ELSŐ UTAZÁS
avagy Gargancián csapdája
Amikor a kozmosz még nem volt úgy elkanászodva, mint manapság, hanem
minden csillag szép rendben sorakozott, úgyhogy könnyen meg lehetett
őket számlálni balról jobbra vagy felülről lefelé, azonkívül külön
csoportosultak a nagyobbak és kékebbek, a kisebbeket és sárgásakat
pedig, mint másodosztályú égitesteket, a sarkokba taszigálták, amikor
a térben még nyoma sem volt semmiféle pornak, felhőnek és
ködszemétnek, ezekben a régi jó időkben az a szokás uralkodott, hogy
a mérnökök, akik megkapták a Perpétuális Omnipotencia Oklevelét a
külön dicsérettel együtt, utazni indultak, hogy jó tanácsot és
segítséget vigyenek a távoli népeknek. Történt tehát, hogy e
hagyományhoz híven elindult Trurl és Klapanciusz, akiknek számára
olyan egyszerű dolog volt csillagokat gyújtani vagy kioltani, mint
másoknak diót törni. Midőn már olyan óriási út volt mögöttük, hogy
szinte el is feledték a honi eget, megpillantottak maguk előtt egy
bolygót, se kicsit, se nagyot, csak amolyan közepes formát,
egyetlenegy kontinenssel. Közepén vörös vonal húzódott végig, s
mindaz, ami a vonal egyik oldalán terült el, sárga volt, ami pedig a
túlsó oldalán, az rózsaszínű. Látták ebből, hogy két szomszéd állam
van előttük, és elhatározták, hogy leszállnak. Előbb azonban
megtanácskozták a helyzetet.
- Ha itt két állam van - mondotta Trurl -, úgy lesz igazságos, ha te
az egyikbe mész, én pedig a másikba. Így senki sem jár rosszul.
- Jól van - felelte Klapanciusz -, de mi lesz, ha fegyvereket
követelnek tőlünk? Ez is előfordul.
- Bizony követelhetnek, még csodafegyvert is - bólintott Trurl. -
Határozzuk el, hogy szilárdan megtagadjuk.
- És ha erőszakoskodnak? - vetette fel Klapanciusz. - Ilyesmi is
előadódik.
- No, nézzük csak - jegyezte meg Trurl, és bekapcsolta a rádiót.
Pattogó katonazene hangzott fel.
- Van egy ötletem - szólt Klapanciusz, kikapcsolva a rádiót. -
Alkalmazzuk Gargancián receptjét. Mit szólsz hozzá?
- Ó, a Gargancián recept! - kiáltott fel Trurl. - Sohasem
hallottam, hogy valaki alkalmazta volna. De miért ne lehetnénk mi az
elsők?
- Mindketten készen állunk majd az alkalmazására - magyarázta
Klapanciusz -, de feltétlenül egyszerre kell csinálnunk, különben
nagy bajok lesznek.
- Ó, ez egyszerű - mondta Trurl. Aranydobozkát vett elő, és
kinyitotta. Bársonypárnán két fehér golyócska feküdt benne.
- Vedd magadhoz az egyiket, nálam marad a másik - folytatta - Minden
este megnézed a golyócskát; ha megpirosodik, az azt jelenti, hogy
alkalmaztam a receptet. Akkor te is így teszel.
- Helyes - hagyta rá Klapanciusz, eltette a golyócskát, majd
leszálltak, megölelték egymást, és elindultak, ki-ki az ellenkező
irányba.
Abban az országban, ahová Trurl került, Fukari király uralkodott.
Ízig-vérig militarista volt, azonkívül igazán kozmikus méretekben
fukar. Hogy az államkincstárat ne terhelje, minden büntetést
eltörölt, a halálbüntetés kivételével. Kedvenc foglalatossága volt a
fölösleges hivatalok megszüntetése. Amióta még a hóhéri hivatalt is
megszüntette, minden halálraítéltnek saját kezűleg kellett
lenyakaznia magát, vagy a király kivételes kegye esetében valamelyik
rokonát hívhatta segítségül. A művészetek közül csak azokat
támogatta, amelyek semmibe sem kerülnek, úgymint a szavalókórust, a
sakkjátékot és a katonai talajtornát. A hadművészetet általában igen
nagyra becsülte, mivel a megnyert háború busásan jövedelmez;
másrészről viszont a háborúra csak békeidőben lehet kellően
felkészülni, ezért a király támogatta ugyan, de csak mértékkel.
Fukari legnagyobb reformja a hazaárulás államosítása volt. A szomszéd
ország kémeket küldött a nyakára; az uralkodó ezért létrehozta a
Királyi Főáruló hivatalát, aki a hozzá beosztott tisztviselők
közvetítésével jó pénzért államtitkokat adott el az ellenséges
ügynököknek; igaz, hogy az ügynökök inkább csak az elavult titkokat
vásárolták, mert azok olcsóbbak voltak, és náluk is szűk volt a
kémkedési keret.
Fukari alattvalói kora hajnalban keltek, szerényen viselkedtek, és
későn tértek nyugovóra, mert sokat dolgoztak. Vesszőfonadékot
készítettek sáncnak, azonkívül fegyvert és feljelentéseket
gyártottak. Hogy a túl sok feljelentés szét ne zilálja az államot -
pár száz évvel ezelőtt ugyanis már volt egy ilyen válság, Ezerszemű
Ébertalan idejében -, úgy döntöttek: aki túl sok feljelentést ad be,
azzal külön fényűzési adót fizettetnek, s így ésszerű színvonalon
tartották a termelést. Trurl eljutott Fukari király udvarába,
felajánlotta szolgálatait, a király pedig, mint sejteni lehetett,
nyomban szörnyű harci eszközöket követelt tőle. Trurl háromnapi
gondolkodási időt kért, beköltözött a számára kijelölt szerény
lakásba, és megnézte a golyócskát az aranydobozban. Fehér volt, de
amint nézte, lassan pirosodni kezdett. - Ahá - mondta magában -, jön
a Gargancián módszer! - és elővette a titkos jegyzeteket.
Klapanciusz ezenközben a másik országba került, amelynek ura a
hatalmas Pazari király volt. Itt minden egészen másként festett, mint
Fukariában. Ez az uralkodó is rajongott a hadjáratokért, ő is buzgón
fegyverkezett, de fényűző módon, mivel hallatlanul nagyvonalú mecénás
volt, és művészetrajongása párját ritkította. Imádta az egyenruhákat,
vállrojtokat, lampaszokat, csengettyűket, érmeket, szalagokat és
csatahajókat. Nagyon érzékeny lélek volt: valahányszor új csatahajót
bocsátottak vízre, egész testében reszketett az izgalomtól. Bőkezűen
támogatta a csataképfestőket; hazafias szempontoktól vezérelve a
megölt ellenségek száma szerint fizetett nekik, úgyhogy a
monumentális körképeken, amelyekből rengeteg volt az országban, egész
hegyeket alkottak az ellenséges hullák. A mindennapi életben a király
az abszolutizmust felvilágosultsággal, a szigort nagylelkűséggel
párosította. Trónra lépésének minden évfordulóján reformokat vezetett
be. Egyszer felvirágoztatott minden nyaktilót, máskor megkenette
őket, hogy ne csikorogjanak, megint máskor bearanyoztatta a
hóhérbárdokat, nem feledkezve meg arról sem, hogy humanitárius
szempontokból megélesíttesse őket. Nagyvonalú volt, ám egyszersmind a
gazdaságos megoldások híve, ezért külön rendelettel szabványosított
minden bitót, karót, pellengért, kalodát és bilincset. A
törvénysértők kivégzése, amelyre egyébként csak ritkán került sor,
pompás ünnepségszámba ment, díszfelvonulással, lelki vigasszal és
kenettel, lampaszos és pomponos díszegyenruhákkal. Volt ennek a
felvilágosult uralkodónak egy elmélete, amelyet meg is valósított: az
egyetemes boldogság elmélete. Ismeretes ugyanis, hogy az ember nem
azért nevet, mert vidám, hanem azért vidám, mert nevet. Ha mindenki
azt mondja, hogy remekül mennek a dolgok, mindjárt megjavul a
hangulat. Pazari alattvalói ezért, természetesen saját javuk
érdekében, kötelesek voltak fennhangon mondogatni, hogy rendkívül jó
dolguk van, és a régi, homályos "Jó napot!" üdvözlő formulát a király
az előnyösebb "Dejóminden!" köszöntéssel helyettesítette,
engedélyezve azonban, hogy a tizennégy éven aluli gyermekek
egyszerűen csak annyit mondjanak: "Hűha!", az öregek pedig: "Jajdejó!"
Pazari király mindig örvendezve látta, hogyan duzzad a jókedv a
népben, valahányszor csatahajó formájú hintójában végighajtatott az
utcákon. Elgyönyörködött az éljenző tömegben, kegyesen kiintegetett
uralkodói kezével, s az emberek teli torokból kiabálták: "Hűha!",
"Jajdejó!" és: "Ezmárdöfi!" Egyébként demokratikus hajlandóságú volt.
Roppantul szeretett amúgy katonásan elkvaterkázni öreg
hadastyánokkal, mohón itta a háborús történeteket, és megesett, hogy
amikor kihallgatáson fogadott valami külbolygói méltóságot, egyszerre
csak térden sújtotta buzogányával, és felordított: "Hurrá, győzünk!",
vagy "Lékeld meg azt a csatahajót!, esetleg: "Záporozzanak csak a
golyók!" Semmiért sem rajongott ugyanis annyira, mint a férfias
bátorságért, a marcona, halált megvető hősiességért. Imádta a hamuban
sült pogácsát puskaporral meg pálinkával, a komiszkenyeret, kartácsot
és mordályt. Amikor rosszkedvű volt, felvonultatta maga előtt az
ezredeket, amelyek kedvenc katonadalait énekelték: "Ragyog minden
csavarunk, háborúzni akarunk", "Utolsó csepp olajamig", "Ha majd
ellepi a rozsda fáradt testemet", vagy a régi dragonyos dalt: "Öreg
srófnak nincs muterja." És elrendelte, hogy ha majd meghal, a régi
gárda énekelje el a sírja fölött kedvenc nótáját, amelyik úgy
kezdődik: "Ha majd eljössz, rózsám, halotti toromra, Ejts egy könnyet
kihűlt kondenzátoromra".
Klapanciusz nem jutott el rögtön a nagy uralkodó udvarába. Az első
faluban, ahová betért, több házba is bekopogtatott, de senki sem
nyitott ajtót. Végre megpillantott a teljesen kihalt utcán egy
kisgyereket. A lurkó feléje tartott, és vékony hangocskáján
megszólította:
- Meg tetszik venni? Ojcón adom.
- Talán megveszem, de mit? - kérdezte csodálkozva Klapanciusz.
- Ájjamtitkockát - felelte a gyermek, s ingecskéjét föllebbentve,
megmutatta egy mozgósítási terv csücskét. Klapanciusz még jobban
elámult, és így szólt.
- Nem, fiacskám, erre nincs szükségem. Nem tudod, hol lakik a bíró?
- Minek a bácinak a bíjó? - kérdezte a gyermek, aki selypített.
- Beszélni szeretnék vele.
- Személyeszen?
- Személyesen.
- Akkoj a báci ügynököt kejesz? Tesszék felfogadni apukámat.
Megbízható és nem djága.
- Hát vigyél apukádhoz - hagyta rá Klapanciusz, látván, hogy mást
úgysem ér el ezzel a beszélgetéssel. A gyerek elvezette az egyik
házba; odabenn, noha világos nappal volt, lámpafénynél üldögélt a
család - a nagyapó pipázott, a nagyanyó harisnyát kötött, gyermekeik
és unokáik ezzel-azzal szorgoskodtak, ahogy az már családi körben
szokás. Klapanciuszt megpillantva, valamennyien felugrottak, és
rávetették magukat; a kötőtű bilincsnek bizonyult, a lámpa
mikrofonnak, a nagyanyó a helybéli rendőrfőnöknek.
"Úgy látszik, félreértés áldozata lettem" - gondolta Klapanciusz,
mikor némi ütlegelés után tömlöcbe vetették. Türelmesen várt egész
éjszaka, mivel úgysem tehetett mást. A hajnal ezüstösre festette a
pókhálót a kőfalakon, meg az egykori foglyok rozsdás maradványait.
Egy idő múlva kihallgatásra vitték. Kiderült, hogy a falu, a házak, a
gyerek mind csalétek: így csalják lépre az ellenséges ügynököket.
Bírósági tárgyalás Klapanciuszt nem fenyegette, az eljárási mód
ugyanis rövid volt. Az ügynök-apukával való kapcsolatfelvétel
kísérletéért harmadosztályú lenyakaztatás járt, mivel a helyi
hatóságok az ellenséges kémek megvesztegetésére szolgáló az évi
keretet már kimerítették, Klapanciusz pedig az ismételt rábeszélés
ellenére semmiféle államtitkot nem akart megvásárolni; rovására írták
továbbá azt is, hogy nem volt nála komolyabb összegű készpénz. Egyre
csak a magáét hajtogatta, a kihallgató rendőrtiszt azonban nem hitt
neki, egyébként a fogoly szabadon bocsátása nem is tartozott a
hatáskörébe. Végül mégis úgy döntöttek, hogy magasabb fórum elé
viszik az ügyet; addig is mindenesetre kínvallatásnak vetették alá
Klapanciuszt, nem mintha igazán szükségesnek látták volna, inkább
csak lelkiismeretességből. Egy hét múlva ügye kedvezően intéződött:
gúzsba kötve felküldték a fővárosba, ott pedig, minekutána kioktatták
az udvari etikett szabályairól, az a megtiszteltetés érte, hogy a
király személyesen fogadta kihallgatáson. Még trombitát is kapott, az
volt ugyanis a szokás, hogy minden állampolgár a hivatalos helyeken
trombitaszóval jelzi érkezését és lelépését, és az egész nép olyan
fegyelmezett volt, hogy például a napkelte trombitaszó nélkül
egyáltalán nem számított érvényesnek.
Pazari természetesen új fegyvereket követelt. Klapanciusz megígérte,
hogy teljesíti a király kívánságát, sőt biztosította, hogy ötlete
alapvető fordulatot jelent a hadművészetben. Mert - kérdezte először
is - vajon melyik hadsereg legyőzhetetlen? Az, amelyiknek a legjobb
parancsnokai és a legfegyelmezettebb katonái vannak. A vezér
parancsol, a katona engedelmeskedik; ezért az előbbinek bölcsnek kell
lennie, az utóbbinak pedig fegyelmezettnek. Ámde a bölcsességnek, még
ha katonáról van is szó, megvannak a természetes határai. Azonkívül a
lángeszű hadvezér is találhat egyenrangú ellenfélre. El is eshet a
harcmezőn, árván hagyva csapatát, vagy csinálhat még rosszabbat is:
például ha hivatásából kifolyólag túlságosan belejön a gondolkodásba,
elkezdhet a hatalomról is töprengeni. Nem veszélyes-e a harcban
rozsdásodott vezérkari tisztek kis csoportja, akiknek a nagy hadi
gondolkodásban úgy felizzik az agyuk, hogy hovatovább a trónra támad
kedvük? Nem okozta-e ez már sok király bukását? Napnál világosabb
tehát, hogy a hadvezér csak szükséges rossz; a cél az, hogy ne legyen
rá szükség. No de menjünk tovább. A hadsereg akkor fegyelmezett, ha
pontosan végrehajtja a parancsokat. Az eszményi szabályzat ezer
keblet és gondolatot egy kebellé, gondolattá és akarattá ötvöz. Erre
való az egész katonai fegyelem, a sorakozók, felvonulások és
hadgyakorlatok. Mindamellett elérhetetlen célnak látszik az olyan
hadsereg, amely a szó szoros értelmében egy szív, egy lélek, amely
maga alkotja és maga hajtja is végre hadászati terveit. De vajon
kinél tapasztalható ilyen eszményi helyzet? Csakis az egyénnél,
hiszen senki másnak nem engedelmeskedünk olyan szívesen, mint
önmagunknak, és senki szívesebben nem teljesíti a parancsokat, mint
az, aki önmagának parancsolhat. Azonkívül az egyén nem képes
szétszóródni, megtagadni magának az engedelmességet, vagy netán
zendülést szítani önmaga ellen. A feladat tehát világos: azt a
készséges engedelmességet, azt az önmaga iránti szeretetet, amelyet
az egyénnél tapasztalunk, tegyük sokezres csapatok tulajdonságává! De
hogyan? Idáig érve magyarázatában, Klapanciusz ismertetni kezdte a
csupa fül király előtt Gargancián mester éppoly egyszerű, mint
amilyen zseniális eszméit.
Minden újoncnak - magyarázta - villásdugót szerelnek a mellére,
konnektort a hátára. "Csatlakozz!" vezényszóra a villásdugókat
bekapcsolják a konnektorokba, és ott, ahol az imént még egy civil
banda nyüzsgött, egy pillanat alatt megjelenik a tökéletes hadsereg.
Mikor a külön-külön elmék, amelyek addig holmi civil ostobaságokkal
foglalkoztak, a szó szoros értelmében egyetlen katonalélekké olvadnak
össze, nem csupán automatikusan megvalósul a fegyelem, ami abban
nyilvánul meg, hogy az egész hadsereg mindig ugyanazt csinálja, mivel
egyetlen lélek él a milliónyi testben, hanem egyszersmind a
bölcsesség is megjelenik. Ez a bölcsesség pedig egyenesen arányos a
létszámmal. A szakasznak őrmesteri lelke van, a század olyan okos,
mint egy százados, a zászlóalj már okleveles ezredesnek felel meg, a
hadosztály pedig, még ha tartalékos is, felér valamennyi stratégával
együttvéve. Ily módon, a létszámot növelve, megdöbbentően zseniális
csapatokhoz lehet jutni. A kiadott parancsokat okvetlenül
végrehajtják, hiszen ki ne hallgatna önmagára? Vége az egyének
rakoncátlankodásának és kilengéseinek, a hadi siker nem függ többé a
vezérek tehetségének véletlenjétől, sem kölcsönös irigykedésükről,
versengésüktől, viszályaiktól; az összekapcsolt csapatot
szétkapcsolni már nem szabad, mert abból csak zűrzavar támadna. -
Hadsereg vezérek nélkül, mert önmagának a vezére: íme, az én eszmém!
- fejezte be Klapanciusz a szónoklatát, amely nagy hatást tett a
királyra.
- Menj a szállásodra - szólt az uralkodó -, megtanácskozom a dolgot a
vezérkarommal...
- Ó, azt ne tedd, felséges királyom - kiáltott fel Klapanciusz,
ravaszul zavart színlelve. - Éppen így tett egykor Rettegi császár,
és vezérkarának tisztjei, zsíros állásuk védelmében, elvetették a
tervet. Aztán Rettegi szomszédja, Merész Győző király megreformált
hadseregével rátámadt a császár birodalmára, és ronggyá verte a
császári csapatokat, noha nyolcszoros túlerőben voltak!
E szavak után a számára kijelölt szállásra ment, és megnézte a
golyócskát: vörös volt, mint a cékla. Látta tehát, hogy Trurl is
hasonlóképpen jár el Fukari királynál. Az uralkodó hamarosan
megbízta, hogy alakítson át egy gyalogsági szakaszt; a kis csapat egy
lélekké forrt, felkiáltott: "Üsd, vágd, nem apád!", és egy dombról
lerohanva miszlikbe aprított három állig felfegyverzett királyi
vértesszázadot, élükön a Vezérkari Akadémia hat előadójával. Szomorú
napok köszöntöttek a marsallokra, tábornokokra és tengernagyokra,
mert a király mindannyiukat nyugdíjba küldte, és teljesen meggyőződve
a korszakalkotó találmány előnyeiről, megparancsolta Klapanciusznak,
hogy szerelje át az egész hadsereget.
A villamosalkatrész-gyárak éjjel-nappal vagonszámra ontották a
villásdugókat. Minden laktanyában mindenkit szépen átszereltek.
Klapanciusz helyőrségről helyőrségre járt felügyelni, és sok csengő
érdemrendet kapott a királytól; Trurl, aki hasonlóképpen
szorgoskodott Fukari birodalmában, királya közismert takarékossága
miatt kénytelen volt beérni a Címzetes Főhazaáruló örökös
tisztségével. Mindkét ország buzgón készült a háborúra. Lázas
mozgósítás folyt, serényen készítették a hagyományos és
atomfegyvereket, hajnaltól napestig fényesítették az ágyúkat és
atomokat, hogy a szabályzatnak megfelelően ragyogjanak. A két mérnök,
mivel tulajdonképpen már semmi dolgúk nem volt, titkon csomagolni
kezdett, hogy ha majd eljön az ideje, találkozzanak a megbeszélt
helyen, az erdőben hagyott űrhajójuk mellett.
Ezenközben különös dolgok történtek a laktanyákban, főként a
gyalogságnál. A csapatoknak már nem volt szükségük alaki kiképzésre,
névsorolvasás sem kellett, hogy megtudják a létszámot, hiszen a jobb
és bal lábát sem téveszti össze senki, akinek mindkettő megvan, és
nem kell számolni ahhoz, hogy valaki megállapítsa magáról, hogy egy
fő. Öröm volt nézni, hogyan menetelnek az új alakulatok, hogyan
csinálják a vigyázzt és a balra átot; gyakorlat után pedig a század
beszélgetni kezdett a többivel, és a laktanya nyitott ablakain át
kacskaringós viták röpködtek a koherens igazság fogalmáról, az
analitikus és szintetikus a priori ítéletekről vagy a létről mint
olyanról, mivel a csapat közös esze már ilyen magas szintet ért el.
A filozófia alapjait is kidolgozták, míg végül egy bizonyos
utászzászlóalj elérkezett a teljes szolipszizmushoz, és kijelentette,
hogy rajta kívül semmi sem létezik valóságosan. Mivel ebből az derült
ki, hogy király sincs, meg ellenség sincs, ezt a zászlóaljat
diszkréten szét kellett kapcsolni, és részeit hozzácsatolni az
ismeretelméleti realizmus álláspontján álló alakulatokhoz. Ugyanebben
az időben Fukari király országában a hatodik deszanthadosztály a
partraszállási gyakorlatokról áttért a misztikus gyakorlatokra, és
elmélkedésbe merülve csaknem a patakba fulladt. Nem lehet pontosan
tudni, hogy történt, elég az hozzá, hogy éppen ekkor üzentek hadat,
és az ezredek nagy fegyvercsörgés közepette mindkét irányból lassan
megindultak az országhatár felé.
Gargancián mester törvénye könyörtelen szabályszerűséggel
érvényesült. Amikor két alakulat összekapcsolódott, esztétikai
fogékonyságuk is arányosan megnőtt, és tetőpontjára hágott a
megerősített hadosztály szintjén, ezért ezek a csapattestek
minduntalan letértek az útról, és elszaladtak egy szép lepke után, s
amikor az Ébertalanról elnevezett gépesített hadtest az ellenséges
erőd alá ért, amelyet meg kellett ostromolnia, az éjszaka folyamán
kidolgozott támadási terv az erődítményről készült művészi
festménynek bizonyult, ráadásul absztrakt stílusban festették, ami
teljesen ellentétes a katonai hagyományokkal. A tüzérségi hadtestek
javarészt a legnehezebb filozófiai problémákkal foglalkoztak; a
lángeszű személyekre jellemző szórakozottság folytán ezek a nagy
kötelékek hol elhagyták valahol fegyverzetüket és nehéz
felszerelésüket, hol meg tökéletesen elfeledkeztek arról, hogy
háborúba mennek. Ami pedig a hadsereg egészét illeti, lelküket számos
komplexus gyötörte, mint a sokrétű és bonyolult személyiségeket
általában. Mindegyikhez külön gépesített pszichoanalitikus brigádot
kellett beosztani, amely menet közben látta el a szükséges kezelést.
Az üstdobok szüntelen pufogása közben a két hadsereg lassan
elfoglalta kiindulóállásait. Hat rohamgyalogsági ezred,
összekapcsolva egy mozsaras brigáddal és tartalékos zászlóaljjal,
miután még egy kivégzőszakaszt is csatoltak hozzájuk, szonettet
szerzett "A lét titkai" címmel, mégpedig éjszakai menetelés közben.
Mindkét hadviselő félnél bizonyos zavar támadt; a nyolcvanadik
dragonyos hadtest azt kiabálta, hogy feltétlenül pontosan meg kell
állapítani az "ellenség" fogalmának definícióját, amely szerintük
egyelőre tele van logikai ellentmondásokkal, sőt hovatovább
értelmetlennek nevezhető.
Az ejtőernyős egységek algoritmizálni igyekeztek a környékbeli
falvakat. Az előőrsök már összetalálkoztak, ezért a két király
szárnysegédeket és futárokat küldött ki, hogy rendet teremtsenek a
csapatoknál. De mindegyik, alighogy lóhalálában megérkezett egy
hadtesthez, hogy felderítse a zűrzavar okát, egy szempillantás alatt
átadta lelkét a hadtest lelkének; így a királyok szárnysegéd nélkül
maradtak. A tudat iszonyú csapdának bizonyult, amelybe könnyű
bemenni, de kijönni belőle lehetetlen. Fukari szeme láttára történt,
hogy unokaöccse, Vasököl nagyherceg, buzdítani akarván a csapatokat,
az arcvonalhoz rohant, de mihelyt hozzájuk kapcsolta magát, lelke
rögtön beléjük olvadt, és ő már sehol sem volt.
Látva, hogy baj van, bár nem tudva, hogy miért, Pazari intett
tizenkét udvari trombitásának. Intett a parancsnoki dombon álló
Fukari is. A trombitások szájukhoz emelték hangszerüket, és riadót
fújtak, mindkét odalon jelt adva a csatára. Ekkor mindegyik hadsereg
végleg, teljes egészében összekapcsolódott. A villásdugók félelmetes
csattanása egy pillanatra betöltötte a leendő csatateret, s aztán az
ezernyi tarackos és ágyús, irányzó és töltő, gárdista és vértes,
utász, csendőr és rohamosztagos helyett két gigászi lélek jött létre,
amelyek millió szemmel néztek egymásra a nagy síkságon át a fehér
felhők alatt, és tökéletes csend uralkodott a csatamezőn. Mindkét
oldalon eljutottak ugyanis a híres, nevezetes tudattetőzésig, amelyet
a nagy Gargancián matematikai pontossággal előre látott. Bizonyos
határon felül ugyanis a katonaság mint lokális állapot civilséggé
változik át, mégpedig azért, mert a kozmosz, mint olyan, tökéletesen
civil, a két hadsereg lelke pedig már kozmikus méreteket öltött! Így
hát, noha kívül csillogott-villogott az acél, fénylettek a páncélok,
ágyúk és éles kardok, belül a derűs megértés, mindent átölelő
szeretet és tökéletes értelem kettős óceánja hullámzott végig a két
seregen. A dombokon állva és a napfényben csillogva, a szüntelen
dobpergés közepette a két hadsereg egymásra mosolygott. Trurl és
Klapanciusz éppen űrhajójukba szálltak, mikor megtörtént, amire
törekedtek: a két király szégyentől és dühtől elsötétült szeme előtt
a két hadsereg megköszörülte a torkát, kézen fogta egymást, és
sétálni ment, hogy virágokat szedjen a mosolygó felhők alatt az
elmaradt csata mezején.
A következő fejezet