Posta és távbeszélés
Egyszer, amikor a lehetô legtávolabbi rokonunk miniszter lett,
elintéztük, hogy a családunk tagjainak döntô többségét kinevezzék a Serrano
utcai postahivatalba. Működésünk rövid ideig tartott, ez igaz. A három nap
alatt, amíg ott voltunk, ketten olyan gyorsasággal szolgáltuk ki a feleket,
hogy módszerünk a fôposta ellenôreinek váratlan látogatását eredményezte, meg
egy dicsérô cikkecskét a La Raziónban. A harmadik napon már biztosak
voltunk a népszerűségünkben, mivel már más kerületek lakói is hozzánk jártak
levelet feladni meg pénzt utalni át Purmamarcába meg más, nem kevésbé
lehetetlen helyekre. Ekkor a legidôsebb nagybátyám megadta a jelet, és a
családom nekilátott, hogy eredeti elvei és elképzelései szerint végezze a
munkáját. Idôsebb nôvérem, az értékcikkeket árusító ablaknál, mindenkit, aki
bélyeget vásárolt, színes léggömbbel ajándékozott meg. Elsôként egy kövér
asszony kapott léggömböt. Földbe gyökerezett lábbal állt, kezében a léggömb,
ujján lassan-lassan összepöndörödött a már benedvesített egypesós bélyeg. Egy
hosszú hajú fiatalember kereken megtagadta, hogy átvegye az ôt megilletô
léggömböt. A nôvérem szigorú dorgálásban részesítette, az ablak elôtt ácsorgó
sorban pedig ellentétes vélemények alakultak ki. A falnál néhány vidéki,
akinek az az esztelen ötlete támadt, hogy a fizetése egy részét távoli
családtagjainak küldje el, némi meglepetéssel vette kezébe a pohárka pálinkát,
vagy olykor-olykor a húsos hasét. Ezeknek a kiosztása az apám feladata volt,
aki ráadásul az öreg Vizcacha legjobb tanácsait is a vendégek fülébe kiabálta.
Eközben a bátyáim, akik a csomagfelvételnél dolgoztak, alaposan
meghengergették a csomagokat kátrányban, majd egy tollal teli vödörben
mártották meg ôket. Aztán felmutatták a megrökönyödött feladóknak, és
megjegyezték, hogy milyen örömmel veszik majd át a címzettek az ily módon
feldíszített csomagokat. "Semmi csúnya spárga - mondták. - Semmi közönséges
pecsét, a címzett neve fölé pedig, nézze csak, mintha hattyúszárny borulna."
Ószintén szólva nem mindenki volt elragadtatva.
Amikor a bámészkodók és a
rendôrség elözönlötték a helyiséget, anyám a lehetô legszebben fejezte be a
ténykedésünket: táviratblankettákból, pénzesutalványokból és ajánlott levélhez
való űrlapokból készült színes nyilacskák tömegét röpítette a jelenlevôkre.
Elénekeltük a nemzeti himnuszt, és rendezett sorokban visszavonultunk. Láttam
egy síró kislányt, aki harmadik volt az értékcikkek ablakánál, és tudta, hogy
már elkésett, hogy ô már nem kap léggömböt.