Fikciók

Az elágazó ösvények kertje


TLÖN, UQBAR, ORBIS TERTIUS

I

Egy tükör és egy lexikon találkozásának köszönhetem Uqbar fölfedezését. A tükör Ramos Mejíában, egy Gaona utcai villa előszobájának a végében nyugtalankodott; a lexikon csalárdul azt a címet viseli, hogy The Anglo-American Cyclopaedia (New York, 1917), pedig csak az 1902-es Encyclopaedia Brirannica szó szerinti és ráadásul ügyetlen utánnyomása. Úgy öt esztendeje történt a dolog. Aznap este nálam vacsorázott Bioy Casares, és jól belefeledkeztünk a beszélgetésbe: arról volt szó, hogy írunk egy regényt, első személyben, de úgy, hogy az elbeszélő elhallgasson vagy elferdítsen bizonyos tényeket, itt-ott ellentmondásba is keveredjen, és ebből néhány - nagyon kevés - olvasó kitalálhasson valami borzalmas vagy köznapi valóságot. Az előszoba távoli végéből a tükör csak lesett bennünket. Rájöttünk (öreg éjszaka óhatatlanul rájön az ember), hogy valami szörnyűséges van a tükrökben. Akkor Bioy Casares megemlítette, hogy az egyik uqbari eretnek szerint utálatos a tükör és a közösülés, mert szaporítja az embert. Megkérdeztem tőle, hogy kitől származik ez az emlékezetes mondás, és azt válaszolta, hogy az Anglo-American Cyclopaedia közli az Uqbarról szóló cikkében. A villában (melyet bútorozottan béreltünk) megvolt a szóban forgó mű. A XLVI. kötet utolsó lapjain egy szócikk Uppsalával foglalkozott; a XLVII.-nek az első lapjain pedig az Urál-altaji nyelvek-ről olvashattunk, de Uqbarról egyetlen szót se találtunk. Bioy kissé zavarban volt, megnézte a mutatóköteteket. Minden elképzelhető írásmódot fellapozott - Ukbar, Ucbar, Ooqbar, Ookbar, Oukbahr -, de mindenütt hiába kereste... Távozóban még azt mondta, hogy Uqbar valami iraki vagy kis-ázsiai tartomány. Bevallom, kissé kényszeredetten vettem tudomásul. Gyanakodtam, hogy hamarjában Bioy csak úgy kitalálta ezt a seholországot és azt a névtelen eretneket, és szerényen másnak tulajdonított egy mondást. Justus Perthes egyik atlaszát is hiába böngésztem, és ez csak igazolta kétségeimet.

Másnap Bioy felhívott Buenos Airesből. Közölte, hogy ott a szeme előtt az Uqbarról szóló cikk, a lexikon XLVI. kötetében. Az eretnek neve nincs benne, de a tanítását ismerteti, mégpedig majdnem szó szerint ugyanúgy, ahogy ő mondta, jóllehet irodalmilag - talán - magvasabban. Ő úgy emlékezett: Copulation and mirrors are abominable. A lexikon meg így írta: "Az egyik ilyen gnosztikus szerint csak látszat vagy (pontosabban) szofizma a látható világegyetem. Utálatos a tükör és az apaság (mirrors and fatherhood are abominable), mert szaporítják és kiterjesztik a világegyetemet." Azt mondtam neki, és ez volt a tiszta igazság, hogy magam is látni szeretném azt a cikket. Pár nap múlva el is hozta. Nem kis meglepetésemre, mert Ritter Erdkundé-jának tüzetes térképészeti mutatójában a legcsekélyebb nyoma se volt Uqbar nevének.

Bioy csakugyan az Anglo-American Cyclopaedia XLVI. kötetét hozta magával. Borítólapján és a gerincén ugyanaz a betűrendjelzés volt, mint a mi példányunkon (Tor-Ups), de 917 oldal helyett 921 oldalból állt. Ez a négy többletoldal tartalmazta az Uqbarról szóló cikket, amely (mint bizonyára észrevette az olvasó) nem volt feltüntetve a betűrendjelzetben. Később megállapítottuk, hogy nincs más különbség a kötetek közt. Mind a kettő (azt hiszem, már említettem) a tizedik Encyclopaedia Britannica utánnyomása. Annyi a könyvárverés, Bioy egy olyan alkalommal vásárolta a maga példányát.

Kissé figyelmesebben is elolvastuk a cikket. Talán csak az a részlet volt meglepő benne, amit Bioy említett. A többi nagyon is helyénvalónak tetszett, jól illett a mű általános hangjához, és (természetesen) kissé unalmas volt. Újra elolvastuk, és úgy találtuk, hogy bár gondosan van megírva, mégis van valami homályosság az egészben. A földrajzi leírásban tizennégy tulajdonnév fordult elő, de csak három volt ismerős a szövegbe valahogy felemás módon beszúrt nevek közül: Khorasszán, Örményország, Erzerum. A történelmi nevek közül csak egy: Szmerdisz, a szélhámos varázsló, aki inkább csak metaforaképpen volt megemlítve. A cikk látszólag pontosan megadta Uqbar határait, de valójában magának a tartománynak folyóira, tűzhányóira és hegyláncaira hivatkozott homályosan. Például azt olvastuk, hogy Caj Haldún síksága és az Axa folyó deltája alkotja az ország déli határát, és hogy ennek a deltának a szigetein párzanak a vadlovak. Ezt a 918. oldal elején találtuk. A történelmi részben (920. oldal) megtudtuk, hogy a XIII. századi vallásüldözések miatt a hithűek a szigeteken kerestek menedéket, ahol még ma is megvannak az obeliszkjeik, és gyakran a kőtükreik is előkerülnek a földből. A Nyelv és Irodalom fejezet rövid volt. Csak egyetlen figyelemre méltó dolgot tartalmazott: azt írta, hogy az uqbari irodalom fantasztikus jellegű, és hogy eposzai, legendái sose a valóságról szólnak, hanem két képzeletbeli tartományról, Mledzsnaszról és Tlönről... A bibliográfia négy kötetet sorolt fel; ezeket eddig nem sikerült megtalálnunk, bár a harmadik - Silas Haslam: History of the Land Called Uqbar, 1874 - benne van Bernard Quaritch könyvkatalógusaiban.[1] Az első 1641-ben jelent meg - Lesbare und lesenswerthe Bemerkungen über das Land Ukkbar in Klein-Asien -, és Johannes Valentinus Andreä műve. Ez fontos körülmény, mert pár év múlva ismét találkoztam ezzel a névvel De Quincey meglepő lapjain (Writings, tizenharmadik kötet), és megtudtam róla, hogy német teológus volt, aki a XVII. század elején leírta a rózsakeresztesek képzeletbeli közösségét, amelyet azután mások meg is alapítottak az ő előzetes elképzelései szerint.

Aznap este bementünk az Országos Könyvtárba. Hiába forgattuk a földrajzi társaságok atlaszait, katalógusait, évkönyveit, az utazók és történetírók emlékiratait: soha senki se járt Uqbarban. Bioy lexikonának általános névmutatója se tartotta nyilván. Másnap Carlos Mastronardi (akinek elmeséltem a dolgot) megpillantotta az Anglo-American Cyclopaedia köteteinek fekete és aranyszínű gerincét egy könyvesboltban, a Corrientes és Talcahuano utca sarkán... Belépett, és elkérte a XLVI. kötetet. Persze, Uqbarnak az égvilágon semmi nyomát se találta.

II

Herbert Ashe-nek, a Déli Vasút mérnökének gyér és fogyatkozó emléke még most is éldegél abban az adroguéi szállodában, a terjengő lonc közt és a tükrök csalóka mélyén. Amíg élt, valószínűtlen alak volt, mint oly sok angol; holtában már az a kísértet se maradt, aki volt. A kelletlen modorú, magas férfiú valamikor szögletesre nyírt, vörös szakállt viselt. Tudtommal gyerektelen özvegyember volt. Pár évenként rendszeresen hazajárt Angliába: egy napórát meg néhány tölgyfát látogatott (azokból a fényképekből ítélve, amelyeket nekünk mutogatott). Apám afféle angol barátságot kötött vele (bár van ebben némi túlzás), amely abban áll, hogy először is kirekesztik a bizalmasságot, majd csakhamar eltekintenek a társalgástól. Könyveket és újságokat cserélgettek egymással; sakkozgattak is, néma csendben... Mintha most is látnám a szálloda folyosóján, egy matematikakönyv a kezében, és néha el-elnézi az ég megismételhetetlen színeit. Egy délután a tizenkettes számrendszerről beszélgettünk (amelyben úgy írják a tizenkettőt, hogy 10). Ashe elmondta, hogy éppen mivel foglalkozik: tudom is én, milyen tizenkettes számrendszerű táblázatokat ír át hatvanas számrendszerbe (amelyben úgy írják a hatvanat, hogy 10). Hozzátette, hogy egy norvég bízta rá ezt a munkát Rio Grande do Sulban. Már nyolc év óta ismertük, de még sose mondta, hogy arrafelé is járt... A pásztoréletről társalogtunk, capangák-ról, a guacho szó brazil etimológiájáról (egy-két öreg uruguayi még most is úgy ejti, hogy gaúcho), de - az Isten bocsássa meg - egy árva szót se ejtett többet a tizenkettes számrendszerről. 1937 szeptemberében meghalt Herbert Ashe (mi nem voltunk a szállóban); értágulat, egy megpattant ér okozta a halálát. Napokkal azelőtt egy pecsétes, ajánlott csomagot kapott Brazíliából. Egy nagy, nyolcadrétű könyvet. Ashe a bárban hagyta, ott találtam meg hónapok múlva. Belelapoztam, és elfogott valami enyhe, kába szédület, amit meg se próbálok leírni, mert ez nem az én érzéseim, hanem Uqbar és Tlön és Orbis Tertius története. Az iszlám szerint egy éjszakán, amit úgy hívnak, hogy az Éjek Éje, sarkig kitárulnak majd az ég titkos kapui, és édesebb lesz a korsók vize; ha kitárulnának azok a kapuk, akkor most nem érezném azt, amit akkor délután éreztem. A könyv angolul volt írva, és 1001 dalból állt. Sárga bőrgerincén azokat a furcsa szavakat olvastam, amelyek a borítón is feltűntek: A First Encyclopaedia of Tlön. Vol: XI. Hlaer to Jangr. Hol, mikor adták ki, semmi nyoma. Az első oldalon és az egyik színes táblázatot borító selyempapír lapon ovális, kék pecsét volt ezzel a felirattal: Orbis Tertius. Két évvel azelőtt, egy kalózkiadású lexikon egyik kötetében rábukkantam egy hamis ország tömör leírására; most valami becsesebb és bonyodalmasabb dologgal ajándékozott meg a véletlen. Most egy ismeretlen világ teljes történelmének terjedelmes és módszeres kivonatát tartottam a kezemben, építményeivel és zűrzavaraival, ijesztő mitológiájával és nyelveinek zsibongásával, császáraival és tengereivel, ásványaival és madaraival és halaival, algebrájával és tüzével, teológiai és metafizikus vitáival. Minden szépen tagolva volt és összefüggött benne, oktató szándéknak vagy gunyoros hangnak semmi látható jele nem mutatkozott.

A "tizenegyedik kötet", amelyről beszélek, későbbi és korábbi kötetekre is utal. Néstor Ibarra, az N. R. F. egyik, immár klasszikus cikkében azt állította, hogy nincsenek ilyen társkötetek; Ezequiel Martínez Estrada és Drieu La Rochelle, talán túlontúl diadalmasan is, megcáfolta ezt a kételyt. Tény, hogy mindeddig a legszorgosabb kutatás is eredménytelen maradt. Hiába forgattuk fel mindkét Amerika és Európa könyvtárait. Alfonso Reyes beleunt ebbe a kicsinyes detektívrobotba, és azt javasolja, hogy fogjunk össze, lássunk munkához, és mi írjuk meg közösen a sok és vaskos hiányzó kötetet: ex ungue leonem. Félig komolyan, félig tréfásan úgy számítja, hogy egyetlen tlönista nemzedék is elég lehet a feladathoz. Ez a merész becslés az alapproblémához vezet vissza: kik találták ki Tlönt? Óhatatlan a többes szám, mert mindenki egyhangúan elvetette azt a föltevést, hogy egyetlen ember - egy szerényen, homályban munkálkodó, fölmérhetetlen Leibniz - találta volna ki. Úgy gondolják, hogy ez a brave new world olyan emberek, csillagászok, biológusok, mérnökök, metafizikusok, költők, kémikusok, számtantudósok, moralisták, festők, földmérők titkos társaságának a műve, akiket egy ismeretlen zseni irányít. Sokan vannak, akik értenek ezekhez a különféle ismeretekhez, de csak kevesen, akikben lelemény is van, és még kevesebben, akik képesek szigorú és rendszeres tervnek alárendelni ezt a leleményt. Olyan óriási tervben minden írónak csak parányi része lehet. Kezdetben azt hitték, hogy Tlön csak puszta káosz, a képzelet felelőtlen szabadossága; ma már tudjuk, hogy egész kozmosz, és, ha ideiglenesen is, meg vannak szabva azok a belső törvények, amelyek igazgatják. Csak arra utalok, hogy a tizenegyedik kötetben olyan pontos és olyan világos rend uralkodik, hogy még látszólagos ellentmondásai is sziklaszilárd bizonyságot alkotnak, s azt tanúsítják, hogy a többi kötet is létezik. A népszerű folyóiratok - bocsánatos buzgalommal - széltében ismertették Tlön helyrajzát és állatvilágát, de én azt hiszem, hogy áttetsző tigrisei és vértornyai talán nem érdemlik meg minden ember szakadatlan figyelmét. Én csupán mindenségfelfogásának bátorkodom néhány perc figyelmet kérni.

Hume egyszer s mindenkorra megállapította Berkeley érveiről, hogy a legcsekélyebb ellenvetést se tűrik, de a legcsekélyebb meggyőző erő sincs bennük. A földre vonatkozóan teljességgel érvényes ez a vélemény, de Tlönben teljességgel hamis. Ennek a bolygónak a lakói - született - idealisták. Nyelvük és nyelvük származékai - a vallás, az irodalom, a metafizika - az idealizmust föltételezik. Szerintük nem térbeli tárgyak összessége a világ, hanem egymástól független cselekedetek zagyva sorozata. Nem térbeli, hanem folyamatos, időbeli. Tlön feltételezett Urspraché-jában, amelyből "jelenlegi" nyelvei és tájszólásai származnak, nincsenek főnevek, csak személytelen igék vannak, amelyeket határozói értékű, egytagú ragok (vagy igekötők) minősítenek. Például nincs olyan szó, amely a hold szónak felel meg, csak valami olyasféle ige van, hogy holdaz vagy holdal. Fölkelt a hold a folyó fölött; ez a mondat így van: Hlör u fang axaxaxasz mlö; a szavak rendje szerint: fölfelé (upward) hátul tartósfolyó holdazott. (Xul Solar röviden fordítja: fönt hátul átfolyó holdalt. Upward, behind the onstreaming it mooned.)

Az eddigiek a déli félgömb nyelveire vonatkoznak. Az északi félgömb nyelveinek (amelyek Urspraché-járól nagyon kevés adat van a tizenegyedik kötetben) nem az ige, hanem az egytagú melléknév a főeleme. A főnév melléknévhalmozás útján jön létre. Nem azt mondják, hold, hanem azt, hogy sötét-gömbölyűn légies-világos vagy égi-halvány-narancsszínű, vagy bármi más összetétellel élnek. Az említett esetben valóságos tárgynak felel meg a melléknévhalmaz; de ez csak véletlen. Az északi félgömb irodalma (akárcsak Meinong folyamatos világa) bővelkedik eszmei tárgyakban, egy pillanat alatt állítják össze és bontják szét őket, ahogy a költői szükség kívánja. Olykor a puszta egyidejűség határozza meg őket. Vannak tárgyak, amelyek két részből vannak összetéve, egy vizuális és egy auditív jellegű elemből, olyanokból, mint a kelő nap színe és egy távoli madárrikoltás. Vannak sokszorosan összetett tárgyak; ezek ilyenféle részekből állnak: az úszó mellét érő napfény és víz, a lehunyt szemű, remegő, rózsaszín csavargó, az az érzés, hogy elragad bennünket egy folyó vagy az álom. Ezek a másodlagos tárgyak más hasonlókkal párosulhatnak; bizonyos rövidítések segítségével, gyakorlatilag végtelen ez a folyamat. Vannak híres költemények, amelyek egyetlen óriási szóból állnak. Ez a szó alkotja a szerző teremtette költői tárgyat. Senki sem hiszi, hogy alapjuk van a főneveknek, paradox módon éppen ezért végtelen a számuk. Tlön északi félgömbjének nyelvei mindazokat a főneveket ismerik, amelyek az indoeurópai nyelvekben megvannak, és még sok mást is.

Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy 'Tlön klasszikus kultúrájában csak egyetlen tudomány van: a lélektan. Az összes többi ennek van alárendelve. Említettem, hogy ennek a bolygónak a lakói olyan szellemi folyamatok sorának fogják fel a mindenséget, amelyek nem a térben, hanem egymás után, az időben mennek végbe. Spinoza a kimeríthetetlen istenségnek tulajdonítja a kiterjedést és a gondolatot; Tlönben senki sem értené meg, hogy így egy kalap alá veszi a kettőt, hiszen az első csak bizonyos állapotokra jellemző, a második pedig a kozmosz tökéletes szinonimája. Más szóval: fel nem foghatják, hogy tarthat időben a térbeliség. Füstfelhő tűnik fel a láthatáron, azután a lángra gyúlt mező, azután a tűzvészt okozó félig égett szivar, mindezt csak az eszmetársítás egyik példájának tekintik.

Ez a monizmus vagy teljes idealizmus érvénytelenné teszi a tudományt. Ha magyarázunk (vagy megítélünk) egy tényt, akkor összevetjük valami más ténnyel; Tlönben ez a kapcsolat az alanynak egy későbbi állapota, amely nem érintheti vagy nem világíthatja meg a korábbi állapotát. Minden szellemi állapot végérvényes: ha csak megnevezzük is - id est, minősítjük -, máris meghamisítottuk. Ebből az következnék, hogy Tlönben nincs tudomány - sőt még okoskodás sincs. De az a paradox igazság, hogy van, mégpedig megszámlálhatatlanul számos. Az a helyzet a bölcseletekkel, ami a főnevekkel az északi félgömbön. Minden filozófia eleve csak dialektikus játék, Philosophie des Als Ob, és ez a megsokszorozódásukra vezetett. Rengeteg a hihetetlen - de vonzó felépítésű vagy szenzációhajhász - rendszer. A tlöni metafizikusok nem az igazságot keresik, még csak nem is a valószínűséget: meghökkentésre törekednek. Azt gondolják, hogy a metafizika a fantasztikus irodalom egyik ágazata. Tudják, hogy minden rendszer csak abban áll, hogy a mindenség minden jellemzőjét alárendeljük egyetlenegynek, közülük bármelyiknek. Még az is helytelen, hogy "minden jellemzőjét", mert a lehetetlent föltételezi, a jelen pillanat és a múltak egyesítését. Az a többes szám is megengedhetetlen, hogy "a múltak", mert az is valami lehetetlen műveletet föltételez... Az egyik tlöni iskola egyenesen tagadja az időt: úgy okoskodik, hogy a jelen meghatározatlan, hogy a jövőnek csak mint jelen idejű reménynek, a múltnak pedig csak mint jelen idejű emléknek van alapja.[2] Egy másik iskola meg azt hirdeti, hogy már az egész idő eltelt, és csak egy visszafordíthatatlan folyamat kétségkívül eltorzult és csonka emléke vagy alkonyi visszfénye az életünk. Egy másik, hogy a mindenség története - és benne a mi életünk és az életünk legapróbb részlete - egy alsóbbrendű isten irománya, amely azért készül, hogy a szerzője egyezségre jusson benne egy ördöggel. Egy másik, hogy olyan titkosírásokhoz hasonlatos a mindenség, amelyekben nem minden jel számít, és csakis az a valóságos, ami minden háromszázadik éjszaka történik. Egy másik, hogy amíg itt alszunk, ott meg ébren vagyunk, és így minden ember két ember.

A tlöni tanok közt egyik se kavart akkora botrányt, mint a materializmus. Némely gondolkodók úgy fogalmazták meg - inkább buzgón, mintsem világosan -, mintha valami paradoxont fejtegetnének. Egy tizenegyedik századi[3] eretnek úgy akarta megkönnyíteni ennek a felfoghatatlan tételnek a megértését, hogy kitalálta a kilenc rézgaras szofizmáját, amely Tlönben éppolyan botrányos hírnévnek örvend, mint nálunk az eleai apóriák. Sok változatban ismeretes ez a "szarvasokoskodás", hol ennyi, hol annyi rézgarast vesztenek és találnak meg bennük; íme a legközönségesebb:

"Kedden X egy néptelen úton jár, és elveszít kilenc rézgarast. Csütörtökön Y négy garast talál az úton; már kissé rozsdásak a szerdai esőtől. Pénteken Z bukkan rá három garasra az úton. Péntek reggel X két garast talál a lakása előszobájában." Az eretnek a megkerült kilenc garas valóságosságát - id est folyamatosságát - akarta kimutatni ezzel a történettel. "Képtelenség (állította) azt gondolnunk, hogy négy garas nem létezett keddtől csütörtökig, három meg keddtől péntek délutánig, kettő pedig keddtől péntek reggelig. Logikus föltennünk, hogy a három időszak minden pillanatában léteztek, ha valami titokzatos és embereknek fölfoghatatlan módon is."

A tlöni nyelv képtelen volt megfogalmazni ezt a paradoxont; a legtöbben meg se értették. Akik a józan ész mellett kardoskodtak, eleinte csak a történet hitelességét vonták kétségbe. Azt hajtogatták, hogy nem más, csak szóbűvészkedés, és két olyan újsütetű szó vakmerő alkalmazásán alapul, amelyet nem szentesített a közhasználat, és amely minden következetes gondolkodással ellenkezik: a talál és az elveszít ige petitio principii-t foglal magában, mert eleve föltételezi a kilenc első garas és az utóbbiak azonosságát. Arra hivatkoztak, hogy minden főnév (ember, garas, csütörtök, szerda, eső) csak metaforikus értéket képvisel. Rámutattak arra a csalárd fordulatra, hogy már kissé rozsdásak a szerdai esőtől, mert előre felteszi, amit bizonyítani akar: hogy kedd és csütörtök közt is megvolt az a négy garas. Azt fejtegették, hogy más dolog az egyenlőség, és megint más az azonosság, és megfogalmaztak valami reductio ad absurdum-félét, azt a föltételes esetet, hagy kilenc ember kilenc egymás utáni éjszakán valami heves fájdalmat érez. Nem volna nevetséges - kérdezték -, ha azt állítaná valaki, hogy az a fájdalom ugyanaz a fájdalom?[4] Csak az a kárhozatos szándék vezérelte azt az eretneket - mondták -, hogy a lét isteni rangjára emeljen néhány pénzdarabot, és hogy hol tagadja, hol meg nem tagadja a többességet. Azzal érveltek, hogy ha az egyenlőség azonossággal is jár, akkor ugyanúgy azt is el kellene ismernünk, hogy csak egy garas az a kilenc garas.

Hihetetlen, de nem ezek a cáfolatok bizonyultak végérvényesnek. Száz évvel a probléma felvetése után egy gondolkodó, aki éppolyan ragyogó elme volt, mint az eretnek, csak ortodox szemléletű, valami vakmerő feltevést kockáztatott meg. E szerint a szerencsés felfogás szerint csak egyetlen alany van, ezt az oszthatatlan alanyt a mindenség minden egyes lénye alkotja, s ezek az istenség szervei és álarcai. X nem más, mint Y, és nem más, mint Z. Z azért talál három garast, mert emlékszik rá, hogy X elvesztette őket; X azért talál kettőt az előszobában, mert emlékszik rá, hogy a többi megkerült... A tizenegyedik kötetből kiderül, hogy ez az idealista panteizmus három nyomós oknak köszönheti teljes győzelmét. Először is elutasítja a szolipszizmust; másodszor: lehetővé teszi a tudományok lélektani alapjának megőrzését; harmadszor pedig: lehetővé teszi az istenek tiszteletének fennmaradását. Schopenhauer (a szenvedélyes és tisztafejű Schopenhauer) valami hasonló tant körvonalaz a Parerga und Paralipomena első kötetében.

A tlöni geometria két némileg különböző tudományt foglal magába: a vizuális és a taktilis geometriát. Az utóbbi a mi geometriánknak felel meg: ők alárendelik az előbbinek. A vizuális geometriának nem a pont, hanem a felület az alapja. Ez a geometria nem ismeri a párhuzamosokat, és kimondja, hogy a helyét változtató ember azokat a formákat is módosítja, amelyek körülveszik. Számtanuk a határozatlan számok fogalmára alapul. Hangsúlyozzák a "nagyobb" és a "kisebb" fogalmának fontosságát; ezeket a mi matematikusaink >, illetve < jellel jelölik. Azt tartják, hogy a számolás művelete szükségképpen módosítja a mennyiségeket, és határozatlanból határozottá változtatja őket. Ha több egyén ugyanazt a mennyiséget számlálja, és azonos eredményre jut, ez, a pszichológusok szerint, csak az eszmetársítást vagy a helyes emlékezetgyakorlatot példázza. Tudjuk, hogy Tlönben egy és örök a megismerés alanya.

Az irodalmi szokásokban is mindent áthat az egységes alany eszméje. Ritkán tüntetik fel a könyvek szerzőjét. A plágium fogalma ismeretlen: kimondták, hogy minden mű egyetlen, időtlen és névtelen szerző műve. A kritika ki szokott találni szerzőket: kiválaszt két különböző jellegű művet - mondjuk a Tao Te King-et és az Ezeregyéjszaká-t -,egyetlen írónak tulajdonítja őket, majd tisztességesen meghatározza annak az érdekes homme de lettres-nek a pszichológiáját...

A könyvek is másfélék. A költött történetekben csak egyetlen cselekmény van, de minden elképzelhető változatával. A bölcseleti jellegű művekben mindig ott a tézis és az antitézis, egy-egy tan tüzetes pró és kontrája. Fogyatékosnak tartják azt a könyvet, amely nem tartalmazza önnön ellenkönyvét. Évszázadok és évszázadok alatt az idealizmus óhatatlanul hatással volt a valóságra. Tlön legrégibb vidékein nem ritka az elveszett tárgyak megkettőződése. Ketten keresnek egy ceruzát; az egyikük megtalálja, de egy szót se szól róla; a másikuk egy másik, nem kevésbé valóságos, de céljainak jobban megfelelő ceruzát talál. Hrön-öknek hívják ezeket a másodlagos tárgyakat (hrönir), és - esetlenül - kissé nagyobbak, mint az eredetiek. A hrönir még nemrégiben is a szórakozottság és feledékenység alkalmi szülöttei voltak. Szinte hihetetlen, hogy csak száz év óta gyártják őket módszeresen, de a tizenegyedik kötet azt állítja. Az első próbálkozások sikertelenek maradtak. De a modus operandi figyelemre méltó. Az egyik állami börtön igazgatója a rabok tudomására hozta, hogy egy folyó régi medrében bizonyos sírok találhatók, és szabadságot ígért azoknak, akik valami fontos leletre bukkannak. Az ásatások előtt hónapokig fényképen mutogatták nekik, hogy mit fognak találni. Ez az első próba azt igazolta, hogy a remény és a mohóság gátlást okoz; egyheti lapátolás és csákányozás után nem került elő más hrön, csak egy rozsdás kerék, az is a kísérlet utáni időből származott. Titokban tartották a dolgot, azután négy iskolában ismét próbálkoztak. Háromban majdnem teljes kudarcot vallottak; a negyedikben (amelynek az igazgatója történetesen meghalt az első ásatások alatt) egy arany álarcot ástak ki - vagy állítottak elő - a tanulók, továbbá egy ősrégi kardot, két-három agyagamforát és egy király rozsdás és csonka mellszobrát, akinek mellén még nem sikerült megfejteni a feliratot. Így fény derült rá, hogy alaptalan azoknak a tanúsága, akik tudni véltek a kutatás kísérleti jellegéről... A tömeges kutatások ellentmondásos tárgyakat eredményeznek; most az egyéni és szinte rögtönzött munkálatok a népszerűbbek. A hrön-ök módszeres kidolgozása (mondja a tizenegyedik kötet) bámulatos szolgálatokat tett a régészeknek. Lehetővé tette, hogy vallatóra fogják, sőt módosítsák a múltat, amely most éppoly képlékeny és éppoly engedelmes, mint a jövő. Furcsa dolog: a másod- és harmadfokú hrön-ök - egy másik hrön-ből származó hrönir, egy hrön hrön-jéből származó hrönir - túlzásba viszik az eredetinek a torzulásait; az ötödfokúak majdnem egyformák; a kilencedfokúak megtévesztésig hasonlítanak a másodfokúakhoz; a tizenegyedfokúakra olyan tiszta vonalak jellemzők, amelyek az eredetin nem fedezhetők fel. Szakaszosan ismétlődő folyamat: a tizenkettedfokú hrön már a hanyatlás első jeleit mutatja. Néha minden hrön-nél tisztább és különösebb az ur: valami, amit a sugalmazás hoz létre, valami remény teremtette tárgy. Fényes példája az említett nagy arany álarc.

Tlönben megkettőződnek a dolgok; de elmosódásra is hajlamosak, és elvesztik részleteiket, ha az ember megfeledkezik ezekről a részletekről. Az a küszöb a klasszikus példa rá, amely mindaddig megvolt, amíg egy koldus föl-fölkereste, de amikor az meghalt, a küszöböt se látta többé senki. Néha egy-egy madár, egy ló megmentette egy körszínház romjait.

Salto, Uruguay, 1940

*

Utóirat 1947-ből

...Úgy adom közre az előbbi cikket, ahogy A fantasztikus irodalom antológiájá-ban jelent meg 1940-ben, semmit se hagyok ki belőle, csak néhány metaforát meg valami gunyoros összefoglalásfélét, ami most már léhának hat. Annyi minden történt azóta... Épp csak megemlítem őket.

1941 márciusában felfedezték Gunnar Erfjord egyik kézírásos levelét Hinton egyik könyvében, amely valamikor Herbert Ashe tulajdona volt. Ouro Pretó-i postabélyegző volt a borítékon, s ez a levél teljességgel földerítette Tlön rejtélyét. A szövege Martínez Estrada föltevését erősíti meg. A XVII. század elején, egy luzerni vagy londoni estén kezdődött ez a ragyogó történet. Akkor alakult egy jó szándékú titkos társaság (tagjai közt ott volt Dalgarno és később George Berkeley), hogy kitaláljon egy országot. Kezdeti ködös terveik közt "hermetikus tanulmányok" szerepeltek meg a filantrópia és a kabbala. Ebből az első időszakból való Andreä különös könyve. Pár évig ülésezgettek, idejekorán szintéziseket gyártottak, de rájöttek, hogy egyetlen nemzedék nem elég egy ország kidolgozásához. Elhatározták, hogy a társaság minden tudora kiválaszt egy tanítványt a mű folytatására. Ez az örökletes rendelkezés érvényben is maradt; két évszázadnyi pangás után Amerikában bukkan fel újra ez az üldözött közösség. 1824 körül, Memphisben (Tennessee) az egyik tag elbeszélget Ezra Buckleyval, az aszketikus milliomossal. Az csak fitymálva hallgatja, nevet azon a szerény terven. Azt mondja, hogy Amerikában képtelenség egy országot kitalálni, és azt javasolja, hogy egy egész bolygót találjanak ki. Ezt az óriási gondolatot egy másikkal párosítja, amely nihilizmusából fakad:[5] hogy tartsák titokban a roppant vállalkozást. Akkoriban az Encyclopaedia Britannica húsz kötete járta; Buckley azt javasolja, hogy állítsák össze a képzeletbeli bolygó módszeres lexikonát. Rájuk bízza a bolygó aranytermő hegyláncait, hajózható folyóit, bika és bölény taposta prérijeit, négereit, bordélyait és dollárjait, azzal az egy feltétellel: "A mű nem alkuszik azzal a szélhámossal, Jézus Krisztussal." Buckley nem hisz Istenben, de meg akarja mutatni annak a nem létező Istennek, hogy halandó emberek is képesek világot teremteni. 1828-ban megmérgezik Buckleyt Baton Rouge-ban; 1914-ben a társaság szétküldi munkatársainak (háromszázan vannak) Tlön Első Lexikonának utolsó kötetét. Zártkörű kiadvány; negyven kötetével ez a legnagyobb arányú mű, amit valaha is írt az ember, de ez is csak alapja lesz egy még aprólékosabb munkának, amelyet már nem is angolul, hanem Tlön valamelyik nyelvén fognak megírni. Egy képzeletbeli világnak ezt az áttekintő képét úgy hívják ideiglenesen, hogy Orbis Tertius, és Herbert Ashe volt az egyik szerény teremtője, nem tudom, milyen minőségben, mint Gunnar Erfjord megbízottja vagy mint a társaság tagja. Talán inkább ez utóbbi, mert kapott egy példányt a tizenegyedik kötetből. Hát a többi? 1942 körül meggyorsultak az események. Különös világossággal emlékszem az egyik elsőre, és azt hiszem, megéreztem benne az előjelet. Egy Laprida utcai lakásban történt, egy nyugatra néző, világos, magas erkély ajtajában. Faucigny Lucinge hercegnő megkapta az ezüst evőkészletét Poitiers-ből. Finom, mozdulatlan dolgok kerültek elő egy külföldi bélyegekkel telerakott doboz tágas mélyéből: kemény címerállatokkal díszített utrechti és párizsi ezüstnemű, egy szamovár. Köztük - egy alvó madár észrevehető, gyönge remegésével - ott rezgett rejtelmesen egy iránytű. A hercegnő nem ismerte. A kék tű a mágneses észak felé igyekezett; homorú fémdoboza volt; az éggömb betűi Tlön egyik ábécéjének betűi voltak. Így tolakodott be először a fantasztikus világ a való világba. Valami nyugtalanító véletlen úgy akarta, hogy a második betolakodásának is tanúja legyek. Pár hónappal később történt, a Cuchilla Negra-hegységben, egy brazilnak a szatócsboltjában. Sant' Annából jöttünk visszafelé Amorimmal. A Tacuarembó folyó áradása arra kényszerített bennünket, hogy kipróbáljuk (és elviseljük) a szatócsbolt kezdetleges vendégszeretetét. A boltos recsegő tábori ágyakat állított fel egy hordókkal, bőrökkel telezsúfolt, nagy helyiségben. Lefeküdtünk, de hajnalig nem hagyott aludni bennünket egy láthatatlan, részeg atyafi, aki kacskaringós szitkokat váltogatott milongafoszlányokkal vagy inkáb

Itt be is fejezem az elbeszélésem személyes részét. A többi már valamennyi olvasóm emlékezetében (ha ugyan nem reményeiben és félelmeiben) él. Csak az alábbi tényeket legyen szabad felidéznem vagy megemlítenem, csupán egy-két szóval, majd úgyis gazdagítja és kibővíti a homorú közemlékezet. 1944 körül a nashville-i (Tennessee) The American című napilap egyik munkatársa kibányászta egy memphisi könyvtárból a tlöni Első Lexikon negyven kötetét. Máig is vitatják, hogy véletlen volt-e ez a fölfedezés, vagy a még mindig tisztázatlan Orbis Tertius szerkesztőinek szándékai szerint történt. Ez a második föltevés a valószínű. A memphisi példányban kihagyták vagy enyhítették a tizenegyedik kötet néhány hihetetlen részletét (például a hrön-ök megkettőződését); kézenfekvő a gondolat, hogy azért törölték őket, mert olyan világot akartak bemutatni, amely nem túlságosan összeférhetetlen a való világgal. Talán az is ezzel a tervvel függ össze, hogy különböző országokban tlöni tárgyakat hoznak nyilvánosságra...[6] Tény, hogy a nemzetközi sajtó felkapta és jócskán megszellőztette a "leletet". Az Ember Legnagyobb Művének kézikönyvkiadásai, antológiái, összefoglalásai, hű fordításai, jogosított utánnyomásai és kalózkiadásai elárasztották és szüntelenül elárasztják a földet. A valóság pedig szinte nyomban engedni kezdett, nem is egy ponton. Igazában mást se akart, csak engedni. Tíz évvel ezelőtt, ha a rend látszatát keltette, akármilyen arányos gondolatrendszer - dialektikus materializmus, antiszemitizmus, nácizmus - elég volt, hogy megbabonázza az embereket. Akkor hogy ne engedtek volna Tlönnek, ennek a rendezett bolygónak, ennek az aprólékos és roppant bizonyosságnak? Szót se érdemel az a válasz, hogy a valóság is rendezett. Meglehet, de olyan isteni - akarom mondani: embertelen - törvények szerint van elrendezve, hogy soha föl nem foghatjuk őket. Lehet, hogy Tlön labirintus, de ember kiokoskodta labirintus, olyan labirintus, amely arra való, hogy megfejtsék az emberek.

Megszokta Tlönt, és e miatt az érintkezés miatt bomlásnak indult a világ. Az emberiség el van bűvölve Tlön szabályosságától, és újra meg újra elfelejti, hogy nem angyalok, hanem sakkjátékosok szabályossága ez. Már behatolt az iskolákba Tlön (föltételezett) "ősi nyelve"; már Tlön (megható eseményekkel teli) szépen kiszínezett történelmét tanítják, amely már kiszorította azt a történelmet, amit én tanultam gyerekkoromban; már egy elképzelt múlt foglalja el a másiknak a helyét az emberek emlékezetében, s erről a múltról semmit se tudunk biztosan, még azt se, hogy hamis. Új alapokra helyezték az éremtant, a gyógyszertant és a régészetet. Gondolom, a biológiára és a számtanra is viszontagságok várnak... Magányosok laza dinasztiája megváltoztatta a világ arculatát. És folytatják a munkát. Ha nem csalódunk, száz év múlva fölfedezi valaki Tlön Második Lexikonának száz kötetét.

Akkor aztán eltűnik a föld színéről az angol, a francia, még a spanyol is. Tlön lesz a világ. Én nem törődöm vele, csak javítgatom az adroguéi szálloda nyugalmas napjaiban Browne Urn Burial-jének egy tétova quevedói fordítását (amit nem szándékozok nyomdába küldeni).

Benyhe János fordítása


A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] Haslam másik műve: A General History of Labyrinths.
[2] Russell (The Analysis of Mind, 1921. 159. lap) fölteszi, hogy bolygónk csak pár perce lett teremtve, és olyan emberiség lakja, amely nem létező múltra "emlékezik".
[3] Az évszázad száznegyvennégy éves időszakot jelent a tizenkettes számrendszerben.
[4] Az egyik tlöni egyház manapság azt tartja, plátói módon, hogy egy bizonyos fájdalom, egy bizonyos zöldessárga szín, egy bizonyos hőmérséklet, egy bizonyos hang az egyetlen valóság. A közösülés szédítő pillanatában minden ember ugyanaz az ember. Minden ember, aki egy Shakespeare-sort idéz, maga William Shakespeare.
[5] Buckley szabadgondolkodó, fatalista volt, és a rabszolgaság híve.
[6] Persze még mindig megoldatlan néhány tárgy anyagának a problémája.


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

PIERRE MÉNARD, A DON QUIJOTE SZERZŐJE

Silvina Ocampónak

A látható életművet, amit ez az elbeszélő hátrahagyott, könnyűszerrel és röviden elsorolhatjuk. Éppen ezért megbocsáthatatlanok azok a kihagyások és betoldások, amiket Madame Henri Bachelier követett el egy megtévesztő jegyzékben; bizonyos napilap, amelynek protestáns beállítottsága nem titok, nem szégyellte ezt tálalni fel szánalmas olvasóinak - akik kevesen is vannak és kálvinisták, ha ugyan nem szabadkőművesek és körülmetéltek. Ménard igazi barátai döbbenten és némi szomorúsággal nézték ezt a jegyzéket. Úgyszólván csak tegnap találkoztunk a vég márványköve előtt és a bánat ciprusai alatt, s a Tévedés máris kikezdi Emlékét... Határozottan elkerülhetetlen egy rövid kiigazítás.

Tudom, hogy az én szerény tekintélyemet nagyon könnyű elutasítani. Remélem azonban, hogy szabad lesz két rangos tanút megneveznem. Bacourt bárónő (akinek felejthetetlen vendredi-jein szerencsém volt megismerkedni az elsiratott költővel) készséggel jóváhagyta az alábbi sorokat. Bagnoregio grófnő, a legfinomabb szellemek egyike Monaco hercegségben (most a pennsylvaniai Pittsburghben, mert nemrégen férjhez ment Simon Kautzschhoz, a nemzetközi emberbaráthoz, akit annyit rágalmaznak - haj! - önzetlen ügyködésének áldozatai miatt), feláldozta "az igazmondásnak és a halálnak" (az ő szavai ezek) a rá jellemző úri tartózkodást, s a Luxe folyóiratban közzétett nyílt levelében hasonlóképpen beleegyezését adja. Ezek a meghatalmazások, gondolom, elégségesek.

Mondottam, hogy Ménard látható életművét könnyű elsorolni. Gondosan átvizsgálva magánirattárát, megállapítottam, hogy a következő darabokból áll:

a) Egy szimbolista szonett, amely kétszer is megjelent (eltérésekkel) a La Conque című folyóiratban (az 1899. márciusi és októberi számban).

b) Monográfia egy költészeti szótár összeállításának lehetőségéről, olyan fogalmakból, amelyek nem informatív köznyelvi fogalmak szinonimái vagy körülírásai, "hanem konvenció teremtette eszményi objektumok, és legelsősorban költői szükségletek fedezésére hivatottak" (Nîmes, 1901).

c) Monográfia Descartes, Leibniz és John Wilkins gondolatvilágának "bizonyos összefüggéseiről és rokon vonásairól" (Nîmes, 1903).

d) Monográfia Leibniz Characteristica universalis-áról (Nîmes, 1904).

e) Szakcikk a sakkjáték gazdagításának lehetőségéről, egyik bástyaparaszt elhagyásával. Ménard előadja, ajánlja, meghányja-veti és végül elutasítja ezt az újítást.

f) Monográfia Raimundus Lullus Ars magna generalis-áról (Nîmes, 1906).

g) Ruy López de Segura A szabad invenció és a sakkjáték művészetének könyve című munkájának fordítása, előszóval és jegyzetekkel (Párizs, 1907).

h) Egy George Boole szimbolikus logikájáról szóló monográfia piszkozatai.

i) A francia próza legfontosabb metrikai törvényeinek vizsgálata, Saint-Simontól vett példákkal (Revue des Langues Romanes, Montpellier, 1909. október).

j) Válasz Luc Durtainnek (aki tagadta ilyen törvények létezését), Luc Durtaintől vett példákkal illusztrálva (Revue des Langues Romanes, Montpellier, 1909. december).

k) Quevedo Aguja de navegar cultos című művének kéziratos fordítása, La boussole des précieux címmel.

l) Előszó Carolus Hourcade litográfia-kiállításának katalógusához (Nîmes, 1914).

m) Les problèmes d'un problème (Párizs, 1917) című munkája, amely időrendben tárgyalja Akhilleusz és a teknős nevezetes problémájának megoldásait. Két kiadása jelent meg eddig ennek a könyvnek; a második Leibniz tanácsát viseli mottóul: "Ne craignez point, monsieur, la tortue", s átdolgozott formában közli a Russellnek és Descartes-nak szentelt fejezeteket.

n) Toulet "mondattani szokásainak" egy makacs elemzése (N. R. F., 1921. március). Ménard - emlékszem - kijelentette, hogy a gáncs és a dicséret érzelmi megnyilatkozás, aminek semmi köze sincs a bírálathoz.

o) Paul Valéry Cimetière marin-jének átdolgozása alexandrinusokba (N. R. F., 1928. január).

p) Támadás Paul Valéry ellen, Jacques Reboul Röplapok a valóság eltörléséért című kiadványában. (Közbevetőleg megjegyezve, ez a támadás pontosan a fordítottja Valéryról alkotott igazi véleményének. Az érdekelt így is fogta fel, s kettejük régi barátsága nem került veszélybe.)

q) Bagnoregio grófnő "meghatározása", abban a "diadalmas kötetben" - a kifejezés más munkatárstól, Gabriele d'Annunziótól származik -, amelyet évente közread ez a hölgy, hogy helyesbítse az újságok elkerülhetetlen ferdítéseit, s valódi arcával mutassa meg "a világnak és Olaszországnak" a maga személyét, amely (szépsége és tevékenysége folytán) olyannyira ki van téve a hibás és elsietett értelmezéseknek.

r) Egy Bacourt bárónőhöz írt remek szonettcsokor (1934).

s) Kézírásos jegyzék versekről, amelyek a központozásnak köszönhetik hatásukat.[1]

Eddig tart (nem hagytunk ki egyebet, csak néhány homályos alkalmi szonettet Madame Henri Bachelier vendégszerető - vagy inkább mohó - emlékkönyve számára) Ménard látható életműve, a keletkezés időrendjében. Most áttérek a másikra: a föld alattira, a mérhetetlenül hősire, a példátlanra. És egyben - ó, emberi lehetőségek! - befejezetlenre. Ez a mű, talán a legjelentősebb korunkban, a Don Quijote első részének kilencedik és harmincnyolcadik fejezetéből és a huszonkettedik fejezet egy részletéből áll. Tudom, hogy egy ilyen állítás ostobaságnak tűnik; ennek az "ostobaságnak" az igazolása e jegyzetek elsőrendű célja.[2]

Két különböző értékű szöveg ösztönzött erre a vállalkozásra. Egyik Novalisnak az a filológiai töredéke - a drezdai kiadásban a 2005-ös számot viseli -, amely egy meghatározott szerzővel való teljes azonosulás témáját körvonalazza. A másik azoknak az élősdi könyveknek egyike, amelyek Krisztust egy bulvárra, Hamletet a Cannebière-re, Don Quijotét a Wall Streetre helyezik. Mint minden jó ízlésű ember, Ménard utálta ezeket a fölösleges bohóckodásokat, amelyek csak arra jók, mondta, hogy a plebejusnak megszerezzék az anakronizmus élvezetét, vagy pedig (ami rosszabb) elgyönyörködtessenek bennünket azzal a lapos gondolattal, hogy minden korszak egyforma, vagy hogy nagyon is különböző. Érdekesebbnek - bár megvalósításában ellentmondásosnak és felszínesnek - találta Daudet híres célkitűzését: egy alakban, mint Tartarin, egyesíteni az Elmés Nemes Lovagot és fegyverhordozóját... Akik azzal gyanúsították meg Ménard-t, hogy egy kortárs Don Quijote megírásának szentelte életét, rágalmazzák fényes emlékét.

Nem más Don Quijoté-t akart papírra vetni - ami könnyű -, hanem a Don Quijoté-t. Szükségtelen hozzáfűzni, hogy sohasem tervezte az eredeti gépies átírását; nem állt szándékában lemásolni. Bámulatos becsvágya az volt, hogy olyan lapokat alkosson, amelyek - szóról szóra és sorról sorra - egybevágnak a Miguel de Cervanteséivel.

"Szándékom csupán meghökkentő - írta nekem 1934. szeptember 30-án Bayonne-ból. - Egy teológiai vagy metafizikai bizonyítás végeredménye - a külvilág, Isten, az okozatiság, az egyetemes formák - nem kevésbé kitervelt és szokványos, mint az én kibeszélt regényem. Az az egyetlen különbség, hogy a filozófusok tetszetős kötetekben adják közre munkájuk közbeeső állomásait, én pedig elhatároztam, hogy eltüntetem őket." Valóban, nem maradt egyetlen piszkozat sem, amely erről a sokesztendei munkáról tanúskodna.

Az elgondolt kezdeti módszer viszonylag egyszerű volt. Jól tudni spanyolul, visszanyerni a katolikus hitet, harcolni a mórok vagy a török ellen, elfelejteni Európa 1602 és 1918 közötti történelmét, Miguel de Cervantesnek lenni. Pierre Ménard-t foglalkoztatta ez az eljárás (tudom, hogy már elég ügyesen kezelte a tizenhetedik századi spanyol nyelvet), de elvetette, mivelhogy könnyű. Talán inkább mert képtelenség! - mondhatja az olvasó. Helyes, de a vállalkozás eleve képtelen volt, és véghezvitelének valamennyi képtelen módja közül ez volt a legkevésbé érdekes. Tizenhetedik századbeli népregényírónak lenni a huszadik században - ezt lekicsinylésnek érezte. Valamiképpen Cervantesnek lenni és eljutni Don Quijotéhoz, ezt kevésbé vesződségesnek - tehát kevésbé érdekesnek - vélte, mint megmaradni Pierre Ménard-nak, és így jutni el Don Quijotéhoz, Pierre Ménard tapasztalatai révén. (Mellesleg szólva, ez a meggyőződés vétette ki vele a Don Quijote második részének önéletrajzi bevezetőjét. Bevenni ezt az előszót annyi lett volna, mint újabb személyt teremteni - Cervantest -, de azt is jelentette volna, hogy Don Quijotét ettől a személytől, nem pedig Pierre Ménard-tól függően ábrázolja. Ezt a könnyű megoldást természetesen elutasította.) "Vállalkozásom lényegében nem nehéz", olvasom levelében más helyütt. "Ahhoz, hogy véghezvigyem, elég volna halhatatlannak lennem." Bevalljam-e: sokszor elképzelem, hogy befejezte, és úgy olvasom a Don Quijoté-t - az egész Don Quijoté-t -, mintha Ménard gondolta volna ki? A XXVI. fejezet böngészésével töltött estéken (ő sohasem rugaszkodott neki ennek) ráismertem barátunk stílusára és mintegy hangjára is ebben a pompás mondatban: a folyók nimfáit, a bánatos és nedves Echót. Egy morális és egy fizikai jelző e hatásos összekapcsolása a Shakespeare-verssort juttatta eszembe, amelyről egy délután beszélgettünk:

Where a malignant and a turbaned Turk...

Miért éppen a Don Quijoté-t?, kérdezheti olvasónk. Spanyol ember esetében ez a választás nem lett volna megmagyarázhatatlan, ám kétségtelenül az egy nîmes-i szimbolistánál, ama Poe követőjénél, aki Baudelaire-t nemzette, aki Mallarmét nemzette, aki Valéryt nemzette, aki Edmond Teste-et nemzette. A már idézett levél megvilágítja ezt a kérdést. "A Don Quijote - magyarázza Ménard - mélységesen érdekel, de nem látom - hogy is mondjam? - elkerülhetetlennek. Nem tudom elképzelni a világmindenséget Edgar Allan Poe kitörése:

Ah, bear in mind this garden was enchanted!

vagy a Le bateau ivre vagy a The Ancient Mariner nélkül, de a Don Quijote nélkül hajlandó vagyok elképzelni. (Persze csak a magam személyes hajlandóságáról beszélek, nem a művek történelmi visszhangjáról.) A Don Quijote esetleges mű, a Don Quijote szükségtelen. Eltervezhetem a megírását, meg is írhatom anélkül, hogy tautológiát követnék el. Tizenkét-tizenhárom éves fejjel elolvastam, talán egészében. Azután figyelmesen újraolvastam néhány fejezetet, azokat, amelyekkel most nem foglalkozom. Úgyszintén áttanulmányoztam a közjátékokat, a színműveket, a Galateá-t, a Példás elbeszélések-et, Persiles és Segismunda kétségtelenül fáradságos kalandjait és a Parnasszusi utazás-t... A Don Quijote emléke, amelyet egyszerűsített a felejtés és a közöny, teljesen egyenértékű bennem egy meg nem írt könyv bizonytalan előképével. Ezt a képet feltételezve (amit jószerével senki sem tagadhat meg tőlem) nem vitás, hogy problémám sokkal nehezebb, mint a Cervantesé. Szívélyes elődöm nem utasította el a véletlen közreműködését: kissé a la diable alkotta meg halhatatlan művét, a nyelv és a lelemény tehetetlenségétől vezettetve. Én arra a rejtelmes feladatra vállalkoztam, hogy betű szerint visszaállítsam az ő spontán művét. Két sarkalatos törvény irányítja magányos játékomat. Az első megengedi, hogy formai és lélektani jellegű változatokkal kísérletezzem; a második arra kényszerít, hogy feláldozzam ezeket az »eredeti« szövegnek, s megdönthetetlen érvekkel igazoljam megsemmisítésüket... Ezekhez a mesterséges béklyókhoz még egy eredendőt is sorolhatunk. Megírni a Don Quijoté-t a tizenhetedik század elején ésszerű, szükséges, talán sorsszerű vállalkozás volt; a huszadik elején majdnem lehetetlen. Nemhiába telt el háromszáz esztendő, telezsúfolva roppant bonyolult dolgokkal. Hogy csupán egyet említsek közülük: éppen a Don Quijoté-val."

E három akadály ellenére Ménard töredékes Don Quijoté-ja a finomabb a Cervantesénél. Ez otromba módon szülőföldje szegényes vidéki valóságát állítja szembe a lovagi képzelgésekkel; Ménard a Carmen földjét választja "valóságul" Lepanto és Lope századában. Micsoda spanyolosságra sarkallta volna ez a választás Maurice Barrèst vagy Rodríguez Larreta doktort! Ménard magától értetődő természetességgel mellőzi az ilyesmit. Művében nincsenek cigányok, sem konkvisztádorok, sem misztikusok, sem II. Fülöp, sem autodafék. Elhanyagolja vagy száműzi a couleur locale-t. Ez a megvetés a történelmi regény új irányát jelzi. Ez a megvetés megfellebbezhetetlenül elítéli a Salammbô-t.

Nem kevésbé ámulhatunk, ha egyes különálló fejezeteket veszünk szemügyre. Vizsgáljuk meg például az első rész XXXVIII. fejezetét, "amelynek tárgya Don Quijote különös előadása a fegyverekről és a tudományokról". Köztudomású, hogy Don Quijote (akárcsak Quevedo a La hora de todos későbbi keletű, megfelelő helyén) perdöntő ítéletet hoz a tudományok ellen, a fegyverek javára. Cervantes kiszolgált katona volt: érthető az ítélete. De hogy Pierre Ménard - a La trahison des clercs és Bertrand Russell kortársa - Don Quijotéja ilyen ködös szofisztikába hulljon vissza! Madame Bachelier ebben a hős lelkiségének való bámulatos és tipikus írói önalárendelést látott; mások (nem valami ötletesen) a Don Quijote átírását; Bacourt bárónő Nietzsche hatását. E harmadik értelmezést (amelyet cáfolhatatlannak vélek) nem tudom, merhetem-e egy negyedikkel megtoldani, amely nagyon jól egybevág Pierre Ménard szinte isteni szerénységével: rezignált vagy ironikus szokásával, hogy olyan eszméket hirdessen, amelyek éppenséggel a visszájukra fordítják igazi nézeteit. (Emlékezzünk vissza Paul Valéry ellen intézett támadására Jacques Reboul kérészéletű szürrealista lapjában.) Cervantes és Ménard szövege szóról szóra azonos, csakhogy az utóbbi mérhetetlenül gazdagabb. (Kétértelműbb, mondhatják ócsárlói; de a kétértelműség: gazdagság.)

Revelációt jelent összevetni Ménard Don Quijoté-ját a Cervantesével. Az utóbbi azt írta például (Don Quijote, első rész, kilencedik fejezet):

...az igazság, melynek anyja a történelem, az idő versenytársa, a cselekedetek letéteményese, a múlt tanúja, a jelen intő példája, a jövendő hírnöke.

Tizenhetedik századi megfogalmazásban, Cervantes, a "laikus lángelme" megfogalmazásában ez a felsorolás pusztán csak a történelem retorikus magasztalása. Ménard viszont ezt írja:

...az igazság, melynek anyja a történelem, az idő versenytársa, a cselekedetek letéteményese, a múlt tanúja, a jelen intő példája, a jövendő hírnöke.

A történelem: az igazság anyja; az eszme meghökkentő. Ménard, William James kortársa, nem mint a valóság megismerését, hanem mint forrását határozza meg a történelmet. Számára nem az a történelmi igazság, ami megtörtént, hanem az, amiről azt tartjuk, hogy megtörtént. A záró kitételek - a jelen intő példája, a jövendő hírnöke - szemérmetlenül pragmatikusak.

Éles ellentét van a két stílus között is. Ménard archaizáló - végső soron idegenszerű - stílusa némiképpen mesterkélt. Nem így elődjéé, aki fesztelenül használja kora spanyol köznyelvét.

Nincs olyan szellemi gyakorlat, amely végeredményben ne lenne fölösleges. Egy bölcseleti tan kezdetben a világmindenség valószínű leírása; múlnak az évek, s már csak egy fejezet - ha ugyan nem csak egy bekezdés vagy egy név - a filozófia történetében. Az irodalomban még nyilvánvalóbb ez a végelavulás. "A Don Quijote - mondta Ménard - mindenekelőtt bájos könyv volt; most alkalom hazafias pohárköszöntőkre, nyelvtani pöffeszkedésre, trágár luxuskiadásokra. A dicsőség: meg nem értés, és talán a legrosszabb fajta."

Semmi új sincs ezekben a nihilista megállapításokban; csak az elhatározás különös, amelyet Pierre Ménard vont le belőlük. Eltökélte, hogy elébe megy a hiábavalóságnak, ami az ember mindén fáradozására vár; rendkívül bonyolult és eleve jelentéktelen vállalkozásba kezdett. Arra áldozta gondját és éjszakáit, hogy idegen nyelven megismételjen egy korábbról létező könyvet. Szaporodtak a piszkozatok; kitartóan javítgatott, és több ezer kéziratlapot tépett össze.[3] Nem engedte, hogy bárki is beléjük tekintsen, és gondja volt rá, hogy ne éljék túl. Hasztalanul próbáltam rekonstruálni őket.

Úgy okoskodtam, hogy a "végső" Don Quijoté-ban afféle palimpszesztet láthatunk, amelyből elő kell hogy tűnjenek barátunk "előzetes" írásának - halvány, de nem olvashatatlan - nyomai. Sajnos, csak az előzőnek a munkáját visszájára fordító második Pierre Ménard áshatná ki és támaszthatná fel ezt a Tróját...

"Gondolkozni, elemezni, kitalálni (írta még nekem) nem rendellenes dolog, ez az értelem természetes lélegzése. Dicsőíteni e funkció alkalmi megvalósulását, régi és idegen gondolatokat gyűjtögetni, hitetlenkedő döbbenettel idézni azt, amit a doctor universalis gondolt, annyi, mint megvallani tunyaságunkat vagy barbár voltunkat. Minden embernek képesnek kell lennie minden eszmére, és hiszem, hogy a jövőben így is lesz."

Ménard (talán akaratlanul) új technikával gazdagította az olvasás fejletlen, kezdetleges művészetét: a szándékos anakronizmus és a téves tulajdonítások technikájával. Ez a korlátlanul alkalmazható technika arra ösztökél, hogy úgy olvassuk az Odüsszeiá-t, mintha később keletkezett volna az Aeneis-nél, s Madame Henri Bachelier Le jardin du Centaure című könyvét úgy, mintha Madame Henri Bachelier-é volna. Ez a technika a legnyugalmasabb könyveket is kalandokkal telíti. Louis-Ferdinand Céline-nek vagy James Joyce-nak tulajdonítani az Imitatio Christi-t, nem elegendő felfrissítése-e ezeknek a bágyadt szellemeknek?

Nîmes, 1939

Jánosházy György fordítása


A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] Madame Henri Bachelier említi még a Szalézi Szent Ferenc-féle Introduction a la vie dévote Quevedo készítette szó szerinti fordításának szó szerinti fordítását. Pierre Ménard könyvtárában semmi nyoma sincs ilyen munkának. Barátunk félreértett tréfájáról lehet szó.
[2] Mellékesen szerettem volna felvázolni Pierre Ménard arcképét. De hogyan merhetnék versenyre kelni azokkal az aranylapokkal, amelyeket, úgy hallom, Bacourt bárónő készít, vagy Carolus Hourcade finom és pontos ceruzájával?
[3] Emlékszem kockás irkáira, fekete törléseire és furcsa nyomdai jeleire, rovarbetűire. Szeretett alkonyatkor kisétálni Nîmes külvárosaiba; rendszerint irkát vitt magával, és vidám tüzet gyújtott vele.


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

KÖRKÖRÖS ROMOK

And if he left off dreaming about you.
THROUGH THE LOOKING-GLASS, VI.

Senki sem látta, hogy partra száll a sötét éjszakában, senki sem látta a szent mocsárban elmerülő bambuszcsónakot, néhány nap múlva azonban már mindenki tudta: a hallgatag férfi délről jött a folyón lefelé, és hazája a meredek hegyoldal számtalan falvainak egyike, ahol a zend tájszólást nem fertőzte meg a görög, és ahol ritka a lepra. Annyi bizonyos, hogy a szürke férfi arcra bukott a sárban, felkapaszkodott a lejtős parton, félre se tolva (valószínűleg meg se érezve) a húsába vágó sásleveleket, és émelyegve, véresen vonszolta magát a kör alakú térségig, amelynek közepén egy tigris vagy ló hajdan tűzpiros, most hamuszürke kőszobra állt. A kör alakú építményt, az egykori templomot régi tűzvészek emésztették el; szentségétől megfosztotta a mocsaras erdő, és istenét az emberek nem tisztelik többé. Az idegen elnyúlt a talapzat mellett. Magasan állt a nap, mire felébredt. Csodálkozás nélkül vette tudomásul, hogy sebei behegedtek; lehunyta fakó szemét, és elaludt: nem a testi gyengeség, hanem akarata kényszerítette. Tudta, hogy e templom az a hely, amelyet legyőzhetetlen akarata keresett; tudta, hogy lejjebb a folyó mentén felgyújtott és holt istenek egy másik templomának romjai is túlélték a fák szüntelen fojtogatását; tudta, hogy halaszthatatlan kötelessége az álom. Éjféltájt egy madár vigasztalan rikoltására ébredt. Meztelen lábnyomok, néhány szem füge és egy korsó figyelmeztette, hogy a környék tisztelettudó lakói meglesték álmát: oltalmát kérték, vagy bűvös erejétől féltek. A félelem hidegen járta át: az omladozó falban keresett magának egy sírfülkét, és ismeretlen levelekkel takarta be magát.

A cél, amely ide vezette, nem volt lehetetlen, csak éppen természetfeletti. Meg akart álmodni egy embert: a legapróbb részletességgel megálmodni és átvinni a valóságba. Egész lelkét betöltötte a mágikus terv; ha a nevét kérdi valaki, vagy korábbi életének bármely mozzanatát, nem tudott volna válaszolni. A lakatlan, szétrombolt templom kapóra jött neki, mert csak egészen kis része volt a látható világnak; a favágók közelsége is, mert gondoskodtak szerény étkezéséről. A tőlük kapott rizs és gyümölcs elegendő táplálék volt testének, amelynek más dolga se volt, csak az alvás és az álom.

Álmai kezdetben kaotikusak voltak, de nemsokára dialektikussá váltak. Az idegen egy körkörös amfiteátrum közepére álmodta magát, amely valahogy a felgyújtott templom volt, és látta, hogy tanítványok hallgatag serege helyezkedik el a lépcsőn; a leghátsó arcok sok évszázad távolában és csillagmagasságban álltak, mégis világosan kirajzolódtak. A férfi anatómia-, kozmográfia- és mágiaórát tartott nekik; az arcok mohó figyelemmel hallgatták, igyekeztek értelmes válaszokat adni, mintha rájöttek volna e vizsga jelentőségére: az egyiküket talán kiszabadítja a puszta jelenés állapotából, és beiktatja a való világba. A férfi csak figyelte kísértetei válaszait, álmában és éberen, átlátott a szélhámosokon, és olykor egy-egy kétkedő szóban megérezte a növekvő értelmet. Egy lelket keresett, amely méltó rá, hogy helyet kapjon a világegyetemben.

Kilenc vagy tíz éjszaka telt el, mire némi keserűséggel belátta, hogy a tanításait szenvtelenül fogadó tanítványoktól nem várhat semmit, de azoktól igen, akik néha megkockáztattak egy-egy ésszerű ellenvetést. Az előbbiek, bár érdemesek a szeretetre és jóindulatra, mégsem válhatnak személyiséggé; az utóbbiak valamivel közelebb állnak a léthez. Egy délután (már csupán hajnalban virrasztott néhány órát, délután is álmodott) örökre szélnek eresztette a képzeletbeli diákhadakat, csak egyetlen tanítványt tartott magánál. Hallgatag, mélabús, olykor akaratos fiú volt, arcán megálmodójának éles vonásai ismétlődtek meg. Hosszú ideig zavarba se hozta, hogy diáktársai hirtelen eltűntek; előrehaladása néhány magánóra után ámulatba ejtette a mestert. A katasztrófa ennek ellenére bekövetkezett. A férfi egy napon, mint valami ragacsos sivatagból, kievickélt álmából, belebámult a halovány alkonyi fénybe, amit első pillanatban összetévesztett a hajnallal, és rádöbbent: nem álmodott. Az estét és a rá következő napot az álmatlanság elviselhetetlen józanságában töltötte. Fel akarta deríteni a vadont, hogy elfáradjon; de a bürökben csak kezdetleges víziókkal gyengén erezett, vékony álomszilánkokra lelt: semmi hasznukat se vette. Összehívja a kollégiumot, gondolta, ám alig mondott egy-két buzdító szót, az egész alaktalanná vált, elmosódott. A már-már örökösnek tűnő virrasztásban a harag könnyei égették öreg szemét.

Be kellett látnia: az álmok összefüggéstelen és kavargó anyagának megformálása a legnehezebb dolog, amire az ember vállalkozhat, még ha behatol is a felső és alsó régiók minden talányába: sokkal nehezebb, mint kötelet sodorni homokból vagy pénzt verni alaktalan szélből. Be kellett látnia, hogy az első próbálkozás kudarccal járt. Megesküdött, hogy elfelejti azt az óriási káprázatot, amely kezdetben félrevezette, és más munkamódszert keresett. Mielőtt alkalmazta, rászánt egy hónapot, hogy visszanyerje delíriumában elfecsérelt erejét. Többé nem a megfontolás késztette alvásra, szinte azonnal álomba merült, és átaludta a nap jó részét. Ha néha álmodott is ez időben, nem törődött vele. Hogy újra megkezdje feladatát, várt, amíg teljes nem lesz a holdkorong. Aztán egy délután megfürdött a folyóban, imádkozott a bolygók isteneihez, kimondta egy hatalmas név kiejthető szótagjait, és elaludt. Csakhamar egy lüktető szívről álmodott.

Elevennek, forrónak, titokzatosnak, ököl nagyságúnak álmodta, és gránátszínűnek, ahogy egy még arctalan és nem nélküli embertest félhomályában formálódott: tizennégy fénylő éjen át aprólékos szerelemmel álmodott róla. Minden éjszaka nagyobb bizonyossággal érzékelte. Nem érintette meg: csak szemtanú volt, megfigyelte, és talán tekintetével igazított rajta. Minden távolságból, minden szögből átélte és érzékelte. A tizennegyedik éjszaka végigsimított mutatóujjával a tüdő artériáján, majd rögtön utána az egész szíven, kívül, belül. Megnyugtatta a vizsgálat. Másnap éjszaka szándékosan nem álmodott, de utána tüstént megragadta a szívet, kimondta egy bolygó nevét, és belefogott egy másik nemes szerv elképzelésébe. Egy év sem telt el, és kész volt a csontváz, a szemhéj. A végtelen számú hajszál megalkotása volt talán a legnehezebb. Megálmodott egy egész embert, egy fiút, de az nem mozdult, nem beszélt, nem nyitotta ki a szemét. Éjszaka éjszakát követett, és a férfi csak alvónak álmodta.

A gnosztikus kozmogóniákban a demiurgoszok összegyúrnak egy vörös Ádámot, aki nem képes lábra állni; akár a porból gyúrt Ádám, a mágus éjszakáinak gyümölcse, a megálmodott Ádám is ügyetlen volt, nyers és kezdetleges. Egy délután a férfi majdnem lerombolta a művét, de meggondolta magát. (Bár jobban járt volna, ha lerombolja.) Miután minden fogadalmát megtette már a föld és a folyó isteneinek, leborult a szobor elé - amely talán tigris vagy csikó lehetett egykor -, és az ismeretlen segítségéért könyörgött. Aznap alkonyatkor a szoborról álmodott. A szobor élt, lüktetett, nem tigris és csikó szörnykeveréke, hanem egyszerre mindkét tüzes teremtmény, és még bika, rózsa és vihar is volt. A sokféle isten elárulta, hogy a földön Tűz a neve, hogy a körkörös templomban (és sok hasonlóban) áldozatokat mutattak be neki, és imádták; és hogy mágikusan életre tudja kelteni a megálmodott kísértetet, akit majd a Tűz és a megálmodó kivételével mindenki hús-vér embernek tekint. Megparancsolta a mágusnak, hogy ha bevezette a fiút a rítusokba, küldje le a folyón a másik lerombolt templomhoz, amelynek piramisai fennmaradtak, hogy legyen, aki az elhagyott épületben őt dicsőítse. És az álmodó ember álmában felébredt a megálmodott.

A mágus végrehajtotta a parancsokat. Kitűzött egy időszakot (ami végül is két év lett), hogy feltárja számára az univerzum és a tűzkultusz titkait. Lelke mélyén fájlalta, hogy el kell válnia a fiútól. A tanítás ürügyén naponta nyújtotta az álom idejét. Egyúttal újraalkotta a fiú véletlenül hibásra sikerült jobb vállát. Időnként az a nyugtalanító érzés kínozta, mintha mindez már megtörtént volna... De napjai általában boldogan teltek; lehunyta szemét, s arra gondolt: Most a fiammal leszek. Ritkábban pedig: A fiam, akit én nemzettem, vár rám, és ha nem megyek, nem létezhet.

Fokozatosan hozzászoktatta a valósághoz. Egyszer megparancsolta neki, hogy tűzzön zászlót egy távoli hegycsúcsra. Másnap ott lobogott a zászló. Hasonló, mind merészebb kísérletekkel próbálkozott. Némi keserűséggel vette tudomásul: fia kész a születésre - és talán türelmetlenül várja is, hogy megszülessen. Aznap éjjel először megcsókolta, és elküldte a másik templomhoz, amelynek romjai a folyó partján fehérlenek, sok mérföldnyi áthatolhatatlan őserdőn és mocsáron túl. De előbb még (hogy a többi emberhez hasonlónak higgye magát, és ne tudja, hogy kísértet) elfeledtette vele tanulóéveit.

Győzelmét és békéjét beárnyékolta az undor. A délutáni és hajnali szürkületben leborult a kőalak elé, talán arra gondolva, hogy irreális fia lejjebb, a folyó mentén most ugyanezt a szertartást végzi, ugyanilyen körkörös romoknál; éjjel nem álmodott, vagy csak úgy, ahogy mindenki más. Elsápadva fogta fel az univerzum hangjait és formáit: fogyatkozó lelke táplálta távollevő fiát. Élete célja beteljesült; a férfi az elragadtatás állapotában maradt. Egy idő múlva, amely a történet egyes elbeszélői szerint néhány év volt, mások szerint néhány lustrum, egy éjfélkor két evezős ébresztette fel: arcukat nem láthatta, de egy mágusról beszéltek, aki egy északi templomnál a tűzben lépked, és nem égeti meg magát. Hirtelen eszébe jutottak az isten szavai. Eszébe jutott: a földkerekség minden teremtménye közül csak a tűz tudja, hogy a fia kísértet. Ez a gondolat eleinte megnyugtatta, később gyötörte. Mi lesz, ha fia eltöpreng természetellenes kiváltságán, és valamilyen módon rájön, hogy ő maga csak jelenés, semmi más? Hogy nem ember, csak egy másik ember álmának kivetülése - páratlan megaláztatás, micsoda őrület! Minden apát érdekel a fia, akit puszta érzékzavarában vagy boldogságában nemzett (engedett a világra), természetes hát, hogy a mágus aggódott, mi lesz a fiával, akit ezeregy titkos éjszakán gondolt ki vonásról vonásra, szervről szervre.

Tépelődésének váratlanul szakadt vége, pedig már mutatta néhány előjel. Először is (hosszú szárazság után) egy domb felett megjelenő távoli felhő, könnyű, mint egy madár; majd dél felől az ég, amely vörös volt, mint a leopárdok ínye; azután a füstoszlopok, amelyek rozsdával vonták be a fémes éjszakát; végül az állatok páni menekülése. Mert megismétlődött, ami sok évszázada már megtörtént. A tűzisten szentélyének romjait elpusztította a tűz. Egy madártalan hajnalon a mágus azt látta, hogy gyűrűző tűzvész zúdul a falakra. Egy pillanatig arra gondolt: a vízbe menekül, de hamarosan megértette, hogy a halál jött el megkoszorúzni öregségét és megszabadítani gyötrelmeitől. Elindult a tűz lángjai felé. Nem haraptak húsába, inkább simogatták, perzselő forróság nélkül. És megkönnyebbülve, megalázva, elborzadva megértette: ő maga is csak jelenés, őt is álmodja valaki.

Boglár Lajos fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A BABILÓNIAI SORSJÁTÉK

Voltam prokonzul, mint mindenki Babilóniában, s mint mindenki, rabszolga; ismertem a hatalmat, a megszégyenülést, a börtönt. Nézzék, jobb kezemről hiányzik a mutatóujjam. Nézzék, szakadt köpenyemből kilátszik a vörös tetoválás a hasamon: ez a második jel, a Beth. Ez a betű teliholdas éjszakákon hatalmat ad nekem azok fölött, akiknek a jele a Ghimel, de alárendel az Alef jelűeknek, akik holdtalan éjjeleken engedelmeskedni tartoznak a Ghimeleknek. A hajnali szürkületben, egy pincében szent bikák vérét eresztettem ki egy fekete kő előtt. Egy holdév tartamára láthatatlannak nyilvánítottak: kiáltottam, és nem feleltek; kenyeret loptam, és nem fejeztek le. Megismertem azt, ami a görögöknek ismeretlen volt: a bizonytalanságot. A bronzkamrában, a fojtogató néma selyemkendője előtt a remény tartott ki mellettem, az élvezetek árjában a rémület. Hérakleidész Pontikosz csodálattal említi Püthagoraszról: vissza tudott emlékezni arra, hogy valaha Pürrosz, azelőtt Euphorbosz volt, azelőtt meg valamely más halandó; ahhoz, hogy én hasonló viszontagságokra visszaemlékezzem, nem kell sem a halálhoz, sem csaláshoz folyamodnom.

Ezt a majdhogynem szörnyű változatosságot olyan intézménynek köszönhetem, amelyet más köztársaságokban nem ismernek, vagy máshol tökéletlenül és titokban működik: a sorsjátéknak. Történetének kutatásával nem foglalkoztam; tudom, hogy még a mágusok se tudnak egyetértésre jutni; hatalmas céljairól annyit tudok, amennyit a Holdról tudhat valaki, aki nem jártas a csillagászatban. Olyan szédítő országból való vagyok, ahol a sorsjáték a valóság lényeges eleme; mindmáig oly keveset gondoltam rá, akár a kifürkészhetetlen istenekre vagy a saját szívemre. Ma, távol Babilóniától és kedves szokásaitól, némi csodálkozással gondolok a sorsjátékra és azokra az istenkáromló feltételezésekre, amelyeket a lefátyolozott emberek suttognak róla a szürkületben.

Atyám elmondta, hogy régen - évekkel vagy évszázadokkal ezelőtt - Babilóniában a sorsjáték meglehetősen közönséges játék volt. Úgy mondta (nem tudom, helyesen-e), hogy a borbélyok rézérmékért szimbólumokkal díszített csont vagy pergamen négyszöget árusítottak. A sorsolás fényes nappal történt: a nyertesek a véletlen minden további közreműködése nélkül ezüstből vert érméket kaptak. Amint látják, nagyon primitív eljárás volt.

Ezek a "sorsjátékok" természetesen megbuktak. Erkölcsi értékük nulla volt. Nem mozgósították az emberek minden képességét, csak a reménykedést. Az általános érdektelenség következtében a sorsjátékokat alapító árusok kezdtek ráfizetni. Valaki reformmal próbálkozott: néhány kedvezőtlen sorsjegyet iktattak be a kedvező számok sorába. A reform következtében a számmal ellátott négyszögek vásárlói kétszeres kockázatot vállaltak: vagy nyernek egy bizonyos összeget, vagy ők fizetnek, mégpedig olykor igen tetemes summát. Ez a csekély kockázat (minden harmincadik sorsjegyre esett egy szerencsétlen szám) persze felkeltette a közönség érdeklődését. A babilóniaiak belevetették magukat a játékba. Aki nem vett sorsjegyet, azt gyávának, kishitűnek tartották. Idővel ez a jogos lenézés nagyot nőtt. Megvetették azt, aki nem játszott, de azt is, aki veszített, és büntetést fizetett. A Társaságnak (ettől kezdve így nevezték) őrködnie kellett a nyertesek érdekem, akik nem juthattak hozzá nyereségükhöz, ha a büntetések majdnem teljes összege nem folyt be. Keresetet indítottak a vesztesek ellen; a bíró megítélte az eredeti büntetést, azonkívül a perköltséget, vagy néhány napi börtönbüntetést rendelt el. Az emberek, hogy kijátsszák a Társaságot, mind a börtönt választották. Néhány ember e virtuskodásának lett köszönhető a Társaság mindenhatósága: egyházi, metafizikai hatalma.

A sorshúzási jegyzékek nemsokára már elhagyták a büntetések felsorolását, s csak annak közlésére szorítkoztak, hogy a mostoha számok mindegyikéért hány napi zárka jár. Ez a maga idejében még alig felismert szűkszavúság rendkívül fontos dolog volt. Ez volt a pénztől független elemek első megjelenése a sorsjátékban. Óriási sikere lett. A játékosok unszolására a Társaság kénytelen volt szaporítani a vesztes számokat.

Köztudomású, hogy Babilónia népe odaadó híve a logikának és a szimmetriának is. Nem volt logikus, hogy a szerencsés sorsjegyek ellenértékét csengő tallérokkal mérjék, a szerencsétlenekét pedig börtönben töltött napokkal és éjszakákkal. Egyes moralisták azzal érveltek, hogy a pénzdarabok birtoklása nem mindig hozza meg a boldogságot, és hogy az örömnek talán vannak más, talán közvetlenebb formái is.

A szegénynegyedekben is nyugtalanság kapott lábra. A papi testület tagjai szaporították a húzások számát, és átélték a félelem és reménység összes változatát; a szegények (érthető vagy elkerülhetetlen irigységgel) úgy érezték, hogy ők ki vannak zárva ebből a közismerten élvezetes hintajátékból. Az a jogos vágy, hogy mindenki, szegény és gazdag egyaránt, részt vehessen a sorsjátékban, olyan felzúdulásra késztette őket, amelynek az emlékét nem tudták elmosni az évek. Egynémely makacs ember nem értette, vagy úgy tett, mintha nem értené, hogy itt új rendről, egy szükséges új történelmi korszakról van szó... Egy rabszolga ellopott egy vörös sorsjegyet, amellyel a sorshúzáson nyelvének kiégetését nyerte. A törvények értelmében a sorsjegytolvajokat is ugyanez a büntetés illette. Egyes babilóniaiak úgy vélekedtek, hogy a tüzes vasat tolvaji minőségében érdemelte ki, mások nagylelkűen úgy, hogy a büntetést a véletlen akarta... Lázongások voltak, sajnálatos vérontások, de a babilóniai nép végül is keresztülvitte akaratát a gazdagok tiltakozása ellenére. A nép teljes mértékben elérte nagylelkű céljait. Először is azt, hogy a Társaság fogadja el a teljhatalmat (erre az új műveletek kiterjedtsége és bonyolultsága miatt volt szükség). Másodsorban azt, hogy a sorsjáték titkos, ingyenes és általános legyen. A sorsjegyek árusítását eltörölték. Miután bevonták a Bel-misztériumokba, minden szabad ember automatikusan részt vett az isten szent labirintusaiban minden hatvanadik éjszakán tartott szent sorsolásokon, amelyek a következő húzásig eldöntötték a sorsát. A következmények kiszámíthatatlanok voltak. Szerencsés húzás következményeként valaki bekerülhetett a mágusok tanácsába, vagy a börtönben tudhatta valamelyik (közismert vagy titkos) ellenségét, vagy egy szoba csendes félhomályában ott találhatta az asszonyt, aki épp nyugtalanítani kezdte, vagy akit már nem remélt viszontlátni; balszerencsés húzás esetén: csonkítás, valami gyalázat, halál várt rá. Néha egyetlen esemény (mint C. kocsmai meggyilkolása, vagy B. titokzatos felmagasztaltatása) harminc vagy negyven húzás zseniális megoldása lett. A húzásokat kikombinálni nehéz dolog volt, de ne felejtsük el, hogy a Társaság tagjai mindenhatók és agyafúrtak voltak (ma is azok). Az a tudat, hogy bizonyos örömök egyszerűen csak a véletlen ajándékai, sok esetben csökkentette volna értéküket; e kellemetlenség elkerülésére a Társaság ügynökei a szuggesztióhoz és a mágiához folyamodtak. Lépéseik, cselekedeteik titkosak voltak. Hogy minden ember titkos reményeit és titkos félelmeit kifürkésszék, csillagjósokat és kémeket tartottak. Voltak bizonyos kőoroszlánok, volt egy Qaphqa nevű szent latrina, voltak repedések poros vízvezetékekben, amelyek a közhit szerint a Társasághoz vezettek; a rossz- és jóindulatú emberek feljelentéseket tettek le e helyeken. Ezeket a változón igaz feljegyzéseket betűrendes kartotékrendszerben gyűjtötték össze.

Bármilyen hihetetlen, de zúgolódók is akadtak. A Társaság, a szokásos diszkréciójával, nem adott közvetlen választ. Jobbnak látta, ha egy álarcgyár romjaira firkálta fel rövid érvelését, amely ma a szent írások között található. Ez a tantétel leszögezi, hogy a sorsjáték a véletlen beiktatása a világ rendjébe, és a tévedések elfogadása nem jelent ellentmondást a véletlennek, hanem éppen a véletlen tudomásul vétele. Azt is leszögezi, hogy az oroszlánok és a szent gyűjtőhely, bár a Társaság továbbra is hitelt ad nekik (és nem mond le a felhasználás jogáról), hivatalos garancia nélkül működnek.

Ez a nyilatkozat lecsillapította az általános nyugtalanságot. Még más hatása is volt, amelyre szerzője talán nem is számított. Alapjában átalakította a Társaság szellemét és működését. Nincs sok időm; mondják, hogy hajóm már készül kifutni a tengerre, de még megpróbálom elmagyarázni.

Akármilyen valószínűtlennek látszik is, de addig senki sem próbálta meg felállítani a sorsjátékok általános elméletét. A babilóniai nem elmélkedő ember. Tiszteli a véletlen parancsait, neki szenteli életét, reményeit, rémületét, de eszébe sem jut, hogy labirintustörvényeit kutassa, a forgó kristálygömböket sem vizsgálgatja, amelyek felfedik e törvényszerűségeket. Az említett hivatalos nyilatkozat mégis sok matematikai-jogi természetű vitát indított el. Egy ilyenből jött létre a következő feltevés: ha a sorsjáték a véletlen intenzifikálása, a káosz periodikus bejuttatása a kozmoszba, nem lenne-e megfelelőbb, ha a véletlen döntené el a végrehajtás minden fázisát, nem csak az egyiket. Nem nevetséges-e, hogy a véletlen elrendeli valaki halálát, de halálának körülményei - elhallgatás, nyilvánosság, határidő: egy óra vagy egy évszázad - nincsenek alávetve a véletlennek? Ezek az oly jogos aggályok végül jelentékeny reformra vezettek, amely oly bonyolult (ezt csak növelte a több évszázados gyakorlat), hogy néhány specialistán kívül már senki sem igazodik ki benne, de azért szeretném legalább jelképesen összefoglalni.

Képzeljünk el egy első sorsolást, amely előírja egy ember halálát. Az ítélet végrehajtására újabb sorsolást rendeznek, ez (mondjuk) kilenc kivégzőt jelöl ki. Ebből a kilencből négyen harmadik sorsolást határozhatnak el, amely majd eldönti a hóhér nevét; ketten kicserélhetik a szerencsétlen határozatot egy szerencséssel (mondjuk, egy kincs felfedezésével), egy másik súlyosbíthatja a halált (vagyis szégyenletessé teszi, vagy kínzásokkal gazdagítja), ismét mások megtagadhatják a végrehajtást... Ez a szimbolikus séma. Valójában a sorsolások száma végtelen. Egyetlen határozat sem végleges, mind újabbakba ágazik el. A tudatlanok azt hiszik, hogy a végtelen számú sorsoláshoz végtelen idő kell; a valóságban elegendő, hogy az idő a végtelenségig osztható legyen, ahogy a híres teknősbéka-paradoxon tanítja. Ez a végtelenség csodálatra méltó módon megegyezik a véletlen kacskaringós útjaival és a Sorsjáték Mennyei Mintájával, amelyet a platonikusok imádnak... Mintha a mi rítusainknak valami eltorzult visszhangja zengene vissza a Tiberisnél: Aelius Lampridius említi az Antoninus Heliogabalus életé-ben, hogy ez a császár kagylókra írta fel a vendégeinek szánt szerencsét; így az egyik tíz font aranyat kapott, a másik tíz legyet, tíz mormotát vagy tíz medvét. Hadd emlékeztessek arra, hogy Heliogabalus Kis-Ázsiában nevelkedett, névadó istenének papjai között.

Vannak határozatlan célú, személytelen sorsolások is: az egyik elrendeli, hogy egy taprobanai zafírt vessenek az Eufrátesz vizébe; a másik, hogy egy bizonyos torony tetejéről bocsássanak szárnyra egy madarat; egy másik meg, hogy a tengerpart végtelen mennyiségű homokjához minden évszázadban adassék hozzá (vagy vétessék el belőle) egy gramm.

A Társaság jótékony hatása alatt a mi szokásainkat teljesen átitatja a véletlen. Aki egy tucat amfora damaszkuszi bort vásárol, nem csodálkozik, ha valamelyikben talizmánt, esetleg viperát talál; a jegyző, amikor szerződést fogalmaz, úgyszólván sohasem mulasztja el, hogy néhány téves adatot ne csúsztasson bele; én magam is meghamisítottam ebben a sietős beszámolómban néhány tündökletes dolgot és néhány kegyetlenséget... Ki tudja, talán valami titokzatos monotóniát is... Történetíróink, akik a világon a legélesebb eszűek, feltaláltak egy módszert a véletlen kiigazítására; azt mondják, hogy ennek a módszernek a műveletei (általában) megbízhatók, bár természetesen nem kerülhetnek nyilvánosságra bizonyos számú hazugság nélkül. Egyébként a regényírói képzelet semmit sem fertőzött meg annyira, mint a Társaság történetét... Ha egy templomból előkerül valamely paleográfiai lelet, az éppúgy lehet egy tegnapi sorsjáték húzásának eredménye, mint egy száz évvel azelőttié. Nem jelenik meg könyv anélkül, hogy minden egyes példány ne különböznék valamiben a többitől. Az írástudók titkos esküt tesznek rá, hogy kihagynak, beszúrnak, változtatnak. A közvetett hazugságot is alkalmazzák.

A Társaság isteni szerénységgel kerül minden nyilvánosságot. Ügynökei persze titkosak, parancsaik, amelyeket (talán megszakítás nélkül) állandóan osztogatnak, semmiben sem különböznek azoktól, amelyeket gazemberek osztanak olyan bőkezűen. Egyébként ki is dicsekedhetnék vele, hogy ő csak gazember és semmi más? Ki tudja, hogy az a részeg, aki valami abszurd parancsot ad, az álmodó, aki felriadva megfojtja a mellette fekvő asszonyt, nem a Társaság titkos utasítását hajtja-e végre? Az, hogy a Társaság csendben működik, mint az isten, a legkülönbözőbb feltételezésekre vezetett. Némelyik aljas módon azt állítja, hogy a Társaság már évszázadok óta nem létezik, és életünk szent rendezetlensége csupán örökség, hagyomány; egy másik szerint a Társaság örök, és fenn fog maradni a legutolsó éjszakáig, amikor az utolsó isten megsemmisíti a világot. Egy másik azt tartja, hogy a Társaság mindenható ugyan, de csak apró dolgokban érvényesíti hatalmát: egy madár rikoltásában, a rozsda és a por színárnyalataiban, a hajnali félálomban. Egy másik, titkos eretnekek száján át azt állítja, hogy a Társaság sohasem létezett, és nem is fog létezni soha. Egy másik, nem kevésbé elvetemült feltételezés szerint teljesen mindegy, hogy állítjuk-e vagy tagadjuk e homályos testület létezését, mert Babilónia nem más, mint egy végtelen hazárdjáték.

Boglár Lajos fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

HERBERT QUAIN MUNKÁSSÁGA

Elhunyt Roscommonban Herbert Quain; nem lepett meg, amikor utánanéztem, hogy a Times Literary Supplement mindössze félhasábnyi nekrológgal tiszteleg előtte, s abban sincs egyetlen dicsérő jelző sem, amit ne módosítana (vagy komolyan ne helytelenítene) egy-egy határozószó. A Spectator megfelelő száma kétségtelenül kevésbé lakonikus, s talán melegebb hangú is, ám Quain első könyvét - The God of the Labyrinth - Agatha Christie egyik művéhez hasonlítja, néhány másikat pedig Gertrude Stein munkáihoz: bizonyára senki sem tartja megkerülhetetlennek az efféle rokonítást, amint az elhunyt szerző sem örült volna neki. Ő egyébként sosem hitte magát zseniálisnak; még csak irodalmi csevegéssel töltött, peripatetikus estéken sem, ahol e férfiú, miután átböngészte a sajtót, mindig Monsieur Teste vagy Doctor Samuel Johnson szerepét játszotta... Teljesen világosan látta könyveinek kísérleti jellegét: újszerűségük és egyszerű becsületességük miatt talán méltók a csodálatra, de szenvedélyességükkel nem szereznek érdemet. "Olyan vagyok, mint Cowley ódái" - írta nekem 1939. március 6-án Longfordból. "Nem a művészetnek, csupán a művészet történetének vagyok a része." Az őszemében nem létezett hitványabb tudományág a történelemnél.

Herbert Quainnek egyik szerény mondatát idéztem; de szerénykedése nem tárja fel előttünk a bölcsességét. Flaubert és Henry James hatására már hozzászoktunk ahhoz a gondolathoz, hogy ritkán és fárasztó munkával jön létre a műalkotás; a XVI. század (gondoljunk a Parnasszusi utazás-ra, gondoljunk Shakespeare sorsára) nem osztotta ezt a lesújtó véleményt. Herbert Quain sem. Úgy gondolta, hogy eléggé gyakori a jó irodalom, szinte nincs is utcai beszélgetés, ami ne érne fel vele. És úgy gondolta, hogy az esztétikum nem mondhat le a meglepetés valamilyen formájáról, emlékezetből pedig bajos meglepődni. Mosolygós őszinteséggel fájlalta a múlt könyveinek "szolgai és makacs őrzését"... Nem tudom, hogy igazolható-e e ködös elmélet; csak azt tudom, hogy a könyvei nagyon is áhítják a meglepetést.

Bánom, hogy visszaszerezhetetlenül kölcsönadtam egy hölgynek Quain első könyvét. Már jeleztem, hogy bűnügyi regényről van szó: The God of the Labyrinth; hálás lehetek, hogy 1933 novemberének utolsó napjaiban hozta forgalomba a kiadó. December elején a Siamese Twin Mystery kellemes és körmönfont bonyodalmai kötötték le Londont és New Yorkot; jómagam ennek a végzetes egybeesésnek tulajdonítom barátunk művének a kudarcát. Meg annak is (teljesen őszinte akarok lenni), hogy tökéletlen a regény kidolgozása, és olykor üres, rideg pompa kíséri a tenger leírását. Hét év múltán már képtelen vagyok felidézni a cselekmény részleteit; íme a vázlata; abban a formában, ahogy most elszürkíti (ahogy most megtisztítja) az emlékezetem. Egy megfejthetetlen gyilkosság van a mű elején, lassú feltárás a közepén, megoldás a végén. A rejtély tisztázása után van egy hosszú, visszautaló bekezdés, amelyben ez a mondat szerepel: Mindenki azt hitte, hogy a két sakkozó véletlenül találkozott. A mondat azt adja tudtunkra, hogy téves a megoldás. Az olvasó erre türelmetlenül átfutja a kérdéses fejezeteket, s rájön egy másik megoldásra, az igazira. E páratlan könyv olvasója okosabb a detektívnél.

Ennél is rendhagyóbb az April March című "visszafelé haladó és elágazó regénye", amelynek harmadik (és egyetlen) része 1936-ban keletkezett. A mű megítélésekor senki előtt sem marad titok, hogy játékról van szó; ildomos itt felidézni, hogy maga a szerző sem gondolta másképp. "Én erre a műre - hallottam tőle - a játékok alapvonásait tartom érvényesnek: a szimmetriát, az önkényes szabályokat, az unalmat." Még a cím is gyengécske calambour: Nem azt jelenti, hogy Áprilisi menet, hanem szó szerint Április március. Van, aki Dunne elveit hallotta visszhangozni bennük; Quain előszava inkább Bradley fonák világát idézi, ahol a halál megelőzi a születést, a heg a sebet, a seb az ütést (Appearance and Reality, 1897, 215. old.).[1] Az April March világai nem regresszívek; a megjelenítésük halad visszafelé. Visszafelé haladó és elágazó mű, mint már említettem. Tizenhárom fejezetből áll. Az első ismeretlen személyek között, egy peronon elhangzó kétértelmű párbeszédet mond el. A második az elsőben leírtak előzményét mondja el. A harmadik, mely szintén visszafelé halad, az első fejezetnek egy másik lehetséges előzményét mondja el; a negyedik egy újabbat. E három előzmény (amelyek szigorúan kizárják egymást) mindegyike maga is három-három további s egészen eltérő előzményre ágazik. A teljes mű tehát kilenc regényből áll; mindegyik három-három hosszú fejezetből. (Az első fejezet természetesen azonos mindegyikben.) A regények közt az egyik jelképes regény; a másik fantasztikus; a következő bűnügyi; utána lélektani; utána kommunista; utána kommunistaellenes és így tovább. Egy ábra talán megkönnyíti a megértést:

E szerkezetről elismételhető, amit Schopenhauer mondott a tizenkét kanti kategóriáról: mindent feláldoz egy szimmetriaroham miatt. A kilenc történet közt, mint várható volt, van, amelyik nem méltó Quainhez; nem az a legsikerültebb, amelyiket eredetileg kigondolt, az x4; hanem a fantasztikus történet, az x9 a legjobb. A többit elcsúfítják a bárgyú tréfák és a fölösleges álpontosítások. Akik időrendben olvassák a történeteket (példának okáért: x3, y1, z), nem érzik e különös könyv sajátos ízét. Két történet - az x7 és az x8 - önmagában értéktelen; az egymásutániságból nyerik a hatásukat... Nem tudom, fel kell-e idéznem, hogy már megjelent az April March, amikor Quain megbánta, hogy hármas rendszert használt, és megjósolta, hogy az utánzói majd a binaritás mellett döntenek:

a demiurgoszok és az istenek pedig a végtelen mellett: végtelen történetek, végtelen elágazásokkal.

Egészen másfajta, de szintén visszafelé tekintő mű a The Secret Mirror című kétfelvonásos hősi komédia. A fent áttekintett művek esetében a formai összetettség megkötötte az író képzeletét; itt szabadabban szárnyal. Az első, a hosszabbik felvonás Thrale generális (C. I. E.) vidéki lakában, Melton Mowbray közelében játszódik. A cselekménynek a tábornok nagyobbik lánya, Miss Ulrica Thrale a láthatatlan középpontja. Egy párbeszédből felsejlik előttünk férfias, fennhéjázó alakja; gyanítjuk, hogy nemigen kalandozik az irodalom tájaira; az újságok hírül adják, hogy jegyességre lép Rutland hercegével; az újságok cáfolják az eljegyzést. Egy drámaíró, Wilfred Quarles a lány hódolója; egyszer már kapott tőle egy bohó csókot. Irdatlan vagyon és ősi vér jellemzi a hősöket; érzelmeik nemesek, de mértéktelenek; a párbeszéd láthatóan a Bulwer-Lytton-féle puszta szófacsarás és Wilde, illetve Philip Guedalla epigrammáinak a stílusa közt ingadozik. Van a darabban fülemüle és éjszaka; és van benne egy teraszon vívott, tikos párbaj. (És szinte teljesen észrevétlenül van benne egy fura ellentmondás is, akárcsak néhány gusztustalan részlet.) Az első felvonás szereplőit viszontlátjuk a másodikban - más nevekkel. Wilfred Quarles, a "drámaíró" liverpooli bizományos; John William Quigley az igazi neve. Miss Thrale ugyanaz marad; Quigley még sosem látta, de betegesen gyűjti a Tatler-ben és a Sketch-ben megjelent portréit. Quigley az első felvonás szerzője. A valószerűtlen és valószínűtlen "vidéki lak" nem más, mint egy zsidó-ír panzió, amelyben ő lakik, s amelyet maga lényegített át és nagyított fel... A két felvonás cselekménye párhuzamos, ám a másodikban némileg minden borzalmas, minden kitolódik vagy meghiúsul. A The Secret Mirror bemutatásakor Freud és Julien Green nevét emlegette a kritika. Az előbbi említése nekem teljesen indokolatlannak tűnik.

Az a hír járta, hogy a The Secret Mirror freudiánus vígjáték; e kedvező (de téves) értelmezés a sikert jelentette. Sajnos Quain akkor már elmúlt negyvenéves; megszokta a kudarcot, s nem akaródzott neki jókedvvel elfogadnia a megváltozott helyzetet. Bosszút esküdött. 1939 végén kiadta a Statements című könyvét: ez talán a legeredetibb műve, kétségtelenül a legvisszhangtalanabb és a legtitokzatosabb. Quain érvelése szerint az olvasók faja már kihalt. "Nincs európai ember - érvelt -, aki ne volna lappangó vagy tényleges író." Azt is vallotta, hogy az irodalommal járó sokféle gyönyörűség közül a leleményesség a legmagasabb rendű. Mivel nem mindenki részesülhet ebben a gyönyörűségben, sokaknak meg kell elégedniük látszatteremtéssel. Ezeknek a "fogyatékos íróknak", akik tengernyien vannak, szánta Quain a Statements nyolc történetét. Mindegyik egy-egy jó cselekményt előlegez vagy ígér, de a szerző szándékosan valamennyit elrontja. Az egyik, nem a legjobb, két cselekményt sejtet. Az olvasó azt hiszi, amikor eltereli a figyelmét a hiúság, hogy maga találta ki őket. Én gyanútlanul a harmadik történetből - The Rose of Yesterday - merítettem A körkörös romok-at, Az elágazó ösvények kertje című kötetem egyik elbeszélését.

1941

Scholz László fordítása


A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] Jaj, Herbert Quain és a tudomány, jaj, egy 1897-es könyv 215. oldala. Platónnál Az államférfi egyik beszélgetőtársa már leírt egy hasonló regressust: azt, amelyben a Föld Szülte avagy Autochton Lények a kozmosz ellentétes irányú forgásakor az öregségből az érett korba jutottak, az érett korból a gyerekkorba, a gyerekkorból pedig eltűntek a semmibe Theopomposz is említ a Philippiká-ban bizonyos északi gyümölcsöket, amelyek attól erednek, aki elfogyasztja, ami ugyancsak visszafelé haladó folyamat... Sokkal érdekesebb elképzelni az Idő megfordítását: azt az állapotot, amelyben emlékeznénk a jövőre, és nem vennénk tudomást, vagy épp csak sejtésünk volna a múltról. Lásd a Pokol X. énekében a 97-102. sorokat, ahol összehasonlíttatik a prófétai látomás a távollátással.


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

BÁBELI KÖNYVTÁR

"By this art you may contemplate
the variation of the 23 letters..."
THE ANATOMY OF MELANCHOLY
PART 2. SECT II. MEM. IV.

Az univerzumot (amelyet mások Könyvtárnak neveznek) meghatározatlan és talán végtelen számú, hatszög alakú galéria alkotja, melyeknek közepén alacsony korláttal körülvett nagy szellőzőaknák vannak. Minden hatszögből láthatók lefelé és felfelé az emeletek - sehol sincs végük. A galériák beosztása egyforma. Kettőt kivéve minden oldalon öt - összesen húsz - hosszú polc takarja a falakat a földtől a mennyezetig; magasságuk alig haladja meg egy átlagos könyvtáros magasságát. Az egyik szabad falrész keskeny előtérbe nyílik, az előtér pedig egy másik, az előzőhöz és a többihez hasonló galériába. Az előtértől jobbra és balra egy-egy parányi helyiség van. Egyikben állva lehet aludni, a másikban szükségét végezheti az ember. Itt kanyarog a csigalépcső a távoli mélység és távoli magasság felé. Az előtérben tükör áll, amely híven kettőzi mindazt, ami előtte van. A tükör létéből az emberek arra következtetnek, hogy a Könyvtár nem végtelen - ha valóban az volna, minek e csalóka kettőzés? -, magam azonban inkább arról álmodozom, hogy a finoman csiszolt felületek a végtelent sejtetik-ígérik... A fény gömb alakú gyümölcsökből árad, melyeket lámpának neveznek. Minden hatszögben kettő függ, átellenesen. Fényük állandó és elégtelen.

Mint bármelyik ember a Könyvtárban, ifjúkoromban sokat utaztam; zarándokoltam, hogy felleljek egy könyvet, talán a katalógusok katalógusát, de most, amikor szemem már alig tudja kibetűzni írásomat, a halálomra készülök, alig néhány mérföldre a hatszögtől, amelyben születtem. Halálom után lesznek majd könyörületes kezek, melyek áthajítanak a korláton; a levegő feneketlen mélysége lesz a sírom; testem hosszan merül alá, hogy végül elrohadjon és szétoszoljék a végtelen zuhanás örvénylő szelében. Én azt állítom, hogy a Könyvtár végtelen. Az idealisták azzal érvelnek, hogy a hatszögletes termek az abszolút tér szükségszerű formái, vagy legalábbis a mi térszemléletünké. Úgy vélik, hogy háromszög vagy ötszög alakú terem elképzelhetetlen. (A misztikusok azt állítják, hogy az eksztázisban egy kerek szobát látnak, egyetlen hatalmas, kerek könyvvel, amelynek egybefüggő gerince körben borítja a falat, ám vallomásuk gyanús, szavaik homályosak. Ez a kör alakú könyv: Isten.) Elég, ha itt felidézem a klasszikus mondást: A Könyvtár olyan gömb, amelynek középpontja bármelyik hatszög, és kerülete felfoghatatlan.

Minden hatszög minden falának öt polc felel meg; minden polcon harminckét azonos nagyságú könyv, minden könyv négyszáztíz oldalas, minden oldalon negyven sor, minden sorban mintegy nyolcvan fekete betű. A könyvek hátán is vannak betűk, ezek azonban nem azt jelzik vagy mutatják, amit a lapok tartalmaznak. Tudom, hogy ez az összefüggéstelenség egykor titokzatosnak látszott. Mielőtt a megoldást összefoglalnám (amelynek felfedezése, tragikus kihatásai ellenére is, talán a történelem legjelentősebb eseménye), néhány axiómát szeretnék felidézni.

Az első: a Könyvtár ab aeterno létezik. Ebben az igazságban, amelyből a világ jövőbeni örökkévalósága is egyenesen következik, egyetlen értelmes elme sem kételkedhet. Az ember, ez a tökéletlen könyvtáros vagy a véletlen, vagy rosszakaratú demiurgoszok műve; az univerzum pedig, elegáns állványával, rejtélyes köteteivel, fáradhatatlan lépcsőivel - hogy felmenjen rajtuk az utazó -, és latrináival - hogy ráüljön a könyvtáros - kizárólag valamely istenség műve lehet. Isten és ember közti távolság azonnal felmérhető, ha csak összehasonlítjuk ezeket a durva és reszkető jeleket, melyeket téveteg kezem egy könyv fedelére ró, a könyv belsejében látható organikus betűkkel: ezek pontosak, finomak, koromfeketék, utánozhatatlanul szimmetrikusak.

A második axióma: az ortográfiai jelek száma huszonöt.[1] E megállapítás lehetővé tette, hogy háromszáz évvel ezelőtt megalkossák a Könyvtár általános elméletét, és megnyugtató módon megoldják az addig megfejthetetlennek látszó problémát, azt, hogy szinte valamennyi könyv kaotikus zagyvaság. Az egyik, amelyet apám a tizenöt-per-kilencvennégyes részleg valamely hatszögében látott, az M C V betűket foglalta magába, perverz módon ismételve őket az elsőtől az utolsó sorig. Egy másik könyv (ebben a részlegben sokat forgatták) a betűk puszta labirintusa, de az utolsó előtti lapon ez van: Ó, idő, a te piramisaid! Ma már tudjuk, hogy egy értelmes sor vagy egy pontos hír körül mérföld hosszúságú esztelen kakofónia, verbális limlom és összefüggéstelenség található. (Hallottam egy elmaradott vidékről, ahol a könyvtárosok szakítanak azzal a dőre babonával, hogy a könyvekben értelmet keressenek, mint ahogy nem keresnek értelmet az álmokban vagy a tenyér kusza vonalaiban sem... Felteszik, hogy az írás feltalálói a huszonöt természetes jelet utánozták, de azt állítják, hogy ezek alkalmazása esetleges, és a könyvek önmagukban semmit sem jelentenek. Ez a vélemény, mint látni fogjuk, nem egészen alaptalan.)

Nagyon sokáig azt hitték, hogy ezek a megfejthetetlen könyvek régi vagy távoli nyelveken íródtak. Bizonyos, hogy a legrégebbi emberek, az első könyvtárosok a mi mai nyelvünktől erősen eltérő nyelvet beszéltek; bizonyos, hogy néhány mérfölddel jobbra más nyelvjárást beszélnek, kilencven emelettel feljebb pedig egészen érthetetlen nyelvet. Mindez, ismétlem, bizonyos, de négyszáztíz oldalnyi változatlan M C V nem jelenthet semmit egyetlen nyelven sem, bármennyire kezdetleges vagy dialektális nyelv is az. Egyesek azt fejtegették, hogy minden betű befolyásolhatta a következőt, és így az M C V értéke a 71. oldal harmadik sorában nem azonos azzal, amit egy másik oldal másik sorában kifejez, de ez a ködös tétel nem sokáig tartotta magát. Mások titkosírásra gondoltak; e feltevést általában elfogadták, ámbár nem abban az értelemben, ahogy az elgondolói megfogalmazták.

Ötszáz évvel ezelőtt az egyik felső hatszög főkönyvtárosa[2] talált egy könyvet, amely ugyanolyan zavaros volt, mint a többi, de majdnem két oldalon keresztül összefüggő sorok voltak benne. Leletét megmutatta egy vándormegfejtőnek, aki azt állította, hogy portugálul van írva, mások viszont azt, hogy jiddisül. Majd' egy évszázadba telt, mire azonosították a nyelvet: a gauraninak egy szamojéd-litván ága, a klasszikus arab ragjaival. Tartalmát is megfejtették: a kombinatorikus analízis alapismeretei, végtelen számú variációk példáival illusztrálva. Ezek a példák tették lehetővé, hogy az egyik zseniális könyvtáros felfedezze a Könyvtár alaptörvényét. Ez a gondolkodó rájött, hogy minden könyv, bármennyire különbözzék is, hasonló elemekből áll; ezek: a szóköz, a pont, a vessző és az ábécé huszonkét betűje. Azt is állította - és ezt valamennyi utazó megerősítette -, hogy: A hatalmas Könyvtárban nincs két azonos könyv. E cáfolhatatlan premisszákból arra következtetett, hogy a Könyvtár teljes, és polcain a húsz-egynéhány ortográfiai jel valamennyi - bár nagyszámú, de mégsem végtelen - lehetséges kombinációja előfordul, vagyis mindaz, ami kifejezhető (és valamennyi nyelven megvan). Minden: a jövő minuciózusan leírt története, az arkangyalok önéletrajza, a Könyvtár pontos katalógusa, ezer és ezer hamis katalógus, e katalógusok hamisságának kimutatása, az igazi katalógus hamisságának kimutatása, Baszileidész gnosztikus evangéliuma, az evangélium kommentárja, az evangélium kommentárjának kommentárja, igaz beszámoló a halálodról, valamennyi könyv fordítása minden nyelven, minden könyv betoldott részletei minden könyvben, az az értekezés, amit Beda írhatott volna (de nem írt meg) a szászok mitológiájáról, Tacitus elveszett könyvei.

Amikor kihirdették, hogy a Könyvtár minden könyvet magában foglal, különös boldogság volt az első érzés. Minden ember az érintetlen és titkos kincs urának érezte magát. Nem volt probléma, sem egyéni, sem a világot érintő, amelyre ne lett volna ékesszóló megoldás valamelyik hatszögben. Az univerzum bizonyságot kapott, az univerzum hirtelen megnyitotta a remény határtalan dimenzióit. Az idő tájt sokat beszéltek az Igazolásokról: védőbeszédek és jövendölések könyvei ezek, amelyek a világ minden emberének minden cselekedetét mindörökre igazolták, és jövőjük csodálatos titkait is tartalmazták. Ezernyi kapzsi ember hagyta ott születésének édes hatszögét, nekiiramodott a lépcsőknek, a hiú szándéktól hajtva, hogy megtalálja saját Igazolását. Zarándokok vitatkoztak a szűk folyosókon, sötét átkokkal átkozódtak, fojtogatták egymást az isteni lépcsőkön, hamis könyveket hajigáltak az alagutak mélyébe, míg őket távoli vidékek emberei taszították a halálba. Mások megőrültek... Az Igazolások léteznek (magam is láttam kettőt, eljövendő személyekre vonatkoztak, talán nem is képzelt személyekre), de akik keresték őket, elfeledkeztek valamiről: a nullával egyenlő a valószínűsége annak, hogy egy ember megtalálja saját Igazolását vagy akár az Igazolás valamely csalóka változatát.

Azt is beszélték akkoriban, hogy megvilágosodnak az emberiség alapvető misztériumai: a Könyvtár és az idő eredete. Valószínű, hogy vannak szavak, melyekkel e súlyos titkok megmagyarázhatók; ha a filozófusok szótára nem volna elegendő, a sokarcú Könyvtár bizonyosan megalkotta a sose hallott nyelvet, ami kell hozzá, s e nyelv szótárát és nyelvtanát. Az emberek immár negyedik százada nyűvik a hatszögeket... Vannak hivatalos keresők, inkvizítorok. Láttam őket hivatásuk gyakorlása közben: mindig kimerülten érkeznek, valami lépcsőről beszélnek, amin nincsenek lépcsőfokok, és ami majdnem halálukat okozta; galériákról és lépcsőkről beszélnek a könyvtárosokkal; néha kézbe veszik a legközelebbi könyvet, belelapoznak, gyalázatos szavakat keresnek. Láthatóan egyik sem reméli, hogy talál valamit.

Az óriási reménységet természetesen túlzott csüggedtség követte. A bizonyosság, hogy valamelyik hatszög valamelyik polcán értékes könyvek vannak, és hogy ezek az értékes könyvek hozzáférhetetlenek, szinte elviselhetetlennek tűnt. Egy istenkáromló szekta azt javasolta, hogy szüntessék be a keresésüket, és az emberek addig keverjék a betűket és a jeleket, amíg a véletlen valószínűtlen adományaként megalkothatják a kánoni könyveket. A hatóságok szigorú rendszabályok bevezetésére kényszerültek. A szekta eltűnt, de gyerekkoromból emlékszem öregekre, akik naphosszat a latrinákban rejtőzködtek, kezükben a tiltott kockavető pohár, fenekén fémkorongokkal, és erőtlenül majmolták az isteni rendetlenséget.

Mások ezzel szemben úgy vélték, hogy a haszontalan művek megsemmisítése a legfontosabb. Elriasztották a hatszögeket, megbízóleveleket mutogatva, amelyek nem mindig voltak hamisak; utálkozva belelapoztak valamelyik kötetbe, és egész polcokat ítéltek pusztulásra. Higiénikus, aszketikus dühüknek több millió könyv esztelen megsemmisítése köszönhető. Nevük átkozott, de azok, akik az őrjöngésben elpusztított "kincseket" sajnálják, megfeledkeznek két közismert tényről. Az egyik: a Könyvtár oly hatalmas, hogy az emberi eredetű csökkentés alig-alig észrevehető. A másik: minden példány egyedi, pótolhatatlan, de - mivel a Könyvtár totális - sok százezer tökéletlen fakszimile is van; ezek olyan művek, amelyek csak egy betűben vagy egy vesszőben különböznek egymástól. A közvéleménnyel szemben bátorkodom feltételezni, hogy a Tisztogatók fosztogatásainak következményeit eltúlozta az a rémület, amelyet e fanatikusok kiváltottak. Az az őrült vágy hajtotta őket, hogy kezükbe kaparintsák a Karmazsinvörös Hatszög könyveit: e könyvek a szokottnál kisebb formátumúak; mindenhatók, illusztráltak és mágikusak.

Tudunk a kor egy másik babonájáról is: a Könyv Emberéről. Valamely hatszög valamely polcán - így vélték az emberek - kell hogy legyen egy könyv, amely az összes többinek kulcsa és tökéletes összefoglalása; egy könyvtáros egyszer átlapozta, és olyan lett, mint egy isten. E részleg nyelvében ma is megtalálhatók az egykori tisztségviselő kultuszának nyomai. Sokan indultak zarándokútra, hogy megkeressék Őt. Egy évszázadon át kutatták hasztalanul minden irányban. Hogyan találhatnák meg a titkos és szent hatszöget, amely befogadta? Valaki a regresszív módszert ajánlotta: az A könyv lokalizálásához szükséges a B könyv, amely megmutatja A helyét; a B könyv lokalizálásához előbb meg kell nézni C könyvet; és így tovább a végtelenségig... Efféle kalandokra pazaroltam én is sorvadó éveimet. Nem tartom valószínűtlennek, hogy az univerzum valamelyik polcán megvan a totális könyv;[3] esedezem az ismeretlen istenekhez, bár lett volna ember - csak egy, még ha évezredekkel ezelőtt élt is! -, aki átnézte és elolvasta azt a könyvet. Ha becsület, tudás és boldogság nem lehet enyém, hát legyen másoké. Csak létezzen az ég, még akkor is, ha az én helyem a pokol. Sértsenek meg, semmisítsenek meg, de egy pillanatra, egyetlen lényben kapjon értelmet a Te hatalmas Könyvtárad.

Az istentelenek azt állítják, hogy a Könyvtárban az esztelenség a törvényszerű, és hogy az ésszerűség (még a legegyszerűbb és legtisztább összefüggés is) szinte csodálatos kivétel. Mondják - jól tudom -, hogy "a lázas Könyvtár hazárd, szeszélyes köteteit szüntelenül az a veszély fenyegeti, hogy átváltoznak egy másik kötetté, és mindent állítanak, tagadnak vagy összekevernek, mint egy önkívületben levő istenség". E szavak, melyek nemcsak a zűrzavarról vádaskodnak, hanem annak példáját is adják, világosan bizonyítják ferde ízlésüket és reménytelen tudatlanságukat. A Könyvtár valójában az összes verbális struktúrát, a huszonöt írásjel minden lehetséges változatát magában foglalja, de nem tartalmaz egyetlen abszolút ostobaságot sem. Szükségtelen megjegyezni, hogy az általam irányított számos hatszög legjobb kötetének címe: Jól fésült mennydörgés, egy másiké A gipszgörcs, egy harmadiké Axaxaxasz mlö. E szavak első látásra talán összefüggéstelenek, de allegorikus vagy titkosírásos jellegük bizonyítható. A bizonyítás verbális és ex hypothesi, a Könyvtárban fellelhető. Nincs olyan betűkombináció, akár például a

dhcmrlchtdj,

amely az isteni Könyvtárban ne volna meg eleve, s a Könyvtár valamelyik titkos nyelvében ne rejtene magában valami szörnyűséges értelmet. Senki sem mondhat ki akár egyetlen szótagot, amely ne lenne tele gyöngédséggel vagy félelemmel, valamely nyelven ne lenne egy isten hatalmas neve. A beszéd tulajdonképpen tautológia. Ez a haszontalan és bőbeszédű levél is megvan már a megszámlálhatatlan hatszög valamelyikében, az öt polc harminc kötetének egyikében; de ott van a cáfolata is. (N számú lehetséges nyelv használja ugyanazt a szókészletet; némelyikben a Könyvtár fogalmának ez a pontos meghatározás a megfelelője: hatszögű galériák mindenütt jelenlevő és örökös rendszere, de a könyvtár kenyér is, vagy piramis, vagy valami más dolog, és a definíció hét szava más értékű. Hát te, nyájas olvasó, biztos vagy-e benne, hogy megérted a nyelvet, amin írok?)

A rendszeres írás eltereli figyelmemet az emberek mai helyzetéről. A bizonyosságtól, hogy minden meg van írva, megsemmisülünk, vagy elbizakodottá válunk. Ismerek olyan helyeket, ahol az ifjak leborulnak a könyvek elé, és barbárul csókolgatják a lapokat, közben pedig egyetlen betűt sem képesek megfejteni. A járványok, eretnek viszálykodások, az óhatatlanul banditizmussá fajuló zarándoklatok jócskán megtizedelték a lakosságot. Azt hiszem, már említettem az öngyilkosságokat, melyeknek száma évről évre több. Talán az öregség és a félelem vezet félre, de azt gyanítom, hogy az emberi faj - az egyetlen - kihalóban van, és a Könyvtár fennmarad: kivilágítva, magányosan, végtelenül, tökéletes mozdulatlanságban, értékes köteteivel, haszontalanul, ronthatatlanul, titkosan.

Leírtam imént a szót: végtelenül. Nem csupán retorikai megszokásból iktattam ide; állítom, hogy nem illogikus végtelennek gondolni a világot. Akik végesnek hiszik, azt tételezik fel, hogy a folyosók, lépcsők és hatszögek valahol a messzeségben felfoghatatlan módon megszűnnek, ami abszurdum. Akik pedig határtalannak képzelik, elfelejtik, hogy a könyvek lehetséges száma nem végtelen. E régi problémára én azt a megoldást bátorkodom sugallni: a Könyvtár határtalan és periodikus. Ha egy örökké élő utazó bármely irányban átutazna rajta, évszázadok múltán meggyőződhetne róla, hogy egyazon kötetek ismétlődnek egyazon rendetlenségben (amely, így ismétlődve, renddé, a Renddé válik). Ez a nemes remény édesíti meg magányom.[4]

Mar del Plata, 1941

Boglár Lajos fordítása


A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] Az eredeti kéziratban se számjegyek, se nagybetűk nincsenek. Az írásjelek a vesszőre és a pontra korlátozódnak. E két írásjel, továbbá a szóköz és az ábécének huszonkét betűje felel meg az ismeretlen által említett huszonöt ortográfiai jelnek. (A kiadó jegyzete.)
[2] Azelőtt minden három hatszögre jutott egy ember. Az öngyilkosság és a tüdőbetegségek felbontották ezt az arányt. Kimondhatatlanul mélabús emlék: néha sok-sok éjszakán ár utaztam tiszta folyosókon és lépcsőkön anélkül, hogy egyetlen könyvtárossal is találkoztam volna.
[3] Ismétlem: egy könyv létezéséhez elegendő létének lehetősége. Csupán a lehetetlen van kizárva. Például: nincs könyv, amely egyúttal lépcső is, ámbár kétségtelenül vannak könyvek, amelyek ennek a lehetőségét vitatják, tagadják és kimutatják; s vannak más könyvek, melyek struktúrája megfelel a lépcső struktúrájának.
[4] Letizia Álvarez de Toledo megjegyezte, hogy a hatalmas Könyvtár felesleges; tulajdonképpen elegendő volna egyetlen kötet szokványos formátumban kilenc- vagy tízpontos betűből szedve, amely kötet végtelen számú, végtelenül finom lapokból állna. (Cavalieri a XVII. század kezdetén azt mondta, hogy minden szilárd test végtelen számú egymásra helyezett sík.) E selymesen finom vademecum kezelése nem lenne kényelmes; minden látható lap ugyanolyan lapokká válna szét; a felfoghatatlan középső lapnak nem lenne hátsó oldala.


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

AZ ELÁGAZÓ ÖSVÉNYEK KERTJE

Victoria Ocampónak

Liddel Hart Az európai háború története 242. oldalán azt írja, hogy a britek 1916. július 24-re a Serre-Montauban vonal ellen tizenhárom hadosztállyal (és ezernégyszáz ágyúval) támadást terveztek, de a támadást 29. reggeléig el kellett halasztani. A késlekedést, melynek persze nem volt semmi jelentősége, a felhőszakadások okozták - jegyzi meg Liddel Hart kapitány. A kedvező nyilatkozat, amelyet Ju Cun doktor, a csingtaoi Hochschule egykori tanszékvezető angoltanára tollba mondott, átolvasott és aláírt, meglepő fényt vet az esetre. Az első két lap hiányzik.

"...és felvettem a kagylót. Azonnal megismertem a hangot, amely németül felelt. Richard Madden kapitányé volt. Madden, Viktor Runeberg lakásáról, közölni akarta, hogy ügyünknek befellegzett, és - de ez igen mellékesnek látszott, vagy legalábbis annak kellett volna látszania - minekünk is. Tudatta velem, hogy Runeberget letartóztatták, illetve meggyilkolták.[1] Még mielőtt a nap lemegy, ugyanígy fogok járni én is. Madden könyörtelen volt. Jobban mondva kénytelen volt könyörtelennek lenni: ír lévén, Anglia szolgálatában lanyhasággal, talán árulással is gyanúsították; hogyne ragadta volna hát meg a csodálatos alkalmat, hogy leleplezheti, elfoghatja, talán még el is pusztíthatja a Német Birodalom két kémjét. Felmentem a szobámba; értelmetlen módon kulcsra zártam az ajtót, és hanyatt vetettem magam a keskeny vaságyon. Az ablakban az örök háztetők és a felhőkbe burkolózó alkonyodó nap. Nem tudtam elképzelni, hogy ez az előérzetek és előjelek nélküli nap legyen az én elkerülhetetlen halálom napja. Hát hiába halt meg az apám, hiába töltöttem gyermekkoromat egy hajfengi szimmetrikus kertben, most én is meg fogok halni? Aztán elgondolkoztam azon, hogy minden az emberrel magával történik, és minden pontosan most. Egyik évszázad múlik a másik után, de az események mindig a jelenben történnek; számtalan ember van a földön, égen és tengereken, és minden, ami igazán történik, velem történik meg... Madden elviselhetetlen lópofája villant fel előttem, és kiverte a fejemből ezeket a gondolatokat. Gyűlöletem és rémületem közepette (most már nyugodtan beszélhetek rémületről, most, amikor kijátszottam Maddent, most, hogy nyakam már a kötélre vár) arra gondoltam, hogy ez a hőzöngő katona, aki most bizonyára boldog is, nem is sejti, hogy én tudom a Titkot. A brit tüzérség Ancre folyó menti új állásának pontos nevét. Egy madár suhant át a szürke égen, és én vak dühömben repülőgépnek képzeltem, aztán a gépet sok repülőgépnek (a francia égen), amint függőlegesen zuhanó bombáikkal megsemmisítik az egész tüzérséget. Bárcsak elkiálthatnám ezt a nevet, mielőtt egy golyó szétzúzza a szám, és olyan hangosan kiálthatnám el, hogy elhallatsszék Németországba!... Az én emberi hangom gyenge. Mit tehetnék, hogy meghallja a Főnök? Hogy meghallja az a beteg és gyűlöletes ember, aki legfeljebb annyit tudott Runebergről és rólam, hogy Staffordshire-ben vagyunk, és hiába várt tőlünk híreket sivár berlini irodájában, hiába bújta folytonosan az újságokat... Hangosan mondtam: "Menekülnöm kell!" Nesztelenül felkeltem, a fölöslegesen tökéletes csöndben mintha Madden máris itt lesne rám. Nem is tudom, miért, talán hogy világosabban lássam, mennyire nincs semmi kiút, átkutattam a zsebeimet. Csak az volt bennük, amiről úgyis tudtam, hogy ott van. Az amerikai óra, a nikkellánc a szögletes érmével, a kulcstartó Runeberg irodájának fölöslegessé vált és kompromittáló kulcsaival, a notesz, egy levél, amelyet azonnal meg akartam semmisíteni (de nem tettem), a hamis útlevél, egy korona, két shilling és néhány penny, piros-kék ceruzám, zsebkendőm és egyetlen golyóra töltött revolverem. Értelmetlenül kézbe vettem, és a tenyeremben méregettem, hogy bátorságot merítsek belőle. Tétován arra gondoltam, hogy egy pisztolylövés messzire elhallatszik. Tíz perc alatt megérett a tervem. A telefonkönyvből megtudtam az egyetlen ember nevét, aki üzenetemet továbbíthatja: Fenton külvárosában lakott, alig félórányira vonaton.

Gyáva ember vagyok. Most már kimondom, amikor már végrehajtottam tervemet, amelyet senki sem minősíthet kockázatosnak. Én tudom, hogy rettenetes volt végrehajtani. Nem, nem Németországért tettem. Mit számít nekem az a barbár ország, amely arra az aljasságra kényszerített, hogy kémkedjem. Egyébként ismertem egy angol embert, aki számomra nem kisebb Goethénél. Csak egy óra hosszat beszélgettem vele, de ő ez alatt az egy óra alatt Goethe volt... Azért tettem, mert éreztem, hogy a Főnök lenézi az én fajtámbelieket, számtalan ősömet, akik bennem folynak össze. Be akartam bizonyítani neki, hogy egy sárga meg tudja menteni az ő hadseregüket. De menekülnöm kellett a kapitány elől. Ökle és hangja bármelyik pillanatban itt dörömbölhetett az ajtómon. Csendesen felöltöztem, búcsút intettem magamnak a tükörben, lementem, gondosan körülkémleltem a csöndes utcán, és kiléptem. Az állomás nem volt messze a háztól, de jobbnak láttam, ha kocsival megyek. Úgy gondoltam, így kisebb a kockázat, hogy felismernek; az elhagyatott utcán ugyanis végtelenül feltűnőnek és védtelennek éreztem magamat. Emlékszem, azt mondtam a kocsisnak, hogy valamivel a főbejárat előtt álljon meg. Szándékos és szinte kínos lassúsággal szálltam ki a kocsiból. Ashgrove községbe mentem, de egy távolabbi állomásra váltottam jegyet. A vonat alig néhány perc múlva, nyolc-ötvenkor indult. Siettem; kilenc-harminckor indult a következő. A peron szinte teljesen üres volt. Végigfutottam a kocsikat. Emlékszem néhány parasztra, egy gyászruhás nőre, egy fiatalemberre, aki Tacitus Annales-ét olvasta buzgón, egy sebesült és boldog katonára. Végre megindult a vonat. Egy ember, akit felismertem, a peron végéig futott a vonat után, de hiába - Richard Madden kapitány volt. Megsemmisültem, reszketve húzódtam az ülés túlsó sarkába, távol a veszedelmes ablaktól.

Ebből a megsemmisültségből szinte aljas boldogságba csaptam át. Azt mondtam magamban, hogy megkezdődött a párbaj, és az utolsó asszót én nyertem meg, hiszen ha csak negyven percre is, ha csak a sors kegyéből is, kivédtem ellenfelem támadását. Azt mondtam magamban, hogy ez a parányi győzelem a teljes győzelem előjele. Azt mondtam, hogy nem is olyan parányi, mert hiszen e nélkül a becses haladék nélkül, amihez a vasúti menetrend juttatott, már fogoly lennék vagy halott. Nem kevésbé szofista módon azzal érveltem, hogy az én hitvány boldogságom is bizonyítja: olyan ember vagyok, aki szerencsésen ki tud vergődni ebből a kalandból. E gyengeségből erőt merítettem, amely többé nem hagyott el. Előre látom, hogy az ember napról napra még vadabb vállalkozásokba megy bele; rövidesen mindenki vagy rabló, vagy katona lesz; ezeknek azt tanácsolom: aki valami szörnyű tettet akar véghezvinni, képzelje, hogy már véghez is vitte; kényszerítse a jövőt, hogy éppen olyan visszavonhatatlan legyen, mint a múlt. Így tettem én, és közben már halotti szemmel néztem, hogyan múlik el a nap, talán az utolsó, és hogyan terül szét az éjszaka. A vonat kőrisfák között futott szelíden. Megállt, szinte a nyílt pályán. Senki se kiáltotta az állomás nevét. "Ashgrove?" - kérdeztem a peronon álldogáló gyerekektől. "Ashgrove" - felelték. Leszálltam.

A peronon égett egy lámpa, de a gyerekek arca árnyékban volt. Az egyik megkérdezte: "Az úr doktor Stephen Albert házába megy?" A másik meg se várva a választ, azt mondta: "A ház messze van, de nem tévedhet el, ha a bal oldali úton megy, és minden útkereszteződésnél balra fordul." Odavetettem nekik egy pénzdarabot (az utolsót), és néhány kőlépcső után elindultam a kihalt úton. Enyhén lejtett. Földút volt, fölötte összeborultak az ágak, az alacsony és kerek hold mintha követett volna.

Egy pillanatig azt hittem, hogy Richard Madden valahogyan kitalálta az én kétségbeesett tervemet. De rögtön rájöttem, hogy ez lehetetlen. A jó tanácsról, hogy forduljak mindig balra, eszembe jutott, hogy ez a szokásos módja annak, hogy az ember beletaláljon egy labirintus közepébe. Értek valamit a labirintusokhoz: nemhiába vagyok annak a Cuj Pennek a dédunokája, aki Jünnan kormányzója volt, és azért mondott le a hatalomról, hogy megírjon egy regényt, a Hung Lu Meng-nél is zsúfoltabbat, és felépítsen egy labirintust, amelyben mindenki eltéved. Tizenhárom évet fordított erre a két munkára, de egy idegen meggyilkolta, és a regény értelmetlen maradt, s a labirintust senki sem találta meg. Ezen az elveszett labirintuson elmélkedtem az angol fák alatt: elképzeltem, hogy épen és érintetlenül áll egy titokzatos hegy csúcsán, elképzeltem, hogy rizsföld borítja vagy víztükör; végtelenül nagynak képzeltem el, nem nyolcszögletű kioszkokkal és visszatérő ösvényekkel, hanem folyamokkal, tartományokkal és királyságokkal... Elképzeltem, hogy ez a labirintusok labirintusa tekervényes, egyre növekvő labirintus, amely magában foglalja a múltat és a jövendőt, és valamiképpen felöleli a csillagokat is. Ezekben a képzelődésekben elmerülve megfeledkeztem róla, hogy üldöznek. Egy ideig a világ absztrakt érzékelőjének éreztem magamat. Az elmosódó és eleven táj, a hold és az este utolsó percei mély benyomást tettek rám, aztán itt volt a lejtő is, amely minden fáradságtól megkímélt. Az este bensőséges volt és végtelen. Az út lejtett, és elágazott a már homályba borult mezőségen. A szél szárnyán éles és úgyszólván tagolt zene közeledett és távolodott, a fák lombja és a távolság letompította. Arra gondoltam, hogy ellensége lehet az ember más embereknek, más emberek más pillanatainak, de egy országnak, tájnak nem: szentjánosbogaraknak, szavaknak, kerteknek, folyóknak, naplementéknek nem. Közben magas, rozsdás kapuhoz érkeztem. A rácson át egy fasort és valami pavilonfélét pillantottam meg. Hirtelen rájöttem két dologra: az egyik mindennapi, a másik szinte hihetetlen volt - hogy a zene a pavilonból jön, és hogy a zene kínai. Ez volt az oka, hogy eddig teljesen magamba fogadtam, ügyet sem vetve rá. Arra nem emlékszem, volt-e valami csengő vagy kolomp, vagy a kezemmel zörgettem-e be. A zene tovább sziporkázott.

De a ház mélyéből lampion közeledett; a fatörzsek csíkokra szabdalták, s olykor egészen eltakarták; dob alakú, holdszínű lampion volt. Magas ember hozta. Arcát nem láttam, mert elvakított a fény. Kinyitotta a kaput, és lassan mondta az én nyelvemen:

- Úgy látom, a tiszteletre méltó Hszi Peng enyhíteni akarja magányomat. Bizonyára a kertet kívánja látni?

Felismertem egyik konzulunk nevét, és zavartan ismételtem:

- A kertet?

- Az elágazó ösvények kertjét.

Valami megmozdult emlékezetemben, és érthetetlen biztonsággal mondtam:

- Dédapám, Cuj Pen kertjét.

- A dédapja? Az ön nevezetes dédapja? Lépjen be.

A nyirkos ösvény éppen úgy kanyargott, mint gyermekkorom ösvényei. Beléptünk a keleti és nyugati könyvekkel teli könyvtárba. Sárga selyemkötésben felismertem az Elveszett Enciklopédia néhány kézírásos kötetét, amelyet a Dicsőséges Dinasztia Harmadik Császára szerkesztett, s amely sohasem került nyomdába. A gramofonlemez egy bronzfőnix mellett forgott. Emlékszem egy kancsóra is a rózsaszínű sorozatból, és egy másik, sok évszázaddal korábbira, melynek kék színét a perzsa fazekasoktól vették át a mi iparosaink...

Stephen Albert mosolyogva figyelt. Mint már mondtam, nagyon magas volt, arcvonásai élesek, szeme, szakálla szürke. Volt benne valami papos és tengerészes; később elmondta, hogy "mielőtt sinológiára adta a fejét", misszionárius volt Tiencsinben.

Leültünk. Én egy széles, alacsony kerevetre, ő háttal az ablaknak és egy nagy kerek órának. Kiszámítottam, hogy üldözőm, Richard Madden egy óránál hamarabb nem érhet ide. Elhatározásom végrehajtása még várhatott.

- Bámulatos sors a Cuj Pené - mondta Stephen Albert. - Szülőtartományának kormányzója, az asztronómia és az asztrológia tudósa, a kánoni könyvek fáradhatatlan magyarázója, kiváló sakkozó, híres költő és kalligráfus: mindezzel felhagyott, hogy megalkosson egy könyvet és egy labirintust. Lemondott a hatalom, az igazságszolgáltatás, az ágy, a lakomák, sőt a tudomány gyönyörűségéről is, és tizenhárom évre bezárkózott a Tiszta Magány Pavilonjába. Halála után az örökösök csak zűrzavaros kéziratokat találtak. A család, mint ön bizonyára tudja, tűzre akarta vetni őket, de végrendeletének végrehajtója, egy taoista vagy buddhista szerzetes ragaszkodott a kiadáshoz.

- Mi, Cuj Pen leszármazottai - feleltem -, a mai napig átkozzuk azt a szerzetest. Ez a kiadás őrültség volt. A könyv egymásnak ellentmondó szövegek zavaros halmaza. Tanulmányoztam egyszer: a hős a harmadik fejezetben meghal, a negyedikben újra él. Ami pedig Cuj Pen másik vállalkozását, a labirintust illeti...

- A labirintus itt van - mondta egy magas, lakkozott íróasztalra mutatva.

- Elefántcsont labirintus! - kiáltottam. - Miniatűr labirintus...

- Szimbolikus labirintus - helyesbített. - Az idő láthatatlan útvesztője. Nekem, barbár angolnak adatott meg, hogy ezt az átlátszó titkot felfedjem. Több mint száz év után a részletek már pótolhatatlanok, de azért nem nehéz kitalálni, hogy történt a dolog. Cuj Pen egyszer azt mondta: Visszavonulok, könyvet írok. Máskor meg: Visszavonulok, labirintust szerkesztek. Mindenki két műre gondolt; senkinek se jutott eszébe, hogy a könyv és a labirintus egy és ugyanaz. A Tiszta Magány Pavilonja talán egy kusza kert közepén állt, s ezért gondoltak az emberek valóságos kézzelfogható labirintusra. Cuj Pen meghalt. Kiterjedt földjein senki sem talált rá a labirintusra; a regény zavarossága nekem azt sugallta, hogy ez a labirintus. Két körülmény segítette elő a probléma helyes megoldását. Az egyik az a különös legenda, hogy Cuj Pen a szó szoros érelmében végtelen labirintust akart megalkotni. A másik egy levélrészlet, melyre rábukkantam.

Albert felállt. Néhány pillanatra hátat fordított; kihúzta az aranyozott és megfeketedett íróasztal egyik fiókját. Egy valaha kárminvörös, most rózsaszín, vékony, kockákra osztott papírdarabbal jött vissza. Cuj Pen megérdemelte kalligráfusi hírnevét. Értetlenül és lázasan olvastam a szavakat, melyeket igen finom ecsetvonásokkal rótt fel valaki, a vérrokonom. Az elágazó ösvények kertjét ráhagyom a különböző jövőkre (nem mindre). Szótlanul adtam vissza a kéziratot. Albert folytatta:

- Még mielőtt a levél a kezembe került, azon törtem a fejemet, hogyan lehet egy könyv végtelen. Nem láttam más lehetőséget, csak ha a könyv ciklikus, kerek. Olyan könyv, amelynek utolsó lapja azonos az elsővel, és így folytatható a végtelenségig. Eszembe jutott az az éjszaka is, az Ezeregyéjszaka közepén, amikor Seherezádé királyné (a másoló csodálatos szórakozottsága következtében) szóról szóra megismétli az ezeregy éjszaka történetét azzal, hogy majd újra eljut ahhoz az éjszakához, amelyen épp mesél, és így tovább a végtelenségig. Elképzeltem egy platonikus művet is, amely apáról fiúra öröklődik, amelyhez minden következő ember új fejezetet illeszt, vagy áhítatos gonddal belejavít az ősök lapjaiba. Ezek a feltevések elszórakoztattak, de szemmel láthatólag egyik sem illett még a legtávolabbról sem Cuj Pen egymásnak ellentmondó fejezeteire. Miközben így töprengtem, elküldték nekem Oxfordból azt a kéziratot, amelyet most ön is szemügyre vett. Természetesen megfogott ez a mondat: Az elágazó ösvények kertjét ráhagyom a különböző jövőkre (nem mindre). Szinte azonnal megértettem: az elágazó ösvények kertje a kaotikus regény volt; az a kifejezés, hogy: a különböző jövőkre (nem mindre) pedig az időben és nem a térben való szerteágazás képét keltette fel bennem. A teljes mű újraolvasása megerősítette ezt a feltevést. Minden regényben, mikor valaki válaszút elé kerül, az egyik utat választja, a többit mellőzi; Cuj Pen úgyszólván kibogozhatatlan regényében egyidejűleg az összeset választja. Ezen a módon különböző jövőket, különböző időket teremt, ezek ismét szaporodnak és szétágaznak. Innen a regény ellentmondásai. Mondjuk, Fangnak van valami titka; egy ismeretlen bezörget az ajtaján; Fang elhatározza, hogy megöli. Persze többféle megoldás lehetséges: Fang megöli a betolakodót, a betolakodó megöli Fangot, mindketten megmenekülnek, mindketten meghalnak és így tovább. Cuj Pen művében az összes fejlemény megtörténik, s mindegyik újabb elágazások kiindulópontja. Néha összefutnak ennek a labirintusnak az ösvényei, például ön megérkezik ebbe a házba, csakhogy a lehetséges múltak egyikében ön ellenségem, a másikban barátom. Ha hajlandó elviselni javíthatatlan kiejtésemet, olvassunk el néhány oldalt.

Arca a lámpa fénykörében kétségtelenül öregember arca volt, de volt benne valami megrendíthetetlen, sőt valami halhatatlan. Lassú precizitással felolvasta ugyanannak a fejezetnek két különböző megfogalmazását. Az egyikben egy hadsereg sivár és elhagyott hegyen át vonul a csatába; eliszonyodva a kövektől és a sötétségtől, semmibe veszik az életet, és könnyen megnyerik a csatát; a másikban ugyanez a hadsereg egy palotán megy keresztül, ahol éppen ünnepélyt tartanak; a szikrázó csata olyan nekik, mintha az ünnepély folytatása lenne, és győznek. Illedelmes tisztelettel hallgattam ezeket a régi históriákat, melyeknél talán még csodálatosabb volt az a tény, hogy az én ősöm agyában születtek, és hogy egy távoli birodalomból való embertől hallom vissza, egy kétségbeesett kaland kellős közepén, egy nyugati szigeten. Emlékszem a befejező szavakra, amelyek mind a két változatban megismétlődtek, mint valami titkos parancs: Így harcoltak a hősök, akiknek csodálatos szíve nyugodt, kardja heves volt, készen arra, hogy öljenek és meghaljanak.

E pillanattól kezdve magamban és körülöttem valami láthatatlan és kitapinthatatlan zsibongást éreztem. Nem a szétváló, párhuzamosan haladó és végül összefutó hadseregek zsibongását, hanem egy sokkal megfoghatatlanabb, sokkal bensőbb felindulást, amelyet azok valamiképpen jelképeztek. Stephen Albert folytatta:

- Nem hiszem el, hogy az ön nevezetes őse ok nélkül játszadozott ezekkel a variációkkal. Nem tartom valószínűnek, hogy egy retorikai kísérlet végtelen műveletének áldozott volna tizenhárom évet az életéből. Az ő országában a regény alsóbbrendű műfaj; az ő korában megvetett műfaj volt. Cuj Pen zseniális regényíró, de azonkívül írástudó is volt, aki kétségtelenül nem tekintette magát egyszerűen csak regényírónak. Kortársai tanúsága bizonyítja - de saját élete is igazolja -, hogy mennyire vonzódott a metafizikához és a misztikához. A filozófiai elmélkedés jelentős részt foglal el a regényében. Tudom, hogy valamennyi probléma közül az idő mélységes problémája izgatta leginkább. No mármost ez az egyetlen probléma, amely nem fordul elő a Kert lapjain. Ki sem ejti az idő szót. Mivel magyarázza ön ezt?

Többféle megoldást ajánlottam, egy se volt kielégítő. Mindegyiket megvitattuk, végül Stephen Albert azt mondta:

- Egy találós kérdésben, amelynek megfejtése a sakk, mi lenne az egyetlen tiltott szó?

Egy pillanatnyi gondolkozás után feleltem:

- A sakk.

- Úgy van - mondta Albert. - Az elágazó ösvények kertje hatalmas rejtvény vagy allegória, amelynek témája az idő; e rejtett oknál fogva tilos kimondani a nevét. Mindig el kell kerülni egy szó kimondását, oda nem illő hasonlatokhoz és nyilvánvaló körülíráshoz kell folyamodni: ez talán a legnyomatékosabb módja a rámutatásnak. Ezt a csavaros módszert használta szívesen a körmönfont Cuj Pen a kimenthetetlen regény minden egyes kacskaringójában. Kéziratok százait hasonlítottam össze, kijavítottam a hibákat, amelyek a másolók hanyagsága folytán kerültek bele, helyreállítottam, legalábbis azt hiszem, hogy helyreállítottam az eredeti sorrendet, lefordítottam az egész művet: megállapítottam, hogy egyetlenegyszer se használja az idő szót. A magyarázat nyilvánvaló: Az elágazó ösvények kertje tökéletlen, de nem hamisított képe a világnak, ahogy Cuj Pen felfogta. Newtonnal és Schopenhauerral ellentétben az ön őse nem hitt az állandó, abszolút időben. Az idők végtelen sorában hitt; szétágazó, összefutó és párhuzamos idők szédítő és növekvő hálózatában. Az egymáshoz közeledő, elágazó, megszakadó vagy évszázadokon át egymást elkerülő időknek ez a szövevénye minden lehetőséget kimerít. Az idők többségében nem létezünk; egyesekben ön létezik és én nem, másokban én létezem és ön nem, máskor mind a ketten létezünk. Ebben a jelenlegi időben, amelyet a szerencsés véletlennek köszönhetek, ön megérkezett a házamba; egy másikban, miután keresztüljött a kertemen, holtan talált, ismét másikban ugyanezeket a szavakat mondom, de csak merő agyrém vagyok, kísértet.

- Mindegyikben - mondtam nem minden remegés nélkül - hálás vagyok önnek, és tisztelem önt Cuj Pen kertjének helyreállításáért.

- Nem mindegyikben - mondta halkan, és mosolygott. - Az idő folyton elágazik megszámlálhatatlan jövők felé. Az egyikben ellensége vagyok önnek.

Újra éreztem azt a zsibongást, amelyről már beszéltem. Úgy éreztem, hogy a házat körülvevő nyirkos kertben végtelenül sok láthatatlan személy nyüzsög. Albert és én voltunk ezek, titokzatosan, lázas tevékenységben, számtalan alakban, az idő más és más dimenziójában. Felemeltem a tekintetem, és a könnyű lidércnyomás egyszeriben eloszlott. A sárga és fekete kertben csak egyetlen ember volt, de az olyan erőteljes, mint egy szobor, ez az ember közeledett az ösvényen, és ez az ember Richard Madden kapitány volt.

- Már létezik a jövő - mondtam -, de én barátja vagyok önnek. Megnézhetném újra azt a levelet?

Albert felállt. Felmagasodva kihúzta a magas íróasztal fiókját; egy pillanatra hátat fordított nekem. Már elő volt készítve a revolverem. Végtelen gondossággal céloztam, Albert egyetlen jajszó nélkül esett össze. Esküszöm, azonnal meghalt, mintha villám sújtotta volna.

A többi már valószerűtlen, és nem számít. Madden berontott, letartóztatott. Kötél általi halálra ítéltek. Szörnyű módon győztem: közöltem Berlinnel annak a városnak titkolt nevét, amelyet meg kellett támadniuk. Tegnap lebombázták; ezt ugyanazokban az újságokban olvastam, amelyek feladták Anglia lakóinak a rejtvényt: egy Ju Cun nevű ismeretlen meggyilkolta Stephen Albertet, a tudós sinológust. A Főnök megfejtette a rejtvényt. Tudta: az a legfőbb gondom, hogy valami módon rámutassak (a háború robaján keresztül) arra a városra, amelynek Albert a neve, és hogy erre csak egy módot találtam: megöltem egy Albert nevű embert. De nem tud semmit (senki se tudhat) arról, hogy milyen végtelenül bánatos vagyok, és milyen végtelenül fáradt."

Boglár Lajos fordítása


A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] Ocsmány és nevetséges feltevés. Hans Rabener, alias Viktor Runeberg porosz kém az automata pisztolyával rátámadt a letartóztatási parancsot végrehajtó Richard Madden kapitányra. Ez önvédelemből ejtette rajta a sebeket, amelyek Runeberg halálát okozták. (A kiadó jegyzete.)


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.