Kalamus:

AZ IFERIT HOLD

Mióta teherhordó Szinbád felesége lett, Zubeida gyakran elfáradt. Apja házában többet álmodott, mint élt. Babonás tisztelet vette körül, mivel a Káf hegyén született. Ezt állította Fatime, s õ sosem hazudott. Anyja valószínûtlen teremtésként élt Zubeida emlékeiben. Legjobban erejére emlékezett: játszva elvégezte, ami alatt tíz szolga meggörnyedt. Ráadásul nevetett hozzá, szép fogai harapták a levegõt. Fátyolt nem viselt. Musztafa sosem ellenkezett feleségével, hosszú szakállát simogatva gyönyörködött benne. Nem ismert nõt Fatimén kívül. Sosem hangoztatta ezt, de mindenki tudta róla. Mikor majdnem öregen egyik útjáról feleséggel tért haza, a bagdadiak összemosolyogtak: mindenkit utolér végzete! Fatime tetszett nekik, különösen szép volt, idegen és kíváncsi. De nemcsak meséltetett magának, hanem õ is mesélt lélegzetelállító történeteket, melyekbõl a bagdadiak annyit értettek meg, hogy Fatime nem Allah leánya. Nem lepõdtek meg tehát, mikor ideje érkezvén elhagyta a várost, és gyermekét szemük elõl rejtve szülte. Dícsértessék Allah, ki gyönyörûnek teremtette Zubeidát.

Kicsi volt még, mikor anyja egy napon belepillantva ezüsttükrébe nagyot kiáltott és összecsuklott. A gyermek fölvette a tükröt, s õ is belenézett, de nem saját arcát látta, hanem a Káf sugárzó csúcsát. A Káf kéken ragyogott. Ameddig fénye ért úgy tûnt: a földtõl nyeri az ég kék színét. Kupola alakú ormán felhõk ültek, melyen hatalmas madarak árnyéka látszott, kiknek iszonyú röptét égi moraj kísérte. Zubeida akkor is hallani vélte ezt a morajt, mikor Musztafa kézenfogta és elvezette a halottól.

Musztafa a temetés után még hallgatagabb lett. Szemével most leányát kísérte, s hagyta, hogy körülvegyék a mesemondók, akik távoli országokról meséltek, melyeket sosem láthatott, csoda-gyümölcsökrõl, melyeket sosem ehetett. A fogékony lélek egyre érzékenyebb lett az õt körülvevõ hétköznapok iránt, a keményebb tréfák megsebezték, a fûszeresebb ételek ingerelték. Emberek közül csak az érdekelte, aki szépen beszélt szépet. Így szerette meg a teherhordó fiút, aki mások után cipelve kosarakat színültig földi jóval, ezt mondogatta:

Keserves életem örömtelen, sötét,
Míg mások élvezik szelíd árny hûvösét,
Minden kis porcikám izzadt kínban feszül,
Vállamra e teher mindjobban nehezül.

Zubeida mindig teherhordó Szinbáddal hozatta haza, amit a bazárban vásárolt, s hallgatta õt. Apjának is elmondta szavait, és Musztafa bólintott rájuk. Hanem egy nap, mikor a teherhordótól ezt idézte:

Pedig mind ugyanúgy egy cseppbõl eredünk,
Egyenlõ embersors a földi életünk,
És mégis: bús koldus, fanyar ecet vagyok,
Az meg bor, mely nemes kristályon átragyog...

Musztafa nem bólintott. Töprengve simított egyet hófehér szakállán, majd így szólt: "Nem egészen így van ez Zubeida. Nem gazdagság és szegénység az elválasztó, hamar eltûnhet ez a határ. Hanem az eredet egy-cseppjében hibázik valami." Apja ekkor már annyira öreg volt, hogy ennyi szó kimerítette. Lefeküdt aludni, s nem ébredt föl többé.

A lány anyja mellé temettette apját, síremléket emelt föléjük, mely sok pénzt felemésztett. Kifizette azokat az összegeket is, melyeket barátok és ismerõsök kértek, mondván: Musztafa ennyivel és ennyivel tartozott nekem. Csakhamar nem maradt egyebe, mint a szülõi ház, de az nem adott enni. Mikor Zubeida az éhesek közé kezdett számítani, az emberek nem ismerték meg, és nem meséltek neki. Csak egy ember nézett rá változatlan szeretettel, teherhordó Szinbád, akinek éppúgy kellett volna a pénz, mint a lánynak, de éppúgy nem értett megszerzéséhez. A két árva mégis jobban vágyott egymásra, mint aranyakra, és nagyon boldogok voltak nászéjszakájukon.

Teherhordónak azonban a felesége is teherhordó, és Zubeida gyakran elfáradt. A szegénység, mint valami rém, a kimerülés szürke fátyolával borította be szívét és agyát. A gyönyörû Zubeida lelke egyre kisebb lánggal égett, lelkében nem jelent meg semmi kép. Hiába nézett önmagába, nem látott semmit, csak valami fájó tengerkék lüktetést, mely pusztította és feszítette, annyira gyötörte, hogy Zubeida úgy gondolta: meg is öregítette már. Elõvette az ezüsttükröt, hogy megnézze magát, de a tükörbõl Fatime nézett vissza rá. Egészen apró volt, és mutatott neki a távolban valamit. Zubeida megdörzsölte a tükröt, hogy jobban lásson. Ekkor hatalmas ifrit jelent meg elõtte, s fürkészve nézte õt, a tükör azonban leesett, s az ifrit eltûnt.

.....Két idõegységet tartózkodtak a bolygón, mikor Káf összehívta az ifriteket. Elfordult a mûszerfaltól, s az ablakon keresztül figyelte a rakétatestbe suhanó apró gépek árnyékát. Arra gondolt, hogy a bolygólakók nyelvén ifrit árnyékot jelent, valami anyagtalan mindenhatót. Káf nagyon szeretett volna a nekik tulajdonított végtelen erõk birtokában lenni. Nagyot sóhajtott, s belépett a központi terembe. Kezet fogott munkatársaival, s bekapcsolta a szórögzítõ automatát.

Dzsin - mint mindig - elsõnek jelentkezett. A geológus különbözõ kõzetmintákat és érceket tartott a kezében.

- A szárazföld kemény, hideg és változatos. Lézernél erõsebb hatás nem kell az áthatoláshoz. A bolygólakók megkülönböztetik az ásványokat, ezt a gyémántnak nevezett szénszármazékot a legnagyobb értékként kezelik. Továbbá aranyat, ezüstöt, zafírt, rubint kívántak tõlem, ha érintkezésbe léptek a valóságvezetõk.

Az ifritek kézrõl kézre adták Dzsin mintadarabjait, s halkan nevettek. Szinte valamennyiüknek volt személyes tapasztalata a bolygólakók különös értékrendjérõl. Ebbe ütközött a nyelvész épp úgy, mint a mérnökök.

- Iferit? - kérdezte Káf. Egyedül õ nem mosolygott, s ez a többieknek is eszébe juttatta helyzetüket.

- Semmi -legyintett Dzsin -, még származékos formában sem. Közelebb kell mennem a magmatikus központhoz.

Káf elgondolkozott arról a veszélyrõl, amit a tömör felszínnél is sûrûbb közegbe való behatolást jelent.

- Használhatók a bolygólakók? - kérdezte végül. Maar és Id egyszerre kacagott fel. Könnyû testük szinte hullámot vetett a jókedvtõl. A parancsnok azonban most sem nevetett, s magában arra gondolt, hogy eddig valamennyi útján egy párt alkotott a biológus és pszichológus. Úgy látszik, a magasabbrendû életformák testi és lelki vizsgálata ikertudomány. Maar bekapcsolta a videot, s mind figyelmesen nézték a képeket, mintha új dolgot látnának, holott csak az ûrhajóból tapodtat sem mozduló Káf számára voltak ismeretlenek.

Elsõ tekercs: Erdõ mélyén áll Szezám, a legprimitívebb robot. Maar ügyesen barlangnak álcázza. Emberek jönnek, és Maar sugallja a kódot: "Szezám, tárulj!" A sziklafal - illetve az ajtó - kinyílik. A bolygólakók bemennek, az ajtó helyrecsúszik. Maar kezében halálos pánikot jelez a valóságvezetõ, a pszichológus óvakodik mutatkozni, csak sugallja a kódot,amit a bolygólakók végre felfognak. Egy darabig próbálgatják, majd idehordanak minden kavicsot, ami csillog. Abszolút érzéketlenek Szezám technikája iránt. Titoknak nevezik a kódot, s aki megsejti, megölik. De van olyan is, aki azért pusztul el, mert az egyetlen szót sem képes megjegyezni. Végül egy Ali Baba nevû bolygólakó keríti hatalmába a barlangot, kiüríti, s amint elhordta értékeit, elfelejti. A robot technikája mindvégig legkisebb érdeklõdést sem kelt. Második tekercs: Id olymódon ad energiatöltetet egy ócska lámpának, hogy a bolygólakók meglássák a ladin erejét. A lámpát biztonsági okokból földfelszín alá helyezi, s többször elmondja a bolygólakó elõtt az energia nevét, hogy ez a ladin. Maar egy antigraviton gyûrût ad a bolygólakónak, hogy könnyen megközelíthesse a lámpást. A kutatók távozása után a két bolygólakó hosszasan tanácskozik, majd egyikük átutazza csaknem a fél földet, s némi huzavona után egy Aladdin nevû egyénre bízza a gyûrût és a lámpást. Az ifritek figyelme Aladdinra terelõdik. Hátha ez a bolygólakó végre valami fej? Ha a gyûrût forgatja, Maar áll rendelkezésére, ha a lámpát dörzsöli, akkor Id. A kísérleti alany nem tudja megkülönböztetni õket, mindkettõt "máridnak" nevezi, s pincérnek, bányásznak, építõnek, szálllítónak használja. Mindez van a bolygólakók között is, de Aladdinnak azonnal kell minden, s ez a minden mily kevés! Az ifritek vidámsága nem ismer határt, mikor a videon feltûnik Id, tenyerén egy parányi palotával, amit ide-oda hurcoltatnak vele. Csak Káf nem látja, hol itt a mulatság. Számára egyetlen tény világos mindebbõl: a bolygólakók technikai analfabéták, segítségükre számítani lehetetlen. Az már csak aggasztó ráadás, hogy Id hangsúlyozza: a bolygólakók szinte null-életûek, két idõegység alatt négy generációjuk halt ki. S mivel oly súlyosan tapadnak a földhöz, mint a kövek, melyekbe szerelmesek, elvesznek mind a vízben, mind a levegõben, de nem tudnak élni egyik nélkül sem. Pusztítja õket a tûz, a hõ, a jég, a hó. A lebegést nem ismerik. Ha némi magasságból leesnek, eltörnek és megjavíthatatlanok.

Errõl már Rukh beszél. A navigátor szerint repülõgépét madárnak tekintik, rácsimpaszkodnak, s kénytelen alacsonyan repülni, míg le nem rázza az esztelen potyautast. Rukh tekercseit az ifritek csöndes ámulattal nézik, meglepi õket, ha olyan értelmes élettel találkoznak, mely nem ismeri a lebegést, vagy átváltozást. Az ifritek a tõlük súlyosabb matéria szállítására használnak repülõgépet, de roppant kényelmetlennek tartják, mert lassú saját sebességükhöz képest. Navigátor, aki nemcsak rakétákhoz ért, hanem hidroplánhoz, helikopterhez, repülõhöz is, csak ûrexpedícióban található. Rukh féltett kincse a parancsnoknak, s egy szó ellenvetést sem tesz az ellen, hogy a következõkben áttér a súlyos törpebolygó mellékholdjának vizsgálatára.

- Szabálytalan, de nincs mit tenni. Kevesen vagyunk - gondolja Káf -, Rukh legalább elõvigyázatos.

Ami korántsem mondható el három féktelen kedvû mérnökérõl. Ma és Ra tekercsei peregnek, a két óceánszakértõ egymást túllicitálva rémisztgeti a tengerjáró bolygólakókat. Idõnként Dzsan is beszáll, bár inkább filmezi társait, amint föl-fölbukkannak búváröltözékükben a parányi hajók mellett, s az így keletkezett "viharban" darabokra hullnak a kezdetleges jármûvek. Sosem fordul elõ, hogy a hajótöröttek elfogadnák Ma vagy Ra segítségét. Deszkákba kapaszkodva hányódnak inkább napokig. Ezt akarta elkerülni a jólelkû Dzsan, mikor kicsinyített szilikátfejben lövette ki magát a tengeralattjáróból. Gyorsan süllyed, mikor hirtelen háló rántja magasba. A halász elképedve forgatja a szilikátot, s benne a dühödt Dzsant, de ahelyett, hogy visszadobná a vízbe: letépi a légzsilipet. Dzsan tajtékozva robban a magasba, elfelejtve: lenge testük nagysága mennyire ijesztõ a bolygólakóknak. A halász reszketve figyeli az átváltozást, ujjai közt a letépett ajtóval. "Sal-amon! Sal-amon!" - kérleli Dzsan, s hogy érthetõbbé tegye mit akar, a halász szeme láttára miniatürizál, vissza a szilikátba. A bolygólakó lezárja ugyan a zsilipkamrát, de elszalad. Dzsan fásultan ül a szilikát mögött, míg Ma és Ra újramerítik.

- Tehát így sem megy - foglalja össze Káf - legyünk kicsinyek vagy nagyok, jóságosak vagy kemények velük, egyremegy. Nincs kapcsolat.

Datmára néz, utolsó munkatársára, aki meg se szólalt még. A történész az expedíció egyetlen nõtagja. Egy mondatot mond:

- Lehetséges a kapcsolat, Káf.

.....Teherhordó Szindbád szelíd, szép szavai nemcsak Zubeidát nyerték meg, szerette, aki ismerte õt. Egy nap megismerkedett tengerjáró Szindbáddal, aki hét napon keresztül hét utazását mesélte a teherhordónak, ráadásul minden mese után száz mithkál aranyat adott neki. Könnyebb napok következtek a teherhordó házában. A két hajszolt ember megpihent, s esténként Zubeida ismét mesét hallgatott, tengerjáró Szindbád kalandjait. Figyelmesen hallgatott, mert saját titkát mindenkiénél nagyobbnak érezte. Talán ez okozta, hogy a nagy kalandor meséi kiábrándították, érzékeny füle azt hallotta meg, ami más figyelmét elkerülte: a tengerjáró életfelfogását, mely szerint jobb lenn a sírban, mint szegénységben, kínban. Érdekelte-e a tengerjárót Mahradzsannak, a tenger urának szigete, vagy a tengeri mén? A Ruh-madár szikla-fészke? Az emberevõ óriásszörny meséjét egyszerûen kölcsönvette a nagy vak-mesélõtõl! Negyedik és ötödik meséjében gátlástalanul gyilkol, pedig akár a tenger véne, akár az élve eltemetettek meggyõzéséhez elég lett volna egy fürge ész. A hatodik és hetedik mesében nagyon úgy tûnik, mintha Szindbád régi helyekre térne vissza, nagyon is jól tudva, hol az a hegy alatt száguldó ékszerfolyó, a Királyok Égövének tengeri szörnyei, s a város, ahol a lakosoknak szárnyuk nõ, és nem Allah szolgái.

- Valamit tennünk kellene! - mondta hirtelen teherhordó Szindbád, mikor kicsúszott kezébõl a csillogó csodavilág fonala. Izmos keze ökölbeszorult, barna teste megfeszült. Zubeida végigsimított férje keserûvonalú ajkán, magával húzta, megfürdette, s mire Bagdad fölött úrrá lett az éj, a teherhordó mélyen aludott.

Zubeida ekkor elõvette ezüsttükrét, s hosszan elnézte a kék derengést, mely belõle áradt. Ismerõs volt ez a fény. Kutatni kezdett emlékeiben. Tudta, hogy kéken ragyog Káf hegye, kéken hullámzott elõtte az ifrit is. S a szellemnek oly erõs volt a szeme, mint Fatimének. Anyja nézett mindenre fürkészve és felmérve, egyszerre okosan és kíváncsian. Igen, igen. Fatimére "kéken" emlékezett, mert egyszer csodát mutatott neki. Aludt már, mikor anyja hirtelen karjába kapta, s kivitte a lugasba.

- Ne aludj, kicsim! - susogta - Amit most látsz, máskor nem láthatod! Oda nézz, Zubeida! Látod?

Látta, hogy a Hold lassan megkettõzõdik. Ezüsttányérja mögött megjelenik egy másik, halványkék kupola, mely bizonytalanul remeg az égen, mintha ködbõl, esõbõl szõtte volna a tündérkirály. Zubeida lelkét szorongatni kezdte valami, sírvafakadt, s anyja csitítva-dúdolva sietett lefektetni.

Ez fájt nekem - ismerte föl Zubeida - gyerekkoromtól a lelkemben õrzöm a kék-holdat, melyhez nincs fogható. És bátran megdörzsölte a tükröt. Kíváncsian pillantott az ifritre, mely föléje magasodott. Az ifrit meghajolt elõtte és várt. Zubeida elõször is körüljárta vendégét, s megállapította, hogy nem áll a földön, hanem lebeg.

- Nem tudsz állni? - kérdezte tõle.

- Nem tudok - válaszolta az ifrit, s arcán átsuhant a meglepetés. Datmától elõször kértek olyat a földiek, amire képtelen volt.

- Tudsz ennél hatalmasabb lenni? - faggatta Zubeida ismét.

- Nem tudok - válaszolta az ifrit. Teljes alakjában mutatkozott a lány elõtt, melynél valóban nem lehetett nagyobb, csak kisebb, de ez nem érdekelte Zubeidát.

- Tudsz életet adni a halottaknak? - fürkészte most.

- Nem tudok - mondta szomorúan az ifrit, s lehajtotta fejét. Nagyon jól tudta, mire gondol Zubeida, hiszen õ maga volt, aki Fatime testében keresett kapcsolatot a földiekkel, de neki is tapasztalnia kellett, hogy a halál oly súlyossá teszi a testet, mellyel megmérkõzni nem tudnak. Datma egyetlen ifrit-nap alatt élte le Musztafa feleségének huszonöt esztendejét, s most titkos büszkeséggel érezte: nem volt hiába! Lánya sorsa földi sors, de szíve és agya ifrit. Lelke megkötözhetetlen, lebegõ.

- Látni akarom tengerjáró Szindbád csodáit! - parancsolta Zubeida, s az ifrit lágyan tenyerébe emelte õt. Nemcsak megmutatta, hanem meg is magyarázta a látottakat. Az ifritek várták õket, legalább olyan kíváncsiak voltak Datma lányára, mint õ rájuk. Ma és Ra beültették a tengeralattjáróba, bekalandozták a tengerfenéket. Zubeida látta az elsüllyedt hajók szétszórt kincseit, s nem kívánta meg. Látta a tengeri csikókat, szökõkútakat lövellõ bálnákat, de nem tett rá nagyobb hatást, mint a jó öreg Dzsambul, apjának kétpupú tevéje. Dzsan és Dzsin megnyitották elõtte a hegyek gyomrát, ahol aranyfolyó és gyémántpatakok folytak, ám ettõl nem lett gyorsabb érverése. Maar és Id repülni vitték, de Zubeida megérezte, hogy Datma tenyerén gyorsabban utazott.

- Látni szeretném, hogy ti hol éltek! - mondta az ifriteknek, s csakhamar elõtûnt Aepyornis karcsú kúpja. Káf most is a vezérlõteremben tartózkodott. Sosem-mosolygó pillantása felderült, mikor meglátta Datma bátor lányát. - Nem félsz? - kérdezte tõle, s kérdése jogos volt. A nyolc gigászi ifrit közt porszemnek tûnt a kis bolygólakó.

- Nyolcan vagytok? - kérdezte válasz helyett Zubeida, és az ifritek mosolyogtak. Beszéltek a Nagy Energia Körrõl, ahol millió és millió ifrit él. Beszéltek könnyû és lebegõ világukról, melybõl kisodródtak a fekete bolygó kiszámíthatatlan vonzása által. Beszéltek az anyagról, amit keresnek, ami nélkül nem hagyhatják el az idegen világot, mely nekik igencsak kicsi és hideg. Beszéltek kilencedik társukról, Rukhról, aki a csillagok közé indult iferitért. De Zubeida kérdésére, hogy mi az iferit, zavartan néztek össze. Hogyan magyarázzanak meg egy bonyolult atomszerkezetet, bomlási reakciókat, rádióaktív sugárzást?! Soha jobban nem érezték a távolságot, mely õket ettõl a gyermekded bolygótól elválasztja.

És Zubeida tanácstalanságukból megértette, hogy az ifritek nem isteni lények, csupán idegenek. Tartoznak valahová, ahogyan õ Szindbádhoz tartozik, a keserû, szilaj teherhordóhoz, ki szelíd és szép szavakkal panaszolja, ami neki fáj. Örömmel gondolt arra, hogy Szindbád bánata orvosolható, a Föld nagy és gazdag. De ki adja meg azt, ami neki kell? Ki látta a kék holdat? Teljesíthetetlen szenvedélye megsajnáltatta vele az ifriteket. Ugyanazt érzik, amit én, gondolta Zubeida. Bele fognak halni, hiszen õk sem halhatatlanok. És töprengve-vívódva beszélni kezdett nekik a hold-árnyékról, amit egyetlen egyszer látott, ami kék és remegõ, mintha ködbõl és esõbõl szõtték volna. Az ifritek pedig egyre nagyobb izgalomba jöttek, míg végül Datma mondta ki: - Nem lehet más, csak iferit-hold! Pályáját ki lehet számítani, ha földi létem idõegységében a mellékbolygó takarásában volt!

Káf keresni kezdte Rukh koordinátáit, míg Ma és Ra betáplálták az adatokat a központi agyba. Datma arról vitázott Maarral, hogyha földi létében tudott az iferit-holdról, akkor régebbi emléknyomának kellett lennie, s akkor lehet, hogy a mellékbolygónak mellékbolygója van, ami esetleg mozdulatlan.

Dzsin cselekedett. A geológus tenyerére emelte Zubeidát, majd Dzsanra pillantott és kisétált a belsõ startpályára. A mérnök már a kompban ült, mire Dzsin beszállt.

- Megkeressük a kék holdat -, mosolygott az ifrit a földi asszonyra, aki oly sokat adott nekik.

Alattuk rohamosan kisebbedett a Föld, felettük nõtt a Hold. Mikor megkerülték, kiderült, hogy nem kíséri apróbolygó. Ám Rukh jelentkezett, Káf adatai alapján megtalálta az iferit-holdat. A komp tovasiklott a Nap felé, Zubeida szeme elõtt táncot járt az égbolt, eltûnt a fent és lent, a csillagképek riadt magánnyal hunyorogtak a semmibe. Az iferit-hold úgy nézett Zubeidára, mint mélykék szem. Az ûr barna arcából rátûzõ kék ragyogás átjárta lelkét, felpattantotta lelke zárait. Pontosan tudta, mit kell tennie.

Nem ment ki Dzsinnel a ködbolygóra, tudta, hogy az ifritek most szolgálatukba hajtják, elpusztítják azt. Dzsan tenyerébõl nézte, amint Rukh elhelyezi a ladin- tölteteket, Dzsin elõkészíti a tartály-automatákat, és a szezámok magukbazárják a széthulló kék-holdat. Dzsan, aki megsejtette a parányi lényben végbemenõ érzéseket, arról beszélt neki, hogy ez nem valódi égitest, saját felderítõik szórják szét az ûrben az iferit-holdakat, mert tudják, hogy kemény és idegen világok fogják körül a Nagy Energia Kört, mely az õ hullámlétüktõl idegen. Amit most találtak meg, azt a Krónos legénysége hagyta itt, Pro, Met, He és Us. Az ifrit elhallgatta, hogy ami nekik nemrég volt, az földi mértékben õskort jelenthet, s minden jel arra mutat: épp Krónos utasai ismertették meg a bolygólakókat a tûzzel, szánva parányi védtelenségüket.

..... Mikor az Aepyornis utolsó villanása sem látszott már, hajnalodott. Zubeida zirbadzsét készített Szindbádnak, s a teherhordó mélykék szeme felragyogott kedvenc étele láttán. Egész nap vidáman hordozta a földi jókkal színültig telt kosarakat, este arról beszélgetett társaival, hogy igazságtalan az õ nehéz sorsuk. Szelíd és szép szavait egyre többen hallgatták, s egy nap Harun ar-Rasid kalifát elsöpörte a teherhordók lázadása. Szindbád haladt az élen, s egy zászlót emelt magasra, amin apró kék hold ragyogott.

Zubeida hímezte neki. Ez volt az egyetlen, ami emlékeztette az ifritekre.