MESE NAGY BÖHÖM KIRÁLYRÓL
A jó Áldor királyt fia, Böhöm követte a trónon. Mindenki búsult
emiatt, mert tudták róla, hogy nagyratörő és ijedős. Elhatározta,
hogy kiérdemli a Nagy előnevet, de félt a huzattól, a szellemektől, a
viasztól, mert a viasszal fényesített padlón kitörheti a lábát, a
rokonaitól, hogy akadályozzák a kormányzásban, de leginkább a
jóslatoktól. Miután megkoronázták, nyomban elrendelte, hogy egész
országában csukják be az ajtókat, és ne nyissanak ablakot,
széttöretett minden jósgépet, a szellemelhárító gép feltalálójának
pedig érdemrendet és évjáradékot adott. Csakugyan jó gép volt, mert
szellemet Böhöm sohasem látott. A kertbe sem ment ki, nehogy szellő
érje, csak a palotában sétált, amely igen nagy volt. Egyszer a
folyosón és teremsorokon át bolyongva elvetődött a palota régi
részébe, ahol még sohasem járt. Először felfedezett egy termet,
amelyben ük-ükapjának felhúzható testőrgárdája állt, még azokból az
időkből, amikor nem ismerték a villamosságot. A második teremben
gőzlovagokat látott, azok is rozsdásak voltak már, de mindez nem
érdekelte, és már vissza is akart fordulni, mikor megpillantott egy
kis ajtót "Belépni tilos" felirattal. Vastagon belepte a por a
kilincset. Nem is nyúlt volna hozzá, ha nincs ott a felirat. Az
nagyon felháborította. Mi ez - neki, a királynak merészelnek valamit
megtiltani?! Némi erőlködéssel kinyitotta a nyikorgó ajtót, és a
csigalépcsőn egy elhagyott bástyába jutott. Nagyon öreg rézmasina
állt ott, rubinszemekkel, kulccsal és csappantyúval. Rájött, hogy ez
jósgép, és megint dühbe gurult, hogy parancsa ellenére idetették ezt
a masinát a palotába, de aztán eszébe jutott, hogy egyszer utóvégre
ki is próbálhatná, milyen az, amikor a gép jósol. Lábujjhegyen
odaóvakodott, felhúzta a kulcsot, és amikor semmi sem történt,
megkocogtatta a csappantyút. A gép rekedten felsóhajtott, a szerkezet
csikorogni kezdett, és bandzsán a királyra nézett rubinszemével.
Erről eszébe jutott, hogy ilyen sandán szokott nézni Fondor bácsi, a
nagybátyja, aki korábban a tanítója is volt. Arra is gondolt, hogy
biztosan a bácsi állíttatta ide a gépet az ő bosszantására, különben
miért bandzsítana a masina? Aggodalom fogta el, a gép pedig lassan,
nyekeregve lejátszott egy komor dallamocskát, mintha valaki egy
kripta vastetején kopogna lapáttal, aztán a csappantyún kicsusszant
egy fekete papírlap, csontsárga betűkkel teleírva.
Nagyon megijedt a király, de kíváncsiságának sem tudott ellenállni.
Felkapta a papírt, és visszarohant a lakosztályába. Mihelyt egyedül
maradt, előrántotta a jóslatot. - Megnézem, de a biztonság kedvéért
csak fél szemmel - határozta el magát, és így is tett. A papíron ez
volt olvasható:
Nyolcat üt az óra - visznek a bitóra.
Vigyorog a család, mert a család galád!
Ipad mondja: juhaha, becsukták a dutyiba,
Napad mondja: halihó, várja már a nyaktiló,
Sógor mondja: kuss, akármerre fuss,
Akárhová menekülj, hóhérkézre juss!
Egyedem-begyedem, tengertánc, sógorasszony, mit kívánsz?
Nem kívánok egyebet, tányéron a fejedet!
Mert a rokon kaján, röhög a rokona baján.
Ha nem röhög, püföli, ha teheti, megöli!
Öcs a bátyját bajba dönti, nagynénéd a mérget önti,
Nagybácsikád kardot ragad, ha nem hiszed, nézd meg magad!
Hetet üt az óra, most hallgass a szóra:
Pusztuljon a rokon, akármilyen fokon!
Amíg él a pereputty, addig nyugton ne aludj,
Atyafi egy se ússza meg, mind a hóhér nyúzza meg,
Föld alatt a helye, hulljon le a feje!
De aztán se ejtőzzél, mindenhová rejtőzzél,
Mert a rokonok holtig élnek,
Házadban is hozzád férnek.
Álmodban is utoltérnek.
Úgy megrémült Böhöm király, hogy egészen elsötétedett a világ a szeme
előtt. Szánta-bánta könnyelműségét: minek is húzta fel azt a
jósmasinát?! De már késő volt a bánat, látta, hogy cselekedni kell,
ha el akarja kerülni a legrosszabbat. Szemernyi kétsége sem volt a
jóslat értelme felől: mint régóta gyanította, tulajdon rokonai
fenekednek rá.
Hogy hívek legyünk a teljes igazsághoz, nem lehet tudni, pontosan úgy
történt-e minden, ahogy elbeszéljük. Mindenesetre szomorú, sőt
rémséges események következtek. A király egész családját
lenyakaztatta, egyes-egyedül Fondor bácsi menekült el az utolsó
pillanatban, kintornának álcázva magát. De ez nem segített rajta,
hamarosan elfogták, és lecsapták a fejét. Ez esetben Böhöm tiszta
lelkiismerettel írhatta alá az ítéletet, mert a nagybácsit éppen
királyellenes összeesküvés közben kapták el.
Miután ilyen hirtelen elárvult, gyászt öltött a király. Könnyebb lett
a szíve, bár szomorkodott is, mert alapjában véve nem volt gonosz
vagy kegyetlen. De nem sokáig tartott a király békés gyásza, mert
eszébe jutott, hogy hátha vannak rokonai, akikről nem tud. Utóvégre
bármelyik alattvalója szegről-végre atyafia lehet; egy ideig
lenyakaztatta hát hol ezt, hol amazt, de ez csöppet sem nyugtatta
meg, hiszen alattvalók nélkül nem lehet uralkodni, tehát semmiképpen
sem irthatta ki népét egy szálig. Olyan gyanakvó lett már, hogy
hozzászegecselte magát a trónhoz, nehogy valaki letaszítsa róla,
páncél hálósipkában aludt, és éjjel-nappal törte a fejét, hogy mihez
fogjon. Végre aztán rendkívüli dolgot művelt, olyan rendkívülit, hogy
neki magának aligha jutott volna eszébe. Állítólag egy bölcsnek
öltözött házaló súgta neki az ötletet, vagy egy házalónak öltözött bölcs - sok mindenfélét suttogtak a dologról. Azt is rebesgették,
hogy a palota szolganépsége egy álarcos alakot látott, akit a király
éjszaka bocsátott be a lakosztályába. Elég az hozzá, hogy Nagy Böhöm
egy napon maga elé hívatta valamennyi udvari építőmestert,
főszerelőt, áramkörkerekítőt és tranzisztornokot, s megparancsolta
nekik, hogy növeljék meg felséges személyét, de akkorára, hogy
túlérjen a látóhatáron. A parancsot bámulatos gyorsasággal
teljesítették, mert a tervezőiroda igazgatójává a király az érdemes
hóhért nevezte ki. Villanyszerelők és lakatosok egész csapatai
cipelték a palotába a drótokat és tekercseket, s amikor a megnövelt
király már betöltötte az egész palotát, úgyhogy egyszerre volt a
trónteremben, a pincében és a műhelyekben, akkor áttértek a
szomszédos házakra. Két év múlva Nagy Böhöm már az egész belvárost
elfoglalta. A nem elég pompás házakat, amelyek nem voltak méltók,
hogy bennük lakozzék a király elméje, földig rombolták, és helyükre
elektronikus palotákat, úgynevezett Böhöm-erősítőket építettek.
A király lassan, de szüntelenül növekedett, sokemeletesre,
ezüstkapcsolókkal, aranytárolókkal, perszonalisztikus erősítő
egységekkel, ő lett az egész főváros, de még akkor sem hagyta abba.
Megjavult a hangulata. Rokonai nem voltak, a viasztól meg a huzattól
már nem félt, hiszen egyetlen lépést sem kellett tennie, mivel
mindenütt egyszerre volt jelen. - Az állam én vagyok - mondogatta
teljes joggal, hiszen rajta kívül, aki áramköreivel benépesítette a
tereket és az utakat, már senki más nem lakott a fővárosban; kivéve
persze a királyi portörölgetőket és a karbantartó komornyikokat, akik
a király épületről épületre folydogáló, sokmérföldes gondolkodását
tisztogatták, ápolgatták. Így keringett városszerte Nagy Böhöm király
öröme, hogy sikerült elérnie az evilági és szó szerinti nagyságot, és
ráadásul mindenhová rejtőznie, mint a jóslat parancsolta, hiszen
mindenütt jelen volt egész országában. Különösen festői volt a
látvány estelente, mikor az óriás király vörösen hunyorgott
gondolatfényeivel, aztán lassan kihunyt, megérdemelt álomba merülvén.
De az első éjszakai órák sötét öntudatlansága később itt-ott
felvillanó, lidérces bolygótüzeknek adta át a helyét. Ekkor kezdett
álmodni az uralkodó. Álomképei viharos lavinává nőttek, végigzuhogtak
az épületeken, úgyhogy a sötét éjszakában kigyúltak az ablakok, és
egész utcák villogtak felváltva vörös és lila fényben. A karbantartó
komornyikok, akik az üres járdákat róva, érezték őfelsége átizzott
kábeleinek égett szagát, lopva belestek az ablakokon, amelyek között
fel-felvillant a fény, és halkan így szóltak egymáshoz:
- Ahá! Biztosan lidércnyomás gyötri a királyt. Csak nehogy aztán mi
igyuk meg a levét!
Egy éjszaka, különösen fárasztó nap után - újfajta rendjeleket
kellett kitalálnia, amelyekkel majd kitüntetheti magát - azt álmodta
a király, hogy Fondor bácsi a sötétség leple alatt, csuklyás fekete
köpönyegben belopózott a fővárosba, és az utcákon bolyong, cinkosokat
keresve, hogy galád összeesküvést szőjön. A pincékből seregestül
bújtak elő az álarcosok, de annyian voltak, és olyan ádáz
királygyilkos düh hevítette őket, hogy Böhöm összeborzadt, és
rémületében felébredt. Közeledett már a reggel, a napocska
bearanyozta az égen úszó fehér bárányfelhőket, hát azt mondta a
király: - Ej, hisz álom volt az egész! - és hozzáfogott, hogy újabb
rendjeleket találjon ki, mert az előző nap tervezettek már ott lógtak
az erkélyein és teraszain. Ám amikor az egész napi fáradságos
fejtörés után ismét nyugovóra tért, alig szundított el, máris teljes
virágzásában látta a királygyilkos összeesküvést. Az történt ugyanis,
hogy mikor Böhöm felébredt összeesküvős álmából, nem ébredt fel
teljesen; az óváros, ahol az államellenes álom kicsírázott,
egyáltalán nem ébredt fel, hanem tovább álmodta rémálmát, de a király
erről ébren mit sem tudott. Így hát lényének egy része, nevezetesen
az óváros, nem tudván, hogy a gaz nagybácsi minden ármánykodásával
együtt csak álomkép és rémlátomás, továbbra is a lidércnyomás
tévvilágában élt. Ezen a második éjszakán Böhöm álmában a
nagybácsi tovább sürgött-forgott. Összehívta a rokonokat, elő is
jöttek egytől egyig, holtakhoz illően nyikorogva, de még akiknek
legfontosabb alkatrészeik hiányoztak, azok is kardot emeltek
törvényes uralkodójuk ellen! Lázasan nyüzsgött a város. Álarcosok
csapatai suttogva lázadó mondókákat skandáltak, a pincékben már
varrták a zendülés fekete lobogóit, mindenütt mérgeket főztek,
fejszéket élesítettek, drótocskákat tekergettek, készültek a nagy
csatára a gyűlölt Böhömmel. A király megint összerázkódott, egész
testében reszketve fölébredt, és már arra készült, hogy a Királyszáj
Aranykapuval segítségül hívja összes csapatait, hadd kaszabolják le a
lázadókat, de aztán rájött, hogy ez lehetetlen. A hadsereg nem
vonulhat be az álmába, és nem zúzhatja szét az ott folyó
összeesküvést. Egy darabig megpróbálta puszta akaraterővel
felébreszteni lényének azt a négy négyzetmérföldjét, amely makacsul
az összeesküvésről álmodott, de hiába. Egyébként, igazság szerint,
nem is tudta, hiába-e vagy sem, mert amikor ébren volt, nem észlelte
az összeesküvést, az csak akkor jelent meg, mikor ő álomba merült.
Így hát ébren nem juthatott be a fellázadt tartományokba, és ez
természetes is, hiszen az ébrenlét nem hatolhat be az álomba, oda
csak egy másik álom férkőzhet be. Eszerint, gondolta a király,
legjobb lesz elaludni, és álmodni egy ellenálmot, persze nem
akármilyet, hanem rendes, királyhű, monarchista álmot, lobogó
zászlókkal, és ez a trón köré tömörülő álom ízzé-porrá zúzza a gaz
lidércnyomást.
Nekilátott Böhöm, de nem bírt elaludni a félelemtől; kavicsokat
kezdett számolni magában, míg végül elszunnyadt. Ekkor kiderült, hogy
a rémálom, élén a nagybácsival, nemcsak elsáncolta magát a
belvárosban, de már egész fegyvertárakat is összeképzelgett, tele
iszonyú bombákkal és faltörő kosokkal. Ő viszont, akármennyire
igyekezett, csak egyetlen szakasz lovasságot tudott összeálmodni, az
is fegyelemezetlen és hebehurgya, fegyverzete pedig mindössze
lábosfedőkből állt. "Hát ez bizony nem sikerült - gondolta -, elölről
kell kezdeni az egészet!" Ébresztgetni kezdte magát, elég nehezen
ment, végre aztán felocsúdott, és ekkor borzalmas gyanú kerítette
hatalmába. Vajon csakugyan az ébrenlétbe tért vissza, vagy most egy
másik álomban van, amely csupán hamis látszata az ébrenlétnek? Mit
csináljon most ebben a bonyolult helyzetben? Álmodni vagy nem
álmodni? Ez itt a kérdés! Mondjuk, nem fog álmodni, mert biztonságban
érzi magát, hiszen az ébrenlétben nincs semmiféle összeesküvés. Ez
nem lenne rossz: akkor a másik, királygyilkos álom szépen
végigálmodja magát, aztán felséges személyének minden része felébred,
és visszanyeri illő egyöntetűségét. Nagyon jó. De ha nem álmodik
ellenálmot, feltételezve, hogy a békés ébrenlétben van, holott ez a
látszólagos ébrenlét valójában csak másik álom, szomszédos azzal a
másikkal, a nagybácsissal, akkor katasztrófára kerül a sor! Hiszen a
rút királygyilkosok hordája, élükön Fondor bácsival, bármelyik
pillanatban áttörhet amabból az álomból ebbe az ébrenlétnek hitt
álomba, hogy megfossza őt trónjától és életétől!
"Igaz - gondolta -, hogy a merénylet csak álomban fog megtörténni,
de ha az összeesküvés egész királyi lényemre kiterjed, ha eluralkodik
rajta a hegyektől az óceánokig, ha, ó, borzalom! soha többé nem
akarok már felébredni, akkor mi lesz?! Akkor mindörökre elvágnak az
ébrenléttől, és a nagybácsikám azt csinál velem, amit akar.
Megkínoztat, bebörtönöz, nem is beszélve a nagynénikéimről: jól
emlékszem rájuk - sohasem eresztenének ki a karmaikból! Ilyenek a
csúf banyák, azaz - ilyenek voltak, illetve - megint ilyenek ebben a
rémes álomban! De mit is beszélek álomról! Álom csak ott van, ahol
ébrenlét is van, amelybe vissza lehet térni, de ahol nem lehet (és
hogy térjek vissza, ha sikerül ott fogniuk engem az álomban?), ha
semmi sincsen az álmon kívül, akkor már az az egyetlen valóság, tehát
az ébrenlét. Borzalom! És mindennek az oka persze ez a fatális
személyiségtúltengés, ez a lélekburjánzás, kellett ez nekem!"
Nagyon elkeseredett a király. Félt, hogy a tétlenség vesztét
okozhatja; sürgős lelki mozgósításban látta az egyetlen mentséget.
- Feltétlenül úgy kell cselekednem, mintha most is álmodnék - határozta
el. - Királyszerető, lelkes alattvalók tömegeit kell megálmodnom,
mindhalálig hű gárdát, amely nevemmel a száján esik el, meg
töméntelen fegyvert. Érdemes lenne gyorsan kiókumlálni valami
csodafegyvert is, hiszen az álomban minden lehetséges: kitalálhatnék
például valami jó rokonirtó szert vagy nagybácsitörő ágyút vagy más
effélét - ily módon felkészülök minden meglepetésre, és ha az
összeesküvők megjelennek, ravaszul és csellel átkúszva egyik álomból
a másikba, egyetlen csapással szétzúzom őket !
Felsóhajtott Nagy Böhöm király lényének minden terével és körútjával,
olyan bonyolult volt mindez, aztán munkához látott, vagyis elaludt.
Álmában állig felfegyverzett gárdáknak kellett volna négyszögbe
sorakozniuk, élükön agg tábornokokkal, körülöttük éljenző tömeg,
harci kürtök rivalgása, dobpergés - de mindezek helyett csak egy
nulla jelent meg. Semmi egyéb, csak egy közönséges nulla. Most mit
csináljon? Törte a fejét, közben valami homályos nyugtalanság
növekedett benne, szorongás is, félelem is, míg végül eszébe villant:
Ez arra rímel, hogy "hulla"!!
Megborzongott. Tehát a vég, a bomlás, a halál szimbóluma! A rokonok
hada biztosan azon mesterkedik, hogy a másik álmából fúrt titkos
alagutakon át suttyomban belopakodjon ebbe az álmába, és ő bármelyik
pillanatban lezuhanhat a végzetes szakadékba, amelyet egy másik álom
ásott álma alatt! Tehát a vég közeleg! A halál! A pusztulás!
De honnét? Hogyan? Merről?!
Fény gyulladt tízezer házban, megremegtek őfelsége alegységei a
Nagykereszt szalagjával és a rendjelekkel együtt; a kitüntetések
megcsörrentek az éjszakai szélben, úgy viaskodott Böhöm király a
bukás megálmodott szimbólumával. Végre sikerült legyőznie, s a nulla
eltűnt, mintha ott sem lett volna. Körülnéz a király - hol van most?
Ébren van-e, vagy egy másik rémálomban? Úgy érzi, ébren van, de
hogyan szerezhetne erről bizonyosságot? Egyébként lehet, hogy a
nagybácsis álom közben véget is ért, és minden gondját elvetheti. No
de megint csak: honnan tudhatná ezt meg? Nincs más módja, mint hogy
zendülőknek álcázott kémálmokkal fürkéssze végig felséges személyét,
lényének egész birodalmát, és akkor sem nyugodhat meg többé soha,
mert mindig készen kell állnia arra, hogy óriási személyének
valamelyik zuga összeesküvésről álmodik! Akkor viszont tovább kell
álmodnia a hű alattvalói álmokat, hódoló küldöttségeket, ujjongó
tömegeket, szilárd törvényes rendet, s ezekkel a királyhű álmokkal
ostromolni személyének minden sötét sikátorát, hogy semmiféle ármány,
semmiféle nagybácsi ne rejtőzhessék bennük egy pillanatra sem!
Belemerült a szívének kedves kürtharsogásba, zászlólobogásba,
nagybácsinak se híre se hamva, rokonok sincsenek sehol, csupa hűség
veszi körül hálálkodva, magasztalva; csörrennek a vert arany
kitüntetések, szikráznak a vésők, melyekkel a művészek neki faragnak
emlékművet. Felvidult a király lelke, hiszen itt pompáznak már a
címeres faliszőnyegek, hullámzó bársonyfüggönyök, üdvlövésre készen
merednek az égre az ágyúk, a kürtösök szájukhoz emelik a rézkürtöket.
De ahogy tüzetesebben megszemlélte mindezt, észrevette, hogy valami
nincs rendjén. Az emlékművek - igen, igen, de valahogy nem eléggé
hasonlítanak rá - ferde képük, sanda nézésük Fondor bácsira
emlékeztet! A lobogó zászlók - igen, de gyanús pántlika van rajtuk,
kicsi, de majdnem fekete, vagy ha nem fekete, akkor piszkos,
legalábbis olyan piszokszínű. Hát ez meg mi? Valami célzás?!
Te jó ég! Hiszen ezek a bársonyfüggönyök kopottak, majdnem kopaszak,
a nagybácsi pedig - a nagybácsi kopasz volt... Lehetetlen!
"Vissza! Vissza! Felébredni! Felébredni!! - gondolta. - Fújjanak
ébresztőt, ki velem ebből az álomból!" - akarta kiáltani, de mikor
minden eltűnt, akkor sem lett jobb a helyzet. Egyik álomból a
másikba zuhant, ezt az újat most az előbbiben álmodja, amazt pedig a
még előbbiben, tehát ez a mostani már valahogy álom a köbön; minden
árulássá vált már benne, minden hitelhagyástól bűzlött, a zászlók -
akár a kesztyűk - kifordultak, és királyi lobogókból fekete zendülő
lobogókká váltak, a rendjeleken csavarmenet volt, mint a lecsapott
fejek helyén, az aranykürtökből pedig nem harci riadó hangzott, hanem
a nagybácsi kacagása, vagy talán az abcugot kiáltó tömeg ordítása.
Felüvöltött a király százharangnyi hangon, katonákért kiabált,
döfködjék meg lándzsáikkal, hogy felébredjen!
- Csípjetek meg!! - követelte ordítva, aztán meg: Ébresszetek
feeel!!! - üvöltötte, de hiába; megint megpróbált hát a
királygyilkos, áruló álomból trónálomba jutni, de már annyi álom volt
benne, mint a nyű, hemzsegtek, mint a patkányok, egyik épületről a
másikra terjedt át a lidércnyomás, suttogva-buttogva, lopva,
lopakodva futkosott benne valami, nem tudni, hogy mi, de valami
borzasztó! A százemeletes elektronikus házak nullákról, hullákról,
láncos lobogókról álmodtak, minden tárolóban a rokonok hada
ármánykodott, minden erősítőben a nagybácsi vihogott; önmaguktól
megrémülve megrázkódtak a hatalmas épületek, előgomolygott belőlük
százezer ádáz rokon, kétszínű trónkövetelő, rég megölt gyanús
királyfi, bandzsa trónbitorló, és bár egyikük sem tudta, hogy
álmodott lény vagy álmodó, ki kit álmodik és minek, és mi lesz
mindebből - mind, kivétel nélkül, Böhömre rontottak, hogy
felnégyeljék, lenyakazzák, a trónjáról letaszítsák, főzzék, nyúzzák,
lámpavasra húzzák, nyolcat üt az óra, vigyék a bitóra - és csak azért
nem csináltak egyelőre semmit, mert nem tudtak megegyezni, hogy mivel
kezdjék. Így száguldoztak és zuhogtak a király rémlátomásai, amíg
rövidzárlat nem keletkezett a nagy feszültségtől, és ki nem pattant
egy kis szikra. Aztán már nem álombeli, hanem egészen igazi tűz
ragyogott ki aranyosan a királyi lény ablakain, és szétesett Nagy
Böhöm király százezer álomra, amelyeket már semmi sem kötött össze,
csak a tűzvész - és sokáig égett...
A következő fejezet