A férfi gyanútlanul sétált a vadregényes, kihalt tengerparton, amikor váratlanul megpillantotta a zöld lényt. A teremtmény egy kövön üldögélt, és kavicsokat dobált a háborgó hullámokba. Így ülve körülbelül a férfi térdéig érhetett. Két keze és lába volt, mint az embereknek, csak az alakja és feje volt kissé deformált. Kertésznadrágot viselt és egy pólót, furcsa ábrákkal a mellén. A legfeltûnôbb mégis középen elválaszott, neonlila haja volt. Nyilván észrevette a férfit, hiszen nem egész két méterre lehettek egymástól, de csak dobálta tovább a kavicsokat rendíthetetlenül.
A férfi mozdulni sem mert. A szíve a torkában dobogott. Óvatosan körülnézett, hátha lát még többet is ezekbôl a lényekbôl, de se közel se távol nem volt senki. Sajnos ember sem. Nagyokat lélegzett, hogy kissé megnyugodjon. Végül összeszedte magát: megköszörülte a torkát, kissé meghajolt, és kinyögött egy bátortalan "Helló"-t.
A lény ráemelte unott, búslakodó tekintetét.
- Helló - mondta fémes géphangon. - Csüccs le, ha gondolod.
Azzal tovább hajigált.
A férfi bátortalanul közelebb araszolt, majd óvatosan leült a szomszédos kôre. Még mindig nem tudta eldönteni, hogy vajon most birtokában van-e a józan eszének. A teremtmény szólalt meg elsônek.
- Errefelé laksz? - kérdezte.
- Ühüm - felelte a férfi. Mást nem tudott kinyögni.
Hallgattak egy sort.
- És te? - kérdezte a férfi.
- A Xxravr naprendszerbôl jövök.
- Aha - felelte a férfi. A név teljesen érthetetlen volt a számára.
Csönd. Csobbanás. Csönd. Csobbanás. Végre a teremtmény megunta a hajigálást, és felé fordult.
- Ismerôs vagy arra?
- Nem... Nem különösebben.
- Sejtettem... - felelte a lény olyan megtört, búskomor hangon, ami egy harmincas években készült romantikus film fôhôsének is becsületére vált volna. - Utálom azt az istenverte porfészket. Soha nem történik semmi.
A férfi nem tudta, mit is mondhatna erre. Hirtelen szöget ütött a fejében egy gondolat.
- Ne haragudj, de... hogyan tudsz a nyelvünkön beszélni?
- Nem tudok. Itt van a zsebemben egy tolmácsgép, annak a hangját hallod. Bármely két értelmes lény agyhullámai között tud közvetíteni. Ingyen kaptam, mert a gyárban dolgoztam, ahol készítik.
A férfinek leesett az álla. Mielôtt közbevághatott volna, a teremtmény savanyú képpel folytatta a panaszáradatot.
- Ha nem vágnak utánam egy ilyen cuccot a gyárból, sosem tudtam volna megvenni. Tudod, nálunk rohadt nehéz a megélhetés... Az ember csak gürizik egész nap, aztán mit kap érte? Mindig elittam az egész fizetésemet, mert félretenni úgyse lett volna érdemes. Reményem se volt rá, hogy valamire vigyem. Abban a naprendszerben minden nap egyformán dögunalmas...
A férfi végképp elvesztette lába alól a talajt. Ugyanis minél abszurdabbnak tartotta a helyzetet, a lény annál természetesebben viselkedett.
- Már ne is haragudj, de... hogy is lehetne minden napod egyforma, meg unalmas... ha más bolygókra jársz? Aztán... van egy szuper tolmácsgéped... így bárkivel beszélgethetsz... Például most is... találkozott itt két kultúra... meg izé...
A teremtmény nagyot sóhajtott.
- Nem jókedvemben röpködök. Úgy döntöttem, otthagyom azt a porfészket. Olyan elmaradott, és kilátástalan ott az élet. Mindig úgy szégyellem magam, amikor ellátogat hozzánk a nagybácsim a Hármas Szektorból. A múltkor is legalább öt percig kellett szegénynek várnia, amíg a robotunk elkészített egy sima hat fogásos vacsorát. Aztán elmentünk ûrszörfözni az aszterodiák közé, és haza akart szólni, de egyik aszterodián sem találtunk egyetlen interplanetáris képtelefont sem. El kellett repülnünk a legközelebbi bolygóig. Este pedig, amikor tévét akartunk nézni, olyan kellemetlen volt, hogy csak 805 féle adást lehetett fogni, és nem voltak közte a kedvenc csatornái. Nem élet ez így. Ki tudja, hány generációnak kell felnônie, amíg egyenesbe kerülünk. Úgy döntöttem, nem várom meg. Elköltözöm a Hármas Szektorba.
A férfi csak fél füllel figyelt oda, mert még mindig nagyon izgult. De legalább az agya már tényként fogadta el a helyzetet. Kezdte sejteni, hogy a lény miért reagált ilyen flegmán: mert neki tényleg mindennapos egy ilyen találkozás. Olyan, mintha egy buliban beszélgetni kezdene valakivel. De ô hogyan viselkedjen? Valahogy azért csak rá kéne ébresztenie ezt a teremtményt, hogy az emberiséggel ez elôször történik! Olyan ciki az egész! Most egyenlô partnerként tárgyalnak, de mi lesz, ha ez a lény rájön, hogy az emberiség még az ô népénél is sokkal elmaradottabb? Megpróbálta fönntartani az enyhe érdeklôdés látszatát:
- És gondolod, hogy a Hármas Szektorban jobb lesz?
A lény sárga szemei felcsillantak.
- Hát persze! Nem nézed a reklámjaikat? Olyan járgányaik vannak, te... Csak úgy repesztenek vele az ûrben...
A férfi egészen fellelkesült.
- Tényleg, az ûrhajód! Itt van valahol a közelben?
A lény unottan legyintett.
- Ja, a bozótos mögött. Egy rakás ócskavas az egész. Épp-hogy eldöcög fénysebességgel. Elunom az életem, mire odaérek valahová.
A férfi kínosan fészkelôdött a kövön. Szeretett volna valami indokot kitalálni, amivel megnézhetné a hajót, de nem jutott eszébe semmi.
Valami reccsent a bozótosban. Hátrafordultak. Egy másik zöld lény lépett elô, és feléjük indult. Szakasztott mása volt a férfi eddigi beszélgetôpartnerének, csak piros melegítôt viselt. A férfi ijedtében felpattant ültébôl.
- Nem kell bemutatkoznod neki - intette le a lény. - Ô is én vagyok. Tudod, néha elôreküldöm magam az idôben, hogy megtudjam, mi vár rám.
- Ja, akkor jó.
Tettetett nyugalommal visszaült, pedig még egyszer sem félt annyira a beszélgetés során, mint most. A piros melegítôs csípôre tett kézzel megállt elôttük. Ha lehet, még elkeseredettebbnek nézett ki, mint a kertésznadrágos. Egyikôjüket sem üdvözölte - hiszen saját magát már ismerte, a férfival pedig szintén ô beszélgetett eddig.
- Ne menjünk a Hármas Szektorba - mondta. - Tele vagyok kisebbségi érzéssel, amióta ott lakom.
- De miért? - kérdezte csodálkozva a kertésznadrágos.
- Folyton éreztetik velem, hogy a Külsô Világokról származom. Nem direkt módon, hanem... Hogy is mondjam? Az én tudásommal nem lehet igazán jó állást szerezni, ezért aztán rosszul keresek, és nem engedhetek meg olyan életet magamnak, amilyet ôk élnek. Továbbra is csak nézem a reklámjaikat, és csorog a nyálam.
A kertésznadrágos hitetlenkedve csóválta a fejét. Nem akart belenyugodni, hogy a jövôbeli énje feladja az álmait.
- És... és milyenek a lányok? Csak összeszedtél egyet-kettôt, nem?
A melegítôs legyintett.
- Ugyan! Nem tudok divatosan öltözni. Nincs rá pénzem, de a legtöbb lány szerint ízlésem sincs... Ûrszörfözésben fel se tudom venni a versenyt a helybéliekkel. A táncaikat hiába gyakorolom, nem tudom úgy tekergetni a nyakamat, mint ôk. Pedig láttam már olyan táncost is, aki teljesen hátra tudta fordítani a fejét. Meg aztán nem vagyok elég jóképû nekik. Nem elég hegyes a fülem, és nem elég apró a lábam.
A férfi alaposabban szemügyre vette az említett testrészeket. Ennél hegyesebb fület és apróbb lábat még életében nem látott. A kertésznadrágosra nézett, hogy lássa a reakcióját. A zöld lény ismét hallgatásba burkolózott, és folytatta a dobálózást. Hosszú szünet után szólalt meg újra.
- Akkor ittmaradok.
A férfi gyomra görcsbe rándult, a melegítôs pedig csodálkozva kérdezte:
- Itt?
- Aha. Amíg kitalálom, mi legyen. Elküldelek még egy-két helyre körülnézni, hátha találunk valami jobbat. De elôször fölhívom a bácsikámat a Hármas Szektorban, hogy ne várjon.
A férfihez fordult.
- Hol van a legközelebbi interplanetáris képtelefon?
A két sárga szempár nyugodt várakozással tekintett a férfire.