GLOBÁRIS KIRÁLY ÉS A BÖLCSEK
Globáris, Eparida ura, színe elé hívatta egyszer három legbölcsebb
bölcsét, és így szólt hozzájuk:
- Igazán borzasztó a király sorsa, aki már megismert minden
megismerhetőt, úgyhogy bármit mondanak neki, üresen kong az, mint a
repedt fazék! Ámuldozni szeretnék, és unatkozom, megrendülésre
sóvárgok, és meddő fecsegést hallok, rendkívüliségre szomjazom, és
lapos hízelgéssel traktálnak. Tudjátok meg, ó, bölcsek, hogy ma fejét
vétettem valamennyi tréfamesteremnek és bolondomnak, hasonlóképpen
titkos és nyilvános tanácsosaimnak, és ugyanez a sors vár rátok is,
ha parancsomat nem teljesítitek. Mondja el nekem mindegyikőtök a
legkülönösebb történetet, amit csak ismer, és ha nem fakaszt sem
könnyre, sem kacajra, ha ámulásra nem késztet vagy meg nem borzongat,
ha meg nem rendít vagy el nem gondolkoztat, úgy fejét vétetem!
A király intett, és a bölcsek már hallották is a bakók acélos léptét,
akik körülfogták őket a trón lábánál, s meztelen kardjuk villogott,
mint a tűzláng. Megrémültek és egymást böködték könyökükkel, mert
egyiknek sem akarózott kihívni a király haragját, és hóhérbárd alá
hajtani a fejét. Végül is megszólalt az első:
- Uram, királyom! Az egész látható és láthatatlan mindenségben a
legkülönösebb történet kétségkívül azé a csillagtörzsé, amelyet a
krónikák a fonákok népének neveznek. Ezek a fonákok történelmük
hajnalától fogva mindent fordítva csináltak, mint más értelmes
lények. Őseik letelepedtek a vulkánjaikról híres Urdrúria bolygón,
amely minden évben hegyláncokat szül iszonyú görcsök közepette, és
ilyenkor minden romba dől rajta. De hogy a baj még nagyobb legyen, az
égiek szeszélyéből ez a bolygó egy nagy meteoráram útját is
keresztezi, s minden évből kétszáz napon át kőgolyóbisok zuhognak a
felszínére. A fonákok (akiket akkor még nem így hívtak) edzett
acélból építették házaikat, és annyi acéllemezt csavartak magukra,
hogy olyanok lettek, mint a két lábon járó páncéldombok. De megnyílt
a föld, és elnyelte acélvárosaikat, a meteorok pedig összezúzták
páncéljukat. Mivel az egész népet pusztulás fenyegette, tanácskozásra
gyűltek össze a bölcsek, és így szólt az első: "Jelenlegi formájában
népünk nem maradhat fenn - nincs más kiút, csakis a transzmutáció.
Mikor megnyílik a föld, rések támadnak rajta, tehát, hogy beléjük ne
zuhanjunk, minden fonáknak széles, lapos talapzatra van szüksége, a
meteorok viszont felülről hullanak, tehát felfelé legyen mindegyikünk
hegyes. Ha kúp alakúak leszünk, semmi bajunk nem történhet."
A második így szólt: "Nem ezt kell csinálni. Ha a föld nagyobbra
tátja a száját, elnyeli a kúpot is, a ferdén hulló meteor pedig átüti
az oldalát. A gömb alak az ideális! Mert mikor a föld remegni és
hullámzani kezd, a gömb magától elgurul, a meteor pedig lesiklik
gömbölyű oldaláról; alakuljunk tehát gömbbé, hogy egy jobb jövő felé
gurulhassunk!"
A harmadik pedig így szólt: "A gömböt éppúgy összezúzza a meteor,
vagy elnyeli a föld, mint bármilyen más idomot, amely anyagból van.
Nincs az a pajzs, amely a nála erősebb kardnak ellenállna, nincs az a
kard, amely a keményebb pajzson ki nem csorbul. Az anyag, ó,
testvéreim, örök változás, folyékonyság és átalakulás. Nem a mulandó
anyagban kell hát lakozniuk az igazán okos lényeknek, hanem abban,
ami változatlan, örök és tökéletes, jóllehet e világi!"
"És mi legyen az?" - kérdezte a többi bölcs.
"Nem szóval felelek nektek, hanem tettel!" -- válaszolt a harmadik.
És szemük előtt nekilátott szétszedni magát: lehántotta kristályokkal
kivert legfelső köntösét, a színarany másodikat és az ezüst
alsóneműt, levette koponyája és törzse fedőlemezeit, majd egyre
gyorsabban és egyre apróbbra cincálta szét magát, a csuklókról áttért
a kötésekre, a kötésekről a csavarokra, a csavarokról a drótocskákra,
morzsákra, molekulákra, míg elérkezett az atomokig. Aztán hámozni
kezdte a bölcs az atomjait, de olyan fürgén hámozta őket, hogy nem is
látszott más, csak az olvadásuk és eltűnésük. Olyan ügyesen és
gyorsan csinálta, hogy a szétszedelőzködés végén ott állt a többi
bölcs ámuló szeme előtt, mint tökéletes nemlét, amely annyira hű
ellentéte a létnek, hogy látszik is. Ott ugyanis, ahol azelőtt egy
atomja volt, most nem volt az az egy atom, ahol egy pillanattal
korábban hat volt, megjelent a hat atom hiánya, ahol csavar volt,
megjelent a csavar hiánya, oly híven, hogy semmiben sem különbözött
tőle. Ily módon űrré vált, amely ugyanúgy rendeződött el, mint
korábban valóságos lénye; és nemléte zavartalan lét volt; mert olyan
gyorsan és ügyesen alakult át, hogy egyetlen betolakodó anyagi
részecske sem csorbította tökéletes nemlétét! A többiek tehát látták,
mint ugyanúgy formált ürességet, amilyen ő volt az imént, megismerték
szemeit a fekete szín hiányáról, arcát a kékes csillogás
nemlétezéséről, tagjait az eltűnt ujjakról, csuklókról és
páncélokról!
"Ily módon, ó testvéreim - mondta a Nemlévővé Lett -, aktív semmivé
válásunkkal nemcsak tökéletes ellenálló képességet szerzünk, hanem
halhatatlanságot is. Mert csak az anyag változik, a semmi azonban nem
tart vele az állandó bizonytalanság útján, ezért a tökéletesség hona
nem a lét, hanem a nemlét, és ezért kell lévő helyett nemlévőnek
lennünk!"
Ahogy elhatározták, úgy is tettek. Azóta legyőzhetetlen a fonákok
népe. Életüket nem annak köszönhetik, ami bennük van, mert nincs
bennük semmi, hanem annak, ami körülveszi őket. Amikor valamelyikük
bemegy a házába, úgy látható, mint a házban levő nemlét, ha pedig
ködbe lép, mint a köd helyi hiánya. Kiűzték magukból a változékony
sorsú, ingatag anyagot, és így lehetővé tették a lehetetlent...
- És hogyan utaznak a világűrön át, bölcs barátom? - kérdezte
Globáris.
- Erre az egyre nem képesek, ó, király, mert a külső űr összeolvadna
az övékkel, és nem léteznének többé, mint helyileg tömörült nemlét.
Állandóan óvniuk kell nemlétük tisztaságát, lényük ürességét, és
ezzel az őrködéssel töltik napjaikat. Ezért semmiseknek vagy
nihilistáknak is nevezik őket...
- Bölcsem - szólt a király -, ez buta történet, mert hogyan
helyettesíthetné az anyag sokféleségét az egynemű semmi? Hát ugyanaz
vajon a kőszikla, mint a ház? De a kőszikla hiánya ugyanolyan formát
ölthet, mint a ház hiánya, tehát a kettő ugyanazzá válik.
- Uram - védekezett a bölcs -, a semminek különféle fajtái vannak...
- Majd meglátjuk -felelte a király -, mi lesz, ha leüttetem a
fejedet: létté válik-e a nemléte, mi a véleményed? - Azzal csúnyán
felnevetett, és intett a hóhéroknak.
- Uram! - kiáltott a bölcs, már a bakók vasmarkaiból. - Nevetni
kegyeskedtél, a történetem tehát felvidított, ezért ígéreted szerint
meg kell hagynod az életemet!
- Szó sincs róla, én a saját humoromon derültem mondta a király. - De
van egy javaslatom: ha önként beleegyezel a nyakazásba, attól
felvidulok, és akkor úgy lesz, ahogy kívánod.
- Beleegyezem! - vonított a bölcs.
- Nyakazzátok hát le, ha ő maga kéri! - szólt a király.
- De uram, azért egyeztem bele, hogy ne nyakaztass le...
- Ha beleegyeztél, fejedet kell hogy vegyék - magyarázta a király. -
Ha pedig nem egyezel bele, nem vidítasz fel, és ezért nyakaznak le...
- Nem, nem, ellenkezőleg! - kiáltott a bölcs. - Ha beleegyezem, te
felvidulsz és megkegyelmezel, ha pedig nem egyezem bele...
- Elég! - vágott közbe a király. - Bakó, végezd a dolgodat!
Villant a bárd, és a bölcs feje lehullott.
Dermedt csend uralkodott egy percig, aztán megszólalt a másik bölcs:
- Uram, királyom! A legkülönösebb minden csillagnép közül bizonyára a
pluráliszok, másképpen sokasok népe, akiket többesszámúaknak is
neveznek. Mindegyiküknek csak egy teste van ugyan, viszont annál több
lába, minél magasabb rangú. Ami pedig a fejeiket illeti, azokat
esetről esetre növesztik: minden hivatalt a hozzávaló fejjel együtt
vesznek át, a szegény családoknak rendszerint csak egy fejük van, a
gazdagok viszont különféle fejeket őriznek a kincstárukban, minden
alkalomra: van reggeli és esti fejük, hadászati fejük háború esetére
és rohanó fejük sietéshez, aztán van hűvös és forró fejük, van
szomorú és vidám, udvarló és lakodalmi, szerelmes és gyászfejük,
egyszóval minden alkalomra fel vannak szerelve.
- Ennyi az egész? - érdeklődött a király.
- Dehogy, uram! - hadarta a bölcs, látván, hogy rosszul áll a
szénája. - A többesszámúakat azért is nevezik így, mert mind össze
vannak kapcsolódva uralkodójukkal, mégpedig úgy, hogy ha többségük a
király működését károsnak ítéli a közjóra nézve, akkor az uralkodó
elveszti tömörségét, és darabokra hullik...
- Parlagi gondolat, hogy azt ne mondjam: felségsértő! - jegyezte meg
komoran Globáris... - De ha már ennyit beszéltél a fejekről, bölcsein,
talán azt is meg tudod mondani: lenyakaztatlak most, vagy nem?
"Ha azt mondom, hogy igen - latolgatta gyorsan a bölcs =, meg is
teszi, mert rosszkedvű. Ha azt mondom, hogy nem, talán meglepődik, és
ha elcsodálkozott, ígérete szerint szabadon kell engednie."
Így szólt tehát:
- Nem, uram, nem nyakaztatsz le.
- Tévedtél - vetette oda a király. - Bakó, végezd a dolgodat!
- De uram - kiáltott a bölcs már a hóhérok kezéből -, hát nem leptek
meg a szavaim? Nem arra számítottál inkább, hogy azt mondom:
lenyakaztatsz?
- Szavaid nem leptek meg - válaszolta a király -, mert a félelem
sugallta őket, amely arcodra van írva. Elég! Le a fejével!
És csengve a padlóra gurult a második bölcs feje is. A harmadik és
legidősebb teljes nyugalommal nézte ezt a jelenetet. Mikor pedig a
király ismét a csodálatos történetet kezdte követelni, így szólt.
- Király! Mesélhetnék valamilyen valóban rendkívüli történetet, de
nem teszem, mert szándékom nem az, hogy elámulj, inkább az, hogy
őszinteségre kényszerítselek: arra, hogy ne holmi átlátszó ürüggyel
fejeztess le, ne a játék címén, amellyel az öldöklést kicifrázod,
hanem kegyetlen természetedet kimutatva. Mert kegyetlen vagy, de
hazug ürügyek nélkül nem mered kedved tölteni. Úgy akartál bennünket
lenyakaztatni, hogy később azt mondják: a király elbánt azokkal a
tökfejekkel, akik nagyzoló módon bölcseknek nevezték magukat. Én
azonban azt akarom, hogy az igazságot mondják, és ezért hallgatok.
- Nem, nem adlak még át a hóhérnak - mondta a király. - Őszintén és
forrón vágyom a rendkívüli élményre. Fel akartál bőszíteni, de én
fékezni tudom haragomat, egyelőre. Azt mondom: beszélj, és talán nem
is csak magadat mented meg. Amit mondasz, határos lehet a
felségsértéssel, melyet már különben is elkövettél, de olyan
égbekiáltó sértés legyen, hogy az már hízelgéssé válik, majd éppen
túlzásánál fogva gúnnyá lényegül át! Próbáld tehát egy csapásra
dicsőíteni és megalázni, felmagasztalni és kigúnyolni királyodat!
Csend lett, csak a hallgatóság mocorgott egy kicsit, mintha azt
próbálgatnák, tart-e még a fejük a nyakukon. A harmadik bölcs mély
gondolkodásba merült. Végre megszólalt:
- Király, teljesítem óhajodat, és azt is megmondom, hogy miért.
Megteszem az itt jelenlevőkért, önmagamért, de érted is, hogy ne
mondják majd évek múltán: ez a király puszta szeszélyből kiirtotta
országában a bölcsességet; még ha most így van is, még ha kívánságod
nem jelent is semmit, vagy majdnem semmit, az én feladatom, hogy futó
ötletednek értéket adjak, jelentőssé és maradandóvá tegyem: és ezért
fogok beszélni...
- Öregem, elég már a bevezetésből, amely megint a felségsértéssel
határos, de egyáltalán nem szomszédos a hízelgéssel - szólt haragosan
a király. - Beszélj!
- Király, visszaélsz a hatalmaddal - felelte a bölcs. Ám packázásod
semmi ahhoz képest, amit egy régen volt ősöd művelt. Még nem
hallottál róla, pedig ő alapította meg Eparida uralkodóházát. Ez az
ük-ük-ükapád, Allegorik, szintén visszaélt uralkodói hatalmával. Hogy
megismerd legféktelenebb tettét, kérlek, pillants ki az éjszakai
égre, amely a trónterem felső ablakain benéz.
A király feltekintett a csillagos, tiszta égre, az aggastyán pedig
lassan folytatta: - Nézd és halljad! Minden, ami csak létezik, olykor
gúnyolódás tárgya. Semmilyen nagyság nem menekülhet a gúny nyilától,
hiszen tudjuk, hogy némely vakmerő még a királyi méltóságból is gúnyt
űz. A gúnykacaj eléri a trónokat és birodalmakat. A népek kigúnyolják
a többi népet vagy önmagukat. Olykor még azon is csúfolódtak, ami
nincsen... vagy nem kacagtak-e a mítoszok istenein? Még a
legkomolyabb, sőt tragikus jelenségekből is tréfát űztek. Gondoljunk
csak az akasztófahumorra, a halálról és a holtakról szóló adomákra.
De a csúfolódó kedv még az égitesteket sem kíméli. Vegyük például a
napot vagy a holdat. A holdat ravasz, sovány fickóként ábrázolják,
hegyes bohócsapkában és sarlószerű kecskeszakállal, a napot pedig
kerek képű, jámbor dagiként, borzas aureolával. És mégis, noha gúny
tárgya mind az élet, mind a halál birodalma, a kicsiny dolgok éppúgy,
mint a nagyok, van valami, amit eddig senki sem mert gúnyolni vagy
kikacagni. Pedig nem olyan dolog ez, amelyről meg lehet feledkezni,
amely elkerülhetné a figyelmet, mert mindarról van szó, ami csak
létezik, nevezetesen a világegyetemről. Márpedig ha jól belegondolsz,
király, megérted, mennyire nevetséges a világegyetem...
Ekkor ámult el Globáris király első ízben, majd növekvő figyelemmel
hallgatta a bölcs további szavait:
- A világegyetem csillagokból áll. Ez elég komolyan hangzik, de ha
behatóbban fontolóra vesszük, aligha álljuk meg kacagás nélkül.
Micsodák is tulajdonképpen a csillagok? Tűzgolyók, felfüggesztve az
örök éjszakában. Látszólag fenséges kép. De vajon természeténél
fogva? Szó sincs róla, csakis a méretei következtében. Márpedig a
méretek nem dönthetik el önmagukban egy jelenség komolyságát. Ha egy
agyalágyult firkálmányát a papírdarabról egy hatalmas síkságra
másoljuk át, vajon akkor már nagyszerű alkotássá válik ?
A butaság megsokszorozva is butaság marad, csak még nevetségesebb.
A kozmosz pedig nem egyéb, mint pöttyök összevissza sokasága !
Akármerre nézünk, akármeddig nyúlunk: semmi egyéb! A Teremtés
egyhangúsága a legtriviálisabb és leglaposabb koncepció, amit csak el
lehet képzelni. Kipöttyözött semmi, és ugyanez a végtelenségig -
ugyan ki fabrikálna ilyen ötlettelen fércművet, ha ezután kellene
megteremteni? Talán csak egy félkegyelmű. Veszi a végtelen űrt, és
itt-ott telepötyögteti, ahogy éppen eszébe jut! Hogy is lehet egy
ilyen tákolmány rendjét és fenségét emlegetni? Térdre hullani előtte?
Legföljebb elkeseredésünkben, hogy nincs ellene apelláta. Hiszen az
egész csak folytonos önplágium eredménye, maga a kezdet pedig a
legteljesebb ötlettelenségről tanúskodik. Gondoljuk csak meg: ugyan
mit lehet csinálni, ha előttünk fekszik egy tiszta papírlap,
kezünkben a toll, és nem tudjuk, de a leghalványabb fogalmunk
sincsen, hogy mivel töltsük meg a papírt? Rajzokkal? Az ám, de ahhoz
tudni kellene, hogy mit rajzoljunk. No de ha semmi sem jut eszünkbe?
Ha egy fikarcnyi képzelőerőnk sincsen? Nos, a papírra helyezett toll
mintegy önmagától, akaratlan érintéssel, pontot rajzol. És amint a
gondolat legkisebb szikrája nélkül, tompán bámuljuk ezt a pontot,
máris utánozható mintának látjuk; annál is szuggesztívabbnak, mivel
rajta kívül egyáltalán semmi sincsen a világon, és mert ahhoz kell a
legkisebb szellemi erőfeszítés, hogy ezt a pontot ismételgessük a
végtelenségig. Igen ám, de hogyan? A pontokból valami konstrukciót is
ki lehet hozni. No jó, de ha még ez sem megy? Akkor nem marad más
hátra, mint hogy tehetetlenségünkben megrázzuk a tollat, és
tintacseppecskéket szórva, megtöltsük a papírt vaktában
odafröccsentett pacákkal. - E szavaknál a bölcs fogott egy nagy
papírlapot, és a tintatartóba mártott tollal néhányszor
tintacseppeket fröccsentett rá, aztán előhúzta köntöse alól az ég
térképét, s mindkettőt megmutatta a királynak. A hasonlatosság
megdöbbentő volt. Millió pontocska látszott a papíron,
kisebbek-nagyobbak, mert a toll egyszer bővebben szórta a tintát,
másszor kiszáradt. Az ég pedig ugyanígy festett a térképen. A király
nézte a trónról a két papírlapot, és hallgatott. A bölcs pedig
folytatta:
- Téged arra tanítottak, király, hogy a világegyetem csodálatos,
nagyszerű építmény, csillagokkal telehintett magasztos végtelenség.
De nézd csak meg: vajon ez a tiszteletre méltó, mindenütt jelenvaló
és örök alkotmány nem a legbárgyúbb butaság műve, nem az értelem és a
rend szöges ellentéte-e? Miért nem vette ezt eddig senki észre? -
kérdezed. Mert a butaság mindent betölt! De éppen ezért kell mielőbb
hangot adni a gúnynak, a távol tartó kacajnak, mert ez a kacaj egyben
a lázadás és felszabadulás hírnöke lesz. Bizony, érdemes lenne ebben
a szellemben paszkvillust írni a világegyetemről, hogy a legfőbb
bárgyúságnak ez a műve végre megkapja, amit megérdemel, s ezentúl ne
áhítatos sóhajok kórusa kísérje, hanem csúfondáros kacaj.
A király döbbenten hallgatta, a bölcs pedig egy pillanatnyi csend
után hozzátette:
- Minden tudósnak kötelessége lenne, hogy megírja ezt a paszkvillust,
csakhogy ehhez rá kellene mutatnia az ősokra, amely létrehozta ezt a
csak ironikus sajnálkozásra méltó, univerzumnak nevezett állapotot.
Nos, a dolog akkor történt, amikor a Végtelenség még teljesen üres
volt, és még csak várta a teremtő tetteket. A semminél kevesebbről a
semmi révén kicsírázó világ csak egy maroknyi testet hozott még
létre, és ezeken uralkodott a te ük-ük-ükapád, Allegorik. Lehetetlen
és őrült szándék fogamzott meg benne ekkor, eltökélte ugyanis, hogy
helyébe lép a végtelenül türelmesen és lassan alkotó természetnek.
Elhatározta, hogy a Természet helyett ő teremti meg a drágalátos
csodákkal teli, gazdag mindenséget. És mivel egymaga nem tudta
megcsinálni, építtetett egy rendkívül okos gépet, hogy a művet
végrehajtsa. Háromszáz és még háromszáz esztendeig építették ezt az
óriást, egyébként akkor még más időszámítás járta, mint most. Nem
takarékoskodtak sem a pénzzel, sem a fáradsággal, és a gépszörnyeteg
szinte határtalanul nagy és erős lett. Amikor elkészült, a bitorló
beindíttatta. Nem sejtette, hogy mit csinál tulajdonképpen.
Határtalan gőgje következtében a gép már túlságosan nagy volt, s
ezért okossága, messze maga mögött hagyva az értelem csúcsait,
túlrepülve a géniusz tetőpontján, az elme teljes bomlásába csapott
át, szanaszét futó áramok dadogó sötétségébe, amelyek minden
tartalmat szétszaggattak, úgyhogy ez a metagalaktikához hasonlatosan
ágas-bogas monstrum, őrült sebességre kapcsolva, már az első
kimondatlan szavaknál megtébolyodott; és az egész, szörnyű
erőfeszítéssel gondolkodó káoszból, amelyben a ki nem fejlődött
fogalmak rajai ismét semmivé foszlottak, ezekből a meddő görcsökből,
viaskodásokból és összeütközésekből csak értelmetlen írásjelek
kezdtek átszivárogni a kolosszus engedelmes végrehajtó alegységeibe!
Mert nem a lehetséges legokosabb gép volt ez, nem Kozmokreátor
Omnipotens, hanem esztelen bitorlásból született korcs, amelyet
világformálásra szántak, de csak pontokat tudott dadogni. Mi történt
ekkor? Az uralkodó várta a beteljesülést, amely igazolja terveit, a
legmerészebb terveket, amelyeket gondolkodó lény valaha szőtt, és
senki sem merte neki megmondani, hogy értelmetlen dadogás forrása
mellett áll, gépi agóniát hozott létre, amely már haldoklásként jött
a világra. De a végrehajtó egységek vakon engedelmes gépóriásai
készek voltak teljesíteni minden parancsot, tehát a megadott ütemben
gyártani kezdték az anyagmasszából azt, ami a háromdimenziós térben
megfelel a pont képének: gömböket - és ily módon, szakadatlanul
ugyanazt ismételve, amíg ki nem fogyott az anyagot felizzító hő,
sorra hajigálták az űr torkába a tűzgolyókat, s a dadogás ütemére
létrejött a kozmosz! Ük-ük-ükapád volt tehát a világmindenség
teremtője, de egyszersmind akkora ostobaság elkövetője, amelyhez
foghatót soha többé nem követ el senki. Az így elvetélt mű
megsemmisítése ugyanis sokkal ésszerűbb cselekedet lesz, főleg
azonban szándékos és tudatos tett, amit amarról a Teremtésről, nem
lehet elmondani. Ez minden, amit el kellett neked magyaráznom, ó,
Allegorik király, a világok építőjének unokája, aki vagy.
Amikor a király már elbocsátotta a bölcseket, kegyeivel halmozva
el őket, kiváltképp az öreget, akinek sikerült egy csapásra a
legnagyobb hízelgést és a leggorombább szidalmat zúdítania rá, az
egyik fiatal tudós, négyszemközt maradva az aggastyánnal, megkérdezte
tőle, mennyi igazság volt elbeszélésében.
- Mit feleljek erre? - szólt az öreg. - Amit elmondottam, nem
tudásból ered. A tudomány nem foglalkozik a lét olyan
tulajdonságaival, mint a nevetségesség. A tudomány megmagyarázza a
világot, de megbékéltetni vele csak a művészet képes. Ugyan, mit is
tudunk a kozmosz keletkezéséről? Az ilyen mérhetetlen űrt legendákkal
és mítoszokkal lehet kitölteni. Az volt a szándékom, hogy e
mitologizálásban elérjem a valószínűtlenség határát, és azt hiszem,
hogy közel is jártam hozzá. Ezt azonban úgyis tudod, tehát csak azt
akarod kérdezni, hogy valóban nevetséges-e a világmindenség. Ám erre
a kérdésre mindenkinek magának kell válaszolnia.
A következő fejezet