Szervusz, López

Egy férfi találkozik a barátjával, és köszön neki: kezet nyújt, biccent.
Csak azt hiszi, hogy köszön neki, de a köszönés már ki van találva, és ez a jóember csupán magára ölti a köszönést.
Esik. Egy úr egy árkád alá húzódik. Ezeknek az uraknak általában sejtelmük sincs róla, hogy ebben a pillanatban egy csúszdán csúsztak el, egy réges-régi, még az elsô esô és az elsô árkád idején elôre gyártott ôscsúszdán. Egy száraz levelekkel belepett nedves csúszdán.
És a szerelem mozdulatai, ez az édes régiségtár, e köddé vált alakok panoptikuma. Vigasztalódjon hiúságod: Antonius keze ugyanazt kereste, amit a te kezed, és sem az övé, sem a tied nem keresett semmi olyat, amit már öröktôl fogva meg nem találtak. De a láthatatlan dolgok testet kívánnak ölteni, és az eszmék halott galambként hullanak a földre.
A valóban új félelmet kelt, vagy csodálatot. Mindkét élményt a gyomrában érzi elôször az ember, és mindkettô Prométheusz jelenlétét jelzi: a többi kényelem, az, ami nagyjából jó véget ér; a használatban levô igék magukban foglalják a teljes kelléktárat.
Hamlet nem habozik: az igazi megoldást keresi, nem a nyitott kaput, az országutat; járatlan utat járt útért el nem hagy. A tengelyt akarja, mely a titkot metszi ketté, a lóhere ötödik levelét. Igen és nem között milyen végtelen a szélrózsa. Dánia hercegei, ezek a sólymok, inkább éhen pusztulnak, de döghúst nem esznek.
Ha szorít a cipô, az jó jel. Ott valami megváltozik, valami felmutat bennünket, zajtalanul a tenyerére emel, és egy kérdôjelet ír utánunk. Ezért olyan népszerűek a szörnyek, és az újságok ezért jönnek lázba egy kétfejű borjútól. Micsoda lehetôségek tárulnak fel, micsoda rajzot ír le a nagy ugrás az ismeretlenbe!
Ott jön López.
- Szervusz, López.
- Szervusz, öregem.
És azt hiszik, hogy köszöntek egymásnak.