Utasítások kézikönyve
Mindennapos feladatod, hogy meglágyítsd magad körül a falat,
mindennapos feladatod, hogy utat törj magadnak a ragacsos tömegben, amely
világnak nevezteti magát, hogy nap mint nap találkozz ezzel az undorító nevű
üveghasábbal, és a kutya elégedettségét érezd, hogy mindent a helyén találsz:
melletted ugyanaz az asszony, ugyanaz a cipô, ugyanaz a fogpaszta ugyanazzal
az ízzel, szemközt ugyanazok a szomorú házak, s a kopott, koszos ablakkeretű
Hotel de Belgique feliratú ház változatlan mélabúja.
Hogy mint rosszkedvű
bika beleöklelj az átlátszó tömegbe, melynek a közepén tejeskávét iszunk, és
széthajtogatjuk az újságot, hogy megtudjuk, mi történik az üvegfal többi
szögletében. Hogy letagadd: a kilincs lenyomásának ünnepélyes aktusát - azt az
aktust, amely mindent megváltoztathatna - a mindennapos reflex hideg
hatékonyságával teljesíted. Viszontlátásra, kedves, minden jót.
Hogy ujjaid
közé szorítsd a kiskanalat, érezd a fém lüktetését, gyanús figyelmeztetését.
Milyen fájdalmas megtagadni egy kiskanalat, megtagadni egy ajtót, megtagadni
mindazt, amit a megszokás már elég puhává nyaldosott. És mennyivel könnyebb
elfogadni a kiskanál egyszerű kérését, és felkavarni a kávét.
Nem mintha
baj volna, hogy a dolgok naponta ránk találnak, és hogy mindig ugyanazok. Hogy
ugyanaz az asszony van mellettünk, ugyanaz az óra, és hogy az asztalon levô
nyitott regény újra ott mászkál a szemüvegünk lencséjén; miért is lenne baj?
De mint megvert bika, lesunyt fejjel neki kell lódulnunk az üveghasáb
közepérôl egy másik közeg felé, amely közel van hozzánk és elérhetetlen, mint
a picador a bika közvetlen közelében. Azzal gyötörnünk a szemünket, hogy nézze
azt a valamit, ami az égen úszik, és álnokul elviseli a nevét, azt, hogy
felhô, és az emlékezetünkben nyilvántartott képe mását. Ne hidd, hogy a
telefon majd azt a számot kapcsolja, amit valójában szeretnél. Miért is
kapcsolná? Csak az történik, amit már megszerveztél, elrendeztél, a reményed
szomorú tükörképe ez, az asztal tetején vakaródzó, hidegtôl reszketô majom.
Verd szét a fejét ennek a majomnak, fuss a középponttól a falnak, törj utat
magadnak. Ó, milyen szépen énekelnek a felsô emeleten! Van fent is egy emelet
ebben a házban, ahol más emberek élnek. Van fent egy emelet, ahol olyan
emberek élnek, akiknek sejtelmük sincs az alsó emeletrôl, pedig mindannyian az
üvegfalon belül vagyunk. És ha hirtelen a ceruza oldalán megáll egy légy, és
lüktet, mint a hamvadó tűz, nézd meg jól, én megnézem, én kitapogatom a
parányi szívét, és hallom ôt, ez a légy visszhangzik a megdermedt
üvegmasszában, még nem veszett el minden. Amikor kinyitom az ajtót, és kidugom
az orrom a lépcsôházba, tudom, hogy lent kezdôdik az utca; nem a már
elfogadott látvány, a jól ismert házak, sem a szemközti szálloda, hanem az
utca, maga az utca, ez az élô pagony, ahol minden pillanat úgy borulhat rám,
mint a magnólia, ahol a pillantásom nyomán arcok születnek, amikor néhány
lépést elôrébb haladok, s a könyökömmel, a szempillámmal és a körmömmel
gondosan nekifeszülök az üvegfalnak, és kockára teszem az életem, miközben
lépésrôl lépésre haladok az utcasarok felé, hogy megvásároljam az újságot.