Szétmálló cseppek

Nem is tudom, nézd, milyen borzalmasan esik. Örökké csak esik, kint sűrűn és szürkén, ide az erkélyre meg hízott, kemény cseppek vernek - platty! -, és szétlapulnak, mint a pofonok, egyik a másik után, olyan undorító. Most egy kis csepp jelenik meg az ablakkeret tetején, reszket az égbolt fényében, mely ezer tompa csillanásra bontja, nőttön-nő, már-már leesik, de nem esik le, még mindig nem esik le. Tíz körömmel kapaszkodik, nem akar leesni, látni, hogy még a fogával is tartja magát, közben egyre csak nő a pocakja, kövér óriáscsepp lett belőle, méltóságteljesen csüngedezik, és egyszer csak zutty, ott szalad, platty, szétmállott, máris semmivé lett, csak egy kis csuszamlósság a márványon.
Akadnak azonban olyanok is, amelyek öngyilkosok lesznek, alighogy kisarjadnak az ablakkereten, máris felhagynak a reménnyel, és alávetik magukat, mintha látnám, ahogy beleremegnek az ugrásba, lábacskáikkal elrugaszkodnak, a tulajdon sikolyuktól mámorosan hullanak le a semmibe, s elenyésznek. Szomorú cseppek, gömbölyű, ártatlan cseppek. Isten veletek, cseppek. Isten veletek.