Az Alef


A HALHATATLAN EMBER

Cecilia Ingenierosnak

Solomon saith:
There is no new thing upon the earth.
So that as Plato had an imagination,
that all knowledge was but remembrance;
so Solomon giveth his sentence,
that all novelty is but oblivion.
Francis Bacon: ESSAYS LVIII

Londonban, 1929. június havának elején a szmirnai Joseph Cartaphilus régiségkereskedő felajánlotta Lucinge hercegnőnek Pope Iliász-ának hat kis formátumú kötetét (1715-1720). A hercegnő meg is vásárolta őket; amikor megkapta a köteteket, váltott a kereskedővel néhány szót. Ahogy mondja, elnyűtt és sápadt ember volt, szürke a szeme és szürke a szakálla, arcvonásai különös módon elmosódottak. Folyékonyan és önkéntelenül is különféle nyelveken beszélt; alig néhány perc leforgása alatt franciáról angolra fordította a szót, angolról meg valami rejtélyes szaloniki spanyol és makaói portugál keverék nyelvre. Októberben hallotta a hercegnő a Zeusz egyik utasától, hogy Cartaphilus meghalt a tengeren, mikor hazafelé tartott Szmirnába, s Iosz szigetén temették el. A hercegnő az Iliász utolsó kötetében lelte ezt a kéziratot.

Az eredeti fogalmazvány angol nyelven készült, de tele van latin kifejezésekkel. Az itt közzétett fordítás szó szerinti átültetés.

I

Emlékezetem szerint viszontagságaim a thébai Hekatompülosz egyik kertjében kezdődtek, mikor Diocletianus volt a császár. Harcoltam különösebb dicsőség nélkül a közelmúlt egyiptomi háborúiban, tribunusa voltam egy légiónak, mely a Vörös-tengerrel szemközt, Berenikében állomásozott: láz és rontás emésztett el sok embert, aki hősi lélekkel a fegyver vasát áhította. A mauritániaiakat legyőztük; országuk földjét, hol lázadó városaik állottak, örök időkre a plutói isteneknek ajánlottuk; az elgyengült Alexandria hasztalan könyörgött a cézár irgalmáért; a légiók egy esztendő leforgása alatt diadalt arattak, de én alig pillanthattam meg Mars orcáját. Fájlaltam, hogy így hoppon maradtam, s emiatt szántam rá magam, hogy a rettenetes és végtelen sivatagon át felkutassam a titkos várost, a Halhatatlanok Városát.

Viszontagságaim, mint említettem, egy thébai kertben kezdődtek. Egész éjszaka nem alhattam, mert heves küzdelem dúlt szívemben. Kevéssel hajnal előtt felkeltem; rabszolgáim aludtak, s a holdnak éppolyan volt a színe, akár a végtelen homoknak. Egy kimerült és csupa vér lovas közeledett kelet felől. Néhány lépésnyire tőlem lebukott a lováról. Sóvár, halk hangon, latinul kérdezte a folyó nevét, mely a város falait mosta. Azt feleltem, ez az Aigüptosz, melyet az esők táplálnak. "Más folyót keresek én - felelt szomorúan -, a rejtelmes folyót, mely megtisztítja az embereket a haláltól." Sötét vér szivárgott a melléből. Elmondta, hogy hazája egy hegység, mely a Gangeszen túl fekszik, s hogy abban a hegységben az a hír járja, ha valaki eljut nyugatra, ahol a világ véget ér, ott elérkezik egy folyóhoz, melynek vizétől halhatatlanná lesz. Hozzátette még, hogy a folyó túlsó partján emelkedik a védőbástyákkal, amfiteátrumokkal és templomokkal ékes Halhatatlanok Városa. A férfi már nem érte meg a hajnalt, s én elhatároztam, hogy felkeresem azt a várost és folyóját. A bakó kivallatott néhány mauritániai foglyot, s azok megerősítették a vándor elbeszélését; valaki emlékezett az elíziumi mezőkre a világ végén, ahol örökké tart az emberek élete; valaki meg azokra a dombokra, ahol a Paktólosz ered, s ahol az emberek száz évig is élnek. Beszéltem Rómában filozófusokkal, akik úgy vélekedtek, hogy az emberek életének meghosszabbítása csupán haldoklásuk meghosszabbítása lenne, s haláluk száma sokszorozódnék meg. Nem tudom, hittem-e valaha is a Halhatatlanok Városában; úgy vélem, akkor megelégedtem a feladattal, hogy felkutassam. Gaetulia proconsulja, Flavius, kétszáz katonát adott a vállalkozáshoz. Zsoldosokat is toboroztam, akik azt állították, hogy ismerik az utat, de ők szöktek meg elsőként.

A későbbi események a felismerhetetlenségig eltorzították első meneteléseink emlékét. Arsinoéból indultunk, és behatoltunk a forró sivatagba. Áthaladtunk a trogloditák országán, akik kígyókkal táplálkoznak, és nem értenek a szavak mesterségéhez; áthaladtunk a garamantok földjén, akik közösen birtokolják az asszonyokat, és oroszlánt esznek; áthaladtunk az augilákén, akik csak a Tartaroszt tisztelik. Átkínlódtunk más sivatagokon is, ahol fekete a homok, s ahol az utazónak az éji órákat kell kihasználnia, mivel a nappalok forrósága elviselhetetlen. A távolban megpillantottam a hegységet, amelyről az óceán kapta a nevét; oldalain nő az euforbium, mely semlegesíti a mérget; odafönt a csúcson lakoznak a szatírok, e paráznaságra hajló, durva és vérszomjas emberek. Valamennyiünk számára hihetetlennek tűnt, hogy ezek a vad tájak, ahol szörnyeket táplál az anyaföld, egy mesés várost rejtenek keblükön. Meghátrálni szégyen, tehát folytattuk utunkat. A vakmerőbbek a holdnak fordított arccal aludtak, ettől láz égette őket; mások a ciszternák poshadt vizéből szívták magukba a tébolyt és a halált. Akkor kezdődtek a szökések; nem sokkal később a lázadások. Hogy letörjem a lázadást, nem riadtam vissza a szigortól. Én nyíltan cselekedtem, ám egy centurio figyelmeztetett, hogy a lázadók (akik egyikük megfeszíttetése miatt bosszúra áhítoztak) titokban az életemre törnek. Azzal a néhány katonával, aki hű maradt hozzám, elmenekültem a táborból, de a sivatagi homokfelhőkben és a sötét éjszakában szem elől veszítettem őket.

Egy krétai nyílvessző megsebesített. Napokon át bolyongtam, vízre se leltem, ám az is lehet, hogy a napfény, a szomjúság és a szomjúságtól való félelem egyetlen napot nyújtott olyan mérhetetlen hosszúságúra. A lovam ösztönére bíztam az utat. Hajnalban piramisok és tornyok csipkézték a látóhatárt. Gyötrelmes álmot láttam: egy kicsiny és ragyogó labirintus közepén kancsó állt; a kezem csaknem megérintette, a szemem is látta, de körvonalai olyan határozatlanok és homályosak voltak, hogy éreztem, meghalok, mielőtt elérhetném.

II

Amikor megszabadultam ettől a lidércnyomástól, megkötözve hevertem egy hosszúkás kőfülkében, mely nem volt nagyobb egy közönséges sírboltnál, s melyet csak felületesen vájtak a hegyoldalba. Az oldalfalak nedvesek voltak, inkább az idő, mintsem emberi kéz csiszolta ki őket. Gyötrelmes lüktetést éreztem a mellemben, égetett a szomjúság. Feltápászkodtam, és gyengén fölkiáltottam. A hegy lábánál hangtalanul folydogált egy szennyes vizű patak, törmelék és homok lassította futását; a túlsó partján (a nap első vagy utolsó sugaraiban) ott csillogott a Halhatatlanok Városa. Falakat, boltíveket, homlokzatokat és fórumokat láttam: fundamentuma egy kőfennsík volt. A hegyet és völgyet az enyémhez hasonló, szabálytalan fülkék szabdalták. A homokban sekély gödrök voltak; ezekből a nyomorúságos üregekből (meg a fülkékből) szürkés bőrű, bozontos szakállú, mezítelen emberek meredtek elő. Úgy hittem, felismerem őket: a trogloditák állatias fajtájához tartoznak, akik elárasztják az Arab-öböl partját és az etiópiai barlangokat; egy cseppet sem csodálkoztam, hogy nem beszélnek, s azon sem, hogy megeszik a kígyókat.

A sürgető szomjúság vakmerővé tett. Úgy véltem, harminclábnyira lehetek a homoktól; lehunyt szemmel, hátrakötözött kézzel vetettem le magam a hegyoldalból. Összevérzett arcomat a sötétlő vízbe merítettem. Ittam, mint az állatok. Mielőtt újra álomba és káprázataimba merültem, ki tudja, miért, néhány görög szót ismételgettem: "A gazdag trósz törzsek, kik Zeleát lakták, s éjszínű Aiszéposz folyamából ittak..."

Nem tudom, hány nap, hány éjszaka múlt el felettem. Gyötrődtem, képtelen voltam visszamenekülni az üregbe, ott hevertem, mezítelenül az ismeretlen homokban, tűrtem, hogy a hold meg a nap játszadozzék baljós sorsommal. A barbárságukban oly gyerekes barlanglakók mit sem tettek azért, hogy életben maradjak vagy elpusztuljak. Hasztalan kértem őket, hogy végezzenek velem. Egy napon aztán egy kovakő élén elvágtam kötelékeimet. Egy másik napon felálltam, s első ízben koldulhattam vagy lophattam magamnak - én, Marcus Flaminius Rufus, egy római légió katonai tribunusa - az első adag undorító kígyóhúst.

A sóvárgás, hogy megpillanthassam a Halhatatlanokat, hogy megérinthessem az emberfeletti Várost, szinte aludni se hagyott. Mintha kívánságomban osztoznának, a trogloditák sem aludtak: kezdetben úgy véltem, engem figyelnek, később meg, hogy rájuk ragadt nyugtalanságom, mintha kutyák volnának. Hogy elhagyjam a barbár vidéket, a legnépesebb napszakot választottam, az alkony óráját, mikor majd' minden ember kiemelkedik a gödrökből és üregekből, s nézi - de nem látja - a naplementét. Fennhangon imádkoztam, nem is annyira az istenek kegyéért könyörögtem, inkább a néptörzset akartam megfélemlíteni a tagolt beszéddel. Átkeltem a patakon, melyet homokzátonyok szelídítettek, s elindultam a Város felé. Két vagy három alak követett botladozva. Csenevész termetűek voltak (akár a többi fajtabeli); nem keltettek félelmet, inkább undort. Megkerültem néhány szabálytalan mélyedést, melyeket kőbányának néztem; a város nagysága elkápráztatott, azt hittem, már közel járok hozzá. Éjféltájban léptem falainak fekete árnyékába, mely bálványformákat rajzolt a sárga homokra. Valami szent borzadály feltartóztatott. Az újdonság és a sivatag olyan gyűlöletes az ember számára, hogy örültem, amiért egy troglodita végig elkísért. Lehunytam a szemem, és (álomtalanul) vártam, hogy felvirradjon a nap.

Elmondtam már, hogy a Város egy kőfundamentumon emelkedett. A fennsík, mely sziklafalnak látszott, éppoly nehezen volt járható, mint a falak. Hasztalan fárasztottam lábaimat: a fekete fundamentum a legcsekélyebb törést sem mutatta, a változatlanul egyforma falakon mintha egyetlen kapu sem nyílna. A nap heve elől egy üregbe menekültem; az alján kútra leltem, a kútban lépcsőre, mely a mélység ködébe veszett. Elindultam lefelé; mocskos galériák zűrzavarán át tágas, kör alakú, alig látható kamrába jutottam. A pincének kilenc ajtaja volt; nyolc egy labirintusba nyílott, mely csalárd módon ugyanabba a kamrába torkollott; a kilencedik (egy újabb labirintuson át) egy másik kerek kamrába vezetett, mely hasonlatos volt az elsőhöz. Nem tudom, összesen hány kamra következett; balszerencsém és nyugtalanságom megsokszorozta számukat. Ellenséges volt a csend, és csaknem tökéletes; más zaj nem is volt ebben a mélységes kőhálózatban, csak az a föld alatti légáramlás, melynek okát fel nem fedezhettem; a rozsdás vízsugarak hangtalanul vesztek a sziklák közé. Szörnyű módon megszoktam ezt a kétes világot; el nem képzelhettem, hogy valami más is létezhet a kilenc ajtóval ellátott pincéken és a hosszú, föld alatti helyiségeken kívül, amelyek mindig elágaznak. Nem tudom, mennyi ideig bolyonghattam a föld alatt; tudom, hogy visszavágyódásomban összetévesztettem a barbárok vad faluját zöld lugasos szülővárosommal.

Egy folyosó mélyén egy nem várt fal zárta el utamat, távoli fény hullott rám. Felemeltem elvakult szememet: a szédítő magasban egy darabka kör alakú eget pillantottam meg, mely olyan kék volt, hogy szinte bíborszínűnek látszott. A falon vaslépcsők meredeztek. Fáradtságtól erőtlenül kapaszkodtam felfelé, s csak azért álltam meg néha, hogy botorul zokogjak örömömben. Lassanként megláttam a toronycsúcsokat és domborléceket, a háromszögletű tetőgerinceket és boltozatokat, a gránit és a márvány kusza pompáját. Így kapaszkodtam fel az egymásba fonódó sötét labirintusok vak régiójából a ragyogó Városba.

Egy terecske-, jobban mondva udvarfélén bukkantam fel. Egyetlenegy változó magasságú és szabálytalan épület fogta körül; ehhez a kusza épülethez tartoztak a különféle kupolák és oszlopok. E bámulatos monumentum régies építkezése fogott meg legjobban. Megéreztem, hogy régebbi, mint az emberek, régebbi, mint a föld. Ezt az örök ősiséget (jóllehet szörnyűségesnek hat az ember szemében) illőnek találtam a halhatatlan építők munkájához. Kezdetben óvatosan, később közönyösen, végül kétségbeesetten bolyongtam az áttekinthetetlen palota lépcsőin és padlatán. (Később megbizonyosodtam, hogy a lépcsők magassága és kiterjedése nem egyforma, s így megértettem különös fáradtságom okát.) Ez a palota az istenek alkotása, gondoltam kezdetben. Bejártam a lakatlan helyiségeket, s helyesbítettem: Az istenek, akik építették, meghaltak. Felfigyeltem a különcségekre, s azt mondtam: Az istenek, akik építették, őrültek voltak. Jól tudom, érthetetlen rosszallással mondtam, csaknem lelkifurdalással, mely inkább szellemi irtózatból, nem pedig érzékelhető félelemből eredt. A mérhetetlen ősiségnek ehhez a képéhez újabbak járultak: a végtelenség, a szörnyűség, a kuszaság, az esztelenség képe. Átvergődtem egy labirintuson, de a Halhatatlanok ragyogó Városa félelemmel és irtózattal töltött el. A labirintus az emberek megtévesztésére alkotott építmény; szimmetrikus formákban bővelkedő architektúrája e célnak van alárendelve. A tökéletlenül felderített palotában azonban nem volt célja az architektúrának. Bőven akadt benne kijárat nélküli folyosó, elérhetetlenül magas ablak, díszes ajtó, mely valami cellába vagy kútba nyílt, képtelen fordított lépcső, melynek fokai és korlátjai lefelé fordultak. Más lépcsők a puszta térben simultak egy monumentális falhoz, és véget értek, mielőtt bárhová elvezettek volna; két-három fordulat után belevesztek a kupolák homályos magasába. Nem tudom, vajon a felsorolt példák mindegyike helytálló-e; azt tudom, hogy sok éven át kísértették lidérces álmaimat, már nem tudhatom, hogy ez vagy az a jellegzetesség a valóság leírása-e vagy azoknak a formáknak a megfogalmazása, melyek éjszakáim nyugalmát zavarták. Ez a Város (gondoltam) olyan szörnyű, hogy puszta létezése és fennmaradása, jóllehet a rejtelmes sivatag közepében rejtőzködik, megfertőzi a múltat és a jövőt, és valamiképpen megrontja a csillagokat. Amíg fennáll, a földön senki sem lehet bátor vagy boldog. Nem kívánom leírni a várost; az összefüggéstelen szavak káosza, egy tigris vagy bika teste, melyben összehangoltan és gyűlölködve fogak, belső szervek s fejek nyüzsögnek szörnyűségesen, talán megközelítő képet adhat róla.

Nem emlékszem visszatérésem szakaszaira a porladozó és nyirkos kripták között. Csak azt tudom, hogy mindig attól féltem, hogy az utolsó labirintust elhagyva, megint csak körülfog a gyalázatos Halhatatlanok Városa. Semmi másra nem emlékszem. Ezt a leküzdhetetlen feledést talán önként vállaltam; talán szökésem körülményei voltak annyira háládatlanok, hogy egy ugyancsak feledésbe merült napon megesküdtem: elfeledem őket.

III

Akik figyelemmel olvasták viszontagságaim elbeszélését, emlékezhetnek, hogy a törzs egyik tagja a falak szabálytalan árnyékáig követett, mint a kutya. Mikor kijutottam az utolsó pincéből, ott találtam az üreg szájánál. A földön hevert, sután sorakoztatott jeleket rajzolt a homokba, majd eltörölte őket; olyanok voltak, mint az álombeli szavak, melyeket már csaknem kibetűzne az ember, de aztán összezavarodnak. Kezdetben azt hittem, hogy valami barbár írás; később beláttam, milyen képtelen gondolat, hogy olyan lények, akik nem jutottak el a beszéd képességéhez, írni tudnának. Meg aztán egyetlen alakzat sem hasonlított a másikhoz, ami kizárta vagy legalábbis valószínűtlenné tette, hogy jelképeznek valamit. Az az ember meg csak rajzolgatta, nézegette, aztán javítgatta őket. Hirtelen, mintha ráunt volna a játékra, tenyerével és alkarjával eltörölte a jeleket. Rám nézett, de aligha ismerhetett fel. Mégis akkora volt a megkönnyebbülésem (vagy akkora és oly félelmetes a magányosságom), hogy arra gondoltam, ez a faragatlan troglodita, aki az üreg mélyéből néz rám, énrám vár. A nap átforrósította a síkságot; amikor elindultunk vissza a településhez, az első csillagok fényében, tüzelt a homok a talpunk alatt. A troglodita előttem járt; aznap éjszaka fogant meg bennem az ötlet, hogy megtanítom néhány szó felismerésére, esetleg kimondására is. A kutya és a ló (töprengtem) képes az első feladatra; sok madár, mint például a cézárok csalogánya, a másodikra is. Bármily csiszolatlan is egy ember értelme, mégis felette áll az esztelen lényekének.

A troglodita alázatossága és nyomorúsága emlékezetembe idézte az Odüsszeia haldokló vén ebének, Argosznak képét, s ezért elneveztem Argosznak, és megkíséreltem megtanítani a nevére. Kudarcot vallottam, és újra csak kudarcot vallottam. Az akarat, a szigor és az elszántság mind hasztalan volt. Mozdulatlan maradt, a szeme bágyadt, úgy látszott, nem fogja fel a hangokat, melyekre tanítani igyekeztem. Néhány lépésnyire is mintha nagyon távol lett volna tőlem. Feküdt a homokban, mint egy kicsi és málladozó láva-szfinx, s tűrte, hadd forogjanak felette az egek, a hajnali szürkülettől az esti sötétedésig. Lehetetlennek tartottam, hogy észre ne vegye szándékomat. Eszembe jutott, miféle hír járja az etiópok között, hogy a majmok szántszándékkal nem beszélnek, nehogy munkára fogják őket, és a ravaszságnak vagy a félelemnek tulajdonítottam Argosz hallgatását. Aztán más, még képtelenebb dolgok fordultak meg a fejemben. Arra gondoltam, hogy érzékleteink ugyan egyformák, de Argosz más módon kombinál velük, és más fogalmakat alkot segítségükkel; arra gondoltam, számára talán nincsenek is gondolatok, csak röpke benyomások szédítő és folytonos játéka. Egy emlékezés és idő nélküli világra gondoltam; felmértem egy olyan nyelv lehetőségét, melyben ismeretlen a főnév, személytelen az ige vagy ragozhatatlan a jelző. Így haltak el a napok s a napokkal az esztendők, de egy reggel valami boldogsághoz hasonlatos dolog történt. Méltóságteljes lassúsággal megeredt az eső.

A sivatagi éjszakák hidegek lehetnek, de az akkor olyan volt, akár a tűz. Azt álmodtam, hogy egy thesszáliai folyó (melynek vizébe visszadobtam egy aranyhalat) megmentésemre siet; hallottam, ahogy közeledik a vörös homokon és a fekete köveken; a levegő frissessége és az eső szorgos nesze ébresztett fel. Mezítelen siettem elébe. Leszállt az éj; a sárga felhők alatt a törzs velem együtt boldog eksztázisban ajánlotta magát az eleven zápornak. Kübelé papjainak látszottak, akiket megszállt az istenség. Argosz szeme az ég felé fordult, ő maga nyöszörgött; az arcán sugarakban csurgott a víz; nemcsak az esőtől, hanem (később tudtam meg) a könnyektől is. "Argosz - kiáltottam -, Argosz!"

Akkor aztán szelíd csodálkozással, mintha valami rég elveszített és elfeledett dolgot lelt volna, Argosz a következő szavakat nyögte ki: "Argosz, Odüsszeusz kutyája."

Akkor se nézett rám, mikor azt mondta: "Az a trágya közé vetett eb."

Könnyűszerrel tudomásul vesszük a valóságot, talán mert sejtjük, hogy semmi sem valóságos. Megkérdeztem, mit tud az Odüsszeiá-ról. A görög nyelvet nehezen értette; meg kellett ismételnem a kérdést.

"Nagyon keveset - mondta. - Kevesebbet, mint a legnyomorultabb rhapszodosz. Ezerszáz esztendő telt el azóta, hogy kigondoltam."

IV

Azon a napon minden világossá vált számomra. A trogloditák voltak a Halhatatlanok; a homokos vizű patak a Folyó, melyet a lovas keresett. Ami a várost illeti, melynek híre eljutott egészen a Gangeszig, a Halhatatlanok már kilenc évszázada elpusztították. Romjainak maradványaiból emelték helyébe azt az értelmetlen várost, melyet én bejártam: annak paródiája- vagy fonákjaképpen, és egyben azoknak az irracionális isteneknek templomaképpen, akik a világot kormányozzák, s akikről semmit sem tudunk, csak azt, hogy nem hasonlítanak az emberhez. Ez az alkotás volt az utolsó jelkép, ami megkísértette a Halhatatlanokat; azt a korszakot jelzi, melyben, hasztalannak ítélve minden vállalkozást, elhatározták, hogy ezentúl a gondolatban, a puszta spekulációban fognak élni. Létrehozták a művet, elfeledték, és elvonultak, hogy az üregekben éljenek. Elmélyültségükben szinte nem is érzékelték a fizikai világot.

Homérosz úgy számolt be minderről, mintha egy gyermekkel társalogna. Beszámolt nekem öregségéről is és legutolsó utazásáról, mikor Odüsszeuszként akart eljutni az emberekhez, akik nem tudják, mi a tenger, nem is esznek sózott húst, s nem is sejtik, mi az evező. Egy évszázadon át lakott a Halhatatlanok Városában. Amikor lerombolták, azt tanácsolta, alapítsák meg azt a másikat. Nem kell csodálkoznunk rajta; úgy mondják, miután megénekelte Ilion háborúját, megénekelte a békák és egerek háborúját is. Olyan volt, mint egy isten, aki megteremti a kozmoszt és azután a káoszt.

Halhatatlannak lenni semmiség; az embert kivéve minden teremtmény halhatatlan, hiszen nem ismeri a halált; az az isteni, a szörnyű, az érthetetlen, hogy halhatatlannak tudjuk magunkat. Megfigyeltem, hogy a vallások ellenére is ritka ez a meggyőződés. Izraeliták, keresztények és muzulmánok hirdetik a halhatatlanságot, de az első évszázad iránt nyilvánított hódolatuk bizonyítja, hogy csak abban hisznek, mert mind a többi végtelen sok századot annak dicsőségére vagy az érte való bűnhődésre rendelik. Értelmesebbnek vélem Hindosztán bizonyos vallásainak körforgását; abban a körforgásban, melynek se kezdete, se vége, minden élet az előzőnek eredménye, és már a következőt hordja magában, de egyik sem meghatározója az egésznek... Évszázadok sora oktatta őket, s a halhatatlan emberek köztársasága elérte a tűrés tökélyét, és csaknem a közöny tökélyét is. Tudtam, hogy a végtelen időben minden megtörténik minden emberrel. Elmúlt vagy eljövendő erényei által minden ember magában hord minden jóságot, de, elmúlt vagy eljövendő aljassága által, minden árulást is. Ahogy a szerencsejátékban a páros számok és a páratlan számok egyensúlyra törekszenek, ugyanúgy az éleselméjűség és az ostobaság is semmissé teszi vagy kiegyenlíti egymást, s talán a kezdetleges Cid-ének a szükséges ellenpont az Eklogák egyetlen jelzőjéhez vagy Hérakleitosz egy bölcs mondásához. A futó gondolat is egy láthatatlan rajzolatot ír le, és megkoronázhat vagy felavathat valamely rejtett formát. Tudok olyanokról, akik a rosszat művelték, hogy az eljövendő századokban létrejöjjön a jó, vagy talán mert az már megvalósult a rég elmúltakban... Ha így tekintjük, valamennyi cselekedetünk helyénvaló, de közömbös is. Nincsenek morális vagy intellektuális érdemek. Homérosz megalkotta az Odüsszeiá-t; végtelen határidőt szabva, végtelen sok körülmény és változás között az a lehetetlen, hogy valaha is létre ne jött volna - legalább egyszer - az Odüsszeia. Senki sem valaki, egyetlen halhatatlan ember valamennyi ember. Mint Cornelius Agrippa, isten vagyok, hős vagyok, filozófus vagyok, ördög vagyok, és minden vagyok, ami körülményes kifejtése annak, hogy nem vagyok.

A pontos kiegyenlítődés rendszereként felfogott világ gondolata sokoldalúan befolyásolta a Halhatatlanokat. Először is sebezhetetlenné váltak a könyörülettel szemben. Említettem a régi kutakat, melyek felszabdalták a túlparti mezőket; egy ember belezuhant a legmélyebbe; nem sérült meg, nem halt meg, de gyötörte a szomjúság; mielőtt kötelet dobtak volna neki, hetven esztendő múlt el. A saját sorsuk sem érdekelte őket. A test alázatos háziállat, s megelégedett havonta néhány órai alvás, egy kevés víz meg egy falásnyi hús alamizsnájával. De senki ne akarjon aszkétává alázni bennünket. Nincs teljesebb gyönyör a gondolatnál, s mi annak adtuk át magunkat. Néha valami különös inger visszavetett bennünket a fizikai világba. Például akkor reggel az eső ősi, elemi élvezete. Ezek a botlások igen ritkán fordultak elő; valamennyi Halhatatlan képes volt a tökéletes nyugalomra; emlékszem valakire, akit sohasem láttam talpon: madár fészkelt a mellére.

Annak a tannak a következményei közt, hogy semmi nincs, amit ki ne egyenlítene valami más, van egy, amely csekély elméleti jelentőségű, de a X. század elején vagy végén arra ösztönzött bennünket, hogy szétszóródjunk a földnek színén. E szavakban foglalható össze: Van egy folyó, melynek vize halhatatlanságot kínál; valahol tehát lennie kell egy másik folyónak, melynek vize kioltja azt. A folyók száma nem végtelen; egy halhatatlan vándor, aki bejárja a világot, egy napon végül már mindegyikből ivott. Elhatároztuk, hogy megkeressük ezt a folyót.

A halál (vagy említése) jobbá és érzelmessé teszi az embereket. Elérzékenyülnek kísértet voltukon; minden cselekedetük az utolsó lehet; nincsen arc, mely szét ne foszlana, akár egy álombeli arc. A halandók között mindennek értéke van, mert minden pótolhatatlan és kockázatos. Viszont a Halhatatlanok között minden cselekedet (és minden gondolat) a visszhangja egy másiknak, mely a múltban megelőzte, látható kezdet nélkül, vagy hű jóslata azoknak, melyek majd a jövendőben fogják visszhangozni a szédületig. Nincs semmi, ami valósággal ne kallódna a fáradhatatlan tükrök között. Semmi sem történhet egyetlenegyszer, semmi sincs, ami szellemesen időleges. Az elégikus, a súlyos, az ünnepélyes nem uralkodik a Halhatatlanokon. Homérosz meg én Tanger kapujában váltunk el; azt hiszem, nem is köszöntünk el egymástól.

V

Bejártam újabb királyságokat, újabb birodalmakat, 1066 őszén Stamford Bridge-nél harcoltam, már nem emlékszem, vajon Harold oldalán-e, akit nemsokára utolért a sorsa, vagy a boldogtalan Harald Hardrade soraiban-e, aki hatlábnyi angol földet hódított meg vagy annál valamivel többet. A Hedzsra VII. századában, Bulaq külvárosában, megfontolt kalligráfiával, egy általam azóta elfeledett nyelven, számomra ismeretlen betűkkel leírtam Szindbád hét utazását és a Bronz Város történetét. Szamarkand börtönének udvarán nagyon sokat sakkoztam. Bikanerban és Csehországban is az asztrológiát műveltem. 1638-ban Kolozsvárott voltam és azután Lipcsében. Aberdeenben, 1714-ben előfizettem Pope Iliász-ának hat kötetére, tudom, gyönyörűséggel forgattam őket. 1729 körül megvitattam e költemény eredetét egy retorikaprofesszorral, akit, úgy hiszem, Giambattistának hívtak; érveit cáfolhatatlannak találtam. 1921. október negyedikén a Patna, mely Bombaybe vitt, horgonyt vetett az eritreai partok egyik kikötőjében.[1] Kiszálltam; nagyon régi reggelekre emlékeztem, ugyancsak ott szemben a Vörös-tengerrel, amikor Róma tribunusa voltam, s a láz, a rontás és a tétlenség pusztította katonáimat. A külvárosban tiszta vizű folyóra leltem; űzött a megszokás, megkóstoltam. Mikor felkapaszkodtam a meredélyen, egy tövises fa megsebezte a kezem fejét. A szokatlan fájdalmat igen elevennek éreztem. Hihetetlenül csöndesen és boldogan szemléltem egy drága vércsepp lassú növekedését. Ismét halandó vagyok, ismételgettem, megint hasonló vagyok minden emberhez. Azon az éj szakán hajnalig aludtam.

...Egy esztendő múltán átolvastam ezeket a lapokat. Úgy érzem, hogy hűek az igazsághoz, de az első fejezetekben - s a többinek is néhány bekezdésében - mintha valami hamisságot vélnék felfedezni. Ennek talán az az oka, hogy beiktattam a körülményekhez illő ötleteket, mely eljárást a költőktől tanultam, s mely mindent megfertőz hamissággal, minthogy ezek az ötletek bőséggel szerepelhetnek a tettekben, de nem az emlékezetünkben... Mégis azt hiszem, felfedeztem egy bensőséges értelmet. Leírom, nem bánom, ha fantasztának tartanak is.

A történet, melyet elmeséltem, valószínűtlennek tűnik, mert két különböző ember esete keveredik benne. Az első fejezetben a lovas meg akarja tudni annak a folyónak a nevét, mely Théba falait mossa; Flaminius Rufus, aki korábban a városnak a Hekatompülosz jelzőt adta, azt mondja, hogy az Aigüptosz az a folyó; egyik kifejezés sem őhozzá illik, hanem Homéroszhoz, aki az Iliász-ban határozottan Théba Hekatompüloszt említ, és az Odüsszeiá-ban Próteusz és Odüsszeusz szájával következetesen Aigüptoszt mondat Nílus helyett. A második fejezetben a római, amikor a halhatatlanság vizét issza, görög szavakat mormol; ezek homéroszi szavak, és fellelhetők a hajók nevezetes felsorolása végén. Azután a szédületes palotában beszél a "rosszallásról", mely "csaknem lelkifurdalás"; ezek a szavak Homéroszra vallanak, aki ezt a szörnyűséget kitervelte. Az ilyen anomáliák nyugtalanítottak; mások, az esztétikai természetűek, lehetővé tették az igazság feltárását. Az utolsó fejezet foglalja magába őket; ott van megírva, hogy harcoltam Stamford Bridge-nél, hogy Bulaqban átírtam a Tengerjáró Szindbád utazásait, és előfizettem Aberdeenben Pope angol Iliász-ára. Inter alia, ez olvasható: "Bikanerban és Csehországban is az asztrológiát műveltem." E tanúbizonyságok közül egy sem hamis; jelentős viszont az a tény, hogy kiemeltem őket. Valamennyi között az első egy hadviselt férfinak felelhet meg, de aztán észrevehető, hogy az elbeszélő nem ügyel a hadi dolgokra, annál inkább az emberek sorsára. A következő többi ennél még érdekesebb. Valami sötét elemi erő kényszerített felsorolásukra; megtettem, mert tudtam, hogy patetikusak. Nem azok, ha Flaminius Rufus mondja el. De azok, ha Homérosz mondja el; különös, hogy a XIII. században lemásolja Szindbádnak, egy új Odüsszeusznak a kalandjait, és sok évszázad múltán, egy északi országban és egy barbár nyelven felfedi Iliász-ának formáit. Ami azt a mondatot illeti, amelyben Bikaner neve szerepel, látni való, hogy írástudó ember alkotta, aki kedvét lelte (mint a hajók felsorolásának szerzője) a ragyogó szavak alkalmazásában.[2]

Amikor közeleg a vég, eltűnnek az emlékképek, csak szavak maradnak. Nincs abban semmi különös, hogy az idő összezavarta azokat a szavakat, amelyek valaha engem képviseltek, azokkal, melyek annak sorsát jelképezték, aki annyi évszázadon át kísérőm volt. Én voltam Homérosz; rövidesen Senki leszek, mint Odüsszeusz; rövidesen mindenki leszek: halott leszek.

Utóirat 1950-ből:

A fenti íráshoz sok magyarázatot fűztek, ezek közül az a legérdekesebb, ha nem is a legudvariasabb, amely A coat of many colours (Manchester, 1948) biblikus címet viseli, és Nahum Cordovero doktor fölöttébb kitartó tollának alkotása. Valami száz oldal a terjedelme. Szól görög fércművekről, kései latin fércművekről, Ben Jonsonról, aki Seneca-idézetekkel jellemezte kortársait, Alexander Ross Virgilius evangelizans-áról, George Moore és Eliot mesterkélt írásairól és végül a "Josephus Cartaphilus régiségkereskedőnek tulajdonított elbeszélés"-ről. Az első fejezetben Pliniustól származó rövid betoldásokat mutat ki (Historia naturalis, V., 8.); a másodikban Thomas De Quinceytől valókat (Writings, III., 439.); a harmadikban Descartes-nak Pierre Charnut követhez intézett leveléből valókat; a negyedikben pedig Bernard Shaw-tól valókat (Back to Methuselah, V.). Ezekből a betoldásokból vagy lopásokból arra következtet, hogy hamisítvány az egész dokumentum.

Nézetem szerint helytelen a végső következtetése. "Amikor közeleg a vég - írta Cartaphilus -, eltűnnek az emlékképek, csak szavak maradnak." Szavak, suta és csonka szavak, mások szavai; ezt a nyomorúságos alamizsnát hagyták meg neki az órák és az évszázadok.

Hargitai György fordítása


A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] A kéziratban itt törlés van: talán a kikötő nevét törölték.
[2] Ernesto Sábato úgy véli, hogy "Giambattista", aki megvitatta a régiségkereskedő Cartaphilusszal az Iliász keletkezését, Giambattista Vico lehet; ez az olasz azt állította, hogy Homérosz szimbolikus személy, akárcsak Platón vagy Akhilleusz.


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A HALOTT

Hogy egy Buenos Aires-i külvárosi fickó, egy ágrólszakadt vagány, akinek más erénye sincs, csak az, hogy bátornak hiszi magát, egyszer csak behatol a ló nélkül járhatatlan, brazil határ menti pusztaságba, és ott csempészfőnök lesz belőle, ez már eleve lehetetlennek tetszik. Azoknak, akik így gondolkoznak, el akarom mesélni Benjamín Otálora életének történetét, akinek talán már az emléke sem él a Balvanera kerületben, és aki annak rendje-módja szerint lelte halálát: golyó végzett vele Rio Grande do Sul határvidékén. Nem ismerem kalandos életének részleteit; ha egyszer tisztában leszek vele, ki kell majd javítanom, ki kell egészítenem, ezeket a sorokat. De addig is talán hasznos lehet ez az összefoglalás.

Benjamín Otálora 1891 táján tizenkilenc éves. Alacsony homlokú, őszinte tekintetű, világos szemű, keménykötésű baszk siheder; egy jól sikerült tőrdöfés ráébresztette, hogy vakmerő fickó; nem törődik az ellenfele halálával, sem azzal, hogy sürgősen el kell tűnnie a Köztársaságból. A helybeli kiskirály ad neki egy levelet, mely egy bizonyos uruguayi Azevedo Bandeirának szól. Otálora hajóra száll, viharos az átkelés, jócskán próbára teszi a hajót; másnap Montevideo utcáin csavarog, nem vallja be magának, talán nem is tud róla, hogy szomorú. Nem találja Azevedo Bandeirát; éjfél felé a Paso del Molino egyik kocsmájában marhahajcsárok verekedésébe keveredik. Megvillan egy kés; Otálora nem tudja, melyik oldalon az igazság, de úgy vonzza a veszély puszta íze, ahogy másokat a kártya vagy a muzsika. A dulakodásban kivéd egy késszúrást, amit az egyik napszámos külsejű ember szán orvul egy fekete kalapos, ponchós férfinak. Ez utóbbiról később kiderül, hogy nem más, mint Azevedo Bandeira. (Amikor megtudja, Otálora összetépi a levelet, mert jobb szereti, ha mindenben magára van utalva.) Azevedo Bandeira jókötésű ember, megmagyarázhatatlan módon mégis szerfelett rútnak hat; mindig előretolt képéről lerí a zsidó, a néger és az indián; megjelenésében van valami majom- és tigrisszerű; az arcán végighúzódó forradás már csak ráadás, akárcsak az a fekete sörtebajsza.

Az alkohol hatására vagy annak ellenére véget ér a verekedés, éppoly gyorsan, mint ahogy elkezdődött. Otálora együtt iszik a marhahajcsárokkal, később elkíséri őket egy mulatságba, majd, amikor már magasan jár a nap, az Óváros egyik ormótlan házába. A ház legbelső, földes udvarán a férfiak leterítik a pokrócukat, és aludni térnek. Komoran, hang nélkül. Otálora összehasonlítja ezt az éjszakát a tegnapival; most már nem ég a föld a talpa alatt, és barátok veszik körül. De valami lelkifurdalásféle nyugtalanítja: valahogy nem hiányzik neki Buenos Aires. Litániáig alszik, akkor aztán felébreszti az a férfi, aki részegen belekötött Bandeirába. (Otálora emlékszik rá, hogy az az ember ott volt a többiekkel együtt a zűrzavar és a mulatság éjszakáján, és hogy Bandeira odaültette a jobbjára, és szakadatlanul itatta.) Azt mondja neki az az ember, hogy hívatja a főnök. A tornácra nyíló irodafélében (Otálora sohase látott még olyan tornácot, amelynek oldalajtajai vannak) ott várja Azevedo Bandeira egy gőgös tekintetű, vörös hajú, mutatós asszony társaságában. Bandeira jól szemügyre veszi Otálorát, megkínálja egy pohárka nádpálinkával, megismétli, hogy bátor fickónak tartja, azt javasolja neki, hogy menjen el a többiekkel északra, és hozzon el onnan egy csordát. Otálora rá is áll; hajnaltájt már úton van Tacuarembó felé.

Ekkor új élet kezdődik Otálora számára, tágas hajnalok, lószagú nappalok élete. Új neki ez az élet, és néha szörnyűséges, de már benne van a vérében, mert ugyanúgy, ahogy más népek a tengert imádják, és oda húz a szívük, mi (az az ember is, aki ezeket a sorokat rója) a lovak patája alatt dübörgő, végeláthatatlan síkság után sóvárgunk. Otálora fuvarosok és mészárosok kerületében nevelkedett; egy éven belül gaucho lesz belőle. Megtanul lovagolni, csordába terelni a jószágot, állatot vágni, hurokkal és jószágot ledöntő golyós lasszóval bánni, tűrni az álmosságot, a vihart, a fagyot és a perzselő napot, füttyel és kiabálással hajtani az állatokat. A tanulóideje alatt mindössze egyszer látja Azevedo Bandeirát, de szüntelenül érzi a jelenlétét, mert ha valaki Bandeira embere, azt aztán becsülik, tartanak is tőle, meg hát akárhogy kivágja valaki a rezet, a gauchók azt mondják, hogy Bandeira jobban csinálja. Van, aki úgy véli, hogy Bandeira a Cuareim folyó túlsó partján született, Rio Grande do Sul tartományban; ezzel nincs mit dicsekedni, de őneki valahogy mégis dicséretére válik: sűrű erdőket, mocsarakat, áthatolhatatlan és szinte végtelen távolságokat képzelnek mögé. Otálora lassanként rájön, hogy Bandeira üzletei igen sokrétűek, és hogy a csempészés a fő foglalkozása. Ha valaki marhahajcsár, az szolga; Otálora elhatározza, hogy előlép csempésznek. Egy éjszaka a társai közül ketten átmennek a határon, hogy áthozzanak egy szállítmány nádpálinkát; Otálora beleköt az egyikükbe, megsebesíti, és elfoglalja a helyét. A becsvágy és valami homályos hűség vezérli. Értse meg végre az az ember (gondolja), hogy én többet érek, mint az ő uruguayi fickói együttvéve.

Elmúlik egy év, mire Otálora visszatér Montevideóba. Végigjárják a külvárosokat, a várost (ami Otálora szemében óriási); megérkeznek a főnök házához; a férfiak leterítik pokrócukat a legbelső udvarban. Múlnak a napok, de Otálora nem látja Bandeirát. Azt rebesgetik, hogy beteg: egy barna bőrű fiú szokott feljárni a hálószobájába a teáskannával meg a mateteával. Egyik délután Otálorára bízzák ezt a feladatot. Ő kissé megalázónak érzi, de örül is neki.

Sötét a hálószoba, és alig van benne bútor. Az erkélye nyugatra néz, egy hosszú asztal van a szobában, rajta festői rendetlenségben botok, ostorok, övek, szúró- és lőfegyverek, a fal mellett egy régi, homályos tükör. Bandeira hanyatt fekszik; álmodik és jajgat; a lenyugvó nap fénye világítja meg. A széles, fehér ágyban mintha kisebb és sötétebb volna; Otálora látja, hogy megőszült, fáradt, kimerült, és ráncokat véstek az arcára az évek. Fellázítja az a tudat, hogy ez az aggastyán parancsol nekik. Azt gondolja, elég volna egyetlen ütés, hogy végezzenek vele. Ekkor a tükörben meglátja, hogy valaki belépett a szobába. A vörös hajú asszony az; hiányos öltözékben, mezítláb, hideg kíváncsisággal méregeti Otálorát. Bandeira felül az ágyban; a vállalkozás dolgairól beszél, és közben egyik mateteát issza a másik után, ujjai az asszony hajfonataival játszadoznak. Végül int Otálorának, hogy elmehet.

Néhány nap múlva jön a parancs, hogy menjenek fel északra. Megérkeznek egy isten háta mögötti tanyára; éppen olyan, mint a tanyák bárhol a végeláthatatlan síkságon. Nem deríti fel se fa, se patak, reggeltől estig süti a nap. Kövezett karámok tartoznak a szegényes, elhagyatott tanyához. Sóhaj a neve ennek a nyomorúságos telepnek.

Otálora megtudja a napszámosok beszélgetéséből, hogy Bandeira nemsokára megérkezik Montevideóból. Megkérdezi, hogy miért; valaki felvilágosítja, hogy van itt egy idegenből lett gaucho, aki nagyon szeret parancsolgatni. Otálora elérti a tréfát, de hízeleg is neki, hogy már lehetséges az efféle tréfa. Később kideríti, hagy Bandeira összetűzött valamelyik politikai hatalmassággal, és az megvonta tőle a támogatását. Tetszik neki a hír.

Nagy címeres ládák érkeznek; egy korsó és egy ezüst mosdótál érkezik az asszony lakására; szövevényes mintájú damasztfüggönyök érkeznek; egy reggel a hegygerinc felől egy ponchóba öltözött, sűrű szakállú, komor tekintetű lovas érkezik. Ulpiano Suárez a neve, és Azevedo Bandeira capangá-ja, vagyis testőre. Nagyon keveset beszél, és brazilos a kiejtése. Otálora nem tudja, hogy minek tulajdonítsa a zárkózottságát, ellenségeskedésnek, megvetésnek vagy pusztán ostobaságnak. De azt tudja, hogy ahhoz a tervhez, amit a fejében forgat, meg kell nyernie a barátságát.

Később belép Benjamín Otálora sorsának alakulásába egy pej ló, amely Azevedo Bandeirát hozza dél felől, és amelynek rézveretes a szerszáma, a nyeregtakarója pedig jaguárbőrrel van beszegve. Ez a gyönyörű ló a főnök tekintélyének a jelképe, ezért sóvárog utána a fiú, aki odáig jut, hogy dühödt vággyal a fényes hajú asszonyt is megkívánja. Az asszony, a lószerszám és a pej ló annak a férfinak a tulajdona és jelvénye, akit ő el akar pusztítani.

Ezen a ponton válik bonyolulttá és mélyül el a történet. Azevedo Bandeira igen ügyes a fokozatos megfélemlítés művészetében, az ellenfél igazság és tréfa keverésével, lépésről lépésre való megalázásának sátáni műveletében; Otálora úgy határoz, hogy ezt a kétes módszert fogja alkalmazni a maga elé tűzött nehéz feladat végrehajtásában. Elhatározza, hogy lassan-lassan kiszorítja a helyéről Azevedo Bandeirát. A közös veszélyek napjaiban megszerzi magának Suárez barátságát. Elmondja neki tervét; Suárez megígéri, hogy segít neki. Később sok minden történik, de erről igen keveset tudok. Otálora nem engedelmeskedik Bandeirának; elfelejti, megmásítja, visszájára fordítja az utasításait. Úgy tűnik, mintha az egész világegyetem összeesküdne vele, és siettetné az eseményeket. Egyik nap, déltájt, Tacuarembó mezein lövöldözésbe keverednek a Rio Grande-iekkel; Otálora elfoglalja Bandeira helyét, és ő adja a parancsokat az uruguayiaknak. Átfúrja a vállát egy golyó, de azon az estén Otálora a főnök pej lován tér vissza a Sóhaj tanyára, azon az estén az ő vérének cseppjei ejtenek foltot a jaguárbőrön, és akkor éjszaka ő hál a csillogó hajú asszonnyal. Más változatok felcserélik az események sorrendjét, és tagadják, hogy mindez egyetlen napon történt.

Névlegesen persze még mindig Bandeira a főnök. Parancsokat ad, amiket nem hajtanak végre; Benjamín Otálora nem nyúl hozzá, félig kényelemből, félig sajnálatból.

A történet utolsó jelenete az 1894 utolsó éjszakáján végbement zavargásokkal esik egybe. Akkor éjszaka a férfiak frissen vágott bárányt esznek, és vadító szeszt isznak rá a Sóhaj tanyán. Valaki milongát cifráz hosszasan a gitárján. Otálora részeg, ott hejehujázik az asztalfőn: valóságos torony ez a mámor, az ő megmásíthatatlan sorsának jelképe. Bandeira csak hallgat az ordítozók között, nem bánja, hadd teljen zajongással az éjszaka. Amikor tizenkettőt kongatnak, feláll, mint akinek eszébe jut, hogy dolga van. Felkel, és halkan kopog az asszony szobájának az ajtaján. Az asszony azonnal ajtót nyit, mint aki várta a hívást. Hiányos öltözékben, mezítláb lép ki a szobából. A főnök vontatott, nőies hangon megparancsolja neki:

- Ha úgy szeretitek egymást, te meg ez a Buenos Aires-i, akkor most rögtön csókold meg itt, mindenki szeme láttára.

Durva szitokkal toldja meg. Az asszony ellenkezni akar, de két férfi máris megragadja a két karjánál fogva, és szinte rádobja Otálorára. Záporozó könnyek közt megcsókolja a férfi arcát és mellét. Ulpiano Suárez megmarkolja a revolverét. Mielőtt meghal, Otálora rájön, hogy kezdettől fogva elárulták, halálra ítélték, azért engedték neki a szerelmet, a parancsolást, mert már halottnak tekintették, mert Bandeira szemében már halott volt.

Suárez, szinte megvetően, meghúzza a ravaszt.

Huszágh Nándor fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A TEOLÓGUSOK

Letarolták a kertet, megszentségtelenítették a kelyheket és az oltárokat; a hunok lóháton rontottak be a kolostor könyvtárába, széthányták, megcsúfolták s elégették az érthetetlen könyveket, talán mert attól féltek, hogy káromlás rejlik azokban a betűkben, káromolják istenüket, egy vaskardot. Elégtek kódexek és palimpszesztek, de a máglya közepén, a hamuban, szinte érintetlenül megmaradt a Civitas Dei tizenkettedik könyve, amely elmondja, hogy Platón azt tanította Athénban, hogy századok múltán minden visszajut eredeti állapotába, és hogy ő megint tanítani fogja ezeket a tanokat Athénban, ugyanannak a hallgatóságnak.

Ezt a szöveget, amit megkíméltek a lángok, különös tiszteletben tartották, és azok, akik újra elolvasták abban az isten háta mögötti tartományban, végül is elfeledkeztek róla, hogy a szerző csak azért fejtette ki ezt a tant, hogy jobban megcáfolhassa. Egy évszázad múlva Aquileia koadjutora, Aurelianus megtudta, hogy a Duna mentén a monotónusok új keletű szektája (amelyet gyűrűsöknek is hívtak) azt hirdeti, hogy szakadatlan körforgás a történelem, és semmi sincs, ami már nem volt, és ami nem lesz. A hegyekben a Gyűrű és a Kígyó már kiszorította a Keresztet. Mindenki rettegett, de mindenki erőt merített abból a hírből, hogy Pannóniai János, aki már azelőtt is kitűnt az istenek hetedik tulajdonságáról írott értekezésével, harcra kel ezzel az utálatos eretnekséggel.

Aurelianus sajnálattal hallotta ezeket a híreket, kivált az utóbbit. Tudta, hogy a teológiában nincs újdonság kockázat nélkül; azután elgondolkodott rajta, hogy a minduntalan visszatérő időről szóló tanítás túlontúl újszerű és túlontúl elképesztő, semhogy súlyos kockázattal járna. Azoktól az eretnekségektől kell leginkább félnünk, amelyek összetéveszthetők az ortodoxiával. Még jobban fájt neki Pannóniai János közbelépése, kéretlen beleszólása. Pannóniai János ugyanis két évvel azelőtt De septima affectione Dei sive de aeternitate című terjengős írásával Aurelianus szakterületére merészkedett; most pedig mintha még az idő dolgában is illetékes lenne, még magánál a Kígyónál is félelmetesebb gyógyírral, talán prokrusztészi érvekkel készül orvosolni a gyűrűsök eltévelyedését. Akkor éjszaka Plutarkhosznak azt a régi párbeszédét lapozgatta, amely az orákulumok megszűnéséről szól; elolvasta a huszonkilencedik bekezdést, ahol a szerző a sztoikusokon gúnyolódik, akik azt bizonygatják, hogy végtelen sok világ van, végtelen sok nappal, holddal, Apollóval, Dianával és Poszeidónnal. Úgy érezte, hogy ez a lelet kedvező előjel: elhatározta, hogy elébe vág Pannóniai Jánosnak, és ő maga cáfolja meg a Gyűrű eretnekeit.

Van, aki azért keresi egy nő szerelmét, hogy aztán elfelejtse, hogy aztán ne gondoljon rá többé; hasonlóképpen Aurelianus sem azért akart fölébe kerekedni Pannóniai Jánosnak, hogy ártson neki, hanem azért, hogy kigyógyuljon a gyűlöletből, amit az az ember ébresztett benne. Belefeledkezett a munkába, szillogizmusokkal szöszmötölt, szitkokon törte a fejét, volt ott annyi nego meg autem meg nequaquam, hogy egészen kiment a fejéből a gyűlölködés. Hosszú és szinte kibogozhatatlan körmondatokat vetett papírra, mellékmondatokkal törte meg őket, s a megvetés mintha a pongyolaság és a nyelvhiba formáit öltötte volna bennük. Fegyvert kovácsolt a kakofóniából. Előre látta, hogy János komor prófétai hévvel fogja lehengerelni a gyűrűsöket; ő valami mást akart, ezért elhatározta, hogy gúnyolódni fog. Ágoston azt írta, hogy Jézus az az egyenes út, amely kivezet bennünket abból a körkörös útvesztőből, amelyben a istentelenek tévelyegnek; Aurelianus pallérozottan útszéli módon Ixiónhoz, Prométheusz májához, Sziszüphoszhoz, ahhoz a thébai királyhoz, aki két napkorongot látott, a dadogáshoz, papagájokhoz, tükrökhöz, visszhanghoz, járgányhajtó öszvérekhez és kétszarvú szillogizmusokhoz hasonlította a gyűrű eretnekeit. (A pogány mesék tovább éltek, csak stílvirággá alacsonyodtak.) Mint minden könyvtártulajdonos, Aurelianus is hibáztatta magát, hogy nem ismeri egész könyvtárát; ez a vita lehetővé tette neki, hogy sok olyan könyvét is átnézze, amelyek már szinte a szemére vetették hanyagságát. Így beillesztette írásába Origenész munkájának, a De principiis-nek egy részletét, amely kétségbe vonja, hogy Iskarióti Júdás majd újra eladja az Urat, és hogy Pál majd újra végignézi István vértanúságát Jeruzsálemben, és felhasznált egy másik részletet Cicero Academica priorá-jából, amelyben Cicero azokon gúnyolódik, akik azt képzelik, hogy amíg ő Lucullusszal beszélget, addig végtelen sok más Lucullus és más Cicero ugyanazokat a dolgokat mondja egymásnak végtelen sok és ugyanolyan más világban. Meg aztán Plutarkhosz szövegével érvelt a monotónusok ellen, és nyíltan kimondta, hogy botrány, ha egy bálványimádónak többet jelent a lumen naturae, mint őnekik az Isten igéje. Kilenc napig foglalatoskodott ezzel a munkával; a tizediken megkapta Pannóniai János cáfolatának egy példányát.

Nevetségesen rövid volt; Aurelianus először megvetéssel tekintett rá, azután pedig félelemmel. Az első rész a zsidókhoz írt levél kilencedik fejezetének utolsó verseihez fűzött megjegyzést, azokhoz, amelyek szerint a világ kezdete óta nem sokszor, hanem az idők folyamán csak akkor egyszer áldozták fel Jézust. A második a pogányok közt szokásos hiábavaló ismételgetéssel kapcsolatos bibliai parancsra hivatkozik (Máté 6,7) és Plinius hetedik könyvének arra a részére, amely úgy tartja, hogy széles e világon nem akad két hasonló arc. Pannóniai János kijelentette, hogy két egyforma lélek sincs, és a legalávalóbb bűnös is olyan becses, mint az a vér, amit Krisztus ontott érte. Akár csak egyetlen ember tette is (állította) többet nyom a latban, mint a kilenc koncentrikus ég, és ha arról ábrándozunk, hogy elmúlhatunk és újjászülethetünk, az csak cirkalmas léhaság. Az idő nem hozza vissza, amit elveszítünk; azt már az örökkévalóság őrzi a dicsőségre, tűzre egyaránt. Világos és egyetemes okfejtés volt; mintha nem is egy bizonyos ember fogalmazta volna, hanem akárki vagy talán mindenki.

Aurelianus szinte a velejéig megalázva érezte magát. Arra gondolt, hogy széttépi vagy átírja a saját munkáját; aztán mégis elküldte Rómába, indulatos becsületességgel, egy betűt se változtatva rajta. Hónapok múlva, amikor összeült a pergamoni zsinat (mint előre látható volt), Pannóniai János lett a monotónusok tévtanainak kivizsgálásával megbízott teológus; tudós és alapos cáfolata elegendő volt hozzá, hogy máglyahalálra ítéljék az eretnek Euphorbust. "Ez már sokszor megtörtént, és újra meg fog történni - mondta Euphorbus. - Nem egy máglyát gyújtotok meg, hanem egy tűzlabirintust lobbantotok lángra. Ha minden máglya, amin már égtem, itt összegyűlne, nem férne el a földön, és megvakulnának az angyalok." Már sokszor elmondtam ezt. Ezután felkiáltott, mert belékaptak a lángok.

Porba hullt a Gyűrű a Kereszt[1] előtt, de Aurelianus és János azután is folytatta titkos harcát. Mindketten ugyanabban a hadseregben küzdöttek, ugyanazokra a babérokra törtek, egyazon ellenség ellen harcoltak, de Aurelianus egyetlen olyan szót sem vetett papírra, amelyben burkoltan ne Jánost akarta volna felülmúlni. Párviadaluk észrevétlen maradt; ha a terjedelmes névmutatók nem tévednek, Aurelianus egyszer sem említi a másiknak a nevét számos munkájában, amelyeket Migne gyűjtött egybe Patrológiá-jában. (János műveiből csak húsz szó maradt fenn.) Mindketten ellenezték a második konstantinápolyi zsinat kiátkozó határozatait, mindketten üldözték az ariánusokat, akik tagadták, hogy a Fiú öröktől fogva van, mindketten azt vallották, hogy Cosmas Topographia christianá-ja, amely azt tanítja, hogy a föld négyszögletes, mint a héber tabernákulum, ortodox mű. Sajnálatos módon, a földkerekség mind a négy táján viharosan terjedt egy újabb eretnekség. Egyiptomból vagy Ázsiából eredt (mert ellentmondó vélemények vannak, és Bousset sehogy se ad hitelt Harnack érveinek), megfertőzte a keleti tartományokat, szentélyeket emelt Macedóniában, Karthágóban és Treverisben. Úgy tetszett, mindenütt jelen van; azt beszélték, hogy a britanniai egyházmegyében lefelé fordítottak feszületeket, és hogy Caesareában egy tükröt tettek az Úr képének a helyébe. A tükör és az obulus volt az új szakadárok jelképe.

A történelem sok néven ismeri őket (tükrösök, a mélység fiai, káiniták), de mind közül a képmutatók név a leggyakoribb, amelyet Aurelianus adott nekik, és amit ők kihívón el is fogadtak. Frígiában és Dardaniában is a megtévesztők nevet kapták. Damaszkuszi János alakosok-nak nevezte őket; érdemes megjegyezni, hogy Erfjord elvetette ezt a változatot. Az eretnekségek kutatói közt nem akad olyan, aki ne megdöbbenéssel szólna vad szokásaikról. Sok képmutató az aszkézist vallotta; volt, aki megcsonkította magát, mint Origenész; mások a föld alatt laktak a csatornákban; ismét mások kivájták a szemüket, és voltak, akik (a Nitriából való nebukadnezáriusok) "legeltek, mint az ökrök, hajukat olló sosem érte". A szigorú életmód és az önsanyargatás útja nemegyszer a bűnbe vezetett; bizonyos gyülekezetek eltűrték a lopást; mások az emberölést; megint mások a szodómiát, a vérfertőzést és a bestialitást. Mind istenkáromlók voltak, nemcsak a keresztény Istent átkozták, hanem saját panteonjuk titkos istenségeit is. Szent könyveket fabrikáltak, amelyeknek nyomuk veszett, a tudósok nagy sajnálatára. Sir Thomas Browne 1658 körül azt írta: "Az idő végzett a képmutatók becsvágyó Evangéliumai-val, nem pedig azok a szitkok, amelyekkel istentelenségüket ostorozták." Erfjord úgy sejti, hogy azok a "szitkok" (amelyeket egy görög kódex őrzött meg) az elveszett evangéliumok. Mindez érthetetlen, ha nem ismerjük a képmutatók kozmológiáját.

A titkos könyvekben meg van írva, hogy ami lent van, azonos azzal, ami fönt van, és ami fönt van, azonos azzal, ami lent van; a Zóhár pedig azt mondja, hogy az alsó világ a fentinek a tükörképe. A képmutatók ennek az elvnek a kiforgatására alapították tanaikat. Máté evangéliumát idézték (6,12: "bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek"), (2,12: "a mennyek országa erőszakot szenved") bizonyságul, hogy a földi dolgok hatnak az égiekre; továbbá az I. Korintusi levelet (13,12: "most tükör által homályosan látunk"), azért, hogy bizonyítsák: minden csalóka, amit csak látunk. Talán azért, mert megfertőzték őket a monotónusok, azt képzelték, hogy minden emberi lény két emberből áll, és hogy a másik a valóságos, az, amelyik az égben van. Azt is képzelték, hogy tetteink kivetített képe fordított tükörkép; úgy, hogy ha mi virrasztunk, a másik alszik, ha mi paráználkodunk, a másik tiszta szűz; ha mi rablók vagyunk, a másik nagylelkű. Ha meghalunk, egyesülünk vele s beléolvadunk. (Ezeknek a tanoknak némely maradványa tovább élt Bloy-ban.) Más képmutatók úgy vélték, hogy majd akkor jön el a világ vége, amikor már nem lesz több változatlehetőség; minthogy nem lehet ismétlődés, az igaz embernek ki kell küszöbölnie (tehát el kell követnie) a leggyalázatosabb tetteket, hogy ezek ne szennyezzék a jövőt, és hogy siettesse Jézus királyságának eljövetelét. Más szekták tagadták ezt a tételt, olyanok, amelyek amellett kardoskodtak, hogy a világ történetének minden emberben be kell teljesednie. A legtöbbnek, Püthagoraszhoz hasonlóan, különböző testi alakokat kell öltenie, mielőtt elnyeri szabadságát; néhány állhatatlan "csupán egy emberöltő alatt is lehet oroszlán, lehet sárkány, lehet vadkan, lehet víz és lehet fa". Démoszthenész arról beszél, hogy az orpheuszi misztériumokban sár által tisztultak meg a beavatottak; az állhatatlanok éppen így a rossz által keresték a megtisztulást. Karpokratésszal együtt úgy tartották, hogy senki sem jöhet ki a tömlöcből, amíg meg nem fizet az utolsó fillérig (Lukács 12,59), és ezzel a bibliai idézettel szokták zavarba hozni a bűnbánókat: "Azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen" (János 10,10). Azt is mondták, hogy sátáni gőg, ha nem gonosz az ember... Sok és különféle mesét agyaltak ki a képmutatók; némelyek aszkézist prédikáltak, mások szabadosságot, de mindegyikük zűrzavart. Berenice képmutatója, Theopompus kétségbe vont minden tanmesét, azt mondta, hogy minden ember olyan érzékszerv, amellyel az istenség érzékeli a világot.

Aurelianus egyházmegyéjében olyan eretnekek voltak, akik azt állították, hogy az idő nem tűri az ismétlődést, nem olyanok, akik szerint minden cselekedet az égben is tükröződik. Ez különös körülmény volt; Aurelianus meg is említette egy jelentésében, amit a római hatóságokhoz küldött. A prelátus, aki kézhez kapta a jelentést, a császárné gyóntatója volt; mindenki tudta, hogy kényes tiszte miatt nemigen nyílik módja, hogy élvezze az elméleti teológia meghitt örömeit. A titkára - aki Pannóniai János egykori munkatársa volt, de később szembefordult vele - nagy hírnévnek örvendett, mert fölöttébb aprólékosan nyomozott a tévtanok után; Aurelianus tömören ismertette a képmutató eretnekséget a genuai és aquileiai titkos tanácskozások alapján. Már megírt néhány szakaszt, de amikor ahhoz a szörnyű tételhez ért, hogy nincs két egyforma pillanat, megakadt a tolla. Nem találta a kellő kifejezést; az új tan buzdító szavai ("Látni akarod, amit emberi szem nem látott? Nézd a holdat. Hallani akarod, amit fül nem hallott? Hallgasd a madárdalt. Tapintani akarod, amit kéz nem tapintott? Tapintsd a földet. Bizony mondom, hogy Isten most is teremti a világot.") túlontúl dagályosak és költőiek voltak, semhogy csak úgy lemásolja őket. Hirtelen egy húszszavas mondat jutott az eszébe. Elégedetten leírta, de rögtön gyanút is fogott, hogy ez nem az ő mondata. Másnap rájött, hogy sok évvel azelőtt olvasta az Adversus annulares-ben, amit Pannóniai János írt. Kikereste az idézetet; ott volt. Gyötörte a kétség. Ha megváltoztatja vagy kihagyja azokat a szavakat, gyengítené az érvelést; ha meghagyja őket, plagizálna valakit, akit gyűlöl, de ha megjelöli a forrást, akkor feljelenti a szerzőt. Isteni segítségért fohászkodott. Már másodszor alkonyodott rá, amikor az őrangyala egy közbenső megoldást sugallt neki. Aurelianus meghagyta azt a húsz szót, de ezt a bevezetőt írta elébük: Amit most ugatnak az eretnekek, hogy megzavarják a hitet, az nem más, mint amit egy igen tudós férfiú mondott ebben az évszázadban, inkább könnyelműen, mint vétkesen. Ezután bekövetkezett az, amitől félt, amit várt, az elkerülhetetlen. Aurelianusnak meg kellett neveznie azt a férfiút; Pannóniai Jánost eretnek nézetek hirdetésével vádolták.

Négy hónap múlva egy aventinusi kovács, akit megtévesztettek a képmutatók, egy nagy vasgömböt szerelt a kisfia vállára nehezéknek, hogy a gyerek égi mása olyan könnyű legyen, mint a pille. A gyerek meghalt; a bűntett keltette borzadály jogos szigorra indította János bíráit. János nem akarta visszavonni, amit írt; megismételte, hogy ha megtagadja a tételét, akkor ő is osztozik a monotónusok dögletes eretnekségében. Nem értette meg (nem akarta megérteni), hogy ha a monotónusokról beszél, akkor olyasmiről beszél, ami már rég feledésbe merült. Kissé öreges csökönyösséggel ontotta régi vitáinak legcsillogóbb körmondatait; a bírák hajdan gyönyörűséggel hallgatták, de most ügyet se vetettek rá. Nem azon fáradozott, hogy a képmutatók eretnekségének legparányibb foltját is lemossa magáról, hanem mindenáron azt akarta kimutatni, hogy az a tétel, ami miatt vádolják, szigorúan ortodox. Vitatkozott azokkal, akiknek az ítéletétől függött a sorsa, és azt a hihetetlen hibát is elkövette, hogy elmésen és gúnyosan érvelt. Három nap, három éjjel vitáztak, és október huszonhatodikán máglyahalálra ítélték.

Aurelianus ott volt a kivégzésen, mert ha nincs ott, akkor beismeri, hogy bűnös. Egy kis domb volt a vesztőhely, füves tetején egy cölöp állt, mélyen a földbe ütve, körülötte több köteg tűzifa. Egy pap olvasta fel a bíróság ítéletét. Ott feküdt Pannóniai János arccal a porban, és időnként vadállati módon felüvöltött. Tíz körömmel kapaszkodott a földbe, de a pribékek felrángatták, letépték a ruháit, és végül a cölöphöz kötözték. A fejére egy kénbe mártott szalmakoszorút tettek; melléje pedig a dögletes Adversus annulares egy példányát. Esett az eső az éjszaka, és a fa rosszul égett. Pannóniai János előbb görögül imádkozott, azután pedig egy ismeretlen nyelven. Már majdnem elborították a lángok, amikor Aurelianus föl merte emelni a tekintetét. A lobogó lángok szétváltak egy pillanatra; Aurelianus először és utoljára pillantotta meg gyűlölt ellenfele arcát. Valaki másnak az arcára emlékeztette, de nem tudta, hogy kiére. Azután János beleveszett a lángokba; azután még felkiáltott, és ez olyan volt, mintha egy tűzvész kiáltana.

Julius Caesar - Plutarkhosztól tudjuk - megsiratta Pompeius halálát; Aurelianus nem sírt János halála miatt, de olyasmit érzett, amit egy gyógyíthatatlan betegségből felgyógyult ember érezhet, akinek már az életéhez tartozott a betegsége. Aquileiában, Efezusban, Macedóniában várta, hogy múljanak az évek. Azért kereste a Birodalom kietlen határvidékeit, az utálatos mocsarakat, az elmélkedésre indító sivatagokat, hogy a magány segítségével megérthesse a sorsát. Egy mauritániai cellában, amikor oroszlánok verték fel az éjszakát, újra átgondolt mindent, amivel Pannóniai Jánost vádolták, és ezredszer is helyesnek találta az ítéletet. Nagyobb fáradságába került, hogy a maga fondorlatos feljelentését is helyesnek találja. Rusaddirban elmondott egy időszerűtlen szentbeszédet. Világnak világa, mely egy elvetemült testében gyúlt ki. Hiberniában, egy őserdőtől körülvett kolostor egyik viskójában hajnaltájt az eső neszezésére riadt fel. Egy római éjszaka jutott eszébe róla, amikor ugyanígy felriadt erre a halk neszezésre. Délben egy villám lángra lobbantotta a fákat, és Aurelianus úgy halhatott meg, ahogy János.

A történet vége csak hasonlatokban beszélhető el, mert az égi királyságban játszódik, ahol nincs hatalma az időnek. Talán annyit lehetne elmondani, hogy Aurelianus elbeszélgetett Istennel, de Őt oly kevéssé érdeklik a vallási különbségek, hogy összetévesztette Aurelianust Pannóniai Jánossal. Ebből azonban arra lehetne következtetni, hogy zavar támadt az isteni értelemben. Helyesebb hát azt mondanunk, hogy a paradicsomban Aurelianus megtudta, hogy a kifürkészhetetlen istenség szemében ő és Pannóniai János (az ortodox és az eretnek, a gyűlölködő és a gyűlöletes, a vádló és az áldozat) egy és ugyanaz a személy.

Benyhe István fordítása


A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] A rúnakereszteken egybefonódva jelenik meg a két ellenséges jelkép.


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A HARCOS ÉS A RABNŐ TÖRTÉNETE

Ulrike von Kühlmann-nak

Croce, a La poesia (Bari, 1942) című könyvének 278. oldalán, Diakónus Pál történetíró egy latin szövegét lerövidítve, elmeséli Droctulft sorsát, és idézi sírfeliratát; ezek különösképpen megindítottak, később rájöttem, miért. Droctulft lombard harcos volt, aki Ravenna ostrománál elhagyta övéit, és meghalt a város védelmében, melyet korábban támadott. A ravennaiak egy templomban állítottak síremléket neki, és megírták a sírversét, amelyben a hálájukról írtak (contempsit caros, dum nos amat ille, parentes), meg arról a különös ellentétről, mely e barbár szörnyű külseje és egyszerűsége, jósága között volt:

Terribilis visu facies, sed mente benignus,
Longaque robusto pectore barba fuit.
[1]

Ez Droctulft sorsának története, a barbáré, aki Róma védelmében halt meg, vagy a történetének töredéke, melyet Diakónus Pál írt le. Azt sem tudom, mely időben történt: a VI. század közepén, mikor a longobárdok végigpusztították Itália síkságait; netán a VIII.-ban, Ravenna feladása előtt? Képzeljük el (hisz ez nem történeti szakmunka) az első változatot.

Képzeljük el, sub specie aeternitatis Droctulftot, nem Droctulft személyét, aki kétségtelenül egyedülvaló és kiismerhetetlen volt (mint valamennyi személyiség), hanem azt az általános típust, melyet belőle és sok hozzá hasonlóból faragott a hagyomány, a feledésnek és az emlékezésnek e műve. Erdők, mocsarak homályos geográfiáján keresztül a háborúk hozták Itáliába a Duna és az Elba partjairól, és talán nem is tudta, hogy dél felé tart, s talán azt sem tudta, hogy a római uralom ellen harcol. Talán az arianizmust vallotta, mely azt tartja, hogy a Fiú dicsősége az Atya dicsőségének visszfénye, de sokkalta ésszerűbb azt képzelni, hogy a Földnek, Herthának hódolt, akinek takaróval fedett bálványa kunyhóról kunyhóra járt tehén vontatta kocsiján, vagy a háború és a mennydörgés isteneinek, akik suta fafaragványok voltak, szőttes ruhába bujtatva és pénzérmékkel, karkötőkkel agyonhalmozva. A vadkan és a bölény áthatolhatatlan erdeiből jött; sápadt volt, lelkes, ártatlan, kegyetlen, hű a vezéréhez és a törzséhez, de nem a világegyetemhez. A háborúk hozzák Ravennába, s itt olyasvalamit lát, amit még soha, legalábbis a maga teljességében. Látja a napot, a ciprusokat, a márványt. Sokrétegű, de rendezett halmazt lát; egy várost, szobrokból, templomokból, kertekből, lakásokból, lépcsőkből, vázákból, oszlopfőkből, szabályos és nyílt terekből álló organizmust lát. E létesítmények egyike sem hatott rá (tudom) szépségével; úgy érintették, ahogy most minket érinthet egy bonyolult gép, melynek rendeltetését nem ismerjük, de amelynek formájából kitűnik a halhatatlan értelem. Talán elegendő egyetlen boltívet látnia, valami örök életű, érthetetlen, latin betűs felirattal. Hirtelen elvakítja és újjáformálja ez a felfedezés: a Város. Tudja, hogy olyan lesz benne, mint az eb vagy a gyermek, s még csak el sem kezdheti megismerni, de azt is tudja, hogy az többet ér az ő isteneinél, esküdött hiténél és Germánia valamennyi mocsaránál. Droctulft elhagyja övéit, és Ravennáért harcol. Meghal, és síremlékére felvésik a szavakat, melyeket ő meg sem értett volna:

Contempsit caros, dum nos amat ille, parentes,
Hanc patriam reputans esse, Ravenna, suam.

Nem volt áruló (az árulók nem ihletnek áhítatos sírfeliratokra); felvilágosult volt, áttért ember. Néhány nemzedék múlva a longobárdok, akik kárhoztatták a hitehagyottat, úgy jártak el, mint ő; itáliaiakká váltak, lombardokká, és talán valamelyik leszármazottjuk - Aldiger - nemzette azokat, akik Alighierit nemzették... Számos feltételezésnek lehet helye a Droctulft-ügyben; az enyém a legegyszerűbb; ha mint tény nem is valóságos, az lehet szimbólumként.

Amikor Croce könyvében elolvastam a harcos történetét, szokatlan módon megrendített, s úgy éreztem, ha más formában is, visszaszerzek valamit, ami az enyém volt. Futólag a mongol lovasokra gondoltam, akik végtelen legelővé akarták tenni Kínát, s aztán azokban a városokban öregedtek meg, melyeket el akartak pusztítani; de nem ezt az emléket kerestem. Végül rátaláltam; egy elbeszélés volt, angol nagyanyámtól hallottam valamikor, aki meghalt.

1872-ben Borges nagyapám volt Buenos Aires északi, nyugati és Santa Fe déli frontparancsnoka. A parancsnokság Junínban volt; távolabb, egymástól négy-öt mérföldnyire az erődök lánca; távolabb, amit akkor Pampának és Belvidéknek is neveztek. Nagyanyám néha félig csodálkozón, félig tréfásan emlegette, hogy milyen sorsa van neki, a száműzött angol nőnek; ott, a világ végén; azt mondták, nem ő az egyetlen, és hónapokkal később mutattak neki egy indián lányt, aki lassú léptekkel haladt át a téren. Tarka kendőt viselt, és mezítláb járt; szőke volt a haja. Egy katona szólt neki, hogy egy másik angol nő kíván beszélni vele. Az asszony hajlott a szóra; félelem nélkül lépett be a parancsnokságra, de azért egy kicsit gyanakodott. Bronzszínű arcában, melyet vad színekre festett, a szeme olyan fáradtkék volt, amit az angolok szürkének mondanak. Teste kecses volt, mint egy őzsutáé; a keze erős és csontos. A pusztaságból érkezett, a Belvidékről, s mintha mindent szűknek érzett volna: az ajtókat, a falakat, a bútorokat.

A két nő egy pillanatra a testvérének érezte egymást; messzire szakadtak kedves szigetüktől, s egy fantasztikus országba kerültek. A nagyanyám kérdezett valamit; a másik nehézkesen válaszolt, keresgélte, ismételgette a szavakat, mintha régi ízeken csodálkozna. Tizenöt esztendeje nem beszélt anyanyelvén, s most nem volt könnyű felidéznie. Azt mondta, Yorkshire-ből való, és hogy a szülei Buenos Airesbe emigráltak, s egy indián támadás során pusztultak el, őt elvitték az indiánok, s most egy bandavezér felesége, akinek már két gyermeket szült, s aki nagyon bátor ember. Mindezt kezdetleges angolsággal mondta el, araukán és pampai kifejezéseket használva, s egy nehéz élet körvonalai bontakoztak ki az elbeszélésből: lóbőr sátrak, trágyamáglyák, lakomák égett húsból vagy nyers zsigerekből, titkos hajnali menetelések; támadások jószágudvarok ellen, csatazaj és szabad rablás, háború, meztelen lovasok dúlta gazdag birtokok, többnejűség, bűz és mágia. Ilyen mélyre süllyedt egy angol nő. Nagyanyám megrendülten és felháborodottan intette, hogy vissza ne térjen oda. Esküdött, hogy felkarolja, esküdött, hogy megszerzi neki a gyermekeit. A másik azt mondta, hogy ő boldog, s még az éjjel visszatért a pusztaságba. Francisco Borges nem sokkal később meghalt a hetvennégyes forradalomban; a nagyanyám talán akkor abban a másik nőben, akit szintén legyőzött és átformált ez a könyörtelen világrész, sorsának szörnyű tükörképét látta meg...

A szőke indián asszony addig minden évben ellátogatott Junín vagy a Lavalle-erőd szatócsboltjaiba, hogy bazárholmit, apróságokat vásároljon, de mióta nagyanyámmal beszélt, nem jött. Mégis újra találkoztak. Nagyanyám vadászni indult; egy tanyán, közel a mocsarakhoz, egy férfi bárányt ölt. Mintha álmodna, ott termett az indián asszony lóháton. A földre vetette magát, és felitta a meleg vért. Nem tudom, miért tette, talán mert másként nem cselekedhetett, vagy talán kihívásnak, jelnek szánta.

Ezerháromszáz esztendő és a tenger választotta el a rabnő és Droctulft sorsát. Most mindketten egyformán feltámaszthatatlanok. A barbár alakja, aki felkarolta Ravenna ügyét, és az európai nő alakja, aki a pusztaságot választotta, látszólag ellentétes. Mégis mindkettejüket egy titokzatos szenvedély ragadta el, az értelemnél is mélyebb szenvedély, és mindketten ezt az érzést követték, amit megmagyarázni nem tudtak volna. A két történet talán csak egyetlen történet. Isten előtt egyforma ennek az éremnek mindkét oldala.

Hargitai György fordítása


A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] Gibbon is idézi e sorokat (Decline and Fall, XLV.).


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

TADEO ISIDORO CRUZ ÉLETRAJZA
(1829-1874)

I am looking for the face I had
Before the world was made.
YEATS: The Winding Stair

1829. február 6-án a Pergaminótól három-négy mérföldnyire megálltak a lázadók egy birtoknál - Lavalle zaklatása közben Dél felől meneteltek, hogy csatlakozzanak López csapataihoz -, aminek a nevét sem tudták; hajnaltájt az egyik férfira makacs rémálom tört: zavaros kiáltozására felriadt a derengő fényű fészerben a mellette alvó asszony. Senki sem tudja, mit álmodott, hiszen másnap négy órakor Suárez lovassága szétszórta a lázadókat, kilenc mérföldön át üldözte őket egészen a sötétlő nádasokig, s a férfi elpusztult egy árokban, miután széthasította koponyáját egy szablya, melyet már forgattak a perui meg a brazíliai háborúkban is. Az asszonyt Isidora Cruznak hívták; születendő fia pedig a Tadeo Isidoro nevet kapta.

Nem kívánom elismételni a történetét. Életének sok napja és éjjele közül most csupán egyetlen éjszaka foglalkoztat; a többiről csak annyit fogok elmondani, amennyi feltétlenül szükséges annak a bizonyos éjszakának a megértéséhez. A kaland megtalálható egy jeles könyvben; tehát egy olyan könyvben, amelynek a tartalma mindenkinek mindene lehet (I Kor 9, 22), hiszen végeérhetetlenül sorjázhatnak belőle újabb ismétlések, változatok és torzítások. Tadeo Isidoro történetének eddigi kommentátorai, akik nincsenek kevesen, kiemelik, hogy egyéniségét nagymértékben a síkság formálta, de hát volt sok hozzá hasonló gaucho, aki a Paraná őserdővel borított partjain meg a keleti hegyek közt született és halt meg. Egyhangúan barbár világban élt, ez igaz. Úgy halt meg 1874-ben, fekete himlőben, hogy sosem látott még hegyet, se lámpát, se malmot. Várost sem. 1849-ben felhajtott társaival Buenos Airesbe egy csorda jószágot Franciso Xavier Acevedo birtokáról; a hajcsárok bementek a városba, hogy kiürítsék az erszényeket; Cruz ellenben bizalmatlan volt, ki sem mozdult a karámok szomszédságában lévő fogadóból. Ott maradt hosszú napokon át, nem beszélt, a földön aludt, itta a mateteát, hajnalban kelt, a litániakor pedig aludni ment. Megértette (szavakon túli, sőt értelmen túli megértés volt az), hogy a városnak hozzá semmi köze. Az egyik napszámos részegen kigúnyolta. Cruz nem replikázott, de az esténként a visszaúton folytatta a tűz mellett a gúnyolódást, és Cruz (ki korábban nem adta jelét haragnak, még csak bosszúságnak sem) ekkor egyetlen szúrással ledöfte. Szöknie kellett, egy mocsárban húzta meg magát; néhány éjszakára rá egy csája rikoltásából megértette, hogy bekerítette a rendőrség. Kipróbálta egy bokron a kését; levette a sarkantyúját, hogy ne zavarja, ha a földön kell küzdenie. Megadás helyett a harcot választotta. Sebet kapott az alkarján, a vállán, a bal kezén; ő meg súlyosan megsebezte a csapat legvadabb embereit; amikor már csorgott a vér az ujjai között, még szilajabban küzdött; hajnaltájt, amikor már szédelgett a vérveszteségtől, lefegyverezték. A hadsereg akkoriban bűntető szerepet is játszott: Cruzt az északi határra küldték egy kis erődbe. Közkatonaként vett részt a polgárháborúkban; hol a szülőföldje mellett, hol ellene harcolt. 1856. január 23-án a Lagunas de Cardosónál harmincadmagával, Eusebio Laprida törzsőrmester vezetésével megvívott kétszáz indiánnal. A csatában egy lándzsa ütött rajta sebet.

Homályos, bátor életében sok a fehér folt. 1868 táján ismét a Pergamino mellett találjuk: megnősült vagy összeállt valakivel, apa lett, és egy kis földet is szerzett. 1869-ben kinevezték a tartományi csendőrség őrmesterének. Már jóvátette a múltat; akkoriban bizonyára boldognak hitte magát, még ha a lelke mélyén nem is volt az. (A jövőben ott várt rá titokban egy sorsdöntő, józan éjszaka: az az éjszaka, amelyen végre meglátta az igazi arcát, az az éjszaka, amelyen végre meghallotta a saját nevét. Ha jól meggondoljuk, az az éjszaka egyenlő egész életével; pontosabban, annak az éjszakának egyetlen pillanata, egyetlen tette egyenlő vele, mert az embernek a tettei adják a jelképét.) Minden sors, bármilyen hosszú és tekervényes utat fut is be, valójában egyetlen pillanatból áll: abból a pillanatból, amelyben az ember örökre megtudja, hogy kicsoda. Azt mesélik Nagy Sándorról, hogy Akhilleusz mesés történetében látta meg majdani hadisorsát; a svéd XII. Károly pedig Nagy Sándoréban. Tadeo Isidoro Cruz - aki nem tudott olvasni - nem könyvből kapta meg ezt a tudást; egy zavaros helyzetben és egy emberben ismert önmagára. Így történtek az események:

1870 júniusának utolsó napjaiban azt a parancsot kapta, hogy fogjon le egy bűnözőt, aki már két gyilkosság bűnével tartozott az igazságszolgáltatásnak. Egy katonaszökevényről volt szó, aki a déli határon harcoló Benito Machado ezredes csapatától vált ki; egy bordélyházi tivornyázáskor megölt egy négert; egy másik dorbézoláskor pedig Rojasnak egyik helyi hívével végzett; a jelentésben az is benne volt, hogy Laguna Coloradából származik. Negyven évvel korábban épp ott gyűltek egybe a lázadók, aztán a balsors a madaraknak meg ebeknek vetette oda a testüket; onnan származott Manuel Mesa, akit később a Győzelem terén végeztek ki, miközben peregtek a dobok, hogy elnyomják dühödt kiáltozását; onnan jött az az ismeretlen férfi is, aki Cruzt nemzette, és aki elpusztult egy árokban, miután széthasította a koponyáját egy szablya, amely már megjárta a perui és brazíliai csatákat is. Cruz akkorra már elfelejtette a hely nevét; de enyhe, érthetetlen nyugtalansággal ott felismerte... A bűnöző az üldözők szorításában, lovával ide-oda kanyarogva végtelen labirintust írt le; a katonák július 12-én, éjszaka mégis bekerítették. Bevette magát egy nádasba. Szinte áthatolhatatlan volt a sötétség; Cruz óvatosan, gyalog közelített az embereivel a rezgő bozót felé, amelynek mélyén figyelt vagy aludt a bujdosó. Rikoltott egy csája: Tadeo Isidoro Cruz úgy érezte, hogy egyszer már átélte azt a pillanatot. A bűnöző előbújt a rejtekéből, hogy megvív velük. Cruz elkapta az ábrázatát: félelmetes volt; bozontos üstöke és szürke szakálla szinte elborította az arcát. Nyilvánvaló, miért, most nem írhatom le az összecsapást. Csak felidézem, hogy a katonaszökevény Cruznak több emberét is súlyosan megsebesítette, illetve megölte. Miközben Cruz ott csatázott a sötétben (miközben a teste ott csatázott a sötétben), lassacskán megértette. Megértette, hogy egyik sors sem jobb, mint a másik, mert minden embernek azt kell tiszteletben tartania, amit a lelkében hordoz. Megértette, hogy már zavarja a paroli meg az egyenruha. Megértette, hogy a lelke mélyén ő farkas, s nem falkába verődő kutya; megértette, hogy ő az a másik. Hajnalodott a végtelen síkságon; Cruz a földhöz vágta a katonasapkáját, elharsogta, hogy nem hajlandó elkövetni egy hős legyilkolásának a bűnét, és a katonaszökevény Martín Fierro oldalára állva harcba szállt a katonák ellen.

Scholz László fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

EMMA ZUNZ

1922. január 14-én Emma Zunz, a Tarbuch és Loewenthal szövőgyárból hazatérve, a tornác végén egy Brazíliából érkezett levelet talált, amely apja haláláról értesítette. Első látásra megtévesztette a bélyeg és a boríték; aztán nyugtalanság fogta el az idegen kézírás miatt. Kilenc vagy tíz kusza sor töltötte meg a lapot; Maier úr tévedésből túl nagy adag veronált vett be, s folyó hó harmadikán Bagé város kórházában elhunyt - olvasta Emma. Az értesítést apja egy penzióbeli lakótársa, valami Rio Grande-i Fein vagy Fain írta alá, aki nem tudhatta, hogy az elhunyt lányának ír.

Emma elejtette a papírt. Először rosszullétet érzett a gyomrában és fájdalmat a térdében; aztán elvakult bűnt, valószerűtlenséget, hideget és reszketést; aztán szerette volna, ha már másnap lenne. Aztán rögtön rájött, hogy ez a kívánság céltalan, mivel apja halála az egyetlen dolog, ami történt, s ami ezután szakadatlanul történni fog a világon. Fogta a papírt, és a szobájába ment. Lopva egy fiókba tette, mintha valami módon már tudott volna az elkövetkezőkről. Talán megsejtett valamit; már az volt, akivé később lett.

A növekvő sötétségben Emma a nap végéig siratta Manuel Maier öngyilkosságát, akit a régi boldog időkben Emmanuel Zunznak hívtak. Eszébe jutottak a Gualeguay melletti tanyai nyaralások, visszaemlékezett (megpróbált visszaemlékezni) az anyjára, eszébe jutott a kis lanúsi ház, amelyet aztán elárvereztek, eszébe jutottak az ablak sárga rombuszai, aztán a rabomobil, a szégyen, eszébe jutottak a "pénztáros sikkasztásáról" szóló újságcikkeket megküldő névtelen levelek, eszébe jutott (ezt sose felejti el), hogy apja az utolsó éjszakán megesküdött, hogy Loewenthal volt a gazember. Loewenthal, Aarón Loewenthal, korábban a gyár cégvezetője, ma egyik tulajdonosa. Emma 1916 óta őrizte a titkot. Nem árulta el senkinek, még legjobb barátnőjének, Elsa Ursteinnak sem. Talán a durva hihetetlenségtől óvakodott; talán azt hitte, valamiféle kötelék a titok közte és a távollevő közt. Loewenthal nem tudta, hogy Emma tudja; ebből a lényegtelen tényből Emma Zunz valamiféle hatalomérzést merített.

Ezen az éjszakán le sem hunyta a szemét, s amikor az első fénysugarakban kirajzolódott az ablak négyszöge, már kész volt a terve. Igyekezett, hogy ez a nap, amely végtelennek tűnt, olyan legyen, mint a többi. A gyárban sztrájkról szóló híresztelések terjedtek; Emma - mint mindig - most is állást foglalt mindenféle erőszakkal szemben. A munka végeztével, hat órakor Elsával egy női klubba ment, amelynek tornaterme és uszodája is volt. Beiratkoztak; mindkét nevét meg kellett ismételnie és betűznie; nevetnie kellett az orvosi vizsgálatot kísérő vaskos tréfákon. Elsával és a fiatalabb Kronfuss lánnyal megbeszélték, melyik moziba mennek vasárnap délután. Aztán a fiúk kerültek szóba, és senki se várta, hogy Ernma is megszólaljon. Áprilisban töltötte be a tizenkilencedik évét, de a férfiak egyelőre majdnem beteges viszolygást keltettek benne... Hazaérvén tapiókalevest és valami zöldséget készített, korán vacsorázott, lefeküdt, és alvásra kényszerítette magát. Így - munkával, megszokottan - telt el tizenötödike, péntek, az esemény előtti nap.

Szombaton a türelmetlenség ébresztette. A türelmetlenség, nem a nyugtalanság, s az egyetlen megkönnyebbülés, hogy végre ez a nap is elérkezett. Már nem kellett terveket szövögetnie, néhány órán belül teljes egyszerűségükben állnak majd előtte a dolgok. Olvasta a La Prensá-ban, hogy a Malmőből érkezett Nordstjärnan az éjszaka a hármas dokkban felszedi a horgonyt; felhívta Loewenthalt, és célzott rá, hogy mondani szeretne valamit - anélkül, hogy a többiek megtudnák - a sztrájkkal kapcsolatban, s megígérte, hogy sötétedéskor felmegy az irodába. Remegett a hangja; illett a remegés egy spiclihez. Más emlékezetes dolog nem történt akkor reggel. Emma tizenkettőig dolgozott, és megbeszélte Elsával és Kronfuss-szal a vasárnapi séta részleteit. Ebéd után lefeküdt, és behunyt szemmel összefoglalta a kész tervet. Arra gondolt, hogy a záró jelenet kevésbé lesz borzalmas, mint az első, és arra, hogy kétségtelenül megadatik majd neki a győzelem és az igazságszolgáltatás öröme. Hirtelen riadtan fölkelt, és a komódfiókhoz szaladt. Kihúzta; Milton Sills fényképén - ahová az este tette - ott feküdt Fain levele. Senki se láthatta meg; elolvasta és összetépte.

E délután eseményeiről nehéz megbízhatóan beszámolni, és talán igazságtalan is lenne. A pokolinak jellemző vonása a valószerűtlenség: ez olyan vonás, amely csillapítani látszik a pokoli által keltett rémületet, pedig talán inkább fokozza. Hogy lehet valószerűvé tenni egy cselekedetet, ha az is alig hisz benne, aki végrehajtotta; hogy lehet világossá tenni azt a rövid zűrzavart, amelyet Emma Zunz emlékezete ma kilök magából és összekuszál? Emma Almagro felé lakott, a Liniers utcában; tudomásunk van róla, hogy aznap délután elment a kikötőbe. Az ocsmány Paseo de Julión talán tükrök sokszorozták, fények világították meg, és éhes szemek vetkőztették, de ésszerűbb, ha azt feltételezzük, hogy kezdetben észrevétlenül bolyongott a részvétlen sokaságban... Bement két vagy három kocsmába, figyelte a többi nő módszereit. Végül rábukkant a Nordstjärnan tengerészeire. Az egyik túl fiatal volt, Emma attól félt, hogy valamiféle gyöngédség támad benne a matróz iránt, így másikat választott, aki tán alacsonyabb is volt, és durva, hogy semmi se enyhítse a borzalom tisztaságát. A férfi valamelyik kapun át egy homályos lépcsőházba vezette, onnan kanyargós lépcsőn egy előcsarnokba jutottak (itt egy ugyanolyan rombuszos ablak volt, mint a lanúsi házban), majd egy folyosó következett, s végül egy ajtó, amely bezárult mögötte. A fontos cselekedetek kívül állnak az időn, mert a közvetlen múltat elmetszi bennük a jövő, vagy mert - úgy tetszik - nem függnek össze alkotórészeik.

Abban az időn kívüli időben, az összefüggéstelen és borzalmas benyomásoknak abban a zűrzavaros kuszaságában vajon gondolt-e Emma Zunz egyetlenegyszer is a halottra, akiért ezt az áldozatot hozta? Azt hiszem, egyszer gondolt rá, és abban a pillanatban veszélyben is forgott kétségbeesett szándéka. Arra gondolt (nem tudott nem gondolni), hogy apja ugyanezt a szörnyű dolgot tette anyjával, amit most vele tesznek. Erőtlen rémülettel gondolt rá, és nyomban ájulásba menekült. A - svéd vagy finn - férfi nem beszélt spanyolul; eszköz volt Emma számára, ahogy ő is az volt a férfinak, de Emma élvezetül szolgált, a férfi pedig az igazságszolgáltatás eszköze volt.

Amikor egyedül maradt, Emma nem nyitotta ki rögtön a szemét. A férfi pénzt hagyott az éjjeliszekrényen: Emma felült és széttépte, mint előbb a levelet. Pénzt eltépni istentelenség, akár kenyeret eldobni; meg is bánta, alighogy megtette. Gőgös tett egy ilyen napon... A remegés feloldódott testének bánatában, az undorban. Az undor és a bánat megbéklyózta, de lassan felkelt és felöltözött. Már erősen sötétedett, a szobában nem maradt élénk szín. Sikerült úgy kimennie, hogy nem figyeltek fel rá; a sarkon felszállt egy nyugati irányban haladó villamosra. Tervének megfelelően a legelső ülést választotta, hogy ne lássák az arcát. Talán vigasztaló volt ellenőrizni az utcák céltalan sürgés-forgásában, hogy a történtek nem mocskolták be a dolgokat. Összeszűkülő és sötét külvárosokon keresztül utazott, látta s még ugyanabban a pillanatban el is felejtette őket, aztán a Warnes sugárút egyik kereszteződésénél leszállt. Kimerültsége paradox módon erővé alakult, mert arra késztette, hogy a kaland részleteire gondoljon, és így maga előtt is elhomályosult az indíték és a cél.

Aarón Loewenthalt mindenki komoly embernek ismerte, néhány meghitt barátja pedig fösvénynek. A gyárépület emeletén lakott, egyedül. Abban az elhanyagolt külvárosban félt a tolvajoktól: a gyár udvarán egy nagy kutyát tartott, irodai asztalfiókjában pedig - ezt mindenki tudta - egy revolvert. Az előző évben illendőn megsiratta elhunyt feleségét - Gauss lány volt, szép hozományt hozott! -,bár a pénz volt az igazi szenvedélye. Enyhe röstelkedéssel ismerte be, hogy kevésbé ért a pénz megszerzéséhez, mint megőrzéséhez. Nagyon vallásos volt; úgy vélte, tikos szerződése van az Úrral, aki cserében az imádságokért és ájtatosságért felmenti a jó cselekedet kötelessége alól. Kopasz, testes volt, gyászszalagot, füstszínű csíptetőt és szőke szakállt viselt, s az ablaknál állva várta Zunz munkásnő bizalmas közlését.

Látta, amint a lány belöki a kertkaput (szándékosan félig nyitva hagyta), s átszeli a sötét udvart. Látta, amint kis kerülőt tesz, amikor a láncra kötött kutya megugatta. Emma ajka fáradtan mozgott, mintha halkan imádkoznék: ismételgette magában az ítéletet, amelyet Loewenthal úr fog hallani a halála előtt.

A dolgok nem úgy történtek, ahogy Emma Zunz várta. Tegnap hajnal óta sokszor elképzelte, amint keményen ráfogja majd a revolvert, kényszeríti a nyomorultat, hogy beismerje nyomorult bűnét, és felfedi előtte a cselt, amely lehetővé teszi, hogy az Isteni Igazságszolgáltatás diadalmaskodjék az emberi igazságszolgáltatás fölött. (Nem akarta, hogy megbüntessék; nem azért, mert félt, hanem azért, mert az igazságszolgáltatás eszközének tartotta magát.) Loewenthal sorsát nemsokára egy lőtt seb pecsételi meg a melle közepén. De a dolgok nem így történtek.

Mikor Emma szemtől szemben állt Aarón Loewenthallal, apja megbosszulásánál sürgetőbbnek érezte a büntetést a rajta elkövetett erőszakért. Ez után a teljes gyalázat után nem tudta nem megölni. Nem is volt ideje külsőséges dolgokra. Ijedten ült, elnézést kért Loewenthaltól, hivatkozott (besúgókhoz méltón) a hűség diktálta kötelességre, mondott pár nevet, hozzátett még néhányat, aztán megakadt, mintha hatalmába kerítette volna a félelem. Elérte, hogy Loewenthal kimenjen egy pohár vízért. Mire az, a sok hűhó miatt bizalmatlanul, de elnézőn visszatért az ebédlőből, Emma már kivette a fiókból a súlyos revolvert. Kétszer meghúzta a ravaszt. A nagydarab test összecsuklott, minta a dörrenések és a füst összetörték volna - a vizespohár is eltört -, Loewenthal arca rémülettel és haraggal meredt Emmára, szája spanyol és jiddis szitkokra nyílt. Nem szűntek az ocsmány szavak; Emmának ismét lőnie kellett. Az udvaron a megkötött kutya ugatni kezdett; a trágár ajkak közül hirtelen vér buggyant elő, és bemocskolta a férfi szakállát és ruháját. Emma az előkészített vádbeszédbe kezdett ("Apámat jöttem megbosszulni, és nem büntethetnek meg..."), de nem tudta befejezni, mert Loewenthal úr már halott volt. A lány nem tudta meg soha, vajon a haldokló felfogta-e még szavai értelmét.

Az ideges ugatás ráébresztette, hogy még nem pihenhet meg. Szétdúlta a díványt, kigombolta a holttest zakóját, levette beszennyezett csíptetőjét, és az iratszekrényre tette. Aztán a telefonhoz nyúlt, és újra elismételte azt, amit már ilyen vagy olyan szavakkal annyiszor elismételt: "Hihetetlen dolog történt... Loewenthal úr a sztrájk ürügyével idehívott... Megbecstelenített, és megöltem..."

A történet valóban hihetetlennek látszott, de mindenki hitelt adott neki, mert lényegében igaz volt. Valódi volt Emma Zunz hangszíne, valódi a szemérem, valódi a gyűlölet. Valódi volt az őt ért gyalázat is; csak a körülmények, az időpont és egy-két név volt hamis.

Benczik Vilmos fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

ASZTERIÓN HÁZA

Marta Mosquera Estmannak

És a királynő fiúgyermeket szült,
kit Aszteriónnak neveztek.
Apollodórosz: KÖNYVTÁR, III. 1.

Tudom, hogy gőggel, talán embergyűlölettel és talán őrültséggel vádolnak. Az ilyesféle vádaskodás (melyet a maga idején meg fogok torolni) nevetséges. Igaz, hogy nem lépek ki házamból, de az is igaz, hogy kapui (melyeknek száma végtelen)[1] éjjel-nappal nyitva állnak az emberek előtt és az állatok előtt is. Lépjen be, aki akar. Nem talál itt asszonyi pompát, sem palotába illő káprázatos berendezést, de nyugalmat és magányosságot igen. Olyan házra lel, melyhez hasonló nincs a föld kerekén. (Hazudnak, akik azt állítják, hogy Egyiptomban van hasonló.) Még rágalmazóim is elismerik, hogy nincs egyetlen bútor sem a házban. Az is nevetséges, hogy én, Aszterión, fogoly volnék. Ismételjem, hogy nincs egyetlen bezárt ajtó, hozzátegyem, hogy nincs egyetlen zár sem? Meg aztán egyszer alkonyattájt az utcára is kiléptem; igaz, még az éj beállta előtt visszatértem, mert félelemmel töltött el a népség tenyérsima, vértelen arca. Már lenyugodott a nap, de egy gyermek gyámoltalan sírása és a sokaság durva rimánkodása elárulta, hogy felismertek. Az emberek imádkoztak, menekültek, leborultak; egyesek a Fáklyák templomának kerengőjére kapaszkodtak, mások köveket halmoztak rakásra. Azt hiszem, valaki a tenger alá rejtőzött. Nemhiába volt királynő az anyám; nem tudok elvegyülni a közönséges emberek között, holott szerénységem ezt kívánná.

Az a helyzet, hogy egyedülálló vagyok. Nem érdekel, hogy mit nyújthat egy ember másoknak; mint a filozófus, úgy gondolom, semmi sem közölhető az írásművészet révén. Nagyra termett lelkemben nincsen helye bosszantó és közönséges apróságoknak; sohasem jegyeztem meg, hogy mi a különbség két betű közt. Valami nemes türelmetlenség nem engedte, hogy megtanuljak olvasni. Néha sajnálom, mert hosszúak az éjszakák és a nappalok.

Persze nincs hiányom szórakozásban. Mint az öklelni készülő kos, rohangálok a kőgalériákon, míg szédülten a földre nem bukom. Egy ciszterna árnyékába rejtőzöm vagy egy folyosókanyarba, és azt játszom, hogy keresnek. Vannak tetőteraszok, amelyekről annyiszor vetem le magam, míg csupa vér nem leszek. Bármikor játszhatom azt, hogy alszom, szemem lehunyom, és mélyeket lélegzem. (Néha valóban elalszom, néha színt vált a nappal, mire kinyitom a szemem.) De annyi játék közül azt játszom legszívesebben, hogy egy másik Aszterión vagyok. Úgy teszek, mintha látogatóba jönne, és én megmutatnám neki a házat. Mélyen hajlongva azt mondom neki: Most visszatérünk az előbbi kereszteződéshez, vagy Most egy másik udvarba lépünk, vagy Mondtam én, hogy tetszeni fog a csatorna, vagy Most olyan ciszternát fogsz látni, mely homokkal van tele, vagy Meglátod, hogy ágazik el a pince. Néha eltévesztem, s akkor jókat nevetünk.

Nemcsak ezeket a játékokat találtam ki, a házon is sokat töprengtem. A ház valamelyik része sokszorosan megvan, bármely hely egy másik hely. Nem egy ciszterna, egy udvar, egy itató, egy jászol van; tizennégy (végtelen sok) jászol, itató, udvar, ciszterna van. Akkora a ház, mint a világ, jobban mondva: maga a világ. Fáradságosan mégis átvergődtem ciszternás udvarokon és szürke kőből emelt, poros galériákon, s elértem az utcát, megláttam a Fáklyák templomát és a tengert. Ezt sehogy se értettem, míg csak egy éjszakai látomás meg nem világította számomra, hogy a tengerek és a templomok száma is tizennégy (végtelen). Minden sokszoros, tizennégyszeres, de van két dolog a világon, mely csak egyszerinek látszik: odafent a kusza nap; idelent Aszterión. Talán én alkottam a csillagokat és a napot és a mérhetetlen házat, de erre már nem emlékszem.

Minden kilenc esztendőben kilenc ember lép a házba, hogy megszabadítsam őket minden bajtól. Hallom lépteiket vagy hangjukat a kőgalériák mélyén, és örvendezve sietek elébük. A szertartás alig néhány perc. Sorra felbuknak, egyik a másik után, be se vérzem a kezem. Ott maradnak, ahol elestek, s a tetemek hozzásegítenek, hogy megkülönböztessem az egyik galériát a másiktól. Nem ismerem őket, de azt tudom: egyikük megjövendölte halála óráján, hogy egyszer eljő az én megváltóm. Azóta nem fáj a magányosságom, mert tudom, hogy él a megváltóm, és végül kiemelkedik a porból. Ha elérne fülemhez a világ valamennyi zaja, felismerném lépteit. Bárcsak elvinne valahová, ahol nincs annyi galéria, és nincs annyi kapu. Milyen lesz az én megváltóm? - töprengek. Bika lesz vagy ember? Talán emberarcú bika? Vagy olyan lesz, mint én?

*

A reggeli napfény megcsillant a bronzkardon. Már egyetlen csepp vér sem volt rajta.

- Mit szólsz hozzá, Ariadné? - kérdezte Thészeusz. - A Minótaurosz alig védekezett.

Hargitai György fordítása


A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] Az eredetiben tizennégy, de számos okból arra következtethetünk, hogy Aszterión ajkán ez a számnév a végtelennel egyenlő.


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A MÁSIK HALÁL

Jó néhány esztendeje már (a levelet elvesztettem), hogy Gannon írt nekem Gualeguaychúból, s jelezte, hogy elküldi Ralph Waldo Emerson The past című költeményének talán első spanyol nyelvű fordítását, s utóiratában még hozzáfűzte, hogy don Pedro Damián, akire biztosan magam is emlékszem, néhány napja elhunyt tüdőembóliában. Emberünk újraélte lázálmában a véres masolleri csatát; számomra ez előre látható volt, sőt szokványos, mert don Pedro tizenkilenc vagy húszesztendős korában Aparicio Saravia zászlaja alá állt. Az 1904-es forradalom Río Negro vagy Paysandú tartomány valamelyik tanyáján érte, ahol béresként dolgozott; Pedro Damián Entre Ríos-i volt, gualeguayi, de ment, ahová a barátai, éppolyan lelkesen, éppolyan tudatlanul, mint azok. Harcolt valami összetűzésben és az utolsó csatában is, 1905-ben visszatért hazájába, és alázatos buzgalommal újból a földműveléshez látott. Tudtommal többé nem hagyta el a szülőföldjét. Utolsó harminc esztendejét egy magányos helyen töltötte, a Ñancaytól egy-két mérföldnyire; abban az elhagyatottságban 1942 körül beszélgettem vele egy este (legalábbis megpróbáltam beszélgetni vele). Hallgatag ember volt, nem túl értelmes. Annak a masolleri kalandnak a hangja és dühe töltötte ki egész életét; nem lepett meg, hogy halála óráján újraélte... Tudtam, hogy többé nem látom Damiánt, s szerettem volna emlékezni rá; vizuális emlékezetem azonban oly szegényes, hogy csupán egy fényképére emlékeztem, melyet Gannon készített róla. Nincs ebben semmi különös, ha figyelembe vesszük, hogy 1942 elején láttam azt az embert egyetlenegyszer, de a képét nagyon gyakran. Gannon küldte el nekem a fényképet; elkallódott, már nem is keresem. Ijesztő volna, ha megtalálnám.

A második eset Montevideóban történt, hónapok múlva. Az Entre Ríos-i ember lázas agóniája egy fantasztikus elbeszélést sugallt nekem a masolleri vereségről; Emir Rodríguez Monegal, akinek elmondtam a tartalmát, néhány ajánló sort írt számomra Dionisio Tabares ezredeshez, aki részt vett a hadjáratban. Az ezredes vacsora után fogadott. A belső udvaron, hintaszékében emlékezett az elmúlt időkről, rendszertelenül és szeretettel. Lemaradt lőszerről és kimerítő lovaglásokról beszélt, meg álmos és sáros emberekről, akik menetlabirintusokat szőttek; Saraviáról, aki bevonulhatott volna Montevideóba, de letért az útról, "mert a gaucho fél a várostól", lefejezett emberekről; egy olyan polgárháborúról, amely nem is két hadsereg összecsapásának, hanem egy zsivány álmának tűnt szememben. Beszélt Illescasról, Tupambaéról, Masollerről. Olyan kifogástalan elrendezésben és olyan átéléssel, hogy láthattam, sokszor elmondta már ezeket a dolgokat, s attól tartottam, hogy már alig maradt valami emlékkép a szavai mögött. Egy lélegzetnyi szünetben sikerült közbevetnem Damián nevét.

- Damián? Pedro Damián? - töprengett az ezredes. - Velem szolgált. Egy kis indián; Daymánnak hívták a fiúk. - Harsány nevetésre fakadt, amit hirtelen félbeszakított valami színlelt vagy őszinte kényszeredettség.

Egész más hangon mondta, hogy a háború, akár az asszony, próbára teszi a férfit, mert mielőtt harcba bocsátkozna, senki sem tudhatja, kicsoda is ő voltaképpen. Valaki gyávának tarthatja magát, holott bátor, s ugyanígy fordítva, ahogy ezzel a szegény Damiánnal történt, aki a szatócsboltokban fehér rangjelzéssel büszkélkedett, aztán Masollernél gyengének mutatkozott. A zumacók-kal támadt lövöldözésben férfiként viselkedett, de más dolog volt, amikor hadseregek álltak egymással szemben, és elkezdődött az ágyúzás, és minden ember úgy érezte, hogy ötezer másik ember azért fogott össze, hogy őt megölje. Szegény indián fiú, egész életében birkát fürösztött, és most hirtelen elragadta a hazafiság...

Furcsamód megszégyenített Tabares elbeszélése. Szerettem volna, ha másként esnek a dolgok. Mikor az öreg Damiánnal beszélgettem azon az estén, sok esztendővel azelőtt, akaratlanul is bálványt faragtam belőle; Tabares változata pedig tönkretette az egészet. Nyomban megértettem Damián tartózkodását és megátalkodott magányosságát; nem a szerénysége parancsolta rá, hanem a szégyen.

Hiába hajtogattam magamban, hogy akit egy gyáva tett üldöz, sokkal bonyolultabb és érdekesebb ember, mint egy tetőtől talpig bátor hős. A gaucho Martín Fierro, gondoltam, kevésbé emlékezetes, mint Lord Jim vagy Razumov. Igen, csakhogy Damiánnak, a gauchónak Martín Fierróvá kellett volna lennie - különösen az uruguayi gauchók előtt. Mindabban, amit Tabares mondott és nem mondott, megéreztem annak keserű ízét, amit artigizmusnak neveznek: azt a (talán vitathatatlan) felfogást, hogy Uruguay egyszerűbb a mi országunknál, következésképpen karakánabb... Emlékszem, hogy aznap este túláradó érzelmességgel búcsúztunk.

A télen tisztáznom kellett néhány körülményt fantasztikus elbeszélésemhez (mely sehogy sem akarta meglelni a maga formáját), így visszatértem Tabares ezredes házába. Egy másik, korosabb úr társaságában találtam: Juan Francisco Amaro doktor volt, Paysandúból, aki szintén harcolt Saravia forradalmában. Mint sejthető volt, Masollerre fordult a szó. Amaro néhány anekdotát idézett, aztán vontatottan, mintha fennhangon gondolkozna, hozzáfűzte:

- Santa Irenében éjszakáztunk, emlékszem, s csatlakozott hozzánk néhány ember. Köztük egy francia állatorvos, aki az akció előestéjén halt meg, és egy Entre Ríos-i birkanyíró, valami Pedro Damián.

Élesen közbevágtam:

- Tudom. Az argentin, aki megijedt a golyóktól.

Elhallgattam; azok ketten elképedten bámultak ram.

- Téved, uram - mondta végül Amaro. - Pedro Damián úgy halt meg, hogy bárki megirigyelhetné. Délután négyre járhatott. A pirosak gyalogsága megerősödött a hegyháton; a mieink lándzsával mentek rájuk; Damián járt az élen harsányan, és egy golyó a melle közepébe talált. Felágaskodott a nyeregben, még befejezte a kiáltást, és a földre zuhant, a lovak patái alá. Halott volt, az utolsó masolleri roham zúgott el felette. Olyan bátor volt, s még húszesztendős se!

Kétségtelen, hogy egy másik Damiánról beszélt, de valami arra késztetett, hogy megkérdezzem, mit kiáltott az indián.

- Káromkodott - mondta az ezredes -, ahogy roham közben káromkodnak.

- Meglehet - mondta Amaro -, de azt is kiáltotta: "Éljen Urquiza!"

Hallgattunk. Végül az ezredes azt suttogta:

- Mintha nem is Masollernél harcolt volna, hanem Caganchánál vagy India Muertánál, száz évvel azelőtt.

Őszinte csodálkozással tette hozzá:

- Én vezényeltem azokat a csapatokat, s esküszöm, most hallok először valamiféle Damiánról.

Hasztalan fáradoztunk, nem emlékezett rá.

Buenos Airesben megismétlődött a döbbenetem, amit feledékenysége okozott. A Mitchell angol könyvkereskedés alagsorában, Emerson műveinek tizenegy csodás kötete előtt találkoztam egy délután Patricio Gannonnal. Kérdeztem a The past fordítása felől. Azt mondta, nincs szándékában lefordítani, és a spanyol irodalom már úgyis olyan unalmas, hogy nincs szüksége Emersonra. Emlékeztettem, hogy megígérte nekem a fordítást, abban a levélben, amelyben megírta Damián halálát. Azt kérdezte, ki az a Damián. Mondtam, de hasztalan. Ijedten vettem észre, hogy furcsállón figyel, s egy irodalmi vitában kerestem menedéket. Emerson rágalmazóiról beszéltem, akik támadták ezt a szerencsétlen Poe-nál teljesebb, jelesebb és kétségtelenül eredetibb költőt.

Még egynéhány tényt kell rögzítenem. Áprilisban levelet kaptam Dionisio Tabares ezredestől; ő már nem volt olyan feledékeny, s most jól emlékezett a kis Entre Ríos-i indiánra, aki Masollernél kivágta a rezet, s akit emberei temettek el a hegy lábánál még azon az éjszakán. Júliusban Gualeguaychúban jártam; nem találtam Damián tanyáját, már senki sem emlékezett rá. Szerettem volna kifaggatni Diego Abaroa jószággondozót, aki látta a halálát, de még a tél beállta előtt ő is meghalt. Fel akartam idézni Damián vonásait; hónapok múlva, albumokban lapozgatva, rájöttem, hogy ez a sötét arc, melyre emlékezetemben sikerült rábukkannom, a híres tenoristáé, Tamberlické, Othello szerepében.

Rátérek feltevéseimre. A legegyszerűbb, de egyben a legkevésbé kielégítő, ha két Damiánt feltételezünk: a gyáva Entre Ríosban halt meg, 1946 körül, a bátor Masollernél esett el, 1904-ben. Ott van a hiba, hogy nem ad magyarázatot arra, ami valóban titokzatos: Tabares ezredes furcsa szellemi bakugrásaira, a feledésre, mely oly rövid idő alatt megsemmisíti a visszatérő alakját, de még nevét is. (Nem fogadom el, nem akarom elfogadni a legegyszerűbb feltevést: hogy az elsőt én álmodtam meg.) Érdekesebb az a természetfeletti feltételezés, melyet Ulrike von Kühlmann állított fel. Pedro Damián, mondta Ulrike, elesett a csatában, s halála óráján arra kérte Istent, hogy engedje visszatérni Entre Ríosba. Isten habozott egy pillanatig, mielőtt megadta ezt a kegyet, s aki kérte, már halott volt, s néhányan látták is elesni. Isten nem változtathatja meg a múltat, de a múlt képeit igen, és így a halál képét az ájulás képére változtatta, s az Entre Ríos-i árnya visszatért szülőföldjére. Visszatért, de emlékeztetnünk kell rá, hogy csupán árnyalak volt. Magányosan élt, asszony nélkül, barátok nélkül; mindent szeretett, mindent birtokolt, de csak távolból, szinte üvegfal mögül; "meghalt", és halvány képe elveszett, mint a víz a vízben. Ez a feltételezés téves, de rávezethetett volna az igazira (amit ma igaznak tartok), amely egyben a legegyszerűbb és a legelképesztőbb. Szinte varázslatos módon bukkantam rá Pier Damiani De Omnipotentia című tanulmányában, amelyhez a Paradicsom XXI. énekének két verssora vezetett el, melyek pontosan az azonosság kérdésével foglalkoznak. A tanulmány ötödik fejezetében Pier Damiani azt állítja Arisztotelésszel és Tours-i Fredegariusszal szemben, hogy Isten azt is meg nem történtté teheti, ami már egyszer megtörtént. Elolvastam a régi teológiai vitákat, s kezdtem megérteni don Pedro Damián tragikus históriáját.

*

Ilyennek képzelem el. Damián gyáván viselkedett Masoller mezején, és annak szentelte életét, hogy jóvátegye szégyenletes gyengeségét. Visszatért Entre Ríosba; nem emelt kezet senkire, nem mutatott ujjal senkire, nem kereste hősi hírét, de a Ñancay menti mezőkön megfogta a dolog végét, küszködött az erdővel és az elvadult földdel. Bizonyosan nem tudta, hogy a csoda előkészítésén fáradozik. A legkomolyabban gondolta: "Ha újabb csatába vezérel a sors, helyt fogok állni." Negyven esztendőn át őrizte homályos reménységét, s a sors végül meghozta a lehetőséget halála óráján. Lázálom formájában hozta meg, de már a görögök is tudták, hogy egy álom árnyai vagyunk. Haláltusájában újraélte csatáját, s férfihoz méltón viselkedett, élére állt a végső rohamnak, s egy golyó a melle közepébe talált. Így 1946-ban, egy hosszan tartó szenvedés révén, Pedro Damián a masolleri csatavesztéskor halt meg, mely 1904 tele és tavasza között történt.

A Summa Theologica tagadja, hogy az Isten megtehetné, hogy a múlt ne lett légyen, de mit sem szól az okok és okozatok bonyolult láncolatáról, mely olyan tömör és olyan egységes, hogy talán meg sem lehet semmisíteni egyetlen régmúlt eseményt, bármily jelentéktelen is, anélkül, hogy a jelent ne módosítaná. A múlt módosítása nem egyetlen cselekedet módosítása; már-már végtelen sok következményének megsemmisítését jelenti. Más szóval: két egyetemes történelmet kell teremteni. Az egyikben (mondjuk) Pedro Damián Entre Ríosban halt meg 1946-ban; a másikban Masollernél 1904-ben. Ezt éljük most, de a másik kiiktatása nem azonnal ment végbe, és a vázolt ellentmondásokhoz vezetett. Dionisio Tabares ezredesben beteljesedtek a különböző fokozatok: kezdetben arra emlékezett, hogy Damián gyáván viselkedett; később ezt teljesen elfelejtette, aztán hősi halálra emlékezett. Ezt erősíti Abaroa jószággondozó; világos, hogy ez azért halt meg, mert túlságosan sokféle emléke volt don Pedro Damiánról.

Ami engem illet, én nem forgok hasonló veszélyben. Kitaláltam és feljegyeztem egy eljárást, mely hozzáférhetetlen az emberek számára, valósággal csúfot űz az értelemből, de néhány körülmény semlegesíti ezt a félelmetes kiváltságot. Hirtelenében nem vagyok biztos benne, hogy mindig az igazat írtam. Gyanítom, hogy hamis emlékek is vannak elbeszélésemben. Gyanítom, hogy Pedro Damiánt (ha létezett) nem Pedro Damiánnak hívták, s én azért emlékszem rá ezen a néven, hogy valamikor azt higgyem, hogy Pier Damiani érvei sugallták nekem a történetét. Valami hasonló történik azzal a költeménnyel is, melyet az első bekezdésben említettem, és amely a múlt helyrehozhatatlanságáról szól. 1951 körül azt fogom hinni, hogy egy fantasztikus elbeszélést írtam, pedig valóságos történetet jegyeztem le; úgyszintén a jámbor Vergilius is úgy hitte kétezer éve, hogy egy ember születését jövendöli, holott Isten születését jósolta meg.

Szegény Damián! Elragadta a halál húszesztendős korában, egy szomorú, ismeretlen háborúban, egy jelentéktelen csatában, de elérte, amire szíve áhítozott, de sokára nyerte el, s lehet, hogy nincs is ennél nagyobb boldogság.

Hargitai György fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

DEUTSCHES REQUIEM

Vegye el bár az életemet, én bízom benne.
JÓB 13,15

Otto Dietrich zur Linde a nevem. Egyik ősöm, Christoph zur Linde a zorndorfi győzelmet eldöntő lovassági rohamban esett el. Anyai dédapámat, Ulrich Forkelt francia felkelők ölték meg a marchenoiri erdőben, 1870 utolsó napjaiban; apám, Dietrich zur Linde kapitány két ízben tűnt ki vitézségével: 1914-ben Namur ostrománál, majd két évvel később a dunai átkelés során.[1] Ami engem illet, emberek kínzásáért és meggyilkolásáért ki fognak végezni. A bíróság szabályosan járt el; kezdettől fogva bűnösnek vallottam magam. Holnap, amikor a börtön órája kilencet üt, már nem leszek az élők sorában; természetes hát, hogy őseimre gondolok, hiszen olyan közel vagyok az árnyékukhoz, hiszen valamilyen módon egy vagyok velük.

A per folyamán (szerencsére nem tartott sokáig) meg sem szólaltam; magyarázkodásom csak késleltette volna az ítéletet, és gyávaságnak tűnt volna. Most más a helyzet; ma éjjel, kivégzésem előtt félelem nélkül beszélhetek. Nem bocsánatot akarok, mivel bűnöm sincsen, de azt akarom, hogy megértsenek. Aki meg tud hallgatni, meg fogja érteni Németország történelmét és a világtörténelem jövőjét. Tudom, hogy az enyémhez hasonló, ma még kivételes és meglepő esetek hamarosan mindennaposak lesznek. Holnap meghalok, de a jövő nemzedékeinek jelképe vagyok.

*

Marienburgban születtem 1908-ban. Két, már csaknem elfelejtett szenvedélynek köszönhetem, hogy bátran, sőt boldogan viseltem el sok áldatlan évemet: a zenének és a metafizikának. Nem sorolhatom fel minden jótevőmet, de kettőnek meg kell említenem a nevét. Brahmsét és Schopenhauerét. Költészettel is foglalkoztam; e nevekhez hadd tegyek hozzá még egy nagy germán nevet: William Shakespeare. Korábban a teológia érdekelt, de ettől a fantasztikus tudománytól (s a keresztény hittől) örökre eltérítettek Schopenhauer világos érvei, Shakespeare és Brahms világának végtelen változatossága. Tudják meg mindazok, akik ámulva, hálától és ellágyulástól remegve állnak meg e boldogok bármely műve előtt, hogy én is megálltam ott, én, az átkozott.

1927 táján belépett az életembe Nietzsche és Spengler. Egy XVIII. századi író mondja valahol, hogy senkinek sincs ínyére, hogy kortársainak adósa legyen; én, hogy megszabaduljak egy nyomasztónak érzett hatástól, Abrechnung mit Spengler címmel írtam egy cikket, melyben kifejtettem, hogy a szerző által faustinak nevezett vonások legegyértelműbben nem Goethe[2] felemás tragédiájában jelentkeznek, hanem a De rerum natura című és húsz évszázaddal ezelőtt írott költeményben. Elismertem viszont a történetfilozófus őszinteségét, gyökeresen német (kerndeutsch) és katonai szellemét. 1929-ben beléptem a Pártba.

Tanulóéveimről csak annyit, hogy számomra keményebbek voltak, mint sok más ember számára, mert, noha bátor ember voltam, sose kedveltem az erőszakot. Ennek ellenére megértettem, hogy új kor küszöbén állunk, és hogy ez a kor, hasonlóan az iszlám kezdeti időszakához vagy a korai kereszténységhez, új embereket kíván. Mint egyéneket, gyűlöltem a társaimat; hiába próbáltam azzal érvelni, hogy a magasztos cél szempontjából, mely egyesít bennünket, nem vagyunk egyének.

Azt állítják a teológusok, hogy ha az Úr figyelme csak egyetlen másodpercre is elterelődne jobb kezemről, mellyel írok, akkor a kezem a semmibe hullana, mintha láthatatlan tűz hamvasztaná el. Én azt mondom, hogy ok nélkül senki sem létezhet, senki sem ihat egy pohár vizet vagy vághat egy szelet kenyeret. Minden ember számára más és más az ok; én a könyörtelen háborút vártam, mely igazolni fogja hitünket. Elég volt tudnom, hogy csatáinak katonája leszek. Olykor féltem, hogy Anglia és Oroszország gyávasága meghiúsítja. A véletlen vagy a sors másképpen alakította jövőmet: 1939. március elsején, sötétedéskor zavargások voltak Tilsitben, melyekről nem írtak az újságok; a zsinagóga mögötti utcában két golyót kaptam a lábamba úgy, hogy amputálni kellett.[3] Néhány nap múlva csapataink bevonultak Csehországba; amikor a szirénák hírül adták, egy nyugalmas kórházban feküdtem, Schopenhauer könyveiben próbáltam elmerülni és megfeledkezni magamról. Hiábavaló sorsom jelképeként egy hatalmas, kövér macska aludt az ablakpárkányon.

A Parerga und Paralipomena első részében ismét elolvastam azt, hogy ami születése pillanatától haláláig történhet az emberrel, azt mind ő maga határozza meg előre. Eszerint minden figyelmetlenség szándékos, minden véletlen találkozás randevú, minden megalázkodás vezeklés, minden kudarc rejtélyes győzelem, minden halál öngyilkosság. Nincs jobb vigasz annál a gondolatnál, hogy magunk választottuk szerencsétlenségünket; ez az egyéni teleológia titkos rendet tár fel előttünk, és csodálatosan kever össze bennünket az istenséggel. Milyen ismeretlen szándék (töprengtem) kerestette velem azt az alkonyt, azokat a golyókat és azt a csonkulást? Nem a háborútól való félelem, ezt tudtam; valami bonyolultabb. Végül, azt hiszem, megértettem. Egyszerűbb meghalni egy vallásért, mint teljességgel átélni azt; Epheszoszban megküzdeni a vadállatokkal nem olyan nehéz dolog (ismeretlen vértanúk ezrei megtették), mint Pál apostolként szolgálni Jézus Krisztust; egyetlen cselekedet nem ér fel egy ember egész életével. A harc és a dicsőség könnyű dolog; Raszkolnyikov vállalkozása nehezebb volt Napóleonénál. 1941. február hetedikén kineveztek a tarnowitzi koncentrációs tábor parancsnokhelyettesévé.

E tisztség ellátása nem volt kellemes számomra; de sosem követtem el hanyagságot. A gyáva próbatétele a harc; az irgalmas, a könyörületes a börtönök és mások fájdalmának megpróbáltatásait keresi. Lényegében morális jelenség a nácizmus, a régi, bűnös ember lemeztelenedése, hogy felöltözhessen az új. A csatában, parancsszavak és hangzavar közepette egyszerű ez a változás; más azonban egy sivár cellában, ahol régi gyengédséggel kísért meg bennünket az alattomos könyörület. Nem ok nélkül írom le ezt a szót; a felsőbbrendű ember könyörülete Zarathustra legnagyobb hibája. Csaknem elkövettem (bevallom), amikor Breslauból átkerült hozzánk David Jerusalem, a jeles költő.

Földi javakban szegény, ötvenéves, üldözött, megtagadott, megalázott ember volt: a boldogság megéneklésének szentelte a tehetségét. Ha jól emlékszem, Albert Soergel a Dichtung der Zeit című munkájában Whitmanhez hasonlítja. Nem valami szerencsés összehasonlítás; Whitman kiszámított módon, általánosságokban, szinte közönyösen ünnepli a világmindenséget; Jerusalem aprólékos szeretettel örül mindennek. Sosem hosszadalmas, kerüli a felsorolásokat. Még sok hexametert el tudnék mondani Ce Jang, a tigrisfestő című mély költeményéből; olyan ez, mintha tigriscsíkos volna, mintha telis-tele volna harántcsíkos, hallgatag tigrisekkel. Rosencrantz az Angyallal beszélget című monológját se fogom elfelejteni; ebben egy XVI. századi londoni pénzkölcsönző próbálja mentegetni bűneit a halálos ágyán - hasztalanul. Nem is sejti, hogy életének az volt a titkos értelme, hogy egyik ügyfelét (aki csak egyszer járt nála, és akire nem is emlékszik) Shylock alakjának megformálására ihlette. David Jerusalem, a felejthetetlen tekintetű, olajbarna bőrű, csaknem fekete szakállú ember jellegzetes szefárd zsidó volt, jóllehet az elfajzott és megvetett askenázokhoz tartozott. Szigorú voltam hozzá; nem hagytam, hogy meglágyítson a szánalom vagy az ő dicsősége. Már régen megtanultam, hogy nincs olyan dolog a világon, mely ne hordaná magában egy lehetséges pokol csíráját; egy arc, egy szó, egy iránytű, egy cigarettareklám is megőrjíthetné az embert, ha nem tudná elfelejteni őket. Épelméjű volna az, aki állandóan Magyarország térképét képzelné maga elé? Elhatároztam, hogy érvényesítem ezt az elvet intézményünk büntető-rendszerében és...[4] 1942 végén Jerusalem megzavarodott; 1943. március elsején sikerült végeznie magával.[5]

Nem tudom, megértette-e Jerusalem, hogy ha elpusztítottam, azért volt, hogy elpusztítsam a könyörületemet. Nem volt ember a szememben, még csak zsidó sem; lelkem utálatos részének jelképévé vált. Én is agonizáltam vele együtt, én is meghaltam vele együtt, valahogy én is elvesztem vele együtt; ezért voltam könyörtelen.

Eközben egy boldog háború nagy napjai és nagy éjszakái váltották egymást felettünk. A szeretethez hasonló érzést szívtunk be a levegővel. Mintha hirtelen közel kerülnénk a tengerhez, ámulat és ujjongás volt a vérünkben. Minden más volt azokban az években; még az álmok íze is. (Én talán sohasem voltam teljesen boldog, de köztudomású, hogy a balsors elveszett paradicsomokra vágyik.) Nincs olyan ember, aki ne teljességre törekedne, vagyis az ember által szerezhető tapasztalatok összességére; nincs olyan ember, aki ne félne tőle, hogy csalódik ennek a végtelen kincsnek valamelyik részében. De az én nemzedékemnek mindenből kijutott, előbb dicsőségben volt része, aztán vereségben.

1942 októberében vagy novemberében Friedrich fivérem elesett az egyiptomi homokmezőkön, a második El Alamein-i csatában; néhány hónap múlva egy légitámadás romba döntötte a szülőházunkat; egy másik, 1943 végén, a laboratóriumomat. Egész világrészektől ostromolva haldoklott a Harmadik Birodalom; keze mindenki ellen volt, és mindenki keze őellene volt. Ekkor valami különös történt, amit, azt hiszem, csak most értek meg. Azt hittem, képes leszek fenékig üríteni a keserű poharat, de a mélyponton megállított egy nem várt íz, a boldogság titokzatos és csaknem ijesztő íze. Különféle magyarázatokkal próbálkoztam; egyik sem volt kielégítő. Azt gondoltam: Megelégedéssel tölt el a vereség, mert titokban bűnösnek tartom magamat, és csak megválthat a büntetéstől. Azt gondoltam: Megelégedéssel tölt el a vereség, mert az a vég, és én nagyon fáradt vagyok. Azt gondoltam: Megelégedéssel tölt el a vereség, mert bekövetkezett, mert elválaszthatatlan múltbeli, mostani és eljövendő cselekedeteinktől, mert csak egyetlen valódi cselekedetet bírálni vagy sajnálni annyi, mint a világmindenséget káromolni. Ilyen érvekkel próbálkoztam, míg meg nem találtam az igazit.

Régen azt mondták, hogy minden ember arisztotelészinek vagy platóninak születik. Ez annyit jelent, hogy nincs olyan elvont jellegű vita, mely ne lenne része Arisztotelész és Platón polémiájának; koronként és tájanként változnak a nevek, a nyelvek, az arcok, csak az örök ellenfelek nem. A népek történetében is megfigyelhető a rejtett folytonosság. Hermann, amikor egy ingoványban tönkreverte Varus légióit, nem tudta magáról, hogy egy majdani Német Birodalom előfutára; Luther, a Biblia fordítója nem sejtette, hogy az a célja, hogy létrehozzon egy népet, mely mindörökre szétzúzza a Bibliát; Christoph zur Linde, akit egy muszka golyó ölt meg 1758-ban, valamilyen módon 1914 győzelmeit készítette elő; Hitler azt hitte, hogy egy országért harcol, de valamennyiért harcolt, még azokért is, melyeket megtámadott és megvetett. Nem számít, hogy az énje nem tudta; benne volt a vérében, az akaratában. A világ majdnem belepusztult a zsidó vallásba és a zsidó vallásnak ebbe a betegségébe, ami Jézus hite; mi megtanítottuk az erőszakra és a fegyver hitére. Ez a fegyver öl meg bennünket, és arra a varázslóra hasonlítunk, aki útvesztőt épít, de maga kénytelen bolyongani benne élete végéig, vagy Dávidra, aki egy ismeretlen fölött bíráskodik, halálra ítéli, és aztán meghallja a kinyilatkoztatást: Te vagy az az ember. Sok mindent el kell pusztítani ahhoz, hogy felépüljön az új rend; már tudjuk, hogy Németország is közéjük tartozott. Valamivel többet adtunk, mint az életünket, édes hazánk sorsát adtuk oda. Hadd átkozódjanak és sírjanak mások; én örülök, hogy adományunk teljes és tökéletes.

Kegyetlen idők járnak most a világra. Nekünk köszönhető, nekünk, akik már áldozatai vagyunk. Mit számít, hogy Anglia a kalapács, és mi vagyunk az üllő? Az a fő, hogy az erőszak uralkodjon, ne a keresztény szolgaság és félénkség. Ha a győzelem, az igazságtalanság és a boldogság nem való Németországnak, hadd legyen más nemzeteké. Legyen mennyország, ha mi a pokolban vagyunk is.

Nézem az arcomat a tükörben, hogy megtudjam, ki vagyok, hogy megtudjam, hogyan fogok viselkedni néhány óra múlva, amikor szembenézek a véggel. A testem félhet; én nem.

Dorogman György fordítása


A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] Jellemző, hogy kihagyja leghíresebb ősét, a teológus és hebraista Johannes Forkelt (1799-1846), aki Hegel dialektikáját alkalmazta a krisztológiában, és akinek némelyik Apokrif Könyvéből készített fordítása Hengstenberg bírálatát, Thilo és Gesenius elismerését váltotta ki. (A kiadó jegyzete.)
[2] Más nemzetek naivan, magukba zárkózva és maguknak élnek, akár az ásványok vagy a meteorok; Németország a világtükör, mely felfogja valamennyit, a világtudat (das Weltbewusstsein). Ennek az egyetemes jellegnek Goethe az első megtestesítője. Nem bírálom, de nem látom benne Spengler értekezésének fausti emberét.
[3] Azt rebesgetik, hogy e sebesülésnek igen súlyos következményei voltak. (A kiadó jegyzete.)
[4] Itt ki kellett hagyni néhány sort. (A kiadó jegyzete.)
[5] Sem irattárakban, sem Soergel művében nem szerepel Jerusalem neve. A német irodalomtörténetek sem említik. Mégse hiszem, hogy hamis személyről volna szó. Otto Dietrich zur Linde parancsára sok zsidó értelmiségit kínoztak meg Tarnowitzban, köztük Emma Rosenzweig zongoraművésznőt. "David Jerusalem" talán többek közös jelképe. Azt mondják, hogy 1943. március elsején halt meg; az elbeszélő 1939. március elején sebesült meg Tilsitben. (A kiadó jegyzete.)


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

AVERROËS NYOMOZÁSA

S'imaginant que la tragédie
n'est autre chose que l'art de louer...

Ernest Renan: AVERROËS, 48 (1861)

Abú'l-Valid Muhammad ibn Ahmad ibn Muhammad ibn Rusd (egy évszázadra lesz szükség, hogy ebből a hosszú névből Averroës legyen, miután már volt Benraist és Avenryz, sőt Aben-Rassad és Filius Rosadis) megírta a Taháfut-al-taháfut (Az összeomlás összeomlása) tizenegyedik fejezetét, amelyben a perzsa aszkétával, Ghazálival, a Taháfut-al-falászifa (A filozófusok összeomlása) szerzőjével szemben azt állítja, hogy az istenség csupán a világegyetem általános törvényeit ismeri, csak azt, ami a fajokra vonatkozik, nem az egyénre. Lassú bizonyossággal írt, jobbról balra; a szillogizmusok megformálása és a terjedelmes paragrafusok összekapcsolása nem akadályozta meg benne, hogy maga körül érezze, mint valami jótéteményt, a hűvös, mély házat. A forró délidőben rekedten búgtak a szerelmes gerlék; valami láthatatlan belső udvaron szökőkút csobogott; Averroës testében, akinek ősei az arab sivatagokból származtak, jóleső érzést keltett a víz jelenléte. Odalent voltak a parkok, a kert; odalent a szorgos Guadalquivir meg azon túl a kedves Córdoba, mely legalább olyan fényes, mint Bagdad vagy Kairó, akár egy bonyolult és finom hangszer, s körülötte (Averroës ezt is érezte), ameddig a szem ellát, Spanyolország földje, ahol nem sok minden van, de ahol minden dolog lényegesnek és öröknek látszik.

A toll sebesen futott a papíron, az érvek cáfolhatatlanul sorakoztak, de Averroës boldogságát enyhe aggodalom felhőzte. Nem a Taháfut okozta ezt a érzést, az sikeres munka volt, hanem egy filológiai probléma, mely egy óriási műhöz kapcsolódott - ez a mű, Arisztotelész méltatása, fogja igazolni őt az emberek előtt. Ez a görög férfi, minden filozófia forrása, azért adatott az embereknek, hogy megtanítsa őket mindarra, amit tudni lehet; könyveit magyarázni, ahogy az ulemák magyarázzák a Koránt, ez volt Averroës leghőbb vágya. Kevés olyan szép és megindító dolgot jegyez majd fel a történelem, mint azt, hogy egy arab orvost mennyire foglalkoztatnak egy tizennégy évszázaddal előtte élt férfi gondolatai; a nehézségekhez hozzá kell még tennünk, hogy Averroës a szíriai és a görög nyelv ismerete híján egy fordítás fordításán munkálkodott. Előző este két kétes értelmű szó állította meg a Poétika elején. Ez a két szó a tragédia és a komédia volt. Évekkel ezelőtt talált rájuk a Retorika harmadik könyvében; az iszlám körében senki sem sejtette jelentésüket. Hasztalan forgatta Aphrodisziaszi Sándor írásait, hiába vetette össze a nesztoriánus Huszáin ibn Iszháq és Abú Bisr Matta fordításait. Ez a két titokzatos szó csak úgy hemzsegett a Poétika szövegében; lehetetlen megkerülni őket.

Averroës letette a tollat. Azt mondta magában (nem sok meggyőződéssel), hogy amit keresünk, az rendszerint a kezünk ügyében van, elrakta a Taháfut kéziratát, és a polchoz lépett, ahol perzsa kalligráfusok másolatában ott sorakoztak a vak Ibn Szída Muhkam-jának a kötetei. Elképzelhetetlen, hogy annak előtte ne tanulmányozta volna őket, de megkísértette a lapozgatás tétlen gyönyörűsége. A tudós szórakozástól egy dallamfoszlány vonta el. Kitekintett a rácsos erkélyen: odalent a szűk, földes udvaron néhány félmeztelen gyerek játszadozott. Az egyik egy másik vállára állt, és nyilvánvalóan a müezzint utánozta; lehunyt szemmel zsolozsmázta: "Egy az isten: Allah." Az, aki mozdulatlanul tartotta, a minaretet játszotta; egy másik a földre borulva, térdepelve a hívők gyülekezetét utánozta. Nem sokáig tartott a játék; valamennyi müezzin akart lenni, egy sem a gyülekezet vagy a torony. Averroës hallotta, ahogy parlagi nyelven vitatkoznak, vagyis hogy a félsziget muzulmán népességének kezdetleges spanyol nyelvén. Felütötte Al-Halil Kitab al'ain-ját, és büszkén gondolt rá, hogy egész Córdobában (de talán egész Al-Andaluszban) nincs a tökéletes műnek még egy másolata ezen kívül, melyet Jakub al-Manszúr emír küldött neki Tangerből. E kikötőváros neve eszébe juttatta, hogy a világutazó Abú'l-Qászim al-Asari, aki Marokkóból tért vissza, aznap este vele vacsorál Farah írástudó házában. Abú'l-Qászim azt mondta, hogy eljutott a Sin birodalom (Kína) királyságaiba; ellenfeleit gyűlölet táplálta, és különös logikával esküdni mertek rá, hogy sose lépett Kína földjére, s hogy ennek az országnak a templomaiban Allahot káromolta. A találkozó órákig is eltart majd, ez elkerülhetetlen. Averroës fürgén elővette ismét a Taháfut kéziratát. Az esti sötétedésig dolgozott.

*

Farah házában a beszélgetés a kormányzó példa nélkül való erényeiről fivérének, az emírnek erényeire fordult; később a kertben rózsákról beszélgettek. Abú'l-Qászim, aki meg se nézte őket, esküdni mert rá, hogy az andalúz kerteket díszítő rózsafáknak párja nincs. Farah nem hagyta magát levenni a lábáról; megjegyezte, hogy a tudós Ibn Qutáiba az örök rózsa Hindosztán kertjeiben található pompás változatáról ír, annak vérvörös szirmai írásjegyeket mutatnak, melyek azt mondják: Egy az isten, Allah, és Mohamed az ő profétája. Hozzátette még, hogy Abú'l-Qászim bizonyára ismeri azokat a rózsákat. Abú'l-Qászim riadtan nézett rá. Ha igennel felel, valamennyien joggal tartanák nyilvánvaló és elszánt szélhámosnak; ha azt feleli, nem, hitetlennek tartják. Úgy vélte, legjobb, ha olyasmit mormog, hogy minden rejtelmes dolog kulcsa az Úrnál van, és nincs a földön semmi, ami zöld, semmi, ami fonnyad, s ne volna feljegyezve az Ő Könyvében. Ezek a szavak az első szúrák egyikéből valók; tiszteletteljes suttogás fogadta őket. A dialektikus diadal büszkévé tette, s Abú'l-Qászim már-már azt mondta volna, hogy az Úr tökéletes és kifürkészhetetlen az ő műveiben. Averroës akkor, egy még kétséges Hume távoli érveit megelőzve, kijelentette:

- Hamarabb feltételezek hibát a tudós Ibn Qutáibában vagy a másolókban, mint elfogadnám, hogy ilyen hitvalló rózsát teremhet a föld.

- Így van. Nagy és igaz szavak - mondta Abú'l-Qászim.

- Egy utazó - emlékezett Abd al-Málik, a költő - mesél egy fáról, melynek gyümölcsei zöld madarak. Ezt könnyebben elhiszem, mint a betűs rózsákat.

- A madarak színe - mondta Averroës - mintha természetesebbé tenné a csodát. Meg aztán a gyümölcsök és a madarak a természet világához tartoznak, de az írás - az művészet. Levelek és madarak közt kisebb a különbség, mint rózsák és betűk közt.

Egy másik vendég méltatlankodva tagadta, hogy az írás művészet volna, hiszen a Korán eredeti példánya - a Könyv anyja - korábbi a teremtésnél, és a mennyben őrzik. Másvalaki a baszrai Csáhizról beszélt, aki azt mondja, hogy a Korán valamiféle szubsztancia, felveheti egy embernek vagy egy állatnak az alakját, mely vélemény megfelelhet azokénak, akik két arculatot tulajdonítanak neki. Farah hosszasan fejtegette az ortodox tant. A Korán (mondta) az isten attribútuma, akárcsak az ő kegyelme; lemásolják egy könyvben, elmondja a nyelv, emlékszik rá a szív, és a nyelv és a jelek és az írás az emberek műve, de a Korán visszavonhatatlan és örök. Averroës, aki a köztársaságot méltatta, elmondhatta, hogy a Könyv anyja némileg hasonlatos platóni mintájához, de belátta, hogy a teológia teljességgel hozzáférhetetlen téma Abú'l-Qászim számára.

Mások, akik ugyanígy vélekedtek, rávették Abú'l-Qászimot, hogy mondjon el valamely csodát. Akkor is, miként most, szörnyű volt a világ; a merészebbek bejárhatták, de azért bejárhatták a nyomorultak is, azok, akik mindennel megalkusznak. Abú'l-Qászim emlékezete benső gyávaságok tükre volt. Mit is mondhatott volna? Meg aztán csodákat követeltek tőle, és a csoda aligha közölhető; Bengália holdja nem ugyanaz, mint a jemeni hold; de ugyanazokkal a hangokkal leírható. Abú'l-Qászim habozott; később így szólt:

- Aki bejárja az égöveket és a városokat - nyilatkozott kenetteljesen -, sok mindent lát, mi hitelt érdemel. Például azt, amiről csak egyszer szóltam a török császárnak. Sin Kalánban (Kanton) történt, ahol az Életvíz folyója a tengerbe ömlik.

Farah megkérdezte, vajon sokmérföldnyire esik-e a város a faltól, melyet Iszkandar Dzú'l Qarnain (Kétszarvú Macedóniai Sándor) emelt, hogy feltartóztassa Gógot és Magógot.

- Sivatagok választják el őket - mondta Abú'l-Qászim akaratlan gőggel. - Negyven napig tartana, míg a káfila (karaván) megpillantaná tornyait, s úgy mondják, mégis annyi ideig, amíg elérné. Sin Kalánban nem tudok senkiről, aki látta volna, vagy látta volna azt, aki látta.

A tág végtelenség, a puszta tér, a puszta anyag félelme egy pillanatra megérintette Averroëst. A szimmetrikus kertre tekintett; öregnek, haszontalannak, valószínűtlennek érezte magát. Abú'l-Qászim így szólt:

- Egy este a Sin Kalán-i muzulmán kereskedők elvezettek egy festett fából készült házba, amelyben sokan tanyáztak. Nem lehet elmondani, milyen volt ez a ház, inkább egyetlen szobának látszott, egymás fölé helyezett szekrények vagy erkélyek sorával. Ezekben a mélyedésekben emberek ettek, ittak; és hasonlóképpen a padlón és ugyancsak egy teraszon. A teraszon levők dobon és lanton muzsikáltak, kivéve tizenöt vagy húsz személyt (kárminszínű maskarában), aki imádkozott, énekelt és beszélgetett. Rabságban senyvedtek, de senki sem látta a börtönt; lovagoltak, de nem láttunk lovat; harcoltak, de a kardok nádból voltak; meghaltak, de később talpra álltak.

- Bolondok cselekedete - magyarázta Abú'l-Qászim. - Egy kereskedő azt mondta, hogy egy történetet jelenítenek meg.

Senki sem értette, senki sem akarta érteni. Abú'l-Qászim az elbeszélésből zavartan áttért a félszeg érvelésre. Kezét híva segítségül, azt mondta:

- Képzeljük el, hogy valaki bemutat egy történetet, ahelyett, hogy elmondaná. Legyen ez a történet az efezusi szendergőké. Látjuk, hogy az üregbe húzódnak, látjuk, hogy imádkoznak és alszanak, látjuk, hogy nyitott szemmel alusznak, látjuk, hogy növekszenek, miközben alszanak, látjuk, hogy felébrednek háromszázkilenc esztendő múltán, látjuk, hogy átadnak a kalmárnak egy régi pénzérmét, látjuk, hogy felébrednek a paradicsomban, látjuk, hogy felébrednek a kutyával. Valami ilyesmit mutattak be azon az estén a teraszon.

- Beszéltek is? - tudakolta Farah.

- Természetesen beszéltek - mondta Abú'l-Qászim, aki lelkesen magasztalt egy előadást, melyre alig emlékezett, s melyet annak idején meglehetősen unalmasnak talált. - Beszéltek és énekeltek, szónokoltak!

- Ez esetben - mondta Farah - nincs szükség húsz személyre. Egyetlen beszélő tudósíthat bármiről, bármily bonyolult is az.

Ezzel valamennyien egyetértettek. Magasztalták az arab nyelv erényeit, mely nyelvet az Isten az angyalok irányítására használ; később pedig az arabok költészetének erényeit. Abd al-Málik, miután ő is kellőképpen feldicsérte, avultnak gúnyolta azokat a költőket, akik Damaszkuszban vagy Córdobában makacsul ragaszkodnak a pásztori jelenetekhez és a beduin szókincshez. Képtelenségnek nevezte, hogy egy ember, akinek szeme előtt ott hömpölygött a Guadalquivir, egy kút vizét dicsőítse. A régi metaforák megújításának szükségességét sürgette; azt mondta, hogy mikor Zuhair vak tevéhez hasonlította a végzetet, ez elképeszthette az embereket, de öt évszázadnyi bámulat már elkoptatta. Valamennyien egyetértettek a véleményével, amit már sokszor hallottak és sokaktól. Averroës hallgatott. Végül beszélni kezdett, nem is annyira a többieknek, inkább önmagának.

- Kevésbé ékesszólón - mondta Averroës -, de hasonló érvekkel magam is védelmére keltem Abd al-Málik elképzelésének. Alexandriában úgy mondták, hogy csak az képtelen valamely bűnre, aki már elkövette, és meg is bánta; hogy megszabaduljunk egy téves elképzelésünktől, alkalmasint ki kell fejtenünk. Zuhair a maga művében azt mondja, hogy nyolcvanesztendei fájdalom és dicsőség alatt sokszor látta, hogy a sors váratlanul eltiporja az embert, mint egy vak teve; Abd al-Málik úgy gondolja, hogy ez a hasonlat már nem ejt ámulatba. E kifogásra sok mindent lehetne felelni. Először is, ha az lenne a költemény célja, hogy ámulatba ejtsen, nem évszázadokkal, hanem napokkal és órákkal vagy talán percekkel mérnék az idejét. Másodszor egy híres költő inkább felfedez, mintsem kitalál. A barjai Ibn Sáraf dicséretére azt hajtogatták: csak az ő képzeletében születhetett meg az, hogy hajnalban a csillagok lassan hullanak le, ahogy a fáról a levelek; ha ez így lenne, akkor semmitmondó lenne a kép. Az a kép, melyet csak egyetlen ember tud megformálni, az senkire sem hat. Végtelen sok minden van a világon; bármi bármihez hasonlítható. Csillagokat falevelekhez hasonlítani nem kevésbé önkényes, mint halakhoz vagy madarakhoz. Ellenben soha senki sem érezte, hogy a végzet erős, de lomha; hogy ártatlan, de embertelen is. Zuhair verse e meggyőződés nyomán íródott, mely lehet futó vagy időálló, de senki sem térhet ki előle. Jobban nem lehet elmondani, amit ott mondott. Meg aztán (és talán ez a mondanivalóm lényege) az idő, mely kifosztja a palotákat, gazdagítja a verseket. Zuhair verse, mikor az megírta Arábiában, két kép szembeállítását szolgálta, az öreg teve és a végzet képének szembeállítását; ha most felidézzük, Zuhair emlékezetére szolgál, s arra, hogy összevessük gondjainkat a holt arab gondjaival. A képnek akkor két terminusa volt, most meg négy. Az idő kitágítja a versek világát, s ismerek néhányat, melyek, a muzsikához hasonlóan, mindent jelentenek minden ember számára. Ilyenformán néhány esztendeje Marrakesben, mikor Córdoba emléke gyötört, szívesen ismételgettem azt az aposztrofát, amelyet Abd ar-Rahmán intézett Ruzafa kertjeiben egy afrikai pálmához:

Te magad is, kedves pálma -
Oly idegen vagy e tájban...

Sajátos jótéteménye a költészetnek; a Kelet után vágyódó király szavai az én Spanyolország utáni sóvárgásomat szolgálták afrikai száműzetésemben.

Averroës aztán az első költőkről beszélt, azokról, akik a Tudatlanság Korában, már az iszlám előtt mindent elmondtak a sivatagok végtelen nyelvén. Nem ok nélkül riadt meg Ibn Sáraf jelentéktelenségétől, és azt mondta, hogy a régiekben és a Koránban minden költészet megvolt, s esztelennek és hívságosnak ítélte a megújításra való törekvést. A többiek gyönyörűséggel hallgatták, mert a régit védelmezte.

A müezzinek hajnali imádságra szólítottak, mikor Averroës ismét belépett a könyvtárba. (A háremben a fekete hajú rabnők meggyötörtek egy vörös hajú rabnőt, de ő majd csak este szerez tudomást róla.) Valami felfedte előtte a két homályos szó értelmét. Biztos és gondos kalligráfiával fűzte a kézirathoz ezeket a sorokat: "Arisztu (Arisztotelész) tragédiának nevezi a panegiriszeket és komédiának a szatírákat és anatémákat. Csodálatos tragédiák és komédiák sokasága található a Korán lapjain és a szenvedély műveiben."

Álmos lett, fázott egy kicsit. Kibontotta a turbánját, s megnézte magát egy fémtükörben. Nem tudom, mit láthatott a szeme, mert egyetlen történész sem írta le arca formáját. Azt tudom, hogy hirtelen tűnt el, mintha fénytelen tűz emésztette volna el, s vele tűnt a ház is, a láthatatlan szökőkút, a könyvek, a kéziratok, a galambok, a sok fekete hajú rabnő és a reszkető vörös hajú rabnő, Farah, Abú'l-Qászim, a rózsakertek és talán még a Guadalquivir is.

*

Egy kudarc történetét akartam elmesélni. Kezdetben arra a canterburyi érsekre gondoltam, aki be akarta bizonyítani, hogy van isten; később az alkimistákra, akik a bölcsek kövét keresték; aztán a szögharmadolókra és körnégyszögesítőkre. Majd úgy gondoltam, hogy sokkalta költőibb egy olyan ember esete, aki nem mások, hanem önmaga előtt is rejtett célt akar elérni. Eszembe jutott Averroës, aki, az iszlám körébe zárva, soha meg nem ismerhette a tragédia és a komédia szó jelentését. Elmondtam az esetet; s amilyen mértékben előrehaladtam, megéreztem, mit érezhetett az a Burton által említett isten, aki bikát akart teremteni, és bivalyt teremtett. Éreztem, hogy a mű csúfot űz belőlem. Megéreztem, hogy Averroës, aki el akarta képzelni, mi az a dráma, pedig nem is sejtette, mi az a színház, egy cseppet sem vágta nehezebb fába a fejszéjét, mint én, aki el akartam képzelni Averroëst, pedig nincs hozzá több anyagom, mint Renan, Lane és Asín Palacios töredékei. Az utolsó oldalon megéreztem, hogy elbeszélésem annak az embernek a szimbóluma, aki én magam voltam, miközben megírtam; s hogy papírra vessem ezt az elbeszélést, azzá az emberré kellett lennem, s hogy azzá legyek, papírra kellett vetnem ezt az elbeszélést, és így tovább a végtelenségig. (Abban a pillanatban, mikor már nem hiszek benne, "Averroës" eltűnik.)

Hargitai György fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A ZAHIR

Wally Zennernek

Buenos Airesben egy közönséges húszcentavós pénzdarab a Zahir, tőrrel vagy bicskával N és T betűt karcoltak bele meg egy kettes számot; a hátoldalára az 1929-es évszám van vésve. (Gudzserátban a XVIII. században egy tigris volt a Zahir; Jáván a surakartai mecsetben egy vak koldus, akit megköveztek az igazhívők; Perzsiában egy asztrolábium, amelyet Nadir Sah a tengerbe vettetett; a Mahdi börtöneiben 1892 körül egy kis iránytű, amit Rudolf Carl von Slatin egy turbán redőjében viselt; a córdobai mecsetben, Zotenberg szerint, egy színes erezet az ezerkétszáz márványoszlop egyikén; a teheráni zsidónegyedben egy kút feneke.) Ma november tizenharmadika van; június hetedikén reggel került a kezembe a Zahir; nem az vagyok, aki akkor voltam, de még mindenre emlékszem, és talán el tudom mondani, mi történt. Most még, ha csak részben is, Borges vagyok.

Június hatodikán elhunyt Teodelina Villar. 1930 táján a képei elárasztották a társasági magazinokat; talán a túlzott hírverés miatt csodaszépnek tartották, noha nem minden arcképe igazolta ezt a véleményt. Meg aztán Teodelina Villar inkább a tökéletességgel törődött, mintsem a szépséggel. A kínaiak és a zsidók törvényekkel szabályozták az élet minden területét; a Misná-ban az olvasható, hogy szombat hajnaltól fogva a szabó nem mehet tűvel az utcára; a Rítusok Könyvé-ben pedig az, hogy a vendégnek komoly arccal kell magához vennie az első pohár italt, a másodikat pedig tiszteletteljes és boldog arckifejezéssel. Ugyanígy, csak még aprólékosabb módon volt szigorú magához Teodelina Villar. Mint Konfucius tanítványa, vagy mint a talmudista, minden tettben a feddhetetlen tökélyt kereste, de az ő igyekezete még csodálatosabb és még konokabb volt, mert az ő hitvallásának elvei nem örökkévaló elvek voltak, hanem Párizs és Hollywood mozgalmasságához idomultak. Teodelina Villar ortodox helyeken mutatkozott, ortodox időpontban, ortodox tulajdonságokkal, ortodox kelletlenséggel, de ez a kelletlenség, a tulajdonságok, az időpont és a helyek szinte nyomban érvényüket vesztették, és (Teodelina Villar szavai szerint) a sznobsággal lettek egyenlővé. Az abszolútumot kereste, mint Flaubert, de a pillanatnyiban megnyilvánuló abszolútumot. Példás életet élt, mégis szüntelen belső kétség emésztette. Mindig a változatossággal kísérletezett, mintegy maga elől menekülve; a hajszíne, a frizurája mindig híresen változatos volt. Mindig más volt az arcbőre, a mosolya, a szeme vágása is. 1932 óta kimódoltan sovány volt... A háború sok fejtörést okozott neki. Párizst elfoglalták a németek, most aztán hogy legyen divatos az ember? Egy külföldi, akire mindig is gyanakodott, vissza mert élni a jóhiszeműségével, és eladott neki egy csomó kürtőkalapot; egy év múlva derült ki, hogy Párizsban sosem hordták ezeket a nevetséges holmikat, és következésképpen nem is kalapok voltak, hanem csupa kacat, hamis portéka. A baj nem jár egyedül; Villar doktornak el kellett költöznie az Aráoz utcába, és a lánya arcképe krémeket és automobilokat reklámozott. (Sok krémet, amit jócskán használt, és automobilt, amije már nem volt neki!) Teodelina Villar tudta, hogy az ő művészetének gyakorlásához jókora vagyon kell, ezért inkább visszavonulót fújt. Meg aztán fájt neki, hogy üres fruskákkal kell versenyeznie. Nehezen viselte el a gyászos Aráoz utcai lakást; június hatodikán Teodelina Villar elkövette azt a műhibát, hogy meghalt, ott, a déli külvárosban. Bevalljam, hogy az argentinok legőszintébb szenvedélye, a sznobság arra indított, hogy szerelmes legyek belé, s hogy könnyekig meghatott a halála? Talán már sejtette is az olvasó.

A virrasztóban, a test elhatalmasodó oszlása miatt újra előtűnnek a halott régi arcvonásai. Valamikor azon a zűrzavaros hatodikai éjszakán Teodehina Villar csodálatosképpen olyan lett, mint húsz évvel azelőtt volt; vonásai visszanyerték azt a méltóságot, amit a gőg, a pénz, a fiatalság és a rangtudat ad, meg a képzelet hiánya, a korlátoltság és a butaság. Körülbelül azt gondoltam: ennek az arcnak, amit oly izgatónak találtam, semmilyen más változata nem lesz olyan emlékezetes, mint ez; ha ez lehetett az első, helyénvaló, hogy az utolsó is ez legyen. Amikor otthagytam, mereven feküdt a virágok közt; a halál iránt érzett megvetése is tökéletes volt. Hajnali kettő lehetett, amikor elmentem. Tudtam, hogy odakint azt az elvont külsőt öltötték a földszintes és egyemeletes házsorok, amilyet éjszaka szoktak felölteni, amikor egyszerűvé teszi őket a csend és a homály. A szinte személytelen kegyelet révületében róttam az utcákat. A Chile és a Tacuarí utca sarkán megláttam egy nyitott kocsmát. Szerencsétlenségemre abban a kocsmában három ember kártyázott.

Abban a szóképben, amit oximoron-nak hívnak, olyan jelzővel társítanak egy szót, amely látszólag ellentmond neki; így a gnosztikusok sötét fényről beszéltek, az alkimisták meg fekete napkorongról. Utoljára látogattam meg Teodelina Villart, és most felhajtok egy pohár pálinkát a kocsmában; ez is egyfajta oximoron; otromba és könnyű dolog: nem tudtam ellenállni neki. (Még kártyáznak is: ettől még nagyobb a kontraszt.) Kértem egy narancspálinkát; a visszajáró pénzzel együtt kaptam a Zahirt; rápillantottam; kiléptem az utcára, talán már bujkált bennem a láz. Arra gondoltam, hogy nincs olyan pénz, ami ne azoknak a pénzeknek a jelképe volna, amelyek vég nélkül csillognak a történelemben és a mesékben. Gondoltam én Khárón obulusára; arra az obulusra, amit Belizár kért; Júdás harminc ezüstpénzére; Laisz kurtizán drachmáira; arra a régi pénzre, amit az egyik efézusi szendergő ajánlott fel; az Ezeregyéjszaka varázslójának fehér pénzeire, amelyek később papírrá válnak; Isaac Laquedem kifogyhatatlan dénárjára; arra a hatvanezer ezüstre, amit Firdauszí kapott, eposzának minden soráért egyet, és amit visszaadott a királynak, mert nem aranypénz volt; az arany unciára, amelyet Ahab az árbocra szögeztetett; Leopold Bloom megfordíthatatlan forintjára; arra a Lajos-aranyra, amely a rávésett képmással elárulta a menekülő XVI. Lajost Varennes közelében. Mint valami álomban, az a gondolat, hogy minden pénzdarab ezeknek a hírneves pénzeknek távoli rokona, átfogó, noha megmagyarázhatatlan jelentőségűnek tűnt számomra. Csak róttam egyre gyorsabban a kihalt utcákat és tereket. Fáradtan megálltam egy sarkon. Láttam egy rozsdás vasrácsot; azon túl a Szeplőtelen Fogantatás templom pitvarának fekete-fehér padlóköveit. Körbe-körbe bolyongtam; most egysaroknyira voltam attól a kocsmától, ahol a Zahirt kaptam.

Befordultam; a sötét sarok messziről elárulta, hogy már zárva a kocsma. A Belgrano utcában taxiba ültem. Álmosan, kótyagosan, szinte boldogan, arra gondoltam, hogy a pénz a legkevésbé anyagi természetű dolog a világon, mert végeredményben mindenféle pénz (mondjuk, egy húszcentavós) a jövő lehetőségek valóságos tárháza. A pénz valami elvont dolog, hajtogattam, a pénz maga a jövő idő. Lehet egy délutáni kiruccanás, lehet Brahms zenéje, vagy éppen térkép, lehet sakk, lehet kávé, lehet Epiktétosz szava, mely azt tanítja, hogy vessük meg az aranyat; változékonyabb Próteusz ez, mint a phároszi. A kiszámíthatatlan idő, a bergsoni idő, nem az iszlám vagy a Porticus merev ideje. A deterministák tagadják, hogy csupán lehetséges tett is létezhet a világon, id est olyan tett, ami csak megtörténhetett; egy pénzdarab a szabad akaratunkat jelképezi. (Nem is sejtettem, hogy minden ilyen "gondolat" megannyi cselszövés a Zahir és ördögi hatásának első formái ellen.) Hosszas tépelődés után aludtam el, de azt álmodtam, hogy egy halom pénz vagyok, amit egy griffmadár őriz.

Másnap rájöttem, hogy részeg voltam. Elhatároztam, hogy megszabadulok attól a pénztől, amely annyit nyugtalanított. Jól megnéztem: semmi különös nem volt rajta, csak néhány karcolás. Az lett volna a legjobb, ha elásom a kertben, vagy elrejtem a könyvtár egy zugában, de én ki akartam kerülni a hatóköréből. Inkább el akartam veszíteni. Akkor reggel nem mentem el a Pilarba, se a temetőbe; földalattin kimentem Constituciónba, majd Constituciónból San Juanba és Boedóba. Találomra leszálltam az Urquiza utcánál; nyugatnak és délnek indultam ravaszul; bolyongtam, egyik sarkon ki, másik sarkon be, és az egyik utcában, amelyik ugyanolyannak tűnt, mint a többi, benyitottam az első italmérésbe, kértem egy pohár pálinkát, és a Zahirral fizettem. Félig lehunytam a szemem a sötét szemüveg mögött, hogy ne lássam a házszámokat, se az utca nevét. Aznap este bevettem egy veronáltablettát, és nyugodtan aludtam.

Június végéig egy fantasztikus elbeszélés írásával voltam elfoglalva. Két-három rejtélyes körülírás van benne - vér helyett kardvíz; arany helyett pedig sárkányfészek -, és első személyben van írva. Egy olyan aszkéta meséli el, aki lemondott az emberi társaságról, és visszavonultan él valami pusztaságban. (Úgy hívják a helyet, hogy Gnitaheidr.)

Tiszta és egyszerű életet él, vannak, akik azt mondják róla, hogy valóságos angyal; ez csak jámbor túlzás, mert nincs bűntelen ember. Hogy mást ne mondjunk, ő maga is apagyilkos: lefejezte az apját; igaz, hogy az meg híres varázsló volt, aki bűvös úton-módon valami óriási kincsre tett szert. Annak szentelte az életét, hogy megvédelmezze azt a kincset az emberek kapzsiságától; éjjel-nappal virraszt fölötte. Hamar, talán túlságosan is hamar véget ér majd ez a szolgálat: a csillagok megmondták neki, hogy kikerült már a kovács kezéből az a kard, amely mindörökre véget vet neki. (Ezt a kardot Gramnak hívják.) Egyre cikornyásabb stílusban dicsekszik testének fényével és hajlékonyságával; egy helyen szórakozottan pikkelyeket említ; máshol azt mondja, hogy az a kincs, amit őriz, vörös gyűrűkből és csillogó aranyból áll. Végül rájövünk, hogy az aszkéta nem más, mint Fafner sárkány, és a kincs, amelyen nyugszik, a Nibelungok kincse. Sigurd feltűnése váratlanul véget vet a történetnek.

Említettem, hogy amíg ezt a semmiséget írtam (amelybe, áltudós módon, a Fáfnismál néhány verssorát is beszúrtam), el is feledkeztem a pénzről. Éjszakákon át annyira biztos voltam benne, hogy el tudom felejteni, hogy szinte szándékosan emlékezetembe idéztem. Tény, hogy visszaéltem ezekkel a pillanatokkal; mindig könnyebb elkezdeni valamit, mint befejezni. Hiába mondogattam, hogy az a vacak nikkeldarab éppen olyan, mint a többi, ami kézről kézre jár, ugyanígy, szakadatlanul és ártalmatlanul. Ezen felbuzdulva megpróbáltam egy másik pénzdarabra gondolni, de nem tudtam. Emlékszem, néhány chilei öt- és tízcentavóssal meg egy uruguayi húszassal is sikertelen kísérleteket tettem. Július tizenhatodikán egy angol fontot szereztem; egész nap rá se néztem, de aznap éjjel (és más éjszakákon is) nagyító alá tettem, és egy erős villanylámpa fényénél tanulmányoztam. Azután egy papír alá tettem, és egy ceruza végével lemásoltam. Semmire se mentem a fénnyel és a sárkánnyal és Szent Györggyel; nem tudtam rögeszmét változtatni.

Augusztusban elhatároztam, hogy pszichiáterhez fordulok. Nem avattam be teljesen az egész nevetséges történetembe, azt mondtam neki, hogy álmatlanság gyötör, és hogy valamiféle tárgy képe üldöz; egy zseton vagy, mondjuk, egy pénzérme... Nem sokkal ezután egy Sarmiento utcai könyvesboltban rábukkantam Julius Barlach: Urkunden zur Geschichte der Zahirsage című művének egy példányára (Breslau, 1899).

Abban a könyvben volt megírva az én nyavalyám. Az előszó szerint az volt a szerző szándéka, hogy "egyetlen, könnyen forgatható, nyolcadrét könyvben gyűjtsön össze mindent, ami a Zahirral kapcsolatos babonákra vonatkozik, beleértve Habicht irattárának négy darabját és Philip Meadows Taylor beszámolójának eredeti kéziratát". A Zahirral kapcsolatos hiedelem iszlám eredetű, és a jelek szerint a XVIII. században keletkezett. (Barlach vitatja azokat a megállapításokat, amelyeket Zotenberg Abulfedának tulajdonít.) Zahir arabul azt jelenti, hogy ismeretes, látható dolog; bizonyos értelemben az Isten kilencvenkilenc neve közül az egyik; a muzulmánok földjén a köznép azt mondja róla, hogy "az élőlényeknek és dolgoknak az a borzalmas tulajdonsága, hogy feledhetetlenek, és emlékképük végül is őrületbe kergeti az embert". A perzsa Lutf Ali Azur említi először hitelt érdemlőn. A Tűz Temploma című alapos életrajzi lexikon lapjain azt meséli ez a sokoldalú író és dervis, hogy Siráz városában egy iskolában egy réz asztrolábium volt, "ami úgy volt megcsinálva, hogy aki csak egyszer is ránézett, nem gondolt másra többé, és ezért a király megparancsolta, hogy vessék a tenger mélységes fenekére, hogy meg ne feledkezzenek az emberek a világmindenségről". Még többet mond beszámolójában Meadows Taylor, aki a haidarabadi nizám szolgálatában állt, és aki a Confessions of a Thug című híres regényt írta. 1832 körül Taylor ezt a szokatlan szólást hallotta Bhadzs külvárosaiban az őrültség vagy szentség kifejezésére, hogy "Látta a Tigrist" (Verily he has looked on the Tiger). Elmondták neki, hogy egy olyan tigrisről van szó, akiben rontás lakik, mert ahányan csak látták - akármilyen messziről is -, mind elvesztek, mert azután valamennyien csak rá gondoltak, életük végéig. Valaki azt mondta, hogy egy ilyen szerencsétlen Majszurba menekült, ahol egy palotában lefestette a tigris alakját. Évekkel ezután Taylor meglátogatta ennek a királyságnak a börtöneit, a nithuri börtönben a kormányzó megmutatott neki egy cellát, amelynek a padlóját, a falait, a boltíveit egy muzulmán fakír rajzolta tele valami végtelen tigris képével (barbár színekkel, melyeket kifakított, majd elmosott az idő). Ezt a tigrist bámulatos módon sok tigrisből állították össze; tigrisek szelték át meg át, tigrisek csíkozták, Himalájákat, tengereket és hadseregeket foglalt magába, amelyek mind tigriseknek tűntek. A festő ugyanabban a cellában halt meg, sok évvel azelőtt; Szindből vagy talán Gudzserátból származott, és eredetileg egy világtérképet akart rajzolni. Ebből a tervből alig maradt valami azon a szörnyűséges képen. Taylor elbeszélte a történetet a Fort William-i Muhammed Al-Yemeninek; az pedig azt mondta neki, hogy nincs a világon teremtett lélek, aki ellenállhatna a Zaheer-nak,[1] de a Legirgalmasabb nem hagyja, hogy egyszerre két dolog legyen Zahir, mert egyedül egy is rengeteg embert meg tud babonázni. Azt mondta, hogy mindig van egy Zahir, és hogy a Tudatlanság Korában egy bálvány volt az, amit úgy hívtak, hogy Jauk, aztán pedig egy khorasszáni próféta, aki egy ékkődíszes fátylat viselt vagy egy arany álarcot.[2] Azt is mondta, hogy Isten kifürkészhetetlen.

Sokszor elolvastam Barlach monográfiáját. Nem részletezem, hogy mit éreztem; emlékszem, hogy kétségbeestem, amikor rájöttem, hogy énnekem már nincs menekvés, mennyire megkönnyebbültem attól a tudattól, hogy nem magam okoztam a balsorsomat, és hogy irigyeltem azokat az embereket, akiknek nem egy pénzdarab volt a Zahirjuk, hanem egy tigris vagy egy darab márvány. Ne gondoljunk tigrisre? - hisz ez gyerekjáték -, gondoltam. Arra is emlékszem, milyen különösen izgatott voltam, amikor ezt a részt olvastam: "A Gulsan i Raz egyik magyarázója szerint, aki látta a Zahirt, az hamarosan meglátja a Rózsát; egy verssort is idéz a magyarázó Attar művéből, az Aszrar Námá-ból (Az ismeretlen dolgok könyvé-ből): a Zahir a Rózsa árnya és a Fátyol lehullása."

Akkor éjszaka, amikor Teodelinát virrasztották, meglepett, hogy nem láttam a jelenlévők közt a húgát, Abascal asszonyt. Októberben ezt hallottam egy barátnőjétől:

- Szegény Julita, nagyon furcsán kezdett viselkedni, bevitték a Bosch Intézetbe. Biztos az idegeikre megy az ápolónőknek, akik etetik. Most is csak azon a pénzdarabon jár az esze, mint a Morena Sackmann sofőrjének.

Az idő halványítja az emlékeket, de még élesebbé teszi a Zahir emlékét. Előbb mindig az egyik oldalára, a fejre gondoltam, később az írásra, most pedig egyszerre mindkettőt látom. Nem úgy, mintha üvegből volna a Zahir, mert az érme egyik oldala nem vetül rá a másikra, inkább olyan az egész, mintha gömb alakú volna a látomás, és a közepében ott díszelegne a Zahir. A Zahiron kívül minden csak halványan jut el hozzám: mintha messziről jönne: Teodelina megvető arca, a testi fájdalom. Tennyson azt mondta, hogy ha csak egyetlen virágot is megérthetnénk, megtudnánk, hogy kik vagyunk, és miféle világban élünk. Talán azt akarta mondani, hogy nincs olyan tett, bármilyen szerény is, amely kapcsolatban ne volna a világtörténelemmel, és az okok és okozatok végtelen láncolatával. Talán azt akarta mondani, hogy minden látványban mindenestül benne van a látható világ, ugyanúgy, ahogy Schopenhauernél minden személyben ott a teljes akarat. A kabbalisták úgy tartották, hogy az ember mikrokozmosz; a világmindenség jelképes tükre; Tennyson szerint minden az. Minden, még az a tűrhetetlen Zahir is.

1948-ra engem is utol fog érni Julia sorsa. Majd engem is etetni, öltöztetni kell, nem fogom tudni, hogy délután vagy reggel van-e, nem fogom tudni, hogy ki volt Borges. Rettenetes jövő; de hát ez csak üres szó, mert akkor már minden megszűnik számomra. Minta azt mondanánk, hogy az elaltatott beteg szörnyű fájdalmat érez, amikor lékelik a koponyáját. Már nem a világmindenséget érzékelem, hanem a Zahirt. Idealista felfogás szerint ez a két ige, hogy élni és álmodni, két egymásnak pontosan megfelelő szinonima; sok ezer látszat közül csak egy marad nekem; egy nagyon bonyolult álomból csak egy nagyon egyszerű álom. Mások majd azt álmodják, hogy bolond vagyok, én meg a Zahirral álmodom. Amikor majd a földön mindenki éjjel-nappal a Zahirra gondol, mi lesz az álom, és mi a valóság, a föld vagy a Zahir?

Az éjszaka üres óráiban még képes vagyok járkálni az utcán. A hajnal ott szokott érni egy padon a Garay téren, amint az Aszrar Námá-nak arra a részére gondolok (igyekszem gondolni), amely azt mondja, hogy a Zahir a Rózsa árnya és a Fátyol lehullása. Ez az idézet egy adattal kapcsolódik össze bennem: a szufiták úgy akarnak beleolvadni Istenbe, hogy addig mondogatják a nevüket vagy a kilencvenkilenc isteni nevet, amíg ezek a nevek értelmüket nem vesztik. Én is ezen az úton akarok végigmenni. Talán annyit gondolok újra meg újra a Zahirra, hogy végül is elkopik; a pénz mögött talán ott az Isten.

Benyhe István fordítása


A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] Taylor így írta.
[2] Barlach megjegyzi, hogy Jauk benne van a Korán-ban (71, 23), a próféta pedig Al-Moqanna (A Fátylas), és hogy Philip Meadows Taylor meglepő adatközlőjén kívül senki se hozta kapcsolatba őket a Zahirral.


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

ISTEN BETŰJE

Ema Risso Platerónak

A börtön mély és kőből épült; alakja csaknem tökéletes félgömb, jóllehet padozata (mely ugyancsak kőből van) valamivel kisebb a legnagyobb körnél, s ez a tény valamiképpen súlyos és nyomasztó. Egy közfal vágja ketté, bár ez igen magas, nem érinti a boltív felső hajlatát; az egyik felén én vagyok, Cinakán, a Kaholom piramis mágusa, melyet Pedro de Alvarado felgyújtott; a másikon egy jaguár, mely egyenletes, lopódzó léptekkel méri a rabság idejét és kiterjedését. A padló szintjén rácsos ablak metszi a középső falat. Az árnyéktalan órán (délben) odafent csapóajtó nyílik, és egy börtönőr, akit lassan megtörtek az évek, vasgörgőt hoz működésbe, és kötélvégen vizeskorsókat és húsdarabokat ereszt le a számunkra. A fény behatol a kupolába; ebben a pillanatban láthatom a jaguárt.

A homályban töltött évek számát már elvétettem; én, aki valaha ifjú voltam, és járkálni tudtam a börtönömben, már mást se teszek, csak halálom testhelyzetében várom a véget, amit rám szabnak az istenek. Mélyen szántó kőkésemmel nyitottam fel az áldozatok mellét, s most varázslat nélkül fel sem emelkedhetnék a porból.

A piramis felgyújtásának előestéjén a magas lovakról leszálló emberek tüzes vasakkal gyötörtek, hogy áruljam el egy rejtett kincs helyét. Szemem láttára törték össze az isten bálványát, de ő nem hagyott el engem, s néma maradtam a kínvallatás alatt. Megsebeztek, összetörtek, eltorzítottak, és aztán ebben a börtönben ébredtem, melyet már el nem hagyhatok halandó életemben.

A tettvágy végzetétől űzve, hogy valamiképpen benépesítsem az időt, a sötétségben emlékezni igyekeztem mindarra, amit tudtam. Éjszakákat pazaroltam arra, hogy felidézzem néhány kőkígyó rendjét és számát, vagy egy gyógynövény formáját. Így fogtam ki az éveken, így jutottam annak birtokába, ami már az enyém volt. Egy éjszaka úgy éreztem, hogy egy bizonyos emlék környékez; mielőtt az utazó meglátná a tengert, felpezsdül a vére. Órák múlva látni kezdtem az emléket; az isten egyik hagyománya volt. Ő, előre látva, hogy az idők végezetén sok szerencsétlenség és romlás támad, a Teremtés első napján megírt egy bűvös mondatot, mely alkalmas e bajok elhárítására. Oly módon írta meg, hogy a legtávolabbi nemzedékekhez is eljusson, és ne árthasson neki a véletlen. Senki sem tudja, hová írta, milyen betűkkel, de annyi bizonyos, hogy titkon fennmarad, s egy kiválasztott el fogja olvasni. Úgy véltem, hogy, mint mindig, az idők végezetén járunk, s az isten utolsó papjaként részem lesz abban a kiváltságban, hogy megfejtsem az írást. Az a tény, hogy börtön fog körül, nem vette el tőlem a reményt; talán ezerszer is láttam Kaholom feliratát, csak nem értettem.

Ez a töprengés lelket öntött belém, s később valamiféle szédület fogott el. Vannak a föld tájain régi formák, örök és ronthatatlan formák; bármelyikük lehet a keresett szimbólum. Egy hegység lehet az isten szava, netán egy folyó vagy a birodalom, vagy a csillagok állása. Hanem a századok múlásával a hegyek síksággá lesznek, a folyó útja elkanyarodik, és a birodalmak megismerik a változásokat és a pusztulást, és a csillagok állása módosul. Az égboltozat változó. A hegység és a csillag egy-egy egyed, az egyedek pedig elpusztulnak. Valami ellenállóbbat, változatlanabbat kerestem. A gabonafélék, a legelők, a madarak, az emberek nemzedékeire gondoltam. Talán az én arcomra van írva a varázslat, talán én magam vagyok kutatásaim célja. Elmerültem a töprengésben, eszembe jutott, hogy a jaguár isten egyik jelképe.

Lelkem könyörületességgel telt el. Elképzeltem az idő első hajnalát, elképzeltem istenemet, ahogy a jaguárok eleven bőrére bízza üzenetét, akik majd végeláthatatlanul párzanak és szaporodnak, üregekben, nádasokban, szigeteken, hogy eljussanak az utolsó emberekhez. Elképzeltem ezt a jaguárszövevényt, ezt a forró jaguárlabirintust, ahogy rémülettel töltenek el legelőket és nyájakat, hogy megőrizzenek egy rajzolatot. A másik cellában ott volt egy jaguár; szomszédsága igazolta feltevésemet, és titkos kegy jele volt.

Hosszú esztendőket szenteltem a foltok rendszerének és alakzatainak tanulmányozására. Minden vaksötét nappal egy pillanatnyi fényhez juttatott, s így eszembe véshettem a sárga szőrzet fekete formáit. Némelyek pontot formáltak; mások keresztcsíkokat formáztak a lábak belső oldalán; és mások, gyűrűformák, ismétlődtek. Talán ugyanazt a hangot vagy szót jelentették. Soknak vörös szegélye volt.

Nem mondom el munkám fáradalmait. Nem is egyszer kiáltottam bele a kupolába, hogy képtelenség kibetűzni ezt a szöveget. A kézzelfogható rejtély kevésbé nyugtalanított, mint egy isteni szentencia önmagában való rejtélye. Miféle szentenciát alkothat (kérdeztem magamban) az abszolút bölcsesség? Tekintetbe vettem, hogy még az emberi nyelvekben sincs olyan kifejezés, mely ne a teljes világegyetemre vonatkozna; tigrist mondani annyi, mint minden tigrist említeni, amely azt nemzette, a szarvasokat és a teknőcöket, melyeket az felfalt, a legelőket, melyek a szarvasokat táplálták, a földet, mely a legelő anyja volt, az eget, mely világosságot adott a földnek. Tekintetbe vettem, hogy egy isten nyelvén minden szó a dolgok végtelen láncolatát jelzi, s nem csupán rejtve, de nyíltan kimondva is, s nem lassan-lassan, hanem közvetlenül tárva fel az összefüggéseket. Idővel gyerekesnek vagy istenkáromlónak tűnt előttem egy isteni szentencia fogalma. Egy istennek, töprengtem, csupán egy szót kell szólnia, s ebben a szóban benne van a teljesség. Egyetlen általa kiejtett hang nem lehet alábbvaló a világegyetemnél vagy kevesebb az idő summájánál. E hangnak - mely felér egy nyelvvel s mindazzal, amit egy nyelv magába foglalhat - a nagyra törő és regényes emberi szavak: mindenség, világ, világegyetem csupán árnyai vagy utánzatai.

Egy napon vagy egy éjszakán - ugyan mi volna a különbség napjaim és éjszakáim közt? - azt álmodtam, hogy a börtönöm padlatán egy homokszem van. Újra elaludtam, közönyösen; azt álmodtam, hogy felébredek, és most már két szem homok van ott. Újra elaludtam; azt álmodtam, hogy immár három a homokszemek száma. Így sokasodtak, míg be nem töltötték a börtönt, s én a homok félgömb alatt haldoklom. Rádöbbentem, hogy álmodom; hatalmas erőfeszítéssel felébredtem. Hasztalan volt az ébredés; fojtogatott a rengeteg homok. Valaki azt mondta: "Nem életre ébredtél, hanem egy korábbi álomra. Ez az álom egy másik álomban van, s így megy ez vég nélkül, ahogy végtelen a homokszemek száma. Az út, melyet újra be kell járnod, végtelen, és meghalsz, mielőtt valóságosan felébrednél."

Éreztem, hogy elvesztem. A homok betört a számba, de felkiáltottam: "Sem az álmodott homok meg nem ölhet, sem álombeli álmok nincsenek!" Valami fényesség ébresztett fel. A homály magasán fényköröcske derengett. Megláttam a börtönőr arcát és kezét, a görgőt, a kötelet, a húst és a korsókat.

Az ember fokozatosan összemosódik a sorsával; végeredményben az ember azonos a körülményeivel. Nem betűfejtő vagy bosszúálló, nem isten szolgája, inkább rab voltam. Az álmok kimeríthetetlen labirintusából úgy tértem vissza a keserves börtönbe, mint otthonomba. Áldottam nedvességét, áldottam jaguárját, áldottam a fényes nyílást, áldottam öreg, fájó testemet, áldottam a homályt és a követ.

Akkor megtörtént az, amit el nem feledhetek, amit el nem mondhatok. Megtörtént az egyesülés az istenséggel s a mindenséggel (nem tudom, különböznek-e ezek a szavak). A révület nem ismétli szimbólumait; van, aki egy fényvillanásban látta istent, van, aki egy szabályában ismert rá vagy egy rózsa szirmában. Én egy igen magas Kereket láttam, mely nem előttem volt, de nem is mögöttem, nem is mellettem, hanem mindenütt és egyszerre. Ez a kerék vízből állt, de tűzből is, és (habár látszott a pereme) végtelen volt. Összefonódva, mindaz a dolog alkotta, mely valaha lesz, van vagy volt, és én e tökéletes szövedék egyik fonala voltam, és Pedro de Alvarado, aki a kínokat mérte rám, egy másik fonál. Itt voltak az okok és az okozatok, s elég volt látnom azt a Kereket, hogy egészen megértsem a maga végtelenségében. Ó, a megértés boldogsága, mely nagyobb a képzeleténél, a megérzésénél! Láttam a mindenséget, és láttam a mindenség rejtett szándékait. Láttam az eredetet, melyről a Közösség Könyve szól. Láttam a hegyeket, melyek kiemelkedtek a vízből, láttam az első fatörzs-embereket, láttam a kőkorsókat, melyek az emberek ellen fordultak, láttam a kutyákat, melyek szétmarcangolták az emberek arcát. Láttam az arc nélkül való istent, aki az istenek mögött létezik. Láttam végtelen sok folyamatot, melyek egyetlen boldogságot alkotnak, s mindent megértve, a jaguár írását is sikerült megértenem.

Ez tizennégy esetleges (esetlegesnek tűnő) szóból álló varázsige, s csak ki kellene mondanom fennhangon, hogy mindenhatóvá legyek. Elegendő volna kimondani, hogy eltöröljem ezt a kőbörtönt, hogy a nappal betörjön az éjszakámba, hogy fiatal legyek, hogy halhatatlan legyek, hogy a jaguár széttépje Alvaradót, hogy spanyol mellekbe mártsam a szent kést, hogy újjáteremtsem a piramist, hogy újjáteremtsem a birodalmat. Negyven szótag, tizennégy szó, és én, Cinakán uralkodnám a földeken, melyeken Moktezuma uralkodott. De tudom, hogy sohasem fogom kimondani ezeket a szavakat, mert már nem emlékszem Cinakánra.

Haljon velem a jaguárokra írt titok. Aki szembenézett a mindenséggel, aki belelátott a mindenség lángoló szándékaiba, az nem gondolhat egyetlen emberre, annak köznapi boldogságára vagy balsorsára, még ha ő maga volna is az az ember. Ő volt ez az ember, de most már nem törődik vele. Mit törődne annak a másiknak a sorsával, mit törődne annak a másiknak a nemzetével, ha ő most már senki? Ezért nem mondom ki a varázsigét, ezért hagyom, hogy feledjenek a napok, s heverjek itt a sötétben.

Hargitai György fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A BOKHARAI ABENHAKÁN, AKI A MAGA LABIRINTUSÁBAN HALT MEG

"...hasonlóak a pókhoz,
mely házat épít."

KORÁN, 29, 40.

- Ez itten - mondta Dunraven, s a karjával széles kört rajzolt, melyből nem zárta ki a felhőkbe borult csillagokat, de befogta vele a sötét ugart, a tengert és egy méltóságteljes s omladozó épületet, ami holmi kiszolgált istállónak látszott -, ez őseim földje.

Unwin, a társa, kivette pipáját a szájából, szerény, helyeslő hangokat hallatott. 1914 nyarának első estéje volt; megcsömörlötten a veszély méltóságát nélkülöző világtól, a két barát a cornwalli táj magányosságát élvezte. Dunraven sötét szakállt viselt, és egy jelentős eposz szerzőjének vallotta magát, melyet kortársai szinte nem is tudnak majd skandálni, s melynek témája még csak fel se derengett előtte; Unwin egy tanulmányt adott közre Fermat tételéről, melyet az le sem írt Diophantosz egyik lapjának szélére. Mindketten - kell-e mondanom? - fiatalok voltak, léhák és szenvedélyesek.

- Lehet vagy negyedszázada - mondta Dunraven -, hogy a bokharai Abenhakán, ki tudja, miféle nílusi törzs királya vagy vezére, e ház központi szobájában Zaid nevű unokafivére kezétől halt meg. Évek múltán is homály fedi halálának körülményeit.

Unwin engedelmesen megkérdezte, miért.

- Különféle okok miatt - hangzott a válasz. - Először is ez a ház labirintus. Másodszor: egy rabszolga meg egy oroszlán őrizte a házat. Harmadszor: eltűnt egy titkos kincs. Negyedszer: a gyilkos halott volt, amikor a gyilkosság megtörtént. Ötödször...

Unwin fáradtan leintette.

- Ne növeld a titokzatosságot - mondta. - Bizonyára egyszerű a megoldás. Gondolj csak Poe ellopott levelére, gondolj Zangwill bezárt szobájára.

- Vagy bonyolult - ellenkezett Dunraven. - Gondolj a világmindenségre.

Közben homokos buckákon a labirintushoz értek. Közelről vakolatlan téglából épült, egyenes és véget nem érő falnak látták, alig volt magasabb egy embernél. Dunraven azt mondta, kör alakú, de oly nagy a kiterjedése, hogy észre sem venni a hajlatát. Unwinnak eszébe jutott Nicolaus Cusanus, aki szerint minden egyenes vonal egy végtelen kör íve... Éjféltájban felfedeztek egy rozzant kaput, mely sötét és félelmetes folyosóba nyílt. Dunraven azt mondta, hogy sok az elágazás a ház belsejében, de ha mindig balra fordulnak, alig egy óra múlva a szövevény közepébe érnek. Unwin ráállt. Óvatos lépteik visszhangoztak a kőpadlón; a folyosó kétfelé ágazott, még keskenyebb folyosókra. A ház mintha meg akarná fojtani őket, olyan alacsony volt a mennyezet. Egymás mögött kellett lépkedniük a homályban. Unwin haladt elöl. Keze alatt lekopott kiszögellésekkel és szegletekkel véget nem érőn siklott a láthatatlan fal. Unwin, a sötétben lassan haladva, barátja szájából hallhatta Abenhakán halálának történetét.

- Talán legrégibb emlékem - mesélte Dunraven - a bokharai Abenhakán, ott a pentreathi kikötőben. Egy fekete ember követte egy oroszlánnal; kétségtelen, ez volt az első néger és az első oroszlán, akit a szemem látott, a Szentírás metszetein kívül. Akkor még kisgyerek voltam, de az éjszínű ember és a napszínű vadállat kevésbé hatott rám, mint Abenhakán. Igen magasnak tetszett; citromsárga bőrű férfi volt, fekete szeme félig lehunyva, orra kihívó, ajka húsos, szakálla sáfrányszínű, mellkasa széles, lépte biztos és csendes volt. Odahaza azt mondtam: "Egy király érkezett a hajón." Később, mikor munkához láttak a kőművesek, kibővítettem a titulusát: Bábel Királyának neveztem.

Örömmel fogadták a hírt, hogy az idegen Pentreathben marad; házának méreteit és formáját azonban megdöbbenéssel és felháborodással nézték. Tűrhetetlennek érezték, hogy egy ház egyetlen szobából álljon és sokmérföldnyi folyosóból. "Móroknál szokásos lehet az ilyen ház, de keresztények között nem" - mondogatták az emberek. Tiszteletesünk, Allaby úr, különös olvasmányok tudója, kiásta egy király históriáját, akit az isten azért büntetett, mert egy labirintust épített; ezt a dolgot a szószékről is kiprédikálta. Hétfőn Abenhakán felkereste a paplakot; a kurta látogatás körülményeit akkor nem hozták nyilvánosságra, de azontúl egyetlen prédikáció sem utalt a gőgre, s a mór dolgoztathatta a kőműveseket. Évek múlva, amikor Abenhakán meghalt, Allaby közölte az elöljárókkal a párbeszéd lényegét.

Abenhakán elébe állt, s ilyen vagy ehhez hasonló szókat mondott: "Már senki sem bírálhatja tetteimet. A bűnök, melyek bemocskolnak, olyanok, hogy ha századokon át ismételgetném az Isten Végső Nevét, az sem lenne elegendő egyetlenegy gyötrelmem csillapítására sem; a bűnök, melyek bemocskolnak, olyanok, hogy ha a két kezemmel ölném meg Őt, az sem súlyosbítaná a gyötrelmeket, melyekre a végtelen Igazságosság ítél. Nevem sehol a földön nem ismeretlen; a bokharai Abenhakán vagyok, és a sivatag népeit kormányoztam vaskézzel. Esztendőkig fosztogattam őket, Zaid unokaöcsém segédletével, de isten meghallotta jajkiáltásukat, és eltűrte, hogy fellázadjanak. Embereimet leverték és agyonszúrták; nekem sikerült elmenekülnöm az esztendők alatt összerabolt kincseimmel. Zaid elvezetett egy szent ember sírjához, egy sziklahegy lábához. Rabszolgámnak megparancsoltam, hogy figyelje a sivatagot; Zaid meg én fáradtan elaludtunk. Azon az éjszakán azt hittem, kígyók hálóznak be. Irtózattal ébredtem; mellettem a szürkületben Zaid aludt; egy pókháló ért a testemhez, attól álmodtam ilyet. Bántott, hogy Zaid, aki gyáva volt, olyan nyugodtan alszik. Arra gondoltam, hogy a kincs nem kimeríthetetlen, s ő magának követelheti egy részét. Övemben lapult ezüstmarkolatú tőröm; előhúztam, és elmetszettem vele a torkát. Haldokolva nyöszörgött néhány érthetetlen szót. Ránéztem; halott volt, de én attól féltem, felkel, s ezért megparancsoltam a rabszolgámnak, hogy egy szikladarabbal zúzza szét az arcát. Azután a szabad ég alatt bolyongva egy napon felfedeztük a tengert. Igen magas hajók hasították; úgy gondoltam, egy halott képtelen vízen járni, s elhatároztam, hogy más vidékre megyek. Az első éjszaka azt álmodtam a hajón, hogy megölöm Zaidot. Minden megismétlődött, de most megértettem a szavait. Azt mondta: Ahogy most engem elpusztítasz, úgy én is elpusztítalak téged, bárhol légy is. Megesküdtem, hogy ezt a fenyegetést meghiúsítom: elrejtőzöm egy labirintusban, hogy eltévedjen a szelleme."

Miután elmondta, távozott. Allaby igyekezett meggyőzni magát, hogy bolond a mór, s hogy ez a furcsa labirintus az őrültségének jelképe és bizonyítéka. Később rájött, hogy ez a magyarázat nem mond ellent a különös építménynek és a különös elbeszélésnek, de ellentmond annak a mély benyomásnak, melyet Abenhakán, az ember keltett. Talán az ilyen históriák köznapiak az egyiptomi homoksivatagban, talán az ilyen furcsaságok (mint Plinius sárkányai) nem is annyira személyhez kötődnek, mint inkább valamely kultúrához... Allaby Londonban a Times sok régi számát átlapozta; bizonyságot lelt a felkelésre s a bokharai meg gyáva hírében álló vezírje bukására.

Az az ember, alig végeztek a kőművesek a munkával, berendezkedett a labirintus közepében. Soha többé nem látták a helységben; Allaby néha már azt hitte, Zaid utolérte és megölte. Éjszakánként a szél elhozta hozzánk az oroszlán bőgését, s a karámban félelmükben összébb bújtak a juhok.

A kicsiny kikötőben néha horgonyt vetettek Cardiff vagy Bristol irányába tartó keleti hajók is. A rabszolga lejött a labirintusból (mely akkor, jól emlékszem, nem rózsaszín volt, hanem karmazsinpiros), és afrikai szóval elbeszélgetett a legénységgel, s mintha a vezír kísértetét kereste volna az emberek között. Híre járt, hogy azok a hajók csempészárut szállítanak, s ha tiltott alkoholt meg elefántcsontot szállítanak, miért ne szállíthatnának holt lelkeket is?

Három esztendővel a ház felépülte után a dombok lábánál horgonyt vetett a Rose of Sharon. Én magam nem láttam a vitorlást, s Abukirt vagy Trafalgart ábrázoló litográfiák is befolyásolhatnak róla alkotott elképzelésemben, de azt tudom, hogy igen díszes hajó volt, nem amilyet a hajóépítők készítenek, hanem inkább bútorasztalosoknál is inkább műbútorasztalosok. Ez a hajó (ha nem a valóságban, akkor álmaimban) politúrozott volt, sötét színű, csöndes és gyors járású, legénysége arab és maláj.

Október valamely napjának hajnalán vetett horgonyt. Alkonyatkor Abenhakán berontott Allaby házába. A rémület uralkodott el rajta; alig tudta kinyögni, hogy Zaid már bejutott a labirintusba, a rabszolgája meg az oroszlán elpusztult. Komolyan kérdezte, vajon nem tudná-e megvédelmezni a hatóság. Mielőtt Allaby válaszolhatott volna, távozott, mintha ugyanaz a rettegés sodorná magával, mely idehozta a házba másodszor és egyben utoljára. Könyvtárának magányában Allaby döbbenten gondolt rá, hogy ez az ijedt ember Szudánban fegyverrel nyomta el a törzseket; jól tudta, mi a harc, mit jelent ölni. Másnap észrevette, hogy a vitorlás elhajózott (a vörös-tengeri Szuakin felé, mint később kiderült). Úgy gondolta, kötelessége meggyőződni a rabszolga haláláról, s elindult a labirintusba. Képtelenségnek tartotta a bokharai lihegő tudósítását, de a folyosó egyik hajlatában ráakadt az oroszlánra, s az oroszlán halott volt, egy másik hajlatban pedig a rabszolgára, aki halott volt, s a központi szobában a bokharaira, akinek szétzúzták az arcát. A férfi lábánál gyöngyház berakásos láda hevert; valaki feltörte a zárat, s egyetlen pénzdarab se maradt benne.

A szónoki szünetekkel súlyosbított utolsó mondatok ékesszólóan kívántak hatni; Unwin megsejtette, hogy Dunraven már sokszor elmondta őket, hasonló súllyal és hasonlóan hatástalanul. Hogy érdeklődést mutasson, megkérdezte:

- Hogy halt meg az oroszlán és a rabszolga?

Komor elégtétellel válaszolt a megátalkodott hang:

- Azoknak is szétzúzták az arcát.

Lépteik zajában elkeveredett az eső dobolása. Unwin úgy gondolta, kénytelenek a labirintusban aludni, a történetben említett központi szobában, s hogy ez a tartós kényelmetlenség kalanddá nő majd emlékezetükben. Hallgatott egy darabig: Dunraven nem türtőztette magát, s megkérdezte, mint aki tartozását követeli:

- Hát nem megmagyarázhatatlan história ez?

Unwin úgy válaszolt, mintha hangosan gondolkodnék:

- Nem tudom, megmagyarázható-e vagy megmagyarázhatatlan. Csak azt tudom, hogy hazugság.

Dunraven káromkodott, s a tiszteletes legidősebb fiára hivatkozott (Allaby, úgy látszik, meghalt) és Pentreath valamennyi lakosára. Unwin ugyanúgy elképedt, mint Dunraven, és csak mentegetőzött. A sötétségben még hosszabbnak tűnt az idő; attól tartottak, hogy elvétették az utat, s már nagyon fáradtak voltak, amikor egy fentről jövő halvány derengés megmutatta nekik egy szűk lépcső legalsó fokait. Felmentek, és egy kör alakú, romos helyiségbe értek. Két jele maradt a boldogtalan király félelmének: egy szűk ablak, mely a pusztára és a tengerre nézett, a padlón meg egy csapóajtó, mely a lépcsőkanyarra nyílt. A helyiség, jóllehet tágas volt, börtöncellára emlékeztetett.

Nem annyira az eső miatt, inkább a későbbi emlékezés és anekdotázás kedvéért, a két barát a labirintusban töltötte az éjszakát. A matematikus nyugodtan aludt, de nem így a költő: verssorok gyötörték, melyeket értelme alávalónak ítélt:

Faceless the sultry and overpowering lion,
Faceless the stricken slave, faceless the king.

Unwin azt hitte, nem érdekli a bokharai halálának története, mégis arra ébredt, hogy megtalálta a megoldást. Egész nap gondterhelt volt és lehangolt, újra meg újra összerakta, illesztette a darabokat, s három-négy nap múlva elhívta Dunravent egy londoni sörözőbe, s ilyen vagy ehhez hasonló szavakkal fordult hozzá:

- Cornwallban azt mondtam neked, hazugság a tőled hallott história. Az események bizonyosak voltak vagy azok lehettek, de úgy elmesélve, ahogy te mesélted, nyilvánvaló hazugsággá váltak. Valamennyi közt a legnagyobb hazugsággal, a hihetetlen labirintussal kezdem. Egy menekülő nem rejtőzik labirintusba. Nem emel labirintust a part kimagasló helyén, kárminszínű labirintust, melyet már messziről megpillantanak a hajósok. Semmi szükség labirintust építeni, hiszen maga a világegyetem is az. Aki valóban el akar rejtőzni, annak London alkalmasabb labirintus, mint egy kilátó, amelyhez elvezet egy épület valamennyi folyosója. A bölcs meggondolás, melynek most részesévé teszlek, akkor éjszaka világosodott meg bennem, amikor az eső zaját hallgattuk a labirintusban, s vártuk, hogy meglepjen az álom: az térített észre, és vezetett a helyes útra; elfeledtem képtelenségeidet, és értelmesebb dolgokon gondolkodtam.

- A halmazelméleten, mondjuk, vagy a tér negyedik dimenzióján - jegyezte meg Dunraven.

- Dehogy - szólt Unwin komolyan. - A krétai labirintuson töprengtem. A labirintuson, melynek egy bikafejű ember volt a középpontja.

Dunraven jártas volt a bűnügyi regényekben, és úgy gondolta, hogy a rejtély megoldása mindig alábbvaló a rejtélynél. A rejtély a természetfölöttinek, sőt az isteninek a része; a megoldás egyszerű bűvésztrükk. Hogy elodázza az elkerülhetetlent, azt mondta:

- A Minótaurosznak érmeken és faragványokon volt bikafeje. Dante bikatestűnek és emberfejűnek képzelte.

- Nekem ez a változat is megfelel - hagyta rá Unwin. - Az összefüggés a lényeg a szörnyű ház és szörnyű lakója között. A Minótaurosz bőven indokolja a labirintus létezését. Senki sem mondaná ugyanezt az álombeli fenyegetésről. Felidézve a Minótaurosz képét (szükségszerű megidézés, ha labirintusról van szó), lényegében megoldódik a probléma. Mégis megvallom, nem értettem meg, hogy az az ősi kép a kulcs, s így vált szükségessé, hogy elbeszélésed más szimbólumot sugalljon nekem, valami valóságosabbat: a pókhálót.

- A pókhálót? - ismételte elképedve Dunraven.

- Úgy van. Semmiképp sem csodálkoznék, ha a pókháló (a pókháló univerzális formája, értsük meg egymást, Platón pókhálója) sugallta volna a gyilkosnak (mert van gyilkos) a bűntényt. Emlékszel, a bokharai egy sírboltban kígyók hálójáról álmodott, s mikor felébredt, észrevette, hogy egy pókháló miatt álmodta ezt. Térjünk vissza ahhoz az éjszakához, amikor hálóval álmodott a bokharai. A legyőzött király, a vezír meg a rabszolga a sivatagba menekül a kinccsel. Meghúzódnak egy sírboltban. A vezír, akiről tudjuk, hogy gyáva, alszik; nem alszik viszont a király, akiről tudjuk, hogy bátor. A király, hogy ne ossza meg a kincset a vezírrel, megöli késével; a kísértete, napok múlva, megfenyegeti álmában. Mindez hihetetlen; rájöttem, hogy másként történtek a dolgok. Azon az éjszakán a király aludt, a bátor, és Zaid virrasztott, a gyáva. Aludni annyit tesz, mint kipihenni a világegyetemet, és nehéz a pihenés annak, aki tudja, hogy kivont szablyával üldözik. Zaid sóváran hajol királya álma fölé. Arra gondol, megöli (talán játszadozott is tőrével), de nem meri. Szólította a rabszolgát, elrejtették a kincs egy részét a sírboltban, és Szuakinba, majd Angliába menekültek. Nem azért, hogy elrejtőzzék a bokharai elől, hanem hogy odacsalogassa és megölje, azért emelte a vörös falú labirintust a tenger kimagasló partjára.

Tudta, hogy a hajók elviszik Núbia kikötőibe a vörös férfi, a rabszolga és az oroszlán hírét, s előbb vagy utóbb eljön a bokharai, hogy megkeresse őt labirintusában. A háló utolsó folyosóján várta a csapda. A bokharai végtelenül megvetette őt; nem alacsonyodott le odáig, hogy a legcsekélyebb óvintézkedést is megtegye. Elérkezett a kívánt nap; Abenhakán partra szállt Angliában, elment a labirintus kapujáig, átvergődött a vak folyosókon, s talán már az első lépcsőfokokra hágott, mikor vezírje megölte, talán egy lövéssel, a csapda nyílásából. Talán a rabszolga ölte meg az oroszlánt, s egy másik golyó a rabszolgát. Aztán Zaid szétzúzta a három arcot egy kővel. Így kellett tennie: hiszen egyetlen zúzott arcú halottat is azonosítani kellett volna, de a vadállat, a néger és a király logikai sort alkottak, s ha kettejük kiléte ismeretes, bárki kikövetkeztethette a harmadik személyét. Semmi különös nincs abban, hogy félt, amikor Allabyval beszélt; éppen végzett szörnyű tettével, s menekülni készült Angliából, hogy visszaszerezze a kincset.

Töprengő, hitetlen csend követte Unwin szavait. Dunraven még egy korsó sört rendelt, mielőtt megszólalt:

- Rendben van - mondta -, hogy az én Abenhakánom Zaid volt. Az ilyen metamorfózis, mondhatod, a műfaj klasszikus fortélya, valóságos konvenció, melyhez ragaszkodik az olvasó. Csak az nem fér a fejembe, hogy a kincs egy része Szudánban maradhatott. Ne felejtsd el, hogy Zaid a király és a király üldözői elől menekült; könnyebb elképzelni, hogy az egész kincset elrabolta, mintsem hogy azzal vesztegette volna az időt, hogy elássa egy részét. Talán azért nem találtak pénzt, mert nem is volt pénz; a kőművesek egy egész vagyont felemésztettek, ami a Nibelungok kincsével ellentétben nem volt kimeríthetetlen. Ilyenformán Abenhakán azért kelt volna át a tengeren, hogy egy elpazarolt kincset követeljen vissza.

- Nem pazarolta azt el senki - mondta Unwin. - Befektette, hogy a hitetlenek földjén egy hatalmas körkörös téglacsapdát állítson foglyul ejtésére és megsemmisítésére. Zaidot, ha feltevésed helyes, a gyűlölet és a rettegés, nem pedig a pénzsóvárság hajtotta. Elrabolta a kincset, de aztán rájött, hogy számára nem a kincs a fontos. Neki az a fontos, hogy Abenhakán elpusztuljon. Abenhakánnak tette magát, megölte Abenhakánt, és végül ő lett Abenhakán.

- Igen - mondta Dunraven. - Csavargó volt, aki mielőtt senkivé vált volna a halálban, bizonyára arra gondolt, hogy valamikor király volt, vagy királynak tette magát.

Hargitai György fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

KÉT KIRÁLY ÉS KÉT ÚTVESZTŐ

[Ezt a történetet mondta el a tiszteletes a szószékről. Lásd A bokharai Abenhakán, aki a maga labirintusában halt meg című elbeszélést.]

Szavahihető emberek mesélik (de Allah többet tud), hogy az idők kezdetén élt egy király Babilónia szigetein, aki egybehívatta építészeit és mágusait, s megparancsolta: építsenek egy olyan bonyolult és ravasz labirintust, hogy a legeszesebb férfiak se merészeljenek oda belépni, és azok, akik belépnek, odavesszenek. Megbotránkoztató alkotás volt ez, mert a zűrzavar és a csoda az isten sajátos kiváltsága, nem az embereké. Idő múltán udvarába érkezett az arabok királya, és Babilónia királya (hogy csúfot űzzön vendége együgyűségéből) bevezettette a labirintusba, ahol az zavarodottan és megszégyenülten bolyongott az est leszálltáig. Akkor isteni segítségért imádkozott, és megtalálta a kaput. Ajkát panaszos szó el nem hagyta, csak annyit mondott Babilónia királyának, hogy Arábiában neki is van labirintusa, és hogy, isten akaratával, jönne el egyszer, hogy megismerje. Azután visszatért Arábiába, összehívta kapitányait és elöljáróit, s oly csodás szerencsével szorongatta meg Babilónia tartományait, hogy lerombolta annak kastélyait, megtörte embereit, és foglyul ejtette magát a királyt is. Egy gyors teve hátára köttette, és elvitte a sivatagba. Három napon át ügettek, s akkor azt mondta neki: "Ó, idők királya, századok értelme és rejtjegye, Babilóniában el akartál veszejteni sokfalú és soklépcsőjű bronzlabirintusodban; a Mindenható úgy akarta, hogy most én mutassam meg az enyémet, amelyben nincsenek lépcsők, melyeken fel kellene menned, nincsenek ajtók, melyeket be kellene törnöd, nincsenek fáradságos folyosók, melyeket végig kellene járnod, és nincsenek falak, melyek elzárják utadat."

Azzal kioldozta kötelékeit, és otthagyta őt a sivatag közepén, ahol éhen és szomjan veszett. Dicsőség annak, ki meg nem hal.

Hargitai György fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A VÁRAKOZÁS

Az északnyugati városrészben, abban a bizonyos utcában a 4004-es szám előtt szállt ki a kocsiból. Még reggel kilenc óra se volt; a férfi helyeslőn vette szemügyre a foltos platánokat, tövükben a darabka földet, a takaros, balkonos házakat, a szomszédos patikát, a festöde és a vaskereskedés kopott, rombusz alakú cégtábláit. A szemközti járdát hosszú és tömör kórházfal szegélyezte; távolabb néhány üvegházon csillant meg a napfény. A férfi úgy gondolta, hogy mindezek a dolgok (pillanatnyilag önkényes és alkalomszerű rendezetlenségben, akárcsak álmainkban) idővel, ha Isten úgy akarja, állandók, nélkülözhetetlenek és családiasak lesznek. A patika kirakatában fajanszbetűk hirdették: Breslauer; a zsidók kiszorították az olaszokat, akik kiszorították a kreolokat. Jobb is így; a férfi jobb szeretett nem a maga vérével érintkezni.

A kocsis lesegítette a bőröndjét; egy fáradt vagy talán szórakozott arcú asszony végre kinyitotta a kaput. A kocsis a bakról visszaadott neki egy pénzdarabot, egy uruguayi húszast, mely a zsebében maradt a melói hotelban töltött éjszaka óta. A férfi negyven centavót adott neki, s közben azt gondolta: "Úgy kell viselkednem, hogy mindenki megfeledkezzék rólam. Két hibát követtem el: idegen ország pénzét adtam oda, és kimutattam, hogy ez a tévedés zavarba hoz."

Az asszony nyomában áthaladt a kapubejárón és az első udvaron. A szoba, melyet fenntartottak neki, szerencsére a második udvarba nyílt. A vaságyat készítője fantasztikus ívekbe hajlította, faágak és venyigék formájára; volt még egy magas fenyőfa szekrény, egy éjjeliszekrény, egy padlón álló könyvespolc, két különböző szék meg egy mosdó mosdótállal, kancsóval, szappantartóval meg egy tejüveg palackkal. Buenos Aires tartomány térképe és egy feszület díszítette a falat; a tapéta vörös volt, rajta széttárt farkú pávák sorakoztak. Az egyetlen ajtó az udvarra nyílt. Változtatni kellett a székek elhelyezésén, hogy elférjen a bőröndje. A bérlő mindent helyeselt; amikor az asszony a nevét kérdezte, azt felelte, Villari; nem szánta titkos kihívásnak, nem azért mondta, hogy enyhítse a nem is érzett megalázottságot, hanem mert ez a név motoszkált benne, mert képtelen volt másra gondolni. Bizonyosan nem kísértette az irodalmi tévedés, hogy ravaszul cselekszik, ha ellensége nevén mutatkozik be.

Villari úr kezdetben nem hagyta el a házat; néhány hét múltán végre lement egy kis időre sötétedéskor. Egy-egy este elment a háromsaroknyira levő moziba. Mindig az utolsó sorban ült; mindig felállt valamivel az előadás vége előtt. Látott alvilági tragédiákat; ezek kétségtelenül tévedéseket tartalmaztak, ezek kétségtelenül - szintén téves - elképzeléseket tartalmaztak, melyek korábbi életéhez tartoztak; Villari nem ügyelt rájuk, mert távol állt tőle a művészet és a valóság egybeesésének gondolata. Jámborul azon igyekezett, hogy tessenek neki a dolgok; előre örült a szándéknak, amivel bemutatták őket.

Azokkal ellentétben, akik regényeket olvasnak, sohasem látta műalkotás hősének magát.

Levele sohasem érkezett, még körlevél se, de homályos reménységgel olvasgatta az újság egyik rovatát. Este az ajtóba tette az egyik széket, s elmélyülten élvezte a matét, a szomszéd házfal folyondárjára szegezve a tekintetét. Esztendők magányossága tanította meg rá, hogy a napok összemosódnak az ember emlékezetében, holott még a börtönben vagy a kórházban sincs egyetlen nap se, mely, ha szemügyre vesszük, ne apró meglepetések szövevénye volna. Korábbi kényszerű magányosságában engedett a kísértésnek, hogy számlálja a napokat, az órákat, de mostani magánya egészen más volt, nem látszott a vége - hacsak egy reggel nem Alejandro Villari halálának hírét hozza meg az újság. Az is lehetséges, hogy Villari már meghalt, s akkor csak álom ez az élet. Ez a lehetőség nyugtalanította, mert képtelen volt rájönni, hogy vajon ez megkönnyebbülés vagy balszerencse lenne-e; képtelenségnek vélte, és ezzel elutasította. Távoli napokban, melyek nem annyira az idő múlásában tűntek távolinak, mint inkább két-három megmásíthatatlan tény következtében, sok mindent kívánt gátlástalan vágyakozással; ez a hatalmas akarat, mely gyűlöletet váltott ki a férfiakból s szerelmet néhány asszonyból, már nem vágyott különös dolgokra; csak megmaradni akart, nem pedig jutni valamire. A fű íze, a fekete dohány íze, a kertre boruló, növekvő árnyék elegendő izgalmat nyújtott.

Élt a házban egy öreg farkaskutya. Villari összebarátkozott vele. Beszélt hozzá spanyolul, olaszul s azzal a néhány szóval, mely gyermekkorának egyszerű dialektusából megmaradt. Villan megpróbált a puszta jelenben élni, emlékek nélkül, sejtések nélkül; az előbbiek még kevésbé érdekelték, mint az utóbbiak. Homályosan sejteni vélte, hogy a múlt az idő alapanyaga; ezért is válik nyomban elmúlttá. Fáradtsága néha boldogságnak tűnt; ilyen pillanatokban nem sokkal volt bonyolultabb a kutyánál.

Egyik éjszaka elcsodálkozott és megremegett a szája mélyén megsajduló fájdalomtól. Ez a szörnyű csoda pillanatok múlva megismétlődött, majd még egyszer hajnaltájt. Villari másnap kocsit hivatott, s elvitette magát az Once környékére, egy fogorvoshoz. Kihúzták a zápfogát. Ebben a válságos pillanatban nem volt sem gyávább, sem nyugodtabb másoknál.

Másik este, mikor hazatért a moziból, érezte, hogy meglökik. Haragosan, méltatlankodva, titkos megkönnyebbüléssel fordult szembe az arcátlannal. Kemény szitkot vágott a képébe; a másik döbbenten dadogott valami mentséget. Magas férfi volt, fiatal, sötét hajú, egy németes külsejű nő volt vele; Villari aznap este azt ismételgette, hogy nem ismeri őket. Mégis eltelt négy vagy öt nap, mire újra az utcára lépett.

A könyvespolcon talált egy Divina Commediá-t, Andreoli régi magyarázataival. Nem is annyira a kíváncsiságtól, mint inkább kötelességérzettől hajtva nekifogott a remekmű olvasásának; étkezés előtt elolvasott egy éneket, s aztán szigorú sorrendben a jegyzeteket. Nem találta sem valószerűtlennek, sem túlzónak a pokoli gyötrelmeket, s nem gondolt rá, hogy Dante az utolsó bugyorba valónak ítélte volna, ahol Ugolino fogai vég nélkül marcangolják Ruggieri nyakszirtjét.

A vörös tapéta pávái mintha arra rendeltettek volna, hogy vad látomásokat ébresszenek, hanem Villari úr mégsem álmodott soha eleven madarak kuszaságából emelt szörnyűséges filagóriáról. Hajnalonta mindig ugyanazt az álmot látta, csak a körülmények változtak. Két férfi és Villari lépett a szobába revolverrel, vagy megtámadták a moziból jövet, vagy mindhárom együtt az az ismeretlen volt, aki meglökte, vagy ott vártak rá szomorúan az udvarban, és mintha nem ismerték volna fel. Az álma végén előkapta revolverét az éjjeliszekrény fiókjából (a fiókjában valóban revolvert őrzött), és tüzelt a férfiakra. A fegyver dörrenése ébresztette fel, de ez mindig csak álom maradt, és egy másik álomban megismétlődött a támadás, és egy újabb álomban ismét meg kellett hogy ölje őket.

Egy borongós júliusi reggelen ismeretlen emberek jelenlétére ébredt (nem a nyíló ajtó zajára). A szoba félhomályában magasnak látszottak, a félhomály furcsamód egyszerűvé tette vonásaikat (a szörnyű álmokban mindig határozottabbak voltak), mozdulatlanul és türelmesen virrasztottak, szemüket lesütötték, mintha a fegyverek súlya alatt görnyednének: Alejandro Villari és egy ismeretlen végül is utolérte. Egy intéssel arra kérte őket, várjanak, s befordult a fal felé, mintha tovább aludna. Vajon azért tette, hogy könyörületet ébresszen gyilkosaiban, vagy mert könnyebb elviselni egy döbbenetes eseményt, mint elképzelni és várni rá vég nélkül, vagy - és ez talán a legvalószínűbb - hogy a gyilkosok álommá váljanak, mint ahogy már oly sokszor odaálmodta őket ugyanabban az időben?

És ebben a bűvöletben oltotta ki életét a golyó.

Hargitai György fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

EMBER A KÜSZÖBÖN

Bioy Casares hozott Londonból egy különös háromélű tőrt, melynek markolata H betűt formált; barátunk, a British Council-beli Christopher Dewey azt mondta, hogy gyakori az ilyen tőr Hindosztánban. Ez a kijelentés arra ösztönözte, hogy megemlítse, két esztendőt töltött abban az országban a két háború között. (Ultra Auroram et Gangen; emlékezetem szerint így mondta latinul, egy Juvenalis-sort eltévesztve.) A történetek közül, melyeket aznap éjjel elmondott, az itt következőt bátorkodom leírni. A szöveg hűséges lesz: Allah szabadítson meg a kísértéstől, hogy hozzátegyek apró külsőséges részleteket, vagy kiplingi közbevetésekkel kiélezzem az elbeszélés egzotikus színezetét. Egyébként ennek ősi és egyszerű íze van, mint talán az Ezeregyéjszaká-nak, s ezt kár volna elrontani.

*

"Édeskeveset számít, hogy pontosan hol történt, aminek elmondására készülök. Meg aztán miféle fontossága lehet Buenos Airesben az Amritszar vagy Udh névnek? Elegendő tehát azt mondanom, hogy azokban az esztendőkben zavargások voltak egy muzulmán városban, s hogy a központi kormány egy erőskezű embert küldött a rend helyreállítására. Ez egy skót férfi volt, aki hadfiak neves családjából származott, s vérében volt az erőszak hagyománya. Egyetlenegyszer láttam a saját szememmel, de sohasem felejtem el koromfekete haját, kiugró arccsontját, merész orrát és a száját, széles vállát, erős viking testalkatát. David Alexander Glencairn lesz a neve ma esti történetemben: a két keresztnév igen megfelelő, mert olyan királyok viselték, akik vaskézzel kormányoztak. David Alexander Glencairn (meg kell szoknom, hogy így nevezzem), úgy gyanítom, félelmetes ember volt; jövetelének puszta híre is elegendő volt, hogy megnyugodjék a város. Ez nem akadályozta meg abban, hogy számos határozott intézkedést tegyen. Eltelt néhány év. A város és a kerület békességben élt: szikhek és muzulmánok félretették az ősi ellentéteket, s Glencairn .hirtelen eltűnt. Természetesen azt is beszélték, hogy elrabolták vagy megölték.

Mindezeket a dolgokat a főnökömtől tudtam meg, mert szigorú volt a cenzúra, s az újságok nem kommentálták (emlékezetem szerint meg sem említették) Glencairn eltűnését. Egy mondás szerint India nagyobb a világnál; Glencairn talán mindenható volt a városban, melyet egy dekrétum, egy aláírás a gondjaira bízott, de a birodalom adminisztrációjának gépezetében csak egy számjegy volt. A helyi rendőrség kutatásai haszontalannak bizonyultak; a főnököm úgy vélte, hogy egy magánszemély kevesebb gyanút kelthet, s több sikert érhetne el. Három vagy négy nap múlva (Indiában bőkezűen mérik az időt) már minden különösebb reménység nélkül róttam a szürke város utcáit, mely magába nyelt egy embert.

Szinte nyomban megéreztem annak az összeesküvésnek állandó jelenlétét, mely Glencairn sorsát akarta eltitkolni. Egy lélek sincs ebben a városban (sejthettem joggal), aki ne ismerné a titkot, s aki meg ne esküdött volna, hogy hallgatni fog. A legtöbb kikérdezett csak mélységes tudatlanságát hangoztatta; nem tudták, ki az a Glencairn, sohasem is látták, sohasem is hallottak róla. Mások, ezzel szemben, negyedórája látták, ezzel meg azzal beszélgetett, s még el is kísértek a házhoz, ahová azok ketten bementek, s ahol persze semmit se tudtak róluk, vagy azt mondták, épp most mentek el. Az egyik ilyen hazugnak ököllel vágtam a képébe. A tanúk helyeselték kitörésemet, és újabb hazugságokat gyártottak. Nem hittem nekik, de nem mertem elhallgattatni őket. Egyik este vékony borítékot kaptam, benne egy papírdarabkán néhány jel...

A nap már alászállott, mikor megérkeztem. A kerület egyszerű volt és szegényes; a ház igen alacsony; a járdáról beláttam a földes udvarok sorát, a háttérben némi világosság derengett. Az utolsó udvarban nem tudom, miféle muzulmán ünnepséget tartottak; egy vak ember érkezett vörös fából készült lanttal.

Lábam előtt, mozdulatlanul, mint egy halott tárgy, egy vénséges vén ember kuporgott a küszöbön. Elmondom, milyen volt, mert ez lényeges része a történetnek. A sok esztendő elkoptatta és lecsiszolta, mint a víz a követ vagy az emberek nemzedékei a bölcs mondásokat. Hosszú rongyok borították, vagy legalábbis nekem úgy tetszett, s a turbán, mely fejét övezte, az is csak egy darab rongy volt. A homályban felém fordította sötét arcát és hófehér szakállát. Nyíltan szólottam hozzá, mert már minden reményemet elvesztettem, David Alexander Glencairnről kérdeztem. Nem értett meg (talán nem is hallott), és így el kellett magyaráznom, hogy az egy bíró, és hogy őt keresem. Mikor kimondtam e szavakat, éreztem, hogy mennyire nevetséges ezt a vénséges vén embert faggatni, akinek alig több a jelen, mint valami jellegtelen neszezés. Hírt csak a Felkelésről vagy Akbárról adhat ez az ember (gondoltam), de Glencairnről nem. Amit mondott, megerősítette sejtésemet.

- Egy bíró! - mondta némi csodálkozással. - Egy bíró, aki elveszett, s akit keresnek. Ez még gyermekkoromban történt. Nem tudom az idejét, de még azelőtt történt, hogy Nikal Szeyn (Nicholson) meghalt Delhi falainál. Az elmúlt idő megmarad az emlékezetben; így hát felidézhetem, ami akkor történt. Isten megengedte haragjában, hogy romlásnak induljanak az emberek; szájuk átkokkal telt meg, csalárdsággal és ámítással. Mégis, nem mindenki fajtalanodott el, és amikor kihirdették, hogy a királynő elküld egy embert, aki rendet teremt az országban Anglia törvényei szerint, a kevésbé gonoszok örvendeztek, mert tudták, hogy a törvény jobb a felfordulásnál. Megérkezett a keresztény ember, elmulasztotta kötelességét, sanyargatta a népet, s nem palástolta a megvetendő bűnöket, s áruba bocsátotta ítéleteit. Kezdetben nem hibáztattuk; a kormányzó angol igazsága mindenki előtt ismeretlen volt, s az új bíró látszólagos tévedései talán megfeleltek a jogerős és titkos elveknek. Minden igazságot nyer az ő könyvében, szerettük volna gondolni, de túlságosan is szembetűnően hasonlított a világ minden rossz bírájához, s végül rá kellett jönnünk, hogy egyszerűen csak gonosz ember. Végül is zsarnok lett, és a szegény nép (hogy megbosszulja téves reménységét, mit valaha belé vetett) elhatározta, hogy elfogja, és ítéletet tesz rajta. Beszélni nem elég; a szándékból tettet kell kovácsolni. Az együgyűeken és az igen fiatalokon kívül senki sem hitte, hogy meg lehetne valósítani ezt a merész tervet, de szikhek és muzulmánok ezrei tartották szavukat, s egy napon, hitetlenkedve, végrehajtották azt, amit egyenként lehetetlennek tartottak. Elfogták a bírót, és börtönbe vetették egy városszéli tanyán. Azután megszólaltatták a sértett feleket vagy (némely esetben) az árvákat és az özvegyeket, hiszen azokban az években aztán nem pihent a hóhér bárdja. Végül - talán ez volt a legnehezebb - kerestek és kineveztek egy bírót, hogy ítélje el a bírót.

Ekkor néhány asszony lépett a házba, és félbeszakították az elbeszélést.

Később vontatottan folytatta:

- Az a hír járja, hogy nincs nemzedék, melyben ne volna négy igaz ember, aki titokban a vállán tartja s igazolja az Úr előtt a világegyetemet: e férfiak egyike lett volna a feddhetetlen bíró. De hol lehet rájuk lelni, ha rejtve járnak a világban és névtelenül, s ha látjuk sem ismerjük fel őket, s még maguk sem tudják, hogy micsoda küldetésük van? Valaki akkor azt mondta, hogy ha a sors elzárja tőlünk a bölcseket, keressük a balgákat. Ez a vélemény diadalmaskodott. A Korán tudósai, a törvény doktorai, szikhek, akik oroszlánok nevét viselik, és egy istent imádnak, hinduk, akik istenségek sokaságát imádják, Mahavira szerzetesei, akik azt tanítják, hogy a világegyetemnek olyan az alakja, mint egy szétterpesztett lábú emberé, a tűzimádók és fekete zsidók alkották a törvényszéket, de egy bolond ítéletére bízták a végső döntést.

Itt megzavarta néhány személy, aki eltávozott az ünnepségről.

- Egy bolond ítéletére bízták - ismételte -, hogy isten bölcsessége az ő szájából szóljon, s megszégyenítse az emberek gőgjét. Neve elveszett, vagy soha nem is ismerték, hanem meztelen járt ezeken az utcákon, vagy rongyokba burkolózva, számolgatta az ujjait a hüvelykjével, és a fákkal csúfolkodott.

Józan elmém fellázadt. Azt mondtam, hogy bolondra bízni a döntést a törvény megszegése.

- A vádlott elfogadta bíráját - hangzott a felelet. - Talán megértette: mivel az összeesküvők nagy veszedelembe kerülnének, ha szabadon bocsátanák, csak egy bolondtól remélheti, hogy nem ítélik halálra. Hallottam, hogy nevetett, mikor megmondták neki, ki a bíró. Sok napon és sok éjszakán át tartott a per a tanúk nagy száma miatt.

Elhallgatott. Valami nagy gond emésztette. Hogy mondjak valamit, megkérdeztem, hány napig tartott.

- Legkevesebb tizenkilenc napig - felelte.

Az ünnepségről távozók újra meg újra megzavarták; a bor tiltva van a muzulmánoknak, de az arcuk és hangjuk olyan volt, mint a részegeké. Valaki odakiáltott neki, ahogy elhaladt mellette.

- Pontosan tizenkilenc napig - igazított a szón. - A hitetlen kutya meghallgatta az ítéletet, és a kés a torkába mélyedt.

Vidám kegyetlenséggel beszélt. Megváltozott hangon fejezte be a históriát:

- Félelem nélkül halt meg; a legaljasabbakban is van valami virtus.

- Hol történt az, amit elmeséltél? - kérdeztem. - Egy tanyán?

Most először nézett a szemembe. Azután, lassan méricskélve a szavakat, megmagyarázta:

- Azt mondtam, hogy tanyán vetették börtönbe, nem azt, hogy ott ítélkeztek fölötte. Ebben a városban ítélték el: egy ilyen házban, mint ez itten. Az egyik ház mit sem különbözik a másiktól; csak az számit, hogy a pokolban vagy mennyben emelték-e.

Kérdeztem az összeesküvőkről.

- Nem tudok róluk - mondta nyugodtan. - Sok éve történtek ezek a dolgok, sok éve el is feledték. Talán az emberek elítélték őket, de Isten, az nem.

Ezt elmondta, aztán felállt. Éreztem, hogy szavaival elbocsátott, s attól a pillanattól fogva megszűntem létezni a számára. Férfiak és nők tömege, Pandzsáb valamennyi nemzetségéből valók, imádkozva és énekelve áradtak felénk, s csaknem eltapostak: megrémültem, hogy a szűk, kapualjnyi udvarokból annyi ember kerülhet elő. Mások a szomszédos házakból jöttek; bizonyára átmásztak a falakon... Lökdösődve és szitkozódva vágtam utat magamnak. Az utolsó udvarban ruhátlan emberrel találkoztam, sárga virágkoszorú volt a fején; mindannyian csókolgatták s ünnepelték; kard volt a kezében. A kard véres volt, mert kioltotta Glencairn életét, akinek megcsonkított tetemét megtaláltam a ház mögött, az istállóban."

Hargitai György fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

AZ ALEF

Estela Cantónak

O God, I could be bounded in a nutshell
and count myself King at infinite space

HAMLET, II. 2.

But they will teach us that Eternity is the Standing
still of the Present Time, a
Nunc-stans (as the Schools call it);
which neither they, nor any else understand no more than they
would a
Hic-stans for an Infinite greatnesse of Place
LEVIATHAN, IV. 46.

Egy perzselő februári délelőtt, amikor Beatriz Viterbo meghalt - lenyűgöző haláltusájában egy pillanatra se süllyedt az érzelgősségig, se a félelemig -, észrevettem, hogy a Constitución tér vaskeretes plakátállványain kicseréltek valami szőkedohány-reklámot; fájt a dolog, mert beláttam, hogy Beatriztól immár távozóban a szüntelen és hatalmas világegyetem, és ez csak az első változás egy végtelen változássorozatban. A világegyetem változhat, de én nem, gondoltam mélabús hiúsággal; tudom, hogy hiábavaló szerelmem olykor terhére volt, ám most, hogy Beatriz halott, én reménytelenül, de legalább megaláztatás nélkül emléke ápolásának szentelhetem magamat. Eszembe jutott, hogy április harmincadika Beatriz születésnapja; látogatást tenni ezen a napon a Garay utcai háznál, köszönteni az apját és Carlos Argentino Danerit, Beatriz unokabátyját, ezt kifogástalanul udvariasnak, talán elmulaszthatatlannak találtam. Ott várnék megint a telezsúfolt kis szalon félhomályában, tüzetesen újra szemügyre venném Beatriz számtalan arcképét. Beatriz Viterbo profilban, színes képen; Beatriz félálarccal egy 1921-es farsangi mulatságon; Beatriz első áldozása; Beatriz aznap, hogy házasságot kötött Roberto Alessandrival; Beatriz kis idővel a válása után, ebéden a Zsokéklubban; Beatriz Quilmesben Delia San Marco Porcellel és Carlos Argentinóval; Beatriz a kínai pincsivel, amit Villegas Haedótól kapott; Beatriz szemben és félprofilban, mosolyogva, keze az állán... Már nem kellene szerény könyvajándékokkal indokolnom jelenlétemet, mint valamikor; egyébként a könyveket, végül rájöttem, jobb, ha felvágom, különben pár hónap múlva megállapíthatom, hogy ki se nyitották őket.

Beatriz Viterbo 1929-ben halt meg; azóta nem múlt el április harmincadika, hogy föl ne kerestem volna otthonát. Általában negyed nyolckor érkeztem, és körülbelül huszonöt percig maradtam; minden évben kissé később jelentem meg, és egy pillanattal tovább maradtam; 1933-ban a szakadó zápor is kedvezett: meg kellett hívniuk vacsorára. Ezt a jó kis ürügyet persze nem hagytam figyelmen kívül; 1934-ben nyolc óra után érkeztem egy kis Santa Fe-i süteménnyel: egész magától értetődően ott maradtam vacsorára. Így ezeken a mélabús és hiábavalóan erotikus születésnapokon Carlos Argentino Daneri lassanként a bizalmába fogadott.

Beatriz magas, törékeny és egy cseppet hajlott hátú volt; a mozgásában (ha szabad túloznom) volt valami bájos félszegség, valami bujkáló révület; Carlos Argentino erőteljes, pirospozsgás, a haja ősz, a vonásai finomak. Valami kis állása van egy hitvány könyvtárban a város déli felében; tiszteletet parancsoló, egyszersmind tehetetlen ember; még nemrégiben is mindig odahaza töltötte az estéit és az ünnepeket. Két nemzedék múltán is megőrizte az olaszos sz-ező kiejtést és a széles, olasz hadonászást. Szellemi tevékenysége szakadatlan, szenvedélyes, sokoldalú és teljességgel jelentéktelen. Ontja a haszontalan párhuzamokat és a fölös aggályokat. Szép, hosszú, vékony keze van (mint egykor Beatriznak). Pár hónapig Paul Fort volt a rögeszméje, nem annyira a balladái, inkább a feddhetetlen dicsőség gondolata miatt. "Ő a francia költők királya - hajtogatta fontoskodva. - Hiába marsz belé, legmérgesebb nyilad se ér el hozzá."

1941. április harmincadikán bátorkodtam egy palack belföldi konyakkal is megtoldani a süteményt. Carlos Argentino megkóstolta, jónak találta, és néhány kupica után belefogott a modern ember magasztalásába.

- Úgy képzelem - mondta kissé érthetetlen hévvel -, hogy ott ül dolgozószobájában, úgyszólván egy város őrtornyában, körülötte a sok telefon, távíró, fonográf, rádiókészülék, mozigép, laterna magica, szótár, napirend, notesz, kézikönyv...

Megjegyezte, hogy az így fölszerelt embernek fölösleges az utazás; XX. századunk megváltoztatta Mohamed és a hegy meséjét; a hegyek most helyébe mennek a modern Mohamednek.

Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírra őket. Amint várható volt, azt válaszolta, hogy már meg is tette: ezek és más, nem kevésbé új gondolatok egy elbeszélő költemény Beköszöntőjében, Bevezetőjében vagy egyszerűbben Bevezető Énekében fordulnak elő; ezen a költeményen már évek óta dolgozott, réclame nélkül, fülsiketítő lárma nélkül, mindig arra a két mankóra támaszkodva, amit munkának és magánynak hívnak. Előbb szabadjára engedte képzeletét; azután következett a reszelés-csiszolás. A költeménynek ez volt a címe: A Föld; a bolygó leírását foglalta magába, amiből nyilván nem hiányzott se a festői csapongás, se a választékos felidézés.

Kértem, hogy - ha röviden is - olvasson fel egy részletet. Kinyitott egy íróasztalfiókot, és kihúzott belőle egy vastag paksamétát, egy jegyzetfüzetet - fedelén a Juan Crisóstomo Lafinur könyvtár címerpecsétjével -, és olvasta elégedett zengzetességgel:

Láttam, miként a hellén, sok várost, annyi népet,
éhet, munkát, s hogyan kel s hogyan megyen a nap le,
tényt én nem módosítok, el nevet nem ferdítek,
ám "poyage"-om csak képzelt, csak... "autour de ma chambre".

- Ez minden szempontból érdekes versszak - jelentette ki. - Az első sor a professzor, az akadémikus, a hellenista vagy éppen a pedánskodók tetszését vívja ki, akik a közvélemény jelentős rétegét képviselik; a második Homérosztól Hésziodoszhoz vezet át (burkolt tiszteletadás a vadonatúj épület homlokzatán az oktató költészet atyjának), olyan eljárást újítva meg, amelynek eredete az Írásban van, a felsorolásban, bővítésben vagy a halmozásban; a harmadik - barokk, dekadens művészet, a forma tisztult és elvakult kultusza - két iker félsorból áll; a negyedik leplezetlenül kétnyelvű, s ez minden olyan szellem feltétlen elismerését kivívja, aki érzékeny a mókára, fesztelen csipkelődésre. Egy szót se szólok a szokatlan rímelésről, se arról a tudós művészetről, amely keresettség nélkül lehetővé teszi, hogy négy verssorba három tudós célzást sűrítsek bele, amelyek harminc évszázad magvas irodalmát fogják át: az első az Odüsszeiá-ra utal, a második a Munkák és napok-ra, a harmadik a halhatatlan apróságra, amit a Szavojai pihent tollának köszönhetünk... Megint rájöttem, hogy a modern művészet a nevetés, a scherzo balzsamát követeli. Határozottan eljött Goldoni ideje!

Még sok szakaszt felolvasott, valamennyi megnyerte a tetszését, és bőséges megjegyzésekre indította. Pedig nem volt bennük semmi figyelemre méltó; még érezhetőn rosszabbnak se találtam őket az előzőnél. Létrejöttükben a szorgalom, az igénytelenség és a véletlen működött közre; Daneri csak utólag magyarázott beléjük értékeket. Láttam, hogy a költő munkája nem a költeményben rejlett, inkább a leleményességben, hogy miképpen nyilvánítsa csodálatra méltónak a költeményét; persze az ő szemében ez az utólagos munka módosította a művet, de a másokéban nem. Daneri eredeti módon tudott beszélni; de verstani ügyetlensége majdnem mindig megakadályozta, hogy ezt az eredetiséget a költeménybe is átültesse.[1]

Életemben egyetlenegyszer alkalmam volt áttanulmányozni a Poly-Olbion tizenötezer alexandrinját, ezt a környezetrajzi eposzt, melyben Michael Drayton számba vette Anglia állat- és növényvilágát, vízrajzát, hegyrajzát, katonai és egyházi történetét; meg vagyok győződve, hogy ez a jelentékeny, de korlátozott érdekű alkotás nem olyan unalmas, mint Carlos Argentino óriási, hasonló vállalkozása. Ő ugyanis föltette, hogy az egész földkerekséget megverseli; 1941-re már elkészült belőle egy-két rész: néhány hektár Queensland államból, az Ob folyó több kilométeres szakasza, egy gáztartály Veracruztól északra, a Concepción egyházközség főbb üzletházai, Mariana Cambaceres de Alvear villája a Szeptember 11. utcában, Belgranóban, és egy gőzfürdő nem messze a híres brightoni akváriumtól. Felolvasott néhány fáradságos szemelvényt költeménye ausztráliai részéből; ezekből a vontatott és otromba alexandrinokból már a bevezetés viszonylagos elevensége is hiányzott. Egy strófát közlök belőle:

Tudják meg, jobb felé, ott, az útszéli jelkőtől
(persze csak mindig észak-északnyugatról menve)
búsul egy csontváz. - És a színe? Mennyfehér lenne,
s a juhakol miatta nem üt el temetőtől.

- Két merész fordulat - kiáltotta lelkesen -, de igazolja a siker, már hallom is az elismerő morajt! Azt meghiszem, azt meghiszem. Az egyik az "útszéli" jelző, amely csak így, en passant pontosan kifejezi a mezei és pásztori munkákkal járó elkerülhetetlen unalmat, azt az unalmat, amit se a Georgikon, se a mi híres Don Segundó-nk sose mert ilyen közvetlen elevenséggel kifejezni. A másik a "búsul egy csontváz" erőteljes prózaisága, amit a finnyás olvasó alighanem borzadállyal fog elutasítani, de méltányolni fog mindenekelőtt a férfias ízlésű kritika. Különben ez az egész verssor rendkívül érdekes. A második felében igen eleven párbeszédet folytat az olvasóval; előre hangot ad az olvasó kíváncsiságának, egy kérdést ad a szájába, és válaszol is rá... azon nyomban. És mit szólsz ehhez a telitalálathoz, hogy "mennyfehér"? Ez a festői kifejezés az égre utal, amely az ausztráliai táj igen fontos tényezője. Ha nincs ez az utalás, a kép színei túlságosan sötétek lennének, és az olvasó szeretné becsukni a könyvet, mert lelkében, mélységes mélyen, úrrá lenne a komor és gyógyíthatatlan mélabú.

Éjfél felé elköszöntem.

Később, a második vasárnap, Daneri fölhívott telefonon, azt hiszem, életében először. Ajánlotta, hogy találkozzunk négy órakor, "igyunk meg egy pohár tejet a szomszédos bárban, amely, hála Zunino és Zungri - biztos emlékszel: a háztulajdonosaim - haladó szellemének, ott létesült az utcasarkon; meg kell ismerned ezt a kis cukrászdát". Elfogadtam a meghívást, inkább megadóan, mint lelkesen. Nagy nehezen asztalt is kaptunk; az irgalmatlanul modern bár nem is igen volt hitványabb, mint gondoltam; a szomszédos asztaloknál a vendégek izgatottan hajtogatták, hogy mekkora összeget fizetett ki Zunino és Zungri a mellényzsebből. Carlos Argentino úgy tett, mintha valami tetszetős részletet csodálna a világítóberendezésen (amit már bizonyára ismert), és így szólt hozzám némi szigorúsággal:

- Nincs mit tenned, be kell vallanod, hogy ez a lokál a legelőkelőbb floresi lokálokkal is állja a versenyt.

Aztán felolvasott négy-öt oldalt a költeményéből. Egy silány elv szerint javította át, szóvirágokkal tűzdelte meg őket: ahol eleinte azt írta, "kéklő", most ontotta az ilyesmiket, hogy "azúros", "kékeskés", sőt "azúrló". Ez a szó, hogy "teljes", nem volt elég gyatra neki. Egy gyapjúmosó hömpölygő leírásában inkább ilyesmiket választott, hogy "tejellő", "tejeskedő", "tejelkedő", "tejlő"... Keserűen szapulta a kritikusokat; azután elnézőbben olyan emberekhez hasonlította őket, "akiknek nincs nemesfémük, se gőzprésgépük, se hengerművük és kénsavuk az ékszerötvözéshez, de meg tudják mutatni másoknak, hogy hol található az ékszer". Azután mindjárt az előszómániát bírálta, "amin már a Lángelmék Királya gúnyolódott a Don Qutjote mulatságos előszavában". De azért elismerte, hogy egy új mű elején helyénvaló a ragyogó bevezetés, egy jelentős és erőteljes író aláírásával ellátott méltatás. Hozzátette, hogy ki akarja adni költeménye első énekeit. Most értettem meg ezt a furcsa telefonmeghívást... Ez az ember meg akar kérni, hogy előszót írjak ehhez a pedáns halandzsához. Félelmem alaptalan volt: Carlos Argentino kényszeredett csodálattal megjegyezte, hogy azt hiszi, nem csalódik, ha úgy véli: Álvaro Melián Lafinur, a jeles irodalmár szilárd tekintélynek örvend mindenfelé, és ha én megkérném, örömmel írna előszót a költeményhez. A kudarc megbocsáthatatlan volna, ezért a mű két vitathatatlan érdemét kellene hangsúlyoznom: a tökéletes formát és a tudományos alaposságot, "mert a szóképek, fordulatok, szóvirágok eme hatalmasan burjánzó kertjében minden, de minden részlet a legszigorúbb valóságon alapul". Még hozzátette, hogy Beatriz mindig jól megvolt Álvaróval.

Bólogattam, szaporán bólogattam. A nagyobb valószínűség kedvéért megjegyeztem, hogy nem hétfőn, hanem majd csütörtökön beszélek Álvaróval: azon a kis vacsorán, amellyel rendszerint az íróklub minden ülése végződik. (Ilyen vacsorák nem léteznek, de az ülések kétségtelenül csütörtökön vannak, ezt Carlos Argentino Daneri megnézheti a lapokban, s ez valószerűvé tette a mondatot.) Kitaláltam és egyszersmind átláttam szándékát, ezért azt mondtam, hogy mielőtt a bevezető dolgára térnék, majd a mű érdekes szerkezetét taglalom. Elköszöntünk; amint befordultam a Bernardo de Irigoyen utca sarkán, tárgyilagosan szembenéztem a kilátásaimmal: a) beszélek Álvaróval, és megmondom, hogy Beatriz unokabátyja (ezzel a magyarázkodó körülírással legalább kimondhatom Beatriz nevét) írt egy költeményt, ami alighanem a végtelenségig tágítja a klapancia és a zűrzavar lehetőségeit; b) nem szólok Álvarónak. Előre láttam világosan, hogy lustaságból a b) lehetőséget választom.

Péntek reggeltől kezdve tartottam a telefontól. Méltatlankodva gondoltam rá, hogy ez a szerkezet, amely néha Beatriz immár elveszett hangját közvetítette hozzám, odáig süllyedhet, hogy Carlos Argentino Daneri hasztalan és talán dühös sopánkodását fogja fel, akit becsaptam. Szerencsére nem történt semmi, azt nem számítva, hogy természetesen nehezteltem rá: megbíz egy kényes eljárással, azután meg elfeledkezik rólam.

Már nem féltem a telefontól, de október végén Carlos Argentino fölhívott. Nagyon izgatott volt, eleinte meg se ismertem a hangját. Szomorúan és mérgesen hadarta el, hogy az a telhetetlen Zunino és Zungri azzal az ürüggyel, hogy kibővíti máris óriási cukrászdáját, le akarja bontani a házat, ahol a Daneri család lakik.

- A szüleim házát, az én házamat, a jó öreg Garay utcai házat - hajtogatta, a zengzetes siránkozásban talán meg is feledkezve fájdalmáról.

Nem esett nagyon nehezemre, hogy osztozzam a gyötrelmében. Ha elmúlt az ember ötvenéves, minden változás a múló idő gyűlöletes jelképe; meg aztán arról a házról volt szó, amely énnekem szüntelenül Beatrizról mesélt. Meg is akartam pendíteni ezt a meglehetős kényes dolgot; de ő rám se hallgatott. Azt mondta, hogy ha Zunino és Zungri kitart képtelen elhatározása mellett, az ő ügyvédje, doktor Zunni ipso facto kamatos kártérítést fog követelni tőlük, és százezer pesót fog behajtani rajtuk.

Zunni neve megtette rám a hatását; a Caseros és Tacuarí utca sarkán levő irodája legendás hírű. Megkérdeztem, hogy az ügyvéd vállalta-e már az ügyet. Daneri azt mondta, még aznap délután beszél vele! Habozott, majd azon a fakó, tompa hangon, amelyen valami nagyon bizalmas dolgot szoktunk közölni, azt mondta, hogy okvetlenül szüksége van a házra, különben nem tudja befejezni a költeményét; mert a pince egyik sarkában ott van egy Alef. Megjegyezte, hogy az Alef a mindenségnek egy olyan pontja, amely minden más pontot magába foglal.

- Az ebédlő alatt van - magyarázta, s izgalmában megeredt a nyelve. - Az enyém, az enyém; kicsi koromban fedeztem fel, amikor még iskolába se jártam. A pincelépcső meredek, a nagybátyáim megtiltották, hogy lemenjek, de valaki azt mondta, hogy odalenn egy egész világ van. Később rájöttem, hogy egy nagy ládáról beszélt, de tapasztaltam, hogy odalenn egy egész világ van. Titokban lementem, legurultam a tiltott lépcsőn, elestem. Amikor kinyitottam a szememet, megláttam az Alefet.

- Az Alefet? - ismételtem meg.

- Igen, azt a helyet, ahol a világegyetem minden helye megtalálható, s tisztán és minden oldalról láthatón. Senkinek se árultam el a felfedezésemet, de máskor is visszamentem. A gyermek nem is érthette még, hogy ez a kiváltság azért adatott meg neki, hogy majd egyszer a férfi papírra vethesse a költeményt! Zunino és Zungri nem fog kifosztani, nem és nem! Doktor Zunni törvénykönyvvel a kezében fogja bebizonyítani, hogy az Alef az én elidegeníthetetlen tulajdonom.

Próbáltam szót érteni vele.

- De hát nincs nagyon sötét a pincében?

- Makrancos elmébe nem hatol be az igazság. Ha a föld minden helye ott van az Alefben, minden világosságnak, minden lámpának, minden fényforrásnak is benne kell lennie.

- Megyek, és rögtön megnézem.

Lecsaptam a kagylót, mielőtt tiltakozhatott volna. Ha egyetlen tény a tudomásunkra jut, máris fölfedezünk egy sereg azelőtt észre se vett adatot, amelyek igazolják a tényt; csodálkoztam, hogy is nem jöttem rá eddig, hogy Carlos Argentino őrült. Különben az egész Viterbo család... Beatriz (magam is gyakran leszögeztem) szinte irgalmatlanul éleslátó gyerek és nő volt, de volt benne sok vonás, közöny, révület, fölény, valóságos kegyetlenség, aminek talán kóros magyarázata van. Carlos Argentino elmebaja beteges örömmel töltött el; lelkünk mélyén mindig utáltuk egymást.

Amint odaértem a Garay utcába, a szobalány kérte, hogy szíveskedjek várni egy kicsit. Az úr, mint mindig, a pincében van, fényképeket hív elő. Az elhanyagolt zongorán, az üres virágváza mellett Beatriz nagy és ügyetlenül festett arcképe (inkább valószerűtlenül, mint idejétmúltan) mosolygott. Senki se láthatott bennünket; s én kétségbeesett gyöngédségi rohamomban odamentem a képhez, és így szóltam hozzá:

- Beatriz, Beatriz Elena, Beatriz Elena Viterbo, Beatriz drágám, örökre elvesztett Beatrizom, én vagyok itt, Borges.

Hamarosan Carlos is belépett. Szárazon fogadott; láttam, hogy másra se tud gondolni, csak az jár az eszében, hogy elveszti az Alefet.

- Egy kupica hamis konyak - rendelkezett -, aztán levonulsz a pincébe. Tudod, elengedhetetlen a hanyatt fekvés. Akárcsak a sötétség, a mozdulatlanság; kissé a szemnek is szoknia kell. Lefekszel a kövezetre, merőn nézed annak az áldott lépcsőnek tizenkilencedik fokát. Én otthagylak, leengedem a csapóajtót, és egyedül maradsz. Ha valami rágcsáló ijesztget, oda se neki! Pár perc múlva meglátod az Alefet. Az alkimisták és kabbalisták mikrokozmoszát, közmondásos és kézzelfogható barátunkat, a multum in parvó-t.

Amikor az ebédlőbe értünk, még hozzátette:

- Persze ha nem látod, tehetetlenséged nem ingatja meg bizonyságomat... Menj le; rövidesen elbeszélgethetsz Beatriz minden képmásával.

Gyorsan lementem, torkig voltam ezekkel a mihaszna szavakkal. A pince alig volt szélesebb, mint a lépcső, és olyan volt, akár egy kút. A tekintetemmel hiába kerestem a ládát, amelyről Carlos Argentino beszélt. Az egyik sarok tele volt zsúfolva dobozba tömött palackokkal és vászonzsákokkal. Carlos kivett egy zsákot, összehajtotta, és egy bizonyos helyen leterítette.

- Hitvány egy vánkos - mondta -, ha csak egy centivel is magasabbra teszem, nem fogsz látni semmit, azt pedig sajnálhatod. Na, nyújtózz csak ki a földön, te dromedár, és számolj tizenkilenc fokot.

Teljesítettem nevetséges utasításait; végül magamra hagyott. Gondosan becsukta a csapóajtót; úgy éreztem, teljes sötétség vesz körül, bár később fölfedeztem egy hasadékot. Egyszeriben rájöttem, milyen veszély fenyeget; mérget ittam, majd hagytam, hogy egy őrült eltemessen. Carlos fennhéjázása arra vallott, hogy fél, hátha nem látom meg a csodát; Carlos ha meg akarja óvni a rögeszméjét, ha nem akarja bevallani, hogy őrült, kénytelen megölni engem. Valami zavaros nyugtalanság fogott el, de megpróbáltam nem a kábítószer hatásának, hanem a kényszeredett testhelyzetnek tulajdonítani. Lehunytam, majd újra kinyitottam a szememet. És megláttam az Alefet.

Most érek elbeszélésem kimondhatatlan lényegéhez; itt kezdődik írói kétségbeesésem. Minden nyelv csupán jelek ábécéje, melynek használata föltételezi a múltat, és ezt minden beszélgető átéli. Hogyan közöljem másokkal ezt a végtelen Alefet, melyet csak alig fog fel félénk emlékezetem? A misztikusok hasonló helyzetben ontják a jelképeket: ha az istenséget akarja kifejezni, egy perzsa a madárról beszél, amely valami módon minden madarat képvisel; Alanus de Insulis egy gömbről, amelynek középpontja mindenütt van, de a kerülete sehol; Ezékiel egy négyarcú angyalról, aki kelet és nyugat, észak és dél felé fordul egyszerre. (Nem ok nélkül említem ezeket megfoghatatlan hasonlatokat; kapcsolatban vannak az Aleffel.) Talán megengednék az istenek, hogy én is valami hasonló képet találjak, de akkor elbeszélésemet megrontaná az irodalom, a tévedés. Egyébként megoldhatatlan a fő kérdés: a végtelennek akár csak részleges felsorolása. Ebben a mérhetetlen pillanatban sok-sok millió gyönyörű vagy borzasztó eseményt láttam; de egyik sem ejtett úgy ámulatba, mint az, hogy minden ugyanazon a helyen mutatkozott, de átfedés és áttetszés nélkül. Az én szemem mindent egyidejűleg látott: leírni csak sorjában tudom, mert ilyen a nyelv. De azért valamit elmondok belőle.

A lépcsőfok alján jobboldalt egy kis tarka, szivárványló gömböt láttam, amely szinte elviselhetetlenül ragyogott. Eleinte azt hittem, hogy forog; azután rájöttem, hogy ez a mozgás csak érzékcsalódás, amit a gömbön kivehető szédítő látvány okoz. Az Alef átmérője két vagy három centi lehetett, de benne volt a világűr, nem kicsiben, hanem eredeti térfogatával. Minden tárgy (például a tükör üveglapja) végtelen sok tárgynak felelt meg, mert egyszerre és tisztán láttam a világegyetem minden pontjáról. Láttam a mozgalmas tengert, láttam a hajnalt és az estét, láttam Amerika embertömegeit, láttam egy fekete piramis közepében egy ezüstös pókhálót, láttam egy zegzugos labirintust (ez London volt), láttam véghetetlen szemeket ott egész közelről, amint fürkészve nézték magukat bennem, mint egy tükörben, láttam bolygónk minden tükrét, de egyikben sem láttam magamat, láttam a Soler utcában egy udvar végében ugyanolyan kőpadlót, amilyet harminc évvel ezelőtt egy Fray Bentos-i ház előcsarnokában, láttam szőlőfürtöt, havat, dohányt, ércteléreket, vízpárát, láttam domború egyenlítői sivatagokat és homoktengerük minden szemét, láttam Invernessben egy asszonyt, akit nem felejtek el, láttam vadul lobogó haját, büszke alakját, láttam egy mellrákot, láttam egy kör alakú, szikkadt földdarabot egy járdán, ahol azelőtt egy fa állt, láttam egy adroguéi villában Plinius első, Philemon Holland-féle angol fordításának egy példányát, láttam egyszerre minden oldal minden betűjét (gyermekkoromban csodálkoztam, hogy nem keverednek össze, és hogy nem szóródnak szét éjszaka a becsukott könyv betűi), láttam éjszakát és nappalt egy időben, láttam egy querétarói naplementét, amely mintha egy bengáli rózsa színét tükrözte volna, láttam saját üres hálószobámat, láttam egy alkmaari dolgozószobában egy földgömböt két tükör közt, melyek a végtelenségig sokszorozták, láttam lobogó sörényű lovakat hajnalban a Kaszpi-tenger fövenyén, láttam egy kéz finom csontozatát, láttam csata után életben maradt katonákat, amint levelezőlapokat adnak postára, láttam egy mirzapuri kirakatban egy csomag spanyol kártyát, láttam néhány páfrány ferde árnyékát egy melegház padlóján, láttam tigriseket, dugattyúkat, bölényeket, hullámverést és seregeket, láttam minden hangyát, ahány csak van a földön, láttam egy perzsa asztrolábot, láttam az íróasztal egyik fiókjában (s az írástól megremegtem) hihetetlenül szókimondó, trágár leveleket, amiket Beatriz írt Carlos Argentinónak, láttam egy kedves emlékművet Chacaritában, láttam egy valamikor oly bájos lénynek, Beatriz Viterbónak szörnyű maradványait, láttam tulajdon sötét vérem keringését, láttam a szerelmes összefonódást és a halál átváltozását, láttam az Alefet mindenfelől, láttam az Alefen a földet és a földön ismét az Alefet, és az Alefen a földet, láttam az arcomat és zsigereimet, láttam az arcodat; szédület fogott el, és sírtam, mert szemeim látták ezt a titkos és sejtelmes tárgyat, amelynek nevét bitorolják az emberek, de amit soha ember nem látott: a megfoghatatlan világegyetemet.

Áthatott a végtelen tisztelet, a végtelen irgalom.

- Na, biztos elképedtél, hogy így bámészkodhatsz hívatlanul - mondta egy gyűlöletes, kedélyeskedő hang. - Ne is törd a fejedet, ezt a csodát egy évszázad alatt se hálálhatod meg nekem. Micsoda remek leshely, Borges barátom!

A legfelső lépcsőfokon megjelent Carlos Argentino lába. A hirtelen támadt derengésben nagy nehezen föltápászkodtam, és csak hebegtem: - Remek. Igazán remek.

Közönyös hangomtól magam is meglepődtem. Carlos Argentino aggodalmasan érdeklődött:

- Mindent jól láttál? Színesen?

Ebben a pillanatban eltökéltem, hogyan állok bosszút. Nyájasan, látható megindultsággal, idegesen, szórakozottan megköszöntem Carlos Argentino Danerinek, hogy vendégül látott a pincéjében, és nógattam, hogy használja ki az alkalmat, ha már lebontják a házát, hagyja itt ezt az ártalmas nagyvárost, amely nem kímél senkit, higgye el, senkit! Az Alefről nem voltam hajlandó beszélgetni, csendesen, de határozottan elzárkóztam; amikor elköszöntem, átöleltem, és megint elmondtam neki, hogy a vidék és a nyugalom nagy orvos.

Az utcán, a Constitución lépcsőjén, a földalattin minden arc ismerősnek tetszett. Féltem, hogy nincs többé semmi, ami meglephetne, és féltem, hogy most már mindig úgy érzem, mintha mindenhová visszatérnék. Szerencsére néhány álmatlan éjszaka után mindent elfeledtem.

*

Utóirat. 1943. március 1.

A Garay utcai ház lebontása után fél évvel a Procusto könyvkiadó nem riadt vissza a költemény terjedelmétől, és piacra bocsátott egy válogatást az "Argentin képekből". Mondani se kell, hogy mi történt. Carlos Argentino Daneri megkapta az Irodalmi Nemzeti Díj második fokozatát.[2] Az első fokozatot doktor Aita kapta; a harmadikat doktor Mario Bonfanti; hihetetlen, de az én művem, A hamiskártyás lapjai egyetlen szavazatot se kapott. Ezúttal ismét diadalmaskodott az értetlenség és féltékenység! Danerit régóta nem látom; az újságok szerint hamarosan újabb kötettel ajándékoz meg bennünket. Szerencsés tolla (amit nem az Alef nyűgöz le többé) Acevedo Díaz doktor művének szemelvényeit verseli meg.

Még két megjegyzés: az egyik az Alef természetéről, a másik a nevéről. Ez utóbbi, mint ismeretes, az első betű neve a szent nyelv ábécéjében. Történetemben nem látszik véletlennek a használata. A Kabbalában ez a betű jelzi az En Szofot, a határtalan és tiszta istenséget; azt is mondták róla, hogy az alakja egy emberhez hasonlít, aki az égre és a földre mutat, hogy jelezze: az alsó világ a felsőnek tükre és térképe; a Mengenlehré-ben a transzfinit számok jelképe, amelyekben az egész nem nagyobb, mint egy része. Csak azt szeretném tudni, Carlos Argentino találta ki ezt a nevet, vagy, mint egy másik olyan pont nevét, amelyben minden pont egyesül, olvasta valahol abban a számtalan sok műben, amit az Alef tárt föl neki odahaza? Bármily hihetetlennek tetszik, azt hiszem, hogy van (vagy volt) egy másik Alef, azt hiszem, hogy a Garay utcai Alef hamis Alef volt.

Meg is mondom, hogy miért. 1867 körül Burton kapitány a brit konzul tennivalóit látta el Brazíliában; 1942 júliusában Pedro Henríquez Ureña egy santosi könyvtárban fölfedezte Burton egyik kéziratát; ez egy tükörről szól, amit keleten Iszkandar Dzú'l Qarnainnak, vagyis Macedóniai Kétszarvú Sándornak tulajdonítanak. A tükör lapján ott látszott az egész világmindenség. Burton más hasonló szerkezetekről is megemlékezik - Kai Khoszrou hétrészes kupájáról, Táriq ibn Zijád tükréről, amit egy toronyban talált (Ezeregyéjszaka, 272), arról a tükörről, amit Szamoszatai Lukiánosz tanulmányozhatott a holdban (Igaz Történet, I. 26), a csillámló lándzsáról, amit Capella Szatirikon-jának első könyve Jupiternek tulajdonít, Merlin egyetemes tükréről, amely "kerek és homorú, és üvegvilághoz hasonlít" (The Faerie Queene, III. 2, 19), és ezeket a furcsa szavakat fűzi hozzá: "De az előbbiek (azon kívül, hogy van egy kis hibájuk, az, hagy nem léteznek) közönséges optikai műszerek. A kairói Amr mecsetben összegyűlő hívek jól tudják, hogy a világegyetem ott van a főudvart körülvevő kőoszlopok közt az egyiknek a belsejében... Persze senki sem láthatja, de akik odateszik a fülüket az oszlophoz, kijelentik, hogy hamarosan hallják a mindenség nyüzsgő moraját... A mecset a VII. században épült; az oszlopok más, iszlámot megelőző vallások templomainak maradványai, mert amint Ibn Khaldún írta: A nomádok alapította birodalmakban minden kőépítkezés elengedhetetlen föltétele az idegenek bejövetele.

Vajon egy kő mélyén rejtőzik ez az Alef? Akkor láttam, amikor mindent láttam, de aztán elfelejtettem? Elménket mállasztja a feledés; az évek tragikus porladásában magam is egyre inkább összezavarom és elfelejtem Beatriz vonásait.

Benyhe János fordítása


A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] Pedig emlékszem egy szatírájának néhány sorára, ahol keményen ostorozta a rossz költőket:
Ez a tudákosságnak harci vértezetébe
öltözteti a verset, az meg pompás ruhába,
mindkettő fura szárnyát emelgeti hiába,
szegények elfeledték: csak egy a fő, hogy szép-e.

Csak azért tett le ennek a költeménynek a közléséről, mert félt, hogy rengeteg hatalmas és könyörtelen ellenséget szerez vele magának.
[2] "Megkaptam - írta nekem - szomorú gratulációdat. Szánni való barátom, reszketsz a féltékenységtől, de ha megpukkadsz is, be kell vallanod, hogy ezúttal a legtetszetősebb piros tollat tűzhettem a sapkám mellé, s egy kalifához méltó pompás rubinkövet a turbánomra."


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.