AL SARRANTONIO

KÁIN GYERMEKEI

Ma este megöltem az anyámat az ágyában. Mert:

Hank és én abban a pillanatban barátok lettünk, amikor belépett az osztályba. Már benne jártunk a félévben, de megengedték, hogy beiratkozzon a hatodikba. Nevelőszülőknél élt. Soha azelőtt nem találkoztam hozzá hasonló figurával - örökösen mosolygott, és mindig volt valami remek ötlet a tarsolyában, amivel el lehetett ütni az időt. Suli után wiffle labdáztunk, vagy a vegyesboltban átlapoztuk az újságokat, máskor a hátsó kertünk végében terpeszkedő szomorúfűz sátra alatt ücsörögtünk, és azt játszottuk, hogy bekerített bennünket az ellenség. Mindent együtt csináltunk. Azt mondta, olyan vagyok, mintha a testvére lennék.

Egyszer, április vége felé jártunk, egy Porky Kolhausen nevű srác az uzsonnás dobozába behozott egy félkilós varangyos békát az iskolába. Annyiszor nyomta a pofánkba, hogy nem tehettünk mást, meg kellett ennünk.

- Cooper-tóból halásztam ki - dicsekedett, mert tudta, hogy lenyűgöz bennünket a lakoma. - Fogadok srácok, hogy nektek nem sikerült volna.

Én meg:

- Fogadok, hogy sokkal nagyobbak is vannak a Cooper-tóban.

- Fogadjunk, hogy el tudunk kapni egyet - tette hozzá gyorsan Hank.

- Fogadjunk, hogy nem - bizonykodott Porky, úgyhogy a délután bizony Hankot meg engem a Cooper-birtokon talált.

Megtaláltuk Cooper kerítésén a lukat, óvatosan elkúsztunk a betonalapozású szerszámoskamrája mellett. A szélén megálltunk. Negyven yarddal távolabb ott volt a tó. Nyugodt, kristálytiszta, vízililiomok tarkították, partján moha és szépen nyírt pázsit. Állítólag sügér is volt a tóban, és Porky azzal dicsekedett, hogy kifogott egy kék kopoltyúsat is, bár bizonyítéka erre nem volt, mert állítólag Cooper a házából észrevette, ráordított, ezért el kellett dobnia a hálót és futásra fogni. Ezt azért nem volt kötelező elhinni.

- Gondolod, hogy sikerülni fog? - mosolygott Hank.

Én idegesebb voltam:

- Nem tudom...

- Gyerünk. - És elindult előttem, görnyedten, mint egy kommandós, elsietett a zöldre festett asztal és kerti székek mellett, kilépett a nyílt terepre.

Én követtem, és esküszöm, hallottam, hogy Cooper utánunk kiált. Visszanéztem, hogy a ház végében felbukkant-e lapos, fehér arca, de nem volt ott senki. A tiszta kis tó elhagyatott volt. A verandát beárnyékoló két nyárfát lustán borzolta a szellő.

- Siess.

Igyekeztem lépést tartani. Hank már majdnem a tóparton volt, a víz fölé meredő kacsaürüléktől foltos sziklán egyensúlyozott.

- Tudom, hogy az öreg el fog kapni.

- Ne izgulj - mondta Hank, és előrehajolva figyelte a vizet. Nyugodt arcát visszatükrözte a tó.

Semmit sem lehetett látni, csak a vizet, hínárt, a tó fenekén az iszap mozgását és a tavaly ősszel vízbeesett levelek lassú áramlását. - Egyszerre gyors, alig észrevehető mozdulatra lettem figyelmes. - Ott - mutatta Hank, és jobbra, alig egy méterre tőlünk egy foltra mutatott. Én semmit sem láttam, de Hank folytatta: - Figyelj! - Valami megmozdult a tiszta vízen: egy farkcsapás, az apró uszony lusta mozgása.

- Kék kopoltyús - súgtam.

- Egy kis sügér - helyesbített Hank. A szeme tágra nyílt a boldogságtól és a figyelemtől. Lehajtott fejjel figyelte a vizet, mint egy kígyóbűvölő. Hirtelen előrekapott, belenyúlt a vízbe, és a következő pillanatban már a markában fickándozott a hal. Igyekezett kicsúszni a szorításból, apró fejét ide-oda rángatta, de Hank gyorsan hátralépett a sziklán, és a mohos gyepre tette a halat. Az a víz felé dobálta magát, úgy vonzotta a tó, mint a mágnes. Hank tornacipős lábával alányúlt, és még egy méterrel hátrébb lódította a víztő1.

Figyeltem a sügért, még egyszer összekunkorodott, aztán mozdulatlanná dermedt. Elindultam Hank után a tó meredek oldalához.

Eltűnt a tó mögötti sötét árnyékban. Egy pillanatig nem is láttam.

A vízmosta part melletti, sűrű bozótossal körbevett apró tisztáson bukkant fel. Alig volt elég kettőnknek a hely. Mellé térdeltem.

Ahogy letenyereltem, valami hosszú dologra tapintottam. Kihúztam a hínárhalomból.

- Hé, Hank, ez Porky hálója.

Hank a vizet figyelte. - Nincs rá szükségünk. - De...

- Maradj csöndbe! - suttogta.

Ezúttal oldal irányba kapott, és a parttól felvett valami zöld, kövér, hosszúlábú állatot. Én még csak nem is láttam. Hank mosolygott. - A fűben és a vízinövények között rejtőznek el - magyarázta. - Végig itt volt, figyelt minket. - A békát beletette Porky hálójába, és kivette a kezemből a nyelet. - Gyerünk vissza.

Átvergődtünk az ágak között oda, ahol a sügért hagytuk. - Őrülsz? - mosolyogta, én pedig biccentettem. Odaadta a halat, az fickándozni kezdett, igyekezett kicsusszanni a fogásból. Hamarosan ismét Cooper lukas kerítésénél voltunk, és átbújtunk a törmelék között.

- Szarok Porkyra - felelte Hank, és továbbra is olyan furán bámult rám. Még soha nem láttam nála ezt a nézést. Ellenkeztem volna, de elfordult, a telek végén lévő magas betonfalat vizsgálta. A fal tetejére rozsdás szögesdrótot tekertek. Mögötte roncsautó-telep húzódott, és a szögesdrót senkit nem tartott távol, mert egy lyuk tátongott a betonfalon körülbelül hatvan centi magasan. Az évek során a gyerekek vájták feszítővasakkal, csavarhúzókkal és ócska kalapácsokkal.

Hank átpréselte magát a lukon, és odabent várt rám. A túloldalon, a roncs kocsik hűvös árnyékában kiszedte a békát, a hálót pedig a teherautó rozsdás alkatrészei közé lökte.

- Ne érdekeljen a háló. Ezt nézd - mondta Hank. Figyeltem a varangyos békát. Mostanáig teljes nyugalomban hevert, elcsendesítette a fogság. Hank két kezében tartva maga elé emelte, ahogy a barbárok tarthatták a kardjukat, és ujjaival kitapogatta a béka hasát. - Most! Megszorította. A béka brekegni kezdett, mély, böfögő hangot adott ki. Én meg nevettem.

Erősebben nyomta a béka hasát. A béka megint brekegett, ezúttal mélyebben és bizonytalanabbul, aztán szélesre tátotta a száját, a szeme elkerekedett és kidülledt, a nyelve kilógott, olyan volt, mint egy felfújt kis lufi.

Hank tovább szorongatta, közben a betonfal felé hátrált. A béka felső része most már teljesen olyan volt, mint egy léggömb.

- Mit... - kezdtem volna mondani, de Hank egy nevetéssel elintézett, miközben hirtelen összeszorította markát a béka hasán. Visító hang, a béka szeme kiugrott a helyéből, a feje kettényílt, a nyelve és a belsőségei kiröpültek a száján, és a falra kenődtek, mint valami grafiti.

- Jézusom! - nyögtem, és elfordultam a falra mázolódott vörös békabelsőségtől. - Hogy tudtad megcsinálni? Hankra néztem. Azt hittem, undort fogok az arcán látni, vagy nevetni kezd, mint azok a gyerekek, akik valami nagy dolgot látnak, de az ő arca csak kipirult. Amikor eldobta a békát, tökéletes boldogság ragyogta be.

A kezemben lévő sügérre néztem. Már majdnem megdöglött; ott, ahol szorongattam, a pikkelyei kiszáradtak, kezdtek leperegni. Még ha gyorsan visszarohanok a tóhoz, vagy másutt teszem friss vízbe, akkor is elpusztulna. De nem ez volt a lényeg.

Hank nem azt tette, amire számítottam. Nem mondta, hogy gyáva nyúl vagyok, és nem is nevette el a dolgot. Csak várakozva bámult.

És akkor megtettem. Remegve a fal lé fordultam, és a sügér feje alatt összeszorítottam a markomat. Éreztem, hogy az agya és a belseje úgy fröccsen ki, mint a vörös kelésbő1 a genny. A feje leszakadt, a falnak csapódott, majd lepottyant a földre.

Csak álltam és néztem, aztán ami még megmaradt a halból kiesett a kezemből. Futni kezdtem, átfurakodtam a lukon, és végigrohantam az üres utcán. A lábam lüktetett, a szemem megtelt könnyel amikor átugrottam a járdaszegélyt, és ráléptem a házunk előtti pázsitra. Befutottam a garázsba, onnan föl a szobámba. Becsuktam magam mögött az ajtót, és egy székkel elbarikádoztam.

Az ágyra vetettem magam, és zokogtam. Mikor a mamám szólt, hogy kész a vacsora, még mindig sírtam, mert tudtam, hogy azért öltem meg azt a sügért, mert meg akartam ölni.

Ezek után egy darabig nem találkoztam Hankkel. Rengeteg kifogást tartottam, a tarsolyomban, de ő nem kérdezősködött. Ugyanabba az osztályba jártunk, együtt voltunk matekórán, de még a folyosón is sikerült elkerülnöm. Mikor egyszer véletlenül összeütköztünk, csak az arcát néztem, a szemét nem.

Sok időt töltöttem a szobámban. A mamám már aggódni kezdett, hogy jól érzem-e magamat, úgyhogy ki kellett valamit találnom; azt mondtam, hogy a könyvtárba kell mennem, avval bevonultam a garázsba, hogy magamban lehessek, vagy azt meséltem, hogy kimegyek a parkba focizni, helyette meg leültem a kilátó tövébe, felhúztam a térdem és lehajtottam a fejemet.

Örökösen magam előtt láttam Hank várakozó mosolyát. Mintha tudta volna, hogy azt fogom csinálni a hallal, amit csináltam, mintha tudta volna, hogy egyszerre csak kinyílik egy ajtó a fejemben, aminek semmi köze a békákhoz, sem a halakhoz, hogy ez annál valami sokkal rettenetesebb. A döglött békák és halak csak az első lépés volt a világ leghatalmasabb óceánjához vezető parton.

Négy héttel a Cooper tónál történtek után Hank újra eljött értem. Már kezdtem azt hinni, hogy megfeledkezett rólam, hogy talán talált valaki mást, akivel együtt lóg, vagy talán úgy döntött, hogy békén hagy. Álmomban láttam, hogy miket csinálhat Hank, és ezek az álmok mindig Hank mosolyával értek véget. Boldog, mindent tudó mosolya úgy lebegett fölöttem, mint Damoklesz kardja.

De egy hónap után az álmok is kezdtek elhalványulni. Kifelé mentünk már a tavaszból, közeledett a nyár. Az iskolának hamarosan vége. Az iskolaév befejezte előtt még meg kellett írnom a házi dolgozataimat, és lassan felejteni kezdtem, már amennyire ez lehetséges volt, azt a napot Hankkel, és amit elkövettem.

Fent voltam a szobámban. Emlékszem, a szellő meglebegtette a függönyöket, a szobát megtöltötte a késő tavaszi virágok jellegzetes illata, a súlyos pollen-illat, ami olyan, mintha élne. Épp az utolsó British Múzeumban vett dinoszaurusz modellemet illesztettem be a diorámába, ezt akartam elvinni az iskolai Tudományok Vásárára. A sztegoszauruszt a helyére tettem, a papírmasé vulkán aljában burjánzó vegetáció közé, amikor meghallottam az ajtócsengőt, és a mamám felszólt értem. Tudtam, hogy Hank az.

A modell kiesett a kezemből. Hirtelen sírni szerettem volna. Csak ültem, ringatóztam, homályosan láttam a könnyektő1, az arcom égett, aztán ökölbe szorítottam a kezemet, az ölembe rejtettem az arcomat, és keményen ütlegelni kezdtem a combom.

- Nem, nem - szipogtam a térdembe, hogy anyám meg ne hallja dühös hangomat.

- Rudy, hallasz? - kiabálta mama. - Azt mondtam, hogy Hank jött meg. Felküldjem?

Valamit motyoghattam válaszként, mert egy pillanattal később hallottam a lépcsőn a lépések zaját, kinyílt a szobám ajtaja, és ott állt ő.

- Szia Rudy - a mosolya semmit sem változott. Ami azt illeti, ő maga sem változott egy cseppet sem. Ugyanaz a Hank volt, akit két hónapja ismertem, akivel együtt labdáztunk, baseballkártyákat cseréltünk, békákra vadásztunk...

- Mit csinálsz? - kérdezte. Mintha csak tegnap váltunk volna el. Zsebre dugta a kezét, és lehajolt, hogy megnézze a diorámámat. - Klassz. - felállította a sztegoszauruszt, pontosan oda tette, ahova én tettem volna, és lesöpörte a tüskés farkát. Mélyebbre hajolt, a szeme egy szintbe került dioráma elejével, alaposan szemügyre vette a Jurassic park szerű tájat, a vulkán domborulatától a láva-keretezte kráterig. - Klassz munka.

Felállt, még mélyebbre rejtette a kezét a zsebébe, és mosolygott. - Szóval, mit csináltál?

- Nem sokat - feleltem, és a padlót nézegettem. - Nem értem rá.

- Azt elhiszem - elkapta rólam a pillantását, körbenézett a szobámban, szemügyre vette a baseball trófeáimat, az autogramos Mets baseball-labdát, a posztereket. Klassz - mondta, és az egyik modellautómhoz lépett. Egy hete fejeztem be, egy piros, lehajtható tetejű 'S6-os Chevy volt. - Ez honnan van?

- Szombat van, az ég szerelmére! Holnap is megcsinálhatod. Akarod, hogy elkérjelek a mamádtól? - Úgy tett, mint aki kifelé indul.

Ekkor ránéztem, arra számítottam, hogy meglepődik, vagy megsértődik, de az arcán csak a szokásos mosolyt láttam.

- Menjünk - mondta.

Pár másodpercig néztük egymást, aztán felkiabált a mamám. - Fiúk, rendesek legyetek, máskülönben a kertben a helyetek.

Hank mosolya meg se rezzent. A szeme mosolygott, és a mosoly szétáradt, nőttön-nőtt, mint az óceán, ami elvezet a horizontig, ami soha nem ér szárazföldet...

- Jó - mondtam, a hangom alig volt erősebb egy halk sóhajnál. - Oké.

- Remek! - mondta Hank, és két hosszú lépéssel előttem termett, átölelt, mintha a bátyám lenne.

Mamát elkerültük, a garázson át mentünk ki. - Kell a bringád - figyelmeztetett Hank. A fal mellő1 eltoltam a tízsebességes biciklit, felpattantam rá, és kikerekeztem a nyitott garázsajtón. Kint, a virágzó tavaszi délutánban megvártam, míg Hank az elülső veranda mellő1 elhozza saját tízsebességes bringáját, és mellém ért.

Odakint ugyanazt a csodás, élettel teli illatot éreztem, mint fent, a szobámban. A világ tele volt nyíló virágokkal, zöld pázsittal, levelekkel - a fák szinte nedvesnek látszottak a rengeteg friss zöldtől. Mélyet lélegeztem, magamba szívtam a tavaszt, bujasága betöltötte a tüdőmet, beszívtam a klorofilt, az illatokat, a frissen leszórt műtrágya és a lenyírt fű szagát. Érezni akartam magam körül az életet, és elfelejteni a fejemben hullámzó óceánt.

Lassú menetben gurultunk le a dombról, távolodtunk az otthonomtól, Hank elöl, én mögötte. A hosszú lejtó a városba vezetett. Úgy tekertünk, hogy ne kelljen fékezni. Hank elengedte a kormányt, kihúzta magát, hagyta, hogy a szél fújja az arcát. Átvágtunk a városon, aztán magunk mögött hagytuk, mellettünk már a farmok szaladtak, közeledtünk az erdő felé.

Akkor már tudtam, hova tartunk. Mikor Hank ide költözött, egy egészen különleges helyre vezettem el - a régi cserkésztáborba vezető ösvény végén - a tábort húsz éve, az erdőtűz óta nem használták -, az erdőben volt egy mélyedés. A kiégett részen azóta apró, csenevész fák nőttek. A mélyedést néhány sráccal még az előző nyáron tisztítottuk meg. Úgy terveztük, hogy ha a szüleink megengedik, egyszer kint töltjük az éjszakát. A mamám soha nem egyezett bele.

Egyszer Hanknek is megmutattam, arra készültünk, hogy majd nyáron itt fogunk táborozni. Egy év alatt bizonyára benőtte a gaz, de amikor lekanyarodtunk az útról, láttam, hogy az ösvényt valaki megtisztította. A bokrok ágait hátrahajtotta, sőt, ott, ahol nagyon akadályozták volna a közlekedést, még le is nyeste. Átvágtunk a kiégett gyűlésterem elszenesedett, nyirkos, rothadó gerendái között, és bevettük magunkat az erdőbe.

- Mindjárt ott vagyunk - kiáltott hátra Hank, és a torkomat ugyanúgy fojtogatni kezdte a sírás, mint odahaza, a szobámban. Attól féltem, nem tudom majd visszatartani a könnyeimet.

Elgurultunk néhány mohával benőtt piknik-pad mellett, aztán hirtelen kiértünk a szúrt napfényben fürdő tisztásra.

A kis mélyedést valaki teljesen megtisztította. Pont úgy nézett ki, mint amikor a rendes cserkészek az itt töltött éjszaka után gondosan eltakarították a táborozás minden nyomát. A füvet összegereblyézték, a száraz leveleket és gallyakat gondosan elsöpörték.

- Tetszik? - kérdezte Hank. Leszállt a bicikliről, finom mozdulattal egy tölgyfa vastag törzsének támasztotta. - Annyit dolgoztam, mint egy ló.

Lassan lekászálódtam, és kitámasztottam a bringát. Rám nézett, és nevetett. - Mi a baj? Olyan képet vágsz, mint aki kísértetet látott.

Leültem a földre, a kezemet a gyomromra szorítottam. Hirtelen hányinger fogott el. Behunytam a szememet, láttam az óceánt, sűrű, vörös, át-meg átszőve vékony erekkel, szürke belső szervek ugrálnak benne, az émelyítően édes tengerből kinyúl egy kéz, megfordul, visszacsusszan, nem kapcsolódik semmihez...

- Hé, öregem - hallottam egészen közelről. Kinyitottam a szememet, Hank állt felettem. Az arca kifejezéstelen. Hányás szagot éreztem. Lenéztem. Leokádtam a nadrágomat, a tornacsukámat, a kezemet.

- Pihenj. Mindjárt elmúlik. Tisztítsd le magad. - Hátrébb lépett, el a bűztő1. A lábamnál egy zsebkendőt hagyott. Letörölgettem magam, közben a gyomrom ismét felkavarodott, de aztán valahogy megnyugodott.

Fütyörészni kezdett, vékonyan, a fogai között, miközben leszedett valamit a bringa hátsó csomagtartójáról. Gyűrött papírzacskó volt. Benne egy szendvics. Indián módra letelepedett a biciklije mellé, és enni kezdett. Bolognai mártásos hús és mustár szagát éreztem.

- Nem ebédeltem - magyarázta. - Szólj, ha rendben vagy, öcsi.

Bepakolta az egyik szendvicset, aztán folytatta a másikkal, közben a fákat nézte. Napsugár pászma simított végig az arcán, hunyorognia kellett. Egyszerre izgatottan az egyik bokor tövére mutatott. Teli szájjal beszélt, alig lehetett érteni. - Nézd, róka!

A gyomrom összeszorult. Azt akartam, hogy ugorjon fel, eredjen a róka nyomába, üldözze, kapja el, és az övén lógó késsel addig szabdalja a pofáját, amíg minden eltűnik róla, ami egy rókához hasonlítaná. De Hank nem mozdult. A róka tényleg ott volt, láttam a vörös farka végén a fehér foltot. Aztán az állat eltűnt.

- A hasad rendben? - Hank figyelme megint felém fordult.

A szendvicsmaradékot visszarakta a papírzacskóba, összegyűrte, felállt, lesöpörte nadrágjáról a morzsákat, és a zacskót a csomagtartón lévő táskába tette. - Jó - mondta. - Akkor kezdjük.

A biciklijétől jobbra egy keskeny ösvény vezetett az erdőbe. Hank egy pillanat alatt eltűnt. Hallottam, ahogy átvág a bokrok ágai között. Távolról a hangja is eljutott hozzám. Először azt hittem, magában motyog, de ismétlődő szavai egyre tisztábban érkeztek. - Ide, emberek! - ismételte rekedten.

Az aljnövényzetben megszűnt a mozgás. Hank elnémult. Aztán megint megszólalt. - A francba! Ó, a franc

essen bele! Megint áttőrt az erdőn, és felbukkant, a karjában kartondobozt tartott, és az arca vörös volt a dühtől.

Letette a dobozt a tisztás közepére. - Azt hittem elég magasra raktam. A harag helyét átvette a zavar. - De az egyik meglógott. Bocs. - Rám nézett. Az arca őszinte sajnálatot tükrözött.

- Hát - folytatta -, akkor ezzel kell beérnünk. Figyelme most a dobozra összpontosult. Óvatosan kinyitotta a tetejét. Felragyogott az arca. - Helló, kisöreg! - köszönt vidáman valaminek odabent. Benyúlt a doboz mélyébe, és előhúzott valami kicsi, puha, barna dolgot.

Kutyakölyök. Sárgásbarna cocker spániel, lapátfülei a fejéhez simultak, óriási barna szeme csillogott. Mancsai a testéhez képest túl nagyok voltak. Nyelvét várakozásteljesen kinyújtotta, minden figyelmét Hanknek szentelte.

Hank nevetett. - Jól van fiú. Jól van. - Egyik kezével szorosan tartotta a kutyust, a másikkal a kabátja zsebébe nyúlt, és elővett egy kutyakekszet. A kölyök ráugrott, elégedett morgással két mancsa közé fogta, bekapta, és rágni kezdte.

- Jó fiú - mondta Hank, és a földre rakta a kutyát. A lábához dobott még pár kekszet. - Nem szaladsz el, igaz? Nem bizony Szépen itt maradsz.

A kutya mélységes áhítattal nézett fel rá. Hank megint elnevette magát. - Jó fiú.

Aztán rám nézett. - Ketten voltak - magyarázta. - A másik nagyobb volt. A mancsával biztos elérte a doboz tetejét.

Mindketten a barna kutyakölyköt figyeltük. Boldogan csóválta a farkát, és halk morgással rágcsálta a kekszet. Hank egyszer csak összedörzsölte a tenyerét, és azt mondta: - Kezdődhet az előadás.

Rámosolygott a kutyára, felemelte, és a kezembe nyomta. Az én kezem nehéz volt, mint a kő. A kutya bizonyára megérzett valami, mert vonyítani kezdett, igyekezett megszabadulni a szorításból. Hank a fejére tette a tenyerét, és lenyomta. - Hé, fiú, hé, csak nyugodtan. Megint belenyúlt a zsebébe, és egy kettétört kekszet varázsolt elő. Az egyik felét a kutyának adta, és megdörgölte az állat fejét, amikor az a kekszért hajolt. A kutya nyüszített egyet, aztán játékosan morogni kezdett, miközben az étellel játszott.

- Nem lehet ezeket kiborítani - mondta Hank. Rávigyorgott a kutyára, és megvakargatta a fejebúbján a laza bőrt. - Igaz?

- Sajnálom, nincs több - mondta. Elhúzta a kezét, és a markomban hagyta az állatot.

- Nem tudom! - préseltem ki magamból. Szorosan magamhoz öleltem a kölyköt, felmelegítette a kezemet, de az ujjaim remegtek, attól féltem, hogy szétnyílnak, kiejtem a kutyát, hadd szaladjon szökött társa után az erdőbe.

- Bárcsak a másik kis dög ne szökött volna el - mondta bánatosan Hank. - Úgy sokkal könnyebb lenne. Megvakargatta a kutya fejét, majd hátrébb lépett. - Sajnálom, de egyedül kell megcsinálnod.

És akkor megcsináltam. Megfordítottam a kölyköt, a hasa az égnek meredt, úgy tartottam, hogy láthassam a pofáját. A két tenyerem közé fogtam a kis fejét, hatalmas barna szeme figyelmesen nézett, és szorítani kezdtem. Az agyam volt a satu, ereje szétáradt bennem, lecsúszott a karjaimba, onnan a kezembe. A kölyök egyszer levegő után kapott, aztán kitátotta a száját meg akart fordulni, hogy belém haraphasson, de a szorításom nem engedte. A szeme kitágult, a szemembe bámult, aztán ragyogó fény töltötte be, az élet vége, majd kihunyt a tekintete, mintha hályog ereszkedett volna rá, és a kutya feje félrebicsaklott a kezemben. A két tenyerem szinte összeért, a kutya feje kispriccelt a kezeim közül, vörös vérrel átitatott szőrcsomók és csontok fröccsentek szanaszét. Én csak szorítottam, egyre szorítottam. A két kezem már majdnem összeért, Érezni akartam a saját húsomat.

A távolból valami zúgást hallottam, a zúgás egyre erősödött, már kürtök harsogása töltötte be a fejemet, aztán rájöttem, hogy a saját hangomat hallom, én üvöltöttem. Üvöltöttem, üvöltöttem, míg valakinek a keze be nem fogta a számat. Egy hang próbált áthatolni az üvöltésen. Kezek ráztak meg, erre elengedtem a kutyát, kitártam a karomat, a szemem égett, mint az izzó szén. Ellöktem magamtól a kezet, és tovább ordítottam. A kezek ismét megragadtak. Égő szemeim megpillantották Hanket, aki boldogan mosolygott rám. Meg akartam érinteni az arcát, de helyette saját fejemet fogtam a két kezem közé. - Nem akarom! sikítottam. - Nem akarom! - Aztán a földre rogytam, a kürtszó elcsendesedett, én meg sírtam, sírtam, és a végén elaludtam...

A nap már lemenőben volt, mire felébredtem. Hank eltűnt. A biciklijét is elvitte, de előbb mindent eltakarított. A tisztás olyan makulátlanul tiszta és rendezett volt, minden felsöpörve, felgereblyézve, mint amikor ide értünk.

Felültem. Megnéztem a kezemet. Csak a körmöm alatt láttam egy kis alvadt vért. Hank engem is letisztított. A nadrágomat és az ingemet földdel dörgölte ki. A foltok zöme eltűnt. Ami maradt, az halvány és felismerhetetlen volt.

Egy fához másztam, háttal a törzsének támaszkodtam, és pár percig úgy maradtam. Aztán felálltam, és lassan kikerekeztem a táborból, átmentem a városon, vissza az otthonomba. Vacsoraidőre értem haza. A mamám nem kérdezte, hogy merre jártam. Megvacsoráztam, felmentem a szobámba, és magamra csuktam az ajtót. Belebújtam a pizsamámba, lefeküdtem és elaludtam.

A kölyök szemében kihunyó fényről álmodtam, és Hank várakozó, boldog mosolyáról.

Másnap reggel amikor felébredtem, nem bújtam ki az ágyból. A mamám nem vette észre, mert vasárnap volt, és ő is későn kelt. Amikor reggelizni kellett volna, bejött a szobámba, de én azt mondtam, hogy nem érzem jól magam, és ágyban maradok. Egész nap feküdtem. Másnap kellett volna leadnom a természettudományi házi feladatomat, de én ágyban maradtam egész nap, a dinoszaurusz diorámát először a reggeli napfény világította meg, majd a déli verőfény, aztán végre megint este lett. Vacsora táján a mamám a szokásos aggodalmaskodó arckifejezéssel lépett a szobámba.

- Nem tetszel nekem - mondta. - Biztos, hogy csak megfáztál?

Bólintottam. Gyufával melegítettem a lázmérőt 38 °C-ra, szorgosan megittam a narancslevet és a forró csirkelevest, amit a mamám hozott. A Panadolt lehúztam a vécében.

Továbbra is figyelmesen nézett. - Ha holnapig nem leszel jobban, kihívom az orvost. Sok mostanában a mononucleosis. Ha megkapod, az utolsó hónapban már nem járhatsz iskolába. És Hankkel sem találkozhatsz egy jó pár hétig. Ezt nem akarnád, igaz?

Elővarázsolt egy újabb pohár narancslevet. - Próbálj meg pihenni. Később még benézek, hogy kell-e valami. Megittam a narancslét, és úgy tettem, mint aki pihen, és a mononucleosison gondolkoztam. Amikor később bejött megnézni, alvást színleltem. Miután kiment, a plafont bámultam amíg csak tudtam, hogy el ne aludjak, és amikor már nem bírtam tovább, az alvással megjöttek az álmok is, és reggelig kísértettek.

Másnap nem használtam a gyufát, láztalan voltam. A mamám kijelentette, hogy meggyógyultam. Amikor kivitte az utolsó narancsleves poharat, megállt az ajtóban. - El is felejtettem, Rudy, Hank barátod telefonált. Azt üzeni, hogy ha holnap nem találkoztok az iskolában, délután beugrik hozzád. Azt mondta, idézem, valami "igazán klasszat" akar neked megmutatni. - Rám nézett, megcsóválta a fejét, és ahogy behúzta maga mögött az ajtót, azt morogta: - Azért még mindig nem tetszik a fizimiskád...

Egész nap és egész éjjel nyitott szemmel is láttam az álmokat.

Másnap elmentem az iskolába. Hank késett, de matekórán átpasszolt egy cetlit. "Iskola után találkozunk?" "Igen" írtam vissza. Óra után nem próbált meg beszélgetni velem, és aznap már nem is láttam az iskolában.

Az utolsó csengetés után került elő, mellém lépett, mikor elindultam hazafelé.

A megyei buszvégállomás két háztömbnyire volt. Mikor oda értünk, Hank leültetett az egyik padra, ő pedig a pénztárhoz lépett. Láttam, hogy egy halom papírpénzt húz elő a zsebéből, megszámolja, és a pultra csúsztatja. Kezében két jeggyel jött vissza, az egyiket nekem adta. Tessék - mondta. - Retúr jegy.

Megnéztem a jegyet, egy negyven mérfölddel távolabbi város neve állt rajta. - Mi a...

- Bízz bennem - vigyorogta. A pad melletti nyitott szemetesre mutatott. - Ebbe szórd ide a könyveidet. Többé nem lesz rá szükséged.

Megtettem, aztán felszálltunk a buszra. Az ajtók sziszegve becsukódtak, és a busz kigurult a pályaudvarról. A vezető mögött ültünk, remekül lehetett mindent látni. Az út mentén egyre több lett a farm. Áthaladtunk néhány kisebb városon, a busz megállt egy poros állomáson, aztán továbbgurult. Hamarosan már csak farmok között vezetett az utunk.

Egy óra tizenöt perc múlva megérkeztünk úti célunkhoz, ami mindössze egy tábla volt az országúton. Hank maga előtt terelt le a buszról. Mikor lelépett, még visszafordult a sofőrhöz. - Az utolsó busz nyolckor megy vissza? - A sofőr unottan biccentett. Hank mellém ugrott.

Jó két mérföldet gyalogoltunk. Meleg délután volt, ilyenkor szoktunk baseballozni, de ma kerekek szántotta földeken ballagtunk, imitt-amott levágott és halomba rakott takarmánykukorica szegélyezte az utunkat. Előttünk, nem túl messze magasodtak a hegyek. - A nevelőszüleimnek itt van a nyaralójuk - magyarázta Hank. - Kis ház, egy tó is van a közelben. - Elmosolyodott. - Nincsenek benne békák és halak.

Felfelé másztunk, a hegyoldalt hamarosan fenyők árnyékolták be. Ösvény nem volt, de Hank a nap segítségével tájékozódott, és nemsokára egy poros földútra érkeztünk.

Negyedóra múlva tényleg egy A-alakú kis faházikó előtt álltunk, terasz fogta körbe. Vadonatújnak látszott. Hank megerősítésül kijelentette: - Egy hónappal ezelőtt készült el. A nevelőszüleim azt mondták, hogy egész augusztusban itt leszünk.

Felléptünk a teraszra, és Hank a zsebéből kihalászta a kulcsot. Kinyitotta a bejárati ajtót. Kinyitotta, és betessékelt, mint egy valódi portás.

A szobában alig volt bútor, a sarkokban még megült a fűrészpor, az üvegfalon beáramlott a napfény. Az A hátsó része terméskőből készült, aljába kandallót vágtak. Még sosem használták.

Körbenéztem, majd tekintetem megállapodott Hanken. A szoba sarkában lévő egyik babzsák székbe telepedett. Kinyújtott lábát a bokájánál keresztbe tette. - Éhes vagy? - kérdezte. - Tegnap felhoztam egy kis kaját. Bolognai szószt, mustárt, kenyeret. Meg néhány kutyát.

Vállat vont, a tarkóján összekulcsolta a kezét. - Ahogy akarod.

Megint éreztem, hogy közeleg az émelygés, lázas meleg öntötte el a gyomromat, és lassan kúszott felfelé, a szemem mögé.

Forrongott a gyomrom. A torkomban éreztem már az epe ízét. Lenyeltem. Hirtelen nagyon szerettem volna leülni. Lerogytam Hankkel szemben a másik babzsák székbe.

- Mindjárt. - Kavargó gyomrom és égő szemem ködfátylán át is láttam, hogy szélesen rám mosolyog.

Hirtelen felugrott a székből. - Azt hiszem, csinálok egy szendvicset.

Nehezemre esett a beszéd. A fejemben lévő óceán úgy hintáztatott, mint szélvihar a hajót. Tudtam, hogy mi ez az óceán, és azt akartam, hogy szűnjön meg; azt akartam, hogy a vértenger ne vessen hullámokat, ne nyúljon ki értem, hogy azután visszavonuljon, és elkeveredjen az alant tátogó, haldokló halakkal.

Már nem hátrált a konyha felé, lassan visszasétált a székéhez és leült.

Már nem mosolygott. De a mosoly helyén nem a várt maszkot láttam, a hosszú metszőfogú, őrült, vérszomjas gyilkos arcát. Hirtelen fáradtnak és öregnek látszott.

- Mit csináltál velem?! - ordítottam, és égő szemeimet kényszerítettem, hogy átnézzenek a tűzön, és megpillantottam Hanket, mellettem térdelt, és úgy bámult belém, mintha tükör lennék. - MIT CSINÁLTÁL VELEM?

Hallottam, hogy azt mondja: - Sajnálom. - Az arca olyan közel volt, hogy éreztem a leheletét, és akkor hátrahajtotta a fejét, felajánlotta a torkát.

Elöntött a tűz és vér, tűz és vér voltam, a torkába mélyesztettem a fogamat és sikoltoztam. A világ vörös lett. Véróceánomból egy újabb sikoly hallatszott, de ez nem az én hangom volt, és a sikoly végén, amikor vérhullámként beért a tengerembe, hallottam, hogy Hank sírós megkönnyebbüléssel azt mondja: - Köszönöm...

Alkonyatkor ébredtem fel. A ház üvegfalán át a nap halvány sugara a szemembe világított, haldokló fénykéve, amely belezuhan az éjszakába.

Felkeltem a padlóról. A félhomályban egy lámpa sziluettjét pillantottam meg. Odabotorkáltam, és felkapcsoltam.

Halvány fénye a napsugárral együtt gyenge nappali fényt varázsolt a szobába.

Ahol korábban feküdtem, minden véres volt. Hank feltépett torokkal hevert a földön. Az arca eltorzult, szétmarcangolt végtagjai szerteszét, a mellkasát felszakították, a belei úgy lógtak ki, mint ócska matracból a tömés.

Szétszaggatott nadrágja mellett megtaláltam az egyirányú jegye felét.

A kandalló mellett glédában állt a felhalmozott fa. A rézvödörből gyújtóst vettem, és tüzet raktam.

Amikor a lángok erőre kaptak, Hank darabjait, mintha csak fadarabok lennének, a tűzbe vetettem: etettem a lángokat. Bele tellett egy kis időbe, de a tűz elég forró volt, és a végén csak a hamu maradt. A vért felmostam. Aztán lezuhanyoztam, addig dörzsöltem az arcomat és a kezemet, amíg olyan tiszta nem lettem, mint egy csecsemő. A körmöm alatti vérrel nem tudtam mihez kezdeni.

A hálószobában megtaláltam azt a váltás ruhát, amit Hank készített ki nekem. Még egy golfkabátot is szerzett, pont a méretemben. Tudta, hogy hűvös lesz, mikor kilépek a házból.

Ettem egy szendvicset, bolognai szósszal, mustárral és virslivel, aztán lekapcsoltam a villanyt, és elmentem. Lementem a hegyről, átvágtam a kukoricamezőn, ki a buszmegállóhoz. Nyolc óra volt, mire odaértem. És tíz perccel később a busz is befutott.

Mikor hazaértem, a mamám már halálosan ideges volt. Te jó ég, Rudy, halálra aggódtam magam miattad! Hankkel voltál?

Azt mondtam, hogy nem; azt mondtam, hogy indián nyílhegyeket kerestem, teljesen egyedül voltam, és elfeledkeztem az időről.

- Hál istennek! Olyan rettenetes - a rendőrség ma a házukban megtalálta Hank nevelőszüleit. Meggyilkolták őket. Biztosak benne, hogy Hanknak valami köze van a dologhoz. - Úgy nézett rám, mint aki attól tart, fájdalmat okozhat. Mintha porcelánból lennék. - Jaj, szegény Rudy! Azt mondják, hogy két hónappal ezelőtt Maine-ben meggyilkolta a legjobb barátját és a valódi szüleit, és azóta is sorba gyilkolja az embereket. - Szorosan magához ölelt. Istenem! Ugye nem tudod hol van?

Lefeküdtem, bámultam a mennyezetet, gyakoroltam a mosolygást, és az álmok valódiak voltak, nem tüntek el. Hallottam, hogy a mamám lefekszik, bementem a hálószobájába, és megöltem. Aztán becsomagoltam egy táskába, és elmentem.