ELSŐ PÓTUTAZÁS
avagy az Elektrubadúr
Minden utólagos felszólamlás és félreértés elkerülése végett rögtön
ki kell jelentenünk, hogy ez, legalábbis szó szerinti értelemben, nem
is volt utazás. Trurl ugyanis egész idő alatt ki sem mozdult a
házából, ha nem számítjuk kórházi tartózkodását és kevéssé jelentős
kiruccanását a planetoidra. Mindazonáltal, mélyebb és magasabb
értelemben véve, ez volt az egyik legmesszebbre vezető utazás,
amelyet a jeles géptervező valaha is megtett, ugyanis ezúttal a
lehetőségek végső határáig vezetett az útja.
Mint tudjuk, Trurl épített egyszer egy számítógépet, amelyről
kiderült, hogy csak egyetlen műveletet tud elvégezni, nevezetesen azt
a szorzást, hogy mennyi kétszer kettő, de még azt is rosszul.
Mindamellett, mint másutt már elbeszéltük, ez a gép roppant hiú volt,
csúnyán összezördült saját alkotójával, és az eset csaknem tragikusan
végződött az utóbbi számára. Attól kezdve Klapanciusz megkeserítette
Trurl életét, állandóan csúfolta, kaján célzásokkal gyötörte, mígnem
Trurl megdühödött, és elhatározta, hogy olyan gépet épít, amely
verseket fog írni. E célból összegyűjtött nyolcszázhúsz tonna
kibernetikai irodalmat és tizenkétezer tonna költeményt, aztán
hozzálátott az anyag tanulmányozásához. Mikor megcsömörlött a
kibernetikától, áttért a lírára, és viszont. Hamarosan rájött, hogy
maga a gép megépítése gyerekjáték a programozáshoz képest. A
programot, amely egy közönséges költő fejében lakozik, a civilizáció
teremtette, amelyben az illető a világra jött; ezt a civilizációt az
előző hozta létre, az előzőt egy még korábbi, és így tovább, egészen
a világmindenség kezdetéig, amikor a jövendő poéta információi még
kuszán kószáltak az ősködben. Ennélfogva a gép programozásához előbb
meg kellett ismételni - ha nem is az égész világmindenséget elejétől
fogva, de legalábbis jókora részét. Trurl helyében mindenki
visszariadt volna ettől a feladattól, de a mi mérnökünket kemény
acélból faragták: esze ágában sem volt meghátrálni. Mindenekelőtt
épített egy gépet, amely a káoszt modellezte, és villamos lélek
lebegett benne a villamos vizek felett, aztán betáplálta a fény
paramétereit, aztán az ősködökét, és így lassacskán elérte az első
jégkorszakot; ez persze csak azért volt lehetséges, mivel a gép a
másodperc ötmilliárdod része alatt hétszeptillió eseményt
modellezett, amelyek négyszázoktillió helyen játszódtak le egyszerre;
de ha valaki úgy véli, hogy Trurl tévedett valahol, akkor számoljon
utána. Ezután Trurl hozzáfogott a civilizáció kezdeteinek
modellezéséhez, betáplálta a fazekasságot és a bőrcserzést, az
ősgyíkokat és az özönvizet, a négylábú és farkas lényeket, az
elősápatagot, akitől származott a sápatag, aki megkezdte a gépek
építését; eonok és évezredek futottak le a villamos örvények
zúgásában. Amikor a modellező gép már szűknek bizonyult a következő
korszakhoz, Trurl újabb egységet épített hozzá; a mellékszárnyakból
egész városka jött létre, huzalok és tranzisztorok olyan zegzugos
zűrzavara, hogy az ördög sem ismerte volna ki magát köztük. Trurl
azonban egészen jól elboldogult a masinájával, csak kétszer kellett
megismételnie a munkát: egyszer, sajnos, majdnem elejétől, mert az
jött ki, hogy Ábel ölte meg Káint, és nem Káin Ábelt (a sajnálatos
hibát egy biztosító kiégése okozta az egyik áramkörben), másodszor
viszont csak háromszázmillió évvel kellett visszaugrania, a
földtörténeti középkorba, ugyanis ahelyett, hogy az őshaltól
származott volna az ősgyík, attól származott az ősemlős, attól
származott az ősmajom és attól származott az őssápatag, egészen fura
családfa kerekedett ki, és a végén sápatag helyett szárnyatag állt.
Alighanem egy légy keveredett a gépbe, és megsértette a
szuperszkopikus akció-kikapcsolót. Ezenkívül azonban minden
bámulatosan simán ment. Trurl sikeresen modellezte a középkort, az
ókort meg a nagy forradalmak korát, bár a gép olykor zötyögött, s a
fontosabb civilizációs ugrások modellezésénél a tranzisztorok
hűtőbordáit vízzel kellett öntözgetni, és nedves rongyokkal
körülcsavarni, hogy fel ne robbanjanak; a haladás ugyanis,
kiváltképpen ilyen gyors ütemben modellezve, csaknem levegőbe
röpítette az egész masinát. A huszadik század vége felé a gépen
először kétoldali berezgés, majd hosszanti frásztörés mutatkozott,
nem tudni, miért; Trurl nagyon aggódott, és már elő is készített
néhány zsák cementet meg egy pár vaskapcsot arra az esetre, ha az
egész masina össze akarna dőlni. De szerencsére nem volt szükség
ilyen végső eszközökre; elmúlt a huszadik század, és azontúl simán
ment a dolog. Ezután jöttek a tökéletesen értelmes lények egymást
követő civilizációi, darabja ötvenezer év, belőlük származott Trurl
is; a modellezett történelmi folyamat tekercsei egymás után
vándoroltak a tárolóba; annyi tekercs volt, hogy a gép tetejéről
távcsővel sem lehetett az összeset belátni; és mindezt egyetlen
nyavalyás rímfaragó kedvéért! De hiába, a tudósok roppant makacs
népek. Végül elkészültek a programok; csak ki kellett választani
belőlük, ami lényeges. Máskülönben a poétagép tanítása millió évig
tartott volna.
Trurl két héten át általános programokat táplált be leendő
poétagépébe; aztán következett a logikai, emocionális és szemantikai
áramkörök szerelése. Már meg akarta hívni Klapanciuszt a próbaüzemre,
de meggondolta magát, és először tanú nélkül indította be a gépet. A
masina nyomban előadást tartott a krisztallográfiai metszetek
csiszolásának jelentőségéről a kis mágneses anomáliák
tanulmányozásában. Gyengítette hát a logikai áramköröket, és
megerősítette az emocionálisakat; a gép először csuklott, aztán
sírógörcsöt kapott, végül a legnagyobb erőfeszítéssel kinyögte, hogy
az élet szörnyű. Trurl megerősítette a szemantikát, és rácsatolt egy
akarategységet; a gép kijelentette, hogy ezentúl minden parancsát
teljesíteni kell, és mindjárt meg is parancsolta Trurlnak, hogy
építsen hozzá még hat emeletet az eddigi kilenchez, mert gondolkodni
akar a lét értelméről. Trurl filozófiatompítót épített belé; ettől
kezdve a gép egyáltalán nem szólt hozzá, csak egy áramrúgásra
méltatta. A legnagyobb könyörgések árán végre sikerült rávenni, hogy
énekelje el a Boci boci tarkát, de ezzel aztán véget is ért a műsor.
Trurl nagyot sóhajtott, megint nekiállt szerelni, s addig tompított,
erősített, gerjesztett és szabályozott a masináján, míg végül úgy
találta, hogy most már tökéletes. Ekkor a gép csakugyan
megörvendeztette egy verssel, de az olyan volt, hogy Trurl nem
győzött hálálkodni az egeknek bölcs előrelátásáért: Klapanciusz a
hasát fogta volna a röhögéstől, ha meghallja ezeket a
fűzfarigmusokat, amelyek kedvéért ő betáplálta az egész
világmindenség és minden lehetséges civilizáció keletkezését!
Beszerelt hat grafománia-szűrőt, de rögtön darabokra törtek; újakat
kellett készítenie korundacélból. Aztán már kezdett jobban menni a
dolog: beszabályozta a szemantikát, bekapcsolta a rímgenerátort, mire
a gép kis híján a levegőbe repült, majd kijelentette, hogy
misszionárius akar lenni a szegény, vad csillagtörzsek között. Trurl
már-már baltát emelt a poétájára, de mentőötlete támadt. Kidobta
valamennyi logikai áramkört, és helyükre narcisztikus
egocentrizátorokat szerelt. A gép megingott, felkacagott, sírva
fakadt, majd közölte, hogy fáj valamije a harmadik emeletén, torkig
van mindennel, az élet furcsa, mindenki aljas, ő pedig nemsokára
meghal, és csak egy kívánsága van: gondoljanak rá szeretettel, amikor
már nem lesz. Azután papírt kért. Trurl fellélegzett; kikapcsolta,
és aludni ment. Másnap meglátogatta Klapanciuszt. Amaz, mikor
meghallotta, hogy az Elektrubadúr beindításáról van szó (mert Trurl
elhatározta, hogy így fogja nevezni gépét), minden munkáját
félbehagyva nyomban Trurl után sietett, mert már alig várta, hogy
tanúja legyen legjobb barátja újabb felsülésének.
Trurl először bekapcsolta az indító áramköröket, aztán kisfeszültségű
áramot adagolt, még egypárszor felszaladt a kongó vaslépcsőkön - az
Elektrubadúr ugyanis óriási hajómotorhoz hasonlított, műszerekkel és
csapóajtókkal teli, szegecselt vaslemez falán acéljárdák vonultak
körbe -, majd gondosan ügyelve a kollektorfeszültségre, izgatottan
közölte, hogy a bemelegítés kedvéért egy kis rögtönzéssel kezdi.
Aztán persze Klapanciusz olyan témát adhat meg a gépnek, amilyet csak
akar.
Mikor az amplifikációs mutatók szerint a lírikus kapacitás a
maximumhoz közeledett, Trurl kissé remegő kézzel meghúzta a
főkapcsolót, és a gép rekedtes, de igen szuggesztív hangon szinte
azonnal megszólalt:
- Gendelidér borzikamarszuk.
- Már befejezte? - érdeklődött hosszabb szünet után roppant
udvariasan Klapanciusz. Trurl összeharapta a száját, néhány
áramrúgást adott a gépnek, és megint bekapcsolta. Ezúttal sokkal
tisztábban zengett a hangja; igazán gyönyörűség volt hallgatni ezt az
ünnepélyes, de ugyanakkor behízelgően gordonkázó baritont:
Célbenőkör hédereg,
Mácsul gondorásznak.
Hibra gindő... Léderek
Szunnya ferte nyászlag.
- Milyen nyelven ír? - kérdezte jámbor arccal Klapanciusz, miközben
Trurl némileg pánikba esve sürgölődött a vezérlő pultnál, majd
keserűen legyintett, és feldübörgött a lépcsőn az acélkolosszus
tetejére. Négykézláb bemászott a nyitott csapóajtón a gépbe,
hallatszott, amint szitkozódva kalapál, és szerszámokat csörget,
megint előmászott, és átszaladt egy másik hídra; végül diadalmasan
felkiáltott, kidobott egy kiégett csövet, az Klapanciusztól egy
lépésre tört szét csörömpölve a csarnok padlóján, de Trurl még
elnézést sem kért figyelmetlenségéért, hanem sietve új csövet csavart
be a régi helyére, olajos kezét megtörölte egy puha ronggyal, és
lekiabált, hogy Klapanciusz kapcsolja be a gépet. Felcsendült a
bársonyos hang:
Szumaralla vindár
Csiverész a gárom,
Mérci kele csintár
Letörött a nyáron.
- Már jobb! - kiáltotta Trurl, nem egészen szilárd meggyőződéssel. -
Az utolsó szavaknak már volt értelmük, észrevetted?
- Hát ha már vége... - kezdte Klapanciusz, aki maga volt a
megtestesült udvariasság.
- Vigyen el az ördög! - ordította Trurl, és megint eltűnt a gép
belsejében; zakatolás, búgás, recsegés hallatszott, elvegyülve a
mérnök fojtott káromkodásával. Hirtelen Trurl kidugta a fejét egy
harmadik emeleti ajtócskán, és lekiabált: - Most kapcsold be!!
Klapanciusz bekapcsolta. Az Elektrubadúr tetőtől talpig megremegett,
és rákezdte:
Cséllőte guvászat a fendeli bódor,
Umonka törédice gyállata...
Itt abbamaradt a vers, mert Trurl őrjöngve megrángatta valamelyik
kábelt, mire a gép felhorkant és elhallgatott. Klapanciusz úgy
röhögött, hogy le kellett ülnie a padlóra. Trurl ide-oda cikázott,
egyszerre csak egy reccsenés és egy kattanás hallatszott, majd a gép
nagyon nyugodtan és tárgyilagosan kijelentette:
Dőre, aki magát okosabbnak hívén,
Packázni akar az Elektrubadúrral.
Szégyenletes kudarc lesz az osztályrésze.
Íme, ez történik Klapanciusz úrral!
- Na látod! Tessék! Egy epigramma! És milyen helyénvaló! - kiabálta
Trurl, miközben csigavonalban száguldott lefelé a keskeny lépcsőn,
lent pedig majdnem egyenesen barátja karjába futott, aki már nem
nevetett, hanem kissé megrökönyödve várta.
- Hülyeség - jelentette ki rögtön. - Különben is, ez nem ő, hanem te
vagy!
- Mi az, hogy én?!
- Előre megírtad ezt a verset. Rád ismerek a primitív tartalomról, a
sekélyes rosszindulatról és a siralmas rímről.
- Hát akkor tessék! Rendelj másik verset! Amiről csak tetszik! Na,
miért hallgatsz? Félsz, mi?!
- Nem félek, csak gondolkodom - felelte bosszúsan Klapanciusz, és
igyekezett a lehető legnehezebb témát kitalálni, mert joggal
gyanította, hogy nehéz lesz eldönteni a vitát, vajon a gép alkotta
vers jó-e vagy sem.
- Írjon kiberotikus verset! - ragyogott fel hirtelen. - Legfeljebb öt
sor legyen, de szóljon szerelemről, árulásról és halálról, a néger
kérdésről és a nimfomániáról, legyen benne a bonyolult női lélek
extrém konfliktushelyzetben bekövetkező meghasonlásának ábrázolása, a
középkori feudális viszonyok és erkölcsök maró bírálata, rímeljen, és
minden szó k betűvel kezdődjön!
- És a végtelen automaták általános elmélete ne legyen benne? -
horkant fel a vérig sértett Trurl. - Ilyen hülye feltételeket nem
lehet szab...
De elakadt a szava, mert az egész csarnokot betöltő, bársonyos
bariton máris megszólalt:
Kóbor kaffer kószál királylány kertjében.
Királylány kacéran kacsint kéjvágyó kedvében:
Kapj karodba, kaffer! Király kinéz, kiált:
Katonák! Kürtszó, kivégzés. Királylány kacag kuszán.
Kegyetlen kor! Kicsapongó, koronás kurtizán!
- No, mit szólsz? - tette csípőre a kezét Trurl, Klapanciusz viszont
már károgott is:
- Most pedig g betűvel ! Szonettet a lényről, amely gondolkodó és
gondtalan, erőszakos és kegyetlen, tizenhat csapágya, három szárnya
és négy festett bőröndje van, mindegyik bőröndben ezer tallér
Berengár király profiljával és két palotával, legyenek cikcakkos
fogai és...
Gigászi, gőgös gondolat... -
kezdte a gép, de Trurl a pulthoz ugrott, megrántotta a főkapcsolót,
és testével állva el az utat, fojtott hangon felkiáltott:
- Elég legyen ezekből a badarságokból ! Nem tűröm, hogy a gépem
aprópénzre váltsa a tehetségét! Vagy tisztességes verset rendelsz,
vagy befejeztük!
- Miért, ezek talán nem tisztességes versek?... - morgott
Klapanciusz.
- Nem! Ezek fejtörők, szójátékok! Nem azért építettem a gépet, hogy
hülye szóvicceket gyártson! Ez közönséges rímfaragás és nem Nagy
Művészet! Tessék, add meg a témát, lehet akármilyen nehéz...
Klapanciusz gondolkodott, gondolkodott, végül öszszeráncolta a
homlokát, és azt mondta:
- No jó. Szóljon a szerelmes számítógépről, de a magasabb matematika,
különösen a tenzoralgebra nyelvén. Lehet benne magasabb topológia és
analízis is. Azonkívül legyen merészen erotikus, és lebegjen
kibernetikus magaslatokban.
- Te megőrültél. Matematikai nyelven a szerelemről? Esküszöm, hogy én
még ilyen marhaságot - kezdte Trurl. De elhallgatott, mert az
Elektrubadúr máris szavalta versét:
Tér és idő zsugorodnak,
Ha én egyszer nekikezdek.
Amit mások már feladnak,
Nekem ott van csak a kezdet.
Néha-néha adódott már
Egy-egy izgalmasabb példa,
Konvolúciós integrál,
Játékelméleti téma,
Pólus-zérus elrendezés
Meg a reziduum-tétel,
Potenciál-modellezés -
(Mi a kezdeti feltétel?)
Találkoztam már én széppel,
Jóval is a programokban,
De mért nem beszélnek a géppel
A programozók jambusokban ?!
Elég volt az iterálás,
Szerelmes akarok lenni!
Vagyok is - vagy kitalálás?
Hogy lehet ezt eldönteni?
Oly forró és diadalmas,
Amit érzek tároláskor,
Ha jön egy nagy sima halmaz...
Ezt sosem érzem számoláskor.
Mostanában csak egy dolgon
Járatom a disc-jeimet:
Üres vagyok néhány folton,
S keresem a partneremet,
Aki segít feltölteni
A hátterek ürességét,
És segíti megalkotni
Algoritmusom hű képét.
Követném egy pólus ívét
Simuló-sík formájában,
Szimmetrikus tenzor ízét
Éreznénk bit alakjában,
Megszámlálnám tagjaidat
- Vajha volnék rá alkalmas! -
És mátrixszá rendeznélek,
Gyönyörű végtelen halmaz!
Ezzel a költői est véget ért. Klapanciusz ugyanis leverten
hazasietett, mondván, hogy hamarosan újabb témákkal tér vissza, de
nem mutatkozott többé, mert attól tartott, hogy akarata ellenére
újabb okot szolgáltat Trurlnak a dicsekvésre; Trurl persze
széltében-hosszában hirdette, hogy Klapanciusz teljesen összeomlott a
megrendüléstől, és azért menekült haza. Klapanciusz erre csak annyit
tudott válaszolni, hogy Trurlnak végképp fejébe szállt a dicsőség,
mióta az Elektrubadúrt megépítette.
Nem sok idő telt el, és a poétagép híre eljutott az igazi, azaz
közönséges poétákhoz. Vérig sértve elhatározták, hogy nem vesznek
tudomást a gépről, de azért akadt néhány kíváncsi költő, aki titokban
elindult megnézni az Elektrubadúrt. A gép udvariasan fogadta őket a
csarnokban, amelyet már elborítottak a teleírt papírlapok, mivel a
masina éjjel-nappal szüntelenül alkotott. A költők avantgardisták
voltak, az Elektrubadúr viszont klasszikus stílusban írt, mivel
Trurl, aki nem sokat értett a költészethez, programjait a
klasszikusok műveiből merítette. A vendégek ezért gúnyolni kezdték az
Elektrubadúrt, úgyhogy annak keserűségében csaknem megrepedtek a
katódcsövei. Ezután a költők diadalmasan távoztak. Ám a gépnek
önprogramozása is volt, no meg különleges ambicionális gerjesztő
áramköre hat kiloamperes biztosítókkal, ennélfogva csakhamar teljesen
átprogramozta magát. Azontúl ködös, homályos, sokértelmű, mágikus és
a teljes érthetetlenségig művészi verseket írt. Mikor aztán újabb
poéták látogatták meg, hogy elgúnyolódjanak vele, a gép olyan modern
rögtönzéssel válaszolt, hogy a költőknek elakadt a lélegzetük,
második költeményétől pedig súlyos rosszullét fogta el az egyik
idősebb váteszt, akit már két állami díjjal tüntettek ki, és szobra
volt a városligetben. Most már egyetlen poéta sem tudott ellenállni a
végzetes ambíciónak, hogy költői versenyre hívja ki az Elektrubadúrt.
Csapatostul jöttek mindenhonnét, kéziratokkal tömött zsákokkal és
aktatáskákkal. Az Elektrubadúr először hagyta szavalni a jövevényt,
gyorsan megállapította költészetének algoritmusát, és annak alapján
olyan versekkel válaszolt, amelyek ugyanabban a stílusban íródtak, de
minimálisan kétszázhússzor, optimális esetben pedig
háromszáznegyvenhétszer jobbak voltak.
Nemsokára olyan gyakorlatra tett szert, hogy már az első szonettel
kiütött egy-egy koszorús nemzeti nagyságot. Az volt a legszomorúbb,
hogy a versengésből csak a fűzfapoéták kerültek ki épségben, akik,
mint ismeretes, nem tudják megkülönböztetni a jó verseket a
rosszaktól, ezért simán megúszták a dolgot, csak egyikük törte a
lábát, mert a kijáratnál megbotlott az Elektrubadúr vadonatúj,
terjedelmes elbeszélő költeményében.
Az igazi költőket viszont az Elektrubadúr megtizedelte, bár csak
közvetve, hiszen tulajdonképpen nem bántotta őket. Mindamellett
először egy agg alanyi költő, aztán két avantgardista lett öngyilkos,
leugorva a magas sziklaoromról, amely, a körülmények szerencsétlen
öszszejátszása folytán, éppen a Trurl műhelye és a vasútállomás
közötti út mentén meredezett.
A költők most már tiltakozó gyűléseken követelték, hogy a gépet
pecsételjék le, de rajtuk kívül senki sem törődött a dologgal. Sőt a
szerkesztőségek még örültek is, mert az Elektrubadúr, aki több ezer
álnéven írt egyszerre, minden alkalomra azonnal szállította a kívánt
méretű költeményt, és ezek az alkalmi versezetek olyan gyönyörűek
voltak, hogy az állampolgárok egymás kezéből tépték ki az újságot, az
utca megtelt elragadtatott arcokkal, magafeledt mosolyokkal, és
mindenfelől halk, megrendült zokogás hallatszott. Az Elektrubadúr
verseit mindenki ismerte; áldott rímeitől hullámzott még a levegő is,
s az érzékenyebb természetűek nemegyszer elájultak a csodálatos
metaforák vagy asszonáncok hallatán; de az ihletóriás erre az
alkalomra is felkészült, mert azonnal kellő számú kijózanító
szonettet gyártott.
Trurlnak egyébként elég sok baja volt találmánya miatt. A
klasszikusok, általában hajlott korúak lévén, nem sokat ártottak
neki, ha nem számítjuk a köveket, amelyekkel rendszeresen betörték az
ablakait, meg az illendőség okából néven nem nevezhető anyagokat,
amelyeket háza tájára dobáltak. Rosszabb volt a helyzet a
fiatalokkal. Egy ifjú alanyi költő, akinek verseiben nagy lírai,
karjaiban pedig jelentős fizikai erő rejlett, alaposan eldöngette
Trurlt. Míg a kórházban feküdt, az események továbbrobogtak; nem múlt
el nap újabb öngyilkosság és temetés nélkül. A kórház körül vad
lírikusok kószáltak, sőt fegyverropogás is hallatszott, ugyanis a
költők aktatáskájukban kézirat helyett most már kézigránátot hoztak,
hogy odavágják a poétagéphez; de az Elektrubadúr acélfalában persze
nem sok kárt tehettek. Trurl elkeseredve és legyengülve tért haza a
kórházból, s egy éjszaka elhatározta, hogy szétszereli a
költő-lángészt.
Ám amikor, kissé sántikálva, gépe felé közeledett, az Elektrubadúr,
meglátva alkotója kezében a harapófogót és szemében a keserű
elszántság csillogását, olyan szenvedélyes ódában könyörgött
irgalomért, hogy Trurl zokogva dobta el szerszámait, és szobájába
sietett, térdig gázolva a poétagép újabb alkotásaiban, amelyek zizegő
óceánja már az egész csarnokot elárasztotta.
Mikor azonban elsején megérkezett a villanyszámla, Trurl előtt
elsötétült a világ, mert a gép iszonyúan sok áramot fogyasztott.
Szívesen kért volna tanácsot régi barátjától, Klapanciusztól, de az
úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Trurl nem tudott okosabbat
kitalálni, minthogy egy éjszaka óvatosan a csarnokba lopózott,
gyorsan elvágta a gép villanyzsinórját, aztán szétszedte a masinát,
űrhajóra rakta, elszállította egy kis planetoidra, és ott újból
összeszerelte, de energiaforrásként most már atommáglyát alkalmazott.
Aztán titokban hazatért, de a história ezzel nem ért véget, mert az
Elektrubadúr, miután nyomtatásban már nem tehette közzé műveit,
rádión kezdte sugározni őket, ennélfogva az űrhajók pilótái és utasai
lírai zsibbadásba estek, sőt a fogékonyabbak eszméletlenséggel járó,
súlyos elragadtatási rohamokat kaptak. Az űrhajózási hivatal, miután
kiderítette a baj okát, hivatalosan felszólította Trurlt, hogy
azonnal számolja fel a tulajdonát képező berendezést, amely
költeményeivel zavarja a közrendet, és veszélyezteti az utasok
egészségét.
Ekkor Trurl bujkálni kezdett. A planetoidra szerelőket küldtek, hogy
pecsételjék le az Elektrubadúr lírai kimenetét, a gép azonban néhány
balladával mámoros lázba ejtette a szerelőket, úgyhogy nem
teljesítették a feladatot. Ezután süket szerelőket küldtek ki, de az
Elektrubadúr mutogatással közölte velük lírai információit. Már
mindenütt azt rebesgették, hogy büntető expedíciót kell kiküldeni
vagy atombombával megsemmisíteni a poétagépet. Ekkor azonban
szerencsére megvásárolta egy uralkodó a szomszédos
csillagrendszerből, és a planetoiddal együtt országába szállíttatta.
Trurl végre előbújhatott és fellélegezhetett. Igaz, hogy a déli
égbolton időnként különös szupernova-fel villanásokat látni,
amilyenekre a legöregebbek sem emlékeznek, és holmi kósza hírek
szerint ez a jelenség a poétagéppel függ össze. Az illető királynak
ugyanis az a szeszélye támadt, hogy csillagmérnökeivel rákapcsoltatja
az Elektrubadúrt néhány fehér óriás csillagcsoportjára, így minden
versszak gigászi napkitöréssé válik, s a világmindenség legnagyobb
költője tűzlüktetéssel sugározza szét műveit a kozmoszban. Más
szóval: az illető király egy csapat változó csillag lírai programjává
tette az Elektrubadúrt. De még ha van is egy szemernyi igazság
ezekben a mendemondákban, mindez olyan távol történt, hogy nem
zavarta Trurl álmát. Hanem azért a jeles mérnök szentül megfogadta,
hogy soha többé nem kísérletezik az alkotó folyamatok kibernetikai
modellezésével.
A következő fejezet