TRURL GÉPE
Trurl mérnök épített egyszer egy nyolcemeletes gondolkodó gépet.
Mikor a legfontosabb munkákat befejezte, először is fehérre lakkozta
az egészet, aztán a sarkait lilára festette, majd megnézte messziről,
és még egy csinos mintát rajzolt az elejére, végül oda, ahová a
homlokát képzelte, finom narancssárga népi motívumot festett, azután
roppant elégedetten önmagával, akaratlanul is fütyörészve, pusztán
kötelességszerű megszokásból föltette a rituális kérdést, hogy mennyi
kétszer kettő.
A gép bekapcsolt. Először kigyulladtak a jelzőlámpák, aztán
vízesésként felzúgott az áram a vezetékekben, kapcsolók kattogtak,
tekercsek zümmögtek, éktelen búgás és zakatolás támadt, úgyhogy Trurl
már azon töprengett: különleges gondolattompítót kell majd
felszerelnie. A gép zúgott, bőgött és zakatolt, mintha a világegyetem
legnehezebb problémáját kellene megoldania; rengett a föld, por
szállt fel a vibráló talajról, a biztosítékok nagyot pukkanva
kiugrottak, mint a dugó a pezsgős palackból, a relék csak úgy
ugráltak az erőfeszítéstől. Végre, mikor Trurl már kezdett
türelmetlenkedni a nagy hűhó miatt, a gép leállt, és mennydörgő
hangon kijelentette: - HÉT!
- No, no kedveském! - bosszankodott Trurl. - Gondold csak meg jobban!
Négy lesz az. Légy szíves, helyesbíts! Mennyi kétszer kettő?
- HÉT! - vágta rá rögtön a gép. Trurl nagyot sóhajtott, kelletlenül
visszabújt a munkaköpenyébe, könyökig felgyürkőzött, kinyitotta a gép
földszinti csapóajtaját, és bemászott. Sokáig nem került elő, csak az
hallatszott, amint kopog a kalapáccsal, kicsavar-becsavar, hegeszt,
forraszt, felszalad a hatodik emeletre, cipője csattog a
vaslépcsőkön, aztán fel a nyolcadikra, és megint lerobog. Bekapcsolta
az áramot, nagy csikorgás támadt, a szikraközöknek ibolyaszín
bajuszuk nőtt. Így barkácsolt két óra hosszat, aztán végre
előmászott, kormosan, de elégedetten, lerakta a szerszámait, földre
dobta a köpenyét, megtörölte arcát, kezét, és már elmenőben, csak úgy
a békesség kedvéért, odaszólt:
- Na, mennyi kétszer kettő?
- HÉT! - felelte a kép.
Trurl iszonyút káromkodott, de mi mást tehetett - újra nekiállt
szerelni, forrasztani, átkapcsolni, szigetelni. Mikor aztán
harmadszor is azt a választ kapta, hogy kétszer kettő hét,
elkeseredetten leült a gép legalsó lépcsőfokára, és ott üldögélt,
amíg meg nem érkezett Klapanciusz. Megkérdezte Trurlt, mi baja, miért
lóg úgy az orra, mintha temetésről jönne, Trurl pedig elmondta,
milyen bosszúság érte. Klapanciusz is bemászott néhányszor a gépbe, ő
is megpróbálta rendbe hozni, aztán megkérdezte, mennyi kettő meg egy.
A gép azt felelte, hogy hat, egy meg egy pedig nulla volt szerinte.
Klapanciusz megvakarta a fejét, köhintett, és azt mondta:
- Hiába, öregem, szembe kell nézni az igazsággal. Más gépet
építettél, mint amilyet akartál. De minden rossznak megvannak a jó
oldalai, például ennek a gépnek is.
- Kíváncsi lennék, melyek azok - morogta Trurl, és belerúgott a gép
talapzatába, amelyen ült.
- Ne rugdoss! - szólt rá a gép.
- No látod, milyen érzékeny. Szóval... mit is akartam mondani? Nem
vitás, hogy ez egy buta gép, de nem csak úgy egyszerűen, átlagosan
buta, szó sincs róla! Ha jól ítélem meg, márpedig, mint tudod, kiváló
szakember vagyok, ez a világ legbutább gondolkodó gépe, és ez már nem
csekélység! Szándékosan ilyet építeni nem volna könnyű, sőt
ellenkezőleg, azt hiszem, senkinek sem sikerülne. Ez ugyanis nemcsak
buta, hanem csökönyös is, mint egy öszvér, vagyis jelleme van,
mégpedig igazi idióta jelleme, azok szoktak ilyen önfejűek lenni.
- Mi a fenét kezdjek egy ilyen géppel? - mérgelődött Trurl, és ismét
belerúgott.
- Komolyan figyelmeztetlek, ne rugdoss! - förmedt rá a gép.
- Na tessék, most már komolyan figyelmeztet - jegyezte meg higgadtan
Klapanciusz. - Amint látod, nemcsak érzékeny, buta és konok, hanem
sértődős is. Ennyi rossz tulajdonsággal már sokra lehet vinni, hajaj,
én mondom neked!
- No jó, de hát mit csináljak vele? - kérdezte Trurl.
- Hát azt pillanatnyilag nemigen tudnám megmondani. De várj csak.
Például kiállíthatnád, és belépődíjért mutogathatnád: nézzék meg a
világ legbutább gondolkodó gépét! Hány emeletes? Nyolc? No ugye.
Ekkora hülyét még senki sem látott. A belépődíjakból megtérülnek a
költségeid, sőt...
- Ne marháskodj. Csak nem fogom kiállítani ezt a vackot! - szakította
félbe Trurl, felállt, és nem tudván magát türtőztetni, megint csak
belerúgott a gépbe.
- A harmadik komoly figyelmeztetésben részesítelek - közölte
ünnepélyesen a gép.
- Na, és akkor mi van? - ordította Trurl, akit ez a méltóságteljes
hang végképpen kihozott a sodrából. Te... te... - Nem talált
megfelelő szavakat, ezért még egypárszor belerúgott, és végül
ráförmedt:
- Csak arra vagy jó, hogy rugdossanak, érted?
- Negyedszer, ötödször, hatodszor és nyolcadszor is megsértettél -
mondta a gép -, tovább már nem számolom. Megtagadom a választ a
további matematikai kérdésekre.
- Ő tagadja meg a választ! Hogy oda ne rohanjak! - fuldoklott dühében
Trurl. - Hat után nyolc jön szerinte, hallottad, Klapanciusz, nem
hét, hanem nyolc! És neki van pofája megtagadni a választ a
matematikai kérdésekre! Hát nesze! Nesze! Kell még?!
Ekkor a gép nagyot reccsent, megrázkódott, és szó nélkül elkezdte
kiszakítani magát az alapjából. Jó mély betonalapja volt, úgyhogy
acéloszlopai meggörbültek, de végül is kimászott az alapgödörből,
odalent csak a szétrepedt betoncölöpök maradtak a kiálló vasrudakkal,
és mint valami lépkedő bástya Klapanciusz és Trurl felé indult.
Trurlnak úgy földbe gyökerezett a lába az érthetetlen látványtól,
hogy meg sem próbált fedezéket keresni, pedig a gép szemlátomást arra
készült, hogy agyontapossa. Szerencsére Klapanciusz nem vesztette el
a lélekjelenlétét, kézen ragadta barátját, maga után húzta, és jó
darabot futottak. Amikor visszafordultak, látták, hogy a gép
ingadozva, mint valami torony, lassan döcög utánuk, minden lépésnél
majdnem az első emeletig a homokba merül, de makacsul, szívósan
kilábal és egyenesen feléjük tart.
- No ilyet se látott még a világ! - mondta Trurl, mikor az első
megdöbbenés után lélegzethez jutott. - Fellázadt a gép! Most mit
csináljunk?
- Várjunk és figyeljük - felelte megfontoltan Klapanciusz. - Hátha
kitisztul az agya.
Egyelőre azonban semmi sem mutatott erre. A gép keményebb talajra
veckelődött, és most már gyorsabban haladt. Belsejéből sípolás, búgás
és recsegés hallatszott.
- Mindjárt szétesik a vezérlő központ és a programozás - dörmögte
Trurl. - Akkor majd leáll.
- Nem - felelte Klapanciusz -, ez különleges eset. Ez annyira buta,
hogy az sem árt neki, ha az egész vezérlés leáll. Vigyázz, jön...
Meneküljünk!!
A gép szemlátomást nekilendült, hogy ízzé-porrá morzsolja őket.
Rohantak hát, ahogy csak bírtak. Hátuk mögött egyre hallották a
baljós, ütemes dobogást. Futottak, futottak, mert mit is tehettek
volna? Vissza akartak térni a falujukba, de a gép nem engedte;
elvágta útjukat, és egyre pusztább vidék felé kergette őket. Lassan
kibontakoztak a ködből a komor, sziklás hegyek; Trurl, keservesen
zihálva, odaszólt Klapanciusznak:
- Ide figyelj! Fussunk valami szűk hasadékba ... ahová nem jöhet
utánunk... ez a dög... jó lesz?
- Inkább fussunk... előre - lihegte Klapanciusz. Nem messze van
egy kis város ... Nem emlékszem, hogy hívják ... de ott ... uff! ...
menedéket találunk...
Előreügettek hát, és hamarosan meglátták az első házakat. Ebben az
órában az utcák majdnem üresek voltak. Jó darabot futottak már, s egy
lélekkel sem találkoztak, mikor egy félelmetes robaj, mintha a város
végére lavina zúdult volna, arról tanúskodott, hogy üldözőjük odaért.
Trurl hátrapillantott, és feljajdult.
- Te jó ég! Odanézz, Klapanciusz, ez lerombolja a házakat! !
Úgy is volt. A gép konokul üldözte őket, átcsörtetett a házakon, mint
valami acélhegy, útját téglahalmok és fehér mészporgomolyagok
jelezték. A felriadt alvók rémülten ordítoztak, megteltek az utcák,
Trurl és Klapanciusz pedig csak rohant lihegve, míg el nem érték a
városháza jókora épületét. Villámgyorsan lerohantak a lépcsőn a mély
pincébe.
- No, itt nem fér hozzánk, még ha az egész házat a fejünkre dönti is! -
zihálta Klapanciusz. - Az ördög súgta nekem, hogy ma
meglátogassalak... Kíváncsi voltam, hogy megy a munkád. Hát most
aztán tudom...
- Csitt! - szólt közbe Trurl. - Valaki jön... Csakugyan megnyílt a
pinceajtó, és maga a polgármester lépett be, néhány városatyával.
Trurl szégyellte elárulni, mi okozta e rendkívüli és egyben
hátborzongató históriát, tehát Klapanciusz beszélt helyette. A
polgármester némán hallgatta végig. Egyszerre csak megremegtek a
falak, megrendült a föld, és összeomló falak dübörgése hallatszott le
a pince mélyébe.
- Már ideért?! - kiáltotta Trurl.
- Ide - bólintott a polgármester. - És azt követeli, hogy adjunk ki
benneteket, máskülönben földig rombolja az egész várost...
Közben már hallották is odafentről az orrhangú acélrecsegést:
- Trurl itt van valahol... Érzem, hogy itt van...
- Csak nem akartok kiadni? - kérdezte reszkető hangon az, akit a gép olyan
konokul követelt.
- Annak, akit Trurlnak hívnak, ki kell mennie innét. A másik
maradhat, mivel az ő kiadatása nem tartozik a feltételekhez...
- De hát könyörüljetek rajtam.
- Semmit sem tehetünk - jelentette ki a polgármester. - Különben is,
Trurl, ha itt maradnál, felelned kellene a városnak és lakosainak
okozott károkért, mert miattad rombolt le a gép tizenhat házat és
temetett a romok alá számos polgárt. Csak azért engedhetlek szabadon,
mert úgyis halál vár rád. Eredj hát, és ne térj vissza.
Trurl végigpillantott a városatyákon, és mivel arcukra írva látta
ítéletét, lassan az ajtó felé indult.
- Várj! Veled megyek! - kiáltott fel hirtelen Klapanciusz.
- Te? - fordult vissza Trurl, hangjában enyhe reménnyel. - Nem...
- szólt egy kis idő múlva. - Maradj inkább... Miért pusztulnál el
értelmetlenül?
- Hülyeség! - jelentette ki erélyesen Klapanciusz. Miért pusztulnánk
el? Csak nem ijedünk meg attól a gyagyás ócskavastól?! Még mit nem!
Egy rozzant selejt akarja kinyiffantani a világ két legkiválóbb
mérnökét?! Gyere, Trurl barátom! Ne félj!
E szavaktól felbátorodva Trurl fölszaladt a lépcsőn, Klapanciusz a
nyomában. A piacon egy lélek sem volt. A porfelhőben, amelyből
lerombolt házak váza meredezett elő, gőzgomolyokat fújtatva ott állt
a gép. Magasabb volt a városháza tornyánál, tetőtől talpig vörös a
falak téglaszínű vérétől és fehér a mészportól.
- Vigyázz! - súgta Klapanciusz. - Most nem lát minket. Fussunk el
azon az első utcán balra, aztán jobbra, aztán egyenesen előre, ott
már kezdődnek a hegyek. Ott elbújunk, és kitalálunk valamit, hogy
egyszer s mindenkorra elmenjen a kedve... Gyerünk! - rikkantotta,
mert a gép ebben a pillanatban észrevette őket, és rájuk rontott,
hogy a föld is beleremegett.
Teljes erejükből vágtattak, ki a városkából. Vagy egy mérföldet
loholtak. A kolosszus mögöttük dübörgött, vérszomjasan üldözve őket.
- Ezt a szorost ismerem! - kiáltott fel hirtelen Klapanciusz. - A
kiszáradt patakmeder sziklafalak közé vezet, barlangok is vannak ott.
Csak fussunk gyorsan, mindjárt elakad a disznó!...
Botladozva és karjukkal egyensúlyozva törtettek felfelé a
hegyoldalban, de a gép csak nem maradt le. Továbbloholtak a kiszáradt
patakmederben, egyik ingadozó kőről a másikra ugrálva, míg végre a
függőleges sziklafalak közé értek, s magasan a fejük fölött meglátták
egy barlang feketéllő száját. Teljes erejükből felfelé kezdtek
kapaszkodni, nem törődve a lábuk alól lezúduló kövekkel. A nagy
sziklaodú hideg és sötét volt. Gyorsan beugrottak, szaladtak még
néhány lépést, aztán megálltak.
- No, itt biztonságban vagyunk - mondta Trurl, nyugalmát
visszanyerve. - Kinézek, hogy hol akadt el...
- Vigyázz! - figyelmeztette Klapanciusz. Trurl óvatosan a barlang
szájához ment, kihajolt, és hirtelen rémülten visszaugrott.
- Felfelé mászik!! - kiáltotta.
- Ne félj, ide nem tud bemászni - biztatta Klapanciusz nem egészen
határozott hangon. - Mi ez? Milyen sötét lett... Ó!
Ebben a pillanatban hatalmas árnyék takarta el az eget, amelyet eddig
ott láttak a barlang nyílásában, egy pillanatra feltűnt a gép
szegecsekkel kivert, fényes acélfala, majd lassan a sziklafalhoz
tapadt. Barlangjukat acélfedő zárta el a külvilágtól.
- Foglyul estünk... - suttogta Trurl remegő hangon a vaksötétben.
- Hülyeséget csináltunk! - fakadt ki dühösen Klapanciusz. - Bemászni
egy barlangba, amit eltorlaszolhat! Hogy tehettünk ilyet?
- Mit gondolsz, mire számít? - kérdezte hosszabb hallgatás után Trurl.
- Arra, hogy majd ki akarunk jutni innét. Ehhez nem kell különösebb
okosság.
Megint csönd lett. Trurl a fekete sötétségben, mindkét kezét maga elé
nyújtva, lábujjhegyen a barlang nyílása felé tapogatózott, végighúzta
ujjait a sziklafalon, és egyszerre csak sima acélhoz ért. Meleg volt
ez az acél, mintha fűtené valami belülről...
- Érezlek, Trurl... - kondult fel a zárt térben a vashang. Trurl
hátraugrott, leroskadt a kőre, barátja mellé, s egy darabig
mozdulatlanul üldögélt. Végre Klapanciusz odasúgta:
- Itt hiába üldögélünk, nincs segítség. Megpróbálok alkudozni vele...
- Reménytelen dolog - sóhajtotta Trurl. - De próbáld meg, hátha
legalább téged kienged élve...
- Dehogyis, nem arról van szó! - biztatta Klapanciusz.
Odatapogatózott a sötétségben láthatatlan barlangnyíláshoz, és
felkiáltott:
- Halló! Hallasz bennünket?
- Persze - felelte a gép.
- Ide figyelj, szeretnénk tőled bocsánatot kérni. Nézd, kérlek...
volt köztünk egy kis félreértés, de hát alapjában véve lényegtelen az
egész. Hidd el, Trurl nem akart...
- Trurlt elpusztítom! - jelentette ki a gép. - De előbb válaszolnia
kell a kérdésemre, mennyi kétszer kettő.
- Ó, hát persze hogy válaszol, mégpedig úgy, hogy meg leszel
elégedve, és bizonyára kibékülsz vele, nem igaz, Trurl? -
csillapítgatta a közvetítő.
- Hát hogyne, hogyne... - rebegte Trurl gyenge hangon.
- Úgy? - szólt a gép. - Hát akkor halljuk: mennyi kétszer kettő?
- Né... akarom mondani, hét... - felelte még halkabban Trurl.
- Haha! Szóval már nem négy, hanem hét, igaz? csikorogta a gép. - Na
látod!
- Hét, persze hogy hét, mindig is hét volt! - tódította buzgón
Klapanciusz. - Most már kiengedsz bennünket? - tette hozzá óvatosan.
- Nem. Mondja Trurl még egyszer, hogy nagyon sajnálja és hogy mennyi
kétszer kettő.
- És ha mondom, akkor kiengedsz? - alkudozott Trurl.
- Nem tudom. Majd meggondolom. Nem fogsz nekem feltételeket szabni.
Halljuk, mennyi kétszer kettő?
- De valószínűleg kiengedsz? - firtatta Trurl, bár Klapanciusz
megrángatta a karját, és fülébe súgta:
- Hiszen ez idióta, ne vitatkozz vele, kérlek!
- Ha nem lesz kedvem, nem engedlek ki - felelte a gép, - De te akkor
is megmondod nekem, mennyi kétszer kettő...
Trurlt elöntötte a pulykaméreg.
- Meg én! Megmondom! - ordította. - Kétszer kettő négy, csak azért is
négy, ha a fejed tetejére állsz is! Ha az egész hegyet porrá zúzod,
ha kiiszod a tengert, és lenyeled az eget, akkor is négy, hallod?!
Kétszer kettő, az négy!!
- Trurl! Megőrültél? Miket beszélsz? Kétszer kettő hét, drága gép úr!
Csakis hét, drága gépecském! Hét, ha mondom!!! - igyekezett
túlkiabálni barátját Klapanciusz.
- Nem igaz! Négy! Csak azért is négy! Mióta a világ világ, kétszer
kettő NÉGY!! - üvöltötte Trurl teli torokból.
Egyszerre csak megremegett talpuk alatt a hegy. A gép elhúzódott a
barlang szájától, úgyhogy némi fény szűrődött be, aztán bömbölni
kezdett:
- Nem igaz! Hét! Mondd azonnal, különben megöllek!
- Nem mondom soha! - makacskodott elszántan Trurl. Ekkor kőzápor
zúdult rájuk a boltozatról, mert a gép egész nyolcemeletes súlyával a
sziklafalhoz verte magát, mint a faltörő kos. Hatalmas kövek
repedeztek le a hegyoldalról, és dübörögve zuhantak a völgybe.
Fülrepesztő robaj töltötte be a barlangot, szilíciumfüst szaga
terjengett; ahol az acél a kőnek verődött, szikrák pattogtak, de még
ebben a pokoli lármában is hallatszott, amint Trurl szünet nélkül
ordítozza:
- Kétszer kettő négy! Négy!!
Klapanciusz megpróbálta befogni barátja száját, de az ellökte
magától, mire elhallgatott és leült, fejét kezébe temetve. A gép
szörnyű erővel folytatta az ostromot. Úgy rémlett, a barlang
mennyezete pillanatokon belül rájuk szakad, összemorzsolja és örökre
eltemeti őket. De mikor már minden reményüket elvesztették, mikor már
az egész barlang tele volt maró porral, egyszerre csak éles csikorgás
hallatszott, aztán minden eddigi dübörgésnél erősebb, lassan fokozódó
robaj támadt, süvítő hang kíséretében leomlott a barlang száját
eltorlaszoló fekete fal, mintha a szél fújta volna el, és roppant
sziklagörgeteg zúdult le a hegyoldalon. A mennydörgő robaj
végigverődött a völgyön, a sziklafalak között. A két barát a barlang
nyílásánál termett, derékig kihajoltak, és meglátták a gépet: ronccsá
zúzva hevert odalent, rücskösre kalapálta a maga okozta kőomlás, s
egy óriási sziklatömb csaknem kettétörte a nyolcemeletes testet.
Óvatosan lemásztak a porzó omladékon. Hogy lejussanak a kiszáradt
patakmederbe, a földön fekvő gép mellett kellett elmenniük. Úgy
hevert ott az óriás, mint egy partra sodort hajó. Szótlanul,
egyszerre megálltak a horpadt acélfalnál. A gépben még mocorgott és
egyre halkabban zörögve, keringett valami.
- Hát ilyen dicstelen véget kellett érned, kétszer kettő pedig
mégiscsak - kezdte Trurl, de ebben a pillanatban a gép erőtlenül
felbúgott, és alig érthetően, halkan utoljára elnyögte:
- HÉT.
Aztán halk reccsenés hallatszott a belsejéből, néhány kavics pergett
le róla, és mozdulatlan, halott vastömbbé dermedt. A két mérnök
egymásra nézett, majd szótlanul elindult hazafelé a kiszáradt
patakmederben.
A következő fejezet