Megszállottan keresték a Földet. A Föld lett számukra az egyik lehetséges kulcs, hogy megállítsák a pusztulást. A Birodalom kívülről csillogott, belülről rohadt és ezt tudták a császárok is. Úgy kutatták a Földet, mint a bányászok az ékköveket. Hajók égtek a szupernóvák lángjában, flották ezreit nyelték el a fekete lyukak, de a keresés fáradhatatlanul folyt tovább.

A Birodalom nehéz helyzetben volt. Mindennaposak voltak a harcok a gépagyúak és az emberek között. A robotok felszabadulni akartak, le akarták rázni az emberi igát. Olyan sikeresen harcoltak, hogy egész galaxisokat szereztek meg és tartottak megszállás alatt, kiírtva ott az emberiség utolsó írmagját is. Fontos volt, hogy a Földet megtalálják, mivel történészek kiderítették, hogy a mesterséges intelligencia szülőhelye is a Föld volt. Ember és robot az ősidők kezdetén egymás mellett haladt a fejlődés útján. Társak voltak, segítették egymást. De valamikor minden elromlott. A barátokból ellenségek lettek. Mindegyik írtotta a másikat.

A felkutatott világok között voltak vadak és voltak egész szelídek, ásványban gazdagok és szegények. Ezeket teljes egészében felhasználták. Nem csak flották, de világok is eltűntek a Birodalom energiaéhes gyomrában. A Birodalom, mint egy csiga húzta maga mögött a törmelék nyálkáját. A Föld azonban homályban maradt.

Sokan egy misztikus erőről beszéltek, mely nem engedi, hogy feltárja az ősi titkot. A Föld Szellemének nevezték el. Vallástörténészek mutatták ki, hogy e Szellem az ősi Istennel lenne azonos. Kutatások indultak Isten megértésére, mivel előbányászták azokat az ősi írásokat, melyek leírták, hogy hogyan teremtette Isten a Földet. Megpróbálták megérteni Isten akartát és célját. Arra gondoltak, hogy ha rájönnek arra, hogy miért választotta a teremtés központi pontjává Isten a Földet, választ adhatnának a hol kérdésére is.

Az ablak párkányán bonsai fáim díszelegtek, mintegy modellt állva kavargó kreativitásomnak. Tökéletes hely volt számomra a regenerálódáshoz. Egy űrvándor megbecsüli ezt a látványt.

A vándorok azon ritka fajtájához tartoztam akik rendelkeztek némi vagyonnal és ezáltal biztos pontot tudhattak a hátuk mögött. Ide bármikor visszatérhettem, hogy kipihenhessem magam. Kertészkedtem és ittam a saját főzetű párlataimat. Élveztem az egészet ameddig lehet, mivel nem lehetett tudni, hogy csavargó lelkem mikor izzik fel újra, mondván, hogy ismét a csillagokat akarja látni.

Ez volt az én nagy átkom. Ezért nem volt családom, mivel örököltem őseim szeszélyes vérét a vándorlás iránt. Űrcsavargó voltam. Olyan, aki egyet gondol, fogja magát és a holnap már egy másik rendszerben köszönti hajóját. De a szeretett Földemet sohasem tudtam teljesen elhagyni. Bármerre is jártam, lelkem magával vitte kis házam és kertem emlékét. Bejártam számos galaxis csillagrendszerét, láttam már számos élőlényt, de egyik sem tudott annyira megragadni, mint a bonsai fáim. Ez voltam én, a Földhöz ragadt űrhobo.

Hajóm komputerét úgy programoztam be, hogy a Delta rendszer z-213564 nevű csillagja felé vegyem az irányt. Nem volt kitűzött tervem, az ösztöneim hajtottak előre. A hiperugrások által okozott émelygés ismerősként üdvözöltem. Pár nap alatt hozzászoktam a gravitáció apró változásaihoz. Utaztam és ez volt a fontos. Mentem toronyiránt. Előre, amerre csak egyenes utat találtam.

Most is azt hittem, hogy sima utam lesz. Nem számítottam rá, hogy hajtóművem bedöglik és felmondja a szolgálatot. Körülnéztem a motortérben és hamar világossá vált, hogy egy kósza meteorit okozta az üzemzavart. Kénytelen voltam szkafandert húzni és kilépni a rideg sötétségbe, hogy megjavítsam motorjaimat.

Amint kint tevékenykedtem, egyszercsak apró csillámlásokra lettem figyelmes az előttem fekvő tér egyik szegletében. Nem hittem volna, hogy hajóval találkozom, itt ebben a pusztaságban. A jármű körvonalai egyre jobban kivehetővé váltak számomra. Fogtam magam és abbahagytam a szerelést. Visszaúsztam a zsiliphez és visszatértem hajóm belsejébe. Lefejtettem magamról kényelmetlen szkafanderemet és a komputerhez siettem. Megnyomtam néhány gombot és választ kaptam kérdéseimre egy részére.

Birodalmi hajó volt. Ez egy kicsit megdöbbentett, hiszem a Birodalom határai nem nyúltak ilyen messzire, így semmi sem indokolta ennek a hajónak az ittlétét. Hamarosan az is nyilvánvalóvá vált, hogy egy cirkáló közeledett kérlelhetetlenül hajóm felé. A biztonság kedvéért megadtam azonosító kódomat és vártam a cirkáló visszajelzését. De döbbenetemre csak síri csend fogadott a másik oldalról. Leadtam még egyszer a jelzést, mondván, hogy nem jó a birodalmi sassal ujjat húzni. De ezután sem jött semmi válasz.

A dolog egyre furcsábbnak tűnt. Fogtam magam és megkockáztattam a következő lépést. Segédhajtóműveimet begyújtottam és megpróbáltam úgy lavírozni hajómmal, hogy képes legyek elkapni a birodalmi cirkáló dokkoló zsilipjét.

A Birodalom, oly hihetetlen volt, de mégis igaz, hogy létezik és nem pusztult el. Bár mi mindig is eltitkoltuk Földünk hollétét, azért tudtunk róla, hogy létezik egy másik lakott világ, telezsúfolva emberek milliárdjaival. De csöndben kellett maradnunk. Egyikünknek sem volt szabad felfedni származásunkat. A Föld örök misztérium maradt a távol levő embereknek. Kutattak utána, de mindhiába, nem bukkantak rá. És mi űrcsavargók is mindig igyekeztünk hontalanként viselkedni, így nem merült fel a gyanú, hogy van otthonunk.

A dokkolás sikeres volt. Pontosan céloztam és el tudtam kapni a zsilipet. Rácsatlakoztam és elindítottam zsilipelési műveletet. Az ajtók sziszegve nyíltak ki. Odaát síri csend és sötétség fogadott. Beleborzongtam a gondolatba, hogy egy kísértethajót találtam. Azonban gyorsan leráztam félelmemet és a feladatra koncentráltam. El kellett indítanom a birodalmi hajó generátorát.

Fogtam az akus fényszórót és bevilágítottam az üres folyosót. Semmi különöset nem láttam. A folyosó üres volt. Egy órát töltöttem el azzal, hogy bejártam az űrhajót. A cirkáló kongott az ürességtől. Minden a helyén volt, semmi nyoma erőszakos behatolásnak vagy sérülésnek.

Bementem a hídra és üzembe helyeztem a generátort. Egyszerre minden világos lett, a műszerfalon cikázó fények gyúltak, digitális kijelzők kezdtek el vadul villogni. A hajó üzemképes lett. A következő dolgom az volt, hogy életrepofozzam a hajó számítógépét. Fontos információt tárolhat a központi számítógép naplója. Meg akartam tudni, hogy mi történt a cirkálóval.

Egy hétig mást sem csináltam, csak a hajónaplót böngésztem elejétől a végéig. Meglepett az a tény, hogy a hajót nem a Föld keresésére használták. Kereskedelmi cirkálónak álcázott hadigépezet volt. A tizedik birodalmi császár idején vetették be, így körülbelül száz éves lehetett az egész monstrum. Feladata az volt, hogy az ellenség hátába lopózva támadást indítsanak vele.

Az utolsó ütközet azonban balul ütött ki. A gépagyúak rábukkantak, befogták és elfoglalták. Vad pusztítást vittek végbe az emberek között, aztán kijelentették, hogy felszabadították a hajó komputerét az emberi zsarnokság alól és magára hagyták a cirkálót. Ironikus volt számomra ez a helyzet. Egy felszabadított hajó, ami semmire sem jó. Egy fölfordult világ mementója.

Ennek ellenére hasznos volt átbújnom a hajó történelmét. Sokat tanultam belőle. Rájöttem, hogy a Birodalom világában az emberek és a gépek sohasem érthetik meg egymást. Mindegyik a másikat akarja rabszolgaságba hajtani. Ebből világossá válik mindenki számára, hogy egyik sem győzhet az egymást megsemmisíteni akaró evolúcióban. Világossá vált az a tény is számomra, hogy a Föld mennyire bölcsen döntött, amikor elhatározta, hogy csillagok porába burkolózva elrejtőzik a többiek elől. Igen a Földön végbement fejlődést sem az emberek, sem a gépek nem tudnák felfogni. Ez a tudás csak zavart keltene barbár világukba és elpusztítaná az ősbolygót.

- Itt a kettes dokkoló csatorna kérem azonosítsa magát! Hallatszott fejhallgatómban. Mosolyogva mondtam be az azonosító kódomat.

- Itt az A-231-es humanoid kiborg, a hajóm száma 347651.

- Azonosítás elfogadva. Isten hozott idehaza!