A két sejt szótlanul ücsörgött az ütôér partján, és nézték, ahogy a vér ütemes löketekkel tovahömpölyög. Szerettek itt üldögélni, beszélgetni, kipihenni a nap fáradalmait. Bár az egyikôjük monocita, a másikuk pedig limfocita volt, jól kijöttek egymással, mert rengeteg közös témájuk volt - legyen szó a mindennapi apró-cseprô gondokról, vagy komoly, jelentôségteljesebb dolgokról. Most mégis csöndben voltak, mert jólesett egy kicsit kikapcsolni, és eltûnôdni a világ folyásán.
Egy hormon szerzetes közeledett feléjük. A limfocita észrevette, és rögtön el is fordult, hogy ne kelljen vele szóba elegyedni. A társa viszont barátságosan viselkedett, így a hormon odalépett hozzá.
- Adjon az Ember jó napot! - köszönt jó hangosan. - Idetelepedhetnék egy kicsit hozzátok, testvéreim?
A limfocita vágott egy grimaszt, ami egyértelmûen nemet jelentett, de a monocita nem vette észre a reakciót.
- Persze, parancsoljon.
A szerzetes elhelyezkedett, nyájasan rámosolygott a monocitára, és megkérdezte:
- Mondd testvérem, te hiszel az Emberben?
- Na, kezdôdik... - mormogta a limfocita, aki még mindig félig háttal ült a többieknek. A barátja most már felfigyelt a duzzogására. Odafordult hozzá, és lecsitította, majd válaszolt a hormonnak.
- Magam sem tudom, hiszek-e benne. Néha igen, néha nem. Miért kérdezi?
- Mert úgy vélem, minden sejt csak akkor lehet boldog, ha alárendeli magát az Ô akaratának. Ezért gondoltam, megkérdezlek benneteket, vajon boldogok vagytok-e, mert ha nem, talán tudok nektek segíteni és irányt mutatni.
A monocita nem válaszolt azonnal, tûnôdve bámulta a vért.
- Meg kell hogy mondjam, én racionális típus vagyok - mondta végül. - A modern tudományban hiszek: az ôsrobbanásban és a táguló világegyetemben. Bár néha felmerül bennem, hogy vajon van-e Ember, semmiféleképpen sem tudom úgy elképzelni, mint akinek be kell hódolni, és az akaratát lesni.
Úgy látszik, a limfocita megörült neki, hogy ilyen fordulatot vett a beszélgetés, és alkalma van lecsapni. Megperdült, és valósággal rátámadt a hormonra.
- Politikai manipuláció az egész! Pattanásig feszült a helyzet, és a fejesek félnek, hogy polgárháború robbanhat ki. A gyomor már forrong, az idegrendszer pedig szerteszét vitte a hírét. Ilyen helyzetben nem csoda, hogy az agitátorok azt próbálják mindenkibe beleplántálni: légy jámbor, és maradj meg a kaptafánál!
A monocita rosszallóan nézett a társára. Eddig nem is sejtette, hogy a vallás ekkora ellenérzést vált ki belôle. Mindazonáltal kíváncsi volt, hogy erre a szóáradatra vajon hogyan fog reagálni a szerzetes.
- Sajnálom, hogy így látod, testvérem - felelte változatlanul nyugodt hangon a hormon. - Biztos vagyok benne, hogy benned is szól egy belsô hang. Arról, hogy mit kell tenned, mire vagy hivatott. Hogy mi a rossz, és mi a jó. Nos, ez az Ember hangja. Ha akarod, leélheted úgy az egész életedet, hogy ellenkezel neki. De hidd el, sokkal jobban fogod érezni magad, ha azt mondod: legyen meg az ô akarata.
A monocita megpróbálta enyhíteni a feszültséget.
- Érdekes, amit mond - szólalt meg tûnõdve. - Én is sokat gondolkozom azon, miért éppen ide és éppen ilyennek születtem. Van-e valami oka, célja, vagy véletlen az egész? Amikor a vágyaimra, ösztöneimre hallgatva cselekszem, vajon a magam akaratát követem, vagy egy szerepet játszom, amit a természet szabott rám?
- Ugyanarról beszélünk - bólogatott jámboran a hormon.
A limfocita ismét fölcsattant.
- Hülyeség az egész! Az Embert azok találták ki, akik gyengék, akiknek szükségük van egy Felsôbb Akaratra. Rákenhetnek mindent az Emberre, így nem kell felelôsséget vállalniuk a saját sorsukért. Vagy egyszerûen csak gyávák, és kell nekik egy mesebeli gondviselô, aki vigyáz rájuk, ha bajba kerülnek.
A szerzetes még most sem háborodott fel a limfocita stílusán. Sôt, szinte sajnálkozva nézett rá.
- Ha jól látom testvér, te antitest vagy - jegyezte meg szelíden. - Megkérdezhetem, hogy miért lettél az?
- Mert szeretem a sebességet - vágta rá az antitest. - Imádok száguldozni a vérben, és elfogni a nem kívánatos egyéneket.
- Vagyis szabad akaratodból lettél antitest, mert a benned munkáló vágyra hallgattál.
- Igen.
- De vajon ki, vagy mi plántálta beléd ezt a vágyat? Nem lehet, hogy az Embernek volt szüksége valakire, aki száguldozik a vérben?
- Hülyeség! - legyintett az antitest. - Én nem szolgálok senkit azzal, hogy száguldozom. Élvezetbôl csinálom. Egyáltalán honnan veszitek, hogy van Ember? Mi a bizonyíték a létezésére?
- Nincs bizonyíték - mosolygott a hormon. - Nekem elég a hit. De ha minden áron bizonyítékot akarsz... Nos, a rendünkbôl többen találkoztak az Ember szent küldöttével, a Gyógyszerrel, aki hirdette az igét, szeretetre buzdított, és néhányunkat a puszta érintésével meggyógyított.
- Na és hol van most ez a híres-neves Gyógyszer? - kérdezte pökhendien az antitest.
- Feloldódott a vérben, és eltûnt... De elôtte azt ígérte, ha nagy baj lesz, más alakban visszatér majd.
- Hát ez bôdületes! - nevetett kárörvendôen a limfocita. - Te talán még a Külvilágban is hiszel!
- Lehet, hogy a Külvilág nem is olyan ostobaság - szólt közbe békítôleg a monocita. - A paratudományok is foglalkoznak vele, és megfigyelôk érdekes eseményekrôl tudnak beszámolni. Állítólag a tüdôben már találkoztak is kívülrôl jövô, idegen eredetû sejtekkel, csak eltitkolják az egészet. Vagyis lehet, hogy nem vagyunk egyedül a világegyetemben. Továbbá azt sem tudhatjuk biztosan, mi történik az elhalt sejtekkel, vagy például mi is az a tüsszentés. De vannak olyan sejtek, akik nagyon közel jártak egy ilyen élményhez, és mind ugyanazt látták: egy hosszú alagutat, a végén vakítóan éles fénnyel...
- Nézd, nekem semmi bajom azzal, hogy kinek milyen a világnézete! - mondta az antitest, és mérgesen fölállt. - Mindenki higgye azt, ami neki jólesik, és kész. Én nem akarok kitéríteni a hitébôl senkit. De cserébe azt várom, hogy engem is hagyjanak békén, és ne próbáljanak meg rádumálni arra, hogy éljek és gondolkodjak így meg úgy, mert különben elkárhozom!
A monocita most már végképp kínosan érezte magát barátja viselkedése miatt.
- De ilyesmirôl szó sem volt... - jegyezte meg halkan.
- Persze, mert csak most jött volna a java! Tudod, hány ilyen kerítôvel találkoztam már? Valld be ôszintén atyám, meg akartál téríteni minket, ugye?
A hormon továbbra is szelíden mosolygott.
- Fiam, én valóban azt szeretném, ha minél többen tartoznának a rendünk tagjai közé...
- Márpedig engem semmilyen áltudomány vagy a Szent Ember nevében nem fogtok rádumálni arra, hogy megtérjek, tartóztassam meg önmagam, és tagadjam meg a földi örömöket. Nincs szükségem semmiféle dogmatizmusra. Ha olyan kedvem támad, torkos leszek, ha meg másmilyen, akkor csak szaporodni és szaporodni fogok, puszta élvezetbôl. És nem fogok rettegni tôle, hogy valaki az égbôl figyeli, mit csinálok. Most pedig, ha megbocsátanak az urak, úszom egyet.
Hátat fordított, és ballagni kezdett az ütôér partján, hogy megfelelô helyet keressen, ahonnan beugorhat.
- Bármit is teszel, az Ember szeret téged - mondta neki a szerzetes. - De remélem, hogy majd egy szép napon megtérsz hozzá. Addig is az Ember óvja minden léptedet!
Az antitest oda sem figyelt. Lendületet vett, és beugrott a vérbe. Önfeledten úszkált körbe-körbe, lebukott és alámerült, élvezte a mozgást.
Aztán szaporodni kezdett - egyre csak osztódott és osztódott.