Az aljasság világtörténete
LAZARUS MORELL, A SZÖRNYŰSÉGES MEGVÁLTÓ
A TÁVOLI OK
1517-ben Bartolomé de las Casas atya szíve megesett az indiánokon, akiket felőrölt az Antillák aranybányáinak munkapokla, s azt javasolta V. Károly császárnak, hozzanak négereket, hogy azokat őrölje fel az Antillák aranybányáinak munkapokla. Az emberbarátság e különös változatának végtelenül sokat köszönhetünk: Handy bluesait, az uruguayi ügyvéd festő, Don Pedro Figari párizsi sikerét, az ugyancsak uruguayi Don Vicente Rossi fanyar prózáját, Abraham Lincoln mitológiai nagyságát, a függetlenségi háború ötszázezer halottját, a katonai nyugdíjakra költött háromezer-háromszázmilliót, a képzeletbeli Falucho szobrát, a lincselés szó felvételét az Akadémiai Szótár tizenharmadik kiadásába, az Alleluja című lehengerlő filmet, a heves szuronyrohamot, amelyet Soler intézett a Mulattok és négerek élén a Cerritón, Izé kisasszony báját, a négert, akit Martín Fierro gyilkolt meg, az El Manisero című siralmas rumbát, Toussaint Louverture vakmerő és bebörtönzött napóleonságát, a keresztet és kígyót Haitiban, a papaloi késének áldozatul esett kecskék vérét, az habanerát, a tangó szülőanyját s a kandomblét.
Ezenkívül: Lazarus Morellnek, a szörnyűséges megváltónak bűnös és káprázatos életét.
A HELY
A Vizek Atyja, a Mississippi, a világ leghatalmasabb folyója volt e páratlan gazember méltó színtere. (Álvarez de Pineda fedezte fel, s első kutatója Hernando de Soto kapitány volt, Peru egykori meghódítója, aki azzal töltötte ki Atahualpa inka fogságának hónapjait, hogy sakkozni tanította. Meghalt, és a folyó vize lett a sírja.)
A Mississippi tág keblű folyó; a Paraná, az Uruguay, az Amazonas és az Orinoco határtalan és rejtelmes testvére. Barna vizű folyó; több mint négyszázmillió tonna iszapot zúdít évente a Mexikói-öbölbe. Ennyi tiszteletre méltó régi mocsok deltát épített ki, ahol óriás mocsári ciprusok nőnek egy szakadatlanul bomló kontinens hulladékain, és sár-, döglötthal- és nádlabirintusok tágítják bűzös birodalmuk határait és békéjét. Feljebb, az Arkansas és az Ohio magasságában is süllyedékek húzódnak. Lázra hajlamos, keszeg emberek sárgás bőrű fajtája lakja ezeket, akik sóváran nézik a követ és a vasat, mert náluk nincs egyéb, csak homok és fa és zavaros víz.
AZ EMBEREK
A tizenkilencedik század elején (ez az időszak érdekel bennünket) négerek művelték reggeltől estig a kiterjedt partvidéki gyapotültetvényeket. Faviskókban aludtak, a földpadlón. Az anya-fiú viszonyon kívül a rokoni kapcsolatok konvencionálisak és homályosak voltak. Keresztnevük volt, de a családnevet nélkülözhették. Olvasni nem tudtak. Lágy fejhangjuk elnyújtott magánhangzókkal kántálta az angol nyelvet. Sorokban dolgoztak, meggörnyedve a felügyelő korbácsa alatt. El-elszöktek, de hosszú szakállú férfiak szép lovakra pattantak, és izmos vérebek eredtek a nyomukba.
Állati remények és afrikai félelmek üledékére az Írás szavai rakódtak le; hitük következésképpen a Krisztusé volt. Mély hangon, kórusban énekelték: Go down Moses. A Mississippi pompás képet adott nekik a piszkos Jordánról.
E munkaigényes föld és e néger tömegek tulajdonosai dús sörényű, lusta és kapzsi úriemberek voltak, akik a folyóra tekintő tágas házakban laktak - a házat mindig jegenyefenyőből faragott álgörög oszlopsor díszítette. Egy jó rabszolga ezer dollárjukba került, és nem tartott sokáig. Egyikük-másikuk elkövette azt a hálátlanságot, hogy beteg lett és meghalt. A lehető legnagyobb teljesítményt kellett kisajtolni ezekből a megbízhatatlanokból. Ezért kint tartották őket a földeken látástól vakulásig; ezért egy-egy gyapot-, dohány- vagy cukortermést kívántak évente a birtoktól. A türelmetlen műveléssel kifárasztott és elnyűtt föld néhány év alatt kimerült: a zavaros és szennyes sivatag behatolt az ültetvényekre. Az elhagyott tanyákon, a kültelkeken, a sűrű nádrengetegekben és a hitvány sárfészkekben a poor white-ok laktak, a fehér csürhe. Halászok, vadászgató vagányok, lókötők voltak. A négerektől szoktak lopott ennivalót koldulni, és züllöttségükben is megőriztek bizonyos gőgöt: a makulátlan tisztavérűség gőgjét. Lazarus Morell ezek közé tartozott.
AZ EMBER
A Morellről készült dagerrotípiák, amelyeket az amerikai képeslapok szoktak közölni, nem hitelesek. Az, hogy ilyen emlékezetes és híres embernek nincs valódi képmása, nem lehet véletlen. Teljes valószínűséggel feltételezhetjük, hogy Morell óvakodott a fényérzékeny lemeztől: legfőképpen azért, hogy ne hagyjon hátra fölösleges nyomokat, de mellékesen azért is, hogy növelje titokzatosságát... Biztosan tudjuk, hogy nem volt vonzó fiatalember, s hogy közel ülő szemei és vonalszerű ajkai nem váltak előnyére. Aztán az évek az őszbe csavarodott gazemberek, szerencsés és büntetlen gonosztevők furcsa fenségével ruházták fel. Régi vágású déli úriember volt, nyomorúságos gyerekkora és gyalázatos élete ellenére. Ismerte az Írást, és ritka meggyőződéssel prédikált. "Láttam Lazarus Morellt a szószéken - jegyzi fel egy játékbarlang tulajdonosa a louisianai Baton Rouge-ból -, hallgattam épületes szavait, és láttam könnyeket serkenni a szeméből. Tudtam róla, hogy házasságtörő, hogy néger-tolvaj és gyilkos is az Úr előtt, de az én szemem is könnyezett."
Egy másik hasznos tanúvallomással maga Morell szolgál ezekről a hitbuzgalmi megnyilatkozásokról. "Találomra kinyitottam a Bibliát, Szent Pál egy alkalmas versére akadtam, s egy óra húsz percet prédikáltam. Crenshaw meg a cimborák nem fecsérelték az időt, elkötötték valamennyi hallgató lovát. Arkansas államban adtuk el őket, egy nagyon tüzes tarka kivételével, amelyet megtartottam saját használatomra. Crenshaw-nak is tetszett, de megértettem vele, hogy nem neki való."
A MÓDSZER
Az egyik államban ellopott és egy másikban eladott lovak csupán kis kitérőt jelentettek Morell bűnözőpályáján, de már jelezték azt a módszert, amely ma előkelő helyet biztosít számára az Aljasság Világtörténetében. Egyedülálló módszer ez, nemcsak a sui generis körülmények folytán, amelyek meghatározták, de azzá teszi az az aljasság is, amit megkíván, a reménnyel űzött végzetes mesterkedés és egy lázálom iszonyú kibontakozásához hasonló fokozás. Al Capone és Bugs Moran tekintélyes pénzekkel és szolgálatkész gépfegyverekkel ügyködik egy nagyvárosban, de szokványos a vállalkozásuk. Monopóliumért küzdenek, ennyi az egész... ami az emberek számát illeti, Morell annyira vitte, hogy ezer felesküdött hívével rendelkezett. Kétszázan alkották a Nagy Tanácsot, s ez adta ki a parancsokat, amelyeket a többi nyolcszáz végrehajtott. A kockázatot az alárendeltek viselték. Engedetlenség esetén kiszolgáltatták őket a rendőrségnek, vagy jól odakötöztek egy követ a lábukra, és belevetették őket a sebes folyó sűrű vizébe. Többnyire mulattok voltak. Ocsmány feladatuk a következő volt:
Bejárták - gyűrűk alkalmi pompájával, hogy tiszteletet keltsenek - a kiterjedt déli ültetvényeket. Kiválasztottak egy szerencsétlen négert, és felajánlották neki a szabadságot. Biztatták, szökjön meg a gazdájától, ők majd eladják újból valamilyen távoli birtokon. Akkor részt adnak neki a vételárból, és hozzásegítik egy újabb szökéshez. Azután eljuttatják egy szabad államba. Pénz és szabadság, csengő ezüstdollárok szabadsággal - kínálhattak volna valami csábítóbbat? A rabszolga nekidurálta magát első szökésének.
A folyó volt a természetes út. Kenu, hajófenék, vitorlás csónak, pompás, nagy tutaj, a végében kalibával vagy felállított ponyvasátorral; nem a hely számított, hanem a tudat, hogy úton van és biztonságban a fáradhatatlan folyón... Eladták egy másik ültetvényen. Ismét elszökött a nádasba vagy valamilyen vízmosásba. Ekkor a borzalmas jótevők (akikben a néger már kezdett nem bízni) homályos költségekre hivatkoztak, és kijelentették, hogy még egyszer utoljára el kell adniuk. S majd ha visszatér, megadják neki a két eladásból járó részesedést és a szabadságot. Az ember eladatta magát, egy ideig dolgozott, s utolsó szökésével még vállalta a vérebek és a megkorbácsoltatás kockázatát. Véresen, verejtékesen került vissza, elkeseredve és álmosan.
A VÉGSŐ SZABADSÁG
Tekintetbe kell venni mindennek a jogi oldalát is. A négert mindaddig nem bocsátották áruba Morell bérgyilkosai, amíg eredeti gazdája nem jelentette be a szökését, és nem ajánlott fel jutalmat a megtalálónak. Ezután bárki elfoghatta, s ilyenformán utólagos eladása visszaélés volt, nem lopás. A polgári igazságszolgáltatáshoz fordulni fölösleges kiadást jelentett, mert a károkat sohasem térítették meg.
Minden a lehető legmegnyugtatóbb volt, de nem örök időkre. A négernek eljárhatott a szája; a néger, merő hálából vagy boldogtalanságból, képes volt jártatni a száját. Néhány korsó rozswhisky az Illinois állambeli Cairo bordélyában, ahol a rabszolgának született kurafi elverné az ezüstpénzt, amit semmi kedvük sem volt a kezébe adni, és máris kitudódna a titkuk. Ezekben az években egy rabszolgaság-ellenes párt izgatott Északon, veszedelmes őrültek csoportja, akik tagadták a tulajdonjogot, a négerek felszabadításáról prédikáltak, és szökésre bujtogatták őket. Morell nem vállalt közösséget ezekkel az anarchistákkal. Nem volt jenki, déli fehér ember volt, fehérek gyermeke és unokája, s azt remélte, visszavonul majd az üzlettől, és úriemberként él, lesz néhány mérföldnyi gyapotültetvénye és sorokban görnyedező rabszolgái. Az ő tapasztalataival nem akart fölösleges kockázatokat.
A szökevény várta a szabadságot. Ekkor Lazarus Morell komor mulattjai olyan utasítást adtak át, amit aligha tekinthetett jeladásnak, s megszabadították látástól, hallástól, tapintástól, napfénytől, aljasságtól, időtől, jótevőktől, könyörülettől, levegőtől, kutyáktól, világmindenségtől, reménytől, verejtéktől és önmagától. Egy lövés, egy hangtalan késszúrás vagy egy ütés, s a Mississippi teknősei és márnái kapták az utolsó híradást.
A KATASZTRÓFA
Megbízható emberek szolgálták, az üzletnek virágoznia kellett. 1834 elején Morell már mintegy hetven négert "szabadított meg", s újabbak készültek követni ezeket a boldog elődöket. A hadműveleti övezet nagyon nagy volt, és új segédeket kellett munkába állítani. Azok között, akik esküt tettek, volt egy fiú, az arkansasi Virgil Stewart, aki hamarosan kitűnt kegyetlenségével. Ez a fiú egy úriember unokaöccse volt, aki sok rabszolgát veszített. 1834 augusztusában megszegte esküjét, s beárulta Morellt és a többieket. Morell New Orleans-i házát körülfogta a rendőrség. Vigyázatlanság vagy megvesztegetés folytán Morellnek sikerült elmenekülnie.
Eltelt három nap. Morell ez idő alatt a Toulouse utca egyik régi házában rejtőzött, amelynek belső udvarait folyondár és szobrok díszítették. Úgy tűnik, nagyon keveset evett, és mezítláb járta a nagy, sötét szobákat, miközben gondolataiba merülve szivarozott. Egy házi rabszolgával két levelet küldött Natchez városába és egyet Red Riverbe. Negyedik nap három férfi lépett a házba, és hajnalig beszélgettek vele. Ötödik nap, sötétedéskor, Morell felkelt, borotvát kért, és gondosan leborotválta a szakállát. Felöltözött és távozott. Kényelmes nyugalommal haladt keresztül az északi külvárosokon. A Mississippi süllyedékeit szegélyező nyílt mezőn már frissebben lépkedett.
Terve szédült bátorságra vallott. Fel akarta használni az utolsó embereket, akik még tisztelettel adóztak neki: a készséges déli négereket. Ezek látták megszökni társaikat, és nem látták visszatérni őket. Következésképpen hittek szabadságukban. Morell terve egy totális négerlázadás, New Orleans bevétele és kifosztása s területének elfoglalása volt. Morell, akit földhöz vert és mintegy megsemmisített az árulás, kontinentális méretű választ gondolt ki: olyan választ, amelyben a gaztett a megváltásig és a történelemig magasztosul. E célból igyekezett Natchezbe, ahol hatalma a legjobban meggyökerezett. Idemásolom elbeszélését erről az útról:
"Négy napig utaztam, mire lovat szereztem. Az ötödiken... megálltam egy pataknál, hogy ellássam magam vízzel és megpihenjek. Egy fatörzsön ültem, az ilyenkor forgalmas utat figyelve, amikor egy lovast láttam közeledni, jó formájú fekete ló hátán. Mihelyt megpillantottam, elhatároztam, hogy elveszem a lovát... Felálltam, megcéloztam egy szép forgópisztollyal, és ráparancsoltam, hogy szálljon le. Engedelmeskedett, én pedig bal kezembe vettem a gyeplőt, a patakra mutattam, és megparancsoltam, hogy induljon előre. Ment vagy kétszáz yardot, és megállt... Megparancsoltam, hogy vetkőzzék le. Azt mondta: »Ha már elhatározta, hogy megöl, engedjen imádkozni, mielőtt meghalok.« Azt feleltem, hogy nincs időm az imáit meghallgatni. Térdre rogyott, és tarkón lőttem. Egyetlen vágással felhasítottam a hasát, kibeleztem, és a patakba dobtam. Aztán átkutattam a zsebeit, s négyszáz dollárt és harminchét centet találtam, meg egy csomó papírt, ezeknek átvizsgálására nem vesztegettem az időt. A csizmája új volt, vadonatúj, és jól illett a lábamra. Az enyémet, amely már fölöttébb viseltes volt, a patakba hajítottam...
Így jutottam a lóhoz, amelyre szükségem volt, hogy Natchezbe menjek."
A FÉLBEMARADÁS
Morell néger felkelők élén, akik akasztófán szerették volna látni... Morellt felakasztják a néger seregek, melyeknek az élén szeretett volna állni - fáj megvallanom, hogy a Mississippi története nem élt ezekkel a nagyszerű lehetőségekkel. Mindenfajta költői igazságszolgáltatással (vagy költői szimmetriával) ellentétben, még csak nem is gaztetteinek folyója lett a sírja. 1835. január másodikán Lazarus Morell tüdőgyulladásban halt meg a natchezi kórházban, ahova Silas Buckley néven feküdt be. Egyik kórtermi társa felismerte. Másodikán és negyedikén bizonyos ültetvények négerei felkeléssel próbálkoztak, de nagyobb vérontás nélkül elfojtották.
Jánosházy György fordítása
[Források: Mark Twain: Life in the Mississippi, New York, 1883.; Bernard Devoto: Mark Twain's America, Boston, 1922.]
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
TOM CASTRO, A VALÓSZÍNŰTLEN CSALÓ
Így nevezem, mert ezen a néven ismerték Talcahuano, Santiago de Chile és Valparaíso utcáin és házaiban, 1850 táján, és illő, hogy ismét felvegye most, amikor visszatér ezekre a tájakra - még ha puszta kísértetként és szombati időtöltésként is.[1] A wappingi születési anyakönyv szerint Arthur Ortonnak hívják, és 1834. június 7-én van bejegyezve. Tudjuk róla, hogy egy mészáros fia, hogy gyermekkorában megismerte London szegénynegyedeinek sivár nyomorúságát, és meghallotta a tenger hívását. Nem szokatlan dolog ez. Run away to sea, a tengerre szökni, ez a szülői tekintély hagyományos angol megtörése, a hősi indulás. Ezt ajánlja a földrajz, sőt az Írás is (107. zsoltár): Akik hajókon tengerre szállnak, és a nagy vizeken kalmárkodnak, Azok látták az Úrnak dolgait, és az Ő csodáit a mélységben. Orton megszökött piszkos rózsaszínű, siralmas külvárosából, és egy hajóval tengerre szállt; a szokásos csalódással bámulta a Dél Keresztjét, és Valparaíso kikötőjében kereket oldott. Békés hülye volt. Józan ész szerint éhen lehetett (és kellett) volna halnia, de bárgyú kedélyessége, örökös mosolya és határtalan szelídsége megnyerte számára bizonyos Castro család jóindulatát, amelynek a nevét is felvette. E dél-amerikai epizódnak nem maradt semmi nyoma, de hálája nem csappant meg, mivel 1861-ben még mindig ezen a néven bukkant fel Ausztráliában: Tom Castro. Sydneyben megismerkedett egy Bogle nevű néger inassal. Bogle nem volt szép, de megvolt az a nyugodt és monumentális külseje, az a mintegy építészeti rendíthetetlensége, amely a koros, immár testes és tekintélyes néger sajátja. Volt egy mellékes tulajdonsága is, amit bizonyos néprajzi kézikönyvek megtagadtak fajáról: a zseniális leleményesség. Nemsokára meggyőződünk róla. Jó erkölcsű és illemtudó férfi volt, ősi afrikai hajlamait jócskán átformálta a kálvinizmus gyakorlása és túlhajtása. Istenjelenéseitől eltekintve (ezekről később beszélünk) tökéletesen épeszű volt, nem volt benne semmi más rendkívüli, csupán valami szemérmes, nem múló félelem, amely helyhez szögezte az utcakereszteződéseknél: félt Kelettől, Nyugattól, Déltől és Északtól, a durva járműtől, amely véget vet életének.
Orton egy alkonyatkor pillantotta meg az egyik néptelen sydneyi utcasarkon, amint éppen érlelte magában az elhatározást, hogy megkísérti az elképzelt halált. Miután elnézte egy ideig, a karját nyújtotta, és együtt vágtak át félősen az ártalmatlan utcán. Egy néhai alkonyatnak ettől a percétől védnökség létesült: a tétova és monumentális négeré a hájas wappingi félnótás fölött. 1865 szeptemberében elkeseredett hirdetést olvastak egy helybeli újságban.
A BÁLVÁNYOZOTT HALOTT
1854 áprilisának utolsó pillanataiban (miközben Orton ama chilei vendégszeretetet bírogatta megnyilatkozásra, amely oly tágas, mint a chilei patiók) az Atlanti-óceánon elsüllyedt a Mermaid gőzös, amint Rio de Janeiróból Liverpoolba tartott. A vízbefúltak között volt Roger Charles Tichborne, Franciaországban nevelkedett angol katona, aki elsőszülött fiú volt Anglia egyik legelőkelőbb katolikus családjában. Bármily valószínűtlennek látszik, ennek az elfranciásodott fiatalembernek a halála, aki a legbájosabb párizsi kiejtéssel beszélt angolul, s azt a páratlan bosszúságot keltette az emberekben, amit egyedül a francia értelmiség, kellem és szőrszálhasogatás okoz, rendkívül fontos esemény volt Orton sorsában, aki sohasem látta őt. Lady Tichborne, Roger kétségbeesett anyja, nem akarta elhinni, hogy meghalt, és elkeseredett hirdetéseket tett közzé a legolvasottabb újságokban. Egyik ilyen hirdetés a néger Bogle szelíd gyászkezébe került, s ő zseniális tervet agyalt ki.
A KÜLÖNBÖZÉS ELŐNYEI
Tichborne zárkózott modorú, karcsú úriember volt, éles arcvonásokkal, barnás arcbőrrel, lágy fekete hajjal, élénk szemekkel; beszédmódja már kellemetlenül szabatos volt; Orton fecsegő félkegyelmű volt, hatalmas hassal, rendkívül elmosódott vonásokkal, meglehetősen szeplős arccal, göndör gesztenyebarna hajjal, álmos szemekkel, s csak hallgatott, vagy kuszán beszélt. Bogle azt fundálta ki, hogy Orton szálljon fel az Európába induló első hajóra, és elégítse ki Lady Tichborne várakozását, adja ki magát a fiának. Eszeveszett találékonyság szülte terv volt. Egyszerű példát hozok fel. Ha egy szélhámos 1914-ben ki akarta volna játszani magát Németország császárának, legelőször a felkunkorodó bajuszt, a béna kart, a szigorú szemöldökközt, a szürke köpenyt, a kitüntetésekkel teleaggatott, jeles mellet és a magas sisakot másolta volna le. Bogle elmésebb volt: szőrtelen Kaisert állított volna ki, mindenfajta katonás külsőség és tiszteletet parancsoló sasok nélkül, kétségtelenül ép bal karral. Nincs szükség metaforára; elég az, hogy egy ernyedt Tichborne-t prezentált, szeretetre méltó hülye mosollyal, barna hajjal és a francia nyelvben való felülmúlhatatlan járatlansággal. Bogle tudta, hogy az áhított Roger Charles Tichborne tökéletes fakszimiléjét képtelenség előállítani. Azt is tudta, hogy minden kimódolt hasonlóság csak szembeötlőbbé tesz bizonyos elkerülhetetlen különbségeket. Lemondott tehát minden egyezésről. Rájött: az igény ilyen mértékű tarthatatlansága meggyőző bizonyság arra nézve, hogy szó sincs csalásról, hiszen soha senki se leplezte volna le ilyen nyilvánvaló módon, hogy a legcsekélyebb bizonyítéka is hamis. Nem szabad megfeledkezni az idő mindenható közreműködéséről sem: tizennégy esztendei délvidék és viszontagság megváltoztathat egy embert.
Más alapos érv: Lady Tichborne ismételt esztelen hirdetései arra vallanak, teljesen biztosra veszi, hogy Roger Charles nem halt meg, és fel akarja ismerni a fiát.
A TALÁLKOZÁS
A mindig szófogadó Tom Castro írt Lady Tichborne-nak. Hogy megalapozza személyazonosságát, meggyőző bizonyítékul említést tett a bal mellbimbóján éktelenkedő két anyajegyről és egy fájdalmas, de éppen ezért felejthetetlen gyerekkori epizódról, arról, hogy megtámadta egy méhraj. Az értesítés rövid volt, s Tom Castróhoz és Bogléhoz méltón, híján helyesírási aggályoknak. Egy párizsi szálló impozáns magányában a hölgy boldog könnyek között olvasta el újra és újra, s néhány nap alatt felébredtek benne a fia kívánta emlékek.
1867. január tizenhatodikán Roger Charles Tichborne bejelentette érkezését abban a szállóban. Tiszteletteljes inasa, Ebenezer Bogle ment előtte. Erősen sütött a nap a téli napon; Lady Tichborne fáradt szemét elhomályosította a sírás. A néger szélesre tárta az ablakokat. A fény álarcul szolgált: az anya felismerte a tékozló fiút, és magához ölelte. Most, hogy igazán az övé lett, nem volt már szüksége a naplóra és a levelekre, amelyeket a fia Brazíliából küldött: imádott visszfények voltak ezek csupán, amelyek táplálták magányát tizennégy bánatos esztendőn át. Büszkén adta vissza őket: egy sem hiányzott.
Bogle diszkréten mosolygott: volt már miből adatokat merítenie Roger Charles jámbor kísértetének.
AD MAIOREM DEI GLORIAM
E szerencsés felismerés - amely mintha klasszikus tragédiák hagyományát teljesítené be - megkoronázhatná ezt a történetet három biztos vagy legalábbis valószínű boldogsággal: az igazi anyáéval, az apokrif és tutyimutyi fiúéval meg a cselszövőével, aki mesterkedésének gondviselésszerű apoteózisában nyerte el jutalmát. A Végzet (ezzel a névvel illetjük ezer és ezer mindenfajta ok beláthatatlan, szüntelen működését) nem így határozott. Lady Tichborne meghalt 1870-ben, s a rokonok panaszt emeltek Arthur Orton ellen személybitorlás miatt. A sok könny és a magány nemigen gyötörte őket, de annál inkább a kapzsiság, és sohasem hittek a dagadt ős jóformán írástudatlan tékozló fiúban, aki oly viharosan bukkant elő Ausztráliából. Orton pedig számított temérdek hitelezője segítségére, akik elismerik őt Tichborne-nak, hogy kifizethesse őket.
Hasonlóképpen számított Edward Hopkinsnak, a családi ügyvédnek a barátságára, és a Francis J. Baigent régiségkereskedőére is. Ám ez mégsem volt elég. Bogle úgy okoskodott, hogy a játszma megnyeréséhez nélkülözhetetlen valamilyen erős népi hangulat pártfogása. Fogta cilinderét és illedelmes esernyőjét, s elindult, hogy London tisztes utcáin keressen ihletet. Alkonyodott; Bogle addig csatangolt, amíg mézszínű hold nem kettőzte meg képét a közkutak négyszögű vizében. Az isten megjelent neki. Bogle pisszent egy konflisnak, és Baigent régiségkereskedő lakásához hajtatott. Ez hosszú levelet adott fel a Times címére, amely azt bizonygatta, hogy az állítólagos Tichborne arcátlan csaló. A Jézus-társasági Goudron atya írta alá. Újabb, ugyancsak pápista feljelentések következtek. Hatásuk azonnal megmutatkozott: a jóravaló emberek nyomban kitalálták, hogy Sir Roger Charles egy ocsmány jezsuita összeesküvés céltáblája.
A KOCSI
Százkilencven napig tartott a per. Mintegy száz tanú igazolta, hogy Tichborne a vádlott - köztük négy katonabajtársa a hatodik dragonyos ezredből. Párthívei újra és újra elismételték, hogy nem csaló, mert ha az lenne, gondja lett volna rá, hogy lemásolja modelljének ifjúkori arcképeit. Egyébként is, Lady Tichborne felismerte, és egy anya nyilván nem téved. Minden jól ment, vagy többé-kevésbé jól, amíg Orton egy régi kedvese nem jelent meg a bíróság előtt, hogy tanúvallomást tegyen. Bogle nem riadt meg a "rokonoknak" ettől az álnok manőverétől; fogta a kalapját és esernyőjét, és elindult, hogy egy harmadik megvilágosodásért fohászkodjék London tisztes utcáin. Sohasem tudjuk meg, hogy része volt-e benne. Kevéssel a Primrose Hill előtt utolérte az iszonyatos jármű, amely időtlen idők óta üldözte. Bogle látta, hogy jön, felordított, de ez nem segített. Nagy erővel kiröpült a kövezetre. A gebe undorító patái széttaposták a koponyáját.
A KÍSÉRTET
Tom Castro a Tichborne kísértete volt, szegény kísértet, akit Bogle lelke éltetett. Amikor közölték vele, hogy ez meghalt, megsemmisült. Tovább hazudott, de vajmi csekély lelkesedéssel és ostoba ellentmondásokkal. Könnyű volt megjósolni, mi lesz a vége.
1874. február 27-én Arthur Ortont (alias) Tom Castrót tizennégy évi kényszermunkára ítélték. A börtönben megkedveltette magát; ez volt a mestersége. Példás magaviseletével kiérdemelt négyévi büntetéscsökkentést. Amikor ez a végső vendégszeretet - a tömlöcé - kimerült, az Egyesült Királyság falvait és községeit járta, s kis előadásokat tartott, melyekben ártatlannak vallotta magát, vagy épp beismerte vétkét. Szerénysége és tetszeni vágyása oly kitartó volt, hogy sok este kezdte védekezéssel és végezte vallomással, mindig a közönség hangulatához igazodva.
1898. április 2-án halt meg.
Jánosházy György fordítása
[Forrás: The Encyclopaedia Britannica, 11. kiadás, Cambridge, 1911.]
A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.
[1] Ez a metafora arra szolgál, hogy emlékeztessem az olvasót: ezek az aljas életrajzok egy esti lap szombati mellékletében jelentek meg.
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
A kalóznők szó egy kissé zavaró emléket idézhet fel: egy már színét vesztett zarzuela juthat eszünkbe, mely azt a hamis illúziót keltette bennünk, hogy a kalóznők papírmasé tengereken hajózó szobalányok, akik a díszlethez tartoznak. Kalóznők azonban léteztek a valóságban: ismerték a tengerhajózás minden csínját-bínját, tudtak parancsolni a brutális legénységnek, tudták, hogyan kell üldözőbe venni és kifosztani egy tengerjáró hajót. Ilyen volt Mary Read, aki egy alkalommal kijelentette, hogy a kalózmesterség nem való akárkinek, s aki ezt űzi, ember legyen a talpán, akárcsak ő maga. Pályafutása ízléstelen kezdetén, midőn még nem volt kalózkapitány, egyik szeretőjébe belekötött a fedélzet bajkeverője. Mary párharcra hívta, s régi karibi szokás szerint küzdött meg vele: bal kézben a széles szájú és bizonytalan pisztoly, jobbjában a hűséges szablya. A pisztoly elvétette, ám a kard jól viselte magát... 1721 tájékán Mary Read kockázatos pályafutását derékba törte egy spanyol akasztás Santiago de la Vegában, Jamaicában.
Ugyanezeken a vizeken kalózkodott Anne Bonney is: pompás ír asszony, dús keblekkel, lángvörös hajjal, aki nemegyszer tette kockára testi épségét csáklyázás közben. Sorstársa volt Mary Readnek a fegyverforgatásban, végül az akasztásban. Hasonlóképpen végezte szeretője, John Rackam kapitány is. Anne megvetően vetette oda neki - rideg változata ez annak a szemrehányásnak, amit Aixa tett Boabdilnak: "Ha embermód verekedtél volna, nem végeznéd úgy, mint egy kutya."
Szerencsésebb és hosszabb életű kalóznő volt az, aki Ázsia vizem garázdálkodott, a Sárga-tengertől az annami határfolyókig. Ő volt a harcias Csing özvegy.
A TANULÓÉVEK
1797 körül az említett tenger nagyszámú kalózflottáinak részvényesei konzorciumot alapítottak, és admirálissá neveztek ki egy bizonyos Csinget, aki igazságszerető és sokat próbált ember volt. Olyan szigorú és példás volt a partvidék fosztogatásában, hogy a rémült lakosság ajándékokkal és könnyekkel császári segítségért esedezett. Szívhez szóló kérésük nem talált süket fülekre: parancsot kaptak, hogy égessék fel falvaikat, felejtsék el a halászatot, költözzenek a szárazföldre, és tanulják ki a földművelésnek nevezett, ismeretlen tudományt. Így is tettek, s a kudarcra ítélt támadók nem találtak egyebet néptelen partoknál. Hajók fosztogatására adták hát a fejüket, ami még nagyobb károkat okozott, hiszen komolyan zavarta a kereskedelmet. A császári hatalom nem tétovázott: parancsba adta a volt halászoknak, hogy tegyék le az ekét, hagyják oda az igásállatokat, javítsák meg evezőiket és hálóikat. Azok azonban fellázadtak, mert még nem feledték rettegésben töltött régi életüket. A hatóságok taktikát változtattak, és úgy döntöttek, hogy Csinget megteszik Császári Főistállómesternek. Az admirális hagyta volna magát megvesztegetni, a részvényesek azonban értesültek a dologról, és jogos felháborodásuknak egy tál mérgezett rizses hernyóban adtak kifejezést. Végzetes csemege volt: a volt admirális és újdonsült Császári Főistállómester átadta lelkét a tenger isteneinek. A kettős árulás hatására átváltozott özvegy összehívta a kalózokat, feltárta előttük a szövevényes esetet, és felszólította őket, hogy utasítsák vissza a császár hamis kegyeit és a méregkeverő részvényesek áldatlan szolgálatait. Azt javasolta nekik, raboljanak önállóan, és nevezzenek ki új admirálist. Őt választották. Inas asszony volt, álmatag tekintetű, szuvas mosolyú. Olajos, fekete haja jobban csillogott, mint a szeme.
Higgadt parancsszavaira a hajók nekiindultak a veszélynek és a nyílt tengernek.
A PARANCSNOKSÁG
Tizenhárom évnyi tervszerű kalandozás következett ezután. A flottát hat flottilla alkotta, melyek különböző színű zászlók alatt hajóztak: piros, sárga, zöld, fekete és lila; a vezérhajó zászlaját sárkány díszítette. A kapitányokat így hívták: Madár és Kő, A Reggeli Víz Büntetése, A Legénység Gyöngye, Sokhalas Hullám és Delelő Nap. A szabályzat, melyet maga a Csing özvegy állított össze, kérlelhetetlenül szigorú volt; pontos és szűkszavú fogalmazásmódja mellőzi azokat a lankatag szóvirágokat, melyek nevetségessé teszik a méltóságosnak szánt kínai hivatalos stílust (alább majd bemutatunk belőle néhány riasztó példát). Idemásolom a szabályzat néhány szakaszát:
"Az ellenséges hajókról átrakott összes javak raktárba kerülnek, és ott nyilvántartásba vétetnek. Az egyes kalózok által szerzett javak egyötöde ezután kerül a tulajdonukba; a fennmaradó rész a raktárban marad. E rendelkezés megsértéséért halálbüntetés jár."
"Annak a kalóznak, aki külön engedély nélkül elhagyja helyét, nyilvánosan levágatik a füle. A visszaeső bűnös halállal lakol."
"A falvakban rabolt nőkkel való testi érintkezés a fedélzeten tilos; a kajütre korlátozódik, és csakis a fedélzetmester engedélye mellett történhet. E rendelet megsértése halálbüntetést von maga után."
Foglyoktól származó beszámolók megerősítik, hogy e kalózok menázsija főleg kétszersültből, hizlalt patkányból és főtt rizsből állt, és hogy csatanapokon lőport kevertek az italukba. Cinkelt kártya, csalárd kocka, a borospohár és a "fantan" táblája, a kápráztató ópiumpipa és a lampion - ezekkel múlatták az időt. Legszívesebben egyszerre két karddal küzdöttek. Csáklyázás előtt fokhagymalével dörzsölték be arcukat és testüket, hogy ne fogja őket a golyó.
A legénység asszonyostul utazott, a kapitány pedig öt- vagy hatfős háremével, amit egy-egy győzelem alkalmával általában lecserélt.
CSIA CSING SZÓL, AZ IFJÚ CSÁSZÁR
1809 közepén császári rendeletet tettek közzé, melynek első és utolsó szakaszát másolom ide. Stílusát többen kifogásolták:
"Nyomorult és kártékony emberek, kik sárba tiporják a kenyeret, emberek, kik nem törődnek az adószedők és az árvák jajkiáltásaival, emberek, kiknek alsóruhájába főnixmadár és sárkány van hímezve, emberek, kik tagadják a nyomtatott könyvek igazságát, emberek, kik hagyják, hogy könnyük csorduljon, amikor tekintetüket Észak felé fordítják - megzavarják folyóink sorsát, aláássák tengereink ősi bizalmát. Hitvány roncshajóikon éjjel-nappal szembeszállnak a viharral. Nem nemes cél vezéreli őket: a hajósnak nem igaz barátai, sosem is voltak azok. Ahelyett, hogy a segítségére sietnének, ádázul megtámadják, és a romlásba, a testi csonkaságba vagy a halálba taszítják. Megsértik ekképpen a Világmindenség természeti törvényeit, úgyhogy a folyók kilépnek medrükből, a partok víz alá kerülnek, a fiúk apjuk ellen fordulnak, s a vizes és a száraz princípiumai megváltoznak..."
"...Következésképpen kezedbe adom a büntetést, Kuo Lang admirális. Ne feledd, hogy a kegyelem császári előjog, és önhittség volna bármely alattvaló részéről, ha megpróbálna élni vele. Légy könyörtelen, légy igazságos, légy engedelmes, légy győzedelmes."
A közbevetett utalás a roncshajókra természetesen hamis volt. Célja az volt, hogy növelje Kuo Lang harci kedvét. Kilencven nappal később a Csing özvegy erői megütköztek a császárság erőivel. Csaknem ezer hajó küzdött reggeltől estig. Harangok, dobok, ágyúlövések, átkok, gongütések és jóslatok zenebonája kísérte az ütközetet. A császári erőket leverték. Sem a tiltott bocsánat, sem a javasolt könyörtelenség gyakorlására nem nyílott alkalom. Kuo Lang megtartott egy rítust, amit a mi vereséget szenvedett tábornokaink igyekeznek elkerülni: öngyilkos lett.
A RETTEGŐ PARTVIDÉK
Akkor a gőgös özvegy hatszáz harci dzsunkája és negyvenezer diadalittas kalóza felhajózott a Csu Csiang torkolatába, és megsokszorozta a tűzvészeket, a szörnyű ünnepnapokat és az árvákat a hajók jobb és bal oldalán. Voltak falvak, melyeket földig romboltak. Csupán az egyikben a foglyok száma meghaladta az ezret. Százhúsz asszonyt, akik a közeli nádasokban és rizsföldeken kerestek kétes menedéket, leleplezett egy gyermek csillapíthatatlan sírása; később Makaón adták el őket. E fosztogatás nyomorú könnyei és gyásza távolról bár, de tudomására jutott Csia Csingnek, az Ég Gyermekének. Némely történészek állítása szerint kevésbé fájt neki, mint büntető hadjáratának kudarca. Annyi bizonyos, hogy indított még egyet, rettentő számú lobogóval, tengerésszel, katonával, ellátmánnyal, hadifelszereléssel, jóssal és asztrológussal. A parancsnoki tisztség ezúttal Ting Kujnak jutott. A súlyos hajótömeg felhajózott a Csu Csiang deltájába, és elzárta a kalózflotta útját. Az özvegy felkészült a csatára. Tudta, hogy nehéz lesz, nagyon nehéz, szinte reménytelen; a fosztogatás és mulatozás éjszakái-hónapjai ellankasztották embereit. A csata csak nem kezdődött. A nap sietség nélkül kelt és nyugodott a reszkető ágyúk fölött. Emberek és fegyverek virrasztottak. A delek hatalmasabbak voltak, a szieszták végtelenek.
A SÁRKÁNY ÉS A NŐSTÉNY RÓKA
A császári flotta hajóiból azonban minden alkonyatkor könnyű sárkányrajok emelkedtek fel lustán, majd finoman a vízre és az ellenséges fedélzetekre ereszkedtek. Pehelykönnyű, papírból és nádból készült szerkezetek, papírsárkányok voltak, és ezüstös vagy vörös felszínükön ugyanazok az írásjelek ismétlődtek. Az özvegy aggódva figyelte a rendszeres légköri tüneményeket, és egy sárkány lassú és homályos tanmeséjét olvasta ki belőlük, aki újra meg újra pártfogásába vett egy nőstény rókát, annak hálátlansága és megannyi gaztette ellenére. A hold elfogyott az égen, s a papír- és nádfigurák minden este ugyanazt a történetet ismételték, alig észrevehető változtatásokkal. Az özvegy tépelődött. Mire a hold megtelt az égbolton és a vöröses víztükrön, a történet, úgy tűnt, lassan véget ér. Senki sem tudta megjósolni, a legteljesebb bocsánat vagy a legsúlyosabb büntetés jut-e a nőstény rókának, de az elkerülhetetlen vég egyre közeledett. Az özvegy azonban megfejtette. Két kardját a vízbe vetette, csónakba térdelt, és megparancsolta, hogy evezzenek vele a császári főhajóhoz.
Alkonyodott; az égboltot sárkányok lepték el, ez alkalommal sárgák. Az özvegy egy mondatot mormolt: "A nőstény róka a sárkány szárnyát keresi - szólt, ahogy a fedélzetre lépett.
AZ APOTEÓZIS
A krónikások beszámolnak róla, hogy a nőstény róka bocsánatot nyert, és lassú öregségét az ópiumcsempészetnek szentelte. Már nem volt többé az özvegy; felvett egy nevet, mely lefordítva így hangzik: Az Igaz Tanítás Fénye.
"Attól a naptól fogva (írja egy történész) a hajók újra békében úsztak. A négy tenger és a megszámlálhatatlanul sok folyó áldott és biztonságos útjain.
A földművesek eladhatták a kardokat, és ökröket vásárolhattak földjeik megműveléséhez. Áldozatokat ajánlottak fel, és imádkoztak a hegycsúcsokon, és naphosszat a paravánok mögött énekelve ünnepeltek."
Gajdos Zsuzsanna fordítása
[Forrás: Philip Gosse: The History of Piracy, London, 1932.]
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
MONK EASTMAN, A NAGYBANI BŰNÖZŐ
AZ ITTENIEK
Azúrkék falak vagy maga az égbolt háttere előtt két, komor fekete ruhába öltözött vagány női cipőben súlyos táncot jár, a késpárbajtáncot, mígnem egy fülből szegfű szökken: késpenge hatolt egyikük húsába, az élettelenül fekvő test lezárja a zene nélküli táncot. A másik beletörődőn felteszi kalapját, s öregségét az oly tiszta párbaj elmesélésének szenteli. A mi alvilágunk története ennyi - részleteiben és teljességében is. A New York-i bunyósok története szédítőbb és esetlenebb.
AZ OTTANIAK
A New York-i bandák történetében (melyet Herbert Asbury adott közre 1928-ban egy tekintélyes, négyszáz oldalas, nyolcadrét kötetben) van valami a barbár kozmogóniák tévedéseiből és kegyetlenségéből, és nem kevés azok gigászi képtelenségéből: négerek nyomortanyái régi, elhagyott kocsmák pincéiben, a háromszintes, angolkóros New York, a Mocsár Angyalai (Swamp Angels), akik a csatornák útvesztőiben ólálkodtak, a Daybreak Boys (Hajnal Srácok), akik tíz-tizenegy éves, koravén fiúkat toboroztak; a magányos és pimasz óriások, a Cilinderes Vadak (Plug Uglies), akik posztóval kitömött, kemény cilinderükkel, külvárosi szél lebegtette bő ingükkel mosolyra fakasztották felebarátaikat, de jobbjukban ott volt a bunkósbot és a behemót, mély torkú pisztoly; a Döglött Nyulak (Dead Rabbits), akik rúdra tűzött döglött nyúl alatt vonultak csatába; Johnny Dolan, a Dandy, aki a homlokába hulló, brillantinozott fürtjéről volt híres, meg majomfejes sétabotjairól, meg arról az ügyes kis szerkentyűről, amit a hüvelykujjára húzott, hogy kivájja az ellenség szemét; Kit Burns, aki egyetlen harapással fejezte le az eleven patkányt; Blind Danny Lyons, egy szőke fiú hatalmas, halott szemekkel: három szajhát futtatott, akik büszkén stricheltek neki; piros lámpás házak sorai, például amelyiket hét New England-i nővér vezetett, akik a szenteste bevételét mindig jótékony célra fordították; a kutya- és patkányviadalok "arénái"; a kínai játékbarlangok; Red Norah, a többszörös özvegy, aki szeretője volt a Gopher-banda összes főnökének; Lizzie the Dove, aki gyászt kezdett, amikor kivégezték Danny Lyonst, és aztán úgy lelte halálát, hogy lefejezte Gentle Maggie, aki elvitatta tőle a halott vak férfi iránti, hajdani szerelmét; zavargások, mint 1863 egyik vad hetében, amikor száz épületet gyújtottak fel, és kis híján átvették az uralmat a város felett; utcai harcok, melyekben oly elveszettnek érezhette magát az ember, akár a tengeren, mert halálra taposták; és végül a tolvajok és lómérgezők, mint Yoske Nigger - ők szövik e zűrzavaros történet szálait, melynek leghírhedtebb hőse Edward Delaney, alias William Delaney, alias Joseph Marvin, alias Joseph Morris, alias Monk Eastman, ezerkétszáz ember vezére.
A HŐS
Ez a többszörös álca (mely fáradságos, mint egy maszkajáték, amelyben soha nem tudni, melyik az arc, melyik az álarc) kitörölte a valódi nevet - ha ilyen egyáltalán létezik. Annyi bizonyos, hogy a brooklyni Williamsburg anyakönyvében Edward Ostermann néven szerepel, melyet később Eastmanre változtatott. Különös: ez a zabolátlan gonosztevő zsidó volt. Egy úgynevezett kóser vendéglő tulajdonosának a fia, ahol rabbiszakállú férfiak kockázat nélkül vehetik magukhoz az előírás szerint lenyakazott borjúk kivéreztetett és háromszorosan megtisztított húsát. Tizenkilenc évesen, 1892 táján, apja támogatásával madárkereskedést nyitott. Szenvedélyévé lett az állatok életének tanulmányozása: kifigyelni apró döntéseiket és kifürkészhetetlen ártatlanságukat - s ez a szenvedélye élete végéig megmaradt. Később, pályája csúcsán, amikor megvetően utasította vissza a Tammany Klub szeplős szahem-jeinek szivarjait, vagy amikor a legjobb bordélyokat látogatta az első automobilok egyikén, ami úgy festett, mint egy gondola törvénytelen gyermeke, nyitott egy másik álüzletet, száz különleges cicával és négyszáznál több galambbal, amikből nem vásárolhatott akárki. Egyenként ismerte és szerette őket; macskákkal járta végig a körzetét, a legszerencsésebb a karján, a többi buzgón a nyomában.
Hatalmas, ormótlan ember volt. Nyaka rövid, mint egy bikáé, mellkasa bevehetetlen, karja hosszú, verekedésre termett, orra törött, arca legendásan forradásos, mégis jelentéktelenebb, mint a teste, lába görbe, mint egy lovasé vagy tengerészé. Ruházatából elmaradhatott az ing vagy a zakó, de küklopszfején mindig ott gubbasztott egy keskeny karimájú kis cilinder. A férfiak őrzik emlékét. A mozifilmek pisztolyhőseit őróla mintázzák, nem a plöttyedt, se férfi, se nő Al Caponéról. Wolheimről azt mondják, azért kapott szerepet Hollywoodban, mert hasonlított a bálványozott Monk Eastmanre... A filmbeli hős egy kék tollú galambbal a vállán járta be sötét birodalmát - mint egy bika, hátán a nyűvágó madárral.
1894 körül New Yorkban rengeteg nyilvános táncszalon volt. Eastman jelentkezett az egyikben, hogy felügyel a rendre. A legenda szerint a tulajdonos nem állt szóba vele, mire Monk megmutatta, mire képes: látványosan ártalmatlanná tette a két óriást, akik addig betöltötték az állást. 1899-ig őrködött egyedül és rettegetten.
Minden kötekedő után, akit lecsillapított, jelet rótt a késével vaskos botjába. Egy éjszaka egy korsó baksör fölé hajló, fényes, tar folton akadt meg a szeme: egy jól irányzott ütéssel az asztal alá küldte. "Már csak egy hiányzott az ötvenhez!" - kurjantotta.
A VEZÉRLET
1899-től kezdve Monk Eastman nemcsak híres volt. Választott fejedelme lett egy jelentős területnek, és súlyos adókat szedett e mocskos feudum piros lámpás házaitól, játékbarlangjaitól, utcalányaitól és rablóitól. Bandák és magánzók egyaránt hozzá fordultak, ha valami piszkos ügyük volt. Íme a tarifái: 15 dollár egy letépett fül, 19 egy törött láb, 25 egy golyó az egyik lábba, 25 egy késszúrás, 100 egy komplett balhé. Olykor, hogy ki ne essen a gyakorlatból, Eastman személyesen teljesítette a megbízást.
Egy határvita (kényes és rosszízű, mint a többi, amit semmibe vesz a nemzetközi jog) szembefordította Paul Kellyvel, egy másik hírhedt bandavezérrel. Az őrjáratok lövöldözései és bunyói húzták meg végül a határt. Eastman egy hajnalon átlépte, mire öten támadtak rá. Szédületes majomkarjaival és furkósbotjával hármat ártalmatlanná tett, de kapott két golyót a hasába; azt hitték, meghalt. Eastman mutató- és hüvelykujjával elszorította a sebet, és eltántorgott a kórházig. Magas lázzal, hetekig hánykódott élet-halál között, de nem süllyedt odáig, hogy köpött volna. Amikor elhagyta a kórházat, megindult a háború, és szünet nélküli lövöldözésekkel kilencszázhárom augusztus tizenkilencedikéig tombolt.
A RIVINGTONI CSATA
Száz-egynéhány hős a rendőrségi nyilvántartásban sárguló fényképeken - nem sokban különböznek egymástól. Száz hős, akik bűzlenek a dohánytól és az alkoholtól, fejükön színes szalagos szalmakalap, és szégyenletes betegségekben, fogszuvasodásban, légúti vagy vesebántalmakban szenvednek, ki jobban, ki kevésbé. Száz hős: jelentéktelenek és nagyszerűek, mint Trója vagy a juníni ütközet hősei - ők vívták ezt a sötét csatát a magasvasút árnyas árkádjai alatt. A kiváltó ok az volt, hogy Kelly revolveresei adót követeltek egy játékbarlang tulajdonosától, aki Monk Eastman cimborája volt. Egy revolveres meghalt, és az azt követő lövöldözés megszámlálhatatlan revolver csatájává fajult. A magas oszlopok fedezéke mögül borotvált állú férfiak lövöldöztek némán, míg kétoldalt bérelt fekete limuzinok ácsorogtak egymás mellett rémülten, bennük a Colttal várakozó, türelmetlen erősítés. Mit érezhettek ennek a csatának a szereplői? Eleinte (azt hiszem) letaglózóan erős lehetett az érzés, hogy a száz revolver esztelen robaja egykettőre végez velük; aztán pedig (úgy vélem) biztosak voltak benne - és megint csak tévedtek -, hogy ha a kezdő sortűzből megmenekültek, sebezhetetlenek. Annyi bizonyos, hogy hévvel küzdöttek a vas és az éjszaka fedezékében. Kétszer avatkozott közbe a rendőrség, és kétszer verték vissza őket. A hajnal első fénysugarára elenyészett a csata, mint valami illetlenség vagy kísértet. A nagy vasszerkezet boltívei alatt hét súlyos sebesült, négy holttest és egy döglött galamb maradt.
A FEGYVERROPOGÁS
A helyi politikusok, akiknek Monk Eastman a szolgálatában állt, mindig is cáfolták, hogy léteznének a bandák, vagy ha mégis, akkor egyszerűen szórakoztatóipari társaságok. A meggondolatlan rivingtoni csata megrémítette őket. Hívatták a két kapitányt, és felszólították őket, hogy kössenek békét. Kelly (aki tudta, hogy a politikusok a Coltnál hatékonyabban avatkoznak a rendőrségi eljárásba) rögtön ráállt; Eastman (ormótlan testének gőgjével) még több fegyverdörgést, még több összecsapást akart. Vonakodott, úgyhogy börtönnel kellett megfenyegetniük. A két illusztris gonosztevő egy bárban ült tárgyalóasztalhoz: mindkettőjük szájában szivar, jobbjukban revolver, körülöttük pisztolyosok védelmező felhője. Jellegzetesen amerikai eredményre jutottak: a vitát bokszmeccsel döntik el. Kelly roppant ügyes bokszoló volt. A párbaj egy fészerben zajlott le, és nevetséges volt. Száznegyven nézője között akadtak vagányok horpadt cilinderben és nők, ingatag, monumentális hajkölteménnyel. Két óra hosszat tartott, és végkimerülésbe torkollott. A rá következő héten ismét ropogtak a fegyverek. Monkot letartóztatták, ki tudja, hányadszor. Protektorai megkönnyebbüléssel feledkeztek meg róla; a bíró tíz év börtönt jósolt neki - és igaza lett.
EASTMAN KONTRA NÉMETORSZÁG
Mire a még nyugtalan Monk kiszabadult a Sing Singből, a vezérlete alá tartozó ezerkétszáz bűnöző szétszóródott. Nem tudta összeterelni őket, így hát beletörődött, hogy ezentúl egymaga dolgozik. 1917. szeptember nyolcadikán ribilliót okozott egy közúton. Kilencedikén elhatározta, hogy kiveszi a részét egy másik csetepatéból is, és beállt egy gyalogezredbe.
Katonáskodásának több részletét is ismerjük. Tudjuk, hogy hevesen ellenezte a fogolyszedést, és egy alkalommal (mindössze a puskatussal) meg is akadályozta ezt a sajnálatos gyakorlatot. Tudjuk, hogy sikerült megszöknie a kórházból, és visszatért a lövészárokba. Tudjuk, hogy a Montfaucon közeli ütközetekben jeleskedett. Tudjuk, hogy később azt terjesztette, hogy a Bowery némely tánca keményebb, mint az európai háború.
A TITOKZATOS, LOGIKUS VÉG
1920. december huszonötödikén Monk Eastman testét New York egyik belvárosi utcáján találta a reggel. Öt golyót kapott. Egy közönséges házimacska - a szerencsés nem tudta, mi a halál - kerülgette kissé tanácstalanul.
Gajdos Zsuzsanna fordítása
[Forrás: Herbert Asbury: The Gangs of New York, New York, 1927.]
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
BILL HARRIGAN, AZ ÉRDEK NÉLKÜLI GYILKOS
Mindenekelőtt egy kép: Arizona földje, Arizona és Új-Mexikó, az aranyáról és ezüstjéről híres föld, a szédítő, éteri föld, a roppant fennsík és a törékeny színek földje, ahol fehéren ragyognak a madarak lecsupaszította csontvázak. És ezen a földön egy másik kép: Billy the Kid: lovas, aki úgy ül a nyeregben, mint a cövek, a fiú, akinek éles pisztolylövései feldúlják a sivatag nyugalmát, aki láthatatlan golyókat lövöldöz, amik messziről ölnek, mint a rontás.
A telérek erezte, kopár és csillogó sivatag. A gyerekember, akinek huszonegy éves korában, amikor meghalt, huszonegy ember halála száradt a lelkén - "nem számolva a mexikóiakat".
A LÁRVAÁLLAPOT
1859 körül, New York egyik föld alatti nyomortanyáján megszületett a későbbi rettegett és dicsőséges Billy the Kid. Azt mondják, egy elgyötört ír hasból jött a világra, de négerek között nőtt fel. Abban a testszagú és gyapjas hajú zűrzavarban a szeplők és a vörös tincsek kiváltságot jelentettek a számára. Gőgös fehér ember volt; göthös, szilaj és trágár. Tizenkét évesen beállt a Swamp Angels (Mocsár Angyalai), csatornákban működő félistenek bandájába. Égett ködszagú estéken kibújtak a bűzös labirintusból, nyomába eredtek egy-egy német tengerésznek, leütötték, elszedték mindenét, még az alsóneműjét is, és lemerültek, vissza, a másik mocsokba. Egy ősz hajú néger vezette őket, a lómérgezőként is elhíresült Gas Houser Jonas.
Megesett, hogy a vízpart közelében valamelyik púpos ház manzárdjából egy asszony egy vödör hamut zúdított az arra járó fejére. A vonagló, fuldokló emberen egykettőre rajta nyüzsögtek a Mocsár Angyalai, behúzták egy pinceablakon, és kifosztották.
Ezek voltak Billy Harrigan, a későbbi Billy the Kid tanulóévei. Nem vetette meg a színházat; szerette - tán nem is sejtette, hogy saját sorsa van megírva bennük - a cowboyos melodrámákat.
GO WEST!
A Bowery Street zsúfolásig telt színházai (ahol a közönség a legkisebb késésre is elbődült: "Fel a ronggyal!") folyton lovas-lövöldözős melodrámákat játszottak, mégpedig azért, mert Amerika abban az időben a Nyugat bűvkörében élt. Amerre a nap lenyugodott, arra volt Nevada és Kalifornia aranya. Arra volt a cédrusokat kidöntő fejsze, a hatalmas babilóniai bölényfej, a cilinder, Brigham Young népes ágya, a vörös bőrű ember szertartásai és haragja, a sivatag felhőtlen ege, a szilaj préri, az ősföld, melynek közelsége, akár a tengeré, megdobogtatja a szíveket. A Nyugat hívó szavát hallatta. Szakadatlan ütemes zaj töltötte be azokat az éveket: a Nyugatot meghódító, ezer meg ezer amerikai moraja. 1872 körül ott volt közöttük, egy börtöncella falai közül szökve, a nyughatatlan Bill Harrigan is.
EGY MEXIKÓI MEGSEMMISÍTÉSE
A történelem (ami hiányos képsorokból építkezik, mint némely filmrendező), most egy kocsma vészjósló képét tárja elénk, mely úgy áll a mindenható sivatag közepén, akárha a nyílt tengeren lenne. Az időpont: az 1873-as év egyik zord éjszakája; a pontos helyszín: a Llano Estacado Új-Mexikóban. A táj szinte természetfölötti módon sík, de az egyenetlenül felhős égboltot vihar és holdfény szaggatja fel, kutak hasadnak, hegyek emelkednek rajta. Lenn a földön egy tehénkoponya, prérikutyaugatás, prérikutyaszemek az árnyékban, kecses lovak és a kocsma megnyúlt fénye. Odabent, az egyetlen pultra könyökölve fáradt, tagbaszakadt férfiak bajkeverő alkoholt isznak, és kígyókkal és sasokkal díszített, nagy ezüstpénzekkel dicsekednek. Egy részeg közönyösen kántál. Néhányan valami selypegő nyelven beszélgetnek, bizonyára spanyolul, mert megvetés övezi őket. Bill Harrigan, a bérkaszárnyák vörös patkánya, ott van az ivók között. Lehajtott már egy-két pálinkát, és most azon gondolkodik, kérjen-e még, talán mert egy vasa sem maradt. Letaglózzák ezek a sivatagi emberek. Óriásoknak látja őket, leigázhatatlannak és boldognak, gyűlölnivalóan jól bánnak a szilaj csordával és a vadlovakkal. Hirtelen néma csönd támad, csak a részeg esztelen hangja nem vesz róla tudomást. Belépett egy óriás mexikói; arca, mint egy indián öregasszonyé. Hatalmas szombreró a fején, oldalán egy-egy pisztoly. Tört angolsággal jó estét kíván az összes szarházi vedelő jenkinek. Senki sem veszi fel a kesztyűt. Bill megkérdi, ki az, s reszketve súgják neki, hogy a Dago - a Diego - Belisario Villagrán Chihuahuából. Abban a pillanatban dörrenés visszhangzik. A magas férfiak sorfala mögül Bill rálőtt a betolakodóra. Villagrán markából kiesik a pohár, aztán maga is a földre zuhan. Nincs szüksége több golyóra. Bill, pillantásra sem méltatva a pompás hullát, folytatja a csevegést. "Csakugyan?" - kérdi.[1] "Én meg Billy Harrigan vagyok, New Yorkból." A részeg egyre kántál, közönyösen.
Tudjuk, mi következik: az apoteózis. Körbeujjongják, a kezét szorongatják, ünnepelik, éljenzik, whiskyket rendelnek neki. Valaki észreveszi, hogy nincs megjelölve a revolvere, és odaadja neki a kését, hogy véssen jelet bele Villagrán halálát megörökítendő. Billy the Kid megtartja a kést, de azt mondja, hogy "mexikóiakat nem érdemes feljegyezni". De még ez sem elég. Bill ezen az éjszakán a holttest mellé teríti le a takaróját, és hajnalig alszik - elégedetten.
ÖLNI CSAK ÚGY
Azzal a szerencsés dörrenéssel született (tizennégy évesen) Billy the Kid, a hős, és halt meg a bujkáló Bill Harrigan. A csatornalakó, orvtámadó fiú a préri emberévé lépett elő. Lovas lett, megtanult egyenesen ülni a nyeregben, wyomingi vagy texasi módra, nem pedig hátradőlve, ahogy Oregonban meg Kaliforniában lovagoltak. Soha nem volt egészen olyan, mint a róla szóló legenda, de egyre jobban közelített hozzá. A cowboy valamit azért megőrzött a New York-i vagányból: a gyűlöletet, ami azelőtt a négerek, most pedig a mexikóiak ellen fűtötte, igaz ugyan, hogy az utolsó szavai spanyol (szitok)szavak voltak. Kitanulta a hajcsárok nomád mesterségét. Megtanult egy másik, nehezebb mesterséget: a parancsolást, s ez a kettő kellett ahhoz, hogy jó marhatolvaj váljék belőle. Oly kor el-elcsábították a mexikói gitárok és a bordélyházak.
Az álmatlanság kíméletlen józanságában négy nap, négy éjszaka tartó orgiákat csapott. Amikor megcsömörlött, golyózáporral egyenlítette ki a számlát. Míg ujja a ravaszon nem hibázott, ő volt a legrettegettebb (s talán a legjelentéktelenebb és legmagányosabb) ember a vidéken. Garrett seriff, a barátja, egyszer azt mondta "Sokat gyakoroltam a célzást bölényeken." "Én többet gyakoroltam, embereken", felelt ő szelíden. A részletek mar homályba vesznek, de tudjuk, hogy huszonegy ember halála száradt a lelkén - "mexikóiakat leszámítva". Hét veszedelmes esztendőn át engedte meg magának a vakmerőség fényűzését.
1880. július 25-én éjjel Billy the Kid keresztülvágtatott fakó lován Fort Sumner fő-, azaz egyetlen utcáján. Tikkasztó hőség volt, és nem gyújtották meg a lámpásokat; Garrett felügyelő, aki egy tornácon várakozott egy hintaszékben ülve, előrántotta revolverét, és hasba lőtte a Kölyköt. A fakó nem állt meg; lovasa a földre zuhant. Garrett még egy golyót eresztett belé. Az emberek (tudták, hogy a Kölyök a sebesült) jól bezárták ablakaikat. A haláltusa hosszan tartott, és csupa káromlás volt. Magasan járt a nap, mire odamerészkedtek hozzá, hogy lefegyverezzék; már rég halott volt. Jelentéktelen lett, mint bármelyik holttest.
Megborotválták, csináltatott ruhába öltöztették, és gúnyból és elrettentésül kiállították a legjobb bolt kirakatába.
Mérföldekről jöttek, mindenfelől, ki lovon, ki tilburykocsin. Harmadnapra ki kellett festeni az arcát. A negyedik napon örömujjongás közepette eltemették.
Gajdos Zsuzsanna fordítása
[Források: Frederick Watson: A Century of Gunmen, London, 1931.; Walter Noble Burns: The Saga of Billy the Kid, New York, 1925.]
A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
KOCUKÉ-NO-SZUKÉ, AZ OTROMBA CEREMÓNIAMESTER
E fejezet alávaló hőse az otromba ceremóniamester, Kocuké-no-szuké, e veszedelmes tisztviselő, aki az Akó Torony urának romlását és pusztulását okozta, s nem akart nemesemberhez illőn véget vetni az életének, midőn a jogos bosszú utolérte. Olyan férfi ő, ki méltán megérdemli minden férfi háláját, mert sok emberben felébresztette a hűség nemes érzését: sötét, de szükséges ürügyet szolgáltatott egy halhatatlan vállalkozáshoz. Számtalan regény, monográfia, doktori értekezés és opera örökíti meg az esetet - s akkor még nem is beszéltünk a porcelán-, lápiszlazuli- és lakkfa-ömlengésekről. Még az állhatatlan celluloidszalag is meghódolt, hiszen a Negyvenkét Kapitány Tanulságos Története a japán filmművészet leggyakoribb ihletforrása. A szenvedélyes és részletező méltatás - bárki beláthatja - több mint jogos, egyenesen törvényszerű.
A. B. Mitford elbeszélését követem, mely mellőzi a couleur locale folytonos kitérőit, s inkább a dicső eseményekre igyekszik összpontosítani. Az "orientalizmus"-nak eme örvendetes hiánya arra enged következtetni, hogy eredeti japán változatról van szó.
A KIBOMLOTT CIPŐPERTLI
Az 1702-es év komor tavaszán az Akó Torony nagybecsű ura császári követet várt, akit vendégül kellett látnia. Az udvari etikett kétezer-háromszáz éve (köztük számos mitologikus esztendő) aggasztóan megbonyolították a fogadás ceremóniáját. A követ a császárt képviselte, de amolyan utalás formájában vagy jelképesen: e körülményt éppoly megengedhetetlen volt eltúlozni, mint figyelmen kívül hagyni. A könnyen végzetessé váló hibák elkerülése végett a Jedo-udvar egyik tisztviselője, ceremóniamesteri minőségben, megelőzte a követet. Kira Kocuké-no-szuké, az udvari élet kényelmétől megfosztva és kényszerű villégiature-re ítélve amely az ő szemében felérhetett a száműzetéssel - kelletlenül osztogatta az utasításokat. Olykor az arcátlanságig túlzásba vitte a kioktató hangnemet. Tanítványa, a Torony ura, igyekezett nem tudomást venni a tréfákról. Nem vághatott vissza, és az illemszabályok lehetetlenné tettek minden érzelemnyilvánítást. Történt egy reggelen, hogy kibomlott a mester cipőpertlije, s ő tanítványát utasította, kösse meg. A lovag alázatosan engedelmeskedett, de forrt benne a düh. Az otromba ceremóniamester a fejéhez vágta, hogy csak egy fajankó képes ilyen siralmas csomót sikeríteni. A Torony ura kardot rántott, és lesújtott. A másik félreugrott, homlokán csak keskeny vércsík támadt... Néhány nappal később összeült a katonai törvényszék, s a támadót öngyilkosságra ítélte. Az Akó Torony középső udvarában vörös nemezzel borított emelvényt állítottak, melyre fellépett az elítélt. Kezébe drágakövekkel kirakott aranytőrt adtak, nyilvánosan megvallotta bűnét, derékig levetkezett, és felvágta a hasát a két rituális mozdulattal, és szamurájhoz méltón meghalt, és a legtávolabbi nézők nem láttak vért, mert a nemez vörös volt. Egy ősz hajú, óvatos ember fejezte le a karddal: a keresztapja, Kuranoszuké tanácsos.
A SZÍNLELT GONOSZTEVŐ
Takumi-no-kami tornyát elkobozták; kapitányait szélnek eresztették, a család tönkrement, a nevet megvetés övezte. Az a hír járta, hogy még ugyanazon az éjszakán, amikor megölte magát, negyvenkét kapitánya tanácsot ült egy hegy tetején, és a legrészletesebben kitervelték, ami egy évvel később történt. Annyi bizonyos, hogy okkal késlekedtek, és hogy egyik-másik gyűlésüket nem a vad hegycsúcson, hanem erdei szentélyben, egy fehér fából ácsolt jelentéktelen pavilonban tartották, melynek egyetlen dísze egy szögletes ládika volt, mélyén egy tükörrel. Szomjazták a bosszút, de a bosszú elérhetetlennek látszott.
Kira Kocuké-no-szuké, a gyűlöletes ceremóniamester pedig megerősítette a házát, hordszékét íjászok és kardvívók felhője kísérte. Megvesztegethetetlen és csalhatatlan kémek vitték neki a híreket. Kuranoszuké tanácsosnak, a bosszúállók feltételezett vezérének minden lépését, minden mozdulatát figyelték. Az véletlenül észrevette, és bosszútervét épp erre építette.
Kiotóba költözött, mely városnak birodalom-szerte nem akadt párja pompás őszi színei miatt. Vonzották a nyilvánosházak, a játékbarlangok és a kocsmák, és ő hagyta magát elcsábítani. Meglett ember létére örömlányokkal, költőkkel s még ennél is rosszabb népséggel cimborált. Egy alkalommal kidobták az egyik kocsmából, s a hajnal egy ház küszöbén találta: hányásban fetrengve aludt.
Egy szacumai ember ráismert. Szomorúsággal vegyes haraggal szólt: "Ez volna Aszanó Takumi-no-kami tanácsosa, aki a halálba segítette urát, és ahelyett hogy bosszút állna érte, átadja magát az örömöknek és a szégyennek? Ó, nem vagy te méltó a szamuráj névre."
Az alvó arcába taposott, és megköpdöste. Amikor a kémek hírét vitték e tétlenségnek, Kocuké-no-szuké fellélegzett.
Ám a történet nem ér véget ezzel. A tanácsos elűzte feleségét és legkisebb gyermekét, és az egyik bordélyban szeretőt vásárolt magának; e nevezetes gaztett megörvendeztette az ellenséget, és végképp elaltatta gyanúját: elbocsátotta testőrei felét.
Az 1703-as év szörnyű telének egyik éjszakáján a negyvenkét kapitány összegyűlt egy Jedo környéki elhagyatott kertben, egy híd és a kártyagyár szomszédságában. Uruk zászlaja alatt vonultak. A támadás megindítása előtt tudatták a környék lakóival, hogy szándékuk nem aljas: igaz ügyért indítanak hadműveletet.
A FORRADÁS
Két csapat fogta ostrom alá Kira Kocuké-no-szuké palotáját. Az elsőt, amelyik a homlokzat felől a főkaput támadta, a tanácsos vezette; a másikat idősebbik fia, aki akkor töltötte volna be a tizenhatot, és aki meghalt azon az éjjelen. A történelem feljegyezte e ragyogó rémálom részleteit: a kötélhágcsókon való veszélyes és himbálózó leereszkedést, a harci dob pergését, a védők fejvesztett kapkodását, az íjászokat a tetőn, állásaikban, a nyilak egyenes röptét a létfontosságú szervek felé, a porcelánra freccsenő vért, az égő, azután jeges halált; a halál illetlenségét és zűrzavarát. Kilenc kapitány meghalt; a védők sem voltak kevésbé bátrak, nem akarták megadni magukat. Nemsokkal éjfél után minden ellenállás megtört.
Kira Kocuké-no-szuké, e nemes cselekedetek galád kiváltója, nem mutatkozott. Átkutatták érte a feldúlt palota minden zegét-zugát, s már le is tettek róla, hogy megtalálják, amikor a tanácsos felfedezte, hogy a fekhelyén az ágynemű még meleg. Újra nekifogtak a keresésnek, s akkor észrevettek egy bronztükörnek álcázott keskeny ablakot. Egy sötét kis udvar mélyéről fehér ruhás férfi meredt rájuk. Jobbjában reszkető kard. Amikor leereszkedtek, a férfi harc nélkül megadta magát. Homlokán forradás húzódott: Takumi-no-kami vasának nyoma.
Akkor a vértől csatakos kapitányok a hitvány lábai elé vetették magukat, mondták, hogy a Torony urának tisztjei, azé, akinek a romlását és pusztulását ő idézte elő, és kérték, hogy önkezével vessen véget életének, ahogy szamurájhoz illik.
Hasztalan kínálták fel e tisztességet hitvány szolgalelkének. Nem férkőzhetett a becsület közelébe; hajnalban le kellett fejezniük.
A BIZONYSÁG
Betöltvén immár bosszújukat (de már harag nélkül, indulat és sajnálat nélkül), a kapitányok a templom felé vették útjukat, mely uruk földi maradványait rejti.
Egy üstben viszik Kira Kocuké-no-szuké hihetetlen fejét, s egymást váltva őrzik. Átkelnek mezőkön s falvakon, a nappal igaz fényénél. Az emberek áldják őket és sírnak. Szendai hercege hívja őket, szálljanak meg nála, de ők azt felelik, hogy uruk immár második éve várja őket. Megérkeznek a sötét sírhelyhez, és felajánlják az ellenség fejét.
A Legfelső Bíróság kihirdeti az ítéletet. Azt kapják, amit vártak: élhetnek az öngyilkosság kiváltságával. Mind megteszik, némelyikük izzó lélekjelenléttel, s uruk mellett lelnek végső nyugalomra. Férfiak és gyermekek jönnek imádkozni e hűséges emberek sírjához.
A SZACUMAI EMBER
A zarándokok között érkezik egy poros, fáradt fiú - bizonnyal messziről jön. Leborul Óisi Kurano-szuké tanácsos síremléke előtti, és fennhangon így szól: "Láttalak, midőn egy kiotói nyilvánosház kapujában feküdtél, és nem sejtettem, hogy uradért forralsz bosszút. Hűtlen katonának hittelek, és az arcodba köptem. Azért jöttem, hogy elégtételt adjak neked." Ezeket mondotta, és harakirit követett el.
A prior fejet hajtott bátorsága előtt, és a kapitányok mellett adott neki sírhelyet.
Ezzel ér véget a negyvenkét hűséges férfi története - azazhogy nem ér véget, mert mi, többi férfi, akik tán nem vagyunk hűségesek, de akik sose veszítjük el teljesen a reményt, hogy egyszer azok leszünk, szavainkkal tovább dicsőítjük őket.
Gajdos Zsuzsanna fordítása
[Forrás: A. B. Mitford: Tales of Old Japan, London, 1912.]
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
A MERVI HÁKIM, AZ ÁLARCOS KELMEFESTŐ
Angélica Ocampónak
Ha nem tévedek, mindössze négy eredeti hírforrásunk van Al-Moqannára, a khorasszáni Fátyolos (helyesebben: Álarcos) Prófétára vonatkozóan: a) A kalifák történeté-nek kivonatai, amelyeket Baládhuri őrzött meg, b) Az óriás kézikönyve vagy A pontosság és felülvizsgálás könyve, ibn abi Táhir Tárfurnak, az Abbászidák hivatalos történetírójának műve, c) A rózsa megsemmisítése című arab kódex, amely cáfolja ama Sötét rózsa vagy Rejtett rózsa, a Próféta szent könyvének undok eretnekségeit, d) néhány arcmás nélküli pénzérme, amelyeket Andruszov mérnök ásott ki a Kaszpi-tengeri vasút egyik irtványán. Ezeket az érméket a teheráni Numizmatikai Gyűjteményben helyezték el, s perzsa párversek vannak rajtuk, amelyek A rózsa megsemmisítésé-nek bizonyos helyeit foglalják össze vagy helyesbítik. Az eredeti Rózsa elveszett, az 1899-ben megtalált kéziratot, amelyet eléggé könnyelműen közreadott a Morgenländisches Archiv, apokrifnak nyilvánította Horn, majd később Sir Percy Sykes.
A Próféta nyugati hírneve Moore bőbeszédű költeményének köszönhető, amely csupa sóvárgás és ír összeesküvőhöz illő sóhaj.
A SKARLÁTVÖRÖS FESTÉK
A Hedzsra 120. és a Kereszt 736. esztendejében született Turkesztánban az a Hákim nevű ember, akit egykorú földijei később a Fátyolosnak csúfoltak. Szülőhazája Merv régi városa volt, amelynek kertjei, szőlői és ligetei bánatosan nézik a sivatagot. A dél fehér és vakító, ha nem homályosítják el porfellegek, amelyektől fulladoznak az emberek, és fehéres réteg rakódik a fekete szőlőfürtökre.
Hákim ebben a fáradt városban nőtt fel. Tudjuk, hogy apjának egyik fivére megtanította a kelmefestő mesterségre: istentelenek, hazugok és állhatatlanok foglalkozása, ez sugallta pazar pályája első káromlásait. "Arcom színarany (vallja A rózsa megsemmisítése egyik híres lapján), de kiáztattam a bíborfestéket, másnap este megmártottam a fésületlen gyapjút, és harmadnap este átitattam a kész gyapjút, s a szigetek uralkodói ma is versengenek ezért a vérvörös kelméért. Így vétkeztem ifjúságom éveiben, és megmásítottam a teremtett dolgok igazi színét. Az Angyal azt mondta, hogy a birka színe nem olyan, mint a tigrisé, a Sátán azt mondta, a Hatalmas akarta, hogy olyan legyen, s az én ravaszságomat és bíboromat használta fel erre. Most már tudom, hogy az Angyal is, a Sátán is tévedett az igazságot illetően, és minden szín gyűlöletes."
A Hedzsra 146. esztendejében Hákim eltűnt szülővárosából. Összetörve találták az üstöket és az áztatókádakat, valamint egy sirázi szablyát és egy bronztükröt.
A BIKA
A 158. év sabán havának végén nagyon tiszta volt a sivatag levegője, és az emberek a napnyugtát nézték, ramadán holdját keresve, ami ösztökél a vezeklésre és a böjtre. Rabszolgák, kéregetők, lókupecek, tevetolvajok és mészárosok voltak. Méltóságteljesen ültek a földön, és a jelet lesték a Merv felé vezető út egyik karavánszállásának kapujából. A naplementét nézték, s a naplemente színe olyan volt, mint a homoké.
A szédítő sivatag mélyéből (amelynek napja okozza a lázat, amint holdja okozza a görcsöt) három rendkívül magasnak tetsző alakot láttak arrafelé jönni. Emberi alakok voltak, de a középső bikafejű. Amikor közelebb kerültek, látták, hogy álarcot visel, s a másik kettő vak.
Valaki (mint az Ezeregyéjszaka meséiben) e csoda okát tudakolta. "Vakok - közölte az álarcos ember -, mert látták az arcomat."
A LEOPÁRD
Az Abbászidák krónikása előadja, hogy a sivatagi ember (akinek hangja szokatlanul lágy volt, vagy annak tűnt, olyannyira különbözött álarcának durvaságától) azt mondta, lám, ők egyhavi bűnbánat jelét lesik, ő azonban jobb jelet hirdet: egész életre szóló bűnbánatét és átkozott halálét. Elmondta, hogy ő Hákim, Oszmán fia, és hogy a Kivándorlás 146. esztendejében egy férfi hatolt be a házába, tisztálkodott és imádkozott, majd szablyával levágta a fejét, és felvitte az égbe. A férfi (Gábriel angyal) jobbjában ott volt az ő feje az Úr előtt, aki prófétálással bízta meg, és oly régi szavakra tanította, hogy megperzselődik a száj, amely kimondja őket, és dicsőséges ragyogással ruházta fel, amelyet halandó szem nem viselhet el. Ez volt az Álarcos magyarázata. Amikor majd a földön minden ember az új törvényt követi, feltárul előttük az Arc, és veszély nélkül imádhatják - amint az angyalok már imádják is. Miután tudtukra adta megbízatását, Hákim szent háborúra - dzsihád-ra - és illő vértanúságra ösztönözte őket.
A rabszolgák, koldusok, lókupecek, tevetolvajok és mészárosok megtagadták tőle bizalmukat: egy hang bűbájos-t kiáltott, egy másik csaló-t.
Valaki egy leopárdot hozott - talán annak a nyúlánk és vérengző fajtának egy példányát, amelyet a perzsa vadászok tenyésztenek. Tény, hogy a leopárd kitört ketrecéből. Az álarcos próféta és két társa kivételével mindenki fejvesztetten menekült. Amikor visszatértek, a vadállat már vak volt. A fénylő és a holt szemek láttán az emberek imádták Hákimot, és hitet tettek természetfeletti erejéről.
A FÁTYLAS PRÓFÉTA
Az Abbászidák hivatalos történetírója különösebb lelkesedés nélkül számol be a Fátylas Hákim khorasszáni sikereiről. Ez a tartomány - amelyet nagyon megrázott legnevesebb vezérének balszerencséje és megfeszíttetése - kétségbeesett hévvel karolta fel a Tündöklő Arcú tanítását, s vérével és aranyával adózott neki. (Hákim ekkor már ékkövekkel teletűzdelt négyrétű fehér selyemfátyollal leplezte durva arcát. A Banu Abbászok jelképes színe a fekete volt; Hákim a fehér színt - a legellentétesebbet - választotta az oltalmazó fátyol, a zászlaja és turbánja számára.) A hadjárat jól indult. Igaz, hogy A pontosság könyvé-ben a kalifa zászlói mindenütt győzelmesek, mivel azonban e győzelmek leggyakoribb eredménye hadvezérek leváltása és bevehetetlen várak feladása, az eszes olvasó tudja, mihez tartsa magát. A 161. esztendő redzseb havának végén Nisapur hírneves városa nyitotta meg érckapuit az Álarcos előtt; a 162. év elején Aszterabadé. Hákim hadi ténykedése (mint más, szerencsésebb prófétáé) a tenor hangon elmondott könyörgésre szorítkozott, amelyet azonban egy rőt teve hátán, csaták forgatagos középpontjában intézett az istenséghez. Körülötte nyilak süvítettek, anélkül, hogy egy is megsebezte volna. Valósággal kereste a veszélyt: amikor egy éjjel undorító leprások vették körül a palotáját, maga elé rendelte és megcsókolta őket, ezüstöt és aranyat adott nekik.
A kormányzás fáradalmait hat-hét hívére hárította át. Elmerült az elmélkedésben és a békében: száztizennégy vak nőből álló hárem elégítette ki isteni teste szükségleteit.
GYŰLÖLETES TÜKRÖK
Mindaddig, amíg szavaik nem cáfolják az ortodox hitet, az iszlám eltűri Isten bizalmas barátainak létét, bármily hebehurgyák vagy fenyegetők legyenek is. A próféta, úgy lehet, nem is vetette volna meg e semmibevevés előnyeit, de párthívei, győzelmei és a kalifa - Mohamed Al Mahdi - nyílt haragja eretnekségre kényszerítették. Ez a meghasonlás tönkretette, de előbb kidolgoztatta vele egy személyes vallás tételeit, a gnosztikus őstörténet nyilvánvaló beszüremléseivel.
Hákim kozmogóniájának kezdőpontjában egy kísértet-Isten áll. Ez az istenség fenséggel nélkülözi az eredetet, akárcsak a nevet és az arcot. Mozdulatlan Isten, de képe kilenc árnyékot vetett, amelyek mozgásba jőve, létrehoztak uralmuk alatt egy első eget. Ebből az első demiurgoszi körből egy második származott, szintén angyalokkal, hatalmakkal és trónusokkal, s ezek újabb eget alapítottak lejjebb, amely az eredetinek szimmetrikus másolata. Ez a második konklávé egy harmadikban teremtette újra önmagát, ez pedig egy másikban, még lejjebb, és így tovább, egészen 999-ig. A legalsó ég ura az uralkodó - árnyékok árnyékainak árnyéka -, s az isteni részecske majdnem nulla benne.
A föld, amelyen lakunk, tévedés, ügyetlen torzkép. A tükör és az apaság gyűlöletes dolog, mert szaporítja és helyesli. Az undor a legfőbb erény. Két magatartás vezethet el hozzá (a választást belátásunkra bízta a próféta): az önmegtartóztatás és a kicsapongás, a test kiélése vagy szüzessége.
Hákim paradicsoma és pokla nem kevésbé kétségbeejtő. "Azoknak, akik tagadják az Igét, azoknak, akik tagadják a Drágaköves Fátyolt és az Arcot (mondja a Rejtett rózsa egyik fennmaradt káromlása), csudálatos poklot ígérek, mert mindegyikük 999 lángbirodalmon uralkodik majd, és minden birodalomban 999 lánghegy van, minden hegyen 999 lángtorony, minden toronyban 999 lángemelet, minden emeleten 999 lángnyoszolya, s minden nyoszolyán ő fekszik majd, és 999 lángalak (az ő arcával és hangjával) kínozza örök időkig." Másutt megerősíti: "itt az életben egy testben szenvedtek; a halálban és Bűnhődésben, számtalanban." A paradicsom kevésbé kézzelfogható. "Örökké éjszaka van, kőmedencékkel, s ennek a paradicsomnak a boldogsága a búcsúzás, a lemondás különös boldogsága, és azoké, akik tudják, hogy alusznak."
AZ ARC
A Kivándorlás 163. és a Tündöklő Arcú ötödik esztendejében Hákimot bekerítette Szanámban a kalifa serege. Élelemben és vértanúkban nem volt hiány, és fényes angyalok hadától vártak közeli segítséget. Ez volt a helyzet, amikor rémületes hír járta be a várat. Azt beszélték, hogy egy házasságtörő asszony a háremből, amikor az eunuchok megfojtották, azt kiabálta, hogy a próféta jobb kezén hiányzik a gyűrűsujj, és a többi ujján nincs köröm. A hír elterjedt a hívek között. Tűző napon, egy magas teraszon, Hákim győzelemért vagy jeladásért könyörgött a meghitt istenséghez. Két kapitány, alázatosan, leszegett fejjel - mintha esővel futott volna szembe - lerántotta a drágakövekkel teletűzdelt Fátyolt.
Először megremegtek mind. Az Apostol ígért arca, az arc, amely látta az egeket, valójában fehér volt, de a foltos lepra furcsa fehérsége volt ez. Olyan duzzadt és hihetetlen volt, hogy álarcnak tűnt. Nem volt szemöldöke; alsó szemhéja jobboldalt lecsüngött öreges orcájára; súlyos gümőfürt rágta le ajkait; nem emberi, tömpe orra az oroszlánéra emlékeztetett.
Hákim hangja egy végső csalással próbálkozott. "Undok bűnötök nem engedi meglátnotok ragyogásomat..." - kezdte mondani.
Nem hallgattak oda, lándzsákkal verték át.
Jánosházy György fordítása
[Források: Sir Percy Sykes: A History of Persia, London, 1915.; Die Vernichtung der Rose. Nach dem arabischen Urtext übertgagen von Alexander Schulz, Leipzig, 1927.]
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
Enrique Amorimnak
Nahát, még hogy én ne tudnám, ki volt a megboldogult Francisco Real! Ismertem őt, pedig nemigen fordult meg erre mifelénk, inkább az északi negyedekben tanyázott, a Guadalupe tó meg a Batería környékén. Háromszor, ha láttam, méghozzá egy és ugyanazon az éjszakán, de azt az éjszakát sose felejtem el, nem ám, mert akkor jött el hozzám a lujáni lány, úgy bizony, ott hált a kunyhómban, és Rosendo Juárezt akkor látták utoljára a Maldonado partján. Maguknak persze semmit se mond ez a név, honnan a csudából is tudhatnák, de Rosendo Juárez, a Vaskezű az egyik legnagyobb verekedő volt Villa Santa Ritában. A késétől mindenki félt; don Nicolás Paredes embere volt, aki meg Morelnak volt az embere. Úgy állított be a bordélyba, hogy elállt a szemünk-szánk: ezüstpitykés, fekete ruhában, ezüstsarkantyús csizmában; ember és kutya egyformán tisztelte, no de a lányok is, annyi szent; mindenki tudta, hogy két halott van a kontóján; szegett karimájú, magas kalapot viselt, a zsíros fürtjei kilógtak alóla; ahogy mondani szokták, a sors kegyeltje volt. Mi, a Santa Rita sihederei mind őt utánoztuk, még a cifra köpését is. De aztán egy este megtudtuk róla, hogy valójában miféle szerzet.
Így igaz, ahogy mondom: azzal kezdődött az a különös este, hogy felbukkant a sarkon egy rikító, piros kerekű konflis, zsúfolásig tömve férfiakkal, és úgy billegett ide-oda, hogy majd' fölborult az utca keményre szikkadt sarában, a téglaégető kemencék és az üres telkek közt; két fekete ruhás alak a gitárt nyúzta, de úgy, hogy bele kellett süketülni, a kocsis meg nagy ostorcsapásokkal kergette szét a lova elé ugró kóbor kutyákat; középen egy poncsóba burkolt ember ült némán, ő volt a híres-nevezetes Karvaly: verekedni ment és embert ölni. Áldott éjszaka volt: kellemes, üdítő; a konflis utasai közül ketten a hátrahajtott kocsitetőn ültek, mint akik jobb szeretik a magányt. Ez volt az első esemény, aztán jött a többi, ahogy nemsokára meg is láttuk. Mi a fiúkkal már kora estétől kezdve ott voltunk Julia házában, ami nem volt más, mint egy bádogtetős fészer a gaunai országút és a Maldonado közt. Már messziről észre lehetett venni, úgy világított az a szemérmetlen lámpa, és akkora volt a ricsaj. Julia egyszerű teremtés volt, de tudta, mi dukál, úgyhogy megvolt ott minden: zenészek, jóféle italok és táncos lábú lányok. De a lujáni lány, a Rosendo nője mindnél különb volt. Meghalt már, uram, és bizony évek is eltelnek, és nem gondolok rá, de látni kellett volna a fénykorában, hogy micsoda szemei voltak annak! Ha ránézett az ember, hajnalig se tudott elaludni.
A pálinka, a milonga, a nőcikék, egy nyájas káromkodás Rosendo szájából, a barátságos hátbacsapkodásai - én legalábbis a barátság jelét véltem látni bennük -, egy szó, mint száz, a világ legboldogabb embere voltam. A párommal is szerencsém volt, mert úgy igazodott hozzám, mintha előre tudná minden lépésemet. A tangó fölkapott és sodort bennünket a hátán, aztán előreszökött, majd újra visszaömlött alánk, és sodort tovább. Minden férfi ropta a táncot, belemerülve, mint az álomba, amikor hirtelen hallom, hogy hangosabb lesz a zene: a közeledő konflisról jövő gitárszó vegyült bele. Aztán a szellő, amely odahozta, megfordult, és máshová röpítette, én pedig újra a testemre figyeltem, meg a pároméra és a tangó fordulataira. Egyszer csak hatalmas ökölcsapás döngette meg az ajtót, és felhangzott egy erélyes férfihang. A teremben néma csönd lett, aztán kivágódott az ajtó, és a férfi ott állt előttünk. Olyan volt, mint a hangja.
Akkor még nem tudtuk, hogy ő Francisco Real, csak egy magas, izmos fickót láttunk, fekete ruhában, fakószürke sállal, mely át volt vetve a vállán. Emlékszem, szögletes, bronzbarna arca volt.
Ahogy kivágódott az ajtó, egyenest az én mellemnek ütődött. Elöntött az epe, odaugrottam a fickóhoz, és bal kézzel képen vágtam, közben a jobb kezemmel benyúltam a zekém alá a késemért, amit a bal hónom alatt hordtam. De nem sokáig tartott a hősködésem. A fickó széttárta a karját, hogy ki ne billenjen az egyensúlyából, és lesöpört magáról, mint valami falevelet. Ott maradtam kétrét görnyedve, kezem a zekém alatt, a késen, melynek immár nem vehettem hasznát. Ő meg csak ment előre. Ment, egy jó fejjel kimagasodva a többiek közül, akiket úgy tolt félre az útjából, mintha nem is látná őket. Az első csoport - csupa bámész olaszivadék - gyorsan szétnyílt előtte, mint a legyező. Már ment is tovább. A következő csoportban az Angol várta, és mielőtt még az idegen keze a vállára nehezedett volna, akkorát sózott rá a késével, hogy csak úgy csattant. Alighogy megvillant a kés, mind nekiestek. A terem sok könyök hosszú volt, de úgy taszigálták rajta végig, hogy a nagy lökdösés, fütyülés, köpködés közepette alig ért földet a lába. Előbb az öklükkel ütötték, de aztán, amikor látták, hogy rájuk se hederít, nyitott tenyérrel vagy épp csak a sáljuk végével csapkodtak rá, csak úgy szórakozásból. Meg hogy Rosendónak maradjon meg a java, mert ő ott állt a terem végében a falnak támaszkodva, és csöndben várt. Csak a cigarettáját szívta gyorsabban, mintha tudta volna már azt, ami a mi számunkra csak később derült ki. A Karvalyt odalökték elébe: csurom vér volt, de úgy állt ott, mint a cövek, mögötte a kiabáló csőcselék. Ő, akit kifütyültek, elagyabugyáltak, leköpdöstek, csak most szólalt meg, hogy Rosendo előtt állt. Előbb ránézett, majd karjával letörölte az arcát, és ezt mondta:
- Francisco Real vagyok, Északról jöttem. Francisco Real vagyok, akit Karvalynak hívnak. Hagytam, hogy ezek a nyomorultak rám emeljék a kezüket, mert én egy férfit keresek. Azt beszélik mifelénk némely hazug alakok, hogy van itt ezen az isten háta mögötti helyen egy híres bicskázó fenegyerek, akit Vaskezűnek hívnak. Szeretnék megismerkedni vele, hogy én, egy ilyen senkiember lássak már végre-valahára egy bátor, belevaló férfit.
Ezt mondta, és közben le se vette róla a szemét. Most már ott villogott a jobbjában egy hosszú kés, amit a ruhaujjából húzott elő. Körülötte kitágult az embergyűrű, és mindnyájan néma csöndben lestük őket. Még a vak mulatt hegedűs is arrafelé fordította a képét.
Ekkor mozgást hallok a hátam megett, és látom ám, hogy hat-hét férfi áll az ajtóban, biztos a Karvaly emberei. A legöregebbik, egy parasztos külsejű, cserzett bőrű, őszülő bajszú ember egy kicsit beljebb jött, aztán megtorpant, mint aki megijedt attól a sok fehérnéptől meg a nagy kivilágítástól, és illedelmesen levette a kalapját. A többiek éberen figyeltek, hogy közbeléphessenek, ha a játékba hiba csúszik.
Mi lelte ezalatt Rosendót, hogy nem ragadta galléron, és nem rúgta ki két lábbal ezt a hetvenkedő alakot? Csak állt lesütött szemmel, és hallgatott. A cigarettát tán kiköpte, de az is lehet, hogy kiesett a szájából. Végre csak kibökött néhány szót, de olyan halkan, hogy mink, akik a terem másik végében álltunk, semmit se hallottunk. Francisco Real megint kihívta, mire ő megint csak hallgatott. Ekkor az idegenek közül a legfiatalabbik füttyentett egyet. A lujáni lány elborzadva nézett rá, majd fogta magát és a lobogó sörényével átfurakodott a vendégek meg a lányok sokaságán, odalépett az emberéhez, benyúlt a zekéje alá, előhúzta a kését, és a kezébe adta:
- Rosendo, azt hiszem, szükséged lesz rá.
A mennyezet alatt egy széles, alacsony ablakféleség volt, mely a patakra nyílt. Rosendo két kézzel fogta meg az átnyújtott kést, és úgy bámult rá, mintha most látna ilyet először. Hirtelen felugrott, hátralendítette a karját, és röpült a kés, ki az ablakon, egyenest a Maldonadóba. A hideg futkározott a hátamon.
- Úgy undorodom tőled, hogy be se piszkolom veled a késem - mondta a másik, és fölemelte a kezét, hogy képen törölje. Mire a lujáni lány odalépett hozzá, két karjával átölelte, ránézett azzal a ragyogó szemével, és metsző hangon ezt mondta:
- Hagyd a fenébe ezt az alakot. És mi még elhittük neki, hogy igazi férfi.
Francisco Real egy darabig eltűnődött, aztán magához ölelte a lányt, mintha el se akarná ereszteni többé, és odakiáltott a zenészeknek, hogy induljon a tangó meg a milonga, a gyülekezetnek pedig, hogy folytassuk a táncot. A milonga úgy söpört végig a termen, mint a tűzvész. Real méltóságteljesen táncolt, de különösebb hév nélkül, mert már az övé volt a nő. Odaértek az ajtó elé, és Real elkiáltotta magát:
- Utat, uraim, viszem a lányt, hadd tegye a dolgát!
Ezt mondta, és összesimult halántékkal kitáncoltak az ajtón, mintha a tangó áradata sodorná őket kifelé, el a szemünk elől.
Azt hiszem, belepirultam a szégyenbe. Egypárszor megforgattam még az egyik lányt, aztán faképnél hagytam. Valamit még visszaszóltam, hogy meleg van, vagy hogy nagy a tömeg, aztán a fal mentén az ajtóhoz verekedtem magam. Odakint a csillagos ég - de hát kinek ragyognak azok a csillagok? A sarkon ott állt a konflis, az ülésén úgy dőlt hátra a felfelé fordított két gitár, mint két jámbor atyafi. Elfogott a keserűség, hogy csak így otthagyták őket, mintha mi arra se lennénk jók, hogy elemeljünk egy gitárt. Arra gondoltam, hogy azért mi se vagyunk akárkik, és ez erőt adott. Odakaptam a szegfűhöz, ami a fülem mögé volt tűzve, belevágtam egy pocsolyába, és jó darabig azt a szegfűt bámultam, hogy ne kelljen másra gondolnom. Azt szerettem volna, ha már másnap lenne, ha már vége lenne ennek az éjszakának. Ahogy ott ácsorogtam, valaki nagyot taszított rajtam, de szinte megörültem neki. Rosendo volt az, szedte a lábát, hogy elpárologjon a negyedből.
- Mindenütt csak a levegőt rontod, te szaros - mordult rám, tán hogy kiadja a mérgét, vagy mit tudom én, hogy miért. De már ment is tovább, a Maldonado felé, és elnyelte a sötétség; azóta se láttam.
Én meg elnéztem magam körül a mindennapi élet dolgait - a magasságos, végtelen eget, az odalent dühösen zúgó patakot, az alvó lovat, a sáros sikátort, a téglaégetőket - és arra gondoltam, hogy én is csak amolyan mihaszna gyom vagyok, mint amik itt a patakparton nőnek a tátikák meg az elszórt csontok között. Mi más nőhetne ki ebből a szemétből, mint mi, ez a nagyszájú, de tehetetlen népség, mely csak óbégatni és handabandázni tud? Aztán arra gondoltam, hogy minél nyomorultabb ez a vidék, annál inkább állni kell a sarat, csak azért is. Még hogy szemét! Tombol a milonga, a házakban pezseg az élet, és loncillatot hoz a szél. Csudás éjszaka, de mi a fenének? Annyi csillag volt az égen, hogy az ember beleszédült, ha nézte, egyik a másik tetején. Próbáltam meggyőzni magam, hogy nekem semmi közöm az egészhez, de Rosendo gyávasága és az idegen elviselhetetlen bátorsága nem hagyott nyugodni. És ez a magas fickó még nőt is kapott ma éjszakára. Ma éjszakára és még sok éjszakára, talán mindre, mert a lujáni lánnyal életre-halálra megy a játék. Isten tudja, merre tűntek el. Nem lehetnek nagyon messze. Tán itt fekszenek valamelyik árokban, és már javában űzik az ipart.
Amikor visszamentem és beléptem a terembe, még tartott a tánc.
Előregörnyedtem és befurakodtam a párok közé; láttam, hogy a mieink közül néhányan megléptek, az északiak meg ott tangóznak a többiekkel együtt. Nem bökdösték oldalba és nem lökték félre egymást, csak némiképp fagyos volt a hangulat, és sanda pillantások röpködtek. A zene mintha lagymatagabb lett volna, és az északiakkal táncoló lányok egy kukkot sem szóltak.
Én vártam, hogy valami történni fog, csak azt nem, ami történt.
Egyszer csak halljuk, hogy egy nő sír odakint az ajtó előtt, aztán megszólal a már jól ismert férfihang, de olyan szelíden, olyan nagyon szelíden, mintha nem is eleven emberi lény hangja volna. Ezt mondta:
- Menj be, lányom - aztán megint a női sírás. Aztán megint a hang, szinte kétségbeesetten:
- Nyisd már ki, nyisd ki, te ócska ribanc, nyisd ki, te szuka! - Erre egy reszkető kéz kinyitotta az ajtót, és bejött a lujáni lány, egyes-egymagában. Úgy jött be, mintha parancsra tenné, mintha valaki maga előtt terelné.
- Egy szellem áll mögötte - mondta az Angol.
- Egy halott, barátom - szólalt meg ekkor a Karvaly Az arca olyan volt, mintha részeg volna. Belépett a terembe, és beljebb tántorgott - most is utat nyitottunk neki - feltartott fejjel, vakon maga elé meredve, aztán végigvágódott a földön, mint egy tuskó. Az egyik idegen a hátára fordította, és poncsóját a feje alá gyűrte. Ahogy megmozdították, elöntötte a vér. Ekkor láttuk meg, hogy egy jókora seb van a mellén, és kiömlő vére sötétre festette a bordó mellényét is, amit addig nem vettem észre, mert a sál eltakarta. Hogy hirtelenében segítsenek rajta, az egyik lány pálinkát vitt oda meg valami égett rongyokat. Hogy mi történt, azt hiába is kérdezték volna tőle. A lujáni lány magába roskadva, kétségbeesetten nézte. A többiek viszont őt faggatták a tekintetükkel; egy idő múlva nagy nehezen meg tudott szólalni. Azt mondta, hogy a házból egy kis rétre mentek, és ahogy ott vannak, egyszer csak rájuk ront egy ismeretlen alak, és rákiált a Karvalyra, hogy most legyen nagy legény, aztán beledöfi a kését, és ő esküszik, hogy nem tudja, ki volt az, de nem Rosendo, az biztos. De hát ki hitte ezt el neki?
A lábuk előtt heverő ember a halálán volt. Arra gondoltam, hogy nem remegett a keze annak, aki elintézte. De azért most ő sem adta meg könnyen magát. Amikor a földre zuhant, Julia épp matét forrázott; a mate körbejárt, és már másodszor került hozzám, de ő még mindig élt. "Takarják le az arcom", mondta lassan, amikor már nem bírta tovább. Már csak a büszkeség tartott ki benne; nem engedte, hogy kilessék a haláltusáját. Valaki az arcára tette a magas, fekete kalapját. Úgy halt meg, a kalap alatt, csöndesen. Csak akkor vették le róla, amikor látták, hogy a melle nem mozdul meg többé. A halottak fáradtsága látszott az arcán; ő volt az egyik legbátrabb ember akkoriban ezen az egész vidéken, a Bateríától délre; ahogy ott feküdt holtan és némán, belőlem is elszállt a gyűlölet.
- Ahhoz, hogy meghaljunk, csak annyi kell, hogy éljünk - mondta valamelyik lány, egy másik meg töprengő hangon hozzátette:
- Milyen nagyra van magával az ember, aztán csak arra jó, hogy a legyeket etesse.
Ekkor az északi jövevények pusmogni kezdtek, aztán egyszerre ketten is hangosan kimondták:
- A nő ölte meg.
Az egyik rákiáltott, hogy vallja be, mire mind körülvették. Én megfeledkeztem az óvatosságról, és gyorsan áttörtem magam a sokaságon. A nagy sietségben majdnem kiesett a ruhám alól a késem. Éreztem, hogy nagyon néznek, mondhatom, az egész terem. És akkor gúnyosan ezt mondtam:
- Nézzék meg ennek a nőnek a kezét. Van ebben erő és bátorság, hogy beledöfje valakibe a kést?
Aztán elhúztam a szám, és kihívó hangon folytattam:
- Ki gondolta volna, hogy a megboldogult, aki, mint mondják, olyan nagy vagány volt a negyedében, ilyen csúnyán végzi, és ráadásul egy ilyen döglött helyen, ahol nem történik soha semmi, hacsak valaki ide nem vetődik és el nem szórakoztat, amíg a pofájába nem köpünk?
Senki se moccant, ökölbe se szorultak a kezek.
Ekkor a nagy csöndben lódobogás hangzott fel odakintről, és egyre hangosabb lett. A rendőrség volt. Kinek több, kinek kevesebb, de valamilyen oka mindenkinek lehetett rá, hogy elkerülje a találkozást, mert úgy döntöttek, hogy legjobb lesz, ha bedobják a halottat a patakba. Ugye emlékeznek arra a széles ablakra, amin át kiröpült a kés? Nohát, a fekete ruhás ember is azon át hagyta el a házat. Jó páran összeálltak, fölemelték, és ahány centavo meg miegymás volt a zsebében, attól a sok kéz mind megszabadította, és a gyűrűje miatt az egyik ujját le is vágták. Bizony, uram, nagy lelketlenség ilyesmire vetemedni egy szegény halottal szemben, aki nem tud védekezni, mert egy nála is keményebb ember a másvilágra küldte. Egy nagy hórukk, és a zubogó, rohanó áradat már el is vitte. Hogy ne bukjon föl a víz színére, tán kitépték a beleit vagy mijét, nem tudom, mert nem akaródzott odanézni. A szürke bajszú ember le nem vette rólam a szemét. A lujáni lány a felfordulást kihasználva kiosont a teremből.
Mikor a rendőrök megjelentek az ajtóban, folyt a tánc, amúgy félgőzzel. A vak hegedűs olyan habanerákat csalt ki a hangszeréből, amilyeneket ma már nem hallani sehol. Odakint már virradt. A domboldalon úgy sorakoztak a mimózafa karók, mintha csak úgy egymagukban állnának, mert a vékony drótháló még nem látszott a szürkületben.
Fogtam magam és elindultam hazafelé; a kunyhóm ott volt három sarokkal arrébb. Az ablakban gyertyafény pislákolt, aztán hirtelen kialudt. Biz' isten, rohantam haza, ahogy megláttam. És akkor, Borges, megint elővettem a rövid, éles késemet, amit a zekémben hordtam, itt, ni, a bal hónom alatt, és megint jól megnéztem: olyan volt, mint egy újdonatúj, ártatlan penge, egy parányi vérfolt se volt rajta.
Székács Vera fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |