[Fikciók]
Fortélyok
Úgy emlékszem rá (nincs jogom kimondani ezt a szentséges igét, csak egyetlen embernek volt joga, s az az ember halott), hogy sötét kínvirágot tart a kezében, és annyit lát belőle, amennyit soha senki se látott, még ha reggeli szürkülettől esti szürkületig nézte volna is egész életében. Úgy emlékszem rá, hogy a képe hallgatag és bronzbarna és furcsán réveteg a cigaretta mögött. Emlékszem (azt hiszem) keskeny takácskezére. Emlékszem ott a keze mellett egy teáskannára a Keleti Partvidék címerével; emlékszem a ház ablakában egy sárga nádfüggönyre valami kusza tavas tájképpel. Emlékszem tisztán a hangjára: a régi partlakó vontatott, duzzogó orrhangjára, melyben még nyoma se volt a mai olaszos sziszegésnek. Csak háromszor láttam, többször nem; utoljára 1887-ben... Nagyon jónak tartom azt a tervet, hogy írjon róla mindenki, aki ismerte őt; az én vallomásom talán a legrövidebb és kétségkívül a legszegényesebb lesz, de nem a legkevésbé elfogulatlan a kötetben, amit majd kiadnak. Az a sajnálatos tény, hogy argentin vagyok, nem engedi, hogy dicshimnuszt zengjek - ez a műfaj Uruguayban kötelező, ha uruguayi tárgyról szólnak. Irodalmár, ficsúr, fővárosi; Funes nem mondta ezeket a sértő szavakat, de elég nyilvánvaló, hogy az ő szemében ilyenféle istencsapása voltam. Pedro Leandro Ipuche azt írta, hogy Funes a felsőbbrendű ember előfutára volt, "egy hazai és parlagi Zarathustra"; de nem szabad elfeledni, hogy egyszersmind egy Fray Bentos-i ifjonc is volt, bizonyos áthághatatlan korlátokkal.
Az első emlék, amit Funesról őrzök, nagyon tiszta. Magam előtt látom őt egy februári alkonyatban, nyolcvannégyben. Abban az évben apám Fray Bentosba vitt nyaralni. Unokabátyámmal, Bernardo Haedóval a San Francisco-ültetvényről jöttem hazafelé. Dalolva jöttünk, lóháton, de a boldogságomnak nem ez az egyetlen körülmény volt az oka. Egy rekkenő nap után hatalmas, palaszínű vihar borította el az eget. Déli szél szította, már megtébolyultak a fák; féltem (reménykedtem), hogy a sík mezőn kap bennünket az elemi zápor. Valósággal versenyt futottunk a viharral. Betértünk egy sikátorba, ahol mélyen vezetett az út két igen magas, kövezett járda közt. Rohamosan sötétedett; a magasban gyors és szinte lopakodó lépteket hallottam; fölpillantottam és láttam, hogy egy fiú fut végig a keskeny és omladozó járdán, mint valami keskeny és omladozó falon. Emlékszem buggyos nadrágjára, sarujára, emlékszem a kemény arcából kinyúló cigarettára és mögötte a már határtalan viharfelhőre. Bernardo váratlanul odakiáltott neki: "Hány óra, Ireneo?" A fiú nem is nézett az égre, meg se állt, úgy válaszolt: "Nyolc óra lesz négy perc múlva, kis barátom, Bernardo Juan Francisco." Éles, csúfondáros hangja volt.
Én olyan szórakozott vagyok, hogy föl se figyeltem volna erre az említett párbeszédre, ha az unokabátyám vissza nem tér rá, akit (azt hiszem) bizonyos helyi büszkeség vezérelt, meg az a vágy, hogy közönyt tanúsítson a fiú gunyoros válaszával szemben.
Elmondta, hogy a sikátorban látott fiú egy bizonyos Ireneo Funes, aki egy s más furcsaságról nevezetes, például hogy nem barátkozik senkivel, és hogy mindig tudja, hány óra van, mint egy óramű. Hozzátette, hogy egy helybeli vasalónőnek, María Clementina Funesnak a fia, és hogy egyesek szerint az apja a konzervgyár egyik orvosa, az angol O'Connor volt, mások szerint pedig egy Salto tartománybeli lovászlegény vagy vadász. Az anyjával él a Laureles-major mögött.
Nyolcvanötben és nyolcvanhatban Montevideo városában nyaraltunk. Nyolcvanhétben visszatértem Fray Bentosba. Persze érdeklődtem minden ismerős felől, és végül az "időmérő Funes" felől is. Azt válaszolták, hogy a San Francisco-ültetvényen levetette egy frissen betört ló, és Funes örökre nyomorék lett. Emlékszem, milyen borzongató bűvölettel hatott rám ez a hír: egyetlenegyszer láttam, amikor lovon jöttünk San Franciscóból, és ő ott ment fönn a magasban; unokabátyám, Bernardo szájából nagyon úgy hangzott az eset, mint egy korábbi részletekből összetákolt álom. Hallottam, hogy el se mozdul az ágyából, csak merőn néz egy fügefát az udvar végében vagy egy pókhálót. Alkonyatkor megengedi, hogy odavigyék az ablakba. Olyan büszke, hogy úgy tesz, mintha áldásos volna neki az elszenvedett csapás... Kétszer láttam a rácsos ablakban, amely otrombán jelképezte Funes örökös rabságát: először mozdulatlan volt, és be volt hunyva a szeme; másodszor szintén mozdulatlan volt, és elmerült egy illatos varádicság szemlélésében.
Akkoriban némi büszkeséggel láttam hozzá módszeres latin tanulmányaimhoz. A bőröndben ott volt Lhomond De viris illustribus-a, Quicherat Thesaurus-a, Julius Caesar Commentarii-ja és Plinius Naturalis historiá-jának egy páratlan kötete, amely meghaladta (és még mindig meghaladja) szerény latintudásomat. Kis helyen mindennek híre megy; Ireneo hamarosan tudomást szerzett part menti házában ezeknek a fura könyveknek az érkezéséről. Írt nekem egy cikornyás és szertartásos hangú levelet, amelyben megemlítette a "nyolcvannégy február hetediki", sajnálatosan futólagos találkozásunkat, méltatta azokat a dicsőséges szolgálatokat, amelyeket nagybátyám, az ugyanabban az évben elhalálozott don Gregorio Haedo "tett a két hazának Ituzaingó jeles napján", és kért, hogy adjam kölcsön valamelyik kötetet egy szótárral együtt, "hogy az eredeti szöveg jól érthető legyen, mert latinul még nem tudok". Megígérte, hogy jó állapotban visszaadja szinte azon nyomban. Az írás tökéletes és szép szabályos volt, a helyesírás pedig olyan, amilyet Andrés Bello ajánl: y helyett i, g helyett j. Eleinte persze tréfára gyanakodtam. De az unokatestvéreim megnyugtattak, hogy nem; Ireneo szokott ilyeneket csinálni. Nem tudtam, szemtelenségnek, tudatlanságnak vagy ostobaságnak fogjam föl ezt az ötletet, hogy a nehéz latin nyelvhez nem kell más segédeszköz, csak egy szótár; alaposan ki akartam ábrándítani, ezért elküldtem neki Quicherat Gradus ad Parnassum-át és Plinius művét. Február tizennegyedikén táviratot kaptam Buenos Airesből, hogy azonnal térjek haza, mert apám "egy cseppet sincs jól". Isten bocsássa meg, de olyan büszke voltam, hogy nekem egy sürgős táviratot címeztek, annyira szerettem volna közölni egész Fray Bentosszal a hír tagadó formája s az ellentmondást nem tűrő határozó közt mutatkozó ellentétet, olyan erős volt a kísértés, hogy drámai színezetet adjak fájdalmamnak, férfias nyugalmat színlelve, hogy ez talán a fájdalom minden lehetőségét meghiúsította számomra. Csomagolás közben észrevettem, hogy hiányzik a Gradus és a Naturalis historia első kötete. A Saturno másnap reggel szedte volna fel a horgonyt; ezért este vacsora után elindultam Funesékhoz. Meglepett, hogy az este éppoly nyomasztóan meleg volt, mint a nappal.
A takaros házban Funes anyja fogadott.
Azt mondta, hogy Ireneo a hátsó szobában van, és ne lepődjek meg, ha odabenn sötétet találok, mert Ireneo világosság nélkül is jól elvan a tétlenség óráiban. Átmentem a kövezett udvaron és a kis folyosón; bejutottam a belső udvarra. Egy lugast találtam; a sötétséget teljesnek tekinthettem. Egyszer csak meghallottam Ireneo éles és csúfondáros hangját. Ez a hang latinul beszélt; ez a hang (mely a homályból szólt) komor gyönyörűséggel mondogatta beszédét vagy imáját vagy bűvigéit. Római szavak csengtek a földes udvaron; félelemmel gondoltam rá, hogy sose érnek véget, és megfejthetetlenek maradnak; azután abban a hatalmas éjszakai párbeszédben megtudtam, hogy ezek a szavak a Naturalis historia hetedik könyve huszonnegyedik fejezetének első bekezdését alkotják. Ez a fejezet az emlékezőtehetséget tárgyalja; utolsó szavai ezek voltak: ut nihil non iisdem verbis redderetur auditum.
Ireneo pontosan ugyanolyan hangon azt mondta, hogy menjek be. Ágyban volt, cigarettázott. Azt hiszem, hajnalig nem láttam az arcát. Mintha most is előttem volna cigarettájának pillanatokra felizzó parázsa. Valami nyirkos szag volt a szobában. Leültem; megint elmondtam a táviratnak és apám betegségének történetét.
Most jutok az elbeszélésem nehezéhez. Írásom ugyanis (ideje, hogy megtudja már az olvasó) nem másról szól, mint erről az immár fél évszázados párbeszédről. Nem próbálom meg felidézni Ireneo szavait, azok már elszálltak örökre. Inkább híven összefoglalom azt a sok mindent, amit mondott. A közvetett beszámoló csak tapogatódzó és erőtlen; tudom, hogy lerontom elbeszélésem hatását; képzeljék el, olvasóim, hogy mennyi hevenyészett mondat zúdult rám akkor éjszaka.
Ireneo először is elsorolta latinul és spanyolul a bámulatos emlékezőtehetségnek a Naturalis historiá-ban található eseteit: Kürosz perzsa király név szerint ismerte hadainak minden katonáját; Mithridatész Eupator a birodalmának mind a huszonkét nyelvén gyakorolta az igazságszolgáltatást; Szimonidész feltalálta a mnemotechnikát; Metrodorosz azzal virtuskodott, hogy amit egyszer hallott, híven elismételte. Látható őszinteséggel csodálkozott rajta, hogy ilyesmik csodálatba ejtették az embereket. Kijelentette, hogy egész addig az esős délutánig, míg le nem dobta a szürke, ő is olyan volt, mint a többi közönséges halandó: süket és vak, gyorsan felejtő golyhó. (Próbáltam eszébe juttatni, hogy milyen pontosan érzékelte az időt, milyen jól emlékezett a nevekre; de ügyet se vetett rám.) Tizenkilenc évig mintegy álomban élt; csak nézett, de nem látott, csak hallgatott, de nem hallott, és elfelejtett mindent, majdnem mindent. Amikor leesett, elvesztette az eszméletét; amint magához tért, szinte elviselhetetlenül gazdagnak és szemléletesnek érezte a jelen világát, s benne ott éltek a legrégibb és legköznapibb emlékek is. Hamarosan rájött, hogy nyomorék lett. Alig törődött vele. Úgy gondolta (úgy érezte), hogy a mozdulatlanság a lehető legcsekélyebb ár érte. Mert most csalhatatlan lett az észlelő- és emlékezőképessége.
Mi egy pillantással három poharat észlelünk az asztalon; Funes pedig egy szőlőlugas minden szárát és fürtjét és gyümölcsét. Tudta az 1882. április 30-án reggel látott déli felhők alakját, és emlékezetében képes volt összehasonlítani egy csupán egyszer látott bőrkötéses könyv erezetével és egy tajték körvonalaival, melyet egy evező kavart fel a Rio Negrón, közvetlenül a Quebracho-forradalom előtt. Nem egyszerű emlékei voltak; minden látvány hőmérsékleti, izomerő- stb. képzetekhez kapcsolódott nála. Föl tudott idézni minden álmot, minden félálmot. Kétszer-háromszor egy teljes napot is fölidézett; közben sose habozott, mégis minden fölidézés egy teljes napig tartott. "Nekem magamnak több emlékem van, mint valamennyi embernek együttvéve, mióta világ a világ" - mondta. Meg ezt is: "Az én álmom olyan, mint a maguk ébrenléte." Meg hajnal felé ezt is: "Uram, az én emlékezetem olyan, mint egy szeméttároló." Egy mértani kerület a táblán, egy derékszögű háromszög, egy rombusz olyan idom, amit képesek vagyunk teljesen áttekinteni; ugyanígy volt Ireneo egy csikó összekuszálódott sörényével, egy marhacsordával a hegyoldalban, a folyton változó tűzzel és a számtalan sok hamudarabkával, egy halott sokféle arcával a hosszú virrasztóban. Ki tudja, hány csillagot látott az égen.
Ezeket mondta el: se akkor, se azután nem vontam kétségbe. Akkoriban nem volt se mozgókép, se fonográf, mégis alig lehetséges, sőt hihetetlen, hogy senki se vizsgálta meg Funest. Tény, hogy amit halogathatunk, azt mindig halogatjuk; talán mindnyájan mélységesen meg vagyunk győződve a halhatatlanságunkról meg arról, hogy előbb-utóbb minden ember mindent megtesz, és mindent megtud.
Funes hangja tovább szólt a sötétből.
Elmondta, hogy 1886 körül kidolgozott egy eredeti számrendszert, és alig pár nap alatt túljutott a huszonnégyezren. Nem írta le, mert amit egyszer elgondolt, az nem homályosult el többé a fejében. Azt hiszem, zavarta, hogy az arab "harminchárom" jelölésére egyetlen szó és egyetlen jel helyett két jelre és két szóra van szükség, s elsősorban ez a gondolat vezette. Azután a többi számra is alkalmazta ezt az oktalan elvet. Hétezer-tizenhárom helyett például azt mondta, hogy Máximo Pérez; hétezer-tizennégy helyett azt, hogy A vasút; más számok helyett, hogy Luis Melián Lafinur, Olimar, kén, treff, a bálna, a gáz, a kávéskanna, Napóleon, Agustín de Vedia. Ötszáz helyett azt mondta: kilenc. Minden szónak külön jele volt, valami védjegyféléje; utóbb már egyre bonyolultabbak lettek... Próbáltam megmagyarázni neki, hogy az összefüggéstelen szavak szeszélyes sora homlokegyenest ellenkezik minden számrendszerrel. Mondtam neki, hogy ha azt mondjuk, 365, ez három százast, hat tízest, öt egyest jelent; ennek az elvnek nyoma sincs az olyan "számokban", mint A néger Timoteo vagy megruházás. Funes nem értette meg, vagy nem akarta megérteni.
Locke a XVII. században leírt (és elutasított) egy képtelen nyelvet, amelyben minden egyes dolognak, minden kőnek, minden madárnak és minden ágnak külön neve volna; Funes is foglalkozott néhányszor egy hasonló nyelv tervével, de elvetette, mert túlságosan általánosnak, túlságosan pontatlannak találta. Valóban nemcsak minden erdő minden fájának minden levelére emlékezett, hanem ezeknek minden képére is, ahányszor csak észlelte vagy elképzelte őket. Elhatározta, hogy addigi élete minden napját külön-külön, mintegy hetvenezer emlékre korlátozza, s azután megszámozza őket. De letett a tervéről két elgondolás miatt: tudta, hogy a feladat végtelen, és tudta, hogy haszontalan. Úgy vélte, hogy halála órájáig még gyerekkori emlékeinek teljes osztályozását se tudja befejezni.
Az a két terv, amit említettem (a természetes számsor végtelen szótára és valamennyi emlékkép fölösleges gondolati katalógusa), értelmetlen, de van bennük bizonyos dadogó nagyszerűség. Megsejtetik vagy felvillantják Funes szédületes világát. Ne feledjük el, hogy Ireneo szinte képtelen volt általános, plátói eszmék felfogására. Nemcsak azt értette meg nehezen, hogy a kutya általános megjelölés annyi eltérő, különböző méretű és különböző alakú egyedet foglal magába; az is zavarta, hogy a három óra tizennégy perckor (oldalnézetből) látott kutyának ugyanaz a neve, mint a negyed négykor (elölnézetből) látott kutyának. Tulajdon arca a tükörben, tulajdon keze is minduntalan meglepte. Swift említi, hogy a liliputi király a percmutató mozgását is érzékelte; Funes a megromlás, a szuvasodás, a kifáradás csendes előrehaladását is szakadatlanul érzékelte. Észrevette az elhalás és nyirkosodás folyamatát. Egy sokféle, pillanatnyi és valósággal tűrhetetlenül pontos világ magányos és éles megfigyelője volt. Babilon, London és New York ádáz ragyogással nyomasztóan telepedett rá az emberek képzeletére; de zsúfolt tornyaikban vagy rohanó sugárutaikon senki se érezte egy olyan fáradhatatlan valóság hevét és szorítását, amilyen a szerencsétlen Ireneóra nehezedett éjjel-nappal abban a szegény kis dél-amerikai külvárosban. Alig-alig tudott aludni. Az alvás a világból való kikapcsolódás; Funes, amint hanyatt feküdt ott a sötétben az ágyán, a környező házak minden rését és minden cirádáját pontosan elképzelte. (Ismétlem, hogy a legjelentéktelenebb emléke is tüzetesebb és elevenebb volt, mint a mi észleletünk a testi gyönyör vagy a testi fájdalom nyomán.) Kelet felé, egy beépítetlen teleksoron, új, ismeretlen házakat emeltek. Funes feketének, tömörnek képzelte őket, mintha összefüggő homályból épültek volna; ha aludni akart, arrafelé fordította az arcát. Folyó fenekére is szokta képzelni magát, amint ringatja és szétoszlatja az áradat.
Könnyűszerrel megtanult angolul, franciául, portugálul, latinul. De azért, azt hiszem, nem volt erős oldala a gondolkodás. A gondolkodás azt jelenti, hogy eltekintünk eltérésektől, általánosítunk, elvonatkoztatunk. Funes zsúfolt világában csakis részletek voltak, szinte közvetlen részletek.
Félénk hajnali világosság hatolt be a földes udvarra.
Ekkor megláttam az egész éjjel hallott hang arcát is. Ireneo tizenkilenc éves volt; 1868-ban született. Lenyűgözőnek találtam; maradandóbbnak, mint a bronz, ősibbnek, mint Egyiptom, régibbnek, mint a próféciák és a piramisok. Arra gondoltam, hogy minden szavam (minden rezdülésem) fennmarad könyörtelen emlékezetében; megbénított a félelem, hogy sok-sok hiábavaló mozdulatot teszek.
Ireneo Funes 1889-ben halt meg, tüdőgyulladásban.
1942
Benyhe János fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
Rettentő sebhely szelte át az arcát: a hamuszínű, szinte tökéletes rajzú heg a halántékától az arccsontjáig ívelt. A valódi neve nem is érdekes, Tacuarembóban mindenki úgy nevezte, az Angol La Coloradából. Az ottani földek tulajdonosa, Cardoso nem akarta eladni a birtokait; azt beszélik, hogy az Angol ekkor váratlan eszközt talált a meggyőzésére: elmesélte neki a sebhely történetét. Az Angol a határvidékről jött, a Río Grande del Sur mellől; volt, aki azt állította, hogy Brazíliában csempészéssel foglalkozott. A földek mocsarasak, az itatók zavarosak voltak; az Angol együtt robotolt a napszámosaival, hogy használhatóvá tegyék őket. Úgy mondják, kegyetlenül szigorúan bánt az emberekkel, de az igazságosságra mindig kínosan ügyelt. Azt is mondják, hogy iszákos volt: évente egyszer-kétszer bezárkózott az emeleti szobába, és néhány nap múlva úgy került elő, mint aki a csatatérről jön, vagy az imént kelt fel a betegágyból: sápadtan, reszketegen és nyugtalanul, de csorbítatlan tekintéllyel. Jól emlékszem jéghideg szemére, erős, szikár alakjára, ősz bajuszára. Nemigen társalgott senkivel; igaz, hogy erősen tört, brazilos hangzású spanyolt beszélt. Néhány üzleti levelet meg egypár újságot kivéve postát sem kapott soha.
Amikor a legutóbb az ország északi részén jártam, a Caraguatá patak áradása miatt kénytelen voltam egy éjszakára megszállni a La Coloradá-ban. Hamarosan olyan érzésem támadt, hogy nemkívánatos vendég vagyok; megpróbáltam megnyerni az Angol jóindulatát, és e célból a legkevésbé támadható szenvedélyhez, a hazaszeretethez folyamodtam. Azt mondtam neki, hogy az olyan hősies nemzetek, mint az angol, szinte legyőzhetetlenek. Beszélgetőtársam bólintott, de aztán mosolyogva megjegyezte, hogy ő nem angol, hanem dungarvani ír. De azzal el is hallgatott, mintha titkot kottyantott volna ki.
Vacsora után kimentünk, hogy megnézzük az eget. Derült volt, de a csipkés déli hegygerinc mögött cikázó villámok szövedéke újabb vihart ígért. Az elhanyagolt ebédlőben a vacsorát felszolgáló cseléd egy üveg rumot tett elénk. Sokáig, némán iszogattunk.
Nem tudom, hány óra lehetett, amikor rádöbbentem, hogy alaposan lerészegedtem, és ki tudja, miféle ötlettől, lelkesedéstől vagy unalomtól hajtva, a sebhelyre tereltem a szót. Az Angol arca elkomorult, és néhány pillanatig azt hittem, nyomban kidob a házból. De aztán a megszokott hangján szólalt meg:
- Elmondom a sebhely történetét, de csak akkor, ha szépítés nélkül, a teljes gyalázatra kíváncsi.
Bólintottam. Íme a történet, amelyet angollal és olykor portugállal kevert spanyol nyelven előadott:
"1922 körül, Connaught egyik városában én is ott voltam az Írország függetlenségéért küzdő összeesküvők közt. Akkori bajtársaim közül néhányan ma békés polgárokként élnek valahol, mások különös sorsfordulattal angol zászló alatt csatáznak a tengereken vagy a sivatagban; mind közül a legderekabb egy kaszárnyaudvaron végezte egy hajnalon, amikor egy csapat álmodozó agyonlövette, sokan mások pedig (és nem is a legbalszerencsésebbek) a polgárháború névtelen, majdhogynem titkos csatáiban estek el. Köztársaságpártiak és katolikusok voltunk, és azt hiszem, igazi romantikus lelkek. Írország nemcsak az eszményi jövőt és az elviselhetetlen jelent testesítette meg számunkra, hanem a szeretett és keserű mitológiát is, a kerek vártornyokat, a rőt lápvidéket, a Parnell elűzetését meg a bikák elrablását megéneklő hősi eposzokat, amelyek sok-sok változata hol bikákról, hol halakról, hol hegyekről szól... Egy feledhetetlen alkonyon csatlakozott hozzánk egy munsteri hívünk, bizonyos John Vincent Moon.
Alig volt több húszévesnél. Vékonydongájú, puhány legénynek látszott, akiről az ember nyomban azt gondolja, hogy gerinctelen. Nagy buzgalommal és szinte hivalkodva tanulmányozott lapról lapra valami kommunista kézikönyvet, és minden vitát a dialektikus materializmus érveivel zárt le. Az ember sokféle okból gyűlölhet vagy szerethet valakit: Moon a világ egész történetét rideg gazdasági ellentétekre egyszerűsítette. Azt állította, hogy a forradalom győzelme eleve elrendeltetett. Mondtam neki, hogy egy igazi gentleman csak vesztett ügy mellett áll ki... Közben késő éjszaka lett: mi meg csak vitatkoztunk tovább a folyosón, a lépcsőn, aztán a girbegurba utcákon. Nem is annyira Moon kijelentései döbbentettek meg, inkább az az ellentmondást nem tűrő hangnem, amelyet használt. Új bajtársunk nem érvelt: gőgösen és némi éllel a hangjában kinyilatkoztatott.
Ahogy a város utolsó házaihoz értünk, hirtelen lövöldözés torpantott meg bennünket. (Egy gyár vagy kaszárnya magas kőfala mellett jártunk.) Befutottunk egy földes utcába; egy felgyújtott ház tüzének fényében hatalmasnak tetsző katona toppant elénk. Ránk ordított, hogy álljunk meg. Futni kezdtem, de a társam nem követett. Hátranéztem: John Vincent Moon mozdulatlanul állt, mint akit lenyűgözött, szinte kővé dermesztett a rémület. Visszamentem, egyetlen ütéssel leterítettem a katonát, megráztam Vincent Moont, jól leteremtettem, és ráparancsoltam, hogy kövessen. A karjánál fogva kellett magammal rángatnom; a félelem hatalma megbénította. Futottunk az égő házak lyuggatta éjszakában. Fegyverropogás járt a nyomunkban; egy golyó súrolta Moon jobb vállát, és ahogy a fenyők közt menekültünk, halkan felzokogott.
1922 őszén Berkeley tábornok birtokán volt a szállásom. A tábornok (akivel sohasem találkoztam) éppen Bengáliában teljesített valamiféle hivatali szolgálatot; az épület nem volt ugyan százévesnél régebbi, de már ugyancsak pusztulásnak indult, és félhomályos belsejét számtalan kanyargós folyosó és céltalan előszoba tette áttekinthetetlenné. A földszintet teljesen elfoglalta a házi múzeum és a hatalmas könyvtár: vitatható, érdektelen könyvek tömege, amelyek valahogy elválaszthatatlanok a XIX. század történetétől; nishapuri szablyák, amelyeknek befejezetlen köríve mintha még mindig őrizné a csaták viharát és viszontagságait. Ha jól emlékszem, a hátsó ajtón át mentünk be. Moon még mindig reszketve, kiszáradt torokkal azt suttogta, hogy az éjszaka rendkívül érdekes tapasztalatokkal szolgált; teát főztem neki; elláttam a "sebét", amely csak felszínes horzsolásnak bizonyult. Egyszer csak zavartan azt motyogta:
- Ön bizony nagy kockázatot vállalt.
Mondtam neki, hogy szóra sem érdemes. (A polgárháborúban már megszoktam az ilyesféle kalandokat, ugyanakkor egyetlen társunk elfogása is veszélybe sodorhatta volna ügyünket.)
Moon másnapra visszanyerte lélekjelenlétét. Elfogadta a cigarettát, amivel megkínáltam, és szigorúan kikérdezett "forradalmi pártunk gazdasági erőforrásairól". Igen éleselméjűen kérdezett, én meg (az igazságnak megfelelően) azt válaszoltam, hogy rosszul állunk. Délről súlyos ágyúdörgés hallatszott. Mondtam Moonnak, hogy várnak a társaink. A köpönyegem meg a pisztolyom fenn maradt a szobámban; mire lehoztam őket, Moon már behunyt szemmel feküdt a kereveten. Bizonygatta, hogy lázas, eljátszotta, hogy fájdalmas görcsbe rándul a válla.
Akkor értettem meg, hogy a gyávasága gyógyíthatatlan. Odavetettem, hogy vigyázzon magára, azzal útnak indultam. A rettegő ember láttán elöntött a szégyenpír, mintha én lettem volna a gyáva, nem Vincent Moon. Amit egy ember tesz, azt mindannyian tesszük. Ezért nem igazságtalan, hogy az egész emberiségnek bűnhődnie kell egy kertben elkövetett, egyetlen árulásért; és ezért nem igazságtalan, hogy egyetlen zsidó kereszthalála mindenkit megváltson. Lehet, hogy Schopenhauernek van igaza: én mindenki vagyok, bármelyik ember azonos az egész emberiséggel, Shakespeare a nyomorult John Vincent Moonnal.
Kilenc napot töltöttünk a tábornok hatalmas házában. A háború szörnyűségeiről és dicsőségéről most nem beszélek; most e szégyenletes seb történetét akarom elmondani. Emlékezetemben az a kilenc nap egyetleneggyé olvad össze, az utolsó előtti nap kivételével, amikor a mieink betörtek egy laktanyába, és bosszút állhattunk azért a tizenhat társunkért, akiket Elphinnél géppuskáztak le. Hajnalban lopóztam ki a házból, a félhomály leple alatt. Sötétedéskor tértem vissza. Társam az emeleten várt: a sebe miatt még a földszintre sem tudott lejönni. Az emlékeimben mindig F. N. Maude vagy Clausewitz valamelyik stratégiai könyvével a kezében jelenik meg. "A tüzérséget tartom a legjobb fegyvernemnek" - jelentette ki egy éjjel. Sokat kérdezgetett a terveinkről, szívesen bírálgatta, módosítgatta őket. Gyakran ostorozta "szánalmas gazdasági alapjainkat" is; és a maga dogmatikus, borúlátó módján teljes összeomlást jósolt. "C'est une affaire flambée", dörmögte. Hogy testi gyávaságát jelentéktelenebbnek mutassa, még jobban fitogtatta szellemi fölényét. Így telt el jól-rosszul kilenc nap.
A tizediken a város végleg elesett, és a Black and Tans kezére került. Fölényes, néma lovas járőrök ellenőrizték az utakat; hamu és füst szállt a szélben; az egyik sarkon holttest hevert, de az emlékezetem még ennél is élesebben őrzi annak a főtér közepén felállított bábunak a képét, amelyiken a katonák végeérhetetlenül gyakorolták a célba lövést... Még alig pirkadt, amikor elmentem; délben értem vissza. Moon a könyvtárszobában beszélt valakivel; a hanghordozása elárulta, hogy telefonál. Aztán egyszerre a nevemet hallottam; meg azt, hogy hét óra tájban leszek otthon, és aztán még azt is, hogy azt tanácsolja, akkor tartóztassanak le, amikor átvágok a kerten. Ésszerű gondolkodású barátom ésszerűen eladott az ellenségnek. Hallottam, ahogy személyes biztonságának garantálását kéri cserébe.
A történetem fonala itt összekuszálódik és megszakad. Tudom, hogy üldözőbe vettem az árulót a sötét folyosók nyomasztó útvesztőjében és a szédítően meredek lépcsőkön. Moon jól ismerte a házat, sokkal jobban, mint én. Egyszer-kétszer szem elől is tévesztettem. De még mielőtt a katonák letartóztattak volna, sarokba szorítottam. Lekaptam egy szablyát a tábornok fegyvergyűjteményéből, és az acél félholddal örökre jelet rajzoltam az arcára: egy vérző félholdat. Nos, Borges, önnek mint ismeretlennek, íme, megtettem a vallomásomat. Így nem fáj annyira a megvetése."
Beszélgetőtársam itt elhallgatott. Láttam, hogy reszket a keze.
- Na és Moon? - kérdeztem.
- Zsebre tette a júdáspénzt, és Brazíliába menekült. De aznap délután még látta, ahogy a téren részeg katonák lövöldöznek egy bábura.
Hiába vártam a történet folytatására. Végül rászóltam, hogy mondja már tovább.
Fájdalmasan felnyögött, és gyengéd mozdulattal a sebhely fehéres ívére mutatott.
- Nem hisz nekem? - dadogta. - Hát nem látja a hitványság jelét az arcomon? Azért meséltem így a történetet, hogy a legvégét is hallja. Elárultam azt az embert, aki megmentett: én vagyok Vincent Moon. És most vessen meg.
1942
Tomcsányi Zsuzsanna fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
So the Platonic Year
Whirls out new right and wrong,
Whirls in the old instead;
All men are dancers and their tread
Goes to the barbarous clangour of a gong.
W. B. Yeats: THE TOWER.
Chestertonnak (az elegáns rejtélyek atyjának és mesterének) meg az udvari tanácsos Leibniznek (az eleve elrendelt harmónia feltalálójának) hatására gondoltam ki ezt a történetet, amit talán meg is írok, legalább kitölti majd valami üres délutánjaimat. Hátravannak még egyes részletek, kiegészítések és igazítások; még vannak a történetnek homályos részei; ma, 1944. január 3-án úgy sejtem, így történt a dolog.
Az eset színhelye valamelyik elnyomott és ellenálló ország: Lengyelország, Írország, a Velencei Köztársaság, valamelyik dél-amerikai vagy balkáni állam... Jobban mondva az volt, mert bár kortársunk az elbeszélő, maga az eset a XIX. század közepén vagy elején történt. Mondjuk (az elbeszélés könnyebbsége kedvéért), hogy Írországban, mondjuk, 1824-ben. Az elbeszélőt Ryannak hívják; ükunokája az ifjú, a szép, a hős Fergus Kilpatricknak, akit meggyilkoltak, és a sírját rejtélyes módon meggyalázták, akinek a neve Browning és Hugo verseiben szerepel, szobra pedig egy szürke halomról tekint le a vörös mocsarakra.
Kilpatrick összeesküvő volt, az összeesküvők titkos és dicsőséges kapitánya, és mint Mózes, aki Moáb földjéről megpillantotta az Ígéret földjét, de rá nem léphetett, Kilpatrick annak a győzedelmes forradalomnak az előestéjén pusztult el, amelyet ő tervelt ki és álmodott meg. Közeledik halálának centenáriuma; a gyilkosság körülményei rejtélyesek; Ryan, aki a hős életrajzának megírásával foglalkozik, rájön, hogy a rejtély, amellyel szemben áll, nem csupán bűnügyi. Kilpatrickot színházban gyilkolták meg; a brit rendőrség sohasem találta meg a tettest, a történetírók azt mondják, hogy ez a kudarc semmiképpen nem árt az ő jó hírének, ellenkezőleg: talán maga a rendőrség gyilkoltatta meg. Ryant a rejtély más vonásai nyugtalanítják. Ezek időszakosan vissza-visszatérő dolgok, s úgy látszik, minta a történetekben távoli tartományok régmúlt eseményei ismétlődnének meg vagy variálódnának. Így például mindenki tudja, hogy a hős testét megvizsgáló poroszlók lezárt levelet találtak nála, amelyben arra figyelmezteti valaki, hogy a színházban veszély fenyegeti; Julius Caesar is, amikor elindult arra a helyre, ahol barátainak tőrdöfései vártak rá, kapott hasonló levelet, amelyet már nem tudott elolvasni, s amely az egész árulást leleplezte az árulók nevével együtt. Calpurnia, Caesar neje lerombolva látta álmában a szenátus által Caesarnak felajánlott tornyot; Kilpatrick halálának előestéjén névtelenül terjesztett hamis hírek az egész országgal tudatták, hogy Kilgarvan kerek tornya leégett; jóslatnak is lehetett tekinteni, mert Kilpatrick Kilgarvanban született. Ezek és más párhuzamok Caesar és az ír összeesküvő története között arra a feltételezésre indították Ryant, hogy az időnek titkos formája, ismétlődő rajzolata van. A decimális történelemre gondol, amelyet Condorcet képzelt el, meg azokra a morfológiákra, amelyeket Hegel, Spengler és Vico dolgozott ki; Hésziodosz embereire, akik az aranykortól a vaskorig degenerálódtak. Eszébe jut a lélekvándorlás is, amely borzalommal tölti meg a kelta irodalmat, s amelyet maga Caesar is a brit druidáknak tulajdonított; elgondolja, hogy Fergus Kilpatrick, mielőtt Fergus Kilpatrickká lett volna, Julius Caesar volt. Ezekből a körkörös labirintusokból egy különös bizonyíték húzza ki, amely azután még áthatolhatatlanabb és bonyolultabb labirintusokba taszítja: a koldus szavait, akivel Fergus Kilpatrick halála napján beszélt, Shakespeare előre leírta Macbeth tragédiájában. Az, hogy a történelem a történelmet másolja, egyenesen elképzelhetetlen... Ryan kinyomozza, hogy a hős legrégibb bajtársa, James Alexander Nolan 1814-ben gael nyelvre fordította Shakespeare legfontosabb drámáit, többek között a Julius Caesar-t is. Azonkívül felfedezi a levéltárban Nolannak a svájci ünnepi játékokról szóló kéziratos cikkét. Ezek az óriási vándorszínházi előadások, szereplők ezreinek részvételével, történeti eseményeket elevenítenek fel azokban a városokban és azokban a hegyekben, ahol eredetileg végbementek. Egy másik kiadatlan dokumentumból megtudja, hogy halála előtt néhány nappal, az utolsó tanácskozáson elnöklő Kilpatrick egy áruló halálos ítéletét írta alá, de ennek a nevét aztán kitörölték. Ez a szigorú ítélet nem illik össze Kilpatrick jámbor szokásaival. Ryan utánajár az ügynek (ez a nyomozás a történet hiányzó részeinek egyike), és sikerül megfejtenie a rejtélyt.
Kilpatrickkal színházban végeztek, de a színház az egész város volt, a színészek száma légiónyi, és a dráma, amelynek az ő halála volt a végkifejlete, sok napon és sok éjszakán át tartott. Íme az események:
Az összeesküvők 1824. augusztus másodikán gyűlést tartottak. Az ország megérett a forradalomra, de a dolgok nem mentek rendben: áruló volt a tanácsban. Fergus Kilpatrick megbízta James Nolant: nyomozza ki az árulót. Nolan eleget tett a megbízatásnak: a gyűlés színe előtt bejelentette, hogy az áruló maga Kilpatrick. Megdönthetetlen bizonyítékokkal támasztotta alá a vádat; az összeesküvők halálra ítélték elnöküket. Az aláírta a saját halálos ítéletét, csak azért könyörgött, hogy kivégzése ne legyen ártalmára a hazának.
Akkor Nolan különös tervvel állt elő. Írország bálványozta Kilpatrickot; a leghalványabb gyanú is kompromittálhatta volna a forradalmat; Nolan olyan tervet terjesztett elő, amely az áruló kivégzését a haza felszabadításának eszközévé teszi. Azt indítványozta, hogy az elítélt ismeretlen gyilkos kezétől pusztuljon el, kifejezetten drámai körülmények között, amelyek megragadják a nép képzeletét, és siettetik a forradalom kitörését. Kilpatrick megesküdött, hogy együttműködik velük ennek a tervnek kivitelében, amely alkalmat ad neki arra, hogy megmentse hírét, és amely igazolja halálát.
Nolan, akit az idő sürgetett, nem tudta minden részletében megtervezni a sokszereplős kivégzés körülményeit; kénytelen volt egy másik drámaírótól plagizálni: az angol ellenségtől, William Shakespeare-től. Jeleneteket vett át a Macbeth-ből, a Julius Caesar-ból. A nyilvános, mégis titkos előadás napokon át tartott. Az elítélt Dublinba ment, ott vitatkozott, tevékenykedett, imádkozott és kifogásolt, patetikus szavakat mondott - és mindazt, ami az ő dicsőségét fogja tükrözni, Nolan írta meg számára. A főszereplővel több száz szereplő működött együtt; egyesek szerepe bonyolult volt, másoké csak néhány pillanatig tartott. Mindaz, amit mondtak és tettek, megmarad Írország történelmében és rajongó emlékezetében. Kilpatrick, akit elragadott ez az aprólékosan kidolgozott végzet, amely megváltotta s egyúttal elveszejtette, rögtönzött szavakkal és gesztusokkal nemegyszer maga is gazdagította bírájának szövegét. Így bontakozott ki a nagyszabású dráma, egészen addig, míg 1824. augusztus 6-án egy gyászos függönyű páholyban, amely Lincoln halálát vetítette előre, egy süvítő golyó át nem ütötte az áruló és hős mellét, s az alig tudta kimondani - két vérömléses roham között - az előre betanult szavakat.
Nolan művében a Shakespeare-től átvett részek a legkevésbé drámaiak; Ryan gyanítja, hogy Nolan azért illesztette bele őket, hogy valaki, majd a jövőben, rájöjjön az igazságra. Rádöbben, hogy ő maga is szerepet kapott Nolan fondorlatában... Erős vívódás után elhatározza: hallgat felfedezéséről. Könyvet ír, amelyet a hős dicsőítésének szentel; lehet, hogy ez is benne volt a tervben.
Boglár Lajos fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
Mandie Molina Vediának
A sok probléma közül, amelyen Lönnrot a merész éleselméjűségét gyakorolta, egy sem volt oly rendkívüli - mondhatnók, a szó szoros értelmében rendkívüli -, mint az az időszakos gyilkosságsorozat, amely a Triste-le-Roy villában érte el tetőpontját, a véghetetlen eukaliptuszillat közepette. Igaz, hogy Erik Lönnrot nem tudta megakadályozni az utolsó bűntettet, de kétségtelenül előre látta. Jarmolinsky nyomorult gyilkosának kilétét sem találta ki, de rájött a sorozatos gonosztettek titkos morfológiájára és a Dandy Scharlachnak is nevezett Red Scharlach részességére. Ez a gonosztevő (mint annyi más) szentül megfogadta, hogy megöli Lönnrotot, ám ő sohasem hagyta magát megfélemlíteni. Lönnrot tisztán észembernek, afféle Auguste Dupinnek tartotta magát, de volt benne valami szerencsejátékosra emlékeztető kalandorság.
Az első gyilkosság az Hôtel du Nord-ban történt; ez a magas hasáb uralja a folyótorkolatot, amelynek vize olyan színű, akár a sivatag. Ebbe a toronyba (amely, mint ismeretes, egyesíti egy szanatórium utálatos fehérségét, egy börtön szabályos tagolását és egy bordélyház általános benyomását) december harmadikán érkezett meg a Harmadik Talmudkongresszus podolski delegátusa, Marcel Jarmolinsky doktor, egy szürke szakállú és szürke szemű férfi. Sohasem tudhatjuk meg, tetszett-e neki az Hôtel du Nord: tudomásul vette azzal az ősi belenyugvással, amellyel kibírt háromévi háborút a Kárpátokban és háromezer évi elnyomatást és pogromokat. Az R emeleten kapott szobát, azzal a suite-tel szemben, amelyet kellő pompával foglalt el a galileai tetrarcha. Jarmolinsky megvacsorázott, másnapra halasztotta az ismeretlen város megtekintését, elrendezte egy placard-ban sok könyvét és nagyon kevés holmiját, s éjfél előtt eloltotta a lámpát. (Ezt vallotta a tetrarcha sofőrje, aki a szomszéd szobában aludt.) Negyedikén délelőtt tizenegy óra három perckor a Jidische Zaitung egyik szerkesztője hívta telefonon; Jarmolinsky doktor nem vette fel a kagylót; ott találták a szobájában, kissé már megkékült arccal, jóformán meztelenül egy nagy, anakronisztikus köpeny alatt. A folyosóra nyíló ajtótól nem messze hevert; mellkasát mély késszúrás hasította fel. Néhány óra múlva ugyanabban a szobában, újságírók, fényképészek és rendőrök között, Treviranus rendőrkapitány és Lönnrot higgadtan vitatta a problémát.
- Nem kell nagy feneket keríteni a dolognak - mondta Treviranus, tekintélyes szivart forgatva. - Mindnyájan tudjuk, hogy a galileai tetrarcha birtokában vannak a világ legszebb zafírjai. Valaki el akarta lopni őket, és tévedésből ide hatolt be. Jarmolinsky felébredt; a tolvaj kénytelen volt megölni. Mit szól hozzá?
- Lehetséges, de nem érdekes - válaszolta Lönnrot. - Azt felelheti erre, hogy a valóság a legkevésbé sem köteles érdekes lenni. Mire én azt felelem, hogy a valóság mentesülhet ettől a kötelezettségtől, de a hipotézis nem. Abba, amit ön hevenyészve előadott, jócskán belejátszik a véletlen. Egy rabbi fekszik itt holtan; én inkább egy tisztán rabbinusi magyarázatot szeretnék, nem egy képzelt tolvaj képzelt baklövését.
Treviranus rosszkedvűen vágott vissza:
- Nem érdekelnek a rabbinusi magyarázatok; az érdekel, hogy elfogjam azt az embert, aki agyonszúrta ezt az ismeretlent.
- Nem is olyan ismeretlen - helyesbített Lönnrot. - Itt vannak az összes művei. - A placard-ra mutatott, ahol testes kötetek sorakoztak: A kabbala védelmében, Robert Fludd filozófiájának vizsgálata, a Széfer Jecirah szó szerinti fordítása, Bál Sém élete. A hászidok szektájának története, egy (német nyelvű) monográfia a tetragrammatonról, egy másik a Pentateuch istenneveiről. A rendőrkapitány viszolyogva, szinte irtózattal nézte őket. Azután nevetésben tört ki.
- Én csak egy szegény keresztény vagyok - szólt. - Vigye magával ezeket a firkákat, ha akarja; nem érek rá, hogy zsidó babonákkal bíbelődjem.
- Meglehet, hogy ez a gyilkosság a zsidó babonák történetéhez kapcsolódik - dörmögte Lönnrot.
- Akárcsak a kereszténység - bátorkodott megjegyezni a Jidische Zaitung szerkesztője. Rövidlátó volt, ateista és szerfölött félénk.
Senki sem mondott ellent. Egyik rendőr a kis írógépben papírlapot talált, ezzel a mondattöredékkel:
Fény derült a Név első betűjére.
Lönnrot elfojtotta mosolyát. Hirtelen felcsapott könyvbarátnak és hebraistának, utasítást adott, hogy csomagolják össze a halott könyveit, s elvitte az egészet a lakására. Elmerült bennük, mit sem törődve a rendőrségi nyomozással. Egy nagy oktáv alakú könyv megismertette vele Izrael Bál Sém Tovnak, a Jámborok szektája alapítójának tanításait; egy másik ama tetragrammaton hatalmát és szörnyűségét, amely Isten kimondhatatlan neve; ismét egy másik azt a tantételt, hogy Istennek titkos neve van, amelyben benne foglaltatik (mint a kristálygömbben, amelyet a perzsák Macedón Sándornak tulajdonítanak) kilencedik attribútuma, az örökkévalóság - vagyis minden dolgok közvetlen ismerete, amelyek lesznek, vannak és voltak a világmindenségben. A hagyomány Istennek kilencvenkilenc nevét sorolja fel; a hebraisták ezt a tökéletlen számot a páros számoktól való mágikus félelemnek tulajdonítják; a hászidok úgy vélekednek, hogy ez a hiátus egy századik nevet jelez: az Abszolút Nevet.
Tanulmányaiból néhány nap múlva a Jidische Zaitung szerkesztőjének betoppanása zavarta fel. Ez a gyilkosságról akart beszélni, Lönnrot inkább Isten különböző neveiről; az újságíró három hasábon tette közzé: Erik Lönnrot nyomozó Isten neveinek tanulmányozásába mélyedt, hogy ráakadjon a gyilkos nevére. Lönnrot hozzászokott már a zsurnalisztika egyszerűsítéseihez, nem háborodott fel. Azoknak a kufároknak egyike, akik rájöttek, hogy bárki emberfia hajlandó megvenni bármilyen könyvet, közreadta A hászidok szektájának történeté-t népszerű kiadásban.
A második gyilkosság január harmadikán éjszaka történt, a főváros legelhagyottabb és leglakatlanabb nyugati kültelki zugában. Hajnaltájban egy rendőr azok közül, akik lóháton felügyelnek erre a puszta vidékre, egy hajdani festőműhely küszöbén köpenybe burkolt férfit látott heverni. Durva arcát valóságos maszkként borította a vér; mély késszúrás szakította fel mellkasát. A sárga és piros rombuszok fölött a falon krétával írt szavak álltak. A rendőr kibetűzte... Aznap délután Treviranus és Lönnrot a bűntett távoli színhelye felé tartott. A gépkocsitól balra és jobbra bomladozott a város; nőttön-nőtt az égbolt, s keveset számítottak már a házak, annál többet egy téglaégető kemence vagy egy nyárfa. Elérték szerény céljukat: egy végső sikátort, rózsaszínű falakkal, amelyek mintha a tolakodó naplementét tükrözték volna valamiképpen. A halott személyazonosságát már megállapították. Daniel Simón Azevedo volt, meglehetősen hírhedt fickó Észak egykori külvárosaiban, aki fuvarosból felvitte a választási melldöngetésig, majd azután tolvajjá, sőt besúgóvá züllött. (Halálának sajátos módját hozzáillőnek érezték: Azevedo egy olyan banditanemzedéknek utolsó képviselője volt, amely tudott bánni a késsel, de a revolverrel nem.) A krétával felírt szavak ezek voltak:
Fény derült a Név második betűjére.
A harmadik gyilkosság február harmadikán éjszaka történt. Kevéssel egy óra előtt Treviranus rendőrkapitány hivatalában megszólalt a telefon. Torokhangú férfi beszélt, roppant titokzatosan; azt mondta, Ginzberg (vagy Ginsburg) a neve, és illő jutalom fejében hajlandó közölni Azevedo és Jarmolinsky feláldozásának körülményeit. Sípok és trombiták zűrzavara fojtotta el az áruló hangját. Azután megszakadt a kapcsolat. Egyelőre nem vetette el egy tréfa lehetőségét (végtére is éppen karnevál volt), de Treviranus kiderítette, hogy a Liverpool House-ból, a Rue de Toulon kocsmájából hívták - ebben a hangulatos utcában megfér egymással a kozmoráma és a tejcsarnok, a bordély és a bibliaárusok. Treviranus beszélt a tulajdonossal. Ez (Black Finnegan, egykori ír gonosztevő, akit meggörnyesztett, jóformán megsemmisített az illemtudás) elmondta, hogy a házbeli telefont egyik lakója, bizonyos Gryphius használta utoljára, aki nemrégen távozott néhány barátjával. Treviranus nyomban a Liverpool House-ba ment. A tulajdonos a következőket mesélte neki: Egy héttel azelőtt Gryphius kivett egy szobát a söntés fölött. Éles arcvonásai voltak, gyér szürke szakálla, szegényes fekete ruhát viselt; Finnegan (aki ezt a szobát más célra szánta, melyet Treviranus gyanított) szembeszökően túl nagy bért kért; Gryphius azonnal kifizette a kikötött összeget. Jóformán sohasem járt el hazulról; a szobájában vacsorázott és reggelizett; a söntésben alig ismerték az arcát. Aznap éjjel lement telefonálni Finneganhez. Zárt kocsi állt meg a kocsma előtt. A kocsis nem mozdult a bakról; néhány törzsvendég emlékezett, hogy medveálarcot viselt. A kocsiból két bohóc szállt ki; alacsony termetűek voltak, és senki figyelmét nem kerülhette el, hogy tökrészegek. Nagy trombitanyávogással berontottak Finnegan irodájába; ölelgették Gryphiust, aki szemlátomást rájuk ismert, de hidegen fogadta őket; néhány szót váltottak jiddisül - ő halk torokhangon, amazok hamis, éles hangon -, és felmentek a hátsó szobába. Negyedóra múlva nagyon jókedvűen jöttek le mindhárman; Gryphius dülöngélt, éppolyan részegnek látszott, mint a többiek. Magasan és szédelegve ment középen, az álarcos bohócok között. (Egyik nő a söntésből emlékezett a sárga, piros és zöld rombuszokra.) Kétszer megbotlott; kétszer elkapták a bohócok. A három férfi beszállt a kocsiba, és eltűntek a közeli belső kikötő négyszögű medencéje irányában. Az utolsó bohóc, már a kocsihágcsón, trágár idomot és egy mondatot firkantott a bejárati tető egyik oszlopára.
Treviranus elolvasta a mondatot. Sejthető volt: így hangzott:
Fény derült a Név utolsó betűjére.
Azután átkutatta Gryphius-Ginzberg szobácskáját. A padlón friss vérfolt volt; a szögletekben magyar gyártmányú cigaretták maradványai; egy szekrényben latin nyelvű könyv - Leusden Philologus hebraeograecus-a (1739) - kézírásos jegyzetekkel. Treviranus undorral nézte, és Lönnrotért küldött. Ez le sem vette a kalapját, belevetette magát az olvasásba, miközben a rendőrkapitány kihallgatta az esetleges emberrablás egymásnak ellentmondó tanúit. Négy órakor távoztak. Amikor a görbe Rue de Toulonon a halott hajnali szerpentineket taposták, Treviranus megszólalt:
- És ha ezt a ma éjszakai dolgot megrendezték?
Erik Lönnrot elmosolyodott, és teljes komolysággal felolvasott egy (aláhúzott) részt a Philologus harmincharmadik értekezéséből: - Dies Judaeorum incipit a solis occasu usque ad solis occasum diei sequentis. Ez azt jelenti - fűzte hozzá -: A zsidó nap napnyugtakor kezdődik, és a következő napnyugtáig tart.
A másik gúnyolódni próbált.
- Ez a legértékesebb adat, amit ma éjjel gyűjtött?
- Nem. Értékesebb egy szó, amit Ginzberg mondott.
A délutáni lapok nem hagyták szó nélkül ezeket az időszakos eltűnéseket. La Cruz de Espada az utolsó remetekongresszus nagyszerű fegyelmével és rendjével szállt síkra ellenük; Ernst Palast El Mártir-ban elítélte a titkos és mérsékelt pogrom tűrhetetlen huzavonáit, amelynek három hónapra volt szüksége három zsidó likvidálásához; a Jidische Zaitung elutasította egy antiszemita összeesküvés iszonyú hipotézisét, "noha sok mély szellem nem talál más magyarázatot a hármas rejtélyre"; a leghíresebb délvidéki bandita, Dandy Red Scharlach megesküdött, hogy az ő kerületében sohasem történtek efféle gyilkosságok, és vétkes hanyagsággal vádolta Franz Treviranus rendőrkapitányt.
Ez március elsején este jókora pecsétes borítékot kapott. Felbontotta: a borítékban egy Baruch Spinoza aláírású levél volt, és a város részletes térképe, amelyet szemlátomást egy bedekkerből téptek ki. A levél megjósolta, hogy március harmadikán nem kerül sor egy negyedik gyilkosságra, mivelhogy a nyugati festőműhely, a Rue de Toulon kocsmája és az Hôtel du Nord "egy misztikus egyenlő oldalú háromszög tökéletes csúcsai"; a térképen piros tinta szemléltette a háromszög szabályosságát. Treviranus megadóan olvasta ezt a more geometrico érvelést, s a levelet és a térképet elküldte Lönnrotnak - ő bizonyára értékeli az effajta bolondságokat.
Erik Lönnrot áttanulmányozta a küldeményt. A három hely valóban egyenlő távolságra esett egymástól. Szimmetria időben (december 3., január 3., február 3.), szimmetria térben is... Hirtelen úgy érezte, hogy közel jár a rejtély megfejtéséhez. Körző és iránytű egészítette ki ezt a váratlan megérzést. Mosolygott, kimondta a (frissen tanult) tetragrammaton szót, és felhívta telefonon a rendőrkapitányt. Azt mondta:
- Köszönöm a ma este küldött egyenlő oldalú háromszöget. Hozzásegített a probléma megoldásához. Holnap, pénteken, a gyilkosok lakat alatt lesznek; mérget vehetünk rá.
- Tehát nem terveznek egy negyedik gyilkosságot?
- Éppen azért vehetünk mérget rá, mert egy negyedik gyilkosságot terveznek. - Lönnrot letette a kagylót. Egy óra múlva a Déli Vasutak egyik vonatán az elhagyott Triste-le-Roy villa felé utazott. A szóban forgó várostól délre sáros vizű, sekély patak folyik, amelyet tímárműhelyek és mindenféle hulladékok szennyeznek. A túlsó oldalon gyárnegyed terül el, ahol egy barcelonai bandavezér szárnyai alatt aranyélete van a banditáknak. Lönnrot elmosolyodott a gondolatra, hogy a leghírhedtebb köztük - Red Scharlach - sokat adna érte, hogy tudomást szerezzen erről a titkos látogatásról. Azevedo a cimborája volt Scharlachnak; Lönnrot fontolóra vette a távoli lehetőséget, hogy Scharlach lesz a negyedik áldozat... Azután elvetette. Virtuálisan megfejtette a problémát; a részletek (nevek, elfogatási parancsok, arcok, bírósági és börtönügyiratok) már alig érdekelték. Sétálni akart, kipihenni háromhavi üldögélő nyomozást. Arra gondolt, hogy egy névtelen háromszögben és egy poros görög szóban rejlik a gyilkosságok magyarázata. Kristálytisztának tűnt előtte a rejtély; restellte, hogy száz napot áldozott rá.
A vonat egy csendes teherállomáson állt meg. Lönnrot kiszállt. Afféle rideg este volt, amelyet hajnalnak vélhetne az ember. A homályos síkon nyirkos és hideg volt a levegő. Lönnrot nekivágott a mezőnek. Kutyákat látott, szekeret látott egy kihalt úton, látta a horizontot, látott egy ezüstös szőrű lovat, amely egy pocsolya undok vizét itta. Már sötétedett, amikor meglátta a Triste-le-Roy villa négyszögű verandáját, szinte olyan magas volt, mint a környező fekete eukaliptuszok. Arra gondolt, hogy csupán egy napkelte és egy napnyugta (egy ódon ragyogás keleten és egy nyugaton) választja el a Név kutatóinak áhított órájától. Rozsdás rácsos kerítés rajzolta ki a villa kertjének szabálytalan körvonalát. A főkapu zárva volt. Lönnrot nem nagyon remélhette, hogy bejut, de körbejárta az egészet. Ismét az áthatolhatatlan kapu elé érve, szinte gépiesen benyúlt a rácsok közé, és tolózárra bukkant. Meglepte a vas csikorgása. A kapu buzgó tehetetlenséggel szélesre tárult.
Lönnrot elindult az eukaliptuszok közt, száraz vörös levelek egymásba vesző nemzedékem taposva. A Triste-le-Roy villa épülete közelről nézve dúskált a fölösleges szimmetriákban és eszelős ismétlésekben: egy sötét falmélyedés fagyos Dianájának egy másik mélyedésben újabb Diana felelt meg; egyik erkély a másik erkélyben tükröződött; páros lépcsőfeljárók tárulkoztak páros korlát között. Egy kétarcú Hermész rémséges árnyékot vetett. Lönnrot körüljárta a házat, ahogy előbb körüljárta a kertet. Alaposan szemügyre vette; a terasz szintje alatt keskeny zsalugátert látott.
Belökte: néhány márványlépcső egy alagsorba vezetett le. Lönnrot, aki már kezdte sejteni az építész elképzeléseit, gyanította, hogy az alagsor túlsó végében újabb lépcsők lesznek. Megtalálta, felnyúlt, és kinyitotta a kijárati csapóajtót.
Valami csillogás egy ablakhoz irányította. Kitárta: a sárga, kerek hold két bedeszkázott kutat fedett fel a szomorú kertben. Lönnrot bejárta a házat. Előszobákon és galériákon keresztül egyforma belső udvarokba jutott, s többször is ugyanabba az udvarba. Poros lépcsőkön körfolyosókra baktatott fel; végtelenül megsokszorozódott szembenéző tükrökben; belefáradt az ablakok nyitogatásába, melyek más-más magasságból és más-más szögből ugyanazt a sivár kertet tárták fel odakint; bent sárga huzatos bútorok és tarlatánba burkolt csillárok. Egy hálószoba megállította; ebben a hálóban egyetlen szál virág volt porcelánvázában; a réges-régi szirmok az első érintésre lehulltak. A második emeleten, a legfelsőn, a ház mérhetetlennek, egyre tágasabbnak rémlett. Nem olyan nagy ez a ház, gondolta. A homály, a szimmetria, a temérdek tükör, a sok év, a tájékozatlanságom, a magány növeli meg.
Egy csigalépcsőn a verandára jutott. A kora esti holdvilág áttört az ablakok rombuszain; sárgák, pirosak és zöldek voltak. Meghökkentő és szédítő emlék torpantotta meg. Két kis termetű, vad és izmos férfi rohant rá és lefegyverezte; egy másik, magasabb, komoran köszöntötte, és így szólt:
- Igazán kedves. Megtakarított nekünk egy éjszakát és egy napot.
Red Scharlach volt. A másik kettő megkötözte Lönnrotot. Végül neki is megjött a hangja.
- Scharlach, maga a Titkos Nevet keresi?
Scharlach csak állt szenvtelenül. Nem vett részt a rövid küzdelemben, éppen csak kinyújtotta a kezét, hogy átvegye Lönnrot revolverét. Megszólalt; Lönnrot fáradt diadalt, világméretű gyűlöletet, e gyűlöletnél nem csekélyebb szomorúságot hallott hangjában.
- Nem - mondta Scharlach. - Valami mulandóbbat és romlékonyabbat keresek: Erik Lönnrotot. Három évvel ezelőtt a Rue de Toulon egyik kártyabarlangjában maga elfogta és lecsukatta a testvéremet. Engem az embereim rendőrgolyóval a hasamban mentettek ki kocsin a csetepatéból. Kilenc nap és kilenc éjszaka agonizáltam ebben a lakatlan szimmetrikus villában; levert a láz, a förtelmes kétarcú Janus, aki az alkonyt és a hajnalt is nézi, iszonyatossá tette az álmomat és a virrasztásomat. Kezdtem utálni a testemet, kezdtem úgy érezni, hogy két szem, két kéz, két tüdő éppolyan szörnyű, mint két arc. Egy ír megpróbált Jézus hitére téríteni; a goim jelmondatát ismételgette: Minden út Rómába vezet. Éjszaka a lázálmomat ez a metafora táplálta; úgy éreztem, a világ labirintus, amelyből lehetetlen menekülni, mert minden út, tartson bár látszólag északnak vagy délnek, valójában Rómába visz, ott van a négyzetes börtön is, ahol a testvérem haldoklik, meg a Triste-le-Roy villa is. Ezeken az éjszakákon megesküdtem az istenre, aki két arccal lát, s a láz és a tükrök minden istenére, hogy labirintust szövök aköré, aki börtönbe juttatta a testvéremet. Megszőttem, és szilárd: anyaga egy halott eretnekségtörténész, egy iránytű, egy tizennyolcadik századi szekta, egy görög szó, egy tőr, egy festőműhely rombuszai.
Az első láncszemet a véletlen szolgáltatta. Néhány kollégával - Daniel Azevedo is köztük volt - összebeszéltünk, hogy ellopjuk a tetrarcha zafírjait. Azevedo elárult: az előlegbe kapott pénzből berúgott, és egy nappal korábban dologhoz látott. Az óriási szállóban eltévedt; hajnali két óra tájban betört Jarmolinsky szobájába. Ezt álmatlanság kínozta, és nekiült írni. Valószínűleg jegyzeteket vagy cikket tervezett Isten Nevéről; már leírta ezeket a szavakat: Fény derült a Név első betűjére. Azevedo csendre intette; Jarmolinsky a csengő felé nyúlt, amely felébresztette volna a szálló egész személyzetét; Azevedo egyetlen késszúrást ejtett a mellén. Szinte önkéntelen mozdulat volt; fél évszázad erőszak megtanította, hogy ez a legegyszerűbb és legbiztosabb: ölni... Tíz nap múlva a Jidische Zaitung-ból értesültem, hogy maga Jarmolinsky írásaiban keresi Jarmolinsky halálának kulcsát. Elolvastam A hászidok szektájának történeté-t; megtudtam, hogy az Isten Nevének kiejtésétől való tiszteletteljes félelemből egy olyan tantétel származott, hogy ez a Név mindenható és rejtett. Megtudtam, hogy e titkos Név keresése közben némely hászidok emberáldozatokra is vetemedtek... Rájöttem: maga azt feltételezi, hogy a rabbit feláldozták a hászidok; igazolni akartam ezt a feltevést.
Marcel Jarmolinsky december harmadikán éjjel halt meg; a második "emberáldozathoz" január harmadikának éjszakáját választottam. Északon halt meg: a második "emberáldozathoz" valamilyen nyugati hely kellett. Daniel Azevedo volt a szükséges áldozat. Megérdemelte a halált: forrófejű volt, áruló; ha elfogják, az egész terv romba dőlhetett volna. Egyik emberünk leszúrta; hogy kapcsolatba hozzam holttestét az előbbivel, a festőműhely rombuszaira felírtam: Fény derült a Név második betűjére.
A harmadik "gyilkosság" február harmadikán esett meg. Amint Treviranus gyanította, puszta színjáték volt. Gryphius-Ginzberg-Ginsburg én vagyok; egy végtelen hétig tengődtem (egy nyavalyás álszakállal megtoldva) abban a vacak szobában a Rue de Toulonban, amíg a barátaim el nem raboltak. A kocsihágcsóról egyikük felírta egy oszlopra: Fény derült a Név utolsó betűjére. Ez a felirat azt jelentette, hogy három gyilkosságról van szó. Így értelmezte a közönség; én persze több jelet hagytam hátra, hogy maga, a nagyeszű Lönnrot, rájöjjön: négy lesz. Egy csoda északon, két másik keleten és nyugaton egy negyedik csodát kíván délen; a tetragrammaton - Isten Neve, JHVH - négy betűből áll; a bohócok és a festőműhely ábrái négy esetet sugallnak. Aláhúztam bizonyos részt Leusden könyvében; ez a rész arról tudósít, hogy a zsidók napnyugtától napnyugtáig számították a napot; ebből a részből arra lehet következtetni, hogy a halálesetek minden hónap negyedikén történtek. Én küldtem az egyenlő oldalú háromszöget Treviranusnak. Sejtettem, hogy maga hozzáteszi majd a hiányzó pontot. Azt a pontot, amely tökéletes rombuszt ad, azt a pontot, amely kijelöli a helyet, ahol pontos halál várja. Mindent kigondoltam, Erik Lönnrot, hogy idecsaljam magát Triste-le-Roy magányába.
Lönnrot kerülte Scharlach tekintetét. A homályos sárga, piros és zöld rombuszokra osztott fákat és eget nézte. Kissé fázott, és valami személytelen, szinte névtelen szomorúságot érzett. Már éjszaka volt; a porlepte kertből egy madár hiábavaló rikoltása hangzott fel. Lönnrot utoljára vette fontolóra a szimmetrikus és időszakos halálesetek problémáját.
- A maga labirintusában fölösleges módon három vonal van - szólalt meg végül. - Tudok egy görög labirintusról, amely egyetlen egyenes vonal. Ebbe a vonalba annyi filozófus pusztult bele, hogy belepusztulhat egy detektív is. Scharlach, ha egy más megtestesülésben üldözőbe vesz majd, játsszon meg (vagy kövessen el) egy gyilkosságot A pontban, aztán egy másodikat B-ben, nyolc kilométerre A-tól, aztán egy harmadik gyilkosságot C-ben, négy kilométerre A-tól és B-től, félúton közöttük. Várjon rám azután D pontban, két kilométerre A-tól és C-től, megint csak félúton. Öljön meg D-ben, ahogy most öl meg Triste-le-Royban.
- A következő alkalomra, amikor megölöm - felelte Scharlach -, megígérem magának ezt a labirintust, amely egyetlen egyenes vonalból áll, és láthatatlan, végeérhetetlen.
Néhány lépést hátrált. Azután nagy gonddal lőtt.
1942
Jánosházy György fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
És Isten halottá tette száz évre,
aztán feltámasztván, megkérdezte tőle:
- Mióta vagy itt?
- Egy napja, vagy a napnak
csak egy része óta - felelte.
KORÁN II. 261.
1939. március tizennegyedikének éjszakáján Prágában, egy zeltnergassei lakásban Jaromír Hladík, Az ellenségek című befejezetlen tragédia, Az örökkévalóság védelmében és a Jakob Boehme közvetett zsidó forrásainak vizsgálatával foglalkozó tanulmány szerzője nagy sakkjátszmáról álmodott. Nem két személy játszotta, hanem két előkelő család; a játszma évszázadok óta folyt; a kitűzött díjra már senki se emlékezett, de az a hír járta, hogy hatalmas a díj, talán végtelenül nagy; a sakktábla és a figurák titkos toronyban álltak; Jaromír (álmában) az egyik ellenséges család elsőszülöttje volt; ütött a játék órája; az álmodó egy sivatag homokján szaladt zuhogó esőben, és nem tudott visszaemlékezni se a sakkfigurákra, se a játékszabályokra. Ekkor felébredt. Az eső és a borzalmas órák zaja megszűnt. A Zeltnergasséból ütemes s egyhangú moraj szállt fel, amelybe vezényszavak vegyültek. Hajnalodott; a Harmadik Birodalom páncélos előhada bevonult Prágába.
Tizenkilencedikén feljelentés érkezett a hatósághoz, ugyanaznap, tizenkilencedikén délután letartóztatták Jaromír Hladíkot. Fertőtlenített, fehér laktanyába vitték a Moldva túlsó partjára. Nem cáfolhatta a Gestapo egyik vádját se: anyja neve Jaroslavsky volt, vére zsidó, Boehmével foglalkozó cikke judaizáló, aláírása ott díszelgett egy Anschluss ellen tiltakozó ív alján. 1928-ban lefordította a Széfer Jeciráh-ot a Hermann Barsdorff kiadó részére; a kiadó ömlengve emlegette a fordító hírnevét könyvjegyzékében; ezt a könyvjegyzéket lapozgatta Julius Rothe, az egyik főnök, aki a kezében tartotta Hladík sorsát. Nincs ember, aki a saját szakterületén kívül ne lenne hiszékeny; két-három gót betűs jelző elég volt Julius Rothénak, hogy meggyőződjék Hladík kiválóságáról, és elrendelje, hogy ítéljék halálra, pour encourager les autres. Március huszonkilencedikén reggel kilencre tűzték ki a kivégzést. Ezt a haladékot (melynek jelentőségét később majd meglátja az olvasó) annak köszönhette, hogy az adminisztráció személytelenül és megfontoltan akart működni, mint a növények és az égitestek.
Hladík első érzése a puszta rémület volt. Arra gondolt, hogy az akasztástól, a pallostól, a lefejezéstől nem ijedt volna meg, de az agyonlövetés gondolatát elviselhetetlennek érezte. Hiába mondta magának, hogy a halál puszta és általános ténye a félelmetes, nem pedig konkrét körülményei. Fáradhatatlanul újra és újra végiggondolt mindent, igyekezett kimeríteni az összes változatot. Számtalanszor maga elé képzelte a dolgot az álmatlan hajnaltól kezdve a titokzatos lövésig. Mielőtt a Julius Rothe által kitűzött nap felvirradt, ő már száz meg száz halált halt olyan udvarokon, amelyeknek alakja és szögei kimerítették a geometria minden lehetőségét, s olyan katonák sortüzétől, akiknek száma minduntalan változott, s akik néha távolról, máskor egészen közelről végezték ki. Igazi félelemmel (és talán igazi bátorsággal) nézett szembe ezekkel a képzeletbeli kivégzésekkel; minden jelenet csak néhány másodpercig tartott; mikor a kör bezárult, Jaromír újra visszatért halálának reszkető előestéjére. Aztán meg azt gondolta, hogy a valóság nem szokott egybeesni az elképzelésekkel; perverz logikával arra következtetett, hogy ha egy részletet előre elgondol, azzal megakadályozza bekövetkezését. Ehhez a gyatra mágiához híven, borzalmas jeleneteket talált ki, hogy be ne következzenek; a végén persze elfogta a félelem, hogy elképzelései próféciák. Éjszaka nyomorúságában megpróbált valahogyan megkapaszkodni a múlékony időben. Tudta, hogy huszonkilencedikének hajnala felé rohan az idő; hangos szóval így érvelt: Ma huszonkettedike van, míg ez az éjszaka (és még hat másik) tart, sérthetetlen, halhatatlan vagyok. Arra gondolt, hogy az átaludt éjszakák mély és sötét kutak, amelyekben elmerülhet. Néha türelmetlenül vágyódott már a végső lövésre, mely jól vagy rosszul megmentené a haszontalan képzelődés feladatától. Huszonnyolcadikán, amikor ablakának magas rácsain mar az utolsó naplemente fénye csillogott, drámájának, Az ellenségek-nek felmerülő képe elvonta e borzalmas képzelgéstől.
Hladík túl volt a negyvenedik évén. Életét néhány barátján és sok megrögzött szokásán kívül az irodalom problematikus gyakorlása töltötte ki. Mint minden író, műveikkel mérte a többiek erényeit, és azt kívánta, hogy mások azzal mérjék őt, amit megsejtett vagy elgondolt. Minden könyve mély megbánással töltötte el, amint kiadta, Boehme, Abenesra és Fludd műveiről írt tanulmányain lényegében csak a szorgos igyekezet volt látható, Széfer Jeciráh-fordításában pedig csak a felületesség, fáradtság, a vak találgatás. Valamivel sikerültebbnek érezte Az örökkévalóság védelmében című művét; az első kötetben felsorolta a különböző örökkévalóságokat, amelyeket az emberek elgondoltak, Parmenidész mozdulatlan létezésétől kezdve Hinton módosítható múltjáig; a második kötetben tagadta (Francis Bradleyvel), hogy a világ összes tényei időrendbe állnak össze. Állította, hogy az ember lehetséges tapasztalatainak száma nem végtelen, és egyetlen "ismétlődés" elég annak bizonyítására, hogy az idő csalás... Sajnos, nem kevésbé csalókák azok az érvek, amelyekkel ezt a csalást bizonyítja; Hladík megvető kétellyel szokott végigfutni rajtuk. Néhány expresszionista verset is írt; a legnagyobb zavarba jött, amikor felvették őket egy 1924-es antológiába, és azóta minden későbbi antológia örökölte őket. Ettől a kétes és gyatra múlttól akart Hladík megszabadulni Az ellenségek című verses drámájával. (Hladík rajongott a versért, mert a vers megakadályozza a nézőket abban, hogy megfeledkezzenek az irrealitásról, amely a művészet előfeltétele.)
A dráma megőrizte a hely-idő-cselekmény egységét. A Hradzsinban játszódott, Roemerstadt báró könyvtárában, a XIX. század valamelyik utolsó délutánján. Az első felvonás első jelenetében Roemerstadtot egy ismeretlen látogatja meg. (Az óra hetet üt, a nap utolsó tüzes sugara megragyogtatja az ablak üvegét, a szellő szenvedélyes és felismerhetőn magyar muzsikát hoz.) A látogatót mások is követik; Roemerstadt nem ismeri őket, de az a kényelmetlen érzése támad, hogy már látta őket valahol, talán álmában. Mind hízelegnek neki, de nyilvánvaló, eleinte csak a közönség előtt (később a báró előtt is), hogy mind titkos ellenségei, akik az ő elvesztésére szövetkeztek. Roemerstadtnak sikerül kivédenie vagy meghiúsítania bonyolult intrikáikat. A párbeszédek során célzás hangzik el a menyasszonyáról, Julia von Weidenauról és egy bizonyos Jaroslav Kubínról, aki őt valamikor szerelmével üldözte. Kubín megőrült, és most azt képzeli magáról, hogy ő Roemerstadt... Egyre nő a veszély, és Roemerstadt a második felvonás végén kénytelen megölni az egyik összeesküvőt. Kezdődik a harmadik felvonás, az utolsó. A dolog egyre zavarosabb: visszatérnek olyan szereplők, akikről már azt hittük, hogy kiléptek a cselekményből, egy pillanatra az az ember is visszatér, akit Roemerstadt megölt. Valaki megjegyzi, hogy még nem esteledett be: az óra hetet üt, a magas ablakon át nyugat felől beragyog a nap, a szellő szenvedélyes magyar muzsikát hoz. Megjelenik az első látogató, megismétli az első felvonás első jelenetében mondott szavait. Roemerstadt nem csodálkozik, s a néző rájön, hogy ő a szerencsétlen Jaroslav Kubín. A dráma nem történt meg: önmagába visszatérő lázálom csupán, amelyet Kubín él át és újraél - vég nélkül.
Hladík sohasem tette fel magában a kérdést, hogy a tévedések e tragikomédiája silány-e vagy csodálatos, törvényszerű-e vagy esetleges. A felvázolt cselekményben ösztönösen rátalált arra az ötletre, amelynek segítségével eltakarhatja fogyatkozásait, gyakorolhatja mindazt, ami örömet szerez neki, és (jelképesen) feltárhatja életének lényegét. Már befejezte az első felvonást és néhány jelenetet a harmadikból; a mű időmértékes jellege lehetővé tette, hogy újra és újra átvizsgálja és javítgassa a hexametereket anélkül, hogy a szöveg a szeme előtt lenne. Arra gondolt, hogy még két felvonás hiányzik, és ő nemsokára meghal. A sötétben Istenhez szólt: Ha valami módon létezem, és nemcsak az egyik másolatod és hibád vagyok, akkor Az ellenségek szerzőjeként létezem. Hogy ezt a drámát befejezhessem, amely igazolhatna engem és Téged, még egy évet kérek Tőled. Ajándékozz meg ezzel az évvel. Te, aki a századok és az idő ura vagy. Ez volt az utolsó, a legkegyetlenebb éjszaka, de tíz perc múlva elborította az álom, mint valami sötét víztömeg.
Hajnal felé azt álmodta, hogy elrejtőzött a Clementinum könyvtár egyik hajójában. Egy fekete szemüveges könyvtáros megkérdezte: "Mit keres?" Hladík azt felelte: "Istent keresem." A könyvtáros azt mondta: "Isten a Clementinum négyszázezer kötete közt van, az egyik kötet egyik lapjának egyik betűjében. Szüleim és szüleim szülei is keresték már ezt a betűt; én belevakultam a keresésbe." Levette a szemüvegét, és Hladík látta, hogy a szeme halott. Belépett egy olvasó, visszaadott egy atlaszt. "Ez az atlasz használhatatlan" - mondta, és átadta Hladíknak. Ő találomra felütötte. Szédelegve nézte India térképét. Hirtelen határozott mozdulattal rábökött az egyik parányi betűre. Ekkor egy hangot hallott: "A munkádhoz szükséges idő engedélyeztetett." Ekkor Hladík felébredt.
Eszébe jutott, hogy az emberek álma Istentől való, és Maimonidész azt írta, hogy ha egy álomban a szavak tiszták és világosak, és nem látható az, aki kimondja őket, akkor azok Isten szavai. Felöltözött. A katonák beléptek a cellába, és felszólították, hogy kövesse őket.
Az ajtó túlsó oldalára Hladík eddig galériák, lépcsők és pavilonok labirintusát képzelte. A valóság nem volt ilyen gazdag: egyetlen vaslépcsőn mentek le egy szűk hátsó udvarra. Katonák (némelyikük kigombolt zubbonyban) bámészkodtak egy motorbicikli körül, és vitatkoztak. Az őrmester ránézett az órájára: nyolc óra negyvennégy perc volt. Várni kellett kilencig. Hladík, aki inkább jelentéktelennek, mint szerencsétlennek látszott, leült egy rakás tűzifára. Észrevette, hogy a katonák kerülik a tekintetét. A várakozás megkönnyítésére az őrmester cigarettával kínálta. Hladík nem dohányzott, de udvariasságból vagy alázatból elfogadta. Mikor rágyújtott, észrevette, hogy reszket a keze. Az idő beborult; a katonák halkan beszélgettek, minta ő máris halott lenne. Hasztalanul igyekezett visszaemlékezni arra a nőre, akit Julia von Weidenau jelképezett...
A szakasz felsorakozott, és vigyázzba állt. Hladík, akit a börtön falához állítottak, várta a sortüzet. Valakinek az a félelme támadt, hogy összevéreződik a fal; ekkor utasították a vádlottat, hogy lépjen kicsit előbbre. Hladíknak furcsa módon a fényképész jutott eszébe, ahogy a felvétel előtt igazgatja a modellt. Nehéz esőcsepp érte a halántékát, és lassan lefelé gördült az arcán; az őrmester kiadta a végső parancsot.
A fizikai világ megállt.
A fegyverek Hladíkra irányultak, de az emberek, akik a megölésére készültek, nem mozdultak. Az őrmester karja befejezetlen mozdulatba merevedett. Az udvar kövére egy méh mozdulatlan árnyékot vetett. Szellő se rebbent, akár egy festményen. Hladík megpróbált felkiáltani, kiadni egyetlen hangot, megmozdítani a kezét. Rájött, hogy megbénult. Nem ért el hozzá a megállított világ legkisebb nesze sem. Arra gondolt: a pokolban vagyok, meghaltam. Arra gondolt: megbolondultam. Arra gondolt: megállt az idő. De aztán az jutott eszébe, hogy az idővel együtt az ő gondolatai is megálltak volna. Próbát akart tenni: ajkának mozdítása nélkül elmondta Vergilius titokzatos negyedik eklogáját. Elképzelte, hogy az immár távoli katonák osztják szorongását; szólni akart hozzájuk. Elcsodálkozott, hogy nem érez fáradtságot, még a hosszú, mozdulatlan állással járó szédülést sem érzi. Nem tudni, mennyi idő után elaludt. Mikor felébredt, a világ még mindig mozdulatlan volt és süket. Az arcán még nem futott végig az esőcsepp, az udvar kövén mozdulatlannak látta a méh árnyékát, eldobott cigarettájának füstje még mindig nem oszlott el. És még egy egész "nap" telt el, mire Hladík megértette a dolgot.
Egy teljes évet kért Istentől, hogy befejezhesse a művét; a Mindenható adott neki egy évet. Isten az ő kedvéért titokban csodát tett. A német golyó megöli majd a kiszabott időben, de az ő agyában a parancs kiadása és végrehajtása közt egy év telik el. Zavara elképedéssé vált, az elképedés beletörődéssé, majd azon nyomban hálává.
Más dokumentum nem állt rendelkezésére, csak a saját emlékezőtehetsége. Minden egyes hexameter kidolgozása, amit csak művéhez hozzáírt, olyan jótékony szigort kényszerített rá, amilyenről nem is álmodnak azok, akik ideiglenes és homályos szakaszokba bocsátkoznak, és aztán el is felejtik műveiket. Nem az utókor számára dolgozott, nem is Isten számára, akinek irodalmi ízlését kevéssé ismerte. Aprólékosan, mozdulatlanul, titokban, a maga láthatatlan és hatalmas labirintusát építette az időben. A harmadik felvonást kétszer átírta. Kihúzott egy nagyon is nyilvánvaló szimbólumot, a harangszó ismétlődését, a zenét. Semmi sem zavarta. Kihagyott, rövidített, bővített; néha visszatért az első változathoz. Kezdte megszeretni az udvart, a laktanyát. Az egyik vele szemben álló katona arca arra késztette, hogy módosítsa elképzelését Roemerstadt jelleméről. Rájött, hogy azok a vad kakofóniák, amelyek annyira megijesztették Flaubert-t, pusztán vizuális babonák, a leírt szó gyengeségei és hibái, nem pedig a kimondott szóé... Befejezte drámáját, már csak egyetlen jelzőt kellett találnia. Ezt is megtalálta; a vízcsepp legördült az arcán. Őrült sikoltás tört ki belőle, megmozdította az arcát, s a négyszeres lövés leterítette.
Jaromír Hladík március huszonkilencedikén halt meg, reggel kilenc óra két perckor.
1943
Boglár Lajos fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
There seemed a certainty in degradation.
T. E. Lawrence: SEVEN PILLARS OF WISDOM CIII.
Kis-Ázsiában vagy Alexandriában, keresztény hitünk második századában, amikor Baszileidész azt hirdette, hogy a világmindenség bolond angyalok vakmerőn vagy gonoszul rögtönzött műve, Nils Runeberg a gnosztikusok egyik titkos társaságát irányította volna, különleges intellektuális szenvedéllyel. Dante talán tüzes sírba fektetné; neve Satornilus és Karpokratész mellett a jelentéktelenebb eretnekek számát növelné; az apokrif Liber adversus omnes haereses őrizné beszédeinek néhány szitkokkal teli töredékét, vagy azok is megsemmisültek volna, amikor egy szerzetesi könyvtárat pusztító tűz prédája lett a Szüntagma utolsó példánya. Isten azonban a XX. századot és Lund egyetemi városát jelölte ki neki. Itt jelentette meg 1904-ben a Kristus och Judas első kiadását, 1909-ben pedig főművét, a Den hemlige Frälsaren-t. (Ez utóbbinak német fordítása is van, Emil Schering adta ki 1912-ben; a címe: Der heimliche Heiland.)
Mielőtt megpróbáljuk elemezni ezeket a műveket, hangsúlyoznunk kell, hogy Nils Runeberg, az Országos Evangéliumi Szövetség tagja, mélyen vallásos ember volt. Párizsi, sőt még Buenos Aires-i irodalmi körökben is könnyűszerrel ismét előállhatna egy irodalmár Runeberg tételeivel; ilyen körökben ezeknek a tételeknek a hangoztatása csak a felszínesség vagy az istenkáromlás hasztalan és léha megnyilvánulása volna. Runeberg számára ezek a tételek jelentették a kulcsot a teológia egyik fő misztériumának megfejtéséhez; őneki mindez elmélkedés, elemzés, történelmi és filológiai viták tárgya, büszkeség, öröm és rémület forrása volt. Ezek töltötték be és ezek kötötték gúzsba az életét. Aki átfutja ezt a cikket, nyomban észre kell vennie, hogy csakis Runeberg végkövetkeztetéseit tartalmazza, sem a dialektikáját, sem a bizonyítékait. Bizonyára azt is megjegyzi valaki, hogy a végkövetkeztetés kétségtelenül megelőzte a "bizonyítást". Ki adja bizonyítékok keresésére a fejét, ha nem hisz abban, amit bizonyítani akar, vagy nem szívügye annak hirdetése?
A Kristus och Judas első kiadásában ez az ellentmondást nem tűrő mottó olvasható, melynek értelmét évek múlva maga Nils Runeberg tágította ki iszonyatos mértékben: Nemcsak egyvalami, hanem minden hamis, amit a hagyomány Iskarióti Júdásnak tulajdonít (De Quincey, 1857). Valami német gondolkodó nyomán De Quincey arra a következtetésre jutott, hogy Júdás csak azért árulta el Jézust, hogy így kényszerítse istenségének kinyilvánítására, és hogy nagy felkelést robbantson ki a római elnyomás ellen; Runeberg viszont metafizikai természetű magyarázatot javasol. Ügyesen azzal kezdi, hogy rávilágít Júdás tettének fölöslegességére. Kijelenti (mint Robertson), hogy a mester naponta prédikált a zsinagógában, és csodákat művelt ezres tömegek előtt, ezért az ő azonosításához nem szükséges egy apostol árulása. Pedig megtörtént. A Szentírásban nem lehet hiba, arra még gondolni se lehet; arra meg még kevésbé, hogy a véletlen is közrejátszhatott a világtörténelem legfontosabb eseményében. Ergo, nem volt véletlen Júdás árulása; előre elrendelt cselekedet volt, megvan a maga titokzatos helye a megváltás menetében. Runeberg így folytatja: az Ige, amikor testté lett, az általános létből a térbe került, az örökkévalóságból a történelembe, a határtalan boldogságból a változásba és a halálba; hogy az emberiség méltó legyen erre az áldozatra, az kellett, hogy valaki, minden ember nevében, ehhez méltó áldozatot hozzon. Iskarióti Júdás volt ez az ember. Júdás volt az egyetlen az apostolok közül, aki megérezte Jézus titkos istenségét és rettentő tervét. Az Ige halandóvá süllyedt, így Júdás, az Ige tanítványa is árulóvá süllyedhet (ami minden bűnök legaljasabbika), és az örök tűzre kerülhet. A földi világ az égi világot tükrözi; a föld alakzatai az ég alakzatainak felelnek meg; bőrünkön a foltok örök csillagképek térképei; Júdás valamilyen módon Jézust tükrözi. Ezért a harminc ezüstpénz és a csók; ezért az önként vállalt halál, hogy még jobban rászolgáljon a Megvetésre. Így magyarázta Nils Runeberg a Júdás-rejtélyt.
Egyik vallás teológusai sem fogadták el. Lars Peter Engström azzal vádolta, hogy nem ismeri vagy mellőzi a hiposztatikus egységet; Axel Borelius azzal, hogy felújítja a doketisták eretnekségét, akik tagadták Jézus emberségét; Lund szigorú püspöke pedig azzal, hogy ellentmond a harmadik versnek a Szent Lukács evangéliuma huszonkettedik részében.
A sok egyházi tiltakozás hatására Runeberg átírta könyvének egyes részeit, és módosított tanain. Átengedte ellenfeleinek a teológiát, ő maga pedig közvetett erkölcsi érveket keresett. Elismerte, hogy Jézusnak, "akinek megvoltak a Mindenhatósággal járó jelentős erőforrásai", nem volt szüksége emberre az emberiség megváltásához. Aztán cáfolta azokat, akik azt állítják, hogy nem tudunk semmit a rejtélyes árulóról. Tudjuk - mondta -, hogy ő volt az egyik apostol, a mennyek országának hirdetésére, betegek gyógyítására, poklosok tisztítására, halottak feltámasztására és ördögök űzésére kiválasztottak egyike (Máté 10,7-8; Lukács 9,1). Az olyan férfiú, akit így kitüntetett a Megváltó, megérdemli, hogy a leghelyesebben értelmezzük tetteit. Ha kapzsiságnak tulajdonítjuk a vétkét (ahogy néhányan teszik, János 12,6-ra hivatkozva), a leghitványabb indokkal is beérjük. Nils Runeberg szerint egészen más indoka volt: a túlzott, már-már határtalan aszkézis. Az aszkéta, hogy Istent dicsőítse, megalázza és sanyargatja testét; Júdás a lelkével tette ugyanezt. Lemondott a becsületről, a jóságról, a békéről, a mennyek országáról, mint mások - kevésbé hősiesen - az élvezetről.[1] Szörnyű józansággal előre megfontolta vétkeit. A házasságtörésben van valami gyöngédség és önfeláldozás; a gyilkosságban bátorság; a szentségtörésben és az istenkáromlásban bizonyos sátáni fény. Júdás nem engedte, hogy akármilyen erény is beszennyezze ezt a két bűnét: a bizalommal való visszaélést (János 12,6) és az árulást. Roppant alázatossággal járt el, méltatlannak érezte magát arra, hogy jó legyen. Pál apostol azt írja: Aki dicsekedik, az Úrban dicsekedjék (I Kor. 1,31); Júdás a poklot kereste, mert elég volt neki az Úr boldogsága. Úgy gondolta, hogy a boldogság, mint a jóság is, isteni sajátság, és nem szabad, hogy emberek bitorolják őket.[2]
Sokan felfedezték, post factum, hogy Runeberg eleinte még megalapozottnak tetsző gondolatmenetében már ott rejlik későbbi különcsége, és hogy a Den hemlige Frälsaren csupán a Kristus och Judas elfajult vagy elkeseredett változata. 1907 vége felé Runeberg befejezte és kijavította a kéziratát; majdnem két év telt el, mire nyomdába adta. 1909 októberében jelent meg a könyv Erik Erfjord dán hebraista (homályos, már-már érthetetlen) előszavával, és ezzel az álnok mottóval: A világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt (János 1,10). Maga a gondolatmenet nem bonyolult, bár a végkövetkeztetés rettenetes. Isten azért alacsonyította emberré magát - magyarázza Nils Runeberg -, hogy megváltsa az emberiséget; feltételezhetjük, hogy az általa hozott áldozat teljes, tökéletes és hiánytalanul érvényes volt. Istenkáromlás lenne, ha csak arra korlátoznánk a szenvedését, hogy egy délután meghalt a keresztfán.[3] Ha azt állítjuk, hogy ember volt és vétkezni képtelen, ellentmondásba keveredünk; az impeccabilitas és a humanitas fogalma nem egyeztethető össze. Kemnitz elismeri, hogy a Megváltó fáradtságot, nyugtalanságot, éhséget és szomjúságot érezhetett, fázhatott; akkor azt is elismerhetjük, hogy vétkezhetett, eltévelyedhetett. "Felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte, és mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem vala ábrázata kívánatos! Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője!" (Ézsaiás 53,2-3.) Ez a híres textus sokak szerint jövendölés a megfeszítettről, halála órájáról; mások (például Hans Lassen Martensen) szerint az általában Jézusnak tulajdonított szépség cáfolata; Runeberg szerint pedig pontos prófécia - nem egy pillanatra, hanem az időben és örökkévalóságban elkövetkező egész szörnyű jövőre vonatkozón - a testté lett Igéről. Isten hús-vér ember lett, de ember az aljasságig, a megvetésig és a mélységekig. Hogy megváltson bennünket, a történelem kusza hálóját szövő sorsok akármelyikét választhatta volna. Lehetett volna Nagy Sándor vagy Püthagorasz, Rurik vagy Jézus; de a legalantasabb sorsot választotta: Júdás lett.
Hiába látott napvilágot ez a felfedezés Stockholm és Lund könyvesboltjaiban. A hitetlenek a priori ízetlen és mesterkélt teológiai játéknak tartották; a teológusok még csak figyelemre se méltatták. Runeberg úgy érezte, hogy ez az egyetemes közöny csodálatosképpen igazolja a felfogását. Isten rendelte el ezt a közönyt; Isten nem akarta, hogy fény derüljön szörnyű titkára a földön. Runeberg megértette: még nem érkezett el az idő. Úgy érezte, ősi isteni átkok tornyosulnak fölé. Eszébe jutott Illés és Mózes, akik elfedték arcukat a hegyen, hogy ne lássák Istent; Ézsaiás, aki megrémült, amikor szemeit Őrá emelte, kinek dicsősége betölti a földet; Saul, aki megvakult a damaszkuszi úton; Simeon ben Azai rabbi, aki meglátta a paradicsomot és meghalt; a híres varázsló, Viterbói János, aki beleőrült a Szentháromság látványába; a midrások, amelyek undorodnak az istentelenektől, kik szájukra veszik Isten Titkos Nevét, a Sem Hamephoras-t. Vajon ő nem vétkes ebben a sötét bűnben? Nem a Lélek káromlása ez, ami soha meg nem bocsáttatik (Máté 12,31)? Valerius Soranus meghalt, mert elárulta Róma titkos nevét; milyen végtelen büntetés lesz az övé, amiért felfedte és elárulta Isten rettenetes nevét?
Álmatlanságtól és szédítő dialektikától részegen bolyongott Nils Runeberg Malmö utcáin, hangosan könyörögve, hogy adassék meg neki a kegy, hadd osztozhasson a poklon a Megváltóval.
Egy megpattant ér okozta a halálát 1912. március elsején. Az eretnekségek kutatói talán emlékeznek majd rá; a Fiúról szóló és már teljesnek tetsző elméletet megtoldotta a gonoszság és a balsors bonyodalmaival.
1944
Karsai Gábor fordítása
A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.
[1] Borelius gúnyosan kérdi: Miért nem mondott le a lemondásról? Vagy arról, hogy lemondjon a lemondásról?
[2] Euclydes de Cunha, egy olyan könyvben, amit Runeberg nem ismert, feljegyezte, hogy a canudosi eretnekek vezetője, António Conselheiro számára az erény "majdnem istentelenség" volt. Az argentin olvasó talán emlékszik hasonló részletekre Almafuerte munkájában. A Sju Insegel című szimbolista lapban Runeberg egy leíró költeményt közölt A titkos víz címen. Az első versszakokban egy lármás nap eseményeiről olvashatunk, az utolsókban egy jeges tó felfedezéséről; a csendes örök víz csillapítja hasztalan erőszakosságunkat, valahogy engedi, majd feloldja és sugalmazza a költő. S így fejezi be: az erdő vize boldog; mi gonoszok és szenvedők is lehetünk.
[3] Maurice Abramowicz írja: "Jésus, d'après ce scandinave, a toujours le beau rôle; ses déboires, grâce à la science des typographes, jouissent d'une réputation polyglotte; sa résidence de trentetrois ans parmi les humains ne fut, en somme, qu'une villégiature." A Christelige Dogmatik harmadik függelékében Erfjord visszautasítja ezt a kitételt. Isten megfeszítése nem zárult le - jegyzi meg -, mert ami már egyszer megtörtént az időben, az szüntelenül ismétlődik az örökkévalóságban. Júdás most is kapja az ezüstpénzeket, most is csókolja Jézust, újból és újból szétszórja a tallérokat a templomban, s azóta is hurkolja a kötelet a vér mezején. (Állítása igazolására Erfjord Jaromír Hladík Az örökkévalóság védelmében című művéből idézi az első kötet utolsó fejezetét.)
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
Recabarren, a fekhelyén elnyúlva, kinyitotta szemét, és maga fölött látta a ferde nádtetőt. A szomszédos helyiségből gitárcincogás hallatszott, valami folytonosan összekuszálódó és kibomló, végeérhetetlen, nyomorúságos labirintus... Apránként tértek vissza tudatába a valóság, az élet mindennapi dolgai, melyek most már mindig ugyanilyenek maradnak. Sajnálkozás nélkül nézte hasznavehetetlen nagy testét meg a lábát takaró durva gyapjúkendőt. Kinn az ablak rácsain túl a síkság és az este nyújtózkodott; nagyot aludt, de az égen még mindig derengett némi fény. Bal kezével kinyúlt, hogy elérje a tábori ágyának végébe állított bronzkolompot. Kétszer-háromszor megrázta; az igénytelen akkordok az ajtón túl tovább szóltak. A néger, aki gitározott, egy este állított be, azt mondta, énekes, ki is hívott egy másik idegent, hogy mérjék össze a tudásukat. Elvesztette a versenyt, de azért csak tovább járt a boltba, minta várna valakit. Órákig elüldögélt ott a gitárjával, de többé sohasem énekelt, talán elkeserítette a kudarc. Az emberek már megszokták ezt az ártalmatlan fickót. Recabarren, a szatócs sohasem fogja elfelejteni azt a dalversenyt, mert éppen a rá következő napon, miközben a teásbálákat emelgette, hirtelen megnémult, és a jobb oldala elhalt. Addig-addig sajnálkozunk a regényhősök bajain, hogy végül már magunkat is túlságosan sajnáljuk a bajban, de nem így a beteg Recabarren: ő úgy vette tudomásul a bénaságát, mint ahogy azelőtt Amerika ridegségét és magányát. Mindig a jelenben élt, mint az állatok; most is, ahogy az égre nézett, az járt az eszében, hogy esni fog, mert vörös udvara van a holdnak.
Egy indiános arcú fiú (talán a saját fia) nyitott be a szobába. Recabarren a szemével kérdezte, hogy van-e vevő az üzletben. A gyerek némán intett, hogy nincs; a néger nem számított. A fekvő ember újra magára maradt. Bal kezével még eljátszott egy darabig a kolomppal, mintha az erejét próbálgatná.
A síkság a nap utolsó sugarainak fényében szinte valószerűtlen volt, mint egy álom. A látóhatáron megmozdult egy pont, és addig nőtt, amíg egy lovas nem lett belőle; a ház felé tartott, vagy legalábbis úgy látszott, hogy oda tart. Recabarren látta gauchokalapját, nagy, sötét ponchóját, fekete lovát, de az arcát nem látta az embernek, aki végül is vágtából ügetésbe fogta vissza a lovát. Vagy kétszáz ölnyi távolságban elkanyarodott. Recabarren már nem láthatta, de hallotta, hogy füttyent, leszáll a nyeregből, kiköti a lovát, és határozott léptekkel belép a boltba.
A néger, fel se pillantva hangszeréről, amelyen mintha keresgélt volna valamit, csendesen mondta:
- Tudtam, uram, hogy számíthatok magára.
A másik érdes hangon felelt:
- Én meg terád, fekete. Várakoztattalak egypár napig, de megjöttem.
Csönd. Végül a néger szólalt meg:
- Megszoktam, hogy várok. Hét éve várok.
A másik sietség nélkül magyarázta:
- Én több mint hét évig nem láttam a gyerekeimet. Aznap láttam viszont őket, de nem akartam, hogy olyan embernek ismerjenek meg, aki kést döf a felebarátjába.
- Megértem - mondta a néger. - Remélem, jó egészségben hagyta ott őket.
Az idegen, aki közben leült a pult mellé, jókedvűen felnevetett. Kért egy pohár pálinkát, és szopogatni kezdte.
- Jó tanácsokkal láttam el őket - mondta -, ebből sosem elég, és semmibe se kerül. Többek közt azt mondtam nekik, hogy az ember ne ontsa embertársának vérét.
A néger válaszát egy hosszan zengő akkord előzte meg.
- Jól tette. Akkor nem fognak ránk hasonlítani.
- Legalábbis énrám nem - mondta az idegen, és aztán, minta csak hangosan gondolkozna, hozzátette: - A sors akarta, hogy öljek, és most újra kést ad a kezembe.
A néger úgy tett, minta nem hallotta volna. Azt mondta:
- Ilyenkor ősszel egyre rövidebbek a napok.
- Nekem elég annyi fény, amennyi még van - vágta rá a másik, és felállt.
Odalépett a néger elé, és türelmetlenül rászólt:
- Hagyd békén azt a gitárt, most másféle tánc vár rád.
Kimentek az ajtón. Közben a néger azt morogta:
- Lehet, hogy nekem ez is olyan rosszul megy majd, mint az előző.
A másik komolyan felelte:
- Nem ment neked rosszul az az előző. Ami történt, azért történt, mert azt akartad, hogy második is legyen.
Egy kissé eltávolodtak a házaktól, egymás mellett mentek. A síkság itt is olyan volt, mint másutt, a hold fényesen sütött. Hirtelen összenéztek, megálltak, és az idegen levetette a sarkantyúját. Már a karjukon volt a poncho, amikor a néger megszólalt:
- Csak egyre kérem, mielőtt egymásnak ugrunk. Hogy ebbe a harcba éppúgy adja bele az egész szívét és minden ügyességét, mint abba a hét év előttibe, amikor a bátyámat megölte.
Martín Fierro, egész beszélgetésük során talán először, gyűlöletet hallott kicsendülni a hangjából. Ez felkorbácsolta a vérét. Egymásnak ugrottak. Kés villant, és végigszántott a néger arcán.
Van az estének egy órája, amikor a puszta mintha mondani akarna valamit; sohasem mondja ki, vagy talán kimondja, de nem halljuk, vagy talán halljuk is, de lefordíthatatlan, mint a zene... Recabarren a dikóján fekve látta, hogyan ér véget a dolog. Egy támadás, a néger hátralép, elveszti az egyensúlyát, úgy tesz, mintha arcon akarná döfni ellenfelét, és teljes erejét beleadva, átdöfi a másiknak a hasát. Aztán még egy szúrás, ezt nem látja jól a szatócs, és Fierro nem kel föl többé. A néger mozdulatlanul áll, mintha őrködnék a másik kínos agóniája fölött. Aztán beletörli véres kését a fűbe, s elindul lassan a házak felé. Hátra se néz. Betöltötte igazságtevői tisztét, s ő most már senki és semmi. Jobban mondva ő lett a másik: nincs már rendeltetése a földön, és megölt egy embert.
Boglár Lajos fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
Azok, akik azt írják, hogy a Főnix szekta Héliopoliszból ered, és abból a vallási restaurációból származtatják, amely IV. Amenophisz, a reformátor halálát követte, Hérodotoszra, Tacitusra és az egyiptomi műemlékeken található szövegekre hivatkoznak, de nem tudják vagy nem akarják tudomásul venni, hogy a Főnix elnevezés Hrabanus Maurus előtt ismeretlen volt, és hogy a legrégibb források (mint például a Saturnalia vagy Josephus Flavius) csak a "Szokás Népe" vagy "Titok Népe" néven emlegetik őket. Már Gregorovius megfigyelte a ferrarai titkos összejöveteleken, hogy a Főnix rendkívül ritkán fordul elő a beszélt nyelvben; én iparosokkal beszélgettem Genfben, s ők sem tudták, miről beszélek, amikor azt kérdeztem tőlük, hogy a Főnix Népéhez tartoznak-e, de azonnal elismerték, hogy a Titok Népéhez igen. Ha nem csalódom, a buddhistákkal is ez szokott történni: az a név, amelyen a világ ismeri őket, nem azonos azzal, amelyen ők nevezik magukat.
Miklosich egyik híres írásában egyenlőségjelet tett a Főnix szekta tagjai és a cigányok közé. Chilében is, Magyarországon is vannak cigányok, és vannak a Főnix szektának is tagjai, de azonkívül, hogy mindenütt ott vannak, más hasonlóság nemigen van közöttük. A cigányok lócsiszárok, kovácsok, szögkovácsok és tenyérjósok; a szekta tagjai a szabad foglalkozásokat kedvelik. A cigányok fizikai típust alkotnak, és titkos nyelvet beszélnek vagy beszéltek, a szekta tagjai a többi ember közé vegyülnek; ezt az is bizonyítja, hogy soha nem üldözték őket. A cigányok festői népség, és megihletik a rossz költőket; a szekta tagjai se románcokban, se színnyomatokon, se bolerókban nem szerepelnek... Martin Buber azt állítja, hogy a zsidóság alapjában patetikus nép; a szekta tagjai nem mind azok, és sokan közülük egyenesen irtóznak a pátosztól; már maga ez a közkeletű igazság elegendő annak a durva tévedésnek a megcáfolására, amelyet Urmann érthetetlen módon támogat: hogy a Főnix Izraelből származik. Az emberek körülbelül így okoskodnak: Urmann érzékeny ember volt, Urmann zsidó volt, Urmann Prága zsidónegyedében látogatta a szekta tagjait: maga az, hogy Urmann vonzódott hozzájuk, bizonyítja ezt a feltevést. Nem értek egyet ezzel a véleménnyel. Az, hogy a szekta tagjai zsidó környezetben zsidónak látszanak, semmit sem bizonyít; az viszont tagadhatatlan, hogy, mint Hazlitt egyetemes Shakespeare-je, a világ minden emberéhez hasonlítanak. Ők minden mindenki számára, mint az Apostol; a paysandúi doktor, Juan Francisco Amaro éppen a minap dicsérte azt a könnyedséget, amellyel alkalmazkodni tudnak a környezethez.
Mint már mondtam, üldöztetések nem szerepelnek a szekta történetében. Ez igaz, de mivel nincsen olyan embercsoport, amelyben a Főnix szekta tagjai elő ne fordulnának, az is igaz, hogy nincs olyan üldöztetés vagy elnyomás, amelynek ők szenvedő vagy cselekvő hősei ne lettek volna. A nyugati háborúkban ugyanúgy, mint Ázsia távoli háborúiban évszázadokon át ontották vérüket egymással ellenséges zászlók alatt, és nem sok hasznukra vált, hogy a föld minden nemzetével azonosultak.
Nincs szent könyvük, mint a zsidóknak, amely összekötné őket, nincsenek közös emlékeik, sem az a másik fajta emlékezés, a közös nyelv; szét vannak szórva a föld színén, más és más a bőrük színe, mások az arcvonásaik, egyetlen dolog - a Titok - egyesíti őket, és fogja egyesíteni, míg világ a világ. Valamikor, a Titkon kívül, valami legendájuk is volt (talán egy világteremtés-mítoszuk), de a felületes Főnix-emberek elfelejtették, és csak homályos emlék maradt bennük valami büntetésről. Valami büntetésről, szövetségről vagy valamiféle kiváltságról, mert a változatok eltérnek egymástól, és alig sejlik ki belőlük egy isten ítélete, amely örök életet biztosít az emberek egy csoportjának, ha tagjai generációkon keresztül tiszteletben tartják az előírt szertartásokat. Összegyűjtöttem a utazók értesüléseit, beszélgettem pártiárkákkal és teológusokkal; tanúsíthatom, hogy a rítus fenntartása az egyetlen vallásos gyakorlat, amelyet a szekta tagjai folytatnak. A Titok a rítus maga. Ez, mint mondtam, generációról generációra öröklődik, de szokás szerint nem az anyák tanítják meg rá gyermekeiket, sem pedig a papok; a Titokba való bevezetés a legalantasabb személyek feladata. A Titok tanítóinak szerepét egy-egy rabszolga, leprás vagy koldus tölti be. Gyermekek is beavathatnak más gyermekeket. Maga a művelet egészen mindennapi, pillanatig tartó, és leírást nem kíván. Kellékei: parafa, viasz vagy gumiarábikum. (A liturgiában iszapról is szó van, ezt is szokták használni.) Ennek a kultusznak nincs temploma; egy-egy rom, pince vagy pitvar szolgál áldozati helyül. A Titok szent, mindamellett egy kissé nevetséges; a szertartás titkos és tiltott, s a beavatottak nem beszélnek róla. Megnevezésére nincsen megfelelő szó, de természetesen minden szó megnevezi, jobban mondva óhatatlanul céloz rá, úgyhogy bármit mondtam beszélgetésünk során, a beavatottak elmosolyodtak vagy feszengeni kezdtek, mert úgy érezték, hogy érintem a Titkot. A germán irodalmakban vannak versek, melyeket a szekta tagjai írtak, s ezek névleges tárgya a tenger vagy az alkonyat; többször hallottam, hogy ezek a Titok jelképei. Orbis terrarum est speculum Ludi - mondja egy apokrif mondás, amelyet Du Cange a Glossarium-ába is bevett. Egyes híveket szent borzalom tart vissza az igen egyszerű rítus végrehajtásától; mások megvetik őket, de ők vetik meg magukat a legjobban. Ezzel szemben nagy tiszteletet élveznek azok, akik szakítanak a szokással, és közvetlen kapcsolatba lépnek az istenséggel. Ezek ennek a kapcsolatnak a hangsúlyozására a liturgia formuláit használják fel. Így írta John of the Rood:
Tudja meg a kilenc égboltozat, hogy Isten,
mint parafa és iszap, olyan bájos.
A Főnix sok hívének barátságát szereztem meg a három kontinensen; tudom, hogy a Titkot kezdetben jelentéktelennek, kínosnak, vulgárisnak és (ami a legkülönösebb) hihetetlennek tartották. Nem hitték, hogy atyáik lealacsonyodhattak efféle mesterkedéshez. És, különös módon, a Titok mégsem veszett el az idők során; a Föld viszontagságai, a háborúk, a népvándorlások sem akadályozták meg, hogy eljusson - iszonyú erővel - minden hívőhöz. Van, aki habozás nélkül kijelentette, hogy vérévé vált a Titok.
Boglár Lajos fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
1871-ben partra szállt egy ember Buenos Aires-ben, úgy hívták, hogy Johannes Dahlmann, és evangélikus lelkipásztor volt; egyik unokája, Juan Dahlmann 1939-ben egy Córdoba utcai kerületi könyvtár tisztviselője volt, és mélységes argentin érzület élt benne. Anyai nagyapja az a Francisco Flores volt, aki a második gyalogezredben harcolt, és Buenos Aires határában esett el, ledöfték Catriel indiánjai; családfája két ágának versengésében Juan Dahlmann (talán az a germán vére hajtotta) ezt a regényes vagy csak regényes halálú elődöt választotta. Egy doboz egy kifejezéstelen arcú és szakállas férfi lemezes fényképével, egy öreg kard, réveteg vagy tüzes dallamok, a Martín Fierro néhány beidegzett versszaka, az évek, az unalom s a magány táplálták ezt a kissé erőszakolt, de sosem hivalgó hazafiságot. Némi nélkülözés árán Dahlmann-nak sikerült megmentenie Délen valami keveset egy birtokból, amely Floreséké volt; emlékezetében gyakran földerengett a balzsamos eukaliptuszfák képe és a hosszú, rózsaszínű házé, amely valamikor karmazsinvörös volt. A tennivalók meg talán a tunyaság a városban tartották. Nyár múlt nyár után, de ő csak beérte a birtoklás elvont gondolatával és azzal a biztos tudattal, hogy valahol a síkságon várja őt a háza. 1939 februárjának utolsó napjaiban történt vele valami.
A sors nem nézi, kit sújt, olykor a legcsekélyebb szórakozottságot is irgalmatlanul megtorolhatja. Aznap délután Dahlmann-nak a keze ügyébe akadt Weil Ezeregyéjszaká-jának egy kivonatos példánya; mohón neki akart látni, hogy megvizsgálja ezt a ritka leletet, meg se várta, hogy leérjen a lift, sietve megindult fölfelé a lépcsőn; a sötétben végigsúrolta valami a homlokát - egy denevér vagy egy madár? Az asszony arcára, aki ajtót nyitott neki, kiült a borzadály, és Dahlmann-nak, amikor végigsimított a homlokán, vörös lett a keze a vértől. Valaki elfelejtett bezárni egy frissen festett ablakszárnyat, s annak a széle sebezte meg. Dahlmann elaludt, de már korán reggel fölébredt, és attól kezdve mindent iszonyúan ízetlennek talált. Láz emésztette, és a ránehezedő lidércnyomást az Ezeregyéjszaka képei tarkították. Barátai, rokonai meglátogatták, és erőltetett, széles mosollyal hajtogatták neki, hogy remekül néz ki. Dahlmann valami enyhe kábulatban hallgatta őket, és csodálkozott, hogy nem tudták: ő a pokolban van. Nyolc nap múlt el, akár nyolc évszázad. Egy délután az ismerős orvos egy másik orvossal együtt jelent meg, és bevitték egy Ecuador utcai szanatóriumba, mert meg kellett röntgenezni. Bérkocsiba ültek, és útközben Dahlmann arra gondolt, hogy egy idegen szobában talán végül is tud majd aludni. Boldognak érezte magát, és beszédes kedvében volt; ahogy megérkezett, levetkőztették, kopaszra nyírták, fémhuzalokkal hordágyra kötözték, a szemébe világítottak, úgyhogy majd' megvakult, majd' beleszédült, hallgatóval vizsgálgatták, és egy szájvédős ember tűt szúrt Dahlmann karjába. A beteg émelyegve, bekötözve ébredt egy kútszerű cellában, és a műtétet követő napokon és éjszakákon tapasztalhatta, hogy eddig még csak a környékén járt a pokolnak. A jég a legcsekélyebb nyomát se hagyta szájában az üdítő hűvösnek. Ezekben a napokban Dahlmann aprólékosan meggyűlölte önmagát, meggyűlölte egész lényét, testi szükségleteit, megalázottságát, az arcán kiütköző borostát. Egykedvűen tűrte a rendkívül fájdalmas kezelést, de amikor a sebészorvos megmondta neki, hogy hajszál híján belehalt a vérmérgezésbe, Dahlmann elsírta magát, szánakozott a sorsán. A zaklatott éjszakák szüntelen kilátása és a testi nyomorúság nem hagyta, hogy valami olyan elvont dologra gondoljon, mint a halál. Másnap a sebész azt mondta neki, hogy már jobban van, és hamarosan kimehet a birtokára lábadozni. Hihetetlen, de elérkezett az ígéret napja.
A valóság kedveli az arányosságot és az enyhe kortévesztést; Dahlmann bérkocsin érkezett a szanatóriumba, és most bérkocsi viszi Constituciónba. A tikkasztó nyár után az első őszi hűvösség mintegy természetes jelképe volt Dahlmann haláltól és láztól megváltott sorsának. Reggel hétkor a város még nem veszítette el azt az öregház-jelleget, melyet az éjszaka olt belé; az utcák olyanok voltak, mint hosszú kapualjak, a terek meg mint zárt udvarok. Dahlmann boldogan és egy csepp bódulattal ismert rá a városra; pár pillanattal azelőtt, hogy szemügyre vette őket, emlékezete fölidézte a sarkokat, a hirdetéseket, Buenos Aires szerény változatosságát. Minden fölelevenedett benne az új nap sárga fényében.
Ismeretes, hogy Dél a Rivadavián túl kezdődik. Dahlmann gyakran elmondta, hogy ez nemcsak szóbeszéd, és ha valaki átmegy ennek az utcának a másik oldalára, egy régibb és szilárdabb világba jut. A kocsiból a rácsos ablakokat fürkészte az új épületek közt, a kopogtatót, a boltíves kaput, a tornácot, a meghitt, zárt udvart.
A vasútállomás csarnokában észrevette, hogy van még harminc perce. Hirtelen eszébe jutott, hogy egy Brasil utcai kávéházban (pár méterre az Yrigoyen-háztól) volt egy hatalmas kandúr, amely úgy hagyta, hogy simogassák, mint egy fanyalgó istenség. Belépett. Ott volt a kandúr, és szundikált. Dahlmann kért egy csésze kávét, lassan megcukrozta, belekóstolt (ez a gyönyörűség tilos volt neki a klinikán), és míg a macska fekete bundáját cirógatta, arra gondolt, hogy ez az érintkezés csak álom, mintha üvegfal választaná el őket egymástól, mert az ember az időben, a folyamatosságban él, ez a bűvös állat pedig a jelenvalóságban, a pillanat örökkévalóságában.
Ott állt a vonat az utolsó előtti vágányon. Dahlmann sorra járta a kocsikat, és talált egyet, amely majdnem üres volt. A bőröndjét föltette a csomagtartóba; amikor a vonat elindult, kinyitotta a bőröndöt, és némi habozás után kivette belőle az Ezeregyéjszaka első kötetét. Ez a könyv oly szoros kapcsolatban van balsorsa történetével, hogy ha vele utazik, azt juttatja kifejezésre, ez a balsors véget ért, s ő titkos és hetyke kihívást intéz vele a rontás kudarcra kárhoztatott erőihez.
A vonat mellett kétoldalt kültelkekre szakadozott a város: ez a kép, majd a kertek és villák látványa késleltette az olvasást. Dahlmann tulajdonképpen alig is olvasott valamit; a delejkőhegy és a szellem, amely megesküdött, hogy megöli jótevőjét, szó se róla, csodálatos, de nem sokkal inkább, mint a reggel vagy a puszta lét. A boldogság elterelte a figyelmét Seherezádéról és haszontalan csodáiról; Dahlmann becsukta a könyvet, és átadta magát a létezés egyszerű örömének.
Az ebéd (a csillogó fémcsészékben felszolgált húslevessel, mint gyerekkora immár távoli nyaralásain) újabb nyugalmas és hálára késztető gyönyörűség volt neki.
Holnap már a birtokon ébredek, gondolta, és úgy érezte, mintha két ember volna egyszerre egy személyben: az, aki egy őszi napon utazik a hazai földön, és egy másik, akit bezártak egy szanatóriumba, és módszeres megaláztatásnak vetettek alá. Vakolatlan téglaházakat látott, hosszú sarokházakat, amint vég nélkül nézik a vonat száguldását; lovasokat látott a földes utakon; árkokat és gödröket és tanyákat látott; hosszú, fényes, márványnak tetsző felhőket látott, de mindent csak úgy, ahogy jött, mint a síkság álomképeit. Fákat és vetéseket is fölismerni vélt, de nem tudta volna megmondani, hogy mik azok, mert közvetlen földismerete távolról se vetekedhetett könyvből szerzett, sóvárgó ismereteivel.
Néha elaludt, és álmaiban ott zakatolt a robogó vonat. A déli tizenkét órás tűrhetetlen, fehér napsütés már az alkonyt bevezető sárga napsütésre vált, és hamarosan vörösre válik. A kocsi is más lett, már nem olyan volt, mint Constituciónban, amikor elhagyta a pályaudvart: átjárták, átalakították a síkság és az órák. Odakinn a vonat fürge árnyéka elnyúlt a látóhatár felé. Sem település, sem emberkéznek más nyoma nem zavarta az ősi tisztaságú földet. Tágas volt a mindenség, de egyszersmind meghitt és valahogy titokteljes. A határtalan rónán olykor semmi más nem mutatkozott, csak egy bika. Tökéletes és talán ellenséges volt a magány, és Dahlmann-nak az a sejtelme támadhatott, hogy nemcsak Délnek utazik, hanem a múltba is. Ebből a fantasztikus merengésből a kalauz zökkentette ki: amint meglátta az utas jegyét, közölte vele, hogy a vonat nem a szokásos állomáson, hanem kissé előbb fogja letenni, egy másikon, amit Dahlmann alig ismert. (Valami magyarázatot is fűzött hozzá az illető, de azt Dahlmann nem is próbálta megérteni, sőt meghallani se, mert nem törődött a tények összefüggéseivel.)
A vonat nagy nehezen megállt, szinte a puszta közepén. A vágányokon túl ott volt az állomás, alig több, mint egy peron meg egy fészer. Jármű nem akadt a közelben, de az állomásfőnök elmagyarázta, hogy tíz-tizenkét utcával odább van egy kereskedés, ott talán szerezhetne Dahlmann valami közlekedőalkalmatosságot.
Dahlmann úgy vállalta ezt a gyaloglást, mint egy kis kalandot. A nap már lehanyatlott, de valami végső ragyogás tűzbe borította az eleven és hallgatag síkságot, mielőtt mindent elmosna az éjszaka. Dahlmann lassan ballagott, nem annyira azért, hogy ne fárassza magát, inkább azért, hogy tovább tartson ez az élmény, és elmélyült boldogsággal lehelte be a lóhere illatát.
A bolt valaha pipacsvörös volt, de szerencsére az évek megfakították rikító színét. A szegényes épület láttán valamiről egy acélmetszet jutott az eszébe, talán a Pál és Virginia egy régi kiadásából. Előtte néhány ló álldogált karóhoz kikötve. Odabenn Dahlmann felismerni vélte a gazdát, azután rájött, hogy összetévesztette a szanatórium egyik ápolójával, mert nagyon hasonlított hozzá. Az ember meghallgatta, miről van szó, majd azt mondta, hogy befogat neki a homokfutóba; hogy agyonüsse az időt, és még valami más is történjen aznap, Dahlmann elhatározta, hogy megvacsorázik, ott az ivóban.
Az egyik asztalnál zajosan evett-ivott néhány legény; Dahlmann eleinte észre se vette őket. A földön, a pulthoz támaszkodva, mozdulatlanul, mintha nem is élne, ott kuporgott egy aggastyán. A sok esztendő úgy elkoptatta és lesikálta, mint a víz a követ, vagy mint több nemzedék egy aranymondást. Sötét képű, kis töpörödött ember volt, mintha nem is az időben, hanem valami örökkévalóságban leledzene. Dahlmann elégedetten vette szemügyre a fejkendőt, a darócköpenyt, a hosszúnadrágot és a lovaglócsizmát, és eszébe jutott, milyen haszontalan vitákat folytattak Észak rajongóival vagy Entre Ríos-iakkal, hogy efféle, igazi gauchók már csak Délen találhatók.
Dahlmann az ablak mellé telepedett. A homály kinn rekedt a pusztán, de illata és neszei még behatoltak hozzá a vasrácsok között. A gazda szardíniát, majd sült húst vitt neki; Dahlmann néhány pohár vörösborral öblítette le. Lustán ízlelgette a fanyar zamatot, és most már kissé álmosan jártatta végig a tekintetét a helyiségben. Az egyik gerendáról petróleumlámpa lógott; a másik asztalnál három ember üldögélt: kettő tanyasi napszámosféle volt, a harmadik, egy durva, mongol képű ember, csak úgy kalapban iddogált. Egyszer csak Dahlmann úgy érezte, hogy finoman súrolja valami az arcát. A közönséges, homályos üvegpohár mellett, az abrosz egyik csíkján egy kis kenyérgalacsin hevert. Ennyi volt az egész, de az nem magától repült oda.
A másik asztalnál látszólag tudomást se vett róla a társaság. Dahlmann habozott, majd úgy döntött, hogy nem történt semmi, és kinyitotta az Ezeregyéjszaka kötetét, mintha el akarná födni a valóságot. Pár perc múlva egy másik galacsin találta el, de most már nevettek rajta a napszámosok. Dahlmann arra gondolt, hogy nem fél, de ostobaság volna, ha ő, aki csak lábadozik, valami zűrzavaros civakodásba keveredne ismeretlenekkel. Elhatározta, hogy távozik, és már fel is állt, amikor a gazda odalépett hozzá, és riadtan vigasztalgatta:
- Dahlmann úr, ne törődjön ezekkel a legényekkel, kissé kapatosak.
Dahlmann nem csodálkozott, hogy most már ismeri őt a gazda, hanem úgy érezte, hogy ezek a csillapító szavak igazában súlyosbítják a helyzetet. Az imént a napszámosok csak úgy valakivel szemtelenkedtek, mondhatni: akárki fiával; de most őt csúfolták meg, az ő nevét, és ezt majd megtudják a szomszédok. Dahlmann félretolta a gazdát, odafordult a napszámosokhoz, és megkérdezte tőlük, hogy mit akarnak.
A mongol képű cimbora feltápászkodott. Egylépésnyire állt Juan Dahlmanntól, de ordítva sértegette, mintha jó messze lenne. El is túlozta részegségét, és ez a túljátszás maga is ádáz csúfolódás volt. Trágárságok és gorombaságok közepette a magasba hajított egy hosszú kést, követte a tekintetével, és elkapta; aztán felszólította Dahlmannt, hogy verekedjenek meg. A gazda reszkető hangon jegyezte meg, hogy Dahlmann fegyvertelen. Ekkor valami váratlan dolog történt.
A sarokból az a réveteg, öreg gaucho, akin Dahlmann ott látta Délnek (tulajdon szülőföldjének) jegyét, odahajított neki egy meztelen dákost, amely odaesett Dahlmann lába elé. Mintha csak Dél úgy határozott volna, hogy Dahlmann fogadja el a viadalt. Dahlmann lehajolt, hogy felvegye a dákost, és két dolgot érzett. Először, hogy ez a szinte ösztönös mozdulat elkötelezte, most már verekednie kell. Másodszor, hogy az ő ügyetlen kezében ez a fegyver nem arra való, hogy megvédje őt, hanem hogy igazolja meggyilkolását. Olykor eljátszogatott egy-egy tőrrel, mint minden férfiember, de a vívótudománya csak addig ért, hogy döfni fölfelé kell és befelé fordított éllel. A szanatóriumban nem hagyták volna, hogy ilyesmi történjen velem, gondolta.
- Gyerünk ki - mondta a másik.
Kimentek; Dahlmannban nem volt reménység, de félelem se. Amint átlépte a küszöböt, úgy érezte, hogy ott, a szanatóriumban, az első éjszaka, amikor beledöfték a tűt, megváltás, boldogság és gyönyörűség lett volna neki, ha késpárbajban halhat meg, támadás közben, a szabad ég alatt. Úgy érezte, hogy ha akkor megválaszthatta vagy megálmodhatta volna a halálát, ezt a halált választotta vagy álmodta volna magának.
Dahlmann keményen megmarkolja a kést, amivel aligha tud majd bánni, és kilép a síkra.
Benyhe János fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |