Marini udvariasan meghajolt a bal oldali ülések felé, és éppen lehajtotta a mûanyag asztallapot, hogy rátegye a tálcát az ebéddel, amikor elõször pillantotta meg a szigetet. A nõ már többször is ránézett, miközben õ az újságokkal meg a whiskyspoharakkal sürgölõdött; egy pillanatig várt, mielõtt lehajtotta az asztallapot, s unottan tûnõdött magában, vajon megéri-e a fáradságot viszonozni a jellegzetesen amerikai nõ állhatatos pillantását, amikor az ablak két ováljába behatolt a sziget szegélye, a homokpart aranyló sávja, a kihalt fennsíkra kapaszkodó dombok sora. Marini megigazította az elcsúszott söröspoharat és rámosolygott a nõre. "A görög szigetek", mondta. "Oh yes, Greece", felelte az amerikai nõ tettetett érdeklõdéssel.
Hirtelen megszólalt a csengõ, és a steward felegyenesedett, anélkül hogy a hivatalos mosoly lehervadt volna finom metszésû ajkáról. Egy szíriai házaspárhoz fordult, akik paradicsomlevet kértek, de a gép farában áldozott még néhány pillanatot rá, hogy újra letekintsen; a sziget kicsi és magányos volt, s az Égei-tenger mélykékje metszõ élesen emelte ki a vakítóan fehér, kõszerû partszegélyt, a zátonyokon és a kis öblökön megtörõ tajték vonalát. Marini megfigyelte, hogy az elhagyott homokpartok észak és nyugat felé húzódtak, a sziget többi része csupa hegy volt, melynek a nyúlványai belevesztek a tengerbe. Sziklás, néptelen sziget volt, bár az az ólomszínû folt ott az északi part felé lehetett egy ház is, talán néhány kezdetleges kunyhó. Nekilátott, hogy felnyissa a paradicsomkonzervet, s amikor újra feltekintett, a sziget eltûnt az ablakból; nem maradt más a helyén, csak a tenger, a végtelen zöld látóhatár. A karórájára nézett, maga sem tudta, miért; pontosan dél volt.
Marini szerette a Róma-Teherán járatot, mert a repülés itt nem volt olyan egyhangú, mint az északi vonalakon, s a lányokat is láthatóan felvillanyozta, hogy Keletre utaznak, vagy hogy megismerhetik Olaszországot. Négy nappal késõbb, amikor kicserélte egy gyereknek a kanalát, amit a gyerek leejtett, s utána kétségbeesetten mutogatta a süteményes tányérját, ismét felfedezte a sziget körvonalait. Volt ugyan nyolcpercnyi eltérés a múltkorihoz képest, de amikor a gép farában az ablakra hajolt, minden kétsége eloszlott; a szigetnek olyan formája volt, hogy nem lehetett mással összetéveszteni: egy teknõsbékára hasonlított, mely épp most húzza ki a lábát a vízbõl. Addig nézte, amíg csak nem hívták, és ezúttal már biztos volt benne, hogy az ólomszerû folt egy több házból álló épületcsoport; sikerült kivennie a megmûvelt földek rajzát is, melyek egész a tengerpartig húzódtak. Amíg Bejrútban állt a gép, megnézte a stewardess térképét, és megkérdezte, vajon nem Hórosznak hívják-e a szigetet. A navigátort, egy egykedvû franciát, meglepte Marini érdeklõdése. "Ezek a szigetek mind egyformák, két éve vagyok már ezen a járaton, de egy cseppet sem érdekelnek. Legközelebb mutassa meg." Nem Hórosz volt, hanem Xirosz, egyik a sok szigetbõl, amelyek kívül esnek a turisták érdeklõdésén. "Már öt év sincs addig", mondta a stewardess Rómában, miközben ittak egy pohárral. "Siess, ha el akarsz oda menni, mert Dzsingisz Cook hordái akármikor betörhetnek a szigetre." De Marini egyre csak a szigetre gondolt, és mindig megnézte, valahányszor csak eszébe jutott, vagy ha éppen ablakközelben volt, bár a végén mindig vállat vonva fordult el az ablaktól. Az egésznek semmi értelme sem volt, hetenként háromszor elrepülni délben Xirosz felett éppolyan valószínûtlen volt, mint hetenként háromszor azt álmodni, hogy délben elrepül Xirosz felett. A haszontalan és vissza-visszatérõ látomásban minden hamis volt, egyedül talán a vágy volt igazi, hogy újra lássa, meg a pillantás a karórára nem sokkal dél elõtt, s a rövid, de izgató kapcsolat azzal a vakító fehér sávval a szinte fekete kékség szegélyén, meg a házakkal, ahol a halászok ilyenkor épp csak felemelik a tekintetüket, hogy egy pillantást vessenek a sebesen távolodó másik valószínûtlenségre.
Nyolc vagy kilenc hét múlva, amikor felajánlották neki a New York-i járatot, annak minden elõnyével, Marini egy pillanatig arra gondolt, hogy itt van az alkalom, amikor véget vethet ennek az ártalmatlan és bosszantó szenvedélynek. De a zsebében már ott lapult egy levantei nevû ismeretlen földrajztudós könyve, amely több részletet árult el Xiroszról, mint a szokványos útikönyvek. Olyan hangon, mintha valahonnan nagyon távolról hallaná magát, elutasította az ajánlatot, és miután kitért a fõnök meg két titkárnõ elképedt meglepetése elõl, lement a társaság kantinjába ebédelni, ahol Carla már várta. Carla döbbent csalódása nem nyugtalanította; Xirosz déli partja lakhatatlan volt, de nyugat felé egy lûd vagy talán krétai- mükénéi település nyomai maradtak fenn, Goldmann professzor pedig két hieroglifákkal televésett követ talált, melyet a halászok cölöpnek használtak a kikötõgáthoz. Carla fejfájásra panaszkodott, és hamarosan el is ment; a markonyi lakosság fõ bevételi forrása a polip volt, ötnaponként eljött egy hajó a halászzsákmányért, cserébe némi élelmiszert és árucikkeket hozott. Az utazási irodában azt a felvilágosítást kapta, hogy külön hajót kellene bérelnie Rünoszban, esetleg a polipszállító hajón is utazhatna, de ezt csak Rünoszban tudhatja meg, ahol az irodának nincs képviselete. Mindenesetre a gondolat, hogy néhány napra felkeresi a szigetet, nem volt több, mint egy elképzelés, egy terv, hogy hol töltse a júniusi szabadságot. Az elkövetkezõ hetekben White-ot helyettesítette a tuniszi járaton, aztán sztrájk tört ki, és Carla hazautazott a nõvéreihez Palermóba. Marini a Piazza Navona közelében vett ki szállodai szobát; a téren több antikvárium volt, ahol idõtöltésbõl, de különösebb lelkesedés nélkül Görögországról szóló könyveket keresett, s idõnként egy társalgási kézikönyvbe is belelapozgatott. A kalimera szót különösen csinosnak taláta, mindjárt ki is próbálta a kabaréban egy vörös hajú lánnyal, aki lefeküdt vele, s aki Odoszban élõ nagyapjáról és megmagyarázhatatlan torokfájásairól beszélt neki. Rómába beköszöntött az esõs idõszak, Bejrútban mindig Tania várta, meg az újabb történetek, újabb rokonokról meg fájdalmakról. Egy nap újra a teheráni járat következett, meg a sziget délben. Olyan sokáig állt az ablaknál, hogy az új stewardess rossz kollégának nevezte, és elsorolta, hány tálcát szolgált fel helyette. Azon az estén Marini meghívta a stewardesst vacsorázni a Firouzba, ahol hamar kiengesztelte a déli szórakozottságáért. Lucia azt tanácsolta, hogy vágassa le a haját amerikai módra; õ egy darabig Xiroszról beszélt neki, de aztán belátta, hogy a lányt jobban érdekli a Hilton citromos vodkája. Így telt-múlt az idõ, a kifogyhatatlan tálcák között, a mindegyikhez mellékelt mosollyal, amelyhez az utasnak joga volt. Visszafelé a gép reggel nyolckor repült el Xirosz fölött; a nap a bal oldali ablaksorra sütött, alig látszott tõle az aranyló teknõs. Marini szívesebben várta odafelé a delet, mert akkor mindig volt néhány perce az ablak mellett maradni, amíg Lucia (majd késõbb Felisa) nem minden gúny nélkül ugyan, de elvégezte helyette a munkát. Egyszer egy felvételt is készített Xiroszról, de a kép homályosra sikerült; már tudott egy-két dolgot a szigetrõl, több könyvben aláhúzogatta a Xiroszra vonatkozó gyér utalásokat. Felisa elárulta neki, hogy a pilóták a sziget bolondjának hívják, de õt ez csöppet sem zavarta. Carla épp most írta meg neki, hogy mégsem tartja meg a gyereket, és Marini elküldte neki a kéthavi fizetését, s közben arra gondolt, hogy a maradék nem lesz elég a szabadságára. Carla elfogadta a pénzt, és egy barátnõje útján tudatta vele, hogy valószínûleg hozzámegy a trevisói fogorvoshoz. De ez mind olyan lényegtelen volt hétfõn, csütörtökön és szombaton (s havonta kétszer vasárnap) délben.
Idõvel észrevette, hogy Felisa az egyetlen, aki egy kicsit megérti; hallgatólagosan megegyeztek, hogy délben Felisa szolgálja ki az utasokat, mialatt õ a gép farában az ablakra tapad. A sziget csak néhány percig volt látható, de a levegõ mindig olyan tiszta volt, és a tenger olyan aprólékos kegyetlenséggel rajzolta ki a partokat, hogy a legkisebb részletek is könyörtelen pontossággal igazodtak az elõzõ utazás emlékéhez: az északi hegyfok zöld foltja, az ólomszínû házak, a homokon száradó halászhálók. Ha nem voltak ott a hálók, Marini szegényebbnek érezte magát, szinte sértésnek vette. Arra gondolt, hogy le kéne filmeznie a szigetet, hogy levetítse magának a szállodában; de aztán úgy döntött, hogy inkább félreteszi a filmfelvevõ árát, hiszen már alig egy hónap volt hátra a szabadságáig. A napok múlása nem nagyon izgatta; Bejrútban néha Tania, Teheránban néha Felisa, Rómában szinte mindig az öccse, minden egy kissé homályos volt, kedvesen könnyed és szívélyes, valaminek a pótlása, amivel a repülés elõtti vagy utáni órákat kitöltötte, és repülés közben is minden homályos és könnyû és ostoba volt egészen addig a pillanatig, amíg az ablakra nem hajolt a gép farában, s ott nem érezte az arcán az üveget, mint egy akvárium falát, melyben lassan mozgott az aranyló teknõs a sûrû kékségben.
Azon a napon a hálók pontosan kirajzolódtak a homokon, és Marini megesküdött volna, hogy baloldalt a tengerparton az a fekete pont egy halász, aki bizonyára a repülõgépet nézi. "Kalimera", gondolta abszurd módon. Már semmi értelme sem volt tovább várni, Mario Merolistól kaphat annyit kölcsön, amennyi az utazáshoz hiányzik, három napon belül Xiroszban lehet. Ajkával az üvegre tapadva elmosolyodott, mert arra gondolt, hogy egész a zöld foltig felmászik majd; az északi öblöcskéknél pedig meztelenül fürdik a tengerben, és polipot halászik az emberekkel, akikkel jelekkel meg mosolyokkal érteti meg magát. Csak el kellett egyszer határoznia, attól fogva már minden könnyen ment, az éjszakai vonat, az elsõ hajó, aztán a második, rozoga és piszkos bárka, majd a kikötés Rünoszban, a véget nem érõ alkudozás a halászhajó kapitányával, az éjszaka a fedélzeten, rátapadva a csillagokra, az ánizs- és a birkaszag, a hajnal a szigetek közt. A hajnal elsõ fényeinél partra szállt, s a kapitány bemutatta egy öregnek, aki bizonyára a pátriárka volt. Klaiosz megfogta a bal kezét, lassan beszélt hozzá, közben a szemébe nézett. Két fiú lépett hozzájuk, és Marini kitalálta, hogy ezek Klaiosz fiai. A halászhajó kapitánya minden angol tudományát kimerítette: húszfõnyi lakosság, polipok, halak, öt ház, olasz látogató, aki megfizeti a szállást Klaiosznak. A fiúk hangosan nevettek, amikor Klaiosz drachmát kért, és Marini velük nevetett, máris megbarátkozott a fiúkkal, s a napfelkeltét nézte a tenger felett, mely onnan nem volt olyan sötét, mint fentrõl, aztán bement a szegényes és tiszta szobába, ahol egy vizeskancsó meg zsályaillattal elegy cserzett bõrszag fogadta.
Magára hagyták, elmentek megrakni a bárkát; ledobta magáról az útiruhát, úszónadrágot meg szandált vett fel, és nekivágott a szigetnek. Még senkit sem látott, a nap csak lassan lendült neki, s a cserjésbõl finom, kissé csípõs illat szállt föl, mely elkeveredett a szél jódszagával. Úgy tíz óra lehetett, amikor az északi hegyfokhoz érkezett, és felismerte a legnagyobb öblöt. Egyedül akart maradni, bár szívesebben fürdött volna a homokos part mellett; a sziget egész valóját elárasztotta, és õ a legbensejéig élvezte, annyira, hogy sem gondolkodni, sem választani nem tudott. A nap meg a szél megperzselte a bõrét, amikor csupaszra vetkõzött, s egy szikláról a tengerbe ugrott; a víz hûvös volt, kellemesen felfrissült tõle, hagyta, hogy az alattomos hullámok egy barlang bejáratához sodorják, aztán visszafordult, kifelé a tengerre, a hátára feküdt, és elengedte magát, határtalan békesség öntötte el, melyben egy név körvonalai rajzolódtak ki a jövõben. Halálos biztonsággal tudta, hogy soha nem megy el a szigetrõl, hogy valamiképpen örökre ott marad. Elképzelte az öccsét, Felisát, az arcukat, amikor megtudják, hogy ott maradt egy magányos, kopár sziklán, s hogy ezentúl halászatból él majd. Már el is felejtette õket, amikor megfordult, hogy visszaússzon a partra.
A napon hamar megszáradt, majd leereszkedett a házakhoz, ahol két asszony döbbenten rámeredt, aztán beszaladtak, és magukra zárták az ajtót. Egy üdvözlést intett a semmibe, és leballagott a hálókhoz. A parton Klaiosz egyik fia várta; Marini a tengerre mutatott, és fürödni hívta. A fiú habozott, s a vászonnadrágjára meg a piros ingére mutogatott. Aztán befutott az egyik házba, és szinte meztelenül jött vissza; együtt ugrottak a már langyos tengerbe, mely vakítóan ragyogott a tizenegy órai napsütésben.
Miközben a homokon szárítkoztak, Ionasz a dolgok nevét kezdte magyarázni neki. "Kalimera", mondta Marini, s a fiú a hasát fogta nevettében. Aztán Marini elismételte az új kifejezéseket, és olasz szavakra tanítgatta Ionaszt. A bárka, mely már szinte a látóhatár szélén ringatózott, egyre kisebb és kisebb lett; Marini érezte, hogy most valóban egyedül van a szigeten Klaiosszal meg az övéivel. Néhány nap még és kifizeti a szállást, aztán megtanul halászni; egy délután pedig, amikor már jól ismerik, megmondja nekik, hogy ott marad és együtt fog dolgozni velük. Felállt, kezet nyújtott Ionasznak, és lassan elindult a domb felé. A domb meredek volt; minden magaslaton megállt, ízlelgette a pihenést, és többször is visszafordult, hogy megnézze a hálókat a parton, s azokat a távoli alakokat, az asszonyokat, akik izgatottan beszélgettek Ionasszal meg Klaiosszal, s közben nevetve rá-rásandítottak. Elérte a zöld foltot, belépett abba a különös világba, ahol egy anyagból volt a tömjén és a zsálya illata a nap tüzével és a tenger fuvallatával. Megnézte a karóráját, egy türelmetlen mozdulattal letépte a csuklójáról, és betette a fürdõnadrágja zsebébe. Nem lesz könnyû végezni a régi valójával, de ott, a naptól és tértõl feszülõ csúcson úgy érezte, hogy sikerülni fog. Xiroszban volt, ott, ahová már annyiszor úgy érezte, hogy sohasem jut el. A hátára feküdt a forró kövek közt, még éleiket és áttüzesedett lapjaikat is elviselte, és egyenesen felnézett az égre; a távolból motorzúgást hallott.
Behunyta a szemét, és elhatározta, hogy nem néz fel a gépre, nem engedi megfertõzni magát legrosszabb énjétõl, mely most ismét elrepült a sziget felett. De szemhéjának homályában elképzelte Felisát, amint épp ebben a pillanatban osztja szét a tálcákat, a helyettese pedig, talán Giorgio vagy valami új fiú egy másik járatról, ugyancsak mosolyog, miközben felszolgálja a bort vagy a kávét. Képtelen volt megbirkózni a feltoluló múlttal, kinyitotta a szemét, és felegyenesedett, s ugyanabban a pillanatban, csaknem a feje felett, meglátta a gép jobb szárnyát, amint érthetetlenül megbillen, a turbinák hangja hirtelen megváltozik, s a gép szinte merõlegesen belezuhan a tengerbe. Szélsebesen rohant le a dombról, többször is a szirteknek vágódott, az egyik karját felsebezték a tüskék. A sziget eltakarta a helyet, ahová a gép lezuhant, de mielõtt leért volna a partra, elkanyarodott, s a domb egyik nyúlványán átvágva, egy ösvényen át kiért a keskeny fövenyre. A repülõgép farka, mintegy százméternyire onnan, halálos csendben merült alá. Habozás nélkül a vízbe vetette magát, remélve, hogy a gép újra a felszínre bukkan; de csak a hullámok lágy vonalát látta, meg egy kartondobozt, mely képtelenül himbálózott az esés helyéhez közel s szinte az utolsó pillanatban, amikor már úgy tetszett, hogy nincs értelme tovább úsznia, egy kezet látott meg a víz színén, alig egy pillanatra, de ez épp elég volt ahhoz, hogy irányt változtasson és alámerüljön, s a víz alatt megragadja azt az embert a hajánál fogva, aki kétségbeesetten kapaszkodott belé, és hörögve kapkodott levegõ után, amelyhez Marini segítette, anélkül, hogy túlságosan közel került volna hozzá. Lassan kivonszolta a partra, s a karjába kapta a fehér ruhás testet, lefektette a homokra, s csak nézte a tajtékkal borított arcát, ahová már befészkelte magát a halál, s a torkát, amelybõl egy iszonyú seben át patakokban ömlött a vér. Mit használt volna itt már a mesterséges légzés, hiszen a test legkisebb rándulásától is csak nagyobbra nyílt volna a seb, olyan volt, mint egy undorító száj, mely hívta, mely kitépte abból a néhány órás kis boldogságból a szigeten, és valamit bugyborékolva kiáltott neki, amit õ már nem volt képes meghallani. Rohanva jöttek Klaiosz fiai, a nyomukban az asszonyokkal. Mire Klaiosz odaért, a fiúk már ott álltak a fövenyen heverõ test mellett, és sehogy sem értették, honnan volt annyi ereje, hogy kiússzon a partra, s ilyen mély sebbõl vérezve felkapaszkodjon odáig. "Fogd le a szemét", kérte sírva az egyik asszony. Klaiosz a tengert fürkészte, életben maradottakat keresett a vízen. De mint mindig, most is egyedül voltak a szigeten, az egyetlen idegen csak az a nyitott szemû halott volt köztük és a tenger között.