HALFONZ KIRÁLY TANÁCSOSAI
Az uszoncok voltak az elsők a csillagtörzsek közül, amelyek
meghódították az értelem számára az óceánok mélyét, holott a kishitű
robotok úgy vélték, hogy fémlények a vízben soha nem élhetnek. Az
uszonc birodalom egyik gyöngye Tengergócia, amely úgy ragyog az
északi égen, mint nagy zafír egy topáz nyakék közepén. Ezen a csupa
víz bolygón uralkodott sok évvel ezelőtt Halfonz király. Egy napon
tróntermébe hívatta négy főminiszterét, s amikor alázatosan, hasmánt
elébe úsztak, így szólt hozzájuk, mialatt főkopoltyúőre, aki tiszta
smaragdból volt, széles uszonylegyezővel áramoltatta körülötte a
friss vizet:
- Rozsdamentes méltóságok! Tizenöt évszázada uralkodom már
Tengergócig víz alatti városain és kék algamezőin; sok szárazföldet
elárasztva kiterjesztettem hullámzó birodalmunk határait, s nem
ejtettem foltot a vízálló lobogókon, melyeket atyámtól, a nagy
Halberttől vettem át örökül. A bősz mikrociták elleni csatákban
számos dicső győzelmet arattam, no de nem illendő, hogy ezt magam
ecseteljem. Egy szó mint száz: eljárt fölöttem az idő, nehezen
viselem már az uralkodás terhét, ezért úgy határoztam hogy fiat
csináltatok, aki méltó, igazságos utódom lesz majd az Inoxidák
trónján. Hozzád fordulok tehát, Locsárd, udvari hidrokiberem, hozzád,
Vizidor, jeles főprogramozóm, és hozzátok, Hináron és Cápoly,
uszonysegédeim, hogy gondoljatok ki nekem fiat. Legyen bölcs, de ne
könyvmoly, mert a szerfölötti tudás a tetterő csorbítója. Legyen
jóságos, de az sem a helyes mértéken felül. Azt kívánom továbbá, hogy
legyen bátor, de ne vakmerő, gyengéd, de nem érzelgős, végül legyen
hasonló hozzám, oldalait borítsa ugyanilyen tantálpikkely, agyának
kristályai pedig legyenek átlátszóak, mint a víz, amely körülvesz,
fenntart és éltet bennünket. Most hát lássatok munkához, a Nagy
Matrica nevében!
Locsárd, Cápoly, Hináron és Vizidor mélyen meghajolt, aztán némán
elúsztak, és mindegyikük lázasan forgatni kezdte elméjében a király
szavait, noha nem egészen úgy, mint a hatalmas Halfonz kívánta:
Cápoly ugyanis maga tört a trónra, Hináron titkon a mikrocitákhoz, az
uszoncok ős Ellenségeihez húzott, Vizidor és Locsárd pedig halálos
ellenségek voltak, s mindenekelőtt a másiknak a vesztét óhajtották,
no meg a többi méltóság bukását is.
"A király azt kívánja, hogy tervezzünk neki fiat - gondolta magában
Locsárd -, mi sem egyszerűbb tehát, mint hogy a királyfi
mikromatricájába gyűlöletet tápláljak be a felfuvalkodott hólyag, a
hitvány cenk Vizidor iránt. Akkor a királyfi, mihelyt hatalomra
kerül, nyomban levegőre vetteti, vagyis megfojtatja. Ez igazán pompás
lenne! Csakhogy - tanakodott tovább a kiváló hidrokiber - Vizidor
biztosan hasonló terveket forral, és sajnos, mint programozónak,
bőven van lehetősége, hogy a leendő királyfiba gyűlöletet oltson
irántam. Baj, baj! Jól nyitva kell tartom a szemem, mikor majd
berakjuk a matricát a gyerekkemencébe!"
"Az lenne a legegyszerűbb - morfondírozott ugyanekkor a jeles
Hináron -, ha a királyfiba betáplálnám a mikrociták iránti
hajlandóságot. De azt rögtön észreveszik, és akkor a király
kikapcsoltat engem. Elég lenne talán az apró formák iránti szeretetet
betáplálni a királyfiba. Ez sokkal biztonságosabb. Ha kérdőre vonnak,
legfeljebb azt mondom, hogy víz alatti apróságokra gondoltam, csak
elfelejtettem bevenni a királyfi programjába, hogy ami nem víz
alatti, azt tilos szeretni. Emiatt a király legrosszabb esetben
visszaveszi tőlem a Nagy Csobbanás érdemrendet, de nem véteti
fejemet, márpedig a fejemhez ugyancsak ragaszkodom, hiszen azt még
maga Nanoxer, a mikrociták királya sem adhatná vissza!"
- Miért hallgattok oly mélyen, nemes uraim? - szólalt meg ekkor
Cápoly. - Azt hiszem, haladéktalanul munkához kellene látnunk, hiszen
semmi sem szentebb a királyi parancsnál!
- Éppen azért elmélkedem rajta - felelte gyorsan Hináron, Locsárd és
Vizidor pedig egyszerre tették hozzá: - Készen állunk!
Elsiettek hát, hogy az ősi szokáshoz híven bezárkózzanak a
smaragdpikkely falú szobába, amelyet kívülről lepecsételnek hét
tengerigyanta-pecséttel, és maga Ócejános, az árvizek ura nyomja rá a
pecsétekre címerét, a Csendes Vizet. Attól kezdve senki sem szólhat
bele munkájukba, mígnem annak jeléül, hogy befejezték, a selejtes
terveket kihajigálják a zsilipen. Akkor aztán letörik a pecséteket,
és kezdődik a fiúkészítés hetedhét országra szóló ünnepsége.
Munkához láttak hát a tanácsosok, de sehogy sem haladtak. Nem azon
fáradoztak ugyanis, hogyan táplálják be a királyfiba a Halfonz király
kívánta erényeket, hanem csakis azon, hogyan csaphatnák be mind a
királyt, mind három fiútervező társukat.
A király már türelmetlenkedett, mert nyolc nap és nyolc éjjel telt
el, mióta fiúkészítői bezárkóztak, és még nem adták jelét, hogy a mű
a sikeres befejezéshez közeledik. Mindegyik tanácsos arra várt
ugyanis, hogy a többi ellankadjon, és akkor ő gyorsan beírhassa a
matrica kristályhálójába azt, ami a királyfit az ő érdeke szerint
formálja. Cápolyt hatalomvágy fűtötte, a pénzsóvárság Hináront,
akinek a mikrociták gazdag jutalmat ígértek, Vizidort és Locsárdot
pedig a kölcsönös gyűlölség.
Mikor aztán fogytán volt a türelmük, ha erejük nem is, így szólt a
ravasz Hináron:
- Nem értem, nemes uraim, miért húzódik így el a munkánk. Hiszen a
király pontos irányelveket szabott elénk; ha azokat követnénk, a
királyfi már készen is lenne. Kezdem gyanítani, hogy lassúságotokat
olyasmi okozza, ami egészen másfajta kapcsolatban áll a királyi
gyermekáldással, mintsem azt az uralkodó szíve óhajtaná. És ha ez
tovább is így megy, mélységes fájdalmamra kénytelen leszek votum
separatummal élni, vagyis...
- Feljelenteni bennünket! Erről beszél méltóságod sziszegte Locsárd,
bőszen rezgetve csillogó kopoltyúit, hogy rendjelei csak úgy libegtek
a vízben. - Hát csak rajta, rajta! Magam is szívesen megírnám a
királynak, hogy méltóságodat újabban furcsa uszonyremegés bántja,
máris tönkretett tizennyolc gyöngymatricát, mivel ama formula után,
hogy szeretni kell, ami nem nagy, szikrányi helyet sem hagyott a
tilalomnak, hogy nem szabad szeretni azt, ami nem víz alatti!
Biztosítottál ugyan bennünket, Hináron uram, hogy ez puszta
szórakozottság volt, de tizennyolcszor esett meg, és ez éppen elég
ahhoz, hogy az árulók tömlöcébe vagy az őrültekházába csukjanak, és
legfeljebb e kettő között legyen szabad választásod!
Hináron, miután így keresztülláttak rajta, védekezni akart, de Cápoly
megelőzte:
- Még azt hihetné valaki, nemes Locsárd, hogy a te lelked átlátszó,
mint egy kristálymedúza. Holott jómagad a matrica azon fejezetébe,
hogy mitől kell irtóznia a királyfinak, érthetetlen módon tizenegy
ízben írtad be a hármas farkuszonyt, egyszer a kékpikkelyes hátat,
kétszer a dülledt szemeket, továbbá a kettős halpáncélt és a három
piros pontot, mintha nem tudnád nagyon jól, hogy mindezek a jegyek a
köztünk levő Vizidor szülőtársra jellemzőek, tehát ily módon
gyűlöletet ültetnél a királyfiba e jeles férfiú iránt...
- És miért csempészte be Vizidor a matrica záradékába minden olyan
lény megvetését, amelynek a neve "árd"-dal végződik? - locsogta
dühösen Locsárd. - És ha már itt tartunk, miért soroltad te, Cápoly
uram, a királyfi előtt gyűlöletes tárgyak közé az ötszögletű
karosszéket, uszony formájú, gyémántos támlával? Te ne tudnád, hogy
szakasztott ilyen a birodalmunk trónja?
Kínos csend állt be, csak a víz csobogott halkan. Sokáig
torzsalkodtak még a tanácsosok, ellentétes érdekeiket egymásnak
szegezve; végül Hináron és Cápoly megegyezett abban, hogy a
fiúmatrica tartalmazzon rokonszenvet minden iránt, ami apró, és azt a
hajlamot, hogy a királyfi sohasem áll az apró lények útjába. Hináron
persze a mikrocitákra gondolt, Cápoly viszont önmagára, mivel ő volt
a legkisebb termetű az urak között. Ezt a formulát egyszerre csak
Vizidor is elfogadta, mert Locsárd volt köztük a legnagyobb növésű. A
hidrokiber eleinte hevesen tiltakozott, de hirtelen megbékélt, mert
eszébe jutott, hogy hiszen bármikor összezsugoríthatja magát, vagy
megvesztegetheti az udvari cipészt, hogy talpalja meg Vizidor cipőjét
tantállemezekkel, miáltal a gyűlöletes vetélytárs magas termetűvé
válik, és magára vonja a királyfi ellenszenvét.
Ezután már gyorsan összecsapták a fiúmatricát, és miután a selejtet
kihajították a zsilipen, sorra került a fiúkészítés hosszú ünnepsége.
Mihelyt a királyfi tervét tartalmazó matrica a gépbe került, és a
díszőrség elvonult a gyerekkemence előtt, amelyből nemsokára kilép az
uszoncok jövendő uralkodója, Locsárd hozzáfogott ármányos terve
végrehajtásához. A megvesztegetett udvari cipész egyre újabb
tantállemezeket csavarozott Vizidor talpához. A királyfi már a
főkohászok kezében volt, mikor Vizidor, megnézve magát a nagy
palotatükörben, rémülten látta, hogy máris magasabb ellenségénél,
márpedig a királyfi a program szerint csak a parányi személyeket és
tárgyakat fogja kedvelni!
Gyorsan hazaúszott Vizidor, végigkopogtatta magát ezüstkalapáccsal,
fölfedezte a talpához csavarozott lemezeket, és rögtön rájött, kinek
a keze van a dologban. "Ó, a gazember!! - gondolt azonnal Locsárdra.
- De most mit csináljak?!" Rövid gondolkodás után elhatározta, hogy
lekicsinyíti magát. Behívta hű szolgáját, és utasította, hogy hozzon
a palotába egy jó lakatosmestert. De a szolga nem egészen értette meg
a parancsot, kiúszott az utcára, és behozón egy Halajos nevű szegény
drótospontyot, aki naphosszat a városban úszkált, és így kiáltozott:
- Drótozni, fótozni! Fejeket drótozok, hasakat fótozok, uszonyokat
csiszolok! - Ennek a drótosnak rossz felesége volt, aki esténként
bunkóval a kezében várta haza, elszedve minden keresetét, és ráadásul
még alaposan el is verte.
Halajos remegve állt meg a Főprogramozó előtt, az pedig így szólt
hozzá:
- Ide figyelj, meg tudnál engem kicsinyíteni? Tudod, az az érzésem,
hogy túl nagy vagyok... Egyébként mindegy, hogy miért! Kicsinyítsél
meg, de úgy, hogy ugyanilyen szép maradjak! Ha jól megcsinálod, busás
jutalmat kapsz, de rögtön el kell felejtened, hogy mi történt. El ne
járjon a szád, különben becsavaroztatom!
Halajos csodálkozott, de nem mutatta; sok kacifántos bolondság
kitelik a gazdagoktól. Jól megnézte Vizidort, bekukkantott a
belsejébe, végigkopogtatta, és így szólt:
- Kicsavarhatnám nagyságod farkának középső részét...
- Nem, azt nem! - tiltakozott hevesen Vizidor. - A farkamért kár! Olyan
gyönyörű!
- Akkor talán lecsavarjam a lábait? - kérdezte Halajos. - Úgyis
teljesen fölöslegesek.
Igaza volt, hiszen az uszoncok nem használják a lábaikat. Csökevények
azok a hajdankorból, amikor őseik még a szárazföldön tengődtek.
Vizidor azonban dühbe gurult:
- Te vasbolond! Nem tudod, hogy csak nekünk, magas rangúaknak lehet
lábunk?! Meg akarsz fosztani nemesi származásom jelétől?!
- Alázatosan megkövetem nagyságodat... De hát akkor mit
csavarhatok le?
Látta Vizidor, hogy ha makacskodik, semmit sem ér el. Felhorkant hát:
- Csináld, ahogy jónak látod...
Halajos megmérte, körbekopogtatta, s így szólt:
- Nagyságod engedelmével lecsavarnám a fejét...
- Megőrültél?! Hogy maradhatnék fej nélkül? Mivel fogok gondolkodni?
- Mi sem egyszerűbb, uram! Nagyságod tisztelt agyát a hasába
szerelem, ott bőven van hely...
Vizidor beleegyezett. A drótosponty ügyesen lecsavarta a fejét,
kristályagyának félgömbjét a hasába tette, mindent szépen
beszögecselt, megforrasztott, kapott öt dukátot, és a szolgák
kivezették a palotából. Kimenet azonban megpillantotta Kecsegellát,
Vizidor lányát. Soha nem látott még nála gyönyörűbbet: karcsú alakján
ezüst- és aranypikkelyek ragyogtak, uszonya libbenésekor
kristálycsengők csilingeltek. Halajos szomorúan tért haza, felesége
már várta a vasbunkóval, nagy csetepatét csapott, s a szomszédok
fejcsóválva mondták:
- Hallod? Az a szipirtyó Halajosné már megint veri az urát!
Vizidor elégedetten úszott vissza a palotába. A király kicsit
csodálkozott, mikor miniszterét fej nélkül látta viszont, de a
programozó rögtön megmagyarázta, hogy ez a legújabb divat. Locsárd
nagyon megijedt, hiszen fortélya kudarcot vallott. Hazaúszott hát, és
ugyanúgy járt el, mint ellensége. Attól kezdve miniatürizálási
verseny indult köztük. Sorra lecsavartatták uszonyaikat,
kopoltyúikat, fémtestük szakaszait, úgyhogy egy hét múlva mindkettő
cilinderben is beúszhatott az asztal alá. De a másik két tanácsos
szintén jól tudta, hogy a leendő király csak a parányokat fogja
kedvelni, és kénytelen-kelletlen ők is kisebbedni kezdtek. Végül
aztán már nem volt mit lecsavarni róluk; ekkor Vizidor elküldte
szolgáját a drótospontyért.
Álmélkodott Halajos, mikor a nagyúr elé vezették, mert a miniszterből
már alig maradt valami - és lám, megint azt követeli, hogy csökkentse
tovább.
- Úgy látom, nagyságos uram, itt már csak egy lehetőség van - mondta. -
Nagyságod engedelmével kiszerelném az agyát...
- Elment az eszed?! - háborgott Vizidor, de a drótos megmagyarázta:
- Szépen elrejtjük az agyát a palotában valami biztos helyre, például
ebbe a szekrénybe, nagyságodnak pedig egy kis adó-vevője lesz, és
elektromágneses kapcsolatban marad az agyával.
- Értem! - örvendezett Vizidor, mert nagyon tetszett neki az ötlet. -
Rajta, láss hozzá!
Halajos kiszedte a miniszter agyát, betette a szekrény egyik
fiókjába, kulcsra zárta a fiókot, a kulcsot átadta Vizidornak, majd
hasába illesztett egy apró készüléket és mikrofont. Vizidor most már
olyan pici lett, hogy alig látszott. Három vetélytársa egészen
megrémült ettől a sikeres csökkenéstől, a király pedig csodálkozott,
de nem szólt semmit. Cápoly, Locsárd és Hináron kétségbeesetten
igyekezett utolérni Vizidort, szemlátomást zsugorodtak napról napra,
és hamarosan ugyanúgy tettek, mint ő: agyukat elrejtették, ki hova
tudta, íróasztalba, ágy alá, maguk pedig csak csillogó, uszonyos
dobozkák maradtak, egy-két rendjellel, de azok már alig voltak
kisebbek, mint ők maguk.
Vizidor megint elküldte szolgáját a drótosért, és mikor az megjelent,
rákiáltott:
- Tenned kell valamit! Feltétlenül tovább kell zsugorodnom, különben
baj lesz!
- Nagyságos uram - felelte a drótosponty, mélyen meghajolva a
tanácsos előtt, aki már alig látszott a fotelban -, roppant nehéz
feladat ez, nem is tudom, lehetséges-e még egyáltalán...
- Muszáj! Csináld, amit mondok! Ha úgy össze tudsz zsugorítani, hogy
senki ne lehessen nálam kisebb, minden kívánságodat teljesítem!
- Ha nagyságod nemesi szavát adja, hogy így lesz, igyekszem megtenni,
ami tőlem telik - felelte Halajos, és hirtelen fényesség gyúlt a
szívében, mintha tiszta aranyat öntöttek volna belé, hiszen napok óta
nem gondolt már semmi másra, csakis az aranypikkelyes Kecsegellára és
a csilingelő kristálycsengőcskékre.
Vizidor a szavát adta. Ekkor Halajos fogta az utolsó három rendjelet,
amely a tanácsos apró mellét még díszítette, dobozkát készített
belőlük, közepébe betette a készüléket, amely akkora volt, mint egy
dukát, mindezt aranydróttal körülkötözgette, hátul aranylemezt
forrasztott rá, halfarok formára csinosította, és így szólt:
- Készen vagyunk, nagyságos uram! Ezekről a magas kitüntetésekről
mindenki könnyen felismeri majd kegyes személyedet; az aranylemezzel
úszhat majd nagyságod, a készülék révén pedig kapcsolatot tarthat a
szekrénybe rejtett agyával.
Vizidor ragyogott örömében.
- Nos, mit kívánsz? Mindent megkapsz!
- Feleségül kívánom venni nagyságod lányát, az aranypikkelyes
Kecsegellát!
Rettentő haragra gyulladt a miniszter. Dúlva-fúlva úszkált a drótos
arca körül, nekirontott rendjeleivel, szidta, mint a bokrot,
szemtelen latornak, himpellérnek és gazfickónak nevezte, majd
megparancsolta, hogy dobják ki a palotából. Aztán hatfogatú
tengeralattjárójában a király elé hajtatott.
Mikor a három miniszter meglátta Vizidort új alakjában - persze csak
fényes rendjeleiről ismerték fel, amelyekből most állott, ha nem
számítjuk a farkát -, szörnyű dühbe gurultak. Mint elektronikus
ügyekben járatos férfiak, rögtön megértették, hogy a
miniatürizálásban ennél tovább aligha lehet jutni, márpedig holnap
lesz a királyfi ünnepélyes születése, és sürget az idő. Locsárd és
Hináron tehát megbeszélték, hogy mikor Vizidor hazatér a palotájába,
megtámadják, elrabolják és foglyul ejtik, ami nem lesz nehéz, hiszen
egy ilyen apró személyiség eltűnését észre sem veszi senki. Ahogy
elhatározták, úgy is tettek. Locsárd előkészített egy régi
bádogdobozt, azzal lesbe állt egy korallzátony mögött; mikor Vizidor
hajója közeledett, álarcos szolgái hirtelen előugrottak, és mielőtt
még Vizidor lakájai uszonyt emelhettek volna uruk védelmére, a
parányi minisztert máris a bádogdobozba csukták és elrabolták.
Locsárd lecsavarozta a doboz födelét, nehogy a programozó
kiszökhessen, és gúnyosan kacagva hazavitte. Később azonban belátta,
hogy mégsem lesz jó otthon tartani a foglyot: ekkor kiabálást hallott
az utcáról: - Drótozni, fótozni! Fejeket drótozok! Hasakat, farkakat
fótozok, csiszolok! - Megörült, felhívatta a drótospontyot, aki éppen
Halajos volt, megparancsolta neki, hogy forrassza be hermetikusan a
dobozt, majd adott neki egy tallért, és így szólt:
- Ide hallgass, drótos! Ebben a dobozban egy fém skorpió van, amelyet
palotám pincéjében fogtam. Vedd magadhoz, és dobd ki a város
határában a nagy szemétdombra, érted? Biztonság kedvéért tegyél rá
egy jó nagy követ, nehogy a skorpió idővel kiszökhessen. És a Nagy
Matricára mondom, ki ne nyisd a dobozt, mert azon nyomban meghalsz!
- Úgy lesz, ahogy parancsolod, uram - felelte Halajos, fogta a dobozt
meg a fizetséget, és elment. De nagyon fúrta az oldalát ez a
história. Megrázta a dobozt: valami csörgött benne.
"Nem lehet ez skorpió - gondolta -, ilyen kicsi skorpió nincsen...
No, majd később megnézem, mi az." Hazatért, elrejtette a dobozt a
padláson, mindenféle ócskavasat rakott rá, és pihenni tért. De az
asszony észrevette, hogy dugdos valamit odafent, tehát mikor a
drótosponty másnap elment hazulról, hogy szokása szent a várost
járja, kiabálva: drótozni, fótozni! - tüstént felszaladt, megtalálta
a dobozt, megrázta, és hallotta a fémes csörgést.
- Ó, a gazember, hogy vetnék ki a levegőre! - szidta a férjét. - Hát
már ide jutottunk! Dugdossa előlem a kincseit! - Gyorsan lyukat fúrt
a dobozba, de nem látott semmit, hát vésővel kezdte a bádogot
feszegetni. Mikor nyílást sikerült hasítania rajta, arany csillogást
pillantott meg: Vizidor érdemrendjeit. Féktelen kapzsiságában remegve
hasította le a bádogfödelet, s ekkor a tanácsos, aki mindaddig
dermedten feküdt, mert a bádog elszigetelte a szekrényben levő
agyától, hirtelen magához tért, és felkiáltott:
- Mi ez? Hol vagyok? Ki merészelt megtámadni?! Ki vagy te, ronda
némber? Tudd meg, hogy összecsavarozva, nyomorultul pusztulsz el, ha
azonnal vissza nem adod a szabadságomat!
A drótosné úgy megijedt, a három ugráló, ordítozó és farkával csapkodó
aranyéremtől, hogy esze nélkül futott a padlásajtó felé, Vizidor meg
utána úszott, és szidta, fenyegette. A rémült asszony megbotlott a
létra legfelső fokában, lezuhant a padlásról, és rögtön kitörte a
nyakát. A létra is felborult, a padlásajtó becsapódott, így Vizidor
fogva maradt a padláson, faltól falig úszkált, és hiába kiabált
segítségért.
Estére megjött Halajos, és csodálkozott, hogy felesége nem várja az
ajtóban a bottal. Mikor aztán meglátta, mi történt, kicsit még el is
szomorodott, mert igen jólelkű volt; de hamarosan belátta, hogy a
baleset csak a javára szolgál, annál is inkább, mivel az asszonyt
szétszedheti és felhasználhatja pótalkatrésznek, ami igazán
kifizetődő üzlet. Leült hát a padlóra, csavarhúzót vett elő, és
hozzálátott a megboldogult szétszereléséhez, ám ekkor meghallotta
odafentről a csipogó kiabálást.
- Nicsak! - hegyezte a fülét. - Ezt a hangot ismerem! Hiszen ez a
király főprogramozója, aki tegnap kidobatott a palotájából, és a
béremet sem fizette ki. De hogy kerül ide, a padlásomra?
Felállította a létrát, felmászott, és beszólt: - Nagyságodhoz van
szerencsém?
- Én vagyok! - locsogta Vizidor. - Én vagyok! Valaki megtámadott,
elrabolt, dobozba csukott, egy asszony kinyitotta, megrémült és
lezuhant a padlásról, az ajtó becsapódott, és én foglyul estem.
Eressz ki, akárki vagy is, és a Nagy Matricára mondom, megadok neked
mindent, amit csak kívánsz.
- Ezt mintha már hallottam volna nagyságodtól, tehát tudom, mennyit
ér a szava - felelte Halajos. - Én vagyok ugyanis a drótos, akit
kidobatott - aztán elmondta az egész históriát, hogyan hívatta
magához az ismeretlen nagyúr, hogyan parancsolta meg neki: forrassza
be a dobozt, és hajítsa a város környéki szemétdombra. Vizidor rögtön
kitalálta, hogy valamelyik tanácsos lehetett, alkalmasint Locsárd.
Rimánkodni kezdett Halajosnak, hogy engedje ki a padlásról, de a
drótos azt kérdezte: hogyan hihetne ő most már Vizidor szavának?
És csak mikor a miniszter a világ minden szentségére megesküdött,
hogy feleségül adja hozzá a lányát, akkor nyitotta ki a drótos az
ajtót. Két ujja közé fogta a nagyurat, a legszebbik rendjellel
fölfelé, és hazavitte a palotájába. Az órák éppen delet csobogtak, és
megkezdődött a királyfi kemencéből kivételének nagy ünnepsége;
Vizidor tehát gyorsan ráfüggesztett a három rendjelre, amelyből állt,
egy szalagra hímzett tengeri csillagot, és sietve a királyi palotába
úszott. Halajos pedig bement a szalonba, ahol Kecsegella, hölgyei
között, éppen villanyciterán játszott; és vagyon megtetszettek
egymásnak.
A palota tornyaiban szóltak a harsonák, mert már megkezdődött az
ünnepség, mikor Vizidor a főkapuhoz ért. Az ajtónállók először el
akarták zavarni, aztán felismerték a rendjeleiről, és beengedték. De
amikor kitárták a kaput, vízáradat zúdult be a trónterembe, elragadta
a miniatűr Locsárdot, Cápolyt és Hináront, s a konyhába sodorta őket.
Egy darabig ott keringtek a lefolyó fölött, hasztalanul kiáltozva
segítségért, majd belepottyantak, és a föld alatti csatornákon
elsodródtak messze a város falai mögé. Mire kievickéltek a sárból és
mocsokból, tisztára pucolták magukat, és visszatértek az udvarba, az
ünnepség már véget is ért. Ugyanaz a vízár, amely így elbánt a három
miniszterrel, Vizidort is felragadta, és olyan erővel sodorta körbe a
trónteremben, hogy elpattant az aranydrót, amely a tanácsost
összetartotta, szanaszét repült a három rendjel meg a tengeri
csillag, az adó-vevő készülék pedig éppen Halfonz király homlokának
ütközött. Elcsodálkozott a király, mikor a morzsa ezt csipogta:
- Ezer bocsánat, felséges uram! Nem akartam! Én vagyok az, Vizidor, a
főprogramozó...
- Miféle hülye viccek ezek, ilyen fontos pillanatban?! - mérgelődött
a király, és elhessentette magától. A készülék a padlóra pottyant, és
a főkopoltyúőr, amikor aranybotjával háromszor a földre ütve
megnyitotta az ünnepséget, véletlenül porrá zúzta. A királyfi
kilépett a kemencéből, pillantása egy villamos halacskára esett,
amely ezüstkalitkában úszkált a trón mellett, arca felderült, és
nyomban megkedvelte ezt az apróságot. Nagy fénnyel, pompával lefolyt
az ünnepség, a királyfi trónra tépett, átvéve Halfonz koronáját. Az
uszoncok jó királya és nagy filozófusa lett, a nemlét kérdéseit
boncolgatta, mivel ennél kisebb tárgyat már nem talált; igazságosan
uralkodott, fölvette a Halozófus nevet, és kedvenc csemegéje az apró
villanyhalacska volt. Halajos pedig feleségül vette Kecsegellát, neje
kérésére megjavította Vizidor smaragd testét, amely a pincében
hevert, és beleillesztette a szekrényből kivett agyat. Látva, hogy
mást nem tehetnek, a főprogramozó és a többi tanácsos azontúl híven
szolgálta az új királyt, Halajos pedig, akiből főkopoltyúőr lett,
boldogan élt Kecsegellával, míg meg nem haltak.
A következő fejezet