MÁSODIK UTAZÁS
avagy Vérgőz király és a fenevad
Miután Gargancián receptjét olyan sikeresen alkalmazták, a két jeles
mérnökben felébredt a kalandvágy, és elhatározták: megint nekivágnak
az ismeretlennek. De amikor fontolgatni kezdték az úticélt, kiderült,
hogy mindegyik más szándékot melenget: Trurl, aki élt-halt a forró
országokért, Lángföldre, a tűztestűek országára gondolt, a hűvösebb
természetű Klapanciusz viszont hideg vidéket választott, a Jégcsillag
körül keringő Fekete Bolygót. Ezen hajba kaptak, és már el is akartak
válni, mikor Trurlnak nagyszerű ötlete támadt.
- Tudod mit - javasolta -, adjunk fel hirdetést! Kapunk majd egy
sereg ajánlatot, és kiválasztjuk azt, amelyik minden szempontból a
legjobb.
- Szamárság - mérgelődött Klapanciusz. - Hol akarsz hirdetni? Az
újságban? Meddig jut el az újság? A legközelebbi bolygóra fél év
alatt ér el. Megvénülünk, mire megkapjuk az első ajánlatot!
Trurl azonban fölényesen mosolyogva előadta leleményes tervét. Ezt
már Klapanciusznak is el kell fogadnia, tehát gyorsan munkához
láttak. Fabrikáltak egy gépecskét, azzal összefogdosták a közeli
csillagokat, és óriási fényreklámot raktak ki belőlük. Ez aztán
mérhetetlen távolságra ellátszott. Hirdetésük első szavát csupa kék
óriásból rakták ki, hogy felkeltsék a kozmoszbeli olvasók figyelmét,
a szöveg többi részét a maradék csillagaprólékból állították össze.
Tudtul adták, hogy Két Kiváló Mérnök tehetségéhez méltó, jól fizetett
megbízatást keres; külön bejáratú országgal rendelkező, tehetősebb
királyok előnyben; feltételek megegyezés szerint.
Nem sok idő telt el, s egy napon különös jármű szállt le a két barát
háza előtt. Csillogott-villogott a napfényben, mintha igazgyöngyből
lenne; három faragott főlába volt és hat melléklába. Ezek nem értek a
földig, és tulajdonképpen semmi szükség sem volt rájuk. A hajó építői
alkalmasint egyszerűen nem tudtak már mit csinálni a kincsekkel - a
melléklábak ugyanis színaranyból voltak. A hajóból pompás lépcső
ereszkedett alá, kétoldalt dupla sor szökőkúttal, és a lépcsőn
előkelő külsejű idegen vonult le hatlábú gépekből álló kíséretével,
némelyik láb masszírozta, más lábak támogatták vagy legyezgették, a
legkisebb lábacska pedig nemes homloka fölött hintázott, és finom
illatokat permetezett alá. A szokatlan jövevény az illatfelhőn
keresztül állást ajánlott fel a két géptervezőnek ura, Vérgőz király
nevében.
- És mi lenne a munkánk? - érdeklődött Trurl.
- A részleteket a helyszínen közöljük, uraim - felelte az idegen, aki
arany térdnadrágot és gyöngyökkel ékes, fülvédős süveget viselt,
válláról különleges szabású köpeny omlott alá, zsebek helyett
ínyencfalatokat tartalmazó fiókokkal. Az idegen ruházatán apró gépi
játékszerek futkároztak, olykor előkelő mozdulattal lesöpörte őket,
ha már nagyon idegesítették.
- Most csak annyit mondhatok - folytatta -, hogy Vérgőz király
Őutolérhetetlensége páratlan vadász, mindenfajta galaktikus vad vitéz
öldöklője. Vadászművészete már olyan magasságokba ívelt, hogy a
legszörnyűbb fenevadak elejtése is gyerekjáték a számára. Emiatt
nagyon szenved, igazi veszélyre, új borzongásra sóvárog, és ezért...
- Értem! - kiáltott közbe élénken Trurl. - Szóval tervezzünk neki
újfajta, különlegesen ádáz és ragadozó fenevadat, igaz?!
- Mérnökséged valóban éles elméjű! - felelte az idegen. - Nos, uraim,
áll az alku?
A gyakorlatias Klapanciusz a feltételek iránt érdeklődött. Mivel a
király követe roppant bőkezűnek festette le urát, gyorsan
becsomagoltak néhány könyvet és egyéb holmit, majd a
türelmetlenségtől reszkető lépcsőn felmentek a hajó fedélzetére. A
jármű feldübörgött, lángot lövellt, aranylábai bekormozódtak, és
elsuhant a fekete galaktikus éjszakába.
Rövid utazásuk alatt a követ elmagyarázta a mérnököknek a Vérgőz
király birodalmában uralkodó szokásokat, hosszan ecsetelte a király
nagyvonalú természetét, harcias kedvteléseit, és mire a hajó
leszállt, a két jövevény már csevegni is tudott a helybeliek nyelvén.
Először is elhelyezték őket egy pompás palotában, a város feletti
hegyoldalon. Ezt jelölték ki állandó lakhelyükül. Miután kissé
kipihenték magukat, a király fogatot küldött értük; a fogat előtt hat
sárkány toporzékolt. A két utas még sohasem látott hasonlókat. A
szörnyek pofáján tűznyelő szájkosár volt, mivel lángot és füstöt
okádtak; szárnyuk is volt, de megnyírva, hogy föl ne repülhessenek,
hosszú, kunkori farkukat acélpikkely borította, hét-hét lábuk óriási
karmai felszaggatták a kövezetet. A palotából kilépő vendégek láttán
mind a hat sárkány felüvöltött, orrlyukain tüzet fútt, és kénkőbűzt
árasztva rájuk akart rontani, de az azbesztruhás kocsisok és királyi
szörnyészek öntözőcsővel a kezükben rávetették magukat a
megbokrosodott szörnyekre, lézer- és mézer-ostorral ütlegelték őket,
amíg meg nem juhászodtak. Ekkor Trurl és Klapanciusz óvatosan beült a
pompás hintóba, és elindultak.
- Ide hallgass - hajolt Trurl Klapanciusz füléhez, mert úgy robogtak,
mint a szélvész, útjukban mindent elsodortak, kénkőfüst maradt utánuk
-, ez a király nem holmi egérkét akarhat tőlünk! Ha ilyenek a lovai...
Klapanciusz megfontoltan hallgatott. A gyémánttal és zafírral kivert
ezüstházak sebesen suhantak el a hintó ablakai mellett,
robogva-dobogva vágtatott a kocsi, a sárkányok bőgtek, a kocsisok
ordítottak; végül kinyílt előttük a királyi palota óriási, rácsos
kapuja, a hintó éleset fordult, még a virágágyakat is megperzselte a
láng, aztán megálltak az éjfekete palota előtt, a zafírnál kékebb ég
alatt. A trombitások görbe hangszerükbe fújtak, és e komor hangtól
kísérve, eltörpülve a hatalmas lépcsők, a kaput két oldalról őrző
kőóriások és a daliás díszgárda csillogó sorfala mellett, Trurl és
Klapanciusz belépett a palotába.
Vérgőz király egy hatalmas csarnokban fogadta őket, amely igen furcsa
formájú volt: mint egy állati koponya belseje. Ezüstből kikalapált,
magas boltozatú, hatalmas pincére is emlékeztetett. Ott, ahol a
koponya a gerincoszlophoz kapcsolódik, ismeretlen mélységű fekete kút
sötétlett a padlón, mögötte emelkedett a trónus, afölött pedig
tűzkardokként keresztezték egymást az ezüstkoponya szemüregeiből,
vagyis a magas ablakokból behulló fénykévék; a mézszínű üvegen át
meleg, erőteljes, de egyszersmind erőszakos fény hatolt be: mindent
megfosztott saját színétől, és tűzszínűre festett. A két mérnök már
messziről meglátta Vérgőzt a rücskös ezüstfalak alatt; a király olyan
vérmes természetű volt, hogy egy pillanatig sem ült meg a trónon,
hanem döngő léptekkel rótta az ezüstpadlót, és beszéd közben,
mondandója hangsúlyozására, nagyokat suhintott karjával a levegőbe.
- Üdvözöllek, mérnökeim! - kezdte, rájuk vetve szúrós pillantását. -
Mint Gyilkonc őméltóságától, vadászati főszertartásmesteremtől már
bizonyára tudjátok, az a kívánságom, hogy új állatfajtát építsetek
nekem. Ámde, mint magatok is megérthetitek, nem óhajtok semmiféle
száz hernyótalpon vánszorgó, böhöm acélhegyet, mert az ilyesmi a
tüzérségnek való, nem nekem. A fenevad legyen erős és ragadozó, gyors
és ügyes, de legfőképpen alattomos és ravasz, hogy elejtése végett
kifejthessem minden mesteri vadásztudományomat! Fortélyos, okos állat
legyen, ismerje a nyomok eltüntetésének és az üldözők
félrevezetésének módját, tudjon cikázva menekülni, némán leselkedni
és villámgyorsan támadni, mert ez a kívánságom!
- Megbocsásson, felséged - szólt meghajolva Klapanciusz -, de ha túl
jól teljesítjük felséged kívánságait, vajon nem veszélyeztetjük
mélyen tisztelt személyét és egészségét?
A király harsányan felkacagott, ettől néhány briliánsrojt leszakadt a
csillárról, és a két mérnök Iába elé pottyant. Akaratlanul is
összerezzentek.
- Ettől ne féljetek, derék mérnökeim! - hahotázott a király, és
szeméből kegyetlen vidámság sütött. - Nem ti vagytok az elsők, és azt
hiszem, nem is az utolsók... Meg kell ugyanis mondanom, hogy
igazságos, de igényes megrendelő vagyok. Sok különféle szélhámos,
kókler és talpnyaló próbált megtéveszteni. A vadmérnök tisztes címét
arra akarták felhasználni, hogy kincses zsákokkal megrakodva hagyják
el birodalmamat, és cserébe az első rúgásra széteső ócskavasat
sózzanak rám... Sok ilyen akadt, tehát kénytelen voltam megfelelő
biztonsági intézkedéseket tenni. Ezért már tizenkét éve minden olyan
mérnök, aki nem teljesíti kívánságaimat, és többet ígér, mint
amennyire képes, megkapja ugyan az ígért fizetséget, de a kinccsel
együtt ebbe a gödörbe taszítják, ni! Vagy pedig, ha inkább másik
sorsot választ, őt magát nevezem ki vadállatnak, és ezzel a tulajdon
két kezemmel ölöm meg, amihez, elhihetitek, egyáltalán semmiféle
fegyverre nincs szükségem...
- És... sok ilyen szerencsétlen volt? - kérdezte Trurl a
szokottnál kissé vékonyabb hangon.
- Sok-e? Hogy őszinte legyek, már nem is emlékszem. Csak azt tudom,
hogy eddig még eggyel sem voltam megelégedve, és a halálordítás,
amellyel a kútba zuhanva elbúcsúznak a világtól, egyre rövidebb ideig
tart; úgy látszik, a tetemek dombja már elég magas, de azért még
sokáig lesz hely, nem kell aggódnotok!
E rettentő szavak után néma csönd lett; a két barát akaratlanul is a
kút fekete szájára nézett, a király pedig tovább járkált, hatalmas
lábai úgy csattogtak a padlón, mintha kősziklák zuhannának egy
visszhangos szakadékba.
- Felséged engedelmével megjegyezném, hogy mi még... izé... nem
írtuk alá a szerződést - nyögte ki végre Trurl. - Nem kaphatnánk két
óra gondolkodási időt, hogy fontolóra vehessük felséged mély értelmű
szavait? Azután majd közöljük, hogy elfogadjuk-e a feltételeket,
vagy...
- Haha! - mennydörgött a király kacagása. - Vagy pedig hazamentek,
mi? Nem, uraim! A feltételeket már elfogadtátok, mikor hajóm, az
Infernanda fedélzetére léptetek, amely birodalmam felségterülete!
Ha minden idekerülő mérnök egyszerűen megléphetne, mikor eszébe jut,
akkor örökké várhatnék kívánságom teljesülésére! Ti maradtok és
fenevadat fogtok építeni. A munkára tizenkét napot adok. Most
elmehettek. Ha bármiféle gyönyörűségre vágytok, forduljatok bátran a
szolgákhoz, akiket mellétek rendeltem, mert semmit sem sajnálok
tőletek. EGYELŐRE!
- Felséged engedelmével a gyönyörök pillanatnyilag nem olyan
fontosak, de nem láthatnánk esetleg az elődeink munkásságából
származó vadásztrófeákat?
- Miért ne? - szólt kegyesen a király, és tapsolt; a két tenyere
közül kipattanó szikrák felcsillantották a falak ezüstjét, és a
mozdulattól olyan huzat támadt, hogy szinte lehűtötte a két
kalandvágyó barát izgalomtól lázas fejét. Kisvártatva hat fehér és
arany egyenruhás gárdista lépett be, s elvezették Trurlt és
Klapanciuszt egy kanyargós folyosóra, amely holmi megkövesedett hüllő
beleinek zegzugos alagútjára hasonlított. A két mérnök nagyon
megkönnyebbült, amikor végre kiértek a szabad ég alá, egy hatalmas
terráriumba. Ennek pompásan ápolt pázsitján helyezték el Vérgőz
király vadásztrófeáit, amelyek jobb-rosszabb állapotban megmaradtak.
A legelső fenevad félig kettéhasított, kardfogú pofája félelmetesen
meredt az égnek, testét pikkelyként egymásra boruló acélpajzsok
fedték; nagyon hosszú, nyilván roppant ugrásokra tervezett hátsó
lábai élettelenül nyúltak el a füvön, farka mellett; a farok
géppuskában végződött, félig üres tölténytárral, ami arra vallott,
hogy a fenevad nem azonnal és nem harc nélkül lett a szörnyű király
zsákmánya. Erről tanúskodott a félig nyitott pofájából kicsüngő sárga
foszlány is, amelyben Trurl felismerte a királyi vadászok csizmájának
a szárát. Távolabb kígyószerű roncs hevert, számtalan rövid
puskacső-szárnyát megpörkölte a torkolattűz, kiomlott villamos
belsőségei réz- és porcelántócsát alkottak. Egy másik tetem görcsösen
szétvetette oszloplábait, s pofájában halkan susogva játszadozott a
kerti szellő. Voltak aztán karmos és kerekes fenevadak, meg
aknavetős, lánctalpas jószágok, felhasított oldalukból szanaszét
meredeztek a vezetékek, voltak fej helyett lőtornyot viselő
páncélszörnyetegek, amelyeket atomágyú szaggatott darabokra, voltak
hernyószerű és potrohos óriások, számos tartalék agyuk mind
szétroncsolódott a harcban, aztán ugró rémek, teleszkópos
végtagokkal, meg változó teremtmények, amelyek hol egész csordává
oszlottak, hol egyetlen ágyúcsőtüskés sündisznóvá gömbölyödtek, de ez
a fortély sem mentette meg őket, sem alkotóikat. Trurl és Klapanciusz
kissé rogyadozó térddel ballagott e roncsok között, ünnepélyes, sőt
gyászos hallgatásba merülve, mintha inkább temetésükre készülődnének,
semmint lázas feltalálói tevékenységre. Így haladtak végig a királyi
trófeák megdöbbentő kiállításán. A kapunál, a fehér lépcső alatt
várakozott a hintó; a sárkányok most valahogy kevésbé látszottak
rémesnek. A hintó a nyüzsgő utcákon át városszéli szállásukra
röpítette a két utast. Mikor magukra maradtak a skarlátvörössel és
almazölddel tapétázott teremben, a drága kincsek és finom italok
alatt roskadozó asztalnál, Trurlnak végre megoldódott a nyelve, és
szidni kezdte Klapanciuszt, mint a bokrot, mondván, hogy ő fogadta el
könnyelműen a szertartásmester ajánlatát, és emiatt most nyakig
vannak a pácban, ahelyett, hogy békésen üldögélnének a házukban
eddigi babérjaikon. Klapanciusz egy szót sem felelt. Mikor aztán
Trurl, kiadva dühét és kétségbeesését, a gyöngyház karosszékbe
roskadt, és kezébe temette arcát, a mindaddig türelmesen várakozó
Klapanciusz röviden kijelentette:
- Nincs mese! Munkához kell látni.
Trurl mintha felébredt volna e szavakra. Fontolgatni kezdte tehát a
lehetőségeket, hiszen mindketten a kibernetika legtitkosabb
rejtelmeinek tudói voltak. Gyorsan megállapodtak abban, hogy az
építendő fenevadnak nem a páncélja és nem az ereje a legfontosabb,
hanem csakis a programja, vagyis ördögi tevékenységének algoritmusa.
- Csakugyan ördögi lénynek kell lennie, valóságos sátánnak! -
mondták, és bár még nem tudták, hogyan csinálják meg, kissé
megkönnyebbült a szívük. Aztán nekiültek megtervezni a bestiát,
amelyre a kegyetlen uralkodó vágyott, egész lelküket beleadták a
munkába, átdolgozták az éjszakát, a következő napot és még egy teljes
éjszakát, majd nagy lakomát csaptak, s mialatt a leydeni korsókat
ürítgették, már annyira biztosak voltak a dolgukban, hogy kajánul
összenevettek, persze csak titokban, nehogy észrevegyék a szolgák,
akiket teljes joggal tartottak a király kémeinek. Ezért egy szót sem
szóltak a munkájukról, csak az italok villámerejét dicsérték, meg a
pompás ionmártásos elektropecsenyét, amelyet sürgő-forgó, frakkos
lakájok szolgáltak fel. Vacsora után kimentek a teraszra. Lábuk alatt
terült el az egész város, a zöld ligetek közül kiemelkedő fehér
tornyaival és fekete kupoláival. Ekkor Trurl így szólt Klapanciuszhoz:
- Még nincs nyert ügyünk, mert a dolog nem olyan egyszerű.
- Mire gondolsz? - kérdezte élénken, bár óvatosságból suttogva
Klapanciusz.
- Nézd, a helyzet a következő. Ha a király leteríti a gépvadat,
kétségkívül teljesíti aggasztó ígéretét, mondván, hogy nem feleltünk
meg a kívánságának. Ha viszont túlságosan jól sikerül a dolog...
No, mit gondolsz, akkor mi lesz?
- Úgy érted, ha nem teríti le a fenevadat?
- Nem. Ha a fenevad teríti le őt... Akkor az új király gondoskodik
róla, hogy ne ússzuk meg szárazon.
- Gondolod, hogy felelősségre vonna bennünket? Az utód rendszerint
örül, ha megürül a trón.
- Igen, de őt a fia fogja követni; és akár apja iránti szeretetből
gyilkoltat le bennünket, akár egyszerűen azért, mert ezt várja tőle
az udvar, nekünk édesmindegy. No, mi a véleményed?
- Erre nem gondoltam - komorodott el Klapanciusz, és eltűnődve
dünnyögte: - Csakugyan nem valami rózsásak a kilátásaink. Se így, se
úgy... Te látsz valami megoldást?
- Építhetnénk több életű állatot. A király leteríti, a bestia
kimúlik, de rögtön feltámad. A király megint vadászhat rá, megint
elejti, amíg bele nem fárad...
- Ha elfárad, dühös lesz - vélte józanul Klapanciusz. - Különben is,
hogy képzeled ezt az állatot?
- Még sehogy sem képzelem, csak a lehetőséget említettem...
Legegyszerűbb lenne olyan lényt építeni, amelynek nincsenek
életfontosságú részei. Ha miszlikbe aprítják is, újra összenő.
- Hogyan?
- A mező hatására.
- Mágneses mező?
- Mondjuk.
- És honnan vesszük a mezőt?
- Azt még nem tudom. És ha magunk távirányítanánk? - vetette fel
Trurl.
- Nem, az nem elég biztonságos - csóválta a fejét Klapanciusz. -
Hátha a király valami várbörtönbe vet bennünket a vadászat idejére?
Elvégre, mondjuk ki őszintén: szerencsétlen elődeink sem a falvédőről
léptek le, és jól tudod, hogyan végezték. A távirányítás biztosan nem
egynek eszébe jutott, de nem vált be. A vadászat alatt semmi
kapcsolatunk nem lehet a fenevaddal.
- És ha műholdat építenénk, és onnan...? - latolgatta Trurl.
- Malomkövekért kiabálsz, ha a ceruzádat akarod meghegyezni! -
fortyant fel Klapanciusz. - Műhold! És hogyan készíted el? Hogyan
állítod pályára? A mi szakmánkban nincsenek csodák, öregem! Egészen
másképp kell elrejteni a berendezést!
- De hová rejted, mikor állandóan figyelnek bennünket?! Hiszen
láthatod, hogy a lakájok le nem veszik rólunk a szemüket, állandóan
leskelődnek, és szó sem lehet arról, hogy akár csak egyszer is
észrevétlenül kisurranhassunk a palotából... Különben is, egy
ilyen berendezés jó nagy, hát hogyan csempésszük ki? Nem látok rá
módot!
- Nyugi, nyugi! - intette a higgadt Klapanciusz. - Hátha egyáltalán
nincs is szükségünk ilyen berendezésre.
- De a fenevadat mégiscsak vezérelni kell, mert ha csak a saját
elektronikus agya vezérli, akkor a király laskává aprítja, mielőtt
annyit mondhatnánk, hogy fapapucs!
Elhallgattak. Sötétedett már, odalent a város sokasodó fényei
hunyorogtak. Egyszerre csak Trurl megszólalt:
- Ide figyelj, van egy ötletem. Mi lenne, ha fenevadépítés örve alatt
egyszerűen hajót építenénk, és elszöknénk rajta? A látszat kedvéért
csinálhatnánk neki füleket, farkat, agancsokat, aztán a rajt
pillanatában mindezt ledobhatná. Szerintem ez remek ötlet!
Megszökünk, és bottal üthetik a nyomunkat!
- Na és ha a király szolgái között álruhás mérnök is van, ami
szerintem nagyon valószínű? Akkor hamarosan kiderül a turpisság, és
hóhérkézre jutunk. Különben sincs kedvem megszökni. Vagy mi, vagy ő,
ez itt az ábra, harmadik megoldás nincsen.
- Az igaz, hogy valamelyik kém érthet a szakmához! - szomorodott el
Trurl. - Hát akkor mi a bús fekete dobozt csináljunk!? Talán
elektronikus délibábot?
- Látomást, hogy a király hiába üldözze? No, még csak az kéne! Akkor
úgy megdühödik, hogy rögtön kivégeztet!
Megint elhallgattak, aztán Trurl hirtelen felkiáltott: - Eszerint az
egyetlen megoldás, hogy a fenevad elrabolja a királyt, és fogságban
tartja. Mit szólsz hozzá? Akkor aztán...
- Értem, nem is kell folytatnod. Látod ez jó ötlet! Fogságban
tartanánk, és a csalogányok itt még édesebben dalolnak, mint akár a
zafírkék Marilunda bolygón, emlékszel? - váltott ügyesen témát
Klapanciusz, mert a szolgák éppen kijöttek a teraszra, hogy
felállítsák az ezüstkandelábereket. - Szóval fogságban tartjuk -
folytatta, mikor ismét egyedül maradtak a lámpák derengő fényénél -,
de hogyan tárgyalunk a fogollyal, ha megbilincselve tömlöcbe vetnek
bennünket?
- Hát igen - dünnyögte Trurl -, erre ki kell valamit találni...
A legfontosabb egyébként a fenevad algoritmusa!
- Na ne mondd! Világos, hogy első az algoritmus. Nincs más hátra, ki
kell kísérletezni!
Nekiláttak hát a kísérletezésnek, mégpedig oly módon, hogy
elkészítették Vérgőz király és a fenevad modelljét, persze csak
papíron, matematikai módszerrel; Trurl irányította az előbbit,
Klapanciusz az utóbbit. Egymásnak eresztették őket az asztalt
elborító nagy, fehér papírlapokon, s a király meg a bestia olyan
vadul csapott össze, hogy a grafoszok is megrepedtek. A fenevad
fújtatva tekergett határozatlan integráljaival a király egyenleteinek
csapásai alatt, ismeretlenek végtelen halmazára esett szét, majd
hatványra emelkedett és ismét felpattant, a király nekirontott és
differenciálta, a funkcionális operátorok szanaszét röpködtek, és
olyan nemlineáris-algebrai kavarodás támadt, hogy már egyik mérnök
sem tudta, mi is történik a királlyal és mi a fenevaddal, mert
mindkettő eltűnt a szemük elől a mátrixok és tenzorok tömkelegében.
Felálltak hát az asztal mellől, erőt merítettek a nagy leydeni
kancsóból, visszaültek, és elölről kezdték, most még hevesebben;
elengedték a pórázról az egész Magasabb Analízist, és olyan gomolygás
támadt a papíron, hogy csak úgy füstölögtek az izzó golyóstollak.
Vágtatott a király minden bősz együtthatójával, eltévedt a
hiperkomplex számok erdejében, visszatért a saját nyomán, s
nekirohant a fenevadnak, az pedig száz többtagú kifejezésre esett
szét, elveszítette egy ikszét és két ipszilonját, bebújt a törtvonal
alá, gyökeivel hadonászott, majd oldalról rontott rá a király
matematizált felséges személyére. Vérgőz ekkor nemlineáris páncélt
öltött, elérte a végtelenben levő pontot, visszavágtatott, és minden
gömbölyű és szögletes zárójelen keresztül úgy fejbe kólintotta a
fenevadat, hogy annak lepottyant a logaritmusa elölről és a
hatványkitevője hátulról. Erre aztán a fenevad behúzta a csápjait, és
kovariáns támadásba lendült, bum! bum! aztán egy ádáz lineáris
transzformáció, dirr-durr! és a leegyszerűsített király összerándult,
majd egész hosszában, számlálójától a nevezőjéig, elterült a földön.
A két mérnök felugrott, kacagott, táncolt, vígan lengette a
telefirkált árkusokat a kémek szeme láttára, akik a csillárról hiába
látcsövezték őket, mivel nem értettek a felsőbb matematikához, és
semmi egyebet nem tudtak kivenni, mint hogy azok ketten versenyt
kiabálják: - Győzelem! Győzelem!!
Jóval éjfél után a birodalom legtitkosabb rendőrségének
laboratóriumába szállították a kancsót, amelyből a két mérnök a nehéz
munka közben jókat húzott. A nyomozók szétszerelték a dupla fenekű
kancsót, kivették a magnetofont, s órákon át feszült figyelemmel
hallgatták a zöld márványteremben elhangzott szavakat. És a felkelő
nap sugarai megnyúlt arcokra sütöttek, mert a nyomozók egy árva szót
sem értettek a beszélgetésből. Az egyik hang például ezt mondta:
- No? Mi van? Integráltad a királyt?
- Integráltam!
- Hol van? Itt? Jó! No most, rajta, a lábakat! Tartsd a lábakat! Nem
a tieid, te szamár, hanem a királyét! Ez az! Transzformáld gyorsan!
Mi jött ki?
- Pi.
- És hol a fenevad?
- A zárójelben. De a király kibírta, látod?
- Kibírta? Akkor szorozd be az imaginárius számmal! Ez az! És még
egyszer! Változtasd meg az előjeleket! Hová szúrod be, te lüke? Ez a
fenevad, nem a király! Na jó! Ez az!! Kész? Akkor most forgasd meg
fázisosan - így! - és gyerünk a reális térbe! Megvan?
- Megvan! Klapanciuszkám! Drága öregem! Oda nézz, mi történt a
királlyal!!
A válasz pedig harsány diadalkacaj volt.
Másnap, jobban mondva még azon a napon, amely álmatlan éjszaka után
virradt a rendőrségre, a mérnökök kvarcot, vanádiumot, acélt, rezet,
platinát, hegyi kristályt, titánt, cériumot és germániumot kértek,
meg egyáltalában mindazokat az elemeket, amelyekből a kozmosz áll,
valamint gépeket, képzett gépészeket és képzett kémeket, odáig mentek
ugyanis a vakmerőségben, hogy a három példányban kitöltendő
igénylőlapra ezt írták: "Továbbá kérünk különféle méretű és fajtájú
kémeket a T. Illetékes Hatóságok belátása szerint." Másnap kértek még
ezenkívül fűrészport, meg egy nagy vörös bársonyfüggönyt, középen
üvegcsengőcskékkel, sarkain négy bojttal. Még a csengőcskék méretét
is megadták. A király, akit mindenről tájékoztattak, dühöngött, de
meghagyta, hogy teljesítsék a vakmerők minden kívánságát, EGYELŐRE,
és mivel a király szava szent volt, a mérnökök mindent megkaptak,
amit akartak.
Márpedig egyre újabb és egészen hallatlan dolgokat követeltek. Így
például 48999/II K/T szám alatt beérkezett a rendőrségi levéltárba
annak az igénylőlapnak a másolata, amelyen három darab szabászati
próbababát igényeltek, továbbá a királyi rendőrség hat teljes
egyenruháját, övvel, fegyverzettel, csákóval, tollal és bilincsekkel
együtt, valamint a "Honi rendőr" című folyóirat három legutóbbi
évfolyamát, rövid tartalmi ismertetéssel együtt; a "Megjegyzés"
rovatban kötelezték magukat, hogy a felsorolt tárgyakat 24 órán belül
teljes épségben és sértetlenül visszaadják. A levéltár egy másik
irattartójában pihen annak az ívnek a másolata, amelyen Klapanciusz
azt kérte, hogy haladéktalanul szállítsanak neki egy életnagyságú
bábut, amely a posta- és távírdaügyi minisztert ábrázolja
díszegyenruhában, továbbá egy zöldre lakkozott, kétkerekű kordét,
baloldalt petróleumlámpával, hátul pedig kék-fehér díszbetűs
felirattal: ÉLJEN A KIRÁLY! A bábu és a kordé után a titkosrendőrség
főnöke megháborodott, és kénytelen volt nyugállományba vonulni.
További három nap múlva a mérnökök egy hordó rózsaszínűre festett
ricinusolajat igényeltek. Azontúl viszont nem követeltek már semmit,
csak szorgoskodtak palotájuk föld alatti pincéiben, ahonnét duhaj
nótázás és serény kopácsolás hallatszott fel, alkonyattól pedig kékes
fény hullott ki a kerek pinceablakon, kísértetiesen megnyújtva a
kerti fák árnyékát. Trurl és Klapanciusz, segédeikkel együtt, a
villamos kisülések kék fényében sürögtek-forogtak a kőfalak között,
és ha felnéztek, jól látták a különféle szolgáknak az ablakhoz tapadó
arcát, akik - állítólag merő kíváncsiságból - minden mozdulatukat
fényképezték. Egy éjszaka, mikor a mérnökök fáradtan aludni tértek,
épülő gépük alkatrészeit a szolgák titkos expresszléggömbbel a
királyi laboratóriumba szállították, s ott a tizennyolc legkiválóbb
rendőrkibernetikus remegő ujjakkal összerakta az alkatrészeket,
előzőleg letéve a nagy koronaesküt. Mikor összerakták, kezükből apró
cinegér futott elő, szappanbuborékokat fújva szaladgált az asztalon,
és farkincája alól krétaport hintett, de olyan ügyesen, hogy cifra
betűs felirat lett belőle: HÁT IGAZÁN NEM KEDVELTEK BENNÜNKET?
A birodalom történetében még sohasem váltakoztak ilyen sűrűn a
titkosrendőrség főnökei. Az egyenruhákat, a bábut, a zöld kordét,
valamint a fűrészport, amelyeket a mérnökök pontosan
visszaszolgáltattak, elektronmikroszkópokkal vizsgálták meg. De nem
találtak semmit, csak egy parányi táblácskát a fűrészporban, EZ CSAK
FŰRÉSZPOR felirattal. Atomonként vizsgálták az egyenruhákat és a
kordét, de hiába.
Végül eljött a nap, amikor befejeződött a munka. Óriási, hermetikus
tartályhoz hasonló, háromszáz kerekű jármű állt a falhoz, amely Trurl
és Klapanciusz rezidenciáját körülvette. A mérnökök a nyitott kapun
át kihoztak egy tökéletesen üres függönyt, azt a bizonyosat a
bojtokkal és csengőcskékkel, egy bizottság ellenőrzése alatt
kinyitották a jármű ajtaját, és a függönyt a padlóra terítették; majd
bemásztak, és zárt ajtók mellett ügyködtek valamit. Aztán nagy
bádogtartályokat hoztak fel a pincéből, tele porrá őrölt vegyi és
áramköri elemekkel, és a fehér, ezüst, szürke, sárga és zöld porokat
a kiterített függöny alá szórták, majd előjöttek, lezáratták a
járművet, s órájukat nézve vártak tizennégy és fél másodpercig; ekkor
világosan hallatszott az üvegcsengők csilingelése a mozdulatlan
járműből, s ezen mindenki csodálkozott, hiszen csak a szellemek
mozgathatták a függönyt. Ekkor a két mérnök összenézett, és így szólt:
- Kész! Elvihetik!
Egész nap szappanbuborékokat eregettek a teraszról. Estefelé
beállított a nemes Gyilkonc, a szertartásmester, aki Vérgőz
bolygójára csalta őket; udvarias volt, de határozott. Az őrség a
lépcsőn várt, Gyilkonc pedig közölte, hogy azonnal indulniuk kell a
kijelölt helyre. A palotában kellett hagyniuk mindent, még ruháikat
is; ócska göncöket kaptak, és összebilincselték őket; ám az őrök,
rendőrtisztek és igazságügyi méltóságok nagy csodálkozására a két
mérnök egyáltalán nem látszott idegesnek, sőt, Trurl még fel is
vihogott, és közölte a kováccsal, aki megbilincselte, hogy
csiklandós. Miután pedig a bináristomba vetették őket, a kőfalak
mögül a "Vidám programozó" című dalocska csendült fel.
Eközben a hatalmas Vérgőz megindult a városból szörnyű
vadászkocsiján, kíséretével együtt. Lovasok és vadászgépek hosszú
sora kígyózott utána, illetve nem is egészen vadászgépek voltak,
hiszen akadtak közöttük nemcsak mozsarak és kartácsvetők, de még
hatalmas lézerágyúk, antianyagszórók és szurokvetők is, az utóbbiak
különösen veszélyesek, mert a szurokba minden lény és minden gép
beleragad.
Így vonult a vadászmenet, harciasan és vidáman, a királyi vadaskert
felé. Senki sem gondolt a bináristomban sínylődő mérnökökre, vagy ha
mégis, akkor legfeljebb gúnyolódtak rajtuk, hogy így pórul jártak.
Mikor a vadaskert tornyából az ezüstkürtök hírül adták a király
közeledtét, a vadászok megpillantották az ugyancsak odaérkezett
hatalmas tartálykocsit. Különleges fogókarok ragadták meg a tartály
csapóajtaját, kinyitották, s az ajtó egy pillanatig fekete ágyúcső
torkaként tátongott. De a következő másodpercben viharosan kavargó,
sárgásszürke, homokszerű valami robbant elő a tartályból; olyan vadul
örvénylett, hogy nem lehetett tudni, állat-e vagy sem. Talán
százlépésnyit repült, majd nesztelenül földet ért, vörös függöny
röppent le róla, és a néma csendben felcsilingeltek az üvegcsengők;
aztán a függöny piros foltja szétterült a homokon, nem messze a
fenevadtól, amelyet most már mindenki jól láthatott. A formája
továbbra is bizonytalan maradt; olyasféle volt, mint egy hosszúkás
homokbucka, színe egészen hasonló a környezetéhez, sőt úgy rémlett,
hogy némi napégette moha is nő rajta. A király hajtóvadászai, nem
tévesztve szem elől a szörnyeteget, elengedték a kibernáthegyiek,
mágnesagarak és analóg vizslák falkáját; az ebek csattogó fogakkal
rontottak az összekuporodott szörnyetegre, az pedig, mikor elérték,
sem a száját nem tátotta ki, sem tüzet nem okádott, csak kinyitotta
rettenetes kis napokhoz hasonló két szemét, és a vadászebek fele egy
szempillantás alatt hamuvá omlott szét.
- Ahá, lézerecskék vannak a szemében! No, adjátok csak ide a fényvédő
páncélocskámat! - kurjantott a király, és csatlósai egykettőre fényes
szuperacélba öltöztették. A király előre rúgtatott Kiberáró nevű
lován, amely semmiféle lövedéktől nem félt. A fenevad békésen a
közelébe engedte; a király lesújtott, csak úgy sivított a kardja, s
az állat levágott feje a homokba gurult. A király nem örült a könnyű
győzelemnek, inkább dühöngött, és különleges kínzásokat tervezett el
csalódásának okozói számára, bár a kíséret vidám hallalival ünnepelte
a vadászsikert. De a fenevad egyet mozdított a nyakán, és újabb fej
nőtt ki belőle. Kinyitotta vakító szemét; a villám tehetetlenül
siklott végig a király páncélján. "No, mégsem voltak olyan nagyon
ügyetlenek, bár azért pusztulniuk kell" - gondolta a király, és
megsarkantyúzva paripáját, a fenevadnak ugratott.
Ezúttal a szörny hátának közepére sújtott. Kardja süvítve csapott le,
belemélyedt az acélba, és a kettévált törzs máris a lábainál
vonaglott. De mi ez? Két kisebb ikerszörny ágaskodott föl előtte,
közöttük pedig egy harmadik, kicsike ugrált - az imént levágott fej
testet és farkat növesztett, és szintén ott kapált lábacskáival a
homokban.
- Egérkékre vagdaljam fel?! Szép kis vadászat! mérgelődött a király,
és az állatokra rontott. Vágta, aprította őket, csapásai alatt egyre
szaporodtak a fenevadak, aztán egyszerre csak elszaladtak, egymáshoz
ugrottak, nagyot villantak, és megint egyetlen hatalmas, hasával a
földre lapuló, ruganyos, reszkető hátú fenevad állott előtte,
ugyanolyan, mint az első.
- Semmi öröm nincs ebben a hülyeségben - bosszankodott a király. -
Nyilván ugyanolyan visszacsatolásos, mint amit az a hogyishívják,
Pumpkington épített. Ötlettelensége miatt saját kezűleg kegyeskedtem
széttépni őt az udvaron... No, mindegy, erre kibágyúval kell
lőni...
És előguríttatott egy hatlövetű ágyút. Gyakorlottan célzott, meghúzta
a zsinórt, s a láthatatlan lövedék dörrenés nélkül, füst nélkül a
szörnyeteg felé repült, hogy darabokra szakítsa. De semmi sem
történt; talán átrepült rajta, de túl gyorsan ahhoz, hogy
észrevehessék. A fenevad még jobban a földre lapult, előrenyújtotta
bal mancsát, és a vadászok meglepődve látták hosszú, szőrös ujjait:
fügét mutatott a királynak!
- Nagyobb kalibert adjatok! - kiáltott a király, úgy téve, mintha nem
látná a felségsértő csúfolódást. Hozták is már, húsz legény töltötte
meg az ágyút, a király célzott, lőtt - és ebben a pillanatban a
fenevad nagyot ugrott. Vérgőz a kardjával akart védekezni, de mire
kirántotta, a bestia már sehol sem volt; a vadászok később
elmesélték, hogy alig hittek a szemüknek: a fenevad a levegőben három
részre szakadt, és villámgyorsan átváltozott - homokszínű, ormótlan
testéből egyszerre csak három rendőregyenruhás személy lett, s ezek a
személyek már röptükben szolgálati tevékenységre készülődtek. Az első
rendőr bilincset vett elő a zsebéből, miközben lábával kormányozta
magát, a második fél kézzel tollas csákóját fogta, hogy le ne sodorja
a repülés szele, szabad kezével pedig letartóztatási parancsot húzott
elő, a harmadik csak arra szolgált, hogy az előbbi kettő
kényelmesebben érjen földet: hasra vágódott előttük, mint
lökéscsillapító. Aztán rögtön felugrott, és leverte magáról a port,
közben az első a királyra csattintotta a bilincset, a második
kiütötte az álmélkodástól megbénult felség kezéből a kardot; és
elindultak a megbilincselt Vérgőzzel a sivatag felé, elölről húzva és
hátulról lökdösve az alig védekező uralkodót. A kíséret másodpercekig
kővé dermedve állt, aztán felordított, és utánuk vetette magát. A
kiberlovak már utol is érték a gyalogos menekülőket; már süvítve
repültek ki hüvelyükből a kardok, mikor a harmadik rendőr bekapcsolt
valamit a hasán, összehúzódzkodott, kezéből két fúvóka lett, lábai
összetekeredtek, küllők villantak rajtuk, hátán pedig, amely egy
zöld, kétkerekű kordé bakjává alakult, ott ült a másik két rendőr, és
hosszú ostorral ütötte a kordé elé fogott királyt, aki karjaival
hadonászva, koronás fejét rémülten védve az ostorcsapásoktól,
eszeveszetten vágtázott; megint közeledni kezdtek az üldözők, ekkor a
rendőrök nyakon ragadták a királyt, és maguk közé ültették, majd az
egyik, gyorsabban, mint ki lehetne mondani, a fúvókák közé ugrott,
perdült-fordult, és zúgó, szivárványló légcsavarrá vált, s a kordé,
mintha szárnyakat kapott volna, felszökkent a homokról, hintázva a
levegőbe emelkedett, és egy perc múlva már alig látszott a pusztaság
felett. A király kísérete szétszóródott, nyomokat kerestek, kutyákkal
szimatoltattak, aztán tűzoltókocsikon előrobogott a rendőrség, és
bőszen locsolni kezdte a homokot, mivel a kémléggömbből küldött
rejtjeles üzenetben a távírász remegő keze hibát ejtett.
Nyargalásztak a rendőrosztagok a pusztaságban, minden bokrot, minden
fűcsomót átkutattak, megvizsgáltak, kézi röntgenkészülékkel
átvilágítottak, számtalan gödröt ástak, a homokmintákat elemzésre
küldték, Kiberárót, a király lovát, maga a főügyész rendelte
kihallgatásra, estére egészen elsötétült az ég a titkos
kémléggömböktől, még ejtőernyős hadosztályt is dobtak le a sivatagba
porszívókkal, hogy szívják fel az egész homokot, és minden rendőr
külsejű személyt letartóztattak, ez azonban sok bajt okozott, mivel a
rendőrség egyik fele letartóztatta a másikat. Mire leszállt az
éjszaka, a rémült és fáradt vadászok siralmas hírekkel szivárogtak
vissza a városba, mert a legcsekélyebb nyomra sem sikerült
rábukkanni, az uralkodót mintha a föld nyelte volna el.
Az éjszaka kellős közepén fáklyafénynél felhozták a megbilincselt
mérnököket a bináristomból a főkancellár színe elé. Mennydörgő hangon
förmedt rájuk:
- Titeket, akik végzetes kelepcét állítottatok ő királya felségének,
s kezet mertetek emelni kegyelmes uralkodónkra, a nagy Vérgőz
királyra, azonnali hatállyal felnégyelnek, kerékbe törnek,
felkoncolnak, majd különleges porítógéppel szétszórnak a világ négy
tája felé, örök emlékezetül és elriasztásul a királygyilkosság aljas
bűnére készülőknek, háromszor és fellebbezés nélkül. Ámen.
- Most rögtön? - kérdezte Trurl. -- Ugyanis egy követet várunk...
- Ugyan miféle követet, te hitvány cselszövő?!
Ekkor kivágódott az ajtó, és az őrök keresztbe tett alabárdjaikkal
behátráltak a terembe, minthogy nem merték elállni az utat maga a
posta- és távírdaügyi miniszter előtt; a nagyúr pedig teljes
díszegyenruhában, rendjeleivel csilingelve, a kancellárhoz sietett,
hasán függő gyémántos tarisznyájából levelet vett elő, majd
kijelentette: - Bár én nem vagyok igazi, igazán a király küldött - és
azzal porrá hullott szét. A hüledező kancellár megismerte a király
pecsétgyűrűjének lenyomatát a vörös viaszban, feltörte a pecsétet,
kivette a borítékból a levelet, és azt olvasta benne, hogy a király
kénytelen egyezkedni a mérnökökkel, akik algoritmikus és matematikai
módszerekkel foglyul ejtették, és most feltételeket szabnak; a
kancellár tehát hallgasson meg és fogadjon el minden feltételt, ha
kedves neki a király élete. Aláírás: "Vérgőz király s.k., ismeretlen
helyen levő barlangba vettetve, a három egyenruhás személyben
megtestesülő egyetlen álrendőri fenevad hatalmában"...
Nosza, mindenki harsányan kiabálni kezdett, egymást túlordítva
kérdezték, hogy melyek azok a feltételek, és mit jelentsen mindez,
Trurl azonban csak azt hajtogatta: - Először vegyék le a
bilincseinket, aztán majd tárgyalunk.
A kovácsok térden állva vették le a bilincseket, az udvari nép megint
faggatózni kezdett, ámde Trurl azt mondta:
- Éhesek, szomjasak, mosdatlanok vagyunk, illatos fürdőt kívánunk,
virágszirom-törölközőt, citeraszót, ünnepi vacsorát, közben
balettelőadást, aztán majd tárgyalunk!
Reszkettek a dühtől a kegyetlen király udvaroncai, de kénytelenek
voltak engedelmeskedni. A két mérnök csak hajnaltájban kegyeskedett
visszatérni. Gyaloghintóban hozták őket a lakájok, pompás
köntösökben, frissen, illatosan érkeztek meg, leültek a zöld
asztalhoz, és sorolni kezdték a feltételeiket, de nem fejből, nehogy,
isten őrizz, valamit kifelejtsenek, hanem egy kis noteszból, amely
egész idő alatt rezidenciájukon lapult, a függöny mögé dugva. Ezeket
olvasták fel a kis noteszból:
1. Első osztályú űrhajó bocsáttassék rendelkezésünkre, hogy
hazautazhassunk.
2. Fent említett különféle apróságokkal bélelendő ki, úgymint: négy
lat briliánssal, negyven lat színarannyal, nyolcszor ennyi
platinával, palládiummal és más egyéb kincsekkel, továbbá azon
emléktárgyakkal, melyeket alulírottak a királyi palotából
kiválasztani kegyeskednek.
3. Amíg a fent említett hajó nem áll az utolsó csavarig útra készen,
megrakva és feltankolva, perzsaszőnyeggel a lépcsőjén, búcsúztató
zenekarral, bársonypárnán rendjelekkel, díszlövéssel,
gyermekkórussal, filharmonikus zenekarral és általános lelkesedéssel
együtt, addig a királyt nem látja viszont senki.
4. Hálaadó írás szerkesztessék vert arany lemezen, gyöngyházzal
kirakva, Őnagyságaiknak, a Kegyes és Méltóságos Trurl és Klapanciusz
Mérnök Uraknak címezve, ezen írásban az egész história töviről
hegyire leírassék, főkancellári és királyi pecséttel igazoltassék,
aláírásokkal hitelesíttessék, és tartó gyanánt ágyúcsőbe
helyeztessék, amelyet a szolgák segítsége nélkül maga Gyilkonc
szertartásmester köteles saját vállán a hajóra cipelni, aki a
Kegyelmes Mérnök Urakat a bolygóra csalta, azt hivén, hogy ily módon
csúfos halálra ítéli őket.
5. Ugyanezen fent nevezett méltóság köteles a továbbiakban elkísérni
a Két Mérnököt a hazafelé vezető úton, biztosítván Nagyságos
Személyük sérthetetlenségét, mindennemű üldözés mellőzését stb.
A hajón állandó tartózkodási helye egy háromszor háromszor négy láb
méretű ketrec legyen, amely etetőablakocskával van ellátva és
fűrészporral felhintve; a fűrészpor pedig ugyanaz legyen, amelyet a
Nagyságos Mérnök Urak igényelni kegyeskedtek a király szeszélyeinek
betöltése végett, s amelyet később titkos léggömbbel a rendőri
levéltárba továbbítottak.
6. Szabadon bocsátása után a király nem köteles személyesen
bocsánatot kérni fent nevezett Mérnök Őnagyságaiktól, mivel egy ilyen
egyén bocsánatkérésére egyáltalán nincs szükségük.
Dátum és aláírások: Trurl és Klapanciusz a Feltételszabó Mérnökök
nevében, továbbá a Főkancellár, a Főszertartásmester és a
Földi-Vízi-Léggömbös Titkosrendőrség Főzsaruja a Feltételek Elfogadói
nevében.
Kékültek-zöldültek az udvari méltóságok, de mit volt mit tenni,
mindent aláírtak. Aztán sietve elkészítik a rakétát, a mérnökök pedig
ki-kisétálnak a repülőtérre, egy kis reggeli utáni ellenőrzésre, és
semmi sem jó nekik: az anyag hitvány, a szerelők szórakozottak, a
szalonban ötcsatornás hangulatlámpa legyen, láncos lobogóval és
csicseri pacsirtával; hogy miféle pacsirta az? nos, ha nem tudják, az
ő bajuk; a király nyilván már türelmetlenkedik kies barlangjában, és
ha majd visszatér, bízvást ellátja a baját mindenkinek, aki
szabadulását késleltette. Elsötétülő szemekkel hallgatják ezt a
célozgatást az űrhajó körül sürgölődők, idegesen hajszolják egymást,
reszkető kézzel buzgólkodnak. Végre elkészül a rakéta; most a
hordárokon a sor, egymás után hozzák a kincses zsákokat, az aranyat
szállítószalagon öntik a tartályokba, persze mindez a legnagyobb
titokban folyik, egész rendőrhadak szimatolják körül a készülődést.
Trurl és Klapanciusz a markába nevet, és azoknak, akik félve ugyan,
de kíváncsian meghallgatják őket, szívélyesen el is magyarázzák,
hogyan történt mindez, hogyan vetették el első, tökéletlen ötletüket,
és miként építettek fenevadat új módon. Nem tudták, hová és hogyan
helyezzék a vezérlő egységet, vagyis az agyát, és mivel nem találtak
neki elég biztos helyet, egyszerűen az egészet agyból építették, hogy
egyformán tudjon gondolkodni a lábával, a farkával, vagy csupa
bölcsességfog pofájával. Mindez azonban csak a bevezetés volt. A
tulajdonképpeni feladat két részből állott, pszichológiai és
algoritmikus részből. Először meg kellett állapítani, mi döbbenti meg
a királyt; erre volt jó a fenevadból transzmutáció útján képződött
rendőrcsoport, szabályszerű letartóztatási parancsot felmutató
rendőrökkel ugyanis az egész világmindenségben senki sem képes
szembeszállni. Ennyit a pszichológiáról; csak azt fűzték még hozzá,
hogy a postaügyi minisztert is lélektani okokból vetették be, hiszen
alacsonyabb rangú hivatalnokot esetleg nem engednek be az őrök, s így
a levél nem jut el a címzetthez, ami bizony a mérnökök fejébe került
volna. A követi tisztet betöltő műminiszternek a levélen kívül némi
készpénz is volt a tarsolyában, arra az esetre, ha az alabárdosokat
meg kell vesztegetni; egyszóval mindenre gondoltak. Ami pedig az
algoritmust illeti, mindössze olyan fenevadcsoportot kellett találni,
amelynek reguláris és zárt alcsoportja éppen a rendőrség. A fenevad
algoritmusa előirányozta az egymást követő transzformációkat.
Vegytintával írták be az algoritmust az üvegcsengős függönybe, azután
a fenevadi-rendőri önszervezés már megtette a magáét. Jegyezzük meg
mindjárt, hogy a két mérnök később cikket publikált egy tudományos
folyóiratban a következő címmel: "A mono- és policáj általános
fenevadisztikai elméletének matematikai kifejtése, avagy
Éta-méta-béta rekurzív funkciók a rendőri erők postai és
fenevaderőkké való transzformációjának különleges esetében,
üvegcsengők kiváltotta kompenzációs mezőben, két-három-négy-m-n
kerekű, zöldre lakkozott, topológiai petróleumlámpával ellátott
kordé, valamint figyelemelterelés végett rózsaszínűre festett
ricinusolajjal működő diagonális mátrix használata mellett."
Az udvaroncok, kancellárok, tisztek és teljesen tönkretett rendőrök
közül természetesen senki sem értett egy árva szót sem mindebből, de
hát baj az? Nem tudni, vajon Vérgőz király alattvalóiban a csodálat
vagy a gyűlölet élt-e nagyobb mértékben a két mérnök iránt.
Már minden készen áll az induláshoz. Trurl egy zsákkal járkál a
palotában, és a szerződéshez híven újabb meg újabb csecsebecsét
akaszt le a falról, elégedetten megnézi és elcsomagolja. Végül a
hintó kiviszi a repülőtérre, ott már várakozik az ujjongó tömeg és a
gyermekkórus, népviseletbe öltözött kislányok virágcsokrokat
nyújtanak át, a méltóságok papírlapról hálálkodó és búcsúbeszédeket
olvasnak fel, a zenekar játszik, a gyengébbek elájulnak, majd végre
néma csend áll be. Ekkor Klapanciusz kivesz egy fogat a szájából,
valamit megmozdít benne, és lám: nem közönséges fog az, hanem
adó-vevő. Amint megnyomta, homokfelhő tűnik fel a horizonton; nő,
növekszik, porcsíkot húz maga után, egyre gyorsabban közeleg, majd
lezuttyan a hajó és a tömeg közötti üres térség közepére, megrázza
magát, hogy csak úgy repül róla a homok, és mindenki döbbenten látja,
hogy a fenevad az! Félelmetes egy dög, szeme napként vakít. Kígyózó
farkával oldalát csapkodja, a röpködő szikrák kerek lyukakat égetnek
a méltóságok műszálas díszegyenruhájába.
- Enged ki a királyt! - parancsolja Klapanciusz, mire a fenevad így
szól teljesen emberi hangon:
- Eszem ágában sincs. Most majd én tárgyalok velük...
- Micsoda? Megőrültél?! Te nekünk engedelmeskedsz a mátrixod szerint!
- kiabálja idegesen Klapanciusz, általános megrökönyödés közepette.
- Aztán miért? Fütyülök a mátrixotokra. Én negációs-dafkológ
szuperfenevad vagyok! Vezérelje a mérnök úr a nagynénikéjét!
Akárhogyan kiabál is, nem vagyok én lineáris, elvem visszacsatoló,
ugatásom csaholó, számrendszerem kettes, én vagyok a tettes, ha
térdre nem borultok, mindannyian szorultok!
- Majd én adok neked borulást! - hörög Klapanciusz, Trurl pedig
megkérdezi a fenevadat:
- Elmondanád, hogy tulajdonképpen mit akarsz?
Azzal Klapanciusz háta mögé bújik, és ő is kiveszi egy fogát, de úgy,
hogy a fenevad ne lássa.
- Először is feleségül akarom venni...
De senki sem tudta meg, kit akar a fenevad feleségül venni, mert
Trurl megnyomta a fogat, és felkiáltott:
- Lencse, borsó, tarkabab, tűnj el, ronda fenevad!
A mágneses-dinamikus-fenevadikus tér, amely a szörnyeteg atomjait
összetartotta, e szavakra egy szempillantás alatt megszűnt, a szegény
fenevad pedig fülét-farkát lobogtatta, a csontjait ropogtatta,
üvöltött és ordított, gyorsan hátat fordított, de ez sem segített
rajta - izzóvas-szagú, forró légörvény támadt, és a fenevad porrá
omlott, mint a kiszáradt homokvár... Csak egy kis homokdomb maradt
belőle, s azon ott állt a király, teljes épségben, bár nagyon savanyú
képpel, szurtosan és mérgesen, hogy így pórul járt.
- Fejébe szállt a dicsőség - jegyezte meg Trurl, és a jelenlevők nem
tudták pontosan, hogy kire érti: a királyra-e vagy a fenevadra,
amely fel akart lázadni alkotói ellen, de azok természetesen ezt a
sötét lehetőséget is számításba vették az algoritmusban.
- Most pedig - búcsúzkodott Trurl - a szertartásmester úr beszáll a
ketrecébe, mi pedig az űrhajónkba...
A következő fejezet