HOGYAN GYŐZTE LE ÖNGERJESZTŐ ERG A SÁPATAGOT?
A hatalmas Boludár király élt-halt a furcsaságokért. Egész életében
ezeket gyűjtötte, olykor még a fontos államügyekről is megfeledkezett
miattuk. Volt egy óragyűjteménye, benne hajnalfényből készült órák,
táncoló toronyórák, felhőkronométerek. Kitömött élőlényeket is
gyűjtött, voltak remek példányai a Világmindenség legtávolabbi
csücskeiből, s egy külön teremben, üvegharang alatt tartotta a
legritkább lényt, a Homosz Antroposz nevű, csudamód sápadt kétlábút,
kitűnő állapotban, még szemei is voltak, illetve csak szemüregei, s a
király két szép rubinkövet rakatott beléjük, hadd nézzen a Homosz
bíborpillantással. Boludár, ha jókedvében volt, legkedvesebb
vendégeit elhozta ebbe a terembe, s megmutatta nekik a kitömött
szörnyeteget.
Egy szép napon híres űrtudós vendégeskedett a király udvarában.
Vénséges vén volt ez a Holazon nevű tudós, kristályaiban kissé már
bomladozott is az értelem az öregségtől, de mindenfajta galaktikus
bölcsesség tárházának hírében állott. Azt beszélték róla, hogy
zsinórra tudja fűzni a fotonokat, és nyakláncokat csinál fényből; sőt
még azt is tudja, hogyan lehet eleven antroposzt fogni. Hallott erről
a király, és nyomban kinyittatta pincéit; az űrtudós nem utasította
vissza a szíves kínálást, s miután a kelleténél többet húzott a
leydeni palackból, úgyhogy egész testében kellemes áramok
terjedeztek, elárulta a királynak a rettentő titkot, sőt megígérte,
hogy szerez neki egy antroposzt, aki holmi csillagközi törzs
uralkodója; igaz, hogy borsos árat szabott: annyi öklömnyi gyémántot,
amennyit az antroposz nyom, de a király kapva kapott az ajánlaton.
Másnap Holazon útnak indult, a király pedig dicsekedni kezdett a
koronatanács előtt, hogy micsoda szerzeményt vár; nem is titkolhatta
volna, hiszen már el is rendelte, hogy a palota kertjében, ahol a
legszebb kristályok nőnek, kalitkát építsenek vastag vasrudakból.
Az udvaroncok nagyon megrémültek. Látván, milyen hajlíthatatlan a
király, a palotába hívattak két bölcs homológust. A király szívesen
fogadta őket, mert kíváncsi volt, mit beszél majd Szalamid és
Taladon, a két tudós, a sápadt lényről; hátha olyasmit is tudnak
róla, amit ő még nem ismer.
- Igaz-e - kérdezte, mihelyt azok, illő tiszteletadás után,
fölemelkedtek -, hogy a homosz a viasznál is lágyabb?
- Igaz bizony, Felség - bólogatott a két tudós.
- És az is igaz, hogy az arcuk alján levő réssel különféle hangokat
tudnak adni?
- Igaz, Felség, sőt még az is igaz, hogy ebbe a résbe a homosz
különféle dolgokat töm, aztán mozgatni kezdi a feje alsó részét,
amely zsanérral van a felsőhöz erősítve, ily módon felaprítja ama
dolgokat, majd beszippantja őket a belsejébe.
- Különös szokás, már hallottam róla - szólt a király. - De
mondjátok, bölcseim, miért csinálja ezt?
- Erre vonatkozólag négy elmélet van, Felség - felelték a
homológusok. - Az első szerint. azért teszi, hogy megszabaduljon a
fölös méregtől (mert hihetetlenül mérges). A második szerint csak a
pusztítás kedvéért csinálja, ugyanis legfőbb örömét abban leli. A
harmadik elmélet szerint puszta mohóságból, mert mindent elnyelne, ha
tehetné, a negyedik...
- Jól van, jól van! - vágott közbe a király. - És az igaz-e, hogy
vízből van, de mégis olyan átlátszatlan, mint az a báb a
gyűjteményemben?
- Az is igaz! Belsejében rengeteg nyálkás cső van, azokban keringenek
a folyadékok; vannak köztük sárgák, vannak gyöngyszínűek, de legtöbb
a piros, ez hordozza az oxigénnek vagy élenynek nevezett szörnyű
mérget: aminek ez a gáz közelébe kerül, nyomban rozsdává marja vagy
lángra lobbantja. Ezért aztán a homosz is gyöngyszínű, sárga vagy
rózsás. Ámde, felséges urunk, alázatosan kérünk, kegyeskedjél letenni
arról a gondolatról, hogy eleven homoszt hozatsz ide, mert ez a lény
minden más teremtménynél erősebb és gonoszabb...
- Fejtsétek ezt ki tüzetesebben! - buzdította a király a bölcseket,
azt színlelve, hogy kész hajlani tanácsukra. Pedig valójában csak
roppant kíváncsiságát akarta kielégíteni.
- A lényeket, amelyek közé a homosz is tartozik, kocsonyásoknak
nevezik, uram. Szilikonidákra és proteidákra osztjuk őket; az
előbbiek állaga sűrűbb, ezért kovalényeknek is nevezik őket; az
utóbbiak lazább felépítésűek, s a különböző szerzőknél más-más néven
szerepelnek, úgymint: a nagy Pollimeder ragacsoknak vagy csirizeknek
nevezi őket, Tricefalosz Arboridosz pempőknek vagy pudingoknak, végül
Rézfejű Analcimander nyálkaszemű csuszpájzoknak...
- Hát igaz, hogy még a szemük is nyálkás? - érdeklődött mohón Boludár
király.
- Az bizony, uram. Ezek látszólag gyenge és törékeny lények, amelyek
ha hetven lépcsőfokról lepottyannak, már csak egy vörös tócsa marad
belőlük, velük született ravaszságuk folytán veszedelmesebbek az
Asztrális Gyűrű minden örvényénél és zátonyánál együttvéve! Ezért hát
könyörgünk, Felség, hogy az ország javára való tekintettel...
- Jól van, fiaim, jól van - szakította félbe őket a király. - Most
elmehettek, én pedig majd mindent megfontolok és meggondolok.
Földig hajoltak a bölcs homológusok, és nyugtalan szívvel távoztak,
mert sejtették, hogy Boludár nem tett le vészterhes szándékáról.
Nem sokkal ezután éjnek idején egy csillaggálya érkezett, óriási
csomaggal. A rakományt nyomban a király kertjébe szállították. Másnap
megnyíltak az aranykapuk a birodalom minden alattvalója előtt; s a
briliáns bokrok, jáspisból faragott lugasok és márványcsodák között
szemük elé tűnt a vaskalitka, benne egy sápadt, nyamvadt csodalény,
amely egy hordócskán csücsült, előtte egy tányérban valami furcsa
folyadék, amely olajszagú volt ugyan, de olyan, mint az odaégett,
tehát felhasználásra már nem volt alkalmas olaj. A csodalény azonban
a legnagyobb nyugalommal merítgetett valami kis lapátfélét a
tányérba, és buzgón arcnyílásába öntögette az olajos mismást.
A nézők elnémultak a borzalomtól, amikor elolvasták a kalitkán levő
feliratot, kiderült ugyanis, hogy egy Antroposz Homoszt, egy eleven
sápatagot látnak maguk előtt. Ám a csőcselék hamarosan ingerelni
kezdte, s ekkor a Homosz felállt, elővett valamit a hordócskából, és
maró folyadékot kezdett locsolni a garázdákra. Ki menekülőre fogta,
ki meg köveket ragadott, hogy agyonverje az ocsmány szörnyet, de az
őr egykettőre elzavarta őket.
Tudomást szerzett minderről Elektrina, a király leánya. Úgy látszik,
örökölte atyja kíváncsiságát, mert bátran oda-odamerészkedett a
ketrechez, amelyben a szörny hol vakarózással töltötte az idejét, hol
meg annyi víz és büdös olaj benyakalásával, hogy attól a király ezer
alattvalója tüstént meggebedt volna.
A homosz hamar megtanulta az értelmes beszédet, s még Elektrinával is
szóba mert elegyedni.
Megkérdezte egyszer a királylány, mi az a fehér, ami a szájában
csillog.
- Úgy hívják, hogy fogak - felelte.
- Adjál nekem legalább egy ilyen fogat a rácson át! - rimánkodott a
királylány.
- És mit adsz érte cserébe? - kérdezte a homosz.
- Odaadom az aranykulcsocskámat, de csak egy pillanatra.
- Miféle kulcsocska az?
- Az én kulcsom, amivel az értelmemet minden este föl kell húzni.
Hiszen biztosan neked is van.
- Az én kulcsom másfajta - felelt kitérően a homosz. - No és hol van?
- Itt a mellemen, az aranyfödél alatt.
- Hát add ide.
- És adsz egy fogat?
- Adok...
A királylány kicsavart egy aranycsavart, felnyitotta a födelet,
elővette az aranykulcsocskát, és beadta a rácson. A sápatag mohón
megragadta, és vihogva a ketrec mélyébe szaladt. Sírt, könyörgött a
királylány, hogy adja vissza a kulcsot, de hiába. Senkinek sem merte
elárulni, mi történt, hát búsan visszabandukolt a palotába. Bizony
botorul cselekedett, de hát szinte gyermek volt még.
Másnap reggel a szolgák élettelenül találták kristályágyában.
Odafutott a király, a királyné, az egész udvar, Elektrina meg csak
feküdt, mintha aludna, de nem lehetett fölkelteni. Hívatta a király
az udvari főszerelőket és műszerészdoktorokat, megvizsgálták a
királylányt, s felfedezték, hogy a födél nyitva, a csavar meg a
kulcsocska sehol! Lett is a palotában nagy felfordulás, futkosott az
egész háznép, keresték a kulcsot, de hiába. Másnap aztán jelentették
a kétségbeesett királynak, hogy a sápatag beszélni akar vele az
elveszett kulcsocska ügyében. A király személyesen sietett a kertbe,
a csodalény pedig azt mondta neki, hogy tudja, hol vesztette el a
királylány a kulcsot, de csak akkor árulja el, ha a király szavát
adja, hogy őt nyomban szabadon engedi, és űrdereglyét is ad, amivel
hazatérjen. A király nem állt rá egykönnyen, előbb tűvé tétette az
egész parkot, de végül is engedett. Fölszerelték az űrdereglyét, és a
sápatagot szigorú őrizet alatt előhozták a ketrecből. A király a
hajónál várt, de az antroposz kijelentette, hogy csak akkor árulja el
a kulcs hollétét, mikor már a fedélzeten lesz.
E Mikor aztán beszállt, kidugta a fejét a kisablakon, felmutatva a
csillogó kulcsocskát, így kiáltott:
- Itt van a kulcs! Magammal viszem, király, hogy a lányod soha
többé föl ne ébredjen, mivel bosszút fogadtam, amiért
megszégyenítettél, vasketrecbe dugtál, világ csúfjára mutogattál!
Tűzoszlop csapott ki az űrdereglye tatjából, s a hajó a döbbent
nézők szeme előtt a magasba emelkedett. Utánaküldte a király
leggyorsabb űrvadászait és versenyrakétáit, de legénységük üres
kézzel tért vissza, mert a ravasz sápatag összezavarta a nyomokat, és
egérutat nyert.
Látta már Boludár király, milyen rosszul tette, hogy nem
hallgatott a bölcs homológusokra, de hát késő volt a bánat. A legjobb
műszerészdoktorok próbáltak pótkulcsot csinálni, jött a királyi
főkulcsár, jöttek az udvari vésnökök és fegyverkovácsok, főaranyozók
és főszerelők, lakatnokok és sperhaknisták, próbálkoztak, de hiába.
Látta a király, hogy nincs más lehetősége: vissza kell szerezni az
aranykulcsocskát a sápatagtól, máskülönben örök sötétség borul a
királylány ifjú életére.
Kihirdette hát az egész országban, hogy ez meg ez történt, a Homosz
Antroposz, vagyis a sápatag, elrabolta az aranykulcsot, és aki
elfogja a rablót, vagy legalább visszaszerzi az éltető kincset, és
felébreszti a királyleányt, azé lesz a lánya és fele királysága,
holta után pedig az örökli a trónt.
Tódultak is a vakmerő vállalkozók. Voltak köztük híres acélvitézek,
de voltak ravaszdi szélhámosok is, robotolvajok, kibetörők;
megérkezett nagy dérrel-dúrral Megawatt Szvetozár vitéz, a híres
oszcillátor, akinek akkora a feszültsége, hogy messze földön senki
sem birkózhat vele, jöttek kóbor lovagok távoli országokból, jött a
két deli Automát, száz csatában edzett vitézek, jött a hírneves
Protézis, a nagy konstrukcionista, aki két szikrafogót viselt, egy
feketét meg egy ezüstöt, jött monokristályokból épült, hórihorgas
Arbitron Kozmozofovics, meg Palibaba, az intelektrikus, aki negyven
roböszvér hátán, nyolcvan ládában hozta el a sok gondolkodástól
rozsdás, de híresen leleményes, vén számítógépét. Jött három hős a
szelektriták nemzetségéből: Diódusz, Triódusz és Heptódusz, ezeknek a
fejében tökéletes vákuum lakott, s így elméjük fekete volt, mint a
csillagtalan éjjel. Jött Perpétuán, tetőtől talpig damaszkuszi
páncélban, háromszáz hengeres, zöldrozsdás akkumulátorral, meg
Matríciusz Perforátusz, akinek egyetlen napja sem múlhatott el
anélkül, hogy valakit agyon ne integrált volna, magával hozta hűséges
Robodriját is, amely a visszacsaholás elve alapján működött.
Egyszóval mindenki eljött, és amikor az udvar már telis-tele volt
vitézekkel, a kapu elé gördült egy hordócska, s abból
higanycsöppecskék formájában előgurult Öngerjesztő Erg, aki tetszés
szerint változtatta külső alakját.
Nagy lakomát csaptak a hősök koszorújának, úgy kivilágították a
palota termeit, hogy a márványtetőn rózsásan átderengett a fény, mint
a felhőkön alkonyatkor. Aztán elindultak a vitézek, ki-ki más
irányban, hogy felkutassák a sápatagot, halálos párbajra hívják,
visszaszerezzék az aranykulcsocskát, és imigyen elnyerjék a
királylány kezét meg a királyságot.
Elsőnek Megawatt Szvetozár indult el. A Zselatin bolygóra
repült, ahol a kocsonyoncok törzse él, mert azt remélte, ott majd
hírt hall a sápatagról. Leszállt a bolygón, de rögtön el is merült
benne, kapálózva tipródott a kocsonyában, távirányított kardjával
próbált utat törni, de túlságosan felhevült, és megrepedt a hűtése.
Idegen földön lelte sírját a páratlan bajnok, deli katódjait örökre
elnyelte a kocsonyoncok remegő földje.
A két büszke Automát a radiomantok országába repült, akik a
világító gázokból építik palotáikat, szörnyen radioaktívak, és
annyira fukarok, hogy minden este megszámolják bolygójuk minden
atomját. Álnok módon fogadták a zsugori radiomantok a két Automátot.
Elvezették őket egy szakadékhoz, amely tele volt ametiszttal,
ónixkővel, krizoprázzal meg acháttal, s amint a két lovag szedegetni
kezdett a kincsekből, megkövezték őket: drágakőlavinát zúdítottak
rájuk a magasból, szivárványos zuhatagot, ezerszínű csillagesőt,
sziporkázó fénye az egész környéket beragyogta. A radiomantok ugyanis
titkos szövetségben voltak a sápatagokkal, de erről nem tudott senki.
Harmadiknak Protézis indult el, a konstrukcionista. Soká hajózott
a csillagközi sötétségben, mígnem elért az algonok országába.
Meteorok kőtájfunjai járnak azon a vidéken, meteoreső falába ütközött
Protézis hajója, törött kormánnyal sodródott tovább a mélységek
fölött, a távoli napok felé, s vakon bolyongtak a fények a
boldogtalan dalia szemének halott tükrében.
A negyediknek, Arbitron Kozmozofovicsnak eleinte több szerencséje
volt. Átvágott az Androméda-szoroson, a Vadász négy csigaörvényén, s
a fényhajózásnak kedvező, békés űrbe jutott; fürge sugárként maga
támaszkodott a tatnak, és lángvarkoccsal jelölve nyomát, elérte
Majeszticia partjait. A rideg bolygó meteoritsziklái között
megpillantott egy hajóroncsot: a bárkáét, amelyen Protézis indult
útnak. Bazalthalom alá temette a szerencsétlen konstrukcionista
testét, amely éppoly hatalmas, hideg és csillogó volt, mint életében,
de levette róla a két szikrafogót, az ezüstöt meg a feketét, hogy
pajzsul szolgáljanak, és továbbindult. Vad hegyvidék volt
Majeszticia, kőlavinák mennydörögtek a hegyoldalakon, ezüst
villámdudva burjánzott a komor felhőkben, a szakadékok fölött.
Eljutott a lovag a horhosok vidékére, ott támadták meg a majesztiták
egy zöld malachitszurdokban. Villámokkal lövöldöztek rá fentről, de ő
szikrafogó pajzsával visszaverte a tűznyilakat; erre megragadtak egy
vulkánt, kráterét lefelé fordították, beirányozták, és abból okádták
rá a tüzet. Földre zuhant a lovag, a forró láva a koponyájába hatolt,
és kifolyt belőle minden ezüst.
Az ötödik, Palibaba, az intelektrikus, egyáltalán el sem indult.
Letanyázott Boludár országának határán, a roböszvéreket kicsapta a
csillaglegelőkre, ő meg a gépét építgette, szépítgette, programozta,
ide-oda futkosott a nyolcvan láda között, s amikor úgy megszívták
magukat árammal, hogy már csak úgy duzzadtak az okosságtól, pontosan
kigondolt kérdéseket kezdett föltenni nekik: merre lakik a sápatag?
miféle út vezet hozzá? hogyan lehetne legyőzni? hogyan lehet rávenni,
hogy visszaadja a kulcsocskát? De a gép homályos és kitérő válaszokat
adott. Megdühödött Palibaba, bőszen nyaggatta masináját,
ütötte-verte, szidalmazta, miközben izzó réz szaga kezdett
terjengeni: - Mondod meg rögtön az igazat, átkozott vén számológép! -
Ezüst ónkönnyeket sírva kiolvadtak a biztosítékok, csörömpölve
megrepedtek a túlhevült csövek, és Palibaba ottmaradt a kiégett
ócskavassal, dühösen lóbálva a botját. Szégyenszemre haza kellett
kullognia. Új gépet fabrikált, de az csak négyszáz év múlva készült
el.
A szelektriták kalandos útja volt a hatodik vállalkozás. Diódusz,
Triódusz és Haptódusz bőséges készleteket vitt tríciumból, lítiumból
és deutériumból, mert azt tervezték, hogy majd
nehézhidrogén-robbantásokkal nyitnak maguknak utat a sápatagok földje
felé. Csak éppen azt nem tudták, hogy merre induljanak. Meg akarták
kérdezni a tűzlábúaktól, de azok városuk aranyfalai közé zárkóztak
előlük, és lángokkal rugdalóztak; a harcias szelektriták
megostromolták a várost, nem sajnálták a deutériumot meg a tríciumot,
úgyhogy a felhasadozó atomok pokoltüze csillagokkal szórta be az
eget. De a város aranyfalai a tűzben megmutatták igazi természetüket:
sárga kénfüstté váltak, hiszen piritből emelték őket. Elesett a hős
Diódusz, a tűzlábúak rátapostak, agya szétfröccsent, mint tarka
kristálycsokor, s páncéljára pergett. Fivérei eltemették fekete
ólomsírba, és tovább vonultak, míg el nem érték az ozmalán
birodalmat, ahol Asztrocid király, a nagy csillagölő uralkodott.
Kincstára tele volt a fehér törpékből kihámozott, szörnyen nehéz
tűzmagokkal, melyeket erős palotamágnesek tartottak, nehogy
átszakítsák a padlót, és a bolygó mélyébe zuhanjanak. Aki erre a
földre lépett, kezét-lábát sem bírta mozdítani, mert az iszonyú
gravitáció jobban megbéklyózta minden csavarnál és láncnál. Nehéz
dolga volt itt Triódusznak és Heptódusznak, mert Asztrocid, mihelyt
várából megpillantotta őket, előrántott néhány tűzokádó fehér törpét,
s a lovagokhoz vagdosta. Mégis legyőzték, s a király elárulta nekik,
merre vezet az út a sápataghoz, jobban mondva, csupán elámította
őket, mert maga sem tudta, csak meg akart tőlük szabadulni. A vitézek
most a ködök fekete magjába utaztak, de vesztükre, mert Triódusz
egyszerre csak eltűnt, talán lelőtte valaki antianyag-parittyával,
például egy kóbor kibervadász, vagy talán egy ottfelejtett
antipetárdába lépett a farkatlan üstökösön. Elég az hozzá, hogy
Triódusz megsemmisült, éppen csak annyit tudott még kiáltani:
"Bit-bit-hurrá!!", ami törzsének kedvenc csatakiáltása volt.
Heptódusz makacsul továbbhaladt, de őt is keserű vég várta. Hajója
két gravitációs örvény közé került, amelyeknek Bahridisz és
Szcintilla a nevük; a Bahridisz gyorsítja az időt, a Szcintilla
lassítja, és van köztük egy holt sáv, amelyben az idő se előre, se
hátra nem moccan. Ide sodródott a szegény Heptódusz, elevenen
megdermedt, és azóta is ott van, számtalan fregatt és bárka között,
temérdek csillagutas, űrkalóz és ködcsavargó társaságában, egy
pillanatot sem öregszik, csak van és van a csendben és iszonyatos
unalomban, amelynek a neve Örökkévalóság.
Miután a három szelektrita útja ilyen gyászosan végződött, Perpétuán,
aki a hetedik lett volna, sokáig nem indult el. Hosszan készülődött a
hadjáratra, egyre hárítósabb villámhárítókat, egyre szikrázóbb
szikravetőket próbált ki, és elhatározta, hogy a biztonság kedvéért
erős csapatot toboroz. Gyülekeztek is a marcona zsoldosok meg a
vitézi életre vágyó ifjú vaslegények. Űrbandériumot alakított
Perpétuán, mégpedig páncélos nehézrobotságot,
lehengerész-gyalogságot, meg a szétroppancsok könnyű osztagait.
De mikor végiggondolta, hogy most már el kell indulnia, életét
ismeretlen országokban kell végeznie, s majd valami távoli
pocsolyában fog rozsdásodni, huzalaiba szállt a bátorság, szörnyen
megsajnálta magát, és csapatával együtt szépen hazavonult, topáz
könnyeket sírva restelkedésében és bánatában, mivel gazdag úr volt,
kincsekkel teli lelkű.
Az utolsó előtti bajnok, Matríciusz Perforátusz, okosan látott a
dologhoz. Hallott a pigmeliusok országáról, ezek amolyan
robottörpécskék, akik onnét erednek, hogy tervezőjük kezében
megcsúszott a grafosz a rajztáblán, ezért a sokszorosítóból csupa
púpos korcs került ki, de átalakítani őket már nem volt érdemes, hát
úgy maradtak. Ezek a törpék, mint más törpék a kincset, tudást
gyűjtögetnek.
Bölcsességük abban áll, hogy műgyűjtői a tudásnak, nem hasznosítói;
hozzájuk indult Perforátusz, de nem harci vértben, hanem pompás
ajándékoktól roskadozó gályán. Vitt nekik pozitronhímes,
neutronsujtásos díszruhákat, öklömnyi aranyatomokat, habzó
ionoszférával teli amforákat. De a pigmeliusokat még az űrpincékben
érlelt, nemes vákuum sem érdekelte; s azzal is hiába fenyegette őket,
hogy rájuk uszítja a vicsorgó Robodrit. Végül aztán megszánták, és
adtak neki egy kalauzt, de az milliárd karú polipolip volt, és
egyszerre mutatott a világ minden irányába.
Mit tehetett Perforátusz, elkergette a polipolipot, és a sápatag
nyomába eresztette Robodrit, de kiderült, hogy téves a nyom, mert egy
kalcitüstökös járt arra, és az együgyű Robodri összetévesztette a
kalcitot a kalciummal, amely a sápatagok csontjainak fő alkotóeleme.
Így aztán eltévedtek, és egyre sötétebb napok között bolyongtak, mert
a kozmosz nagyon öreg vidékei felé vitt az útjuk.
Sokáig repült Perforátusz a vörös óriások között, míg egyszer csak
észrevette, hogy hajója a néma csillagrajjal együtt ezüstfényű, nagy
tükörben tükröződik; elcsodálkozott, és biztos, ami biztos, elővette
a szupernova oltogatót, amelyet a pigmeliusoktól vásárolt, hogy
túlságosan meg ne pörkölődjön a Tejúton. Nem tudta ugyanis, mi került
a szeme elé, márpedig az nem volt egyéb, mint egy tércsomó, de olyan
iszonyú erejű, hogy még a környékbeli monoaszteriták sem merik
megközelíteni, csak annyit mesélnek róla, hogy aki odasodródott,
többé nem tér vissza. Máig sem tudni, mi történt Matríciusszal ebben
a hírhedt csillagmalomban; a hű Robodri egyedül iszkolt haza, halkan
vonítva a holdakra, és zafírszeméből olyan rémület sütött, hogy aki
ránézett, megremegett. De sem a hajót, sem a szupernova oltogatót,
sem Matríciuszt nem látta többé senki.
Az utolsó vállalkozó, Öngerjesztő Erg, egyedül indult útnak. Egy évig
és hat napig volt távol. Mikor visszatért, soha nem látott
országokról mesélt, például a gejzek földjéről, akik forró
méreggejzíreket építenek; aztán a puhaszeműek bolygójáról - ezek
fekete sziklákká olvadtak előtte össze, mert mindig így tesznek, ha
baj van, ő kettéhasított egyet, elébe tárult a mészkőszikla, vagyis a
csontjuk, ekkor mégjobban összeolvadtak, s a végén egy akkora arc
nézett rá, mint a fél égbolt; megrohanta, hogy az utat tudakolja
tőle, rácsapott tűzkardjával, mire annak megrepedt a bőre, és
előbukkantak a fehér, kígyózó idegerdők; mesélt Aberíciáról, az
átlátszó jégbolygóról, amely, mint egy gyémántlencse, az egész
kozmosz képét magában foglalja; onnét rajzolta le magának a sápatagok
földjéhez vezető utat. Mesélt Alumniáról, az örök hallgatás
országáról, ahol csak a csillagfényt látni a lebegő jéghegyek ormán;
mesélt a kenhető lekvoidokról, akik lávából gyúrnak izzó
csecsebecséket, meg a gázfaragókról, akik metángőzben, ózonban,
klórban és vulkánok füstjében fel tudják szítani az értelem fényét, s
egyre azon fáradoznak, hogyan csinálhatnának a gázból lángelméket.
Hogy eljusson a sápatagok országába, mesélte, ki kellett fordítani
sarkából a Medúzafőnek nevezett napot, de amint éppen kiemelte
krómozott zsanérjából, belepottyant a csillag mélyébe, a lila és
kékesfehér tüzek közé, a hőségtől egészen összetekeredett a páncélja.
Elmondta, hogyan törte a fejét harminc álló napig a varázsszón, amely
kinyitja az Asztroszézám kaput, mert csak azon át lehet bejutni a
puhányok hideg poklába; hogyan jutott el közéjük, hogyan akarták azok
megfogni ragacsos lépjeikkel, aztán kiverni a fejéből a higanyt, vagy
mindenestül zárlatossá tenni; hogyan ámítgatták, torz csillagokat
mutatva neki, de csak ** volt az, mert az igazit ravaszságból eldugták;
hogyan akarták kínzásokkal kivenni belőle, milyen az algoritmusa, és
mikor ő mindent kibírt, hogyan csalták kelepcébe; magnetitsziklát
csaptak rá fedélnek, ő azonban nyomban sok kis öngerjesztő erggé
szaporodott, ledobta a vasfödelet, kimászott, és szigorú ítélőszéket
tartott a sápatagok fölött egy hónapon és öt napon át; hogyan
rohanták meg a szörnyek végső erejükkel tankoszoknak nevezett
lánctalpasaikon, ám ez sem segített rajtuk, mert ő változatlan harci
hévvel addig ütötte-vágta és aprította őket, míg a lába elé nem
hurcolták az álnok, kulcsrabló sápatagot, ő pedig lenyisszantotta a
sápatag undok fejét, a tetemet jól kirázta, talált benne egy nekeresd
nevű követ, a kövön egy feliratot, s a felirat elmondta a sápatagok
zavaros nyelvén, hogy hol van az aranykulcsocska. Öngerjesztő Erg
hatvanhét fehér, kék és rubinvörös napot vagdalt miszlikre, míg
megtalálta az igazit, és benne a kulcsot.
Hazatérőben megélt kalandjairól, újabb csatáiról említést sem akart
tenni, mivel igen vágyakozott már a királylány után, no meg a
koronázással egybekötött esküvőt is nagyon várta. Boldogan vezette a
királyi pár Erget a királylányhoz, aki dermedten, mély álomba merülve
feküdt; Erg fölébe hajolt, mesterkedett valamit a nyitott födél
körül, beletett valamit, megforgatta, és láss csodát: a királylány,
anyja, apja és az udvar elragadtatására, kinyitotta a szemét, és
rámosolygott megmentőjére. Erg lecsukta a födelet; leragasztotta egy
kis ragtapasszal, hogy ki ne nyíljon, és megjegyezte, hogy a csavart,
noha azt is megtalálta, később elvesztette, miközben Poleander
Partobonnal, a jatapurgok császárával csatázott. Erre azonban senki
sem figyelt oda, pedig nagy kár, mert a király rájöhetett volna, hogy
Erg egyáltalán el sem indult hazulról, csupán kicsi robot kora óta
értett mindenfajta zár kinyitásához, s ezért tudta felhúzni Elektrina
királylányt. Az elbeszélt kalandok közül egyet sem élt át, otthon
csücsülve várta ki az egy évet és hat napot, nehogy gyanút fogjanak,
ha túl hamar tér vissza a becses szerzeménnyel, no meg arról is meg
akart győződni, hogy vetélytársai közül egy sem tér vissza. Akkor
sétált csak be a királyi palotába, felélesztette a királylányt,
feleségül vette, majd sokáig boldogan uralkodott Boludár trónján, és
füllentésére sohasem derült fény.
Ebből is látszik, hogy színigaz, amit elbeszéltünk, nem pedig mese,
hiszen a mesékben mindig diadalmaskodik az erény.
A következő fejezet