Az örökkévalóság története
I
Amikor az Enneádész nevezetes szakaszában Plótinosz az idő természetét igyekszik feltárni és meghatározni, kijelenti, hogy előbb kikerülhetetlenül az örökkévalóságot kell megismernünk, hisz az közismerten az idő mintája, őstípusa. Ettől a bevezető intelemtől - ha őszintének tartjuk, annál rosszabb - egyszeriben szertefoszlik minden reményünk, hogy valaha is szót értünk a megfogalmazójával. Az idő valóban talány számunkra, borzongató, kényes talány, talán a metafizika legéletbevágóbb kérdése; az örökkévalóság meg csak játék avagy sorvadozó remény. Platón Timaiosz-ában azt olvassuk, hogy az idő az örökkévalóság mozgó képe; de ez csak merő összecsengés, amely senkit sem térít el attól a meggyőződéstől, hogy az örökkévalóság olyan kép, amely az idő szubsztanciájából jött létre. Hát ennek a képnek, ennek az emberi nézeteltérésekkel ékesített, esetlen szónak a történetét kívánom itt elbeszélni.
Megfordítom Plótinosz módszerét (csak így használható), s először az időben rejlő titkokat elevenítem föl: az idő metafizikai, természeti rejtély, így előbbre való, mint az örökkévalóság, ami emberi szülemény. Az egyik ilyen rejtély - nem a legszívósabb, de nem is a legkevésbé vonzó - nem más, mint hogy nem tudjuk pontosan meghatározni az idő irányát A közhit szerint a múltból a jövő felé tart, de nem logikátlanabb ennek az ellenkezője sem, amit Miguel de Unamuno így öntött versbe:
Csak folydogál az órák éji árja
az örök holnap forrásából egyre
szünetlen...[1]
Mindkettő egyaránt elképzelhető - s egyaránt bizonyíthatatlan, Bradley mind a kettőt elveti, s egy egyéni feltevést terjeszt elő: rekesszük ki a jövőt, amely úgyis csak reményeink építménye, a "jelenlegit" pedig korlátozzuk a jelen pillanat múltba torkolló halódására. Az időnek ez a visszafelé haladása általában a hanyatló vagy a lanyhuló állapotoknak felel meg, következésképpen úgy érezzük, hogy minden elevenség a jövő felé tart... Bradley tagadja a jövőt; az egyik indiai filozófiai iskola pedig a jelent, mert megragadhatatlannak tartja. "A narancs vagy épp le fog esni az ágról, vagy már a földön van" - állítják, akik ily furcsán leegyszerűsítik a kérdést. "Senki sem látja a narancsot leesni."
További nehézségek is származnak az időből. Az egyik - talán ez a legsúlyosabb - abban rejlik, hogyan lehet összhangba hozni az egyes személyek egyéni idejét az általános, matematikai idővel: a közelmúltban nagy hírverést csaptak ennek a kérdésnek a megriadt relativisták, meg amúgy is mindenki emlékszik rá - vagy legalábbis arra emlékszik, hogy nem is olyan régen még emlékezett rá. (Jómagam a következő torzított formában elevenítem föl: ha az idő észbeli folyamat, hogyan élheti át egyszerre több ezer ember vagy akár két különböző személy?) Újabban nehézségünk támad abból az érvből, amellyel az eleaiak a mozgást cáfolták. Így fogalmazható meg: "Lehetetlen, hogy egy tizennégy percnyi időtartam előbb teljen el, mint nyolcszáz év, mert ahhoz először hét percnek kell eltelnie, az előtt meg három és félnek, három és fél perc előtt meg egy és háromnegyed percnek, és így tovább a végtelenségig, tehát a tizennégy perc sohasem jár le."[2] Russell azzal támadja ezt az érvet, hogy elismeri a végtelen számok valóságát, sőt közönségességét, de kijelenti, hogy ezek a számok - meghatározásuknál fogva - csak egyszerre léteznek, s nem tekinthetők egy vég nélküli felsorolás "utolsó" elemének. Ezek a Russell-féle rendhagyó számolások jól előrevetítik az örökkévalóság kérdését, mert azt sem lehet az összetevők felsorolásával meghatározni.
Az örökkévalóság ember szülte változatai - a nominalista, az irenaeusi és a platóni felfogás közül egyik sem tekinthető a múlt, a jelen és a jövő mechanikus összegének. Annál egyszerűbb, egyszersmind csodálatosabb is: az örökkévalóság az említett idők egyidejűsége. A köznyelv meg az a bizonyos bámulatos szótár - "dont chaque édition fait regretter la précédente" - láthatólag mit sem tud erről, pedig így gondolták a metafizikusok. "Mert a lélek körül folyton más és más van: hol Szókratész, hol pedig egy ló ideája - olvasom az Enneádész V. könyvében -, de mindig csak egyetlenegyet ragad meg, s ezerszám veszti el a többit; ám az Isteni Értelem valamennyit egyszerre fogja át. Az ő jelenében a múlt éppúgy benne foglaltatik, mint a jövő. Abban a világban semmi sem múlik el, minden dolog - helyzetének békés boldogságában - jelen állapotában marad."[3]
Most áttérek arra az örökkévalóság-fogalomra, amelyből még továbbiak születtek. Való igaz, hogy nem Platón használta először - külön könyvben említi az előtte működő, "ősi, szent filozófusokat" -, de kibővítette és ragyogóan összefoglalta az elődök minden elképzelését. Deussen a napnyugtához hasonlítja Platónt: szenvedélyes, lezáró fény. Az örökkévalóság görög értelmezésének minden szála - elutasítva vagy gyászosan felékesítve - az ő műveibe fut össze. Ezért helyezem Platónt Irenaeus elé, ő szerkeszti meg a második örökkévalóságot: azt, amelyet három különböző, de elválaszthatatlan személy tetőzött be.
Így ír Plótinosz, közismert buzgalmával: "Az égi birodalomban minden tárgy csak ég, ott a föld is ég, akárcsak az állatok, növények, férfiak és a tenger is az. Egy olyan világ látványa tárul eléjük, amely még nem született meg. Mindegyikük a többiben nézi magát. Nincs egyetlen dolog sem, amely ne volna áttetsző. Semmi se áthatolhatatlan ott, semmi se homályos, Ott csak fénnyel találkozik a fény. Mindenki mindenütt van, minden dolog egy időben minden. Minden egyes tárgy valamennyi tárgy is. A nap egyben minden égitest is, és minden csillag egyszerre azonos valamennyi csillaggal és a nappal. Ott senki sem érzi úgy, hogy idegen földön járna." Ez az egynemű világ, a hasonulásnak és a felcserélődésnek ez a megdicsőülése azonban még nem az örökkévalóság; még csak a szomszédos égbolt, amely nem szabadult meg teljesen a számoktól és a tértől. Az V. könyvnek a következő szakasza az örökkévalóságról való szemlélődésre s az egyetemes formák világába hív: "Hogyha nagyságáért, szépségéért s örök mozgása rendjéért a benne lévő látható és láthatatlan istenekkel, szellemekkel, élőlényekkel s valamennyi szörnnyel együtt valaki ezt az érzéki világot is megcsodálja, akkor jusson el az értelme ahhoz az Ősmintához, amelynek mindezek merő utánzatai. Ott ugyancsak látni fogjuk az értelmes formákat - nem kölcsönbe kapott örökkévalósággal, hanem valódival -, s az ezeknek az élén álló Tiszta Észt, a kimondhatatlan Bölcsességet, valamint Kronosz valóságos korát, amelynek Teljesség a neve. Ő ugyanis minden halhatatlan dolgot magába foglal, minden észt, minden istent, minden lelket. Minden hely nála van, hát hova iparkodjék? A legjobb állapotban van, minek törekednék megváltozni és viszontagságokat vállalni? Kezdetben sem volt híján ennek az állapotnak, s később is szert tett rá. Ő mindent az öröklétben bír: abban az örökkévalóságban, amelyet az idő is utánoz a lélek körül forogva, miközben szüntelenül el -elszökik egy múlt elől, és sóvárogva lesi a jövőt."
Az előző szakaszokban ismételten említett sokrétűség fogalma könnyen megtéveszthet bennünket. Plótinosz egy olyan eszményi világba csalogat, amelyre nem is annyira a változatosság, mint a teljesség a jellemző; a dolgoknak egy olyan válogatott tára, amelyben nincs helye se az ismétlődésnek, se a túlságnak. Az maga a platóni őstípusok mozdulatlan, ijesztő múzeuma. Nem tudom, látta-e már emberi szem (ihletett látomást vagy rémálmot most nem számítva), vagy hogy valaha is megjelenítette-e a világát ez a régi görög szerző, de úgy érzem, van benne valami a múzeumokból: békés, irtóztató, osztályozott világ... Ez persze egyéni elképzelés, amitől eltekinthet az olvasó; attól ellenben nem volna tanácsos eltekintenie, hogy legalább általánosságban tudja, milyen platóni őstípusok - ősokok avagy ideák - alkotják és népesítik be az örökkévalóságot.
Részleteiben itt nem tárgyalhatjuk a platóni eszmerendszert, de bevezetésképpen érdemes néhány észrevételt tennünk. A mi szemünkben a dolgok végső, biztos valósága az anyagban van - a keringő elektronokban, amelyek kozmikus távolságokat futnak be az atomok magányában -; a platonizmus hívei ugyanezt az eszmében, a formában látják. Az Enneádész III. könyvében azt olvassuk, hogy az anyag irreális: csupán üres tehetetlenség: tükör módjára fogadja be az egyetemes formákat; ezek a formák keltik életre s töltik meg, de semmit sem változtatnak rajta. Pontosan úgy teljes, akár egy tükör: azt a látszatot kelti, hogy tele van, pedig üres; olyan, mint egy rémkép, csak ráadásul még el sem tűnhet, mert nincs meg benne a megszűnés képessége. A forma a döntő. Plótinosz nyomán jóval később így írt erről Pedro Malón de Chaide: "Isten egy olyan nyolcoldalú aranypecséthez hasonlítható, amelynek egyik oldalára egy oroszlán van vésve; a másikra egy ló; a következőre egy sas, és így tovább; aztán az ember egy viaszdarabra rányomja az oroszlánt; egy másik viaszra a sast; egy következőre a lovat; kétségtelen, hogy minden viaszalak megvan az aranyban is, és csak az mintázható meg, ami bele van vésve a pecsétbe. Ám van egy nagy különbség, az, hogy ami a viaszban van, az végül is csak viasz, tehát értéktelen; ami ellenben az aranyban van, az arany, tehát értékes. Az Emberben ezek a véges szépségek találhatók meg, s nem sokat érnek; Istenben ellenben aranyból vannak, ők az Isten." Ebből kikövetkeztethető, hogy az anyag semmi.
Mindannyian elhibázottnak, sőt érthetetlennek tartjuk ezt az érvelést, mégis szüntelenül élünk vele. Schopenhauer egy-egy fejezete nem egyenlő holmi lipcsei hivatali papírossal, se a mű nyomtatásával, se a gót betűk finom, vékony vonalaival, se a fejezetet alkotó hangok felsorolásával, sőt még a filozófusról alkotott véleményünkkel sem; Miriam Hopkins Miriam Hopkinsból van, nem pedig nitrogénes vagy ásványi elemekből, szénhidrátokból, alkaloidákból vagy közömbös zsírokból, amelyek ennek a hollywoodi elegáns ezüstkísértetnek avagy értelmes esszenciának az átmeneti anyagát alkotják. Az efféle példák vagy egyenes szándékú szofizmák mind arra ösztökélik az embert, hogy elviselje a platóni elméletet. Így fogalmazhatjuk meg: Egy-egy személy és tárgy csak annyiban létezik, amennyiben része az őt is magába foglaló fajnak, amely egyben állandó valósága is. Vegyük a legmutatósabb példát: a madarakat. Általában rajokban élnek, kicsik, azonos a külsejük, ősi kapcsolatban állnak mindkét szürkülettel - a hajnalival és az alkonyatival -, gyakrabban hallhatók, mint láthatók, és mindez arra késztet bennünket, hogy elismerjük a faj elsődlegességét, valamint az egyének szinte teljes jelentéktelenségét.[4] Keats, aki nemigen tévedett, bátran gondolhatja, hogy az a csalogány, amelyben oly nagy gyönyörűségét leli, ugyanaz a madár, amelynek énekét hajdan Ruth is hallotta a júdeai Betlehem búzamezőin; Stevenson meg egy olyan madarat teremt, amely túléli a századokat: az időfaló csalogányt. Schopenhauer, a szenvedélyes, zseniális Schopenhauer, még egy érvet hozzátesz: azt, hogy az állatok tiszta, testi jelenben élnek, nem ismerik a halált és az emlékezést. Majd, maga is mosolyogva rajta, így folytatja: "Jól tudom, ha valakinek egészen komolyan mondanám, hogy a macska, mely most az udvaron játszik, még mindig ugyanaz, mely ott háromszáz évvel ezelőtt ugyanígy ugrált és csintalankodott - őrültnek tartana; de tudom azt is, hogy sokkal nagyobb őrültség azt hinni, hogy a mai macska mindenestül és velejében egészen más volna, mint a háromszáz év előtti."[5] Később így folytatja: "Az egyes oroszlánok sorsa és élete mind az oroszlánságot célozza, amely az idő vetületében egy olyan halhatatlan oroszlán, amely az egyedek vég nélküli sorjázása révén marad fenn, akiknek a nemzése és a halála alkotja az ő elpusztíthatatlan alakjának a mozgását." Előtte pedig ezt írja: "Végtelen idő folyt le születésem előtt - mi voltam én egészen addig? - Metafizikailag tán ezt lehetne felelni: »Én mindig én voltam: azaz mindazok Én voltam, akik ez idő alatt azt mondták, hogy Én«."
*
Feltételezem, hogy az olvasó el tudja fogadni az Oroszlánság örök ideáját, s fenséges megkönnyebbülést érez az idők tükrében szaporodó egyetlen Oroszlán láttán. Azt ellenben nem is remélem, hogy ugyanígy viszonyuljon az örök Emberiség fogalmához: tudom, hogy az én azt nem fogadja el, inkább félelem nélkül mások énjére vetíti. Rossz jel; ennél sokkal nehezebb egyetemes formákat is felvet Platón. Például az Asztalságot vagy az egekben lakozó Értelmes Asztalt: azt a négylábú őstípust, amelyet a világ minden - álmodozásra és kudarcra ítélt - asztalosa szüntelenül ostromol. (Ezt nem tudom teljesen elvetni: eszményi asztal nélkül sohasem jutottunk volna el egy-egy valóságos asztalhoz.) Egy másik példa: a Háromszögség: ez egy jeles, háromoldalú sokszög, amely nem található sehol a térben, s nem tűri, hogy egyenlő oldalúnak, általános háromszögnek vagy egyenlő szárúnak sértegessék. (Ezt sem tudom elutasítani; ez a mértankönyvből ismert háromszög.) Újabb példák: a Szükségesség, az Okság, a Halasztás, a Kapcsolódás, a Meggondolás, a Nagyság, a Rendezettség, a Lassúság, az Elhelyezés, a Kijelentés, a Rendetlenség. Ezekről a formává emelt, kényelmes gondolatokról már nem is tudom, hogy vélekedjek; azt hiszem, hogy a halál, a láz vagy az őrület segítsége nélkül senki sem tudná felfogni őket. Közben megfeledkeztem arról az ősformáról, amely valamennyit magába foglalja és felmagasztalja: az örökkévalóságról, amelynek az idő a széttöredezett mása.
Nem tudom, szüksége van-e az olvasónak olyan érvekre, amelyekkel kétségbe vonhatja a platóni elméletet. Én bőven szolgálhatok effélével: az egyik az, hogy nem lehet egymás mellé állítani olyan genust jelölő, elvont szavakat, amelyek sans gêne együtt alkotják az ősformák világát; egy másik: mindezek alkotója semmit sem árul el arról a módról, hogy hogyan részesednek a dolgok az egyetemes formákból; egy másik: gyanítható, hogy ezeknek a tiszta őstípusoknak az az egyik fogyatékosságuk, hogy kevertek és sokfélék. Nem tisztázhatatlanok: csak éppannyira zavarosak, mint minden időbeli teremtmény. Minthogy ezeknek a teremtményeknek a képére alkották meg őket, épp azok a rendellenességek ismétlődnek bennük, amelyeket velük akartak kiküszöbölni. Hogy is mondhatna le, például, az Oroszlánság a Büszkeségről, a Vörösségről, a Sörényességről meg a Mancsosságról? Erre a kérdésre nincs felelet, és nem is lehet: nem várhatunk az oroszlánság fogalmától sokkal nagyobb erényeket, mint ugyanennek a szónak képző nélküli változatától.[6]
Most visszakanyarodom Plótinosz örökkévalóság-fogalmához. Az Enneádész V. könyve egy nagyon általános felsorolást tartalmaz az alkotóelemeiről. Benne van az Igazság, akárcsak a Számok (vajon melyik számig?), az Erények, a Cselekedetek meg a Mozgás, de hiányoznak a tévedések meg a gyalázkodások, noha ezek egy olyan anyag betegségei, amelyben egy Forma romlott el. A Zene is ott van, nem dallamként, hanem Harmóniaként és Ritmusként. A kórtannak és a mezőgazdaságnak, úgy látszik, nincsenek őstípusai, mert egyik sem szerepel. Ugyanígy kimaradt a birtok, a stratégia, a retorika és a kormányzás művészete - holott az idő vetületében részben a Szépségből és a Számokból erednek. Továbbá nincsenek egyének sem, nincs egyetlen ősformája sem Szókratésznek, még csak a Magas Embernek vagy a Császárnak sem; csak általában Ember van. Ellenben minden mértani alakzat megtalálható. A színekből csak az alapszínek kerültek a jegyzékbe: abban az örökkévalóságban nincs Hamuszürke, se Bíborvörös vagy Zöld. Alulról felfelé haladva ezek a legrégibb ősformái: a Különbség, az Egyenlőség, a Mozgás, a Nyugalom és a Lét.
Eddig egy olyan örökkévalóság-fogalmat vizsgáltunk meg, amely szegényebb, mint a világ. Most azt vegyük szemügyre, hogy vette ezt át az egyház, s hogy tette gazdagabbá az évek hordalékánál.
II
Az örökkévalóság első értelmezéséhez az Enneádész V. könyve a legkiválóbb dokumentum; a másodikhoz, a keresztény felfogáshoz, Szent Ágoston Vallomásai-nak XI. könyve. Az első érthetetlen a platóni rendszer nélkül; a második pedig a Szentháromság hitvallásbeli rejtélye és a predestináció s a bűnhődés kavarta viták nélkül nem érthető. Ötszáz ív papíron sem meríthetnénk ki a témát: remélem, hogy ezt a két-három nyolcadrét oldalt nem találják túl terjengősnek.
A tévedés lehetőségét fenntartva állíthatjuk, hogy a "mi" örökkévalóságunk megalkotása néhány évvel azután rendeltetett el, hogy Marcus Aureliusszal végzett az idült bélbetegség, s hogy ez a szédítő parancs a fourvière-i szakadéknál hangzott el; korábban Forum vetus volt ennek a helynek a neve, ma a siklójáról és a bazilikájáról nevezetes. Igaz, hogy rangos férfiú - Irenaeus püspök - adta ki a rendeletet, ez a kényszerítő erejű örökkévalóság-fogalom azonban sokkal több volt, mint valami hiú papi öltözet vagy egyházi pompa: határozat s egyben fegyver. Az Atya hozza létre az Igét, a Szentlelket pedig az Atya és az Ige együtt teremti meg - ebből a két tagadhatatlan állításból vezették le általában a gnosztikusok azt az elvet, hogy az Atya időben megelőzi az Igét, s mindkettő megelőzi a Szentlelket. Ez a következtetés kikezdte a Szentháromság egységét. Irenaeus azt tisztázta, hogy ez a kettős folyamat - az Atya megteremti a Fiút, s ők ketten bocsátják ki a Szentlelket - nem időben lezárt történés, hanem egyidejűleg átfogja a múltat, a jelent és a jövőt. Tért hódított ez a megfogalmazás, s ma már dogma. Így nyilatkoztatták ki az örökkévalóságot, azt az eszmét, amelyet korábban alig tűrtek meg egy-egy hitelét vesztett platóni szöveg homályában. Az Úr három hiposztázisának helyes összekapcsolása és megkülönböztetése ma már nem igazi probléma, így a kérdés jelentéktelensége befolyásolja a választ is; ám nem fér kétség az eredmény nagyszerűségéhez, legalábbis ami a reménykeltő erejét illeti: "Aeternitas est merum hodie, est inmediata et lucida fruitio rerum infinitarum." Amint nem vonható kétségbe a Szentháromság érzelmi és vitákban ösztönző ereje sem.
Ma a laikus katolikusok szemében tökéletes testület a Szentháromság, egyszersmind végtelenül unalmas is; a liberálisok pedig fölösleges teológiai cerberust, egyfajta babonát látnak benne, amelyet majd eltüntet a Köztársaság sokágú fejlődése. A Szentháromság nyilvánvalóan túllép ezeken a képleteken. Ha hirtelen meggondolja az ember, ez a felfogás, amely egy apát, egy fiút és egy szellemet helyez egyetlen testbe, valójában egy szellemi szörnyszülött, egy torzulás, amely csakis egy rémálom rettenetéből keletkezhetett. A pokol pusztán testi szenvedés, ám ez a három szétválaszthatatlan Személy szellemi iszonyatot, egyfajta elfojtott, hamis - szembeállított tükrökkel keltett - végtelenséget hordoz magában. Dante más-más színű, áttetsző körök egymás fölé helyezésével akarta jelképezni; Donne bonyolult, szerteágazó, kibogozhatatlan kígyóvonallal. "Toto coruscat trinitas mysterio" - írta Szent Paulinus. "Teljes titokzatosságban tündököl a Szentháromság."
Ha szétválasztjuk a Szentháromság és a Megváltás fogalmát, a három személy egyként való értelmezése szükségszerűen önkényesnek tűnik. Ha pedig a hit velejárójának fogjuk föl, alapvető titokzatossága semmit sem csökken, de világos lesz a célja és a haszna. Tisztában vagyunk vele, hogy ha lemondunk a Szentháromságról - vagy legalábbis a Szentkettősségről - Jézus többé már nem az emberi áhítat örökös, múlhatatlan meghallgatója, hanem az Úr alkalmi küldötte, amolyan történelmi véletlen. Ha a Fiú egyben nem Atya is, a megváltás nem közvetlenül Isten műve; s ha nem örök, akkor az az áldozat sem az, amelynek során emberré alacsonyodott és meghalt a kereszten. "Nem kevesebbre, mint végtelen tökélyre volt szükség, hogy minden korban megmentse az elveszett lelkeket" - állította Jeremy Taylor. Ekképp igazolható hát a dogma, annak ellenére, hogy két fogalom továbbra is elsőbbségre törekszik - az, hogy az Atyától származik a Fiú, s kettőjüktől a Szentlélek -, arról nem is szólva, hogy mindkettő csupán vétkes metafora. A teológia, amely igyekszik különbséget tenni köztük, arra a következtetésre jutott, hogy nincs ok a félreértésre, mert az egyiknek a Fiú az eredménye, a másiknak pedig a Szentlélek. A Fiú örök nemzése, a Szentlélek örök származtatása: ez Irenaeus pompás találmánya; egy időtlen aktus, egy megcsonkított "zeitloses Zeitwort" megteremtése, amelyet elvethetünk vagy tisztelhetünk, de semmiképp se vitathatunk. Így próbálta megmenteni Irenaeus ezt a torzszülöttet, és sikerült is neki. Tudjuk róla, hogy ellensége volt a filozófusoknak; harci diadalt érezhetett, amiért megkaparintotta egyik fegyverüket, s azzal szállt velük szembe.
A keresztények szemében az idők első pillanata egybeesik a teremtés első pillanatával - ez a tény megkímél bennünket egy Isten nélküli világ elképzelésétől (a közelmúltban Valéry elevenítette föl), amelyben meddő századok peregnek le az "előző" örökkévalóságban. A lelki világegyetem egyik mezsgyéjén Emanuel Swedenborg egy olyan kápráztató szobrot vélt megpillantani, amelyről mindenki - aki "értelmetlenül és meddőn arról spekulál, hogy mi volt az Úr a teremtés előtt"[7] - azt képzeli, hogy az fogja őt elnyelni.
Amióta Irenaeus útjára bocsátotta a keresztény örökkévalóság-fogalmat, az lassan elvált alexandriai párjától. Más világhoz tartozott, így egyike lett az isteni elmét jellemző tizenkilenc attribútumnak. Ezek az őstípusok - mihelyt a népi imádat tárgyává tették őket - azt a veszélyt rejtették magukban, hogy istenségek vagy angyalok lehetnek belőlük; ezért sosem tagadták a valóságosságukat - a puszta emberi teremtményeknél mindig valóságosabbak voltak -, de a teremtő Igében örök eszmévé korlátozták őket. Az "universalia ante res"-nek ennél az értelmezésénél köt ki Albertus Magnus: örökkévalónak és a teremtésnél korábbinak tartja őket, de csak mint sugallatot vagy formát. Gondosan elválasztja az "universalia in rebus"-tól - amelyek ugyanazok az isteni fogalmak, csak valóságosan, sokféleképpen megjelenítve az időben -, és legfőképpen az "universalia post res"-től, amelyek az indukciós gondolkodás újrafelfedezett fogalmai. Az időben megvalósult fogalmak csak abban térnek el az isteni párjuktól, hogy nincs bennük teremtő erő; a skolasztikus filozófiában az fel sem merül, hogy Isten kategóriái esetleg nem vágnak egybe a latin nyelv kategóriáival... Ám úgy látom, hogy kicsit előreszaladtam.
A teológiai kézikönyvek nem szentelnek különösebb figyelmet az örökkévalóság kérdésének. Mindössze arra figyelmeztetnek, hogy az örökkévalóság az idő valamennyi töredékének teljes és egyidejű sugallata, valamint valósággal kivesézik a héber Írásokat, mert csupa olyan megtévesztő megállapítást keresnek, amelyből kiderül, hogy a Szentlélek nagyon rosszul tudta, amit a kommentátor helyesen tud. Ezért gyakran ezt a nemes megvetésről vagy csak hosszú életről árulkodó mondást szokták idézgetni: "Egy nap annyi az Úr előtt, mint ezer év, ezer év pedig, mint egy nap", vagy azokat a nagy szavakat, amelyeket Mózes hallott, s amelyek egyben Isten nevét is megadják: "VAGYOK, AKI VAGYOK", vagy pedig azokat a szavakat, amelyeket János apostol, a teológus hallott Patmószban - mielőtt és miután megjelent az üvegtenger, a veres fenevad és a vezérek húsát evő madársereg: "Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég."[8] Olykor Boëthius meghatározását másolják ki (ezt a börtönben, talán lefejezésének előestéjén született mondatot): "Aeternitas est interminabilis vitae tota et perfecta possessio",[9] amely nekem Hans Lassen Martensen szinte kéjes ismétlésében még jobban tetszik: "Aeternitas est merum hodie, est inmediata et lucida fruitio rerum infinitarum." Azt a sejtelmes jövendölést ellenben, úgy látszik, megvetik, amely attól a tengeren és földön álló angyaltól származik: "és megesküvék arra, aki örökkön-örökké él, aki teremtette az eget és a benne valókat, és a földet és a benne valókat, és a tengert és a benne valókat, hogy idő többé nem lészen."[10] Igaz, ebben a szakaszban az idő haladék-ot jelent.
Az örökkévalóság tehát megmaradt a fölülmúlhatatlan isteni elme attribútumának, az pedig köztudomású, hogy teológusok nemzedékei lépésről lépésre alkották meg - saját képükre és hasonlatosságukra - ezt az elmét. Semmi sem hatott rájuk oly eleven ösztönzőerővel, mint az "ab aeterno" predestináció vitája. Négyszáz évvel a keresztre feszítés után egy angol barát, Pelagius azzal kavart botrányt, hogy azt tartotta: a megkereszteletlen ártatlan gyerekek is mennybe jutnak.[11] Ágoston, Hippó püspöke - a kommentátorok örömére - felháborodva cáfolta ezt a tételt. Kimutatta, hogy mennyi eretnekség van abban az igazak és mártírok által megvetett elméletben, mely tagadja, hogy Ádámban már minden ember vétkezett és elpusztult egyszer, utálatos módon megfeledkezik arról, hogy a testi nemzés által ez a halál apáról fiúra száll, alábecsüli a keresztre feszítettnek véres verejtékét, természetfeletti haláltusáját és kiáltását, undorodik a Szentlélek apró, titkos műveitől, s korlátozza az Úr szabadságát. A brit barát odáig merészkedett, hogy az igazságszolgáltatást hívta segítségül; a Szent pedig - mindig pompás, bírói hangon - elismeri: igazság szerint mindannyian megérdemeljük, hogy kegyelem nélkül tűzre vettessünk, ám Isten úgy határozott, hogy megmenti néhányunkat, mégpedig kifürkészhetetlen akaratából, vagy ahogy majd jóval később - eléggé nyersen - Kálvin mondja: csak úgy ("quia voluit"). Ők a kiválasztottak. A teológusok képmutatása vagy szemérmessége folytán ez a szó csak a mennyek kiválasztottjaira vonatkozik. A pokolnak nem lehetnek kiválasztottjai: jóllehet örök tűzre vettetnek a kegyelemben nem részesülők, de ez nem azt jelenti, hogy az Úr különleges elbánásban részesítené, csak azt, hogy mellőzi őket... Ez a fortély megújította az örökkévalóság felfogását.
Hajdan bálványimádó emberek nemzedékei éltek a földön anélkül, hogy alkalmuk lett volna akár visszautasítani, akár megfogadni Isten szavát; éppoly arcátlanság volt azt képzelni, hogy az ige nélkül is meglelhették a megváltást, mint azt tagadni, hogy a jelen erényekkel felruházott férfiúik sem juthatnak a mennyekbe. (Zwingli 1523-ban azt az egyéni reményét fejezte ki, hogy együtt lesz a mennyországban Herkulessel, Thészeusszal, Szókratésszel, Ariszteidésszel, Arisztotelésszel és Senecával.) Elég volt bővíteni az Úr kilencedik attribútumát (ami nem más, mint a mindentudás), és megoldódott a kérdés. Ugyanis kihirdették, hogy az magába foglalja minden dolognak az ismeretét: azaz nemcsak a valóságos dolgokét, hanem a lehetségesekét is. Nekiláttak, hogy egy szentírásbeli szakasszal igazolják ezt a végtelen kiegészítést, s kettőt is találtak: az egyiket Sámuel I. könyvé-ben - azt, amelyben az Úr figyelmezteti Dávidot, hogy a keilaiak kiszolgáltatják, ha nem hagyja el a várost, mire ő el is távozik -, a másikat Máté evangéliumá-ban, azt, amelyben megátkoz két várost: "Jaj néked, Korazin! Jaj néked, Bethsaida! Mert ha Tirusban és Sidonban történnek vala azok a csodák, amelyek bennetek lőnek, rég megtértek volna gyászruhában és hamuban." Ezzel a kettős támasszal beléphettek a feltételes igemódok az örökkévalóság fogalmába: Herkules nyugodtan együtt lehet Ulrich Zwinglivel a mennyországban, mert Isten jól tudja, hogy Herkules megtartotta volna az egyházi év ünnepeit, a lernai hídra ellenben a külső sötétségbe vettetik, mert Isten előtt nyilvánvaló, hogy visszautasította volna a keresztséget. Az ember észleli a valóságos tényeket, s elképzeli a lehetséges (és az eljövendő) eseményeket; az Úrral összeegyeztethetetlen efféle megkülönböztetés, amely a tudatlanság és az idő birodalmába tartozik. Örökkévalósága révén gazdag világunknak nemcsak valamennyi pillanatát fogja föl egyidejűleg ("uno intelligendi actu"), hanem mindazt, ami - ha a múlékonyabbak eltűnnek - a helyére kerülhet, sőt még a lehetetlent is. Változatosságában és pontosságában felülmúlja ez az örökkévalóság a világegyetemet.
Az örökkévalóság platóni elképzeléseiben a laposság a legnagyobb buktató, a keresztény értelmezés pedig azt kockáztatja, hogy az Ulysses utolsó lapjaihoz idomul, sőt az utolsó előtti fejezethez, a nagy vallatáshoz. Ágoston egy fenséges kétely közbevetésével mérsékelte ezt a terjengősséget. Elmélete, legalábbis szavakban, elveti az örök kárhozat fogalmát; az Úr a kiválasztottakra figyel, s elsiklik a gonoszok fölött. Mindenről tud, de a figyelme elsősorban az erényes életeket követi. Johannes Erigena Scotus, Kopasz Károly udvari nevelője, remekül eltorzította ezt a gondolatot. Azt hirdette, hogy Isten meghatározhatatlan; azt tanította, hogy a platóni ideák uralkodnak a világban; azt tanította, hogy Isten nem látja a bűnt, se a rossz megnyilvánulásait; s azt is tanította, hogy minden teremtmény - még az idő és az ördög is - végül megistenül: visszatér az isteni ősegységbe. "Divina bonitas consummabit malitiam, aeterna vita absorbebit mortem, beatitudo miseriam." A valenciai és a langres-i zsinat aztán elítélte ezt a vegyes örökkévalóság-elképzelést, amely - szemben a platóni felfogásokkal - magába foglalja az egyéni sorsokat is; s amely - szemben az ortodox egyházzal - elutasít minden tökéletlenséget és nyomorúságot. Az ő felfogását hirdető vitairatot[12] nyilvánosan máglyára vetették. Ez a találó intézkedés felkeltette a könyvbarátokban a jóakaratot, így maradt fönn Erigena könyve napjainkig.
A világegyetemnek szüksége van az örökkévalóságra. A teológusok tudatában vannak, hogy ha az Úr csak egy pillanatra is elvonná a figyelmét az én jobb kezemről, amely e sorokat írja, a semmibe hanyatlana a karom, mintha valami fénytelen tűz nyelné el. Ezért hangsúlyozzák, hogy a világ megtartása folytonos teremtés, s hogy a földön örök ellenségnek tartott megtartani és teremteni szavak a mennyben szinonimák.
III
Eddig tart hát az örökkévalóság általános, időrend szerinti története. Helyesebben az örökkévalóságok története, ugyanis az emberi vágyak két, egymást követő és egymással szemben álló álmot álmodtak meg ezzel a névvel: az egyik realista álom, amely különös vonzódással vágyik a teremtmények békés őstípusaira; a másik nominalista, tagadja az őstípusok igazát, s egyetlen pillanat alatt szeretné átfogni a világegyetem minden részletét. Az első a realizmuson alapszik, s minthogy ez az elmélet rendkívül távol áll a lényünktől, én minden értelmezésében - még a magaméban is - kételkedem; a második tartalmilag a nominalizmusban gyökerezik, amely az egyéneket valóságosnak tartja, a fajt ellenben konvenciónak. Akár az a bizonyos komédiabeli ösztönös és együgyű prózaíró, mi is mindnyájan ezt a nominalizmust műveljük sans le savoir: ez a filozófiánk általános premisszája s elfogadott axiómája. Ezért hiábavaló bármiféle magyarázata.
Eddig tart hát az örökkévalóság vitatott, hivatalos, időrend szerinti fejlődése. Hajdan élt férfiak, szakállas és püspöksüveges férfiak alkották meg ezt a fogalmat, a közhit szerint azért, hogy bebizonyítsák az eretnek tanok tévedését, s megvédelmezzék a három személy egyként való értelmezését, titokban pedig azért, hogy valamiképpen feltartóztassák az idő múlását. "Az élettel elveszítjük az időt: bármit csakis az örökkévalóságban szerezhetünk vissza, vagy tarthatunk meg" - olvasom egy Emerson nyomdokain haladó spanyol, Jorge Santayana írásában. Ez után már csak Lucretiusnak az az iszonyatos szakasza[13] kívánkozik ide, amelyben a közösülés csalárdságát írja le:
Mint aki álmában szomjas lesz, s inni szeretne,
Ám nincs víz, mely tagjai hőjét oltani tudná,
Csak hiú képét kergeti folyvást, s hasztalanul küzd,
Még a folyó közepén iszogatva is égeti szomja,
Így szerelemben is ily képekkel játssza Venus ki
Azt, ki szerelmes, mert sohasem telnek be a testnek
Nézésével, s kézzel sem tudnak leszakítni
Abból, bár az egészet nyugtalanul bebolyongják.
Majd mikor összefonódva virágzó korszakuk élik,
S testük az élvezetet már szinte előre igéri,
És Venus éppen a női mezők bevetése körül jár,
Összetapadnak, szájuk nedvét egybevegyítik,
És lihegőn egymás ajkát marják fogaikkal,
Hasztalanul, mert semmit sem tudnak leharapni,
S testükkel nem tudnak a másik testbe hatolni.
(Tóth Béla fordítása)
Az ősformák és az örökkévalóság - két szó - ennél teljesebb birtoklást ígér. Bizonyos, hogy az egymásutániság elviselhetetlen nyomorúság, s hogy nagyra törő vágyainkkal az idő minden perce után és a tér minden gazdagsága után sóvárgunk.
Köztudomású, hogy az ember éntudata az emlékezésen nyugszik, s ha megszűnik ez a képessége, idióta lesz. Ugyanezt feltételezhetjük a világegyetemről is. Ha nincs örökkévalóság, ha nincs érzékeny, rejtett tükör, amely tanúja volna, mi ment végbe a lelkekben, akkor a világtörténelem - s benne életünk története - eltékozolt idő, s ez zavaró lidércként nyomaszt bennünket. Nem megyünk semmire a Berliner-féle gramofonlemezzel vagy a legéleslátóbb filmmel: képek képei, bálványok bálványai. Az örökkévalóság ennél sokkal gazdagabb találmány. Igaz, hogy felfoghatatlan, de a mi szerény kronologikus időnk is az. Egyre megy, hogy azt képzeli-e az ember, hogy teljes egészükben megmenekednek a városokkal, folyókkal és vigassággal teli évek, vagy azt, hogy nincs örökkévalóság, és azt feltételezi, hogy teljesen megsemmisülnek azok az esztendők.
És hogy kezdődött el az örökkévalóság? Szent Ágoston nem veti föl ezt a kérdést, de rámutat egy tényre, amelyből kikövetkeztethető egy megoldás: abból, hogy minden jelenben megtalálhatók a múlt és a jövő elemei. Egy bizonyos példát is hoz: egy költemény felidézését. "Mielőtt elkezdem, várakozásom az egészre irányul. Kezdés után pedig, amit belőle már a múltba szalasztottam, ott lapul meg az emlékezetemben. Így eme cselekvésem élete megoszlik. Mégpedig emlékezésre, amennyiben már elmondtam valamit, és várakozásra, amennyiben majd mondok még valamit... És ami történik az egész költeményben, történik egyes részeiben, sőt egyes szótagjaiban is. És ez történik az esetleges hosszabb cselekvésben, melynek ez a költemény talán csak részecskéje. Ez történik egész emberi nemünk teljes létében is, amelynek megannyi része egy-egy emberi élet."[14] Ezzel bizonyította, milyen szorosan kapcsolódnak a különböző idősíkok az időben, de ez magában hordja az egymásutániságot is, ami nem vág egybe az egyidejű örökkévalóság modelljével.
Azt hiszem, az emberi nosztalgia volt ez a modell. Amikor az ember - megindulva, száműzötten - az élet boldog lehetőségeit idézi föl, mindent sub specie aeternitatis lát, s teljesen megfeledkezik róla, hogy egy lehetőség megvalósulása kizárja vagy késlelteti a többit. Szenvedélyeinkben az emlékezés az időtlenség felé hajlik. Egyetlen képbe sűrítjük a múlt minden sikerét; a sok napnyugtából, amelyet délutánonként más és más vörösnek látok, az emlékezetemben egyetlen napnyugta lesz. A jövő fürkészésével ugyanez a helyzet; minden nehézség nélkül megférnek egymással a legellentmondásosabb vágyak. Másképp fogalmazva: az örökkévalóság az emberi vágyak kifejezésmódja. (Valószínű, hogy ezért lelünk oly különös örömöt a felsorolásokban, mert az örökkévalóságot - "immediata et lucida fruitio rerum infinitarum" - idézzük meg velük.)
IV
Most már csak a saját örökkévalóság-elméletemmel tartozom az olvasónak. Szerény felfogás ez, nincs benne már Isten, sőt a világnak más ura sem, és őstípusoktól is mentes. 1928-ban az El idioma de los argentinos (Az argentin nyelv) című könyvemben fogalmaztam meg. Idemásolom a szóban forgó részt, amely Érezni a halált címmel jelent meg.
"Szeretnék itt beszámolni egy élményről, amelyben egyik este volt részem: kalandnak nem nevezhetem, mert ahhoz túl tünékeny s elragadtatással teli az a semmiség; ahhoz pedig, hogy gondolkodjam rajta, túlságosan ésszerűtlen és érzelmes az eset. Egy jelenet és az azt jelölő szó: korábban már használtam azt a szót, de lényem teljes odaadásával addig még sohasem éltem át. Hát akkor most elmesélem - az esetet kiváltó tér- és időelemekkel - a történetet.
Így emlékszem rá. Az előtt a bizonyos éjszaka előtt, délután Barracasban voltam: nemigen szoktam ezt a helyet felkeresni, s maga a távolság is - meg amit később bejártam - különössé tette azt a napot. Estére nem volt semmilyen tervem; minthogy tiszta éjszaka volt, vacsora után kimentem sétálni és emlékezni. Nem akartam semmilyen irányt szabni a sétának; a lehető legszélesebb teret hagytam a valószínűségnek, nehogy - az egyetlen lehetőség választásával járó - előrelátással korlátozzam a várakozást. Annyira, amennyire csak lehetséges, sikerült elérnem azt, amit céltalan sétálásnak szoktak nevezni; csak egyetlen tudatos elvet követtem, azt, hogy elkerülöm a széles sugárutakat vagy utcákat, vagyis az esetlegesség legsötétebb csapdáit. Mégis egyfajta ismerős vonzás révén azokba a negyedekbe jutottam, amelyek nevét mindig szívesen felidézem, s amelyek tiszteletet ébresztenek a szívemben. No nem a városnegyedemet - gyermekkorom pontos terét - akarom így feltüntetni, hanem a még ma is titokzatos környékét: azt a mezsgyét, amelyet teljesen csak szavakban ismertem - a valóságban alig -, s amely egy kor határa és mitológiája. Ezek a közelmúltat idéző utcák az én szememben az ismert világ fordítottját, hátoldalát jelentették, s róluk szinte éppolyan mértékben nem volt tudomásom, mint ahogy semmit sem tudunk házunk föld alatti alapjáról vagy saját láthatatlan csontvázunkról. A séta egyszerre csak egy utcasarokra sodort. Beleszippantottam az éjszakába, miközben teljesen elcsendesedve abbahagytam a gondolkodást. Az amúgy sem túl bonyolult látványt a fáradtságtól még egyszerűbbnek találtam. Önnön tipikussága tette oly valószerűtlenné. Alacsony házak sorakoztak az utcán, amely először szegénység benyomását keltette, de aztán nyilvánvaló boldogságról árulkodott. Egyszerre volt nagyon szegény és nagyon szép. Egyetlen ház sem tolakodott az utcára; a fügefa homályba borította az utcasarkot; Olyan volt, mintha a falak megnyúlt vonala fölé ívelő, apró kapuk mind az éjszaka végtelen anyagából készültek volna. A járda lejtett az úttest felé; az út maga ősagyagból volt, a még fel nem fedezett Amerika földjéből. Odébb már vidékies lett a kis utca és eltűnt a Maldonado negyed irányába. A homályos, egyetlen föld fölé emelkedő, rózsaszínű fal láthatóan nem fogadta be a holdfényt: saját, belső fényét szórta. Semmi sem jellemezhetné jobban azt a gyöngédséget, mint az a rózsaszín.
Elméláztam azon az egyszerűségen. Azt gondoltam - nyilvánvalóan hangosan -: ez harminc éve pontosan ilyen volt... Csak gyanítottam az évet: más országokban ez még a közelmúltba tartozik, de a világnak ezen a változékony pontján távolinak tűnik. Megeshet, hogy madárdal hallatszott, s én parányi - madár nagyságú - szeretetet éreztem iránta; az azonban sokkal valószínűbb, hogy abban a már szinte szédítő csöndben semmilyen zaj nem hallatszott, csak a tücskök - ugyancsak időtlen - zenéje. Az ezernyolcszáz-valahányban vagyok közönséges gondolata egyszerre csak átcsapott néhány tapogatózó szóba, majd horgonyt vetett a valóságba. Halottnak éreztem magam, olyan volt, mintha elvontan érzékelném a világot: az a tudással átjárt, megfoghatatlan félelem töltött el, amely a metafizika legnagyobb igazsága. Nem hittem, nem én, hogy eljutottam az Idő még elképzelhető vizeire; inkább azt gyanítottam, hogy megtaláltam felfoghatatlan örökkévalóság szavunk néma vagy nyomaveszett jelentését. Csak jóval később tudtam körülírni azt a képzetet.
Most így írom le: azoknak az egynemű dolgoknak a tiszta megjelenése - csendes éj, világos fal, vidéki, jerikóilonc-illat, ősagyag - nemcsak hogy azonos azzal a képpel, amely ugyanazon a sarkon harminc évvel azelőtt tűnt elő, hanem - minden hasonlóság és ismétlődés nélkül - az a kép. Az idő, ha egyáltalán felfoghatjuk az azonosságát, csalódás: elég egy látszólagosan múltbeli pillanat meg egy látszólagosan jelenbeli mása, hogy közömbösségükkel és elkülöníthetetlenségükkel felbomlasszák az egységet.
Nyilvánvaló, hogy az ember pillanatai nem végtelenek. Az alapvető percek - a testi fájdalom és a testi gyönyör percei, meg a közelgő álomé, a zenehallgatásé és a hevesen vagy épp kedvetlenül átélt percek - még sokkal személytelenebbek. Előrebocsátom a következtetésemet: túl szegény ahhoz az élet, hogy ne legyen halhatatlan is. De mi még önnön szegénységünk felől sem lehetünk biztosak, hiszen az idő érzékeinkkel ugyan könnyen megcáfolható, de ésszel már nem, mert - úgy tűnik - annak lényegétől már elválaszthatatlan az egymásutániság fogalma. Maradjon hát megindító anekdota a megcsillant gondolat, s rejtse ez a lap bevallott tisztázatlanságban az igazi elragadtatásnak és az örökkévalóság megsejtésének azt a pillanatát, mely nem bánt velem mostohán azon az éjszakán."[15]
Scholz László fordítása
A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.
A félkövér szám a fordító jegyzeteit jelöli.
[1] A skolasztika felfogása - amely úgy értelmezi az időt, mint a lehetőségek áramlását a valóságban - közel áll ehhez a gondolathoz. Lásd Whitehead örök tárgyait, amelyek "a lehetőségek birodalmát" alkotják és beletartoznak az időbe.
[2] Lásd A teknősbéka átváltozásai 13. jegyzetét.
[3] A Plótinosz-idézetek részben Techert Margit fordításai.
[4] Hajj ibn Jakzán (Eleven, Éber fia), Abú Bakr ibn Tufajl regényének ez a valószerűtlen metafizikus Robinsonja megelégszik azzal, hogy csak azokból a gyümölcsökből és halakból eszik, amelyekből bőven van a szigetén, miközben mindig ügyel rá, nehogy egyetlen faj is kivesszen, és őmiatta legyen szegényebb a világ.
[5] Részben Bánóczi József fordításai.
[6] Nem szeretnék úgy megválni a platonizmustól - amelyet egyébként ridegnek tartok -, hogy ne adjam tovább ezt az észrevételt - remélem, majd továbbfejlesztik és igazolják: Az általános olykor intenzívebb, mint az egyedi. Van rá bőven példa. Amikor gyerekfejjel tartományunk északi részén nyaraltam, érdekelt ugyan a kerek rónaság, meg a konyhában mate-teát iddogáló férfinép, de iszonyatos boldogság töltött el, amikor megtudtam, hogy az a táj "a pampa", s hogy azok a férfiak "a gaucsók". Ez ugyanolyan, mint amikor egy élénk fantáziájú ember szerelemre lobban. Az általános (az ismételt név, a típus, az ország, a neki tulajdonított, imádatra méltó sors) fölébe kerekedik az egyéni jellegnek, amelyet csakis az általános miatt tűrnek meg.
Az a szélsőséges eset, hogy egy férfi beleszeret egy hallomásból ismert nőbe, nagyon is gyakran előfordul a perzsa és az arab irodalomban. Az Ezeregyéjszaka meséi-ben hagyományos téma, hogy valaki hall egy szultána szépségéről - a haja az elválás és az elvándorlás éjszakáihoz hasonlatos, az orcája ellenben a gyönyörűség napjához, a melle, mint két elefántcsont gömb, melyektől fényüket kapják a holdak, járásával megszégyeníti az antilopot és kétségbe ejti a fűzfát, oly súlyosak a csípői, hogy nem tud felállni, s oly vékonyak a lábai, akár a lándzsahegy - és holtáig, megnyugvásáig beleszeret. Olvassák csak el Badrbászimnak - Sahrimán fiának - a történetét, vagy Ibrahim és Dzsamila esetét.
[7] L. Vera christiana religio, 1771.
[8] Az a felfogás, hogy az emberi idő nem mérhető Isten idejéhez, megtalálható a mirádzs-ciklusban, az egyik iszlám hagyományban. Úgy tudják, hogy al-Burák, a tündöklő kanca egészen a hetedik mennyországig ragadta magával a Prófétát, aki minden állomásnál elbeszélgetett az ott élő patriarchákkal és angyalokkal, átvágott az Egységen is, és olyan hideg érte, hogy megfagyott a szíve, s akkor az Úr megérintette kezével a vállát. Al-Burák, amikor elrugaszkodott a földtől, patájával feldöntött egy köcsög vizet; a Próféta - visszatértekor - felemelte azt a köcsögöt: egyetlen csepp víz sem ömlött ki belőle.
[9] A filozófia vigasztalása, V, 6. Bp., 1970, 146. old. "Az örökkévalóság a határok közé nem szorítható létezés teljességének egyszerre való és tökéletes birtoka." (Hegyi György fordítása)
[10] Jelenések könyve, 10,6.
[11] Jézus Krisztus azt mondta: "Engedjétek hozzám a kisdedeket!"; Pelagiust természetesen azzal vádolták, hogy Jézus és a gyerekek közé áll, s megmenti őket a pokoltól. Akár Athanasius (Sathanasius) neve, az övé is szójáték tárgya lett, mindenki azt mondta, hogy Pelagius nem egyéb, mint tengernyi (pelagus) gonoszság.
[12] De divisione naturae, V.
[13] A természetről, IV, 1073-1087. Debrecen, 1957.
[14] Szent Ágoston vallomásai, XI, 28, 38. Bp., 1982. 377. old. (Városi István fordítása)
[15] Minthogy drámai hatást szántam az örökkévalóság emez életrajzának, kénytelen voltam némileg torzítani: azaz mindössze öt-hat névvel mutattam be egy századokat átfogó fejlődést.
Könyvtáram esetleges gyűjteménye alapján dolgoztam. A következő műveket találtam a leghasznosabbnak:
Dr. Paul Deussen: Die Philosophie der Griechen, Lipcse, 1919.
Works of Plotinus, Thomas Taylor fordítása, London, 1817.
Passages Illustrating Neoplatonism, E. R. Dodds fordításában és bevezetőjével, London, 1932.
Alfred Fouillée: La philosophie de Platon, Párizs, 1869.
Arthur Schopenhauer: Die Welt als Wille und Vorstellung, E. Grisebach kiadása, Lipcse, 1892.
Dr. Paul Deussen: Die Philosophie des Mittelalters, Lipcse, 1920.
Las confesiones de San Agustín, P. Ángel C. Vega szó szerinti fordítása, Madrid, 1932.
A Monument to Saint Augustine, London, 1930.
Dr. R. Rothe: Dogmatik, Heidelberg, 1870.
M. Menéndez y Pelayo: Ensayos de crítica filosófica (Filozófiakritikai esszék), 1892.
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
Az irodalomtörténetekben számon tartott vadhajtások között talán az izlandi költészetben honos kenningek, azaz talányos körülírások a legelképesztőbbek. A 100. esztendő táján hódítottak tért: akkoriban, amikor a mások költeményeit ismétlő, névtelen rapszódoszok - a thulák - helyét átvették az önálló műveket alkotó költők, a szkaldok. Többnyire a hanyatló korral magyarázzák a forma létrejöttét; akár helytálló e lesújtó vélemény, akár nem, a kérdésnek csak a megoldásához használható, a feltevéséhez nem. Egyelőre elégedjünk meg annyival, hogy a kenningek egy alapjában ösztönös irodalom első tudatos, gyönyörködtető szóalakzatai.
A legravaszabb példából indulok ki: a Grettis sagá-ba ékelt nagyszámú verssor egyikéből:
A hős megölte Mak fiát;
Lőn ott kardvihar s hollólakoma.
E jeles sorban alaposan megtéveszti az olvasót az ügyesen szembeállított két metafora - az egyik lármás tolongást sejtet, a másik pedig részletező kegyetlenséget -, hiszen azt a képzetet kelti, hogy egyetlen erős megjelenítésről van szó, amely egy csatát és annak következményét ragadja meg. Az igazság ennél sokkal prózaibb. A hollólakoma - mondjuk ki kertelés nélkül - a holttest szó egyik elfogadott szinonimája, a kardvihar pedig csatát jelent. Pontosan az efféle megfeleltetéseket nevezik kenning-nek. Az ősi dalnokokat az az áhított cél vezérelte, hogy megőrizzék és mindennemű ismétlést elkerülve, használják az efféle képeket. Ha nagy számban alkalmazták őket, kikerülhették az igényes alliterációkra és belső rímekre épülő, szigorú metrika buktatóit. A következő sorokban megfigyelhetjük egyik lehetséges - ám következetlen - alkalmazását:
Az óriásivadék-győző
Legyűrte az erős sirályrétbölényt.
Ekképp, míg siránkozott a harangőr, az istenek
Ízekre tépték a tengerpartsólymot.
A görögök királyával kudarcot vallott
A zátony-nyargaló ló.
Az óriásivadék-győző nem más, mint a vörös Thor. A harangőr - a jelvénye tanúsítja - az új hit szolgája. A görögök királya Jézus Krisztus, mégpedig ama szabados megfontolásból, hogy ha ez a név megillette a konstantinápolyi császárt, Jézus Krisztus sem adhatja alább. A sirályrétbölény, a tengerpartsólyom s a zátony-nyargaló ló nem három fura állatot jelöl, hanem egyazon balsorsú hajót. E nehézkes mondattani egyenletek közül az első csak másodrendűnek tekinthető, lévén, hogy a sirályrét már a tengernek is szinonimája... A talányos részletek megoldása után, most már rábízom az olvasóra a fenti - kétségkívül csalóka - sorok végső tisztázását. Az idézet a Njáls sagá-ban Szkald Ref anyjának, Steinvörnek plútói szájából hangzik el, aki pompás prózában nyomban azt is elbeszéli, hogy a rettenetes Thor szeretett volna megvívni Jézussal, ám az nem állt kötélnek. A germanistaként ismert Niedner nagyra értékeli ezeknek a képeknek az "ellentmondásos, emberi" tartalmát, egyszersmind a "valószerű értékekre vágyó" modern költészet figyelmébe ajánlja.
Íme még egy példa, Egill Skallagrímsson néhány sora:
A farkasfogfestők
Dúskáltak a vöröshattyúhúsban.
A kardharmatsólyom
Hősöket lakmározott a síkon.
A kalózholdkígyók
Véghezvitték a Vasak akaratát.
Az olyan sorok, mint a fentiek közül a harmadik és az ötödik, szinte testi élvezetet nyújtanak. Közömbös, mit igyekeznek közvetíteni, semmit sem számít, mit sejtetnek. Nem buzdítanak bennünket álmodozásra, nem hívnak elő képeket vagy szenvedélyeket; egyik sem kiindulópont, hanem végeredmény. Tetszetősségük - mely csekély, mégis elégséges - a változatosságukban rejlik, az egymástól elütő szavak összekapcsolásában.[1] Lehetséges, hogy e képek megalkotói ilyennek is szánták őket, s jelképjellegük csak amolyan ráadás az értelmünknek. A Vasak az istenek; a kalózhold a pajzs; a kígyó a lándzsa; a kardharmat a vér; a vérsólyom a holló; a vöröshattyú bármely ragadozó madár; a vöröshattyúhús a holttest; a farkasfogfestők pedig a boldog harcosok. Nem kedveli az értelmünk az efféle átalakításokat. A "kalózhold" szókapcsolat nem lehet a pajzs legtalálóbb meghatározása. Mindez vitathatatlan, ám az sem kétséges, hogy a kalózhold képlet nem tűri el, hogy behelyettesítsük a pajzs szóval, hacsak nem akarjuk minden értékétől megfosztani. Ha egy-egy szóra redukálunk minden kenning-et, azzal nem a rejtett motívumokat tárjuk föl, hanem tönkretesszük a költeményt.
A jezsuita Baltasar Gracián y Morales megalkotott - vesztére - néhány olyan bonyolult körülírást, amely hasonló vagy épp azonos elven alapszik, mint a kenningek. Egyik művében a nyár, illetve a pirkadat a téma. Ahelyett hogy közvetlenül megjelenítené őket, vétkes óvatossággal, hosszasan bizonygatja a jogosságukat s keresi köztük a kapcsolatot. Íme erőfeszítésének lehangoló eredménye:
Mihelyt a mennyei nagy Arénában
a Nappal torerója
Flegeton felett vitézül ledöfte
a fényesség Bikáját,
rázva lándzsa gyanánt arany sugárát,
és megtapsolta harcát
csillagok dicső nézőserege
- szép dámák tömege,
kik, hogy csodálhassák sudár alakját,
a Hajnal ékes erkélyeit lakják -,
mihelyt páratlan átalakulásban
toll-sarkantyúival
és lángoló taréjjal
a fénylő égitestek tömegébe
(az égi rétek tyúkjai közébe)
száll mint Kakas, de Főbusz neve máskor,
körötte csirkék Tündareusz-tojásból,
mert Léda - így elárulta az Ég -
kotlósként költé ki két gyermekét...
A tisztelendő atyának eme féktelen bika- és tyúkkultusza még csak nem is a legsúlyosabb hiba a fenti rapszódiában. Sokkal elhibázottabb a vers logikai szerkezete: az, ahogy értelmezőként használ egy-egy főnevet és annak otromba metaforáját, ahogy igazolni igyekszik megannyi képtelen ostobaságot. Egill Skallagrímsson szakasza valóban feladvány vagy legalábbis rejtvény; eme elképesztő spanyolnak a verse ellenben merő zűrzavar. Ami azért meglepő, mert Gracián jó prózaíró volt; olyan szerző, aki a végletekig kiaknázta az ügyes fogásokat. Jól mutatja ezt a következő szentencia kibontása, mely szintén az ő tollából ered: "Chrysologus apró teste óriás lelket zár magába; Plinius rövid panegirisze csak az örökkévalósághoz mérhető."
A kenningek-ben a funkcionális jelleg van túlsúlyban. Használatuk, nem pedig az alakzatuk révén határozzák meg a tárgyukat. Jobbára életre keltik a dolgokat, ha pedig élő a téma, nem fordítják meg az iménti eljárást. Hajdan tengernyi létezett belőlük, mára meglehetősen feledésbe merültek: ez a tény ösztönzött arra, hogy összegyűjtsem a retorikának eme elhervadt virágait. Felhasználtam hozzá az első gyűjteményt, Snorri Sturluson művét; a szerző jeles történetíró volt, egyben régész, fürdőépítő, genealógus, népvezér, költő, kettős áruló;[2] híressé tette lefejezése és szelleme is. Az 1230-as években látott munkához, s normatív célok vezérelték. Két eltérő jellegű szenvedélyét igyekezett kielégíteni a művével: a mértéktartást és az elődök tiszteletét. Csak azokat a kenningek-et kedvelte, amelyek nem voltak túlságosan szövevényesek, s amelyek létjogosultságát igazolni tudta egy-egy klasszikus példával. Idemásolom a bevezetőjét: "Ez a kézikönyv a kezdőknek szól, azoknak, akik jártasságra akarnak szert tenni a poétikában, s hagyományos metaforákkal szeretnék kiegészíteni költőikép-készletüket, vagy akik arra vágynak, hogy értsék a rejtélyes írásokat. Ildomos tiszteletben tartanunk azokat a történeteket, amelyekkel megelégedtek az őseink, ám az is ildomos, hogy a keresztény ember már ne higgyen bennük." Hétszáz év távlatából sem tűnik haszontalannak a fenti megkülönböztetés: ennek a higgadt hangú északi Gradus ad Parnassum-nak, verstani kézikönyvnek egyes német fordítói ugyanis a Biblia pótlékának tekintik a művet, s esküsznek rá, hogy a norvég történetek szüntelen ismétlésével lehet a leghatékonyabban németesíteni Németországot. Talán Karl Konrad doktor szolgáltatta a leggyászosabb példát, aki ugyancsak megcsonkított formában adta közre Snorri értekezését, továbbá kiadott egy kis füzetet - a második kiadásban jelentősen javított változatban - ötvenkét "vasárnapi kivonattal", amely megannyi "germán fohász".
Snorri értekezése a Próza Edda címet viseli. Két része prózában íródott, a harmadik pedig versben - nyilvánvalóan innen a címbeli jelző. A második rész Aegir avagy Hlér kalandját meséli el, aki a varázslás mesterségében felettébb jártas volt, s aki Ászgárd erődjében - melyet a halandók Trójának hívnak - egyszer felkereste az isteneket. Esteledett, midőn Ódin előhozatott néhány kardot: úgy ragyogtak a pengék, hogy ott nem kellett más fény. Hlér ekkor összebarátkozott a szomszédjával, ki is Bragi isten volt, az ékesszólás és a metrika mestere. S miközben mézsörrel telt, hatalmas szaru járt körbe, kézről kézre, a költészetről folyt a szó isten és ember között. S Bragi akkor elsorolta, mely metaforákat szabad használni. Erre az isten készítette katalógusra hagyatkozom most én is.
A jegyzékből nem hagyom ki a korábban említett kenningek-et sem. Összeállításukkor afféle örömöt éreztem, mint amilyen a bélyeggyűjtéssel jár:
a levegő: madárház;[3] szélház
a heringek: a tenger nyilai
a bálna: hullámverésdisznó
a pad: ülésfa
a szakáll: állkapocserdő
a csata: kardgyűlés; kardvihar; a források találkozója; lándzsarepülés; lándzsadal; sasünnep; vöröspajzseső; vikingünnep
a kar: íjerő; lapockaláb
a keselyű: vérhattyú; hullakakas
a ló: zablarángató
a fej: sisakrúd; vállszikla; testvár
a szkald feje: dalkohó
a sör: szaruhab; kupatajték
az ég: légsisak; égi csillagföld; holdút; szélcsésze
a szív: mellalma; a gondolat kemény makkja
a holló: gyűlöletsirály; sebsirály; boszorkányparipa; hullóunokaöcs[4]
a fogak: szószirtek
a pajzs: kardföld; hajóhold; kalózhold; csatahajlék; csatafelleg
a kard: harcjég; haragpálca; sisaktűz; kardsárkány; sisaklyukasztó; csatatüske; csatahal; vérevező; sebfarkas; sebág
a nyilak: íjhúrjégeső; csataludak
a tűz a házak napja; a fák veszte; a templomok farkasa
a harcos: hollógyönyör; hollócsőrpirosító; sasvidító; sisakfa; kardfa; kardfestő
a csatabárd: sisakóriás; kedves farkasetető
a korom: fekete tűzhelyharmat
az akasztófa:[5] farkasfa; faparipa
a könnyek: bánatharmat
a lándzsa: holttestsárkány; pajzskígyó
a nyelv: szájkard; szájevező
a kéz: nemessólyom-ülés; aranygyűrűk hona
a tenger: bálnahajlék; hattyúföld; vitorlaút; vikingmező; sirályrét; szigetlánc
a halott: hollófa; saszab; farkasbúza
a hajó: hullámfarkas; kalózló; a tengeri királyok rénszarvasa; vikingkorcsolya; hullámcsődör; tengerszántó-szekér; tengerpartsólyom
a szemek: arckövek; homlokholdak
az arany: a tenger tüze; kígyóágy; kézcsillám; viszályok bronza
a béke: lándzsapihenő
a mellkas: lélegzetház; szívhajó; lélekhajlék; kacajotthon
az ezüst: erszényhó; tégelyjég; mérlegharmat
a király: a gyűrűk ura; kincsosztó; kardosztó
a folyó: szirtvér; a hálók országa
a vér: farkaspatak; öldökléstajték; hullaharmat; harcverejték; hollósör; kardvíz; kardhullám
a szkald: dalkovács
a nap: a hold nővére;[6] a levegő tüze
a föld: az állatok tengere; viharpadló; ködparipa
a bika: a karámok ura
a nyár: embergyarapodás; viperanyüzsgés
a szél: a tűz testvére; az erdők veszedelme; a kötélzet farkasa
Nem vettem be a jegyzékbe a másodlagos alakokat, amelyek egy-egy egyszerű forma és egy kenning összekapcsolásából jöttek létre - olyanokat, mint a sebvesszővíz, azaz a vér; gyűlöletsirályok jóllakatója, azaz a harcos; vörös testű hattyúk búzája, vagyis a holttest -, s kihagytam a mitológiai eredetű képeket is - törpék pusztulása: a nap; kilenc anya sarja: Heimdall isten. Az alkalmi darabokat is elhagytam: tengertűztartó, azaz bármilyen arany ékszert viselő nő.[7] A legerőteljesebbekből - tehát azokból, amelyek több talány önkényes összekapcsolásából állnak - mindössze egyet mutatok be: sólyomházhó-tékozlók. A sólyomház a kéz; a kéz hava az ezüst; az ezüsttékozlók azok a férfiak, akik szétosztják, tehát a bőkezű királyok. Bizonyára már észrevette az olvasó is, hogy a koldusok hagyományos módszerét követi ez a képlet: felmagasztalja a könnyelmű jótékonykodást, mert épp arra igyekszik buzdítani. Ezért van annyi pótneve az ezüstnek meg az aranynak, ezért emlegetik oly sóvárgón a királyt: ő a gyűrűk ura, a kincsosztó, a kincsőrző. Ez az oka továbbá az olyan őszinte beszédnek, mint amilyen a norvég Eyvind Skaldaspillir kővetkező soraiban található:
Magasztaló éneket szerzek,
Kőhídként szilárdat s maradandót.
Harcosihoz nem fukar, hitemre,
Izzóparázs-könyökű királyunk.
Az aranynak és a lángnak - tehát a ragyogásnak és a veszélynek - efféle azonosítása mindig hatásos kép. A rendszerető Snorri ezt így magyarázza: "Helyesen mondjuk, hogy az arany a karok vagy a lábak tüze, hiszen piros színű, az ezüst neve ellenben jég vagy hó, vagy jégeső- vagy dérkő, lévén, hogy fehér színű." Majd így folytatja: "Midőn az istenek viszonozták Aegir látogatását, az a (tengerben lévő) házában adott nékik szállást, ahol is aranylemezekkel világított, melyek éppolyan fényt adtak, mint korábban a kardpengék a Valhallán. Azóta nevezik az aranyat a tenger, minden víz s a folyók tüzének." Aranypénzt, gyűrűt, kivert pajzsot, kardot és bárdot kaphatott jutalmul a szkald; egy-egy rendkívüli alkalommal pedig földet és hajót.
Korántsem teljes a kenning-gyűjteményem. A dalnokok hajdan óvakodtak a szó szerinti ismétléstől, s igyekeztek kimeríteni a változatok minden lehetőségét. Erről könnyen meggyőződhetünk, ha számba vesszük, hány változata van a hajó-nak, és hogy - a felejtés vagy a művészet könnyed fortélyaival, tehát a nyilvánvaló permutációkkal élve - azok hány további variánsra szaporíthatók. A harcos-ra is hasonló bőséggel találunk változatokat. Kardfá-nak nevezte egy szkald, talán azért, mert a fa és a győztes homonimák voltak. Volt, aki lándzsatölgy-nek nevezte; volt, aki aranypálcá-nak; más pedig a vasviharok rémisztő fenyője nevet adta neki; vagy csatahalliget-nek szólította. A variációkból pedig egyszer törvény lett: bizonyíték rá Markus egyik szakasza, melyben egy közeledő hajó óriás méretűvé válik:
A szilaj vízárvadkan
A bálnatetőre szökkent.
A vízözönmedve megfárasztotta
A hajdani hajóösvényt.
A hullámverésbika eltépte
Kastélyunk kikötőláncát.
A gongorizmus az elragadtatott akadémikus elme szüleménye; a Snorri által törvényesített stílus pedig egyetlen elv végsőkig fokozott - szinte reductio ad absurdum - alkalmazása, mely minden germán irodalomban kimutatható, s nem egyéb, mint az összetett szavak használata. Az angolszász irodalomban találhatók a legrégebbi emlékek. A 700 táján keletkezett Beowulf-ban a tenger neve vitorlaút, hattyúút, hullámtál, szulafürdő, bálnaút; a nap világgyertya, égöröm, égdrágakő; a hárfa örömfa; a kard kalapácsnyom, csatatárs, harcfény; a csata kardjáték, vaszivatar; a hajó tengerszelő; a sárkány az alkonyat fenyegetése, a kincsőrző; a test csontház; a királynő a békeszövő; a király a gyűrűk ura, az emberek aranyosztó barátja, a férfiak vezére, a kincsosztó. Az Íliász-ban szereplő hajók is tengerszelők - csaknem óceánjárók -, s a király a férfiak vezére. A 800-as évek hagiográfiai műveiben a tenger halfürdő, fókaút, bálnató, bálnabirodalom; a nap az emberek gyertyája, a nappal gyertyája; a szem az arc ékszere; a hajó a hullámparipa, tengeri ló, a farkas az erdőlakó; a csata pajzsjáték, lándzsarepülés; a lándzsa harckígyó; Isten a harcosok öröme. A Bestiárium-ban a bálna az óceánőr. A 900-as évekből származó Brunanburh című balladában a csata lándzsatalálkozó, zászlórecsegés, kardösszefonódás, férfiak találkozója. A szkaldok pontosan ugyanezekkel a figurákkal dolgoznak; mindössze annyit újítanak, hogy a képeket áradatszerűen zúdítják a műben, s még bonyolultabb jelképekké kapcsolják össze őket. Gyaníthatóan az idő is a kezükre játszott. A költő csak azután alkotta meg a vikingholdkígyó egyenletet, hogy a vikinghold már közvetlenül megfelelt a pajzs-nak. Ez a forma nem Angliában, hanem Izlandon alakult ki először. Ám a szóösszetétel élvezete sokáig fennmaradt a britek birodalmában is, épp csak más formában. A Chapman-féle Odüsszeia (1614) bővelkedik a különös példákban. Némelyikük szép - "delicious-fingered Morning", "through-swum the waves"; van köztük, amelyik csupán vizuális és tipográfiai hatást kelt - "Soon as the white-and-red-mixed-fingered Dame"; amint van köztük furán esetlen megoldás is - "the circularly-witted queen". Hát ilyen kalandokhoz vezethet a germán vér, ha görög olvasmányokkal párosul. Az angol nyelv egyik túlzó germánosítója azzal a nyelvújító javaslattal állt elő a Word-book of the English Tongue c. munkájában, hogy - idézem - "lichrest" legyen a temető neve, "redecraft" a logikáé, "fourwinkled" álljon négyszögletű helyett, "outganger" a kivándorló helyett, "fearnought" legyen a vakmerő, "bit-wise" a fokozatosan, "kinlore" a genealógia, "bask-jaw" az ellenvetés, "wanhope" a kétségbeesés. Hát ilyen kalandokhoz vezet az angol nyelv, ha a német iránti nosztalgiával párosul...
Ha áttekintené az ember a kenningek teljes jegyzékét, annak a kellemetlenségnek tenné ki magát, hogy csak ritkán találná szellemesnek a talányokat: többnyire pontatlannak és bőbeszédűnek vélné. Mielőtt pálcát törnénk fölöttük, emlékeztessünk arra a tényre, hogy fogyatékosságuk szükségszerűen hangsúlyozottabbá válik, ha olyan nyelvre kell áttenni őket, amelyben nincsenek összetett szavak. A csatának a tüskéje vagy a csata tüskéje vagy a hadi tüske megoldás megannyi suta körülírás; a Kampfdorn vagy a battle-thorn már kevésbé az.[8] Ezért mindaddig, amíg az argentin Xul Solar nyelvújítási javaslatai nem találnak visszhangra, spanyolul utánozhatatlan s elképzelhetetlen egy-egy olyan verssor, mint amilyen a következő Rudyard Kipling-idézet:
In the desert where the dung-fed-smoke curled[9]
vagy épp Yeatsnek ez a sora:
The dolphin-torn, that gong-tormented sea[10]
Sok más érv is felhozható a kenningek védelmére. Nyilvánvaló például, hogy a szkald-növendékeknek így, jegyzékbe sorolva kellett tanulmányozniuk a körülírásokat, a hallgatóságnak ellenben már nem e sematikus formában adták elő, hanem pergő verssorokban. (Az a lecsupasztott képlet, hogy
kardvíz = vér,
szinte már árulás.) Nem ismerjük a kenningek szabályait; nem tudjuk, hogy egy kenning-ítész pontosan milyen kifogásokat emelne egy-egy találó Lugones-metafora ellen. Mindössze néhány szó őrzi emléküket. Képtelenség kideríteni, hogy milyen hangsúllyal ejtették ki őket, milyen arckifejezéssel, hogy vajon egyenként, zeneként hangzottak-e el, és hogy lenyűgöző határozottsággal vagy épp szerénységgel adták-e őket elő. Csak annyi bizonyos, hogy egykor betöltötték a küldetésüket: ámulatot keltettek, és roppant esetlenségükkel éppúgy lenyűgözték a vulkanikus sivatagok és fjordok vörös férfiúit, mint a sűrű serital és a lóviadal.[11] Nincs kizárva, hogy valamilyen titokzatos gyönyörűség szülte őket. Eredendő bárdolatlanságuk - csatahalak = kardok - talán egyfajta ősi humour-t takar, avagy amaz északi daliák tréfáit. Az imént újfent említett, nyers metaforában egybeolvad egy láthatatlan síkon a sok harcos meg a csata, s élő kardok tusáznak, támadnak és gyűlölködnek. A Njáls sagá-ban is felbukkan ez a kép, hisz egyik lapján ez olvasható: "Előugrottak a hüvelyekből a kardok, s bárdok és lándzsák repültek a levegőbe, harcoltak. Akkora hévvel vette üldözőbe őket a sok fegyver, hogy pajzzsal kellett feltartóztatniuk őket, ám így is ismét sokan sebet kaptak, s minden hajón elesett egy-egy ember." A jelenet a hitehagyott Bródir hajóin játszódik le, az előtt a csata előtt, amelyben elesik.
Az Ezeregyéjszaka meséi-nek 743. darabjában a következő intelmet olvasom: "Ne mondjuk, hogy meghalt a boldog király, ha íme, olyan örököst hagy hátra, aki maga a mértéktartás, a kedvesség, a páratlanság, a vad oroszlán és a világos hold." Ez a hasonlat sem sokkal jobb, mint germán párjai - melyekkel történetesen egyidős -, csupán az alapja más. A holddal, a vadállattal rokonított ember képe nem egy észbeli folyamat vitatható eredménye: hanem két intuíció pillanatnyi és pontos valósága. A kenningek ellenben mindvégig merő szofizmák, csupa csalóka, halovány játszadozás. Íme egy emlékezetes kivétel, egy égő várost megjelenítő verssor, melyben egyszerre szép és iszonyatos is a tűz:
Égnek az emberek: ím, haragra lobban az Ékkő.
Végül még egy mentő érv. A lapockaláb valóban különös kép, ám "az ember karja" alakzat éppolyan fura. Beláthatjuk alapvető különösségét, ha úgy képzeljük el, mint a mellénykivágásból kinyúló pótlábat, mely öt, kínosan hosszú ujjban végződik. Hát ilyen meglepetéseket hordoznak számunkra a kenningek, ilyen különösnek láttatják velünk a világot. Egyszersmind kiválthatják bennünk a kétkedésnek ama tiszta állapotát, amely a metafizikának nemcsak egyetlen érdeme, hanem forrása és jutalma is.
Buenos Aires, 1933
*
Utóirat.
Az erőteljes, részletező angol költő, Morris sok kenning-et vett bele a Sigurd the Volsung című művébe, mely az utolsó eposza volt. Idemásolok közülük néhányat, nem tudom, hogy saját leleményei-e avagy átvételek, vagy ezek is, azok is. Harcláng = a zászló; öldökléshullám, harcszél = a támadás; szirtvilág = a hegy; harcerdő, lándzsaerdő, csataerdő = a sereg; kardösszefonódás = a halál; Fafnir veszte, a harc üszke, Siegfried haragja = a kard.
"Illatok atyja óh, jázmin!" - kiáltják a kairói virágárusok. Mauthner megjegyzi, hogy az arabok jobbára az apa-fiú viszonyból származtatják a képeiket. Például a reggel atyja: a kakas; a rablás atyja: a farkas; az íj fia: a nyíl; az ösvények atyja: a hegy. Ugyanezt az elvet példázza az is, hogy a Korán szerint a legegyszerűbb Isten-bizonyíték nem egyéb, mint hogy "néhány csepp gonosz vízből" származik az ember.
Köztudott, hogy eleinte landship és landcruiser volt a tank neve, tehát szárazföldi hajó, szárazföldi csatahajó. Később a megtévesztés végett nevezték el tank-nak. Az eredeti kenning ugyanis túlságosan nyilvánvaló volt. A hosszú malac is kenning, az ínyencek eme szépítő kifejezésével illették a kannibálok étrendjük fő fogását.
Hajdani szürrealista énem - melynek szelleme még mindig él bennem - nagy gyönyörűséget lel ezekben a játékokban. Egy világos bőrű költőtársamnak, a norvég Norah Langénak ajánlom őket; az ő vére talán rájuk ismer.
*
Utóirat 1962-ből. Mások véleményét ismételve azt írtam le egyszer, hogy az alliteráció és a metafora az ősi germán verselés két alapeleme. Most, hogy két évet töltöttem angolszász szövegek tanulmányozásával, módosítanom kell ezt a megállapítást.
Úgy látom, hogy az alliteráció inkább eszköz volt, mintsem cél. Az volt a feladata, hogy kiemelje a hangsúlyozandó szavakat. Ezt egyrészt a magánhangzók bizonyítják: nyílt, tehát egymástól élesen elütő hangok voltak, s egymással alliteráltak. Másrészt a régi szövegekben nyoma sincs a szélsőséges betűrímnek, olyannak, mint például a XIV. századból származó "a fair field full of folk".
A metafora kulcsszerepét illetően ma úgy látom, hogy annak idején az összetett szavakban rejtőző ünnepélyességet és komolyságot találták vonzónak, tehát a kenningek eleinte nem voltak metaforikusak. Így például a Beowulf két nyitó sorában három kenning-et találunk (lándzsadánok, hajdan volt napok vagy évekkel ezelőtti napok, népkirályok), s nem kétséges, hogy egyik sem metafora; majd csak a tizedik sorban akadunk rá az első olyan kifejezésre, mint a hronrad (bálnaút = a tenger). A metafora következésképpen nem lehetett ama költészet alapja, hanem - akárcsak utólagos összevetésük - az irodalmak késői felfedezése.[12]
Scholz László fordítása
A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.
A félkövér szám a fordító jegyzeteit jelöli.
[1] Igyekszem megtalálni, mi lehet ennek a klasszikus megfelelője, mégpedig olyan formát keresek, amelyet még a legmegtéveszthetetlenebb olvasóm sem vet majd el. S ráakadok Quevedo egyik nevezetes szonettjére, amelyet Osuna grófjához írt, ki is "rémisztő volt a gályáival, hajóival és fegyveres gyalogságával". Könnyen meggyőződhetünk róla, hogy a következő disztichon pompás hatása megelőz mindennemű értelmezést a szonettben, és független is tőle: "Sírhelye Flandriának rónasága, / sírirata a vérző hold korongja."
Ugyanez mondható el egy másik fordulatról is: a hadi zokogás kifejezésről, melynek "értelme" nyilvánvaló, ám egyszersmind jelentéktelen is: a hadfik zokogása. Ami a vérző hold-at illeti, legjobb, ha nem is vesszük figyelembe, hogy a törökök jelképéről van szó, amelyen don Pedro Téllez Girón valamely kalóztette ejtett szégyenfoltot.
[2] Erős szó itt az áruló. Lehet, hogy Sturluson csupán egy befolyásolható fanatikus volt, aki botrányos szégyentelenséggel vállalta az egymást követő s egymással ellentétes hűségesküket. Értelmiségi körökből két hasonló példát ismerek: Francisco Luis Bernárdez és a magam esetét.
[3] A spanyol szóalkotás korlátai miatt Borges birtokos szerkezettel fordította spanyolra a kenningek-et (lásd a 8. jegyzetet). Magyarul ez nem indokolt, így ahol csak lehet, az eredeti szóösszetételt követjük.
[4] "Definitium in definitione ingredi non debet" - hangzik a definiálás második szabálya. Az efféle mulattató szabálysértések (később jön még az, hogy kardsárkány: a kard) Poe egyik fogására emlékeztetnek: a hős el akar tüntetni egy levelet a kíváncsi rendőrszemek elől, egy óvatlan pillanatban mégis rámutat a levéltárcára.
[5] "Falovon jut a pokolba" - olvasom az Inglinga saga huszonkettedik fejezetében. Tolvajnyelven az özvegy, a mérleg, a szorító, a vég az akasztófa megfelelője; New York hajdani bűnözői keret-nek - "picture frame" - hívták.
[6] A nemeket megkülönböztető germán nyelvek nőneműnek tekintik a napot és hímneműnek a holdat. Lugones szerint - El imperio jesuítico (A jezsuita birodalom), 1904 - a guarani törzsek is férfinak tekintik a holdat, s nőnek a napot. Japán ősi kozmogóniája is megkülönböztet egy napistennőt és egy holdistent.
[7] Hacsak De Quincey megjegyzései nem vezetnek félre - Writings, XI, 269. old. -, ez a kép véletlenül azonos lehet az álnok Kasszandra egyik leírásával, amely Lükaphrónnak ama sötét költeményében fordul elő.
[8] Talán úgy lett volna a leghűségesebb a fordításunk, ha minden kenning-et egy-egy megkülönböztető jelzővel ellátott főnévvel adtunk volna vissza spanyolul (tehát házi nap állt volna a házak napja helyett és kézi csillám a kezek csilláma helyett), persze akkor nem lett volna oly meglepő a jegyzék, s - melléknevek híján - nehezebb is lett volna az átültetés. (Lásd a 3. jegyzetet.)
[9] "Tábortűz trágya-füstje a síkon..."
[10] "s a tenger delfintépte, tajtékzó vizét." (Jékely Zoltán fordítása)
[11] Arról a sajátos sportféleségről beszélek, amelyet a szóban forgó láva- és jégborította szigeten űztek: a lóviadalról. Ez úgy játszódott le, hogy a kiáltozó tömeg előtt egymásnak rontottak a feltüzelt kancákra vágyó csődörök, és véresre - olykor halálra - harapták egymást. Sok utalást találunk erre a játékra. Egy kapitányról például - ki vitézül küzdött a szeretett hölgy előtt - azt mondja a történetíró, hogy persze hogy helytállt a csikó a harcban, hisz a kancája leste.
[12] Írásomhoz a következő könyveket találtam a leghasznosabbnak:
Snorri Sturluson: The Prose Edda, Arthur Gilchriest Brodeur fordítása, New York, 1929.
Die Jüngere Edda és az ún. első nyelvtani értekezés. Gustav Neckel és Felix Niedner fordítása, Jena, 1925.
Die Edda, Hugo Gering fordítása, Lipcse, 1892.
Eddalieder, nyelvtannal, fordítással és magyarázattal. Dr. Wilhelm Ranisch munkája, Lipcse, 1920.
Völsunga Saga és a Régibb Eddából vett néhány dal. Eiríkr Magnússon és William Morris fordítása. London, 1870.
The Story of Burnt Njal. Az izlandi Njáls sagá-ból fordította George Webbe Dasent, Edinburgh, 1861.
The Grettir Saga, G. Ainslie Hight fordítása, London, 1913.
Die Geschichte vom Goden Snorri, Felix Niedner fordítása, Jena, 1920.
Anglo-Saxon Poetry, válogatta és fordította R. K. Gordon, London, 1931.
The Deeds of Beowulf, John Earle modern angol prózafordítása, Oxford, 1892.
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
I
Így foglalható össze ez az elmélet (melynek legutóbbi megfogalmazója az Örök Visszatérés nevet adta):
"Jóllehet a világot alkotó atomok száma mérhetetlenül nagy, nem végtelen, ezért csupán véges számú (még ha mérhetetlenül nagy is ez a szám) permutációt adhat. Ha végtelen az idő, a lehetséges permutációk száma egyszer kimeríthető, s akkor szükségszerűen megismétlődik a világegyetem. Ismét megszületsz majd egy anyaméhből, ismét kifejlődik a csontvázad, ismét ugyanebbe a kezedbe kerül ez a lap, ismét végigéled életed minden óráját a hihetetlen halál percéig." Ez hát a szóban forgó érvelés megszokott rendje, mely egy lapos kiindulóponttól egy roppant, fenyegető befejezésig ível. Többnyire Nietzschét tartják a szerzőjének.
Mielőtt megcáfolnám - magam sem tudom, hogy képes leszek-e rá -, vegyük szemügyre legalább távolról az említett emberfölötti számokat. Az atommal kezdem. A számítások szerint a hidrogénatom átmérője - hacsak nincs tévedés - egy századmilliomod centiméter. Eme szédítő kicsinység nem zárja ki a továbboszthatóságot: épp ellenkezőleg, Rutherford egy naprendszer képéhez hasonlítja az atomot, mely egy központi magból áll és egy keringő elektronból, mely százezerszer kisebb, mint az egész atom. Felejtsük most el ezt a magot és elektront, s képzeljünk el egy egyszerű univerzumot, mely tíz atomból áll. (Természetesen csupán egy szerény, kísérleti világegyetemről van szó, mely láthatatlan, hisz a mikroszkópok nem is gyanítják a létét, egyszersmind mérhetetlen is, mert semmiféle mérleg nem érzékelné.) Gondoljuk hozzá - mindvégig a nietzschei feltételezést követve -, hogy emez univerzum változásainak a számát az adja meg, hogy a sorrend változtatásával hányféleképpen lehet elrendezni a tíz atomot. Az örök visszatérés beállta előtt vajon hány eltérő állapotot ismerhet meg ez a világ? Könnyű kiszámolni: elég, ha elvégezzük a következő szorzást:
1 · 2 · 3 · 4 · 5 · 6 · 7 · 8 · 9 · 10; e kimerítő művelet végére érve 3 628 800-at kapunk. Ha e végtelenül kicsiny világelem ekkora változatosságra képes, alig vagy egyáltalán nem szabad hinnünk a kozmosz monotonságában. Tíz atomból indultam ki; két gramm hidrogénhez pedig több mint egy kvadrillió kellene belőle. E két grammban előforduló permutációkat nem számolom ki - hisz az nem egyéb, mint összeszorozni a kvadrillió előtt álló minden egész számot -, mert ez már ugyancsak meghaladná emberi tűrőképességemet.
Nem tudom, sikerült-e meggyőznöm az olvasót; magamat ugyanis még nem sikerült. A nagy számoknak emez ártalmatlan, ártatlan, ám tékozló használata kétségtelenül felkelti bennünk azt a sajátos örömet, amit a túlzások szoktak kiváltani, csakhogy még ha van is egy távoli végpont, a regressus többé-kevésbé örökké tart. Nietzsche ezt felelhetné rá: "A Rutherford-féle keringő elektronok gondolata újdonság számomra, akárcsak az az elképzelés - mely egyébiránt oly botrányosnak tűnik a filológus szemében -, hogy az atom tovább osztható. Én azonban sosem tagadtam, hogy az anyag változásai nagy mennyiségekben mennek végbe; csupán azt állítottam, hogy számuk nem végtelen." Friedrich Zarathustrának e valószínű válasza Georg Cantorhoz s az ő diadalmas halmazelméletéhez vezet bennünket.
Cantor a nietzschei tétel alapját rombolja le. Azt állítja, hogy a világegyetemben lévő pontok száma teljességgel végtelen, sőt egyetlen méterben vagy a méter töredékében található pontoké is az. Az ő szemében a számolás nem egyéb, mint két sor összevetése. Például, ha az Angyal minden egyiptomi ház elsőszülöttjét megölte, csak azokat nem, akik olyan házban laktak, melynek vörös jel volt az ajtaján, nyilvánvaló, hogy annyian menekültek meg, ahány vörös jel volt, ám az már nem fontos, hogy valójában hányan voltak. Itt határozatlan a kérdéses mennyiség; más csoportosításoknál végtelen. A természetes számok halmaza végtelen, csakhogy bebizonyíthatjuk, hogy a páratlan számok éppúgy végtelenek, mint a párosak.
Az 1-nek megfelel a 2
a 3-nak megfelel a 4
az 5-nek megfelel a 6 stb.
A bizonyítás kétségbevonhatatlan, egyszersmind triviális, ám semmiben sem különbözik attól, amely azt állítja, hogy háromezer-tizennyolcnak annyi többszöröse van, ahány szám létezik - persze közéjük értve magát a háromezer-tizennyolcat és többszöröseit is.Az 1-nek megfelel a 3 018
a 2-nek megfelel a 6 036
a 3-nak megfelel a 9 054
a 4-nek megfelel a 12 072 stb.
Ugyanez állítható az említett szám hatványairól is, még ha a számolás előrehaladtával azok egyre ritkulnak is.
Az 1-nek megfelel a 3 018
a 2-nek megfelel a 3 0182, azaz a 9 108 324
a 3-nak megfelel a... stb.
E tények zseniális belátásából született meg az a formula, amely szerint egy végtelen sorozat - példának okáért az egész számok természetes sora - olyan sor, amelynek az elemei is felbonthatók végtelen sorokká. (Hogy minden homályosságot eloszlassunk, helyesebb így fogalmaznunk: végtelennek tekintjük azt a halmazt, amely megfeleltethető valamelyik részhalmazának.) A számolás e magas régióiban a rész semmivel sem kisebb terjedelmű, mint az egész: a világegyetemben lévő pontok pontos mennyisége azonos az univerzum egy méterében lévőkkel, vagy annyival, amennyi egy deciméterben látható, vagy épp a legnagyobb mélységű csillagpályán. A természetes számsorban szép rend uralkodik: tudniillik egymás után sorjáznak az alkotóelemei; a 28 megelőzi a 29-et, s követi a 27-et. A tért alkotó pontok sora ellenben (akárcsak az időbeli pillanatoké) nem rendezhető így el; egyetlen számnak sincs közvetlen előzménye vagy követője. Olyan ez, akár a törtek nagyság szerinti sora. Vajon melyik tört következik a 1/2 után? Az 51/100 nem jöhet, mert 101/200 közelebb áll hozzá; ám a 101/200 sem következhet, mert a 201/400 közelebb van; ám a 201/400 sem lehet az, mert közelebb... Georg Cantor szerint ugyanez a helyzet a pontokkal is. Mindig, a végtelenségig közbeszúrhatunk még egy-egy pontot. Mégsem szabad csökkenő mennyiségekre gondolnunk. Minden pont egyben "már" egyik végtelen felosztás végeredménye.
Cantor szépséges játéka itt már érinti Zarathustra szépséges játékát, s halálos ütést mér rá. Ha egyszer a világegyetem végtelen számú elemből áll, szükségszerű, hogy végtelen számú kombinációkat alkosson - s ezzel a regressus kényszere megszűnt. Csupán a valószínűsége maradt meg, ami nullára tehető.
II
1883 őszén ezt írta Nietzsche: "E lomha pók, amely itt mászik a holdfényben, s ez a holdfény s te meg én, amint itt suttogunk a kapuban, nem voltunk-e mi már így együtt egyszer a múltban? S nem találkozunk-e még egyszer a hosszú úton, ama félelmetes, hosszú úton, nem találkozunk-e így örökösen? Ekképp beszéltem, mind halkabb és halkabb hangon, mert megrettentettek a gondolataim s a mögöttes gondolataim." Jó háromszáz évvel Krisztus előtt Arisztotelész egyik kommentátora, Eudémosz pedig így írt: "Ha hihetünk Püthagorasz követőinek, minden pontosan meg fog ismétlődni, ismét meghallgattok majd, és ugyanezt a tételt mondom majd el, s a kezem eljátszik majd ezzel a bottal, amint minden más is megismétlődik." A sztoikusok kozmogóniájában "Zeusz a világgal táplálkozik": a világegyetemet időről időre elemészti a tűz, amely egykor létrehozta, majd ismét feltámad az enyészetből, s története változatlanul megismétlődik. A különböző alkotóelemek ismét összeállnak, ismét köveket, fákat és embereket hoznak létre - sőt még erényeket és napokat is, hiszen teljesen testetlen főnév nem létezett a görögök számára. S újból feltűnik minden kard, minden hős, akárcsak az álmatlan éjszakák minden perce.
A sztoa többi tételéhez hasonlóan, idővel az általános ismétlődés elve is elterjedt, s az "apokatasztaszisz" szakkifejezéssel bekerült az Újtestamentum-ba,[1] jóllehet nem világos, milyen céllal. Szent Ágoston Isten városáról című művében, a tizenkettedik könyvben, több fejezetet is annak szentel, hogy megcáfolja eme utálatos eszmét. A szóban forgó fejezetek (itt van a könyv előttem) túlságosan kuszák ahhoz, hogy összefoglalhatnám a tartalmukat, ám úgy tűnik, hogy a haragra lobbant püspök két elemet részesít előnyben: az egyik a körforgás roppant hiábavalósága; a másik pedig afölötti káröröm, hogy a Logosz kereszthalála következésképpen nem más, mint egy artista estéről estére megismétlődő előadása. A búcsúzás és az öngyilkosság is elveszti méltóságát, ha gyakran ismétlődik; ugyanezt gondolhatta Szent Ágoston a keresztre feszítésről. Ezért utasítja vissza oly nagy hévvel a sztoikusok és a püthagoreusok állítását. Ez utóbbiak ugyanis azzal érveltek, hogy Isten tudománya nem foghat át végtelen dolgokat, s a világ örök körforgása azt a célt szolgálja, hogy Isten megismerkedhessék, megbarátkozhassék az univerzummal; Szent Ágoston ellenben nevetségesnek tartja e meddő körforgást, s kijelenti, hogy Jézus az az egyenes út, amelyen járva kijuthatunk a tévedések körkörös labirintusából.
A logika rendszeré-ben az oksággal foglalkozó fejezetben John Stuart Mill azt fejti ki, hogy jóllehet nem valószerű, elképzelhető a történelem ciklikus ismétlődése, példaként pedig Vergilius "messianisztikus eklogáját" említi:
Jam redit et virgo, redeunt Saturnia regna[2]
Elképzelhető vajon, hogy Nietzsche hellenista létére nem ismerte az "előfutárokat"? Hogy ne tudott volna egy olyan elméletről, amelyet Püthagorasz tanítványai betéve tudtak, épp ő, aki a Töredékek-ben foglalkozott a Szókratész előtti gondolkodókkal?[3] Ez aligha hihető - s csak meddő találgatás. Való igaz, hogy műveinek egyik emlékezetes lapján pontosan megjelöli azt a helyet, ahol először lepte meg őt az Örök Visszatérés eszméje: az eset egy hatalmas, piramis formájú hegycsúcs közelében, a silvaplanai erdők egyik ösvényén történt 1881-ben, egy augusztusi napon, úgy déltájban, "hatezer lábra az embertől és az időtől". Való igaz, hogy Nietzschének egyik legdicsőségesebb pillanata volt az akkor. "Halhatatlan a pillanat - írta le később -, melyben megalkottam az Örök Visszatérést. Csak ama pillanatért tűröm el a »Visszatérést«".[4] Mindazonáltal nekem az a véleményem: nem feltételezhetjük, hogy Nietzsche ily meglepően tájékozatlan lett volna, vagy hogy beleesett volna abba az emberi - nagyon is emberi - hibába, amely egybemos emléket és ihletet, sőt még a hiúság számlájára sem írhatjuk a dolgot. S erre nyelvtani, mondhatnám mondattani érvem van. Nietzsche jól tudta, hogy az Örök Visszatérés eszméje az örökké ismétlődő regék, félelmek vagy időtöltések világához illik, ám annak is tudatában volt, hogy a nyelvtani formák közül az első személy a leghatásosabb. Kijelenthetjük, hogy bármely próféta számára ez az egyetlen használható forma. A tónus s az anakronizmus miatt - hogy a nyomtatást ne is említsük - elképzelhetetlen, hogy Zarathustra egy kompendiumból származtassa a revelációját vagy épp két címzetes professzor művéből, a Ritter-Preller-féle Historia philosophiae graecoromanae című kézikönyvből. A prófétai stílussal összeférhetetlen az idézőjelek használata, akárcsak más könyvek és szerzők tudós említése...
Ha az emberi szervezet feldolgozhat bárány-, azaz állathúst, ugyan ki tilthatná meg, hogy az értelme pedig magába szívja az ember korábbi szellemi leleményeit? Ha sokat gondolunk rá, ha sokat szenvedünk tőle, a dolgok visszatérése immár Nietzschéhez tartozik, nem pedig egy halotthoz, aki csupán egy görög név már. Nem részletezem ezt tovább: Miguel de Unamuno leírta már egy lapon a gondolatoknak efféle átvételét.
Nietzsche olyan embereket akart, akik elbírják a halhatatlanság gondolatát. Ebben a mondatban Nietzsche saját szavait használtam, melyek megtalálhatók naplófüzeteiben, a Nachlass-ban, ahova ezt is leírta: "Ha úgy képzeled, hogy hosszú nyugalom vár rád újjászületésed előtt, esküszöm, hogy tévedsz. Nincs »semmiféle idő« tudatod utolsó pillanata és egy új lét első fénye közt - csupán egy villámlásnyi idő az, jóllehet évbilliókkal sem lehet megmérni. Ha hibádzik egy ego, a végtelenség egyenértékű lehet az egymásutánisággal."
Nietzschét megelőzően az egyéni halhatatlanság csupán hamis vágyálom, zavaros cél volt. Nietzsche tette kötelességgé s ruházta föl az álmatlanság kegyetlen éberségével. "A nem-alvás - olvasom Robert Burton egykori értekezésében - ugyancsak megkínozza a melankolikusokat"; tudjuk, hogy Nietzschét is ez a kín gyötörte, s a keserű klórhidrát segítségére szorult. Nietzsche Walt Whitmant bálványozta, sorsának tökéletes szerelmese szeretett volna lenni. Hősi módszert követett: előbányászta az örök ismétlődés elviselhetetlen görög hipotézisét, s igyekezett úgy feltüntetni ezt a szellemi lidércet, mint az ujjongó öröm forrását. Felkutatta a világ legiszonytatóbb eszméjét, s az emberi élvezet tárgyává tette. Az ingatag optimisták jobbára Nietzsche hívének tartják magukat; ő pedig az Örök Visszatérés bűvkörébe zárja s ott arcul köpi őket.
Nietzsche ezt írta: "Ne vágyjunk távoli szerencsékre, kegyekre, áldásokra, éljünk úgy, ahogy ismét szeretnénk élni, s ekképpen az örökkévalóságig." Mauthner ezzel szemben úgy érvel, hogyha az Örök Visszatérés tételének bárminemű erkölcsi, tehát gyakorlati hatást tulajdonítunk, valójában cáfoljuk a tézist - hiszen ezzel azt képzeljük, hogy attól eltérő módon is megtörténhet valami. Nietzsche erre azt felelné, hogy az Örök Visszatérés elvének megfogalmazása, annak kiterjedt erkölcsi (tehát gyakorlati) hatása, továbbá Mauthner fejtegetése, akárcsak Mauthner fejtegetésének cáfolata egyaránt beletartozik az atommozgásból létrejövő világtörténelem szükségszerű pillanataiba. S joggal ismételhetné el, amit egyszer már leírt: "Elég, ha valószínű vagy lehetséges a körkörös ismétlődés elmélete. Egy puszta lehetőség elképzelésétől is elborzadhatunk s újjászülethetünk. Hát akkor menynyire hathat az örök kárhozat lehetősége!" Másutt pedig ezt mondta: "Abban a pillanatban, amikor megjelenik eme gondolat, minden árnyalat megváltozik - s az már más történet."
III
Olykor eltűnődünk az "egyszer már átéltem ezt a pillanatot" érzésén. Az Örök Visszatérés elméletének hívei esküsznek rá, hogy ez megfelel a valóságnak, s épp eme homályos lelkiállapotból igyekeznek feltárni meggyőződésük bizonyítékait. Ám megfeledkeznek arról, hogy maga az emlék egy új elemet jelentene - ami a tétel tagadásával egyenlő -, továbbá, hogy az idő folytonosan csiszolná azt az emléket - egészen addig, míg egy távoli ciklusban az ember már látná előre a sorsát s másképpen kívánna cselekedni... Nietzsche egyébként sem említhette soha, hogy emlékezetünkkel megbizonyosodhatnánk a Visszatérésről.[5]
Amint nem említette - s ezt érdemes kiemelnünk - az atomok végességét sem. Nietzsche ugyanis tagadja az atomokat; számára az atomelmélet csupán egy világmodell, mely kizárólag a szemnek s az aritmetikai gondolkodásnak mond valamit... Tételét azzal igyekezett megalapozni, hogy egy olyan véges erőről beszélt, amely a végtelen időben folytonosan gyarapszik, ám képtelen végtelen számú variáció létrehozására. Okfejtése nincs híján vakmerőségnek: először óva int bennünket a végtelen erő gondolatától - "óvakodjunk a gondolkodás efféle orgiáitól" -, később ellenben nagylelkűen elismeri, hogy az idő végtelen. Hasonlóképpen szívesen folyamodik a Megelőző Örökkévalóság fogalmához. Példának okáért: képtelenség a kozmikus erő egyensúlya, hiszen ha nem így volna, az már létrejött volna a Megelőző Örökkévalóságban. Vagy ha mégsem így volna: akkor a világtörténelem már végtelenszer megismétlődött - a Megelőző Örökkévalóságban. Helytállónak tűnhet ez az érvelés, ám ismételjük el, hogy a Megelőző Örökkévalóság - vagy amint a teológusok mondták, az "aeternitas a parte ante" - nem egyéb, mint hogy természetünktől fogva nem tudjuk elképzelni az idő kezdetét. S mivel ugyanígy állunk a térrel is, a Megelőző Örökkévalóságra hivatkozni éppannyira "perdöntő" érv, mint a Jobb Kéz Felőli Végtelenségre utalni. Másképp fogalmazva: ha az intuíció számára végtelen az idő, akkor a tér is az. Eme Megelőző Örökkévalóságnak egyébiránt semmi köze sincs az eltelt, valóságos időhöz; térjünk csak vissza az első pillanathoz, s rájövünk, hogy az feltételez egy előző pillanatot, az előzmény pedig egy újabb előzményt, és így a végtelenségig. Szent Ágoston úgy állítja meg ezt a regressus in infinitum-ot, hogy kijelenti: az idő első pillanata egybeesik a teremtés első pillanatával - "non in tempore sed cum tempore incepit creatio".
Nietzsche az energiát hívja segítségül; a termodinamika második törvénye szerint egyes energiafolyamatok visszafordíthatatlanok. A hő és a fény nem más, mint az energia egy-egy formája. Ha fényt vetítek egy fekete felületre, hő keletkezik belőle. A hőből ellenben nem lesz többé fény. Ez a látszatra ártatlan, szürke bizonyíték megszünteti az Örök Visszatérés "körkörös labirintusát".
A termodinamika első tétele kimondja az energiamegmaradás törvényét; a második szerint az energia hajlamos az elszigetelődésre, a káoszra, jóllehet összességében nem csökken a mennyisége. A világot alkotó erőknek ezt a fokozatos szétbomlását nevezik entrópiának. Ha egyszer kiegyenlítődnek a különböző hőmérsékletek, ha egyszer megszűnik (vagy kompenzálódik) a testek egymásra való hatása, a világból egy véletlenszerű atomsor lesz. Akkor jön létre a csillagok mélységes közepén ama bonyolult, halált hozó egyensúly. S a kölcsönhatások révén az egész univerzumra átterjed ez az állapot, s minden langyos és élettelen lesz.
A fény fokozatosan hővé enyészik; az univerzum percről percre láthatatlanabbá válik, egyszersmind könnyebbé is. Egy ponton majd csupán hő lesz: kiegyensúlyozott, mozdulatlan, egyforma hő. Akkorra éri el a halál.
*
Hadd említsek még egy utolsó - ezúttal metafizikai - kétséget. Ha elfogadom is Zarathustra tételét, azt már semmiképp sem foghatom föl, hogy két azonos folyamat miért nem olvad egybe. Talán a puszta, sosem bizonyított egymásutániság volna rá a magyarázat? Minthogy nincs egy külön arkangyal, aki mindent számon tartana, vajon mit jelent az a tény, hogy éppen a tizenháromezer-ötszáztizennegyedik cikluson haladunk át, nem pedig a sorozat első periódusán, avagy azon, amennyi háromszázhuszonkettő a kétezredik hatványon? A gyakorlatban semmit sem jelent - de ez nem zavarja a gondolkodót. Ám az értelmünknek sem mond semmit - s ez már nagy baj.[6]
Salto Oriental, 1934
Scholz László fordítása
A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.
[1] Apostolok cselekedetei, 3,21.
[2] "Eljön a szűz ismét, már jön Sáturnus uralma..." (Lakatos István fordítása)
[3] Fölösleges ezen töprengenünk. Nietzsche már 1874-ben kigúnyolta azt a püthagoraszi tételt, amely szerint a történelem ciklikusan ismétlődik - lásd Vom Nutzen und Nachteil der Historie; 1953-as jegyzet.
[4] Die Unschuld des Werdens, II, 1308.
[5] Erről a látszólagos bizonyságról írja Néstor Ibarra: Továbbá arra a következtetésre jut, hogy egy-egy új észlelés úgy hat ránk, akár egy emlék, s hogy úgy érezzük, ráismerünk a tárgyakra vagy az esetekre, holott biztosan tudjuk, hogy csak először találkozunk velük. Azt hiszem, emlékezetünk egyik különös jelenségével állunk itt szemben. Először létrejön egy észlelés, mégpedig a tudatküszöb alatti szinten. Egy pillanatra rá feltűnnek az ingerek, de ekkor már a tudatunkban fogjuk fel őket. Működésbe lép az emlékezetünk, s a "déja vu" érzetét kelti bennünk; csakhogy rosszul azonosítja az emlékképet. S mialatt kiigazítjuk emlékezetünk gyengeségét, zavarát, jelentős idő vész el; életünk eme megkettőzésével talán mind távolabb kerülünk önmagunktól. Valójában egy közvetlen múlt az; s a tőle való távolságból fakad a szórakozottságunk.
[6] A fenti íráshoz többek közt a következő műveket használtam fel:
Friedrich Nietzsche: Die Unschuld des Werdens, Lipcse, 1931.
Friedrich Nietzsche: Also sprach Zarathustra, Lipcse, 1892.
Bertrand Russell: Introduction to Mathematical Philosophy, London, 1919.
Bertrand Russell: The ABC of Atoms, London, 1927.
A. S. Eddington: The Nature of the Physical World, London, 1928.
Paul Deussen: Die Philosophie der Griechen, Lipcse, 1919.
Fritz Mauthner: Wörterbuch der Philosophie, Lipcse, 1913.
Szent Ágoston: La ciudad de Dios, Díaz de Beyral fordítása, Madrid, 1922.
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
Én örökösen visszatérek az Örök Visszatérés elméletéhez; a következő sorokban (néhány történeti példa segítségével) kísérletet teszek a három alapváltozat meghatározására.
Platónnak tulajdonították az első megfogalmazást. A Timaiosz harminckilencedik szakaszában azt állítja ugyanis Platón, hogy mikor majd kiegyenlítődik a hét bolygó eltérő keringési sebessége, mind visszatér a kiindulópontra: az a forgás lesz a teljes év.[1] Cicero elismeri,[2] hogy nem könnyű kiszámolni az égitestek eme hatalmas periódusát, ám biztosra veszi, hogy nem végtelen időről van szó; egyik elveszett művében[3] "az általunk évnek nevezett időegységben számolva" tizenkétezer-kilencszázötvennégyre teszi a kérdéses időtartamot. Platón halála után felvirágzott a csillagjóslás Athénban. Köztudott, hogy e tudomány szerint a csillagok állásától függ az ember sorsa. Egy asztrológus, aki nem hiába forgatta a Timaiosz lapjait, a következő cáfolhatatlan érvet fogalmazta meg: ha a bolygók keringési szakaszai ciklikusak, a világtörténelem is hasonló természetű; egy-egy platóni év végére érve, egyazon emberek születnek meg újra, és egyazon sorsot futnak be. Később Platónnak tulajdonították ezt a feltételezést. 1616-ban ezt írta Lucilio Vanini: "Akhilleusz ismét Trójába megy; feltámadnak a hajdani kultuszok és vallások; megismétlődik az emberi történelem; semmi sincs most, ami még nem volt; ami egyszer már létezett, újból lesz; ám mindez általánosan érvényes, s nem pedig (mint Platón állítja) partikulárisan."[4] 1643-ban ezt a megjegyzést fűzte Thomas Browne a Religio Medici első könyvéhez: "A Platón-féle év - »Plato's year« - századokat fog át, s leteltével minden dolog visszanyeri korábbi állapotát, s akkor Platón ismét előadhatja az iskolájában ezt az elméletet." Az Örök Visszatérés elméletének ez az első változata asztrológiai érven nyugszik.
A második Nietzsche dicsőségéhez kapcsolódik, ő volt ugyanis e változat legszenvedélyesebb megfogalmazója és terjesztője. Egy algebrai tétel az alapja: nevezetesen az a megfigyelés, hogy n számú tárgyból - olyanokból, mint amilyenek Le Bon feltevésében az atomok, Nietzsche elméletében az erők, a kommunista Blanqui elképzelésében pedig az egyszerű testek - lehetetlen végtelen számú variációt alkotni. Az itt említett három elmélet közül Blanquié a leglogikusabb és a legbonyolultabb rendszer. Ő ugyanis Démokritoszhoz hasonlóan[5] nemcsak az időt, hanem a végtelen teret is benépesíti egybevágó, illetve elütő világokkal. Szép címet adott a művének: L'Éternité par les astres; 1872-ben adta ki. Sokkal korábban íródott David Hume egyik szűkszavú, de szabatos szakasza; az 1779-ben kiadott Dialogues concerning Natural Religion című művében található, melyet Schopenhauer szándékozott lefordítani; tudtommal még senki sem hívta föl a figyelmet a szóban forgó sorokra. Idézem szó szerinti fordításban: "Ne képzeljük végtelennek az anyagot, mint Epikurosz tette; végesnek képzeljük. Véges számú elemből nem jöhet létre végtelen számú variáció; végtelen időtartam alatt minden rendszer a lehetséges változataival együtt végtelenszer ismétlődik. Ez a világ - minden elemével együtt, még a legapróbb részletével is - egyszer létrejött s megsemmisült, majd újból létrejön és megsemmisül: s így a végtelenségig."[6]
A világtörténelmeknek eme azonosan ismétlődő, végtelen sorához a következő megjegyzést fűzi Bertrand Russell: "Sok szerzőnek az a véleménye, hogy a történelem ciklikus, hogy előbb vagy utóbb visszatér majd a világ jelenlegi állapota a legapróbb részleteivel egyetemben. Hogy fogalmazzák meg ezt a hipotézist? Azt mondhatnánk, hogy egy későbbi állapot numerikusan megegyezik az előző állapottal; csakhogy azt nem mondhatjuk, hogy a szóban forgó állapot kétszer áll be, hiszen az egy kronológiai rendszert vonna magával (since that would imply a system of dating), s az ellentmond a hipotézisünknek. E feltételezés egy olyan ember esetével rokonítható, aki körülutazza a földet: ő nem azt mondja, hogy a kiindulópont és az érkezési pont két eltérő, ám roppant hasonló hely; azt mondja, egy és ugyanaz a hely. A történelem ciklikusságának hipotézise a következőképpen fogalmazható meg: alkossunk egy olyan halmazt, amelyben egy bizonyos állapotnak valamennyi jelenlegi változata benne foglaltatik; egyes esetekben az egész halmaz önmagából származik."[7]
Ezzel elérkeztünk az örök körforgás elméletének harmadik értelmezéséhez: ez a legkevésbé félelmetes s érzelgős megfogalmazás, egyszersmind ez az egyetlen elképzelhető változat. Itt nem azonos, hanem hasonló ciklusokkal van dolgunk. Képtelenség összeállítani a tekintélyes példák végtelen katalógusát: beletartoznak Brahma éjjelei és nappalai; akárcsak azok a periódusok, amelyeket egy mozdulatlan óra mér, mely nem egyéb, mint egy piramis, s amely apránként elfogy, lévén, hogy minden ezeregy esztendőben szárnyával megérinti egy madár; és Hésziodosz emberei is benne vannak, akiknek elkorcsosulását az aranytól a vashoz vezető út jelzi; továbbá Hérakleitosz világa, mely a tűzből keletkezik, s időről időre tűz által pusztul el; és Seneca és Khrüszipposz világa is, melyet tűz semmisít meg, illetve víz kelt életre; nemkülönben Vergilius negyedik pásztori verse, Shelley pompás echója; A prédikátor könyve; a teozófia; a Condorcet-féle tízes rendszerű történelem, Francis Bacon és Uszpenszkij elmélete; és Gerald Heard, Spengler s Vico tana; akárcsak Schopenhaueré és Emersoné; és Spencer Alapvető elvek című műve, Poe Euréká-ja... A példák özönéből elégedjünk meg most egy Marcus Aurelius-idézettel: "Még ha háromezer vagy harmincezer évig élnél is, mégis gondold meg, hogy senki sem veszíthet el más életet, csak amit él, és nem élhet mást, csak amit elveszít. Egyre megy hát a leghosszabb és a legrövidebb élet. Mert a jelen mindenki számára egyre megy, tehát az is egyre megy, amit elveszítünk; így az elmúlt élet csak röpke pillanatnak bizonyul. Hiszen sem a múltat, sem a jövőt el nem veszíthetjük. Hogyan is vehetné el valaki tőlünk azt, ami nem a mienk? Tehát... minden öröktől fogva azonos formában ismétlődik, s nem számít, hogy valaki száz, kétszáz évig vagy beláthatatlan ideig szemléli-e ugyanazokat a jelenségeket."[8]
Ha kellő komolysággal olvassuk el a fenti sorokat (tehát ha nem merő intelemnek vagy moralizálásnak fogjuk föl), menten észrevesszük, hogy két különös gondolatot tartalmaznak, illetve feltételeznek. Az egyik: tagadják a múlt és a jövő valóságát. Schopenhauer így fejti ezt ki: "az akarat megismerésének formája, formája tehát az életnek vagy a realitásnak, tulajdonképpen csak a jelen, nem a jövő és nem a múlt; ezek csak a fogalomban, csak a megismerés összefüggésében léteznek, amennyiben a megismerés az ok elvét követi. A múltban senki ember még nem élt, és a jövőben sem fog élni, hanem a jelen minden élet egyedüli formája..."[9] A másik gondolat: tagadják, akár A prédikátor könyve, hogy bárminemű újdonság létezhet. Első látásra úgy tűnhet, hogy szegényebb lesz a világ, ha elfogadjuk ezt a feltételezést, amely szerint az ember minden tapasztalata valamiképpen analóg.
Ha titokzatos módon egybeesik Edgar Allan Poe, néhány viking, Iskarióti Júdás és az olvasóm sorsa - lévén, hogy csak egyetlen lehetséges sors van -, akkor a világtörténelem valójában egyetlen ember élete. Szigorúan véve, Marcus Aurelius nem folyamodik efféle rejtélyes leegyszerűsítéshez. (Egyszer kigondoltam egy León Bloy-féle fantasztikus novellát:[10] egy teológus egész életét arra szánja, hogy megcáfolja egy eretnek tanait; bonyolult vitákban le is győzi, elárulja és máglyára küldi; a mennyben pedig ráébred, hogy Isten szemében ő és az eretnek egyazon személy.) Marcus Aurelius a sokféle egyéni sors hasonlóságára, nem pedig azonosságára utal. Azt állítja, hogy minden időtartam - egy század, egy év, egyetlen éjszaka, talán a megfoghatatlan jelen is - magába foglalja az egész történelmet. Könnyű megcáfolni e feltételezés szélsőséges formáját egy bizonyos íz eltér egy másik íztől, testi kínok közt eltelt tíz perc nem azonos tízpercnyi számolással. Ám valószerűnek és elfogadhatónak látjuk a hipotézist, ha nagyobb időszakokra vonatkoztatjuk, például arra a hetven esztendőre, amelyet a Zsoltárok könyve szán nekünk. Marcus Aurelius mindössze annyit állít, hogy az emberi érzékelések, érzelmek, gondolatok, viszontagságok száma ma véges, s még halálunk előtt valamennyit kimerítjük. "Aki a jelent látja, az mindent látott, ami csak valaha volt vagy valaha lesz..." - ismétli Marcus Aurelius.[11]
Az emberi lét mennyiségi állandósága és változtathatatlansága virágzó korokban bánkódásra vagy bosszankodásra adhat okot; hanyatló korokban ellenben (mint amilyen a miénk) azt a reményt hordozza magában, hogy semmilyen sértés, semmiféle sorscsapás, egyetlen diktátor sem rövidítheti meg az életünket.
Scholz László fordítása
A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.
A félkövér szám a fordító jegyzeteit jelöli.
[1] Pontosan így hangzik a kérdéses szakasz: "Mégis, nem kevésbé belátható, hogy az idő teljes száma akkor tölti ki a teljes évet, amikor mind a nyolc körforgás egymáshoz viszonyított gyorsasága együtt végződve betetőzést nyer az Azonosnak és egyenletesen haladónak körével mérve." (Platón: Timaiosz, 39 d, Bp., 1984, III, 337. old.; Kövendi Dénes fordítása.)
[2] De narura deorum, II.
[3] Lásd: Tacitus: Beszélgetések a szónokokról, 16.
[4] De admirandis naturae arcanis, 52.
[5] Lásd: Cicero: Academica, II, 40.
[6] Dialogues concerning Natural Religion, VIII.
[7] An Inquiry into Meaning and Truth, 1940, 102. old.
[8] Marcus Aurelius elmélkedései, II, 14. Bp., 1983, 23. old. (Huszti József fordítása)
[9] A világ mint akarat és képzet, I, 4, 54. (Tandori Ágnes fordítása)
[10] A novella A teológusok.
[11] Marcus Aurelius: Im. VI, 37. 81. old. (Huszti József fordítása)
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
Philip Guedalla írja, hogy Mir Bahadur Ali bombayi ügyvéd regénye, The Approach to Al-Mu'tasim "meglehetősen kellemetlen ötvözete (a rather uncomfortable combination) az iszlám allegorikus költeményeinek - melyek állandóan nyugtalanítják a fordítójukat - és azoknak a detektívregényeknek, amelyek óhatatlanul felülmúlják John D. Watsont, és tökélyre viszik a Brighton legkifogástalanabb penzióiban folyó élet borzalmasságát". Előzőleg már Mr. Cecil Roberts is rámutatott Bahadur könyvében "Wilkie Collinsnak és a XII. századbeli jeles perzsa költőnek, Farid ad-Din Attárnak[1] képtelen kettős gyámságára"; ezt a békés megjegyzést Guedalla változtatás nélkül, de hevesen ismétli meg. A két író lényegében egyetért: mind a ketten kimutatják a mű detektívregény-jellegét és misztikus undercurrent-jét. Ez a keveredés arra indíthat bennünket, hogy valami hasonlóságot lássunk közte és Chesterton között; majd látni fogjuk, hogy semmi ilyesmi nem áll fenn.
Az Al-Mu'taszim nyomában editio princeps-e Bombayben jelent meg 1932 végén. Újságpapírfélére nyomták; a borító közli a könyv vevőjével, hogy ez az első bűnügyi regény, amelyet bombayi szerző írt. A közönség néhány hónap alatt négy, egyenként ezerpéldányos kiadást fogyasztott el belőle. A Bombay Quarterly Review, a Bombay Gazette, a Calcutta Review, az alahabadi Hindustan Review és a Calcutta Englishman dicshimnuszokat zengett róla. Később Bahadur illusztrálva adta ki a könyvet, ezzel a címmel: The Conversation with the Man Called Al Mu'-tasim; szép alcímet is adott neki: A Game with the Shifting Mirrors (Játék mozgó tükrökkel). Victor Gollancz most ennek a kiadásnak az utánnyomását jelentette meg Londonban, Dorothy L. Sayers előszavával és az illusztrációk (talán könyörületes) mellőzésével. A könyv itt van előttem. Az első változathoz még nem sikerült hozzájutnom, de az az érzésem, hogy az sokkal jobb volt. Erre a feltevésre a könyv függeléke jogosít fel, amely összefoglalja az 1932-ben megjelent első és az 1934-ben megjelent második kiadás közti alapvető eltéréseket. Mielőtt elemezném és vitába szállnék vele, azt hiszem, jó lesz legalább nagyjából végigfutni a mű fő vonalán.
A regény látható főhőse - a nevét végig nem tudjuk meg - joghallgató Bombayben. Istenkáromló módon megtagadja ősei mohamedán hitét, muharram hónap tizedik éjszakáján mégis egy, hinduk és mohamedánok közötti békés tülekedés kellős közepén találja magát. A dobok és invokációk éjszakája ez; a muzulmán körmenet nagy papírbaldachinjai barátságtalan tömeg között törnek utat maguknak. Hindu kézből tégla repül le egy tetőről, valakit hasba szúrnak, valaki (hindu, muzulmán?) meghal, és eltapossák. Háromezer ember küzd egymással: bot revolver ellen, átkozódás trágárság ellen, az oszthatatlan Isten az istenek ellen. A szabadgondolkodó diák meglepetésében a zendülők közé áll. Kétségbeesett kezével megöl (vagy megölni vél) egy hindut. Az álmából felriasztott shirkari lovas rendőrség fülsiketítő csattogással, pártatlanul osztogatja bikacsökütéseit. A diák menekül, szinte a lovak patái alatt. Kifut a legtávolabbi külvárosba. Átmegy két vasúti sínen, vagy egyazon sínen kétszer. Falon mászik át, elvadult kertbe jut, a kert mélyén kerek torony áll. Holdszínű kutyák vad falkája (a lean and evil mob of mooncoloured hounds) ugrik elő a fekete rózsabokor közül. Üldözői elől a toronyba menekül. Vaslétrán mászik fel - a létra néhány foka hiányzik -, és a lapos tetőn, amelynek a közepén elfeketült medence van, csonttá soványodott emberbe botlik, aki éppen guggolva vizel a hold fényében. Az ember bizalmasan elmondja neki, hogy azoknak a fehérbe öltöztetett halottaknak az aranyfogait lopkodja, akiket a párszik hoznak ebbe a toronyba. Még más aljas dolgokat is elbeszél, és megemlíti, hogy már tizennégy éjszaka óta nem tisztálkodott bivalytrágyával. Szembetűnő gyűlölettel beszél bizonyos gudzsarati lótolvajokról, "akik kutyát meg gyíkot esznek, s akik végül is éppen olyan gonosz emberek, mint mi ketten". Hajnalodik: a levegő megtelik alacsonyan szálló kövér keselyűk szárnycsapásaival. A diákot elnyomja a fáradtság, elalszik; mire felébred, a nap már magasan jár, s a rablónak nyoma veszett. Vele együtt eltűnt néhány trichinopolisi szivar és egypár ezüstrúpia is. A diákot az előző éjszakán elhangzott fenyegetések félelemmel töltik el, elhatározza, hogy eltűnik Indiában. Közben arra gondol, hogy bár képes volt megölni egy bálványimádót, mégsem tudja eldönteni: a muzulmánoknak van-e inkább igazuk vagy a bálványimádóknak. Nyugtalanítja a Gudzsarat név meg egy palanpuri malkaszanszí-nak (a tolvajok kasztjába tartozó nő) a neve, akire a hullarabló különös hévvel zúdította szitkait és gyűlöletét. Úgy véli, hogy egy ilyen, minden porcikájában romlott ember gyűlölete felér a dicsérettel. Elhatározza - bár nem sok reménnyel -, hogy megkeresi a nőt. Imádkozik, aztán lassan, szilárd léptekkel elindul a hosszú útra. Ezzel végződik a mű második fejezete.
A többi tizenkilenc fejezet bonyodalmait lehetetlen felvázolni. A dramatis personae úgy nyüzsögnek, hogy az ember beleszédül, nem beszélve az élettörténetről, amely láthatólag az emberi szellem minden rezdülését kimeríti (az aljasságtól a matematikai elmélkedésig), sem a vándorlásról, amely Hindusztán egész terjedelmes geográfiájára kiterjed. A Bombayben kezdődött történet Palanpur mélyföldjén folytatódik, egy napra és egy éjszakára megáll Bikaner kőkapujában; elmeséli egy vak csillagásznak a benaresi csatornában esett halálát; összeesküvésben vesz részt Katmandu sokszögletű palotájában; imádkozik és paráználkodik Kalkutta pestises bűzében, a Machua bazárban; egy madrasi irodából nézi, hogy kel fel a nap a tengerből, és Travankor államban egy balkonról figyeli, hogyan merülnek el az esték a tengerben, ténfereg és öl Indapurban, és sok-sok éven és mérföldön át tartó útját végül ugyanott, Bombayben fejezi be, néhány lépésnyire a holdszínű kutyák kertjétől. A cselekmény a következő: egy ember, a hitetlen és menekülő joghallgató, akit már ismerünk, hitvány emberek közé kerül, hozzájuk idomul, és szinte verseng velük az aljasságban. Egyszer csak ámuldozva - mint Robinson a homokban feltűnő emberi lábnyomok láttán - valami enyhülést tapasztal az aljasságban: valami gyöngédséget, lelkesültséget, valami csöndet vesz észre az egyik gyűlöletes embernél. "Olyan volt ez, mintha a párbeszédbe beleszólt volna egy tökéletesebb ember." Tudja, hogy az a hitvány ember, akivel beszél, képtelen erre a pillanatnyi tisztességre is; ebből arra következtet, hogy ez az ember egy barátjának vagy egy barátja barátjának a tükörképét vetíti feléje. Újra átgondolva a problémát, titokzatos meggyőződésre jut: "A föld valamelyik pontján van egy ember, akiből ez a világosság árad; a föld valamelyik pontján van valaki, aki azonos ezzel a világossággal." A diák rászánja az életét, hogy ezt az embert megkeresse.
A cselekmény lényege tehát máris látható: mohó kutatás egy lélek után azoknak a finom visszaverődéseknek az alapján, amelyeket másokon hagyott: kezdetben egy mosoly vagy egy-egy szó halvány nyomán, később az ész, a képzelőerő és a jóság különféle, egyre növekvő ragyogásának nyomán. Minél közelebbről ismerték a megkérdezett emberek Al-Mu'taszimot, annál nagyobb jut nekik istenből, de ők nyilvánvalóan csak tükrök. Itt alkalmazható a matematikai terminus technicus: Bahadur regénye növekvő haladvány, amelynek határértéke a megsejtett, "Al-Mu'taszimnak nevezett ember". Al-Mu'taszimot egy végtelenül udvarias és végtelenül boldog perzsa könyvkereskedő előzi meg, ezt meg egy szent... Hosszú évek után a diák egy folyosóhoz érkezik, amelynek "a mélyén ajtó van és egy számokkal teleírt olcsó gyékény, a mögött pedig ragyogás". A diák egyszer-kétszer megdöngeti az ajtót, és Al-Mu'taszim után kérdezősködik. Egy férfihang - Al-Mu'taszim hihetetlen hangja - unszolja, hogy lépjen be. A joghallgató félrehúzza a függönyt, és belép. Itt végződik a regény.
Ha nem csalódom, az ilyen téma helyes feldolgozása két követelményt állít az író elé: az egyik, hogy elegendő ötletességet tanúsítson a profetikus vonások kitalálásában; a másik, hogy az ezekkel a vonásokkal felruházott hős ne legyen se szokványos, se agyrém. Bahadur eleget tesz az első követelménynek; hogy a másodiknak milyen mértékben felel meg, azt nem tudnám megmondani. Más szóval: a sohasem látott, sohasem hallott Al-Mu'taszimnak valóságos személy benyomását kellene bennünk keltenie, nem pedig az üres szuperlatívuszok zűrzavarát. Az 1932-es változatban a természetfölötti vonások ritkák: az "Al-Mu'taszimnak nevezett ember" némiképp jelképes ugyan, de nem hiányoznak belőle a sajátos emberi vonások sem. Sajnos, ez a helyes írói magatartás nem volt tartós. Az előttem fekvő 1934-es kiadásban a regény allegóriává hanyatlik: Al-Mu'taszim az Isten szimbóluma, és a regény hősének állomásai valahogy a lélek útját mutatják a misztikus felemelkedésben. Lesújtó részletek vannak benne: egy fekete bőrű kochini zsidó azt állítja Al-Mu'taszimról, hogy a bőre fekete; egy keresztény ember leírásában torony tetején áll kiterjesztett karral; egy vörös láma emlékezete szerint "úgy ül, mint az a szobor, amelyet jakvajból gyúrtam, és istenítettem Tashilhunpo kolostorában". Ezek a nyilatkozatok azt sugallják, hogy egyetlen isten van, aki az emberek sokféleségéhez alkalmazkodik. Szerintem ez a gondolat nem túlságosan lelkesítő. Nem mondanám ezt arról a másikról, hogy a Mindenható is keres Valakit, az a Valaki egy felsőbbrendű (vagy csak magához hasonló és nélkülözhetetlen) Valakit és így tovább az Idők Végezetéig, jobban mondva Végtelenségéig, vagy újra és újra mindig elölről. Al-Mu'taszim (annak a nyolcadik Abbaszidának a neve, aki nyolc csatában győzött, nyolc fiút és nyolc leányt nemzett, nyolcezer rabszolgát hagyott maga után, és nyolc éven, nyolc hónapon és nyolc napon át uralkodott) etimológiailag azt jelenti, hogy A menedéket kereső. Az a tény, hogy a zarándoklat célja maga is zarándok, az 1932-es változatban indokolttá teszi azt, hogy nehéz ráakadni; az 1934-es változatban viszont az említett furcsa teológiának nyit teret. Mint láthattuk, Mir Bahadur Ali képtelen ellenállni a művészet legdurvább csábításának: zseni akar lenni.
Elolvastam, amit eddig leírtam, és félek, hogy nem emeltem ki eléggé a mű erényeit. Vannak nagyon finom részletei, például egy vita a tizenkilencedik fejezetben, amelyből megsejtjük, hogy az a vitatkozó, aki nem akarja érveivel lehengerelni ellenfelét, "nehogy a győzelem érzésével legyen igaza", Al-Mu'taszimnak barátja.
*
Mindenki egyetért abban, hogy dicséretes dolog, ha egy mai könyv egy régiből származik, hiszen (mint Johnson mondta) senkinek sincs ínyére, hogy kortársainak kelljen bármit is köszönnie. Joyce Ulysses-ének gyakori, de jelentéktelen érintkezési pontjai a homéroszi Odüsszeiá-val újra és újra felkeltik a kritikusok elragadtatott bámulatát (sohasem fogom megérteni, hogy miért); Bahadur regényének Farid ad-Din Attár jeles művével, A madarak beszédé-vel való egybeesései nem kevésbé titokzatos sikert aratnak Londonban, sőt Alahabadban és Kalkuttában is. Más leszármaztatásokban sincs hiány. Valamelyik kutató felsorolt néhány egyezést a regény első jelenete és Kipling On the City Wall-jának megfelelő leírásai között; Bahadur elismeri az egyezést, de megjegyzi, hogy nagyon természetellenes lenne, ha a muharram tizedik éjszakájáról festett két kép nem hasonlítana egymásra... Eliot jogosabban emlékeztet A tündérkirálynő befejezetlen allegóriájára, amelynek hetven énekében Gloriana, a hősnő egyetlenegyszer sem jelenik meg, mint erre Richard William Church egy recenzióban felhívja a figyelmet. Én szerényen egy távoli lehetséges elődöt említenék: Isaac Luriát, a jeruzsálemi kabbalistát, aki a XVI. században azt hirdette, hogy egy boldogtalan lelkébe beleszállhat valamelyik őse vagy mestere, hogy megvigasztalja és tanítsa. A lélekvándorlásnak ezt a fajtáját Ibbür-nek nevezik.
Boglár Lajos fordítása
A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.
[1] Ebben a tájékoztatómban hivatkoztam a Mantiq at-Tair-ra (A madarak beszéde). Szerzőjét, Farid ad-Din Abú Talib Mohammed ibn Ibráhim Attár perzsa misztikust Dzsingisz kán fiának, Tulénak a katonái ölték meg Nishabor kifosztása közben. Talán nem fölösleges a költeményt röviden összefoglalni. Szímurg, a madarak távol levő királya Kína közepén elveszíti egyik ragyogó tollát. A madarak, akik már megelégelték az anarchiát, elhatározzák, hogy megkeresik Szímurgot. Annyit tudnak róla, hogy a neve azt jelenti: Harminc Madár, meg azt, hogy palotája a Kafban, a földet körülvevő, gyűrű alakú hegységben van. Belevágnak a szinte végeérhetetlen kalandba; átmennek hét völgyön vagy hét tengeren; az utolsó előttinek a neve Szédülés, az utolsóé Megsemmisülés. A vándorok közül sokan elmaradnak, mások elpusztulnak. Harmincan érik el a Szímurg hegyét, megtisztulva a szenvedésekben. Körülnéznek a hegyen, és rájönnek, hogy ők maguk a Szímurg; ők, egyenként és együttesen. (Plótinosz is - Enneádész V, 8, 4 - az azonosság elvének a paradicsomra való kiterjesztését hirdeti: "Minden, az értelem számára megközelíthető ott van az égen, mindenütt ott van. Minden dolog minden dologgal azonos. A Nap azonos az összes csillagokkal, s minden egyes csillag azonos a többi csillaggal és a Nappal.") A Mantiq at-Tair-t franciára Garcin de Tassy, angolra Edward Fitzgerald fordította; e jegyzethez áttanulmányoztam Burton Ezeregyéjszaká-jának tizedik kötetét és Margaret Smith monográfiáját: The Persian Mystics: Attar (1932).
Mir Bahadur Ali regényének nem sok kapcsolata van ezzel a költeménnyel. A huszadik fejezetben az a néhány szó, amelyet a perzsa könyvkereskedő Al-Mu'taszimnak tulajdonít, talán csak a főhős szavainak felnagyítása, ez és néhány más, kétes analógia jelentheti a kereső és a keresett azonosságát, de azt is, hogy emez beleolvad amabba. Egy másik fejezet azt sejteti, mintha Al-Mu'taszim az a "hindu" lenne, akiről a joghallgató azt hiszi, hogy megölte.
Egy irodalmi műfajokkal foglalkozó szabatos, lelkes tanulmány alapján hajdan az a benyomás alakult ki bennem, hogy a szitkozódás, a gúnyolódás több mint műfaji kérdés. A sértő ugyanis tudja (gondoltam), hogy maga lesz a sértett, és hogy "minden kiejtett szó ellene fordítható", amint azt a Scotland Yard rendőreinek őszinte intelme állítja. Ez a félelem azután sajátos óvatoskodásra készteti, amire fesztelenebb alkalmakkor nemigen kerül sor. Igyekszik sebezhetetlen maradni, s ezt egy-egy lapon sikerül is megvalósítania. Elképzelésemet az ihlette, illetve bontotta ki, hogy összevetettem Paul Groussac szépséges felháborodásait zavaros panegiriszeivel (persze hasonló példákat említhetnék Swift, Johnson és Voltaire műveiből is). Ám a feltételezésem nyomban szertefoszlott, amint az említett gúnyolódások örömteli olvasása helyett megpróbáltam kifürkészni a szerző módszerét.
Tüstént rájöttem valamire: arra, hogy alapvetően igaz, egyszersmind kissé elhibázott a feltevésem. A gúnyolódó ember ugyanis valóban óvatosan jár el, csakhogy a hamiskártyás óvatosságával, aki ismeri azokat az álfigurákat, amelyek egy adott kártyából - mely számára kétfejű csillagokból álló, megvásárolható mennyország - összeállhatnak. Három király uralja a pókert, a trükkjátékban ellenben semmit sem számítanak. A vitázó ember sem függ kevésbé a konvencióktól. Az utcai szitkozódások receptje amúgy is jó mintát ad, hogy mi lehet a vita tárgya. A Corrientes s az Esmeralda tájékán az utca embere egyazon foglalkozást jelöli meg mindenki anyja számára, vagy elküld mindenkit egy bizonyos, jól ismert helyre, melynek több neve is van, vagy pedig valami közönséges hangot utánoz - s ezzel az az esztelen konvenció alakult ki, hogy nem a sértőt várja e sok élmény, hanem a figyelmes, néma hallgatóságot. Sőt még nyelvre sincs szükség. 1592 táján elég volt fügét mutatni vagy valakit falhoz szorítani (Samson: I will take the wall of any man or maid of Montague's. Abram: Do you bit your thumb at us, sir?),[1] az volt ugyanis Shakespeare csalárd Veronájában a sértegetők bevett eszköze, akárcsak a londoni sörözőkben, bordélyokban vagy medveviadalokon. Az állami iskolákban pedig a szamárorr és a nyelvöltögetés tölt be hasonló szerepet.
A becsmérlésnek egy másik elterjedt formája a kutya szó használata. Az Ezeregyéjszaka meséi-ben, a 146. estén megtudhatják a figyelmes hallgatók, hogy Ádám fia egy teljesen lezárt ládába csukta az oroszlánsarjat, s ekképpen szidalmazta: "Ledöntött a lábadról a sors, s többé már fondorlattal sem állsz talpra, óh, te sivatagi kutya!"
A gyalázás hagyományos ábécéje a vitázót is minősíti. Szóbeli érintkezésekkor csak hanyagságból vagy rendkívüli esetben maradhat el az úr megszólítás, nyomtatásban ellenben sértő a használata. A doktor is megsemmisítő hatású lehet. Ha valaki a Lugones doktor által elkövetett szonettekről tesz említést, az azt jelenti, hogy egyszer s mindenkorra gyengének találta őket, s minden metaforáját elutasítja. A doktor első említésére ledől a félisten, s csupán egy üres argentin uraság marad belőle, aki papírgallért visel, harmadnaponként borotválkozik, s légúti elzáródás következtében hal meg. Csupán az ember eredendő, orvosolhatatlan esendősége marad meg belőle. S persze megmaradnak - reménykeltő zeneiségükben - a szonettek is. (Egy olasz szerző úgy igyekezett Goethét becsmérelni, hogy forgalomba hozott egy rövid cikket, amelyben szüntelenül il signore Wolfgang-nak titulálta. Ez szinte hízelgésnek számított, hiszen azt jelezte vele, hogy nem vesz tudomást a Goethe ellen valóban felhozható érvekről.)
Elkövetünk egy szonettet, forgalomba hozunk egy-egy cikket. A nyelv egész gyűjteményt őriz ezekből a hagyományos sértési formákból, melyek minden vita velejét alkotják. Meglehetősen szimpla megoldás, ha azt mondjuk, hogy egy író "megeresztett" vagy "összekotyvasztott" , vagy "kinyögött" egy könyvet; sokkal jobban hangzanak a hivatali vagy kereskedelmi kifejezések: expediál, továbbít, forgalmaz. Eme száraz terminusokhoz azután hozzácsapódik néhány színesebb szó, s örök szégyenben marad az ellenfél. Mikor egyszer egy árverési kikiáltóról érdeklődtek, aki hajdan szavalóművész volt, valaki meggondolatlanul azt találta mondani, hogy éppen az Isteni Színjáték-ot kiáltozza nagy buzgalommal. Az anekdota szellemessége ugyan nem magával ragadó, mechanizmusa ellenben nagyon is jellegzetes. Mint minden anekdotában, ebben is megtévesztő szóhasználattal van dolgunk. A kiáltozni ige (melyet nyomatékosabbá tesz a nagy buzgalommal kifejezés) azt sejteti, hogy az inkriminált férfiú egy javíthatatlan, pénzsóvár árverező, egyszersmind azt is, hogy Dante-szavalata egy fabatkát sem ér. A hallgató habozás nélkül elfogadja ezt az érvet, mert azt nem érvként tálalják elé. Ha helyesen fogalmaznák meg, nem adhatna hitelt az érvnek. Csakhogy először is a szavalás és a kikiáltás hasonló tevékenységet jelöl. Másodszor pedig valószínű, hogy az egykori szavaló hivatása -a szónoklásban szerzett jártasság okán - szerepet játszott abban, hogy kikiáltó lett.
A szatíra egyik hagyományos formája a kifejezések feltétel nélküli felcserélése (nem vetette meg ezt Macedonio Fernández, se Quevedo, se George Bernard Shaw). E híres recept szerint az orvos ellen óhatatlanul az a vád, hogy betegséget és halált okoz; a jegyző ellen, hogy lop; a hóhér ellen, hogy meghosszabbítja az emberek életét; a képzelet szülte könyvek ellen, hogy untatják vagy kővé dermesztik az olvasót; a bolygó zsidók ellen, hogy bénák; a szabó ellen, hogy meztelenül jár; a tigris és a kannibál ellen, hogy nem kegyelmeznek a rebarbarának. Ugyanennek a hagyománynak egy másik változata a gondatlan fogalmazás, amely olykor épp azt árulja el, amit tagadni igyekszik. Például: "És íme az emlékezetes tábori ágy, amely alatt csatát nyert a tábornok." Vagy: "Isteni volt a zseniális filmrendező, René Clair utolsó alkotása. Amikor felébresztettek bennünket..."
A hirtelen váltás egy újabb hatásos módszer. Példának okáért: "A Szépségnek egy ifjú papja, egy hellén fénnyel átitatott elme, egy remek, egy igazi férfi, akinek van (egérhez méltó) ízlése." Vagy itt van ez az andalúziai nóta, amelyben csak egy pillanat választja el az adatközlést a támadástól:
Huszonöt szalmaszálból
széket csináltam.
Talán azt akarod, hogy
pofádba vágjam?
Ismétlem, hogy a játék formális oldalához tartozik a szükségszerűen megtévesztő érvek makacs becsempészése. Végtére is egy valós ok is megjelölhető, s abból sorolhatók azután a nevetséges túlzások, az ál-jótettek, a csalóka engedmények, akárcsak a béketűrő megvetés formái, csakhogy e két mozzanat oly eltérő - jóllehet nem összeegyeztethetetlen -, hogy mindmáig senki sem kapcsolta össze őket. Lássunk néhány jeles példát. Vajon hogy szedi le Groussac a keresztvizet Ricardo Rojasról? A következő idézet - melyen annak idején Buenos Aires minden irodalmárja csámcsogott - megmutatja. "Például, annak utána, hogy fájdalommal meghallgattam két-három cikornyás prózában írt részletet ama papírhalmazból, amelyet a nyilvánosság előtt mindenki, aki belekukkantott, lelkendezve üdvözölt, én már joggal dönthetek úgy, hogy most nem olvasom végig a művet, s egyelőre a szóban forgó, gazdag történetnek - mely a valóságban sosem létezett dolgokat beszél el - csupán a kivonatára vagy tartalomjegyzékére hagyatkozom. Mindenekelőtt a monstrum első, legzavarosabb részére gondolok (amely a négy kötetből hármat tölt meg): bennszülöttek vagy meszticek dadogására..." Groussac jól sikerült rosszallással végzi el a szatirikus játék legkínosabb szertartását. Úgy tesz, mint aki fájlalja az ellenfél hibáit (fájdalommal meghallgattam); előrevetíti egy hirtelen dühkitörés képét (először a papírhalmaz, majd a monstrum szóval); dicsérő szavakat használ a becsmérléshez (gazdag történet), egyszóval érti a dolgát. Nem követ el mondattani hibát - célratörően fogalmaz -, ám az érvelése már nem hibátlan. A mérete miatt szól le egy könyvet, majd azt sejteti, hogy senkinek sem kell majd az afféle ócskaság, végül pedig oda lyukad ki, hogy nem érdekli a meszticek és mulattok bárgyú fecsegése: mindez nem méltó válasz Groussactól, ez csak egy vagánytól tenné meg.
Még egy súlyos szavú bírálatot idézek az említett szerzőtől: "Sajnálattal töltene el bennünket, ha az a körülmény, hogy már kereskedelmi forgalomba került Piñero doktor vitairata, komolyan akadályozná a mű elterjedését, és csupán Coni nyomdájában keltene »feltűnést« ez a könyv, amely másfél éves, bolyongó diplomataélet kiérlelt gyümölcse. Isten segedelmével erre nem kerül sor, s ami bennünket illet, mindent megteszünk, hogy ne jusson neki ily gyászos sors." Groussac ismét a könyörületességével kérkedik; ismét a mondatszerkesztést aknázza ki ördögi ügyességgel. És ismét égbekiáltó közhelyre alapozza az ítéletét: azért űz gúnyt az írásból, mert kevés olvasót vonz, és lassan készült el.
Ezeket a szánalmas eszközöket talán úgy védhetjük meg elegánsan, ha a szatíra homályba vesző eredetére utalunk. Az ugyanis (a legfrissebb bizonyítékok szerint) a harag szította varázsátkokból származik, nem pedig elmés érvelésekből. Egy olyan valószerűtlen állapot relikviája, amelyben az adott névre zúdított sértések a név viselőjét sújtják. Szatanail angyalt, a bogumilok Istenének lázadó elsőszülött fiát, úgy fékezték meg, hogy a nevéből elvették az il képzőt, amely eladdig a koronáját, fényét és jólétét biztosította. Ma a tűz a hajléka, házigazdája pedig a Mindenható haragja. Fordított példát kínál a kabbalisztika: az ősi Ábrám magja mindaddig terméketlen volt, míg a nevébe be nem toldották a he betűt: attól nemzőképes lett.
A lelke mélyéig keserű Swift az emberi nem rágalmazását tűzte ki célul, amikor megírta Lemuel Gulliver kapitány úti krónikáját. Az első két utazást - az egyik Lilliput parányi országába vezet, a másik pedig az irdatlan Brobdingnagba - joggal nevezi Leslie Stephen antropometrikus álomnak, amely egyáltalán nem érinti lényünk összetettebb vonásait, se a szenvedélyeit, se a mérhető elemeit. A harmadik utazás, a legszórakoztatóbb, a kísérletező tudományt gúnyolja ki a megfordítás ismert eszköze révén: Swift semmire-se-jó műhelyeiben gyapjútlan juh tenyésztését szorgalmazzák a tudósok, jégből akarnak puskaport készíteni, lágyított márványból vánkost, s indítványozzák, hogy azontúl vékony lemezekbe kovácsolják a tüzet, s hogy az emberi ürülékből nyerjék vissza a tápanyagokat. (Egy kemény hangú lap szól ebben a részben az elaggás hátrányairól.) Az utolsó, negyedik utazás azt igyekszik bizonyítani, hogy az állat értékesebb, mint az ember. Beszélő, monogám, tehát emberszerű lovak erényes köztársasága tárul a szemünk elé, ahol is a négylábú emberek alkotják a proletariátust: egymás hegyén-hátán élnek, túrják a földet, megkaparintják a tehenek városát, hogy tejet lopjanak, egymásra ürítik a székletüket, romlott húst esznek, s bűzlenek. A történet, mint látjuk, önmaga ellen szól. Ami hozzáadódik, az merő irodalom, szintaxis. A konklúzióban ezt halljuk: "...nem volt itt ügyvéd, hogy kiforgassa minden zsebemet; nem volt itt besúgó, hogy lesse minden lépésemet, elejtett szavamat, vagy kitalált vádakat kössön a nyakamba, mert jól megfizették érte; itt nem voltak botrányrendezők, befeketítők, rágalmazók, zsebtolvajok, útonállók, betörők, koronaügyészek, ringyók, pojácák, hamiskártyások, bamba szájtátók, örök vitatkozók, fajtalankodók, gyilkosok, rablók, piperkőc álművészek."[2] E szép felsorolásban megfertőzik egymást a szomszédos szavak.
Végül még két példa. Az egyik az a híres sértésparódia, amelyet állítólag Doctor Johnson rögtönzött: "A felesége, uram, azzal takaródzik, hogy bordélyban dolgozik, pedig csempészholmit árul." A másik a legpompásabb sértés, amit valaha is hallottam: páratlanságát még az is hangsúlyozza, hogy szerzője se előtte, se utána nem találkozott az irodalommal. "Az istenek nem adták meg Santos Chocanónak, hogy halálával szégyent hozzon a vérpadra. Még mindig él, pedig már agyongonoszkodta magát." Szégyent hoz a vérpadra. Agyongonoszkodja magát. Vargas Vila villámló szavai dicséretes elvontságuknál fogva semmiféle közvetlen hatással nincsenek a szenvedő alanyra: sértetlen marad az, szinte valószerűtlen, érdektelen és talán halhatatlan is. Elég futólag megemlíteni Chocano nevét, s máris felidézzük a szitkot, álnok homályban hagyván mindent, ami a költőre vonatkozik, még az említett gonoszság legapróbb részleteit és megnyilvánulásait is.
Megpróbálom összefoglalni a fentieket. A szatíra semmivel sem kevésbé konvencionális, mint egy szerelmesek közt elhangzó párbeszéd vagy egy szonett, amelyet José María Monner Sans a természet virágának nevezett. Módszere nem egyéb, mint hogy szofizmákat kever a szövegbe, egyetlen szabálya pedig, hogy azonnal szép gonoszságokat agyal ki hozzá. Majdnem elfelejtem: fontos, hogy emlékezetes is legyen.
Ezt bizonyítja egy sértésre adott férfias válasz is, amelyről De Quincey számol be.[3] Egy teológiai vagy irodalmi vita hevében egy pohár bort löttyintenek egy uraság szemébe. A sértett szemrebbenés nélkül így vág vissza: "Ez csak egy kitérő, uram, várom az érvét." (A replika hőse, egy bizonyos Henderson doktor, 1787 táján hunyt el Oxfordban, e találó szavakon kívül nem hagyott ránk más emléket: szép és elégséges ez a halhatatlanság.)
Az első világháború utolsó éveiben hallottam egy legendát Genfben, mely szerint Szervét Mihály így szólt a bírákhoz, miután máglyahalálra ítélték: "Elégek, ám ez csupán egy tény. A vitát az örökkévalóságban folytatjuk."
Adrogué, 1933
Scholz László fordítása
A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.
A félkövér szám a fordító jegyzeteit jelöli.
[1] Sámson: "Falhoz szorítom a Montague-k egész házanépét!" Ábrahám: "Nekünk mutat fügét kelmed?" Romeo és Júlia, I, 1. (Mészöly Dezső fordítása)
[2] Gulliver urazásai, Bp., 1968, 425. old. (Szentkuthy Miklós fordítása)
[3] Vö. Writings, XI, 226. old.
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |