Posta és távbeszélés

Egyszer, amikor a lehetô legtávolabbi rokonunk miniszter lett, elintéztük, hogy a családunk tagjainak döntô többségét kinevezzék a Serrano utcai postahivatalba. Működésünk rövid ideig tartott, ez igaz. A három nap alatt, amíg ott voltunk, ketten olyan gyorsasággal szolgáltuk ki a feleket, hogy módszerünk a fôposta ellenôreinek váratlan látogatását eredményezte, meg egy dicsérô cikkecskét a La Raziónban. A harmadik napon már biztosak voltunk a népszerűségünkben, mivel már más kerületek lakói is hozzánk jártak levelet feladni meg pénzt utalni át Purmamarcába meg más, nem kevésbé lehetetlen helyekre. Ekkor a legidôsebb nagybátyám megadta a jelet, és a családom nekilátott, hogy eredeti elvei és elképzelései szerint végezze a munkáját. Idôsebb nôvérem, az értékcikkeket árusító ablaknál, mindenkit, aki bélyeget vásárolt, színes léggömbbel ajándékozott meg. Elsôként egy kövér asszony kapott léggömböt. Földbe gyökerezett lábbal állt, kezében a léggömb, ujján lassan-lassan összepöndörödött a már benedvesített egypesós bélyeg. Egy hosszú hajú fiatalember kereken megtagadta, hogy átvegye az ôt megilletô léggömböt. A nôvérem szigorú dorgálásban részesítette, az ablak elôtt ácsorgó sorban pedig ellentétes vélemények alakultak ki. A falnál néhány vidéki, akinek az az esztelen ötlete támadt, hogy a fizetése egy részét távoli családtagjainak küldje el, némi meglepetéssel vette kezébe a pohárka pálinkát, vagy olykor-olykor a húsos hasét. Ezeknek a kiosztása az apám feladata volt, aki ráadásul az öreg Vizcacha legjobb tanácsait is a vendégek fülébe kiabálta. Eközben a bátyáim, akik a csomagfelvételnél dolgoztak, alaposan meghengergették a csomagokat kátrányban, majd egy tollal teli vödörben mártották meg ôket. Aztán felmutatták a megrökönyödött feladóknak, és megjegyezték, hogy milyen örömmel veszik majd át a címzettek az ily módon feldíszített csomagokat. "Semmi csúnya spárga - mondták. - Semmi közönséges pecsét, a címzett neve fölé pedig, nézze csak, mintha hattyúszárny borulna." Ószintén szólva nem mindenki volt elragadtatva.
Amikor a bámészkodók és a rendôrség elözönlötték a helyiséget, anyám a lehetô legszebben fejezte be a ténykedésünket: táviratblankettákból, pénzesutalványokból és ajánlott levélhez való űrlapokból készült színes nyilacskák tömegét röpítette a jelenlevôkre. Elénekeltük a nemzeti himnuszt, és rendezett sorokban visszavonultunk. Láttam egy síró kislányt, aki harmadik volt az értékcikkek ablakánál, és tudta, hogy már elkésett, hogy ô már nem kap léggömböt.