ÖTÖDIK UTAZÁS
avagy a bohókás Hihi király
Nem kegyetlenségével gyötörte alattvalóit Hihi király, Infantilia
uralkodója, hanem a szórakozások iránti szenvedélyes rajongásával.
De nem lakomákat rendezett, nem is buja mulatságokban töltötte kedvét,
hanem az ártatlan, gyermeteg játékokat kedvelte: hol rablópandúrt,
hol métát, hol hátulsó-pár-előre-fusst játszott reggeltől estig, de
legeslegjobban a bújócskát szerette. Ha valami fontos döntést kellett
hozni, országos jelentőségű dekrétumot aláírni, külcsillagi követeket
fogadni, vagy kihallgatást adni valamelyik marsallnak, a király
elbújt, és a legszigorúbb büntetés terhe alatt megparancsolta, hogy
keressék. A minisztertanács tehát fel alá futkosott a palotában, az
államférfiak benéztek a vizesárkokba és lőporos tornyokba,
megkopogtatták a falakat, bekukucskáltak a trón alá, és a keresés
olykor igen sokáig tartott, mert a király egyre újabb búvóhelyeket
talált ki. Egy ízben csak azért nem került sor egy nagyon fontos
háború megüzenésére, mert a király, üvegdíszeket és villanygyertyákat
szedve magára, három napig lógott a palota dísztermében, mintha ő
lenne a csillár, és a markába nevetve figyelte odafentről az
udvaroncok kétségbeesett futkosását. Aki megtalálta, azt nyomban
kitüntette a Nagy Királymegtaláló címmel, már hétszázharminchatan
viselték ezt a rangot az udvarban. De aki igazán be akart férkőzni a
király kegyeibe, annak feltétlenül valami új játékot kellett
kitalálnia a király számára, olyat, amilyet még nem ismert. Ez nem
volt könnyű, mert Hihi rendkívül járatos volt ebben a témában;
ismerte az ókori játékokat, például a malomjátékot, mestere volt a
legújabb kibernetikus játékoknak, és olykor azt mondogatta, hogy
minden játék - maga az uralkodás is, meg az egész világ is.
Az efféle könnyelmű és léha beszédek felháborították a koronatanács
éltesebb tagjait, különösen a legidősebb, a nemes Matrica családból
származó Papagaszter őméltósága vette nagyon a szívére, hogy a
királynak semmi sem szent, még saját magas méltóságából is viccet
csinál.
Félelemtől reszketett viszont az egész udvar, valahányszor a király
egy-egy szeszélyes pillanatában találós kérdéseket kezdett feladni.
Régi kedves szórakozása volt ez. Már a koronázás közben azzal a
kérdéssel lepte meg a főkancellárt, hogy mi a különbség a törlőfej és
a lábtörlő között.
Hamarosan rájött a király, hogy amikor találós kérdést ad fel az
udvaroncoknak, azok nem nagyon igyekeznek kiokoskodni a választ.
Mindenféle ostobaságot feleltek, ami éppen eszükbe jutott, és ez
módfelett feldühítette. Csak akkor javult meg a helyzet, amikor az
udvari tisztségekre való kinevezést a találós kérdésekre adott
válaszoktól tette függővé. Hullottak a lefokozások meg a
kitüntetések, és az egész udvar, akár tetszett, akár nem, kénytelen
volt részt venni a játékokban, amelyeket őfelsége kitalált. Fájdalom,
sok méltóság becsapta az uralkodót, és ezt a király, noha
természettől fogva jólelkű volt, igazán nem tűrhette el. A nádort
például száműzte, mert a kihallgatásokon puskázni próbált a páncélja
alá rejtett céduláról; hasznát is vette volna a puskának, de
ellensége, a főpohárnok, titkon jelentést tett a dologról a
királynak. Papagaszter, a koronatanács elnöke is kénytelen volt
megválni hivatalától, mert nem tudta, melyik a legsötétebb hely a
világon. A koronatanács hovatovább teljes egészében az ország legjobb
rejtvényfejtőiből állott, és a miniszterek egyetlen lépést sem tettek
lexikon nélkül. Végül az udvaroncok már olyan gyakorlatra tettek
szert, hogy a király még ki sem nyithatta a száját, ők máris megadták
a helyes választ. Ezen tulajdonképpen nincs is mit csodálkozni,
hiszen ők is, akárcsak a király, buzgó előfizetői voltak a Hivatalos
Közlönynek, amely unalmas törvények és rendeletek helyett elmés
fejtörőket és keresztrejtvényeket közölt.
Az évek múltával azonban a királynak egyre kevésbé volt kedve
gondolkodni, ezért visszatért első és kedvenc játékához, a
bújócskához. Egy alkalommal duhaj kedvében rendkívüli jutalmat tűzött
ki annak, aki kitalálja a világ legjobb búvóhelyét. A jutalom
felbecsülhetetlen értékű kincs volt: az Infantil-dinasztia
koronagyémántja. Ezt a csodálatos követ évszázadok óta nem is látta
senki, mert a királyi kincstárban őrizték hét lakat alatt.
Úgy hozta a véletlen, hogy Trurl és Klapanciusz újabb utazásuk során
lnfantiliába tévedtek. Éppen akkor terjedt el országszerte a király
ötletének híre. Eljutott a két mérnökhöz is: egy csárdában szálltak
meg, és ott hallották a helybeli lakosoktól.
Másnap mindjárt a palotába siettek, hogy bejelentsék: ismerik a világ
legnagyszerűbb búvóhelyének titkát. De a díjra olyan sok
jelentkezőnek fájt a foga, hogy a két utas nem tudott átfurakodni a
tömegen. Különben sem szerették a tolakodást, hát inkább visszamentek
a csárdába, hogy másnap ismét szerencsét próbáljanak. Persze, a
szerencsének nem árt segíteni egy kicsit. A két okos mérnök jól tudta
ezt, ezért Trurl másnap minden őrnek, aki fel akarta őket
tartóztatni, aztán minden akadékoskodó udvaroncnak némán kezébe
csúsztatott egy nagyobb pénzdarabot, ha pedig az illető még erre sem
állt félre, akkor rögtön újabb, még nagyobb pénzdarabbal toldotta meg
az elsőt; nem telt bele öt perc, és máris a trónteremben voltak,
őfelsége színe előtt. Nagyon megörült a király, mikor meghallotta,
hogy ilyen kiváló bölcsek érkeztek országába, egyenesen azért, hogy
feltárják előtte a tökéletes búvóhely titkát. Kicsit sokáig tartott
ugyan, míg elmagyarázták Hihinek, miről is van szó, de a király
gyermekkorától fejtörőkön edzett elméje végül mégiscsak megértette a
dolgot. Ekkor Hihi nagyon fellelkesült, leszállt trónjáról, és
kijelentette, hogy a két barát számíthat örök jóindulatára és
kegyeire, azonkívül a jutalmat is feltétlenül megkapják, amennyiben
rögtön kipróbálhatja a mérnökök titkos receptjét. Klapanciusz ugyan
nem nagyon akarta odaadni a receptet, azt dörmögte az orra alatt,
hogy előbb megfelelő szerződést kellene írni, pergamenre, pecséttel
és selyemzsinórral, ahogy illik, a király azonban addig unszolta
őket, addig erősködött és fogadkozott, hogy a jutalomban biztosak
lehetnek, míg végül is engedtek. A szükséges berendezést Trurl egy
dobozkában tartotta, amelyet magával hozott. Rögtön meg is mutatta az
uralkodónak. A találmánynak ugyan semmi köze sem volt a bújócskához,
de erre a célra is kitűnően fel lehetett használni. Nem volt ugyanis
egyéb, mint egy hordozható bilaterális személyiségváltó,
természetesen visszacsatolással. A szerkentyű segítségével két
tetszés szerinti személy egészen egyszerűen és nagyon gyorsan
személyiséget cserélhet. Az egyik egy tehénszarvhoz hasonló
készüléket tesz a fejére. A szarvakat annak a személynek a homlokához
illeszti, akivel cserélni akar, és kissé megnyomja; a kapcsoló ekkor
villámgyors impulzusok két ellentétes irányú sorozatát váltja ki. Az
egyik szarvon keresztül saját személyisége megy át a másik személybe,
a másik szarvon pedig az idegen személyiség a saját testébe. Teljes
emlékezetkisülés történik tehát, a keletkező űr pedig feltöltődik a
másik személy emlékezetével. Trurl a szemléletesség kedvéért fejére
illesztette a készüléket, hogy használatát elmagyarázza a királynak.
A készülék két szarvával a király homloka felé közeledett, ám ekkor
az izgatott uralkodó előrehajolt, a kapcsoló beindította a
készüléket, és azonnal megtörtént a személyiségcsere, de olyan
gyorsan és észrevétlenül, hogy Trurl, aki önmagán még sohasem
kísérletezett, észre sem vette. A távolabb álló Klapanciusz sem vett
észre semmit, csak azon csodálkozott, hogy Trurl hirtelen abbahagyta
magyarázatát, de ugyanazon a helyen maga Hihi folytatta az előadást,
olyan kifejezéseket használva, mint "potenciális nemlineáris
szubmnemonikus átvitel" és "adiabatikus személyiségáttétel
visszacsatoló csatornával". A király buzgón magyarázott tovább, és
Klapanciusz végre rájött, hogy valami baj van. Hihi azonban, aki már
Trurl testében volt, oda sem figyelt a tudós magyarázataira, inkább
vidáman mocorgott, karját és lábát nyújtogatta, hogy kényelmesen
elhelyezkedjék az új testben, és nagy érdeklődéssel szemlélte magát.
A hosszú királyi palástot viselő Trurl az antientropikus kritikus
átmenetek magyarázatánál karlendítéssel kísérte szavait, ekkor
észrevette, hogy valami akadályozza, kezére pillantott, és döbbenten
látta, hogy jogart tart benne. Mondani akart valamit, de a király
ebben a pillanatban boldogan felkacagott, sarkon fordult, és
kiszaladt a trónteremből. Trurl utánavetette magát, de megbotlott a
bíborpalástban, és hasra vágódott. A zajra berohantak az udvaroncok.
Először rávetették magukat Klapanciuszra, úgy vélvén, hogy ő követte
el a felségsértést. Mire a koronás Trurl feltápászkodott, és
megmagyarázta, hogy senki sem bántotta, addigra a Trurl testében
futkározó Hihi nyomtalanul eltűnt. Trurl hiába akart utána szaladni a
királyi palástban, az udvaroncok nem engedték, és mivel kapálózva
kiabálta, hogy ő nem király, és hogy személyiségcsere történt, arra a
megállapításra jutottak, hogy a túl sok rejtvényfejtés alighanem
megártott az uralkodó elméjének. Tiszteletteljesen, de határozottan
betaszigálták hát a hálószobába, és az orvosokért küldtek, hiába
ordított és kapálózott Trurl teljes erejéből. Klapanciuszt eközben
két őr kidobta a palotából. Visszaballagott a csárdába, és
nyugtalanul latolgatta, milyen bonyodalmakra vezethet, ami történt.
Ha én lennék Trurl helyében - gondolta -, közismert lelki
nyugalmammal rögtön helyrehoznék mindent, nem hadonásznék és nem
fecsegnék holmi személyiségcseréről, hiszen ez óhatatlanul a téboly
gyanújába kever, hanem új királyi testemet kihasználva,
haladéktalanul megparancsolnám, hogy fogják el a vélt Trurlt, vagyis
Hihit, aki most valahol a városban szaladgál, és mindjárt azt is
elrendelném, hogy a másik mérnök maradjon királyi oldalamnál mint
titkos tanácsos. De hát ez a hülye - akaratlanul is így nevezte
gondolatban a király-Trurlt - nem tud parancsolni az idegeinek; most
már kénytelen vagyok minden leleményemet bevetni, különben rosszul
végződik a dolog... - Ezután végiggondolta, mit is tud tulajdonképpen
a személyiségváltóról. Elég sokat tudott. A legfenyegetőbb veszélynek
azt találta, amelyről a könnyelmű Hihinek, aki most Trurl testét
használja valahol, fogalma sem lehet. Nevezetesen: ha megbotlik
valahol, és szarvaival megbök valami halott anyagi tárgyat,
személyisége azonnal átmegy ebbe a tárgyba, és mivel a halott
tárgyak, nem lévén személyiségük, semmit sem nyújthatnak cserébe,
Trurl teste holtan esne össze, a király lelke pedig kővé,
lámpaoszloppá vagy öreg bocskorrá válva, mindörökre megmaradna ebben
az alakban. Nyugtalanul gyorsította meg lépteit, és a csárda
közelében az élénken beszélgető polgároktól megtudta, hogy kollégája
kirohant a királyi palotából, mint egy őrült, és amint a kikötőbe
vezető hosszú, meredek lépcsőn futott, mintha kergetnék, egyszerre
csak elesett és kitörte a lábát. Ekkor hihetetlen dühbe gurult,
fektében ordítani kezdett, hogy ő maga Hihi király saját személyében,
és követelte, hogy hozzák azonnal az udvari orvosokat, a pehelypárnás
gyaloghintót és frissítő illatszereket. A járókelők persze
kinevették, mire ő, irgalmatlanul káromkodva és ruháit szaggatva,
vonszolni kezdte magát a kövezeten, míg végül egy nyilván irgalmas
szívű járókelő le nem hajolt hozzá hogy felsegítse. Ekkor a fekvő
lerántotta fejéről a sapkáját, és a sapka alól, mint a szemtanúk
megesküdtek rá, ördögszarvak bukkantak elő. Ezekkel a szarvakkal
megbökte az irgalmas szamaritánus homlokát, majd élettelenül
visszazuhant a földre, furcsán megmerevedett, és azontúl csak gyenge
nyögdécselést hallatott, a megbökött polgár viszont egy pillanat
alatt, "mintha a sátán bújt volna belé", teljesen megváltozott, és
ugrálva, táncolva, az útjában állókat félrelökdösve, leügetett a
lépcsőn a kikötő felé.
Klapanciusz ezek hallatán egészen kétségbeesett, hiszen rögtön
megértette, hogy Hihi rövid használat után tönkretette Trurl testét,
majd ravaszul átszökött egy ismeretlen járókelő testébe. "No, most
kezdődik csak a tánc! - gondolta elborzadva. - Hogy találom meg Hihit
ebben az új, ismeretlen testben?! Hol keressem egyáltalán?" - Ügyesen
tudakozódni próbált a polgároktól, ki volt az a járókelő, aki ilyen
nemeslelkűen segíteni akart a pórul járt ál-Trurlon, továbbá hogy mi
történt a szarvakkal; nem tudták, kiféle volt az az illető, csak
annyit, hogy öltözéke külföldinek és tengerésznek mutatta, alighanem
hajóval érkezett messze földről; a szarvakról viszont senki sem
tudott semmit, csak egy koldus, akinek, lakás nélküli lévén,
lerozsdásodtak a lábai, s ezért ágyékához szerelt kerekeken
közlekedett, minélfogva alacsonyabbról szemlélte az eseményt. Ő
elmondta Klapanciusznak, hogy a jószívű tengerész letépte a fekvő
egyén homlokáról a szarvakat, de olyan gyorsan, `ogy senki más nem
vette észre. Úgy látszott tehát, hogy Hihi a szerkentyű birtokában
folytathatja a nyaktörő kirándulást egyik testből a másikba. De attól
a hírtől, hogy most valami tengerész testében mászkál, Klapanciusz
nagyon megijedt. "Micsoda balszerencse! - gondolta. - Ha tengerész,
akkor előbb-utóbb indulnia kell valamelyik hajóval. Ha nem
jelentkezik idejében a fedélzeten (márpedig biztosan nem jelentkezik,
hiszen nem tudhatja, melyik hajóról jött!), a kapitány a
kikötőőrséghez fordul, Hihit elfogják mint szökevényt, és a börtönbe
kerül. Ha pedig ott elkeseredésében csak egyszer is falba veri a
fejét, vagyis a készüléket, akkor aztán igazán nagy baj lesz!" Ezért,
bármilyen csekély volt is a kilátás arra, hogy megtalálja a
Hihi-lelkű tengerészt, Klapanciusz haladéktalanul a kikötőbe sietett.
Szerencséje volt, mert már messziről csődületet pillantott meg.
Érezte, hogy jó nyomon van, elvegyült a tömegben, s az ellesett
beszélgetésekből megértette, hogy ahhoz hasonló történt, amitől
tartott. Alig néhány perce egy köztiszteletben álló flottatulajdonos
meglátta egyik tengerészét, akit különösen jóravaló, derék fickónak
ismert; ám ezúttal ez a tengerész huligán módra belekötött a
járókelőkbe, s azoknak, akik intették és figyelmeztették, hogy
viselkedjék rendesen, s ne haragítsa magára a rendőrséget, gőgösen
odavetette, hogy ő az lehet, amit akar, ha úgy tetszik, akár az egész
rendőrség is egyszerre. A felháborodott flottatulajdonos
megszólította tengerészét, mire az rögtön kettétört rajta egy eléggé
vastag botot, amelyet a földről vett föl erre a célra. Ekkor
megjelent a rendőrjárőr, amely a kikötőben felügyelt a rendre, hiszen
arrafelé gyakori a verekedés; a járőr élén véletlenül éppen maga a
kerületi rendőrfőnök haladt. Mivel a tengerész csökönyösen megtagadta
az engedelmességet, a rendőrfőnök megparancsolta, hogy vessék azonnal
börtönbe a garázdát. A letartóztatás közben a tengerész, mint a
bolond, nekiugrott a parancsnoknak, és megbökte fejével, amelyből
valami szarvféle állt ki. Ebben a másodpercben a tengerészt mintha
kicserélték volna rikácsolni kezdett, hogy ő rendőr, és nem is
akármilyen, hanem a kikötőőrség parancsnoka, ezzel szemben a
rendőrfőnök, e hagymázas fecsegés hallatán, ahelyett hogy
megharagudott volna, ismeretlen okból hahotázni kezdett, mint aki
remekül szórakozik, majd megparancsolta beosztottjainak, hogy a botot
sem sajnálva, vigyék azonnal tömlöcbe a botrányokozót.
Hihi tehát alig egy óra alatt már harmadszor változtatott testet.
Most a rendőrfőnök testében lakik, az meg, szegény, a tömlöcben
csücsül. Klapanciusz felsóhajtott, és egyenesen az őrszobára indult.
A rendőrség egy kőépületben volt a tengerparton. Klapanciuszt nem
tartóztatta fel senki, bement, sorra benézett az üres szobákba, míg
egyszerre csak szemben találta magát egy szűk egyenruhás, állig
felfegyverzett óriással, aki szigorúan pillantott rá, és olyan
mozdulatot tett, mintha ki akarná dobni. A következő pillanatban ez a
személy, akit először látott életében, hirtelen rákacsintott és
felkacagott, nevetéshez nem szokott arca pedig bámulatosan
elváltozott. Harsány rendőri hangja volt, nevetése és hunyorgása
azonban rögtön Hihi királyt juttatta Klapanciusz eszébe - hiszen
valóban Hihi állt ott, ő kelt fel asztala mögül, ha idegen testben is!
- Rögtön rád ismertem - kacagott a rendőr-Hihi -, te voltál a
palotában a barátoddal, akitől a készüléket kaptam. Igaz? Hát nem
remek búvóhelyem van? Hihihi!! Ha az egész koronatanács a feje
tetejére áll is, akkor sem találja ki, hogy hová bújtam. Nagyszerű
játék ilyen nagy darab, kövér rendőrnek lenni! Ide nézz!
És hatalmas rendőröklével akkorát csapott az íróasztalra, hogy
megrepedt az asztallap, de az öklében is megcsikordult valami. Hihi
elfintorodott, aztán kezét tapogatva megjegyezte:
- Ejnye, valami eltörött bennem, de sebaj; szükség esetén például
beléd költözhetnék, mit szólsz hozzá?
Klapanciusz ösztönösen az ajtó felé lépett, a rendőr azonban elébe
állt roppant alakjával, és folytatta:
- Tulajdonképpen nincs semmi kifogásom ellened, öregem, de borsot
törhetsz az orrom alá, mert ismered a titkomat. Ezért azt hiszem,
legjobb, ha lakat alá kerülsz. Hát persze hogy az lesz a legjobb! -
és csúnyán felvihogott. - Így aztán, mikor a szó teljes értelmében
elhagyom a rendőrséget, senki sem fogja tudni többé, hogy kibe
bújtam, még te sem, hihi!
- De felség! - szólt Klapanciusz nyomatékosan, bár halkan. - Életedet
kockáztatod, hiszen nem ismered a készülék számtalan titkát.
Meghalhatsz, beköltözhetsz egy halálos beteg vagy egy bűnöző testébe...
- Á - mondta a király -, én nem félek. Tudom én, öregem, hogy csak
egy a fontos: minden költözködésnél magammal kell vinni a szarvakat!
Azzal az íróasztalhoz ment, és megmutatta a fiókban fekvő szerkentyűt.
- Ezt mindig lerántom annak a fejéről, aki voltam, és magammal
viszem, így aztán nincs mitől félnem! mondta.
Klapanciusz megpróbálta lebeszélni a királyt a további testcserékről,
de hiába, mert Hihi csak gúnyolódott rajta. Végül a király jókedvűen
így szólt:
- Eszem ágában sincs ám visszamenni a palotába! Ha kíváncsi vagy rá,
elárulhatom: hosszú vándorútra készülök alattvalóimon át, egyik
testből a másikba, ez különben is illik demokratikus felfogásomhoz.
A végére hagyom, csemegének, valamelyik gyönyörű leányzó testét.
Biztosan rendkívül tanulságos érzés lesz, hihi!
E szavak után hatalmas mancsának egyetlen rántásával kitárta az
ajtót, is kiordított rendőreinek. Látván, hogy ha valami elszánt
lépést nem tesz, óhatatlanul börtönbe kerül, Klapanciusz felkapta az
íróasztalról a tintatartót, a király arcába vágta, ő maga pedig,
kihasználva Hihi pillanatnyi elvakulását, kiugrott az ablakon át az
utcára. Szerencsére az ablak nem volt magasan, és a sors egyetlen
járókelőt sem vezérelt arrafelé. Nyakába szedte hát a lábát, eljutott
egy forgalmas térre, és elvegyült a tömegben, mielőtt még a rendőrök,
akiket főnökük irgalmatlanul lehordott, kirohantak az utcára,
egyenruhájukat igazgatva és fenyegetően csörtetve fegyvereikkel.
Klapanciusz elloholt a kikötőből, és gondolataiba merült, amelyek
igazán nem voltak vidámak. "Legjobb lenne - tanakodott - sorsára
hagyni a hitvány Hihit, aztán elmenni a kórházba, ahol Trurl teste
fekszik a derék tengerész lelkével; ha a testet elvisszük a palotába,
barátom ismét testestül-lelkestül önmaga lehet. Igaz, hogy akkor új
királya lesz Infantiliának, mert a tengerész személyisége fog benne
lakni, de sebaj, ott egye meg a fene Hihit a hülye vicceivel együtt! -
Terve nem volt a legrosszabb, de hiányzott hozzá egy apró, ám
lényeges kellék: a szerkentyű a szarvakkal, amely a rendőrfőnök
fiókjában pihent. Klapanciusz egy darabig latolgatta, tudna-e még egy
készüléket csinálni, de nem voltak meg hozzá az eszközei, no meg az
idő is sürgette. - Akkor talán - fontolgatta - elmegy a
király-Trurlhoz, alighanem már megjött az esze, és tudja, mit
csináljon; megmondom neki, hogy vétesse körűl katonákkal a kikötői
rendőrséget, ily módon kezünkbe kerül a szerkentyű, és Trurl
visszatérhet saját személyébe!
El is ment a palotába, de nem engedték be. A király - mondták az őrök -
mélyen alszik, mert az orvosok villamos altatást és erősítést
alkalmaztak nála; álma legalább negyvennyolc óráig tart.
- Még csak ez hiányzott! - kesergett Klapanciusz, majd elsietett a
kórházba, ahol Trurl teste feküdt, félt ugyanis, hogy ha a beteget
idő előtt kiengedik, elvész a nagyváros labirintusában. A kórházban a
sérült rokonának mondta magát, a nevet ugyanis sikerült leolvasnia a
kórlapról. Megtudta, hogy a betegnek nincs komolyabb baja, nem is
tört el a lába, csak kificamodott. Néhány napig azonban még feküdnie
kell. Klapanciusz persze nem látogatott be a kórterembe, hiszen akkor
kiderült volna, hogy egyáltalán nem ismerik egymást. Megnyugodván
legalább afelől, hogy Trurl teste nem tűnik el egykettőre,
kioldalgott a kórházból, és lázasan gondolkodva rótta az utcákat.
Vándorlása közben a kikötőnegyed közelébe tévedt, s észrevette, hogy
az utcán csak úgy nyüzsögnek a rendőrök, minden járókelőt fürkészően
szemügyre vesznek, és összehasonlítják a szolgálati noteszban levő
személyleírással. Rögtön kitalálta, hogy ez Hihi műve, aki buzgón
keresteti, mert le akarja csukatni. De addigra már éppen hozzá
fordult a legközelebbi járőr; vissza sem fordulhatott, mert a sarkon
két másik rendőr tűnt fel. Ekkor teljes nyugalommal maga adta át
magát a rendőröknek, de kijelentette, hogy azonnal beszélnie kell a
főnökükkel, mert rendkívül fontos mondanivalója van egy bizonyos
szörnyű bűntény ügyében. A rendőrök tüstént közrefogták és
megláncolták, de szerencsére nem bilincselték össze a két kezét, csak
jobb kezét láncolták egy rendőr bal kezéhez. A rendőrfőnök-Hihi
vidáman dörmögve és apró szemeivel kajánul hunyorgatva fogadta a
megbilincselt Klapanciuszt, aki már az ajtóból óbégatni kezdett,
igyekezve hangjának minél idegenesebb csengést adni.
- Nagyságod uraság! Rendőrség uraság! Engemet ők elfog, mert ők mond,
hogy én vagyok Klapanciusz, de én nem vagyom, én nem ismer semmi
Klapanciusz! De én gondol, ki ő! Ő van egy huligán, ő engemet
szarvval bököd utcában, és lenni csoda! Én nem tudok, hol van enyém
test, de enyém lélek van másik testben, nem engemében, én nem tudok,
hogyan! Én csak látni, hogy huligán gyors elszalad, nagyságod rendőr!
Segítség!
E szavakkal a fortélyos Klapanciusz térdre hullott, láncait csörgetve
és szüntelenül karattyolva ezen az idegenes nyelven, Hihi pedig, aki
váll-lapos egyenruhájában az íróasztal mögött állt, kissé
megrökönyödve hallgatta, és tovább hunyorgott; nézte-nézte a
térdeplőt, és látszott, hogy kezd hinni neki, mivel Klapanciusz a
rendőrségre menet szabad bal kezének ujjaival erősen megnyomta
homlokát, úgyhogy olyan nyomok maradtak rajta, amilyet a szerkentyű
szarvacskái hagynak. Hihi kisvártatva megparancsolta, hogy vegyék le
a láncot Klapanciuszról, kiküldte valamennyi alárendeltjét, és mikor
négyszemközt maradtak, felszólította a foglyot, hogy adja elő
pontosan az eseményeket. Klapanciusz hosszú történetet mesélt arról,
hogy ő gazdag külföldi, ma reggel érkezett a kikötőbe, hajóján
kétszáz láda világszínvonalú fejtörővel és harminc csodaszép,
felhúzható leányzóval; ezeket az ajándékokat a nagy Hihi királynak
hozta Trombita császártól, aki ily módon akarta kifejezni
távtiszteletét a nagy Infantil-dinasztiának. Megérkezvén, elhagyta a
fedélzetet, hogy a hosszú út után megmozgassa a tagjait, és nyugodtan
sétált a parton, mikor egy bizonyos illető, aki pontosan így nézett
ki - Klapanciusz itt a saját mellére mutogatott -, és aki már azért
is gyanúsnak látszott, mert mohón nézegette az ő pompás külföldi
köntösét, egyszerre csak teljes erejéből nekirontott, mintha megőrült
volna, és egyszerűen keresztül akarna futni rajta; de mégsem ment
neki, hanem csak letépte fejéről a sapkáját, erősen megbökte őt a
szarvaival, és megtörtént a lélekcsere érthetetlen csodája.
Klapanciusz nagy hévvel és színesen adta elő meséjét, hogy minél
hihetőbbé tegye. Részletesen beszámolt elveszített testéről, és
megvetően ócsárolta a jelenlegit, amelyhez, úgymond, a szerencsétlen
baleset folytán jutott, néhányszor pofon is vágta, és undorodva
leköpte saját magát; tüzetesen leírta a kincseket, amelyeket hozott,
különösen a felhúzható leányokat; beszélt otthon maradt családjáról,
gépfiairól és villamopszlijairól, kedvenc feleségéről a háromszáz
közül, aki olyan pompás szendvics-áramköröket tud készíteni, hogy
szebbet és jobbat maga Trombita császár sem eszik; elárulta a
rendőrfőnöknek legnagyobb titkát is, nevezetesen azt, hogy a hajó
kapitánya annak adja majd át a kincseket, aki megjelenik a
fedélzeten, és kimondja a titkos jelszót.
A rendőr-Hihi mohón hallgatta ezt a zűrzavaros elbeszélést, mert
mindent logikusnak talált benne: Klapanciusz nyilván el akart
rejtőzni a rendőrség elől, ezért más testbe költözött, és azért
választotta éppen a külföldi urat, mert az pompás ruhát viselt, tehát
bizonyára gazdag; a személycsere révén tehát a szökevény komoly
vagyonra tehet szert. Látszott, hagy cseles gondolatok futkároznak
Hihi elméjében. Ravaszul megpróbálta kiszedni a titkos jelszót az
álidegenből. Klapanciusz rövid vonakodás után a fülébe is súgta a
jelszót, amely így hangzott: "Elyühet." A kiváló mérnök látta már,
hogy sikerült a kellő irányba vezetni Hihi gondolatait: a fejtörőkért
rajongó Hihi nem akarja, hogy az ajándékokat átadják a királynak, aki
nem ő. Mindent elhitt tehát, azt is, hogy Klapanciusznak van egy
másik szerkentyűje; egyébként nem is volt oka feltételezni, hogy nem
így van.
Ezek után némán ültek, és látszott, hogy Hihi elméjében érlelődik a
terv. Szelíden és halkan faggatni kezdte az állítólagos külföldit,
hol horgonyoz a hajója, hogyan lehet odajutni, és így tovább.
Klapanciusz mindenre válaszolt, számítva Hihi kapzsiságára, és nem is
csalódott, mert amaz hirtelen felállt, kijelentette, hogy
ellenőriznie kell a letartóztatott szavait, és elhagyta a szobát.
Kívülről gondosan bezárta az ajtót, és hallatszott, amint - tanulva a
korábbiakból - fegyveres őrt parancsol az ablak alá. Klapanciusz
persze tudta, hogy a kapzsi király semmit sem fog találni, hiszen sem
a kincsek, sem a hajó, sem a leányzók nem léteznek, de éppen ezen
alapult a terve. Mihelyt a király mögött bezárult az ajtó, az
íróasztalhoz ugrott, kivette a fiókból az ott heverő készüléket, és
gyorsan a fejére tette. Aztán már nyugodtan várta vissza Hihit. Vagy
félóra múlva meg is hallotta döngő lépteit és fojtott káromkodását.
Csikordult a kulcs a zárban, a rendőrfőnök belépett, és már a
küszöbről rikácsolni kezdett:
- Te gazember, hol a hajó, hol vannak a kincsek, a drága fejtörők?!
Többet azonban nem mondhatott, mert a függöny mögött rejtőző
Klapanciusz előugrott, mint valami megvadult bakkecske, homlokon
bökte, és mielőtt még a király kinyújtózkodhatott volna Klapanciusz
testében, a mérnök a rendőrfőnök képében máris harsányan az őrségért
kiabált, majd megparancsolta, hogy a foglyot vigyék azonnal a
legsötétebb pincébe, és jól vigyázzanak rá! Az idegen testbe került,
az ámulattól se élő, se holt Hihi most már megértette, milyen
csúfosan rászedték; rájött, hogy egész idő alatt az ügyes
Klapanciusszal beszélt, nem holmi külföldi úrral. Elkeseredésében
irtózatosan káromkodott, és tehetetlenül fenyegetőzött a tömlöc
mélyén, de hiába, hiszen a becses szerkentyű már nem volt a
birtokában. Ami Klapanciuszt illeti, ő elvesztette ugyan megszokott,
kényelmes testét, viszont a személyiségváltó birtokába jutott, és ez
volt a célja. Gyorsan díszegyenruhát öltött, és egyenesen a királyi
udvarba sietett.
A király aludt, de Klapanciusz, mint rendőrfőnök, kijelentette, hogy
feltétlenül beszélnie kell az uralkodóval, legalább tíz másodpercre,
mert országos fontosságú ügyről, főbenjáró államérdekről és
effélékről van szó, úgyhogy az udvaroncok megijedtek, és beengedték
a mélyen alvó királyhoz. Jól ismerve Trurl személyiségét és
szokásait, Klapanciusz megcsiklandozta a talpát. mire Trurl
összerándult, és azonnal felébredt, ugyanis szerfölött csiklandós
volt. Megdörzsölte a szemét, és csodálkozva nézett az idegen,
rendőregyenruhás óriásra, az meg előrehajolt, bedugta fejét a
baldachin alá, és így suttogott: - Trurl, én vagyok az, Klapanciusz,
a rendőrbe kellett költöznöm, különben nem engedtek volna be.
A szerkentyű pedig már itt van a zsebemben...
Trurl rettentően megörült, amikor Klapanciusz beszámolt ügyes
fortélyáról. Tüstént felkelt, kijelentette, hogy nagyszerűen érzi
magát, és amikor felöltöztették bíborköntösébe, megragadta a jogart
meg az országalmát és felült a trónra, hogy kiadja parancsait.
Először is elrendelte, hogy hozzák fel a kórházból saját testét,
amelynek lábát Hihi a kikötő lépcsőjén kificamította; mikor ez
megtörtént, megparancsolta az udvari orvosoknak, hogy a legnagyobb
gonddal gyógyítsák és ápolják a sérültet. Ezután, tanácskozást tartva
a rendőrfőnökkel, vagyis Klapanciusszal, úgy döntött: nagyarányú
tevékenységbe kezd, hogy helyreállítsa az általános egyensúlyt és
rendet.
Nem volt könnyű feladat, mivel az ügy hallatlanul összebonyolódott.
A két mérnök nem is szándékozott minden léleknek visszaadni korábbi
testét. A lényeg az volt, hogy minél előbb elintézzék, hogy Trurl
testileg is Trurl legyen, Klapanciusz pedig Klapanciusz. Trurl tehát
mindenekelőtt maga elé hozatta a láncra vert Hihit barátja testében,
egyenesen a rendőrségi tömlöcből. Nyomban végrehajtották az első
átköltözést, Klapanciusz ismét önmaga lett, a király pedig a
leváltott rendőrfőnök személyében sok kellemetlen szót kényszerült
meghallgatni, majd visszakerült a tömlöcbe, ezúttal a palota
börtönébe, mivel rejtvényfejtési tehetetlenség címén hivatalosan
kegyvesztettnek nyilvánították. Másnapra Trurl teste nagyjából
meggyógyult, így sor kerülhetett volna az átköltözésre. Csak egy
kérdés maradt hátra. Úgy érezték, valahogy ügyetlen dolog lenne
itthagyni az országot anélkül, hogy rendeznék a trónutódlás ügyét.
Az ugyanis, hogy Hihit kihozzák a rendőrtisztből és visszaültessék a
trónra, esze ágában sem volt a két barátnak. De jó gondolatuk támadt:
beavatták a Trurl testében tartózkodó derék tengerészt az egész
históriába, miután előzőleg titoktartást fogadtattak vele. És látván,
hogy mennyi okosság és nemesség lakik ebben az egyenes
tengerészlélekben, méltónak ítélték az uralkodásra. A lélekcsere után
Trurl ismét önmaga lett, a tengerész pedig a király. De Klapanciusz
még ezt megelőzően felhozatta a palotába a nagy kakukkos órát,
amelyet egy közeli régiségboltban látott sétái közben, és Hihi király
eszét átvitték a kakukk testébe, a kakukkét pedig a rendőrfőnök
személyébe; ily módon eleget tettek az igazságosságnak, mert a király
azontúl kénytelen volt szorgalmasan dolgozni, tisztességes
kakukkolással jelezve a nap és az éjszaka óráit, minthogy erre
kényszerítették a kellő időpontban az óra szúrós fogaskerekei; így
kellett egész hátralévő életében vezekelnie, a trónterem falán
függve, korábbi léha játszadozásaiért és a két mérnök elleni
fondorkodásáért. A rendőrfőnök pedig visszatért korábbi posztjára, és
kiválóan ellátta tisztségét, mert a kakukk esze tökéletesen
elegendőnek bizonyult ehhez. Miután mindezt elintézték, a barátok
szívélyesen elbúcsúztak a koronás tengerésztől, összeszedték
motyójukat a csárdában, és elindultak hazafelé. Még csak egyet
említsünk meg: Trurl utolsó tevékenysége királyi testében az volt,
hogy leruccant a palota kincstárába, és magához vette az
Infantil-dinasztia koronagyémántját, hiszen a jutalom méltán
megillette - olyan búvóhelyet talált Hihi királynak, hogy soha rá nem
akadt senki.
A következő fejezet