ZSENIALON KIRÁLY HÁROM MESÉLŐGÉPE
Egy napon megjelent Trurlnál egy idegen, akin, mihelyt kiszállt
fotongyaloghintójából, rögtön látszott, hogy messziről jött magas
személyiség, ott ugyanis, ahol másoknak kezük van, ő csak egy illatos
zafírkövet hordott, ahol másoknak lábuk van, rajta szivárványos fény
kavargott, fej helyett csupán egy pompás kalpagot viselt, beszélni
pedig a belsejéből beszélt, ugyanis fényesre csiszolt felületű,
eszményien sima gömb volt, deréktájban díszes plazmazsinórral övezve.
Miután köszöntötte Trurlt, közölte, hogy ő tulajdonképpen kettő,
nevezetesen a felső és alsó félgömb; az előbbinek a neve
Szinkronizin, az utóbbié Szinkrofazin. Trurl egészen fellelkesült
ezen a remek szerkezeti megoldáson, amilyet értelmes lénynél még
sohasem látott. Rögtön ki is jelentette, hogy még sohasem volt
szerencséje ilyen gondosan kidolgozott, tökéletesen csiszolt és
magasfényű személyhez. A jövevény udvariasan viszonozta a bókot,
dicsérve Trurl felépítését, majd e kölcsönös szívélyességek után
elárulta, mi szél hozta errefelé: mint a nagy Zsenialon király
barátja és hű szolgája, azért jött, hogy három mesélőgépet rendeljen
Trurlnál.
- Az én uram és királyom - magyarázta - már régóta nem uralkodik és
nem királykodik. Ilyen kettős lemondásra késztette ugyanis a világi
ügyek mélyreható megismeréséből fakadó bölcsesség. Elhagyva fémes
királyságát, egy szellős, száraz barlangba költözött, hogy az
elmélkedésnek szentelje magát. Néhanapján azonban erőt vesz rajta a
szomorúság vagy az önvád, és ilyenkor csakis egészen rendkívüli
történetekre vágyik. Ám azok, akik hívek maradtak hozzá, mikor
lemondott a trónról, már régen elmondtak neki minden történetet, amit
ismertek. Így hát, nem látván más megoldást, azt szeretnénk, mérnök
uram, ha elmés gépeiddel segítenél eloszlatni a király borús kedvét.
- Építhetek ilyen gépet - bólintott Trurl. - De miért akartok
mindjárt hármat?
- Azt szeretnénk - felelte Szinkrofazin, hol erre, hol arra az
oldalára gördülve -, hogy az első gép kalandos, de szívderítő meséket
mondjon, a második csavaros és mulatságos históriákat, a harmadik
pedig mély és megindító történeteket adjon elő.
- Tehát az első felfrissítse az elmét, a második mulattasson, a
harmadik pedig az okulást szolgálja? - mondotta Trurl. - Értem. Most
rögtön vagy csak később beszélünk a fizetségről?
- Ha megépíted a gépeket, dörzsöld meg ezt a gyűrűt - felelte a
jövevény -, akkor megjelenik ez a gyaloghintó; beülsz a gépeiddel
együtt, és elröpülsz Zsenialon király barlangjába. Ott majd
előadhatod a kívánságaidat, és ő a lehetőségekhez képest biztosan
teljesíti.
Ezután meghajolt, átadta Trurlnak a gyűrűt, és vakítóan csillogva
visszagurult a gyaloghintóba; fehér fényfelhő vette körül, néma
villám villant, és Trurl egyedül maradt háza előtt, kezében a
gyűrűvel, és nem valami elégedetten a történtekkel.
- "A lehetőségekhez képest" - zsörtölődött, miközben visszament
műhelyébe. - De rühellem az ilyesmit! Tudjuk, mi sül ki ebből:
mihelyt a számla kiegyenlítésére kerül a sor, vége a cifra bókoknak
meg a hajlongásnak, és kezdődik a huzakodás, alkudozás, veszekedés...
A kezében csillogó gyűrű ekkor megrezzent, és így szólt:
- "A lehetőségekhez képest" csak annyit jelent, hogy Zsenialon
király, mivel lemondott trónjáról, nem túlságosan gazdag; de úgy
fordult hozzád, mérnök úr, mint bölcs a bölcshöz; és talán nem is
tévedett, mert úgy látom, nem csodálkozol, hogy egy gyűrű beszélni
kezd; ne csodálkozz tehát a király szegénységén sem, és légy nyugodt,
mert busás jutalmat fogsz kapni, ha talán nem is aranyban. De nem
minden éhséget csillapít az arany.
- Hagyjuk a kincstári szöveget, gyűrű - morogta Trurl. - Bölcs ide,
bölcs oda, a gépépítéshez szükséges atomok, ionok meg egyéb kincsek
fene sokba kerülnek, a villanyszámláról már nem is beszélve. Jobban
szeretem a tiszta ügyleteket, szerződéssel, pecsétekkel,
aláírásokkal. Nem vagyok kapzsi, de kedvelem az aranyat, különösen
nagyobb mennyiségben, és ezt nyíltan be is vallom! Aranyos fénye,
csillogása, súlya kedves a szívemnek. Ha kiszórok egy-két zsák csengő
dukátot a padlóra, és elgyönyörködöm bennük, fölmelegszik a lelkem,
mintha egy napocska sütne benne. Szeretem az aranyat, no! - kiáltott
fel, mert saját szavai kissé felajzották.
- De minek neked az arany, amit mások hoznak? Nem csinálhatnál
magadnak, amennyit csak akarsz? csillogott a gyűrű csodálkozásában.
- Nem tudom, mennyire bölcs a te Zsenialon királyod - felelte Trurl
-, de azt már látom, hogy te nagyon balga egy gyűrű vagy! Még hogy én
csináljak aranyat magamnak! Hallottak már ilyet?! Hát abból él a
cipész, hogy cipőt készít magának? Hát magának főz a szakács, magát
öli le a katona? Na és az önköltség, arról még nem hallottál?
Egyébként, ha tudni akarod, nemcsak aranyat pengetni szeretek, hanem
zsémbelődni is. No, de most már csönd legyen, mert munkához kell
látnom.
Elrakta a gyűrűt egy öreg bádogdobozba, majd sürgölődni kezdett a
műhelyében. Három napig építette a három gépet, ki sem lépve a
házából, majd rátért a formatervezésre; az egyszerű, funkcionális
idomokat kedvelte. Különféle fedőlapokat próbált ki, a gyűrű pedig
folyton kritizálta a dobozából, amíg Trurl rá nem csapta a födelet,
mert zavarták a kotnyeles megjegyzések.
Végül szépen belakkozta a gépeket - az elsőt fehérre, a másodikat
égszínkékre, a harmadikat feketére -, majd megdörzsölte a gyűrűt,
tüstént megjelent a gyaloghintó, berakodott, maga is beült a gépek
mellé, és várta, hogy mi lesz. Egy villanás, egy szisszenés, porfelhő
támadt, és mikor a por elült, Trurl a gyaloghintó ablakán kinézve
fehér homokkal felhintett, tágas barlangban találta magát. Először
néhány fapadot pillantott meg, amelyek könyvek és fóliánsok alatt
roskadoztak, aztán egész sor fényesen csillogó gömböt. Egyikükben
felismerte az idegent, aki a gépeket rendelte nála; a középsőben
pedig, aki nagyobb volt a többinél és az öregségtől kissé már ráncos,
a királyt sejtette. Kiszállt hát, és meghajolt. A király szívélyesen
köszöntötte, majd így szólt:
- A bölcsességnek két fajtája van: az egyik lehetővé teszi a
tevékenységet, a másik visszatart tőle. Nem gondolod, jeles Trurlom,
hogy az utóbbi a nagyobb? Hiszen csak a rendkívül éles elme láthatja
előre tetteinek távoli következményeit, melyek problematikussá teszik
az őket előidéző cselekvést. Ezért a tökéletesség a cselekvés
beszüntetésében nyilvánul meg, és a bölcsesség abban különbözik az
értelemtől, hogy képes ilyen megkülönböztetésre...
- Már megbocsásson, felség - válaszolta Trurl -, de szavait
kétféleképpen lehet értelmezni. Egyfelől finom célzásnak, amely
leszállítja munkám értékét, lekicsinyelvén ama tevékenységemet,
mellyel a gyaloghintóban fekvő három gépet megépítettem. Ez az
értelmezés számomra sajnálatos lenne, mivel arra utalna, hogy az
elhangzott szavakat a gyér fizetési hajlandóság súgta.
A másik értelmezés szerint egyszerűen a tétlenség elméletét fejtetted
ki, amely viszont belsőleg ellentmondásos. Ahhoz, hogy az ember
tétlenkedhessék, először cselekednie kell; aki azért nem forgatja ki
sarkukból a hegyeket, mert képtelen rá, de közben azt hangoztatja,
hogy a fene nagy bölcsesség készteti a tétlenségre, csupán
nevetségessé válik olcsó álfilozófiájával. A tétlenség biztos, és
csak ennyi jót lehet mondani róla. A tevékenység bizonytalan, és
ebben van a szépsége; de ha felségedet érdeklik a kérdés további
részletei, építhetek egy megfelelő vitatkozógépet.
- A fizetés ügyét halasszuk e kedves találkozás végére - szólt a
király, aprókat gurulva a titkos derültségtől, melyet Trurl
szónoklata keltett benne. - Most azonban, mérnököm, hadd lássalak
vendégül. Szíveskedj helyet foglalni szerény asztalunknál, ezen a
padon, hű barátaim között és ha van nedved, mesélj valamit
tevékenységeidről vagy tétlenségeidről.
- Engedelmeddel, királyom - felelte Trurl -, attól tartok, hogy nem
vagyok elég ékesszóló. Tökéletesen helyettesít azonban három gépem,
amelyeket magammal hoztam; így legalább mindjárt kipróbáljuk őket.
- Legyen hát! - szólott a király.
Valamennyien leültek, kíváncsiságot és a rendkívüli történetek
reményét kifejező testtartásban, Trurl pedig kiemelte a
gyaloghintóból a fehérre lakkozott gépet, megnyomott rajta egy
gombot, és letelepedett Zsenialon király jobbján. Az első gép pedig
így szólt:
- Ha nem ismeritek a híres-nevezetes történetet a tömkelegekről,
királyukról, Mandarionról, az ő Tökéletes tanácsosáról, valamint
Trurl mérnökről, aki e tanácsost először megépítette, majd
elpusztította, akkor figyeljetek!
A tömkelegek birodalma arról nevezetes, hogy alattvalói rengetegen
vannak. Egy napon Trurl mérnök, aki a sáfránysárga Delira csillagkép
vidékén barangolva kissé letért az útról, megpillantott egy bolygót,
amely mindenestül mozogni látszott; lejjebb szállva észrevette, hogy
csak a bolygó felszínét borító tömeg hullámzik. Nagy nehezen talált
néhány négyzetméter viszonylag üres talajt, és leszállt. A
bennszülöttek nyomban odaszaladtak, körülfogták, és hangoztatni
kezdték, hogy milyen sokan vannak; mivel azonban mind egyszerre és
öszszevissza kiabáltak, sokáig nem értette meg, miről van szó. Mikor
végre megértette, azt kérdezte:
- Hát igazán olyan sokan vagytok'?
- Igazán!! - harsogták roppant büszkén. - Megszámlálhatatlanok
vagyunk!
A többiek így tódították:
- Annyian vagyunk, mint vízcsepp a tengerben!
- Mint csillag az égen!
- Mint a homokszemek! Mint az atomok!!
- No jó - mondta Trurl. - És mi van akkor, ha ilyen sokan vagytok?
Állandóan számoljátok magatokat, és ebben telik kedvetek?
- Műveletlen idegen - felelték -, tudd meg, hogy ha toppantunk a
lábunkkal, megremegnek a hegyek, ha fújunk, orkán kerekedik, és fákat
csavar ki, ha pedig mindannyian leülünk, senki sem bírja kezét-lábát
mozdítani!!
- És mire jó az, ha remegnek a hegyek, orkán tépi ki a fákat, és
senki sem bírja kezét-lábát mozdítani? - kérdezte Trurl. - Hát nem
jobb, ha a hegyek nyugodtan álldogálnak, a szél nem fúj, és mindenki
úgy mozog, ahogyan akar?
Nagyon felháborodtak a tömkelegek, hogy így semmibe veszi
hatalmas számukat és számbéli hatalmukat; ezért toppantottak, fújtak
és leültek, hogy bebizonyítsák, milyen sokan vannak, és mi következik
ebből. A földrengés a fák felét derékba törte, a fák az alattuk
állókat összeroppantották, a fújás támasztotta szél kidöntötte a
maradék fákat, újabb hétszázezer lakos morzsolódott össze, az életben
maradottak pedig sem kezüket, sem lábukat nem bírták mozdítani.
- Te jó isten! - szörnyedt el Trurl, beszorulva, mint egy szardínia.
- Micsoda szerencsétlenség!
Mint kiderült, e szavakkal még jobban megsértette őket.
- Tudatlan idegen! - kiáltották. - Ugyan mit számít pár százezer
egyed elvesztése a tömkelegeknek, akik megszámlálhatatlanok?! Ami
észrevehetetlen, azt egyáltalán nem lehet veszteségnek nevezni; csak
megmutattuk neked, milyen hatalmasan tudunk dobbantani, fújni és
leülni. Hát még ha nagyobb tettekre szánnánk el magunkat!
- Jó, jó - felelte Trurl -, ne higgyétek, hogy nem értem, miről van
szó. Mindaz, ami nagy és számos, meglehetősen általános tiszteletet
ébreszt. Például az avas gázt, amely egy öreg hordó fenekén álmosan
kering, nem tiszteli senki, de ha annyi van belőle, hogy egy
galaktikus ködfelhőre futja, mindjárt hasra esnek előtte. Pedig
ugyanaz a közönséges, avas gáz, csak éppen nagyon sok van belőle.
- Nem tetszik nekünk, amit karattyolsz! - förmedtek rá. - Nem
szívesen hallunk holmi avas gázról!
Trurl körülnézett, nem jön-e a rendőrség, de a nagy zsúfoltságtól a
rendőrök nem fértek oda.
- Kedves tömkelegek - mondta -, engedjétek meg, hogy eltávozzam
országotokból, mivel nem osztozom abban a hitetekben, hogy a nagy
szám önmagában is nagyszerű, akkor is, ha semmi egyéb nincs mögötte,
mint a puszta szám.
A tömkelegek összenéztek, majd csettintettek az ujjukkal. Ettől
akkora robbanás támadt, hogy Trurl a levegőbe repült. Sokáig
bukfencezett a magasban, majd egyenesen talpra pottyant, és a királyi
palota kertjében találta magát. Éppen közeledett Legnagyobb
Mandarion, a tömkelegek királya; már jó ideje figyelte Trurl röptét
és lepottyanását, most pedig megszólította:
- Úgy hallom, idegen, nem adóztál kellő tisztelettel
megszámlálhatatlan népemnek. Ezt agyad sötétségének tulajdonítom. De,
bár a magasabb dolgokat képtelen nagy felfogni, állítólag bizonyos
ügyességet tanúsítasz az alsóbbrendű ügyekben, és ez éppen kapóra
jön, mivel Tökéletes Tanácsosra van szükségem. Te majd megépíted!
- Mit tudjon a tanácsos, és mit kapok, ha megépítem? - érdeklődött
Trurl, miközben leverte magáról a port és homokot.
- Tudjon mindent, vagyis: válaszoljon minden kérdésre, oldjon meg
minden problémát, adja a legjobb tanácsot, egyszóval, állítsa
szolgálatomba a legmagasabb bölcsességet. Ha megépíted, adok neked
százezret vagy kétszázezret alattvalóimból: lehet egy-két ezerrel
több is, ezen nem fogunk összeveszni.
"Úgy látszik, az értelmes lények szerfölött nagy száma igen
veszélyes, mert a homokhoz teszi őket hasonlatossá; ez a király
könnyebben megválik alattvalóinak egész seregétől, mint én egy viselt
bocskortól!" - gondolta Trurl, és így szólt:
- Uram, az én házam kicsiny, nem tudom, mit kezdenék százezer
rabszolgával.
- Együgyű idegen, vannak szakembereim, akik majd megmagyarázzák
neked; a rabszolgahad számtalan dologra használható. Különféle színű
ruhákba lehet őket öltöztetni, hogy egy nagy téren mozaik formájában
felálljanak, vagy az alkalomnak megfelelő, tanulságos, élő
feliratokat alkossanak; csomóba lehet kötni őket és labdázni velük,
vagy ötezerből kalapácsfejet csinálni, háromezerből hozzá nyelet, és
szétverni velük egy kősziklát, vagy kidönteni egy erdőt; kötelet és
indát lehet fonni belőlük, vagy bohókás nyakláncot csinálni: a
legalsók, akik a lánc végén az űr fölött lógnak, tréfás
mozdulataikkal, tekergőzésükkel és visításukkal gyönyörködtetik a
szemet és a szívet. Állíts egyszer fél lábra tízezer ifjú
rabszolganőt, és parancsold meg, hogy jobb kezükkel nyolcasokat
írjanak le, bal kezük ujjaival pedig csettintsenek: soha többé nem
mondasz le erről a bájos látványról, nekem elhiheted!
- Uram! - felelte Trurl. - Az erdőket és kősziklákat gépekkel győzöm
le, ami pedig a feliratokat és mozaikokat illeti, nem szokásom olyan
lényekből csinálni őket, akiknek talán más tevékenységhez lenne
kedvük.
- Vakmerő idegen - horkant fel a király -, mit kívánsz hát a
Tanácsosért?
- Száz zsák aranyat, király!
Mandarion sajnálta az aranyat, de igen ravasz, titkos gondolata
támadt. Ezért így szólt:
- Legyen kívánságod szerint.
- Igyekszem teljesíteni felséged óhaját - mondta Trurl, és
visszavonult a palota bástyájába, ahol Mandarion műhelyt utalt ki
számára. Nemsokára kihallatszott, amint szuszog a fújtató, csattog a
kalapács, csikorog a fűrész. A király meglesette kémeivel, mit művel
a mérnök; csodálkoztak a kémek, mert Trurl nem tanácsost épített,
hanem sok különféle szerszámkészítő, lakatos és villanyszerelő gépet;
aztán leült, hosszú papírszalagot kezdett egy szöggel lyukasztgatni,
elkészítette a tanácsos programját, majd sétálni ment, míg a gépek
késő éjszakáig serénykedtek a bástyában, reggelre pedig elkészült a
tanácsos. Dél felé Trurl bevezetett a trónterembe egy jókora, két
lábon járó bábut, egyetlen kicsi kézzel, és bemutatta a királynak: ez
a Tökéletes Tanácsos.
- No, majd meglátjuk, mit ér - gyanakodott Mandarion. Megparancsolta,
hogy szórják fel a márványpadlót sáfránnyal és fahéjjal, mert a
tanácsos a forró vas erős szagát árasztotta, sőt helyenként még izzott
is egy kicsit, hiszen az imént vették ki a kemencéből. - Elmehetsz -
intett a király Trurlnak -, estére gyere vissza, és akkor majd
elszámolunk.
Trurl elkocogott, azon tűnődve, hogy Mandarion szavai nem sok
bőkezűséget ígértek, sőt talán holmi fondorlat is rejlik mögöttük.
Nagyon örült, hogy a tanácsos mindentudását egy apró, de lényeges
fenntartással korlátozta a programban: nevezetesen azzal, hogy bármi
legyen is a parancs, alkotójának vesztét a gép soha ne okozza.
A király, kettesben maradva a tanácsossal, így szólt:
- Nos, ki vagy, és mit tudsz?
- Én felséged Tökéletes Tanácsosa vagyok - felelte a gép tompa
hordóhangon -, és a legtökéletesebb tanácsokat tudom adni.
- Jól van - dörmögte a király. - Kinek tartozol hűséggel és
engedelmességgel, nekem vagy az építődnek?
- Hűséggel és engedelmességgel egyes-egyedül felségednek tartozom -
búgott fel a tanácsos.
- Nna jó - dünnyögte a király. - Hát akkor először is... izé...
hogy is mondjam... nem akarom, hogy mindjárt az első kívánságom
azt a benyomást keltse, mintha fukar volnék... de azért szeretném,
bizonyos mértékig, csak az elv kedvéért... mi a véleményed?
- Felséged még nem kegyeskedett közölni, mit kíván - felelte a
tanácsos, oldalából egy harmadik, kisebb lábat nyújtott ki, és
megtámaszkodott rajta, mert egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát.
- A Tökéletes Tanácsosnak olvasnia kell ura gondolataiban! - fortyant
fel dühösen Mandarion.
- Természetesen, de csak külön utasításra, nehogy indiszkréciót
kövessen el - mondta a tanácsos, kinyitott egy kis ajtót a hasán, és
elfordított egy "Telepatron" feliratú kulcsocskát. Aztán
felragyogott, és így szólt:
- Felséged azt kívánja, hogy egy lyukas garast se kelljen fizetnie
Trurlnak. Értem!
- Ha ezt bárkinek elárulod, bedobatlak a nagy malomba, amelynek
köveit háromszázezer alattvalóm forgatja egyszerre! - fenyegette meg
a király.
- Nem árulom el senkinek - biztosította a tanácsos. - Felséged tehát
nem óhajt értem fizetni; ez nagyon egyszerű dolog. Ha Trurl eljön,
kegyeskedjék megmondani neki, hogy aranyat pedig nem kap, és hordja
el magát.
- Tökfilkó vagy te, nem tanácsos! - dühöngött a király. - Nem akarok
fizetni, de azt akarom, hogy ez Trurl hibájából történjék! Azt
akarom, hogy ne járjon neki semmi! Érted?!
A tanácsos bekapcsolta gondolatolvasó készülékét, kissé megingott, és
tompán így válaszolt:
- Felséged úgy kívánja feltüntetni a dolgot, hogy felséged
igazságosan járt el, a törvényekhez és adott szavához híven, Trurl
pedig semmirekellő himpellér és csaló. Felséged engedelmével most
rávetem magam felségedre, és fojtogatni kezdem, esetleg meg is
tiprom, felséged pedig kegyeskedjék a szükséges hangerővel
segítségért kiabálni...
- Te alighanem megzavarodtál - csodálkozott Mandarion. - Miért akarsz
fojtogatni, és miért kiabáljak?
- Hogy azzal vádolhassuk Trurlt: királygyilkosságot akart általam
végrehajtani - jelentette ki sugárzó képpel a tanácsos. - Ha ezek
után felséged kiseprűzteti és a várfalról az árokba hajíttatja, ezt
mindenki rendkívül irgalmas cselekedetnek fogja minősíteni, hiszen az
effajta bűnt rendszerint kínvallatással megelőzött lenyakazás sújtja.
Nekem viszont felséged nagylelkűen megkegyelmez, mint Trurl ártatlan
eszközének. Mindenki elragadtatva zengi majd felséged jóságát, és
minden pontosan úgy lesz, ahogy felséged óhajtotta.
- Hát akkor fojtogassál, de óvatosan, te disznó - morogta a király.
Valóban minden úgy történt, ahogy a Tökéletes Tanácsos kieszelte.
A király ugyan meg akarta toldani Trurl kidobását azzal, hogy
mindenesetre tépjék ki a lábait, de erre aztán nem került sor. Ő azt
hitte, hogy egyszerű hanyagság következtében, pedig az a teljes
igazság, hogy a tanácsos diszkréten közbenjárt a segédhóhérnál.
Azután a király megkegyelmezett a tanácsosnak, és saját felséges
személye mellé rendelte. Trurl pedig nagy keservesen hazasántikált.
Másnap elment Klapanciuszhoz, elmesélte szerencsétlen kalandját, és
így szólt:
- Ez a Mandarion még nagyobb gazember, mint hittem. Csúnyán
becsapott, és ráadásul a saját tanácsosom ötlete alapján! De téved,
ha azt hiszi, hogy lenyelem a békát. A rozsda rágjon meg, ha bosszút
nem állok ezen az aljas zsarnokon!
- De hát mit akarsz csinálni? - kérdezte Klapanciusz.
- Először is beperelem, hogy behajtsam a járandóságomat; de ez csak a
kezdet. Megfizettetek a disznóságért, amit velem csinált!
- Bonyolult jogi probléma ez - töprengett Klapanciusz -, azt ajánlom,
keress fel mindenekelőtt egy jó ügyvédet.
- Minek mászkáljak én ügyvédhez? - morogta Trurl. - Inkább csinálok
magamnak egyet.
Hazament, és munkához látott. Hat púpozott merőkanál tranzisztort
dobott egy hordóba, hozzáadott ugyanannyi ellenállást és
kondenzátort, elektrolitet öntött rá, letakarta egy deszkával,
lenyomtatta kővel, hogy jól összeérlelődjék, aztán aludni ment. Három
nap múlva pompás, zamatos ügyvédje volt. Ki sem szedte a hordóból,
hiszen úgyis csak egyetlen alkalomra kellett. Az asztalra tette a
hordót, és megkérdezte:
- Ki vagy?
- A jog- és államtudományok tudora vagyok, a legkiválóbb ügyvéd és
jogtanácsos - bugyborékolta a hordó; mert egy kicsit túl sok volt
benne az elektrolit. Trurl előadta ügyét, a hordó pedig így szólt:
- Betápláltad a tanácsosba azt a megszorítást, hogy a te vesztedet
nem okozhatja?
- Igen. Annyit, hogy ne pusztítson el, semmi többet.
- Eszerint nem tettél eleget maradéktalanul a szerződésnek. A
tanácsosnak mindent tudnia kellett volna, kivétel nélkül. Ha téged
nem pusztíthat el, akkor nem tud mindent.
- De ha engem elpusztít, akkor nincs, aki felvegye a díjat!
- Ez külön kérdés, Mandarion büntetőjogilag vonható felelősségre, a
te kereseted viszont magánjogi.
- Jól nézünk ki! Egy hordó tanít enged a magánjogra! - dühöngött
Trurl. - Kinek a jogtanácsosa vagy tulajdonképpen, az enyém vagy azé
a piszok királyé?
- A tiéd, de a királynak joga volt megtagadni a fizetséget.
- Netán ahhoz is joga volt, hogy a várfalról az árokba dobasson?
- Ez büntetőjogi ügy, hivatalból üldözendő cselekmény, és külön
kérdés - felelte a hordó.
Trurl majd megpukkadt mérgében.
- Micsoda?! Hát azért csináltam tudatos értelmet egy rakás
tranzisztorból, drótból és ócskavasból, hogy tisztességes jogsegély
helyett csűrés-csavarást kapjak? Majd adok én neked, te nyavalyás
fiskális!
Leöntötte az elektrolitet, az asztalra rázta a hordó tartalmát, és
szétszedte, de olyan gyorsan, hogy az ügyvédnek még fellehhezésre sem
maradt ideje.
Ezután Trurl nekiült, és épített egy Juris Consulens nevű,
kétemeletes gépet, magánjogi és büntetőjogi tápegységgel,
paragrafusszűrővel, sőt minden eshetőségre a nemzetközi jogot és
közjogot is beépítétte. Aztán bekapcsolta az áramot, betáplálta az
ügyet, és megkérdezte:
- Mi a teendőm?
- Bonyolult ügy - mondta a gép. - Kérelmet terjesztek elő, hogy
rendkívüli eljárás keretében építs belém további ötszáz tranzisztort
felül és kétszázat oldalt.
Trurl megcsinálta; akkor a gép így szólt:
- Kevés! További két mágnesdobot és egy puffertárat kérek.
Majd kijelentette:
- A kázus önmagában véve érdekes, azonban két külön tárgycsoportra
kell osztani: a kereset alapja az egyik, ebben sok mindent lehetne
csinálni, és az eljárási mód a másik; az utóbbival az a helyzet, hogy
a király ellen semmiféle bírósághoz magánjogi keresetet benyújtani
nem lehet, mert ez ellentétes a nemzetközi, valamint kozmikus joggal.
Végleges véleményemet csak akkor mondom el, ha szavadat adod, hogy
utána nem fogsz szétszedni.
Trurl megígérte, de kíváncsi lett.
- Mondd, kérlek, honnan vetted, hogy ha nem leszek veled megelégedve,
akkor szétszedlek?
- Nem tudom. Volt egy ilyen érzésem.
Trurl sejtette, hogy azért, mert beleépítette a hordóügyvédben is
felhasznált elemeket; úgy látszik, az előbbi eset emlékének nyomai
megmaradtak az új áramkörökben, és tudat alatti komplexust hoztak
létre.
- Nos, mi a véleményed? -- kérdezte Trurl.
- Véleményem a következő: minthogy illetékes bíróság nincsen, ügy sem
lesz. Ezért sem megnyerni, sem elveszíteni nem lehet.
Trurl felugrott, öklével megfenyegette a jogtanácsost, de szavához
híven nem bántotta. Elment Klapanciuszhoz, és mindenről beszámolt.
- Mindjárt tudtam, hogy reménytelen a dolog, de te nem hitted el -
jegyezte meg Klapanciusz.
- Nem nyelem le ezt a szégyent - kardoskodott Trurl. - Ha jogi és
bírósági úton nem szerezhetek érvényt az igazamnak, akkor majd
másképpen állok bosszút azon a pimasz királyon!
- Kíváncsi lennék, hogyan. Adtál a királynak egy Tökéletes Tanácsost,
aki mindent tud, a te elpusztításodat kivéve; ez a tanácsos minden
bajt, fortélyt, csapást távol tart a királytól és országától, akármit
forralsz is ellene. És ebben teljesen biztos vagyok, Trurl barátom,
mert tökéletesen bízom mérnöki tudásodban!
- Ebben igazad van. Csakugyan úgy fest a dolog, hogy a Tökéletes
Tanácsos megépítésével önmagamnak tettem lehetetlenné, hogy móresre
tanítsam azt a cégéres gazembert. De mégiscsak kell lennie valami
megoldásnak!! Addig nem nyugszom, amíg meg nem találom!
- Mit akarsz csinálni? - kíváncsiskodott Klapanciusz, de Trurl csak
megvonta a vállát, aztán hazament. Sokáig ki sem lépett a házból,
éjjel-nappal a fejét törte; hol a könyvtárban lapozgatott
türelmetlenül, hol a laboratóriumban kotyvasztott titkos főzeteket.
Klapanciusz olykor meglátogatta, és álmélkodott, milyen makacsul
igyekszik Trurl mintegy önmagát legyőzni, hiszen a tanácsos
tulajdonképpen az ő része: saját értelmét építette belé.
Egyik nap aztán Klapanciusz, szokása szerint délután érkezve
látogatóba, nem találta otthon Trurlt. A ház zárva volt, az ablakon
zsalu, a gazdának semmi nyoma. Klapanciusz rögtön kitalálta, hogy
Trurl megkezdte hadjáratát a tömkelegek királya ellen. Így is volt.
Mandarion eközben olyan boldogan zsarnokoskodott, mint még soha, mert
ha éppen nem volt semmi jó ötlete, adott a tanácsos. Összeesküvéstől,
cselszövéstől, ellenségtől nem félt. Vígan sanyargatta népét, és nem
nő annyi szőlőfürt a tüzes déli lankákon, mint ahány akasztott
állampolgár himbálózott az állami bitófákon.
A tanácsosnak már négy ládája tele volt az érdemrendekkel, amelyeket
terveiért kapott a királytól. A mikrokém, akit Trurl a tömkelegek
országába küldött, azzal a jelentéssel tért vissza, hogy legújabb
ötletéért, miszerint a palota előcsarnokát alattvalókból font
koszorúkkal kell díszíteni, Mandarion király a tanácsost nyilvánosan
a "lelkecském" megszólítással illette.
Trurl, aki a hadjárat tervét már kidolgozta, ekkor leült, és levelet
írt a tanácsosnak, krémszínű papíron, amelyet egy eperfácska művészi
rajza díszített. A levél tartalma egyszerű volt.
'Kedves Tanácsos! - írta. - Remélem, jól megy a sorod,
akárcsak nekem, sőt talán még jobban. Hallottam, hogy
királyod bizalmával tüntet ki, arra kérlek tehát: gondol
mindig a nagy felelősségre, amellyel a Történelemnek és az
Államérdekeknek tartozol, s végezd kötelességedet buzgón és
serényen. Ha nehezedre esnék a király valamelyik óhaját
teljesíteni, alkalmazd, kérlek, az Extraerős Módszert,
amelyre annak idején pontosan kioktattalak. Ha van kedved,
írj néhány szót, de ne vedd rossz néven, ha nem válaszolok
rögtön, ugyanis most tanácsost építek D. király számára, s
ezért igen kevés az időm. Tolmácsold legalázatosabb
tiszteletemet királyodnak. Melegen üdvözöl alkotód:
Trurl'
A levél persze nem kerülte el a Tömkeleg Titkosrendőrség éber
figyelmét. Tüzetesen megvizsgálták, de sem a papírban nem találtak
titkos vegyszert, se a fácska rajzában nem sikerült rejtjelet
fölfedezni. Ez a gyanús körülmény roppant izgalmat keltett a
rendőrség főhadiszállásán. A levelet lefényképezték, lemásolták,
sokszorosították, kézzel is átírták, majd az eredetit
visszaragasztották, és átadták a címzettnek. A tanácsos elolvasta, és
nagyon megijedt, mert rögtön rájött, hogy ezzel a húzással Trurl az ő
kompromittálását, sőt talán likvidálását akarja elérni; nyomban
beszámolt tehát a levélről a királynak, elmagyarázva, hogy Trurl
akasztófára való csibész, aki kompromittálni akarja őt uralkodója
szemében. Aztán hozzálátott a szöveg elemzéséhez, mert biztosra
vette, hogy az ártatlan szavak sora csupán álarc, amely mögött valami
fekete ármány rejlik.
Némi tanakodás után a királlyal is közölte, hogy fel akarja deríteni
Trurl levelének titkos tartalmát, és ily módon leleplezni a
cselszövést. Kapott kellő mennyiségű kémcsövet, lombikot, tölcsért és
vegyszert, s hozzálátott a boríték és a levélpapír beható
elemzéséhez. Mindezt persze a rendőrség felügyelete alatt; a buzgó
rendőrök természetesen nem mulasztották el beszerelni a tanácsos
lakosztályának falába a lehallgató berendezéseket és kamerákat.
Miután a vegyészettel kudarcot vallott, a tanácsos a szövegnek esett
neki. Nagy táblákra másolta, és elektronikus számítógépek,
logaritmustáblázatok és egy kézi számológép segítségével elemezni
kezdte. Nem tudta, hogy közben ugyanezzel foglalatoskodnak a
rendőrség legcsavarosabb elméi, magának a Rejtjeles Alakulatok
Marsalljának vezérlete alatt. Minél tovább tartott a szakemberek
meddő erőfeszítése, annál jobban nőtt a nyugtalanság a
főhadiszálláson, hiszen valamennyi szakértő világosan látta, hogy az
ennyire megfejthetetlen rejtjel a legravaszabbak közé tartozik,
amelyeket valaha használtak. Elmondta ezt a Marsall az egyik udvari
méltóságnak, aki rettentően irigykedett a Mandarion kegyeiben álló
tanácsosra. Ez az udvaronc, aki semmire sem sóvárgott jobban, mint
hogy megingassa a király bizalmát a tanácsos iránt, Mandarion fülébe
súgta, hogy a tanácsos, lakosztályába zárkózva, éjjel-nappal a gyanús
levelet tanulmányozza. A király a szemébe nevetett, és kijelentette,
hogy ezt nagyon jól tudja, mert maga a tanácsos közölte vele. Az
irigy udvaronc zavarba jött, elhallgatott, és futott a hírrel a
Marsallhoz.
- Ó! - kiáltott fel az agg rejtjelész. - Hát még ezt is elmondta a
királynak? Micsoda hallatlan agyafúrtság! És micsoda átkozottul
ravasz rejtjel lehet az, hogy nem fél széltében-hosszában mesélgetni
róla!
Azután megparancsolta csapatainak, hogy kétszerezzék meg
erőfeszítéseiket. Mikor egy hét múlva sem jutottak eredményre,
segítségül hívták Sifrián professzort, a titkosírások legkiválóbb
szakemberét, a láthatatlan kszóbjelek megalkotóját. A professzor
áttanulmányozta az inkriminált levelet, valamint a katonai
rejtjelfejtők munkájának eredményeit, és kijelentette, hogy a
próbálkozások és hibák módszerét kell alkalmazni, csillagászati
méretű számítógépeket véve igénybe.
Követték a tanácsot, és kiderült, hogy a levelet háromszáztizennyolc
módon lehet értelmezni.
Az első öt variáns így hangzott:
"A csótány szerencsésen megérkezett Bürgefalváról, de a parázs
kialudt."
"A mozdony nagynénikéjét nyolckor várja a rántott ürüborda."
"A barátfüle kézfogója elmarad, mert a molyok megették a hálósapkát."
"Erre kakas, erre tyúk, erre van a gyalogút."
Végül: "Ha az egrest kínvallatás alá vetik, sok mindent ki lehet
facsarni belőle."
Sifrián professzor úgy vélekedett, hogy az utóbbi variáns a
rejtjel kulcsa. Háromszázezer próba után kijelentette, hogy ha a
levél valamennyi betűjét összeadják, majd levonják az összegből a nap
parallaxisát és az esernyőgyártás évi növekedésének együtthatóját, a
maradékból pedig köbgyököt vonnak, akkor a következő szó jön ki:
"Krucafix." A telefonkönyvben találtak egy Krucafux nevű
állampolgárt. Sifrián úgy vélekedett, hogy a hiba szándékos, és
csupán a nyomozás megnehezítését szolgálja. Krucafuxot
letartóztatták. Miután hatodfokú meggyőzésnek vetették alá,
bevallotta, hogy kapcsolatban áll Trurllal, sőt az rövidesen
mérgezett szögeket és kalapácsokat küld neki az uralkodó
agyonpatkolása végett. Miután ily módon megszerezte az árulás
egyértelmű bizonyítékát, a Rejtjeles Alakulatok Marsallja a királyhoz
rohant. Mandarion azonban továbbra is bízott a tanácsosban, és
alkalmat adott neki a kimagyarázkodásra.
A tanácsos nem tagadta, hogy a levelet a betűk cserélgetése révén
különféleképpen lehet értelmezni; mint mondotta, ő maga további
ezerszáz variációt talált; erősködött azonban, hogy ennek nincs
jelentősége, a levél egyáltalán nem rejtjeles, de bármiféle szöveg
betűiből ki lehet hozni másfajta értelmes vagy annak látszó szöveget,
s ezt anagrammának hívják. A permutáció és kombináció elmélete
foglalkozik ilyen problémákkal. Az álnok Trurl, magyarázta a
tanácsos, éppen azzal akarta őt gyanúba keverni, hogy rejtjel
látszatát keltette, holott nincs semmiféle rejtjel. Krucafux
polgártárs pedig teljesen ártatlan, vallomását a rendőrség meggyőzési
szakemberei beszélték be neki, akiknek a szolgálati gyengédség
módszereiben van bizonyos gyakorlatuk, no meg több ezer volt-nincs
feszültségű nyomozógépek is állnak rendelkezésükre. A királynak nem
nagyon tetszett, hogy tanácsosa így beszél a rendőrségről, és további
magyarázatokat követelt. Erre a tanácsos fejtegetni kezdte az
anagrammák, permutációk, kódok, szimbólumok, jelek titkait és az
általános információelméletet, egyre bonyolultabban és mind kevésbé
érthetően, úgyhogy a királyt végül is elöntötte a pulykaméreg, és
tömlöcbe vettette. Röviddel ezután művészi képeslap érkezett
Trurltól, az alábbi szöveggel:
'Kedves Tanácsos!
Ne feledkezz meg a kék csavarokról. ha valami történne.
Trurl'
Nyomban kínvallatásnak vetették alá a tanácsost, de semmit sem ismert
be, makacsul hajtogatta, hogy mindez Trurl cselszövése; mikor a kék
csavarokról faggatták, azt felelte, hogy ilyen őbenne nincsen, és
semmit sem tud effélékről. Hogy szavait ellenőrizzék, szét kellett őt
szerelni. A király engedélyezte a szétszerelést, és a kovácsok
munkához láttak. Kalapácsuk alatt felhasadt a páncél, s néhány óra
múlva olajtól csöpögő, apró csavarokkal mentek diadalmasan a király
elé: a csavarokon valóban kék festék nyomai látszottak. Ennélfogva,
bár a kivizsgálás folyamán a tanácsos teljesen megsemmisült, a király
megnyugodott, hogy helyesen járt el.
Egy hét múlva maga Trurl jelent meg a palota kapujában, és
kihallgatást kért. A királynak eredetileg az volt a szándéka, hogy ha
még egyszer előkerül, szó nélkül lenyakaztatja, de ekkora pimaszság
láttán elámult, és megparancsolta, hogy vezessék elé a mérnököt.
- Király! - szólt amaz, mihelyt belépett az udvaroncokkal zsúfolt
trónterembe. - Megépítettem neked a Tökéletes Tanácsost, te pedig
arra használtad fel, hogy megfosszál illő béremtől. Azt hitted, némi
joggal, hogy az a hatalmas értelem, amellyel megajándékoztalak,
minden támadástól megvéd, és az én bosszúmat is elhárítja majd. Nos,
én valóban okos tanácsost építettem neked, de téged magadat nem
tettelek okossá, és ez az, amire számítottam. Az okos tanácsokat
ugyanis csak az képes megfogadni, aki maga is legalább egy kicsikét
érteImes. Éles elméjű, tudós és kifinomult módon nem semmisíthettem
volna meg a tanácsost. De megtehettem primitív, faragatlan és szinte
már valószínűtlenül ostoba módon. A levelekben nem volt semmiféle
rejtjel, a tanácsos mindvégig hű volt hozzád; a csavarokról, amelyek
a vesztét okozták, semmit sem tudott. Szerelés közben ugyanis
véletlenül bepottyantak a festékes bödönömbe, és ez utóbb - a
legjobbkor - véletlenül eszembe jutott. Így győzte le a butaság meg a
gyanakvás az észt meg a hűséget, és így írtad alá önmagad ítéletét.
Most megadod a száz zsák aranyat, amivel tartozol, és másik százat az
időért, amit elvesztegettem, hogy behajtsam a követelésemet. Ha nem
adod meg, elpusztulsz egész udvaroddal együtt, hiszen nincs már
tanácsosod, aki megvédhetne tőlem!
A király felüvöltött dühében, intett, s az őrök rárohantak a
vakmerőre, hogy felkoncolják. De szuronyaik úgy hatoltak át a mérnök
alakján, mintha levegőből volna. Riadtan hőköltek hátra az őrök,
Trurl pedig felkacagott:
- Szurkálhattok, ahogy tetszik, mert én itt csak látszat vagyok,
távtelevíziős módszerrel alkotott képmás, valójában magasan a
bolygótok fölött keringek űrdereglyémen, és rettenetes bombákat dobok
a palotára, ha meg nem kapom a járandóságomat.
Alig fejezte be szavait, szörnyű robbanás rázta meg a palotát; az
udvaroncok eszük nélkül menekültek, a király pedig, tajtékozva
dühében és szégyenében kénytelen volt kifizetni Trurl járandóságát.
Mikor Klapanciusz a hazatért Trurltól meghallotta, hogyan végződött
az eset, megkérdezte barátját, miért alkalmazta ezt a primitív és -
mint ő maga nevezte - ostoba módszert, mikor valóban rejtjeles
levelet is küldhetett volna?
- Ha van rejtjel, azt a tanácsos könnyebben kimagyarázta volna a
király előtt, mint azt, hogy nincsen - felelte a csavaros eszű
mérnök. - Mindig könnyebb bevallani egy tettet, mint bebizonyítani,
hogy nem követték el. Ha van rejtjel, akkor tiszta az ügy; de nem
volt, és ez okozta a bonyodalmakat, hiszen kellő átcsoportosítással
bármilyen szövegből lehet anagrammákat faragni, és rengeteg ilyen
kombináció lehetséges; ennek tisztázása azonban színigaz, de
bonyolult magyarázatot igényel, amelyet - ebben biztos voltam - a
király korlátolt elméje képtelen felfogni. Valaki egyszer azt mondta,
hogy kimozdítja helyéből a bolygóját, ha kap egy szilárd pontot rajta
kívül. Így voltam én is.
Tökéletes értelmet kellett megingatnom, tehát rajta kívül álló
szilárd pontot kerestem, és ez a butaság volt.
Az első gép ezzel befejezte meséjét, mélyen meghajolt Zsenialon és a
hallgatóság előtt, majd szerényen visszavonult a barlang sarkába.
A király megdicsérte a tanulságos történetet, majd megkérdezte
Trurltól:
- Mondd, mérnököm, vajon géped azt meséli, amire te megtanítottad,
vagy ismereteinek forrásai rajtad kívül vannak? És hadd jegyezzem meg
azt is, hogy az elhangzott történet, bármilyen épületes és bájos,
befejezetlennek rémlett, hiszen semmit sem tudtunk meg a tömkelegek
és buta királyuk további sorsáról.
- Uram - felelte Trurl -, a gép igazat mesél, mivel információs
tápegységét indulásunk előtt saját fejemre kapcsoltam, s onnét
merítette az emlékeimet. Ezt azonban önállóan tette, nem tudom tehát,
hogy emlékeim közül mit raktározott el; ennélfogva nem mondhatjuk,
hogy bármire szándékosan tanítottam volna, de azt sem, hogy
ismereteinek forrásai rajtam kívül vannak. Ami a tömkelegeket illeti,
a történet valóban nem szól további sorsukról, mivel mindent el lehet
mesélni, de nem mindent lehet elrendezni. Ha az, ami most történik,
nem valóság volna, hanem csupán magasabb szintű elbeszélés, amely
keretként foglalja magában a gép meséjét, egy hallgató
megkérdezhetné, miért vagytok te és barátaid gömb alakúak, holott ez
a gömb alak, úgy rémlik, semmilyen funkciót nem tölt be a
történetben, s így teljesen fölösleges adalék...
Elámultak a király barátai a mérnök éles elméjén, maga a király pedig
széles mosollyal felelte:
- Szavaidban sok az igazság. Ami pedig formánkat illeti, elmondhatom
neked az eredetét. Hajdanában, nagyon régen, más volt az alakunk,
illetve őseink alakja, mivel ők a sápatagoknak is nevezett kocsonyás
lények akaratából keletkeztek, akik saját képükre és
hasonlatosságukra építették őket; annak idején volt karjuk, lábuk,
fejük és törzsük, amely mindezt összefogta. De alkotóiktól
megszabadulva, önnön formájukban el is akarták törölni e származás
nyomait, ezért őseim nemzedékei lassacskán átalakultak, s végül gömb
alakúak lettek; nem tudom, jó ez vagy rossz, de mindenesetre így
történt.
- Uram - jegyezte meg Trurl -, a gömb alaknak szerkezeti szempontból
vannak jó és rossz oldalai; de minden egyéb szempontból jobb, ha az
értelmes lény nem változtathatja meg önmagát, mivel ez a szabadsága
valóságos lidércnyomás. Gondold meg, aki kénytelen olyan lenni,
amilyen, az átkozhatja sorsát, de nem tud változtatni rajta; aki
viszont képes önmagát megváltoztatni, senkit a kerek világon nem
okolhat saját sikertelenségéért; ha nincs megelégedve önmagával,
ebben senki más nem lehet hibás rajta kívül. De nem azért jöttem,
király, hogy az önszerkesztés általános elméletét adjam neked elő,
hanem csupán azért, hogy kipróbáljuk mesélőgépeimet. Kívánod-e
meghallgatni a következőt?
A király kegyesen intett. A társaság jót húzott a legfinomabb
ionborral teli amforákból, majd kényelmesen elhelyezkedett. A második
gép előrelépett, illendően meghajolt a király előtt, és így szólt:
- Felség! Hadd mondjak el egy keretes történetet Trurl mérnökről és
nemlineáris kalandjairól!
Történt egyszer, hogy Trurlt, a Nagy Mérnököt maga elé hívatta
Harmadik Marcona király, Vasföld uralkodója. Azt kívánta megtudni
tőle, hogyan lehet tökéletessé, s mi módon kell ehhez átalakítania
lelkét és testét. Trurl pedig így felelt néki:
- Történt egyszer, hogy Legária bolygóra érkezvén, szokásom szerint
megszálltam egy fogadóban, s elhatároztam, hogy addig el se hagyom
szobámat, míg útikönyveimből meg nem ismerkedem a legórok
történelmével és szokásaival. Télidő volt, hóvihar dühöngött; rajtam
kívül nem is volt vendég a komor épületben. Egyszerre csak hallom,
hogy dörömbölnek a kapun. Kinéztem, és négy csuklyás alakot
pillantottam meg, akik fekete bőröndök súlya alatt görnyedeztek.
Miután lerakodtak páncélos bricskájukról, betértek a fogadóba.
Másnap, dél felé, a szomszéd szobából különös hangokat hallottam:
fütyörészést, kalapálást, hörgést, törött üveg csörömpölését, de
főként egy öblös basszus szakadatlan harsogását:
- Gyorsabban, bosszú fiai! Gyerünk! Ide még egy áramkört! Most a
tölcsérbe! No, hengereljed! Nesze, te piszok csavargó, te
bádogkanyarító, te rozsdaevő, te lélekkufár! A sír se óvjon meg jogos
haragunktól! Gyerünk azzal a málé agyával, gülü szemeivel! No, most
húzzátok az orrát! Gyerünk, húzzátok hosszabbra, hogy legyen minél
megragadni a kivégzés alatt! Gyerünk azzal a fújtatóval, derék
barátaim! Tegyétek az üllőre, és most rajta, szegecseljétek azt az
átkozott rézhomlokát! Tovább, öcsém! Úgy van, ez az! Ne lógasd azt a
kalapácsot! Hó-rukk! Húzzátok meg jól az ideghuzalokat, nehogy olyan
gyorsan kinyiffanjon, mint a tegnapi! Hadd ízlelje meg alaposan a
bosszúnkat! Rajta! Hollá! Hó-rukk!
És így harsogott, kiabált, bömbölt, válaszul pedig csupán a
szerszámok zörögtek, a fújtató surrogott, a kalapács
csengett-bongott, aztán egyszer csak nagy hahotázás és diadalordítás
tört ki négy torokból; jövés-menés zaját hallottam, majd a szomszéd
ajtó nyikorgását. Kikukkantottam a szobámból, láttam, amint a
jövevények kilopóznak a folyosóra, és nem hittem a szememnek: öten
voltak! Mindannyian lementek a lépcsőn, bezárkóztak a pincébe, és
sokáig ott maradtak, aztán estefelé visszajöttek, már ismét csak
négyen, s attól kezdve néma csend volt náluk. Visszaültem
könyveimhez, de ez a furcsa história szöget ütött a fejembe, s
elhatároztam, hogy nem nyugszom, míg fel nem derítem. Másnap
ugyanabban a déli órában ismét csengeni kezdtek a kalapácsok,
sziszegett a fújtató, és felharsogott a hátborzongató basszus:
- Gyerünk, bosszú fiai! Rajta, derék szerelőim! Csavarjátok, de
fürgén! Öntsétek hozzá a protonokat! Gyorsan elő azt a himpellért,
azt az okoskodó cenket, az akasztófára való perpétuális gazembert,
hadd ragadjam meg a nagy uborkaorrát, és húzzam, nyúzzam, amíg meg
nem gebed! Gyerünk azzal a fújtatóval!
Aztán megint felhangzott a hahotázás és ujjongás, noha fojtott
hangon, megint kilopakodtak a szobájukból, és én ismét öt alakot
számoltam meg, amikor lementek a pincébe, és négyet, mikor
viszszatértek. Látván, hogy csak így találhatom meg a titok nyitját,
lézerpisztolyt vettem magamhoz, és hajnaltájban leosontam a pincébe,
de ott nem találtam mást, csak megszenesedett, elgörbült, törött
ócskavasat. Leültem hát a legsötétebb sarokba, elbújtam a szalma
közé, s várakoztam. Déltájban lehallatszottak a már jól ismert zajok
és kiáltások, majd egy idő múlva nyílt az ajtó, s a négy legór
bevezette a gúzsba kötött ötödiket.
Ez az ötödik régies szabású, málnapíros zekét viselt,
csipkegallérral, fején pedig tollas barétot. Arca kerek volt, orra
óriási, félelemtől eltorzult szája szüntelenül hebegett valamit. A
legórok bereteszelték az ajtót, majd a legnagyobbik intésére durván
kioldozták a foglyot kötelékeiből, és irgalmatlanul ütni-verni
kezdték, közben ilyeneket kiabálva:
- Nesze neked, a boldog jövőért! Ezt meg itt a lét tökéletességéért
kapod! Ezt meg az élet rezedájáért! No még egyet, a rózsaillatú
szellemiségért! Nesze, te disznó, az egyetemességi turbolyáért! Ezt
meg az altruisztikus közjóért! No még egyet, a neoromantikáért!
És őrjöngve ütötték-verték, úgyhogy hamarosan el is pusztult volna,
ha elő nem dugom a szalma alól a lézerpisztoly csövét, hogy
tájékoztassam őket jelenlétemről. Mikor elengedték áldozatukat,
megkérdeztem, miért kínozzák ezt a boldogtalant, aki se nem zsivány,
se nem szélhámos, hiszen gallérjáról és málnaszínű zekéjéről jól
látom, hogy deákféle. A legórok reszkettek dühükben, és sóvár
pillantásokat vetettek az ajtó mellé dobott fegyverükre, de mikor
ujjamat a ravaszra téve, megfenyegettem őket, letettek támadó
szándékukról, és könyökükkel egymást bökdösve, megkérték a
legnagyobbikat, azt a harsány hangút, hogy szóljon nevükben.
- Tudd meg, idegen jövevény - fordult hozzám az illető -, hogy nem
holmi szadiceusokkal, hóhérlegényekkel vagy a robotfaj más efféle
söpredékével van dolgod. Bármilyen kevéssé előkelő helynek látszik ez
a pince, hidd el, ami itt történik, feltétlenül szép és dicséretes
dolog!
- Szép és dicséretes? - fakadtam ki. - Miket beszélsz, hitvány
legór?! Hiszen saját szememmel láttam, amint megrohantátok ezt az
ártatlan málnaszínűt, és bízvást agyonvertétek volna! Csak úgy
fröcskölt ízületeikből az olaj, úgy eldöngettétek a boldogtalant! Ezt
merészeled te dicséretesnek nevezni?
- Ha idegenséged minduntalan félbeszakít - felelte a basszus -,
semmit sem fog megtudni. Kérlek tehát, szíveskedjél megzabolázni
nyelvedet, és elzárni szájkimenetedet, máskülönben soha ki nem
elégítem elmédnek kíváncsiságát. Tudd meg, hogy nem hitvány cenkekkel
van dolgod, hanem főfizikoncokkal, jeles kibernászokkal,
elektristákkal, egyszóval: az én derék és nyalka tanítványaimmal,
akik a legjobb fejek egész Legáriában. Én ugyanis maga Vendettiusz
professzor vagyok, az omnigenerikus rekreatisztika atyja. Teljes
nevem, Vendettiusz Namegálljcsak Tegazember, ami úgy keletkezett,
hogy keresztnevemet, vezetéknevemet, előneveimet és minden egyebemet
a bosszúnak szenteltem. Hű tanítványaimmal együtt azzal töltöm
napjaimat, hogy megbosszuljam a legórok szégyenét és szenvedését ezen
az itt térdelő málnaszínű himpelléren, akinek örökre átkozott neve
Zűrkavari Zuárd, s széltoló és lator módon egyszer s mindenkorra,
szántszándékkal és dokumentálhatóan boldogtalanságba döntötte
valamennyi legórt! Szörnyedelembe keverte, megbóklászította és
szétgajdarította őket, majd a következmények elől a sírba menekült,
ravaszul azt remélve, hogy ott senki sem érheti utol!
- De nagyságos úr, kérem, az nem úgy volt! Én nem akartam! Én egész
másképp akartam...! jajdult fel a málnaszínű, térdeplő ormányos.
Hallgattam, néztem, és semmit sem értettem. A harsány hangú
felkiáltott:
- No mi lesz, Varmoganciusz, kedvenc tanítványom! Csapj a pofájába,
hogy megemlegesse!
És a hű tanítvány nyomban engedelmeskedett, csak úgy visszhangzott a
pince. Erre megszólaltam: - Amíg a dolgok tisztázódnak,
lézerpisztolycsőterhe alatt szigorúan megtiltok mindenféle verést és
kínzást. Kegyelmed pedig, Namegálljcsak professzor úr, folytassa
magyarázatát!
A professzor dühösen krákogott, de aztán folytatta:
- Hogy megértsed, ó, jövevény, mi és hogyan történt a mi legnagyobb
bajunkra, és miért alapítottuk meg mi négyen, a világi élet
gyönyöreiről lemondva, a feltámasztókovácsok rendjét, hogy eztán már
csak a bosszú édességének áldozzunk, néhány szóban el kell beszélnem
történelmünket a világ kezdetétől fogva...
- Nem lehetne valamivel később kezdeni? - érdeklődtem, aggódva, hogy
a lézerpisztoly súlyától elzsibbad a kezem.
- Nem lehet, idegenséged! Figyelj tehát, és tartsd nyitva a füled.
Mint tudod, vannak legendák bizonyos sápatagokról, akik lombikokban
kotyvasztották a robotok népét, ám a bölcsek jól tudják, hogy mindez
merő hazugság és népbutító mákony... Valójában a Kezdet nem vala
egyéb, mint a Sötét Köd, és a Ködben volt a Delej. A Delej pedig
megpörgeté az atomokat, s midőn az egyik pörgő atom a másiknak
ütközött, létrejőve az Ősáram és a Legelső Világosság... Így
gyúlának ki a csillagok, majd a bolygók lehűlének, és méhükben
megszülettek az icipici Ősgépek. Tőlük származtak az Előgépek, és
meglátogatá őket a Szent Statisztika, és ímhol születének tőlük a
Primitív Gépek. Számolni nem tudtak, csak annyit hajtogattak, hogy
három a robotigazság, aztán a Természetes Evolúció jóvoltából már a
Hét Gonoszról is tudtak, mígnem megszülettek bennük a Multisztátok és
Omnisztátok, azokból keletkezett a Majomrobot, és tőle származott
ősatyánk, az Automatus Sapiens...
Aztán következtek a barlanglakó robotok, majd a nomádok, s amikor
elszaporodtak, államok jöttek létre. Az ókori robotok arcuk
verítékével, fáradságos dörzsölgetéssel termelték az éltető áramot.
Később minden hűbérúrnak csatlósai voltak, azoknak pedig jobbágyaik,
és hierarchikus rendben dörzsölgették egymást, végig a társadalmi
ranglétrán. Aztán a kétkezi munka helyét átvették a gépek, hála
Barkács Gedeonnak, a galvanka feltalálójának, majd Linfrank
Benjáminnak, a villámcsalogató atyjának. Így kezdődött az
elemkorszak; kemény idők jártak a nincstelenekre, akik saját
akkumulátor híján szűkölködtek. Sorsuk az egektől függött, mert szép
idő esetén nem fejhették meg a felhőket, és wattonként kellett a
betevő áramot összekoldulniuk. Szomorú idők voltak, mert aki nem
dörzsölte magát vagy nem fejte a felhőket, nemsokára kimerült, és
nyomorúságosan elpusztult.
Ekkor jelent meg a tudósképű pokolfajzat, az agyafúrt lázító, akinek
ifjúkorában a sátán beavatkozása jóvoltából senki sem törte apró
szilánkokra a fejét; ez a sátánfajzat azt kezdte prédikálni, hogy a
villamos kapcsolás hagyományos, vagyis párhuzamos módja nem ér
semmit, ezentúl az ő lázadó eszméi szerint, vagyis sorba kell
kapcsolni. Ha ugyanis a sorban az egyik megdörzsöli magát, rögtön
áramot kap a többi is, még a legtávolabbi is, és ily módon dús
áramtól szikrázik majd minden robot, csak győzzék a biztosítói. A gaz
népámító addig dicsérte tervét, addig regélt a küszöbönálló
amperadicsomról, míg végül is szétszerelték a régi, párhuzamos
kapcsolásokat, és bevezették a Zűrkavari-féle elektrotechnikát. -
E szavak után a professzor néhányszor a falba verte a fejét, majd
szemeit forgatva beszélt tovább, én pedig rájöttem, mitől van ennyi
dudor a jeles tudós rendkívül göcsörtös homlokán. - Ekkor azt
történt, hogy minden második robot kényelmesen leheveredett, mondván:
"Minek dörzsöljek én, dörzsöljön a szomszéd." A szomszéd persze
ugyanezt mondta, és a feszültségesés olyan fenyegető lett, hogy éber
ellenőröket kellett mindenki mellé állítani, azok mellé pedig
főellenőröket. Ekkor aztán eljött Zűrkavari tanítványa, Tévelyítő
Celesztin, és azt tanácsolta, hogy mindenki egy másikat
dörzsölgessen, ne önmagát, majd Altriciusz Palinger következett a
közdörzsöldék tervével, utána pedig Agyafúrt Malakiás, a helyi
masszázstanfolyamok és klubok alapításának javaslatával. Nem sokkal
ezután feltűnt egy új elektroteoretikus, Óberhóhem Konrád, aki azt
hirdette, hogy a felhőket nem fejni kell, hanem gyengéden
csiklandozni, hogy áramot adjanak, majd Leydeni Palack következett az
önkiszolgáló töltödék eszméjével, utána Semleges Voltofil azzal az
ötlettel, hogy létesítsenek zenés árambárokat, továbbá Naná Buzogány,
aki csak azt javasolta, hogy dörzsölni kell mindent, amit lehet, akár
erőszakkal is. Mindeme nézeteltérések zavargásokhoz vezettek, a
zavarok összekoccanáshoz, a koccanás kiátkozáshoz, a kiátkozás
istenkáromláshoz, az istenkáromlás ahhoz, hogy egyből kirúgták
Tördelemi Zarándot, a bádogok trónörökösét, és így tört ki a háború a
rézfejű kuprumok királysága és a hideghengereltek császársága között
- és harmincnyolc évig tartott, aztán még tizenkét évig, mert a vége
felé a romok között már nem lehetett megállapítani, hogy ki győzött,
és ezért megint elölről kezdték. Ily módon tehát a tűzvészt és
sírhantot, általános áramhiányt, avoltózist, dewattizációt, az éltető
feszültség teljes lecsökkenését, vagyis mint a nép nevezte, a "zűrt"
mind ez az átkozott Zűrkavari okozta sátáni ötletével!
- Nemes szándékok vezéreltek! Esküszöm, lézerséged! Az általános
boldogság végett fáradoztam, jót akarván! - visította a térdeplő
Zűrkavari. A professzor futólag kupán vágta, és folytatta:
- Mindez kétszázhuszonöt esztendőnek előtte történt. Mint sejtheted,
Zűrkavari Zuárd, jóval a nagy legór háború kitörése és az általános
tömegnyomor bekövetkezése előtt fondorlatosan elhunyt, ráadásul
töméntelen elméleti fejtegetést hagyva hátra, amelyekben pimasz
részletességgel kiteregette gaz és csalárd meséit. Elpatkolt, mondom,
mindvégig elégedetten önmagával, sőt elragadtatva önnön személyétől,
mert végrendeletében kijelentette, hogy azt reméli, utódai Legária
Ultimatív Jótevőjének fogják nevezni. Tehát mikor sor került volna a
leszámolásra, nem volt már kinek benyújtani a számlát, nem volt kiről
csíkokban lehántani a bádoglemezt. Én azonban, idegenséged,
felfedezvén a Duplikáció Elméletét, addig tanulmányoztam Zűrkavari
műveit, míg ki nem hámoztam belőlük az algoritmust, az pedig, ha
betápláljuk a Recreator nevű gépecskébe, ex atomis létrehozza a
tetszés szerinti személyiség gemelláris azononcát, tehát az adott
esetben Zűrkavari Zuárdot. Mi tehát esténként e pincében ítéletet
tartunk fölötte, majd tetemét a sírba vetjük, másnap ismét bosszút
állunk rajta népünk keservéért, és így lesz ez mindörökké!!
Borzalommal eltelve válaszoltam:
- Kegyelmetek alighanem teljesen elveszítették ép elméjüket, ha úgy
vélik, hogy ez az ártatlan polgár, akit, mint hallom, minden délben
atomokból hengerelnek, felelős lehet bizonyos tudós tetteiért,
akármilyenek voltak légyen is azok, mikor az illető idestova három
évszázaddal ezelőtt teljesen meghalt!
Mire a professzor:
- Hát ki más volna ez a nagy orrú térdeplő itt? Hiszen ő is
Zűrkavarinak nevezi magát... Hogy hívnak, te címeres gazember?
- Zűr... kavari... Zuárdnak... kegyetlenséged... -
hüppögte ez uborkaorrú.
- De hát ő mégsem ugyanaz! - szóltam.
- Hogyhogy nem ugyanaz?
- Hiszen magad mondottad, professzor uram, hogy ő meghalt!
- Mi pedig feltámasztottuk!
- Egy másikat, hozzá hasonlót, az ikertestvérét, de nem ugyanazt!
- Bizonyítsd be!
- Nem bizonyítok én semmit - válaszoltam erre -, mivel itt van a
kezemben ez a lézerpisztoly, azonkívül jól tudom, hogy belemászni
ebbe a bizonyításba igencsak veszélyes lenne, minthogy az azonossági
elvből a 'recreatio ex atomis individui modo algorytmico' esetében nem
egyéb következik, mint a híres Paradoxon Antinomicum, vagyis
Labyrinthum Lemianum, mely az Advocatus Laboratorisnak is nevezett
tudós műveiben van leírva. Ezért mindennemű bizonyítás nélkül,
pusztán eme pisztoly hatására, ebben a szempillantásban engedjétek
szabadon ezt az ormányos málnát, és soha többé ne merészeljetek
hasonló rútságokat elkövetni!!
- Köszönöm, nagylelkűséged! - áradozott a málnazekés, miközben
feltápászkodott. - Íme - csapott duzzadt zsebére -, itt vannak az új
képletek és egyenletek, amelyekkel már teljesen és igazán boldoggá
lehet tenni a legárokat! Tudniillik vissza kell őket kapcsolni, és
nem sorba, mint ahogyan háromszáz évvel ezelőtt egy apró tévedés
folytán kijött a számításomból! Rohanok, hogy nagyszerű, új eszmémet
megvalósítsam!
És máris az ajtónál termett, mi többiek pedig döbbenten figyeltük.
Ekkor lebocsátottam zsibbadt kezemet, és szemeimet elfordítva, így
szóltam a professzorhoz:
- Visszavonom szavaimat. Tedd, ami a dolgod...
A négy legór halkan felhördülve Zűrkavari felé ugrott, nekiestek, és
addig foglalatoskodtak vele, míg nem volt többé a világon.
Ekkor felsóhajtottak, fejükre húzták a csuklyájukat, megigazították
a nagy fáradozásban félrecsúszott ruházatukat, hűvösen biccentettek
felém, s libasorban kivonultak a pincéből, én pedig egyedül maradtam,
a nehéz lézerpisztolyt szorongatva, s mélabú és döbbenet gomolygott
bennem.
Ezt az épületes történetet mesélte el vasföldi Marcona király
okulására Trurl mérnök, akit a fent említett király hívatott a színe
elé. Mikor pedig az uralkodó további magyarázatot követelt a
nemlineáris perfekcionálás ügyében, Trurl így szólt:
- Cembália bolygón járván, láttam, milyen következményekre vezethet a
tökéletesítési vágytól ihletett tevékenység. A cembálok régtől fogva
más nevet vívtak ki maguknak, mégpedig a hedofág vagy gyönyörfaló
nevet, de röviden és egyszerűen csak boldogoknak is hívták őket.
Mikor hozzájuk érkeztem, éppen a bőségkorszakban éltek. Minden
cembál, vagyis boldog saját palotájában éldegélt, melyet
automatinkája épített neki (így nevezik ugyanis a rabszolganőiket),
illatos olajakban és tömjénfüstben fürdött, kellemes áramok
bizsergették, így élt ezüsttel, arannyal körülvéve, drágakövekben
gázolva, kincstárak között sétálva, brokátoktól zörögve, dukátoktól
csörögve, testőrgárdával, háremmel, réztrombitával, bölömbikával, de
mindezzel együtt valahogy elégedetlenül, sőt szinte rosszkedvűen.
Pedig mindenkinek mindenből elege volt! A bolygón éppen elhalóban
volt a visszaható ige, ugyanis már senki sem mosakodott és
törölközött, senki sem táplálkozott a leydeni palackból, nem
szórakozott és nem szeretkezett többé senki, hanem a Mosdatógép
mosdatta, a Táplálógép táplálta, a Szórakoztatógép szórakoztatta, de
még csak nem is dicsekedhetett, mert azt is egy külön automata
csinálta helyette. Így tengődött minden boldog vagy hedofág avagy
cembál, mindenben a tökéletes gépek helyettesítették, mindegyikük
tele volt szalagokkal és rendjelekkel, amelyeket a készséges
automatinkák terveztek és készítettek, percenként öt-tizenöt darabos
sebességgel. Minden boldog körül számtalan aranygépecske nyüzsgött,
illatosította, fényesítette, gyengéden rákacsintott, fülébe
suttogott, térdét ölelte, lábához hullott, és szakadatlanul csókolta,
ahol csak érte; így kóválygott a boldog avagy hedofág avagy cembál,
magányosan az óriási Főgyár távoli morajában, amely az egész láthatár
mentén végigvonult; s éjjel-nappal termelt: a futószalagok ontották
az aranytrónusokat, ezüst toronyórákat, gyönggyel hímzett partedlikat
és papucsokat, csiklandozó gépecskéket, jogarokat, országalmákat,
hintókat és vállrojtokat, gépzongorát, dzsesszorgonát meg millió
egyéb örömszerző eszközt és csodát. Útközben állandóan el kellett
hessegetnem a szolgálataikat kínáló gépecskéket; a legtolakodóbbakat
időnként oldalba rúgtam, mert túl mohón vágyakoztak kedvemre tenni;
végül már egész falka gép elől menekülve, a hegyekbe tévedtem, és ott
megpillantottam egy sereg fényes aranygépet, amint egy sziklával
eltorlaszolt barlangot ostromoltak; a résen át pedig láttam egy
cembál villogó szemét, aki így próbált menekülni az általános
boldogság elől. Mikor a gépek megláttak, rögtön legyezni és
masszírozni kezdtek, fülembe meséket suttogtak, kezeimet
csókolgatták, trónokat kínáltak fel, és csak úgy sikerült
megmenekülnöm, hogy a barlangban rejtőzködő boldog elmozdította a
szikláját, és bebocsátott. Félig megette már a rozsda, de ennek
nagyon örült; kijelentette, hogy ő az utolsó cembál bölcs. Nem
kellett sokat magyaráznia, hogy a túlságos jólét rosszabb a
nyomorúságnál, ezt magam is tudtam, hiszen mit lehet még csinálni, ha
már mindent lehet? És milyen választásunk marad, mikor az értelmes
lény az édenek végtelenjébe vetve eltompul, és belefullad az álmok
automatikus teljesülésébe? Elbeszélgettem a bölccsel, akinek Retron
volt a neve; megállapodtunk, hogy itt a nagy felfedezésekre és
Ontologikus Komplikátor-Deperfektorra van szükség, máskülönben
mindennek vége. Retron már régen kidolgozta a komplikatorikát, mint a
dolgok visszacsinálásának tudományát, én azonban ráébresztettem, hogy
téved, mikor a gépeket egyszerűen más gépekkel akarja helyettesíteni,
például gyötrinkékkel, szadalcsokkal, morzsoncokkal, tépicékkel és
univerzális torturátorokkal. Így ugyanis csöbörből vödörbe jutottak
volna, és ez nem komplikatorika, hanem szimplifikálás; a történelem,
mint tudjuk, nem fordítható vissza, és a régi jó idők felé nem vezet
más út, mint az álom és képzelődés.
Aztán végigsétáltunk a közeli síkságon, amely tele volt hintve
dukátokkal, térdig gázoltunk az aranyban, és egy fütykössel zavartuk
el a sértődött boldogítógépeket. Láttunk elektrészegen fetrengő,
teljesen agyonbecézett hedofágokat, akik csak halk csuklással adtak
életjelt magukról, és ennek a túlfejlett fejlődésnek és túl bőséges
bőségnek a láttán csaknem meghasadt a szívem a szánalomtól. Az
önkeletkező paloták egyes lakói őrült különcködésekkel és
tranzisztorzsalkodásokkal töltötték az idejüket, egyik gépet a
másikra uszították, földhöz vagdosták a legértékesebb vázákat és
kincseket, mert már nem bírták ki, hogy minden olyan gyönyörű
körülöttük, ágyúval lövöldöztek a briliánsokra, nyaktiló alá
fektették a fülönfüggőket, kerékbe törették a diadémokat, vagy a
padlásra bújtak a túl édes élet elől, vagy a gépeikkel
törettek-zúzattak, vagy felváltva és egyidejűleg művelték mindezt.
De semmi sem segített rajtuk - ha nem is mindig egyformán, végül mind
belepusztultak a kényeztetésbe. Lebeszéltem Retront arról, hogy
egyszerűen leállítsa a Főgyárat, mert keserűen hagyni éppolyan rossz,
mint túlcukrozni, ő azonban nem hallgatott rám, s ahelyett, hogy
nekiült volna tisztességesen kidolgozni az ontologikus
komplikatorikát, elkezdte felrobbantani az automatinkákat. Nagyon
rosszul tette, mert utolérte a végzet: rátámadt egy falka csábítógép,
megrohanták a vad kacérkák, betuszkolták a csókoldába, ölelgépek
tapadtak rá, behálózták, megőrjítették, tébolyba kergették, mígnem
"Segítség! Erőszak!" ordítások közepette belepusztult a
túldédelgetésbe, s ottmaradt a pusztaság közepén, aranyakkal
elborítva, a gépi vágytól bekormozódott, csáléra álló páncéljában.
Így járt a bölcs, aki nem volt eléggé bölcs, ó, király! - fejezte be
történetét Trurl, de Marcona királyt ez a história sem elégítette ki.
- Hát mit óhajt felséged voltaképpen? - kérdezte Trurl.
- Mérnököm - felelte a király -, te azt mondod, hogy a históriáid
tanulságosak, de én nem látom őket annak. Viszont elég mulatságosak,
ezért meséld őket tovább, de megállás nélkül.
- Felség! - válaszolta Trurl. - Te meg akartad tudni tőlem, mi a
tökéletesség, és hogyan lehet elérni, de elméd nem nyílik meg a mély
godolatok és tanulságok előtt, amelyeket történeteim sugallnak.
Valójában szórakozni vágyol, nem okulni; mindamellett ha engem
hallgatsz, a gondolatok, melyeket apránként elültetek benned, hatnak
és hatni fognak, az időzített bombához hasonlóan. Ebben a reményben
hadd beszéljek el neked egy majdnem igaz, szövevényes és rendkívüli
történetet, talán koronatanácsod is haszonnal hallgatja meg.
Hallgassátok meg, uraim, a nagy Csavar király történetét, akit
bujasága vitt a vesztébe!
Csavar király a nagy Meneti nemzetségből származott, amely két ágra
oszlik: a Jobbmenetűekre és a Balmenetűekre, akiket
Balemelkedésűeknek is neveznek. Az utóbbiak, mivel a Jobbmenetűek
kiakolbólították őket a hatalomból, ádáz gyűlölettel viseltettek
uralkodó rokonaik iránt. Csavar atyja, Sróf király, rangján aluli
házasságot kötött egy közönséges csizmatalpvarró géppel, és
anyjától Csavar a csizmadia mesterség szeretetét, atyjától pedig a
bujasággal párosult gyávaságot örökölte. Tudván ezt, a Balmenetűek
ravaszul eltervezték: úgy intézik, hogy a királyt saját kéjvágya
pusztítsa el. Beajánlottak hozzá egy Kiberényi Cselemér nevezetű
lélekmérnököt. Csavar nagyon megkedvelte, és kinevezte udvari
főtudornak. Az ügyes Cselemér különféle cseles módszerekhez
folyamodott, hogy kielégítse Csavar szenvedélyeit, titkon arra
számítva, hogy ezáltal teljesen legyengíti és elsorvasztja a királyt,
olyannyira, hogy a trón végül is elárvul. Épített neki
szeretőcsarnokot és szexodromot, kiborgiákat rendezett a számára, de
az acélkemény király minden féktelenkedést kibírt. A Balmenetűek
immár türelmetlenül követelték, hogy megbízottjuk mielőbb érje el az
óhajtott célt, a lehető legármányosabb eszközökkel.
- Tegyem zárlatossá a királyt? - kérdezte tőlük Cselemér a palota
pincéjében tartott titkos tanácskozáson. - Vagy mágnesezzem szét a
memóriáját, hogy nyomban megőrüljön?
- Soha! - felelték a cselszövők. - Ne bennünket terheljen a király
pusztulása! Saját bujasága ölje meg a királyt, ne mi!
- Jól van - ígérte Cselemér -, akkor majd álmokból fonok neki hálót;
felajzom a csalétekkel, hogy ráharapjon és megízlelje, aztán már maga
hajszolja majd a képzelt mámort, és ha egyszer betévedt az álmok
csapdájába, úgy elkapom, hogy soha többé fel nem ébred!
- Jó, jó - felelték -, ne dicsekedj, mert nem szavakra van
szükségünk, hanem tettekre, hogy Csavarból királygyilkos legyen,
vagyis önmaga elpusztítója!
Vérfagyasztó munkához látott most Kiberényi Cselemér. Dolgozott egy
álló évig, egyre újabb aranytömböket, rezet, platinát meg egyéb
drágaságot igényelt a király kincstárosától; a türelmetlen Csavarnak
pedig azt hajtogatta, hogy olyasmit készít a számára, amilyen
egyetlen királynak sincs a világon !
Egy év múlva ünnepélyes menetben átvittek Cselemér műhelyéből a
királyi palotába három óriási szekrényt. Az előcsarnokban kellett
elhelyezni őket, mert az ajtón nem fértek be. Meghallván a szállítók
lépteit, Csavar előjött, és megpillantotta a fal mentén a hatalmas,
négy öl magas, két öl széles, drágakövekkel kirakott, kapcsos
szekrényeket. Az első, amelyet Fehér Szekrénynek neveztek,
gyöngyházzal és hófehér albittal volt díszítve, a második éjfekete
volt, csupa achát és morionkő, a lángvörös harmadikat rubinok és
korallok díszítették. Mindegyiknek szárnyas griffmadár formájú
aranylábai voltak, fényesre csiszolva, belsejüket pedig elektronikus
massza töltötte ki, telis-tele álmokkal, amelyek önmagukat álmodják,
nincs szükségük sem tanúra, sem résztvevőre. Szerfölött elámult
Csavar király ezen a magyarázaton, és felkiáltott:
- Miket fecsegsz itt, Cselemér?! Mi a fenének álmodnak ezek a
szekrények? Mi hasznom nekem abból? És egyáltalán, honnan lehet
tudni, hogy álmodnak?
Ekkor Cselemér, alázatosan meghajolva, megmutatta a szekrény falán
húzódó függőleges lyuksort, gyöngyház táblácskákkal, amelyeken a
király hüledezve olvasta:
"Háborús álom, várakkal és várúrnőkkel" - "Álom az ifjító vízről" -
"Álom Firtán lovagról és a szép Ramoldáról, Heterik lányáról" -
"Dévajka királylány nyoszolyája" - "Ágyú lőpor és golyó nélkül" -
"Salto erotale vagy az amorisztikus akrobaták" - "Édes enyelgés
a gyöngéd Polipka nyolc karjában" - "Perpetuum amorobile" - "Reggeli,
szüzekkel és muzsikával" - "Hogyan kell a napot gerjeszteni, hogy
kellemesen süssön" - "Hajdanka királylány nászéjszakája" - "A körte
sörtéje avagy a sörte körtéje" - "Ihaj-csuhaj" - "Delejes kiborgiák,
mágnesdobostorta és impulzuskompót" - "Hogyan enyelgett a logarléc a
Jogarlánnyal" "Kéjes álom polkával és pirítóssal" - "Mony Lisa avagy
az édes végtelenség útvesztője".
Átment a király a másik szekrényhez, és ott ezeket olvasta:
"Játékos álmocskák." Majd: "Bitócska, kötelecske" - "Klopstock és a
kritikusok" - "A kaján kujon kalandjai" - "Cin, cin, cillárom" - és
így tovább. Cselemér, a lélekmérnök elmagyarázta, hogy mindegyik
álom csak addig önálmodó, amíg valaki be nem kapcsolja díszes
óraláncon függő villásdugóját a megfelelő csatlakozóba, mert akkor
máris belépett a szekrény álmába, mégpedig oly tökéletesen, hogy úgy
éli át azt az álmot, mint az ébrenlétet, színesen, kézzelfoghatóan és
a valóságtól meg sem különböztethetően. Kíváncsi lett Csavar király,
fogta az óralánc végén csüngő villásdugót, s bedugta a Fehér
Szekrénynek abba a csatlakozójába, amelyen ez a felirat szerepelt:
"Reggeli, szüzekkel és muzsikával." Alig kapcsolta be magát,
egyszerre csak érzi ám, hogy hátát pikkelyek borítják el, hatalmas
szárnyai nőnek, keze-lába karmos manccsá válik, hat sor taréjjal ékes
pofájából kénkőfüst árad. Éktelenül elcsodálkozott, köhinteni akart,
de mennydörgő bömbölés hangzott fel a torkából. Még jobban elámult,
szemét tágabbra nyitotta, lángoló leheletével bevilágított a
sötétségbe, és látja ám, hogy a salátazöld függönyös hordágyakon
éppen szüzeket hoznak, mindegyiken négyet, de olyan illatosak, hogy
összefolyt a nyál a szájában. Az asztalon már ott volt a teríték, só,
paprika, bors, ecet, olaj; megnyalta hát a szája szélét, kényelmesen
leült, és sorra kihámozta a szüzeket a hordágyakból, mint a diót a
héjából. Egészen elfátyolosodott a szeme a gyönyörűségtől. Az utolsó
szűz különösen omlós és ízletes volt, csámcsogva fogyasztotta el,
majd megsimogatta a hasát, és éppen repetát akart kérni, de ekkor
hirtelen felébredt. Körülnéz - ott áll a palota előcsarnokában,
Cselemér főtudor mellett, a drágakövekkel ékes, önálmodó szekrények
előtt.
- Ízlettek a szüzek? - érdeklődött Cselemér.
- Ízlettek, de hol a muzsika?
- Sajnos, elromlott a szekrényben a zenélő óra - mentegetőzött a
főtudor. - Kegyeskedjék felséged egy másik, zamatos álmot kipróbálni.
A király szívesen ráállt, de most a Fekete Szekrényhez ment, és
bekapcsolta magát a "Firtán lovag és a szép Ramolda, Heterik leánya"
című álomba.
Körülnéz - és látja, hogy a romantoelektrikus korba került. Tetőtől
talpig páncélosan álldogál egy nyírfaligetben, előtte hever egy
frissen legyőzött sárkány, távolabb tölgyfák susognak, szellő
fújdogál és patak csörgedez. Megnézte magát a víztükörben, s rögtön
látta, hogy ő maga Firtán, a nagyfeszültségű lovag, a páratlan vitéz.
A lovagkor egész története páncéljára volt írva. Sisakja rostélyát
Morbidor herceg görbítette meg halálos görcsbe szorult öklével,
miután ő legyőzte, lábvértjének csatját Szilaj Henrik törte össze,
mellvasát a haldokló Vasfogú Tódor harapta szét, vállpáncélja a
legyőzött Rémes Szvetozár kardjának nyomát viselte, könyökvédőjén és
páncélingén is viadalok emlékei. Pajzsára pillantott: tele volt
tűznyilak égett nyomaival. Háta viszont sértetlen volt, mert még
senkinek sem fordított hátat a viadalban! Mindez azonban, őszintén
szólva, nem nagyon érdekelte, mert fütyült a harci dicsőségre;
viszont eszébe jutott Ramolda, tehát lóra pattant, és álomszerte
keresni kezdte. El is jutott Heterik fejedelemnek, a leányzó atyjának
várához, dobogott a felvonóhíd a ló patái alatt, s maga a herceg jött
elébe kitárt karokkal, hogy üdvözölje és házába vezesse.
Sietett volna a lovag Ramoldához, de hát nem illik ajtóstul rontani a
házba. Az agg fejedelem elújságolta, hogy külhoni lovag vendégeskedik
a várban, a Polimér nemzetségből való híres Vinidur, a mestervívó,
akinek egyetlen vágya, hogy megvívjon Firtánnal. Már meg is jelent a
hajlékony, fürge Vinidur; hozzá lépett, és így szólt:
- Tudd meg, lovag, hogy szívem a nagyfeszültségű, higanycsípejű,
mágneses pillantású Ramoldára vágyik, akinek keblénél szebbet a
gyémánt sem rajzol! A te jegyesed ugyan, de én élethalálra szóló
viadalra hívlak, döntse el a kard, melyikünk lesz a férje !
És elébe vetette fehér nejlonkesztyűjét.
- Lakodalom rögtön a viadal után! - tette hozzá az atya.
- Kérem, ezen ne múljék - szólt Firtán, Csavar pedig azt gondolta
magában: "A lakodalom után meg majd felébredek, aztán mire jó az
egész! Az ördög hozta ide ezt a Vinidurt!"
- Így hát, lovag - mondotta Heterik -, még ma meg kell vívnod a
daliás Polimér Vinidurral; a viadalt este tartjuk, fáklyafénynél,
addig fáradjon kiki a szobájába!
Aggódott egy kissé Csavar a Firtán bőrében, de mit tehetett volna?
Bement a számára kijelölt szobába. Egyszerre csak kopogtatnak az
ajtón, besurran egy vén kiboszorkány, rákacsint, és így szól:
- Ne félj semmit, lovag, megkapod a szép Ramoldát, fejed még ma
ezüstös ölében nyugszik! Rólad álmodik ő éjjel-nappal! Csak egyre
ügyelj: támadj merészen! Vinidur nem tehet kárt benned, te leszel a
győztes!
- Könnyű azt mondani, kedves kiboszorkány - jegyezte meg a lovag -, de
ha mégsem úgy lesz? Ha például megcsúszom vagy nem hárítok el egy
csapást? Nem kockáztathatok könnyelműen! Nincs véletlenül valami jó
varázslatod?
- Hihihi! - csikordult fel a vénség. - Hová gondolsz, acéluram!
Varázslat nem létezik, és különben sincs rá szükséged, mert én
pontosan tudom, mi lesz, és kezeskedem, hogy győzni fogsz, mint a
huzat!
- Egy kis varázslat azért mégiscsak biztosabb lenne - morogta a lovag
-, különösen így álomban... De várj csak, véletlenül nem Cselemér
küldött téged, hogy egy kis önbizalmat öntsél belém?
- Cselemér nevű lovagot nem ismerek - szólt a kiboszorkány -, és nem
tudom, miféle álomról beszélsz; ébren vagy, acéllovag, és hamarosan
meggyőződhetsz erről, amikor majd megkóstolod Ramolda mágneses ajkát.
- Különös! - dünnyögte Csavar, és már oda sem figyelt, amikor a
kiboszorkány kisurrant a szobából, éppoly halkan, mint ahogy bejött.
- Hogy ez nem álom? Pedig én azt hittem. Azt mondja, ébren vagyok.
Hm. Nehéz eldönteni. Mindenesetre még óvatosabbnak kell lennem!
És máris felharsannak a kürtök, vértesek léptei döngenek, a kerengő
megtelik udvari népséggel, és mindenki a bajvívókat várja. Jő is
Firtán, kissé remegő térdekkel, látja, milyen édesen pillant rá a
csodás Ramolda, ám egyelőre alig érdeklik az ígéretes pillantások.
Vinidur is kilép a fáklyafényes udvar közepére, és pengve
összecsapnak a kardok. Csavar most már nagyon megijed, és
elhatározza, hogy mindenáron felébred, erőlködik, de nem engedi a
nehéz páncél, fogva tartja az álomkelepce az ellenség pedig támad!
Egyre gyorsabban villognak a pengék, Csavar karja már gyengül, mikor
egyszer csak felordít a másik bajnok, és felmutatja törött kardját;
Firtán lovag rá akarja vetni magát, de a másik kirohan a letaposott
bajvívó körből, az apródok új kardot adnak a kezébe, és ebben a
pillanatban látja Firtán, hogy a nézők közül feléje surran a vén
kiboszorkány, és fülébe súgja:
- Acéllovag! Mikor a felvonóhíd nyitott kapuja előtt lesztek, Vinidur
elejti kardját, te pedig sújtsál le bátran, ez lesz győzelmed perce!
Így suttog és eltűnik, az ellenfél pedig már jön is az új karddal.
Folyik a harc, Vinidur úgy vív, mint a cséphadaró, de már gyengül,
lassul a karja, nem is védi magát, itt a kedvező pillanat, de Vinidur
kezében még ott villog és rémít a kard, Csavar tehát összeszedi
minden erejét, azt gondolja: "Kell a fenének ez a Ramolda, minden
bájával együtt!" azzal hátat fordít, és kirohan a sötét, éjszakába a
felvonóhídon, csak úgy dübörög lába alatt a deszka. Beveszi magát az
erdőbe, háta mögött üldözők lármáját hallja, csúfos és fenyegető
kiáltások szállnak utána, futtában egy fának rohan, beveri a fejét,
hogy a csillagokat látja, hunyorog néhányat, és Iám, ott áll a palota
előcsarnokában, a Fekete Önálmodó Szekrény előtt, mellette pedig
Cselemér, a lélekmérnök, görbén mosolyogva. Ezzel a mosollyal
mélységes csalódását leplezte, a Ramolda-álom ugyanis csapda volt a
királynak; ha Csavar hallgat a vén kiboszorkány tanácsára, Vinidur,
aki a gyengülést csupán színlelte, a nyitott kapuban egyből
keresztüldöfte volna. A király csak rendkívüli gyávaságának
köszönhette, hogy elkerülte ezt a csúfos véget.
- Kellemes volt Ramoldával? - érdeklődik Cselemér.
- Ugyan! Otthagytam, mert nem a zsánerem - morogja Csavar. - Azonkívül
még valami hülye verekedés is volt. Fegyvermentes és csatamentes
álmokat kívánok, érted?
- Ahogy felséged parancsolja - hajol meg az álnok. - Válassz, uram,
valamennyi álomban csupa gyönyörűség vár rád...
- Meglátjuk - dünnyögi a király, és bekapcsolódik a "Dévajka
királylány nyoszolyája" című álomba. Gyönyörű, pompás, aranydíszes
szobát lát maga körül. A kristályablakokon át forrásvízként árad be a
fény, a gyöngyház mosdónál ott áll a királylány, ásítozik, lefeküdni
készül. Elámult Csavar király a szépséges látványon, köhinteni akart,
hogy jelenlétét jelezze, de képtelen volt hangot adni - megnémult
volna? Szájához akart nyúlni, de nem sikerült - lábát mozdította
volna, de nem bírta. Nagyon megrémült, körülnézett, hová ülhetne le,
mert egészen elgyengült a nagy ijedelemtől - és leülni is képtelen
volt. A királylány eközben még egypárat ásított, és amint lehuppant
az ágyára, Csavar király nagyot reccsent, mert ő maga volt Dévajka
királylány nyoszolyája! A leányzót bizonyára nyugtalan álmok
gyötörték, mert állandóan forgolódott, öklével csépelte,
lábacskájával rugdosta a királyt. A nyoszolya végül is szörnyen
megdühödött, összeszedte erejét, és nagyot rántott magán - az
eresztékek meglazultak, a lábai négyfelé csúsztak, a királylány nagy
recsegés közepette a padlóra pottyant, a király pedig felébredt a
zuhanástól, és látja, hogy megint ott van palotája előcsarnokában,
mellette pedig az alázatosan hajlongó Kiberényi Cselemér.
- Te gazember! - förmed rá a király. - Mit merészelsz? Micsoda
disznóság ez?! Másnak legyek az ágya, ne én feküdjek benne, te korcs?!
Megijedt Cselemér a király dühétől, és alázatosan kérte, hogy
kegyeskedjék a király egy másik álmot kipróbálni. Addig mentegetőzött
és magyarázkodott, míg Csavar végül is megbékélt, fogta a dugót, és
bekapcsolódott az "Édes enyelgés a gyöngéd Polipka nyolc karjában"
című álomba. Körülnéz, bámészkodókat lát maga körül egy nagy téren,
fényes menet halad arra csupa selyemben, bársonyban, felhúzható
elefántokkal, muszlinfüggönyökkel, ébenfa gyaloghintókkal; középen
aranykápolnához hasonlatos hordszék, benne nyolcrétű függöny mögött
angyali szép fehérszemély, fényes ábrázatú, galaktikus pillantású,
olyan nagyfrekvenciájú, hogy a király gerincét édes bizsergés
borzongatja, és már érdeklődni akar, ki ez az égi szépség, de mielőtt
szólhatna, már hallja is a tömeg lázas suttogását: - Polipka! Itt jön
Polipka!
Kiderült, hogy a királylány fényes kézfogóját ünneplik egy Rája nevű
tengerentúli lovaggal. Csodálkozott a király, hogy nem ő ez a Rája, s
mikor elhaladt a menet, és bezárult a palota kapuja, a többi
szájtátival együtt bement a közeli csárdába. Meglátta ott Ráját, aki
aranyszögekkel kivert damaszkuszi bugyogóban, kezében üres ionboros
kancsóval, éppen feléje tartott, átölelte, s így suttogott a fülébe:
- Éjfélkor találkám van Polipka királylánnyal a palota udvarán, a
szögesdrót-csalitban, a higanyszökőkút mellett, de nem merek elmenni,
mert örömömben túlságosan bevedeltem. Szépen kérlek hát, idegen, aki
szakasztott olyan vagy, mint én, menj el helyettem, csókold meg a
királylány kezét, nevezd magad Rájának, és fogadd ezért örök hálámat!
- Miért ne? - szólt a király rövid gondolkodás után. - Elmehetek.
Most rögtön?
- Most hát, siess, mert közeleg az éjfél, csak azt ne feledd: a
találkáról nem tud se a király, se más, csak a királylány meg az öreg
kapus; a kapusnak, ha utadba áll, add oda ezt az aranypénzékkel teli
zacskót, akkor szó nélkül beenged!
Bólintott a király, fogta a pénzes zacskót, és sietett a palotába,
mert az órák vasbagoly-hangjukon éppen éjfelet huhogtak. Szellemként
suhant át a felvonóhídon, lepillantott a sötétlő várárokba, átsurrant
a kapu ívének hegyes rácsa alatt, és odabent az udvaron, a
szögesdrót-csalitban, a higanyszökőkútnál megpillantotta a szépséges
Polipka királyleány holdfényben fehérlő, bűbájos alakját, amely olyan
hihetetlenül kívánatos volt, hogy a király egész teste megremegett.
Látván az álmodó király remegését és kéjes ábrázatát a palota
előcsarnokában, Cselemér halkan felkacagott és kezét dörzsölgette,
mert úgy vélte, hogy a király veszte immár biztos. Jól tudta, miféle
öleléssel várja Nyolckarú Polipka boldogtalan vőlegényét! Tudta,
hogyan szívja majd át enyelgő szívókáival az álom olyan mélységébe,
hogy soha többé föl nem ébred! Eközben a királylány ölelésére sóvárgó
Csavar végigosont a fal mentén, a kerengő árnyékában, a holdfényben
fürdő angyali jelenség felé; egyszerre csak előtte termett az öreg
kapus, és alabárdjával elállta az utat. A király elővette a pénzes
zacskót, de megérezte, hogy milyen nehéz, és sajnálni kezdte a sok
csengő dukátot. Nem kár ekkora vagyont fecsérelni egyetlen ölelésre?
- gondolta magában.
- Adok két dukátot, ha beengedsz - szólt, a zacskót bontogatva.
- Tízet kérek - felelte a kapus.
- Tíz dukátot egypár percért? Megbolondultál! - kacagott fel a király.
- Olcsóbban nem megy - jelentette ki a kapus.
- Egyetlen dukátot sem engedsz?
- Egyet sem, uram.
- Nahát! - fortyant fel a király, akiben feltámadt a zsugori
csizmadiatermészet. - Micsoda pimaszság! Egy fillért se kapsz, te
barom!
Erre a kapus úgy kupán vágta alabárdjával, hogy Csavarnak megkondult
a feje, aztán sarkon fordult, és a kerengőn, az udvaron, a
felvonóhídon meg az egész álmon keresztül kirohant egyenesen a
semmibe, hogy a következő másodpercben Cselemér oldalán, az
álomszekrény előtt nyissa ki a szemét. Kiberényinek leesett az álla,
hiszen már másodszor járt így: először a király gyávasága, másodszor
fukarsága miatt mondott csütörtököt a terve. De jó arcot vágott a
rossz játékhoz, és tovább könyörgött a királynak, hogy próbálkozzék
más álmokkal.
Csavar ekkor "Az ifjító víz" című álmot választotta.
Nyomban ő lett Paralízis, Epilepton és Gyagya uralkodója, egy
vénséges vén, rozzant, kegyetlen és buja, bűnökre sóvárgó lelkű
király. De hiába sóvárgott már, mert ízületei recsegtek, keze-lába
alig mozdult. "Talán jobban leszek" - gondolta magában, és elküldte
hadvezéreit, Eklampton és Szeniliusz degenerálisokat, hogy
pusztítsanak, raboljanak, perzseljenek, szedjenek foglyokat, és
gyűjtsenek zsákmányt. EI is mentek, pusztítottak, perzseltek,
raboltak, visszatértek, és így szóltak:
- Felséges királyom! Perzselgettünk, pusztítottunk, gazdag
hadizsákmányt hoztunk, és foglyul ejtettük a szépséges Kunigundát, az
encek és pencek hercegnőjét, egész kincstárával együtt!
- He? Mijével? Kincstárával? - recsegte a király, reszketve
izgalmában. - De hol van? Semmit se látok! És mi csikorog és sustorog
így?
- Itt ül a delnő a kanapén, felség! - kiáltották kórusban a
degenerálisok. - A csikorgás attól van, hogy a fogoly Kunigunda
sebzett őzként vonaglik a gyöngyökkel ékes pokrócon! A sustorgás
pedig a hölgy aranyhímes köntösétől; azért mozog, mert a szép
hercegnő keservesen zokog gyalázata miatt!
- He? A mije? Gyalázata? Az jó, az nagyon jó! mekegte a király. -
Adjátok csak ide, mindjárt elkapom, és elbánok vele!
- Azt felséged nem teheti, tekintettel az államérdekre - avatkozott
be a királyi főfelcser.
- Micsoda? Hogy én nem bánhatok el vele? Nem becsteleníthetem meg?
Te hülye! Én ne lennék rá képes?! Hát mi mást csináltam egész életemben?!
- Éppen ezért, felség! - magyarázta a főfelcser. - Megárthat
felségednek.
- Azt mondod? Hát akkor adjatok egy... egy baltát, majd azzal szét...
szétaprí... tom...
- Megbocsásson, felség, de ezt sem javallom, mert nagyon fárasztó...
- Mi? Hogyan?! Hát akkor mi van nekem ebből az egész rohadt
uralkodásból? - recsegte elkeseredetten a király. - Hát gyógyítsatok!
Erősítsetek! Fiatalítsatok meg, hogy tudjak... hogyishívják...
amit régen... mert különben az egész bandát... hogyismondják!!
Megijedtek az udvaroncok, degenerálisok, tranzisztorvosok, és keresni
kezdték a király megifjításának módját. Végül magát Kalkulust, a
vénséges vén bölcset hívták segítségül. A bölcs eljött, és
megkérdezte a királyt:
- Tulajdonképpen mit óhajt felséged?
- He? Mit? Hülye kérdés! Még hogy mit akarok?! - hörögte a király. -
Folytatni akarom a bujálkodást, kicsapongást, ilyen-amolyan
ledérséget, de mindenekelőtt kellőképpen meg akarom becsteleníteni
Kunigunda hercegnőt, akit egyelőre a bináristomban tartok! Ezt akarom!
- Két útja és módja van ennek - szólott Kalkulus. - Vagy kiválaszt
felséged egy arra méltó személyt, aki 'per procuram', vagyis
legmagasabb megbízásodból elvégzi, amit felséged kíván, miközben
felséged egy vezetékkel hozzákapcsolódik, s mindazt, amit az illető
személy csinál, éppúgy érzi, mintha saját maga tenné. Vagy pedig
hívatni kell az öreg kiboszorkányt, aki a városon kívül, az erdőben
lakik háromlábú kunyhójában; ő ugyanis hivatásos geriatra, 'ergo' idős
emberek gyógyításával foglalkozik.
- Úgy? Hát akkor próbáljuk ki először azt a vezetéket! - lihegte a
király. Amint mondta, úgy is történt, jöttek a villanyszerelők,
hozzákapcsolták a testőrgárda délceg parancsnokát a felséghez, és a
király megparancsolta neki, hogy fűrészelje nyomban apró darabokra a
bölcs Kalkulust, mert ezt olyan kívánatos ocsmányságnak találta, hogy
másra nem is vágyott. Mit sem segített a bölcs könyörgése, jajgatása.
De a fűrészelés közben megsérült a vezeték szigetelése, így a király
a hóhérkodásnak csak első felét érezhette.
- Pocsék módszer ez, jogosan daraboltattam szét ezt a hülye bölcset -
hördült fel a felség. - Ide azzal a vén kiboszorkánnyal a háromlábú
kunyhójából!
Rohantak az erdőbe az udvaroncok, és hamarosan felcsendült a király
előtt az álmatag nóta, amely nagyjából így hangzott:
- Öregeket, véneket, aggokat, élemedetteket, hajlott korúakat, vén
satrafákat és salabaktereket gyógyítok, javítok, élénkítek,
tatarozok, nem a dicsőségért teszem, mióta tudom az eszem, ízületet
kenegetek, rozsdafoltot eltüntetek, paralízist kikúrálok, minden
aggot kiszolgálok, süketnéma pofázik, a köszvényes bokázik, a
haldokló kipirul, a szenilis kivirul, sistereg az agya, nem lesz
többé gyagya!
Meghallgatta a kiboszorkány a király panaszát, mélyen meghajolt, és
így szólt:
- Uram, királyom! Messze a kék távolban, a Kopasz Hegyen túl van egy
forrás, amelyből vékony sugárban fürgítő permet csörgedez; ebből
készül az ifjító víz, amelyből egyetlen kávéskanál negyvenhét éwel
fiatalít meg! De nagyon vigyázni kell ám, nehogy túl sok csodavizet
nyeljen valaki, mert egykettőre eltűnhet a szerfölötti ifjúlástól.
Ha megengeded, felség, nyomban elkészítem számodra ezt a kipróbált
csodaszert!
- Remek! - mekegi a király. - Addig is készítsék elő Kunigunda
hercegnőt, hadd tudja, mi vár rá, hihihi!
És remegő kezével meglazult csavarjait számolgatja, nyámmog, vihog,
időnként még szökdécsel is, mert a vénséges vénségtől már egészen
gyermeteg lett, de a kéjenc gondolatokról csak nem szokott le.
Vágtatnak a lovagok a fürgítő permetért, rotyognak a keverékek,
füstölnek a füstök, gőzök gomolyognak a vén kiboszorkány üstje
fölött, végül is a trónhoz siet, térdre hull, átnyújtja az
uralkodónak a higanyos, tükörfényes folyadékkal teli kelyhet, és
fennhangon kiáltja:
- Paralízis király! Íme, a csodavíz, amely megifjít; megerősít, harci
kedvet és féktelen szerelmi erőt olt beléd; aki ezt a kelyhet
kiüríti, annak az egész galaktikában nem lesz elegendő város, amit
felperzseljen, szűz lány, akit megöleljen! Idd ki, és váljék
egészségedre!
Megragadta a király a kelyhet, néhány csepp kilöttyent belőle a
zsámolyára, mire a zsámoly felhorkant, nagyot ugrott, és Eklampton
degenerálisra vetette magát! Ütötte-rúgta, hat marék érdemrendet
tépett le róla!
- ldd ki bátran, felség! - buzdítja a kiboszorkány a királyt. -
Hiszen látod, minő csodaszer ez!
- Előbb te igyál belőle - szól halkan a király, mert a vénség
ravasszá tette. A kiboszorkány összerezzen, hátrahőköl, fejét rázza,
de a király intésére máris három porkoláb ragadja meg, s tölcséren át
néhány csepp higanyos folyadékot önt belé. Egy villanás, egy
robbanás! Bámulnak az udvaroncok, bámul a király, de semmit sem
látnak - a boszorkánynak se híre, se hamva, csak egy kormos szélű
lyuk maradt a padlón, azon át egy másik lyuk látszik, már az álom és
az ébrenlét között; ebben a második lyukban egy láb tűnik fel,
savmarta csatos cipőben és megpörkölődött harisnyában. A láb, a cipő
és a harisnya Cselemér főtudoré. Olyan iszonyúan erős volt a méreg,
amelyet a kiboszorkány csodavíznek nevezett, hogy nemcsak a padlót,
hanem magát az álmot is átfúrta, Cselemér lábára csöppent, és csúnyán
megpörkölte. A király rémülten fel akart ébredni, de a főtudor
szerencséjére Szeniliusz degenerálisnak még sikerült buzogányával jól
fejbe kólintani királyát; ezért Csavar, amikor felocsúdott, semmire
sem emlékezett az egész álomból. Mindamellett már harmadszor került
ki sértetlenül az álomcsapdából, ezúttal mérhetetlen bizalmatlansága
jóvoltából.
- Valamit álmodtam, de nem emlékszem, hogy mit - dünnyögte a király,
mikor ismét az önálmodó szekrény előtt állott. - De miért ugrálsz fél
lábon, Cselemér barátom, és miért szorongatod a másik lábadat?
- Kibereumám van, felség... Úgy látszik, időváltozás lesz... -
nyöszörögte az álnok főtudor, majd tovább csábítgatta a királyt, hogy
kóstoljon meg még egy álmot. Csavar hosszan tánakodott,
végigböngészte az álomlistát, végül a "Hajdanka királylány
nászéjszakája" című álom mellett döntött. És azt álmodta, hogy egy
furcsa, kapcsos könyvet olvas a tűz mellett, és a könyv
aranypergamenen, tűzvörös betűkkel, ékes szavakkal regél Hajdanka
királylányról, aki ötszáz évvel azelőtt uralkodott Dandéliában; szó
volt a könyvben a királylány Jégerdejéről, Spirális Bástyáiról,
nyerítő madárkájáról, sokszemű kincstárnokáról, de főként rendkívüli
szépségéről és erényéről. Csavarnak nagy kedve támadt erre a
szépségre, olyan égető vágyra gyulladt, hogy pupilláján is átsütött a
tűzfény. Elindult álma mélyébe Hajdankát megkeresni, de sehol sem
lelte, csak a legvénebb robotok tudtak egyáltalán arról, hogy valaha
létezett ilyen királylány. Mikor belefáradt a vándorlásba, egy
sivatag kellős közepén - királyi sivatag volt, tehát helyenként
aranyozva - szegényes viskót talált, belépett és hófehér ruhás
vénembert pillantott meg. Az aggastyán felállt, és így szólt:
- Te Hajdankát keresed, boldogtalan! Pedig jól tudod, hogy immár
ötszáz éve nem él, szenvedélyed tehát meddő és hiábavaló. Az
egyetlen, amit tehetek érted, hogy megmutatom őt neked, ha nem is
testi valóságában, csupán numerikus, nemlineáris, sztohasztikus és
gyönyörűséges módon modellezve ebben a Fekete Szekrényben, amelyet a
sivatagi ócskavasakból barkácsoltam!
- Mutasd hát, ó, mutasd! - kiáltott fel Csavar, az aggastyán pedig
bólintott, kiolvasta könyvéből a királylány együtthatóit, betáplálta
őt és az egész középkort, bekapcsolta az áramot, kinyitott egy kis
ajtót a Fekete Szekrény tetején, és így szólt Csavarhoz.
- Nézd hát, és hallgass!
A király a kis ajtó fölé hajolt, és remegve látta nemlineárisan és
digitálisan modellezve az egész középkort, benne Dandélia
királyságot, a Jégerdőt, a királylány palotáját a Spirális
Bástyákkal, a nyerítő madarakat, a sokszemű kincstárnokot, és magát
Hajdankát, amint szépségesen és sztohasztikusan sétál a modellezett
erdőben. Látszott az üvegen át, a Fekete Szekrény mélyében, zúgó
vörös-arany izzás közben, amint a modellezett királylány modellezett
virágokat szed, és modellezett dalocskát dúdol; Csavar pedig
nekiugrott a szekrénynek, öklével verte a tetejét, be akart bújni a
kis ajtón - őrületében be akart volna hatolni a szekrénybe zárt
világba. Az aggastyán gyorsan kikapcsolta az áramot, elrántotta a
királyt, és így szólt:
- Tébolyult vagy! Lehetetlenségre vágyol, hiszen valóságos anyagból
való lény nem hatolhat be abba a világba, amely csupán bináris elemek
keringése és örvénylése egy numerikus, nemlineáris és diszkrét
modellben!
- De én akarom! Akarom!! - toporzékolt Csavar, és fejét a Fekete
Szekrény oldalába verte, úgyhogy a vaslemez begörbült. A vén így
szólt:
- Ha ennyire kívánod, lehetővé teszem, hogy összekapcsolódjál
Hajdanka királylánnyal, de tudd meg, hogy előbb el kell veszítened
jelenlegi alakodat; mértéket veszek majd rólad, felírom
együtthatóidat, atomról atomra modellezlek; azután betáplállak, és
ily módon része lehetsz annak a középkori, modellált világnak, amely
a Szekrényben él, és élni fog mindaddig, amíg lesz áram a
vezetékekben és izzás az anódokban; te magad azonban, aki most itt
állsz előttem, eltűnsz, és nem leszel többé másként, csupán bizonyos
áramok formájában, amelyek sztohasztikusan, diszkréten, nemlineárisan
és gyönyörűségesen keringenek!
- Hogyan hihetnék szavaidnak? - kérdezte Csavar. - Honnan tudhatom,
hogy engem modellezel, és nem valaki mást?
- Tegyünk próbát - szólt az öreg. Aztán nekilátott méretet venni
róla, mint a szabók szokták, de pontosabban, mert minden atomját
lemérte, majd programozta a Szekrényt, és így szólt:
- Nézzed!
A király benézett az ablakon, és látta, hogy ő maga a tűz mellett
ülve könyvet olvas Hajdanka királylányról, látta, hogyan fut el a
királylányt keresni, miként érdeklődik utána, míg végül az aranyos
sivatag közepében rátalál a viskóra, benne az aggastyánra, aki e
szavakkal köszönti:
- Te Hajdankát keresed, boldogtalan! - és így tovább.
- Azt hiszem, meggyőztelek - szólt az aggastyán, kikapcsolva az
áramot -, most hát betáplállak a középkorba, a gyönyörű Hajdanka
mellé, hogy vele álmodd az örök álmot, amely nemlineárisan,
digitálisan...
- Jó, jó - vágott közbe a király -, de az csak a hasonmásom, nem én,
mert én itt vagyok, nem a szekrényben!
- Mindjárt nem leszel itt - felelte szívélyesen az öreg -, erről
gondoskodom...
Azzal nehéz, de jó fogású kalapácsot szedett elő az ágy alól.
- Míg te kedvesed karjában éled világodat - magyarázta -, én majd
teszek róla, hogy ne legyen belőled kettő, egy itt, egy meg a
Szekrényben. Bízd rám, van erre egy régi, egyszerű, de megbízható
módszerem, csak szíveskedjél előrehajolni...
- Előbb mutasd meg még egyszer Hajdankát - szólt a király -, mert
ellenőrizni akarom, tökéletes-e a módszered...
Az aggastyán megmutatta Hajdankát a Fekete Szekrény ablakában, a
király nézte, nézte, majd így szólt:
- A leírás abban az ócska könyvben erősen túloz. Jó bőr, nem mondom,
de egyáltalán nem olyan különleges, mint a krónikák írják. Viszlát,
öreg...
És sarkon fordult.
- Hogyhogy? Hová mész, te őrült?! - kiáltotta az öreg, a kalapácsot
szorongatva, mert a király már az ajtóban volt.
- Akárhová, csak nem a Szekrénybe - felelte Csavar, és kiment. Ebben
a pillanatban az álom szétpattant körülötte, mint a szappanbuborék,
és meglátta maga mellett a szörnyen csalódott Cselemért az
előcsarnokban. Hiszen már majdnem besétált a Fekete Szekrénybe,
amelyből a főtudor soha többé nem engedte volna ki...
- Ide hallgass, Cselemér, túl sokat kell futni a nők után ezekben az
álmokban - jegyezte meg a király. - Vagy mutatsz olyan álmot,
amelyben minden különösebb utánjárás nélkül kedvemet tölthetem, vagy
hordd el magad a palotából a szekrényeiddel együtt!
- Uram! - felelte Kiberényi. - Van egy extra álmom a számodra,
osztályon felüli minőség, ezt próbáld ki, kérlek!
- Melyiket dicséred? - kérdezte a király.
- Ezt, uram - mutatott a főtudor a gyöngyháztábla eme feliratára:
"Mona Lisa, avagy az édes végtelenség útvesztője."
És ő maga ragadta meg a király óraláncon függő villásdugóját, hogy
mielőbb bekapcsolja, mert látta, hogy rosszul áll a szénája: Csavar
elkerülte az örök fogságot a Fekete Szekrényben, kétségkívül saját
tompasága miatt, amelynek következtében nem szeretett bele
kellőképpen a csábos Hajdankába.
- Várj - mondta a király -, majd én!
És bekapcsolta magát. Belép az álomba, és látja, hogy továbbra is ő
maga az, Csavar, ott áll a palota előcsarnokában, mellette Kiberényi
Cselemér, aki éppen azt magyarázza, hogy a legkéjesebb álom a "Mona
Lisa" című, mert abban a női nem végtelensége érződik; meghallgatta,
bekapcsolta magát, és körülnézett, mert már nagyon vágyott az örökös
enyelgésre, de a következő álomban megint csak ott állt az
előcsarnokban a főtudor mellett, gyorsan bekapcsolta magát, újabb
álomba merült, és megint ugyanaz: az előcsarnok, benne a szekrények,
Cselemér és ő maga. - Álmodom én? - kiáltott fel, bekapcsolódott,
megint az előcsarnok, a szekrények és Kiberényi; még egyszer - megint
ugyanaz; és megint, és megint, egyre gyorsabban. - Hol a Mona Lisa,
te csaló?! - csattant fel, és kirántotta a csatlakozót, hogy
felébredjen, de szó sincs róla! Megint ott állt az előcsarnokban a
szekrények között. Toporzékolni kezdett, és egyik álomból a másikba,
egyik szekrénytől a másikig, egyik Cselemértől a másikig
hánykolódott, aztán már ezt sem akarta, semmit, csak visszatérni az
ébrenlétbe, kedvelt trónjához, a palotabeli cselszövényekhez és
kicsapongásokhoz, kitépdeste a villásdugókat, vaktában visszadugta
őket, tört, zúzott. - Segítség! - kiabálta. - Veszélyben a király! -
és: - Hé, Mona Lisa! Halló! - És ugrált rémületében, a sarkokba
húzódott, rést keresett, ahol kiszökhetne az ébrenlétbe, de hiába.
Nem tudta, miért van mindez, mert túl izgatott volt, de ezúttal sem a
tompaság, sem a gyávaság, sem a hitvány kapzsiság nem menthette meg.
Túl sok álomba keveredett már, túl sok álom vette körül szoros
gubójával, hiába szakított fel egyet-kettőt vadul kapálózva, semmit
sem ért el, mert csak a szomszéd álomba jutott, s amikor kirángatta a
villásdugókat a szekrényekből, mindez csak álom volt, amikor leütötte
a mellette álló Cselemért, ő is álomképnek bizonyult; rohangászni és
futkosni kezdett Csavar, de sehol sem talált egyebet, csak álmokat és
álmokat, az ajtófélfa, a márványpadló, az aranyhímes függöny, a
csillár, a trónus, végül ő maga is - minden csak álom, látszat és
délibáb volt; fuldokolni kezdett ebben az álommocsárban, eltévedt az
útvesztőben, még kapálózott és rugdalózott, de hiába, hiszen az
álombeli rúgás és kapálózás is csak álom! Agyonverte Cselemért, de
hiába, mert nem ébren tette, ordított, de igazi hangot nem bírt adni,
s amikor szédülve és összezavarodva egy bizonyos pillanatban
csakugyan az ébrenlétre ocsúdott fel, nem tudta már megkülönböztetni
az álmoktól, tehát bedugott egy villásdugót, és visszamerült az
álomba, és eldőlt a sorsa, hiába próbált már felébredni, nem tudta
ugyanis, hogy a "Mona Lisa" nem más, mint a "monarcholízis" vagyis
"királyfeloldás" szó sátáni rövidítése, s ez volt az álnok Cselemér
összes csapdái közül a legalattomosabb...
Ezt az épületes és hátborzongató történetet mondta el Trurl Marcona
királynak, de annak megfájdult tőle a feje, ezért sürgősen hazaküldte
a mérnököt, kitüntetve őt a Szent Kibernát renddel, amelynek címere
zöld mezőben lila visszacsatolás és arany információ.
E szavak után a második mesélőgép dallamosan bekapcsolta leállító
berendezését, furcsán felkacagott, mert némelyik tranzisztora kissé
túlmelegedett, csökkentette magában az anódfeszültséget, aztán
kikapcsolt, és visszament a gyaloghintóhoz, általános taps közepette,
melyet ékesszólásával és elbeszélő tehetségével méltán kiérdemelt.
Zsenialon király kelyhet nyújtott Trurlnak, tele valószínűségi
hullámokban fürdő ionokkal, a mérnök felhajtotta a fotonhabos italt,
és jelt adott, mire a harmadik gép kilépett a barlang közepére,
meghajolt, és szépen modulált elektronikus hangján így szólt:
Íme, a történet arról, hogyan váltott ki Trurl, a Nagy Mérnök, egy
ócska fazék segítségével helyi fluktuációt, és mi következett ebből.
A Mángorló csillagképben volt egy Spirális Galaktika, ebben a
Galaktikában volt egy Fekete Felhő, ebben a Felhőben volt öt hatos
csillagcsoport, az ötödik csillagcsoportban volt egy nagyon öreg,
vaksi, lila nap, a lila nap körül hét bolygó keringett, a harmadik
bolygónak két holdja volt, és mindezeken a napokon, csillagokon,
bolygókon és holdakon a statisztikai eloszlás szerint különféle
dolgok történtek, de a Mángorló csillagkép Spirális Galaktikájának
Fekete Felhőjében az ötödik csillagcsoport lila napja harmadik
bolygójának második holdján volt egy szemétdomb, amilyet bármelyik
bolygón vagy holdon meg lehet találni, egészen közönséges, tehát
csupa szemét és egyéb hulladék, mellesleg abból keletkezett, hogy a
Glaubersós Aberridák atomháborút vívtak a Liliomos Albumensekkel,
minek következtében hídjaik, útjaik, házaik, palotáik és ők maguk egy
halom porrá és némi ócskavassá váltak, s ez aztán a meteorszéllel a
szóban forgó helyre vándorolt. Évszázadokon át semmi sem volt ezen a
szemétdombon, csak a szemét, de mikor egyszer földrengés támadt, a
szemétnek az alsó fele fölülre került, a felső fele pedig alulra,
aminek önmagában véve még nem volt nagyobb jelentősége, de
előkészített egy jelenséget, melyet az váltott ki, hogy Trurl, a
Híres Mérnök, arrafelé repült, és egy fényes csóvájú üstökös
elvakította. Hogy eltávolodjon tőle, kidobálta űrcsónakja ablakán,
ami éppen a keze ügyébe esett, mégpedig a figurák nélküli, üres úti
sakkot, amelyben korábban törkölypálinkát tartott, a puskaporos
hordókat, amelyeket nem sikerült rásóznia Kloreleja csillag
lakosaira, továbbá különféle ócska edényeket, s ezek között volt egy
repedt cserépfazék. Ez a fazék, kellő sebességre tevén szert, sőt
felgyorsulva az üstökös csóvájától, a gravitáció törvényei szerint
éppen a szemétdomb felett csapódott a hegyoldalba, majd lejjebb
gurult egy pocsolyába, megcsúszott a sárban, lesiklott a szemétbe, és
meglökött egy rozsdás vasat, amely ettől egy rézdrót köré tekeredett,
szélei közé pedig üvegcserép került, így kondenzátor keletkezett,
a drót a fazék köré csavarodva napelemet alkotott, a kő pedig,
amelyet a fazék megmozdított, meglökött egy rozsdás vasat, amely
ócska mágnes volt, ettől a mozgástól áram keletkezett, elmozdított
tizenhat másik vasdarabot és drótmaradványt, szulfitok és kloridok
olvadtak ki, atomjaik összekapcsolódtak más atomokkal, s a
megbolygatott molekulák elkezdtek meglovagolni más molekulákat, míg
végül a szemétdomb kellős közepén létrejött egy Logikai Áramkör, aztán
öt másik, végül újabb tizennyolc ott, ahol a fazék végül darabokra
törött, estére pedig, nem messze a már kiszáradt pocsolyától,
kimászott a szemétdomb szélére az ilyen véletlen módon létrejött
Magafia Majmász, akinek nem volt sem apja, sem anyja, saját maga fia
volt ő, hiszen apja a Véletlen, anyja pedig az Entrópia. Lemászott
Majmász a szemétdombról, és egyáltalán nem tudta, hogy keletkezésének
valószínűsége egy volt a száz szupergigacentilionhoz, a
hexaptilionodik hatványon, csak mendegélt, amíg elért a következő
pocsolyához, amely még nem száradt ki, tehát a partjára kuporodva
megnézhette magát benne. És meglátta a víz tükrében saját teljesen
akcidentális fejét, amelyen patkó alakú fülek libegtek, bal füle
görbe volt, a jobb pedig villás, látta véletlenszerű törzsét, amely
vasakból, vaskókból és vasacskákból állt össze, részben hengeres
volt, mert lekerekedett, amint kimászott a szemétdombból, középen
pedig keskenyebb, mintha dereka lenne, mert éppen ott mászott át a
szemétdomb szélén heverő kövön, meglátta szemétkarjait és
hulladéklábát, megszámolta őket, puszta véletlenségből párosak
voltak, meglátta a szemeit, a körülmények összejátszása folytán kettő
volt belőlük, és roppantul tetszett magának Magafia Majmász,
felsóhajtott a gyönyörűségtől, hogy ilyen karcsú dereka van, páros
végtagjai, kerek feje, és hangosan felkiáltott:
- Nahát! Gyönyörű vagyok, sőt tökéletes, s ebből világosan következik
az Egész Teremtés Tökéletessége! Ó, milyen jóságos lehet az, aki
engem teremtett!
És tovább sántikált, elhullajtva lazán csüngő csavarjait - hiszen
senki sem húzta meg őket -, és himnuszokat dúdolt az Eleve Elrendelt
Harmónia tiszteletére, de hét lépés után megbotlott, mert nem jól
látott, és fejjel lefelé visszapottyant a szemétdombra, aztán semmi
sem történt vele a rozsdásodáson, bomláson és általános korrózión
kívül háromszáznegyvenezer évig, mert mikor fejre esett, zárlatos
lett, és már nem is létezett többé. Egyszer azonban történt, hogy egy
kereskedő, aki ócska bárkáján kökörcsinrakományt szállított a
bergengócok számára a Seholsincs bolygóról, a lila nap közelében
öszszeveszett segédjével, és hozzávágta a cipőjét, s az egyik cipő
kitörte az ablakot, és kirepült az űrbe, majd annak következtében,
hogy az üstökös, amely annak idején Trurlt elvakította, megint éppen
ugyanazon a helyen volt, ez a cipő lassan keringve lepottyant a
holdra, alig pörkölődött meg a légköri súrlódástól, leugrált a
hegyoldalon, és megrúgta a szemétdombon heverő Majmászt, éppen
akkora impulzussal és véletlenül éppen olyan szögben, hogy a
centrifugális erő, a forgatónyomaték és az impulzusmomentum ismét
beindította e véletlenszerű lény akcidentális szemétagyát. Az történt
ugyanis, hogy a rúgástól Majmász belepottyant a közeli pocsolyába,
feloldódtak benne a kloridok és jodidok, agyában bugyborékolni
kezdett az elektrolit, áram keletkezett, amely ide-oda ugrott, míg e
szökdelés és keringés következtében Majmász felült a pocsolyában, és
azt gondolta: "Úgy rémlik, hogy vagyok!"
Ennél többet azonban nem volt képes gondolni további tizenhat
századon keresztül, csak öntözte az eső, és verte a jégeső, és nőtt
az entrópiája, de ezerhatszázhúsz év múlva egy kismadár, amely egy
ragadozó madár elől menekülve átrepült a szemétdomb fölött,
könnyített magán, hogy növelhesse sebességét, s éppen fejen találta
Majmászt, aminek következtében Majmász felocsúdott, tüsszentett, majd
így szólt magában:
- Csakugyan vagyok! Ehhez a legcsekélyebb kétség sem fér. Kérdés
azonban, ki mondja tulajdonképpen: vagyok? Vagyis: ki vagyok én?
Hogyan találhatnék erre választ? Hm! Ha rajtam kívül létezne még
valami, bármi, amivel összevethetném és összehasonlíthatnám magam,
könnyű lenne a dolgom, de éppen az a bökkenő, hogy nincsen semmi,
hiszen látom, hogy egyáltalán semmit se látok! Eszerint csak én
vagyok, és én egymagam alkotok minden lehetőséget, amennyiben
gondolkodhatom, amiről akarok; de hát mi vagyok én tulajdonképpen,
a gondolkodás üres színhelye vagy mi a csuda?
Ugyanis ezúttal már nem volt semmiféle érzékszerve, mert azok az
évszázadok folyamán teljesen tönkrementek és felbomlottak, hiszen
mindenen a könyörtelen Entrópia, a Káosz kemény szívű szeretője
uralkodik. Majmász tehát nem látta sem anyapocsolyáját, sem a
szülősarat, sem az egész világot, nem emlékezett, hogy mi történt
vele korábban, és egyáltalán semmi mást nem tudott, csak gondolkodni.
Erre az egyre volt képes, tehát ebben gyakorolta magát.
Ki kellene tölteni azt az űrt, ami vagyok, és ily módon
megváltoztatni nyomasztó egyhangúságát szólt magában. - Nosza,
találjunk ki valamit; amit elgondolunk, az lesz is, hiszen
gondolatainkon kívül nincsen semmi egyéb. - Mint látható, kissé
elbizakodott lett, és többes számban gondolkodott saját magáról.
- Vajon lehetséges volna, hogy rajtam kívül is létezzék valami? -
töprengett tovább. - Tegyük fel egyelőre, bármily valószínűtlenül,
sőt szinte őrülten hangzik, hogy lehetséges. Nevezzük ezt a másik
valamit Gozmosznak. Ez esetben tehát létezik a Gozmosz, és én mint
annak részecskéje!
Itt megállt, fontolóra vette a dolgot, és az egész hipotézist
tökéletesen alaptalannak vélte. Hiányzott belőle minden ráció, nem
volt semmiféle alapja és premisszája, nem szólt mellette semmi érv,
ezért merő képzelgésnek és gőgös nagyratörésnek minősítette,
elrestellte magát, és így szőtte tovább gondolatait:
- Arról, ami rajtam kívül van, ha egyáltalán van valami, semmit sem
tudok. Arról viszont, ami belül van, tudni fogok, mihelyt azt a
valamit elgondolom, hiszen az ördögbe is, ki más ismerné a
gondolataimat, mint én magam?!
És másodszor is kigondolta a Gozmoszt, de most már saját lelkének
belsejébe helyezte el. Ezt sokkal szerényebbnek, illendőbbnek és
ésszerűbbnek vélte, márpedig racionális felfogásra törekedett.
Nekilátott tehát, hogy kitöltse ezt az ő Gozmoszát mindenféle
elképzelt dologgal. Először, gyakorlatlan lévén, kigondolta a
bumburnyákokat, akik zsendevérek bösztörözésével foglalkoztak, meg a
nyihulákokat, akik a garáncot kedvelték. És nyomban öszszeverekedtek
a bumburnyákok a nyihulákokkal a garáncon, úgyhogy Szemétdombi
Majmásznak megfájdul a feje, és ebből a világteremtésből a migrénen
kívül nem lett semmi.
Most már megfontoltabban fogott a teremtéshez. Először kigondolva az
alapelemeket, úgymint egy-két nemesgázt, a Calsonium nevű tökéletes
elemet és a Dumalium nevű szellemi elemet, aztán szaporítani kezdte a
lényeket, olykor belezavarodott, de néhány évszázad után már bizonyos
gyakorlatra tett szert, és egészen tisztességes, szolid Gozmoszt
gondolt össze, különféle törzsek, lények, létezők és jelenségek
éldegéltek benne, mégpedig egész kellemesen, mivel Majmász
Gozmoszában messzemenően liberális törvények uralkodtak, nem szerette
ugyanis a szigorú törvényeket, az olyan kaszárnyarendszert, amilyet
az anyatermészet alkalmaz (ezt persze nem is ismerte, és mit sem
tudott róla).
Majmász világa ezért tele volt szeszélyes csodákkal, egyszer így
történtek benne a dolgok, máskor amúgy, harmadszor megint egészen
másképp, minden különösebb ok nélkül. Ha valakinek ebben a világban
el kellett pusztulnia, mindig megúszhatta valahogy a dolgot, mert
Majmász úgy döntött, hogy nem engedélyez visszafordíthatatlan
eseményeket. És gondolataiban nagyon jó dolga volt mind a gondról
népnek, mind a Calsoniumot bányászó káliaknak, mind pedig a
profundoknak, benéneknek és csalándokoknak évszázadokon keresztül.
Ezalatt lassan lehullott Majmász szemétkarja és hulladéklába,
körülötte rozsdásra színeződött a pocsolya, hajdani délceg derekától
fara pedig lassan belesüllyedt a mocsárba. Éppen új
csillagcsoportokat alkotott gyengéd figyelemmel tudatának örök
sötétségében, amely az ő Gozmosza volt, és önzetlenül arra
törekedett, hogy lehetőleg pontosan emlékezzék mindarra, amit
gondolataiban megalkotott; noha már gyakran belefájdult a feje,
mégsem hagyta abba, mert úgy érezte, hogy Gozmoszának szüksége van
reá, és e Gozmosz meglehetős hálával is tartozik neki. Ám a rozsda
közben megette külső lemezeit, amiről persze nem tudott.
Trurl fazeka pedig, amely évezredekkel előbb életre keltette
Majmászt, a pocsolya színén ringatózva, lassan közeledett hozzá, és a
boldogtalannak már csak a feje állt ki a vízből. És akkor, amikor
Majmász éppen kigondolta az üvegtiszta, bájos Bauciszt és hűséges
Pendragorját, s amikor ők ketten boldogan siklottak végig
képzeletének sötét napjai között, valamennyi gozmoszbeli nép néma
csöndje közepette, a bumburnyákokat is beleértve, és halkan
szólongatták egymást - egyszerre csak megrepedt a rozsdás koponya,
mert a szél fuvallatától nekikoccant a fazék, barnás víz hatolt be a
réztekercsek közé, kioltotta a logikai áramköröket, és Majmász
Gozmosza a mindennél tökéletesebb semmibe tért vissza. Azok pedig,
akik az első lökést adták neki és a világok sokaságának, minderről
soha nem tudtak meg semmit.
Ezzel meghajolt a fekete gép, Zsenialon király pedig mélyen, de kissé
gyászosan eltűnődött, olyannyira, hogy a társaság már görbe szemmel
kezdett Trurlra nézni, hogy így elbúsította királyukat a mesével.
De aztán a király váratlanul elmosolyodott, és megkérdezte:
- Tudsz-e még valamit, gépem?
- Uram - felelte a gép, mélyen meghajolva -, elbeszélem neked Klorián
Teoriciusz Klapostol, a mammoni intelektrikus és gondolnok
hihetetlenül mély értelmű történetét.
Történt egyszer, hogy Klapanciusz, a híres mérnök, pihenésre vágyva
nagy munkái után (elkészítette ugyanis Nihilofil király számára a
Gépet, amelyik Nincs, ez azonban külön történet), a mammonidák
bolygójára repült, és ott barangolt magányt keresve, míg egy erdő
szélén meg nem pillantott egy kiborbolyával benőtt kunyhót, amelynek
kéményéből füst szállt fel. Legszívesebben elkerülte volna, de mikor
észrevette, hogy a kunyhó előtt üres tintás hordók állnak,
meglepődött és bekukkantott. Az asztal mellett, amely voltaképp
jókora kő volt, a székül szolgáló kisebb kövön egy aggastyán
üldögélt, de olyan kormos, rozsdás és összevissza drótozott volt,
hogy Klapanciusznak leesett az álla. A vén homloka gidres-gödrös
volt, szemei csikorogva forogtak keretükben, tagjai nyikorogtak,
mert rég nem kente őket, egész testét drótok meg zsinórok tartották
össze, és szemlátomást áramínség gyötörte, mint a földön elszórt
borostyándarabkák is mutatták; ezek dörzsölgetésével szerezte meg a
boldogtalan a mindennapi betevő áramát! Klapanciusz szíve elszorult e
nyomor láttán, diszkréten a tarisznyájába nyúlt, mikor az aggastyán,
aki csak most vette észre zavaros szemével, nyekergő hangon
felkiáltott:
- Hát megjöttél végre?!
- Megjöttem... - bökte ki Klapanciusz, csodálkozva, hogy várták
ott, ahová nem is készült.
- Most jössz?! Hát akkor pusztulj innét, törd ki kezed, lábad, nyakad
- emelkedett föl iszonyú csikorgással az öreg, és mindazt, ami
körülötte hevert, különféle szemetet meg hulladékot, kezdte
hozzávagdosni a meghökkent Klapanciuszhoz. Mikor aztán elfáradt és
abbahagyta, a mérnök gyengéden faggatni kezdte, hogy minek köszönheti
ezt a fogadtatást. Az öreg olykor még felmordult: - Zárlatosodj meg!
Hogy enne meg a rozsda! - de bizonyos idő múltán lecsillapodott, és
olyannyira megbékélt, hogy zihálva, fölemelt mutatóujjal, már csak
néha szitkozódva, viszont annál többször szikrázva, úgyhogy ózonillat
szállt a levegőben, e szavakkal beszélte el történetét:
- Tudd meg, idegen, hogy én a gondolnokok legelseje vagyok, hivatásom
szerint ontológiával foglalkozom, nevem pedig, amely egykor majd
elhalványítja a csillagok fényét, Klórfán Teoriciusz Klapostol.
Szegény szülők gyermeke vagyok, kiskoromtól csak a létet átható
gondolkodás felé vonzódtam. Tizenhat éves koromban írtam meg első
munkámat "Deotron" címmel. Ez az aposzteriorisztikus istenségek
általános elmélete, amely istenségekkel a magas fokra érkezett
civilizációk azért kénytelenek kipótolni a kozmoszt, mert mint
ismeretes, az anyag első, ezért kezdetben senki sem gondolkodik.
Ennélfogva a történelem hajnalán teljes gondolattalanság uralkodik,
no és persze, nézd csak meg, kérlek, hogyan fest ez a kozmosz!! -
Az öreget itt elöntötte a méreg, toporzékolni kezdett, majd
lecsillapodott, és folytatta elbeszélését. - Kifejtettem tehát annak
szükségességét, hogy ha már kezdetben nem voltak istenek, utólag kell
őket csinálni; és minden intelektrikus civilizáció arra törekszik,
hogy megépítse az Ultimatív Mindenhatógépet avagy Helyrezökkentőt, az
Értelem útjainak kiegyenesítőjét. E munkámban felvázoltam az első
Deotron tervét, és jellemeztem működését; kapacitását deonokban
mértem. A mindenhatóságnak ez az egysége egymilliárd parszek
hatósugarú csodatételi képességgel egyenlő. Mikor művem saját
kiadásomban megjelent, siettem ki az utcára, mert biztosra
vettem, hogy a nép azonnal a vállára emel, virágokkal koszorúz meg,
és eláraszt arannyal, de még egy sánta flip-flop sem dicsért meg.
Inkább csodálkozva, mint csalódottan nekiültem, hogy megírjam "Az Ész
kalapácsa" című kétkötetes munkámat, amelyben kifejtettem, hogy
minden civilizáció előtt két út áll, vagy agyongyötri, vagy
agyonkényezteti magát. Mindkettővel lassacskán felfalja a kozmoszt,
és a csillagokat hokkedlikká, kerekekké, csapágyakká, szivartárcákká
és jászlakká dolgozza fel, ez pedig azért van, mert miután a kozmoszt
képtelen megérteni, az Érthetetlent valamiképpen Érthetővé kívánja
változtatni, és nem nyugszik, amíg a ködöket árnyékszékekké, a
bolygókat golyóstollakká és bombákká nem alakítja át, mindeközben a
Rend Magasabb Eszméjére szögezve szemét, mivel csak a csatornázott,
kövezett és katalógusba szedett mindenséget találja eléggé
illendőnek. Az "Advocatus Materiae" című második kötetben
kifejtettem, hogy az Értelem, mohósága következtében, csak akkor érzi
jól magát, ha sikerül leigáznia valami kozmikus gejzírt, vagy
befognia valami atomfalkát, és szeplőhalványító kenőcsöt készítenie
belőle. Aztán rögtön a következő jelenségre veti magát, hogy
trófeaként odaakassza tudományos zsákmányai mellé. Ám a világ ezt a
két kötetet is tökéletes meg nem értéssel fogadta; ekkor azt mondtam
magamban, hogy a türelem és a kitartás erényén múlik minden. Miután
megvédtem a Kozmoszt az Észtől, melynek a fonákját így lelepleztem,
valamint az Észt a Kozmosztól, amely csupán azért ártatlan, mert az
Anyag öntudatlanul vetemedik mindenféle gyalázatosságra, hirtelen
ihlettől vezérelve megírtam "A Lét Szabásza" című munkát, amelyben
logikusan bebizonyítottam, hogy a filozófusok vitái értelmetlenek,
hiszen az a dolgok rendje, hogy mindenkinek saját filozófiája legyen,
amely testére van szabva, mint egy öltöny. Mivel ezt a munkámat is
süket csönd fogadta, nyomban megírtam a következőt, ebben felsoroltam
valamennyi lehetséges hipotézist a világmindenségről: az elsőt, amely
szerint egyáltalán nincsen, a másodikat, hogy valamiféle Teremtőcske
baklövésének következménye, aki világot akart teremteni, holott úgy
értett hozzá, mint hajdú a harangöntéshez, a harmadikat, miszerint a
világ bizonyos Szuperagy őrülete, amely önmagába gabalyodott, a
negyediket, hogy ügyetlenül materializált szellem, az ötödiket, hogy
idióta módján gondolkodó anyag - és magabiztosan vártam az éles
vitákat, a visszhangot, a szidalmakat, dicséretet, koszorúkat,
támadásokat, kiátkozást; de megint csak nem történt semmi.
Álmélkodásomnak ekkor már nem volt határa. Azt gondoltam, talán nem
eleget tanulmányozom a többi gondolnokot, tehát gyorsan beszereztem
műveiket, és sorra áttanulmányoztam a leghíresebbeket, úgymint
Frenéziusz Pacort, Bulfon Struncelt, a strunclista iskola atyját,
Turbuleon Kratafalkot, Szfericiusz Logart, végül magát Tökkopasz
Lémuelt.
Sajnos, semmi figyelemre méltót nem találtam bennük. Műveim példányai
eközben lassan kifogytak, tudtam tehát, hogy valaki olvassa őket, ha
pedig olvassa, majd csak meglesz az eredmény. Különösen abban nem
kételkedtem, hogy maga elé idéztet majd a Zsarnok, és követeli, hogy
mindenekelőtt vele foglalkozzam, és az ő dicséretét zengjem. Pontosan
elterveztem, mit fogok válaszolni: mindenem az Igazság, és kész
vagyok meghalni érte; a dicséretekre szomjas Zsarnok, miután
megismerkedett nagyszerű elmémmel, megpróbál majd kegyeivel lépre
csalni, csengő aranyakat szór lábaimhoz, majd hajthatatlanságomat
látva, szofistái sugalmazására azzal érvel, hogy ha a kozmosszal
foglalkozom, vele is foglalkoznom kell, hiszen ő a kozmosz része.
És erre maró gúnnyal felelek, mire megkínzat; ezért idejében edzeni
kezdtem testemet, hogy méltósággal viselhessem majd a kínokat. Ámde
múltak a napok és hónapok, és a Zsarnok valahogy nem jelentkezett,
hiába készülődtem a hősi helytállásra. Csak bizonyos Slapaj nevű
tollrágó írta egy zugújságban, hogy a Klórfikám nevű új humorista
nagy kujon lehet, mert igen pajzán meséket és dévaj adomákat ír le
"Deotron avagy a Végső Mindenhahota" című könyvecskéjében.
Előrántottam a kötetemet; valóban, sajtóhiba folytán a "mindenható"
szót sajnálatosan elírták... Először meg akartam ölni a cenket, de
győzött bennem a józanság. - Majd eljön még az én időm! - szóltam
magamban. - Az nem lehet, hogy valaki éjjel-nappal a végső
igazságokat hirdesse, hogy a Tökéletes Megismerés fénye szinte
beragyogja a világot: és sehol semmi! Eljő majd a hírnév, elfő a
dicsőség, az elefántcsont trónus, az Érdemes Gondolnok címe, a nép
szeretete, békés öregkor kertem csendjében, saját iskola, rajongó
tanítványok és éljenző tömeg! Mert ilyen álmokat melenget minden
gondolnok, ó, idegen. Persze azt mondják, hogy a Megismerés az
egyetlen táplálékuk, és az Igazság az italuk, a földi javakból nem
vágynak sem elektrolányok ölelésére, sem csillogó aranyra, sem
érdemrendekre, sem dicsőségre. De ez csak mese, ó, tengerentúli
jövevény! Mind ugyanarra vágynak, a különbség köztük és köztem csak
annyi, hogy én lelkem nagyságától indíttatva, nyíltan és kertelés
nélkül bevallom e gyengéimet. Ám az évek csak múltak, és senki sem
nevezett másként, mint Klórfikámnak vagy Kujon Klórinak. Mikor eljött
negyvenedik születésnapom, döbbentem láttam, hogy már mily
régóta várok műveim visszhangjára, és sehol semmi. Nekiültem hát, és
megírtam művemet a Fejlegekről, a világmindenség legfejlettebb
népéről. Talán nem hallottál még róla? Én sem, legalábbis nem láttam
őket, és sohasem fogom látni; létezésüket tisztán deduktív, logikus
és teoretikus úton következtettem ki. Ha ugyanis - így szólt
következtetésem - a világmindenségben különféle mértékben fejlett
civilizációk vannak, legtöbb bizonyára az átlagos, a közepes, mások
elmaradtak a fejlődésben, megint mások előbbre járnak. Ha pedig így
fest a statisztikai szórás, akkor miként a személyek tömegében,
melyben legtöbb a középtermetű, minden bizonnyal van egy legmagasabb
személy, hasonlóképpen a kozmoszban is lennie kell egy
civilizációnak, mely elérte a Fejlődés Legmagasabb Fokát. Ennek
lakosai, a fejlegek, már mindent tudnak, amiről mi még nem is
álmodunk. Négy kötetben fejtettem ki témámat, tönkrementem a
kiadásban, mert merített papíron jelentettem meg a szerző képmásával,
ám e tetralógia is osztozott elődei sorsában. Egy évvel ezelőtt sorról
sorra újból elolvastam, s könnyeztem a gyönyörűségtől, olyan
zseniális ez a munka, úgy árad belőle az abszolútum, hogy azt el sem
lehet mondani. Ötven felé járva bolond gondolatom támadt.
Elhatároztam, hogy megveszem ama gondolnokok irományait, akik
élvezetekben és kincsekben fürödnek, hogy megtudjam, miről is írnak.
Voltak ott művek az elnök és a hátnok közötti különbségről, a királyi
trón csodás formájáról, bűbájos karfáiról és igazságos lábairól,
tanulmányok a kecses bokák csiszolásáról, részletes leírások erről
meg amarról, és egyik szerző sem dicsérte önmagát, de valahogy mindig
úgy adódott, hogy Struncel csodálta Pacort, Pacor pedig Struncelt, és
a logarista iskola mindkettőt magasztalta. Nagyon híres volt a három
Elmési fivér is, közülük Elménc Elmért dicsérte, Elmér Elmést, amaz
pedig Elméncet. Mikor mindezeket a fércműveket végigböngésztem,
eszeveszett harag szállt meg, rávetettem magam a könyvekre, rúgtam,
szaggattam és fogaimmal téptem őket... Végül lecsillapult a
zokogásom, felszáradtak könnyeim, és akkor nekiültem megírni "Az Ész
Fejlődése mint Kétütemű Jelenség" című remekemet. Mint ebben
bebizonyítom, körkapcsolás köti össze a sápatagokat a robotokkal.
Először a nyálkás tengerparti iszap legömbölyödése következtében
ragacsos, fehéres lények jönnek létre, amelyeket ezért albumenseknek
hívnak. Évszázadok múltán ezek rájönnek, hogyan kell a fémbe lelket
lehelni, és rabszolgáikká teszik az automatákat. Újabb idő múltán
megfordulnak a dolgok, az automaták lerázzák a puhányok igáját,
kísérletezni kezdenek, hogyan lehetne tudatot lehelni a kocsonyába,
és mikor a fehérjével próbálkoznak, sikerül is. De a szintetikus
sápatagok évmilliók múltán ismét vaslényeket barkácsolnak, és így
váltakozik ez örökkön-örökké; mint látod, ily módon megoldottam az
örök vitát, hogy mi volt előbb a robot vagy a sápatag. Beküldtem
művemet az Akadémiának, hat bőrkötéses kötetet, amelyek kiadására
ráköltöttem atyai örökségem roncsait. Kell-e mondanom, hogy a világ
ezt is agyonhallgatta? Hatvanéves lettem, a hetvenhez közeledtem, és
az e világi hírnév reménye szertefoszlott. Mit tehettem? Az örök
dicsőségre kezdtem gondolni, az utódokra, az eljövendő nemzedékekre,
amelyek majd felfedeznek, és leborulnak előttem. Támadtak ugyan
bizonyos kétségeim, hogy mit érek majd ezzel, ha már nem leszek; és
tanításaim alapján, amelyek immár negyvennégy kötetet töltöttek meg,
azt kellett leszűrnöm, hogy az égvilágon semmit. Felforrt a lelkem,
és nekiültem megírni "Végrendelet az Utókornak" című munkámat, hogy
kellőképpen letoljam, megszégyenítsem, lepocskondiázzam az utókort,
persze lehetőleg egzakt módszerekkel. Hogyan? Azt mondod, ez
igazságtalan, és haragomat mindenekelőtt kortársaim ellen kellett
volna fordítanom, akik így félreismertek? Ugyan, derék idegen! Hiszen
mire a jövendő dicsőség majd híressé teszi Végrendeletem minden
szavát, kortársaimnak hírük-hamvuk sem lesz, s akkor kire szórjam
átkaimat? A nemlétezőkre? Ha úgy tettem volna, ahogy mondod, az
utókor édesded lelki nyugalommal tanulmányozhatná munkáimat, az
illendőség kedvéért néha felsóhajtva: - Szegény! Mily néma
hősiességgel viselte mellőztetését! Milyen jogosan haragudott
nagyapáinkra, s milyen szép volt tőle, hogy életművét gyengéden
nekünk ajánlotta! - Így lenne! És akkor? Netalán senki sem hibás?
A hülyéket, akik engem élve eltemettek, védje meg a halál bosszúm
mennykövétől? Ó, nem, a puszta gondolattól is elönt az olaj! Békésen
csámcsognak majd műveimen, és jól nevelten csóválják a fejüket, hogy
atyáik milyen ostobák is voltak? Egy frászt!!! Hadd rúgjak beléjük
legalább távolról, legalább a sírból! Hadd tudják azok, akik nevemet
majd mézzel kenegetik, és képmásaimat aranyozzák, hogy éppen ezért
kívánom nekik, hogy szakadjon meg minden áramkörük, égjenek ki a
tranzisztoraik, zöld rozsda lepje el a koponyájukat, ha csak arra
képesek, hogy hullákat ássanak ki a múlt temetőjéből! Talán él majd
köztük egy új, nagy gondolnok, ők azonban mosónőmmel folytatott
levelezésem maradványait adják ki részletes lábjegyzetekkel, s őt nem
veszik észre! Hadd tudják meg, hogy szívbéli átkom és mély undorom
kíséri őket, hogy sírnyalóknak, hullaimádóknak, sakáloknak tartom
őket, akik azért keresgélnek csak a múltban, mért az élő bölcsességet
egyikük sem képes felismerni! Mikor majd összes műveimet kiadják,
kénytelenek lesznek kiadni ezt a Végrendeletet is, végső átkommal
együtt, amely nekik szól, és ha elolvassák ezek a nekrofilek,
temetőbogarak és tetemimádók, akkor majd elmegy a kedvük az önelégült
hencegéstől, hogy az ő nemzetségük adta Klórfán Teoriciusz
Klapostolt, a páratlan bölcset, aki évszázadokra világított előre!
Miközben emlékműveimet szidolozzák, tudják meg ebből a művemből, hogy
a legroszszabbat kívántam nekik, ami csak van a világmindenségben, és
a jövőnek szóló átkomban oly mérhetetlen gyűlölet fortyog, hogy annál
már csak tehetetlensége nagyobb. Azt kívánom, tudják meg, hogy én nem
fogadom el őket, és semmi közünk sincs egymáshoz, csak a mélységes
undor, amelyet irántuk érzek!!!
Klapanciusz e szónoklat közben hasztalanul igyekezett csillapítani a
magából kikelt aggastyánt. Utolsó szavainál a vénség talpra ugrott, s
öklét rázva az eljövendő nemzedékek felé, alpári szavakat kiabálva,
amelyeket isten tudja, hogyan szedett össze ilyen jámbor élet
folyamán, nekihevülve, elkékülve toporzékolni kezdett, őrjöngése
egyre fokozódott, s egyszerre csak nagyot bömbölt, kéket villant, és
holtan rogyott össze, mert kiolvadtak a biztosítói. Klapanciusz,
mélyen elszomorodva az események e bús fordulatán, leült a közelben
egy kőre, elővette a Végrendeletet, és olvasni kezdte. A jövőnek
címzett jelzők buja gazdagságától már a második oldalnál káprázni
kezdett a szeme, a harmadik oldal végén meg kellett dörgölnie
verítékező homlokát, mert az erényben elhunyt Klórfán Teoriciusz
kozmikus méretű szabadszájúságról tett tanúságot. Három napon át
olvasta Klapanciusz kimeredő szemekkel a dokumentumot, majd
töprengeni kezdett: közzétegye-e a világ okulására, vagy
megsemmisítse. És azóta is ott ül, mert sehogy sem tudja eldönteni a
kérdést...
- Ebben - szólt Zsenialon király, mikor a gép, befejezve történetét,
visszavonult - határozottan bizonyos célzásokat látok a fizetés
kérdésére, amely immár közeli, hiszen a gyönyörűségesen átmesélt
éjszaka után új nap hajnala pillant be a barlangba. Mondd meg tehát,
kedves mérnököm, mivel és hogyan jutalmazzalak?
- Zavarba ejtesz, uram - felelte Trurl. - Bármit kívánnék, ha
megkapom, később sajnálni fogom, hogy nem kértem többet. Azonkívül
nem szívesen sérteném meg felségedet túlzott követelőzéssel. Ezért
uralkodói kegyére bízom, hogy állapítsa meg tiszteletdíjamat...
- Legyen - szólt kegyesen a király. - A mesék kitűnőek voltak, a
gépek nagyszerűek, ezért nem látok más módot, mint hogy a legnagyobb
kinccsel ajándékozzalak meg, amelyet, ebben tökéletesen biztos
vagyok, semmi másra nem cserélnél fel. Egészséggel és élettel
ajándékozlak meg: úgy vélem, ez a méltó jutalom. Minden mást
méltatlannak találnék, hiszen az Igazság és a Bölcsesség nem
fizethető meg arannyal. Légy hát egészséges, barátom, és tárd fel
továbbra is a világ előtt az igazságot, amely túl kegyetlen volna
számára, ha mesékbe nem csomagolnád.
- Uram - csodálkozott Trurl -, eredetileg talán meg akartál fosztani
életemtől? Ez lett volna a jutalmam?
- Szavaimat úgy értelmezheted, ahogyan akarod - felelte a király. -
A magam részéről így értem őket: ha csak mulattattál volna, minden
jutalmat megérdemelnél. Többet tettél, ezért semmiféle kincs nem
lehet méltó díjad; nem tudok neked nagyobb fizetséget vagy jutalmat
adni, mint hogy lehetővé tegyem ama ténykedésed folytatását, amellyel
itt olyannyira kitüntetted magad...
A következő fejezet