A homály dicsérete
[Elogio de la sombra (1969)]

JAMES JOYCE

Az ember egy napja magába foglal
minden napot, az elképzelhetetlen
első naptól, mikor egy szörnyü Isten
számolt minden halálokkal s napokkal,
ama másikig, hol földi időnk
folyója forrásához tér pihenni,
az Örökhöz, mely a jelent jelenti,
a jövőt, a mát, mely most rám köszönt.
Hajnal és éj között itt az egész
világtörténet. Éjszakámban ott van
a héber útja, Karthágó romokban,
minden Pokol és Megdicsőülés.
Adj, Uram, annyi erőt s annyi kedvet,
hogy e nap csúcsáig fölemelkedjek.

Cambridge, 1968

Somlyó György fordítása

THE UNENDING GIFT

A festő egy képet ígért nekünk.

Ma itt New Englandben ért a halálhíre. Megint azt a szomorúságot éreztem, ami mindmáig elfog, ha elgondolom, hogy ugyanabból az anyagból vagyunk, mint álmaink. Őrá gondoltam és a képre: hogy már mindkettő elveszett.

(Csak az isteneknek lenne szabad ígérniük, mert ők halhatatlanok.)

Arra a kiszemelt helyre gondoltam, amelyet a kép már sosem fog elfoglalni.

Aztán meg arra: ha itt volna, az évek során nem lenne más, csak még egy a többi között, még egy dolog, a ház hívságainak és megszokásainak egyike, de így határtalan lett és múlhatatlan, bármilyen alakot ölthet és bármilyen színt, nincs kötve egyikhez se.

Valamiképpen létezik. Élni és növekedni fog, mint valami zene, s most már mindvégig itt marad velem. Köszönöm, Jorge Larco.

(Az embereknek is szabad ígérniük, mert az ígéretben van valami, ami halhatatlan.)

Somlyó György fordítása

LABIRINTUS
[LABERINTO]

Bent rekedtél. Nem lesz ajtó soha.
Ez az erőd a világegyetem,
nem szimmetrikus, nincs szabálya, sem
titkos középpontja, külső fala.
Hogy kemény utad véget ér, ne várd,
mivel konokul kettéágazik,
aztán konokul kettéágazik
megint. Vasból van sorsod és bírád.
Ne reméld, hogy a bika, aki ember,
s kitől e végtelen kőrengeteg
megtanulta, hogy mi a rettenet,
megrohamoz elsöprő lendülettel.
Nincs. Semmit ne várj. A fenevadat sem
ebben a feketedő szürkületben.

Imreh András fordítása

A LABIRINTUS
[EL LABERINTO]

Még Zeusz sem ismerné ki magát
az én helyemben, e kőrengetegben.
Hogy ki mindenki voltam, elfeledtem;
sorsom, hogy sivár falak közt utált
utam rójam. Egyenes folyosók,
amik idővel kör alakúakká
görbülnek. Kőből néhány ócska korlát,
amiket a sok év elkoptatott.
Néhány félelmetes nyomot találtam
a sápadt porban. Konkáv délutánok
panaszos bőgést vagy rég elkiáltott
bőgés visszhangját sodorják utánam.
Tudom, az árnyékban vár Valaki,
e Hadészt alkotó hosszú magányok
elcsigázója, ki vérre sóvárog,
s ki halálom falánkan figyeli.
Keressük egymást. De jó volna, ha
a várakozás véget érne ma.

Imreh András fordítása

AZ ETNOGRÁFUS
[EL ETNÓGRAFO]

Texasban hallottam a történetet, de egy másik államban történt az eset. Egyetlen szereplő van benne, bár minden történetnek ezernyi látható és láthatatlan, élő és holt szereplője van. Fred Murdocknek hívták, ha nem tévedek. Magas, amerikai fajta, szőkésbarna hajú, markáns arcú, szótlan férfi volt. Semmi eredeti nem volt benne, még csak a fiatalokra jellemző csinált eredetiség sem. Tisztelettudó természet lévén nem volt bizalmatlan se a könyvek, se a könyvek szerzői iránt. Abban a korban volt, amikor a férfiember nem tudja még, hogy kicsoda, és készséggel beleveti magát abba, amit a véletlen elé tár: a perzsa misztikába vagy az ismeretlen eredetű magyar nyelvbe, a háborús kalandokba vagy az algebrába, a puritanizmusba vagy épp a tobzódásba. Az egyetemen azt a tanácsot kapta, hogy tanulmányozza a bennszülött nyelveket. Néhány nyugati törzsnél még élnek ezoterikus rítusok; azt javasolta neki a tanára, egy idősebb férfi, hogy költözzék egy időre egy rezervátumba, figyelje meg a rítusokat, és derítse ki, mi az a titok, amit a varázslók átadnak a beavatottaknak. Visszatérése után ír majd egy disszertációt, amit az intézet vezetősége bizonyára megjelentet. Murdock kapva kapott az alkalmon. Egyik felmenője a nyugati határvidéken esett el; a hajdani törzsi viszály most összekötő kapocs volt. Látta előre, nem kétséges, hogy mennyi nehézség vár rá; el kell majd érnie, hogy befogadják a vörös bőrűek. Belevágott a nagy kalandba. Jó két évig élt a prérin, hol vályogfalak közt, hol a szabadban. Pirkadatkor kelt, sötétedéskor feküdt, s egy idő után már nem a szülei nyelvén álmodott. Megszokta a nyers ízeket, fura ruhákkal fedte a testét, elfeledte a barátait és a várost, és már másképp gondolkozott, mint ahogy az esze engedte volna. A tanulás első hónapjai alatt titokban jegyzeteket készített, de később megsemmisítette őket, talán azért, hogy ne keltsen gyanút a többiekben, talán azért, mert már nem volt rá szüksége. Egy előre kitűzött időpont után, ami lelki és testi gyakorlatok elvégzéséhez kötődött, elrendelte a pap, hogy azontúl jegyezze meg az álmait, s másnap hajnalban számoljon be neki róluk. Murdock megállapította, hogy a teliholdas éjszakákon bölényekkel szokott álmodni. Ismétlődő álmait közölte a mesterével; az végül megosztotta vele a titkos eszmét. Egy reggel, búcsúzás nélkül otthagyta őket Murdock.

A városban sóvárogva gondolt a prérin töltött első estékre, ahol annak idején sóvárogva gondolt a városra. Elment a professzorához, és közölte vele, hogy tudja a titkot, de úgy döntött, nem fedi fel.

- Köti az esküje? - kérdezte a tanár.

- Nem ez az oka - felelte Murdock. - Tanultam valamit azon a távoli tájon, amit nem tudok szavakba foglalni.

- Talán az angol nyelv az akadály? - tudakolta a beszélgetőtársa.

- Egyáltalán nem erről van szó, tanár úr. Most, hogy birtokában vagyok a titoknak, száz különböző, sőt egymásnak ellentmondó módon meg tudnám fogalmazni. Nem is tudom, hogy mondjam el, hogy mennyire csodás az a titok, és hogy én most a tudományt, a mi tudományunkat már csak puszta léhaságnak tartom.

Egy kis szünet után így folytatta:

- Egyébként nem annyira a titok a fontos, mint a hozzá vezető utak. Azokon az utakon pedig végig kell menni.

A professzor hűvösen válaszolt:

- Döntéséről tájékoztatni fogom a Tanácsot. Talán indiánok közt akar élni?

Murdock így felelt:

- Nem. Talán vissza se megyek a prérire. Amit az ottaniaktól tanultam, az mindenütt és minden helyzetre érvényes.

Ez volt lényegében a beszélgetésük.

Fred megnősült, elvált, s ma a Yale-en könyvtáros.

Scholz László fordítása

A DOLGOK
[LAS COSAS]

Aprópénz, kulcskarika, sétapálca,
engedelmes zár és a kései
jegyzetek, miket megtekinteni
már nem marad időm, sakktábla, kártya,
gyűrött ibolya könyvlapok között:
egy feledhetetlen, elfeledett
délután emléke; a tükrözött,
vörösen izzó hajnali egek
csalóka visszfénye. Mennyi dolog -
reszelő, küszöb, atlasz, szeg, kupa,
hallgatag rabszolgák serény hada:
furán titokzatosak és vakok.
Túlélik majd minden földi nyomunk;
észre sem veszik, hogy már nem vagyunk.

Imreh András fordítása

PEDRO SALVADORES

Juan Murchisonnak

Történelmünk egyik legfurcsább és legszomorúbb eseményét akarom most - talán elsőként - leírni. Az lesz a legjobb, gondolom, ha a lehető legkevesebbet avatkozom az elbeszélésbe, és nem színezem ki és nem is toldom meg merész feltételezésekkel.

Egy férfi, egy nő meg egy diktátor hatalmas árnyéka a három szereplő. A férfit Pedro Salvadoresnek hívták; Acevedo nagyapám még találkozott vele, néhány nappal vagy héttel a caserosi csata után. Pedro Salvadores, meglehet, nem különbözött az átlagembertől, de alakját a sorsa és az idő eredetivé tette. Úriember lehetett, mint sok kortársa. Volt (feltételezhetően) egy vidéki birtoka, és az unitáriusok pártján állt. Planes volt a felesége vezetékneve; a Suipachán laktak, nem messze a Temple utcai saroktól. A ház, ahol az események lejátszódtak, bizonyára épp olyan volt, mint a többi épület: utcai bejárat, kapualj, szélfogó ajtó, szobák, mély patiók. Egyik éjszaka, úgy 1842 táján, Salvadoresék arra lettek figyelmesek, hogy a kövezetlen utcáról egyre erősebben hallatszik be a lovak tompa dobogása, és hogy éljeneznek, szitkozódnak a lovasok. A Mazorca[*] ezúttal nem kerülte ki őket. Óbégattak, majd az ajtót verték, de míg kifordították a helyéből, Salvadoresnek sikerült arrébb lökni az ebédlőasztalt, félrehúzni a szőnyeget és lemenekülni a pincébe. A felesége visszatolta az asztalt a helyére. A banda benyomult a házba; Salvadoresért jöttek. A felesége közölte velük, hogy a férje Montevideóba szökött. Nem hittek neki; ostorral jól helybenhagyták, összetörték a világoskék szervízt, átkutatták a házat, de az nem jutott eszükbe, hogy felhajtsák a szőnyeget. Éjfélkor odébbálltak, de megfogadták, hogy még visszatérnek.

Ekkor kezdődik igazából Pedro Salvadores története. Kilenc évet élt a pincében. Még ha gyakran elmondjuk is magunknak, hogy az év napokból áll, a nap pedig órákból, meg hogy a kilenc esztendő valójában elvont fogalom és képtelen szám, azért kegyetlen ez a történet. Gyanítom, hogy ott, a sötétben, melyhez hozzászokott a szeme, Salvadores nem gondolt semmire, még csak gyűlölködésre se, még csak a leselkedő veszélyre se. Egyszerűen csak ott volt, a pincében. Fentről, a számára elérhetetlen világból csak visszhangok jutottak el hozzá: felesége megszokott lépte, a kút és a vödör koppanása, a patióban súlyosan kopogó eső hangja. Amúgy is minden nap akár az utolsó napja is lehetett.

A felesége apránként szélnek eresztette a cselédséget, mert még képesek lettek volna elárulni őket. Az egész családnak azt mondta, hogy Uruguayban van a férje. A katonaságnak varrt az asszony, abból éltek ketten. Az évek során két gyereket szült; a családja megvetette, mert azt hitték, hogy szeretőt tart. Később, a zsarnok bukása után térden állva kértek tőle bocsánatot.

Mi volt, ki volt Pedro Salvadores? Mi tartotta rabságban: a rettegés, a szerelem, Buenos Aires láthatatlan jelenléte, végül talán már a megszokás? A felesége nem akarta, hogy elhagyja, ezért mindenféle összeesküvésről meg győzelmekről vitt neki homályos híreket. Salvadores talán gyáva volt, és a felesége hűségesen titkolta, hogy tudja. Elképzelem, hogy él Salvadores a pincében, talán gyertyája, talán könyve sincs. Álomba vonja a sötétség. Arról az iszonyú éjszakáról álmodik először, amelyen a torkát keresték a tőrök, meg a nyílt utcákról, a pusztaságról. Évek múltán már képtelen a menekülésre, és a pincéről álmodik. Először üldözött, fenyegetett volt; később pedig - ezt sosem fogjuk megtudni - odúba húzódott, békés állat vagy egyfajta sötét istenség.

És ez így ment 1852-ig, amikor egy nyári napon elmenekült Rosas. Akkor Salvadores feljött a napfényre; a nagyapám beszélt vele. Elhízott, petyhüdt volt a teste, viaszszínű a bőre, s nem tudott hangosan beszélni. Sosem kapta vissza a kisajátított földjeit; azt hiszem, nagy szegénységben halt meg.

Mint mindenben, Pedro Salvadores sorsában is olyasminek a jelképét látjuk, amit már-már értünk.

Scholz László fordítása

[*] J. M. Ortiz de Rosas diktátor (1793-1877) rettegett elnyomó szervezete. (A ford.)

IZRAEL
[ISRAEL]

Egy ember, akit bezároltak és elvarázsoltak,
egy ember, akit arra ítéltek, hogy kígyóként
őrizze a bitang aranyat,
egy ember, akit arra ítéltek, hogy Shylock legyen,
egy ember, aki földig hajol
és tudja, hogy a Paradicsomban lakott,
egy öreg vak ember, akinek egy templom oszlopait
kell összetörnie,
egy arc, amelyet arra ítéltek, hogy álarc legyen,
egy ember, aki az emberek ellenére
Spinoza és Baal Shem és a Kabbala,
egy ember, aki maga a Könyv,
egy ajak, mely a mélységek legalján
a magasság igazságát dicsőíti,
egy ügyész vagy egy fogorvos,
aki Istennel társalkodik a hegyen,
egy ember, akit arra ítéltek, hogy a csúfság legyen,
a gyalázat, a zsidó,
egy megkövezett és megégetett
és halálos kamrákba fojtott ember,
egy ember, aki mégis halhatatlanságra tör,
s aki ma megtér a maga harcához,
a győzelem kitörő ragyogásához,
oly szépségesen, mint déli verőn az oroszlán.

Somlyó György fordítása

1968. JÚNIUS
[JUNIO, 1968]

Az arany alkonyatban,
vagy ebben a nyugalomban, aminek
jelképe tán az arany alkonyat,
az ember könyveket rakosgat
az üresen várakozó polcokra,
érzi a pergamen, bőr és vászon szagát,
és azt a jóérzést, amit
már előre is nyújt a megszokás
s a rend ahogy kialakul.
Stevenson meg a másik skót, Andrew Lang
itt folytatja majd varázslatosan
a lassú vitát, amit félbeszakított
a tenger és a halál,
és Reyes is aligha tiltakozik
Vergilius szomszédsága ellen.
(A könyvtárrendezés
a kritika egyfajta csendes
és szerény művészete.)
Az ember, aki nem lát,
tudja, hogy sosem olvashatja többé
a kezébe került gyönyörű köteteket,
s nem segíthetnek neki már megírni
a könyvet, mely igazolása lenne,
de ezen a - talán - arany alkonyon
rámosolyog rendhagyó végzetére,
s azt a különös boldogságot érzi,
ami a szeretett régi dolgokból árad.

Somlyó György fordítása

INVOKÁCIÓ JOYCE-HOZ
[INVOCACIÓN A JOYCE]

Szétszórva szétszórt városokban,
magányosan és sokan,
azt játszottuk, az első Ádám vagyunk,
aki a dolgoknak nevet adott.
Az éjszaka tágas lejtőségén,
mely a hajnallal határos,
szavakat kerestünk (emlékszem még)
a holdra, a halálra, a reggelre
s az ember más szokásaira.
Voltunk az imagizmus, a kubizmus,
titkos összejövetelek és szekták,
a hiszékeny egyetemek tiszteletének tárgyai.
Föltaláltuk a központozás hiányát,
a nagybetűk elhagyását,
az alexandriai könyvtárosok
galambot formázó strófáit.
Hamu, kezünk fáradsága
és izzó tűz - a hitünk.
Te kovácsoltál eközben
a száműzetés városaiban,
s száműzetésben, amely
gyűlölt s választott szerszámod volt,
művészeted fegyvere,
megalkottad merész labirintusaidat,
végtelenül kicsivé s véget nem érővé,
csodálatosan hitvánnyá
s a történelemnél népesebbé tetted őket.
Úgy halunk majd meg, hogy meg se láttuk
e kétlényegű szörnyet vagy a rózsát,
mely útvesztődben a középpont,
de őrzi még talizmánjait az emlékezet,
Vergilius-visszhangjait,
s így az éjjel utcáin ott maradnak
káprázatos poklaid,
sok mondatritmusod és metaforád,
árnyékod aranya.
Mit számít gyávaságunk, ha van e földön
akár csak egy ember derék,
mit számít a bánat, ha volt már az időben
valaki, ki boldognak mondta magát,
mit számít elveszett nemzedékem,
e homályos tükör,
ha könyveid igazolják őt.
Én - a mások vagyok. Mindazok, kiket
megszabadított megszállott szigorod.
Azok vagyok, akiket nem ismersz és megváltasz.

Ertl István fordítása

IZRAEL, 1969
[ISRAEL, 1969]

Féltem, hogy Izraelre most is
a nosztalgia alattomos szelídsége
lesked, amit a százados diaszporákban
halmoztak fel szomorú kincsül
a hitetlenek városainak zsidónegyedeiben,
a sztyeppi alkonyokon, az álmodozásban,
azoknak a nosztalgiája, akik Babilon
vizei mellett sóvárogtak utánad, Jeruzsálem.
Mi más is voltál, Izrael, mint ez a nosztalgia,
ez az üdvözülni-vágyás
az idő ingatag formái közt,
ősi varázs-könyved, liturgiáid,
Istenben való magányod?
Nem így lett. A világ legősibb nemzete
egyben a legfiatalabb is.
Nem a kertek, nem az arany vagy a semmittevés
kísértett téged, te végső
föld, hanem a keménység.
Izrael szavak nélkül is kimondta:
el fogod feledni, hogy ki vagy.
El fogod feledni a másikat, akit elhagytál.
El fogod feledni azt, aki voltál ama földeken,
melyek neked adták estéiket és reggeleiket,
s amelyeknek többé nem szolgálsz nosztalgiáddal.
El fogod feledni atyáid nyelvét, és megtanulod a Paradicsomét.
Izraeli leszel, és katona.
Mocsárra építesz, sivatagból raksz fel hazát.
Együtt dolgozva soselátott testvéreddel.
Egy dolgot megígérhetünk neked:
ott lesz a helyed a harcban.

Somlyó György fordítása

A RITTER, TOD UND TEUFEL KÉT VÁLTOZATA
[DOS VERSIONES DE RITTER, TOD UND TEUFEL]

I

A képzeletbeli sisak alatt
arcéle zord s éppoly kérlelhetetlen,
mint oldalán a kard. Kopár ligetben
léptet rendíthetetlen a lovag.
Az aljas és szemérmetlen sereg
már körbefogta: bámul szolgaszemmel
az Ördög, kétfelől kígyók merednek,
s homokórával int az ősz Öreg.
Ki rád néz, tudja, vaslovag, tebenned
nincsen hely gáncsnak, sápadt félelemnek.
Sorsod kemény: parancsot és talán
sebet kell osztanod. Vitéz vagy, német,
s biztos lehetsz: méltó ellenfelének
fogad majd el az Ördög s a Halál.

II

Két út nyílik. Az egyiken a gőgös
vasember léptet, jó hitében bízva,
a világ veszedelmes erdejében,
a rémek közt, míg körben mozdulatlan
táncát járja az Ördög s a Halál;
a másik út rövid: enyém. Mely elmúlt
éjen vagy rég letűnt napon fedeztem
föl ezt a képzelt hőstörténetet,
a festő Dürer halhatatlan álmát,
a hőst s az árnyak rút seregletét,
kik lesnek rám, kutatnak s megtalálnak?
Nem a vitézt, engem szólít az ősz
öreg, kinek fején kígyók tanyáznak.
A le nem pergő óra nem a bajnok
örök percét, az én időmet méri.
Én leszek hamu s én leszek sötétség,
bár később indultam, mégis beérek
a végső révbe, míg te, ki nem is vagy,
te, egyenes kardú, derék levente,
tovább léptetsz a dermedt rengetegben,
tovább, amíg csak ember él a földön,
egykedvűen, képzelten, mindörökké.

Ertl István fordítása

TÖREDÉKEK EGY APOKRIF EVANGÉLIUMBÓL
[FRAGMENTOS DE UN EVANGELIO APÓCRIFO]

3. Szerencsétlenek a lelki szegények, mert a föld alatt is ugyanazok lesznek, akik most a földön.

4. Szerencsétlenek a sírók, mert nyomorult szokássá vált bennük a sírás.

5. Szerencsések azok, akik tudják, hogy a szenvedés nem mennyei dicsőség.

6. Nem elég utolsónak lenni ahhoz, hogy egyszer elsők legyünk.

7. Boldog, aki nem ragaszkodik ahhoz, hogy igaza legyen, mert senkinek sincs igaza, és mindenkinek igaza van.

8. Boldog, aki másoknak megbocsájt, és az is, aki megbocsájt magának.

9. Jó a jámboroknak, mert sose keverednek viszályba.

10. Jó azoknak, akik nem szomjazzák az igazságot, mert tudják, hogy kegyes vagy kegyetlen sorsunk a véletlen műve, amely kifürkészhetetlen.

11. Szerencsések a könyörületesek, mert szerencséjük a könyörületesség gyakorlásából ered, és nem a jutalom reményéből.

12. Szerencsések a tisztaszívűek, mert ők látják az Istent.

13. Jó azoknak, akik igazukért üldöztetést szenvednek, mert emberi sorsuknál fontosabb nekik az igazság.

14. Senki se a föld sója, senki, élete egyetlen pillanatában sem az.

15. Csak gyulladjon fel a lámpafény, ha senki nem látja is. Isten meg fogja látni.

16. Nincs az a parancsolat, amit meg ne lehetne szegni, az se, amit én hirdetek, és az se, amit a próféták hirdettek.

17. Aki az igazáért ölt, vagy azért, amit az igazának érzett, nem vétkes.

18. Az emberek cselekedetei nem érdemelnek se poklot, se eget.

19. Ne gyűlöld ellenségeidet, mert ha így teszel, mindenképpen a rabja lész. A gyűlöleted soha nem lehet jobb a békességednél.

20. Ha jobb kezed megsértene, bocsáss meg neki; te vagy a tested és te vagy a lelked, és oly nehéz, ha nem lehetetlen, megvonni köztük a határt...

24. Az igazságot se vidd túlzásba; nincs ember, akinek egy nap leáldoztával ne lett volna többször is oka hazudni.

25. Ne esküdj, mert minden esküvés dagályba fullad.

26. Állj ellen a gonosznak, de félelem és harag nélkül. Aki a jobb arcodat megüti, odanyújthatod neki a másikat, csak félni ne félj tőle.

27. Nem bosszúról és bocsánatról beszélek; az egyetlen bosszú és az egyetlen bocsánat a felejtés.

28. Ellenségeiddel jót tenni igazság műve is lehet, és nem is nehéz; de szeretni őt az angyalok dolga és nem az embereké.

29. Ellenségeiddel jót tenni a legjobb módja annak, hogy hiúságodnak hízelegj.

30. Ne halmozz fel aranyat e földön, mert az arany a tétlenség atyja, az pedig a szomorúságé és unalomé.

31. Gondold azt, hogy a többiek az igazak, és ők is lesznek azok; s akkor, ha nem így lesz, nem te maradsz tévedésben.

32. Isten nagylelkűbb, mint az emberek, és más mértékkel fogja mérni őket.

33. Adj szentséget a kutyáknak, szórd gyöngyeid a disznók közé; fontos, hogy adj.

34. A keresés öröméért keress, ne a megtalálásáért...

39. A kapu választ, nem az ember.

40. Ne gyümölcseiről ítéld meg a fát, se műveiről az embert; ezek rosszabbak is, jobbak is lehetnek nála.

41. Semmi se épül sziklára, minden csak homokra épül, de a mi dolgunk úgy építeni, mintha a homok szikla lenne...

47. Boldog a szegény, akiben nincsen keserűség, és a gazdag, akiben nem lakik gőg.

48. Boldogok a bátrak, akik egy lélekkel tudják fogadni a vereséget és a pálmát.

49. Boldogok, akik emlékezetükben tartják Vergilius vagy Krisztus néhány szavát, mert ezek fénybe borítják napjaikat.

50. Boldogok a szeretettek és a szeretők, mind pedig azok, akik meg tudnak lenni szerelem nélkül.

51. Boldogok a boldogok.

Somlyó György fordítása

LEGENDA
[LEYENDA]

Ábel halálát követően találkozott egyszer Ábel és Káin. A pusztaságban gyalogoltak, s messziről felismerték egymást, mert mind a ketten roppant magas termetűek voltak. A testvérpár leült a földre, tüzet rakott és evett. Hallgattak, ahogy a nap vége felé hallgatni szokott a fáradt ember. Előbújt az égen egy csillag, még nem volt neve. A lángok fényénél Káin észrevette Ábel homlokán a kő nyomát, leejtette a kenyeret, amelyet épp a szájába készült venni, és bocsánatot kért a bűnéért.

Ábel ezt felelte:

- Te öltél meg engem, vagy én öltelek meg téged? Már nem emlékszem; együtt vagyunk, mint hajdan.

- Most már tudom, hogy valóban megbocsátottál - mondta Káin -, mert a felejtés megbocsátás. Én is megpróbálok majd felejteni.

Ábel lassan felelte:

- Így igaz. Míg tart a lelkiismeret-furdalás, tart a bűn is.

Scholz László fordítása

IMA
[UNA ORACIÓN]

Ajkammal már ezerszer elmondtam és még el is fogom mondani a miatyánkot a hozzám legközelebb álló két nyelven, pedig csak részben értem. Ma reggel, 1969. július első napján egy személyes, nem örökbe kapott imát kísérelek meg elmondani. Tudom, hogy emberfeletti őszinteség kell ehhez a vállalkozáshoz. Először is nyilvánvaló, hogy tilos kérnem. Őrültség volna azt kérnem, hogy ne fedje sötétség a szememet; ezernyi emberről tudok, aki lát, mégsem mondható különösebben boldognak, becsületesnek vagy bölcsnek. Az idő folyamata okok és okozatok láncolata, ezért ha bármilyen kegyet kér az ember, akár a legapróbbat is, azt kéri, hogy szakadjon el a vastörvényű lánc egyik szeme, azt kéri, hogy máris legyen szakadt az a szem. Ekkora csodára senki sem méltó. Nem könyöröghetek bűneim bocsánatáért sem; a megbocsátás más műve, magamat csak én üdvözíthetem. A megbocsátás a sértettet tisztítja meg, nem a sértőt, azt szinte nem is érinti. Lehet, hogy ábránd, hogy szabad az akaratom, de én tudok - vagy azt álmodom, hogy tudok - adni. Tudok bátorságot adni, bár én híján vagyok; tudok reményt adni, bár nincs bennem belőle; tudok tudásvágyat kelteni, bár magam alig értem vagy sejtem, hogy mi az. Inkább barátként, mint költőként akarok fennmaradni; úgy, hogyha valaki elmond Dunbartól vagy Frosttól egy kádenciát, vagy attól, aki éjfélkor látta a vérző fát, a Keresztet, akkor az arra gondoljon, hogy azt először az én számból hallotta. Semmi más nem fontos nekem; remélem, nem késik soká a felejtés. Nem ismerjük a világegyetem célját, de azt tudjuk, hogy a tiszta gondolkodás és az igazságos cselekedet segíti a céljait, még ha azok sosem tárulnak is fel előttünk.

Mindenestül meg akarok halni; ezzel a társsal, a testemmel együtt meg akarok halni.

Scholz László fordítása

HIS END AND HIS BEGINNING

A haláltusa után magára maradt, egymagára, összetörten és kivetetten, s álomba zuhant. Mikor felébredt, a mindennapok és a megszokott helyek várták; elgondolta, hogy nem fog sokat töprengeni az előző éjszakán, és elhatározásától felbátorodva, ráérősen felöltözött. A hivatalban tűrhetően elvégezte a munkáját, bár az volt az érzése, hogy (ettől szoktunk elfáradni) olyasmit végez el újra, amivel egyszer már elkészült. Az volt a benyomása, hogy a társai elfordítják a tekintetüket; talán már tudták, hogy meghalt. Azon az éjszakán kezdődtek a rémálmok; semmiféle emlék nem maradt utánuk, csak a félelem, hogy visszatérnek. Idővel elhatalmasodott rajta a félelem; beférkőzött közé és a megírandó oldal vagy az épp olvasott könyv közé. Nyüzsögtek, hemzsegtek a betűk; eltünedeztek az arcok, az ismerős arcok; lassan elhagyták a tárgyak, az emberek. Az elméje őrjöngő makacssággal igyekezett megkapaszkodni a változó formákban.

Bármilyen különös is, de sosem sejtette az igazságot; az hirtelen világosodott meg előtte. Rájött, hogy nem tudja felidézni álmai képeit, hangjait, színeit; nem volt se kép, se szín, se hang, s az álmok sem álmok voltak. Mindaz az ő valósága volt, a némaságon, a látomáson, tehát az emlékezeten túli valóság. Ez még jobban megdöbbentette, mint az, hogy amióta meghalt, badar képek örvényében viaskodott. Hangok helyett visszhangot hallott; arcok helyett álarcot látott; kézujjai puszta árnyak voltak, nem kétséges, homályos, üres, de ezért ismerős, kedves árnyak.

Ekkor valahogy megérezte, hogy mindazt maga mögött kell hagynia; most már ehhez az új világhoz tartozik, melytől idegen a múlt, a jelen és a jövő. Apránként körbefonta ez a világ. Sok kínt állt ki, bejárta a kétségbeesés és a magány tájait. Kegyetlen volt a zarándoklás, mert túllépett minden korábbi érzékelésén, emlékén és reményén. Újdonságukból és pompájukból eredt minden rettegés. Akkorra már kiérdemelte a Kegyelmet: halála óta mindvégig a mennyben volt.

Scholz László fordítása

A HOMÁLY DICSÉRETE
[ELOGIO DE LA SOMBRA]

Az öregség (mások nevezik így)
boldogságunk évada is lehet.
A vadállat halott, vagy majdnem az.
Marad az ember és a lelke.
Így élek homályosan csillogó formák között,
ez még nem a teljes sötétség.
Buenos Aires,
mely rég külvárosokra szakadozva
nyúlt a végtelen préribe,
megint csak a Recoleta lett, a Retiro,
az Once bizonytalan utcái,
azok a düledező öreg házak,
amiket még most is Délnek nevezünk.
Hosszú életem során körülvett a dolgok sokasága,
Abdérai Démokritosz kiszúrta a szemét, hogy eszmélkedjen,
az én Démokritoszom az idő lett.
Nem bántó ez a félhomály,
mintha egy enyhe lejtőn csordogálna,
akár az örökkévalóság.
Barátaim elvesztették az arcukat,
de a nők most is olyanok, mint annyi év előtt,
nem tudom, megváltozott-e ez az utcasarok,
s a könyvek lapjain nem állnak betűk.
Mindettől megszállhatna a rémület,
de szelídnek érzem, mint egy hazatérést.
Szövegek nemzedékei születtek e földre,
és én csak néhányat olvastam közülük,
s ezeket olvasom emlékezetben újra,
olvasom és alakítgatom.
Délről, keletről, északról, nyugatról
összefutnak az utak, amik elvezettek
magam titkos középpontjához.
Ezek az utak léptek voltak és léptek visszhangjai,
nők, férfiak, haláltusák, feltámadások,
nappalok és éjszakák,
álmok és félálmok,
a tegnapnak, a világ minden tegnapjának
minden legkisebb mozzanata,
a Dán erős kardja és a Perzsa holdja,
a holtak tettei,
a viszonzott szerelem, a szavak,
Emerson és a hó, s még annyi minden.
Most már elfeledhetem őket. Magam középpontjához érkezem,
a magam algebrájához és kulcsához,
a magam tükréhez.
Rövidesen megtudom, ki vagyok.

Somlyó György fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A tigrisek aranya
[El oro de los tigres (1972)]

TANKÁK
[TANKAS]

Részletek

3/ A ritka váza,
a kard, mely egykor kard volt
mások kezében,
a holdvilág az utcán -
mondd meg, nem épp elég ez?

4/ A holdsugárban
fekete-sárga tigris
karmait nézi.
Nem tudja, hogy ma reggel
szétszaggattak egy embert.

6/ Nem estem el, mint
oly sokan őseim közt,
a csatatéren.
Szótagokat számlálok
a meddő éjszakában.

Somlyó György fordítása

APRÓPÉNZ
[QUINCE MONEDAS]

Részletek

SIVATAG [El desierto]

Időtlen tér.
A hold olyan színű, mint a homok.
Most, épp ebben a pillanatban
halnak meg Metaurónál és Tannenbergnél a férfiak.

ESIK [Llueve]

Mily tegnapban, mily karthágói kertben
hull most ugyanez az eső?

KIS KÖLTŐ [Un poeta menor]

A vége úgyis a felejtés.
Én hamarabb elértem.

GENEZIS, 4. 8. [Génesis, 4. 8.]

Az ősi sivatagban történt.
Két kar elhajított egy nagy követ.
Nem volt kiáltás. Csak a vér.
Csak legeslegelőször a halál.
Már nem tudom, Káin volt-e vagy Ábel.

MIGUEL DE CERVANTES

Rossz csillagok és jó csillagok
őrködtek genezisem éjszakáján,
az utóbbiaknak köszönöm a börtönt,
hol megálmodtam Don Quijotét.

MACBETH

Tetteink csak mennek a maguk útján,
melynek nincs soha vége.
Leszúrtam a királyt, hogy Shakespeare
kitervelje tragédiáját.

MÁTÉ, 27. 9. [Mateo, 27, 9.]

Nyitott markomba hullott a dénárja.
Nem bírtam el, leejtettem a földre,
bár nem is volt nehéz. Minden hiába.
Még huszonkilenc hátra van - közölte.

Somlyó György fordítása

SUSANA BOMBAL

Gőgös-sudár fölénnyel jár az estén
a szűz kertben, a visszahozhatatlan,
tiszta pillanat éles sugarában,
amit e kert vetít ránk és a néma,
mély látomás. Itt és most látom őt,
de látom ott is, a káldeai
Ur város réges-régi alkonyában,
vagy ahogy lassan lépked lefelé egy
templom lépcsőin, mely beláthatatlan
porrá omlott, s valaha büszke kő volt,
vagy ahogy egy más földrészen betűzi
a csillagok mágikus jeleit,
vagy egy rózsára hajlik Angliában.
Ott van ő, ahol a zene, a gyöngéd
égben, a görög hexaméterekben,
magányunkban, mely egyre őt kutatja,
a forrásvíz tükrében, az idő
márványában, egy kivont kard vasában,
egy kertekre és alkonyokra nyíló
terasz hosszantartó tündökletében.

S a mítoszok és álarcok mögött
a lelke, e magányos.

Buenos Aires, 1970. november 3.

Somlyó György fordítása

A VAK (I)
[EL CIEGO (I)]

Mariana Grondonának

Elzártak a földi sokféleségtől,
az arcoktól, mik tán még itt maradtak,
a szomszéd utcáktól, mik messze vannak,
a homorú, rég oly mélységes égtől.
A könyvekből az marad, mit az emlék,
ez a másforma feledés megóvott,
mely forma csak, tartalma elmosódott,
és nem őriz mást, csak a puszta címkét.
Minden gödör rám les. Ha lépek egyet,
már esés fenyeget. Egy álmatagra
vált időnek lettem mihaszna rabja,
kit hajnal, alkony többé nem kecsegtet.
Éjszaka van. Nincs senki más. A versben
kell, hogy sivár világom megteremtsem.

Somlyó György fordítása

ON HIS BLINDNESS

Már méltatlan vagyok a csillagokra,
a mély kékséget átszelő madárra,
e szóhalmazra, mely csak variálja
az ábécét, s mit más szerkeszt sorokba,
a homályos márványra, az alig
kivehető rózsára, a remegve
vibráló vörösarany tömegekre,
melyek elvesztették kontúrjaik,
de nem a homályba hajnalokat
s tengert nyitó Éjre, az Ezeregyre,
sem Walt Whitmanre, aki megnevezte
a teremtményeket a hold alatt,
s a feledés fehér foltjára sem, se
a nem hívott, de remélt szerelemre.

Imreh András fordítása

DOLGOK
[COSAS]

A kallódó kötet, mit valaki
egyszer a könyvespolc mélyére rejtett,
s lassan betemeti a napok, éjek
csöndben szállongó pora. A szidóni
horgony, amely mélyre süllyedt a brit
tengerek vak és süppeteg iszapján.
A senkit vissza nem verő tükör
egy régóta lakatlan ház falán.
A körömreszeléknyi nyom utánunk,
idők, terek elhagyott útjain.
Shakespeare kibetűzhetetlen pora.
A felhő folyton változó alakja.
A rózsa tünékeny szimmetriája,
ahogy egyszer véletlenül a gyermek
kaleidoszkópjának tükrébe villant.
Argosz evezői, az ős-hajó.
A lábnyomok a homokban, miket
álmatag végzettel elmos a hullám.
Turner színei, mikor már kihúnynak
a képtár szűk folyosóin a fények
s lépés se koppan az éjféli csöndben.
Az unt világtérkép túloldala.
A pókhálószál a piramison.
A vak kő és a fürkésző kezek.
A hajnal előtt látott kusza álom,
amit a napvilágnál elfelejtünk.
Finnsburh eposzának eleje s vége,
ma egy-két szórvány vas verssor csupán,
nem morzsolhatták szét a századok.
A fordított betűk az itatóson.
A teknőc a ciszterna fenekén.
Amit sose látni. Az unikornis
másik szarva. A Háromság az Egyben.
A háromszögletű korong. Az illó
pillanat, melyben az éleai
mozdulatlan nyila a célba röppen.
Préselt virág Bécquer két lapja közt.
Az időben megálló órainga.
Odinnak a fába vágott vasa.
A fölvágatlan lapok szövege.
A dübörgő lovasroham Junínnál,
melynek visszhangja mintha furcsa módon
ma is szólna, s része a szövevénynek.
Sarmiento árnya a járdaszélen.
A pásztor-hallotta hang a hegyekben.
A fehérlő csontváz a sivatagban.
A golyó, mely Borges-ősöm megölte.
A tapéta túlsó fele. A dolgok,
amiket csak Berkeley Istene lát.

Somlyó György fordítása

FENYEGETŐ VESZÉLY
[EL AMENAZADO]

Ez a szerelem. Vagy elrejtőzöm előle, vagy elszököm.

Akár egy lázálomban, úgy nőnek köröttem a börtön falai. Gyönyörű álarca megváltozott, de mint mindig, most is az egyetlen. Mit érek talizmánjaimmal: a rímes gyakorlattal, a hevenyészett műveltséggel, inaskodásommal a nyelvben, amelyen a zordon Észak énekli meg tengereit és kardjait, a barátság derűjével, a Könyvtár folyosóival, az egyszerű dolgokkal, a szokásaimmal, anyám ma is ifjú szeretetével, halott őseim katonás árnyaival, az időtlen éjszakával, az álom ízeivel?

Időm mértéke már csak ez a veled vagy ez a nélküled.

A korsó már eltörik a kúton, az ember már felriad a madarak énekére, már nem látszanak az ablakon kinézők, de a sötétség sem hozott enyhületet. Tudom jól, ez a szerelem: az aggódás és a megkönnyebbülés, hogy hallom-e vagy nem hallom a hangod, a remény és az emlék, a változékonyság borzalmában élni.

A szerelem ez, mitológiáival és hiábavaló kis varázslataival.

Van egy utcasarok, ahol nem merek befordulni.

Hadseregek, kósza hordák lesnek rám.

(Ez a lakás nem is létezik, hiszen ő sose látta.)

Egy nő neve árulkodik rólam.

Egy nő fájdítja minden porcikámat.

Somlyó György fordítása

A GAUCSÓ
[EL GAUCHO]

Már-már titokzatos, elemi, tág
síkságról jött, a hetedik határból,
masszív lasszója lenyűgözte bárhol
a sötét nyakszirtű, masszív bikát.

Küzdött a spanyollal, az indiánnal,
kártyázás, kockázás közben megölték;
harcolt valami zavaros hazáért,
s veszítvén mindent elvesztett, ezáltal.

Most az idő és a bolygók pora;
nevek nem maradnak, de él a név.
Eleven sokaság volt valaha,
mára megdermedt irodalmi kép.

Őrmester volt, önkéntes, bandita.
Átjutott az Andok túloldalára.
Urquiza vagy Rivera katonája -
mindegy. Keze által halt Laprida.

Istent nem ismert. Ősrégi hitüknek
alapja a virtus volt és a kés.
Nem kértek kegyelmet, sem fizetést;
és ezért a hitükért haltak, öltek.

Egy rangjelzés színe okozta vesztét
a felkelők között, rajtaütéskor;
nem tartott ő igényt semmire sem, még
a dicsőségre sem, mely lárma és por.

A fészer kimért homályában ő
álmodozik és teázik sötéten,
miközben Keleten, a szürke égen
a puszta hajnal fénye egyre nő.

Nem mondta: "gaucsó vagyok." Nem kívánta
mások sorsát, bár ő volt legalul.
Nálunk nem kevésbé tudatlanul
és magányosan lépett a halálba.

Imreh András fordítása

TE
[TÚ]

Csak egy ember született, csak egy ember halt meg széles e földön.

Az ellenkezőjét állítani merő statisztika, képtelen művelet.

Nem kevésbé képtelen, mint összeadni az eső szagát és a tegnapelőtt éjszaka látott álmot.

Ez az ember Odüsszeusz, Ábel, Káin, az első, aki csillagképeket alkotott, az, aki az első piramist emelte, aki a Változások könyvé-nek hexamétereit írta, a kovács, aki rúnákat rótt Hengist kardjára, az íjász Einar Tamberskelver, Luis de León, a könyvkereskedő, aki Samuel Johnsont nemzette, Voltaire kertésze, Darwin a Beagle fedélzetén, egy zsidó a gázkamrában, s idővel te meg én.

Csak egy ember halt meg Trójában, a Metauronál, Hastingsnél, Austerlitznél, Trafalgárnál és Gettysburgnél.

Egy ember halt meg az ispotályokban, a gályákon, a gyötrelmes magányban, az unott vagy szerelmes nyoszolyákon.

Csak egy ember bámult bele a roppant hajnalokba.

Csak egy ember érezte szájpadlásán a víz frissességét, a gyümölcs és a hús ízét.

Az egyetlenről beszélek, az egyedüliről, aki mindig egymaga van.

Norman, Oklahoma

Somlyó György fordítása

A MENNYISÉGEK VERSE
[POEMA DE LA CANTIDAD]

A messzi, magányos fényekkel izzó,
zord és puritán égre gondolok,
mit annyi éjen át bámult Emerson,
Concordja csikorgó havát tapodva.
Itt az égen töméntelen a csillag.
Töméntelen az ember. Madarak
és rovarok számtalan nemzedéke,
kígyófélék, csillagos jaguár,
összeszövődő s szétváló bozótok,
millió levél, kávé- és homokszem
telepszik a reggelre, létrehozva
mihaszna csöppnyi labirintusát.
Lehet, hogy lábunk alatt minden hangya
egyetlen Isten előtt, aki őket
is számba veszi, különös világa
jól kiszabott törvényei szerint.
Ha nem így volna, az egész mindenség
súlyos tévedés lenne, puszta káosz.
A víz és az ébenfa tükrei,
az álmokat felvillantó tükör,
az ázalagok, halak és korallok,
a teknőcök menete az időben,
egyetlen este fénybogarai,
az araukáriák dinasztiái,
egy könyvben a finommívű szedés,
mit az éj sem töröl el - éppolyan
személyesek s rejtélyesek, akár én,
kiben itt kavarognak. Hogy itélnék
a lepra vagy Caligula fölött?

San Pablo, 1970

Somlyó György fordítása

AZ ŐRSZEM
[EL CENTINELA]

Belép a fény és én ráébredek magamra, itt van.
Azzal kezdi, hogy megmondja a nevét, amely (most már világos) az enyém.
Visszatérek az immár több mint hétszer tíz éve tartó szolgaságba.
Rámkényszeríti az emlékeit.
Rámkényszeríti a mindennapok nyomorát, az emberi sorsot.
Vén dajkája vagyok, elvárja. hogy megmossam a lábát.
Rámleselkedik a tükörben, a mahagónifában, a kirakatokban.
Volt egy-két nő, aki elutasította, s nekem osztoznom kell keserveiben.
Most ezt a verset diktálja nekem, amely sehogy se tetszik.
A makacs angolszász nyelvben való kínos inaskodásra készt.
Régholt katonák bálványimádó tiszteletére buzdít,
akikkel biztosan egy szót se tudnék váltani.
A lépcső legalsó fokán érzem, hogy itt áll mellettem.
Itt van a lépteimben, a hangomban.
Minden részletében irtózom tőle.
Örömmel nyilvánítom ki, hogy alig lát.
Kör alakú cellában vagyok, s a végtelen fal egyre közelebb jön.
Nem tudjuk becsapni egymást, de mind a ketten hazudunk.
Tulságosan is ismerjük egymást, elválhatatlan barátom.
Kiiszod poharamból a vizet, eleszed a kenyerem.
Az öngyilkosság útja, igaz, nyitva áll, de a teológusok
tanúsága szerint ama másik világ sötétségében is én leszek ott, magamra várva.

Somlyó György fordítása

A SZOMORÚ FÉRFIHEZ
[AL TRISTE]

Nos hát, volt a szász makacs kardja, volt
vas verstana s Laertes száműzött
fiának oly sok szigete között
a tenger, volt az arany perzsa hold,
voltak a történelemben meg a
bölcseletben a vég nélküli kertek,
síri aranya az emlékezetnek
s az árnyékban a jázmin illata.
Mindez nem számít. A fegyelmezett
verspenzum nem menthet meg, sem az álom
vize, sem a csillag, mely pőre éjben
a pirkadatról megfeledkezett.
Szorongásod tárgya egyetlen asszony:
éppen olyan, mint a többi, de mégsem.

Imreh András fordítása

AZ ELSŐ MAGYAR KÖLTŐHÖZ
[AL PRIMER POETA DE HUNGRÍA]

E néked csak jövendő pillanatban,
mely annak is titok, kinek az izzó
planéták vagy a bikák jonhai
felfedik a jövő korok tilos
szerkezetét, mi sem lehetne könnyebb,
mint valamilyen lexikont felütni,
hogy megleljem neved, testvéri árny,
s megtudjam, mily folyókban tükröződött
arcod, mely mára por és hamu lett,
s mily kardok, mily bálványok és királyok,
végtelen alfölded mily fényei
kapatták hangod első énekedre.
Éjszakák s tengerek állnak közöttünk,
a századok nagy változásai,
és fajták, éghajlatok, birodalmak,
de valami megfoghatatlanul
összeköt, a szavak titkos szerelme,
hangok és jelképek e társasága.
Mint hajdanán az éleai íjász,
egy kósza estén valaki magában
egy árny-céltábla felé lődözi
egyre e képtelen nosztalgiát.
Mi ketten sosem találkozhatunk,
ó, ősöm, kihez el nem hat szavam.
Számodra gyönge visszhang sem vagyok,
magam számára szorongó titok,
varázslat és rettegés szigete,
amilyen talán mindig minden ember,
és te is voltál, más egek alatt.

Somlyó György fordítása

A FOGADALOM
[LA PROMESA]

Pringlesben Isidro Lozano doktortól hallottam a történetet. Oly tömören adta elő, hogy tudtam, hogy amint az várható volt, már sokszor elmondhatta; irodalom elleni vétek volna egyetlen részletet is hozzáadni vagy módosítani.

"Az ezerkilencszázhúszas évek táján, itt történt az eset. Nem sokkal korábban tértem vissza friss diplomásként Buenos Airesból. Egyik este hívattak a kórházba. Kelletlenül felkeltem, felöltöztem, és átvágtam az elhagyatott téren. Az ügyeletes szobában Eudoro Ribera doktor közölte velem, hogy a pártbizottság egyik csibészét, Clemente Garayt szúrt hasi sebbel hozták be. Megvizsgáltuk; mára már megedződtem, de akkor nagyon megrázott a kifordult belű ember látványa. Csukva volt a szeme, nehezen lélegzett.

Így szólt Ribera doktor:

- Itt már nincs mit tenni, ifjú kollégám. Hagyjuk, hadd haljon meg ez a roncs.

Azt feleltem, hogy én jó hajnali kettőig meg vagyok fizetve, és megpróbálom megmenteni. Ribera megrántotta a vállát; én pedig átmostam a beleket, visszatettem a helyükre, és összevarrtam a sebet. Egyetlen jajszót sem hallottam.

Másnap visszamentem. Nem halt meg a férfi; rám nézett, megszorította a kezemet, s ezt mondta:

- Köszönet jár önnek, Riberának pedig az ezüstkés.

Mire kiengedték Garayt, Ribera már átköltözött Buenos Airesba.

Attól a naptól fogva minden évben egy kis bárányt kaptam a névnapomra. Negyven körül aztán elmaradt az ajándék."

Scholz László fordítása

A DÖBBENET
[EL ESTUPOR]

Egy moróni lakos mondta el az esetet:

"Senki sem tudja pontosan, miért gyűlölte meg egymást Moritán és a Mulatt Rivarola, méghozzá életre-halálra. Mindketten a konzervatív párthoz tartoztak, s gondolom, a pártbizottságban barátkoztak össze. Moritánra nem emlékszem, mert egészen kicsi voltam még, amikor meghalt. A családja állítólag Entre Ríos-i volt. A Mulatt sok évvel túlélte. Nem volt kiskirály, se ahhoz fogható, de külsőre annak tűnt. Elég alacsony volt, lomhán mozgott, s nagyon cifrán öltözködött. Egyik férfi sem volt gyáva, de Rivarola volt a megfontoltabb, mint később kiderült. Már jó ideje bosszút esküdött Moritán ellen, de óvatosan akart eljárni. Meg is értem; bárgyú az, aki úgy öl embert, hogy utána börtönben kell bűnhődnie érte. A Mulatt jól kifundálta a tervét.

Este hét óra lehetett, vasárnap volt. Tolongott a nép a téren. Mint mindig, Rivarola is ott volt, fekete öltönyben, a gomblyukában egy szál szegfűvel, komótosan sétált. Az unokahúgával volt. Egyszeriben félretolta a lányt, leguggolt a földre, és nekifogott kukorékolni meg a karjával verdesni, akár egy kakas. A nép ijedtében utat nyitott neki. Még hogy egy olyan tiszteletreméltó férfiú, mint a Mulatt afféle dolgot művel egész Morón szeme láttára, ráadásul vasárnap! Aztán egy fél utcával odébb befordult, és még mindig kukorékolva és verdesve bevette magát Moritán házába. Belökte a szélfogó ajtót, és egy ugrással a patióban termett. Az utcán összecsődült a nép. A ricsaj hallatára előbújt Moritán a ház végéből. Meglátva a rárontó, rettenetes ellenséget, megpróbálta megelőzni, de máris lövést kapott, aztán még egyet. Rivarolát két őr vezette el. Kapálódzott, s közben kukorékolt.

Egy hónap múlva kiszabadult. A törvényszéki orvos megállapította, hogy hirtelen támadt őrültségi roham áldozata volt. Talán nem látta az egész varos, hogy úgy viselkedett, mint egy kakas?"

Scholz László fordítása

A NÉGY CIKLUS
[LOS CUATRO CICLOS]

Négy történet van. Az első, a legrégebbi egy erős városról szól, amelyet bátor férfiak ostromolnak, illetve védelmeznek. A védők tudják, hogy a fegyverek és a tűz martaléka lesz a város, s hogy hiábavaló a harcuk; a leghíresebb támadó, Akhilleusz tudja, hogy az a végzete, hogy még a győzelem előtt meg kell halnia. A századok sokféle mágikus részletet tettek hozzá. Trójai Helenéről azt mondták - miatta vesztek el a seregek -, hogy egy szépséges felhő, egy árnyék volt; a nagy falóról pedig azt mondták - abban bújtak el a görög harcosok -, hogy az is csak illúzió volt. Valószínű, hogy nem Homérosz volt az első költő, aki elmesélte a történetet; valaki a XIV. századból hagyta ránk ezt a sort, amely itt motoz az emlékezetemben: The borgh brittened and brent to brondes and askes.[*] Dante Gabriel Rossetti később úgy képzeli, hogy Trója sorsa abban a pillanatban pecsételődött meg, amikor Parisz szerelemre lobbant Helené iránt; Yeats majd azt a pillanatot választja, amelyben Léda és a hattyú, azaz egy isten egyesül.

A másik történet, amely kapcsolódik az elsőhöz, egy visszatérést mond el. Odüsszeuszét, aki tíz évig bolyongott veszélyes tengereken és időzött elvarázsolt szigeteken, s utána hazatér Ithakába; és az északi istenségek visszatérését is, akik látják, hogy az egykor lerombolt föld kiemelkedik a tengerből, zölden és tisztán, de nem találják a füvön a korábban forgatott sakkfigurákat.

A harmadik történet egy keresésről szól. Az előző forma variációját láthatjuk benne. Iaszón és az aranygyapjú esete; a perzsa harminc madara, melyek hegyeket és tengereket szelnek át, és meglátják istenük, a Szímurg arcát, aki mindegyikükkel és mindannyiukkal is azonos. Régen kockázatos volt minden vállalkozás. Valakinek sikerült - a végén - elrabolnia a tiltott aranyalmát; valakinek sikerült - a végén - megszereznie a Grált. Ma a keresés kudarcra van ítélve. Ahab kapitány megtalálja a bálnát, de a bálna elpusztítja; James és Kafka hősei csak vereségre számíthatnak. Oly szegények vagyunk bátorságban és hitben, hogy a happy ending már csupán kincstári optimizmus. Nem tudunk már hinni a mennyben, csakis a pokolban.

Az utolsó történet egy isten feláldozásáról szól. Attisz Phrügiában megcsonkítja és megöli magát; Odin, ki Odinnak áldoztatik fel, saját Magának áldozza fel Önmagát, kilenc álló éjszakán át lóg a fán, és lándzsa ejt rajta sebet; Krisztust a rómaiak feszítik keresztre.

Négy történet van. Maradék időnkben ugyanezeket fogjuk más és más formában mesélni.

Scholz László fordítása

[*] "A lerombolt és üszökig, hamuig leégett város." Sir Gawain and the Green Knight, Prológus, 2. (A ford.)

PEDRO HENRÍQUEZ UREÑA ÁLMA
[EL SUEÑO DE PEDRO HENRÍQUEZ UREÑA]

Az az álom, amit Pedro Henríquez Ureña 1946 egyik hajnalán látott, furamód nem képekből, hanem megfontolt szavakból állt. Nem ő beszélt, de azért hasonlított a hangjuk. Nyoma sem volt benne a témához illő pátosznak, inkább személytelen és közönséges volt. Az álom alatt - rövid volt - Pedro mindvégig tudta, hogy a szobájában alszik, s hogy mellette a felesége. A sötétben így szólt hozzá az álom:

"Néhány estével ezelőtt a Córdoba utca sarkán Borgesszal beszélgettél a sevillai Anonymus fohászáról: Ó Halál, jöjj halkan, mint szoktál, a nyíl hegyén. Arra gyanakodtatok, hogy egy latin szöveg szándékos utánzása, hiszen az efféle átvételek megszokottak voltak egy olyan korban, amely egyáltalán nem ismerte a mi plágiumfelfogásunkat, ami nyilvánvalóan inkább üzleti, mintsem irodalmi jellegű. Arra azonban nem gyanakodtatok, nem gyanakodhattatok, hogy jóslatszerű a beszélgetésetek. Néhány óra múltán futva érkezel majd a Constitución utolsó peronjára, mert órád lesz a La Plata-i Egyetemen. Eléred a vonatot, felteszed a táskádat a csomagtartóra, és elhelyezkedsz az ablak melletti ülésen. Valaki - nem tudom, hogy hívják, de most is előttem van az arca - szól hozzád néhány szót. De te nem felelsz, mert már halott vagy. Előtte elbúcsúztál, mint mindig, a feleségedtől és a lányaidtól. Nem emlékszel majd erre az álomra, mert el kellett felejtened, hogy beteljesedjenek a dolgok."

Scholz László fordítása

A PALOTA
[EL PALACIO]

A palota nem végtelen.

Nincs benne kevesebb fal, töltés, kert, útvesztő, lépcső, terasz, korlát, ajtó, galéria, kör alakú vagy négyszögletű patio, kerengő, útkereszteződés, ciszterna, előszoba, szoba, hálószoba, könyvtár, padlás, tömlöc, sötét cella és kazamata, mint amennyi homokszem van a Gangeszban, de véges a számuk. A nyugati oldalra néző tetőteraszokról van, aki látja a kovács- és ácsműhelyeket, az istállókat, a dokkokat meg a rabszolgakunyhókat.

Senkinek sem adatik meg, hogy egy végtelenül piciny részénél többet bejárhasson a palotából. Van, aki csak a pincéket ismeri. Észlelhetünk néhány arcot, hangot, szót, de minden jelentéktelen, amit észlelünk. Egyszerre jelentéktelen és értékes. A kőbe vésett meg az egyházi anyakönyvekbe bejegyzett dátum halálunk utáni időpontot jelöl; már holtak vagyunk, amikor semmi sem hat ránk, se egy szó, se egy vágy, se egy emlék. Én tudom, hogy nem vagyok halott.

Scholz László fordítása

HENGISTNEK EMBER KELL / KR. U. 449
[HENGIST QUIERE HOMBRES / 449 A. D.]

Hengistnek ember kell.

Már gyülekeznek a nagy tengerek homokpartjairól, füstös kalyibák mélyéről, a nyomorú földekről, farkasjárta erdők sűrűjéből, amiknek titokzatos közepén ott él a Gonosz.

A földmívesek otthagyják az ekét, a halászok a hálót.

Otthagyják asszonyaikat és gyerekeiket, mert a férfi tudja, hogy éjszaka bárhol lehet asszonyt szerezni és gyermeket nemzeni.

A zsoldosvezér Hengistnek ember kell.

Ember kell neki, hogy lerohanjon egy szigetet, amelyet még nem hívnak Angliának.

Követik ádázul és engedelmesen.

Tudják róla, hogy mindig első volt a férfiak csatáiban.

Tudják, hogy egyszer megfeledkezett a bosszúról, és akkor egy meztelen kardot adtak a kezébe, s a kard megtette a magáét.

Puszta evezővel átszelik a tengert, árboc és iránytű nélkül.

Kardot és pajzsot, vadkanfőt formázó sisakot, gabonaérlelő varázsigéket, ködös kozmogóniákat, hun és gót legendákat hurcolnak magukkal.

Meghódítják a földet, de a rómaiaktól elhagyott városokba be se teszik a lábukat, mert azok túlontúl bonyolultak barbár agyuknak.

Hengistnek ők a győzelemhez kellenek, a fosztogatáshoz, a test megrontásához és a feledéshez.

Hengistnek arra kellenek (bár maga se tudja), hogy létrejöjjön a hatalmas birodalom, hogy Shakespeare és Whitman énekelhessen, hogy Nelson hajói uralkodjanak a tengereken, hogy Ádám és Éva, kéz a kézben, némán kiűzessenek a Paradicsomból.

Hengistnek arra kellenek (bár ezt sose tudja meg), hogy én majd leírhassam ezeket a sorokat.

Somlyó György fordítása

KALAND AZ ELLENSÉGGEL
[EPISODIO DEL ENEMIGO]

Annyi év menekülés és várakozás után most végre eljött hozzám az ellenségem. Láttam az ablakból, hogy küszködve kapaszkodik fel a göröngyös hegyi úton. Botra támaszkodott, arra az esetlen alkotmányra, mely vén kezében nem fegyvernek, hanem pásztorbotnak tűnt. Nehezen hallottam meg, pedig vártam a halk koppantást az ajtón. Ránéztem - nem épp vágyakozás nélkül - a papírjaimra, egy félig kész piszkozatra és Artemidórosznak az álmokról szóló értekezésére, amit egy kicsit fura itt látni, hisz nem tudok görögül. Újabb elvesztegetett nap, gondoltam. Kínlódtam a kulccsal. Féltem, hogy összerogy a férfi, de tett néhány bizonytalan lépést, elhajította a botját - többé nem is láttam -, és kimerülten ledőlt az ágyamra. Szorongásaim során sokszor elképzeltem, de csak ott jöttem rá, hogy szinte testvéri hasonlóság van közte és Lincoln utolsó portréja között. Délután négy óra lehetett.

Fölé hajoltam, hogy jobban halljon.

- Az ember azt hiszi, hogy csak felette jár el az idő - mondtam -, pedig mások felett is eljár. Végre itt most találkozunk, a történtek pedig nem számítanak.

Mialatt beszéltem, kigombolta a kabátját. A zakója zsebében tartotta a jobb kezét. Valamit sejtetett, s megéreztem, hogy egy pisztoly lapul ott.

Ekkor így szólt határozott hangon:

- A szánalomkeltés trükkjével sikerült bejutnom magához. Most már ki van szolgáltatva nekem, és én nem vagyok könyörületes.

Szavakon törtem a fejem. Nem vagyok valami erős férfi, csak a szavak menthetnek meg. Ezt sikerült kiböknöm:

- Igaz, hogy hajdan bántalmaztam egy gyereket, de ön már nem az a gyerek, és én sem vagyok már az a meggondolatlan ember. Amúgy is a bosszú semmivel sem kevésbé hiú és nevetséges, mint a megbocsátás.

- Pontosan azért, mert már nem vagyok az a gyerek - felelte -, most meg kell ölnöm. Ez nem bosszú, hanem igazságszolgáltatás. Az érveivel pedig, Borges, pusztán meg akar félemlíteni, hogy ne öljem meg. Maga már nem tehet semmit.

- Egyvalamit még megtehetek - válaszoltam.

- Mit? - kérdezte.

- Azt, hogy felébredek.

És fel is ébredtem.

Scholz László fordítása

EGY MACSKÁHOZ
[A UN GATO]

A tükrök nem lehetnek csöndesebbek,
a kósza hajnal nem oson puhábban,
az a párduc vagy te a holdsugárban,
kit csak tisztes távolból leshetünk meg.
Valamely titkos égi rendeletnél
fogva, szemünk hiába is keresne,
messzebb, mint a Gangesz s a naplemente,
te vagy a magány és te vagy a rejtély.
Becéző kezemnek szívesen enged
hátad. Egy feledésbe ment öröklét
óta kész vagy magad átadni önként
a kezekből sugárzó szeretetnek.
Más időben élsz. Úr vagy hét határon -
egy országé, amely zárt, mint az álom.

Somlyó György fordítása

A TIGRISEK ARANYA
[EL ORO DE LOS TIGRES]

Amíg eljön a sárga alkonyat,
hányszor fogom bámulni még
Bengália hatalmas tigrisét,
ahogy kiszabott útján föl-le jár
a vasrácsok között,
nem is sejtve, hogy ez a börtöne.
Aztán jönnek majd más tigrisek,
Blake égő tigrise,
aztán jönnek más aranyak,
a szerelmetes fém, amely Zeusz volt,
a gyűrű, mely kilencednapra mindig
kilenc újat szül, s mind újabb kilencet
s ez így megy szakadatlan.
Az évekkel egytől egyig
elhagytak engem a gyönyörű színek,
már nem maradt más,
csak a derengő fény, a konok árnyak
s a kezdet aranya.
Ó, mítoszok és époszok
napnyugtái, tigrisei, csodái,
s ó, még drágább arany, a te hajad,
amely után úgy sóvárog kezem.

East Lansing, 1972

Somlyó György fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

Mélységes rózsa
[La rosa profunda (1975)]

AZ ÁLOM
[EL SUEÑO]

Midőn az éjfél kongatása még
bőséges idővel kecsegtet,
Odüsszeusz gályáinál mélyebbre szállok
az álom emberi emlékezetének
elérhetetlen tartományaiba.
És e vízalatti tájról
érthetetlen roncsokat emelek ki:
elemi botanikák füveit,
mindenféle fajta állatokat,
holtakkal folyó párbeszédeket,
arcokat, melyek voltaképp álarcok,
és réges-régi nyelvek szavait
s olykor olyan borzalmakat,
melyekhez nappal semmi sem hasonlít.
Minden leszek vagy semmi. Az a másik,
ki úgyis vagyok, s aki ezt a másik
álmot látja: ébrenlétem. Csak néz rá,
kis, rezignált mosollyal.

Somlyó György fordítása

BROWNING ELHATÁROZZA, HOGY KÖLTŐ LESZ
[BROWNING RESUELVE SER POETA]

Ezekben a vörös londoni sikátorokban
rádöbbenek, hogy a legkülönösebb
emberi foglalkozást találtam magamnak,
bár a maga módján mindegyik különös.
Akár az alkimisták,
akik a bölcsek kövét kutatták
az illékony higanyban,
nekem a köznapi szavakból
- csaló cinkelt kártyái, plebs aprópénze -
kell kicsiholnom azt a varázslatot,
mely övék volt, mikor Thor még ihlet volt és mennykő,
villám és imádság.
A mai közbeszéddel
örök dolgokat kell mondanom,
hogy ne legyek méltatlan
Byron hatalmas zengzetéhez.
Sérthetetlen lesz az a por, ami vagyok.
Ha egy nő osztozik szerelmemben,
versemben fölragyog a koncentrikus mennyek tizedik köre,
s ha egy nő eltaszítja szerelmemet,
fájdalmamból olyan zenét csinálok,
olyan áradó folyót, hogy túlzeng az időn.
Magamfeledve fogok élni.
Az arc leszek, amit csak meglátok s már el is feledtem.
Júdás leszek, aki vállalja
az áruló isteni küldetését,
Kalibán leszek a mocsárban,
zsoldos leszek, aki félelem és hit nélkül
kész a halálra,
Polükratész leszek, aki borzadva látja,
hogy a végzet visszadobja gyűrüjét,
a barátom leszek, ki gyűlöl engem.
A perzsa nekem adja csalogányát, Róma a kardját.
Álcák, haláltusák, feltámadások
oldják-kötik majd sorsomat
és egyszer csak Robert Browning leszek.

Somlyó György fordítása

A BÖLÉNY
[EL BISONTE]

Hegy-völgyes, elmosódott, idegen
és vörös, mint a kihunyó parázs,
járása lassú, súlyos ballagás
magányosan, a puszta tereken.
Felajzott homlokát felemeli.
Oly ősi az alvó dühű bika,
hogy láttán a Vadnyugat megtelik
rézbőrűvel, s éled Altamira.
Ámbár az idő, az emberi, nem
hat rá, sem tükre, a memória.
Sem az idő nem érinti, sem a
hívságos, ingatag történelem.
Időtlen, számtalan, nem létező,
utolsó és első bölény: ez ő.

Imreh András fordítása

AZ ÖNGYILKOS
[EL SUICIDA]

Egy csillag se marad meg itt az éjben.
Nem marad meg az éj sem.
Meghalok és velem hal
ez az egész tűrhetetlen világ.
Eltörlöm a piramisokat és az érmeket,
a világrészeket és az arcokat.
Eltörlöm a múltakat mindenestül.
Porrá zúzom a történelmet, porrá a port.
Én nézem az utolsó naplementét.
Én hallgatom az utolsó madárdalt.
A semmit hagyom senkire.

Somlyó György fordítása

PRÓTEUSZ
[PROTEO]

Míg Odüsszeusz evezősei húznak,
s a borszínű tenger habját kavarják,
én kikémlelem gomolygó alakját
az istennek, kit hívtak Próteusznak.
Tengerek nyájainak terelője,
a jövendő titkainak tudója,
tudását könnyelműn nem tékozolta,
kétes jóslatokat szőtt csak belőle.
Ha a nép úgy akarta, hát oroszlán
bőrébe bújt, vagy tűzzé változott át,
fává, mely a folyóra veti lombját,
vagy vízzé, a vizekben szétoszolván.
Az egyiptomi Próteuszt ne féld te,
aki ember vagy, egy és annyiféle.

Somlyó György fordítása

AMIRŐL SEMMI NEM TUDHATÓ
[DE QUE NADA SE SABE]

A hold nem sejti, hogy tiszta, nyugodt,
sőt, azt sem tudja, hogy hold; a homok sem
képes felfogni, hogy homok. Egyetlen
tárgy sem érti, milyen ritka dolog.
Az elefántcsont bábu távol áll
az absztrakt sakktól, akárcsak a kéz,
amely hozzáér. A gyakran nehéz,
ritkán boldog emberi sors talán
Másvalaki eszköze. De hiba
Istennek hívni, eredménytelen.
Szintén felesleges a félelem,
a kétkedés és a csonka ima.
Milyen íj lőtt ki engem, a nyilat?
És a nyíl milyen cél felé halad?

Imreh András fordítása

BRUNANBURH, KR. U. 937
[BRUNANBURH, 937 A. D.]

Melletted senki sem lesz.
Ma éjjel megöltem egy embert a csatában.
Lelkes volt és sudár, Anlaf tiszta fajából.
A kard a mellén hatolt be, kissé balfelé.
Földre zuhant, s már csak préda, élettelen tárgy volt,
hollók martaléka.
Hiába vársz rá, asszony, akit sose láttam.
Nem viszik vissza a hajók, mik idehozták
a sárga vizeken.
Hajnal felé
álmodban érte nyúlik majd kezed.
De fekhelyed kihűlt.
Ma éjjel megöltem egy embert Brunanburhnál.

Somlyó György fordítása

VAK EMBER
[UN CIEGO]

Nem tudom, milyen arc néz rám, ha szemtől
szembe itt a tükör arcába nézek,
mily régi arc keresi benn a képet,
csöndes haraggal, mely hamar megenyhül.
Kezem sötétben lassan tapogatja
ki láthatatlan arcom. Fény nyilall át
rajtam. Látni vélem hajad aranyját,
bár lehet, hogy már hamuszín takarja.
Hajtogatom, hogy csak minden dolognak
hiú felszíne van számomra veszve.
Ez Milton tanácsa, s ki tudna jobbat,
de betűk és rózsák jutnak eszembe.
Meg az, hogy ha most arcom megleshetném,
megtudnám, ki vagyok, e ritka estén.

Somlyó György fordítása

ALL OUR YESTERDAYS

Tudni szeretném, ki hordozza múltam,
azok közül, kik én voltam. A genfi,
ki latin hexaméterét elemzi,
a tisztító évek sodrába hulltan?
Vagy a kisfiú, ki könyveken ámult
apja könyvtárában, sok tarka atlasz
domborzatán, s ama vad és hatalmas
formán, ami a tigris és a párduc?
Vagy a másik, ki egy ajtón kopogtat,
amely mögött valaki halni készen
fekszik, s megcsókolja a fénytörésben
a haldokló arcot s a már halottat?
Mindaz vagyok, ki már nincs. Elveszetten,
ez elveszett nép vagyok itt ez esten.

Somlyó György fordítása

ANGÉLICA EMLÉKÉRE
[EN MEMORIA DE ANGÉLICA]

Hány lehetséges élet múlt el és
veszett bele e szegény kis halálba,
hány lehetséges élet, arra szánva,
hogy egyszer emlék lesz vagy feledés!
Ha én meghalok, velem csak a múlt hal,
de e virágszállal egész jövendő
lett a tudatlan vizekbe veszendő,
mit a csillagok ragadtak magukkal.
Az enyém is, akár az ő halála,
számtalan sorsé, mit a sors elorzott,
hazámban, mely mindig arcát kinálta,
homályommal holt mítoszokba botlok.
Emlékét egy márványlap tartja fenn,
fölöttünk nő a vad történelem.

Somlyó György fordítása

KÖNYVEIM
[MIS LIBROS]

Könyveim (bár azt se tudják, hogy élek)
éppolyan részeim, akár az arcom,
e szürke szemek, e szürke halánték,
mit hasztalan fürkészek a tükörben
s homorú tenyérrel tapogatok.
Érthető, hogy keserűn gondolok rá:
a leginkább énrám valló szavak
e lapokon állnak, mik azt se tudják,
ki vagyok én, s nem abban, amit írtam.
De jól van így. A holtak hangja mond ki
engem már mindörökre.

Somlyó György fordítása

TALIZMÁNOK
[TALISMANES]

Snorri Edda Islandorum-ának Dániában nyomtatott első kiadása.
Az ötkötetes Schopenhauer összes.
Chapman Homéroszának két kötete.
Egy kard, amellyel a sivatagban csatáztak.
Egy kígyólábú tökkobak, amit még dédapám hozott Limából.
Egy kristály prizma.
Néhány elmosódott dagerrotip.
Egy földgömb fából, Cecilia Ingenieros ajándéka, még az apjáé volt valaha.
Egy görbe fogantyús sétabot, amivel bejártam Amerika síkságait, Texastól Kolumbiáig.
Fémtokok, oklevelekkel.
Egy díszdoktorátus tógája és kalapja.
Saavedra Fajardo Vállalkozásai, jószagú spanyol bőrbe kötve.
Egy reggel emléke.
Néhány sor Frostból ésVergiliusból.
Macedonio Fernández hangja.
Egy-két ember szeretete, szavai.
Kétségkívül talizmánok, de semmit sem érnek a sötétség ellen, amelyet nem tudok megnevezni, a sötétség ellen, amelyet nem is kell megneveznem.

Somlyó György fordítása

A FEHÉR SZARVASÜNŐ
[LA CIERVA BLANCA]

Miféle balladája a zöld angol tereknek,
miféle perzsa metszet, milyen elmúlt napok
s éjszakák küldenek, hogyan jelenhetett meg,
fehér szarvasünő, álmomban alakod?
Mint a villám: a réten cikkanó könnyű folt,
s elnyelte a csalóka délután aranya -
emlékek és felejtés egybenőtt anyaga,
fehér ünő, amelynek csak egy oldala volt.
Furcsa ez a világ: az istenségei
úgy idéztek elém, hogy nincs fölötted hatalmam;
talán találkozom még veled, álombeli
ünő, a mély jövőben, egy szűk kanyarulatban.
Én is álom vagyok, s alig van több időm,
mint egy röpke, fehér foltnak egy legelőn.

Imreh András fordítása

MÉLYSÉGES RÓZSA
[LA ROSA PROFUNDA]

Susana Bombalnak

A Hedzsra után ötszáz esztendővel
Perzsia ezer minaretje nézte
a sivatagi lándzsák betörését,
s egy rózsát nézett Nisapuri Attar,
így szólva hozzá hangtalan szavakkal,
mint aki töpreng, nem imádkozik:
- Kezemben zsenge szirmod. Az idő
hajlít kettőnket, mit se tudva rólunk,
ez eldugott kert késő délutánján.
Könnyű súlyod nedvesen csügg a fényben.
Szüntelen ömlő tenger illatod
már hanyatló, öreg arcomba tódul,
mégis messzebb vagy tőlem a gyereknél,
aki álmában látott valaha,
vagy egy reggel tán épp ebben a kertben.
A nap fehérsége lehet tiéd, vagy
a hold aranya, vagy talán a kardél
bíbor villanása a győzelemben.
Én vak vagyok és tudatlan, de látom,
hogy sokféle az út. Minden dolog
végtelen sok dolog. Te zene vagy,
egek, paloták, folyók, angyalok,
mélységes rózsa, meghitt s végtelen te,
kit az Úr megmutat majd holt szememnek.

Somlyó György fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A vaspénz
[La moneda de hierro (1976)]

A KÉPTELEN EMLÉKEZÉS ELÉGIÁJA
[ELÉGÍA DEL RECUERDO IMPOSIBLE]

Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
egy földes utcára alacsony falakkal
s egy egész hajnalt betöltő lovasra
(poncsója bő, kopottas)
a síksági napok egyikén
egy dátumnélküli napon.
Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
anyámra, ahogy elnézi a reggelt
a Santa Irene-i birtokon,
nem tudva, hogy Borgesnek nevezik majd.
Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
arra, hogy ott harcoltam Cepedánál
s láttam, ahogy Estanislao del Campo
derűs bátorsággal
köszönti az első golyót.
Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
a kis rejtekajtóra a majorban,
amit apám minden éjszaka belökött,
mielőtt aludni tért volna,
s amit utólszor 1938.
február 14-én lökött be.
Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
Hengist gályáira,
melyek a dán fövenyen szedve horgonyt
majd egy szigeten kötnek ki,
amely még nem Anglia.
Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
(emlékeztem is, csak elfeledtem)
egy arany Turnerre, amely
olyan nagy, mint a zene.
Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
arra, hogy hallottam Szókratész hangját,
ahogy a bürök délutánján
derűsen a halhatatlanság
kérdését fejtegette,
mítoszokat érvekkel váltogatva,
miközben a kék halál egyre feljebb
kúszott már kihűlő lábaiból.
Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
arra, hogy egyszer azt mondtad nekem, szeretlek,
és hogy nem alhattam el hajnalig
szívszakadva és boldogan.

Somlyó György fordítása

A RÉMÁLOM
[LA PESADILLA]

Egy vaskoronás, semmibe meredt
tekintetű királyról álmodom.
Ilyen arc ma már nincs. Ragaszkodón
követi kardja, mint a hű ebek.
Hogy norvég vagy northumbriai, azt nem
tudom, csak hogy északi. Sűrű, rőt
szakáll lobog a nagy mellkas előtt.
Vak tekintete átsiklik felettem.
Miféle kilobbant tükör, milyen
hajó lehet az, ahonnan elém lép,
hogy szürkén és szigorúan nekem
szegezze múltját és keserűségét?
Rólam álmodik és ítélkezik.
Már este lett. Itt van. Még mindig itt.

Imreh András fordítása

MEXIKÓ
[MÉXICO]

Milyen egyforma minden! A lovas és a síkság,
a hagyományos kardok, az ezüst, a kaóba,
a jámbor balzsamillat, szállván az alkovokba,
és közös spanyol nyelvünk, e lezüllött latinság.
Milyen másforma minden! A mélységekbe nézve
a régholt istenek, a véres mítoszok,
a sivatagban a szörny nopál-kaktuszok,
a verőfénynél inkább a homály kedvelése.
És milyen örök minden! A hold, a lassu, lenge,
nem látja senki se a patio felett,
a préselt ibolya Nájera elfeledt
lapjai közt, a hullám, ha kicsap a fövenyre.
S az ember, ki utolsó ágyán betelve várja,
hogy övé lesz, egészen az övé lesz halála.

Somlyó György fordítása

A HOLD
[LA LUNA]

María Kodamának

Mennyi magány van fakó aranyában.
Éjeink holdja már nem az a hold,
mit Ádám látott. Az emberi esték
nagy századai csordultig betöltik
ősi zokogással. Nézd. A te tükröd.

Somlyó György fordítása

APÁMNAK
[A MI PADRE]

Meghalni teljességgel, erre vágytál.
Egy más árnyékvilágba lépni végül
a rettegés, a jaj fohásza nélkül.
Lélekből, testből menni így kivántál.
Nem háborúban haltál meg, merészen,
a golyózáport apád ahogy állta.
De elszántságotok egy volt, a párka
ollója hogy csattant, végsőt, keményen.
Derű és vakság arcodon derengett.
S a túlparton, bár látni nem remélted,
alaktana szerint a nagy görögnek
ősárnyak tán árnyadhoz odaléptek.
Ha holnapunknak márványból a kulcsa,
ez a jövő köszönt majd ránk, ki tudja.

Takács Zsuzsa fordítása

LELKIFURDALÁS
[EL REMORDIMIENTO]

A legsúlyosabb vétket elkövettem,
mit ember elkövethet. Sose voltam
boldog. Sodortassak el nyomorultan
a feledésben, e vad gleccserekben.
Szüleim az élet kalandok-űzte
vészes-gyönyörű játékára szántak,
a földre, vízre, levegőre, tűzre.
S én nem. Nem lettem boldog. Sose váltak
be ifjonti álmaik. Mindenestül
a művészet részarányába veszve,
amely csak puszta semmiségeket szül.
Értéket hagytak rám. Értéktelenre.
Nem is tágít - mindig itt jár mögöttem
a sorsüldözött árnya, aki lettem.

Somlyó György fordítása

EINAR TAMBARSKELVER

Heimskringla, I, 117

Odín, a fehér Krisztus, a vörös Thor...
Puszta nevek az istenek nekem;
bátorság az egyetlen kötelesség,
s bátor volt Einar, hadak kemény ura.
Íjászok közt Norvégiában első,
kék kardja mestere, s hajórajoknak
mester parancsnoka. Lépte nyomát
az idő megőrzi, s a könyvek idézik
szállóigévé váló válaszát,
amit a tengert túlharsogó zajban
mondott a gyászos, vesztett nap után,
hogy seb tátongott hajójuk oldalán,
s íját egy nyílhegy telibe találta.
A zajra hátrafordult a király,
kérdvén, mi tört el, s Tambarskelver így szólt:
Norvégia, kezed között, király!
A régi történetet följegyezték
Izlandon. S én azoktól a vizektől
s szellemtől távol most előveszem.

Takács Zsuzsa fordítása

IZLANDON A HAJNAL
[EN ISLANDIA EL ALBA]

Ez itt a hajnal.
Régebbi mint a róla szóló mondák s a fehér Krisztus.
Majd megszüli farkasait s a kígyót,
mely tenger maga is.
Az idő nem koptatja el.
Megszülte farkasait s a kígyót,
mely tenger maga is.
Már látta útrakelni a halottak
körmével épített hajót.
Az árnyék tükre az, amelyben
az arctalan Isten nézi önmagát.
Nehezebb mint a tenger,
magasabb mint az égbolt.
Egy felfüggesztett, óriási fal
Izlandon a hajnal.

Takács Zsuzsa fordítása

OLAUS MAGNUS
(1490-l558)

A teológus Olaus Magnus könyve,
ki nem hagyta el Rómát, mikor Észak
John Wyclif, Husz és Luther tanait
fogadta el. Északfok száműzöttje,
hosszú itáliai éjszakákon
keresett bajára enyhűletet,
és megírta népe történetét,
a tényeket mesékkel váltogatva.
Egyszer, egyetlenegyszer volt kezemben
a könyve. Idő nem morzsolta széjjel
elsárgult vaskos pergamen-kötését,
a kurzív szedést, a válogatott
acélmetszeteket, hasábba tördelt
tudós latinját. Érzem érintését.
Ó nem olvasott könyv, csak sejtve-sejtett,
szépséged, mely az örök dolgoké,
egy délután belépett Hérakleitosz
folyójába, és már sosem ereszt el.

Somlyó György fordítása

BARUCH SPINOZA

Arany köd száll az alkony ablakába.
Csak a megszokott kézirat dereng fel
az asztalon, már tele végtelennel.
Valaki istent képzel a homályba.
Egy ember istent teremt. Egy zsidó,
sárgászöld bőr, nagy bánatos szemek,
viszi az idő, ahogy a folyó
viszi árján a ráhullt levelet.
Mit számít? Az ördöngös nem pihen,
istent gyúr kényes geometriából,
a puszta szavakból istent kovácsol
betegsége mélyén, a semmiben.
Része a legpazarlóbb szerelem lett,
az, amely nem is vár viszontszerelmet.

Somlyó György fordítása

EIN TRAUM

Ők hárman tudták.
A nő Kafka barátnője.
Kafka álmodta őt.
Ők hárman tudták.
A férfi Kafka barátja.
Őt is Kafka álmodta.
Ők hárman tudták.
A nő azt mondta a barátnak:
Szeretném, ha ma éjszaka szeretnél.
Ők hárman tudták.
A férfi azt felelte: Ha vétkezünk,
Kafka többé nem álmodik rólunk.
Már csak az egyik tudta.
S már senki más nem volt e földön.
S akkor Kafka azt mondta:
Most, hogy már e kettő sincs, magam maradtam.
Magamat se álmodom többé.

Somlyó György fordítása

JUAN CRISÓSTOMO LAFINUR
(1797-1824)

Locke könyve, polcok; a sakktábla-mintás
belső udvar burkolatára fény hull;
a verset író kéz tünődve mozdul.
Babérfűzérre sápadt liliomszál.
A furcsa árnyak újra megjelennek,
ha alkonyatkor őket megidézem,
az ismert kardok vad csatára készen.
De önnel, Lafinur, már más a helyzet.
Látom, apámmal hosszasan beszélik,
létezhet-e agyunkban elhelyezve
a bölcselő szerinti örök eszme.
S a megtévesztő tételt elitélik.
Látom, e vázlatot most korrigálja,
a tükör másik oldalára állva.

Takács Zsuzsa fordítása

HÉRAKLEITOSZ
[HERÁCLITO]

Hérakleitosz sétál a délutáni
Epheszoszban. S egyszerre ott találja
magát, anélkül, hogy akarta volna,
egy csendes és hallgatag folyóparton,
melynek sorsát s nevét nem ismeri.
Egy kő Janus meg néhány nyárfa áll ott.
Nézi magát a tűnékeny tükörben
s egyszerre rábukkan a gondolatra,
mit az emberek nemzedékei
nem fognak elfeledni. Kijelenti:
Senki se lép be kétszer ugyanabba
a folyóba.
Állva marad. Ugy érzi,
nagy ámulatára, szent borzadállyal,
hogy ő maga is folyó és futás.
Szeretné visszahozni ezt a reggelt
s az előestét, éjt. De nem lehet.
Elismétli, amit mondott. Kinyomva
látja, világos, jövendő betűkből,
Burnet könyvének egyik oldalán.
Hérakleitosz nem tud görögül. Janus,
a kapuk istensége, latin isten.
Hérakleitosznak tegnap vagy ma: mindegy.
Puszta jelenés, mit egy szürke ember
látott álmában a Red Cedar partján,
egy ember, aki jambusokat számlál,
hogy ne gondoljon Buenos Airesre,
s néhány szeretett arcra. Egy hiányzik.

East Lansing, 1976

Somlyó György fordítása

ŐK NEM TE VAGY
[NO ERES LOS OTROS]

Nem vált meg téged, amit mások írtak,
akikhez rettegésedben fohászkodsz,
ők nem te vagy, mély labirintusához
láncolva saját bolyongásaidnak.
Nem válthat meg Jézus haláltusája,
se Szókratészé, se a rendületlen
arany Szidhartha, ama régi kertben
napnyugtakor a halálára várva.
Porrá lesz az az írás is, amelyen
most dolgozol, porrá lesz ajkadon
a szó is. Hádészben nincs irgalom,
és Isten éjszakája véghetetlen.
Anyagod az idő, a szakadatlan.
Az vagy, ami ő, minden pillanatban.

Somlyó György fordítása

JELEK
[SIGNOS]

Susana Bombalnak

1915 körül egy genfi múzeum teraszán láttam egy harangot, melyre kínai írásjelek voltak rávésve. 1976-ban írom róla e sorokat.

Tudom, e kósza éj megfejthetetlen
magányában lehetnék bronzba vésett
ima, vagy egy mondat, mely máig őrzi
egy élet izét, vagy egy délutánét,
vagy Dzsuang-szi jól ismert régi álmát,
egy napihírt vagy egy példázatot,
vagy egy császárt, ki már csak egy-két szótag,
vagy a világot, vagy titkolt neved,
vagy a talányt, amit hiába faggatsz
az idők és a napok végeztéig.
Bármi lehetnék. Hagyjatok homályban.

Somlyó György fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

Az éjszaka története
[Historia de la noche (1977)]

ALEXANDRIA, KR. U. 641
[ALEJANDRÍA, 641 A. D.]

Az első Ádámtól kezdve, ki látta
az éjt s napot, és kezének alakját,
az emberek regéltek, kőbe, fémbe
és pergamenre rótták mind, amit csak
a föld bezár, és kiformál az álom.
Íme, előttünk áll művük: a Könyvtár.
Mondják, a belézsúfolt kötetekkel
számban nem versenghet a sivatag
homokja, sem a csillagok. Az ember
ha kimerné, el is veszejtené
az értelmet, a merész szemeket.
Íme az elmúlt századok hatalmas
emlékezete: a kardok, a hősök,
az algebra tömör jelképei,
a végzetet irányító planéták
mélyét fürkésző tudás, a varázs-
erejű füvek és csontok csodája,
a vers, melyben a gyöngédség tovább él,
az Istenség magányos útvesztőit
feltáró tudós teológia,
az alkímia, mely sárban aranyt lel,
s a bálványimádók képzelmei.
A hitetlen úgy tartja: aki éget,
felégeti a múltat. Tévedés.
Az ember virrasztó éjei szülték
a könyvek e végtelenét. Ha mindből
egy sem maradna, újra létrehoznák
minden lapját és mindegyik sorát,
Héraklész minden munkáját s szerelmét,
minden szöveg minden olvasatát.
A Hedzsra első századában Én,
Omár, aki leigáztam a perzsát,
s az Iszlámot elterjesztem a földön,
parancsba adtam fegyvereseimnek,
tűz által emésztessék el a Könyvtár,
nehogy elpusztuljon. Áldva legyen
az Isten neve, aki sosem alszik,
és Mohamed, az Ő Apostola.

Somlyó György fordítása

AZ EZEREGYÉJSZAKA METAFORÁI
[METÁFORAS DE LAS MIL Y UNA NOCHES]

Az első metafora a folyóé.
A nagy vizek. Az az eleven kristály,
amely ama kedves csodákat őrzi,
mik az Iszlámé voltak, s mára lettek
tiéd- s enyémmé. A mindenható
talizmán, amely rabszolga is egyben.
A szellem, kit salamoni pecséttel
a rézpalackba száműztek; ama
királyi átok, mely egyetlen-éji
királynőjét a kard ítéletének
adatta át; a hold, az a magányos;
a hamuban tisztálkodó kezek;
Szindbád, eme Másik Odüsszeusz
utazásai, kit űz a kalandvágy
szomja, és isten sem büntet; a lámpa;
a jelképek, mik előre jelezték
a mórok hódítását Rodrigónak;
a majom, melyről kiderül, hogy ember
és tud sakkozni; a lepra-király;
a fenséges karavánok; a mágnes-
hegység, mely szétrobbantja a hajókat;
a sejk és a gazella; a folyékony
gömb, mely alakot cserél, mint a felhők,
a Véletlen önkénye, vagy a Végzet
önkénye szerint, hiszen egy a kettő;
a koldus, aki angyal is lehetne
és a barlang, amelynek neve Szézám.
A második metafora a szőnyeg
mintája, mely a könnyelmű színek
s vonalak kusza káoszát mutatja
a szemnek, véletlen szédületét,
bár titokzatos rend uralkodik rajt.
Mint a Mindenséget, e másik álmot,
az Éjszakák Könyvét is a szerencsés
számok s szokások szövik át meg át:
a hét testvérek meg a hét utak,
a három kádi, s három kívánsága
annak, ki az Éjek Éjébe nézett,
a szerelmetes éjfekete hajzat,
amelyben a szerető három éjt lát,
a három vezír s a három fenyítés,
és mindezeken túl az Úr legelső
és legutolsó száma: az Egyetlen.
A harmadik metafora egy álom,
mit muzulmánok s perzsák álmodának
kapuiban a fátyolos Keletnek,
vagy kertjeiben, mik porrá omoltak,
s amiket tovább álmodik az ember
napjainak véges-végezetéig.
Az Éleai paradoxonához
hasonlóan, más álmot szül ez álom,
s az újra mást és mást, mikből mihasznán
szövődik egy mihaszna labirintus.
A könyvben ott a Könyv. A mit se sejtő
királynő elmeséli a királynak
kettejük elfeledt történetét.
Elmúlt varázslatoktól elragadva
már nem tudják, kik ők. Álmodnak újra.
Negyedik a térkép metaforája,
ama kétes térségé, az Időé,
min leméretnek a növekvő árnyak,
a márványok fokozatos kopása
s a nemzedékek tűnő léptei.
Minden. A hang s a visszhang, mind amit csak
a Kétarcú két ellenarca bámul;
ezüst világok és arany világok
s a csillagok hosszú vigíliája.
Az arabok szerint senki se képes
végigolvasni az Éjszakák Könyvét.
Az Éjszakák az Idő, mely nem alszik.
Olvasd tovább, amíg leszáll az éj, és
Seherezádé elmondja, ki voltál.

Somlyó György fordítása

A TIGRIS
[EL TIGRE]

Ment és jött a szilárd reteszek túloldaláról, elegánsan és végzetesen, végtelen energiáktól duzzadva, és mi csak néztük őt. Ama reggeli palermói tigris volt, és Kelet tigrise, és Blake és Hugo tigrise, és Sir Kán, és mindazok a tigrisek, amelyek valaha voltak és lesznek, valamint a tigrisek őse, az ős-tigris is, minthogy az egyed ebben az esetben az egész fajtával azonos. Vérengzőnek és gyönyörűnek találtuk. Egy Norah nevű kislány azt mondta: Szeretetre termett.

Somlyó György fordítása

ENDÜMIÓN LATMOSZBAN
[ENDIMIÓN EN LATMOS]

Szunnyadtam a csúcson, s szép volt a testem,
melyet már elhervasztottak az évek.
A hellén éjnek mélyén jött a kentaur,
és négypatás futásában megállva
kileste álmom. Szerettem aludni
az álmokért, s a másik, tisztitó
álomért, mely emlékeink becsapja,
s amely lemossa rólunk ama vétket,
hogy az vagyunk, ami vagyunk a földön.
Diana istennő, vagyis a hold
meglátott, amint a hegyen aludtam,
s lassan leszállott karjaim közé
kigyúlt éjben arannyal s szerelemmel.
Halandó szemhéjam szorosra húnytam,
hogy ne lássam a szép arcot az én
por-ajkamtól megszentségtelenítve.
Beszívtam a hold bűvös illatát,
s ő végtelen hangján nevem kimondta.
Ó egymást kereső szent, tiszta arcok,
ó a szerelem és az éj folyói,
ó emberi csók és megfeszülő íj!
Nem tudom, meddig tartott szép kalandom;
vannak dolgok, miket a szőlőfürt se mér,
sem a virág, sem a hó tisztasága.
Az emberek kerülnek. Félnek tőlem,
kit a hold szeretőjéül szemelt ki.
Telnek, múlnak az évek. Míg virasztok,
csak egy aggály gyötör. Töprengek egyre,
hogy az az arany tombolás a csúcson
való volt-e, vagy nem több, mint egy álom.
Mit sem ér hajtogatnom, hogy a tegnap
emléke vagy egy álom egyre megy.
Magányom mind csak kóborol a föld
köznapi útjain, de szüntelen
keresem az isteni antik éjben
a közömbös holdat, Zeus leányát.

Tótfalusi István fordítása

POR SEM VAGYOK
[NI SIQUIERA SOY POLVO]

Mért legyek az, aki vagyok? A rosszsors
ellopta tőlem tizenhetedik
századomat, Kasztília porát
s megrögzött jószokásait, a reggelt,
mely, mát ígérve, meghozza az estét,
a borbély s a plebános fecsegését,
a korral egyre mélyülő magányt
meg egy kis írástudatlan rokonlányt.
Benne vagyok a korban. Egy lapon
véletlen rábukkantam Amadis
s Urganda hangjára, kik vártak engem.
Földem eladva, könyveket szereztem,
mik nagy vállalkozásokról regéltek:
a Grálról, mely felfogta a Fiú
megváltásunkért hullt emberi vérét,
sárarany bálványáról Mohamednek,
kardvasakról, bástyákról, lobogókról,
s a mágia minden műveiről.
Keresztény lovagok járták be szerte
a föld birodalmait, bosszut állva
a sértett becsületért, igazságot
osztva mindenütt kardjuk élivel.
Bár egy Isten-küldötte visszahozná
korunkba e nemes gyakorlatot.
Álmomban látom őt. Szegény, magányos
férfitestemben olykor érzem is.
Még a nevét sem tudom. Én, Quijano,
én leszek e lovag. Álmom leszek.
E düledező házban van egy régi
kerek bőrpajzs, egy toledói penge,
egy dárda, és vannak igazi könyvek,
s ezek karomnak diadalt igérnek.
Karomnak? Arcom (amit sose látok)
nem talál másik arcra a tükörben.
Még csak por sem vagyok. Csak puszta álom,
melyet álmában s ébren sző atyám
és testvérem, Cervantes kapitány,
aki Lepanto tengerén csatázott,
s tudott kis latint, némi arabot...
Hogy álmodhassam azt a másikat,
akinek örökzöld emléke része
lesz az ember napjainak, könyörgök:
Istenem, álmodóm, álmodj tovább is.

Somlyó György fordítása

GUNNAR THORGILSSON
(1816-1879)

Az idő emlékezete
tele van kardokkal, hajókkal
és nagy birodalmak porával
és a hexaméterek zengzetével
és telivér harci lovakkal
és jajgatással és Shakespeare-rel.
Én hadd idézzem fel csak azt a csókot,
amivel Izlandon várt rám a szád.

Somlyó György fordítása

BUENOS AIRES, 1899

A kút. Kút mélyén a teknőc. Fölötted
a patión a kisfiú homályos
asztronómiája. A hagyományos
ébenfa-műhely tükre. Az időnek
kezdetétől még nem-múló futása.
Egy sivatagi harcot látott szablya.
Egy szigorú halott katona-arca.
A nyirkos tornác. Ősök régi háza.
A rég rabszolgák lakta belső udvar
megbú az ívelt szőlőlugas árnyán.
Késő járókelő füttyent a járdán.
A perselyek, alvó krajcáraikkal.
Semmi. Csak ez a szomorú középszer,
tele elégiával s feledéssel.

Somlyó György fordítása

THINGS THAT MIGHT HAVE BEEN

Dolgokra gondolok, amik lehettek volna és sose voltak.
A szász mitológiára, amit Beda nem írt meg.
Az elképzelhetetlen műre, amit Dante pedzeni kezdett,
mikor a Komédia utolsó sorát leírta.
A történelemre, amelyből hiányzik a Kereszt estéje és a bürök estéje.
A történelemre, melyből hiányzik Heléna arca.
Az, akinek szeme nekünk ajándékozta a holdat, s íme, már nincs.
A gettysburgi három napon Dél diadalára.
A szerelemre, amiben nem volt részünk.
A roppant birodalomra, amit a Vikingek nem akartak megalapítani.
A kerék és rózsa nélküli földre.
John Donne Shakespeare-ről mondott véleményére.
Az Unikornis másik szarvára.
Írország mesés madarára, mely két helyen van egy időben.
Fiamra, aki nem lett.

Somlyó György fordítása

G. A. BÜRGER

Fel nem foghatom,
miért érint annyira minden,
ami Bürgerrel történt
(életrajzi adatai a lexikonban)
az egyik síkföldi városban,
a folyó mentén, melynek csak egy partja van,
s azon pálmafa nő, és nem fenyő.
Másokhoz hasonlón,
hazudott s hazudtak neki,
volt áruló s elárult,
gyakran gyötörte szerelem,
és álmatlan éjek végén
látta a hajnal szürke kristályait,
pedig Shakespeare hangjára lett volna méltó
(amelyben ott van annyi más),
vagy a breslaui Angelius Silesiuséra,
s ő színlelt közönnyel verssorokat csiszolt
korának stílusában.
Tudta, hogy a jelen nem más, csupán
egy tovatűnő morzsája a múltnak,
s hogy feledésből vagyunk gyúrva mind:
oly haszontalan bölcsesség, akár
a Spinoza corolláriumai
vagy a félelem mágiái.
A rest folyó melletti városban, egy
isten halála után vagy kétezer évvel
(egy antik történetre célzok),
Bürger egyedül van, és éppen,
igen, éppen most, verssorokat csiszolgat.

Tótfalusi István fordítása

VÁRAKOZÁS
[LA ESPERA]

Mire majd megszólal a fürge csengő,
nyílik az ajtó és belépsz, ó, szorongva
várva várt te, a világ végtelen
sorát viszi végbe változhatatlan
tetteinek. Senki se tudja ezt a
szédületet kiszámítani, mindazt,
ami a tükörben sokszorozódik,
a nyúló s rövidülő árnyakat,
a távozó s közelgő lépteket.
A homokszemek se tudnák a számát.
(Szívemben csak a vér órája méri
a rádvárás rettegő idejét.)

Mire te megjössz,
egy szerzetes horgonnyal álmodik,
egy tigris elpusztul Szumátrán,
kilenc ember pusztul el Borneóban.

Somlyó György fordítása

THE THING I AM

Elfeledtem nevem. Nem vagyok Borges
(Borges La Verdénél golyóhalált halt),
se csatákról álmodó Acevedo,
se apám, ahogy a könyvre hajol,
vagy egy reggel elfogadja halálát,
se Haslam, ki Northumberlandtől távol
az Írás verseit silabizálja.
Se Suárez, rohamozó dzsidák közt.
Csak az az árny vagyok, amit e meghitt,
összefonódó árnyak árnya vet.
Csak emlékük vagyok, de az a más is,
ki megjárta, mint Dante, s mint a többi
ember, a ritka Paradicsomot
s a számos elkerülhetetlen Poklot.
A test s az arc vagyok, mit sose látok.
S ki a lenyugvó nappal, megadóan,
mástól kissé eltérő módra bánik
a spanyol nyelv hangzóinak sorával,
hogy meséket mondjon, mik kimerítik
a szépirodalom bevett fogalmát.
Vagyok, ki kézikönyvekben lapozgat,
fehér vagy szürkés halántékú, késő
kisiskolás, egy háznak rabja, melynek
könyveiben már nincsenek betűk,
ki a homályban skandálja a Rhône-nál
egykor tanult félelmes hexamétert,
s ki némi Phaedrusszal s Vergiliusszal
szeretne megmenteni egy planétát
a Harag vad tűz- és vízözönétől.
A múlt képei üldözőbe vesznek.
A magdeburgi félteke felötlő
emléke vagyok, egy rovás-írásé,
Silesius egyik kétsorosáé.
Az vagyok, aki más vigaszt nem ismer,
mint emlékezni szerencsés napokra.
S olykor a meg nem érdemelt szerencse.
Vagyok, aki tudja, hogy puszta visszhang,
amely meg akar halni mindenestül.
Talán az, aki álmodban te voltál.
Vagyok, ami vagyok. Így mondta Shakespeare.
Vagyok, aki túlélte azt a gyávát
és ostobát, ki voltam.

Somlyó György fordítása

AZ OKOK
[LAS CAUSAS]

A naplementék és a nemzedékek.
A napok - s köztük egy se volt legelső.
A víz üdítő friss pezsgése Ádám
torkán. A rendezett Paradicsom.
A sötétséget fürkésző tekintet.
A farkaspárok hajnali szerelme.
A szó. A hexaméter. A tükör.
Bábel Tornya és az emberi gőg.
A káldeusok megbámulta hold.
A Gangesz számlálhatatlan homokja.
Dzsuang-szi, s ki őt álmodja, a lepke.
A szigetek szélén az aranyalmák.
A labirintus bolygó folyosói.
Penelopé végtelen szőttese.
A sztoikusok körkörös idője.
A halott szájában a pénzdarab.
A kard súlya a mérleg serpenyőjén.
Minden lecsurgó csepp a víziórán.
A sasok. A fastik. A légiók.
És Caesar Pharsalusra virradóra.
A keresztek árnyéka lenn a földön.
A perzsa sakkja s matematikája.
A roppant népvándorlások nyoma.
A karddal leigázott birodalmak.
A nyílt tenger. Az izgékony iránytű.
Az óraketyegés visszhangja bennünk.
A fejszével leterített király.
A régvolt hadak por-rengetege.
A Dániában csengő csalogánydal.
A kalligráfus kirajzolt betűi.
Az öngyilkosság arca a tükörben.
A cinkelt kártya. A mohó arany.
A felhők formái a sivatagban.
A kaleidoszkóp minden arabeszkje.
Minden sírás és lelkifurdalás.
Mindezeknek valahogy lenni kellett,
hogy a mi kezünk egymást megtalálja.

Somlyó György fordítása

ÁDÁM, A TE HAMVAD
[ADÁN ES TU CENIZA]

A kard éppúgy meghal, akár a szőlő.
A kristály nem törékenyebb a szirtnél.
A dolgok csak önmaguk por-jövője.
A vas - rozsda. A szó - csak puszta visszhang.
Ádám, az ifjú atya a te hamvad.
A legutolsó kert lesz a legelső.
A csalogány és Pindarosz csak ének.
A hajnal visszafénylő naplemente.
A mikénéi - csupán az arany-maszk.
A magas fal - a rom, a meggyalázott.
Urquiza - amit meghagytak a tőrök.
Az arc, amely visszanéz a tükörből,
nem a tegnapi. Elnyűtte az éjjel.
A találékony idő adja formánk.

Mily boldogság a sérthetetlen vízé
Hérakleitosz híres hasonlatában,
vagy a gomolygó tűzé, ámde most,
e nem múló, hosszú napon erősnek
és gyámoltalannak érzem magam.

Somlyó György fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

Titkosírás
[La cifra (1981)]

MIT TESZ A KÖNYV
[EL ACTO DEL LIBRO]

Könyvtáram könyvei közt van egy arab nyelven íródott: egy katona vásárolta néhány garasért Alcana de Toledóban, s még az orientalisták is csak spanyol fordításból ismerik, Ez a könyv varázserővel bírt, profetikusan idézte föl egy ember szavait és tetteit ötvenéves korától 1614-ben bekövetkezett haláláig.

Senki sem fogja megtalálni ezt a könyvet, mert az abban a nevezetes tűzvészben pusztult el, amelyet egy pap és egy borbély okozott; a borbély a katona közeli barátja volt, mint ez a könyv hatodik fejezetében olvasható.

Az ember fogta a könyvet, de sohasem olvasta el, ám pontról pontra betöltötte az arab által megálmodott sorsot, és betölti mindmáig is, hiszen kalandja azóta a népek emlékezetének része lett.

Talán sokkal különösebb ez az ábránd, mint az Iszlám eleveelrendelése, amely Isten létét tételezi, vagy mint a szabad akarat, amely felruház bennünket azzal a szörnyűséges lehetőséggel, hogy a poklot válasszuk?

Somlyó György fordítása

BEPPO

A tükör fényes holdjában magányos
fehér macska nézegeti magát, és
nem tudja, hogy e ragyogó fehér folt
s ez arany szemek, miket bent a házban
sose látott, saját magát mutatják.
Ki mondja meg neki, hogy aki látja,
az is alig több mint egy tükör álma?
Mondják, hogy e dallamostestü macskák
- kristályosak vagy hevesvérűek -
csak látszatok, miket egy örök őskép
ad az időnek. Így véli Plotínosz,
maga is árnyék, az Enneaszokban.
Milyen Ádámnak, mily Éden-előtti
kifürkészhetetlen ős-istenségnek
vagyunk tört tükrei, mi emberek?

Somlyó György fordítása

PRÉDIKÁTOR KÖNYVE 1, 9
[ECLESIASTÉS, 1, 9]

Ha kezem homlokomhoz közelítem,
ha simogatom a könyvek gerincét,
ha az Éjszaka Könyvével gyötrődöm,
ha a kulcsot a zárban elfordítom,
ha a tétova küszöbön időzöm,
ha kimondhatatlan fájdalom szaggat,
ha az Idő Gépezetén tűnődöm,
ha az unikornis szőnyegére emlékszem,
ha alvás közben helyzetet cserélek,
ha egy verset emlékeimből fölidézek,
jól kitaposott utamat ismétlem,
a már számtalanszor megjártat.
Nem tudok semmi újat kitalálni,
egyazon mesét szövök újra s újra,
ismétlem az ismételt tizenegyest,
mondom, amit már mások is elmondtak,
ugyanazt érzem a nappalok egyazon
óráiban s az absztrakt éjszakában.
Minden éjjel ugyanaz a rémálom,
minden éjjel a rideg labirintus.
Egy mozdulatlan tükör fáradsága
vagyok, egy múzeumi porszem.
Csak egy nem ízlelt valamit várok még,
egy ajándékot, az árnyék aranyát,
azt a szüzet, a halált. (A spanyol nyelv
megengedi ezt a metaforát.)

Kányádi Sándor fordítása

VÁZLAT EGY FANTASZTIKUS MESÉHEZ
[NOTA PARA UN CUENTO FANTÁSTICO]

Wisconsinban vagy Texasban vagy Alabamában gyerkőcök háborúsdit játszanak, a két csapatot Északnak és Délnek nevezik el. Tudom (mindnyájan tudjuk), hogy a vereségnek olyan méltósága van, amit a zajos győzelem ritkán mondhat magáénak, de azt is el tudom képzelni, hogy ez a játék, mely egy egész századot s egy egész kontinenst ölel fel, egy napon rábukkan majd az idő megfordításának, vagy, ahogy Damiáni Péter mondja, a múlt megváltoztatásának isteni művészetére.

Ha ez bekövetkezik, ha a véget nem érő játékok során Dél térdre kényszeríti Északot, a ma rázuhan a tegnapra, és 1863 júliusának első napjaiban Lee emberei lesznek a gettysburgi győzők, és Donne keze leírhatja az utolsó szót a lélek vándorlásáról írt költeménye végén, és az Alonso Quijano nevű öreg hidalgó megismeri Dulcinea szerelmét, és a hastingsi nyolcezer szász fegyveres megyeri a normannokat, ahogy előzőleg megverte a norvégokat, és Püthagorasz nem ismer rá egy argoszi oszlopcsarnokban arra a pajzsra, amelyet akkor viselt, mikor még Euphorbosznak hívták.

Somlyó György fordítása

HIMNUSZ
[HIMNO]

Ezen a reggelen
az Édenkert rózsájának
csodálatos illata leng a légben.
Az Eufrátesz partján
Ádám fölfedezi a víz frissességét.
Aranyeső hull az égből:
Zeusz szerelme.
Egy hal ugrik föl a tengerből,
és egy agrigentói ember emlékszik majd,
hogy ő volt az a hal.
A barlangban, melynek Altamira lesz a neve,
bölény-hátívet rajzol
egy arc nélküli kéz.
Vergilius lassúdan
selymet simogat,
melyet karavánok és hajók hoztak a
Sárga Császár birodalmából.
Magyarországon fölzeng az első csalogány.
Jézus Caesar profilját nézi a pénzen.
Püthagorasz kinyilvánítja görögjei előtt,
hogy az idő formája a kör.
Ezüst agarak űznek arany szarvasokat
az óceán egyik szigetén.
Egy üllőn kardot kovácsolnak,
mely Sigurdnak lesz hű társa.
Whitman énekel a Manhattanen.
Homérosz megszületik hét városban.
Egy szűz éppen megfog
egy fehér unikornist.
Az egész múlt megfordul, akár a hullám,
és ezek a régvoltak visszapörögnek,
mert egy asszony megcsókolt.

Kányádi Sándor fordítása

BOLDOGSÁG
[LA DICHA]

Aki a nőt megcsókolja, Ádám. A nő pedig Éva.
Minden először történik.
Valami fehéret láttam az égen. Azt mondják, a hold az, de mit kezdjek szavakkal és mitológiákkal.
Kicsit félek a fáktól. Olyan gyönyörűek.
A békés barmok elibém járulnak, hogy nevet adjak nekik.
A könyvtári könyvekben nincsenek betűk. Ki kell nyitnom őket, hogy előtűnjenek.
Az Atlasz lapjait forgatva én formálom meg Szumátra alakját.
Aki a sötétben gyufát gyújt, feltalálja a tüzet.
A tükörből valaki más néz vissza rám.
Aki a tengert nézi, meglátja Angliát.
Aki felmond egy Liliencron verset, csatába indul.
Én álmodtam meg Karthágót és a Karthágót feldúló légiókat.
Én álmodtam a kardot és a mérleget.
Dícsértessék a szerelem, amelyben nincs birtokló és birtokolt, mert mindkettő önként adja magát.
Dícsértessék a lázálom, mert megtudjuk tőle, hogy poklot is teremthetünk.
Aki a folyóhoz indul, a Gangeszhez indul.
Aki a homokórát nézi, egy birodalom pusztulását látja.
Aki tőrrel játszadozik, Caesar halálát jövendöli.
Aki alszik, olyan, mint minden ember.
A sivatagban láttam a frissen faragott ifjú Szfinxet.
Semmi sem olyan régi a nap alatt.
Minden először történik, de minden mindörökre.
E szavakat az találja ki, aki olvassa őket.

Somlyó György fordítása

ELÉGIA
[ELEGÍA]

Senki se tud róla, még a tükör se,
hogy elsírt jó néhány emberi könnyet.
Nem hiszi, hogy számba vett volna mindent,
ami méltó arra, hogy megsirassák:
Heléna szépségét, mit sose látott,
az évek jóvátehetetlen árját,
Jézus kezét a római keresztfán
és Karthágó elhamvadt romjait,
a magyar és a perzsa csalogányát,
a kurta üdvöt és hosszú szorongást,
mit Vergilius ivorból s zenéből
szűrt ki, a fegyverek dolgát dalolva,
a felhők szüntelen átváltozását
külön-külön minden új alkonyatban,
és a reggelt, amelyből este lesz.
Egy magányból, időből s szerelemből
gyúrt ember az ajtó túloldalán
Buenos Airesben elsiratott
mindent e földön.

Somlyó György fordítása

BLAKE

Hol az a rózsa, amely a kezedben,
anélkül, hogy tudná, csodás ajándék?
Nem a színével, minthogy a virág vak,
sem fogyhatatlan édes illatával,
sem egy szirom súlyával. Mindezek csak
gyönge visszhangok, régen elveszettek.
Az igazi rózsát máshol keressed.
Lehet hogy oszlop, lehet hogy csata,
angyalok ege, vagy egy végtelen,
titkos, nem nélkülözhető világ,
ujjongó isten, akit sose látunk,
vagy egy ezüst bolygó egy másik égen,
vagy egy irtóztató őskép, amelynek
rózsaformája sincs.

Somlyó György fordítása

VÁGYAKOZÁS A JELENRE
[NOSTALGIA DEL PRESENTE]

Egy bizonyos pillanatban azt gondolta a férfi:
Mit nem adnék a boldogságért,
ha Izlandon most melletted lehetnék
a nagy mozdulatlan nap alatt
és megoszthatnám veled ezt a percet
ahogy osztozunk a zenén
vagy egy gyümölcs ízén.
Ugyanebben a bizonyos pillanatban
a férfi ott áll mellette Izlandon.

Somlyó György fordítása

A POKOL, V 129
[INFERNO, V, 129]

Letéve immár kezükből a könyv, mert
tudják, hogy ők maguk a szereplői.
(Legfeljebb egy másikéi lehetnének,
de törődnek is ők vele.)
Ők most Paolo és Francesca.
Nem két barát, aki megosztozik
egy mese zamatán.
Hitetlen ámulattal nézi egyik a másikat.
Kezük se ér egymáshoz.
Felfedezték az egyedüli kincset;
rátaláltak egymásra.
Nem csalták meg ők Malatestát,
hisz a csalás egy harmadikat feltételez,
de ők csak ketten léteznek e világon.
Ők Paolo és Francesca,
valamint a királynő és a szeretője
és minden szeretők, akik valaha voltak
ama Ádám és Éva óta
a Paradicsom pázsitján.
Egy könyv, egy álom feltárta előttük,
hogy egy álom alakjai, amit Bretagne
földjén álmodtak valaha.
Egy másik könyvtől majd az emberek,
maguk is álmok, őróluk fognak álmodozni.

Somlyó György fordítása

A CINKOS
[EL CÓMPLICE]

Megfeszítenek és én vagyok a kereszt meg a szög.
Nyújtják a kelyhet s én vagyok a bürök.
Becsapnak és én vagyok a hazugság.
Megégetnek és én vagyok a pokol.
Magasztalnom kell s megköszönnöm az idő minden percét.
Táplálékom mindaz ami van.
A mindenség pontos súlya, a megaláztatás, az öröm.
Helyeselnem kell azt is, ami bánt.
Jó vagy rossz sorsom mit sem érdekel.
Költő vagyok.

Somlyó György fordítása

TITKOSÍRÁS
[LA CIFRA]

A hold hallgatag barátsága (rosszul
idézem Vergiliust) elkísér
attól a rég elsüllyedt mai naptól
éjszakától vagy alkonytól amelyen
megpillantottad őt immár örökre
egy elporladt kertben vagy udvaron.
Örökre? Jól tudom, valaha egy nap
joggal elmondhatja neked akárki:
Sosem látod viszont a teliholdat.
Lepergetted már a változhatatlan
számú alkalmat mit rádmér a végzet.
Hiába nyitsz ki minden ablakot
a földön. Késő. Többé sose látod.

Élünk, felfedezzük és elfeledjük
az éjszakának ezt a szép szokását.
Nézd csak meg jól. Hátha ez az utolsó.

Somlyó György fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

Atlasz
[Atlas (1984)]

A TOTEM
[EL TÓTEM]

Alexandriai Plótinosz, meséli Porphüriosz, nem volt hajlandó portrét készíttetni magáról, mondván, hogy ő csupán árnyéka plátói ősalakjának, tehát a képe egy árny árnya lesz.

Századokkal később Pascal majd újra felfedezi ezt a festészet elleni érvet. Az itt látható kép[*] egy kanadai bálvány fakszimile képéről készült fénykép, tehát egy árny árnyának az árnya. Az, amit eredetinek nevezünk, a Retiro harmadik - utolsó - állomása mögött áll, és sudár alakját nem övezi kultusz. A kanadai kormány hivatalos ajándéka. Kanadát nem zavarja, hogy egy ilyen barbár képmás jelképezze. Egyetlen dél-amerikai kormány sem kockáztatná meg, hogy egy névtelen, durva istenfigurát adjon ajándékba.

Mindezt tudjuk, képzeletünket mégis megörvendezteti egy sivatagi totem gondolata, egy totem, amellyel valamilyen homályos módon mitológiák, törzsek, ráolvasások és talán áldozatok is járnak. Semmit sem tudunk a kultuszáról; annál több okunk van, hogy álmodjunk róla a lappangó alkonyatban.

Scholz László fordítása

[*] Az Atlasz első, illusztrált kiadásában található fényképre utal. (A ford.)

AZ AJÁNDÉKOK
[LOS DONES]

Megkapta a láthatatlan zenét,
mit az idő ad s idővel enyészik;
tragikus szépségből kivette részit,
kapott szerelmet is, mely szörnyüség.

Megkapta a tudást is, hogy a földnek
szép női közt csak egyet birtokolhat;
egy este fölfedezhette a holdat
és a csillagok algebráját, főleg.

Kapott gyalázatot. Olvasni kezdett,
tanulmányozni bűneit a kardnak,
Karthago romlását és fel-felhorgadt
csatáját Napnyugatnak s Napkeletnek.

A nyelv, e hazugság is része lett,
s a hús, amely a föld silány agyagja,
obszcén lidérces álom sanyargatta,
s tükörben a másik, mely ránk mered.

A könyvekből, melyeket annyi század
felhalmozott, neki pár lap jutott csak,
a koptató időn el nem kopottak:
egy-két paradoxona Eleának.

A szerelem felzúdult vére (régi
görög szókép) megadatott neki
Attól, kinek neve kard, és aki
a betüket író kezet vezérli.

Adatott néki sok más, megnevezve,
kocka, gúla és gömb alakzata,
a homok számtalan szeme, s a fa,
s hogy emberek közt járhasson, a teste.

Méltó lett minden nap ízére mégis;
íme történeted, mely az enyém is.

Tótfalusi István fordítása

VELENCE
[VENECIA]

A hatalmas sziklák, a csúcsokon eredő folyók, az Adriába ömlő folyóvizek, a történelem meg a geológia véletlen- vagy végzetszerű eseményei, a hordalék, a homok, a lassú szigetképződés, Görögország közelsége, a sokféle hal, a népvándorlások, az armorikai és a balti háborúk, a nádkunyhók, a vályogfalak, a szövevényes csatornarendszer, az ősi farkasok, a dalmát kalóztámadások, a finom terrakotta, a tetőteraszok, a márvány, Attila lovai és lándzsái, a szegénység oltalmában élő halászok, a lombardok, az, hogy a Keletnek és a Nyugatnak ez az egyik érintkezési pontja, sok elfeledett nemzedék éjjelei és nappalai - ez mind alkotója volt e városnak. Említsük meg azokat az aranygyűrűket is, amit a Dózse évente dobott le a Bucintoro orrából, s amelyek a sötétlő vagy homályos vízben meghatározatlan hosszú láncot alkotnak az időben. Igazságtalanság volna megfeledkeznünk itt az Aspern-levelek ügyes kutatójáról, és Dandolóról, Carpaccióról, Petrarcáról, Shylockról, Byronról, Beppóról, Ruskinról és Marcel Proustról. Emlékezetünkben ott magasodnak a bronzkapitányok is, akik egy hosszú síkság két végpontjánál évszázadok óta láthatatlanul nézik egymást.

Gibbon megjegyzi, hogy a kard mondta ki a hajdani velencei köztársaság függetlenségét, de talán a toll igazolja. Pascal azt írja, hogy a folyók mozgó utak; Velence csatornái olyan utak, amelyeken a bús gondolák járnak, amelyekben van valami a bús hegedűkből, s amelyek azért is emlékeztetnek a zenére, mert dallamosak.

Egyszer azt írtam le egy előszóban, hogy kristályos, alkonyi Velence. Nekem szinte szinonima alkony és Velence, bár a mi alkonyunk már elveszítette a fényt, már fél az éjtől, Velence pedig gyengéd, múlt és jövő nélküli, örök alkony.

Scholz László fordítása

AZ ELV
[EL PRINCIPIO]

Két görög beszélget: talán Szókratész és Parmenidész.

Jobb, ha a nevüket soha meg nem tudjuk; a történet így titokzatosabb és megnyugtatóbb lesz.

A párbeszéd tárgya elvont. Olykor mítoszokra hivatkoznak, amelyekben egyikük sem hisz.

Állításaikban lehet sok logikai csapda, és nem irányulnak semmire.

Nem polemizálnak. Nem akarnak meggyőzni, sem meggyőzetni, nem gondolnak győzelemre vagy vereségre.

Egyetlen dologban értenek egyet; tudják, hogy a megvitatás útján nem lehetetlen dolog eljutni valamely igazsághoz.

Szabadok lévén mítosztól és metaforától, gondolkodnak vagy gondolkodni igyekeznek.

Nevüket sohasem tudhatjuk meg.

E két ismeretlen társalgása valahol a görög földön a Történelem nagy pillanata.

Elfelejtettek könyörgést és mágiát.

Tótfalusi István fordítása

UTAZÁS LÉGHAJÓN
[EL VIAJE EN GLOBO]

Ahogy az álmok bizonyítják, ahogy az angyalok bizonyítják, az ember egyik legelemibb vágya a repülés. A levitáció még nem adatott meg nekem, és semmi okom feltételezni, hogy halálom előtt még részem lesz benne. Nem kétséges, hogy a repülőn semmi olyat nem érzünk, ami a repüléshez fogható. Az, hogy az ember bent találja magát egy üvegből és fémből alkotott szabályos térben, nem hasonlítható se a madarak, se az angyalok repüléséhez. A fedélzeti személyzet hátborzongató jövendölései, többek közt az oxigénmaszkok, a biztonsági övek, az oldalkijáratok és képtelen légi manőverek baljós emlegetése nem ad, és nem is adhat védelmet. A felhők eltakarják vagy eltüntetik a földrészeket és a tengereket. Az útvonalak már-már unalmasak. A léghajó ezzel szemben meggyőz bennünket, hogy repülünk, érezzük a kellemes szél hullámzását, a madarak közelségét. Minden szó egy-egy megélt élményt feltételez. Ha valaki sosem látott még vöröset, hiábavaló, hogy Szent János evangelista vérszínű holdjához vagy a dühhöz hasonlítsam; ha valaki nem tudja, hogy milyen különleges boldogság léghajón utazni, én bajosan tudom elmagyarázni. Az imént a boldogság szót használtam; azt hiszem, ez itt a legtalálóbb. Harminc nappal ezelőtt Kaliforniában járva María Kodamával bementem a Napa-völgyben egy eldugott, szerény kis irodába. Hajnali négy-öt lehetett; tudtuk, hogy hamarosan megjelennek a pirkadat első fényei. A gondolát vontató teherautóval még tovább mentünk. Elértünk a síkság egyik pontjára, amely semmiben sem különbözött a többitől. Kiemelték a gondolát, egy fából és vesszőből készített, négyszögletes kosarat, majd nagy gonddal kivették a tokjából az óriásgömböt, leterítették a földre, és ventilátorokkal szétválasztották az összetapadt nejlont, aztán kényelmes tempóban növekedett a gömb - pontosan olyan fordított körte alakja volt, mint amilyennek gyerekkorunkban a lexikonok ábrái mutatták -, míg olyan magas és széles nem lett, mint egy sokemeletes ház. Nem volt oldalkijárat, se lépcső rajta; engem úgy kellett átemelni a korláton. Öten voltunk utasok meg a pilóta, aki időről időre gázt fújt a nagy, homorú gömbbe. Álltunk, s a gondola korlátjába kapaszkodtunk. Pirkadott; lábunk alatt, ott, ahol az angyalok vagy a magasan szálló madarak repülnek, nyiladoztak a szőlők és a mezők.

Üres volt a tér, a lusta szellő úgy vitt bennünket, mint egy lassú folyó, s közben simogatta a homlokunkat, a tarkónkat vagy az arcunkat. Mindannyian, azt hiszem, szinte testi boldogságot éreztünk. Azért mondom, hogy szinte, mert semmilyen boldogság vagy fájdalom sem korlátozódhat a testre, hiszen abba belejátszik a múlt is, a körülmények, az ámulat és sok más tudati jelenség. A sétaúton, mely másfél órát tarthatott, bejártuk a tizenkilencedik század elveszett paradicsomát is. A Montgolfier álmodta léghajón utaztunk, s visszatértünk vele Poe, Jules Verne és Wells lapjaihoz is. Ne feledjük, hogy a hold mélyén élő holdlakók ehhez hasonló léghajóval utaztak egyik tárnából a másikba, és nem ismerték a tériszonyt.

Scholz László fordítása

ÁLOM NÉMETORSZÁGBAN
[UN SUEÑO EN ALEMANIA]

Ma reggel olyan álmot álmodtam, ami egészen kimerített, és amit utána sokáig rendezgettem magamban.

A szüleid világra hoznak. A pusztaságok túlsó határán porlepte termek, vagy ha tetszik, poros raktárak állnak, párhuzamosan futó, egészen elkoptatott táblasorokkal, amelyeknek a hossza csak mérföldekben vagy sokmérföldes mérföldekben mérhető. Nem tudjuk a raktárok pontos számát, de kétségtelenül sok van belőlük. Mindegyikben tizenkilenc sor tábla van, s valaki krétával szavakat és arab számokat írt rájuk. Minden teremben, mint Japánban, tolóajtó van, rozsdás fémajtó. A tábla bal szélén kezdődik az írás, mégpedig egy-egy szóval. Alatta további szavak sorjáznak, s a lexikonok szigorú betűrendjét követi mind. Az első szó, mondjuk, Aachen, egy város neve. A második, ami közvetlenül alatta következik, Aar, Bern folyója, a harmadik helyen pedig a Lévi törzséből származó Aarón. Lejjebb jön az abracadabra és Abraxas. Minden szó után pontosan ott van, hogy életed során majd hányszor látod, hallod, idézed fel vagy mondod ki. Az, hogy a bölcső és a sír között hányszor mondod ki Shakespeare vagy Kepler nevét, határozatlan, de kétségtelenül nem végtelen számot ad. Egy távoli terem utolsó tábláján áll a Zwitter szó, ami németül hermafroditát jelent, alatta pedig eléred azt a számot, amelyet Montevideo képeire szabott neked a sors, és élsz tovább. Eléred azt a számot, amelyet egy ilyen-olyan hexaméter elmondására szabott neked a sors, és élsz tovább. Eléred azt a számot, amelyet a szívverésednek szabott a sors, és akkorra halott vagy.

Mikor ez bekövetkezik, nem tűnnek el azonnal a krétával írt betűk és szavak. (Életed minden pillanatában valaki módosít vagy letöröl egy-egy számot.) Mindez olyan célt szolgál, amit mi sosem fogunk megérteni.

Scholz László fordítása

ATHÉN
[ATENAS]

Első athéni napom első reggelén adatott meg nekem ez az álom. Szemben velem, egy hosszú polcon könyvek sorakoztak. Elveszett Paradicsomaim egyikének, az Encyclopaedia Britannicának a kötetei voltak. Találomra leemeltem az egyiket. Kikerestem a Coleridge szócikket; csak a vége volt meg, az eleje nem. A Crete címszóhoz lapoztam: ugyanaz a helyzet. Nézzük a chess-t... Ekkor álmom teljesen új irányt vett. Egy hodályszerű teremben, megemelt dobogón, feszülten figyelő tömeg kellős közepén sakkoztam apámmal, aki egyben Pseudo-Artaxerxész is volt, az, akinek mindkét fülét levágták, amit aztán számos feleségei egyike fedezett fel, amikor keze leheletfinoman, hogy fel ne ébressze az alvó férfit, felfedezőútra indult a koponyáján, az, akit később megöltek. Léptem; mire ellenfelem válaszlépés helyett mágikus úton eltüntette az egyik bábum. Mindez többször is megismétlődött.

Felébredtem és ezt mondtam magamban: Görögországban vagyok, minden dolgok kezdetén, már amennyiben a dolgoknak, a megálmodott enciklopédia szócikkeivel ellentétben, van kezdete.

Imreh András fordítása

UTOLSÓ TIGRISEM
[MI ÚLTIMO TIGRE]

Mindig voltak tigrisek az életemben. Az olvasás és egyéb napi szokásaim olyan szétszálazhatatlanul összefonódtak, hogy valójában nem is tudom már, vajon első tigrisem egy metszet papírtigrise volt-e, vagy az a rég halott vérbeli tigris, akinek ketrecbeli járkálását megbabonázva követtem a vasrudak túloldaláról. Apám kedvelte a lexikonokat; pontosan emlékszem, hogy én a bennük szereplő tigrisábrázolások alapján ítéltem meg őket. Szinte most is magam előtt látom a Montaner y Simón tigriseit (egy szibériai fehéret és egy bengálit), meg egy másik, ugró tigrist, amelyet tussal rajzolt egy óvatos kéz, és amelyben volt valami folyószerű. Ezekhez a vizuális tigrisekhez jöttek a szóbeliek: Blake híres máglyája (Tyger, tyger, burning bright) és Chesterton meghatározása, mely szerint a tigris az Iszonyú elegancia emblémája. Gyerekfejjel, amikor a Dzsungel könyvé-t olvastam, nem tudtam túltenni magam azon, hogy Sir Kán gonosztevő, nem pedig a főhős barátja. Szeretném, de nem tudom felidézni egy kanyargós tigris képét, amelyet egy olyan kínai vetett papírra, aki soha nem látott még tigrist, de aki kétségkívül látta már a tigris archetípusát. Ez a platonikus tigris Anita Berry könyvében, az Art for Children-ben található. Jogosan merül fel a kérdés: Miért tigrisek? Miért nem leopárdok vagy jaguárok? Erre csak azt tudnám felelni, hogy a foltok nem tetszenek, a csíkok viszont igen. Ha leopárdot írnék tigris helyett, az olvasó azonnal megérezné, hogy hazudok. E látható, illetve verbális tigrisekhez járult az, amelyiket Cuttini barátunk mutatott az Állatvilág elnevezésű különös állatkertben, ahol nincsenek se rácsok, se ketrecek.

Igazi hús-vér tigris volt. Leplezhetetlen, rémült boldogságot éreztem közelében. Nyelve végignyalt arcomon, közönyös vagy talán gyengéd mancsa megállapodott fejemen - elődeivel szemben volt szaga és súlya. Nem mondom, hogy ez az elképesztő tigris valódibb, mint a többi, ahogy egy tölgyfa sem valódibb egy álom alakzatainál, de szeretném ezúton megköszönni barátunknak ezt a hús-vér tigrist, amely azon a délelőttön feltárulkozott érzékeim előtt, és amely ugyanúgy elkísér majd, mint a könyvbéli tigrisek.

Imreh András fordítása

UTCASARKOK
[ESQUINAS]

Itt lesz majd egy tetszőleges Buenos Aires-i utcasarok képe. Nem mondják meg, hogy melyik. Lehet, hogy a Charcas-Maipú sarok, lehet, hogy a saját házamé; úgy képzelem, hogy telis-tele van a látomásaimmal, mert azok kibogozhatatlanul jönnek, mennek s keresztezik egymást. Lehet, hogy a szemközti sarok, ahol most egy rámpás, magas épület áll, korábban meg egy hosszú bérház állt (az erkélyeit virágcserepek díszítették), korábban meg egy másik ház, amiről semmit sem tudok, Rosas idején pedig egy viskó, előtte téglajárda és földút. Lehet, hogy az a sarok, ahol egykori édened, a kert volt. Lehet, hogy az, ahol az Once egyik cukrászdája van, amelyben a haláltól rettegő Macedonio Fernández azt magyarázta, hogy a halálnál banálisabb dolog nem is történhet velünk. Lehet, hogy az az Almagro Sur-i könyvtár előtti sarok, amelyben fel-tárult előttem Leon Bloy. Lehet, hogy a még megmaradt lekerekítetlen sarkok egyike. Lehet, hogy annál az épületnél van, ahova María Kodamával elvittünk egyszer egy fonott kosárban egy aprócska abesszin cicát, aki Odin névre hallgatott, és egyszer már átkelt az Óceánon. Lehet, hogy egy fa van azon a sarkon, de sosem tudja meg, hogy fa, és árnyékával kényeztet bennünket. Lehet, hogy egyike annak a sok utcasaroknak, amelyeket Leandro Alem utoljára látott, mielőtt rázárták a kocsiajtót, és egyetlen lövéssel leterítették. Lehet, hogy az a könyvesbolt van ott, amelyben az idők során két kínai irodalomtörténetet fedeztem fel. Lehet, hogy az Esmeralda-Lavalle sarok, ahol Estanislao del Campo halt meg. A megnyújtott sakktáblát alkotó kockák bármelyikén lehet. Szinte mindegyik lehet, ezért azonos a sosem látott archetípussal.

Scholz László fordítása

HOTEL ESJA, REYKJAVÍK
[HOTEL ESJA, REIKIAVIK]

Az élet folyamán történik velünk egy-egy apró eset, ami ajándék lehet. Épphogy megérkeztem a szállóba. A vakok világos ködfelhőjének mélyéről felfedeztem a nekem szánt ismeretlen szobát. Végigtapogattam a falakat, egy kicsit egyenetlenek voltak, körbejártam a bútorokat, és ráakadtam egy nagy, kerek oszlopra. Olyan vastag volt, hogy szinte kinyújtott karral sem tudtam átfogni, és csak üggyel-bajjal tudtam összekulcsolni a kezemet. Mindjárt tudtam, hogy fehér. Tömören, szilárdan emelkedett a mennyezet felé.

Néhány másodpercig az a különös boldogság töltött el, amit a már-már archetípusnak számító tárgyak nyújtanak az embernek. Abban a percben, tudom, ugyanazt az elemi élvezetet éreztem, mint amikor feltárultak előttem az euklideszi geometria tiszta formái: a henger, a kocka, a gömb, a gúla.

Scholz László fordítása

MILONGA A TŐRRŐL
[MILONGA DEL PUÑAL]

Adakozó kéztől kaptam
Pehuajóban ezt a tőrt rég;
az a jó, hogy nem jósolja:
Rosas kora visszajő még.

Kereszttelen markolatja
bőrrel borított fa nyél;
sötét tigris-álmot alszik
alatta a kék acél.

Kézről álmodik, mely a
feledéstől menti őt meg;
mit e kéz gazdája forral,
azt tekinti jövendőnek.

A pehuajói tőrtől
nem csak egy halál telik;
az ily fegyvert a kovácsok
szörnyű végzetre verik.

Nézem, és előre látom,
hogy mi várhat annyi tőrre,
mi a kardok és hasonló
fatális formák jövője.

Annyi van már, épp elég a
világot halálra adni.
Annyi van, hogy a halál is
alig győz már válogatni.

Békés dolgok közt feküdj hát,
pihenj békés álmaidban,
nyugton várj sorodra, tőr.
Rosas kora máris itt van.

Tótfalusi István fordítása

A QUARTIER LATIN EGYIK SZÁLLÓJÁBAN DIKTÁLT FELJEGYZÉS
[NOTA DICTADA EN UN HOTEL DEL QUARTIER LATIN]

Wilde azt írja, hogy az ember élete valamennyi pillanatában mindaz, ami volt, s mindaz, ami lesz. Ha ez így van, akkor az örömteli irodalommal telt, boldog évek alatt élt Wilde már azonos a börtönbe került Wilde-dal, meg az Oxfordba és Athénba kerülő Wilde-dal, s azzal, aki majd 1900-ban szinte teljesen ismeretlenül hal meg a Latin negyedben, az Hotel d'Alsace-ban. Ma L'Hotel a szálloda neve, s nincs benne két egyforma szoba. Azt is mondhatnánk, hogy olyan, mintha nem is építészek tervezték vagy kőművesek emelték volna, hanem egy asztalos keze munkája lenne. Wilde gyűlölte a realizmust; e szentélybe zarándokoló látogatók örömmel látják, hogy úgy állították helyre, mint egy Oscar Wilde képzeletében született posztumusz művet.

Én a kert túloldalát akartam megismerni - mondta Wilde utolsó éveiben Gide-nek. Senki előtt sem titok, hogy megismerte a szégyent és a börtönt, de volt benne valami ifjonti, isteni szellem, amellyel túltette magát a balsorsain, az a bizonyos híres balladája pedig, amelyben a pátosszal kísérletezik, nem a legértékesebb műve. Ugyanezt gondolom Dorian Gray arcképé-ről is, mert az Stevenson leghíresebb regényének értelmetlen, díszes átírása.

Végül is milyen ízt hagynak bennünk Oscar Wilde könyvei? A boldogság titokzatos ízét. Eszünkbe jut továbbá az a másik élvezet, a pezsgő. És örömmel és hálával emlékezzünk meg A bordélyház-ról, A szfínksz-ről, esztétikai dialógusairól, esszéiről, tündérmeséiről, epigrammáiról, tömör könyvismertetéseiről és kimeríthetetlen vígjátékairól, amelyek nagyon ostoba, de nagyon szellemes szereplőket tárnak elénk.

Wilde stílusa egy korabeli irodalmi szekta, a Yellow Nineties képiséget és zeneiséget erőltető, cikornyás stílusát követte. Némi mosollyal az arcán művelte ezt a stílust, ahogy bármilyen más stílussal is tette volna.

Szakmai bírálatot nem tudok Wilde-ról mondani. Ha rágondolok, egy meghitt barát tűnik fel a gondolataimban, olyan, akivel sosem találkozott az ember, de ismeri a hangját, és mindennap hiányolja.

Scholz László fordítása

ARS MAGNA

Mallorcán, a Raymundus Lullus utca sarkán állok.

Emerson úgy vélte, hogy a nyelv megkövült költészet; állításának megvilágításához most legyen elég csupán arra utalnunk, hogy minden absztrakt szó valójában metafora, ideértve magát a metafora szót is, amely görögül átvitelt jelent. A XIII. század, az Írás, azaz a Lélek által kiválasztott és jóváhagyott szavak kultuszának kora az effajta gondolkodást nem ismerte. Egy zseniális férfiú, Raymundus Lullus, aki bizonyos predikátumokat (a jóságot, a nagyságot, az örökkévalóságot, a hatalmat, a tudást, az akaratot, az erényt és a dicsőséget) Istennek tulajdonított, kitalált egy fából készült, az isteni predikátumok szimbólumaival teli koncentrikus körökből álló gondolkodógépet; a karikák, tetszés szerinti forgatásuk eredményeként, a teológiai elméletek meghatározhatatlan, gyakorlatilag végtelen számát hozhatják létre. Ugyanezt elkészítette a lélek és a teljes anyagi világ minden tulajdonságával is. Ahogy az előre látható volt, mindez a kombinatorikus gépezet sehova nem vezetett. Századokkal később Jonathan Swift a Gulliver utazásai-nak harmadik részében kigúnyolta; Leibniz rajongott érte, de természetesen tartózkodott attól, hogy újjáépítse.

A Francis Bacon által megjósolt kísérletező tudomány megajándékozott bennünket a kibernetikával, amely lehetővé tette az ember holdra lépését és előkészítette a számítógépeket, Lullus ambiciózus tárcsáinak e, mondhatni, kései testvéreit.

Mauthner megjegyzése szerint a rímszótár szintén gondolkodógép.

Imreh András fordítása

LAPRIDA UTCA 1214.
[LAPRIDA 1214]

Ma még nem tudni, hányszor is mentem fel azon a lépcsőn; odafent Xul-Solar várt. A magas termetű, mosolygós, kiálló járomcsontú férfiban porosz vér keveredett szláv és skandináv vérrel (az apja Schultz volt, és a Baltikumból származott), és lombárdiai és latin vérrel is; anyja északolasz volt. Ennél fontosabb volt, hogy keveredett benne sokféle nyelv és vallás, és látszólag minden csillag is, mert asztrológus volt. Az emberek úgy élnek, főleg Buenos Airesben, hogy elfogadják az úgynevezett valóságot; Xul úgy élt, hogy mindent folytonosan átformált és újjáalakított. Két nyelvet agyalt ki; az egyik a kreol volt, ami nem egyéb, mint a sutaságoktól megtisztított és váratlan neologizmusokkal gazdagított spanyol nyelv. A spanyol juguete (játék) szóban valami egészségtelen nedvet érzett; a se besan (csókolóznak), a se quieran (akarják egymást!) helyett előszeretettel mondta például azt, hogy se toybesan, se toyquieran; ugyanígy a siéntese (üljön le!) helyett azt, hogy sansiéntese, vagy egy elképedt argentin asszonyságnak azt, hogy le recomiendo el Tao (figyelmébe ajánlom a Taót), majd hozzátette: ¿cómo? ¿no coñezca el Tao Te Ching? A másik leleménye az asztrológiára alapozott világnyelv volt. Kitalálta a világjáték-ot is, egyfajta bonyolult, tizenkettes sakkot, amit száznegyvennégy kockás táblán kell játszani. Valahányszor elmagyarázta, úgy találta, hogy túlzottan egyszerű a játék, ezért újabb és újabb szabályokat tett hozzá, úgyhogy sosem értettem meg. Gyakran William Blake-et olvastunk együtt, kiváltképp is a Prófétai Könyvek-et, a mitológiáját magyarázta, de én nem mindig értettem egyet vele. Csodálta Turnert és Paul Kleet, és volt olyan bátor az ezerkilencszázhúszas években, hogy nem csodálta Picassót. Gyanítom, hogy nem érezte annyira a költészetet, mint a nyelvet, és hogy számára a festészet és a zene volt a leglényegesebb. Épített egy félkör alakú zongorát; nem érdekelte a siker, se a pénz; Blake-hez vagy Swedenborghoz hasonlóan a szellemek világában élt. A politeizmus híve volt; kevésnek találta az egy Istent. A Vatikánban egy szilárd római intézményt csodált, melynek a földkerekség szinte minden városában vannak fiókjai. Sehol sem láttam olyan gazdag és élvezetes könyvtárat, mint nála. Ott ismertem meg Deussen Filozófiatörténet-ét, amely más művektől eltérően nem Görögországgal, hanem Indiával és Kínával kezdődik, és egy teljes fejezetet szentel a Gilgames-nek.

Xul-Solar a Tigre melletti szigetek egyikén halt meg.

A feleségének azt mondta, hogy addig nem hal meg, míg fogja a kezét.

Egy éjszaka végén az asszony kénytelen volt egy pillanatra otthagyni, s mire visszatért, Xul halott volt.

Minden emlékezetes embernek azzal a veszéllyel kell számolnia, hogy alakja anekdotákban aprózódik el: most én is segítettem, hogy beteljesedjék ez az elkerülhetetlen sors.

Scholz László fordítása

A SIVATAG
[EL DESIERTO]

A Piramistól háromszáznégy méterre lehajoltam, és felvettem egy maroknyi homokot, majd egy kicsit odébb csendesen a földre szórtam, s halkan ezt mondtam: Most átalakítom a Szaharát. Jelentéktelen dolgot tettem, de a szellemesnek épp nem mondható szavak pontosak voltak, és elgondoltam, hogy egy egész élet kellett ahhoz, hogy kimondhassam őket. Az a pillanat volt az egyiptomi tartózkodásom egyik legjelentősebb emléke.

Scholz László fordítása

A RECOLETA TEMETŐ
[LA RECOLETA]

Nincs itt Isidoro Suárez, aki a juníni csatában egy huszárrohamot vezényelt; ez csak afféle csetepaté volt, ám új utat szabott Amerika történelmének.

Nincs itt Félix Olivarría, aki osztályosa volt a hadjáratokban, az összeesküvésekben, a mérföldekben, a hótorlaszokban, a kockázatokban, a barátságban és a száműzetésben. Íme itt van porának a pora.

Nincs itt a nagyapám, aki megölette magát, amikor Mitre kapitulált La Verdénél.

Nincs itt az apám, aki arra tanított, hogy ne higgyek az elviselhetetlen halhatatlanságban.

Nincs itt az anyám, aki túl sok mindent bocsátott meg nekem.

Nincs itt szinte semmi a sírfeliratok és a keresztek alatt.

Nem leszek én sem itt. Csak a hajam és a körmöm lesz itt, nem tudva, hogy a többi meghalt, s nőnek tovább, míg porrá nem lesznek.

Nem leszek itt, hogy része lehessek a feledésnek, a törékeny anyagnak, amelyből a mindenség felépült.

Tótfalusi István fordítása

MEGVÁLTÓ MŰVEK
[DE LA SALVACIÓN DE LAS OBRAS]

Egy őszön, az idő adta egyik őszön összegyűltek Izumóban - nem először - Sintó istenségei. Úgy hírlik, hogy nyolcmillióan voltak; roppant félénk ember lévén, én bizony egy kicsit elveszettnek hinném magam akkora tömegben. Amúgy sem tanácsos felfoghatatlan számokon törni a fejünket. Mondjuk inkább, hogy nyolcan voltak, mert a nyolcas szám a japán szigeteken jó előjel.

Bánatosak voltak, de nem látszott rajtuk, mert az istenségek arca kandzsik, s azok kifürkészhetetlenek. Egy domb zöldellő csúcsán leültek körben a földre. Az égből vagy egy kőből vagy egy hópehelyből már régóta figyelték az embereket. Az egyik istenség megszólalt:

- Sok napja vagy sok százada már, hogy itt egybegyűlünk, hogy megteremtsük Japánt és a világot. Jól sikerültek a vizek, a halak, a szivárvány hét színe, a növények és az állatok nemzedékei. Hogy ez a sok minden ne nyomassza az embert, ő az egymásutániságot, a sokféle napot és az egyforma éjszakát kapta. Továbbá azt a képességet, hogy változatokkal kísérletezhet. A méh mindig kast épít; az ember mindenféle eszközt talált ki: az ekét, a kulcsot, a kaleidoszkópot. És kitalálta a kardot és a háborúzást is. Az imént álmodott meg egy láthatatlan fegyvert, ami a történelem végét jelentheti. Mielőtt bekövetkeznék ez az esztelenség, semmisítsük meg az embert.

Elméláztak. Egy másik istenség ráérősen folytatta:

- Igaz. Valóban megálmodta azt a kegyetlen dolgot, de hát itt van ez is, ami elfér tizenhét szótagnyi helyen.

Elszavalta. Ismeretlen nyelven volt, nem értettem.

A főisten döntött:

- Maradjon fenn az ember.

Így hát egy haiku műve, hogy megmenekült az emberi nem.

Izumo, 1984. április 27.

Scholz László fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

Az összeesküvők
[Los conjurados (1985)]

KRISZTUS A KERESZTEN
[CRISTO EN LA CRUZ]

Krisztus a kereszten. Leér a lába.
A három kereszt egyforma magas.
Nem középen van. Ő a harmadik.
Fekete szakálla mellére lóg.
Az arca más, mint a metszeteken.
Durva, zsidós. Nem látom, de amíg
a lábam még e föld porát tapossa,
egy percre sem szűnök meg őt keresni.
A megtört ember szenved, szót se szól.
Karistolja a töviskoszorú.
Nem is hallja a gúnyos csőcseléket,
mely oly sokszor látta agóniáját.
Az övét vagy másét. Nem érdekes.
Krisztus a kereszten. Csapongva gondol
a királyságra, amely vár talán rá,
s egy nőre, aki nem volt az övé.
Szeme előtt a kibetűzhetetlen
Szentháromság, a teológia,
gnosztikusok, katedrálisok, Occam
borotvája, a liturgia, mitra
s bíborpalást, Gudrún kard általi
megtérése, keresztes háborúk,
Jeanne d'Arc, Inkvizíció, vértanúk
s a hadakat megáldó Vatikán -
mindez nem tárul fel. Tudja: nem isten,
csak haldokló ember. Nem ez a fontos.
A fontos a szögek kemény vasa.
Nem görög. Nem római. Nyöszörög.
Ragyogó metaforákat hagyott ránk
és a megbocsátás tanát, amely
megszüntetheti a múltat. (Egy ír
egy várbörtön mélyén fogalmazott így.)
Kikívánkozik a testből a lélek.
Lassacskán besötétedik. Halott.
Egy légy köröz az ernyedt hús fölött.
Mire jó énnekem, hogy szenvedett
az az ember, ha én is szenvedek most?

Kyotó, 1984

Imreh András fordítása

ELÉGIA
[ELEGÍA]

A tiéd most, Abramowicz, a halál mindenki számára hozzáférhető, különös íze, amit nekem ebben a házban lesz módom megtapasztalni, vagy a tengeren túl, Rhône-od partján, amely olyan végzetesen folyik, minta csak ez a másik, ősibb Rhône volna, az Idő. A tiéd lesz a bizonyosság is, hogy az Idő megfeledkezik saját tegnapjairól és semmi nem pótolhatatlan, vagy az ezzel ellentétes bizonyosság, hogy a napok semmit sem tudnak eltörölni és nincs egyetlen tett, egyetlen álom sem, amelynek árnyéka ne lenne végtelen. Genfben jogászként, szakértői vélemények és perek embereként tartottak számon, ám te minden szavadban, minden csendedben költő voltál. Talán ebben a pillanatban éppen különböző könyveidet lapozgatod, amelyeket ugyan nem írtál meg, de részletesen elterveztél, s amelyek számunkra téged igazolnak, és - bizonyos értelemben - léteznek. Az első háború alatt, miközben az emberek egymást gyilkolták, mi ketten a Laforgue és a Baudelaire nevű álmokat álmodtuk. Felfedeztük mindazt, amit a fiatalok fedezhetnek fel: a tudatlan szerelmet, az iróniát, a vágyat, hogy Raszkolnyikov vagy Hamlet herceg lehessünk, a szavakat és a naplementéket. Izrael nemzedékei beszéltek belőled, amikor mosolyogva így szóltál hozzám: Je suis très fatigué. J'ai quatre mille ans. Mindez a Földön történt; hasztalan találgatnánk mennybeli éveid számát.

Nem tudom, vagy-e még valaki, nem tudom, hallasz-e engem.

Buenos Aires, 1984. január 14.

Imreh András fordítása

ELÉGIA EGY PARKRÓL
[ELEGÍA DE UN PARQUE]

Eltünt a labirintus. El a gonddal
kirakott eukaliptuszok,
a nyár sátortetői, a szüntelen
tükörben az ünnep előtti este,
az ismétlődő arckifejezések
és minden mulandóság el. Az álló
óra, el a sűrűnövésű lonc.
A gloriett és mind a léha szobrok,
az alkony másik oldala, a trillák,
a kilátó, az ábrándos szökőkút
csak kellékei a múltnak. A múltnak?
Ha nem kezdődött semmi, hogy lehetne:
vége? Fehér napok, fekete éjek
össze nem számlált hosszú sora vár ránk.
Ami leszünk, annak vagyunk a múltja.
Idő vagyunk, folyó, mely oszthatatlan,
Uxmal vagyunk, Karthágó, Róma
városfala a porban és az eltűnt
park; most őket idézi föl a versem.

Takács Zsuzsa fordítása

ÖSSZEGEZÉS
[LA SUMA]

Miért ne hinnénk, hogy mindig is ott állt
mészfehéren a fal, ahogyan áll most,
és valaki az öröklét falához
telepszik, s gonddal fölvázolja rajzát.
A világ mása így kerül a falra:
ajtók, tatárok, labirintus, Uxmál,
a végtelen, a zérus és a könyvtár,
mérleg és horgony, angyalok alakja.
Formáitól a fal életre támad.
S ha furcsa adományát odaadta,
sorsa további kegyben részesíti,
percre pontos érkeztén a halálnak,
míg rámered a kusza vonalakra,
ön-arcát látja rajta megjelenni.

Takács Zsuzsa fordítása

VALAKI ÁLMODIK
[ALGUIEN SUEÑA]

Vajon mit álmodott az Idő mostanáig, amely mint minden most, a végpont? Megálmodta a kardot, melynek a versben van a legjobb helye. Megálmodta és kicsiszolta a szentenciát, mely a bölcsesség látszatát keltheti. Megálmodta a hitet, megálmodta a könyörtelen keresztes hadjáratokat. Megálmodta a görögöket, kik feltalálták a dialógust és a kétkedést. Megálmodta Karthágó tűzzel-sóval való elpusztítását. Megálmodta a szót, ezt a suta, merev jelet. Megálmodta a boldogságot, melyben részünk volt, vagy most azt képzeljük, hogy részünk volt. Megálmodta Ur első reggelét. Megálmodta az iránytű titokzatos szeretetét. Megálmodta ama norvég hajóorrot és ama portugál hajóorrot. Megálmodta az etikát és annak a mindenkinél különösebb embernek a metaforáit, aki egy este kereszthalált halt. Megálmodta a bürök ízét, amit Szókratész nyelve érzett. Megálmodta a két fura testvért, a visszhangot és a tükröt. Megálmodta a könyvet, ezt a tükröt, mely mindig más és más arcát mutatja. Megálmodta a tükröt, amelyben Francisco López Merino és a képmása utolszor látta egymást. Megálmodta a teret. Megálmodta a zenét, amely nélkülözni tudja a teret. Megálmodta a szó művészetét, amely még a zenénél is megmagyarázhatatlanabb, mert magában foglalja a zenét. Megálmodta a negyedik dimenziót s a benne lévő páratlan faunát. Megálmodta a homokszemek számat. Megálmodta a transzfinit számokat, amelyekhez számolással nem jutni el. Megálmodta az első embert, aki kihallotta Thor nevét a mennydörgésből. Megálmodta Janus két arcát, melyek sosem látják egymást. Megálmodta a holdat és a holdon járt két embert. Megálmodta a kutat és az ingát. Megálmodta Walt Whitmant, aki elhatározta, hogy minden emberrel azonos lesz, mint Spinoza istene. Megálmodta a jázmint, mely nem tudhatja, hogy álmodnak róla. Megálmodta a hangyák nemzedékeit és a királyok nemzedékeit. Megálmodta azt az irdatlan hálót, amelyet a világ összes pókja fon. Megálmodta az ekét és a kalapácsot, a rákot és a rózsát, az álmatlanság harangszavát és a sakkot. Megálmodta a felsorolást, amit a tudósok kaotikusnak neveznek, pedig az valójában kozmikus, hisz minden dolgot titkos szálak kötnek össze. Megálmodta a nagymamámat, Frances Haslamot, oda, a juníni helyőrségbe, a pusztai lándzsák közelébe, ahol a Bibliá-t és Dickenst bújta. Megálmodta, hogy csata közben énekelnek a tatárok. Megálmodta Hokuszai kezét, amint épp vonalat húz, melyből mindjárt hullám lesz. Megálmodta Yorickot, aki örökre élni fog a képzelet szülte Hamlet szavaiban. Megálmodta az archetípusokat. Megálmodta, hogy valamennyi nyár idején, avagy a nyarakat megelőző égbolton egyetlen rózsa létezik. Megálmodta a halottaid arcát, akik most már fakó fényképek. Megálmodta Uxmal első reggelét. Megálmodta az árnyék hatását. Megálmodta Théba száz kapuját. Megálmodta a labirintus fordulóit. Megálmodta Róma titkos nevét, tehát igazi védőfalát. Megálmodta a tükrök életét. Megálmodta a jeleket, amelyeket majd az ülő írnok rajzol. Megálmodta a gömböket rejtő elefántcsont gömböt. Megálmodta a kaleidoszkópot, az unatkozó betegek és gyermekek játékát. Megálmodta a sivatagot. Megálmodta a leselkedő hajnalt. Megálmodta a Gangeszt és a Temzét, a víz két nevét. Megálmodta a térképeket, amelyeket Odüsszeusz nem értett volna meg. Megálmodta Nagy Sándort. Megálmodta a Paradicsom falát, amely feltartóztatta Nagy Sándort. Megálmodta a tengert és a könnycseppet. Megálmodta a kristályt. Megálmodta, hogy Valaki álmodja.

Scholz László fordítása

VALAKI ÁLMODIK MAJD
[ALGUIEN SOÑARÁ]

Vajon mit álmodik majd a kifürkészhetetlen jövő? Azt álmodja majd, hogy Alonso Quijanóból Don Quijote lehet, anélkül, hogy megválna a falujától és a könyveitől. Azt álmodja majd, hogy Odüsszeusz egyetlen éjszakája csodásabb lehet, mint a viszontagságait elbeszélő költemény. Emberek nemzedékeit álmodja majd, akiknek semmit sem mond Odüsszeusz neve. A mai ébrenlétnél pontosabb álmokat álmodik majd. Azt álmodja majd, hogy tehetnénk csodát, de nem teszünk, mert valóságosabb, ha elképzeljük őket. Olyan átható világokat álmodik majd, hogy abban egyetlen madár hangja meg tudja ölni az embert. Azt álmodja majd, hogy a felejtés és az emlékezés nemcsak véletlenszerű kényszer vagy ajándék lehet, hanem akaratlagos cselekvés is. Azt álmodja majd, hogy egész testünkkel látunk, amire Milton vágyott szemének, azoknak a lágy kis gömböknek a homályából. Olyan világot álmodik majd, amelyben nincs gép, se ez a fájó gép, a test, Az élet nem álom, de lehet belőle álom - írja Novalis.

Scholz László fordítása

A TÖRTÉNET FONALA
[EL HILO DE LA FÁBULA]

Az a fonal, amely Ariadné kezéből került Thészeusz kezébe (a másikban kard volt), hogy bemerészkedjék a labirintusba és ráleljen a középpontra, a bikafejű emberre, vagy, Dante szerint, az emberfejű bikára, aztán megölje, és a hőstett bevégzése után felfejtve a kőháló csomóit, visszatérjen hozzá, a szerelméhez.

Így történtek a dolgok. Thészeusz nem tudhatta, hogy a labirintuson túl egy másik labirintus áll, az idő, és hogy egy előre meghatározott helyen áll Médeia.

Eltűnt a fonal; eltűnt a labirintus is. Most már azt sem tudjuk, hogy labirintus, titokzatos kozmosz vagy végzetes káosz vesz-e bennünket körül. Az a szép feladatunk, hogy elképzeljük, hogy van labirintus és van fonal. Sosem fogjuk megtalálni a fonalat; talán megleljük, de elveszítjük egy hitvallásban, egy ritmusban, egy álomban, a filozófiának nevezett szavakban vagy a puszta, egyszerű boldogságban.

Knósszosz, 1984

Scholz László fordítása

A TEGNAP BIRTOKLÁSA
[POSESIÓN DEL AYER]

Tudom, hogy annyi mindent elveszítettem, hogy fel sem tudom sorolni, és hogy ez a sok veszteség most minden tulajdonom. Tudom, hogy elveszítettem a sárgát és a feketét, és úgy gondolok ezekre az elérhetetlen színekre, ahogy egyetlen látó sem. Meghalt az apám, de mindig itt van mellettem. Ha Swinburne-sorokat skandálok, azt mondják, az ő hangján mondom. Csak aki meghalt, az a miénk, csak az a miénk, amit elveszítettünk. Ilion a múlté, de Ilion tovább él az őt sirató hexameterben. Izrael akkor létezett, amikor ősi nosztalgia volt. Idővel minden költemény elégia. Miénk minden nő, aki elhagyott: már nem köt bennünket a várakozás, ami csupa aggodalom, se a remény, mely riadalom és rettegés. Nincs paradicsom a sok elveszett paradicsomon kívül.

Scholz László fordítása

A CIPRUS LOMBJAI
[LAS HOJAS DEL CIPRÉS]

Egyetlen ellenségem van. Sosem fogom megtudni, hogyan juthatott be a lakásomba 1977. április 14-én, éjszaka. Két ajtót kellett kinyitnia: a súlyos utcai kaput és kis lakásom ajtaját. Felgyújtotta a lámpát, és kizökkentett egy rémálomból, amire már nem emlékszem, csak arra, hogy volt benne egy kert. Nyugodt hangon felszólított, hogy azonnal keljek és öltözzek fel. Azért jött, hogy megöljön, csak egy kicsit odébb van a kivégzésre szánt hely. A döbbenettől némán engedelmeskedtem. Alacsonyabb volt nálam, de termetesebb, a gyűlöletből nyerte erejét. Nem változott az évek során; fekete haja közt volt csak néhány ezüst szál. Valamiféle sötét boldogság hajtotta. Mindig is utált, most pedig meg fog ölni. Beppo cica az időtlenségből figyelt bennünket, de meg se kísérelt megmenteni. De nem segített rajtam a hálószobámban lévő kék kerámiatigris sem, se az Ezeregyéjszaka köteteiben lévő sok varázsló meg manó. Magammal akartam vinni valamit. Megkértem, hadd vihessek magammal egy könyvet. Túl nyilvánvaló lett volna, ha egy bibliát választok. Találomra kivettem egyet Emerson tizenkét kötete közül. A lépcsőn mentünk le, nehogy zajt csapjunk. Számoltam a fokokat. Észrevettem, hogy vigyáz, nehogy hozzám érjen, mintha félne, hogy megfertőzöm.

A Charcas-Maipú sarkon, szemközt a bérházzal egy kocsi várt. Szertartásos, de parancsoló mozdulattal intett, hogy szálljak be elsőként. A kocsis már tudta, hova megyünk, s a lovak közé csapott. Vontatottan haladtunk, és ahogy várható volt, néma csendben. Féltem (vagy reménykedtem), hogy sosem érünk oda. Derült, holdfényes éjszaka volt, meg se rezzent a levegő. Egy árva lélek sem volt az utcán. A kocsi mindkét oldalán mintegy őrt álltak az alacsony, teljesen egyforma házak. Ezt gondoltam: Már a Délen vagyunk. Fent, a sötétben észrevettem egy toronyórát; se szám, se mutató nem látszott a nagy, fényes lemezen. Nem hajtottunk át, amennyire tudom, egyetlen sugárúton sem. Nem féltem, még csak attól sem féltem, hogy félni fogok, még csak attól sem féltem, hogy félni fogok, hogy félni fogok, ahogy az eleaták végtelen érvelése mondaná, ám amikor kinyílt a kocsiajtó és ki kellett szállnom, szinte összerogytam. Kőlépcsőkön mentünk felfelé. Tükörsima virágágyások sorjáztak meg sok-sok fa. Odavezetett az egyik fa tövéhez, s felszólított, hogy feküdjek le hanyatt a fűre, és tegyem keresztbe a karom. Onnan, a földről megpillantottam egy római kámzsát, s akkor rájöttem, hogy hol vagyunk. Egy ciprus volt halálom tanúja. Akaratlanul elismételtem a híres sort: Quantum lenta solent inter viburna cupressi.

Scholz László fordítása

ÚJABB APOKRIF TÖREDÉK
[OTRO FRAGMENTO APÓCRIFO]

Az egyik tanítvány szeretett volna kettesben beszélgetni a mesterrel, de nem merte megkérni. A mester megszólította: "Mondd, miféle bánat emészt!"

A tanítvány ezt felelte: "Nincs bennem bátorság."

Mire a mester: "Adok én neked bátorságot."

Nagyon régi a történet, de egy - talán nem is apokrif - hagyomány megőrizte a két férfinak a sivatag és a hajnal határán elhangzott szavait.

És szólt a tanítvány:

- Nagy bűnt követtem el három évvel ezelőtt. A többiek nem tudják, de én tudom, és nem tudok rettegés nélkül a jobbomra nézni.

És szólt a mester:

- Minden ember követett el bűnt. A bűntelenség nem emberi tulajdonság. Aki gyűlölettel néz egy emberre, az a szíve mélyén már meg is ölte.

És szólt a tanítvány:

- Három éve megöltem egy embert Szamáriában.

A mester hallgatott, de elsápadt, félhetett is haragjától a tanítvány. Végül az megszólalt:

- Én pedig tizenkilenc éve nemzettem egy embert Szamáriában. Te már megbántad, amit tettél.

És szólt a tanítvány:

- Meg. Fohásszal, könnyek közt töltöm az éjszakáimat. Bocsánatot várok tőled.

És szólt a mester:

- Senki sem bocsáthat meg, még az Úr sem. Ha az embert a cselekedetei alapján ítélnék meg, egy sem volna, aki ne lenne méltó a pokolra és a mennyre. Biztos vagy benne, hogy te még mindig ugyanaz az ember vagy, aki megölte a testvérét?

És szólt a tanítvány:

- Már nem ismerem azt a haragot, ami miatt akkor kést rántottam.

És szólt a mester:

- Példázatokban szoktam beszélni, hogy bevésődjék a lelkekbe az igazság, de most úgy fogok veled beszélni, mint apa a fiával. Én már nem az az ember vagyok, aki vétkezett; te sem vagy már gyilkos, és semmi okod rá, hogy továbbra is rabságában élj. Ugyanaz a kötelességed, mint minden embernek: légy igaz és légy boldog. önmagadat kell megváltanod. Ha maradt még valami a bűnödből, én magamra vállalom.

A párbeszéd többi része elveszett.

Scholz László fordítása

VÉGTELEN KERESÉS
[LA LARGA BUSCA]

Az idő előtt vagy az időn kívül (mindkét fordulat hiábavaló) vagy egy a térhez nem tartozó helyen van egy láthatatlan s talán áttetsző állat, amelyet mi, emberek keresünk, ő pedig bennünket keres.

Tudjuk, hogy nem lehet megmérni. Tudjuk, hogy nem lehet számba venni, mert végtelen formákból áll.

Voltak, akik egy madárban, egy madarakból álló madárban keresték; voltak, akik egy szóban vagy a szót alkotó betűkben keresték; voltak, akik egy könyvben keresték és keresik, amely korábbi, mint az arab nyelv, melyen íródott, sőt minden másnál is korábbi; van, aki a "Vagyok, aki vagyok" mondásban keresi.

Hasonlóan a skolasztikus univerzáliákhoz vagy a Whitehead-féle archetípusokhoz, gyorsan elapad. Azt beszélik, hogy a tükrökben lakozik, és hogy aki önmagát nézi, az Őt nézi. Vannak, akik egy-egy csata szépséges emlékében vagy minden elveszett paradicsomban látják, illetve gyanítják.

Feltételezhető, hogy vére a te véredben lüktet, hogy minden lény őt nemzi, és minden lényt ő nemzett, és elég felfordítani egy klepszüdrát, hogy megmérjük az örökkévalóságát.

Ránk les Turner alkonyataiból, egy női tekintetből, a hexameter ősi lejtéséből, a mit sem tudó pirkadatból, a látóhatár vagy a metafora tükréből.

Percről percre elfut előlünk. Elkopik a római férfiú mondása, az éjszakák kikezdik a márványt.

Scholz László fordítása

GÓNGORA

Mars és Phoebus, Neptunus, vizi-isten,
nem látlak már titeket! Eltörölte
a három-személy: egy-Isten örökre
a nap s a tenger arcát. Kivetettem
éber szívemből őt, s bálványt imádok.
Mítoszok ostromgyűrűjébe esve
sorsommal szembeszállnom, hogy lehetne?
Vergilius s latinja leigázott.
A strófáim? - megannyi labirintus,
hol titkos hanggal hangok keverednek,
s mit megvetek, az alacsony tömegnek
tiltott e hely, nyomába bárki nem jut.
Fut az idő, mert nyíl röpül utána,
látom, hogy kristályt ringat a folyóvíz,
keserves könnyünk gyöngysorként elomlik.
Így látnom költő-szakmám megkivánja.
Mit bánom én, hogy gáncs övez-e, dícsfény?
Életre kelt az aranyfürt kezemben.
Nevem betűit tán fölírta Isten,
s megörzi titkos levéltára mélyén.

A köznapokba vágyom vissza mégis:
korty bor, kenyér, víz, szál rózsa elég is...

Takács Zsuzsa fordítása

MILONGA A HALOTTRÓL
[MILONGA DEL MUERTO]

Álmot láttam itt e házban,
hol ezek a falak állnak.
Isten adta álmom mégis
mása volt a valóságnak.

Ajtómon túl tenger nyílott,
jég szigetek sorakoztak.
Sírhalmok és kórháztermek
minden másról bőven szólnak.

Országunk belső vidékén
született és élt tudatlan.
(Nem tudta, hogy a katonák
meghalnak a háborúban.)

Kaszárnyából idegenbe,
harcmezőre vezényelték.
Fegyvert kaptak és parancsot:
életük, hogy befejezzék.

Megfontolta minden tettét,
ha szólt, szavait kereste.
Egy füst alatt feleskették
puskájára s a keresztre.

Üresfejű tábornokok
szép szavakat puffogtattak.
Véráztatta földet látott,
ott hevertek a halottak.

Éljen! harsogott fülébe,
vesszen! harsogott körötte.
Csupán azt akarta tudni:
maga elég vakmerő-e?

Aztán mikor megsebesült,
meg is tudta azonnyomban.
Kiszállt belőle az élet.
Azt suttogta: Bátor voltam.

Győzelmet titokban így vett
a halálon. Szentigazság,
ne ütközzenek meg rajta:
gyászolom, irigylem sorsát!

Takács Zsuzsa fordítása

1982

Pormacska képződött a könyvek mögött a polc mélyén. Az én szemem nem látja. Tapintásra olyan, mint a pókháló.

A világtörténelemnek vagy kozmikus folyamatnak nevezett történetnek ez csupán egy parányi része. Olyan történetnek a része, amelybe csillagok, agóniák, vándorlások tartoznak, meg hajóutak, holdak, szentjánosbogarak, virrasztások, kártyák, üllők, Karthágó és Shakespeare.

Ez az oldal, amelyből sehogy sem akar vers kerekedni, szintén része a történetnek, akárcsak a hajnalban álmodott és már elfelejtett álmod.

Van-e célja a történetnek? Schopenhauer éppannyira esztelennek vélte, mint a felhőalakzatokban látott arcokat vagy oroszlánokat. Van-e célja a történetnek? Etikai célja nem lehet, hiszen az etika az emberek és nem a kifürkészhetetlen istenségek ábrándképe.

Lehet, hogy az a pormacska semmivel sem kevésbé fontos a történet szempontjából, mint egy egész birodalmat szállító hajóraj vagy a nárdusfű illata.

Scholz László fordítása

AZ ÖSSZEESKÜVŐK
[LOS CONJURADOS]

Európa közepén összeesküvés készül.

1291-ből ered az eset.

Különböző törzsekhez tartozó emberekről van szó, akik különböző hitet vallanak és különböző nyelven beszélnek.

Azt a fura elhatározást hozták, hogy józanok lesznek.

Elhatározták, hogy elfeledik a sok különbséget, és a hasonlóságra helyezik a súlyt.

A Konföderáció katonái voltak, aztán meg zsoldosok, mert szegények voltak, vérükké vált a háborúzás, s nem volt ismeretlen előttük, hogy az ember minden vállalkozása egyformán hiábavaló.

Olyanok voltak, mint Winkelried, aki hagyta, hogy a mellébe fúródjanak az ellenség lándzsái, hogy közben előrenyomulhassanak a társai.

Van köztük sebész, lelkész vagy jogász, de ott van Paracelsus és Amiel és Jung és Paul Klee is.

Európa közepén, Európa magas csúcsain, felépül a józanság és a szilárd hit tornya.

Ma huszonkét kanton van. A genfi, az utolsó az egyik hazám.

Holnap ilyen lesz az egész bolygó.

Lehet, hogy amit mondok, nem valósul meg; mégis, bárcsak beválna a jóslat!

Scholz László fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.