Mese tanulság nélkül
Volt egyszer egy ember, aki mondókákat meg szavakat árult, és elég
jól megélt belôle, bár sokan voltak, akik alkudoztak vele, és árengedményt
kértek. O majdnem mindig engedett, s így nagyszámú vásári mondókát tudott
eladni az árusoknak, meg egynéhány sóhajt tehetôs hölgyeknek, de elkeltek
szépen a szavak is: jelszavaknak, hirdetésnek, levélfejnek, alkalmi
hazugságnak vásárolták ôket.
Mikor emberünk érezte, hogy közeleg a halál
órája, kihallgatást kért a hazája zsarnokától, aki olyan volt, mint akármelyik
zsarnokkollégája; mikor fogadta az embert, körülbástyázta magát tábornokokkal,
titkárokkal meg kávéscsészékkel.
- Azért jöttem, hogy eladjam az utolsó
szavait - mondta a férfi. - Meglehetôsen fontos volna, mert az adott
pillanatban ön nem fogja megtalálni a helyes szavakat, pedig nagyon is
szüksége lenne rájuk, hogy abban a súlyos helyzetben végleg beírja magát a
történelembe.
- Fordítsd le, mit beszél - parancsolta a zsarnokocska a
tolmácsnak.
- Argentinul beszél, excellenciás uram.
- Argentinul? Akkor
mért nem értem?
- On nagyon is jól megértett - mondta a férfi. - Ismétlem:
az utolsó szavait jöttem eladni.
Ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, a
zsarnokocska fölállt, és remegését visszafogva megparancsolta, hogy
tartóztassák le a férfit, és vigyék abba a különleges tömlöcbe, amely ugyebár
mindig megtalálható ezekben a kormánykörökben.
- Kár - mondta a férfi,
amikor megragadták. - On ugyanis, ha üt az utolsó órája, valóban el szeretné
majd mondani az utolsó szavait, és szüksége is lenne rá, ha végleg be akarja
írni magát a történelembe. Én csak azt akartam eladni önnek, amit majd akkor
el szeretne mondani, nincsen ebben semmi csalás. De ha ön nem fogadja el az
ajánlatom, és nem tanulja be elôre ezeket a szavakat, hiába akarnak majd az
ajkára törni, ha eljön az a pillanat, ön természetesen nem fogja tudni
kimondani ôket.
- De miért ne tudnám kimondani, ha egyszer ki akarom
mondani ôket? - kérdezte a zsarnokocska, egy újabb csésze kávé mögül.
- A
félelem miatt - mondta szomorúan a férfi. - Mert hálóingben lesz, s a nyakában
kötél, és reszket majd a hidegtôl meg a félelemtôl, és úgy fog vacogni, hogy
egy szót se tud kinyögni a száján. A hóhér meg a segédei, akik közt a
jelenlevô urakból is lesznek ott egypáran, várnak majd néhány percet illembôl,
de amikor végre szólásra nyílik az ajka, és csak nyöszörgéstôl meg csuklástól
eltorzult könyörgés jön ki belôle, mert könyörögni minden nehézség nélkül tud
majd, akkor ezek elveszítik a türelmüket, és fölakasztják.
Nagyon
felháborodtak ezen a titkárok és a tábornokok, de fôleg a tábornokok;
körülvették a zsarnokocskát, és kérlelték, hogy tüstént lövesse agyon a
férfit. De a holtsápadttá vált zsarnokocska durván kidobta ôket, és
bezárkózott a férfival, hogy megvásárolja tôle az utolsó szavait.
Ezalatt a
tábornokok és a titkárok, akiket porig alázott ez a bánásmód, sietve felkelést
szerveztek, és másnap reggel rajtaütöttek a zsarnokon, mikor a kedvenc
lugasában épp szôlôt evett. S nehogy kimondhassa az utolsó szavait, ott
helyben agyonlôtték. Aztán nekiálltak megkeresni a férfit, aki közben eltűnt
az elnöki palotából, és nem sokkal késôbb meg is találták a piacon; éppen
kikiáltószöveget adott el a mutatványosoknak. Betuszkolták egy rabszállítóba,
és az erôdbe vitték, ahol megkínozták, hogy kiszedjék belôle, mik lettek volna
a zsarnokocska utolsó szavai. De mivel sehogy sem tudták kicsikarni tôle a
vallomást, hát agyonrugdalták.
Az árusok, akik mondókákat vásároltak tôle,
továbbra is kiabálták a szavait az utcán, és az egyik ilyen mondóka lett a
jelszava annak az ellenforradalomnak, amely véget vetett a tábornokok és a
titkárok uralmának. Néhányan közülük, mielôtt meghaltak, ködösen arra
gondoltak, hogy ez az egész tulajdonképpen egy buta félreértés-sorozat, mert
mondókákat és szavakat, bármilyen lehetetlennek tűnik is, szigorúan véve csak
eladni lehet, de venni nem.
Aztán mind elporladtak lassan: a zsarnok, a
férfi, a tábornokok, a titkárok, de azok a mondókák néha-néha még
fölhangzottak az utcasarkokon.