Senki sem látta partra szállni a sötét éjszakában, senki sem látta a szent mocsárban elmerülõ bambuszcsónakot, néhány nap múlva azonban már mindenki tudta: a hallgatag férfi délrõl jött a folyón lefelé, és hazája a meredek hegyoldal számtalan falvainak egyike, ahol a zend tájszólást nem fertõzte meg a görög, és ahol ritka a lepra. Annyi bizonyos, hogy a szürke férfi arcra bukott a sárban, felkapaszkodott a lejtõs parton, félre se tolva (valószínûleg meg sem érezve) a húsába vágó sásleveleket, és émelyegve, véresen vonszolta magát a kör alakú térségig, amelynek közepén egy tigris vagy ló hajdan tûzpiros, most hamuszürke kõszobra állt. A kör alakú építményt, az egykori templomot, régi tûzvészek emésztették el. Szentségétõl megfosztotta a mocsaras erdõ, és istenét az emberek nem tisztelik többé. Az idegen elnyúlt a talapzat mellett. Magasan állt a nap, mire felébredt. Csodálkozás nélkül vette tudomásul, hogy sebei behegedtek; lehunyta fakó szemét, és elaludt: nem a testi gyengeség, hanem akarata kényszerítette. Tudta, hogy e templom az a hely, amelyet legyõzhetetlen akarata keresett; tudta, hogy lejjebb a folyó mentén felgyújtott és holt istenek egy másik templomának romjai is túlélték a fák szüntelen fojtogatását; tudta, hogy halaszthatatlan kötelessége az álom. Éjféltájt egy madár vigasztalan rikoltozására ébredt. Meztelen lábnyomok, néhény szem füge és egy korsó figyelmeztette, hogy álmát a környék tisztelettudó lakói meglesték: oltalmát kérték, vagy bûvös erejétõl féltek. A félelem hidege járta át: az eltékozolt falban keresett magának egy sírfülkét, és ismeretlen levelekkel takarta be magát.
    A cél, amely ide vezette, nem volt lehetetlen, csak éppen természetfeletti. Meg akart álmodni egy embert: a legapróbb részletességgel megálmodni, és átvinni a valóságba. A mágikus terv egész lelkét betöltötte. Ha a nevét kérdi valaki vagy korábbi életének bármely mozzanatát, nem tudott volna válaszolni. A lakatlan, szétrombolt templom jól jött neki, mert csak egészen kis része volt a látható világnak; a parasztok közelsége is, mert gondoskodtak szerény étkezésérõl. A tõlük kapott rizs és gyümölcs elegendõ táplálék volt testének, amely csupán az alvás és az álom fáradalmainak volt kitéve.
    Álmai kezdetben kaotikusak voltak, de nemsokára dialektikussá váltak. Az idegen egy körkörös amfiteátrum közepére álmodta magát, amely valahogy a felgyújtott templom volt, és látta, hogy tanítványok hallgatag serege helyezkedik a lépcsõre; a leghátsó arcok sok évszázad távolában és csillagmagasságban álltak, mégis világosan kirajzolódtak. A férfi anatómia-, kozmográfia- és mágia-órát tartott nekik; az arcok mohó figyelemmel hallgatták, igyekeztek értelmes válaszokat adni, mintha rájöttek volna e vizsga jelentõségére: egyiküket talán kiszabadítja a puszta jelenés állapotából, és baiktatja a való világba. A férfi, álmában is éberen, figyelte kísérletei válaszait, átlátott az imposztorokon, és olykor egy-egy kétkedõ szóban megérezte a növekvõ értelmet. Egy lelket keresett, amely méltó rá, hogy helyet kapjon a világegyetemben.
    Kilenc vagy tíz éjszaka telt el, mire némi keserûséggel belátta, hogy a tanításait szenvtelenül fogadó tanítványoktól nem várhat semmit, se azoktól igen, akik néha megkockáztattak egy-egy ésszerû ellenvetést. Az elõbbiek, bár érdemesek a szeretetre és jóindulatra, még sem válhattak személyiséggé; az utóbbiak valamivel közelebb álltak a léthez. Egy délután (már csupán hajnalban virrasztott néhány órát, délután is álmodott) örökre szélnek eresztette a képzeletbeli diákhadat, csak egyetlen tanítványt tartott magánál, hallgatag, mélabús, olykor akaratos fiú volt, arcán megálmodójának éles vonásai ismétlõdtek meg. Hosszú ideig zavarba se hozta, hogy diáktársai hirtelen eltûntek; elõrehaladása néhány magánóra után ámulatba ejtette a mestert. A katasztrófa ennek ellenére bekövetkezett. A férfi egy napon, mint valami ragacsos sivatagból, kievickélt álmából, belebámult a halovány alkonyi fénybe, amit elsõ pillanatban összetévesztett a hajnallal, és rádöbbent, nem álmodott. Az estét és a rákövetkezõ napot az álmatlanság elviselhetetlen józanságában töltötte. Fel akarta deríteni a vadont, hogy elfáradjon; de a bürökben csak kezdetleges víziókkal gyengén erezett, vékony álomszilánkokra lelt: semmi hasznukat se vette. Összehívja a kollégiumot, gondolta, ám alig mondott egy-két buzdító szót, az egész alaktalanná vált, elmosódott. A már-már örökösnek tûnõ virrasztásban a harag könnyei égették öreg szemét.
    Be kellett látnia: az álmok összefüggéstelen és kavargó anyagának megformálása a legnehezebb dolog, amire ember vállalkozhat, még ha behatol is a felsõ és alsó régiók minden talányába; sokkal nehezebb, mint homokból kötelet sodorni vagy az arc nélküli szellõvel pénzt verni. Be kellett látnia, hogy az elsõ próbálkozás kudarccal járt. Megesküdött, hogy elfelejti azt az óriási káprázatot, amely kezdetben félrevezette, és más munkamódszert keresett. Mielõtt alkalmazta volna, rászánt egy hónapot, hogy visszanyerje delíriumában elfecsérelt erejét. Többé nem a megfontolás késztette alvásra, szinte azonnal álomba merült, és átaludta a nap jó részét. Ha néha álmodott is ezidõben, nem törõdött vele. Hogy újra megkezdje feladatát, várt, amig teljes nem lesz a holdkorong. Aztán egy délután megfürdött a folyóban, imádkozott a bolygók isteneihez, kimondta egy hatalmas név kiejthetõ szótagait - és elaludt. Csakhamar egy lüktetõ szívrõl álmodott.
    Elevennek, forrónak, titokzatosnak, ökölnagyságúnak álmodta. Gránitszínûnek egy még arctalan és nem nélküli embertest félhomályában, tizennégy fénylõ éjen át aprólékos szerelemmel álmodott róla, és minden éjszaka nagyobb bizonyossággal érzékelte. Nem érintette meg: csak szemtanú volt, megfigyelte, és talán tekintetével igazított rajta. Minden távolságból, minden szögbõl átélte, és érzékelte. A tizennegyedik éjszaka mutatóujjával végigsimított a tüdõ artériáján, majd rögtön utána az egész szíven, kívül is és belül is. Megnyugtatta a viszgálat. Másnap éjszaka szándékosan nem álmodott: de utána tüstént megragadta a szívet, kimondta egy bolygó nevét, és belefogott egy másik nemes szerv elképzelésébe. Egy év sem telt el, és kész volt a csontváz, a szemhéj. A végtelen számú hajszál megalkotása volt talán a legnehezebb. Megálmodott egy egész embert, egy fiút, de az nem mozdult, nem beszélt, nem nyitotta ki a szemét. Éjszaka éjszakát követett, és a férfi csak alvónak álmodta.
    A gnosztikus kozmogóniákban a demiurguszok összegyúrnak egy vörös Ádámot, aki nem képes lábra állni, akár a porból gyúrt Ádám, a mágus éjszakáinak gyümölcse, a megálmodott Ádám is ügyetlen volt, nyers és kezdetleges. Egy délután a férfi majdnem lerombolta a mûvét, de meggondolta magát (bár jobban járt volna, ha lerombolja). Miután minden fogadalmát megtette már a föld és a folyó isteneinek, leborult a szobor elé - amely talán tigris vagy csikó lehetett egykor -, és az ismeretlen segítségéért könyörgött. Aznap alkonyatkor a szoborral álmodott. A szobor élt, lüktetett, nem tigris és csikó szörnykeveréke, hanem egyszerre mindkét tüzes teremtmény, és még bika, rózsa és vihar is volt. A sokféle isten elárulta, hogy a földön Tûz a neve, hogy a körkörös templomban (és sok hasonlóban) áldozatokat mutattak be neki, és imádták; és hogy mágikusan életre tudja kelteni a megálmodott kísértetet, akit majd a Tûz és a megálmodó kivételével mindenki hús-vér embernek tekint. Megparancsolta a mágusnak, hogy ha bevezeti a fiút a ritusokba, küldje le a folyón a másik lerombolt templomhoz, amelynek piramisai (gúlái) fennmaradtak, hogy legyen, aki az elhagyatott épületben õt dicsõíti. És az álmodó ember álmában a megálmodott felébredt.
    A mágus végrehajtotta a parancsokat. Kitûzött egy idõszakot (ami végül is két év lett), hogy feltárja számára az univerzum és a tûz-kultusz titkait. Lelke mélyén fájlalta, hogy el kell válnia a fiútól. A tanítás ürügyén naponta nyújtotta az álom idejét. Egyúttal újraalkotta a fiú véletlenül hibásra sikerült jobb vállát. Idõnként az a nyugtalanító érzés kínozta, mintha mindez már megtörtént volna... De napjai általában boldogan teltek; lehunyta szemét, s arra gondolt: Most a fiammal leszek. Ritkábban pedig: A fiam, akit én nemzettem, vár rám, és ha nem megyek, nem létezhet.
    Fokozatosan hozzászoktatta a valósághoz. Egyszer megparancsolta neki, hogy tûzzön zászlót egy távoli hegycsúcsra. Másnap ott lobogott a zászló. Hasonló, mind merészebb kísérletekkel próbálkozott. Némi keserûséggel vette tudomásul: fia kész a születésre - és talán ezért nyugtalan. Aznap éjjel elõször, megcsókolta, és elküldte a másik templomhoz, amelynek romjai a folyó partján fehérlenek, sok mérföldnyi áthatolhatatlan õserdõn és mocsáron túl. De elõbb még (hogy a többi emberhez hasonlónak higgye magát, és ne tudja, hogy kísértet) elfeledtette vele tanulóéveit.
    Gyõzelmét és békéjét beárnyékolta az undor. A délutáni és hajnali szürküleben leborult a kõalak elé, talán arra gondolva, hogy irreális fia lejjebb, a folyó mentén most ugyanezt a szertartást végzi, ugyanilyen körkörös romoknál; éjjel nem álmodott, vagy csak úgy, ahogy mindenki más. Elsápadtan fogta fel az univerzum hangjait és formáit: fogyatkozó lelke táplálta távollévõ fiát. Élete célja beteljesült; a férfi az elragadtatás állapotában maradt. Egy idõ múlva, amely a történet egyes elbeszélõi szerint néhány év volt, mások szerint néhány lusztrum, egy éjfélkor két evezõs ébresztette fel: arcukat nem láthatta, de egy mágusról beszéltek, aki egy északi templomnál a tûzben lépked, és nem égeti meg magát. Hirtelen eszébe jutottak az isten szavai. Eszébe jutott: a földkerekség minden teremtménye közül csak a tûz tudja, hogy a fia kísértet. Ez a gondolat eleinte megnyugtatta, késõbb gyötörte. Mi lesz, ha fia eltöpreng természetellenes kiváltságán, és valamilyen módon rájön, hogy õ maga csak jelenés, semmi más? Hogy nem ember, csak egy másik ember álmának kivetülése - páratlan megaláztatás, micsoda õrület! Minden apát érdekel a fia, akit puszta érzékzavarában vagy boldogságában nemzett (engedett a világra). Természetes hát, hogy a mágus aggódott, mi lesz a fiával, akit ezeregy titkos éjszakán gondolt ki vonásról vonásra, szervrõl szervre.
    Tépelõdésének váratlanul szakadt vége, pedig már mutatta néhány elõjel: elõször is (hosszú szárazság után) egy domb felett megjelenõ távoli felhõ, könnyû, mint egy madár; majd dél felõl az ég, amely vörös volt, mint a leopárdok ínye; azután a füstoszlopok, amelyek rozsdával vonták be a fémes éjszakát; végül az állatok páni menekülése, mert megismétlõdött, ami sok száz évszázada már megtörtént. A tûzisten szentélyének romjait elpusztította a tûz. Egy madártalan hajnalon a mágus látta, hogy gyûrûzõ tûzvész zúdul a falakra. Egy pillanatra arra gondolt, a vízbe menekül, de hamarosan megértette, hogy a halál jött el megkoszorúzni öregségét és megszabadítani gyötrelmeitõl. Elindult a tûz lángjai felé. Nem haraptak húsába, inkább simogatták, perzselõ forróság nélkül. És megkönnyebbülve, megalázva, elborzadva megértette: õ maga is csak jelenés, õt is álmodja valaki.

Boglár Lajos fordítása