We'll send your love to college, all for a year or two,
And then perhaps in time the boy will do for you.

The trees that grow so high

Nem értem, miért nem engedik meg, hogy bent maradjak éjszakára a gyerek mellett a klinikán, hiszen végtére is az anyja vagyok, és De Luisi doktor személyesen ajánlott be az igazgatónak. Betehetnének egy heverõt, és akkor itt maradhatnék vele, hogy lassanként hozzászokjon a kórházhoz, szegénykém olyan sápadtan jött be, mintha azonnal megoperálnák, azt hiszem, a kórházszag tehette, az apja is ideges volt, alig várta, hogy elmehessen, de én biztosra vettem, hogy itt maradhatok a gyerekkel. Végül is még csak tizenöt éves, de annyinak sem nézik, hisz folyton csak hozzám bújik, bár mostanában a hosszúnadrágban igyekszik ezt palástolni és felnõtt férfinak látszani. Micsoda érzés lehetett, amikor látta, hogy nem engedik meg, hogy bent maradjak, még szerencse, hogy beszélt vele az apja, hogy felvetette vele a pizsamát, és ágyba parancsolta. És mindez e miatt a taknyos nõvér miatt, kíváncsi volnék rá, hogy valóban az orvosoktól kapja-e az efféle utasításokat, vagy csak puszta rosszindulatból teszi. Mindenesetre jó, hogy megmondtam neki, jó, hogy megkérdeztem tõle, hogy biztos-e benne, hogy nem maradhatok bent. Épp csak rá kell nézni, és már látja az ember, hogy kivel van dolga, ebben a testhez álló kötényben és azzal a vámpírábrázattal a klinika igazgatójának képzeli magát az a kis hitvány csitri. De ez egyszer nem úszta meg szárazon, de nem ám, én bizony megmondtam neki a magamét, méghozzá úgy, hogy a gyerek azt se tudta, hová bújjon szégyenében, az apja pedig adta az értetlent, s közben - szokása szerint - biztos a nõvér lábát nézegette. Egyedül az vigasztal, hogy a környezet kellemes, meglátszik, hogy ez a klinika gazdag embereknek készült; gyönyörû a gyerek éjjelilámpája is, legalább olvashatja a képes újságjait, az apjának meg szerencsére eszébe jutott, hogy hozzon neki mentolos cukorkát, az a kedvence. De holnap reggel elsõ dolgom lesz, úgy ám, hogy beszélek De Luisi doktorral, megmondom neki, hogy utasítsa rendre azt a beképzelt taknyost. Meg kell majd nézni, hogy elég lesz-e egy takaró a gyereknek, a biztonság kedvéért azért kérni fogom, hogy tegyenek oda neki még egyet. Elég hát, persze hogy elég, még szerencse, hogy mind a ketten elmentek egyszerre, anya azt hiszi, hogy még dedós vagyok, és mindenütt csak nevetségessé tesz. A nõvér majd biztosan azt gondolja, hogy még a számat sem tudom kinyitni, ha szükségem van valamire; ahogy az végignézett rajtam, amikor anya veszekedett vele... Sebaj, ha egyszer nem engedték meg, hogy itt maradjon, nincs mit tenni, azt hiszem, elég nagy vagyok már, hogy egyedül aludjak éjszaka. Nagyon jól fogok én aludni ebben az ágyban, ilyenkor már semmi zaj nincs itt, csak néha hallani a lift távoli zúgását, amirõl mindig az a rémfilm jut eszembe, amelyik szintén egy klinikán játszódik, éjfélkor lassan kinyílik az ajtó, és az ágyban fekvõ, béna nõ rémülten látja, amint egy fehér álarcos férfi belép a szobába...
Egész kedves ez a nõvér, fél hétkor bejött néhány papírral, s kikérdezett, hogy mi a teljes nevem, hány éves vagyok meg efféléket. Rögtön eldugtam a képes újságot, mert jobban mutatott volna, ha igazi könyvet olvasok, nem pedig képregényt, azt hiszem, észre is vette, habár egy szót sem szólt, biztosan dühös még, amiért anya veszekedett vele, és azt gondolja, hogy én is olyan vagyok, mint a mama, s majd parancsolgatok neki vagy ilyesmi. Megkérdezte, hogy nem fáj-e a vakbelem, mire azt feleltem, hogy nem, ma este kitûnõen érzem magam. "Na, lássuk a pulzusod!" mondta, s miután megmérte, feljegyzett még valamit arra a lapra, és az ágy lábára akasztotta. "Éhes vagy?", kérdezte, és azt hiszem, elpirulhattam, mert meglepett, hogy tegez, olyan fiatal, hogy egészen meglepõdtem. Azt feleltem, hogy nem, pedig hazudtam, mert ilyen tájban mindig éhes vagyok. "Ma este nagyon könnyû vacsorát kapsz", mondta a nõvér, s mire észbe kaptam, már el is vette a mentolos cukromat, és kiment. Nem tudom, megpróbáltam-e mondani valamit, talán nem. Bosszantott, hogy úgy bánt velem, mint egy gyerekkel, igazán megmondhatta volna, hogy nem ehetek cukorkát, de hogy csak úgy kivigye... Biztos dühös még a mama miatt, és puszta bosszúból most rajtam tölti ki a mérgét; bánom is én, amint kiment, egy csapásra elszállt belõlem a düh, pedig haragudni akartam rá, de nem tudtam. Milyen fiatal, fogadok, hogy még tizenkilenc éves sincs, nemrég vehették föl ápolónõnek. Lehet, hogy õ hozza majd a vacsorát, meg fogom kérdezni a nevét, ha egyszer õ lesz az ápolónõm, valami nevet kell hogy adjak neki. De más jött helyette, egy nagyon kedves, kék ruhás néni, húslevest hozott meg kétszersültet, és beadott egypár zöld tablettát. Õ is megkérdezte, hogy hogy hívnak, és hogy jól vagyok-e, és azt mondta, hogy itt biztosan nyugodtan fogok aludni, mert ez a klinika egyik legjobb szobája, és így is volt, hisz majdnem nyolcig aludtam, egy alacsony nõvér keltett föl, ráncos volt, mint egy majom, de kedvesen bánt velem, azt mondta, most már felkelhetek és megmosakodhatok, de elõtte még a kezembe nyomott egy hõmérõt, és azt mondta, hogy tegyem be, ahogy a klinikákon szokás, de én nem értettem, mert mi a hónunk alá szoktuk tenni, erre elmagyarázta, és kiment. Nem sokra rá bejött anya, de örülök, hogy ilyen jó színben talállak, én meg hogy féltem, hogy szegénykém egész éjjel le sem fogja hunyni a szemét, de hát ilyenek ezek a gyerekek, otthon annyi veszõdség van velük, de aztán alszanak, mint a bunda, még ha messze vannak is a mamától, aki pedig, szegény, egy szemet sem aludt. De Luisi doktor bejött vizitelni, s akkor kimentem egy kicsit: elvégre már nagy legény az én fiam, és szerettem volna megtalálni azt a tegnapi nõvért is, hogy jól megnézzem magamnak, semmi mást nem akartam vele, csak tetõtõl talpig végigmérni, hogy észhez térítsem, de nem volt senki a folyosón. Szinte rögtön utána ki is jött De Luisi doktor, azt mondta, hogy másnap reggel megoperálják a gyereket, egyébként nagyon jól van a fiú, kitûnõ az állapota a mûtéthez, az õ korában gyerekjáték egy vakbélgyulladás. Mindent megköszöntem neki, és megragadtam az alkalmat, hogy elmondjam, mennyire megdöbbentett a délutános nõvér arcátlansága, és hogy ezt csak azért említem meg neki, mert nem szeretném, ha a fiam bármiben is hiányt szenvedne. Aztán bementem a szobába a gyerek mellé, a képes újságokat olvasta, s már tudta, hogy másnap megoperálják. Mintha itt volna a világ vége, úgy néz rám szegény, de hiszen nem halok bele, mama, hallgass egy kicsit rám. Cachónak is kivették a vakbelét a kórházban, és hat napra rá már focizni akart. Légy csak nyugodt felõlem, jól vagyok, mindenem megvan. Igen, mama, igen, tíz percig faggatott, hogy itt fáj-e vagy ott fáj, még szerencse, hogy a húgommal is kell törõdnie otthon, így aztán végre elment, és be tudtam fejezni a képregényt, amit még este kezdtem el olvasni.
A délutános nõvért Cora kisasszonynak hívják, attól az alacsony nõvértõl tudom, aki az ebédet hozta; nagyon keveset adtak enni, megint zöld tablettákat hoztak meg mentolos cseppeket; azt hiszem, altató van bennük, mert az újságok kiestek a kezembõl, s egyszerre csak azt álmodtam, hogy az iskolában vagyok, meg hogy kirándulni megyünk a képzõs lányokkal, mint tavaly, és hogy a medence szélén táncolunk, és nagyszerûen érezzük magunkat. Fél öt tájban ébredtem föl, s mindjárt a mûtéten kezdtem törni a fejem, nem mintha félnék, hiszen De Luisi doktor megmondta, hogy semmiség az egész, de az az altatás fura lehet, meg hogy közben felvágják az ember testét. Cacho azt mondta, hogy felébredni a legrosszabb, mert akkor nagyon fáj, meg hányni kell és láza is van az embernek. A mama kedvence ma már nem olyan nagy legény, mint tegnap, látni az arcán, hogy fél egy kicsit, olyan kicsi még, hogy szinte sajnálom. Amikor meglátta, hogy belépek, hirtelen felült az ágyban, és a párnája alá dugta a képes újságot. Kicsit hideg volt a szobában, úgyhogy elmentem, hogy feljebb kapcsoljam a fûtést, aztán fogtam a hõmérõt, és odaadtam neki. "Be tudod tenni?", kérdeztem, mire úgy elvörösödött, hogy majd kicsattant az arca. Igent bólintott, elnyújtózkodott az ágyon, én meg leeresztettem a sötétítõket, és felgyújtottam az éjjelilámpát. Amikor odamentem a hõmérõért, még mindig olyan vörös volt, hogy majdnem elnevettem magam, de az ilyen korú gyerekekkel mindig így van ez, nehezen szoknak hozzá az efféle dolgokhoz. És ráadásul még a szemembe is néz, miért van, hogy nem állom azt a pillantást, hiszen végül is csak egy nõrõl van szó, amikor kivettem a hõmérõt a takaró alól, és odaadtam neki, rám nézett, és azt hiszem, elmosolyodott egy kicsit, biztos nagyon látszik, hogy elvörösödök, de hát ez ellen semmit sem tehetek, erõsebb nálam. Aztán felírta a hõmérsékletem az ágy végére akasztott lapra, és szó nélkül kiment. Szinte már nem is emlékszem, hogy mirõl beszélgettem apával és anyával, amikor itt voltak hat órakor meglátogatni. Nem maradtak sokáig, mert Cora kisasszony szólt nekik, hogy még elõ kell készítenie, és nem ártana, ha nyugodtan tudnám tölteni a mûtét elõtti éjszakát. Azt hittem, az anyám megint kitesz magáért, de éppen csak végigmérte tetõtõl talpig a nõvért, mint apa, csakhogy én ismerem az öreg pillantását, az egészen más. Már éppen indulóban voltak, amikor meghallottam, hogy anya így szól Cora kisasszonyhoz: "Hálás volnék, ha gondját viselné a fiúnak, ez a gyerek hozzá van szokva a családi élet melegéhez", vagy valami hasonló szamárságot mondott, mire én majd meghaltam a méregtõl, oda se figyeltem, hogy mit felelt rá Cora kisasszony, pedig biztos vagyok benne, hogy nem örült neki, talán azt gondolja, hogy panaszkodtam rá, vagy valami ilyesfélét.
Fél hét felé jött vissza egy üvegcsékkel meg vattával megrakott kis tolókocsival, és én nem is tudom, miért, de hirtelen kicsit félni kezdtem, bár valójában nem is félelem volt az, csak megnézegettem, hogy mi van a kocsin, azt a sokféle kék meg piros üveget, a géztekercseket, a csipeszeket meg gumicsöveket, szegénykének most már biztosan inába száll a bátorsága, hogy nincs itt az anyja, aki pont olyan, mint egy papagáj, hálás volnék, ha gondját viselné a fiúnak, nézze, beszéltem De Luisi doktorral, hát persze, asszonyom, úgy kiszolgáljuk a fiát, akár egy herceget. Szép kisfia van, asszonyom, hogy elpirul a kis pofija, mihelyt meglát az ajtóban. Amikor levettem róla a takarót, odakapott a kezével, mintha el akarná takarni magát, azt hiszem, észrevette, hogy milyen mulatságosnak találom, hogy olyan szégyenlõs. "No, húzd csak le a pizsamanadrágod", mondtam, de nem néztem a szemébe. "A nadrágom?", kérdezte, és elcsuklott a hangja. "Azt bizony, a nadrágod", ismételte, mire nekifogott kioldani a zsinórt, a suta ujjaival pedig a gombokat igyekezett kikapcsolni. Végül nekem kellett lehúznom a nadrágját a combja közepéig, olyan volt, amilyennek elképzeltem. "Már egész nagy fiúcska vagy", mondtam, miközben elõvettem a pamacsot és a szappant, bár, az igazat megvallva, nem sok borotválnivaló volt rajta. "Hogy hívnak otthon?", kérdeztem szappanozás közben. "Pablónak", válaszolta szívszorító hangon, mert rettentõen szégyellte magát. "De biztosan van beceneved is", kérdezõsködtem, de csak rontottam a helyzeten, mert úgy látszott, hogy mindjárt eltörik a mécses, mielõtt még leborotválom azt a néhány pelyhet onnan. "Nincs semmilyen beceneved? Hát persze, egyszerûen csak a gyereknek hívnak." Befejeztem a borotválást, és intettem neki, hogy betakarózhat, de már meg is elõzött, s egy szempillantás alatt a nyakára húzta a takarót. "Szép neved van, Pablo", mondtam, hogy egy kicsit megvigasztaljam, szinte fájt, hogy ennyire szégyellte magát, most ápolok elõször ilyen fiatal és félénk fiúcskát, de van valami, ami bosszant benne, amit lehet, hogy az anyjától örökölt, ami a korához képest nagyon is erõs benne, ez nem tetszik nekem, sõt az is zavar, hogy olyan szép és jókötésû az éveihez képest, kis taknyos, már biztos kész férfinak képzeli magát, és ha tehetné, az elsõ adandó alkalommal bókokat mondana nekem.
Lehunyt szemmel feküdtem, csakis így tudtam egy kicsit megszabadulni az egésztõl, de semmit sem értem vele, mert abban a pillanatban hozzátette: "Nincs semmilyen beceneved? Hát persze, egyszerûen csak a gyereknek hívnak", én meg a legszívesebben meghaltam volna, vagy nekiugrottam volna a torkának, és megfojtottam volna, s amint kinyitottam a szemem, láttam, hogy szinte az arcomhoz ér az a gesztenyebarna haja, mert lehajolt, hogy levegyen rólam egy szappandarabkát, és ugyanolyan mandulasampon: - vagy valami ahhoz hasonló - illata volt, mint a rajztanárnõnknek, és nem tudtam mit mondani neki, mindössze egy kérdés jutott az eszembe: "Magának meg Cora a neve, ugye?" Rám nézett azzal a huncut szemével, amely már jól ismert engem, mert tetõtõl talpig látott már, és azt mondta: "Cora kisasszony." Tudom, hogy ezzel is csak bántani akart, mint ahogy az elõbb is csak azért mondta: "Már egész nagy fiúcska vagy", hogy kigúnyoljon. Dühös voltam, amiért úgy elpirultam, de ezt egyszerûen nem tudom leküzdeni, ez a legborzasztóbb, ami csak történhet velem, de azért összeszedtem magam, és azt mondtam: "Maga olyan fiatal, hogy... Szóval ez a Cora nagyon szép név." Pedig nem is ezt akartam mondani, egészen mást akartam mondani neki, azt hiszem, meg is értette, és bántotta a dolog, most már biztos vagyok benne, hogy a mama miatt haragszik rám, én csak annyit akartam mondani, hogy olyan fiatal, hogy szívesen szólítanám egyszerûen csak Corának, de hát hogy mondtam volna meg neki, amikor éppen megharagudott, és már indult is kifelé a kis tolókocsival, én pedig majdnem elsírtam magam, ezt sem tudom leküzdeni, egyszerre csak elcsuklik a hangom, mindent homályosan látok, pedig éppen ilyenkor kéne még nyugodtabbnak lennem, hogy elmondhassam, mit gondolok. Õ meg ment kifelé, de az ajtónál megállt egy pillanatra, hogy megnézze, nem felejtett-e bent valamit, és szerettem volna megmondani neki, hogy mire gondolok, de elakadt a szavam, és mivel más nem jutott eszembe, rámutattam a szappanos tálra, felült az ágyon, megköszörülte a torkát, és azt mondta: "Ittfelejtette a szappanos tálat", komoly, felnõttes volt a hangja. Visszamentem a tálért, és egy kicsit megsimogattam az arcát, hogy megnyugtassam. "Ne búsulj, Pablito - mondtam. - Minden rendben lesz, semmiség az a mûtét." De amint hozzáértem, hátrakapta a fejét, mint akit megbántottak, majd becsúszott a takaró alá, még a száját is bedugta a pokróc széle alá. Onnan mondta, fojtott hangon: "Ugye megengedi, hogy Corának szólítsam?" Túlságosan jószívû vagyok, szinte megsajnáltam, hogy másutt próbálja kárpótolni magát a szégyenlõsségéért, de tudtam, hogy ebben az esetben nem engedhetek, mert akkor késõbb nehéz lesz kézben tartani, a beteget pedig kézben kell tartania az embernek, mert különben mindig ugyanaz a dolog vége: ott van María Luisa esete a tizennégyes szobában meg De Luisi doktor fenyegetései, aki minden effélét vizsla módra megszimatol. "Cora kisasszony", mondta, miközben felvette a tálat, és elindult. Elfogott a düh, kedvem lett volna megverni, kiugrani a ágyból és kilökdösni a szobából, vagy pedig... Nem is tudom, hogy mondhattam neki: "Ha egészséges volnék, talán másképp bánna velem." Úgy tett, mintha nem hallaná, még a fejét sem fordította vissza, én meg ott maradtam egyedül, nem volt kedvem olvasni, semmihez sem volt kedvem, tulajdonképpen szerettem volna, ha visszavág mérgében, és akkor bocsánatot kérhetek tõle, mert igazából én nem is azt akartam mondani neki, annyira összeszorult a torkom, hogy nem is tudom, hogy jöttek ki belõlem azok a szavak, puszta méregbõl mondtam, de nem is azt akartam, vagy lehet, hogy azt akartam mondani, csak éppen másképpen.
Hát persze, mind egyformák, ha az ember megsimogatja õket vagy egy kedves szót szól hozzájuk, tüstént kibújik belõlük a férfi, s a világért el nem ismernék, hogy még csak kis taknyosok. Ezt föltétlenül elmesélem Marcialnak, jót fog mulatni rajta, s holnap, ha meglátja majd a mûtõasztalon, még nevetségesebbnek találja, hisz olyan zsenge még, szegénykém, azzal a pirulós képével, átkozott egy hév, mely így elönti a bõröm, mit kéne tennem, hogy ez ne forduljon elõ velem, talán mélyeket kéne lélegeznem, mielõtt megszólalok, vagy tudom is én, mit. Dühösen mehetett ki, biztos vagyok benne, hogy tökéletesen meghallott mindent, nem tudom, hogy mondhattam neki ilyet, azt hiszem, hogy amikor megkérdeztem, hogy szólíthatom- e Corának, nem haragudott meg, és csak kötelességbõl tette hozzá a "kisasszonyt"-t, de nem haragudott, amit az is bizonyít, hogy odajött, és megsimogatott; de nem, az elõbb volt, elõször megsimogatott, és csak azután mondtam neki, hogy legyen csak Cora és ezzel mindent elrontottam. Most nem vagyunk olyan jóban, mint korábban, ma nem fogok tudni elaludni, még ha egy egész doboz tablettát adnak is. Néha hasogat a hasam, olyan furcsa, hogyha végighúzom rajta a kezem, egészen simának érzem, csak az a baj, hogy újra eszembe jut minden, a mandulaillat, Cora hangja, nagyon mély hangja van ahhoz képest, hogy milyen fiatal és csinos lány, olyan a hangja, mint egy boleróénekesé, simogató, még ha haragszik is. Lépéseket hallottam a folyosóról, mire tüstént lefeküdtem, behunytam a szemem, látni se akartam, mit érdekel engem, hogy látom-e, hagyjon engem békén, éreztem, hogy bejön, és meggyújtja a mennyezeti lámpát, mint egy kis angyal, színlelte az alvást, az egyik kezével eltakarta az arcát, és csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor az ágya mellé értem. Amikor meglátta, hogy mi van a kezemben, úgy elvörösödött, hogy megint megsajnáltam, és egy kicsit nevettem is rajta, igazán nagyon ostoba ez a fiú. "Na, jöjjön, fiacskám, húzza csak le a nadrágját, és forduljon a másik oldalára", mire szegénykém majdhogy rúgkapálni nem kezdett, ahogy - gondolom - az anyjával tehette ötéves korában, amikor kiabált, hogy nem, és sírt, és bebújt az ágynemû alá, és sivalkodott, de szegény most semmi effélét nem tehetett, egyre csak a beöntõre meredt, aztán meg rám, ahogy ott vártam, majd gondolt egyet, és megfordult, ügyködött valamit a kezével a takaró alatt, de nem sok sikerrel, mire az ágy fejéhez akasztottam a tartályt, és úgy kellett lehúznom róla takarót és ráparancsolnom, hogy emelje föl egy kicsit a hátsóját, hadd jöjjön le könnyebben az a nadrág, s hadd csúsztatok alá egy törülközõt. "No, húzd föl egy kicsit a lábad, most jó, fordulj még jobban a hasadra, hallod, hogy fordulj még jobban a hasadra, így ni." Olyan csöndben volt, hogy kiáltásnak tûnt a hangom, s egyfelõl mulatságosnak találtam, hogy így elém tárul az én ifjú hódolóm popsija, de aztán megint csak megsajnáltam, valóban olyan volt, mintha folyton csak bántanám, amiért így beszélt velem. "Szólj, ha túl meleg", figyelmeztettem, de egy szót sem szólt, biztos az öklét harapdálta, én meg nem akartam látni az arcát, így aztán leültem az ágy szélére, és vártam, hogy majd csak mond valamit, s noha sok folyadékot kapott, egyetlen szó nélkül tûrte az utolsó cseppig, amikor pedig kész volt, megmondtam neki, igen, ezt azért megmondtam neki, hogy elégtételt vegyek az elõbbiekért: "Ezt már szeretem, te kis férfi", aztán betakartam, s közben azt tanácsoltam neki, hogy ameddig csak bírja, tartsa vissza, mielõtt kimenne a fürdõszobába. "Eloltsam a villanyt, vagy égve hagyjam, amíg felkelsz?", kérdezte az ajtóból. Nem is tudom, hogy nyögtem ki, hogy nekem mindegy vagy valami effélét, aztán hallottam, hogy becsukódik az ajtó, a fejemre húztam a takarót, és ugyan mi mást tehettem volna, bár csikart a hasam, mindkét kezemet harapdáltam, és annyit sírtam, hogy azt senki, de senki nem tudja elképzelni, hogy én mennyit sírtam, és közben elátkoztam, sértegettem, ötször, tízszer, hússzor is mellbe döftem, és minden szúrásnál elátkoztam, élveztem, hogy mennyire szenved, és hogy milyen kétségbeesetten könyörög, hogy bocsássak meg mindazért, amit velem tett.

Mindig így van ez, Suárez, az ember felvágja, kinyitja, és ott a nagy meglepetés. Persze a fiú korában kedvezõek az esélyek, de azért világosan beszélek majd az apjával, nehogy még bajba keveredjünk egy ilyen ügy miatt. Nagyon valószínû, hogy a szervezete jól reagál majd, de valami nem mûködik ott rendesen, gondold csak meg, hogy mi történt mindjárt az altatás elején: hihetetlen egy ilyen korú gyereknél. Két órával késõbb bementem hozzá, és egész jó állapotban találtam, ahhoz képest, hogy milyen sokáig tartott a mûtét. Amikor De Luisi belépett, szegénynek épp a száját törölgettem, egyre csak hányt, még hatott az altató, az orvos azért meghallgatta, és megkért, hogy ne mozduljak el mellõle, amíg teljesen magához nem tér. A másik szobában várnak a szülei, látni, hogy az asszonyság nincs hozzászokva az ilyesmihez, mindjárt nem hordja olyan magasan az orrát, a férfi is egész összetört. Jól van, Pablito, hányj csak, ha kell, és sóhajts, ahányszor jólesik, itt vagyok melletted, hát persze hogy itt vagyok, szegény még alszik, de úgy szorítja a kezem, mintha éppen fuldokolna. Biztos azt hiszi, hogy az anyja vagyok, mindegyik azt hiszi, már unalmas. Ne forgolódj annyit, Pablo, maradj nyugton, különben még jobban fog fájni, tedd le szépen a kezed, nem szabad odanyúlnod. Szegény, nehezen tér magához az altatásból, Marcial azt mondta, hogy nagyon sokáig tartott a mûtét. Furcsa, talán valami komplikáció lépett föl: néha nem is olyan könnyû észrevenni a vakbelet, majd este kifaggatom Marcialt. Dehogynem, itt vagyok, persze hogy itt, fiacskám, sóhajtson, ahányszor jólesik, de ne mozogjon annyit, mindjárt megnedvesítem az ajkát ezzel a gézbe tekert jégkockával, ez majd csillapítja a szomját. Hányj még, kedves, hányj, könnyebülj meg mindentõl, amitõl csak tudsz. Milyen erõs kezed van, csupa kék folt leszek, jól van, jól van, sírj csak, ha kell, sírj, Pablito, megkönnyebbülsz tõle, sírj és sóhajtozz, te, olyan mélyen alszol, hogy azt hiszed, a mamád vagyok. Tudod, hogy egész csinos fiú vagy ezzel a kicsit pisze orroddal és a függönyszerû szempilláddal? Most nagyobban látszol, hogy ilyen sápadt vagy. Ugye, már semmiért sem pirulnál el, szegénykém. Fáj, mama, itt fáj, hadd vegyem le ezt a súlyt, amit rám tettek, valami van a hasamon, úgy nyom és fáj, mama, kérd meg a nõvért, hogy vegye le rólam. Persze, fiacskám, mindjárt elmúlik, maradjon még egy kicsit nyugodtan, honnan van neked ennyi erõd, a végén még be kell hívnom María Luisát is, hogy segítsen lefogni. Ugyan, Pablo, megharagszom, ha nem maradsz nyugton, sokkal jobban fog fájni, ha annyit fészkelõdsz. Á, úgy látom, kezdesz magadhoz térni, itt fáj, Cora kisasszony, nagyon fáj, kérem szépen, csináljon velem valamit, nagyon fáj itt, engedje el a kezem, nem bírom tovább, Cora kisasszony, nem bírom tovább.
Még szerencse, hogy elaludt szegény fiacskám, fél háromkor megkeresett a nõvér, és megkért, hogy maradjak mellette egy kicsit, mert már jobban van, de én nagyon sápadtnak találtam, bizonyára sok vért vesztett, még szerencse, hogy De Luisi doktor szerint jól sikerült a mûtét. A nõvér egészen kimerült a fiúval való hadakozásban, nem értem, mért nem hívott be korábban, túl szigorúak ezen a klinikán. Mindjárt este van, s a gyerek az egész napot végigaludta, látni, hogy ki van merülve, de mintha jobban nézne ki, mintha már volna egy kis színe. Idõnként még nyöszörög, de már nem nyúlkál a kötéshez, nyugodtan lélegzik, azt hiszem, tûrhetõen átvészeli az éjszakát. Mintha én nem tudnám, mi a dolgom, de hát ez, sajnos, elkerülhetetlen; mihelyt túl volt az elsõ ijedtségen az asszonyság, ismét kibújt belõle az oktalan parancsolhatnék, kérem, kisasszony, aztán éjjel nehogy hiányt szenvedjen valamiben az a gyerek. Lásd be, hogy sajnállak, te vén liba, ha eddig nem vetted volna észre, hogy hogy bánok veled. Ismerem a fajtáját, mind azt hiszi, hogy az utolsó nap mindent rendbe hoz egy kiadós borravalóval. Pedig néha még a borravaló se olyan nagy, de minek is rágódom ezen, hisz már hazaküldtem, és itt most mindenütt nyugalom van. Marcial, maradj még egy percet, látod, elaludt a fiú, mondd, mi volt délelõtt. No jó, ha sietsz, majd máskor elmondod. Ne, tudod, hogy bejöhet María Luisa, itt nem szeretem, ha csókolgatsz, szolgálatban mégsem való. Mintha nem csókolózhatnánk egész éjjel, te szamár. Menj már. Mondom, hogy menjen, mert megharagszom. Te bolondos csibész. Hogyne, drágám, szevasz. De még mennyire! Nagyon!
Milyen sötét van, de jobb így, semmi kedvem, hogy kinyissam a szemem. Most alig fáj, de jó ilyen nyugodtan, hányinger nélkül lélegezni. Minden olyan csendes, most jut eszembe, hogy láttam anyát, mondott is valamit, de akkor nagyon rosszul voltam. Az öreget alig láttam, ott állt az ágy lábánál, és rám kacsintott, szegény, még mindig a régi. Egy kicsit fázom, jó volna még egy takaró. Cora kisasszony, szeretnék még egy takarót. De hiszen ott volt, alig nyitottam ki a szemem, tüstént megláttam, az ablaknál ült, és képes újságot olvasott. Azonnal odajött, betakart, szinte szólnom sem kellett, mindjárt látta, mit akarok. Most jut eszembe, hogy délután talán összetévesztettem a mamával, õ nyugtatgatott, de lehet, hogy csak álmodtam. Álmodtam, Cora kisasszony? Maga fogta le a kezem, ugye? Mennyit locsogtam összevissza, de hát annyira fájt, és az a hányinger... Bocsásson meg, de nem lehet valami szép mesterség nõvérnek lenni. Persze, maga csak nevet, de én tudom, hogy talán össze is piszkítottam meg minden. Jó, nem beszélek már. Így nagyon jól érzem magam, már nem is fázom. Nem, nem fáj nagyon, csak egy picit. Késõ van már, Cora kisasszony? Pszt, most szépen csöndben marad, mondtam már, hogy nem beszélhet sokat, örüljön, hogy nem fáj a hasa, maradjon szépen nyugton. Nincs, nincs még késõ, még csak hét óra múlt. Csukja be a szemét, és aludjon. Így ni. Most aludjon.
Hiszen én el akartam aludni, csak hát az nem olyan könnyû. Egy-egy pillanatra azt hiszem, hogy na, most elalszom, de aztán hirtelen nyilallni kezd a seb, vagy megindul velem a világ, és akkor ki kell nyitnom a szemem, ránézek, ott ül az ablaknál, feltette a lámpaernyõt is, hogy ne zavarjon a fény, amíg olvas. Hogyhogy itt lehet állandóan? Gyönyörû a haja, valósággal ragyog, ha megmozdítja a fejét. És milyen fiatal, még elgondolni is rossz, hogy én meg összetévesztettem a mamával, hihetetlen. Ki tudja, mi mindent fecsegtem itt össze neki, biztos megint kinevetett. De jéggel dörzsölte be a számat, és hogy megkönnyebbültem tõle, most már emlékszem, kölnivízzel kente be a homlokom meg a hajam, és lefogta a kezem, hogy le ne tépjem a kötést. Már nem haragszik rám, talán anya bocsánatot kért tõle, vagy valami ilyesmi történhetett, mert egészen másképp nézett rám, amikor azt mondta: "Csukja be a szemét, és aludjon." Jólesik, ha így néz rám, szinte hihetetlen az a dolog az elsõ nap, amikor elvette a cukorkámat. De szívesen megmondanám neki, hogy milyen csinos, és hogy semmi kifogásom sincs ellene, sõt ellenkezõleg, örülnék, ha éjszakára is õ maradna itt, és nem az a kicsi nõvér! De jó lenne, ha megint bekölnizné a hajamat! De örülnék, ha bocsánatot kérne tõlem, s ha megengedné, hogy Corának szólítsam!
Kiadósat aludt, de nyolc óra felé, számítva rá, hogy nemsokára megérkezik De Luisi doktor, felébresztettem, hogy megmérjem a hõmérsékletét. Jobb színben volt, látszott, hogy jót tett neki az alvás. Mihelyt meglátta a hõmérõt, kidugta az egyik kezét az ágynemû alól, de rászóltam, hogy csak maradjon nyugton. Nem akartam a szemébe nézni, nehogy megint elszégyellje magát, de most is ugyanúgy elpirult, és azt hebegte, hogy nagyon jól elboldogul õ maga is. Én persze rá se hederítettem, de olyan izgatott volt, hogy nem volt mit tennem, azt kellett mondanom: "Ugye, Pablo, te már kész férfi vagy, nem csinálsz minden alkalommal jelenetet?" Mindig így van ez, de olyan gyenge volt, hogy nem bírta visszafojtani a könnyeit; úgy tettem, mintha nem láttam volna, feljegyeztem a hõmérsékletét, és kimentem az injekcióért. Mire visszajött, megtöröltem a lepedõvel a szemem, és nagyon gyûlöltem magam, mit nem adtam volna érte, ha beszélni tudtam volna, ha ki tudtam volna mondani, hogy mit érdekel az engem, és valójában nem is érdekelt, csak éppen nem tudtam uralkodni magamon. "Ez egy cseppet sem fáj - mondta a fecskendõvel a kezében. - Ettõl majd szépen végigalszod az éjszakát." Kitakart, mire ismét éreztem, hogy elönti a vér az arcomat, de õ elmosolyodott, és elkezdte dörzsölni a combomat egy nedves vattával. "Cseppet sem fáj", mondtam, hogy mondjak valamit, nem maradhattam néma, mialatt engem nézett. "Na látod - mondta, miközben kihúzta a tût, és bedörzsölt a vattával. - Látod, hogy egy cseppet sem fáj. Nem fáj teneked semmi, Pablito." Betakart, és megsimogatta az arcomat. Én meg lehunytam a szemem, és azt kívántam, hogy bárcsak meghalnék, õ pedig zokogva simogatná az arcomat.

Sohasem értettem meg igazán Corát, de most valósággal átesett a ló másik oldalára. Tulajdonképpen nem érdekel, hogy értem-e a nõket vagy sem, elvégre csak az a fontos, hogy szeressék az embert. Ha idegesek, vagy ha valami butaságot a lelkükre vesznek, azt mondom nekik, jól van, kislány, ebbõl elég volt, adj egy puszit, és kész. Meglátszik, hogy még zsenge kis lányka, még sokára lesz, mire beleszokik ebbe az átkozott mesterségbe, szegény, milyen más arccal jött ki ma este is, félórámba került, mire kivertem a fejébõl azt a sok csacsiságot. Még nem jött rá a nyitjára, hogy kell némelyik beteggel bánni, már a huszonkettes öregasszonnyal is megjárta, én azt hittem, hogy tanult a dologból, és most tessék, ez a fiú most megint fejfájást okoz neki. Hajnali kettõ körül ittunk egy csésze mate-teát a szobámban, aztán bement és beadta a fiúnak az injekciót, rosszkedvûen jött vissza, rám se hederített. Jól áll neki ez a mérges, komor ábrázat, de apránként kimozdítottam a közönyébõl, a végén már nevetett is, s lassan megeredt a nyelve, de szeretem ilyenkor levetkõztetni, és érezni, ahogy remeg, mintha dideregne. Már nagyon késõ lehet, Marcial. Ó, akkor még maradhatok egy kicsit, csak fél hatkor esedékes a következõ injekció, a kis galíciai pedig nem jön meg hat elõtt. Bocsáss meg, Marcial, buta vagyok, nem tudom, mért aggódom annyit azért a taknyosért, de hát végül is elbánok vele, csak néha úgy megsajnálom, ebben a korban olyan ostobák, olyan büszkék, a legszívesebben megkérném Suárez doktort, hogy tegyen át máshova, van két operált beteg a második emeleten, azok felnõttek, azoktól az ember nyugodtan megkérdezheti, hogy elvégezték-e a dolgukat, és odaadja nekik az ágytálat, ha szükséges, tisztába teszi õket, és közben az idõjárásról vagy a politikáról cseveg velük, ez a dolog természetes rendje, mindenki végzi a maga dolgát, Marcial, nem úgy, mint itt, érted? Persze, csakhogy mindenhez hozzá kell edzõdni, és még hányszor kerülnek hozzám ilyen korú fiúk, igazad van, technika dolga az egész. Persze hogy az, drágám. De most az anyja miatt minden rosszul indult, és aztán valahogy úgy is folytatódott, tudod, az elsõ perctõl volt valami félreértés köztünk, a gyerek még büszke, és minden bántja, különösen eleinte volt így, amikor még fogalma sem volt, hogy mi vár rá, és adta a felnõttet, úgy nézett rám, mint te, mint egy férfi. Most már meg se kérdezhetem, hogy nem kell-e pisilnie; az a baj, hogy képes volna egész éjjel visszatartani, ha bent maradnék a szobájában. Nevetnem kell, ha rá gondolok, hogy szerette volna kimondani, hogy igen, pisilni kell, de nem volt mersze hozzá, nekem meg elfogyott a türelmem ekkora szamárság láttán, és ráparancsoltam, hogy tanuljon csak meg mozdulatlanul, hanyatt fekve pisilni. Ilyenkor mindig behunyja a szemét, de úgy még rosszabb, majd elsírja magát, vagy talán káromkodni szeretne, valamelyiket a kettõ közül, de egyik se megy neki, olyan kicsi még, Marcial, a nagyságos asszony pedig biztos a mama kedvenceként nevelte, így a gyerek, úgy a gyerek, nagy kalapot neki meg csináltatott zakót, de lényegében csak gyerek maradt, a mama szeme fénye. Jaj, mindig pont nekem kell hozzányúlnom a magasfeszültségû vezetékhez, ahogy te szoktad mondani, pedig milyen jól meglett volna María Luisával, aki pont olyan, mint a nagynénje, õ aztán tetõtõl talpig tisztába tette volna, anélkül, hogy belepirult volna a fiú. Az az igazság, hogy nincs szerencsém, Marcial, nincs szerencsém.

Éppen azt álmodtam, hogy franciaórán vagyok, amikor felgyújtotta az éjjelilámpát, mindig a haját látom meg elõször, biztosan azért, mert mindenhez le kell hajolnia, akár injekciót akar adni, akár valami mást, a haja majdnem az arcomhoz ér, egyszer meg is csiklandozta a számat vele, és micsoda illata van, mindig elmosolyodik egy kicsit, amikor a vattával bedörzsöl, most egy kicsit hosszasabban dörzsölt, mielõtt belém szúrta a tût, én meg elnéztem, milyen biztos kézzel, óvatosan nyomja a fecskendõt, a sárga folyadék meg lassacskán fogyott, és fájt, ahogy belém folyt. "Nem, egy cseppet sem fáj." Sose fogom kimondani: "Cseppet sem fáj, Cora." Cora kisasszonynak pedig azért sem fogom szólítani, sohasem fogom úgy szólítani. A lehetõ legkevesebbet beszélek majd vele, és nem fogom Cora kisasszonynak hívni, még ha térden állva könyörög is. Nem, egy cseppet sem fáj. Nem, köszönöm, jól érzem magam, alszom még. Köszönöm.
Az arcszíne szerencsére megint a régi, de még nagyon elesett, alig tudott egy puszit adni, Esther nénire meg szinte rá se nézett, pedig õ hozta neki a képes újságokat, meg egy csodaszép nyakkendõt is vett neki, amit majd akkor kap meg, ha hazavisszük. A délelõttös nõvér imádni való teremtés, csupa alázat, vele valóban öröm beszélni, azt mondja, nyolcig aludt a gyerek, ivott egy kis tejet, talán most már elkezdik etetni, szólnom kell Suárez doktornak, hogy a kakaó nem tesz jót neki, de lehet, hogy az apja már meg is mondta, mert beszélgettek egy kicsit. Volna szíves kifáradni egy percre, asszonyom, megnézzük, hogy van a fiatalúr. Maga csak maradjon, Morán úr, tudja, az anyuka megijedhet, ha meglátja ezt a nagy kötést. Na, hadd lássuk, pajtás. Itt fáj? No ez természetes. És itt, mondd csak, itt is fáj, vagy csak érzékeny? Jól van, szépen gyógyulsz, kis barátom. És ez így ment öt percen át, itt fáj-e meg ott fáj-e, az öregem pedig úgy bámulta a hasam, mintha elõször látná életében. Furcsa, de addig nincs nyugtom, amíg el nem mennek, szegények, mennyire aggódnak, de hát nem tehetek róla, ha idegesítenek, mindig olyat mondanak, amit pont nem kéne, különösen anya, még szerencse, hogy ahogy látom, a kis nõvér süket, és mindent eltûr azzal a borravalóra lesõ képével, szegény. Ugyan minek kellett azzal a kakaóhistóriával is elõhozakodni, nem vagyok én már csecsemõ. Legszívesebben végigaludnék öt napot egyfolytában, és akkor senkit sem látnék, különösképpen Corát nem, és csak akkor ébrednék föl, amikor értem jönnek, hogy hazavigyenek. Lehetséges, hogy néhány napot még várnunk kell, Morán úr, bizonyára tudja már De Luisi doktortól, hogy a vártnál bonyolultabb volt a mûtét, olykor elõfordul egy kis meglepetés. Persze, jókötésû legény a fia, úgyhogy nem hiszem, hogy bármi baj adódhatna, de azért csak mondja meg a feleségének, hogy mégsem egyhetes dologról van szó, mint ahogy eleinte gondoltuk. Ó, persze, hogyne, ezt majd beszélje meg a gondnokkal, ezek belsõ dolgok. Hát figyelj, Marcial, még hogy én nem vagyok peches, megmondtam neked már tegnap este, hogy ez sokkal tovább fog tartani, mint gondoltuk. Persze, tudom, hogy nem számít, de azért egy kicsit megértõbb lehetnél, jól tudod, hogy milyen boldogtalan vagyok, amiért ezt a fiút kell ápolnom, õ pedig még inkább az, szegénykém. Ne nézz így rám, miért ne sajnálhatnám azt a gyereket. Ne nézz így rám.
Nem tiltották meg, hogy olvassak, de folyton kiesik a kezembõl a képes újság, pedig már csak két folytatás van hátra, meg az a sok más, amit Esther néni hozott. Ég az arcom, biztos lázas vagyok, vagy talán túl meleg van ebben a szobában, megkérem majd Corát, hogy nyissa ki egy kicsit az ablakot, vagy vegyen le rólam egy takarót. Aludni szeretnék, ezt kívánom a legjobban, meg hogy Cora itt üljön és olvasson, miközben én alszom, nem látnám õt, nem is tudnám, hogy ott van, csak most már nem marad itt többé éjszakára, túl vagyok a nehezén, most már magamra hagynak. Három és négy közt, azt hiszem, aludtam egyet, pontban ötkor egy új gyógyszerrel jött be, sárga, nagyon keserû cseppeket hozott. Mindig az az érzésem, hogy épp most fürdött meg és most öltözött át, olyan üde és kellemes hintõpor- meg levendulaillata van. "Ez aztán komisz egy gyógyszer, tudom", mondta, és mosolygott, hogy lelket öntsön belém. "Ugyan, csak egy kicsit keserû", feleltem. "Na, és hogy telt a nap?", kérdezte, mialatt leráztam a hõmérõt. Azt feleltem, hogy jól, meg hogy aludtam, és hogy Suárez doktor szerint is jobban vagyok, és hogy már nem fáj nagyon a hasam. "No, akkor most dolgozhatsz egy kicsit", mondta, és ideadta a hõmérõt. Erre már nem tudtam mit felelni, odament az ablakhoz, leengedte a rolót, elrendezte az asztalon az üvegeket, én meg közben megmértem a lázam. Még arra is maradt idõm, hogy egy pillantást vessek a lázmérõre, mielõtt odajött érte. "De hiszen nekem magas lázam van", mondta egy kissé ijedten. Ezt jól megcsináltam, én mindig ilyen bolond vagyok, odaadom neki a hõmérõt, hogy elkerüljem azt a kínos pillanatot, a kis tacskó meg nyomban kideríti, hogy égig ér a láza. "Az elsõ négy nap ez mindig így van, de különben senki sem kért meg, hogy megnézd", mondtam, és inkább magamra haragudtam, mint õrá. Megkérdeztem, nem mozgatta-e a hasát, azt felelte, hogy nem. Arcán izzadtság gyöngyözött, megtöröltem, és bekentem egy kis kölnivízzel; még mielõtt válaszolt volna, behunyta a szemét, és ki se nyitotta, míg meg nem fésültem egy kicsit, hogy ne zavarja a homlokába lógó haj. Harminckilenc kilenc valóban magas láz. "Próbálj aludni egyet", mondtam, s közben azon gondolkoztam, hogy mikor szólhatnék Suárez doktornak. Még behunyt szemmel egy ideges grimaszt vágott, majd minden szót megnyomva, azt mondta: "Maga csúnyán bánik velem, Cora." Nem tudtam, mit feleljek erre, ott maradtam mellette, amíg ki nem nyitotta a szemét, és rám nem emelte azt a lázban égõ, csupa szomorúság tekintetét. Szinte önkéntelenül kinyújtottam a kezem, és meg akartam simogatni a homlokát, de egyetlen mozdulattal félrelökött, s akkor valami meghúzódhatott a sebén, mert fájdalmában összerándult. Még mielõtt bármit is tehettem volna, alig hallhatóan így szólt: "Maga nem így bánna velem, ha valahol máshol ismert volna meg." Erre majdnem felkacagtam, hisz olyan nevetséges volt, hogy ilyet mond nekem, és közben könnybe lábadt a szeme, ami ugyanúgy hatott rám, mint mindig, dühös lettem, szinte féltem, egyszerre csak védtelennek éreztem magam azzal a követelõzõ csöppséggel szemben. Sikerült uralkodnom magamon (ezt Marcialnak köszönhetem, õ tanított meg rá, hogy türtõztessem magam, már egyre jobban megy), felálltam, mintha mi sem történt volna, a fogasra akasztottam a törülközõt, és becsuktam a kölnivizes üveget. Végre most már tudjuk, hányadán is állunk, valójában sokkal jobb így. Betegápoló és beteg, és végeztünk. A kölnivizet meg majd kenje rá a mamája, nekem más tennivalóm van vele, és azt gondolkodás nelkül el is fogom végezni. Nem tudom, miért maradtam bent a kelleténél tovább. Marcial azt mondta, amikor mindezt elmeséltem neki, hogy ezzel lehetõséget adtam a fiúnak arra, hogy valami mentséget találjon, hogy bocsánatot kérjen. Magam sem tudom, talán ezért maradtam ott, de lehet, hogy másért, talán azért, hogy tovább sértegessen, hogy lássam, meddig képes elmenni. De a fiú még mindig úgy feküdt, behunyt szemmel, a homloka meg az arca csupa verejték volt, olyan volt, mintha forró vízbe mártották volna, ibolyaszínû és vörös foltokat láttam, amint behunytam a szemem, hogy ne is lássam, pedig tudtam, hogy még ott van, mit nem adtam volna érte, ha ismét lehajol, és megtörli a homlokom, mintha az imént egy szót sem mondtam volna neki, de már lehetetlen, mindjárt kimegy anélkül, hogy bármit is csinálna velem, hogy egyetlenegy szót is szólna hozzám, én meg akkor kinyitom a szemem, és csak az éjszakát találom itt, az éjjelilámpát, az üres szobát meg egy kis illatot, és akkor tízszer meg százszor is elismétlem majd magamban, hogy nagyon is jól tettem, hogy megmondtam neki, amit megmondtam, hadd tanuljon belõle, és ne bánjon velem úgy, mint egy gyerekkel, hagyjon engem békén, de ne menjen el innen.

Mindig ugyanakkor kezdenek rá, reggel hat és hét óra között, biztos egy galambpár, amely a belsõ udvar párkányán tanyázik, a hím turbékol, a nõstény pedig válaszol rá, de hamar belefáradnak, elmeséltem a kis nõvérnek, aki mosdatni és reggeliztetni szokott, mire az megvonta a vállát, és azt mondta, hogy már több beteg panaszkodott a galambokra, de az igazgató nem akarja elzavarni õket. Már nem is tudom, hogy mióta hallom õket, eleinte reggelenként álmosabb és elgyötörtebb voltam, semhogy észrevettem volna õket, de most már három napja hallgatom ezeket a galambokat, és elszomorodom tõlük, otthon szeretnék lenni, és a Milord ugatását szeretném hallani, meg Esther nénit, aki ilyenkor kel föl és indul a misére. Átkozott egy láz, hogy nem akar lejjebb menni. Ki tudja, meddig fognak itt tartani, még ma reggel megkérdezem Suárez doktor úrtól, végül is nagyon jól elvolnék én otthon. Nézze, Morán úr, õszintén megmondom magának, hogy egyáltalán nem egyszerû a gyerek helyzete. Nem, Cora kisasszony, maradjon csak maga ennek a betegnek az ápolója, és meg is mondom, miért. De akkor, Marcial... Gyere, fõzök egy jó erõs kávét, látod, milyen kis libuska vagy még, hihetetlen. Ide figyelj, asszony, most beszéltem Suárez doktorral, és úgy néz ki, hogy a gyerek...
Még szerencse, hogy késõbb aztán elhallgattak, lehet, hogy most ott röpködnek, fönn a város fölött, milyen szerencsések is a galambok. Micsoda vég nélküli délelõtt, örültem, amikor elmentek az öregeim, most gyakrabban járnak be, amióta ilyen nagy lázam van. Na, és ha még négy-öt napot bent kell is maradnom, ugyan mit számít az. Otthon persze jobb volna, de otthon is ugyanolyan lázas lennék, és idõnként ott is rosszul lennék. De hogy még egy képes újságot se tudjak megnézni! Olyan gyengének érzem magam, mintha minden vérem elfolyt volna. De mindez a láz miatt van, De Luisi doktor úr megmondta az este, és ma reggel Suárez doktor úr is ugyanazt mondta, nekik tudniuk kell. Sokat alszom, de olyan, mitha sehogy sem telne az idõ, mindig csak három óra lesz nemsokára, pedig érdekel is engem, hogy három óra van vagy éppen öt. Épp ellenkezõleg, háromkor elmegy a kis nõvér, pedig kár, mert vele jóban vagyok. De jó volna ha egyfolytában, egész éjfélig tudnék aludni. Én vagyok az, Pablo, Cora kisasszony. Az éjszakai nõvér, aki azokat a fájdalmas injekciókat adja. Tudom, hogy nem fáj, kis butus, csak vicceltem. Aludj még, ha akarsz, már kész is vagyunk. Azt mondta: "Köszönöm", de nem nyitotta ki a szemét, pedig kinyithatta volna, tudom, hogy a kis galíciai nõvérrel jól elbeszélgetett délben, bár megtiltották neki, hogy sokat beszéljen. Mielõtt kimentem, hirtelen hátrafordultam; engem bámult, megéreztem, hogy egész idõ alatt engem bámul a hátam mögött. Visszamentem, és elültem az ágy szélére, megnéztem a pulzusát, megigazítottam a lepedõjét, amelyet teljesen összegyûrt a kezével lázálmában. A hajamat nézte, aztán lesütötte a szemét, láthatóan kerülte a tekintetemet. Nekiláttam, hogy minden összeszedjek és õt is elõkészítsem, õ szó nélkül tûrte, a tekintetével az ablakra meredt, tudomást sem vett rólam. Pontosan fél hatkor jönnek érte. Még aludhat egyet, a szülei lent várnak a földszinten, nem akarták, hogy megijedjen a fiú, hogy ilyenkor állítanak be hozzá. Úgy volt, hogy egy kicsivel elõbb majd bejön Suárez doktor, és megmagyarázza neki, hogy még be kell fejezni a mûtétet, vagy valami ehhez hasonlót, ami nem izgatja föl túlságosan. De helyette Marcialt küldték be, ugyancsak meglepõdtem, amikor ott megláttam, de intett, hogy csak maradjak, õ meg megállt az ágy lábánál, és egy darabig a lázlapot tanulmányozta, míg Pablo meg nem szokta a jelenlétét. Elõbb egy kicsit elviccelõdött vele, aztán mindenféléket beszélt neki, nagyon érti a módját, hogy kell az ilyet csinálni, hogy milyen hideg van odakint, meg hogy milyen jó itt bent a szobában, de Pablo csak némán, mintegy várakozóan bámult rá, én meg közben nagyon furcsán éreztem magam, örültem volna, ha Marcial kimegy, és magamra hagy a fiúval, én mindenkinél jobban meg tudnám mondani neki, bár lehet, hogy nem, valószínû, hogy nem. De hisz már tudom, doktor úr, hogy még egyszer megoperálnak, maga altatott el a múltkor is, jobb is lesz így, mint tovább feküdni ebben az ágyban, ilyen lázasan. Tudtam, hogy végül csinálniuk kell valamit, mert tegnap óta annyira fáj, de most másképp, mélyebben. Maga meg, ott a széken, ne vágjon ilyen képet, ne mosolyogjon úgy, mintha épp moziba hívna. Menjen csak ki a doktor úrral, és csókolja meg a folyosón, annyira azért nem voltam álmos a múltkor délután, hogy ne vettem volna észre, hogy megharagudott rá, mert itt csókolta meg. Menjenek ki mind a ketten, hadd aludjak, ha alszom, nem fáj annyira.

No, fiú, most egyszer s mindekorra rendbe tesszük ezt a dolgot, meddig akarsz még itt lefoglalni egy ágyat,mi? Számolj szép lassan, egy, kettõ, három. Nagyon jó, csak számolj tovább, meglátod, egy hét múlva szaftos marhasültet eszel odahaza. Alig görnyedtünk fölötte egy negyedórát, s már varrtuk is vissza. Látni kellett volna De Luisi doktor arcát, az ember sohasem tud eléggé hozzászokni az ilyesmihez. Nézd, kihasználtam az alkalmat, és megkértem Suárezt, hogy váltsanak le onnan, ahogy akartad, azt mondtam, hogy már nagyon megviselt ez a súlyos eset, talán áttesznek a második emeletre, ha te is szólsz. Rendben van, csinálj, amit akarsz, hogy panaszkodtál pedig akkor éjjel, most meg kibújik belõled a szamaritánus. Most ne légy rám mérges, temiattad tettem az egészet. Igen, persze hogy miattam tette, de fölösleges volt, ma éjjel a fiú mellett maradok, és ezután is minden éjjel vele leszek. Fél kilenc tájban kezdett ébredezni, a szülei tüstént elmentek, mert szegények úgy néztek ki, hogy jobb volt, ha nem látja õket a gyerek, aztán bejött Suárez doktor, és halkan megkérdezte, hogy nem akarom-e, hogy María Luisa leváltson, de intettem neki, hogy maradok, mire kiment. María Luisa egy darabig még velem maradt, mert le kellett fogni meg csillapítgatni kellett a fiút, de késõbb aztán egy csapásra megnyugodott, és alig hányt; olyan gyenge, hogy újból elaludt, és tízig nem is nyöszörgött sokat. A galambok, mindjárt meglátod, mama, már turbékolnak, mint minden reggel, nem értem, mért nem kergetik el õket, hogy egy másik fára költözzenek. Add a kezed, mama, fázom. Ja, akkor álmodhattam, azt hittem, hogy már reggel van és megjöttek a galambok. Bocsásson meg, összetévesztettem a mamával. Ismét elfordította a tekintetét, visszatért belé a gyûlölet, megint mindenért engem okolt.
Elláttam, mintha észre se venném, hogy még mindig dühös, odaültem mellé, és jéggel frissítettem meg az ajkát. Rám nézett, miután kölnivízzel bekentem a kezét meg a homlokát, erre közelebb húzódtam, és rámosolyogtam. "Szólítson csak Corának - mondtam. - Tudom, hogy eleinte nem értettük meg egymást, de most már legyünk jó barátok, Pablo." Némán meredt rám. "Mondd csak bátran: Igen, Cora." Egyre csak nézett rám. "Cora kisasszony", mondta aztán, és lehunyta a szemét. "Ne, Pablo, ne", kértem, és megcsókoltam az arcát egész közel a szájához. "Neked csak Cora leszek ezután, egyedül csak neked." Hirtelen hátrahõköltem, de még így is lefröcskölte az arcomat. Megtöröltem, felemeltem a fejét, hogy kiöblítse a száját, aztán újból megcsókoltam, közben a fülébe suttogtam. "Bocsásson meg - mondta cérnavékony hangon -, nem tudtam visszatartani." Mondtam, hogy ne butáskodjon, hisz épp ezért vigyázok rá, hányjon csak, ahogy jólesik, attól megkönnyebbül. "A mamát szeretném látni", mondta, és elfordította üres tekintetét. Azért még megsimogattam egy kicsit a haját, megigazítottam rajta a takarót, vártam, hogy lesz még egy szava hozzám, de õ már messze járt, és éreztem, hogy csak jobban szenved, ha tovább maradok. Az ajtóban visszafordultam, és vártam: tágra nyílt szemmel meredt a mennyezetre. "Pablito - szóltam hozzá. - Kérlek szépen, Pablito. Kérlek szépen, drágám." Visszamentem az ágyához, lehajoltam és megcsókoltam; hidegnek éreztem, a kölnivíz illatába hányásszag és érzéstelenítõszag vegyült. Ha még egy pillanatig maradok, ott sírom el magam elõtte, miatta. Még egyszer megcsókoltam, és kirohantam a szobából, lementem az anyjáért és María Luisáért; nem akartam visszamenni, amíg az anyja ott van, legalább azon az éjszakán nem akartam visszamenni hozzá, késõbb pedig - nagyon is jól tudtam - már semmi értelme nem lesz, hogy visszamenjek abba a szobába, Marcial meg María Luisa majd mindent elrendeznek, míg újból üres nem lesz a szoba.