Utasítások kézikönyve

Mindennapos feladatod, hogy meglágyítsd magad körül a falat, mindennapos feladatod, hogy utat törj magadnak a ragacsos tömegben, amely világnak nevezteti magát, hogy nap mint nap találkozz ezzel az undorító nevű üveghasábbal, és a kutya elégedettségét érezd, hogy mindent a helyén találsz: melletted ugyanaz az asszony, ugyanaz a cipô, ugyanaz a fogpaszta ugyanazzal az ízzel, szemközt ugyanazok a szomorú házak, s a kopott, koszos ablakkeretű Hotel de Belgique feliratú ház változatlan mélabúja.
Hogy mint rosszkedvű bika beleöklelj az átlátszó tömegbe, melynek a közepén tejeskávét iszunk, és széthajtogatjuk az újságot, hogy megtudjuk, mi történik az üvegfal többi szögletében. Hogy letagadd: a kilincs lenyomásának ünnepélyes aktusát - azt az aktust, amely mindent megváltoztathatna - a mindennapos reflex hideg hatékonyságával teljesíted. Viszontlátásra, kedves, minden jót.
Hogy ujjaid közé szorítsd a kiskanalat, érezd a fém lüktetését, gyanús figyelmeztetését. Milyen fájdalmas megtagadni egy kiskanalat, megtagadni egy ajtót, megtagadni mindazt, amit a megszokás már elég puhává nyaldosott. És mennyivel könnyebb elfogadni a kiskanál egyszerű kérését, és felkavarni a kávét.
Nem mintha baj volna, hogy a dolgok naponta ránk találnak, és hogy mindig ugyanazok. Hogy ugyanaz az asszony van mellettünk, ugyanaz az óra, és hogy az asztalon levô nyitott regény újra ott mászkál a szemüvegünk lencséjén; miért is lenne baj? De mint megvert bika, lesunyt fejjel neki kell lódulnunk az üveghasáb közepérôl egy másik közeg felé, amely közel van hozzánk és elérhetetlen, mint a picador a bika közvetlen közelében. Azzal gyötörnünk a szemünket, hogy nézze azt a valamit, ami az égen úszik, és álnokul elviseli a nevét, azt, hogy felhô, és az emlékezetünkben nyilvántartott képe mását. Ne hidd, hogy a telefon majd azt a számot kapcsolja, amit valójában szeretnél. Miért is kapcsolná? Csak az történik, amit már megszerveztél, elrendeztél, a reményed szomorú tükörképe ez, az asztal tetején vakaródzó, hidegtôl reszketô majom. Verd szét a fejét ennek a majomnak, fuss a középponttól a falnak, törj utat magadnak. Ó, milyen szépen énekelnek a felsô emeleten! Van fent is egy emelet ebben a házban, ahol más emberek élnek. Van fent egy emelet, ahol olyan emberek élnek, akiknek sejtelmük sincs az alsó emeletrôl, pedig mindannyian az üvegfalon belül vagyunk. És ha hirtelen a ceruza oldalán megáll egy légy, és lüktet, mint a hamvadó tűz, nézd meg jól, én megnézem, én kitapogatom a parányi szívét, és hallom ôt, ez a légy visszhangzik a megdermedt üvegmasszában, még nem veszett el minden. Amikor kinyitom az ajtót, és kidugom az orrom a lépcsôházba, tudom, hogy lent kezdôdik az utca; nem a már elfogadott látvány, a jól ismert házak, sem a szemközti szálloda, hanem az utca, maga az utca, ez az élô pagony, ahol minden pillanat úgy borulhat rám, mint a magnólia, ahol a pillantásom nyomán arcok születnek, amikor néhány lépést elôrébb haladok, s a könyökömmel, a szempillámmal és a körmömmel gondosan nekifeszülök az üvegfalnak, és kockára teszem az életem, miközben lépésrôl lépésre haladok az utcasarok felé, hogy megvásároljam az újságot.