A XI. század második felétől hanyatlásnak indultak a kolostori és a társaskáptalani iskolák. Szerepüket fokozatosan a városi, székesegyházi és az apátsági iskolák vették át. A kolostori oktatás virágkorának az "1179-es III. Lateráni Zsinatot követően, III. Sándor pápa vetett véget, meghirdetvén az oktatás ingyenességét."¹ A kolostori és a társaskáptalani iskolák elesve bevételeiktől sorvadni kezdtek, a székesegyháziak, - melyeknek magiszterei megélhetésük biztosítására egyházi javadalmakban részesültek - átvették funkcióik jó részét. Az oktatás e súlypontáthelyezése és centralizálása mögött, az Apostoli Szentszéknek egyfelől az a törekvése húzódott meg, hogy megakadályozza, de legalábbis lefékezze az egyház és a szerzetesrendek elvilágiasodásának folyamatát, másfelől az szolgált vezérfonalul döntéseiben, hogy hatékonyabbá, magasabb színvonalúvá tegye az oktatást, kielégítendő a művelt fők iránti megnövekedett igényét. Céljait az egyház a szerzetesi eszmények felújítása, azon idők visszahozatala révén kívánta elérni, amikor még a kanonokokra is a szerzetesi rendszabályok voltak kötelezőek.
    A korai rendalapítások eszményei közé tartozott az oktatás ingyenessége, hisz a tudás Isten adománya s bűnt, szimoniát követ el, aki tudását áruba bocsátja. Az oktatás papi officium, akárcsak a bajbajutottak és a betegek megsegítése, ápolása, gyógyítása.²
    A XII. század közepétől már pregnánsan jelentkezett az a tendencia, amely a művelt, a tudományokban és az oktatásban jártas egyháziak és világiak püspöki székhelyekre történő tömeges vándorlásához vezetett. A magasan kvalifikált értelmiségiek nélkül maradt kolostori iskoláknak, egyre inkább csak az alapfokú oktatásra és azon belül is elsősorban a hitoktatásra korlátozódott az oktatási tevékenysége. Az előállt kétpólusú oktatási rendszer egyrészt centralizálta a tudást és a műveltséget, másrészt kiszélesítette annak társadalmi bázisát az ingyenes oktatás révén. A kialakult szellemi központokat privilégiumokkal ruházták fel, hogy ne csak egyénileg, a magiszterek a kapott egyházi javadalmaik okán, hanem az oktatók testületileg is függjenek a Szentszéktől.
    A XII. század második felétől a gazdag szerzetesrendek tudós férfiaikról, híres kolostoraiból mind többen keresték fel az új, városi szellemi centrumokat, ismereteik elmélyítése, tapasztalataik, nézeteik kicserélése végett, ahol mód nyílt arra is, hogy egy szélesebb tudós közösség előtt mérettessék meg tudományuk. A tudományok élő lehelete jelentette azt az intellektuális vonzerőt, ami a kor valahány tanult és tanulni vágyó férfiát a székesegyházi iskolák köré tömörítette.
    A szóbeli közléshez képest a kevésszámú, drágán beszerezhető és nehezen hozzáférhető kézirat olvasása az információcserének igen nehézkes és lassú formája volt. A nagyobb iskolák mellett működő másolók csak enyhítették, de kielégíteni nem tudták a felmerült kéziratigényeket. Az oktatás és a tudományok alapját képező ismeretátadás, csere, közzététel, elsősorban szóban történt. A XI., XII. században a verbalitás hozta létre az oktatás és a tudományok szoros kapcsolatát.
    Az oktatás centralizálása, tudományos közösségek kifejlődését eredményezte. A vélemények kölcsönös cseréjében lecsiszolódnak vagy elszigetelődnek a szélsőséges nézetek és a tudományos közösség véleménye, a tudományos közvélemény mintegy kiátlagolt formában teszi magáévá, fogadja el az adott tudomány legtekintélyesebb képviselőinek értékítéleteit. Az ily módon létrejövő egyezményes ismeret már alkalmas a felsőfokú oktatásra.
    Az egyház nemcsak az oktatás egészének, hanem a gyógyításnak az officiális jellegét is vissza kívánta állítani. E törekvésének eredményeképpen az oktatás terén megkezdődötthöz hasonló polarizálódási folyamat indult meg a medicinával foglalkozó egyházi és világi személyek között egyaránt.
    Az invesztitúra küzdelmekből ideiglenesen megerősödve kikerült II. Orbán pápa, az 1095. évi Clermont-i Zsinaton határozatba foglaltatta tiltását arról, hogy klerikusok laikusoknak hűbéresküt tegyenek.³ A katolikus egyház kritikus helyzete megkövetelte, hogy szuverenitásának és integritásának megtartása érdekében mind szigorúbb rendelkezésekkel bástyázza körül intézményes rendjét. A politikai küzdelmekben fogant zsinati határozat érintette a klasszikus mester-tanítvány viszonyt és így közvetlen hatással volt az oktatás és a tudomány helyzetére. Klerikusnak csak egyházi személy lehetett mestere, világi nem. Valamely szakmába, stúdiumba történő bevezetés első lépcsője a hűségeskü letétele volt, mikoris a tanuló mesterét mintegy apjává fogadta, föltétlen engedelmességgel tartozott mesterének, továbbá esküvel erősítette meg, hogy a birtokába jutott ismereteket megőrzi, s avatatlanoknak nem adja át. Az egyházi személyek kizáratása abból, hogy világi magiszterek tanítványai lehessenek, látszólag nem jelentett nagy veszteséget az egyháznak, hisz a feudális munkamegosztás eredményeképpen a kultúra, a tudomány és az írásbeliség letéteményesei a szerzetesek és a klerikusok voltak. E zsinati határozatnak messzeható következményei lettek. Megindította az egyházi és a világi kultúra szétválásának folyamatát. Létrejött, egy a kultúrát hosszú ideig egyedül uraló, de mindinkább belterjessé váló egyházi oktatási rendszer, és egy ettől elkülönült, a XI. században még csak csírájában meglévő, elsősorban kézműves jellegű világi oktatás. (Az írás, olvasás is kézműves mesterségnek minősült.)⁴
    A szimoniát mind szigorúbban tiltó, egymást követő zsinati határozatok az egyház tagjait mindenfajta anyagi ellenszolgáltatásért végzett tevékenységtől, így az orvoslástól is eltiltották. Már az 1095-ös Clermont-i Zsinatot követően de különösen az I., II. és III. Laterani Zsinatok határozatai miatt a kolostori medicina a kolostori és a társaskáptalani oktatáshoz hasonló helyzetbe került, a tudomány fősodrából mindinkább kiszorult, és csak az ingyenes ápolási és segítségnyújtási feladatokat vállalhatta fel. "Az 1131-es Reims-i Zsinat megtiltotta a szerzeteseknek, hogy a kolostorok falain kívül orvosi tevékenységet folytassanak."⁵A kolostori medicinából nőtte ki magát, és intézményesült a középkori kórház,⁶ ami a patrisztika korának eszményeihez való visszatérés terméke, és közvetlen kapcsolatot tart fenn a kereszténységben fellelhető, törzsi-társadalmi maradványokkal.⁷
    A zsinati tilalmak következtében a kolostorokban az orvosképzés megszűnt. A kolostori medicina háttérbe szorult, a vezető szerepet az egyetemek orvosi fakultásai vették át.

    A XI., XII. századi zsinatok határozatainak eredményeképpen a tudományok és az oktatás új centrumai, a székeskáptalani iskolák lettek, és alapját szolgáltatták a XII., XIII. századi egyetemalapításoknak. Egyetemmé általában püspöki fennhatóságú intézmény lehetett. Alapításukhoz, privilégiumaikhoz pápai hozzájárulásra volt szükség,⁸ jövedelmüket részben a püspökségek birtokaiból biztosították.⁹ A Szentszék az egyetemek alapításával a világi papság súlyát kívánta a szerzetek rovására növelni, egyúttal a maga befolyását fokozottabb mértékben érvényesíteni az egyház keretei között, ugyanakkor további évszázadokra biztosítani kívánta szellemi vezető szerepét a társadalomban.¹⁰
    A szervezett felsőfokú oktatás igényét a skolasztika kibontakozása hívta életre, ami nem kevéssé Augustinus és Szent Anselmus tanainak XII. századi térhódításával függött össze; az észnek megvan a hit megértésére való képessége, nem csak hinni kell, de érteni, belátni, igazolni is szükséges a hit igazságait, hogy érvényesülhessen a hit és tudás, a pszisztis és gnózis egysége. Petrus Lombardus szentenciái azért íródtak, hogy a hit igazságai az ész igazságaival egyesülve, a lélek ókortól elválasztott két - érzelmi és intellektuális - funkciója, újra eggyé válva az igaz vallásosság alapjául szolgáljon. Ebből az egységesítési törekvésből születtek meg az universitasok, létükkel demonstrálva a tudomány egyetemességét, és a tudományos közösségek kimunkálta tudományos közvéleményt, a tanulók és oktatók szellemi közösségét.
    Az egyetemek fakultásai metafizikai alapon jöttek létre, a lét egy-egy szféráját képviselendő: teológia - isteni szféra, medicina - természet, jog - emberi szféra. Ez a tagozódás megfelelt az ismerettani világfelosztásnak is; istenismeret, medicina és természetismeret, emberi viszonyok ismerete. A metafizikai hátteret, az egységesítés lehetőségét a lét adta meg, az, hogy a dolgok mindegyike részesült az értelmes teremtés misztériumában, s így a dolgok között összefüggések fedezhetők fel. Ezekben az összefüggésekben bontakozik ki az isteni értelem, akarat és gondviselés. Tehát a tudomány végső célja és értelme Isten keresése és megismerése. Kinyilatkoztatásain keresztül próbálja Istent megismerni a teológia, a teremtett világ dolgai közötti összefüggések megismerése útján közelít Istenhez a természetismeret és a medicina. Az emberek közötti viszonyok és kapcsolatok szintén az isteni akarat eredményei, amiknek ismerete révén a jog jut közelebb a Teremtőhöz.
    A medicina képezte a természettudományos ismeretek legmagasabb fokát,¹¹ mint a teremtésben részesült legmagasabbrendű élőlénnyel, Isten képmásával foglalkozó tudomány. Az emberi szervezettel való foglalkozás kitüntetett fontosságát támasztotta alá a mikrokozmosz - makrokozmosz elmélet is.¹²
    A skolasztikus tudomány alapja egy egységes metafizikai világrend. Az anyag nem elvszerűen rossz, vagy a bűn forrása, hanem minden értéktől mentes passzív befogadója a formának. Sem pozitív, sem negatív meghatározottsággal nem bír, így semminemű vizsgálódásra sem érdemes holt, jellegtelen közeg, ami csak a forma, a szellem befogadása által válik valósággá. A természet, forma nélküli anyag, ami a forma befogadására, feldolgozásra teremtetett. A középkor anyagfogalma privatív, következésképpen a megismerésnek a tárgya a forma, mely által válnak a dolgok olyanná amilyenek.
    A forma vizsgálatának arisztoteliánus, platonikus és újplatonikus módszerét a mindhárom iskolában közös nyelvfilozófiai alapozottság miatt lehetett egyesíteni skolasztikus tudománnyá. Arisztotelész logikai-grammatikája csakúgy, mint Platón dialektikája, a napi nyelvhasználatban gyökerezett. A tudomány művelése részben nyelvi kérdéssé vált; nemcsak azért mert az ismeretek átadása szóban, írásban történt, hanem azért is, mivel a grammatika, retorika, dialektika és a logika segítségével szerkesztett művekben öltött testet a tudomány gyakorlata. A skolasztika egyaránt felhasználta az arisztoteliánusok logikai-grammatikai discursioját és a platonikusok intuitív dialektikáját.¹³ A módszer, az elmélet és a gyakorlat teljes egysége jött létre.
    A nyelvhasználatból absztrahálódtak az érvelés módszerei, a dialektika és a logika. A hétköznapi élet, a napi gyakorlati tevékenység általánosításainak és következtetéseinek idealizációiból fejlődött ki az indukció és a dedukció módszere. A discurziv és az intuitív megismerés pedig a környezetben való eligazodást segíti. Az antikvitás különböző filozófiai iskolái az emberi gondolkodás, kommunikáció és megismerés egyes alapvető ősi formáit általánosították módszerekké. Ezek az eljárások megtartották szoros kapcsolatukat a "józan ész"-szel.¹⁴ A skolasztikusok a hit és az értelem egyesítésének érdekében, az utóbbit kívánták megerősíteni, és mint tisztán szellemi műveleteket kezdték használni a fenti módszereket, nem számolva azzal, hogy a mégoly formálisnak tűnő, illetve formalizált gondolkodás és megismerésmódok alapjukban közösek: a "józan ész"-ben, ami elválaszthatatlanul kötődik az érzéki világhoz.
    A skolasztikának az érzéki világtól való eltávolodása elsősorban privatív anyagfogalmából fakadt. A grammatikai-logika a skolasztika egészére rányomta bélyegét. Segítségével épült fel az azonos absztrakciós szintek strukturálta metafizikai rend. Az osztályozás műveletével kiegészítve pedig a tudomány katedrálisát felépítő ismeretek rendezőjévé és összekötőjévé vált.
    A skolasztika tudománya szerint "minden dolog olyan fokban érthető, amilyenben az anyagtól mentes." Az "érzékelés az egyes valókkal foglalkozik és részleges területen mozog, az elme főként abban különbözik tőle, hogy az egyetemes igazságokat és szempontokat ragadja meg."¹⁵ "A természettudomány tartalma a természeti forma, s e formák lét szerint is különböznek az anyagtól."¹⁶
    A középkorban az univerzáliákról folytatott vita egy ismeretelméleti és egy logikai problémából fakadt.¹⁷ A platóni és arisztotelészi fogalomrealizmus és idea/forma-tan értelmezését pontosítandó tettek disztinkciót a gyűjtőnevek, absztrakt fogalmak és az idea/forma között. A nominalisták álláspontjuk szélsőségessége szerint tagadták az előbbi kettő vagy csak az első létét, azonban az anyag és a forma létbeli különbözőségét nem kérdőjelezték meg. A fogalmi megismerés, mint ismerettani probléma az ókorban még nem vált el ontológiai tartalmától, attól, hogy ha a megnevezett dolog, illetve a megnevezett dolgok egyenként és csoportosan is léteznek, úgy a megnevezés a létükre is vonatkozik, s mivel a jelnek azonos tulajdonságai vannak, mint a jelöltnek; e transzduktiv következtetés eredményeképpen lett önálló léte a gyűjtőneveknek és fogalmaknak, és vált a fogalmi megismerés a lét egy önálló szférájának ismeretévé.¹⁸ A nominalisták munkásságának eredményeképpen előbb a logikai elem, a gyűjtőnevek köre (Abaelardus), majd az absztrakt fogalmak köre, az ismeretelméleti reláció (Duns Scotus és William of Ockham) vált el a forma (=lényeg) létminőségétől, ami végül kizárólagosan az isteninek, a formának lett a létszférája.
    A tudomány, a forma, az isteni lényeg keresésének egy sajátos területe, a belső istenismeret, a misztika. A misztika a dolgok lényegének az egyénben magában történő keresése. Önálló megismerési módja a formának, ráeszmélés az isteni akaratra, a lényeg megvilágosodása, a világ intuitív, introspektív megismerése. A megismerésnek ez a lehetősége a teremtéssel adatott az emberiségnek azáltal, hogy az ember azonos lényegű a világgal. A misztikus módon való megismerés alapja, a tudat és tudattartalom egységén túli, transzcendens ismeretek tudattartalommá válásával előálló immár nyelvileg kifejezhető ismeret. A misztika valóságalapját a transzcendens, nem tudatosult ismeretek széles köre biztosítja, s ha misztikán csak ezen ismeretek tudatosulását értjük, úgy a valóság ismeretének a legbiztosabb módja ez, aminek elsősorban a nyelvi közeg és a tudatos ismeretek a korlátozói.¹⁹ A skolasztika megteremtette azt a nyelvi-logikai apparátust ami a misztikus megismerés számára a kiteljesedést biztosíthatta volna, azonban a középkori misztikából az anyagi világ transzcendens ismerete, a privatív anyagfogalom miatt száműzetett, s így jórészt a lét és a lelki jelenségek területére korlátozódott az ismeretszerzésnek ez a módja. A misztikusok a transzcendens ismeretek egy részének tudatosulása során a bennük élő világot, a valóság reális képét vetítették rá környezetükre, s ez a megfelelés vezetett már az ókorban a mikrokozmosz-makrokozmosz elképzeléshez, ami csak a tudatos ismeretekkel való megfeleltetés során torzult valóságismeretből előbb analógiák, később a középkorra már csak jelképek világrendjévé. Az egész középkorra jellemző folyamat az ókori analógiák redukálása allegóriákká és szimbólumokká.
    A skolasztika tudományában az anyagi világ tudatos tapasztalatgyűjtés útján történő megismerése másodlagos jelentőségű volt. A logikai apparátust elsősorban a már meglévő empirikus ismeretháttér rendezésére használták fel, olyannyira, hogy annak nem egy része átfedő módon, többszörösen magyarázottá vált. A skolasztikus tudomány szerint az anyagi világ részekből és homológ részek részeiből álló logikai szintek hierarchikus rendszere, amit a szintézis és a kiküszöbölés, a megkülönböztetés és a deduktív szükségesség tagol. A tagolás, az osztályozás a létezők közti határvonalak kimutatása, - a teremtés értelmes rendezettségének kimutatása. A teremtés ésszerűségének feltételezése teremti meg a lehetőséget a dolgok lényegének megismerésére. A teremtésmítosz meghatározza a Teremtő és a teremtett viszonyát, behatárolja és irányítja azt a megismerő aktivitást, ami a Teremtő és a teremtmény közötti kapcsolatot kívánja felderíteni.
    A skolasztika számára a világ azonos absztrakciós szintű elemekből épült fel, amik egységeket, osztályokat alkotnak, s az elemek az osztályokon belüli azonosságukat azáltal fejezik ki, hogy elkülönülnek egymástól, ugyanakkor kölcsönösen egymásból következnek, miként az osztályok is. Az elemek önmagukat értelmezik az osztályokon belül, az osztályok egy nagyobb hierarchikus renden belül, amint a metafizikai világkép értelmezi önmagát és minden egyes elemét az értelmes teremtés által.²⁰ A Teremtő az ismereteknek e rendszerén keresztül ismerhető meg, ez maga a világ rendje, az isteni értelem szülötte.
    A skolasztikusok szubtilis logikai disztinkciói mind egy-egy lépést jelentettek az isteni rend megismerése felé, míg az anyagi világ ismerete csak annyiban vezetett közelebb a lényeg feltárásához, amennyiben alkalmas volt a forma absztrakció útján történő kiemelésére. A forma, a lényeg fogalmába az észlelés számára közvetlenül megnyilvánuló, az anyagtól elszakítottként felfogott tulajdonságok tartoztak, részint azért, mert az észlelés, részint pedig azért, mert a közvetlenül érzékelhető tulajdonságok egyaránt a teremtés során jöttek létre, és ezért a valóságot hűen tükrözik. A skolasztikus tudomány tehát a közvetlenül adottat, az érzéki észleletet használta fel magas absztrakciós szintű, logika strukturálta elméleti konstrukciói alapjául; "A skolasztika valóságnak fogadta el a közvetlen érzéki tapasztalatot, a «józan ész» adatait. A skolasztikus tudomány tulajdonképpen a rendszerbe foglalt közönséges józan ész a common sense."²¹

    A skolasztika, - definícióm szerint - a valóság ismeretének az egységes tudomány által kialakított architektonikus rendezettsége, azaz, egy olyan egyetemességre törő szellemi áramlat, amely a tudomány eszközeivel kívánta a világképet egységes elvek alá rendezni.
    A valóság ismerete Aquinói Szent Tamás szerint az érzékeléssel kezdődik. "Omnis cognitio incipitur a sensibus." Minden megismerés az érzéki tapasztalásból indul ki, azonban "az érzékelés az egyes valókkal foglalkozik és részleges területen mozog, az elme főként abban különbözik tőle, hogy az egyetemes igazságokat ragadja meg."²² Az elme számára az ismeretek csak az érzékelésből származhatnak, ha az apriori ismeretek kizáratnak a megismerés köréből. Az érzéki megismerés számára elsőként megismerhető ismerettárgy az érzéki valóság léte, mivel a létezőben a létet magát ismeri meg a létező. A megismerés szempontjából a lét és a létező egymást feltételezik, és az érzéki megismerés nyit utat a lét megismeréséhez.
    A létre a teremtés során részesedés útján tesznek szert a létezők, Isten, a Részesítő-lét-teljesség akaratából. A lét lehetőségi feltétele és ontológiai alapja a létezők megismerésének, a megismerés pedig szükséges és elengedhetetlen feltétele a gyakorlati filozófiának, az etikának. Releváns etikai döntéseket csak ismeretek birtokában lehet hozni, tehát az etika az episztemológiára, ez utóbbi pedig az ontológiára támaszkodik.
    A vázolt keresztény gondolatkörben az ontológia elsődlegessége úgy a hit, mint a tudomány, mint pedig a hétköznapi élet oldaláról megalapozott. A valóság a létben és azon keresztül a Részesítő-lét-teljességben gyökerezik, azaz Isten kezeskedik a valóság "valóságosságáért".
A megismerés célja a valóság megismerése, végső soron Isten, illetve Isten akaratának megismerése.
    A skolasztikus gondolkodás számára a tudomány nem más, mint a józan ésszel belátott és logikailag levezetett, tehát igazolt valóságismeret, aminek objektivitását Isten garantálja. A kereszténység által kialakított fogalmi keret, zárt egységbe rendezte a tudományokat, és Isten megismerése, tehát a végső ismeretalappal való kapcsolat szempontjából hierarchizálta azokat. A skolasztika szellemi áramlata - amely a pszisztis és a gnózis egysége létrehozásának igényéből született - ezen céljának eléréséhez a teremtés de legalább a teremtett világ ésszerűségét, emberi ésszel való felfoghatóságát kellett feltételeznie. A világ működésének megismerhetősége lehetőséget teremt a dolgok lényegének megismerésére.
    A teremtésmítosz meghatározza a Teremtő és a teremtett viszonyát, behatárolja és irányítja a megismerést. A kozmológiai rend a tudományok egymás közötti viszonyát és az egyes tudományokon belül az ismeretek közötti kapcsolatokat rögzíti. A tudományok által tudományosnak minősített ismereteket logikai levezetések és/vagy oksági kapcsolatok fűzik egységbe, - szaktudományokká. A magyarázatok, a logikai levezetések és az oksági kapcsolatok a kozmogónia és a kozmológiai rend magyarázó elveinek analógiájára megalkotott absztrakt és formalizált nyelvi alakzatokból állnak. Az interpretációs kategóriák által létrehozott fogalmi keret meghatározza és lehatárolja a tudományt.
A skolasztikus gondolkodók számára az empíria lehetőségei és határai, valamint a megismerés heurisztikus elvei a teológiához, illetve a Bibliában foglaltakhoz voltak kötve.
    A misztika, a közvetlen létmegtapasztalás és közvetlen Istenismeret levezetést és interpretációt nem kívánó önálló ismeretforrás volt.
    A keresztény hit, mint minden kultusz, meghatároz bizonyos alapvető értékeket és az ezeknek megfelelő cselekvéssorokat. A kultusz gyakorlása a kultúra. A kultuszhoz kapcsolódó rítus pedig a kultusz cselekvéssorok útján történő megújítása és megjelenítése. A kultúra a kultusz által meghatározott értékeket az életnek a kultusz által lehatárolt tevékenységi területére terjeszti ki.
     A kultúra fenntartja és megerősíti a kultuszt és annak szerves részét képező rítust, egyúttal újabb és újabb a kultusz igazságát alátámasztó eszméket, elméleteket, ideológiákat és tevékenységeket hoz létre a kultusz meghatározta fogalmi kereten belül. A civilizáció a rítus gyakorlásához és a kultúra fenntartásához szükséges tevékenységeket foglalja magába. A civilizáció az egyén számára mind nagyobb fokú önkifejezésre és önmegvalósításra ad lehetőséget azáltal, hogy a kultusz gyakorlása során, a kultúra expanziójával tágul a kulturális mező.²³ A civilizáció egyre egyénibb tevékenységeket legalizál, és e tevékenységek közül azok amelyek szellemi értékhordozó jellegüknél fogva szorosan kapcsolhatók a kultuszhoz, beemelkedhetnek a kultúrába.
    A Mediterráneum vallási-filozófiai áramlataiból kinövő keresztény hit és kultúra fennmaradását és expanzióját a kultusz, kultúra és civilizáció elkülönítésének köszönheti. Leegyszerűsítve a szent és a profán dualizmusának, annak, hogy a kultuszt érő támadásra nemcsak kulturális síkon, hanem a civilizáció síkján is válaszolni képes a kereszténység és fordítva, a civilizációt érő támadás esetén a kultusz, a civilizáció eszközeit szentesíti, miközben a kultusz és a rítus változatlan maradhat. Ez a rugalmasság és többszintű válaszadó képesség a kereszténység fönnmaradásának és terjedésének alapja.
    A keresztény kultúra éppoly önigazoló jellegű mint a tudományos elméletek, utóbbiak előrejelzéseik, a kultúra civilizációja illetve civilizációjának termékei révén "falszifikálható." A kultúrából kizárt eszmék, elméletek és értékek csoportjai a civilizáció tágabb keretei között teret nyerhetnek és visszahatva a kultúrára, kulturális jelentőségre tehetnek szert, ezúton részben vagy egészben falszifikálhatják a kultúrát.²⁴
    A keresztény tudomány a XIII. század elejére eljutott egy megszilárdult "dogmatikus" stádiumba, mikoris megindult a kultúra és a civilizáció egyre határozottabb elhatárolódása.²⁵ Ezzel a folyamattal párhuzamosan, sőt ezt már megelőzően megkezdődött a kultúra egységesítésének folyamata, ugyanakkor egy másik distinctiotételre is sor került: a kereszténység az iszlám kultúrától átvette a kettős igazság elvét, ami a hit és a kultúra között vont határt és nem a kultúra és a civilizáció dualizmusát jelenti.
    A kultúra egységének gondolata mindig is része volt a kereszténység eszmevilágának és a mediterrán kultúráknak, amint ez a consensus fogalmának értelmezésében is megnyilvánul.
   "A consensus az emberekben a pneumát, mint az isteni pneuma kiáradását előfeltételezi, és amely ebből következően az elhivatottak egybehangzó véleménye formájában magát az isteni igazságot juttatja kifejezésre. Ezen a bizonyosságon nyugszik a kora keresztény zsinati határozatok rangja, ahogy a tudományos módszereké is,..."²⁶
    Az iszlám tudomány gondolkodásmódjának és módszereinek asszimilálása a keresztény kultúrába nagyobb jelentőségű volt, mint a konkrét ismeretek átvétele. Egy szemlélet és/vagy egy módszer egy másik fogalmi keretben számos új ismeretet szülhet és kitágíthatja a fogalmi keretet, általa szélesebb megismerési horizont nyílhat. Az empirikus ismeretek a fogalmi keret megváltozásával interpretálatlan adatokká, tudománytalan elemi információkká válnak vagy értelmetlen cselekvéssorozatokká degradálódnak.²⁷ Egy új fogalmi keretben csak új interpretációk révén nyernek értelmet, amennyiben az asszimiláló kultúrában megvan az affinitás az empirikus ismeretek újraértelmezésére.
    "Az arab tudás ... mindig a vele /igazság / kapcsolatos általános meggyőződést vizsgálja és kutatja, ami nem lehet téves, hiszen Isten szelleme és a gyülekezet szelleme azonosak. Ha a consensus megvalósult, fennáll az igazság. Az "idzsma" /az egyház elhivatottjainak consensusa / megteremtése volt minden kora keresztény, zsidó és perzsa zsinat értelme."²⁸
    A consensusra való törekvés szerves része a keresztény kultúrának és nemcsak a kora kereszténység idején, hanem még ma is a consensus jelenti minden zsinat és minden tudomány rangját, értelmét és igazságát.
    A skolasztikus tudományos közösségek a consensus útján jutottak igaz ismeretekhez. Az egyetemek alapításával új tudományos közösségek jöttek létre, intézményes formát nyert a tudományos vita, majd az azt követő consensus.
    A consensus útján létrejött igazság a közösség tagjaiban a pneuma, az isteni igazság jelenlétét feltételezi, - megfellebbezhetetlen. Ez a gyakorlat kölcsönözhette a skolasztikának a túlzott tekintélytisztelet látszatát. A consensus gyakorlata a mai tudományos közösségeket, következésképpen a mai tudományt is meghatározó módon jellemzi, úgy a természettudományokban, mint a társadalomtudományokban és a teológia tudományában egyaránt.
    Az iszlám tudománytól átvett kettős igazság elve a keresztény kultúrába olymódon tagozódott be, hogy bár léteznek a hit igazságai és a tudomány igazságai is, a végső igazság Isten igazsága, a kinyilatkoztatás igazsága, majd a consensus és a teológia igazsága a döntő, és végül a szaktudományok igazságai a mérvadóak. Ez a hierarchia logikus és magától értetődő, mivel abból a felismerésből dogmává emelkedett tételen nyugszik, hogy minden igazság forrása a lét és ezen keresztül a Részesítő-lét-teljesség, Isten.
    A consensus, mint a végső igazságkritériumok egyike, a biztosan igaz ismeretekre való törekvést tükrözi, amely a tévedés lehetőségének kizárását tűzi ki céljául, azaz elsősorban az igaz és nem az új ismeretek felé orientálódik alacsony tévedési kockázatvállalás mellett. Ez az óvatos, konzervatív megismerési értékorientáció kelthette az utókorban azt a benyomást, hogy a skolasztika tudománya üres szőrszálhasogatásban merül ki.
    A Bacon-i skolasztika és arisztotelianizmus kritika, amely egy tökéletesen előítélet mentes, nagyszámú kísérletre és megfigyelésre támaszkodó tudomány-ábrándon alapszik, az empíria és az induktív általánosítás fetisizálásából fakadt.²⁹ Egy olyan megismerési értékorientációt képviselt, amelyben a legfőbb érték az új és nem az igaz ismeret. Ez az értékorientáció azonban már a reneszánsz ismeretelméleti válságának, "tudományos forradalmának" az értékorientációja volt.
    A kultúrának és a tudománynak csak egy, már megszilárdult "dogmatikus" állapotában lehet az ismerethátterét elemenként cserélni, revideálni, új ismereteket asszimilálni az ismeretháttérbe és előállni új elméletekkel, melyek kiterjesztik az ismerethátteret. A "dogmatikus" állapot a biztosítéka annak, hogy a kultúrától idegen értékek ne kerüljenek az ismeretháttérbe, illetve, hogy az ismeretháttér ne hirtelen változzon, értékválság, relativizmus, az ismeretháttér és ezzel a kultúra és a civilizáció szétesése ne következzék be. A skolasztika a keresztény kultúrának egy igen termékeny, asszimiláló és ismereteit folyamatosan revideáló, a kultúra koherenciájának megtartása szempontjából meghatározó jelentőségű korszaka.
    A skolasztika tudományának jellemző módszere a redukcionizmus, a fogalmi analízis és a dedukció. A tudat és a tudattartalom egységén túli transzcendens ismeretek a világteljességről tudósítanak és annak részévé teszik az embert. Amint a transzcendens ismeretek a tudatba törnek, fogalmilag lehatároltakká válnak. A tudat fogalmilag, - tehát lehatároltan ragadja meg az ismeretet és a megismerés során létrejön az objektum - szubjektum viszony. Azonban csak a fogalmilag kifejezett és ily módon lehatárolt ismeretek lehetnek valamely szubjektummal szemben objektumok, az élményekkel teli kifejezések részei a világnak és nem alkotnak egy a szubjektumtól elkülönülő valóságot. Az alapvető világlátás a primer világélmény, összeköt és egyesít az ismeretekkel, ugyanakkor túlmutat időn és véletlenen, azaz metafizikus.³⁰
    A skolasztikusok realizmus - nominalizmus vitája azt a megismerési paradoxont boncolta, hogy a fogalmilag kifejezett, lehatárolt és élménytartalmától megfosztott ismeret a valóság része-e vagy csak név, az elme konstrukciója, segédeszköz a kommunikációban. A probléma azért paradox, mert amíg az ismeret transzcendens tapasztalat vagy primer világélmény, addig lehatárolatlan és kifejezhetetlen, és a világ része, de amint fogalmilag kifejezett, élménytartalmától megfosztott és lehatárolt, úgy csak jel vagy jelölő.³¹ A fogalom léttartalma illetve a léthez való viszonya felvetette az apriori ismeretek létének lehetőségét, felelevenítve a megismerés platóni tanát: megismerés = visszaemlékezés. Az apriori eszmék tana a szabad akarat és az empíria kérdésébe ütközve végül is nem nyert teret. A skolasztika megismerési értékorientációi pedig nem tették lehetővé, hogy a biztosan igaz apriori ismeretek helyett apriori elvárásokat feltételezzenek, amelyek a teológia tanaival és a természettudományok módszereivel összebékíthetők lehettek volna.
    A skolasztikusok gondolatkörében az ember a létből való részesedés révén szerves része a világnak, attól nem elkülönült szubsztancia, még ha a realizmus - nominalizmus vitában elfoglalt különböző álláspontok szerint az ember létrehozhat "reális" vagy "nominális" fogalmat. A vita során a skolasztika tudományának számos jellemzője felszínre került, például az, hogy a fogalomalkotás, a fogalmi lehatárolás gyakran egyúttal redukció is, valamint az, hogy az induktív általánosítás úgyszintén lehet reduktív. Egy általános elméletből illetve igaz vagy igaznak vélt premisszákból történő deduktív levezetés illetve szillogisztikus következtetés a logika szabályait betartva igaz konklúzióra vezet, és kizárja a tévedés lehetőségét.
    Az empirikus ismereteknek empirikus ismeretekkel történő alátámasztása, igazolása, végtelen regresszusra vagy tautológiára vezet. A végtelen regresszus kérdésének gyakorlati megoldását a consensus által létrehozott igazság jelentette. Ez az igazság a Szentháromság-tanra vezettetett vissza és végelemzésben a Szentháromság-tan oldotta meg a végtelen regresszió problémáját egyúttal utat nyitott az empirikus ismeretek verifikálásának vagy falszifikálásának, azaz az ismeretháttér empirikus bővítésének. Az egyszerre transzcendens és emberi alakot öltő Isten transzcendens mivolta révén jelentette azt az archimedesi pontot, azt a külső objektív nézőpontot, amelyből az empirikus ismeretek igazságáról dönteni lehetett és ami a skolasztika episztemológiájának fundamentumát képezte. Isten emberként való megjelenése a tapasztalati világ valóságosságát igazolta, míg a Szentlélek (pneuma) a consensus útján nyert igazságot alapozta meg.³²
    A redukció módszerét használta a skolasztikus medicina is, visszavezetve a kórállapotokat a testnedvek arányainak megbomlására és egy általánosabb humorálpatológiai elméletből logikailag levezetve, dedukálva alkotta meg diagnózisait és terápiás megfontolásait. A skolasztikus medicina tudományos igazságai a humorálpatológiai elméletre, illetve a hátterét képező arisztoteliánus kozmológia kanonizált igazságaira támaszkodtak. A logikailag helyes levezetések biztosan igaz, metafizikailag is megalapozott, a világ és istenképpel egybevágó orvosi ismeretekre vezettek.³³
A skolasztikus medicina esetében az elmélet és a gyakorlat szorosan összefonódott, amennyiben a gyakorlaton az elmélet alkalmazását és nem valamiféle begyakorlottságot értünk.
    A kultúra és a civilizáció szétválása nemcsak a skolasztika öndefiniálásának eredményeképpen következett be, hanem részben a vázolt megismerési értékorientáció következménye volt. A világot definiálni és strukturálni, tehát megérteni kívánó szellemi áramlatok alapja az, hogy az alapvető világlátás időn és véletlenen túlmutató elemeket tartalmaz (metafizikus). A világ és a nyelv szerkezete ilyen, illetve a feldolgozó apparátus, az elme számára a feldolgozhatóság útja a struktúra.³⁴ A kultúra és a civilizáció szétválásával létrejött a kulturális elit, a skolasztikusok köre. Egyúttal a kultúrát el- és fenntartó civilizáció teret nyert az élet mindazon területein, amit a kultúra úgy határozott meg, hogy profán és a szakrálissal csak nehezen hozható kapcsolatba.
    A skolasztika tudománya a mind szubtilisabb distinctioi segítségével megalkotott fogalmi keretei által lehatárolva, megismerési értékorientációitól megkötve távolodott el a civilizációtól, és létrehozta eredeti célkitűzésének megfelelően a hit és az értelem egységét, az egységes tudományt, ami a valóság ismeretének architektonikus rendezettségét alkotta meg.

    Az iszlám birodalom terjeszkedésével a VIII. századtól kezdődően az ibériai és az Appenin félszigeten, valamint Szicíliában megtelepülő arab hódítók kultúrája és civilizációja sok, a kereszténységgel rokon elemet hordozott; a közös mediterrán kultúrkör részeként. Az iszlám vallás nem ismeri a hitbéli és a profán kötelességek különbségtételét, az életet egységként fogja fel. A vallás a cselekvésre ösztönöz, a cselekedetekben pedig a hit nyilvánul meg. Kozmogóniája és kozmológiája más vallásokból egyszerűsödött le, megfelelően annak, hogy Mohamed az utolsó próféta, aki a korábbi prófétákkal szemben, már a teljes igazságot hozta el a hívőknek. Az iszlám vallás egyszerűsége és gyakorlatias szelleme jelentős szerepet játszott gyors térhódításában.
    A hellenizmus szellemi hagyatékának jó részét az iszlám hitű államalakulatok örökölték, részben görög és latin nyelven, részben a nem hellenizált népek évszázados fordítási tradícióinak eredményeként nemzeti nyelveken. A Korán parancsa: "Olvass!" ³⁵  Minden, a tudomány terjesztését és művelését elősegítő tett kegyes cselekedetnek számít Allah előtt, és ez, az írásbeliség és az oktatás fellendülésére, az antik örökség módszeres gyűjtésére, fordítására és tanulmányozására vezetett. Az iszlám vallás világnyelvvé tette az arab nyelvet, azonban a fordítások nem terjedtek ki az antik szellem valamennyi területére, csupán a hasznosíthatót, és a vallás számára még elfogadhatót ültették át a IX., X. századra, a hatalmassá fejlődött birodalom hivatalos nyelvére. A Mohamed tudásvágyát közvetítő s egy nép felemelését szolgáló Korán szavai szerint és szellemének megfelelően, a hellenizmus kulturális hagyatékából majdnem teljességgel kizáratott az irodalom, s csaknem kizárólag a természetismeret, a medicina és a filozófiának egy része, valamint a kabbala és a hermetikus irodalom kapott helyet az új vallás és tudomány új ismerethátterében.³⁶
    Az isteni transzcendencia, a korlátlan, magában való Teremtő és a teremtménye viszonyának tisztázatlansága vallási és filozófiai problémákat vetett fel az iszlám hiten belül. Megoldására a neoplatonista filozófia tanításához folyamodtak. "A plótinoszi emanáció konkretizálódásai az égi szférák, amik a prófétái ciklusoknak felelnek meg."³⁷  Az emanációk sora az égi szférákban testet öltve jelenik meg, s ez az út a szférákon keresztül az Egy megismeréséhez, az ismeretek legtökéletesebbikéhez az üdvösséghez, aminek elérése nem lehetetlen, ha a próféta szavát követi a halandó. A X. századra a vallási doktrína neoplatonista alapozottságú kozmológiával egészült ki, s a "filozófia egyesült a vallással."³⁸ Az iszlám gondolkodók Platón és Arisztotelész tanainak egyesítésére irányuló törekvése neoplatonista filozófiai örökségük része volt, s hasonlóképpen a múltból táplálkoztak az ideák és az érzékelhető dolgok kapcsolatának meghatározására tett kísérletek. E két problémakör azonban nem szélesedett ki a keresztény középkorra jellemző általános vitává.
     A muszlim tudósok ismeretei úgy a görögök filozófiai hagyatékát illetően, mind pedig a keleti gondolatköröket illetően a keresztény világ ismereteinél sokszorta szélesebb körűek és mélységűek voltak, s így Platón és Arisztotelész tanainak egyesítése, bár meghatározó jelentőségű, de csak egy volt a megoldandó filozófiai problémák között. A megoldás a "teljes" arisztotelészi oeuvre és a peripatetikus iskola alexandriai ága eredményeinek birtokában, egy mérsékelt realista álláspont formájában született meg. Az újplatonikusok privatív anyagfogalma helyett a peripatetikus tant fogadták el; csak az anyag által befogadott voltában érzékelhető a forma, s a megismerésnek is ebből kell kiindulnia, hogy a megismerés módszereinek következetesen alkalmazott fokozatain keresztül a dolgok mibenlétéhez, a formához jussanak.³⁹
    A peripatetikus tanok ókori fellegvárai az athéni Lükeion, később az alexandriai Muszeion, beépítették a hellenizmus kultúrájának épületébe az oktatás és a kutatás arisztotelészi elveit és módszereit, az arisztoteliánus tudományeszményt. A más gondolatvilágot képviselő tudós egyesülések és tudományos intézetek is részt vettek a peripatetikus tanok propagálásában, ha másképpen nem, akkor ellenérveik hangoztatásával, pl. a neoplatonizmus, Arisztotelész kommentárírással.
A kommentárok fokozatosan részeivé váltak az arisztotelészi korpusznak.
    Az iszlám világnak a görög-római természettudomány és filozófia a keresztény Európáénál teljesebb ismerete maradt örökül, kiegészülve a keleti kultúrák tudományos eredményeivel, s mindez kb. a X. századra egységes arab nyelven volt hozzáférhető. Európa ekkoron az oktatás, a kutatás és egyáltalán az írásbeliség terén még messze tartott a muszlimok sikereitől (az iszlám világban a férfi lakosságnak mintegy 50 %-a írástudó volt a IX., X. században),⁴⁰ pedig mindkét kultúra "készen kapta" a hellenizmustól az oktatási rendszer és a tudományos kutatóintézet modelljét. A kétségtelen fáziseltolódás ellenére párhuzamos a muszlim és a keresztény tudomány kibontakozása és ez nemcsak intézményrendszereik hasonlóságában nyilvánul meg, hanem a vizsgált kérdések és a vizsgáló módszerek terén mutatkozó azonosságokban is.
    Az alapfokú oktatás, - a kolostori és mecsetiskolák - a hit, az írás, és az olvasás legfontosabb elemeit voltak hivatva elsajátíttatni, míg a következő grádus már a művészetek és a tudományok előcsarnokába, a hajdani múzsák birodalmába vezette be a tanulót. Ahogy a székeskáptalani iskolák adományok és privilégiumok révén emelkedtek ki az iskolarendszer elemei közül, úgy Allahnak tetsző kegyes cselekedetek - adományok juttattak egyes nagyobb mecsetiskolákat a tudományban és az oktatásban vezető szerephez. A XI. századi Európában a három fakultásos,⁴¹ a IX. századi iszlám világban a két fakultásos⁴² egyetem típusa alakult ki. A jogot a muszlim hit a Koránból, annak a konzultációra (sura) és a célszerűségre (maszkab) vonatkozó követelményeiből vezette le, s ilymódon a jog és a törvényesség a vallással forrott össze. A muzulmán vallási élet telve van jogi szabályozásokkal, és a jogi problémák megoldására a Koránból kerestek útmutatást. Az Ó- és Újszövetség jogi tekintetben csak általános előírásokat és útmutatásokat tartalmaz, és sokkalta inkább erkölcsi parancsokat és példákat fogalmaz meg, mintsem praktikus tanácsokat, és jogi megkötéseket.
    Az etika, így a keresztény etika is az egyénnek a metafizikai rendben való értelmes és helyes cselekvési lehetőségeit fogalmazza meg kategorikus formában, s mint ilyen elválaszthatatlan a kozmológiától. Az európai kultúrában a jogi ismeretek etikai összefüggéseiken keresztül tarthatták meg önálló diszciplinaritásukat a másik két tudomány, a teológia és a medicina mellett. A jogtudomány a hellén-római társadalmi gyakorlat folytatásaként az egész középkoron át jelen volt az európai civilizációban, s úgy a polgári, mint a kánonjog betöltötte azt a funkcióját, hogy a vallásnak a metafizikai rendet szentesítő és kategorikus erkölcsi parancsokban rögzítő előírásait a maga sajátos eszközeivel az emberi léptékekhez és viszonyokhoz adaptálta. A Szentírás etikai keretei közé beillesztett római jog körülbelül a X., XI. századra a kozmológia részévé vált, a megismerés önálló területét és a törvényesség alapját képezte. A törvényesség és a hit, a jog és a teológia különválása az európai civilizáció sajátos fejlődésének terméke, ami az önálló világi, ámbár vallásos élet terét nyitotta meg.
    Az iszlám kultúra nem tesz éles különbséget a vallási és a világi gondolkodásmód között, viszont különbséget tesz az iszlám és nem iszlám tudományok között.⁴³ Ezzel szemben az európai kultúra a hit és a tudomány egyesítésére törekedett, ugyanakkor a hitélet és a világi élet kettősségét valósította meg. Az iszlám kultúrán belül a tudományok egyesítését a hit dogmatikája gátolta.
     A gondolkodásmódjukban és számos egyéb tekintetben sok hasonlóságot felmutató iszlám és nem iszlám tudományok párhuzamos műveléséhez elegendő volt a veritas duplex eszméje. A XI., XII. századi Európában a tudományok művelése az alapvető metafizikai egységük miatt, egyúttal az anyagi valóságtól és részben a világi élettől való elszakadást is jelentette. A muszlimoktól átvett kettős igazság elképzelés nem oldotta föl a tudományok és az anyagi világ között feszülő és mélyülő ellentmondást, csak ideiglenes hidat vert a forma és az anyag között.⁴⁴ A hit úgy az iszlám, mint a keresztény vallásban elsősorban neoplatonista kozmológiával magyarázta a Teremtő és a teremtmény viszonyát. A természetismereti tudomány, a medicina mindkét kultúrkörben peripatetikus alapozottságú volt. A skolasztikának az arisztoteliánus érvelést felhasználó hitet és tudományt egyesítő törekvése, szükségképpen a peripatetikus tanoknak a teológián belüli térhódítására vezetett.
    Az egyetem intézménye a hellenizmus hagyatékának felelevenítése révén alakult ki előbb az iszlám, majd a keresztény országokban. A jogi fakultást illető különbségnél jelentősebb a két kultúra és az azokat reprezentáló intézmények szemléleti különbözősége. Az iszlám országok tudománya, szemben az európai tudománnyal, sohasem veszítette el szoros kapcsolatát a praktikus tapasztalati ismeretekkel, és az anyaggal. Az európai tudomány az iszlám területek természettudományának, elsősorban ismeretháttere gyors és jelentős mértékű bővülését köszönhette, különösen az operatív ismeretek gyarapodása volt rohamos. Az iszlám országok tudománya elsősorban az operatív elméletek terén hozott újat az antikvitás eredményeihez képest, s a keresztény Európa egyszerre kaphatta kézhez az antik hagyaték egy addig számára ismeretlen részét, és a muszlim tudósok és kommentátorok műveit.
    Ahhoz, hogy Európában az új ismeretekkel kapcsolatos asszimilációs folyamat végbemehessen, közös ismeretháttér elemeket kell feltételeznünk az újonnan átvett, és a már ismert tudás között. Ezen elemek pedig elsősorban a szubsztanciális elméleti ismeretháttér elemei, melyek a megismerés adott szintjén a tudomány szilárd alapját képezik. Végső fokon az ismeretek bázisa Isten, a transzcendens egyistenhit és a hierarchikusan felépített metafizikai világrend, neoplatonista (plótinoszi) koncepciója. Közös ismeretalapot jelentett a mindkét kultúrában jelenlévő antikvitás tudásanyaga.
    Az orvostudomány szubsztanciális elmélete a négy elemtanon nyugvó Galénoszi humorálpathológia, amit a gyakorlat számára az operacionális elméletek tettek hozzáférhetővé; a testnedvek arányeltolódása és bizonyos tünetek, és betegségek, betegségek és gyógymódok, logikai kapcsolatba állításával.
    A szubsztanciális elméleti ismeretháttér az, aminek segítségével az új empirikus ismeretek az ismeretháttér korábbi elemeihez kapcsolhatók, tehát az asszimilációs folyamat és a megismerés szempontjából döntő jelentőségű ez az ismeretháttér rész, mivel meghatározza az ismeretszerzés módját és azt, hogy mi számít ismeretnek.
    A keresztény és az iszlám medicinának megvolt a közös, szilárd és a megismerés adott szintjén kétségbevonhatatlan szubsztanciális elmélete, ami az ismeretátadás, illetve átvétel alapját képezte.
    Az asszimiláció feltétele, a koraközépkori kolostori medicina által megőrzött és helyenként kiegészített antik tudásanyag ismerete, élő, ható ereje volt.⁴⁵ Ehhez kapcsolódott az iszlám közvetítéssel megismert antik, és az iszlám tudósok által létrehozott tudásanyag. A medicina területén ez utóbbi a humorálpathológia behatárolta gondolatkörön belüli újabb, a fentiekben vázoltakhoz hasonló logikai kapcsolatok feltárását jelentette, ami egyúttal az empirikus ismeretek bővülését is maga után vonta.
    Az operacionális elméletek jelentették az összekötő kapcsot a tapasztalati ismeretek és az uralkodó etiopathogenetikai elmélet között. E négy - szubsztanciális, operacionális, teoretikus és empirikus - ismeretháttérrész szoros és egymást kölcsönösen feltételező kapcsolata volt a medicina tudomány jellegének biztosítéka. Lehetővé tette a korreszpondencia elvnek megfelelő fejlődést, egyúttal az elhatárolódást a teoretikusan, nem kellően megalapozott primitív empirizmussal és az operacionális és empirikus elemeket nélkülöző teoretikus spekulációkkal szemben.
    A hippokratészi-galénoszi humorálpathológia meglehetősen tág betegségosztályokat határoz meg, és az osztályozás bizonytalanságai miatt tettek szert kiemelkedő jelentőségre az osztálybasorolás módjait megadó operacionális elméletek, logikai műveletek. Az anyagi mivoltuktól megfosztott minőségek és mennyiségek a szellemi műveletek ideális tárgyai, korlátlanul engedelmeskednek a gondolati strukturálásnak, s ennek csak a humorálpathológiai elmélet szab határt.
    A skolasztikus medicina mindennemű kézműves jellegtől mentes, tisztán szellemi tudomány, melynek tárgya a természet rendjében bekövetkezett változás, a betegség. Célja a "rend" helyreállítása, függetlenül a rendezetlenség anyagi hordozójától, a betegtől. A betegség, a humorálpatológiai rend-szerben a kozmológiai rend adott helyen való megváltozottsága, s ennek a más állapotnak az anyagi szubsztrátuma a beteg. A betegség tüneteiből, melyek a teremtett rendezettség megbomlásának jelei, a rendezetlenség mértékére, annak reverzibilis vagy irreverzibilis voltára lehet következtetni. Az ilyeténképpen felfogott medicina már méltó partnere lehetett a teológia és a jog elméleti tudományainak, és kielégítette a platóni és az arisztoteliánus tudományeszményt is, miszerint az elsődleges tudás az észbeli tudás, és annál értékesebb egy tudomány, minél inkább erre támaszkodik és minél kevésbé a gyakorlati, kézműves jellegű ismeretekre. A gyógyítás tehát, az anyagtól elvonatkoztatott minőségek és mennyiségek arányainak helyreállítása, a jó működés, a természet rendjének érvényesülése érdekében.
    A medicina számára elsődlegesen fontos volt a természetfilozófia ismerete, hisz a kozmológiai rendtől való eltérés irányának és mértékének meghatározása volt a diagnosztika alapja, s a terápia is olyan szereket használt, melyek a kozmológiából is levezethetően hatásosnak bizonyultak. A hatás igazolása az operacionális elméletek, a logikai kapcsolatteremtés tárgykörébe tartozott.⁴⁶ Bármely empirikus ismeret csak e tudományos próbát kiállva kaphatott helyet a medicina tárgykörében. A skolasztika medicinájának gyakorlata a testnedveltolódásoknak megfeleltetett  tüneteket figyelembe véve próbálta  gyógyszerekkel, kúrákkal helyreállítani a természet rendjét. A tünetekből a testnedvek arányeltolódásaira következtetve a contraria contrariis elvnek megfelelően határozták meg a terápiát. Az elmélet és a gyakorlat a kölcsönös megfeleltetés miatt, szoros egységet képezett. A beteg, a defektus hordozója e gondolatkörben, mint a hibás működés vagy hiány megtestesülése szerepelt, lett légyen az testi vagy lelki megbetegedés. A gyakorlatot a teóriával eggyé forrasztó skolasztikus medicina elméleti megalapozottsága a teremtésmítosztól, az ember ismeretén át a gyógyfüvek, gyógyforrások, ásványok és a közegészségtani ismeretekig koherens, szisztematikusan felépített és többé-kevésbé azonos mélységű valóságfeltárást biztosító rendszert alkotott.
    Mindaddig amíg a humorálpathológiai teória elégséges magyarázó erővel bírt, a rendszer új ismeretekkel addicionálisan bővült. A valóságfeltárás mélységét és irányát az elmélet determinálja, s bizonyos megismerési szinten létrejön az elmélet lehetőségeit kimerítő valóságismeret, amely mind mélységében, mind horizontális összefüggéseit tekintve kitölti az adott teoretikus keretet. Az iszlám területekről átvett tudásanyag nagymértékben hozzájárult a humorálpathológia determinálta ismeretkör kitöltéséhez, egyszersmind megalapozója volt a XIV. század elején kialakult, úgynevezett protoreneszánsz kifejlődésének.
    Reneszánszról azonban ez esetben nem beszélhetünk, hiszen a valóság ismeretének időszakosan dinamikus egyensúlyi állapotúvá vált szintézise, mely az élet minden területét áthatotta volna, nem alakult ki.⁴⁷ A XIII., XIV. század fordulóján létrejött szellemi megújhodás a tudományokra, azok egységesülésére vonatkozott, azaz létrejött a valóság ismeretének az egységes tudomány által kialakított architektonikus rendje, a skolasztika betetőzése. Az egység kizárólag a tudományokban jött létre, s nem foglalta magába a kézműves mesterségeket, a technikai ismereteket és a művészeteket. Indokolatlan a reneszánsz kifejezés használata a XIII., XIV. század fordulójával kapcsolatban, hiszen éppen a reneszánsz egyik lényeges elemét, a diakróniától mentes szintetikus világlátást nélkülözi a századforduló tudományos szemlélete.
    Az iszlám tudomány asszimilációjának fontos következménye az anyagfogalom fokozatos átalakulása volt. Az alexandriai peripatetikus iskola, amely az iszlám tudományra a legnagyobb hatást gyakorolta, a forma és az anyag egységét, bár különböző mibenlétét hirdette. Az anyag és az anyagnak tartalmat adó forma együttesen alakítják ki a világ sokféleségét, és az anyag vizsgálata közvetve bár, de elvezethet a forma megismeréséhez. Az anyaggal a mesterségek, a skolasztikus tudomány érdeklődési területén kívül eső ismeretek foglalkoztak. A forma magában való megismerésének nehézségei közvetett megismerhetőségének lehetőségei felé irányította a skolasztikus tudomány figyelmét, fenntartva azonban a forma ismeretének elsődlegességét. Ennek az áramlatnak az erősödését segítette elő az iszlám kultúrától átvett természettudományos szemlélet.
    A XIV. század elején a Kunh-i értelemben vett paradigmaváltás nem következett be, a dolgok között feltételezett kapcsolatok absztrakt, arisztoteliánus modellje továbbra is determinálta a tudomány ismerethátterének rendezettségét, illetve rendezését és a tudomány vizsgálódási körét és módjait. Az akcidenciák megismerése mind nagyobb hangsúlyt kapott, annak érdekében, hogy a szubsztanciák definíciói egyre sokrétűbben legyenek megalapozva és tartalmilag a lehető legjobban legyenek kimélyítve. E tekintetben is követve az arisztotelészi tanítást; definíciók nem lehetnek dialektikus és tartalmatlan megfogalmazások.⁴⁸
    Az európai tudományos gondolkodásra hatást gyakorolt az iszlám kézművesség magas színvonala is, egyúttal felhívta a figyelmet a korabeli európai kézművesség alkotásaiban megtestesülő magasszintű ismeretekre. A kézműves jellegű ismerethalmaz a skolasztikus tudomány által csak mellékesen kezelt akcidenciákra vonatkozott, és közvetlen kapcsolatot tartott az anyaggal, hisz éppen az akcidensek ismerete teszi lehetővé az anyaggal való manipulálást. Az akcidenciák és a közöttük fellelhető kapcsolatok ismerete által a valóság mélyebb és sokrétűbb ismerete érhető el, és ezek a feltárt relációk a valóság bizonyos területein, első okokra való visszavezetés nélkül önállóan is megállják a helyüket. Ehhez a felismeréshez a fent vázolt folyamatok eredőjeként a kézműves mesterségek sajátos ismeretbázisának tanulmányozása vezetett.
    A XIV. század elején megindult a klasszikus örökség mind szélesebb körű kutatása a dolgok közötti újabb és újabb kapcsolatok megismerésének reményében. A megismert szerzők műveiben számos utalás volt Európában még ismeretlen szerzőkre és műveikre, ami alátámasztotta azt a hitet, hogy az iszlám tudomány az antikvitás örökségének csak egy, a számára hozzáférhető és releváns részét közvetítette, s hogy az ókor kutatása további értékekkel gyarapíthatja Európát. A XIII. század végétől a klasszikus örökség, ezen belül is elsősorban a görög kultúra iránt élénkült meg az érdeklődés.
a skolasztikus tudomány a saját, mindinkább a peripatetikus tanok befolyásolta ismerethátterét bővítendő fordult az antikvitás felé. Az iszlám tudomány asszimilációjának esetében már bevált módszerrel, fordítások útján kívántak új ismeretekhez jutni. Az ismeret és hivatkozási alapul szolgáló klasszikus szerzők írásainak felkutatása és filológiai revíziója, a leggyorsabban eredményre vezető módon oldotta meg az ismeretháttér bővítését. A szövegfeltárások során számos antik irodalmi alkotás, filozófiai, természetismereti és orvosi mű került napvilágra. Tartalmuk azonban többé vagy kevésbé szemben állt a skolasztika kanonizálta teológiai, természetfilozófiai és logikai ismerettel, illetve a skolasztikus tudomány érdeklődési területén kívül eső vagy annak a perifériájára szorult diszciplínák tárgykörébe vágott. Az újonnan feltárt ismereteket részben a skolasztika asszimilálta, részben a humanizmus sajátította ki, létrehozva ezzel a maga sajátos értékrendjét és tudományát.
    Az iszlám kultúra a neoplatonikus kommentárokkal együtt asszimilálta az arisztotelészi korpuszt, és e kommentárok befolyásától ismételt kísérletek ellenére sem tudott megszabadulni. A duplex veritas eszméjének maradéktalan érvényesülése ugyan tág teret nyitott volna a nem iszlám tudományok fejlődésének, azonban a hit, és a peripatetikus tanokra alapozott természetismeret neoplatonizmus befolyásolta értelmezése állandó közlekedést biztosított a hit és a tudomány között, kiszolgáltatva az utóbbit a hitértelmezések áramlatainak. Ugyanakkor a peripatetikus tanok európai átvételének és elterjedésének a záloga éppen a hozzájuk tapadt neoplatonikus kommentárirodalom volt azáltal, hogy kapcsolódási pontokat teremtett a neoplatonizmus, az augustinianizmus és az arisztotelészi korpusz között. A XIV. század elejére jórészt az iszlám hatásnak köszönhetően, már egyértelműen a peripatetikus tanok uralták az alapvetően neoplatonista indíttatású skolasztika tudományát.
    A skolasztika oldaláról felmerült az a nyilvánvaló igény, hogy a hit és a tudomány egyesítésének programját az arisztotelészi mű egészére kiterjesszék, és a továbbiakban e szellemben újabb és újabb ismereteket kapcsoljanak a már kialakított tudományos maghoz, újra és újra igazolva a hit és az értelem egységét.

    Az antik retorikai hagyomány XI. századi itáliai örökösei az írás és a beszéd gyakorlatával hivatásszerűen foglalkozó dictatoresek voltak, akik oktatták és művelték az ügyiratok, levelek és nyilvános beszédek fogalmazásának, elsősorban praktikus célú művészetét.⁴⁹ Az írástudás a kézművességek egyikeként tartatott számon, a dictatoresek társadalmi státusza ennek megfelelően jobbára a kézművesekével volt azonos. Az írásbeliség iránti igény fokozódásával a gyakorlati célú fogalmazványoktól mind nagyobb nyelvi igényesség kívántatott meg. A másolás, fordítás, kommentálás során pedig egyértelművé vált, hogy latinul jól írni és beszélni csak az antik szerzők tanulmányozása és utánzása révén lehet megtanulni. Az iszlám tudomány asszimilációjával jelentősen kibővült az addigi - a latin antikvitásnak csak egy részét magába foglaló - ismeretháttér, s ez megnövelte az írásbeliséggel szembeni mennyiségi és minőségi elvárásokat.
    A dictatoresek ismeretei képezték a szellemi tevékenységek elengedhetetlenül szükséges feltételeit, azt a mesterségbeli tudást, ami a további tanulmányok alapja volt, társadalmi szokásokat és gyakorlati igényeket kielégítő szóbeli és írásbeli feladatok megoldását tette lehetővé és nem utolsó sorban, a tudományos közösség tagjaitól megkívánt gondolatkifejtési modellt foglalta magában.
    A grammatika, retorika, logika egysége képezte ismeretek, mint trivium vonultak be a skolasztika tudományát reprezentáló egyetemek oktatási rendjébe. A skolasztika antikvitás iránti fokozódó érdeklődésével párhuzamosan és attól támogatva az írástudók mind mélyebb nyelvi, logikai, retorikai ismeretek megszerzésére törekedtek, részint azért, hogy a skolasztikus tudomány fejlesztése, tágítása érdekében mind több és jobb fordítást produkáljanak, részint azért, hogy az igényesebb, egyre finomabb disztinkciókat megkívánó tudományos kérdések és a rájuk adandó válaszok nyelvi, logikai formába önthetők, és a szélesedő tudományos közélet számára érthetőek legyenek. A nyelv és a logika nemcsak a problémaformulázás és megoldás eszközeként tett szert jelentőségre, hanem a tudományos vizsgálódások tárgyaként is.
    A logika a középkorban a nyelvvel foglalkozó diszciplínák egyikeként tartatott számon, a Boethiustól örökölt felfogásnak megfelelően, mígnem Avicenna és Averroes hatására kialakult Albertus Magnus, Aquinoi Tamás, Duns Scotus nevével fémjelzett logikafelfogás, amely a logikát az ember mentális, pszichikus működéseinek igen általános tudományának tekintette. A logika illetékességi területe kiszélesítettetett és számos pszichológiai, ismeretelméleti és metafizikai - ontológiai probléma tárgyaltatott ezen új keretek között.⁵⁰ Ugyanakkor tovább élt és erősödött a történeti előzményeiben Priscianus és Abaelardus műveire visszatekintő terminista logika, mely elsősorban Petrus Hispanus rendszerező munkássága nyomán gyakorolt hatást a későbbi évszázadok logikai gondolkodására. A terministák szerint a logika egyértelműen a nyelvről szóló tudomány, mely a nyelv, illetve a kijelentések és a mondatok formális elemeivel foglalkozik.⁵¹ A XIII. század első felétől a jelentős egyetemeken a tananyag jórészt a terminista logika volt, melynek eszköztárát és fogalomrendszerét nyelvfelfogásával egyetemben, a nyomába lépő nominalizmus vette át.
    A nominalizmus nyelvelméleti célkitűzése, az írott és a beszélt nyelv formális szerkezetének megismerése, az alkalmazott logikai, szemantikai szabályok feltárása volt. A középkor korábbi századaiban az írás elsősorban az élő beszéd rögzítésére szolgált, azaz nem látott el metanyelvi funkciót.⁵² Ilyentén szerep betöltésére a terministák méginkább a nominalisták munkássága nyomán vált alkalmassá az írásbeliség. Az egyetemekre koncentrálódó grammatikai, retorikai, logikai ismeretanyag a XIII. század második felétől kezdve megindult az önállósulás útján a nyelvtudománnyá válás felé.
    A klasszikus szövegek szemantikai elemzése a terminizmus és a nominalizmus gondolatkörében a nyelv által föltárt világ és a tapasztalati világ azonosítására vezetett. A nyelvi problémák beható tanulmányozása során került felszínre a latin, majd a görög nyelvben körvonalazódó világkép, ami az előbbiek értelmében új tapasztalati világok horizontját nyitotta meg a logica moderna művelői számára. A különböző nyelvi világképekkel történő megismerkedés és azok egymásra vonatkoztatása, egy új világkép kialakulásának csíráit hordozta magában. Ebből a szempontból a görög nyelv hozadéka volt a legdöntőbb, mely egy új világ fölfedezéseként hatott az európai kultúrára.
    A logica modernával szembenálló logica antiqua képviselői, logikán az intentiones általános tudományát értették, s így logikai problémaként tárgyaltak metafizikai - ontológiai, ismeretelméleti és pszichológiai kérdéseket. Ebben a gondolatkörben a logika keretei között az antik kultúrától a világképet befolyásoló gondolatok átvételének lehetősége közvetlenül adott volt A retorika hagyományosan magába foglalt filozófiai, elsősorban etikai kérdéseket. A trivium tananyaga tehát, alkalmas volt egy új világkép kialakítására és továbbadására.
    A XII. században a hit és a tudás egyesítésének célkitűzéséből született skolasztika az ismeretek mind szélesebb körére terjesztette ki szintetizáló tudományfelfogását. A XV. századra a korábban kézművességnek tekintett ismeretek mind nagyobb mértékben váltak tudományos vizsgálat tárgyaivá, egyúttal a tudomány részeivé.
    A skolasztikus gondolkodók a létben találták meg, illetve önmaguk létén keresztül Isten létében az ismeretek bizonyosságának alapját. Tudományuk a lét és a létezés forrásának irányából közelítette meg tárgyát. Ismeretalap = lét = lényeg = érték kutatása, az ismeretek olyan essentia-it próbálta kihüvelyezni, melyek közvetlenül utalnak a Teremtőre, és a teremtés aktusára. Minden ismeret és tevékenység az isteni gondolatban, a teremtésben való részesülése szerint foglalta el helyét a tudományon belüli hierarchiában. A gyakorlati kézműves tevékenységek, mivel istenismereti tartalmuk csekély volt, a rangsor alján foglaltak helyet. Istent közvetlenül megismerni kívánó teológia, Isten képmására teremtett, s így a teremtésben elsőt, az embert vizsgáló medicina után, az alacsonyabbrendű, az emberért létrehozott teremtményekkel foglalkozó ismeretek következtek, végül az emberi alkotások, melyek csak közvetve részesültek az isteni gondolatból.
    Az arisztoteliánus hierarchiával párhuzamosan az arab arisztotelianizmus virágzásának időszakában háttérbe szoríttatva bár, de tovább élt a neoplatonista augustinianus értékrend is, amely a Teremtés aktusának analógiájára fogta fel az emberi alkotások születését, és hierarchiájában ez utóbbiak az isteni teremtéssel azonos rangú helyre kerültek.
    Az arisztoteliánusok között a nyelv isteni adományként, az augustinianusok között az emberi alkotásként történő felfogása egyaránt arra vezetett, hogy a nyelvekkel való foglalkozás nemcsak gyakorlati, hanem teoretikusan is levezethető értékként jelent meg. A XIII., XIV. század fordulójára már tudatosulóban volt a nyelv, tudomány és világképformáló szerepe, és ennek megfelelően a nyelvismeret és a nyelvoktatás rangja emelkedett.
    A triviumot tananyaga ugyan alkalmassá tette egy új világkép kialakítására, azonban ehhez a klasszikus auktorok írásainak nemcsak gyakorló eszközként, hanem tartalmával oktató, nevelő műként történő tanulmányozására is szükség volt. A humanizmus kialakulása, a triviumban, az oktatáshoz felhasznált klasszikus szerzők műveinek tartalmi, nyelvi, retorikai és logikai megismerésére való törekvéssel kezdődött. A tartalom fokozatosan, s nem mindig tudatosan vált egyre hangsúlyosabbá az oktatásban, a tantárgyak azonban nem veszítették el eredeti jellegüket. A trivium, az oktatás. legalsó grádicsa oltotta be az egyre határozottabb arculatot öltő humanista világképpel a felsőbb osztályokba lépőket. A XV. század második felére, végére, e szellemi áramlat áthatotta az egyetemek teljes oktatási rendjét.
    A humanizmus a skolasztika oktatási rendjén belül alakult ki és a skolasztikának az ismeretek mind szélesebb körét egységes, egyetemes rendbe foglalni kívánó törekvése hívta életre, azáltal, hogy e nagyszabású szintézishez szükséges felkészültség alapjait és az ismeretháttér gyors bővítésére alkalmas módszereket kidolgozta, oktatta, terjesztette. A klasszikusok tartalmi vizsgálata nem nélkülözte az egységteremtő elképzeléseket, azt a skolasztikus koncepciót, hogy ha a Teremtő egy, a teremtésnek is egy gondolat szülöttének, ellentmondás mentesnek kell lennie. Következésképpen bármennyire is különbözőnek írják le a világot a pogány és a patrisztikus szerzők, számtalan tévedésük közt meg lehet találni az igazságot, ha a causa materialis létrehozta akcidenciáktól a tiszta szellem fényénél megszabadítják a textusokat.
    Szt. Tamás szerint az igazság, a dolog és az ész megfelelése (veritas est adaequatio rei et intellectus) és ez volt a klasszikusok kritikájának alapja. Az ész, a lehetséges intellektus (intellectus possibilis) az általánosra (species intelligibilis) irányul, mozgásba hozza az aktív intellektust (intellectus agens), ami az egyediből elvonatkoztatja az általános formát és így lehetővé teszi a megismerést a lehetséges intellektusban.⁵³ Az emberi megismerés az általános megismerésére irányul. Az általános megközelítése két irányból történhet; a teológia irányából, a kinyilatkoztatásból deduktív módon levezetve a világ létét és jelenségeit vagy filozófiailag a teremtményekből kiindulva általánosítani és induktív módon eljutni az Egy -ig.⁵⁴
    A skolasztika tudományos szintézist teremtő törekvése a deduktív levezetések során át jutott az általánoshoz, míg a trivium keretei között kifejlődő és a XIV. századtól kezdődően a magasabb oktatási szintekre is mindinkább behatoló nézet szerint, számos akcidens vizsgálatából absztrahálva lehet a tudomány szintéziséhez szükséges általános fogalmakhoz, definíciókhoz jutni.
    A két szintetizáló törekvés kiindulópontjában és módszerében különbözött, célkitűzésükben az istenismeretben azonban azonosak voltak.⁵⁵
    Közös volt továbbá az ismeretháttér bővítésére vonatkozó igényük is, de míg a filozófiai irányzat az empirikus-operatív, addig a teológiai szemléletű gondolkodás, elsősorban a szubsztanciális-teoretikus ismeretháttér bővítésében volt érdekelt.
    Az antik, elsősorban a görög szerzők eredeti nyelven történő tanulmányozása bővítette a tudásanyagot, alternatív világ- és tudományszemlélettel tágította a látókört, a nyelvben implicit meghúzódó transzcendens ismeretekkel a valóság sokrétűbb és plasztikusabb képének kialakítását segítette elő. Mindezen szellemi gyarapodás a trivium tárgyai oktatásának másodlagos, de a XIV. századtól egyre fontosabbá váló hozadéka volt, megalapozta a filozófiai gondolkodás irányát, és a trivium tárgyai kialakította ismeretbázis önállósulásának lehetőségét.
    A nyelvben a köznapi valóság és a valóságban-való-lét körvonalazódik, továbbá a nyelv az egyéni transzcendens tapasztalatok summájának, a sensus communisnak is a kifejezője. A nyelvben már eleve elméleti feltevések rejlenek, és ezek elválaszthatatlanul beépülnek a jelenségek leírásának módjába.
A humanizmus a nyelvek ilyetén ismeretgazdagságának bázisán jött létre, fokozatosan egységesítve és önállósítva sajátos világlátását és gondolkodásmódját.
    A XIV. században a filozófiai gondolkodás egyaránt megerősítést nyert a keresztény-skolasztika arisztoteliánus keretei között, az antikvitás hagyatékának folytatásaként,⁵⁶ és a nyelvi kérdések megoldási kísérletei kapcsán, mikoris a szemantika a dologi világra irányította a gondolkodók figyelmét, a szintaktika pedig az analízis módszerének erősödését segítette elő.
    A szemiotika a pozitív és a negatív probléma transzfer útján, a humanisták valósághoz való viszonyának megváltozására vezetett. A nyelvekkel történő foglalkozás életre hívta a humanizmust, majd e szellemi áramlatokon belül az anyagi világ megismerése iránti érdeklődés és a filozófiai gondolkodás került előtérbe, szemben a skolasztika teológiai szemléletével.⁵⁷
    A medicina köztes helyet foglalt el a teológiai és filozófiai gondolkodás között, s bár a középkorban a teológiai gondolkodás került túlsúlyba, a medicina a filozófiai gondolkodás letéteményese, és propagálója volt évszázadokon át.⁵⁸ A görög-római medicina eredményeinek elfogadása nem kevéssé azért volt könnyű a középkorban, mert az antik orvosi gondolkodást is ugyanaz a kettősség jellemezte, mint a középkorét, azaz a teológiai és a filozófiai szemléletmód keveredése.⁵⁹
Ez biztosította a folytonosságot az évszázadok során a medicinában és a medicina és más tudományok közötti kapcsolatban. A görög medicinában jelenlévő teológiai gondolkodásmód a keresztény középkor számára, akárcsak az iszlám tudomány számára, csatlakozási pontot jelentett az antikvitás eredményeihez.

    A skolasztikus tudomány tengelyében az önálló létező (ens in se), a változások során önmagával azonos maradó, szubsztancia megismerése állt. A szubsztancia sajátos járulékaiban (ens in alio) tárja fel önmagát, s a tapasztalás folyamatában ismerszik meg, hogy egy szubsztanciát lényege szerint mely járulékok illetnek meg. Az akcidensek vagy magából a szubsztanciából következnek s a dolog lényegére vonatkoznak, proprietások vagy esetlegesek és a szubsztancia meghatározása szempontjából külsőlegesek. A szubsztancia lényegét tehát sajátos járulékainak és ezek összefüggéseinek megadásával határozhatjuk meg.
    Szent Tamásnál az akcidencia és a szubsztancia közötti aktus-potencia különbözőség feltételezi a forma és anyag, továbbá a lét és lényeg aktus-potencia különbözőségét. A létaktus valamennyi aktus aktualitása a passzívan potenciális lényegek rendszerében befogadott és lehatárolt aktus. A létaktus a lényegekből álló rendszer által a véges létezők kozmoszát hozza létre. Az anyag-forma összetettségű természetes szubsztanciák esetében a potencia-aktus viszony kétszeres összetettségben áll fenn. A szubsztancia önmagában való anyag-forma összetettségében, továbbá a szubsztancia és az existentia összetettségében. A szubsztancia végelemzésben a létaktus és a lényeg aktus-potencia egysége. Az existentia aktusként határozza meg az essentiát, ami potencia gyanánt az existentiát határozza meg, mint a létben való részesedés mértékét kifejező mozzanat.⁶⁰ Az essentia és az existentia a részlegességben lévő dolgok egymásra utalt, korrelatív és konstitutív metafizikai princípiuma, melyek együtt alkotnak egységet.⁶¹ A véges létezők körében a konkrét létre behatárolt existentia, a dolog szubsztanciális formája, az anyagi hordozó potencialitásához képest, az aktus állapotában van, s az essentia, mint forma, a konkrét létezők meghatározott lényeg szerinti létét (existentiáját) fejezi ki. Az anyagi szubsztanciák esetében igaz, hogy a szubsztanciális forma (essentia) adja meg a dolgok létét (existentia) ("forma dat esse rei").
    Az intellektus az a szellemi természetű képesség, amelynek segítségével maga a lét ismerhető meg.⁶² A megismerés során az értelem az érzéki adatokból indul ki ("Nihil in intellectu quod prius non fuerit in sensu") de szellemi természeténél fogva az anyagi és a szellemi létezők megismerésére egyaránt képes, mivel az anyagi dolgok érthető szerkezete a lényeg (essentia) szellemi természetű. Az anyagtalan létezők csak annyiban ismerhetők meg, amennyiben az anyagtalan való a materiális-érzékiben nyilvánul meg, részesedik a létből, azaz az aktus (ténylegesség) állapotában van. Az értelem anyagi testhez kötött, és tevékenysége során az érzékektől függ, azonban a transzcendens valóság megragadására is képes, de csak olyan mértékben, amilyen mértékben az érzéki dolog valamiféle viszonyban áll, és manifesztálja is e viszonyát az érzékelhetetlen valósággal. Az értelem a létet az érzékelhető létezőkön keresztül közelíti meg, majd az elvonatkoztatás során az ész kiemeli a tárgyak egyetemes mozzanatait a képzeteikből, azaz feltárja a részlegességekben szunnyadó egyetemes mozzanatot.⁶³ Így alakulnak ki a tudatban a dolgok koncentrált, egyetemes képei a fogalmak, avagy a tudati szavak (verbum mentis). A fogalom (conceptus) a tárgyi valóság hasonlatosságára kialakított tudatos értelmi termék, az, amivel megismerünk és nem az, amit megismerünk.⁶⁴ A fogalmak közvetítette megismerés alapja az, hogy a lét rendje és a gondolkodás rendje össze van hangolva, következésképpen a fogalmak elemzése, a dolgok ontológiai mibenlétét is feltárja.
    Az ember a dolgok létben való részesedéséről (existentia), sajátos léttartalmáról (essentia) és a létezők létéről is szerezhet ismeretet, az utóbbiról az első és legegyetemesebb fogalom a lét fogalmának elemzése révén.⁶⁵ A lét fogalma minden további ismeret előfeltétele és foglalata. A további fogalmak vagy a lét konkrét meghatározásai, vagy az egyetemes lét tulajdonságai. A lét minden létezőre jellemző létmódjai a transzcendentálék, amik végső soron a létfogalom tartalmát tükrözik, azonban a lét egysége miatt csak eszmeileg különböznek a léttől (distinctio rationis).⁶⁶ A létnek az értelemhez való viszonyában tárul fel az igazság (transzcendentális léttulajdonság), "a tárgynak és az értelemnek az egybevágósága"⁶⁷ "a megismerés bizonyos értelemben az igazság folyománya."⁶⁸
    Szent Tamás nem fogadta el az a priori eszmék platóni tanát, és minden ismeret forrásának az érzékelést tekintette. Empirikus szemléletében, miként az egész skolasztikáéban is, döntő elem, hogy empirikus ismereteket nem lehet empirikus ismeretekre visszavezetni, mert ez regresszus ad infinitumra vezetne. A skolasztikusok e logikai hiba feloldására, a lét fogalmára, illetve a léttulajdonságokra történő visszavezetést alkalmazták. Ennek során az empirikus ismeretek nem empirikus ismeretekkel, entitásokkal vagy a priori ismeretekkel lettek megalapozva. A lét ismerete maga is tapasztalati ismeret,⁶⁹ s nem a priori adottság, annyiban mégis alkalmas a végtelen regresszus elkerülésére, amennyiben a lét a teremtésre, illetve a Teremtőre vezethető vissza, mint ismeretelméleti alapra. Hasonlóképpen végső ismeretalapként szolgált a Szentírás is, mint nem empirikus és kétségbevonhatatlan igazságok foglalata.
    A megismerés során a skolasztikusok jellemző módszere a progresszív és a regresszív dedukció volt. Az előbbi az axiómákból kiindulva levezetés útján halad a teorémához, míg az utóbbi a teorémákból kiindulva vezet vissza az axiómákhoz. A regresszív dedukció bizonyítás jellegű.
    Az indukció csak valószínűséget kínál a dedukció bizonyosságával szemben. A tudomány, ha biztosan igaz ismeretekre törekszik, deduktív. A középkori jog és teológia művelői kétségbevonhatatlan textusokból eredeztették alapelveiket s a harmadik tudomány a medicina művelői is deduktív felépítésre törekedtek: Galenos műveit tekintették ismeretalapnak.⁷⁰ A skolasztikus tudomány ortodox jellege, részben deduktív módszeréből fakadt. A középkor lezárt egységként kezelte a görög-római kultúrát és civilizációt, valamint a keresztény hitet, és csak összehangolásuk, a vitás kérdések tisztázása, hézagpótlás maradt rájuk, azon a feladaton túl, hogy megközelítsék, illetve elérjék a múlt eredményeit, de immáron a hit segítségével tökéletesítve azokat.
    Az egyetlen logika, amit a görögök megengedtek, a deduktív módszer volt, és minden dedukciónak valamilyen magától értetődőnek tekintett általános elvből kellett kiindulnia.⁷¹ Arisztotelész filozófiájának forrásvidékéről származik és azután az egész középkort uralta a "mindent valami mással kell bizonyítani" elve, ám így minden érvelés vagy circulus vitiosus lett, vagy érvek végtelen láncolata és egyik esetben sem lehetett bizonyítani semmit sem. E probléma megoldásának egyik módja a Szent Tamás-i módszer, a másik az a priori ismeretek feltételezése volt.
    A tudás forrásának Szent Bonaventura is az érzékeket, az emlékezetet és a tapasztalatot tekintette, de Platónhoz illetve inkább Szent Ágostonhoz csatlakozott, mikoris úgy tartotta, hogy a lélek legfelsőbb csúcsán (apex mentis) kapcsolatban áll Isten örök törvényeivel.⁷² Arisztotelész tanait a világi tudás terén elfogadta, de nem így a teológiában. Crede ut intelligas volt a teológiai kiindulópontja.⁷³ A hit nemcsak megelőzi a megismerést, de annak feltétele is. Jellemzőek alábbi sorai és érvelése is: "A tekintélynek nincs bizonyító ereje a hiten kívül. Egy érv ereje tehát a hiten múlik. Amikor például bizonyítékot keresünk a feltámadás kérdésében, ezt először a Szentírásból állapítjuk meg a próféták szavaiban, akik a feltámadásról beszéltek. Ha túl akarunk ezen menni, és szavuk igazát akarjuk bizonyítani, ezt válaszoljuk: azért tudjuk igaznak szavaikat, mert a Szentlélek sugalmazta őket. Az Istentől kapott hit teszi tehát szavukat hitelessé. Mi pedig bizonyosak vagyunk hitelességükben, mert ugyanattól az Istentől kapjuk a hitet."⁷⁴
    Az ismeretalap a Szentírás, és a dolgok valóságának biztosítéka végső soron Isten léte. A világi tudás célja és értelme azonban a lét ismerete s ez az egyik útja Isten ismeretének. "Mert a teremtmények nagyságából, szépségéből nyíltan meg lehet ismerni azok teremtőjét."⁷⁵
    John Duns Scotus mérsékelt realista augustinianus gondolkodó volt. A veritas duplex averroista nézetét vallotta, és éles különbséget tett az értelem és a reveláció igazságai közt. Averroista gondolata az is, hogy a lélek nem halhatatlan, de az értelem már igen, s a test halálával visszatér az egy intellektusba. Szent Tamással ellentétben úgy gondolta, a lét nem különbözik a lényegtől, és az individualizáció alapja nem az anyag, hanem a forma. A megismerhető valóságban minden ami van - egyéni, s az egyediség (haecceitas) jelenti a dolgok valóságát. Az egyéni emberi lét sajátja az egyéni akarat. Az isteni akarat megismerhetetlen az emberi értelem számára, oka önmagának és Isten maga a lét.
    Különös figyelmet szentelt a bizonyítás nélkül tudható dolgoknak az evidenciáknak. Evidencia lehet a dedukció alapja, illetve a szillogizmus felső tétele. Három evidenciát különböztetett meg: az önmagukban, a tapasztalás útján és a tevékenységünk során megismert alapelveket. Isteni megvilágosodás nélkül azonban semmilyen megismerés nem lehetséges, vallotta.⁷⁶
    Duns Scotus a lét és lényeg azonosításával Arisztotelészhez tért vissza Szent Tamás ellenében, aki aktus-potencia viszonyban állította azokat. Azzal, hogy a formát tette meg az individualizáció alapjának, minden egyes létezőnek önálló formát feltételezett a szellemi világban. Csak a szellemet, a formát fogadta el metafizikai princípiumnak s az isteni megvilágosodáshoz kötött megismerőképesség a misztikával egészében azonban a neoplatonizmussal rokonítja nézeteit. Az evidenciák iránti érdeklődése a deduktív módszer lényegét érinti; honnan származnak a világról szóló igaz alapfeltevéseink, melyekből ha a logika szabályai szerint járunk el, akkor igaz következtetésekre jutunk. Arisztotelész második analitikájának fő témája ugyanez. Az egyediség hangsúlyozása a proprietások fokozottabb figyelembevételét jelenti a dolgok megismerésében, ami az empíria irányába mozdította el Scotus gondolkodását. "Ismeretelmélete szerint az egyetemes közvetítése nélkül, közvetlenül érzéki-szellemi intuícióval ismerjük meg a konkrét dolgokat."⁷⁷ "Ítéleteink igazsága nem a dologgal való megegyezésben (Szent Tamás), hanem az intuícióval megragadott ideákhoz való viszonyában rejlik."⁷⁸
    William of Ockham a logikát eszköznek tekintette, mely a tudomány analízisét szolgálja, s míg a tudomány a dolgokról szól, a logika olyan dolgokkal foglalkozik, melyeket az ész alkotott meg, s csak az ész létezése folytán létezhetnek. Logikai nominalista: a fogalom természetes, a szó konvencionális jel, s különbözik egymástól, amikor a szóról mint dologról, illetve amikor mint jelentéssel bíró fogalomról beszélünk. A dolgokra rámutató terminusokat első értelemben vett, míg a terminusokra rámutató terminusokat második értelemben vett terminusoknak nevezte. Első értelemben vett terminusok a tudományban, második értelemben vett terminusok a logikában használatosak. A metafizikai terminusok egyszerre jelölik az első és második értelemben vett dolgokat.⁷⁹ E gondolatokkal, egyebek mellett Ockham a nyelvek metanyelvi funkcióit emelte ki. A megértés nála a dolgok és nem az ész által alkotott formák megértését jelentette. A formák azok amik által megértjük a dolgokat s nem azok, amiket megértünk. "A megismerést a tapasztalatra korlátozta, s kiiktatta belőle a megértést, a szükségszerű összefüggések megragadásának képességét."⁸⁰
    Ockham Szent Tamással értett egyet, Averroes, Avicenna és az augustiniánusok ellenében, mikoris azt vallotta, hogy csak egyedi dolgok, egyedi elmék és egyedi megértési aktusok vannak. Az elvont tudás mindig "intuitív" (azaz érzékelésen alapuló) tudást feltételez, azt pedig az egyedi dolgok nyújtják. "Szent Tamással értett egyet abban is, hogy minden ember intellektusa saját magáé, és nem valami személytelen dolog miként azt Averroes tanította."⁸¹
    Scotus és Ockham közvetlen az egyetemes közvetítése nélküli, az egyediből az általánosra, illetve másik egyedi dologra következtető érzéki-szellemi intuíciója a nominalizmus és az intuicionalizmus irányába fejlődött tovább.
    A nominalizmus megpróbálta a fogalmakat (universalékat) érzéki képzetekre visszavezetni, illetve ezekből magyarázni, ami primitív empirizmusra vezetett, mivel fogalmaink a szellemi megismerésből és nem az érzékelésből erednek, s amit jelentenek, az a létező dolgok közös, érthető struktúrája, és kapcsolata, ami pedig reális és konkrét. Ha a formát heurisztikus fogalomnak, a dolgok érthető összetevőjének tekintjük, akkor az, a rendszeres, érthető és ésszerű összefüggések egészévé válik, aminek tárgyi tartalma van.
    Az intuíció a diszkurzív gondolkodás ellentéteként az egyeditől közvetlenül az egyetemesből való levezetés nélkül jut el az új összefüggéshez vagy általánosításhoz. Ahhoz, hogy intuitív úton biztosan igaz ismeretekhez lehessen jutni, a megismerőnek és a megismertnek egylényegűnek, továbbá az értelem és a valóság struktúrájának, alaptörvényének azonosnak kellett lennie. Ez esetben az ismeretalap kérdése az intuíció mozzanatában rejlik.
    Scotus szerint az isteni megvilágosodás a megismerés elengedhetetlen feltétele, s ezzel az intuitív ismeretek igazságának biztosítéka Isten lett, akárcsak Szent Tamásnál és Szent Bonaventúránál. A nominalizmus esetében a fogalmi megismerés szenvedett csorbát, amikor a fogalmak (universalék) a jel szintjére süllyedtek, s nem részesültek valamilyen módon a valóságból.
    A XIV. században a skolasztika ortodox és szintézisre törekvő tudományfelfogásának eredményeképpen, az empirikus ismeretháttér viszonylagos szűkössége gátolta az empirikus összefüggések keresését.⁸² Hasonlóan gátló tényező volt az indukcióval szembeni bizalmatlanság. Mivel az induktív következtetéseknek nincs logikailag szigorú igazolása, ezért minden empirikus elméletnek hipotetikus jellege van. Az a tudomány, mely a hit és az értelem egyesítésére törekedett, a hit abszolút igazságai mellé az értelem alátámasztására nem állíthatott feltevéseket. A skolasztika tudománya abszolút és biztos igazságokra törekedett, hogy a hit igazságai az ész igazságaival egyesülve szolgáljanak az igaz vallásosság alapjául. A skolasztikusok tökéletes és teljes ismeretekre törekedtek és nem vették tekintetbe, hogy elégséges lehet az adekvát ismeret is. Az igazság mint értékkategória olyan idealizáció, amelyet a valóságosan létező részleges ismeretek adekvátsági szintjének maximalizálása révén nyerünk. A görögségtől kezdődően a tudomány, a tudományos igazság idealizált eszméjéhez ragaszkodott, s csak a XVI. században kezdődött meg a tudományok adekvát ismeretekkel történő megalapozhatóságának elismerése.
    A skolasztika kognitivizmusában a világ megismerhetőségének reális lehetősége nyilvánult meg. A kor tudományfelfogása igen alacsony szinten szabta meg a megismerési kockázatvállalást és a fő hangsúly, tudományos tévedések elkerülésére esett. Ez a szemléletmód nem kedvezett az új ismeretek szerzésének, és csak lassú a korábbi ismeretek érvényességi körét érintetlenül hagyó tudományos fejlődést eredményezett. De várhatunk-e mást egy olyan tudománytól, mely új alapokra kívánta helyezni a korábbi ismeretek teljes körét, mint azt, hogy igen szigorú kautélák mellett fogad be bármi újat a már felépített hierarchikus tudományrendszerébe? A skolasztika logikai szigora a primitív empirizmus és a megalapozatlan teoretizálás végleteivel szemben kívánta biztosítani a megismerés és a tudomány reális és megalapozott mivoltát, és kontinuitását. Célkitűzésének megfelelően a skolasztikus tudomány állandó és szoros kapcsolatban maradt az elsődleges igazságok foglalatának számító Szentírással, hiszen fő kérdése a teremtett létre irányult. Az ismeretalap kérdését a skolasztika Augustinus nyomán megoldottnak tekintette: a gondolkodás bizonyossága nem az öntudat immanenciájában, hanem az emberi tudat és Isten bensőséges kapcsolatában gyökerezik. Csak azért bízhat meg az ember tudatának bizonyító erejében, mert a gondolkodó én nem szakítható el magától az igazságtól, Istentől.
    A skolasztikusok számára a megismerés alapja a lét, analóg voltából fakadóan a létezők között létük mértéke szerint fennálló azonosságoknak és különbözőségeknek a megállapítása, a létezőnek a létből való részesedés mértéke szerinti osztályozása volt. Crombie szerint: "A középkori orvosok tudományos tehetetlenségének egyik oka például az volt, hogy az arisztotelészi skolasztikus filozófia "forma" tanából kiindulva a betegségek minden szimptómáját, még a sebeket is az úgynevezett specifikus forma manifesztációjának tartották."⁸³ A középkor tudománya a létből vezette le, illetve a létre vezette vissza ismereteit és a léten keresztül a tudomány a kozmológiával, végső soron a teremtésmitológiával tartott kapcsolatot. A középkorban éppen az számított tudománynak, amit Crombie tudományos tehetetlenségnek nevezett. Történelmileg is érthető és magyarázható a skolasztikus gondolkodás lételméleti alapozottsága, hiszen a keresztény teremtésmitológia mint biztos és igaz ismeretalap jelenti a kiindulópontot, ahhoz, hogy az antikvitás értékeit beépíthessék tudományukba. Az egyház volt az egyetlen szervezet, amely a Nyugatrómai Birodalom bukását túlélve az ókor kultúrájából magába olvasztott annyit, amennyit teológiája megengedett, s ezzel az ókor szellemi örökösévé vált a tudományok terén is. Az arabizmus térhódítása nem jöhetett volna létre, ha nem lett volna élő az antik ismeretanyag, amely az asszimilációhoz kapcsolódási pontokat és alapot szolgáltatott. Az asszimilációhoz szükséges feltételeket az egyház biztosította, emberi, anyagi és szellemi téren egyaránt.

1. Goff, J.: Az értelmiség a középkorban Bp. 1979. 137. 

2. u.o. 136. Szent Pál korinthusiakhoz írt első levelében foglaltakra támaszkodó XII. századi egyházi reformmozgalom, az e levélben felsorolt és a papi szolgálat feladataira és a közösségek hasznát szolgáló különböző tevékenységekre vonatkozó karizmákra hivatkozott követelései alátámasztására, pl. a tanítás és gyógyítás feladatai esetében. A pap-orvos archetípusa tükröződik a kenet, a gyógyító szent ír felvételével kapcsolatos elképzelések és gyakorlat meglétében. "A Karoling korszakban szorult háttérbe a szentség gyógyító hatásának hangoztatása és a hangsúly áttevődött a lélek túlvilági sorsára. Így lett a betegek kenete a haldoklók Szentségévé, annak ellenére, hogy az sem a Szentség céljának (a betegség ellenszere) sem az egyház eredeti szándékának nem felelt meg... (az egyház) a betegek gyógyítását értette a betegek kenete alatt." Szántó K.: A katolikus egyház története Bp. 1987. I. 345. 

3. Szántó K.: A katolikus egyház története Bp. 1987. I. 368. 

4. Az írásbeliség jelentőségére l. Hajnal I.: Technika és művelődés c. kötetét, azon belül különösen Kézművesség, írásbeliség és európai fejlődés c. tanulmányát. Bp. 1993. 421-444. 

5. Goff.: i.m. 32. 

6. Granschaw, L.-Porter, R. Ed.: The Hospital in History London 1989. 21. ss. A Reims-i Zsinat határozata után a betegeknek kellett a kolostorokat felkeresniük, s így a kolostorok területén létesültek ispotályok, a betegek elhelyezésére, ápolására. 

7. A törzsi társadalmakban általános kötelezettség a bajbajutottak, betegek ápolása, védelme, s a zsidó-keresztény kultúrkör a Palesztina körüli dombok zsidó pásztoraitól vehette át ezt a szokást, annál is inkább, mert a törzsi társadalomban élő pásztorok folyamatos beszivárgása a partvidék városaiba, mindig az ortodox hitet és a törzsi alapon való társadalmi tagozódást támogatta. 

8. A salernoi egyetem a pápaságtól függetlenül jött létre és működött. 

9. A megélhetés formái: fizetés, javadalom (benefícium) a magiszterek számára, diákoknak ösztöndíj vagy prebenda. A fizetés: vagy a hallgatók fizették a magisztert vagy világi hatalmak. Az ösztöndíj magánmecénástól való, vagy olyan támogatás melyet nyilvános szervezet vagy a politikai hatalom egy képviselője folyósít. III. Sándor pápa rendelete után általánossá vált, hogy a magiszterek és a diákok egyházi juttatásokból, javadalmakból részesültek. Az egyházi birtokok és jövedelmek világi kézre adása megindult, illetve meggyorsult. Goff, J.: i.m. 133. és 138. 

10. Természetesen nem tagadva a városok szerepét az egyetemek létrejöttében itt elsősorban a skolasztika szellemi áramlata és az egyház összefonódására kívántam rámutatni. A városok szerepét az egyetemek fejlődésével kapcsolatban kimerítően tárgyalja Goff, J.: Az értelmiség a középkorban, Bp. 1979. A városok fejlődésének szociológiai megközelítését adja Mumford, L.: A város a történelemben Bp. 1985. és Benevolo, L.: A város Európa történetében Bp. 1994. További tájékozódásra, lásd e könyvek irodalomjegyzékét. 

11. "A logikát és a természettudományt az orvostudományhoz való előkészületként fogták fel. A logikát és a természetfilozófiát tekintették a legfontosabb filozófiai tudományágaknak ... tanításuk az orvostudománnyal kapcsolódott össze ... és nem függött össze a teológiával." Kristeller, P. O.: Szellemi áramlatok a reneszánszban Bp. 1979. 57, 58. 

12. A bűn személyes szabadakarati állásfoglalás eredménye, az ösztönélet eluralkodása az intellektus és az érzelmek felett, ami egybeesik büntetésével, ennyiben lehet betegségek alapja. A katolicizmus nem ismeri a kollektív büntetés fogalmát, az eredendő bűn alól pedig a keresztség ad feloldást. Betegségnek bűnök büntetésként való felfogása sohasem volt és nem is lett a katolikus egyház hivatalos álláspontja. Ez egy a különböző eretnekmozgalmak ideológiájában, majd a reformáció bizonyos áramlataiban továbbélő manicheus és gnosztikus tanok alapján született elképzelés. Gál F.: Dogmatika Bp.1990. I. 197. ss. 

13. A görög gondolkodás nem tudott élesen fogalmi különbséget tenni a törvényszerűség és a törvény kategóriái között. Nem volt tisztázott, hogy mi a viszony és hogyan értelmezendő - módszertanilag és ismeretelméletileg - a kapcsolat a fizikai valóság és az azt leírni kívánó elmélet, az objektív mennyiségi viszonyok és az azokat kifejező mennyiségek (számok) között. A görög gondolkodás nem tett világos fogalmi különbséget - az arisztotelészi kísérlettől eltekintve - az anyagi világ szükségszerűsége és a logikai szükségszerűség kategóriái között. A szükségszerűség e két elemének bizonyos fokú egybeolvadása a görög tudomány erősen geometriai orientációjából következett: a deduktív bizonyításokban a tételek konzekvenciája a logikai szükségszerűség állt előtérben és olykor el is takarta a mögötte rejlő, az anyagi világ szerkezetében gyökerező reális szükségszerűséget. Ezt mélyítette a módszertani bizonytalanság: nem volt tisztázott a valóságot visszatükröző gondolati alakzatoknak (elméletek, számok stb.) a valósághoz való viszonya. 

14. Az észlelési és az észleleteket felidéző képzetalkotási folyamat egybeeső elemeinek felismerése. A képzet és az észlelet hasonlóságának megállapítása a valóság megismerése. Az észlelés területe a közvetlen környezet, a napi gyakorlati tevékenység. A "józan ész" megismerő tevékenysége tehát nem az észleletek képzetek általi utánképzése, mint azt Heinrich Rickert állítja (A megismerés tárgya In: Ész, Élet, Egzisztencia II. 1992. 150.), hanem e kettő, az észleletek és a képzetek hasonlóságának, megfelelésének felismerése. 

15. Aquinoi Szent Tamás: XII.Libros Metaphysicorum Proemium In: Schütz Antal: Aquinoi Szent Tamás Szemelvényekben Bp. 1943. 380. 

16. u.o. 

17. A problémakör ontológiai, nyelvfilozófiai és logikai oldalával nem foglalkozom. 

18. "Az egész görög filozófián végigvonuló nézet, hogy a megismerőnek és a megismertnek egylényegűnek kell lennie." Halasy-Nagy József: A filozófia Bp. 1991. 90. A dolgok fogalmi egységéből következett a dolgok lényegbeli egysége, s a dolgok fogalmi és anyagi kettősségéből, lényegbeli kettőssége. E következtetés nem egyéb, mint a "ha ... akkor" formula alkalmazása. 

19. A transzcendens tapasztalás beállítódásoktól mentes, csak az érzékszervek szűrőjétől korlátozott valóságismeretet biztosít, aminek a tudatba kerülése, fogalmak, nyelvi kifejezések híján továbbá a megismerési beállítódások miatt torzul, illetve nem hasznosul, s csak háttéri ismeret marad. 

20. vö. Panofsky, E.: Gótikus építészet és skolasztikus gondolkodás In.: Strukturalizmus I. Bp. é.n. 208-224. Elsősorban Aquinoi Szent Tamás Summa Theologicajának felépítésére támaszkodva hasonló gondolatot fejt ki és a skolasztika strukturalista elemzését adja. 

21. Randall, I.: The Making of the Modern World 1940. 31. 

22. Aquinói Szent Tamás: XII. Libros Metaphysicorum. Proemium. In.: Schütz Antal: Aquinói Szent Tamás Szemelvényekben Bp. 1943. 380. és Summa Theologica I. 88. 1. és I. 5. 2. /Nihil in intellectu quod prius non fuerit in sensu / 

23. A kultúra expanziójának szükségszerűségéhez l. Braudel F.: A Földközi-tenger és a mediterrán világ Bp. 1996. I.103-175. 

24. Popper, K. : Megismerés, Történelem, Politika Bp. 1997. 134. 

25. Popper, K. : Megismerés, Történelem, Politika Bp. 1997. 92. 

26. Spengler, O.: A nyugat alkonya Bp. 1994. II. 84. 

27. Popper, K.: A tudományos kutatás logikája Bp. 1997. 382. 

28. Spengler, O.: A nyugat alkonya Bp. 1994. II. 106. 

29. Bacon, F.: Novum Organum I. 26. Bp. 1996. 13. A skolasztika tudományeszménye mutatis mutandis a mai tudományelméleti elképzelések közül a konvencionalizmushoz áll közel. 

30. Joós Ernő: Isten és Lét Bp. 1991. 59. 

31. Joós Ernő: Isten és Lét Bp. 1991. 85. 

32. Molnár Tamás: Filozófusok Istene Bp. 1996. 75. és 288. 

33. Popper, K.: A tudományos kutatás logikája Bp. 1997. 380. A filozófia és a medicina szoros kapcsolatához a középkorban l. Schultheisz E.: Tankönyv és curriculum a középkori orvosi fakultáson Comm. Hist. Artis Med. 147-148 (1994) 25-43. 

34. Joós E.: Isten és Lét Bp. 1991. 58. 

35. Korán 96. szúra 

36. "A fordítások nem terjedtek ki megkülönböztetés nélkül az antik szellem minden területére ... A görög műveltségből csupán azt tartották érdekesnek, ami hasznosítható volt, tehát a filozófia (kihagyva azokat a fejezeteket, amelyek túlságosan elfogadhatatlanok voltak az új vallás számára) és a természettudományok." "Arisztotelésznek szinte valamennyi művét lefordították, beleértve az apokrif Teológiát. Platón munkáinak lefordított részeit mindenekelőtt a késő antikvitás neoplatonikusain, Prokloszon és Plótinoszon, Ióannész Philiposzon keresztül ismerték. ... sztoikusok, neopüthagoreusok és gnosztikusok néhány munkáját fordították le." "Lefordították Hippokratészt és Galénoszt, majd követőiket és Dioszkoridészt, Euklidész, Arkhimédész, Ptolemaiosz és mások számos matematikai, asztronómiai, mechanikai, geográfiai művét." "E mellet asztrológusok, álomfejtők, fiziognómusok, alkimisták könyveit fordították, továbbá a földművelést és gazdaságot tárgyaló értekezéseket ültettek át arabra." Cahen, C.: Az iszlám Bp. 1989. 134-135. A lefordított orvosi művekről bővebben lásd. Lichtenthaeler, Ch.: Geschichte der Medzin 1982. 254-267. 

37. Cahen, C.: Iszlám Bp. 1989. 292. Szokás az iszlám hit és tudomány egyesülésének időszakát arab skolasztikának nevezni. 

38. A természettudományok "a filozófiától nehezen különíthetők el, már csak azért is, mert általában egy és ugyanazon tudósok, elsősorban orvosok művelték mindkettőt." Cahen, C.: i.m. 293. 

39. Cahen, C.: i.m. 290. 

40. Benke J.: Az arabok története Bp. 1987. 108. Az iszlám hit sarkköve a nevelés és tanulás. 

41. A septem artes liberales és az egyetemek viszonyában d'Irsay véleményét osztom, hogy e stúdiumok a három doktori fokozatot adó fakultás előkészítő ismereteit szolgáltatták, részben a nem szakirányú képzettségű értelmiség felkészítését végezték tanári, írnoki stb. pályákra. 

42. Az iszlám és a nem iszlám tudományok fakultásai. 

43. Cahen, C.: i.m. 288. 

44. Az averroista tanítás szerint: igazat mond a maga szempontjából a teológus, amikor természetfeletti elvekről, a világ teremtéséről és csodákról beszél, de igazat mond a tudós is, aki mindezt tagadja a természeti okokra és elvekre való hivatkozással. Sajó G. Ed.: Boetius Dacus, de mundi aeternitate Avec an appendice un text inedit de Siger de Brabant Super VI., Methaphysicae Bp. 1954. 102. Az averroizmus az arab tudomány és a természettudományos fejlődéssel szoros kapcsolatot tartó filozófia inspirációja nyomán született meg a keresztény Európában és e kapcsolatát később is megtartotta. Az averroisták determinista világnézete az emberi cselekvéseket sem zárta ki a természeti törvényszerűségek érvényességi köréből, a szükségszerűség elvére épült. "... mindaz, amit az ember akar és tesz, szükségszerűen akarja és teszi, mert egyetlen okozat sem jön létre oly ok nélkül, amelyre való tekintettel az ő léte szükségszerű - mint Avicenna is mondotta." Közli: Baemker.: Die Impossibilia des Siger von Brabant Eine philosophische Streitschrift aus dem XIII. Jahrhundert Münster, 1898. 21. "Nem a "szabadakarat" szabja meg a döntést és a választást, hanem az erősebb motívum válik győztessé." "Quod duobus bonis propositis, quod fortius est, fortius movet." u.o. 180. In.: Nádor Gy.: A természettörvény fogalmának kialakulása Bp.1957. 219. A természet összefüggésrendje objektív és immanens, mivel a természeti jelenségek létének súlypontja önmagukban van, a természet vizsgálatának meg kell maradnia a természetből magából levonható elveknél, és csakis a természeti okok tanúságára szabad hallgatni. Az averroizmus a természeti jelenségeknek és törvényszerűségeknek valóságos objektivitást tulajdonít. "Isten nem képes felfüggeszteni a létezők természetét." "Isten nem teremthetett volna valamilyen másfajta világot". Tanította Siger de Brabant. Mandonnet.: Siger de Brabant et l'averroisme latin au XIII. Siécle Friburg 1899. appendices 8. Idézi: Nádor Gy.: i.m. 205. "1513-ban a Lateráni Zsinat elítélte Averroesnek az intellektus egységére vonatkozó tanítását, és a lélek halhatatlanságát az egyház hivatalos dogmájaként iktatta törvénybe." Kristeller, P. O.: Szellemi áramlatok a reneszánszban Bp. 1979. 97. 

45. A kolostori medicinára csapást mérő zsinati határozatok az asszimiláció alapjait rengették meg, szerencsére az asszimiláció folyamata a XII. században már az új egyetemi centrumokban folytatódott. 

46. A skolasztikus "logikai medicinára" jellemzőek Jacopo da Forli sorai:"... kétféle felbontás (resolutio=analízis) van: természetes vagy valóságos és logikai. A valóságos resolutio, amely fogalmat gyakran helytelenül használják, szigorúan véve azt jelöli, hogy egy dolgot szétbontunk és összetevő elemeire osztjuk fel. A logikai resolutio fogalmát képletesen kell értelmezni, éspedig a következő módon: aminthogy ha felbontunk egy összetett dolgot, részeit különválasztjuk, akképpen, hogy minden része külön áll a maga egyszerű mivoltában, ugyanúgy járunk el a logikai elemzés esetében is: az először csak homályosan értett dolgot részleteiben értjük meg, akképpen, hogy külön-külön ragadjuk meg részeit és a lényegét érintő okokat. Így pl. ha lázad van, akkor a láz fogalmát ragadod meg és a lázat általánosságban és zavarosan fogod fel. Ezután felbontod a lázat, egészen okáig hatolva, mivel, hogy a láz vagy az életnedvek, vagy az életszellemek, vagy a tagok felhevülésétől származik, továbbá az életnedvek felhevülését vagy a vér, vagy a nyálka okozza stb. Ilyen módon végül is eljutsz a láz specifikus és külön okának ismeretéhez." Jacobi de Forlivio: Super Tegni Galeni Padova, 1475. In.: Nádor Gy. i.m. 249. 

47. "... mert minden bizonyítás kiindulópontja a mibenlét, úgyhogy nyilvánvaló, az olyan meghatározások, amelyekkel nem jár együtt az attribútumok megismerése, sőt egykönnyen még csak sejteni sem lehet őket, általuk dialektikai módon és üresen vannak megfogalmazva." Arisztotelész: Lélekfilozófiai írások. A lélek 402b-403a. Bp. 1988. 12. 

48. "... a reneszánsz korszak humanistái a középkori itáliai dictatores feladatkörét örökölték." Kristeller, P.O.: i.m. (lj. 11.) 21. De ez nem jelenti azt, hogy a humanisták "előfutárai" lettek volna a dictatoresek. A humanisták a legmagasabb műveltségű, egyetemet végzett értelmiségi réteget alkották. Amint később bemutatásra kerül, a humanizmus intézményes és szellemi bázisát a tudományok és ismeretek legmagasabb fokát, valamint a tudományos közvéleményt képviselő egyetemek képezték. 

49. Altrichter F.: Buridan és a névreláció antinómiája In.: Altrichter F.: Észérvek Bp. 1993. 91. 

50. u.o. 84. 

51. u.o. 86. 

52. Bolberitz P. - Gál F.: Aquinoi Szent Tamás filozófiája és teológiája Bp. 1987. 26. 

53. v.ö.: Summa Th. I. I. 2. Az általános ugyanis nem szükségképpen elvont, amint Platón, Arisztotelész - via antiqua - gondolta. Nyiri T.: A filozófiai gondolkodás fejlődése Bp. 1991. 177. "A filozófus a világ megtapasztalásából indul ki és értelmi erőfeszítéssel következtet Isten létére, olyan mértékben, amilyen mértékben Isten létezése számára a teremtett világból kikövetkeztethető." "... a filozófia a teremtményekből kiindulva jut el a teremtő Istenhez, addig a teológia a teremtő Istenből kiindulva jut el a teremtményekhez." "A filozófia és a teológia tehát nem tárgyukat, hanem a tárgy megközelítésének módját illetően különböznek egymástól." "... a filozófia legfeljebb csak arra a következtetésre juthat, amiből a teológia kiindul." Bolberitz - Gál i.m. 160. 

54. "A skolasztika nyelvén megfogalmazva ezt úgy mondjuk, hogy a filozófia és a teológia - elsődlegesen - "nem materialiter", hanem "formaliter" különböznek egymástól. Lehet tehát a két tudománynak közös tárgya, csakhogy a közös tárgyat más és más módon közelítik meg (vö. "Diversa ratio cognoscibilis, diversitatem scientiarum inducit..."). A megismerés szempontjának különbözősége a tudományok különbözőségét tárja föl. A filozófiának az a része, ami Isten létével és lényegével foglalkozik (theologia naturalis), találóan szemlélteti azt a sajátos viszonyt, ami a két tudomány közt van. A filozófiai istentan és a dogmatikai teológia tárgya közös (ha Isten létéről és lényegéről szólunk), de sajátos tárgyalási szempontja (obiectum formale) különböző, mivel az előbbi pusztán az értelem, míg az utóbbi a hit által megvilágosított értelem segítségével tárgyal ugyanarról a témáról. Szent Tamás ezt úgy fejezi ki, hogy míg a filozófia az értelem fényénél, addig a teológia a hit fényében vizsgálja tárgyát." Bolberitz - Gál, i.m. 161. vö. Summa Th. I. I. 2. A létre vonatkozó elképzelésekhez lásd. Aquinoi Szent Tamás: A létezőről és a lényegről Bp. 1990. 

55. Nem teljesen egyértelmű az antikvitás filozófiai beállítottsága, mert sok benne a teremtésmitológiából kölcsönzött elem, s ezért a valóság megismeréséből történő kiindulás a világ induktív általánosítások útján történő felépítése olykor csorbát szenved, illetve háttérbe szorul a mitológiai, teológiai világlátással szemben, amihez a keresztény középkor csatlakozási pontokat talált. 

56. Az arisztotelészi korpusz és a teológia közös nevezőre hozásának legfőbb akadálya éppen az arisztotelészi filozófiában jelenlévő induktív filozófiai megközelítésmód volt. Ennek az elhanyagolása, mellékesként történő kezelése, tette lehetővé az arisztotelészi korpusz "teologizálását" aminek következtében az anyagi világtól való eltávolodás és Arisztotelész tévedéseinek kontrollálatlan elfogadása következett be, hogy deduktív módon ezekhez lehet illetve kellett eljutni, újra vizsgálni azokat nem volt érdemes. 

57. "Az orvostudomány a filozófiától megkülönböztetett tudományágak közé tartozott, bár szorosabban összefüggött vele, mivel egyazon stúdium és hivatás keretébe tartoztak, és az olyan orvostudományi tekintélyek mint Galénosz és Avicenna, egyben arisztoteliánusok (filozófusok, logikusok) is voltak." Kristeller, P. O.: i.m. (lj. 11.) 70-71. "A filozófiát a medicinába, a medicinát a filozófiába kell bevinni. Mert az orvos, aki egyben filozófus is, az istenekhez hasonló" (Hippokratész: Az illemről 5.) Birtalan Gy.: Orv. Hetilap 131. 1990. 982. Jean Fernel így vélekedett: " filozófia az okokat kutatja akkor is, amidőn a gondolatok (csupán) a valószínűségig jutnak el. Ezen az úton a filozófus orvosnak túl kell mennie az érzékelések evidenciáin, így konklúziói túlhaladják a felületességet és a tökéletlenséget. Mert a dolgok igazi kezdetei belül, elrejtetten, az érzékektől távol vannak. Elérhetetlenek a szem és a fül számára, csak az értelemmel ragadhatók meg." Ugyanez paracelsusi módon kifejezve: "A természet nem egyéb mint filozófia, a filozófia pedig a láthatatlan természet." Mindezt feltárni az orvos kötelessége. "Maga a természet szolgáltatja a fényt mindazon dolgok láttatására, amit a nap és a hold nem világít meg." Birtalan Gy.: Orv. Hetilap 132. 1991. 30. A medicina és a logika kapcsolatának szorosságát húzza alá, hogy Galénosz és Avicenna kiemelkedő alakjai a logikatörténetnek. "Mindketten a peripatetikus kijelentéslogikát művelték és fejlesztették tovább. Galénosz csak azokat a kijelentéseket akarta a bizonyítások számára hasznosnak elfogadni, melyek megfordíthatók, azaz általuk "visszafelé" is következtethetünk. A logika törvényei ugyanis csak azt engedik meg, hogy az alapból kiindulva haladjunk a következmény felé, visszafelé azonban nem következtethetünk, hiszen egy jelenség gyakran több okra is visszavezethető. Galénosz lehetővé teszi az ok alapján az okozatra való következtetést, de lehetővé teszi a visszafelé haladó, az okozatból az okra vezető bizonyítást is. Így a tudományos tételek kétféleképpen bizonyíthatók az okból levezetve vagy az okra visszavezetve. A matematikában ismert ilyen kétarcú bizonyítási eljárás az analízis és a szintézis." Galénosz és Avicenna esetében orvosi praxisuk is számtalan példát nyújtott az okozatból az okra történő visszafelé következtetésre. A skolasztikus medicina számára tehát bármi módon következtetett is, elsődleges volt az arisztotelészi négy ok ismerete." "A skolasztika a peripatetikus logikát vette át az iszlám tudománytól, annál is inkább, mert Arisztotelész és a peripatetikusok logikája jórészt egybeesett metafizikájukkal, attól elválaszthatatlan, anélkül nem érthető meg teljesen." Marót M.: Arisztotelésztól Avicennáig Bp. 1983. 127. és 270. Galénosz leírta a diszjunkcióknak azt a harmadik fajtáját is, amelynek a tagjai nem zárják ki kölcsönösen egymást, és lehetnek egyszerre igazak is. Ezek alapján is enged következtetni, de csak egy módon: a diszjunkció egyik tagját tagadni kell, így a konklúzió a másik tagmondattal lesz azonos. Galénosz szerint ezeket a diszjunkciókat is át lehet alakítani kondicionálissá. 

58. "A táplálék továbbjutása a gyomorból az egész testbe, vagy az ételek saját mozgása révén, vagy a gyomor tevékenysége, vagy a testrészek vonzása, vagy az ereken keresztül történő áramlás révén megy végbe. Ebben az esetben egy vagy több tag tagadása az összes többi állítását jelenti konklúzióként. A kondicionálissá váló átalakítás a következőként történik: Ha a táplálék a gyomorból az egész testbe szétáramlik, akkor ez vagy az ételek saját áramlása révén, vagy a gyomor tevékenysége, vagy a testrészek vonzása, vagy az ereken át történő áramlás révén megy végbe. Az egyik tag állítása a másik tag összes részének állítását vonja maga után, illetőleg az utótag összes részének tagadása az előtag tagadását vonja maga után." Marót M.: Arisztotelésztől Avicennáig Bp. 1983. 186-187. 

59. "A keresztény filozófiára jellemző a kettős érvelésmód; egyfelől a tiszta ész, ha helyesen élünk vele, elegendő, hogy meggyőzzön a hit lényegi elemeiről, Istenről stb. Másfelől a Szentírás nemcsak az előbbieket bizonyítja, hanem annál sokkalta többet is." (A reneszánszban is bevett módszer!) Russell, B.: A nyugati filozófia története Bp. 1994. 286. 

60. Aquinoi Szent Tamás: De Potentia 7, 29. Bolberitz - Gál.: i.m. (lj. 40.) 49. 

61. Hegellel szemben nem dialektikus egységről van szó, mert "fosztási ellentét" van a dolgok között, nem egymás létét tagadó ellentét, következésképp mivel a fosztási ellentétben álló dolgok nem függnek egymástól, mint a viszonylagosságok, mert nincs közös hordozó alanyuk, továbbá "a fosztás nem tételez létet" a privatio a hordozó alanyban való tagadás. Aquinoi Szent Tamás: De quattuor oppositis In.: Schütz i.m. (lj.15.) 450. 

62. Aquinoi Szent Tamás Summa Theologica I. 88, 1. és I. 5, 2. 

63. u.o. Sth. I. 86, 1. 

64. u.o. Sth. I. 86, 1; I. 5, 2. 

65. u.o. Sth. I. 5, l. De Veritate I. 1. 

66. u.o. De Veritate I. l. 

67. u.o. 

68. u.o. 

69. Szent Tamás istenérvei jórészt a végtelen regresszió lehetetlenségén alapulnak. 

70. Galénosz a bizonyítás ideáljának az euklidészi geometriában alkalmazott deduktív módszert tartotta. A tudomány valamennyi tételét néhány axiómából kell levezetni. Galénosz: De demonstratione Thorndike, L.: A History of Magik and Experimental Science London 1923. 161. "Galénosz egyetértett a zsidó és a keresztény felfogással abban, hogy mindent a demiurgosz hozott létre, de nem értett egyet azzal, hogy Isten számára minden lehetséges, hogy Isten a követ hirtelen emberré tudja változtatni." "Csodák nem lehetségesek, mert a legfőbb lény a természeti törvényeken keresztül fejti ki működését." Thorndike: i.m. 138-151. 

71. Például Euklidész Elemei. Pürrhon tanítványa Timón, tagadta egy ilyen általános elv létezését. Arisztotelész maga is problematikusnak találta, hogy honnan nyeri a szillogizmus felső tételét. 

72. Szent Bonaventura misztikus művei Szerk.: Ákos G. és Csanád B., Bp. 1991. 21. 

73. u.o. 22. 

74. Szent Bonaventura: III. Sent. d. 23, dub. 5. u.o. 17. 

75. u.o. 38. 

76. Opus Oxoniense alapján Russell, B.: i.m. (lj. 46.) 391. 

77. Nyiri T.: i.m. (lj. 41.) 170. 

78. "Az az igaz, ami megfelel arányainak" Hirschberger, J.: Geschichte der Philosophie Freiburg 1965. I. 541. 

79. Russell, B.: i.m. (lj. 46.) 396. 

80. Nyiri T.: i.m. (lj. 41.) 176. 

81. Russell, B.: i.m. (lj. 46.) 396. 

82. Grosseteste az oksági elv kialakulásának lélektani mechanizmusát kutatva, az ember kísérletező aktivitását is számításba vette. (Szemben Hummal, aki passzív megfigyelést tételez a XVIII. században.) "Ezért ez az az út, amelyen keresztül az érzékek segítségével eljutunk az egyestől az absztrakt általánoshoz... Hogyha az érzékek több ízben megfigyelnek két egyes eseményt, amelyek közül az egyik a másik oka, vagy valamely más módon összefüggésben van vele, és nem látják a kapcsolatot közöttük, mint pl. ha valaki gyakran érzékeli, hogy a scammonium evését a vörös epe kiválasztása kíséri, de nem látja, hogy a scammonium az, amely vonzza és összegyűjti a vörös epét: akkor abból, hogy e két megfigyelhető dolgot állandóan megfigyeli, eljut egy harmadik, közvetlenül meg nem figyelhető dolognak (fogalomnak) megalkotásáig, ti. azt mondja, hogy a scammonium az az ok, ami a vörös epét összegyűjti. Ez a képzet újra és újra ismétlődik, elraktározódik az emlékezetben, és ez valamint az az érzéki ismeret, amelyre a képzet ráépül, megindítja a gondolkodás működését. A gondolkodás a maga működését a csodálkozással kezdi és azzal, hogy számba veszi, vajon a dolgok valójában olyanok-e amilyennek az érzéki emlékezet mondja őket, és ez a létmozzanat a gondolkodást az experimentumhoz vezeti, ti., hogy scammoniumot adjon be, miután kiküszöbölt és eltávolított minden más tényezőt, ami kiválthatta volna a vörös epe kiválasztását. Miután több ízben adott be scammoniumot, s ezekben biztosan eltávolított minden más tényezőt, amely vörös epét kiválaszthatna, akkor alakul ki a gondolkodásban az általános fogalom ti., hogy a scammonium természeténél fogva vörös epét választ ki. Ez az út, amelyen keresztül az érzéki ismerettől egy általános experimentális elvhez lehet jutni." Idézi Crombie, A. C.: Grosseteste Oxford 1953. 73. Grosseteste-nél világosan kifejezésre jut a természet uniformizálásának elve. Ugyanezen összefüggések mindenütt ugyanolyan módon jutnak érvényre: "Ugyanazon dolgok természetüknél fogva, ugyanazon működésre képesek. Ha tehát természetüknél fogva nem képesek ugyanazon működésre, akkor nem ugyanazon természetű dolgokról van szó." A természet rendezett voltának gondolata: "A természet működése a leghatároltabb, legrendezettebb, legrövidebb és legjobb módon folyik le." Grosseteste, R.: De generatione stellarum Die philosophischen Werke des R. Grosseteste Münster 1912. 32. Idézi: Crombie, A. C.: i.m. 86. 

83. Crombie, A. C.: Augustin to Galileo London 1952. 201.  

[*] Megjelent: Orvosi Hetilap 139. 40. 2391-2394.