Szétmálló cseppek
Nem is tudom, nézd, milyen borzalmasan esik. Örökké csak esik,
kint sűrűn és szürkén, ide az erkélyre meg hízott, kemény cseppek vernek -
platty! -, és szétlapulnak, mint a pofonok, egyik a másik után, olyan
undorító. Most egy kis csepp jelenik meg az ablakkeret tetején, reszket az
égbolt fényében, mely ezer tompa csillanásra bontja, nőttön-nő, már-már
leesik, de nem esik le, még mindig nem esik le. Tíz körömmel kapaszkodik, nem
akar leesni, látni, hogy még a fogával is tartja magát, közben egyre csak nő a
pocakja, kövér óriáscsepp lett belőle, méltóságteljesen csüngedezik, és
egyszer csak zutty, ott szalad, platty, szétmállott, máris semmivé lett, csak
egy kis csuszamlósság a márványon.
Akadnak azonban olyanok is, amelyek
öngyilkosok lesznek, alighogy kisarjadnak az ablakkereten, máris felhagynak a
reménnyel, és alávetik magukat, mintha látnám, ahogy beleremegnek az ugrásba,
lábacskáikkal elrugaszkodnak, a tulajdon sikolyuktól mámorosan hullanak le a
semmibe, s elenyésznek. Szomorú cseppek, gömbölyű, ártatlan cseppek. Isten
veletek, cseppek. Isten veletek.