HETEDIK UTAZÁS
avagy a tökéletesség bajjal jár
A világegyetem végtelen, de határos, ezért a fénysugár, bármelyik
irányba induljon is, évmilliárdok után visszajut kiindulópontjára, ha
elég ereje van hozzá; s ugyanígy áll a dolog a csillagok és bolygók
között keringő hírekkel is. Egyszer például valahonnan messziről
Trurl fülébe jutott a hír, hogy van két hatalmas és jótékony mérnök,
akik olyan okosak és tökéletesek, mint senki más a mindenségben;
nyomban elsietett Klapanciuszhoz, az pedig megmagyarázta neki, hogy
nem holmi titokzatos vetélytársakról szól a hír, hanem róluk
magukról, csak előbb körüljárta a kozmoszt. De a hírnévnek megvan az
a tulajdonsága, hogy a kudarcokról többnyire tapintatosan hallgat,
még akkor is, ha a módfeletti tökéletesség okozta őket. Aki
kételkedne ebben, gondoljon Trurl hetedik és utolsó utazására; erre
magányosan indult, mivel Klapanciusznak határidős munkái voltak, s
ezért nem tarthatott vele.
Az idő tájt Trurl fölöttébb elbizakodott volt, és a tisztelet jeleit,
amelyekkel körülvették, egészen magától értetődőnek tekintette. Észak
felé repült hajóján, mert azt a vidéket ismerte a legkevésbé. Sokáig
repült az űrben, sorra elhúzott a csatazajtól hangos vagy halott
csöndbe dermedt bolygók mellett, míg véletlenül felfigyelt egy apró,
szinte mikroszkopikus bolygócskára, amely tulajdonképpen csak holmi
elkallódott anyagmorzsának látszott.
Ennek a kőmorzsának a felszínén valaki fel-alá szaladgált, ugrált és
furcsán hadonászott. Trurl elcsodálkozott ezen a magányosságon,
aggasztották a kétségbeesés vagy a harag e különös gesztusai, ezért
gyorsan leszállt.
Hatalmas termetű férfiú fogadta, tetőtől talpig iridiumból és
vanádiumból volt. Zengő-bongó hangon mondta el, hogy ő Tartaroszi
Kirúgtak király, Namarski és Fenebeléd országok uralkodója; ámde
mindkét országának lakosait álnok királygyilkos düh szállta meg,
letaszították trónjáról, s erre a kőmorzsára száműzték, hogy itt
keringjen a gravitáció fekete örvényeiben az idők végeztéig.
Miután megtudta, hogy kivel van dolga, a száműzött király követelni
kezdte, hogy Trurl, mint afféle hivatásos jótevő, haladéktalanul
ültesse őt vissza trónjára. A visszatérés puszta gondolatára
fellángoltak a szemei a bosszú édes előérzetétől, s acélujjai
begörbültek, mintha máris hű alattvalói torkát szorongatnák.
Trurl nem tudta és nem is akarta teljesíteni Kirúgtak óhaját, mivel
ez töméntelen bajt és bűnt vont volna maga után, valahogy azonban
mégis meg akarta vigasztalni a kiebrudalt felséget. Hosszabb
gondolkodás után kisütötte, hogy van megoldás: úgy intézhetné a
dolgot, hogy a király is jóllakjon, és alattvalói is megmaradjanak.
Felgyűrte az ingujját, és híres mérnöki művészetével vadonatúj
országot épített a királynak. Tele volt az városokkal, folyókkal,
hegyekkel, erdőkkel és patakokkal, volt ege, felhői, hadseregei,
csatamezői, bástyái, várai, ékes kastélyai; voltak benne napsütötte,
tarkabarka hetivásárok fáradságos napok, áttáncolt éjszakát, hajnalig
tartó mulatságok, fényes kivégzések. Beszerelt az országba egy pompás
fővárost, csupa márványból és hegyikristályból, beépítette az agg
bölcsek tanácsát, téli palotákat és nyári rezindenciákat,
összeesküvőket, cselszövőket, dajkákat, titkosrendőröket, telivér
hátaslovakat és a szélben vörösen lengő tollbokrétákat: aztán
átszőtte az ország levegőjét harsonaszó ezüstfonalaival és
ágyúlövések repedt dörejével, tett még hozzá egy marék árulót, egy
marék hőst, csipetnyi szabadságharcost és prófétát, egy-egy darab
messiást és nagy ihletkapacitású költőt, majd leült a kész ország
mellé, s nekilátott a próbaüzemeltetésnek. Közben, parányi
szerszámaival mesterkedve, adott még az ország asszonyainak egy-egy
késhegynyi szépséget, a férfiaknak egy csipet komor hallgatást és
duhaj kurjongatást, s hivatalnokoknak gőgöt és szolgalelkűséget, a
csillagászoknak mámoros csillagnézést, a gyerekeknek nyafogást. És
mindez együttvéve, szépen összeszerelve és kicsiszolva, egy dobozban
foglalt helyet, amely nem is volt túlságosan nagy, csak akkora, hogy
Trurl könnyedén fölemelhette. Ezek után az egészet Kirúgtaknak
ajándékozta, hadd uralkodjék rajta örök időkig; persze megmutatta
neki, hol vannak a picuri királyság kimenetei és bemenetei, hogyan
kell háborúkat programozni, zendüléseket elfojtani, hogyan kell
adókat kivetni és behajtani, megtanította arra is, hol vannak a
miniatűr társadalom kritikus átmenetei, mennyi a palotaforradalmi és
társadalmi feszültség megengedett maximuma és mennyi a minimuma.
Olyan jól elmagyarázta, hogy a zsarnoki uralkodásban régóta jártas
király rögtön kapott a tanításon, és ott helyben, a mérnök szeme
láttára, kiadott próbaképpen néhány rendeletet, megfelelően igazgatva
a császári sasokkal és oroszlánokkal díszített vezérlő kallantyúkat.
A rendeletekkel bevezette a statáriumot, a kijárási tilalmat és a
különleges adót; majd miután az apró államban letelt egy év, de a
király és Trurl ideje szerint csak egy perc, legmagasabb uralkodói
kegyét gyakorolta, vagyis egy vezérlőgomb megnyomásával visszavonta
egyik népnyúzó rendeletét, enyhített az adón, és kegyeskedett
feloldani a statáriumot - s a hála boldog zsivaja hallatszott ki a
dobozból, mintha kis egerek cincognának, mikor a farkukat húzzák, a
doboztető domború üvegén át pedig látszott, hogyan ujjong a nép a
verőfényes, poros utcákon, a lustán kanyargó folyók mentén, melyek
vizében bolyhos felhők tükröződnek, és hogyan dicséri uralkodójának
nemes lelkét és páratlan kegyességét.
Kirúgtak, aki először sértődötten fogadta Trurl ajándékát, mondván,
hogy ez az ország túl kicsi neki, és különben is gyerekjátékhoz
hasonlít, most már, látván, milyen naggyá válik benne minden, amikor
a vastag tetőüvegen át nézi, sőt homályosan talán azt is megérezvén,
hogy a nagyságrend tulajdonképpen mindegy, hiszen az államügyeket nem
méterrel vagy kilogrammal mérik, az érzések pedig egyformák, akár
óriások, akár törpék élik át őket, végül is köszönetet mondott a
mérnöknek, noha kissé savanyúan és feszengve. Alkalmasint
legszívesebben elrendelte volna, hogy a palotaőrség verje bilincsbe
Trurlt, és kínozza halálra, hiszen legjobb lett volna csírájában
elfojtani minden olyasféle híresztelést, miszerint őfelsége, úgymond,
holmi gyanús himpellértől; csavargó mesterembertől kapta ajándékba
birodalmát. De Kirúgtakban volt annyi józanság, hogy belássa: erről
kénytelen letenni, az arányok miatt - előbb hurcolhatnák börtönbe a
bolhák a kutyát, mint a királyi hadsereg Trurlt. Még egyszer
biccentett tehát, majd megragadta a jogart és az országalmát, némi
fáradsággal fölemelte az országát tartalmazó dobozt, és becipelte
szerény száműzötti viskójába. Aztán, míg feje fölött a bolygómorzsa
forgásának ütemében váltakozva felragyogott és lenyugodott a nap, a
király, akit alattvalói a legnagyobbnak tekintettek a világon, nagy
élvezettel országolt, parancsolt, nyakaztatott, jutalmazott, és
mindezzel szüntelenül tökéletes alattvalói hűségre és a trón
imádatára buzdította pirinyó alattvalóit.
Trurl hazatért, és nagy büszkén elmesélte barátjának, milyen mérnöki
remekkel egyeztette össze Kirúgtak monarchista törekvéseit volt
alattvalóinak köztársaságpárti hajlamával. Klapanciusz azonban,
csodák csodájára, egyáltalán nem dicsérte meg mestermunkájáért.
Ellenkezőleg, Trurl szemrehányást olvasott ki barátja szeméből.
- Jól értettelek? - dörmögte Klapanciusz. - Kiszolgáltattál egy egész
társadalmat ennek a vérszomjas gazembernek, ennek a született
rabszolgahajcsárnak, ennek a szadista szörnyetegnek? És még
elmeséled, milyen ujjongó zsivajt váltott ki a népnyúzó rendeletek
egy részének visszavonása?! Hogy tehettél ilyet?!
- Tréfálsz? - fakadt ki Trurl. - Hiszen az az egész ország elfér egy
dobozban, összesen egy méter hosszú, hetven centi széles, hatvanöt
magas. Csak modell az egész...
- Minek a modellje?
- Hogyhogy minek? Hát egy társadalomnak, százmilliószoros
kicsinyítésben.
- És honnan tudod, hogy nem léteznek-e a miénknél százmilliószorta
nagyobb társadalmak? Hátha a miénk is csak azoknak az óriásoknak a
modellje? És egyáltalán, mit számít a méret? Abban a dobozban,
illetve országban talán nem hónapokig tart az utazás a fővárostól a
határig: a lakosok számára? Talán nem szenvednek, nem dolgoznak arcuk
verítékével, nem halnak meg?
- No de öregem, hiszen tudod, hogy mindezek a folyamatok azért
játszódnak le, mert beprogramoztam őket, tehát nem valóságosan mennek
végbe...
- Mi az, hogy nem valóságosan? Azt akarod mondani, hogy a doboz üres,
és minden fáklyásmenet, kínvallatás, kivégzés csak illúzió? Érzéki
csalódás?
- Nem csalódás annyiban, hogy igazán végbemegy, de csak bizonyos
mikroszkopikus jelenségek gyanánt, amelyekre az atomrajokat
kényszerítettem - magyarázkodott Trurl. - Mindenesetre az ottani
születés, szerelem, hősiesség vagy árulás csupán parányi elektronok
körtánca az űrben, az én programozó művészetem pontossága jóvoltából,
amely...
- Elég az öndicséretből! - szakította félbe Klapanciusz. - Azt
mondod, hogy ezek önszervező folyamatok?
- Hát persze!
- És parányi elektronfelhők között mennek végbe?
- Tudod nagyon jól!
- És a hajnalok, napnyugták és véres harcok létrejötte pusztán a
lényeges változók kölcsönhatásának következménye?
- Pontosan így van.
- No és mi magunk, ha fizikai és kauzális szempontból vizsgáljuk,
vajon nem az elektronok táncának felhői vagyunk? Nem az űrbe szerelt
pozitív és negatív töltések? A mi létünk talán nem részecskeütközések
következménye, noha mi magunk az elektronok bakugrásait úgy
érzékeljük, mint szorongást, vágyat vagy gondolkodást? Hát mi egyéb
történik a fejedben, mikor álmodozol, mint kapcsolások bináris
algebrája és az elektronok szakadatlan tánca?
- No de Klapanciusz! Azonosítanád a mi életünket az üvegdobozba zárt
játék ország életével?! - méltatlankodott Trurl. - Na hallod, ez már
túlzás! Hiszen én csak államszimulátort építettem, tökéletes
kibernetikai modellt, semmi többet!
- Hát nem érted, Trurl? A tökéletesség a mi átkunk, amely minden
alkotásunkra ránehezedik, mert kiszámíthatatlanná teszi a
következményeket! - mondotta nyomatékosan Klapanciusz. - Ha egy
tökéletlen utánzó kínozni vágyna valakit, és csinálna magának holmi
formátlan fatönköt vagy viaszbábut, amely külsőleg valamelyest
hasonlít egy értelmes lényre, azon nyugodtan kitölthetné szadista
hajlamát, és kész! De gondold meg, barátom, mi történik a
tökéletesedés folyamán! Gondolj a következő szobrászra, aki már
gramofont szerel a bábu hasába, hogy teremtménye jajgasson a
korbácsütések alatt; gondolj a következő bábura, amely bábuból már
homeosztáttá válik, gondold el a könnyező, vérző bábut, és végül azt
a bábut, amely retteg a haláltól, bár ugyanakkor vágyik is a nemlét
nyugalmára, hogy szabaduljon kínjaitól! Hát nem látod, hogy a
szimuláció tökéletessége folytán a látszat valósággá válik, a
színlelés igazsággá? Kiszolgáltattad egy vérszomjas zsarnoknak a
szenvedésre képes lények egész tömegét, tehát gyalázatos bűnt
követtél el...
- Mindez csak szófacsarás! - szakította félbe hevesen Trurl.
Barátjának szavai elevenébe vágtak, de persze csak annál dühösebben
ágált. - Az elektronok nemcsak a mi fejünkben ugrálnak, hanem a
gramofonlemezben is. Ennek a ténynek az általánosságából semmi olyan
nem következik, ami feljogosítana efféle hiposztazált analógiákra! A
kegyetlen Kirúgtak alattvalói valóban vesztőhelyre mennek, sírnak,
harcolnak, szeretnek, mert így határoztam meg a paramétereket, de
hogy éreznek-e közben valamit, azt nem tudjuk, Klapanciusz, mert
arról a fejükben ugráló elektronok nem árulnak el semmit!
- Ha szétverném a te fejedet, abban sem látnék egyebet, mint
elektronokat - felelte higgadtan Klapanciusz. - Úgy teszel, mintha
nem értenéd, amit mondok, pedig jól tudom, hogy nem vagy ilyen buta!
A gramofonlemeztől nem kérdezel semmit, a lemez nem fog irgalomért
könyörögni, sem térdre esni! Azt mondod, nem lehet tudni, vajon csak
azért jajgatnak-e a korbácsütések alatt, mert így meg úgy ugrálnak
bennük az elektronok, tehát olyanformán, mint ahogy a kocsikerék a
kenetlenségtől nyikorog, vagy csakugyan fájdalmat éreznek, és ezért
ordítanak? No de hol itt a különbség? Hiszen a szenvedő nem az, aki
kezedbe adja a szenvedését, hogy megtapogasd és mérlegre tehesd,
hanem az, aki úgy viselkedik, mint aki szenved. Bizonyítsd be nekem,
hogy ők n e m éreznek semmit, hogy n e m gondolkodnak, n e m annak
tudatában levő lények, hogy a nemlét két szakadéka közé zárva élnek,
a születés előtti és a halál utáni nemlét közötti résben, ezt
bizonyítsd be nekem, akkor nem szidlak tovább! Bizonyítsd be tüstént,
hogy csak s z i m u l á l t a d a szenvedést, de nem
t e r e m t e t t e d !
- Tudod, hogy ez lehetetlen - válaszolta Trurl halkan. - Hiszen mikor
a szerszámokat kézbe vettem, mikor a doboz még üres volt, már akkor
előre kellett látnom mindezt. Kirúgtak országának tervezésénél
ügyelnem kellett, nehogy a királyban az a benyomás támadjon, hogy
bábokat kapott igazi alattvalók helyett. Nem tehettem másképp, értsd
meg! Hiszen minden, ami megingatja a teljes valószerűség illúzióját,
megsemmisítette volna az uralkodás komolyságát is, gépi játékszerré
tette volna az egészet...
- Értem én, nagyon jól értem! - kiáltotta Klapanciusz. - Szándékod
tiszteletre méltó volt; te csupán az igazihoz minél hasonlóbb államot
akartál szerkeszteni, olyan hasonlót, hogy meg se lehessen
különböztetni, és döbbenettel hallom, hogy sikerült is! Hazatérésed
óta csak órák teltek el, de azok számára, akik ott élnek a dobozba
zárva, egész évszázadok. Hány lénynek kellett már elpusztulnia, hogy
a gőgös Kirúgtak tovább pöffeszkedhessen, mint egy varangyos béka?
Trurl erre már nem tudott mit felelni. Csendesen elindult a hajója
felé, és látta, hogy barátja követi. Az űrcsónak villámgyorsan az
égbe röppent, Trurl beirányította a hajó orrát két nagy tűzcsomó
közé, s némán támaszkodott a kormányhoz, míg Klapanciusz meg nem
szólalt:
- Javíthatatlan vagy. Mindig előbb cselekszel, azután gondolkodol.
Mit akarsz most csinálni, ha odaérkeztünk?
- Visszaveszem tőle az országot.
- És mit csinálsz vele?
- Hát megsemmisítem! - kiáltotta volna Trurl, de torkán akadt a szó.
Nem tudott felelni, végül is azt mormolta:
- Választásokat rendezek. Válasszanak maguknak igazságos
kormányférfiakat.
- Hűbéreseknek és jobbágyoknak programoztad őket. Mit akarsz most a
választásokkal? Mit változtatnának a sorsukon? Előbb az állam egész
struktúráját kellene szétszerelned, és minden kapcsolást újra
összekötnöd...
- De hát hol végződik a struktúra megváltoztatása, és hol kezdődik az
elmék átalakítása?! - tört ki Trurl. Klapanciusz nem válaszolt, és
komoran hallgatva repültek, amíg meg nem pillantották Kirúgtak
bolygóját. Leszállás előtt néhányszor körülrepülték, és meglepő
látvány tárult szemük elé.
A bolygót az értelmes tevékenység számtalan jele borította. Parányi
hidacskák íveltek a cérnavékony, csobogó erek fölött, a csillagokat
tükröző tócsák háta tele volt hajókkal. A bolygómorzsa sötét éjszakai
féltekéjén települések fényei sziporkáztak, a nappali féltekén pedig
jól látszottak a városok, bár magukat a lakosokat a legerősebb
távcsővel sem tudták felfedezni, olyan picikék voltak. Kirúgtak
királynak pedig híre-hamva sem volt, mintha a föld nyelte volna el.
- Eltűnt... - suttogta ámulva Trurl. - Mit csináltak vele?
Sikerült szétfeszíteniük a doboz falát, és elfoglalták az egész
minibolygót...
- Oda nézz! - kiáltott fel Klapanciusz, és egy aprócska gombafelhőre
mutatott, amely lassan szétfoszlott a légkörben, nem volt nagyobb egy
stoppolófánál. - Már ismerik az atomenergiát... És ott messzebb,
látod azt az üvegépítményt? A doboz maradványai! Valami templomfélét
építettek belőle...
- Nem értem. Hiszen ez csak modell volt. Csak folyamat nagyszámú
paraméterrel, monarchisztikusra programozva, visszacsatolásos
szimulátor, variábilis multisztát... - dadogta ámulva és
megdöbbenve Trurl.
- Igen. De elkövetted a megbocsáthatatlan hibát, hogy túlságosan
tökéletes volt a szimuláció. Nem akartál pusztán óraszerkezetet
építeni, és így akaratlanul, merő gondosságból, azt építetted meg,
ami lehetséges és szükségszerű, és ami a mechanizmus ellentéte...
- Ne mondd végig! - kiáltotta Trurl. És néztek, néztek lefelé, míg
egyszer csak valami nekiütközött a hajójuknak, szerencsére csak
súrolta őket: odapillantottak, és jól látták azt a tárgyat, mivel
fénycsík húzódott utána. Űrhajó volt, vagy talán csak mesterséges
hold, de meglepően hasonlított az egyik acélcsizmához, amelyet a
zsarnok Kirúgtak viselt hajdanában. És amikor feljebb tekintettek,
magasan a bolygócska fölött megláttak egy fénylő égitestet, amely
korábban nem volt ott; és megismerték jéghideg, kerek felületén
Kirúgtak acélvonásait, akiből ily módon lett a mikromini nép
bolygójának holdja.
A következő fejezet