A fámák szokásai

Történt egyszer, hogy egy fáma csüccsöst meg hadorzót táncolt egy üzlet elôtt, amely tele volt dulimanókkal és reményekkel. Fôleg a remények háborodtak föl ezen, hiszen folyton arra törekedtek, hogy a fámák ne csüccsöst meg hadorzót táncoljanak, hanem hívest, mert a dulimanók és a remények csak ezt az egy táncot tudják.
De a fámák csak azért is odamennek az üzletek elé, és most ez is csak azért táncolt csüccsöst meg hadorzót, hogy fölbosszantsa a reményeket. Az egyik remény letette a furulyáshalat - ugyanis a reményeket, éppúgy, mint a tenger királyát, állandóan furulyáshalak veszik körül -, és kiment, hogy összeszidja a fámát:
- Fáma, ne táncolj csüccsöst meg hadorzót ennél az üzletnél.
De a fáma csak táncolt és nevetett.
A remény odahívta a többi reményt is, a dulimanók meg körbeállták ôket, és várták, mi történik.
- Fáma - mondták a remények. - Ne táncolj csüccsöst meg hadorzót ennél az üzletnél.
De a fáma továbbra is csak táncolt és nevetett, hogy kisebbítse vele a reményeket.
Erre a remények rávetették magukat a fámára, és jól elagyabugyálták. Aztán otthagyták a földön egy kerítés tövében, és a fáma bánatosan óbégathatott vérébe fagyva.
Titokban megjelentek a dulimanók, ezek a nedves, zöld lények. Körbeállták a fámát, és így vigasztalták:
- Dulimanó, dulimanó, dulimanó.
A fáma megértette, és magánya enyhült egy keveset.