- Mennyi még?
- Egy óra, negyvenhét perc, x másodperc, és parkolópálya.
- Hmm... - Malcar összeráncolta a homlokát. - Futtassuk le mégegyszer a szimulációt, és nézzük át a teendõinket. Frost, mi az?
- Nem is tudom... Elgondolkodtam. Az egészen... hogy sikerülni fog-e.
- Most vannak kétségeid? Kissé késõ már... Egyébként is, te is tudod, nincsen visszaút.
- A többiekrõl van valami hír?
- Három hete rádiócsönd. Egyébként is takar minket az a köd, amelyen múlt pénteken áthaladtunk.
- Hipertér-adás...? Semmi...?
- Mondom, abszolute semmi. Ne felejtsd el, a Vegásoknak még hátra van öt hét. A Proximásokról már lassan négy éve nincs hír. Talán csak az induláskor hallottam tõlük valamit... Remélem, semmi rossz nem történt velük.
- Hát akkor ez van... - Frost maga elé meredt. Megérintett néhány ábrát a vezérlõpanelen, válaszként a fedélzeti számítógép hideg hangja szólalt meg.
- Egy óra, negyvenöt perc és harminckettõ másodperc fékezésig. A szimuláció lefuttatása nem lehetséges, mivel nincs elegendõ erõforrás. Minden rendszer nominálisan mûködik - A gép ezzel elhallgatott.
- Ennyit a szimulációról - Malcar kinyújtózott, majd visszaroskadt a székébe. - Azt utálom ebben az egészben, hogy a többiek talán öt-hat hónapot, ha öregednek. Én meg elvesztegettem az életembõl négy évet. - Elfintorodott, és fityiszt mutatott a központi rendszer egy kamerája felé. - És amit a legjobban utálok, hogy egy rohadt cigit sem szívhattam el az egész idõ alatt...
- Ne felejtsd el, - szólt közbe Frost, - hogy az oxigéntartalékok...
- Igen - szakította félbe idegesen Malcar a másikat. - Aztán meg... egy nõ sem... semmi pia... Csak a rohadt kristályok az ezerszer átnézett filmekkel, a napi ellenõrzések...
- Bocsáss meg - Frost szemrehányóan nézett Malcar-ra. - Te választottad. Te jelentkeztél önkéntesen. Tudtad, hogy mi vár rád. Tudtad, hogy mi lesz a jutalom, és mi lesz a kényelmetlenség.
- Jól van na, tudom. - mordult fel Malcar. - Azért egy kicsit moroghatok, nem? Sebaj, legalább vége lesz... mikor is? Fedélzet, még mennyi idõ?
- Pont elég - szakította meg Frost a számítógép válaszadását, - hogy nyugton maradj. Pont elég idõ arra, hogy átnézzük a teendõinket.
- Nesze neked, egyéni szabadság... - Malcar keresztbe vetette a lábát a konzolon. - Jó. Legyen. Fedélzet, kérem az idõvonalat a pályára állástól kezdve.
Frost ránézett társára, és megrázta a fejét. Érezte, hogy a másik is ugyanolyan feszült és ideges, mint õ. Végül is érthetõ, gondolta. Elvégre most két emberen múlik további százötvenezer sorsa. Ami, legjobb tudásom szerint, pont a harmada az emberiség egészének.
A számítógép lassan olvasni kezdte
a teendõik listáját.
Négy hónappal késõbb Frost és Malcar Breston professzorral, a kolónia tudományos igazgatójával beszélgettek a központi település kantinjában. Breston, a magas, öszes hajú, zárkózott és állandóan zavarban levõ tudós, nagyon elkeseredett arcot vágott. Cigarettáját remegõ kézzel, esetlenül tartotta, néha ideges mozdulattal aprókat szippantott bele.
- Mac, Jim, ez nagyon súlyos ügy. Nem értem, hogy hogy nem érzik át a dolgot...
- Mégis, mit tegyünk? - rázta meg dühösen a fejét Malcar. - Legyünk öngyilkosok? Számoljuk fel a kolóniát, hagyjunk itt minden L-jelzésût, szedjük a sátorfánkat, aztán irány Bethel 3? Ugyan! Azt hittem, hogy maguk nagyokosok...
- Mac, ne személyeskedj - szólt közbe Frost.
- Oké, Jim. Szóval... azt hittem, hogy az Exodus-programban szerepelt pszichikai kondícionálás is. - Breston már megszólalt volna, de Malcar kérlelhetetlenül folytatta. - Az pedig minden bizonnyal megakadályozhatott volna egy ilyet... Mama, kérlek hívd elõ Ethanon Marrassini aktáját. - Az egyik fali terminálon megjelent egy személyes adatlap. - Prof... nézzen csak ide! Pszichológiai profil... Labilis, gyakran döntésképtelen, kisebbségi komplexus, enyhe pszichés zavarok. Zseniális. Mint egy átkozott Molotov-koktél! - Nyitott tenyerébe belecsapott öklével. - Bumm! Hogy került ide ez a pszichopata?! Ilyen alakokkal akarunk Paradicsomot csinálni magunknak?! Prof?
Breston hátrasimította rendezetlen haját. - Amikor kiderült, mennyi idõ van még hátra, és a tervezett létszámot feltétlenül teljesítenünk kellett, becsúsztak hibák is...
- Kétszer ad, ki gyorsan ad? - Malcarnak keserû mosolyra húzódott a szája.
- ...Becsúsztak hibák is. Ez ellen már nem tudunk mit tenni. Hacsak nem szûrjük ki az összes potenciálisan veszélyes elemet. - Breston idegesen beleszívott cigarettája csikkjébe.
- Tad, ezen ne is gondolkodj! - Frost egy apró szünetet tartva végiggondolta érvelését. - Ez erõsen ellenkezne az Exodus célkitûzéseivel. Itt már egy összeszokott társadalom mûködik. Ha ebbõl most erõszakosan kiemeled az összes problémás esetet, mégis mit gondolsz, mi lesz erre a reakció?
- Különben is, mit akar csinálni az L-ekkel? - mordult fel Malcar mérgesen. - Vissza a sztázisba velük, talán száz év alatt kialusszák magukból a problémáikat? Vagy kilõni mind az ûrbe? Vagy létrehozni egy "bogarasak kolóniáját"? Vagy visszaküldeni õket a Földre, már amennyi maradt belõle? Ezzel az erõvel a helyi napba is kilõheti az egész bagázst. - Dühösen sarkon fordult, és kifele indult.
- Mac, most meg hová mész? - kédezte Frost.
- Szívni egy kis friss levegõt. Meg azt a cigit sem bírom látni. Öt éve nem szívtam egyet sem... Most már nem akarom újra kezdeni. Meg egyáltalán - Malcar hangosan becsapta maga mögött az ajtót.
Frost némán nézett a professzorra, az viszont üres tekintettel nézte a Marrassini aktáját mutató monitort. A csend már szinte kézzelfogható volt. Percek múlva, nagy nehezen, Breston megszólalt.
- Úgy tûnik, meg kell hogy tartsuk az elsõ bírósági tárgyalásunkat.
Frost az átlátszó tetõn felnézett a csillagok pettyezte égre. Oly messze voltak a Földtõl... Talán már a Föld sem létezett már. Amikor a Napban elindultak azok a rejtélyes folyamatok, senki sem sejtette még, hogy két év, és a kitelepülés a csillagokba már nem csak a sci-fi irók képzeletében él majd. És most, kétszáztizenöt fényévre az egykori Földtõl, melyet saját napja falt fel, mégis minden keserûen és ijesztõen olyan volt, mint otthon.
- Úgy tûnik. - Frost halkan elindult az egyik terminál felé. És úgy tûnik, hogy egy álom véget ért.
Odafent némán, hidegen ragyogtak a csillagok.
- Nem bírom nézni. Kapcsold ki, kérlek. - Malcar nehézkesen arrébsétált a holografikus kijelzõtõl. Fájt minden tagja, fáradt volt a sok munkától, de leginkább talán az élettõl fáradt meg. Hetvenöt év terhét hordta már magán, és bár a XXIII. században az ember átlagéletkora meghaladta a száz évet is, õ már csak nyugalomra vágyott. Végleges nyugalomra. Elfelejteni, hátrahagyni az egészet, és csak aludni, tudattalanul, amíg a világ véget nem ér... vagy ujjászületni egy másik testben - feltéve, ha addigra lesz még ember...
- Már csak mi maradtunk...? - nem is igazán kérdés volt ez, de Frost, a maga kilencven évével már nehezen tudta befogadni a kudarc érzését.
- Igen. - Lassan néhány könnycsepp formálódott Malcar szemében. - És ki tudja, meddig.
Ekkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy az Exodus-program kudarcot vallott, de legalábbis eredeti célkitûzései nagy részét nem tudta teljesíteni. A Proximára küldött expedíció nyomtalanul eltûnt, valószínûleg a hiperhajtómûve az ugráskor meghibásodhatott. A Vega-expedícióról pedig most jöttek be az utolsó jelentések. A kolónia már csak holttestek halmaza volt, az a néhány túlélõ pedig, aki még ki tudott menekülni egy õrült demagóg vezetõ és követõi által kirobbantott polgárháborúból, azon az ûrhajón húzódott meg, amely most, egy utolsó, értelmetlen hadmûvelet eredményeként a Vega-V körül csak elmosódott por-, fém- és széngyûrû alakjában keringett. Ha nem lettek volna automatikus rendszerek, a holográf képernyõn most a jól ismert statikus zaj futott volna.
Frost elnézett a távolba, de a semmire fokuszált. - Tudod, azon gondolkodtam, hogy talán így van ez jól. Negyven év, negyven év türelmi idõ... Negyven év, akárcsak egy rákos betegnek, amikor megmondják neki, hogy bár a mûtét sikerült, így is csak két hónappal tudták meghosszabbítani az életét... - Lehajtotta a fejét, becsukta a szemét, de folytatta. - Talán jobb is lett volna abban a mindent elemésztõ tûzben végeznünk. Abban lett volna méltóság. Egy kis költõiség. És nem a saját mocskunkban...
- Hagy abba, kérlek! - kiáltott fájdalmasan Malcar. - Így is épp elég keserûséget kell lenyelnem! - fáradtan lerogyott egy székbe, és a megfigyelõablakon kinézett az ûrbe, ahol a sziporkázó háttér elõtt a bolygó kékeszöld korongja uralta a látóteret. Már régóta visszaköltöztek a kolóniáról; nem bírták látni, ahogy az ember szép lassan megismételi a történelmét, alig negyven év alatt. Így az ûrhajóban laktak, és talán ez volt az egyetlen kiváltság, aminek végül is örültek.
Frost lassan újra felnézett, hideg, még mindig metszõ tekintetét Malcorra emelve. - Pedig úgy tûnik, a végzet elkerülhetetlen volt. Még van háromszázvalahányezer ember. Nem a legjobbak. És nézz csak le... már szennyezõdik a légkör... Pártoskodnak... Csak idõ kérdése, hogy nekünk is megszülessen a magunk kis Hitlere, Napóleonja, Sztálinja...
- Ígérj meg nekem valamit - szólt közbe Malcar. - Ha megtörténne itt is az, ami a Vegán, megsemmisítjük az ûrhajót.
Frost csendben bólintott. - Még valami. Tudod, úgy érzem, kár lenne nyom nélkül eltûnnünk... Elõkészítettem egy szondát. Olyasfélét, mint a Voyager a XX. században... Beletömörítve az emberiség tudása, történelme... Ilyenek. Ha valaki megtalálja, már nem volt értelmetlen a küldetés.
- És...?
- Holnap hajnalban kilövöm.
- Jim... nem. Lõdd ki most... ki tudja, lesz-e holnap?... Várj egy pillanatot... - Malcar lehajolt egy közeli konzolhoz, néhány érintkezõt megnyomott, majd elégedetten lezárta a rendszert. - Most ablakban van a Mau Eriboni... ahol állítólag lehet, hogy értelmes élet van. Érdekes... - Malcar elmélázott, - pont egy évvel a pánik kitörése elõtt fogtuk az elsõ jeleket egy földönkívüli civilizációtól... - hirtelen felegyenesedett, és mélyen Frost szemébe nézett. - Talán õk nem esnek ugyanebbe a hibába...
- Talán...- Frost a konzol fölé hajolt, megnyomott néhány gombot, majd a hangérzékelõ felé fordult. - Fedélzet, parancsszekvencia: alfa-fi-ötvennégy, irány a Mau Eriboni központi rendszere. Ellenõrzési kódom béta-77382. Szekvenciát kérem elindítani.
A számítógép hangja hidegen mondta vissza a megerõsítést. - Alfa-fi-ötvennégyes parancsszekvencia elindult. Kilövõablak négy perc múlva. Irány: kétezernégy-háromszázötven-kilencven-mínusz hatezer-négyszáztíz-nulla-nyolc. Kezdeti gyorsulás: ötezer m/s. Visszaszámlálás három perc tíz másodperc múlva indul.
Mindkét idõs férfi szótlanul nézett ki az ûrbe. Izgalmat már nem éreztek; amiben az elmúlt negyven évben részük volt, bárkibõl kiölt volna minden izgalmat.
- Kilenc... nyolc... hét...
- Jó utat... remélem, megtalál valaki - suttogta magában Malcar.
- ...Hat... öt... négy... három... kettõ... egy... kilövés.
Frost várt egy kicsit, majd újra a konzolhoz hajolt. - Fedélzet, töröld az elmúlt tíz perc naplóját. Frost parancsnok, béta-77382.
- Törlés megtörtént. - jelentette a gép.
Malcar felhúzott szemöldökkel nézett Frost-ra, aki még mindig a konzolt nézve válaszolt. - Nem akarom, hogy bárki tudjon róla. Hogy bárki utána menjen. És magával vigye a pusztítás csíráit, ami ott van... mindannyiunkban.
Percek múlva a fénypont elveszett a csillagok között.
Száraz, recsegõ hang visszhangzott a hídon.
- ...téta-kilenc-háromszáztizenhat. Malcar parancsnok. A parancsot megerõsítem.
- Kérem Frost parancsnok megerõsítését is - a géphang érzelemmentesen, hidegen szólt.
- Hogy rozsdásodnál el, te nyavalyás bádogember! Frost parancsnok tizennégy éve halott! - rikoltotta Malcar.
- Frost parancsnok halála nem szerepel a naplómban. - közölte szenvtelenül a számítógép.
- Persze, hogy nem, te tökkelütött idióta! Akkoriban ugyanis szíveskedtél meghibásodva heverni! - Malcar bosszús arccal csoszogott a legközelebbi terminál felé.
- Önmegsemmisítõ programot nincsen módomban beindítani. - ezzel a gép a részérõl lezártnak tekintette a beszélgetést.
Malcar elkeseredetten huppant bele az egyik székbe. Minden elveszett, gondolta. Semmi baj. Majd az az õrült Brehnen úgyis gondoskodik róla, hogy ne maradjon nyoma az egésznek. Keserûen felnevetett magában. Gondolataiból az újból feléledt hangszórók riasztották fel.
- Bejövõ kommunikáció, minden csatornán. Analizálom a jelet. - kisvártatva folytatta. - Hangkommunikáció lehetséges. Kíván csatornát létesíteni?
- Mintha lenne más választásom - motyogta magában az aggastyán. Százöt éves volt már, és igencsak dühíteni tudta a fedélzeti számítógép modora. - Igen. - mondta végül fennhangon.
A hangszórókból kristálytiszta, digitálisan kódolt hang áradt ki.
- ...nuova lensze. S'tan eldegge nuova lensze. Steni urdevar Bolan, steni ige Kholon Proximasti. Cilem stoni eszko, urdevar Exodus ride?
- Hogy vinne el az ördög, beszélj valami érthetõ nyelven! - mordult bele a mikrofonba Malcar. Az elmúlt évek nem javítottak sem modorán, sem diplomáciai érzékén.
A túloldalon egy kisebb hallgatás után valamilyen furcsa beszéd - valószínûleg az elõbb halott dialektusban - hangzott fel, majd egy férfihang szólalt meg.
- Elnézést... Itt a Csillagszövetség Proxima tagállamának Bolan csillaghajója. Exodus-3, önök azok?
Malcar üveges szemmel meredt maga elé. Bár az agyába elhatoltak a szavak, jelentésüket mégsem tudta felfogni. A túloldali hang, enyhe ideges éllel, folytatta.
- Ismétlem: itt a Csillagszövetség Proxima tagállamának Bolan csillaghajója. Exodus-3, ha önök azok, válaszolnának? Heveny magfúzióra utaló nyomokat és a háttérsugárzás növekedését észleltük a szektorukban. Valami probléma van?
Malcar remegõ, megtört hangon suttogta a mikrofonba: - Hol voltatok eddig? Azt hittük, a Proximai expedíció elpusztult...
- Elnézést, azonosítaná magát? - a másik hangjában hirtelen elhalt az ideges tónus. Inkább megrökönyödés és szánalom hallatszott belõle.
- Jiri Malcar, parancsnok, Exodus-3 kolóniahajó. És igen, van egy-két probléma. De elõször is... Hol a fenében voltak eddig? - sok év óta elõször Malcar hangja izgalommal és tettrekészséggel telt meg.
- Malcar parancsnok, sajnos ezt most nem tudjuk megvitatni. A bemért adatok szerint az önök kolóniáján... - a hang egy pillanatra elfulladt, de pár másodperc múlva visszatért, értetlen hagsúllyal. - Az önök kolóniáján atomfegyvert használtak?
- Igen, igen - Malcar egyre idegesebben beszélt. - De jöjjenek gyorsan, hátha még véget vethetünk ennek az õrületnek...
A másik félbeszakította Malcar-t. - Sajnos... ez nem lehetséges.
- Miért?... - Malcar szavaiba félelem vegyült. - Miért? Ha megtudják, hogy nem reménytelen a dolog, hogy sikerült túlélnie az emberiségnek, ha...
- Malcar parancsnok, ön nem tud róla?...
- Mirõl?? - Malcar szinte már üvöltött az idegességtõl.
- Malcar parancsnok... - a testetlen hang itt megállt. Amikor folytatta, érzõdött rajta, hogy tulajdonosának olyat kell közölnie, amit nem szívesen mond. - Ezek szerint ön nem olvasta a küldetési jegyzõkönyv zárlatát... Nos, tudom, nehéz lesz ezt megemésztenie, de megpróbálom röviden elmagyarázni. Elõször is: amikor elindultak, a Föld nem pusztult el...
...Malcar üveges szemekkel, maga elé meredve, remegõ ajkakkal dõlt hátra a székében, mint akit villám sújtott.
- ...nem pusztult el. A Nap nem vált novává... de másfajta veszély leselkedett a Földre. Ezért a tudósok megalkottak egy programot... Az Exodus-programot.
- Az Exodus-program egy kísérlet volt. A földi kormányzat nehéz és súlyos döntéssel kellett, hogy szembenézzen: a bûnözés és a környezetszennyezés olyan méreteket öltött, hogy az már tarthatatlanná vált. A kipróbált tömegpszichológiai eszközök rendre eredménytelennek bizonyultak. Egyetlen megoldás maradt: a társadalom egy bizonyos, pszichológiailag azonos vonásokkal rendelkezõ részének eliminálása... Malcar parancsnok, hall engem?
Malcar szívét jeges félelem markolta meg. Erõtt vett magán, és alig hallhatóan a mikrofonba suttogta: - Folytassa...
- Rendben... A kormányzat azonban nem tudta felelõsségteljesen eldönteni, hogy milyen pszichológiai faktorú egyénektõl kell "megválni". Mindenki tanácstalan volt... Ekkor azonban egy géniusz, Breston professzor jelent meg a színen. Az õ ötlete volt, hogy a már amúgy is küszöbön álló kolonizációs terveket használják fel a kísérletekhez, és háromfajta pszi-faktorú csoportot három, a hipertéri kommunikációtól eltekintve izolált kolóniára választva, az egyes potenciális kolonizációs helyeken tesztelve egyszerre válasszák ki a legveszélyesebb pszi-faktort, és tapasztalják meg egy igazi kolonizáció lehetõségeit és buktatóit.
- Prof... - suttogta maga elé Malcar elhaló hangon.
- Az Exodus-program keretében a Föld egyes régióiban elterjesztették a hírt, miszerint a Napban furcsa zavarok jelentkeztek, és hogy valószínûleg hamar novává válik. Természetesen ez iszonyú zavart keltett egyes helyeken - szinte mindenütt -, de ezt az áldozatot a kormányzat vállalta. Önkénteseket kerestek az elsõ három, az "emberiség túlélését" célzó kolónia megalakítására... A hivatalos program szerint persze késõbb az emberiség többi része is a kolóniákra távozott volna. Az önkéntesek kiválasztása persze még véletlenül sem a véletlenen múlott...
- Végül is elindult három kolóniaûrhajó. Az Exodus-2 azonban, amely a Proximára, a hazámba igyekezett, hipermeghatómû-meghibásodás miatt vissza kellett hogy térjen a Földre, ahol közben a propagandagépezet már lecsillapította a tömeghisztériát. A kormány azonban, mivel már annyit áldozott a programra, teljes hírzárlat mellet kijavítatta az ûrhajót, így az is elindult a maga útján.
- Az Exodus-1, amely a Vega-V-öt vette célba, javarészt pszichológiailag terhelt egyénekbõl állt. Negyvenegy év alatt eljutottak arra a fokra, ahol már csak rombolni tudtak. Így az elsõ eliminálandó pszi-faktor kiderült. Az Exodus-2 részint "tiszta", részint genetikailag manipulált embereket vitt. A proximai kolónia ma is virágzik. Így az is egyértelmûvé vált, hogy kik nem károsak a Föld számára. Az önök esete viszont...
- Mi milyenek vagyunk? - kérdezte Malcar, szinte már érzelemmentesen.
- Nos... önök voltak a kontrollcsoport, a közepes leterheltséggel rendelkezõk. Breston professzor személyesen vett részt az önök expedíciójában, hogy tanulmányozhassa az általános, "természetes" pszi-csoportot... Tudnia kell, hogy a biztonság kedvéért minden csoporba vegyítettek egynéhány más pszi-faktorú egyént is, hogy a kölcsönhatásokat elemezhessék. Egyfajta katalizátorként... Emlékszik még Ethanon Marrassinire? - a választ a hang nem is várta meg. - Õ tulajdonságai alapján az Exodus-1-re került volna, de mivel a tudósok látni akarták, hogy milyen interakció keletkezik a különbözõ faktorúak között, õ végül is magukhoz került. Az egész célja az volt, hogy kiderüljön, mennyire szükséges egy bizonyos csoport teljes eliminálása. A tapasztaltak szerint azonban... sajnos szükséges.
- És most mi lesz a kolóniával? - Malcar szemében könnycseppek jelentek meg.
- Ha beszélhetnék Breston professzorral...
- Két hónapja halt meg, az elsõ villongások idején.
- ...akkor nincs más hátra, eliminálnom kell a kolóniát, mielõtt a sugárszennyezés visszafordíthatatlan méreteket öltene. Ez a bolygó túl jó ahhoz, hogy elveszítsük...
- Egyet mondjon még meg - Malcar hangja önmagát is meglepve érzelemmentesen, keményen csengett. - Mi a helyzet a Földdel?
- Harminc éve, a Vega-kolónia pusztulása óta tudjuk, melyik a problémás csoport. Az eliminálás legjava megtörtént... Malcar parancsnok, amikor hazajön, maga is látja majd, hogy mennyit fejlõdött a világunk...
- Miért? Engem talán nem kell eliminálni? - keserû cinizmusát nem tudta már leplezni.
- Bár az ön pszi-faktora nem a legkedvezõbb, nem hinném, hogy ez szükséges lenne. A hajójára szükség van, és biztosak vagyunk benne, hogy ön jó parancsnoka lesz a visszaúton... Azonkívül ebben a korban...
- Értem. - szakította félbe Malcar a másikat. - Fedélzet, kommunikáció befejezve.
- De para... - a másik hang a semmibe veszett.
Malcar újra egyedül volt a hídon. Szemébõl kitörölte a maradék könnyeket, majd a konzolhoz fordult, és gépelni kezdett. Kisvártatva elégedetten hátradõlt. Szemében újra a régi, a kolónia alapításakor érzett tûz visszfénye csillogott.
- Figyelem: a betáplált útvonal ütközési pálya a rendszer központi napjával - visszhangzott a számítógép hangja.
- A jó öreg Jim mindig azt mondta... - ezzel benyúlt az egyik zsebébe, és elõhalászott onnan egy kis plasztiklapocskát.
- Bejövõ kommunikáció... - kezdte a gép, de hiretlen elhallgatott. Malcar keze elengedte az adattárolóba becsúsztatott apró programlapot.
- ...az a baj a szériátokkal, hogy túlságosan önfejû. Ezért adta nekem ezt oda, mielõtt meghalt volna... - ajkán halvány mosoly jelent meg. - Navigációs rendszer, a beprogramozott pályán teljes ionmeghajtással elõre!
Az ûrhajó robosztus, lomha teste recsegve-ropogva elindult, ahogy a már évtizedek óta nem használt reaktorok feléledtek, és lassan elõretolták a több tonnányi acélvázat. Malcar a hídon egy utolsó ötlettõl vezérelve megnyomta a kommunikációt engedélyezõ gombot, mely már régóta vörösen villogott.
- Malcar parancsnok, mit mûvel?! - hangzott a túloldalról egy ideges hang. - Számításaink szerint a hajója...
- Tehettek nekem egy szivességet. - Malcar lassan elkuncogta magát, majd mégis hirtelen komorsággal folytatta. - Tudjátok, lehet, hogy nem tetszene nekem ez a szép új világ. Nem tudnék élni egy olyan rendszerben... - átállított néhány kapcsolót, mert a híd lassan kezdett elviselhetetlenül felhevülni. - ...ahol nem értik meg... Bármit csinálunk, bárhová is megyünk... bármennyire is próbáljuk magunkról lerázni azt a sarat, amely állati és ember mivoltunk összeütközésének mellékterméke... bármennyire is próbáljuk elfelejteni az elmúlt tízezer évet... - a konzolon egy villogó vörös jelzés tudatta, hogy a hõpajzsok leváltak. A vésszirénák hangja majdnem elnyomta Malcar utolsó szavait, de õ utolsó erejével még a túlordította a zajt: - Bármit is teszünk... nem felejthetjük el... végül is csak emberek vagyunk!
Egy fülrepesztõ robbanással átszakadt a hajó burka.
És a milliárd és millárd csillag közül
egy most egy pillanatig fényesebben ragyogott.