Vissza a fõoldalra Vissza a novellákhoz

PHILIP STOCHMANN  KÉZ A KÉZBEN

  A minap egy szörnyû rémálmom volt. Egy gyönyörû, kékszemû, bársonyos börû, aranyszôke hajú lánnyal sétáltam a tengerparton, a puha homokban. Hogy mi ebben a szörnyû? Az, hogy miközben egymás mellett lépkedtünk és hancúroztunk, fogtuk egymás kezét. Egy óvatlan pillanatban nem néztem rá és eltünt. A keze visszont továbbra is szoritotta az enyémet. Odanéztem. Mintha le lett volna tépve a helyérõl, úgy csüngött a hús a kiálló csonton. A ruha tépetten lógott az alsókarról és lebegett a szélben. Aztán felébredtem. Nem tértem legalább tiz percig magamhoz.
- Mi a baj, drágám?- kérdezte a feleségem felém fordulva az ágyban.
- Csak rosszat álmodtam.-feleltem és ránéztem az órára. A digitális kijelzõ halvány zöld fénnyel világitotta meg a szobát, a pontos idõ négy óra egy perc volt. Kikászálódtam a paplan alól, lábam a papucsomba csúsztattam és kimentem a vécére.
  Felkattintottam a villanyt. Szembõl, a tükörbõl egy fakó, szürke arc nézett vissza rám. Utáltam a fürdõszoba elrendezését, mert akkor is láttad a képed, amikor nem voltál egyáltalán kiváncsi rá. Legalább három tükör lógott a falon, csak azt nem tudtam meg soha, hogy mi a francért.
  Miután elvégeztem a dolgomat, lehúztam a vécét és nekiálltam borotválkozni. Képtelen lettem volna visszafeküdni a feleségem mellé. Hiába szeretem õt, mindig zavar ilyenkor a jelenléte. Azt tudja jól, hogy reggelente szeretek elgondolkozni, megtervezni a napot, emlékezni, felfrissülni.
  Már láttam is magam elõtt, ahogy beülök a kocsimba, behajtok a vállalat parkolójába, a saját nevemre kiállitott helyen leteszem a kocsit. A lift felvisz a tizenhatodik emeletre. Köszöntöm a kollégákat, a titkárnõmet. Egy-két dolgot elintézek, aztán keresztbe rakott lábakkal kérek egy kávét és újságot olvasok.
  Csodás lesz! Mint mindig.

  A francba! Pont most hiányzott nekem egy ilyen forgalmi-dugó! Soha nem lehet kiszámitani ezeket a barmokat! Annyira szétfeszit a düh, hogy mindjárt belehajtok valakibe. A rádió egy szót sem szólt errõl, pedig mindig be van kapcsolva. Nemkülönben a légkondicionáló, ami nélkül megfulladnék ebben a hõségben. A nap ma nagyon korán kelt fel, azóta fülledt, meleg a levegõ. Semmi felhõ nincs az égen, csak néhány helikopter lebeg egy helyben, melyek az autópályát figyelik.  Mintha valami láthatatlan kötélen lennének lelógatva, billegnek egyet jobbra, majd balra. Van is dolguk bõven.
  Két óra vesztegelés után végre felhangzik a rádióban, hogy lezárták az egyébként négy sávos autópálya három sávját és csak az egyiken haladhatnak tovább a jármûvek. Fasza! Már nincs több lehajtó, amin kimehetnek ebbõl a bûzös kocsi-dzsungelbõl. Ahogy elnézem az órát, igencsak el fogok késni a melóból. Habár kit érdekel? Úgy sincsen sok munkám! Csak ez a rohadt légy ne zümmögne itt a fülembe. Mindjárt kihajtom, amint megállt a sor.
  Hová raktam az újságot?
  Á! Itt van!
  Na gyere szépen a papához!
  A franc! Ez nem is légy volt, hanem egy darázs! Méretes fullánkját ha belém szúrja, akkor itt vérfürdõ vette volna kezdetét. Fel nem tekerhetem az ablakot, mert akkor megdöglök ebben a trópusi forróságban. Különben is, mindjárt odaérek az úthoz, ahol lezárták a sávokat. Ha túlmentem rajta, akkor majd repeszthetek kétszázzal, hogy a szél befújjon és megtelitse az autó belsejét hideg levegõvel. De addig izzadok!
  Ezért kellett ilyen nagy felhajtást csinálni?
  Egy hülye motoros volt elütve az aszfalton. Az agya szétkenõdött, az egyik karja kicsavarodott, mig a másik leszakadva hevert negy méterre tõle. Nem is foglalt el egy sávnál nagyobb helyett, az is a legkülsõ volt. Az agyalágyult rendõrök rakták le keresztbe a motorjaikat és beszélgettek.
  Eszembe jutott az álmom. Vajon mit jelenthet?
  Egy új nõt az életemben, akit majd tragikus baleset ér és elveszitem? Vagy elmegyek nyaralni és valamelyik kutya szétmarcangolja a feleségemet! Fogalmam sincs, hogy mi fog történni, de ilyet még életemben nem álmodtam.
  Szerencsésen átjutottam, csak egy szemét Honda akaratoskodott, igy elõreengedtem, majd beintettem neki. Ráléptem a gázra és a cég huszonöt emeletes épülete felé vettem az irányt.

  A liftre nagy betûkkel ki volt irva, hogy nem mûködik. Még egy balszerencse! Irány a lépcsõház megszámlálhatatlan lépcsõfoka! Mikor felértem, a titkárnõmbe botlottam. Arcát fogta, a szemei véreresen néztek rám a vastag, fekete keretû szemüveg mögül. Valószinüleg nemrég hagyhatta abba a sirást.
- Jó napot uram!- kezdte remegõ hangon- Ki szeretnék venni egy-két nap szabadságot, ugyanis az elõbb telefonáltak, hogy édesanyám meghalt és haza kell utaznom.
- Részvétem! Menjen csak nyugodtam, magam is elbánok a papirmunkával, nem lesz semmi gond!- válaszoltam.
- Köszönöm!- mondta sirásra álló szájjal a titkárnõm és elviharzott.
  Hogy én elbirok a papirmunkával? Még csak ez hiányzott! Úgy látszik túl fáradt vagyok ahhoz, hogy tisztán gondolkodjak. Erre nem számitottam. Biztosan tartogat még valamit számomra ez a nap.
  Belépve az irodámba nem ismertem rá. Tornyokban álltak a különbözõ jelentések, iratok, dokumentációk. Elszörnyülködve huppantam le a forgószékemre az aktatáskát mellém a földre raktam, mert éppen csak egy papirlapnyi helyet hagytak az asztalomon. A tollak és egyéb diszek átkerültek a kartotékosszekrény tetejére. Kedvenc szobrom, mely Einsteint ábrázolta, mint A gondolkodó, a földön hevert az oldalán. Kivettem egy tollat a táskámból és nekiálltam a papirhegynek.
  Soha nem lesz vége! Már három órája dolgozok és még a negyedén se vagyok túl. Nagyon elfárad benne az ember. Nem is tudom Janet, a titkárnõm, hogy birja ezt idegekkel. Lehet, hogy megosztja valakivel, vagy kiadja más embereknek. Teljesen elzsibbadtak az ujjaim, alig érzem õket. A fejemben is csak apró méhek zümmögnek. Nemrég kértem egy kávét telefonon keresztül, de csak húsz perc múlva eszméltem rá, hogy nincs bent senki az irodában rajtam kivûl. Már azon járt az agyam, hogy ha Janet nem hozza a kávét, akkor kirúgom. Kénytelen voltam kimenni a szobaból és fõzni egyet.
  Mire sikerült találnom egy kiskanalat és egy kávéscsészét, a barna lötty kihûlt és olyan volt az ize langyosan, mintha vizet innék és fémet szopogatnék mellé. Becsaptam magam mögött az ajtót és újból nekirugaszkottam a fél méteres papirhalmaznak.
  Csak körmöltem és csak körmöltem, mig eltünt az elsõ kupac után a második, majd a harmadik, végül a negyedik felénél tarthattam, mikor kimerültségemben álomba zuhantam.

  A Fehér Ház falai között találtam magam egy hatalmas asztalnál ülve. Elõttem két méternyi magas jelentéstornyok álltak. Egy kövér, kopasz, kis ember lépett be a hatalmas faajtón és közölte velem, hogy az elnök meg van elégedve a munkámmal. Felálltam és átmentem a tágas szobán, a férfi irányába. Áthaladtam a lábam alatt levõ óriási fehér sason, mely az USA emblémája volt. Kiléptem egy hosszú folyosóra. Elõkelõen felöltözött nõk és férfiak álltak végig. Elindultam. Egy gombóc keletkezett a torkomban, talán az idegesség miatt. Magamra néztem. Visszatartottam a lélegzetem, majd nagy megkönnyebbüléssel fújtam ki a levegõt, mert öltönyben voltam én is, mint az összes többi férfi a folyosón. Mikor a végére értem, megláttam a pulpitust, rajta az elnököt, amint éppen az újságirókkal beszélt. Felhivott a pódiumra és kezet rázott velem. A fényképészek megkértek minket, hogy nézzünk a lencsékbe. Mi eleget tettünk a kéréseknek és lefotóztak.
  Micsoda érzés volt, hogy engem fotóztak az Amerikai Egyesült Államok elnökével? Csodálatos, el sem tudom mondani! Kb. a tizedik villanás után az elnök eltûnt. Mire odanéztem csak a kézfeje és a csukló maradt belõle, amint véres csonkként rázta továbbra is az irástól elzsibbadt kezemet.
  Üvöltve ébredtem fel és nagy megnyugvással konstatáltam, hogy az irodámban vagyok ismét. Letöröltem az izzadtságot az arcomról, majd fogtam a kész iratokat, leadtam a fõnöknek és hazamentem, mert átaludtam a munkaidõ második felét.
  Otthon mindent elmeséltem a feleségemnek, még a tengerparti álmomat is. Azt mondta, hogy szerinte semmi jelentése nincs a kettõnek. Összefüggés is csak annyi lehet, hogy láttam az egyik álmot és ez megmaradt bennem, aztán alapul felhasználva ugyanaz a mozzanat visszatért a másikban. Engem mégsem hagyott nyugodni a gondolat, hogy levágott kezekrõl álmodok.

  Letusoltam, majd leültem a fotelba TV-t nézni. Unalmas filmeket vetitettek. Elnézegettem egy összeállitást a múlt sportjairól.
  Jézusom! Hogy ezek milyen bénák voltak hajdanán! Ennyit változott volna az emberiség? Természetesen most már vannak jó kondigépek, kifejlett edzéstervek, de akkor is, az isten szerelmére, nem lehetett ennyire nyamvadt valaki, aki órákat edz, hogy jó kondiban legyen! Már mekkora számnak számitott, ha egy férfi el tudta lökni a súlyt tizenkét méterre! Na ne röhögtessetek! Inkább nézek valami filmet, eleget idegeskedtem ezen a hülyeségen.
  Átkapcsoltam a film-csatornára. Éppen a Túl a csúcson ment Sylvester Stallone-val. Feszültek az izmok, dagadtak az erek. Õrült szkander- bajnokságokon nyomták le egymást a még õrültebb szereplõk. Szerencsére az elejétõl láttam, mert soha nem sikerült elkapnom a történet lényegét. A felétõl már ismertem a filmet, igy nagy unalmamban kinyitottam egy sorosdobozt és kiittam a tartalmát. Elérkeztek a végsõ összecsapáshoz. Egy kicsit kócsagos fejjel figyeltem az eseményeket. Pár perc múlva már én magam álltam Stallonéval szemben. Rávicsorogtam és elindult a menet.
  Elõször azonos erõvel nyomtuk egymás kezét, aztán egy kicsit beleerõsitett, mégis én voltam az erõsebb, visszatartottam. Úgy éreztem, hogy a fogaim mindjárt összetörnek az erõlködésben, és nemsokára magam alá csinálok, ha nem cselekszem rögtön. Minden energiatartalékomat bevetve, teljes erõmbõl nyomni kezdtem lefelé. Meglepõdött a hirtelen változástól és képtelen volt visszatartani a támadást. Tiz másodpercen belül sikerûlt volna, de egyszercsak, mintha egy szálkás fát törtek volna ketté, hatalmas recsegéssel leszakadt a karja. Orditva rohant el Sly, miközben a vállából kiálló csonkból spriccelt a vér. Én meg csak ott álltam, összekötve egy izmos, ernyedni készülõ, véres karral.
  Felébredtem. Az álom mélyen beleivódott az agyamba. Most már nem tudtam meglepõdni semmin. A TV kikapcsolva, a villanyok leoltva. Egy kék pokróc rajtam. Fel kellett kelnem a fotelból, hogy megnézzem az idõt. Négy óra tizenhat perc.
  Ma nem kell bemennem dolgozni. Szerencsére. Elmegyünk a hegyekbe Billhez, és ott majd feldolgozom ezeket a szörnyû rémálmokat. Talán Bill felesége, Rachel is tud segiteni, hiszen õ pszichológiából diplomázott.

  Útban Billékhez felvettünk egy turistát, aki hegymászó volt. Már három hónapja mászkált egyik hegyrõl a másikra. Megelégelte a dolgot, inkább befejezi a turáját, minthogy megfagyjon. Ernestnek hivták és nem látszott ki negyvennél többnek, pedig már túl járt a hatvanon is. A sok testmozgás kint a szabad, friss levegõn kihúzta a ráncait. Eljött velünk Bill házáig, onnan egy turistaházba ment tovább gyalog.
  Bill és Rachel nagyon megörültek nekünk. Már legalább egy éve nem találkoztunk és nem is beszéltünk egymással telefonon. A nappaliban a tûz mellett beszélgettünk, nevetgéltünk és italozgattunk.
  Halál fáradtan döltünk mindannyian ágyainkba. Újra elnyomott az álom. Nagy megkönnyebbülésemre rémálom nélkül ébredtem. Megtette hatását a hegyi levegõ. Vidáman öltöztünk fel, majd ballagtunk le a lépcsõn a konyhába, ahol frissen meg volt teritve nekünk. Billék csak ránk vártak, de nem akartak zaklatni, hadd aludjunk a hosszú út után.
  A reggelt ismét csevegéssel töltöttük. Délben ebédeltünk, majd délután elmentünk hegyet mászni, csak Bill és én. Félúton összeakadtunk Ernesttel. Bemutattam õket egymásnak és együtt folytattuk tovább az utat. Elértünk egy igen széles peremhez. Felmásztunk, ott leraktuk a cuccainkat és tüzet gyújtottunk teának.
  Lenéztem a falura és csak egy apró pontot láttam. Gyönyörû volt a táj, egyszerû és mégis olyan kifürkészhetetlen. Hóval betakart hegyek, rajtuk fenyõfák, pici élõlények. Milyen kihaltnak néz ki és megis mennyire tele van élettel!
  Ahogy bámultam a vidéket, Ernest odajött hozzám és szólt, hogy kész a tea. Megfordultam és hirtelen megcsúsztam. Hátrafelé dõltem, pontosan a falu irányába. Lelassult minden körülöttem. Ahogy Ernest kinyújtotta a kezét felém, mintha egy örökkévalóság lett volna. Elkaptam a bal kezét, mert a jobbjában tea gõzölgött. Megszoritottam, akárcsak egy gumikesztyût fogtam volna, olyan vékony és élettelen volt. Kicsúszott a kabátjából és észrevettem, hogy mûkéz. Eldobta a teát, hogy utánamnyúljon jobb kezével, de már késõ volt. Szemem utoljára Billt látta, amint eltûnt a perem fölött és csigalassúsággal zuhanni kezdtem lefelé.
  Mintha kötélen eresztettek volna le, olyan lassan repültem. Az árnyak, a hegyek, az ég elmosódott, aztán eggyé forrt és szépen, halványan elsötétült elõttem.
  Most itt ülök egy felhõ szélén, lógatom a lábam. Nézem, hogyan kaparják össze a felismerhetetlenségig összezúzott testemet. Bebizonyosodott, hogy az álmom valami jel volt, de már nem tehetek semmit ellene és nem is akarok, jól elvagyok itt.
  Szent Péter sehol. Biztosan elment inni egy kupicával. Nagyon sok a dolga mostanában. Valahogy neki is el kell viselnie a halottakat.