Vissza a fõoldalra Vissza a novellákhoz

KIRILL BULICSOV  KÉKSZAKÁLL

  Hajnalban  felébresztette  a  lányt. Odakint áthatolhatatlan kékség vette körül  ôket,  melybe  belevesztek  az erdôk, mezôk. A távoli városka gyér fényei is csak nagy nehezen törtek át ezen a sûrû kékségen.
  - Ébredj,  szépségem  -  szólt rá a lányra. - Azt akarom, hogy jól érezd magad a házamban.
  A  lány  levette  róla a szemét. A kékesfekete szakáll, amely a férfi fél arcát elborította és szétterült a mellén, ijesztôen hatott rá.
  - Énrám  nézz  -  parancsolt rá a férfi.- Úgyis meg kell szoknod. Olyan kellemetlen látvány vagyok?
  - Nem tudom - felelte a lány.
  - Jó  leszek hozzád - mondta a férfi. - Nem foglak bántani. De mindenben engedelmeskedned kell nekem.
  - Most pedig menj - mondta a férfi. - Azt teheted, amit akarsz. Csak arra kérlek, ne nyisd ki a lépcsô alatti ajtót.
  - Jól  van  -  ismételte meg a lány, és csak egyre vágyott: hogy a férfi minél hamarabb elmenjen, és egyedül hagyja ôt.
  - Lehet, hogy elutazom - mondta a férfi. - Csak estére jövök haza.
  A lány elkísérte a tekintetével. Lassan haladt végig a folyosón. Széles, görnyedt háta érthetetlen félelmet szuggerált. Néhány  perc múlva hallotta, hogy az ablak alatt beszélgetnek. Odament az ablakhoz,  és  látta, hogy a férfi az egyik szolgától búcsúzik. Csakugyan elutazik.  Ettôl  egyszerre  megkönnyebbült.  Nyomasztóan hatott rá, hogy engedelmeskednie kell Kékszakállnak, de tudta, hogy nincs más választása: most ô a gazdája, és sehonnan sem remélhet segítséget.
  Az  egész  ház  elcsendesedett.  A  lány kinyitotta az ajtót, és kijött a  szobájából.  Hosszú  folyosó  vezetett  a  lépcsôig. Találomra belökte az  egyik ajtót, és megpillantott egy jókora szobát, amely csaknem üres volt, ha  nem számítjuk az asztalt, a magas, faragott hátú karosszéket és a fal mellett álló  könyvszekrényeket. Odament a könyvespolcokhoz. A címek nem mondtak   neki  semmit.  Belelapozott  az  egyikbe,  aztán  visszatette a helyére.  Végül  kijött  a  könyvtárból, és elment a lépcsôig. Lement, és tétován  megállt  a  magas  mennyezetû  elôcsarnokban,  melynek  padlóját hatalmas  szônyeg  borította.  Az  egyik  fehér süveges és köpenyes kukta kijött  a konyhából. A lány nem méltatta figyelemre: szolgákkal nem akart törôdni,  mert ez  azt  jelentené,  hogy örökre itt akar maradni ebben a  házban. A kukta elment mellette, és eltûnt.
  Kékszakáll  megtiltott  neki  valamit.  De  mit?  Ó, azt, hogy kinyissa a lépcsô alatti ajtót. Hol is van?
  Itt  ni.  Végigsimította  tenyerével  hûvôs  lapját,  és visszarántotta a kezét.  Eszébe  jutott,  milyen szemeket meresztett rá Kékszakáll, amikor ráparancsolt, hogy mindenben engedelmeskedjék neki. Miféle titok rejtôzik e mögött a közönséges, jelentéktelen ajtó mögött? A  titok  érzete,  amely  reggel óta bújkált benne, és amellyel szinte az egész  ház  levegôje  át  volt itatva, valósággal ráfeküdt. Ha nem félne Kékszakálltól...
  Néhány  percig ott állt az ajtó elôtt, és hallgatózott. Amikor egy szolga ment  keresztül  az elôcsarnokon, egészen a falhoz lapult, legszívesebben beleolvadt  volna,  hogy  láthatatlanná  váljék.  A  szolgák beárulhatják Kékszakállnak. A léptek elhaltak. Keze magától nyúlt az ajtó kilincséhez, és  lenyomta.  -  Csak  egy  egészen kicsit nyitom ki - nyugtatta magát a lány. - Csak éppen résnyire. De nem megyek be.
  Belökte az ajtót és behunyta a szemét.
  Igy állt ott néhány pillanatig. Tudta, érezte, hogy az ajtó tárva-nyitva, és csak ki kell nyitnia a szemét, hogy felfedje a ház titkát. - Nyisd ki a szemed - biztatta magát - most már úgysem csinálhatod vissza.
  És kinyitotta a szemét.
  Mindenre gondolt, csak arra nem, ami a szeme elé tárult.
  A  kis,  félhomályos  szobában  hat olyan nô feküdt, mint ô. Némelyik fej nélkül.  Valamennyien halottak voltak. Borzalommal eszmélt rá, hogy nem ô az  elsô,  és  talán  nem  is  az utolsó úrnôje ennek a háznak, és ôrá is elôdeinek sorsa vár.
  Felkiáltott,  és be sem csukta az ajtót, csak rohant a lépcsô felé. Észre sem vette, hogy a fehér süveges kukta mindent látott. Magánkívül  futott  végig a folyosón. Legszívesebben elrejtôzött, elbújt, megszökött volna. De hová? Az erdôbe? Visszafordult és a kertbe nyíló ajtó felé rohant.
  A küszöbön beleütközött Kékszakállba.
  - Odabent  voltál?  - kérdezte a férfi, és a hangja inkább szomorú volt,
  mint haragos. - Mindent láttál?
  - Azok... ôk... te ölted meg ôket! - zokogta. - Engem is megölsz!
  - Sajnos, igazad van - felelte a férfi halkan. - Nincs más választásom.
  ...  Robert  Kjamilev,  gúnynevén  Kékszakáll, a biorobotokkal foglalkozó központi laboratórium vezetôje, miután szétszerelte az új modellt, lement az  étterembe.  Már  a  nyolcadik méregerôs teánál tartott, amikor odaült mellé Galja.
  - Újabb kudarc? - kérdezte.
  - Mihelyt  szabad  akarathoz  jutnak,  megtagadják  az engedelmességet - panaszkodott  a  lánynak  Robert, leverten tépkedve fekete szakállát. - A rendszer  megbízhatatlanná  válik.  A  kíváncsiság erôsebbnek bizonyul az engedelmességi komplexusnál.
  - Szegénykém, megint kárba veszett egy hónapnyi munkád!
  - Miért veszett volna kárba? Holnap nekifogok egy új modellnek. Majd csak elég fegyelmezettnek bizonyul Kékszakáll egyik felesége.
  - És ha csak a századik? - sóhajtotta Galja.