Kaposi István ötlete alapján
Frank azon tûnõdött, hány óra lehet. Még szinte ki sem bontakozott a fejében a kérdés, amikor karnyújtásnyira tõle lángoló piros számok jelentek meg a levegõben.
11:46:27
Mihelyt odapillantott, és felfogta jelentésüket, a számok elenyésztek. Frank tudta, hogy hamarosan éhes lesz. Pontosan 3 perc és 33 másodperc múlva. Tíz perccel azután pedig, vagyis pontosan délben hozzák neki az ennivalót.
Legalábbis eddig mindig így volt.
Abban a pillanatban, amikor megérezte az éhség elsõ jelét, ismét az idõre gondolt. 11:50:00 - mutatták a lángoló piros betûk, és Frank újabb apró kis gyõzelmet könyvelhetett el magának.
Egy hete próbálta fölfedezni a világát, rájönni törvényszerûségeire, miértjeire, és arra, hogyan csöppent bele õ maga. Lassan haladt, mert eleinte mindent természetesnek talált: a helyet és a történéseket egyaránt. Nem mintha bármi is történt volna az evésen és alváson kívül a négyszer négy lépés hosszú, fémesen szürke szobájában. Ám ahogy múlt az idõ, egyre több dolgot kérdõjelezett meg.
A férfi, aki tegnap enni hozott neki, szemmel láthatóan meglepõdött, amikor Frank hat nap után elõször megszólalt.
- Hogy hívnak? - kérdezte Frank.
- Rinz - felelte óvatosan a másik. Nem csukta be rögtön maga mögött az ajtót, láthatóan arra várt, hogy Frank akar-e még mondani valamit.
- Hol vagyunk? - érdeklõdött Frank.
- Hamarosan megkapod a szükséges információt
- közölte az ételhordó. Újból
várt egy kicsit, de amikor Frank további kommunikációs
szándék nélkül enni kezdett, Rinz magára
hagyta.
A jelenet óta majdnem huszonnégy óra telt el, Frank oldalát mégsem furdalta a kívácsiság. Hiszen Rinz korrekt módon tájékoztatta, õ pedig nyugodtan várt a megígért információra. Az idõ-éhség-evés hármas összefüggésének megállapítása most amúgy is túl nagy elégedettséggel töltötte el ahhoz, hogy mással foglalkozzon.
Csakhogy a frissen megállapított törvényszerûség nem bizonyult tartós életûnek. Igaz, hogy délben Rinz szokás szerint ott állt az ajtajában, de nem volt nála ennivaló. Ehelyett csak ennyit mondott:
- Gyere.
És Frank ment. Nem érzett meglepetést, vagy kíváncsiságot, egyszerûen csak ment.
Az ajtó egy hosszú folyosóra nyílott. Számos ajtaja mögül emberek bukkantak elõ, mindegyik mellett egy Rinz állt. A Rinzek egyszerre becsukták az összes ajtót, majd az emberoszlop közepes tempóban elindult elõre. Olyan távolságban haladtak egymástól, hogy Frank nem tudott mást megszólítani - de nem is akart.
Hamarosan bemasíroztak egy ebédlõbe. A Rinzek egyenletesen eloszlottak a fal mellett, néhány azonban a saját embere mellett maradt, többek között Franké is. Együtt álltak sorba ennivalóért. Amikor megkapták, Rinz egy külön asztalhoz vezette Franket, amely vastag üvegfallal volt elválasztva az ebédlõ többi részétõl. Frank kapott még néhány asztaltársat is, majd a sorban álló Rinzek is csatlakoztak a fal mellett strázsáló társaikhoz.
Az ebédlõ nagyobbik részében helyet foglaló emberek fesztelenül, nagy hangon beszélgettek egymással evés közben, Frank asztalánál azonban mindenki csendben kanalazta a levesét. Frank boldog volt. Egyrészt azért, mert megtudta, hol tartózkodik immár egy hete: egy ebédlõben végzõdõ hosszú folyosó egyik helyiségében. Másrészt azért, mert végre hozzá hasonló emberek társaságában lehetett. Ennyi felfedezés éppen elég volt neki aznapra.
Így aztán azon sem lepõdött meg, amikor
az üvegen túl, a szemközti asztalnál valaki
osztódni kezdett. Az illetõ széltében
kettõzte meg magát: jobbra fokozatosan kinõtt
belõle testének tökéletes másolata.
A három legközelebb álló Rinz az érzelem
legkisebb jele nélkül fegyvert rántott, és
vékony, vakító sugaraikkal szétporlasztották
a friss másolatot. Hármuk közül az egyik
odaballagott az ellenállást egyáltalán
nem tanusító rendbontóhoz, és kikísérte
az ebédlõbõl.
Frank másnap 11:50-kor menetrend szerint megéhezett. Érdeklõdve várta, vajon odahozzák-e neki az ételt, vagy ezúttal is az ebédlõbe kísérik. Legnagyobb örömére Rinz délben kinyitotta az ajtót, és azt mondta:
- Gyere.
Megint az elkülönített asztalhoz ültették, ám ezúttal a balján senki sem foglalt helyet. Frank jó étvággyal látott neki az ebédnek, és ugyanolyan ízletesnek találta, mint az elõzõ nap. Néhány falat után odafordult a jobboldali szomszédjához.
- Téged hogy hívnak?
A környéken álló Rinzek szeme meglepetten villant egyet.
- Josh vagyok - felelte a szomszéd. Reakciójából nem lehetett megállapítani, vajon ezzel lezártnak tekinti-e a beszélgetést.
- Te is mindig 21:50-kor álmosodsz el? - folytatta ez érdeklõdést Frank.
- Még nem figyeltem meg. - Josh továbbra is maga elé bámult, és rendületlenül evett tovább. - Ez ugyanis nem fontos.
- Akkor mi a fontos?
Frank szinte rajongva várta a választ: érezte, hogy olyan emberre talált, akire felnézhet.
- Az, hogy hány napos vagy. Tizennégy nap után átülhetsz a többiekhez.
Frank elámult.
- Komolyan? És ezt honnan tudod?
Josh most elõször pillantott rá, kanala megállt a levegõben.
- Megfigyeltem. Például az a fickó, aki még tegnap melletted ült, ma lett tizennégy napos. Most az üveg túloldalán eszik.
Azzal elfordította szigorú tekintetét, hogy
folytassa az ebédjét. Frank ezúttal biztos
volt benne, hogy vége a beszélgetésnek. De
nem is bánta, mert ettõl az okos embertõl
és a tõle kapott jó hírtõl
teljesen felvillanyozódott. Csodálattal vegyes öröm
töltötte el minden porcikáját. Csillogó
szemmel kanalazott tovább.
Amikor ismét saját ágyán heverészett, érdekes, furcsa kérdések támadtak a fejében. Például az, hogy hány napos lehet valójában. Itt nyolc napja volt, erre biztosan emlékezett. De volt-e valahol elõtte? Hol, és mennyi ideig? Ez a kérdés újabb elgondolkodtató problémákat vetett fel. Például azt, hogy vannak-e más helyek is ezen a helyen kívül? Ha igen, akkor ott mit csinálnak az emberek?
Frank szórakozott tûnõdései közben váratlanul furcsa jelenségre lett figyelmes. Határozottan érezte, hogy valaki figyeli. Felemelte fejét az ágyáról, ám nem látott senkit maga körül. Ahogy jobban odafigyelt a hirtelen támadt érzésre, ráébredt, hogy a jövevényt nem kívül, hanem belül kell keresnie. Mintha egy kíváncsi látogató befészkelte volna magát az elméjébe, és most érdeklõdve fürkészné a gondolatait.
Mihelyt Frank eljutott erre a következtetésre, a hivatlan
vendég egyik pillanatról a másikra eltûnt.
A kilencedik nap reggelén egy férfi jelent meg Frank szobájában. Elõször a feje búbja, aztán az arca, végül az egész teste. Mélykék egyenruhát viselt, világoskék inggel. Frankhez lépett, és kezet nyújtott.
- Üdvözlöm önt, Perry Sanders vagyok, ennek a helynek a vezetõje.
Frank õszinte örömmel, mosolyogva ült fel az ágyában, és kezet rázott látogatójával. Sanders leült a helyiség egyetlen székére, majd belefogott mondandójába.
- Nos, kedves Frank, maga sokkal gyorsabb fejlõdést mutat, mint bárki, aki eddig idekerült az intézetünkbe. Olyan kérdésekrõl gondolkodik, amelyeket lakóink csak jóval késõbb szoktak feltenni maguknak.
Frank sugárzó arccal fogadta a dícséretet. Izgatottan várta a folytatást.
- A dolgok normális menete szerint nekem most tájékoztatnom kell egy sor dologról önmagával és ezzel a hellyel kapcsolatban. Az információkat fokozatosan, apránként fogom adagolni. Bármikor megállíthat, ha úgy érzi, valami nem világos, és bõvebb magyarázatra szorul. De ami a legeslegfontosabb: azonnal jelezze, ha rosszul érzi magát. Rendben?
Frank csillogó szemmel bólogatott. Sanders elõredõlt, összekulcsolt kezeit a térdein nyugtatta.
- Nos, az ön teljes neve Frank Kirwan. Eszébe jut errõl valami?
- Újságok! - mosolygott Frank. - Újságok címlapja, rajta a nevem nagy betûkkel!
- Jól van, Frank! - bólogatott Sanders. - Semmi más?
- Semmi…
- Oké. És ha azt mondom önnek: börtön? Ez a szó felidéz önben valamilyen emléket?
Frank meglepõdött, mert szinte automatikusan eszébe jutott a börtön definíciója.
- Az egy olyan hely, ahová bezárják a törvényszegõket. Várjunk csak egy kicsit… Ugye most egy börtönben vagyunk?
Sanders bólintott. Ha lehet, még jobban elõredõlt, szinte ugrásra készen. Figyelmesen tanulmányozta Kirwan arcának minden rezdülését. Volt is mit néznie. Frank arcáról tovatûnt a felhõtlen, naív boldogság. A homlokát ráncolva tette fel következõ kérdését.
- És… én itt rab vagyok?
A börtönigazgató újból némán biccentett a fejével, és mindenre készen várta a további reakciókat. Kirwan arca most már kifejezetten aggódóvá vált.
- Mennyi idõm van még hátra? - kérdezte, de alig kezdett bele a mondatba, máris nagy, piros, világító számok jelentek meg karnyújtásnyira tõle a levegõben.
12-09-25 5:42:36
Frank elájult.
Amikor magához tért, Sanderesen kívül egy másik ember is állt az ágya mellett, mégpedig egy nõ. Szintén egyenruhát viselt, de nagyon is nõieset: térdig érõ narancssárga szoknyája alól elõvillantak formás lábai. A nõ Frank fölé hajolt, és egyik kezével a rab haját simogatta.
- Jól érzi magát? - kérdezte a férfitól.
- Igen - válaszolta rekedtes hangon Kirwan.
- Helyes! - mosolyodott el a nõ, és felegyenesedett. - Juliet Bisson vagyok. Mostantól én leszek a személyi orvos-pszichológusa. Ha bármikor szüksége van rám, csak mondja ki hangosan a nevemet, és jövök. Oké?
Frank csak bólogatott. Nagyon gyengének érezte magát.
- Jól van. Most magára hagyjuk. Szüksége lesz egy kis idõre, hogy feldolgozza az eseményeket. És ne feledje: bármikor hívhat! Viszlát, Frank!
A nõ búcsúzóul még barátságosan
megérintette Kirwan vállát, aztán
hátralépett az igazgató mellé. A látogatóknak
elõször a fejük tûnt el, azután
a felsõtestük, végül pedig a lábuk.
Franket mintha kicserélték volna. Az ebédlõbe menet teljesen más szemmel figyelte a folyosót, a többi rabot, a Rinzeket. Agya vadul pörgött. Emlékeket próbált elõhalászni elméjének rejtett zugaiból, hogy rájöjjön, kicsoda is valójában, és miért zárták börtönbe. Tudta, hogy Juliet elmondana neki mindent, amire kíváncsi, de õ mindenáron önerejébõl akart rájönni.
Amióta magához tért ájulásából, csak úgy záporoztak elméjébe a legkülönfélébb fogalmak, de sehogy sem akart összeállni belõlük valami. Már tisztában volt vele, hogy az emberek születés útján szaporodnak, meg tudta becsülni a többiek korát, sõt, külsejük alapján gondolatban még különféle jellemvonásokkal is felruházta õket. Érzelmeket, indulatokat figyelt meg bensõjében. Végre teljes értékû embernek érezte magát - mégsem jutott eszébe semmi a korábbi, börtönön kívüli életével kapcsolatban.
Gondolataiból szokatlan esemény zökkentette ki: az ebédlõbe lépve Rinz magára hagyta. Egyedül állhatott sorba ételért, utána pedig szabadon leülhetett bárhová, a többiek közé, az üvegfal innensõ oldalára.
Miközben helyet keresett az asztaloknál, Frank lopva hátrapillantott a válla fölött. Tegnapi beszélgetõtársa, Josh érzelemmentesen kanalazott az üvegen túl. Semmi jelét sem mutatta, hogy meglepõdött vagy felháborodott volna Frank korai távozásán. Kirwannak eszébe jutott, hogy huszonnégy órával ezelõtt még õ maga is ilyen buta és naív bábu volt. A puszta gondoltba is beleborzongott.
Ahogy leült egy üres helyre, két másik rab közé, újabb kép villant elméjébe: a katonaság. Hirtelen valahogy tudta, érezte, hogy itt és most nagyon óvatosnak és zárkózottnak kell lennie. Legalábbis addig, amíg nem talál megbízható szövetségeseket.
Hang nélkül evett, a többiek beszélgetését figyelte. Semmi érdekeset nem sikerült kihámoznia. Obszcán viccek hangzottak el, szidalmak, káromkodások, fenyegetések, végül fogadkozások arról, ki mihez fog kezdeni, ha egyszer kiszabadul innen. Frank egy idõ után igyekezett kizárni elméjébõl a zsivajt, hogy tovább gondolkodhasson.
Végül úgy döntött, megkísérli megszólítani a vele szemben ülõ férfit. Elõször lopva rápillantott, hogy felmérje az erõviszonyokat. Legnagyobb meglepetésére a fickó két kanalazás közben egyszerûen eltûnt. Evõeszköze csörömpölve hullott le a tányérra.
Senki sem lepõdött meg. Oda sem figyeltek. Nem egész fél perc múlva nyílt az ebédlõ ajtaja, és két Rinz karonfogva kísérte vissza helyére az eltûnt rabot.
Frank a tányérjára szegezte tekintetét.
Egyre inkább elhatalmasodott rajta az érzés,
hogy ezzel a hellyel valami nem stimmel.
A folyosón masírozó ember-oszlopot ezúttal nem állították meg saját ajtajaik elõtt. Csak az üvegfalon túli zöldfülûeket kísérték cellájukba, a többieket vezették tovább, egészen a folyosó túlsó végéig, ahol az ebédlõ bejáratához hasonló ajtó állta útjukat. Az automatikusan feltárult elõttük, és kiderült, hogy egy tágas társalgó helyiség rejtõzik mögötte, kényelmes fotelekkel.
Rinzek szokás szerint eloszlottak a fal mellett, a rabok pedig zsibongva vették birtokukba játszóterüket. A legtöbben ledobták magukat a fotelbe, és vezényszavakat kiabáltak. Volt, aki "cigarettát" és "hamutálat" kiáltott, mire a kívánt tárgyak megjelentek mellette egy dohányzóasztalon. Egy másik rab "TV4"-et kért. Azonnal egy hatalmas, sík felület jelent meg elõtte a levegõben, amelyen két nõ és egy férfi szeretkeztek felhevülten. Több rab a képernyõt elõhívó fickó mögé húzta a fotelját, hogy együtt nézzék az adást. Közben egy másik csoport alakult ki a "TV6"-ot kiáltó pasas mögött: az õ képernyõjén egy autós üldözés filmkockái peregtek. Szinte mindenki talált magának valami foglalatosságot, csak Kirwan ácsorgott a társalgó közpén bambán és tanácstalanul. Az ebédlõben támadt gyanúja, mely szerint itt valami nem stimmel, egyre fokozódott.
Mintegy ráadásul, ismét megérezte elméjében a hivatlan, némán megfigyelõ látogatót. Azonnal kizárt minden gondolatot a tudatából, és a megfigyelõ személyére koncentrált. Próbálta kideríteni, ki lehet, és vajon mi a célja.
Néhány másodpercnyi némaság után egy nõ szólalt meg a fejében.
- Juliet vagyok. Jól érzi magát, Frank? Biztos, hogy nincs szüksége segítségre? Tegnap mindjárt az elején megszakadt a találkozó az igazgató úrral. Szerintem jobban érzné magát, ha befejeznénk azt a beszélgetést.
- Köszönöm - mormolta Kirwan. - Egy ideig még próbálkoznnék magamtól, ha lehet.
- Ahogy gondolja, Frank. Ne feledje: ha rosszul van, bármikor jelentkezhet.
Azzal Juliet egy szempillantás alatt visszavonult Kirwan
elméjébõl.
Frank úgy döntött, letelepszik a pornófilmet bámulók csoportjába. Abból indult ki, hogy akármilyen kaliberû bûnözõ is lehetett, nyilván többször fordult elõ az életében szeretkezés, mint autós üldözés. Talán a nõi testek látványától felelevenedik benne néhány hasonló élménye, eszébe jutnak nevek, emberek, történetek - végül pedig az egész élete.
Alig foglalt helyet a leghátsó sorban, úgy érezte, mintha egy erõszakos férfihang rákiáltott volna: "Nálad a labda!" Aztán hihetetlen mennyiségben záporoztak rá a legkülönfélébb tapasztalatok, ismeretek, információk.
Szerver, operációs rendszer, memória, háttértárak, bioáram, alfahullám, személyiségmodell, adatátviteli sebesség, felügyeleti rendszer, látogatási idõ, másolási módszerek, kapcsolási rajzok, a kinti világ, a túlélés esélyei - és így tovább, végeláthatatlan sorban. Majd ugyanolyan váratlanul, ahogy az adatözön megindult, egyik pillanatról a másikra el is apadt. A hirtelen beálló, már-már bántó csendben Frank ismét meghallotta a borízû hangot: "Kösz, haver!" Végül, mintha mi sem történt volna, fejét ismét megtöltötték a társalgó zajai.
Kirwannak meg kellett kapaszkodnia fotelja karfájában. Fogalma sem volt róla, mi lehetett ez az információáradat, ami expresszvonat sebességével száguldott át rajta, két dologra azonban rájött.
Õ Frank Kirwan, a világ legzseniálisabb számítógépes
bûnözõje. És azt is pontosan tudta, hogy
hol van most.
Sanders utálta a negyedéves beszámolókat. Nehéz sóhajjal sétált át az irodájából nyíló, számára fenntartott kommunikációs szobába.
A helyiség lehetett volna bármely multinacionális cég tárgyalóterme: fehér falak, közepén egy kerek, mattfekete asztal. Csakhogy a legalább tizenkét személyre tervezett asztal mellett mindössze egyetlen bõrfotel díszelgett. A börtönigazgató ebben foglalt helyet.
"Üdvözlöm, Sanders úr!" - köszöntötte egy kellemes nõi hang. - "A konferencia 54 másodperc múlva kezdõdik."
Az igazgató találkozó puszta gondolatától is ideges lett, mert ilyenkor mindig tehetetlen bábunak érezte magát. A beszámolók három havonta szembesítették vele, hogy egyáltalán nem az történik, amit õ szeretne.
A börtön mûködését támogató pénzügyi körök, a rabok vélt vagy valós érdekeit képviselõ emberjogi szakértõk számos kérdésben igen különbözõ állásponton voltak, és sajnos mindkét álláspont egyre inkább ellentmondásba került Sanders saját véleményével. A nagy nehezen kialkudott kompromisszumot aztán neki kellett közvetítenie munkatársainak, akik ugyan sosem mondták ki, mit gondolnak Sandersrõl, amiért belement ilyen egyezségekbe - de a börtönigazgató a bõrén érezte a véleményüket. Ahogy múlt az idõ, egyre inkább úgy érezte, hogy már nem is egyezségekrõl, hanem parancsokról van szó, és nincs más választása, mint elfogadni õket.
Érezte, hogy nem bírja már sokáig a ráosztott szerepet. De most higgadtnak kell lennie.
Az asztal körül sorra újabb bõrfotelek tûntek fel, benne emberekkel: a birodalmi szenátus emberjogi bizottságának tagjai, pszichológusok, más börtönigazgatók, bankárok, a Cartimbosh és a Netsoft szakemberei.
"A Szent Inkvizíció" - mormogta magában Sanders.
- Üdvözlöm önöket uraim, szokásos negyedévi találkozónkon - mondta szélesen mosolyogva Quatrochi szenátor, az emberjogi bizottság elnöke. Sanders ki nem állhatta hájas, tenyérbemászó képét. - Úgy látom, mindenki itt van, úgyhogy rögtön bele is vághatunk.
Ahogy a szenátor maga elé pillantott, kivilágosodott az asztalába épített monitor.
- A hozzám beérkezett javaslatok alapján az alábbi napirendet állítottam össze. Van-e valakinek ellenvetése?
Amíg ezt mondta, midnyájuk elõtt megjelent egy levegõben lebegõ lista a megbeszélni való témákról.
"Ugyanazok a lerágott csontok…" - gondolta Sanders. - "Legalább a sorrend lenne egyszer más!"
- Senki többet, harmadszor! - vigyorgott saját idétlen
tréfáján Quatrochi, mire a levegõben
lebegõ listák eltûntek. Minden alkalommal
más parancsszóval bírta rá komputerét
pontosan ugyanarra a mûveletre. - Nos, akkor felkérném
Sanders börtönigazgató urat, tartsa meg negyedéves
beszámolóját…
Frank alig várta, hogy magára hagyják cellájában. Mihelyst becsukódott mögötte a szürke fémajtó, határozott hangon kiáltotta:
- A személyi adataimat!
A levegõben a már megszokott lángoló betûk jelentek meg.
Frank Kirwan
Szül.: 3027.10.25. Sol Rendszer, Mars bolygó, Bradbury város
Anyja neve: …
Frank szemei villámként cikáztak a sorokon. Minden egyes információtól újabb és újabb képsorok, emlékek rohanták meg az elméjét. De nem hagyta, hogy elérzékenyüljön, ennél sokkal fontosabb dolga volt.
- A vádiratomat! - kiáltotta. Még végig sem mondta a szót, a személyi adatokat máris a kért dokumentum váltotta fel a levegõben. Frank leült a székre, hogy kényelmesebben olvashasson. A szöveg síkja követte testének elfordulását.
A Birodalmi Ügyészség vádolja Frank Kirwant, a Galaktikus Birodalom polgárát az alábbi bûntettek elkövetésével: behatolás és bizalmas információk eltulajdonítása az Universal Bank, a Solcard/Mastercard, a Bolygóközi Valutaalap, az Interplanetar szállodalánc, a Spaceways ûrhajótársaság és a Biztonsági Minisztérium számítógépes rendszereibõl. A vádlott…
A hosszú lista végén egy jobbra mutató nyíl is lebegett, annak jelenként, hogy tovább lehet lapozni. Frank nem törõdött vele, inkább újabb parancsot adott ki.
- Az egészségügyi állapotjelentésemet!
Az alany egészségi állapota kitûnõ, minden szempontból teljesen normálisan reagál a hibernálásra.
Frank most már valósággal üvöltött.
- Börtönadatokat!
Az Elsõ Virtuális Birodalmi Börtön
jelenleg kifelé tart a Sagan rendszerbõl, és
a Hawking rendszer felé halad.
Sanders börtönigazgató befejezte negyedéves beszámolóját - legalábbis a hivatalos részét. A kövér Quatrochi már nyitotta is a száját, hogy átvegye tõle a szót, de Sanders felemelte a kezét.
- Elnök úr, elnézést, még néhány szót hadd szabadjon szólnom.
Quatrochiban benne rekedt a szóláshoz beszívott levegõ. De csak egy pillanatra, mert hamarosan lemondó sóhaj formájában fújta ki. Ismerte már Sanders rendszeres moralizálását, és rendszerint felállt tõle a hátán a szõr. A börtönigazgató minden bizonnyal számított az elnök ellenvetésére, mert még a sóhaj elõtt beszélni kezdett.
- Negyedéve ez a bizottság megszavazta a szoftver továbbfejlesztését, az emberi jogokra hivatkozva. A rabok most már lehívhatják a személyi adataikat, vagy akár a börtön világûrben elfoglalt helyzetét is. És most következik a látogatások bevezetése. Én ebben a kérdéseben mindig is az ellenzõk táborában voltam, de természetesen fejet hajtottam a közös döntés elõtt, ugyanakkor szeretném jelezni, hogy aggályaimat továbbra is fenntartom. Mint azt a múlt heti kalóztámadás is igazolja, az elítéltek kijuttathatják az információkat a börtönbõl, így társaik könnyedén lecsaphatnak ránk, és…
- A kalóztámadás egy külön napirendi pont lett volna - vágott közbe fancsali képpel Quatrochi, és még folytatni akarta, Sanders azonban visszaadta a kölcsönt, és õ is közbevágott.
- Igen, de akkor külön problémaként kezeltük volna, pedig az összefüggés nyilvánvaló.
Quatrochi megütközve nézett az igazgatóra. Nem szokott hozzá ehhez a hangnemhez és stílushoz, hirtelen nem is tudta, mit csináljon. Végül úgy döntött, elnézõ, atyai hangot üt meg.
- Igazgató úr, tökéletesen megértem,
hogy még frissen él önben a támadás
kellemetlen élménye. Nem állt szándékunkban
sem lebecsülni a probléma jelentõségét,
sem letagadni az összefüggést. De annyiszor átrágtuk
már a témát, és nem csak mi, hanem
az egész közvélemény, és a sajtó
is. Egy embernek joga van tudni, hogy ki õ, továbbá
miért és hol tartják fogva. Nem szeretném,
ha a továbbiakban ez bármiféle vita tárgyát
is képezné. Megengedné, hogy áttérjünk
a látogatási rendszer bevezetésére
és tesztjére?
Franknek minden eszébe jutott. Mint szakmabeli, az utolsó betûig elolvasta az elsõ virtuális börtönrõl szóló összes cikket, betéve tudta a történetét.
Az alapötlet persze most is a szeretett-gyûlölt Cartimbosh Rt-tõl, az ismert univerzum legnagyobb pszichokommunikációs cégétõl származott. "Mire való egy börtön?" - tették fel a kérdést a cég munkatrásai a lakott bolygók nyilvánossága elõtt, és persze rögtön meg is válaszolták. Arra, hogy a becsületes polgároktól elkülönítve tartsa a bûnözõket, ami a becsületeseknek védettséget, a bûnözõknek büntetést jelent. A másik legfontosabb feladat pedig a bûnözõk megnevelése, jó útra térítése, hogy szabadulásuk után hasznos tagjai legyenek a társadalomnak.
A Cartimbosh nem árulta el, miért feszegeti ezt a témát, hanem tovább csigázva a publikumot, újabb kérdést tett fel: "Hogyan lehet ezt a legideálisabban megoldani?" A megoldásnak nyilván szökésbiztosnak, az átnevelésben humánusnak, de ugyanakkor hatékonynak kell lennie. És ami a legfontosabb - olcsónak! Miért fizessék a becsületes állampolgárok a rossz fiúk és lányok elszállásolását, és becsületes útra térítésének horribilis összegét, ha van költségkímélõbb megoldás is?
A kellõképpen felajzott publikum alig várta, hogy a Cartimbosh elárulja, mi ez a megoldás - és a cég természetesen nem késlekedett a válasszal.
Például lehetne hibernálni a rabokat, ami ugye tökéletesen szökésbiztos, és olcsó is. Az elítéltek kis helyen elférnek, intravénásan, automatizáltan lehet õket táplálni, a felügyelõszemélyzetet néhány fõre lehet csökkenteni - és még hosszan sorolhatnánk az elõnyöket.
Igen ám, csakhogy ez a módszer nem teljesít két fontos funkciót: se nem büntet, se nem nevel át. Az elítélt húsz év elteltével is úgy ébred, mintha egy jót aludt volna. Nem éli át a hosszú elzártság sanyarúságát. Magához tér, és ott folytatja, ahol abbahagyta. Hacsak nem tartjuk ébren a tudatát, és nem hozunk létre elméjének egy virtuális börtönt!
Erre persze mindenki felkapta a fejét, és soha nem látott méretû vita indult meg a Galaktikus Birodalomban. De az erkölcsi és jogi viták mögött mindenkiben ott bújkált a kíváncsiság: "Ezt tényleg meg lehet csinálni?" Az emberiség új játékszerre talált, és nagyon szerette volna kipróbálni. A Cartimbosh emberei évszázadok óta erre alapozzák igencsak kétes értékû találmányaik bevezetését. Természetesen ezúttal is bevált a számításuk.
A cég nagyon finoman azt is jelezte, hogy képes
lenne akár az elme teljes törlésére,
és új tulajdonságok beültetésére,
vagyis az elítéltek "gépi" átnevelésére,
feleslegessé téve a hosszú börtönéveket.
A magukat emberbarátnak nevezõ birodalmi polgárok
azonban úgy tettek, mintha ezt meg sem hallották
volna. Viszont elkezdték tervezgetni a virtuális
börtönt. A felügyelõbizottság minden
negyedévben újabb újításokat
vezetett be, természetesen "az emberi jogok védelme"
és a "rabok további kényelme" érdekében.
Valójában pedig az összes nagy világcég
és konzorcium árgus szemekkel figyelte a fejleményeket,
ezt az államilag finanszírozott kísérleti
terepet, és közben azon törték a fejüket,
mi mindenre lehetne még használni ezt a vadonatúj
technológiát. A Cartimbosh és a Netsoft pedig
ugrásra készen várta a további megrendeléseket.
Éles zaj hallatszott, mintha egy jókora fémlemez esett volna magasról a földre - de olyan hangerõvel, hogy Franknek be kellett fognia a fülét. Megperdült a sarkán, hogy megnézze a zaj forrását. A háta mögött éppen egy másik elítélt lépett ki a falból. Tagbaszakadt, nagydarab, borostás fickó volt, mint valami ûrkikötõbéli rakodómunkás. Amikor elhagyta a falat, a hang elült, és Frank óvatosan elengedte a fülét. A jövevény ellenségesen, lenézõen végigmérte.
- Te lennél Frank Kirwan?
Frank bólintott. A jövevény ajka lefittyedt.
- Kicsit karizmatikusabb személyiségre számítottam… Mindegy - legyintett, - a célnak ez is megfelel.
Megjelent mögötte egy egy XXI. századi Coyote fotel, amiért bármelyik gyüjtõ milliókat adna. Hanyagul ledobta magát.
- Állítólag te vagy a legjobb komputeres bûnözõ. Legalábbis a sajtó ezt írta rólad.
Frank óvatosan letelepedett az ágya szélére.
- Nem csak állítólag. Tényleg én vagyok.
Beszéd közben óvatosan elõrenyújtotta a lábát, és megérintette vele látogatója cipõjét. Mihelyt hozzá ért, elkiáltotta magát:
- Személyi információt!
Kettõjük között megjelentek a szokásos lángoló piros betûk.
"Bill Clinton, született 1941. október 11. Anyja neve…"
A jövevény elõrelendült, belemarkolt a betûsorba, összegyûrte, mint valami száradni kiakasztott lepedõt, majd bedobta a sarokba.
- Hé, hé, fiacskám! Itt én vagyok a fõnök, ezt jobb lesz, ha megjegyzed! Itt én kérdezek, világos?
Pillanatnyi csend állt be. Franknek vigyázni kellett, nehogy elmosolyodjon. Ezek a trükkök valószínûleg hatásosak lehetnek a börtön más lakóival szemben, õ azonban jól tudta, hogy a tagbaszakadt fickó nem árthat neki. Hacsak valamilyen módon nem fér hozzá a hibernáció létfenntartó rendszereihez. Azt azonban nem nézte ki ebbõl az izomagyú sorstársából.
A férfi elterpeszkedett a foteljában, és beszélni kezdett.
- Na jól figyelj, és próbáld meg felfogni, amit mondok! Amióta itt vagyunk, közös gyûjtögetõ munkát folytatunk. Ha valaki bármilyen információhoz hozzájut, azt beadjuk a közösbe, mert úgy sokkal többre jutunk, mint külön. Akinek ez nem tetszik, az megnézheti magát. Világos?
Frank bólintott. Semmi félelmet nem érzett, inkább kiváncsian várta, mi fog ebbõl kisülni.
- Az õreink idõnként belenéznek a gondolatainkba. Ellenõrzik, nem tárolunk-e bármiféle felforgató eszmét, vagy nem kívánatos információt. Akit rajtakapnak, azzal elbánnak. Aztán lenyomozzák, honnan szerezhettük be az infókat, és befoltozzák a biztonsági lyukakat. Éppen ezért tilos bármelyik rabnak is egyedül dolgoznia, mert aki a saját fejében tárol, az mindekivel kibabrál. Világos?
- Oké. Megértettem.
- Na azért! Ha megtudsz valamit, nem kell mást tenned, csak gondolj rám. A többi az én dolgom. Még egy fontos dolog van: a labda passzolása. Az információtömeget folyamatosan passzolgatjuk egymás között. Ennek megvan a maga ritmusa. Észre fogod venni, amikor megkapod, és amíg zöldfülû vagy, valaki el is fogja kérni tõled, úgyhogy semmi más dolgod nincs, mint õrizni. Ami azonban nagyon fontos: ha érzed, hogy valaki belekukkant a fejedbe, azok az õreink. Olyankor azonnal el kell passzolnod az infókat. Csak arra kell gondolnod, hogy villámgyorsan és erõsen eldobsz magatól egy labdát. Mint a baseballban, világos?
Franknek ismét vigyáznia kellett, nehogy elmosolyodjon. Ezúttal azon, hogy az eddigiek szerint a névtelen látogató csakis "világos"-sal tudja befejezni mondandóját. Igyekezett buzgó és alázatos arcot vágni.
- Mindent értek, és természetesen mindenben segítek nektek.
- Helyes - dõlt elõre elégedetten a fickó. - Most átnézheted, amit eddig gyûjtöttünk. Ha ehhez képest bármi újat tudsz, mondd el. Figyelj, nálad a labda!
Franket ismerõs információözön rohanta meg: ugyanezzel találkozott a társalgóban, a film nézése közben. Ezúttal azonban fel volt rá készülve, és mivel azóta éntudatát is visszaszerezte, számítógépes bûnözõként szerzett összes tapasztalata is rendelkezésre állt az elemzéshez.
Elsimerõen bólintott: társai szép munkát végeztek. Ott volt egy helyen minden, ami megszerezhetõ volt, minden, ami valamit is számít. Jókora munkától kímélték meg, az már biztos.
Úgy látszik, vendége tudhatta, hol tart, mert amikor elérte az adatok végét, a "labda" el is tûnt elméjébõl.
- Nos? - kérdezte a férfi.
- Sajnos nem tudok semmi újat hozzátenni, viszont… nem tudom, jól értelmeztem-e, de úgy vettem ki az infókból, hogy… ti szökni akartok innen?
- Persze! - vágta rá magától értetõdõen a másik. - Mi mást akarnánk?
Frank ismét elfojtott egy mosolyt.
- Ne haragudj, de… annak mi értelme lenne? Még ha sikerülne is kijutni innen, a testünk itt marad hibernálva!
A fickó felpattant a székbõl.
- Amíg itt ülünk, senki nem tesz semmit a tesünkért. Ha kint vagyunk, valamit biztosan csinálhatunk. Legalábbis többet, mint itt és most. És ha nem jön össze, akkor mi van? Legalább kint vagyunk. Én most úgy érzem, hogy élek, noha tudom, hogy ez nem a valóság. Miért ne érezném ugyanígy odakint is - csak éppen sokkal nagyobb térben, sokkal több lehetõséggel?
- Nézd… Itt ez a gép megteremti nekünk a megfelelõ környezetet. Odakint… odakint nincs semmi. Nem is maradnánk "életben". Egy puszta számsor vagyunk, nullák és egyesek. Ha ezt a számsort egy olyan rendszerbe helyezed át, ami nem tudja értelmezni, akkor csak egy számsor marad. Arról nem is beszélve, hogy nem valódi személyiségmodellek vagyunk. Csupán bábuk, melyeket a tökéletesen mûködõ agyunk irányít. Ha ezt a modellt lekapcsolnád az agyunkról, már itt a börtönben is lebénulna, nemhogy a rendszeren kívül. Arról nem is beszélve, hogy milyen csatornán szeretnétek kijtuni? A fõnökök levédett, tikosított vonalain?
A nagydarab fickó megcsóválta a fejét. Látszott rajta, hogy ellent akar mondani - de már korántsem volt olyan magabiztos, mint eddig.
- A látogatók vonalán.
Frank meglepõdött.
- Miféle látogatók?
A férfi Kirwan elbizonytalanodása láttan ismét nagyképû lett.
- Elhiszem, nagyokos, hogy utolsó leheletedig figyelted a szakmai híreket, de ne felejtsd el, hogy egy kis idõt kihagytál, hiszen idehoztak, felkészíttettek, hibernáltak, magadhoz tértél… Azóta történt egy-két dolog. Tudod, itt minden negyedévben kitalálnak valami újítást, hogy jobban érezzük magunkat - gúnyos félmosolyra húzta a száját. - Most éppen a látogatók vannak soron.
Ezúttal Frank dõlt elõre, a fokozott figyelem jeleként. A másik szemmel láthatóan élvezte a helyzetet.
- Nézzük csak, mi is történik! A látogató otthon, a saját gépe mellett ülve felveszi a VR sisakját. A szoftver létrehozza a személyiségmodelljét, majd a GalaxiNetre csatlakozva átlövi ide. Ez több szempontból is hallatlanul elõnyös számunkra. Egy: a látogató modelljére akaszkodva meg tudunk lépni. Kettõ: bizonyítja, hogy az agy távolról is tudja irányítani a személyiségmodellt, amíg a folyamatos kapcsolat fönnáll. Három: a látogató otthoni gépén is meg kell lennie a szükséges környezetnek, amelyben a személyiségmodell életképes.
- Nem feltétlenül. Úgy is meg lehet oldani, hogy…
- Igazad van - vágott közbe a pasas. - Másképp is meg lehetne oldani, de mi tudjuk, hogy a Cartimbosh és a Netsoft ezt a megoldást választotta. A szoftvert ugyanis becsületes állampolgárok egymás közötti kommunikációjára is használni akarják. Ha két ilyen gép teremt egymással kapcsolatot, akkor ugye nincs jelen a börtön virtuális valósága. Vagyis egyfajta valóságnak léteznie kell a két kommunikáló gép közül legalább az egyikben, vagy inkább mind a kettõben.
A férfin látszott, hogy piszkosul büszke magára, a tervére, és az elõadására. Valószínûleg régóta várt rá, hogy leellenõrizze elmélete helyességét, és Kirwan erre tökéletes alanynak tûnt. Frank is örült a sok új információnak és a gondolatkísérletnek, csak õ vigyázott, hogy rajta ne látszódjon.
- Jó, tegyük fel, hogy igazad van - mondta Frank. - Mibõl gondolod, hogy a börtönt õrzõ tûzfal nem veszi észre a szökést?
- Folyamatosan kommunikálunk a látogatóval, vagyis nonstop adatcsere zajlik. Nem hiszem, hogy elemeznék a kimenõ jelsor összetételét, hiszen fel sem merül bennük a szökés lehetõsége. Ugyanolyan marhaságnak tartanák az ötletet, mint te, ezért nem is figyelnek rá.
- És mi van, ha sikerül? Ott találjuk magunkat egy teljesen idegen rendszerben. Azt sem tudjuk, mit csináljuk, milyen lehetõségeink vannak.
A fickó ismét elbizonytalanodott, és ezt úgy ellensúlyozta, hogy adta tovább a nagyképût.
- Egyszerûen úgy kell viselkedni, mint egy vírus. Lemásoljuk magunkat, aztán…
- Hé! - Frank nem bírta tovább, nyíltan elmosolyodott. - A vírus szándékosan így íródott, de mi nem. És a vírus is csak olyan rendszerben életképes, amilyen rendszerben írták. Más környezetben semmit nem tud kezdeni magával. Aztán gondolj csak bele: az idegen gép memóriájába érkezünk. Mihelyt a látogatónk kikapcsolja a gépét, megszûnünk létezni. Ahhoz, hogy megõrizzük magunkat, el kellene mentenünk magunkat a háttértárolóra. Azt sem tudjuk, hogy kell, és idõnk sem lesz megtanulni…
- Hacsak a látogatónk a beszélgetés vége után nem dolgozik tovább a gépén, egész álló nap… - fortyant fel a pasas. - Te mindig a negatív oldalát nézed a dolgoknak! Itt a börtönben annyi másolatot csinálsz magadból, amenyit akarsz. Benne volt az infólabdában, hogy hogyan kell. Ha nyilvánosan csinálod, elkapnak - te is láthattad a múltkor azt a pasast az ebédlõben. De egy személyes beszélgetés közben akárhányszor megcsinálhatod, és ráakasztkodhatsz a látogatódra. Aztán a következõ látogatás alkalmával megint egy tucatszor elõadhatod a produkciót - és a másolataid szabadon kísérletezhetnek odakint. Egy példány mindig itt marad belõled. Semmit sem veszítesz. Idõnk az meg van bõven.
A fickó sértõdötten elhallgatott, Frank pedig a beszélgetés során elõször szótlanul, döbbenten bámult rá.
A csendet egy kellemes nõi hang törte meg. Mondanója egyúttal piros, lebegõ betûk formájában is megjelent.
"Frank, látogatója érkezett! Az ügyvédje keresi. Kívánja fogadni?"
A pasas felállt.
- Na tessék. Te tudod, mit csinálsz. De mindeképpen számolj be róla, különben kitekerem a nyakad.
Megfordult és a falon keresztül távozott.
Frank az elsõ adandó alkalommal átlõtte magát ügyvédje számítógépébe. Legnagyobb meglepetésére a terv mûködött. Persze semmiféle virtuális környezetet sem talált, mint ahogy erre számított is. Kétoldalú kommunikáció esetén éppen elég, ha az egyik gépben él a szükséges környezet. Ugyanakkor viszont meglepte, hogy mindent látott - virtuális valóság helyett a gazdagép adatstruktúráját. Ehhez pedig már volt szerencséje jó néhány alkalommal, hiszen számtalanszor szörfözött már éjt napallá téve a cybertér legeldugottabb és legveszélyesebb zugaiban is. Még az sem zavarta elméjét, hogy egyszerre két helyen volt jelen: egyrészt a börtönben társalgott az ügyvédjével, másrészt az univerzum egy másik csücskében próbálta elmenteni magát minél gyorsabban egy számítógép háttértárolójára.
Sajnos a számos ismerõs vonás ellenére a helyzet szép számmal tartalmazott új elemeket is, amelyekkel még életében nem találkozott, így aztán mindenrõl volt szó, csak éppen rutinmunkáról nem. Egyre kétségbeesettebben próbálkozott, igyekezett megismerni új környezetét, felmérni a lehetõségeit, és alkalmazni jól bevált trükkjeit. Végsõ elkeseredésében útnak mindított magából egy újabb másolatot, hogy segítsen az elsõnek.
Úgy tûnt, ez már meghaladja az erejét. Elméje valósággal belesajdult a háromfelé szakadásba. A három képet nem tudta egyszerre fenntartani, ezért próbált rájönni, hogyan tudna váltani közöttük. Nagy nehezen sikerült neki, ám amikor a legfrissebb másolatának képére váltott, akkor majdnem a szívverése is elállt.
Érezhetõ sebességgel utazott az ûrben. Suhant, mint egy ûrhajó. És közben látta a kezét, a lábát, és mindent maga körül, teljesen tisztán.
Rémülten próbálta kitalálni, mi történik vele. Mihelyt alábbhagyott a pánik érzése, azonnal rájött. Vagy elméjének ereje kevés a három alterego fenntartásához, vagy az adatátvitel sávszélessége nem bírja ezt a túlterhelést. Korábbi másolata egy szempillantás alatt az idegen gépben termett - ahogy annak történnie kellett, most viszont lassan döcögött uticélja felé.
Rémülten váltott vissza a börtön képére. Igyekezett nem dadogni, koncentrálni arra, amit az ügyvédje mond, és közben óvatosan behozta egyszerre mindhárom képet. Elsõ másolata továbbra is lázasan ügyködött, a második pedig csodálkozva folytatta csodálatos utazását. Most éppen egy hipertér kapuhoz közeledett szájtátva.
Kirwan elsápadt.
- Frankie, jól vagy? - kérdezte az ügyvéd. - Fehér vagy, mint a fal.
- Persze, semmi bajom - rebegte Frank.
- Ne hülyéskedj már! Nagyon csúnyán nézel ki…
- Biztos valami szoftveres hiba, és csak a külsõmmel van gond… - megremegett és megkapaszkodott az ágy szélében.
Az ügyvéd felpattant a székrõl.
- Orvost! - kiáltotta. Juliet Bisson azonnal ott termett, szokásos narancssárga ruhájában. Frank most már szédült, a feje imbolygott, egyre görcsösebben kapaszkodott.
- Ügyvéd úr, kérem távozzon! Rögtön értesítjük, mihelyst sikerül stabilizáni Frank állapotát.
- Természetesen - bólintott a férfi. - Viszlát.
Azzal elenyészett. Az elsõ másolat még
javában a lementéssel próbálkozott,
a második pedig éppen átlépte a hipertér-kaput,
amikor a kapcsolat megszakadt. Frank ájultan zuhant a padlóra.
Börtöncellájának ágyán fekve tért magához. Juliet ott ült mellette.
- Most már tökéletesen rendben van Frank. Túlterhelte az agyát valamivel. Részletesebben meg fogjuk vizsgálni, mi lehetett a baj, hogy a továbbiakban megkíméljük a hasonló esetektõl.
- Az ügyvédem?… - rebegte Kirwan.
- Arra kértük, távozzon, amikor ön rosszul lett. De készen áll rá, hogy bármikor itt legyen.
Frank megköszörülte a torkát.
- Akkor kérem szóljanak neki. Hívják be.
- Biztos benne, Frank? Még nem tudjuk, mi történt, lehet, hogy éppen a találkozás izgatta fel ennyire. Tudja, ez még egy új technológia…
- Semmi gond, kezelni tudom a helyzetet.
Juliet elnézõen elmosolyodott.
- Na jó. De a látogatója a rosszullét legkisebb jelére is távozni fog. Rendben?
Miközben ezt mondta, az ügyvéd már meg is jelent a nõ háta mögött.
- Akkor én megyek is - búcsúzott el az orvos-pszichológus, és szokása szerint elenyészett a levegõben.
Az ügyvéd széles, baráti vigyorral közeledett felé, ám mielõtt elérte volna, a testébõl kilépett Frank tökéletes másolata, majd a falon keresztül távozott. Az ügyvéd, mintha mi sem történt volna, folytatta a megkezdett mozdulatsort, és megölelte Franket. Kirwan csak állt döbbenten, szó nélkül, és nem is viszonozta az ölelést. Az ügyvéd elengedte, és aggódva kérdezte:
- Mi a baj? Megint rosszul vagy?
- Te nem láttad? - hebegte Frank.
- Én? Mit?
Mielõtt Frank válaszolhatott volna, a cella falából sorra masíroztak elõ a börtön lakói, beléptek az ügyvéd testébe, és eltûntek. És a férfi ebbõl továbbra sem vett észre semmit, csak ijedten bámulta ügyfele döbbent arcát.
- Mi az Frank? Vízióid vannak? Figyelj, ha ez téged ennyire megvisel, áthelyeztetlek egy hagyományos börtönbe…
Csak beszélt és beszélt, a fegyencek pedig masíroztak tovább. A sort a nagydarab, borostás alak, az információlabda õrzõje zárta, az oldalán Frank másolatával.
- Hé! - kiáltott rájuk Frank. - Hová mentek?
- Találtam egy jó kis helyet - felelte a másolat, miközben a tagbaszakadt fickó eltûnt az ügyvéd testében. - Új Ausztráliának neveztem el. Bár kicsit hülye név egy egész univerzumnak.
- És én? Engem nem visztek?
- Téged? - lepõdött meg a másolat. - De hisz te már kint vagy!
Azzal õ is belépett a testbe. Frank utána ugrott, de csak azt érte el, hogy fellökte ügyvédjét, és együtt estek el, nagyot koppanva a padlón.
- Orvost! - kiabálta torka szakadtából az
ügyvéd.