Kereszteződés
Van egy furcsa állatom, félig macska; félig bárány. Örököltem, valaha apámé volt. Kifejlődni azonban csak nálam fejlődött ki, azelőtt inkább bárány lehetett, mintsem macska. De most egyformán van benne mindkettőből. Feje és karma macskára vall, nagysága és alakja bárányra; szeme mind a kettőre, mert rebbenő és vad, szőre is, puha és testéhez simuló, mozdulatai, melyek ugrándozók és osonók egyaránt. Napsütésben összegömbölyödik az ablakdeszkán és dorombol, a mezőn vadul futkároz, alig lehet újra befogni. Macskáktól menekül, bárányoknak nekirontana. Holdas éjszakákon a tetőeresz a legkedvesebb tartózkodási helye. Nyávogni nem tud, és a patkányoktól irtózik. A tyúkól mellett képes órák hosszat lesben lapulni, de soha, egyetlen alkalmat sem használt ki ölésre.
Édes tejjel etetem, ezt szereti a legjobban. Hosszú kortyokban szívja magába ragadozófogain át. Az állat természetesen nagy mulatság a gyerekeknek. Vasárnap délelőtt van a látogatási idő. Ölembe veszem az állatkát, és a szomszédság valamennyi gyereke körüláll.
Olyankor a legcsodálatosabb kérdések hangzanak el, melyekre senki emberfia felelni nem tud: Miért csak egy ilyen állat van, miért épp az én tulajdonomban, s hogy már előtte is volt–e ilyen állat, és mi lesz, ha kimúlik, egyedül érzi–e magát így, miért nincsenek kicsinyei, mi a neve, és így tovább.
Nem vesződöm a válaszadással, minden külön magyarázat nélkül beérem azzal, hogy megmutatom az állatot.
A gyerekek olykor macskát hoznak magukkal, egyszer két báránnyal jelentek meg. Ám várakozásukkal ellentétben elmaradt a felismerési jelenet. Az állatok nyugodtan nézték egymást állatszemükkel, és létüket kölcsönösen istenadta tényként nyugtázták.
Ölemben az állat sem félelmet, sem üldözési vágyat nem érez. Hozzám simulva érzi magát a legjobban. A családhoz húz, mely felnevelte. Nem valami különös hűség ez, hanem az olyan állat helyes ösztöne, amelynek bár számtalan sógorféléje van a földön, igazi vérrokona talán egy sem, s amelynek éppen ezért szent a nálunk lelt oltalom.
Olykor nevetnem kell, ha körülszaglász, lábaim közt átfurakszik, nem lehetne elkergetni se tőlem. Nem elég, hogy bárány és macska, még kutya is lenne. Egyszer, amikor (megtörténhet bárkivel) üzleti ügyeim s velük összefüggő más ügyek kapcsán nem leltem semmiféle kivezető utat, mindent legszívesebben veszni hagytam volna, s ilyen hangulatban ültem odahaza a hintaszékben, ölemben az állattal, láttam ám, ahogy véletlenül lenéztem rá, hogy szakállszőrén könnyek potyognak. Az enyémek, az övéi? Ebben a báránylelkű macskában emberi becsvágy is élne hát? – Nem sokat örököltem apámtól, ezt az örökrészemet viszont megnézheti a világ.
Megvan benne mindkétféle nyugtalanság, a macskáé, a bárányé, bármily különbözőek is ezek. Ezért azután nem fér a bőrébe. Felugrik néha mellém a székre, mellső lábaival a vállamra támaszkodik, pofáját a fülemhez dugja. Mintha mondana valamit, és akkor csakugyan előrehajol, és az arcomat lesi, látni akarja, milyen hatást tett rám közlendője. S merő szívességből úgy teszek, mintha megértettem volna valamit, s biccentek. Ilyenkor leugrik a földre, és körbetáncol.
Talán megváltás lenne a hentes kése ennek az állatnak, ezt azonban, örökrészem lévén, meg kell tagadnom tőle. Várnia kell tehát, míg magától ki nem száll belőle a lélek, még ha olykor mintha értelmes emberszemekkel nézne is rám, felhívással bennük a megértő tettre.
Tandori Dezső fordítása