A fámák szokásai
Történt egyszer, hogy egy fáma csüccsöst meg hadorzót táncolt egy
üzlet elôtt, amely tele volt dulimanókkal és reményekkel. Fôleg a remények
háborodtak föl ezen, hiszen folyton arra törekedtek, hogy a fámák ne csüccsöst
meg hadorzót táncoljanak, hanem hívest, mert a dulimanók és a remények csak
ezt az egy táncot tudják.
De a fámák csak azért is odamennek az üzletek
elé, és most ez is csak azért táncolt csüccsöst meg hadorzót, hogy
fölbosszantsa a reményeket. Az egyik remény letette a furulyáshalat - ugyanis
a reményeket, éppúgy, mint a tenger királyát, állandóan furulyáshalak veszik
körül -, és kiment, hogy összeszidja a fámát:
- Fáma, ne táncolj csüccsöst
meg hadorzót ennél az üzletnél.
De a fáma csak táncolt és nevetett.
A
remény odahívta a többi reményt is, a dulimanók meg körbeállták ôket, és
várták, mi történik.
- Fáma - mondták a remények. - Ne táncolj csüccsöst
meg hadorzót ennél az üzletnél.
De a fáma továbbra is csak táncolt és
nevetett, hogy kisebbítse vele a reményeket.
Erre a remények rávetették
magukat a fámára, és jól elagyabugyálták. Aztán otthagyták a földön egy
kerítés tövében, és a fáma bánatosan óbégathatott vérébe fagyva.
Titokban
megjelentek a dulimanók, ezek a nedves, zöld lények. Körbeállták a fámát, és
így vigasztalták:
- Dulimanó, dulimanó, dulimanó.
A fáma megértette, és
magánya enyhült egy keveset.