Mese tanulság nélkül

Volt egyszer egy ember, aki mondókákat meg szavakat árult, és elég jól megélt belôle, bár sokan voltak, akik alkudoztak vele, és árengedményt kértek. O majdnem mindig engedett, s így nagyszámú vásári mondókát tudott eladni az árusoknak, meg egynéhány sóhajt tehetôs hölgyeknek, de elkeltek szépen a szavak is: jelszavaknak, hirdetésnek, levélfejnek, alkalmi hazugságnak vásárolták ôket.
Mikor emberünk érezte, hogy közeleg a halál órája, kihallgatást kért a hazája zsarnokától, aki olyan volt, mint akármelyik zsarnokkollégája; mikor fogadta az embert, körülbástyázta magát tábornokokkal, titkárokkal meg kávéscsészékkel.
- Azért jöttem, hogy eladjam az utolsó szavait - mondta a férfi. - Meglehetôsen fontos volna, mert az adott pillanatban ön nem fogja megtalálni a helyes szavakat, pedig nagyon is szüksége lenne rájuk, hogy abban a súlyos helyzetben végleg beírja magát a történelembe.
- Fordítsd le, mit beszél - parancsolta a zsarnokocska a tolmácsnak.
- Argentinul beszél, excellenciás uram.
- Argentinul? Akkor mért nem értem?
- On nagyon is jól megértett - mondta a férfi. - Ismétlem: az utolsó szavait jöttem eladni.
Ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, a zsarnokocska fölállt, és remegését visszafogva megparancsolta, hogy tartóztassák le a férfit, és vigyék abba a különleges tömlöcbe, amely ugyebár mindig megtalálható ezekben a kormánykörökben.
- Kár - mondta a férfi, amikor megragadták. - On ugyanis, ha üt az utolsó órája, valóban el szeretné majd mondani az utolsó szavait, és szüksége is lenne rá, ha végleg be akarja írni magát a történelembe. Én csak azt akartam eladni önnek, amit majd akkor el szeretne mondani, nincsen ebben semmi csalás. De ha ön nem fogadja el az ajánlatom, és nem tanulja be elôre ezeket a szavakat, hiába akarnak majd az ajkára törni, ha eljön az a pillanat, ön természetesen nem fogja tudni kimondani ôket.
- De miért ne tudnám kimondani, ha egyszer ki akarom mondani ôket? - kérdezte a zsarnokocska, egy újabb csésze kávé mögül.
- A félelem miatt - mondta szomorúan a férfi. - Mert hálóingben lesz, s a nyakában kötél, és reszket majd a hidegtôl meg a félelemtôl, és úgy fog vacogni, hogy egy szót se tud kinyögni a száján. A hóhér meg a segédei, akik közt a jelenlevô urakból is lesznek ott egypáran, várnak majd néhány percet illembôl, de amikor végre szólásra nyílik az ajka, és csak nyöszörgéstôl meg csuklástól eltorzult könyörgés jön ki belôle, mert könyörögni minden nehézség nélkül tud majd, akkor ezek elveszítik a türelmüket, és fölakasztják.
Nagyon felháborodtak ezen a titkárok és a tábornokok, de fôleg a tábornokok; körülvették a zsarnokocskát, és kérlelték, hogy tüstént lövesse agyon a férfit. De a holtsápadttá vált zsarnokocska durván kidobta ôket, és bezárkózott a férfival, hogy megvásárolja tôle az utolsó szavait.
Ezalatt a tábornokok és a titkárok, akiket porig alázott ez a bánásmód, sietve felkelést szerveztek, és másnap reggel rajtaütöttek a zsarnokon, mikor a kedvenc lugasában épp szôlôt evett. S nehogy kimondhassa az utolsó szavait, ott helyben agyonlôtték. Aztán nekiálltak megkeresni a férfit, aki közben eltűnt az elnöki palotából, és nem sokkal késôbb meg is találták a piacon; éppen kikiáltószöveget adott el a mutatványosoknak. Betuszkolták egy rabszállítóba, és az erôdbe vitték, ahol megkínozták, hogy kiszedjék belôle, mik lettek volna a zsarnokocska utolsó szavai. De mivel sehogy sem tudták kicsikarni tôle a vallomást, hát agyonrugdalták.
Az árusok, akik mondókákat vásároltak tôle, továbbra is kiabálták a szavait az utcán, és az egyik ilyen mondóka lett a jelszava annak az ellenforradalomnak, amely véget vetett a tábornokok és a titkárok uralmának. Néhányan közülük, mielôtt meghaltak, ködösen arra gondoltak, hogy ez az egész tulajdonképpen egy buta félreértés-sorozat, mert mondókákat és szavakat, bármilyen lehetetlennek tűnik is, szigorúan véve csak eladni lehet, de venni nem.
Aztán mind elporladtak lassan: a zsarnok, a férfi, a tábornokok, a titkárok, de azok a mondókák néha-néha még fölhangzottak az utcasarkokon.