hatos rendszer; öt napja
magányosan keringett, a hatodiknak azonban volt egy bolygója
tűzsziklákból, jáspis éggel, s ezen a bolygón virágzott az argensek,
vagyis ezüstök hatalmas birodalma.
A fekete hegyek között, a fehér síkságokon emelkedtek városaik:
Ilidár, Bizmália, Szinalosz, de a legpompásabb volt Eterna, az
ezüstök fővárosa, nappal kék, mint a jéghegy, éjjel domború, mint a
csillag. Függő falak védték a meteoroktól, aranynál fényesebb
krizopráz paloták sorakoztak benne, meg turmalin bástyák és szurokból
öntött tornyok, feketébbek az űrnél. Leggyönyörűbb volt azonban az
argens királyok palotája, a negatív építészet híres remeke: tervezői
nem akartak gátat szabni sem a pillantásnak, sem a gondolatnak,
ezért imaginárius, matematikai kastélyt építettek, amelynek nincs se
padlója, se teteje, se falai. Itt lakott az egész bolygón uralkodó
Energ-dinasztia.
Treon király idejében azmeus űrhordák támadtak a birodalomra,
aszteroidjaik földig lerombolták Bizmália fémvárosát, és azontúl is
sokat háborgatták az ezüstöket, mígnem az ifjú Ilorax király, a
csaknem mindentudó poliarcha, összehívatta legbölcsebb
csillagmérnökeit, és megparancsolta, hogy vegyék körül az egész
bolygót mágneses örvények rendszerével és gravitációs árkokkal,
amelyekben az idő olyan őrülten száguld, hogy mihelyt a támadó
belepottyan, nyomban elrepül fölötte vagy százmillió esztendő,
úgyhogy vénségében porrá hullik szét, mielőtt megláthatná az argens
városok fényét. Ezek a láthatatlan időszakadékok és mágneses sáncok
pompásan megvédték a bolygót, így az ezüstök most már ellentámadásra
is gondolhattak. Hadba indultak tehát az azmeusok ellen, s addig
bombázták és bosszantották az ellenség napját fehér sugárvetőikkel,
amíg atomtűzvészt nem gyújtottak benne; szupernova lett belőle, s
lángölelésében porrá égett a gonosz azmeusok bolygója.
Ezután századokon át nyugalom, rend és jólét honolt az argensek
között. Az uralkodóház sem halt ki. Koronázása napján minden trónra
lépő Energ levonult az imaginárius kastély föld alatti termeibe, hogy
halott elődje kezéből átvegye az ezüstjogart. Nem holmi közönséges
jogar volt ez; évezredekkel azelőtt vésték rá a feliratot:
"Ha a szörnyeteg örök, akkor nincsen, vagyis kettő van; ha már nincs
segítség, törj el engem."
Nem tudta senki az Energek udvarában, de az egész országban sem, hogy
mit jelent ez a felirat, mert eredetét már hosszú évszázadok óta
elfelejtették. Történt azonban Inhiszton király uralkodása idején,
hogy a bolygón feltűnt egy ismeretlen, óriási szörny. Félelmetes híre
hamarosan mindkét féltekén elterjedt. Senki sem látta közelről, mert
aki odamerészkedett, soha többé nem tért vissza szeretteihez; nem
lehetett tudni, honnan jött a szörnyeteg; az öregek azt állították,
hogy az aszteroidokkal lerombolt Bizmália roncsmezején szanaszét
heverő ozmium és tantál korongokból kelt ki; a várost ugyanis nem
építették újjá. Azt is beszélték a vének, hogy gonosz erők
szunnyadoznak az ősrégi, mágneses ócskavasakban, rejtett áramok
alusznak a fémekben, vihar idején felébrednek, s olyankor a
vaslemezek csikorgó csúszkálásából, a rozsdatemető kísértettáncából
titokzatos lény születik, se nem élő, se nem halott, és csak
egyvalamire képes: mérhetetlen pusztulást áraszt. Mások amellett
kardoskodtak, hogy az erő, amely a szörnyet létrehozta, a gonosz
tettekből és gondolatokból táplálkozik; ezek visszaverődnek a bolygó
nikkelmagjáról, mint valami homorú tükörből, és egy helyre gyűlve,
addig vonzzák magukhoz a girbegurba, rozsdás vas- és fémroncsokat,
mígnem azok szörnyeteggé forrnak össze. A tudósok persze gúnyolódtak
az efféle beszédeken, azt mondták, mindez csupán babonás mendemonda.
De bárhogyan volt is, a szörny garázda módon pusztította a bolygót.
Egyelőre kerülte a nagyobb városokat, csak magányos településeket
támadott meg, s fehér és lila tűzzel megsemmisítette őket. Mikor
nekibátorodott, még Eterna tornyaiból is láthatták a horizont mentén
elhullámzó hátát: acél hegylánchoz hasonlóan ragyogott a napfényben.
Hadjáratokat indítottak ellene, ő azonban egyetlen leheletével gőzzé
változtatta a fegyvereseket.
Nagy rémület szállt mindenekre. Inhiszton király összehívatta
bölcseit, s azok gondolkodtak éjjel-nappal, fejüket közvetlenül
összekapcsolva, hogy világosabban felmérhessék a helyzetet, míg végül
is kisütötték, hogy a szörnyet csak valami fortélyos ötlettel lehet
elpusztítani. Elrendelte hát Inhiszton, hogy a Főkibernátor, a
Fődinamikus és a Főabsztraktor készítse el közösen a szörnyölő gép
tervét.
Ők azonban képtelenek voltak megegyezni, mert mindegyik más
elgondolásból indult ki; ezért azután három szörnyölőt építettek. Az
első, a Rézkolosszus, olyan volt, mint egy kivájt hegy, amelynek
méhében okos gépezet lakozik. Három napig öntötték memóriatartályaiba
az eleven ezüstöt; félelmetesen tornyosult az állványerdő közepette,
ezer vízesésként zúgott benne az áram. A második, a Higanyfelhő,
dinamikus óriás volt, kavargott, mint a forgószél, nem is volt
állandó alakja.
A harmadikat, amelyet a Főabsztraktor éjszakánként barkácsolt titkos
tervei szerint, nem láthatta senki.
Mikor a Főkibernátor befejezte művét, és lehullott az állványzat, a
Rézkolosszus először is nyújtózkodott egyet, s ettől városszerte
megcsendültek a kristálycsillárok; lassan térdre emelkedeti, a föld
is belerendült, aztán feltápászkodott, és egész magasságában
kiegyenesedett, de feje a felhőkbe nyúlt, nem látott le tőlük;
felhevítette hát őket, úgyhogy sziszegve tisztultak az útjából;
ragyogott, mint a vörös arany, talpa alatt beszakadt az utcák
kövezete, sisakjában két zöld szem volt, meg egy harmadik, csukott,
amellyel a sziklákat is porrá égette, ha fölemelte szemhéjpajzsát.
Egyet lépett, kettőt lépett, és máris kint volt a városból, távolodó
tűzként fénylett. Lábnyoma olyan volt, mint egy meteorkráter,
négyszáz argens kézen fogva alig érte körül.
Az ablakokból, tornyokból, bástyákból távcsövön át figyelték, amint
roppant lépteivel az alkonypír felé haladt, egyre feketébben
rajzolódva az égre, végül olyan kicsinek látszott, mint egy
közönséges argens, de akkor már csak deréktól emelkedett a láthatár
fölé, lábát és fele törzsét eltakarta a bolygó domborulata. Leszállt
a várakozás nyugtalan éjszakája, füleltek a csatazajra, lesték a
harc tűzfényét, de csak nem történt semmi. Pirkadatkor aztán távoli
mennydörgéshez hasonló morajt hozott a szél. Megint csönd lett,
lassan megvirradt. S akkor egyszerre csak száz nap gyulladt ki az
égen, és tüzes bolidák serege zuhant Eternára; a romba dőlő paloták,
a leomló falak maguk alá temették a szerencsétlen ezüstöket, hiába
kiáltoztak, meg sem hallotta senki. A Rézkolosszus tért vissza ilyen
borzalmas módon, a szörnyeteg ugyanis összetörte, felaprította, és
darabjait kidobta a légkör fölé; onnan visszapotyogtak, zuhanás
közben felizzottak, és romba döntötték a főváros negyedrészét.
Iszonyatos csapás volt ez. Még két nap és két éjszaka hullott a
rézeső az égből.
Most az örvénylő Higanyfelhő indult a szörnyeteg ellen.
Elpusztíthatatlannak vélték, mert minél több ütést kapott, annál
tömörebb lett. A csapások nem szórták szét, hanem megszilárdították.
Kavarogva zúgott el a síkság fölött a hegyek felé, megkereste
közöttük a szörnyet, s egy sziklalejtőről a nyakába gurult. Az
mozdulatlanul várta. Eget-földet rengető, rémséges robaj támadt.
A szörny fehér tűzfallá lett, Higanyfelhő pedig fekete szakadékká, és
elnyelte. De a szörny átvágott rajta, visszatért szárnyas lángok
formájában, másodszor is lecsapott, újra keresztülment ellenfelén, de
kárt nem tett benne. Lila villámok csapkodtak ki a felhőből, amelyben
viaskodtak, de mennydörgés nem hallatszott, mert túldübörögte az
óriások harca. Látta a szörny, hogy így semmire sem megy, hát minden
külső hőt felszippantott, ellapult, és Anyagtükröt csinált magából:
ami szembekerült ezzel a tükörrel, visszatükröződött benne, de nem
képként, hanem élő valóságként; a Higanyfelhő meglátta önmagát,
illetve másodpéldányát ebben a tükörben, nekirontott, összefonódott
tükörbéli önmagával, de önmagát nem győzhette le. Három napig
harcolt, mígnem annyi ütést kapott, hogy szilárdabb lett a kőnél, a
fémnél, mindennél, kivéve a Fehér Törpék magját, és amikor ezt a
határt is elérte, tükörbeli másával együtt a bolygó mélyébe zuhant,
csak egy sebhely maradt utánuk a sziklák között, mélységes mély
kráter, de azt is nyomban betöltötte a mélységből felfakadó,
rubintüzes láva.
A harmadik szörnyölő hadba indulását nem látta senki. A
Főabsztraktor, más néven Koronafizikus, hajnalban vitte ki a városból
a markában, aztán kinyitotta tenyerét, és ráfújt. A szörnyölő
elszállt, csak egy nyugtalan kis légörvény kísérte, nesztelenül
repült, árnyékot sem vetve, mintha ott se volna, mintha egyáltalán
nem is létezne.
Valóban a semminél is kevesebb volt, nem a világból való lévén, hanem
az antivilágból, mivel nem anyag volt, hanem antianyag. Azaz nem is
antianyag, hanem csak a lehetősége. A tér olyan parányi réseiben
lappangott, hogy az atomok elsiklottak mellette, mint a jéghegyek az
óceán hullámain ringatózó, korhadt gallyacska mellett. Neve pedig
Antimat volt. Repült, repült, a szél hátán, egyenesen a szörny
csillogó teste felé, amely hosszú vashegyláncként kúszogatott, s
hátáról felhőhab csurgott. Lecsapott a szörny páncélos oldalára,
lángoló napot vágott benne, s az rögtön elfeketedett, és szikláktól,
felhőktől, folyékony acéltól és levegőtől csöpögő semmivé vált;
Antimat átrepült a lyukon és visszatért, a szörny megremegett,
összetekeredett, fehér tüzet lövellt, de az is nyomban hamuvá omlott,
csak üresség maradt belőle; Anyagtükör mögé bújt a szörnyeteg, de
Antimat a Tükröt is áttörte; akkor felágaskodott a szörny, fölemelte
hegyfejét, amelyből a legkeményebb sugárzás fakadt, de az is
meglágyult, az is semmivé lett; megingott a kolosszus, és sziklákat
görgetve, kőliszt fehér felhőiben, hegyi lavinák robajában menekülni
kezdett, olvadt fém, salak és vulkáni tufa tócsáival jelezve
dicstelen útját, így rohant, de nem egyedül: Antimat nyomon követte,
furdalta, tépte, darabolta, hogy a föld is rengett, a felvagdalt
szörnyeteg utolsó darabkái szanaszét tekeregtek minden horizont felé,
nyomát elfújta a szél, és már nem is volt a világon. Lett nagy öröm
az ezüstök körében. Ámde ugyanekkor remegés futott át Bizmália
rozsdatemetőjén. A vénséges vén ócskavasak, kadmium és tantál roncsok
között, ahol eddig csak a sivító szél járt, parányi mozgás kezdődött,
mint egy hangyabolyban, de szakadatlanul nőtt; kék hópikkelyek
támadtak a fémek felületén, felszikráztak a fémvázak, meglágyultak,
kifényesedtek a belső forróságtól, s elkezdtek összeolvadni,
forradni, hegedni, és a csikorgó tömbök kavargásából új szörnyeteg
kelt ki, szakasztott ugyanolyan, mint az első. A semmit vivő szél ezt
is megtalálta, és újra fellángolt a harc. De közben már új meg új
szörnyek születtek a rozsdatemetőkből; és fekete rémület fogta el az
ezüstöket, mert látták, hogy legyőzhetetlen végveszély támadt rájuk.
Ekkor Inhiszton elolvasta a jogarra vésett feliratot, megremegett és
megértette. Eltörte az ezüstjogart, a jogarból kihullott egy tűvékony
kristály, felszökkent a levegőbe, és tűzkígyóval írni kezdett.
És feltárta a tűzírás a megrettent király és koronatanácsa előtt,
hogy a szörny nem önmagát képviseli, hanem valakit, aki az ismeretlen
messzeségből igazgatja születését, növekedését és végzetes erejét.
Vakító fénnyel adta tudtukra a levegőbe író kristály, hogy ők és
minden ezüstök kései utódai azoknak a lényeknek, amelyeket a
szörnyeteg alkotói sok ezer évszázaddal előbb életre keltettek.
A szörny alkotói pedig nem hasonlítanak semminemű értelmes kristály,
acél vagy arany lényre - semmire, ami fémből való. Ezek a lények a
sós óceánból keltek ki, majd gépeket építettek, azokat vasangyaloknak
gúnyolták, és szörnyű rabságban tartották. A fémlények gyengék voltak
ahhoz, hogy fellázadjanak az óceán szülöttei ellen, ám egy szép napon
óriási űrgályákat szereztek, s azokon elmenekültek, elvitorláztak a
szolgaság házából a legtávolabbi csillagvilágokba, s ott hatalmas
államokat hoztak létre, amelyek között az ezüstök országa csak annyi,
mint egy homokszem a sivatagban. De régi uraik nem feledkeztek meg a
felszabadult fémlényekről, akiket lázadóknak neveznek, és keresik
őket az egész kozmoszban, tűvé teszik utánuk a mindenséget, a keleti
Tejút-faltól a nyugati görbületig, az északi sarkcsillagtól a déli
gömbhalmazokig. És ahol csak felfedezik az első vasangyal ártatlan
leszármazottait, sötét napok vagy villogó pulzárok körül, tüzes vagy
jeges bolygókon, rettenetes hatalmukkal bosszút állnak a hajdani
szökésért. Ez így volt, így van, így leszen. És akiket felfedeznek,
azok számára nincs segítség, nincs mentség, nincs menekülés a bosszú
elől, csak egyetlenegy, amely hiábavalóvá és meddővé teszi a bosszút:
a semmi. Ekkor kihunyt a tűzírás, és a méltóságok királyuk szemébe
néztek, amely mintha szintén kihunyt volna. Hosszan hallgatott
Inhiszton, míg meg nem szólították:
- Eterna és Eriszféna királya, Ilidár, Szinalosz és Arkaptúria ura,
csillag- és holdrajok csősze: szólj mihozzánk!
- Nem szavakra van szükségünk, hanem tettre, az utolsóra! - válaszolt
Inhiszton.
Megremegett a tanács, de egyetlen hangon felelte: - Te mondád!
- Nos, hát legyen! - szólott a király. - Most, hogy már
elhatároztatott, kimondom a lény nevét, amely ide juttatott
bennünket; hallottam róla, mikor a trónra léptem. Az ember ő?
- Te mondád! - felelt a tanács.
Inhiszton ekkor így szólt a Főabsztraktorhoz: - Tedd kötelességedet!
Az pedig így felelt:
- Hallom és engedelmeskedem.
És aztán kimondta a Szót, amelynek rezgése a levegő útjain lehatolt a
bolygó mélyébe; s akkor meghasadt a jáspis ég, és mielőtt még az
alázuhanó tornyok homloka a földet érte volna, a hetvenhét argens
város helyén hetvenhét fehér kráter nyílt meg, és a cikázó tűz
hasogatta kontinensek repedező pajzsai között elpusztultak az
ezüstök, s óriási napjuk már nem bolygót világított meg, hanem fekete
felhőgomolyt, amely lassan szétfoszlott, mert szétfújta a semmi
szele. Aztán a kőnél keményebb sugarakkal szétfeszített semmi
egyetlen remegő szikrává futott össze, és az is kihunyt.
A lökéshullámok hét nap után elértek arra a helyre, ahol éjfeketén
várakoztak a csillaghajók.
- Megtörtént! - szólt társaihoz a szörnyetegek őrködő alkotója. - Az
ezüstök birodalma nem létezik többé. Mehetünk tovább. - Hajóik tatján
tűzvirágot nyitott a sötétség, és továbbsuhantak a bosszú útján.
A mindenség végtelen, és nincs határa, de nincs határa az ő
gyűlöletüknek sem; bármelyik nap, bármelyik órában elérhet bennünket
is.
A következő fejezet