A HÁROM KÓBOR ŰRLOVAG
Élt egyszer egy híres mérnök, egy nagy feltaláló, aki éjjel-nappal
boszorkányos szerkezeteken törte a fejét, és csudálatosan okos
gépeket épített. Fabrikált például egy pici szerkentyűt, amely olyan
gyönyörűségesen énekelt, hogy elnevezte pacsirtomatának. Bátor szív
volt a kézjegye, ezt viselte minden atom, amely kikerült a keze alól;
álmélkodtak is utóbb a tudósok, mikor a színképekből vidám szívecskék
hunyorogtak rájuk. Sok mindenféle hasznos gépet szerkesztett ez a
mérnök. Egyszer aztán gondolt merészet és nagyot: összeötvözi az
életet a halállal, és imigyen véghezviszi a lehetetlent. Elhatározta,
hogy értelmes lényeket alkot vízből, de nem ám olyan rondákat, mint
amilyenekre gondoltok. Esze ágában sem volt holmi kocsonyás, vizenyős
testeket formálni, az efféléktől irtózott, mint minden jóravaló
robot. Ő igazán szép és okos, tehát kristályos lényeket akart vízből
építeni. Kiválasztott egy minden naptól távol eső bolygót, befagyott
óceánjából jégtömböket hasított, és akár a hegyikristályból,
kifaragta belőlük a krionidákat. Azért hívták őket így, mert nem
élhettek másként, csakis a csikorgó fagyban, a naptalan sötétségben.
Hamarosan jégvárosokat, jégpalotákat emeltek, s mivel mindenfajta
hőtől elpusztultak volna, magas, átlátszó kelyhekbe gyűjtötték az
északi fényt, azzal világították a házaikat. Ki minél tehetősebb
volt, annál több északi fényt tartott, citromsárgát meg ezüstöt, s
így éldegéltek boldogan. De nemcsak a fényt kedvelték ám, hanem a
drágakőveket is, ezért messze földön híres kincseket gyűjtöttek.
Megfagyott gázokból metszették, csiszolták drágaköveiket, velük
színezték örökös éjszakájukat, amelyben fogoly lelkekként lobogtak a
sudár északi fények, mint kristályoszlopba bűvölt csillagködök.
Sok rablónak fájt a foga a kincsekre, hiszen Kriónia roppant messzire
ellátszott, mint valami lassan forgó, sziporkázó ékszer a fekete
bársony égen. Jöttek is egymás után a kóbor űrlovagok Szerencsét
próbálni, kincset zsákmányolni. Elsőnek a Rézlovag jött, lépte
kongott, mint a harang. De mihelyt a jégre lépett, az megolvadt a
melegétől, ő az óceánba süllyedt, s a jég bezárult fölötte.
Borostyánba zárt bogárként, jégbe fagyva nyugszik a krióniai
óceánban, míg a világ világ.
A Rézlovag veszte nem riasztotta el a többi vakmerőt. Nyomon követte
a Vaslovag, de előbb jól leszopta magát cseppfolyós héliummal,
acélgyomrában kotyogott a fagyos itóka, vaspáncélját belepte a dér,
fehér lett, mint egy hóember. De mire a bolygó légkörét átszelte,
felhevült a súrlódástól, a cseppfolyós hélium sziszegve elpárolgott,
a Vaslovag vörösen izzva zuhant a jégmezőre, s az nyomban meg is
nyílt alatta. Előmászott, gőzölögve, mint egy gejzír, de amit csak
megérintett, fehér felhővé vált, s hóként hullott vissza. Leült hát a
lovag, várta, hogy kihűljön. Mikor a hópelyhek már nem olvadtak el
vaspáncélján, fel akart állni, hogy csatába induljon, de ízületeiben
megdermedt az olaj, a hátát sem bírta többé kiegyenesíteni. Azóta is
ott ül, betemette a hó, csak a sisakforgója áll ki belőle. Vashegynek
nevezik azt a fehér halmot, szemüregeiben meg-megcsillan dermedt
pillantása.
Hallott elődei sorsáról a harmadik rabló: a Kvarclovag, aki nappal
átlátszó volt, mint egy csiszolt lencse, éjjel pedig visszatükrözte a
csillagokat. Ő nem félt, hogy tagjaiban megdermed az olaj, hiszen
olaj nem volt benne; attól sem félt, hogy lába alatt elolvad a jég,
mert olyan hideggé tudott válni, amilyenné akart. Csak a
gondolkodástól kellett óvakodnia, mert az felhevíti kvarcagyát, és
vesztét okozhatja. El is tökélte, hogy egy fikarcnyit se fog
gondolkodni, akkor nem eshetik baja, és vígan legyőzi a krionidákat.
Míg a bolygó felé repült, úgy átfagyott a hosszú úton, az örök
galaktikus éjszakában, hogy a röptében mellének ütköző vasmeteorok
csörömpölve törtek össze, akárcsak az üveg. Átlátszó tükörteste
leszállt Kriónia fehér havára, fölé borult az ég, mint egy csillagos,
fekete üst. Nosza, tanakodni kezdett, hogy most mihez fogjon, de a hó
máris olvadozott és gőzölgött körülötte.
- Hohó - mondta a Kvarclovag -, álljon meg a menet! Gondolkodás
nincs, enyém lesz a kincs! Elhatározta, hogy akármi történjék, csak
ezt az egy mondatot fogja hajtogatni, mert ez nem igényel szellemi
erőfeszítést, tehát nem melegíti fel. Azzal nekivágott a
hósivatagnak, egyenesen az orra után, gondolkodás nélkül, hogy hideg
maradjon. Ment, mendegélt, míg egy magas jégfalhoz nem ért; ez
határolta Frigidát, a krionidák fővárosát. Nekiveselkedett a lovag,
fejével a falnak rontott, szikrázott a jég, de a fal meg se rezdült.
- No, akkor majd másképp! - szólt magában, és töprengeni kezdett,
mennyi kétszer kettő. Addig-addig töprenkedett, míg a feje föl nem
melegedett, akkor újra megrohamozta a szikrázó falat, de még most is
csak egy kis lyukat ütött rajta.
- Kevés! - mondta. - Próbáljunk valami nehezebbet. Vajon mennyi
háromszor öt?
Most már gőzfelhő gomolygott a feje körül, mert a lázas
gondolkodástól rögtön felforrt a hó. Hátrált egy kicsit a lovag,
nekifutott, és azonmód átsiklott a falon, aztán még két palotán meg
három szerényebb dérgróf házán, egy széles lépcsőre huppant,
megkapaszkodott a jégcsap-korlátban, de így is továbbcsúszott.
Gyorsan felpattant, mert már minden olvadozott körülötte, félt, hogy
az egész városon végigkorcsolyázik, aztán elnyeli a jégszakadék.
- Hogyisne! Gondolkodás nincs, enyém lesz a kincs! - szólt magában,
és csakugyan rögtön lehűlt. Kimászott a maga olvasztotta
jégbarlangból, s egy nagy térre került, amelyet mindenfelől
beragyogott a kristályoszlopokon libegő-lobogó, smaragdzöld és ezüst
északi fény.
És máris feléje tartott egy daliás vitéz: csillagszikrázó Boreál, a
krionidák vezére. Kvarclovag összeszedte magát, és rohamra indult.
Egymásnak rontott a két bajnok, lett is olyan recsegés-ropogás,
mintha két jéghegy ütközne össze a sarki óceánon. Tőből letört és
lehullott Boreál fényes jobb karja, de a vitéz nem ijedt meg,
derekasan megfordult, az ellenségnek szögezve mellét, amely széles
volt, mint egy jéghegy (aminthogy az is volt). A Kvarclovag másodszor
is bőszen nekirontott. Mivel pedig a kvarc keményebb a jégnél, Boreál
szörnyű recsegéssel darabokra törött. Szilánkjain megcsillant az
északi fény, amely imbolyogva nézte vereségét.
- Enyém a kincs! Csak így tovább! - kurjantotta a Kvarclovag, és
leszaggatta a vesztesről a csodaszép ékszereket: hidrogénköves
gyűrűket meg tündökletes bogtárokat, amelyek szikráztak, mint a
gyémánt, mert a három nemes gázból: argonból, kriptonból és xenonból
csiszolták őket. Ám ahogy gyönyörködött bennük, felhevült az
izgalomtól, s így a briliánsok és zafírok egy szisszenéssel
elpárologtak a tenyeréből, nem maradt ott semmi, csak egy-két
harmatcsepp, az is nyomban eltűnt.
- Ohó! Szóval lelkesedni sem szabad! No, sebaj! Gondolkodás nincs! -
dünnyögte magában a lovag, és továbbindult a meghódított városban.
Roppant alakot látott messziről közeledni. Ez volt Fehér Albucid, a
Minerál-Generális, széles mellén rendjelek sorakoztak, középen a nagy
Zúzmaracsillag a jégcsapokkal. Mint a királyi kincstár őre, útját
akarta állni a Kvarclovagnak, de az rárontott, mint a vihar, és
szörnyű jégrecsegéssel szilánkokra törte. Segítségére sietett
Albucidnak Asztrobál fagyherceg; a fekete jegek ura; vele már nem
boldogult a rabló, mert a fagyherceg héliumfürdőben edzett, drága
nitrogénpáncélt viselt. Olyan hideg áradt belőle, hogy a Kvarclovag
lendülete megtört, mozgása lelassult, de még az északi fények is
elsápadtak, mert szétáradt az Abszolút Nulla fagyos lehelete.
Megrázkódott a Kvarclovag, azt gondolta: "Hűha! Ez meg mi a fene?" -
s a megrökönyödéstől agya máris fölmelegedett, meglangyosította az
Abszolút Nullát, Asztrobál nagy dübörgéssel roskadozni kezdett,
mennydörögve, csöpörögve összeomlott, csak egy kupac kásás fekete jég maradt a csatatéren, fekete könnytócsát sírva.
- Ez az - ujjongott a Kvarclovag -, gondolkodás nincs, de ha kell,
akkor van! Így vagy úgy, enyém lesz a kincs! - És továbbmasírozott,
léptei recsegtek, mintha kristályokat törne-zúzna; dölyfösen
dübörgött végig Fűgida utcáin, és a város lakosai keserű szívvel
figyelték fehér függönyeik mögül. Így robogott, mint egy megvadult
meteor a Tejúton, mikor messziről magányos kis alakot pillantott meg.
Bárion volt az, akit Jégszájúnak is neveztek, a krionidák legnagyobb
bölcse. Nekiveselkedett a lovag, hogy egy csapással összezúzza, de
Bárion félrelépett az útjából, és felmutatta két ujját; nem tudta a
Kvarclovag, hogy mit jelent ez, de visszafordult, és megint rárontott
az ellenségre, hanem Bárion megint ellépett előle, és gyorsan
felmutatta egyik ujját. Elcsodálkozott a lovag, lépte meglassúdott,
noha már visszafordult, hogy újra rohamozzon. Gondolkodóba esett, s a
közeli házakról folyni kezdett a víz, de ő nem vette észre, mert
Bárion most meg lefelé, a földre mutogatott. Törte a fejét a rabló,
hogy mit akarhat a kis öreg a néma jeleivel, s Iába alatt megnyílt a
jég, felbuggyant a fekete víz, a lovag a mélybe zuhant, és mielőtt
újra elmondhatta volna: - Gondolkodás nincs! - már el is nyelte a
jég. Kérdezték aztán Báriont a megmentett, hálás krionidák, mit is
akart mondani azokkal a jelekkel, amelyeket a félelmetes űrlovagnak
mutogatott.
- Egyszerű a dolog - felelte a bölcs. - A két ujjam azt jelentette,
hogy vele együtt ketten vagyunk. Az egy ujjam, hogy hamarosan egyedül
maradok. Aztán lefelé mutogattam, jelezve, hogy megnyílik alatta a
jég, és örökre elnyeli az óceán fekete mélye. De ő persze egyiket sem
értette meg.
- Ó, bölcsek bölcse! - álmélkodtak a krionidák. Hogy adhattál ilyen
jeleket a rettenetes, kóbor űrlovagnak? Gondold el, mi lett volna, ha
megérti, és nem csodálkozik! Hiszen akkor nem hevíti fel a
gondolkodás, és nem nyeli el a feneketlen mélység...
- Ettől egy percig sem féltem - felelte hideg mosollyal Jégszájú
Bárion -, hiszen előre tudtam, hogy nem ért meg semmit. Ha csak egy
csöpp ész is szorult volna belé, akkor nem jön ide. Hiszen mit ér egy
napsütésben lakó lény gázkincsekkel meg ezüst jégcsillagokkal?
A krionidák elámultak a bölcs nagy bölcsességén, s megnyugodva
hazatértek otthonukba, ahol kellemes fagy várta őket. Azóta senki sem
próbálta megtámadni Krióniát, mert nincs több ostoba zsiványa
Világmindenségben; ámbátor némelyek szerint akadnának még jócskán,
csak nem tudják az utat.
A következő fejezet