A mackó beszél
Én vagyok a ház csöveinek a mackója, és amikor csönd van,
fölsétálok a melegvizes csöveken, a központi fűtés vezetékein meg a
szellőzőjáratokon, lakásról lakásra megyek a vízvezetékeken; én vagyok az a
mackó, aki a csövekben jár.
Azt hiszem, szeretnek, mert a szőröm tisztán
tartja a járatokat, ugyanis örökké a csövekben futkározom, és az a kedvenc
szórakozásom, hogy emeletről emeletre csúszkálok a vízvezetékeken. Néha
kidugom a mancsom valamelyik csapon, és akkor, mondjuk a lány a harmadikról
kiabálni kezd, hogy megégette magát, vagy brummogok egyet a második emeleti
tűzhelynél, és Guillermina szakácsnő dühös lesz, hogy rosszul szelel a kémény.
Éjjel csöndben vagyok, akkor járok a leghalkabban, a kéményen át kikukkantok a
tetőre, megnézem, hogy fönt táncol-e a hold, aztán meg mint a szélvész
lecsúszom a pincébe, egészen a kazánig. A nyári éjszakákon a ciszternában
lubickolok, ott, ahol a csillagok is fürdenek; először az egyik mancsommal
mosom meg az arcom, aztán a másikkal, utána mind a kettővel, és nagyon, de
nagyon boldog vagyok.
Akkor fogom magam, és végigcsúszkálom a ház összes
csövét, és elégedetten brummogok hozzá, a lakók pedig fölriadnak, és azt
hiszik, hogy valami baj van a csövekkel. Van, aki fölgyújtja a villanyt, és
fölírja magának, hogy reggel el ne felejtsen szólni a házmesternek. Én meg a
nyitva hagyott csapokat keresem, mindig akad ilyen, kidugom az orrom, és
figyelem a szobák sötétjét, ahol ezek a lények laknak, akik nem tudnak csövön
járni, és kicsit sajnálom őket, mikor látom, hogy milyen nagyok és esetlenek,
és hallom, ahogy horkolnak, meg álmukban beszélnek, és olyan egyedül vannak.
Reggel, amikor mosdanak, megsimogatom az arcukat, megnyalom az orruk hegyét,
és mint aki jól végezte dolgát, továbbmegyek.