Homokkönyv


A MÁSIK

1969 februárjában történt a dolog, Cambridge-ben, Bostontól északra. Nem írtam meg mindjárt, mert legszívesebben elfelejtettem volna; féltem, hogy beleőrülök. Most, 1972-ben már azt hiszem, hogy ha megírom, mások majd úgy olvassák, mint valami mesét, és évek múlva talán már énnekem is csak mese lesz.

Mondhatom, már akkor is elég szörnyű volt, hát még utána, azon a sok álmatlan éjszakán! De azért nem biztos, hogy ha elmondom, más is úgy odalesz tőle.

Délelőtt tíz óra lehetett. Egy padon üldögéltem a Charles folyó partján. Jobbfelől, úgy ötszáz méternyire, egy magas épület volt; ma sem tudom a nevét. Jókora jégdarabok úsztak a szürke vízen. A folyóról óhatatlanul az idő jutott az eszembe. Hérakleitosz évezredes példázata. Jól aludtam az éjjel, azt hiszem, a tegnap délutáni órám is tetszett a hallgatóknak. Egy lélek se járt a közelben.

Egyszer csak úgy éreztem, hogy már nem először élem át ezt a pillanatot (pszichológusok szerint kimerültség jele). Időközben leült valaki a pad túlsó végére. Inkább egyedül maradtam volna, de nem akartam rögtön fölállni; ne gondoljon udvariatlannak. A másik fütyörészni kezdett. Aznap sok meglepetésben volt részem, mindjárt ez volt az első. Elías Regules kreol dalát, a La taperá-t fütyülte, vagyis próbálta fütyülni (sose volt valami jó hallásom). A dal egy régi kertet idézett föl bennem, amely nincs többé, és eszembe juttatta Álvaro Melián Lafinurt, aki már oly sok év óta halott. Aztán a szöveg. Az első szakaszt dudorászta. Ha nem Álvaro hangján is, de az Álvaro hangját akarta utánozni. Borzadva ismertem rá.

Közelebb húzódtam, és így szóltam hozzá:

- Mondja csak, uram, ön argentin vagy uruguayi?

- Argentin, de már tizennégy óta Genfben lakom - válaszolta.

Hosszú csend támadt. Aztán megkérdeztem:

- A Malagnou 17-ben, az orosz templommal szemben?

Azt válaszolta, hogy ott.

- Akkor önnek Jorge Luis Borges a neve - jelentettem ki. - Én is Jorge Luis Borges vagyok. 1969-et írunk és Cambridge városában vagyunk.

- Dehogyis - felelte; a saját hangomat hallottam, ha kissé messziről is.

- Én Genfben vagyok - tette még hozzá egy idő múlva -, itt ülök egy padon, pár lépésre a Rhône-tól. Csak az a furcsa, hogy úgy hasonlítunk egymáshoz, pedig ön jóval idősebb, azzal az ősz fejével.

- Majd meglátod, hogy nem hazudok - válaszoltam. - Mondok neked egypár dolgot, amit senki más nem tudhat. Van otthon nálunk egy kígyólábú ezüst teafőző, még a dédapánk hozta Peruból. Meg egy ezüsttál; mindig ott lógott a nyeregkápáról. A szobádban két sor könyv van a szekrényben. Lane háromkötetes Ezeregyéjszaká-ja acélmetszetekkel és, a fejezetek közt, apró betűs magyarázatokkal, Quicherat latin szótára, Tacitus Germaniá-ja latinul és Gordon fordításában, a Garnier-féle Don Quijote, a Véres kőtáblák Rivera Indartétól, a szerző ajánlásával, Carlyle Sartor resartus-ja, egy Amiel-életrajz és, a többi mögé dugva, egy fűzött könyv a balkáni népek szexuális szokásairól. És még egy emlék: az a délután a Dubourg téri ház első emeletén.

- Dufour - javított ki.

- Akkor legyen Dufour. Tovább soroljam?

- Ne - válaszolta. - Ez még nem bizonyíték. Ha én álmodom önt, persze hogy tudja, amit én. Akármeddig sorolhatja, semmi értelme.

Hát volt benne valami.

- Ha ez a reggel és ez a találkozás csak álom, akkor mindkettőnk azt hiszi, hogy biztos ő az, aki álmodik - feleltem. - Talán véget ér az álom, talán nem. De addig is nyilvánvaló, hogy tudomásul kell vennünk ezt az álmot, ahogy tudomásul vettük a mindenséget, azt, hogy a világra jöttünk, hogy látunk és lélegzünk.

- De hátha nem ér véget az álom? - mondta nyugtalanul.

Meg akartam nyugtatni őt is, magamat is; úgy tettem, mintha nagyon biztos volnék a dolgomban, pedig dehogy voltam...

- Az én álmom már hetven éve tart - mondtam. - Ha belegondolunk, nincs az az ember, aki ne találkozna önmagával, amikor visszatekint az életére. Mivelünk is ez történik most, csakhogy mi kerten vagyunk. Nem akarsz tudni valamit a múltamról, ami a te jövőd?

Szótlanul bólintott. Kissé tétován folytattam:

- Anya jól megvan Buenos Airesben, a Charcas és Maipú utca sarki házában, de apa már vagy harminc éve meghalt. A szíve vitte el. Halála előtt fél oldalára meg is bénult; a bal keze olyan volt a jobbon, mint egy gyerekkéz egy óriás kezén. Türelmetlenül, de zokszó nélkül várta a halált. Nagyanyánk is ott halt meg a háznál. Néhány nappal előtte mindannyiunkat magához hívott, és így szólt: "Nagyon öreg asszony vagyok, jó sokáig eltart, mire meghalok. Mindennapi dolog, ne zúgolódjatok, ez az élet rendje." Norah nővéred férjhez ment, és két gyereke van. Na és ti hogy vagytok otthon?

- Jól. Apánk most is mindig a valláson köszörüli a nyelvét. Az este is azt mondta: hogy Jézus is csak olyan, akár a gaucsó, folyton csak köntörfalaz, mást se mond, csak példabeszédet.

- Hát maga hogy van? - kérdezte még, némi habozás után.

- Nem tudom pontosan, hány könyvet írsz majd, de az biztos, hogy túl sokat. Fantasztikus novellákat fogsz írni, és olyan verseket, amelyek teneked nagyobb örömöt szereznek, mint másoknak. Majd tanítasz, mint az apád és még annyian a családban.

Jólesett, hogy nem firtatta, mi lett a könyvek sorsa: siker vagy bukás. Más hangon folytattam:

- Ami a történelmet illeti... Megint volt egy háború, nagyjából ugyanazok harcoltak egymás ellen. Franciaország csakhamar megadta magát; Anglia és Amerika újból megvívta a szokásos waterlooi csatát egy Hitler nevű német diktátor ellen. 1946 körül ismét föltűnt egy Rosas Buenos Airesben, szakasztott a rokonunk. Ötvenötben Córdoba tartomány mentett meg bennünket, mint annak idején Entre Ríos. Rossz idők járnak mostanában. Oroszország világuralomra tör; Amerika meg húzódozik a nagyhatalmi szereptől, fogva tartja egy babona, a demokrácia. Országunk napról napra falusiasabb. Falusiasabb és önteltebb, mintha csak szemellenzőt viselne. Nem csodálnám, ha maholnap latin helyett guaranít tanítanának az iskolában.

Észrevettem, hogy alig figyel rám. Meg volt illetődve, ösztönös félelemmel töltötte el valami, ami lehetetlen, de mégis bizonyos. Én sose voltam apa, mégis olyan szeretet támadt bennem ez iránt a szegény fiú iránt, mintha vér volna a véremből és hús a húsomból. Megláttam, hogy könyvet szorongat a kezében. Megkérdeztem, hogy mi az.

- Fjodor Dosztojevszkij műve, a Megmételyezettek vagy talán Ördögök - válaszolta némi büszkeséggel.

- Már nemigen emlékszem rá. Jó könyv?

Alig mondtam ki, máris megéreztem, hogy szentségtörő kérdést tettem föl.

- Az orosz mester - darálta - mindenki másnál mélyebbre hatolt a szláv lélek rejtelmeibe.

Ahogy hallgattam a szavalását, úgy láttam, hogy megnyugodott egy kicsit.

Kérdeztem, hogy még mi mást olvasott a mestertől.

Két-három könyvet említett, köztük A hasonmás-t.

Kérdeztem, hogy, olvasás közben, jól meg tudja-e különböztetni a szereplőket, mint Joseph Conradnál, és hogy a szerző egész életművét át akarja-e tanulmányozni.

- Hát, azt azért nem... - válaszolta kissé meghökkenve.

Kérdeztem, hogy mit ír, és azt mondta, egy versesköteten dolgozik, az lesz a címe, hogy Vörös himnuszok. De arra is gondolt, hogy Vörös ritmusok.

- Miért ne? - mondtam neki. - Egész jó elődökkel dicsekedhetsz. Ott van Rubén Darío és a kék vers, meg Verlaine és a szürke dal.

Ügyet se vetett rám; kifejtette, hogy az ő könyve az emberi testvériséget fogja megénekelni. Napjaink költője nem fordíthat hátat korának.

Elgondolkodtam, és megkérdeztem, hogy csakugyan testvérének érez-e mindenkit. Teszem azt, minden temetkezési vállalkozót, minden postást, minden búvárt, mindenkit, aki a páros oldalon lakik, minden afóniást satöbbi. Azt mondta, hogy könyve az elnyomottak és nyomorgók nagy tömegeiről szól.

- A te szegény, elnyomott tömegeid - válaszoltam -, ezek csak üres szavak. Csak az egyén létezik, ha egyáltalán létezik valaki. Tegnapi ember nem mai ember - mondta valamelyik görög. Talán mi vagyunk az élő példa rá, ezen a genfi vagy cambridge-i padon.

A nagy tettek csak a Történelem zordon lapjain járnak mindig együtt a nagy szavakkal. Amikor halálán van az ember, olyasmik jutnak az eszébe, mint egy kép, amelyet valaha gyerekkorában látott; csata előtt a katona is a sárról vagy az őrmesterről beszél. Különleges helyzetben voltunk, és, mi tagadás, nem voltunk fölkészülve rá. Óhatatlanul irodalomról beszélgettünk, és alighanem csupa olyan dolgot mondtam, amit újságíróknak szoktam mondani. Alter egó-m még új metaforák kitalálásában vagy fölfedezésében hitt, én meg csak olyan ismert és belső összefüggéseket kifejező metaforákban hittem, amelyekkel már megbarátkozott a képzeletünk. Az emberi öregség és a napnyugta, az álmok és az élet, időmúlás és vízfolyás. Azt a felfogást fejtegettem neki, amelyet majd csak évek múlva fogok kifejteni az egyik könyvemben.

Szinte rám se hallgatott. Egyszer csak megszólalt:

- Ha maga énbelőlem lett, akkor hogyhogy nem emlékszik rá, hogy 1918-ban egy koros úriemberrel találkozott, aki azt mondta, hogy ő is Borges?

Hát, ez fogas kérdés volt, erre nem is gondoltam.

- Talán olyan furcsa volt, hogy megpróbáltam elfelejteni - válaszoltam meggyőződés nélkül.

Óvatosan megkockáztatta:

- Hogy szolgál a memóriája?

Rájöttem, hogy egy alig húszéves ifjú szemében már csak olyan a hetven-egynéhány éves ember, mintha fél lábbal a sírban volna.

- Ki-kihagy, de azért még megjárja - válaszoltam. - Angolszászul tanulok, nem is vagyok a legrosszabb a csoportban.

Jó sokáig beszélgettünk, tovább, semhogy álom lehetett volna.

Fura ötletem támadt.

- Mindjárt be is bizonyíthatom, hogy nem álmodol engem - mondtam. - Hallgasd csak ezt a verssort, tudtommal sose olvastad.

Lassan szavalni kezdtem a híres sort:

L'hydre-univers tordant son corps écaillé d'astres.

Éreztem, hogy megdöbbent, valósággal megrémült. Halkan utánam mondta, külön-külön ízlelgette a csillogó szavakat.

- Hát igen - mormolta. - Sose tudnék ilyen sort írni.

Hugo révén egymásra találtunk.

Most jut eszembe, hogy előtte még lelkesen szavalt egy rövid verset, amelyben Walt Whitman azt a kettesben töltött tengerparti éjszakát idézi fel, amikor igazán boldog volt.

- Whitman talán azért írt arról az éjszakáról - jegyeztem meg -, mert nagyon vágyott rá, de sose volt része benne. Annál jobb a vers, minél inkább sejtjük, hogy nem történetet ír le, csak vágyat fejez ki.

Nagyot nézett.

- Nem ismeri Whitmant - kiáltott fel. - Ő sosem tud hazudni.

Fél évszázad nem múlik el nyomtalanul. Amíg beszélgettünk, rájöttem, hogy két ilyen eltérő ízlésű és műveltségű ember nem is értheti meg egymást. Nagyon különbözők és nagyon hasonlók vagyunk. Így hát nem alakoskodhatunk, anélkül pedig bajos dolog a társalgás. Egymás torzképei vagyunk. Fonák egy helyzet, nem tarthat tovább. Hiába lett volna minden vita, jó tanács, úgyis meg van szabva a sorsa: az lesz, aki én vagyok.

Egyszer csak eszembe jutott Coleridge meg az álomkép. Álmában valaki a paradicsomban jár, és egy szál virágot kap bizonyságul. Amikor felébred, ott a virág mellette.

Valami hasonló, ravasz ötletem támadt.

- Mondd csak - szólaltam meg -, van pénz nálad?

- Van vagy húsz frankom - válaszolta. - Estére meghívtam Simon Jichlinskit a Crocodile-ba.

- Mondd meg Simonnak, hogy majd egyszer orvos lesz Carouge-ban, és sok jót fog cselekedni... adj csak ide egy kis aprót.

Elővett három ezüstöt meg némi aprópénzt. Értetlenül idenyújtotta az egyik ezüstöt.

Én meg odaadtam neki valamilyen bankjegyet; ez a sok lehetetlen amerikai papírpénz, akármi van ráírva, mind egy kaptafára készül. Mohón vizsgálgatta.

- Lehetetlen - kiáltott fel. - 1974 van rajta.

(Hónapok múlva tudtam meg, hogy nincs is dátum a bankjegyeken.)

- Hát, ez kész csoda - szaladt ki a száján -, márpedig az ember mindig fél a csodától. Biztos azok is megrémültek, akik Lázár feltámadásának szemtanúi voltak.

Semmit se változtunk, gondoltam. Minduntalan könyvekkel hozakodunk elő.

A papírpénzt összetépte, az aprót meg zsebre tette.

Én a folyóba akartam dobni az ő pénzét. Az ezüstös folyóba merülő ezüstpénz íve érzékletesebbé tehette volna a történetemet, de nem így rendelte a sors.

Azt feleltem, hogy másodszorra már a természetfölötti sem olyan ijesztő. Javasoltam neki, hogy másnap is találkozzunk, ugyanott, a padnál, két helyen, két időben.

Mindjárt belement, és, bár rá sem nézett az órájára, megjegyezte, hogy későre jár. Mindketten hazudtunk, és mindketten tudtuk is egymásról. Hamarosan értem jönnek, mondtam.

- Magáért jönnek? - kérdezte.

- Bizony. Mire ilyen idős leszel, majdnem teljesen megvakulsz. Már csak sárgát, fényt és homályt látsz. De ne törődj vele. Nem olyan borzasztó az, ha fokozatosan veszti el a szeme világát az ember. Olyan, mint egy lassú, nyári alkony.

Elbúcsúztunk, de nem fogtunk kezet. Másnap nem mentem el. Biztos ő se.

Senkinek sem mondtam el ezt a találkozást, pedig sokat töprengtem rajta. Azt hiszem, rájöttem a dolog nyitjára. Csakugyan találkoztunk, de a másik csak álmában beszélt velem, így történhetett, hogy megfeledkezett rólam; én ébren társalogtam vele, és még most is gyötör a beszélgetésünk emléke.

A másik csak álmodott engem, de nem egészen. Most már tudom, hogy azt a dátumot álmodta, a dollár nem létező kibocsátási dátumát.

Benyhe János fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

ULRICA

Hann tekr sverthit Gram ok leggr i methal theira bert
VÖLSUNGA-SAGA, 27

Elbeszélésem hű lesz a valósághoz, vagy legalábbis a valóságról őrzött személyes emlékemhez, amely egy és ugyanaz. Az események a közelmúltban történtek, de tudom, hogy az írói gyakorlat magával hozza azt a szokást, hogy körülményeket szövünk a történetbe, és kiemelünk egy-egy hangsúlyos részt. El akarom mesélni, hogyan találkoztam Ulricával (nem tudtam meg a vezetéknevét, és talán soha nem is fogom megtudni) York városában. A krónika egy éjszaka és egy délelőtt történetét foglalja magában.

Könnyen mondhatnám, hogy először a yorki Öt Nővér mellett láttam meg őt, a minden szentképtől mentes nagy üvegablakoknál, amelyeket tiszteletben tartottak Cromwell képrombolói, de az igazság az, hogy a Northern Inn kistermében ismerkedtünk meg, amely a várfal másik oldalán található. Kevesen voltunk, és ő háttal állt. Valaki megkínálta egy pohár itallal, de ő visszautasította.

- Feminista vagyok - mondta. - Nem akarom utánozni a férfiakat. Undorít, hogy dohányoznak és isznak.

A kijelentés szellemes akart lenni, és megsejtettem, hogy nem először ejti ki ezeket a szavakat. Később megtudtam, nem volt igazán jellemző rá, de hát nem minden esetben jellemző ránk, amit mondunk.

Elmondta, hogy későn ért a múzeumba, de amikor megtudták, hogy norvég, beengedték.

Az egyik jelenlevő megjegyezte:

- Nem ez az első alkalom, hogy a norvégok bejönnek Yorkba.

- Úgy van - mondta a lány. - Anglia a miénk volt és elvesztettük, ha ugyan valaki birtokolhat valamit, vagy valami elveszhet egyáltalán.

Akkor néztem rá. William Blake egyik sora ezüstösen szelíd vagy aranyos fénnyel haragvó lányokról beszél, Ulricában azonban az aranyos csillogás és a szelídség együtt volt. Vékony, magas teremtés volt, a vonásai markánsak, a szeme szürke. Nem is annyira az arca, mint inkább nyugodt titokzatosságot sugárzó arckifejezése fogott meg. Könnyedén mosolygott, és a mosolya mintha eltávolította volna. Fekete ruhát viselt, ami ritkaság északon, ahol színekkel igyekeznek vidámabbá tenni a környezet fénytelenségét. Tiszta és szabatos angolsággal beszélt, és kissé ropogtatta az r-eket. Nem vagyok jó megfigyelő; apránként fedeztem fel ezeket a dolgokat.

Bemutattak egymásnak. Azt mondtam neki, hogy a bogotai Andok Egyetemen tanítok. Elárultam, hogy kolumbiai vagyok.

Elgondolkozva megkérdezte tőlem:

- Mit jelent kolumbiainak lenni?

- Nem tudom - feleltem. - Afféle hitvallás.

- Mint norvégnek lenni - felelte.

Semmi egyéb nem jut eszembe abból, amiről aznap este beszélgettünk. Másnap korán lementem az ebédlőbe. Az ablakon át láttam, hogy az éjjel havazott; a kopár földek belevesztek a reggelbe. Senki más nem ült ott. Ulrica odahívott az asztalához. Azt mondta, szeret egyedül sétálni.

Eszembe jutott Schopenhauer egyik tréfás mondása, és azt feleltem:

- Én is. Elmehetnénk együtt.

A friss havon eltávolodtunk a háztól. Egy lélek sem járt a vidéken. Javasoltam, hogy menjünk el Thorgate-be, néhány mérföldre fekszik a folyó mentén lefelé. Tudom, hogy már szerelmes voltam Ulricába; senki mást nem kívántam volna magam mellé.

Hirtelen távoli farkasüvöltést hallottam. Addig soha nem hallottam farkasüvöltést, de tudom, hogy farkas volt. Ulrica nem lepődött meg.

Rövidesen megszólalt, mintha fennhangon gondolkozna:

- Az a néhány szegényes kard, amelyet tegnap a yorki székesegyházban láttam, jobban meghatott, mint az oslói múzeum hatalmas hajói.

Útjaink keresztezték egymást. Ulrica aznap délután Londonba indult; én Edinburghba.

- Az Oxford Streeten - mondta - végigjárom majd de Quincey útját, aki a londoni tömegben elvesztett Annáját kereste.

- De Quincey - feleltem - felhagyott a keresésével. Én keresni fogom őt, amíg élek.

- Talán - mondta halkan - most megtaláltad.

Megértettem, hogy megtehetem azt a nem remélt mozdulatot, és megcsókoltam a száját meg a szemét. Szelíd határozottsággal eltolt magától, aztán kijelentette:

- A thorgate-i fogadóban a tiéd leszek. Kérlek, addig ne nyúlj hozzám. Jobb így.

Egy idősödő legényembernek a felkínált szerelem olyan ajándék, amit már nem remél. A csodának joga van feltételeket szabni. Popayanban töltött kamaszkoromra gondoltam, és egy texasi lányra, aki tiszta és karcsú volt, mint Ulrica, és aki megtagadta tőlem a szerelmét.

Nem követtem el azt a baklövést, hogy megkérdezzem tőle, szeret-e. Megértettem, hogy nem én vagyok az első, és nem is én leszek az utolsó. Az a kaland, amely nekem talán az utolsó, Ibsen eme ragyogó és határozott tanítványának csupán az egyik lehet a sok közül.

Kézenfogva mentünk tovább.

- És az egész olyan, mint valami álom - mondtam -, és én sohasem álmodom.

- Mint az a király - felelte Ulrica -, aki nem álmodott addig, amíg egy varázsló el nem altatta őt egy kútban.

Aztán hozzátette:

- Jól figyelj. Mindjárt megszólal egy madár.

Hamarosan meghallottuk a madárdalt.

- Ezen a vidéken - mondtam - úgy tartják, hogy aki rövidesen meghal, az a jövőbe lát.

- És én rövidesen meghalok - mondta ő.

Megdöbbenve néztem rá.

- Vágjunk át az erdőn - sürgettem. - Hamarabb érünk Thorgate-be.

- Az erdő veszélyes - felelte.

A mezőkön mentünk tovább.

- Szeretném, ha ez a pillanat örökké tartana - suttogtam.

- Ezt a szót, hogy örökké, tilos kimondani az embernek - jelentette ki Ulrica, és, hogy csökkentse lelkesedésemet, megkért, hogy ismételjem meg neki a nevemet, amelyet nem értett jól.

- Javier Otárola - mondtam.

El akarta ismételni, de nem tudta. Én hasonlóképpen kudarcot vallottam az Ulrica névvel.

- Sigurdnak foglak hívni - jelentette ki mosolyogva.

- Ha én Sigurd vagyok - feleltem -, te Brünhilda leszel.

A séta elhúzódott.

- Ismered a mondát? - kérdeztem tőle.

- Hát persze - felelte. - A tragikus históriát, amelyet a németek tönkretettek a kései Nibelung-énekükkel.

Nem akartam vitatkozni, és azt mondtam neki:

- Brünhilda, úgy sétálsz, mintha azt szeretnéd, hogy egy kard feküdjön köztünk az ágyban.

Hirtelen a fogadó elé értünk. Nem lepett meg, hogy mint a másikat, ezt is Northern Inn-nek hívják.

A lépcső tetejéről Ulrica odakiáltott nekem:

- Igazán hallottad a farkast? Már nincsenek farkasok Angliában. Siess!

Amikor felmentem az emeletre, láttam, hogy a falakat, William Morris stílusában, mélyvörös színű, egymásba fonódó gyümölcsökkel és madarakkal díszített tapéta borítja. Ulrica lépett be elsőnek. A sötét szoba alacsony, nyeregtetős helyiség volt. A várva várt ágy megkettőződött egy homályos tükörben, a fényezett mahagóni pedig a Szentírás tükrére emlékeztetett.

Ulrica már levetkőzött. Az igazi nevemen hívott, Javiert mondott. Láttam, hogy sűrűbben esik a hó. És már nem voltak se bútorok, se tükrök. És nem volt kard sem közöttünk. Mint a homok, úgy pergett az idő. Évszázados módon folyt a szerelem a sötétben, és én először és utoljára tettem magamévá Ulrica tükörképét.

Nagy Mátyás fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A KONGRESSZUS

Ils s'acheminèrent vers un château immense,
au frontispice duquel on lisait:
»Je n'appartiens à personne
et j'appartiens à tout le monde.
Vous y étiez avant que d'y entrer,
et vous y serez encore quand vous en sortirez.«

DIDEROT: JACQUES LE FATALISTE
ET SON MAÎTRE (1769)

Úgy hívnak, hogy Alejandro Ferri. Csatakürtök rivallnak ebben a névben, de sem a dicsőség harsonái, sem pedig a macedón roppant árnyéka - ez a mondat a Márványkövek szerzőjétől van, aki megtisztelt barátságával - nem illenek ahhoz a szürke, szerény kisemberhez, aki egy Santiago del Estero utcai szálloda padlásszobájában rója ezeket a sorokat, Délen, ami már nem a régi Dél. Pillanatokon belül hetven-egynéhány éves leszek, de most is angolórákat adok egy-két tanítványomnak. Tétovaságból vagy hanyagságból, vagy más okokból sose házasodtam meg, és most egyedül élek. Nem fáj a magány; önmagát meg a rigolyáit is elég nehéz elviselni az embernek. Úgy veszem észre, hogy öregszem; csalhatatlan tünete, hogy nem érdekelnek és nem lepnek meg az újdonságok, talán azért, mert rájövök, hogy lényegében semmi új sincs bennük, csupa suta változat, semmi egyéb. Fiatalkoromban az alkony, a külváros és a balsors vonzott; ma már inkább a belvárosi reggel és a nyugalom. Már nem tetszelgek a Hamlet-szerepben. Beiratkoztam a konzervatív pártba meg egy sakk-klubba, ahová el-eljárok szórakozottan nézelődni. Akit érdekel, az előbányászhatja a México utcai Országos Könyvtár valamelyik félreeső polcáról a könyvem - John Wilkins analitikus nyelvének rövid áttekintése - egyik példányát; elkélne már egy új kiadása, ha másért nem is, legalább hogy kijavítsam vagy enyhítsem töméntelen tévedését. Úgy hallom, irodalmár a könyvtár új igazgatója, és a régi nyelvek tanulmányozásával foglalkozik - mintha bizony a maiak nem volnának éppen elég kezdetlegesek -, és egy képzeletbeli, bicskás legényes Buenos Aires hízelgő-rajongó dicsőítésével. Sose voltam kíváncsi rá. 1899-ben költöztem ebbe a városba, és a véletlen csak egyetlenegyszer hozott az utamba egy bicskás legényt vagy egy olyan alakot, akiről ez a hír járta. Később, alkalomadtán majd elmesélem a történetét.

Mint mondtam, egyedül élek; a napokban egy szomszéd lakótól, akinek valamikor Fermín Egurenről beszéltem, úgy hallottam, hogy Fermín elhalálozott Punta del Estében.

Igaz, sose volt a barátom ez az ember, mégis sokáig szomorkodtam a halála miatt. Tudom, hogy egyedül vagyok; én vagyok az egyetlen a világon, aki annak az eseménynek, a Kongresszusnak az emlékét őrzi, és ezentúl senkivel se oszthatom meg ezt az emléket. Most már én vagyok a Kongresszus utolsó résztvevője. Tény, hogy minden ember az, nincs egyetlen olyan lény a földön, aki nem az, de én valahogy másképpen vagyok az. Tudom, hogy az vagyok; ez különböztet meg engem számtalan jelenlegi és jövendő kollégámról. Tény, hogy 1904. február 7-én a legszentebb esküt tettük, hogy nem áruljuk el a Kongresszus történetét - ugyan, van-e a világon valami szent vagy valami, ami nem az? -,de az is tény, hogy ha most esküszegő vagyok, az is összhangban áll a Kongresszussal. Homályos egy kijelentés, de hátha fölébreszti esetleges olvasóim kíváncsiságát.

Akárhogy is, nem valami könnyű feladatot róttam magamra. Sose próbálkoztam az elbeszélő műfajjal, még levélformában sem, és az a bökkenő - semmi kétség -, hogy hihetetlen a történet, amit el fogok mondani. José Fernández Iralának, a Márványkövek méltatlanul elfeledett poétájának tollára várt volna ez a vállalkozás, de már késő. Nem hamisítom meg szántszándékkal a tényeket, de érzem, hogy nem is egyszer tévútra fog vinni a hanyagság és az ügyetlenség.

Mikor történtek pontosan a dolgok, nem fontos. Csak annyit jegyzek meg, hogy 1899-ben jöttem el Santa Féből, a szülőföldemről. Sose tértem vissza; Buenos Aires nem valami vonzó város, de megszoktam, ahogy a testét vagy valami régi nyavalyáját szokja meg az ember. Érzem, hogy hamarosan meghalok, de nemigen érdekel; azért mégis türtőztetnem kell magamat, hogy el ne kalandozzak, és kissé rövidebbre kell fognom az elbeszélést.

A lényegünkön nem fognak az érvek, ha ugyan van lényegünk; ugyanaz a lendület vetett később, egy este a Világkongresszusra, amely a kezdet kezdetén az Última Hora szerkesztőségébe sodort. Egy szegény vidéki fiú szemében ugyanolyan romantikus lehet az újságíró élete, amilyen romantikusnak láthatja egy szegény fővárosi fiú a gaucsó vagy egy tanyasi napszámos életét. Nem röstellem, hogy újságíró akartam lenni, pedig ma már taposómalomnak érzem ezt a munkát. Emlékszem, mit mondott Fernández Irala kartársam: hogy az újságíró a feledésnek ír, de ő az emlékezetnek és az időnek akart írni. Akkorra már kicizellálta (akkoriban közkeletű ige volt) egyik-másik tökéletes szonettjét, amely később a Márványkövek lapjain jelent meg némi csekély javítással.

Nem tudnám megmondani, mikor hallottam először a Kongresszusról. Talán akkor délután, amikor megkaptam a pénztárostól a havi fizetésemet, és én annak a jelét láttam benne, hogy Buenos Aires befogadott; meg akartam ünnepelni a dolgot, és meghívtam Iralát, hogy vacsorázzunk együtt. Szabadkozott, hogy nem hiányozhat a Kongresszusról. Mindjárt tudtam, hogy nem arra a hivalgó, kupolás épületre céloz, amely ott van egy spanyolok lakta sugárút végén, hanem valami titkosabb és fontosabb dologra. Sokat emlegették a Kongresszust, ki láthatóan kajánul, ki halkabbra fogva a hangját, ki meg riadtan vagy kíváncsian, de azt hiszem, senki se tudott semmit róla. Elmúlt néhány szombat, és egyszer csak Irala magával hívott, hogy kísérjem el. Elárulta, hogy már megtette a szükséges lépéseket.

Este kilenc vagy tíz óra lehetett. A villamoson azt mondta, hogy szombatonként vannak előzetes ülések, és hogy don Alejandro Glencoe - talán a nevem bírta rá - már jóváhagyta a dolgot. Beléptünk a Gas cukrászdába. A Kongresszus résztvevői - úgy tizenöten-húszan lehettek - egy hosszú asztal körül ültek; nem tudom, volt-e díszhely, vagy csak az emlékezetem képzeli oda. Rögtön felismertem az elnököt, bár sose láttam azelőtt. Don Alejandrónak - ennek a méltóságteljes külsejű, javakorabeli úriembernek - magas homloka, szürke szeme és vöröses, ősz szakálla volt. Mindig sötét szalonkabátban láttam; többnyire a botján nyugtatta keresztbe tett kezét. Magas, tagbaszakadt ember volt. Tőle balra egy szintén vörös hajú, de sokkal fiatalabb férfi ült; hajának élénk színe olyan volt, mint a tűz, a Glencoe úr szakálláé pedig, mint az őszi levelek. Jobb felől egy hosszú arcú és feltűnően alacsony homlokú fiatalember foglalt helyet, aki úgy volt öltözve, mint egy piperkőc. Mindannyian kávét rendeltek, egyikük-másikuk abszintot. Először arra figyeltem föl, hogy egy nő is ott van, az egyetlen nő a sok férfi közt. Az asztal túlsó végén egy tízéves kisfiú ült; matrózruhát viselt, és hamarosan elszenderült. Aztán egy protestáns lelkész is ott volt, két tipikus zsidó meg egy néger, selyemkendővel, testhezálló ruhában, akár egy utcasarki bicskás legény. A néger és a gyerek előtt egy-egy csésze kakaó volt. A többiekre nem emlékszem, csak egy bizonyos Marcelo del Mazo úrra, egy kellemesen társalgó és igen udvarias úriemberre, akit sose láttam többé. Van egy fakó és silány fényképem az egyik ülésről, de nem közlöm, mert meghamisítaná a jelenetet, nevetséges hatást tenne a kor divatos ruházata, a sok barkó és bajusz. Minden egylet arra törekszik, hogy kialakítsa a maga külön nyelvét és a maga szertartásait; a Kongresszus, amelyben mindig volt számomra valami álomszerű, mintha azt kívánta volna, hogy a résztvevői lassacskán fedezzék föl, hogy milyen célt tűzött maga elé, és még a tagtársaik családi és keresztnevét is apránként tudják meg. Hamarosan rájöttem, hogy mi a dolgom: az, hogy semmit se kérdezzek, és nem is faggattam Fernández Iralát; ő se mondott semmit. Egyetlen szombaton se hiányoztam, de beletelt vagy két hónap, mire megértettem. A második üléstől kezdve Donald Wren volt a szomszédom, a Déli Vasút mérnöke, akitől később angolleckéket vettem.

Don Alejandro nagyon keveset beszélt; a többiek nem is őhozzá intézték a szavukat, de éreztem, hogy őneki beszélnek, az ő kedvét keresik. Csak intett egyet lassan a kezével, és máris másra terelődött a szó. Lassan megtudtam, hogy milyen furcsa neve van a baloldalt ülő vörös hajú férfinak: úgy hívták, hogy Twirl. Emlékszem, milyen törékeny alkatú volt; hórihorgas emberek közt akadnak ilyenek: meggörnyednek, mintha szédülnének önnön termetüktől. Emlékszem, mindig egy réz iránytűt tartott a kezében, játszadozott vele, néha letette az asztalra. Egy ír gyalogezred közlegénye volt, és 1914 végén elesett. Az alacsony homlokú ifjú, aki mindig jobboldalt ült, Fermín Eguren volt, az elnök unokaöccse. A realizmus mesterkélt műfaj, ha ugyan van ilyen, s nem hiszek a módszereiben; jobb szeretem egyszerre kimondani, hogy mire jöttem rá fokozatosan. Csak hadd emlékeztessem előbb az olvasót az akkori körülményeimre: szegény casildai fiú voltam, parasztok ivadéka, aki Buenos Airesbe vetődött, és egyszer csak - legalábbis úgy éreztem - Buenos Aires és, ki tudja, talán a világ kellős közepében találta magát. Fél évszázad múlt el azóta, de még most is érzem azt a kezdeti káprázatot, amely bizony nem is az utolsó volt.

Most lássuk a tényeket; hadd mondom el egész röviden őket. Don Alejandro Glencoe, az elnök uruguayi földbirtokos volt, egy Brazíliával határos parasztgazdaság ura. Az apja Aberdeenből származott, a múlt század közepén telepedett le a kontinensen. Vagy száz könyvet hozott magával, és merem mondani, hogy don Alejandro nem is olvasott ennél többet soha életében. (Azért beszélek ezekről a szedett-vedett könyvekről, amelyeket magam is forgattam, mert az az egy is köztük van, amely a történetem alapja.) Az első Glencoe egy lány- és egy fiúgyereket hagyott hátra, amikor meghalt; később a fiúból lett az elnökünk. A lány egy Eguren fiúhoz ment feleségül, és ő lett Fermín édesanyja. Don Alejandro valamikor képviselő akart lenni, de a politikai vezetők bezárták előtte az Uruguayi Kongresszus kapuit. Emberünk megmakacsolta magát, és eltökélte, hogy alapít ő más Kongresszust, még nagyobb arányút is! Eszébe jutott, hogy mit olvasott Carlyle egyik sistergő lapján annak az Anacharsis Clootsnak, az Ész istennője hívének életéről, aki harminchat külföldi élén "az emberi nem szószólója"-ként szónokolt egy párizsi gyűlésen. Az ő példája nyomán fogamzott meg don Alejandróban az a terv, hogy Világkongresszust szervez, amely minden nemzet minden fiát képviselni fogja. A Gas cukrászda volt az előkészítő megbeszélések színhelye; a nyitóülést négy év múlva akarták megtartani, mégpedig don Alejandro tanyáján. Ő Buenos Airest szerette volna, mert, mint oly sok uruguayi, nem volt Artigas párthíve, de végül is úgy határozott, hogy hazájában ül össze a Kongresszus. Furcsa módon szinte varázslatos pontossággal betartották a kitűzött határidőt.

Eleinte felvettük nem is megvetendő képviselői napidíjunkat, de mindannyiunkban úgy lobogott a buzgalom, hogy Fernández Irala, aki éppolyan szegény volt, mint jómagam, lemondott az illetményéről, és valamennyien követtük a példáját. Üdvös lépésnek bizonyult, mert ennek köszönhettük, hogy a búza elvált a konkolytól: kevesebb lett a képviselő, csak mi maradtunk, a leghívebbek. Csak a titkárnői tisztséggel járt fizetés: Ugyanis Nora Erfjordnak nem volt más megélhetése, és rendkívül fárasztó munkát végzett. Nem csekélység egy egész földet behálózó egyesület megszervezése. Jöttek-mentek ám a levelek meg a táviratok. Csatlakoztak Peruból, Dániából, még Hindosztánból is. Egy bolíviai azzal jelentkezett, hogy hazájának nincs semmilyen kijárása a tengerhez, és az első napirendi pontok közt kell megvitatni ezt a sajnálatos körülményt.

Twirl, ez az eszes ember megjegyezte, hogy valami bölcseleti jellegű problémát is fölvet a Kongresszus. Ha azt akarjuk, hogy minden ember képviselve legyen a gyűlésünkön, ez annyit jelent, hogy meghatározzuk a platóni őstípusok pontos számát, márpedig ez a talány évszázadokon át foglalkoztatta a tanácstalan gondolkodókat. Hogy mást ne mondjon - javasolta -, don Alejandro Glencoe a földbirtokosokat képviselhetné, de ugyanúgy az uruguayiakat is, meg a nagy előfutárokat is, meg a vörös szakállú embereket is, meg mindazokat, akik karosszékben ülnek. Nora Erfjord norvég. Akkor a titkárnőket fogja képviselni, vagy a norvég lányokat, vagy egyszerűen minden csinos nőt? Vajon elég lesz egyetlen mérnök, hogy minden mérnököt képviseljen, még az új-zélandiakat is?

Azt hiszem, ekkor szólt közbe Fermín:

- Ferri a digókat képviseli - mondta, és fölnevetett.

Don Alejandro szigorúan ránézett, és kimérten ezt mondta:

- Ferri úr a bevándorlókat képviseli, akiknek munkája föllendíti az országot.

Fermín Eguren ki nem állhatott engem. Sok mindenre büszke volt: arra, hogy uruguayi, hogy kreol, hogy minden nő vonzónak találja, hogy drága szabónál dolgoztat, és - ezt aztán sose fogom megérteni - arra, hogy baszk származású; pedig ez a népség kiszorult a történelemből, és mást se csinált, csak tehenet fejt.

Egy egészen köznapi eset végleg megrontotta a viszonyunkat. Az egyik ülés után Eguren azt javasolta, hogy menjünk el a Junín utcába. Nem csábított a dolog, de belementem, nem akartam, hogy rajtam köszörülje a nyelvét. Fernández Irala is velünk jött. Éppen kifelé tartottunk a bordélyból, amikor egy tagbaszakadt emberrel találtuk szembe magunkat. Eguren egy kicsit részeg lehetett, mert taszított rajta egyet. Akkor az ember elállta az utunkat, és így szólt:

- Innen ugyan ki nem megy senki, hacsak ezzel a késsel szembe nem néz.

Emlékszem, hogy csillant meg az acél a kapualj homályában Eguren rémülten visszahőkölt. Én is megszeppenem, de dühömben meg is feledkeztem a riadalmamról. Odakaptam a korcomhoz, mintha fegyver után nyúlnék, és ráripakodtam:

- Majd odakint az utcán számolunk.

Az ismereten megjuhászodott, és mindjárt alább adta:

- Ez igen, ilyen az igazi férfiember. Csak próbára akartam tenni magukat, barátom.

És már szívélyesen nevetett.

- Barát, nem barát, maga tudja - válaszoltam, és kiléptünk.

A bicskás legény bement az örömtanyára. Később hallottam, hogy úgy hívják, Tapia vagy Paredes, vagy valami hasonló, és hírhedt kötekedő. Irala mindvégig megőrizte a nyugalmát; már kinn az utcán megveregette a vállamat, s lelkesen azt mondta:

- A három testőrből csak egy volt köztünk. Üdv neked, D'Artagnan!

Fermín Egaren sose bocsátotta meg, hogy tanúja voltam a gyávaságának.

Úgy érzem, hogy most, csakis most kezdődik a történet. Az a néhány oldal, amit eddig írtam, csak azokat a véletlen vagy sors kívánta körülményeket vázolta fel, amelyek közt ennek a hihetetlen eseménynek, talán életem egyetlen eseményének végbe kellett mennie. Mindig don Alejandro Glencoe állt a dolgok középpontjában, de lassanként úgy éreztük, némi meglepetéssel és riadalommal, hogy Twirl az igazi elnök. Ez a csillogó bajszú alak nagyban hízelgett Glencoe-nak, sőt Fermín Egurennek is, de úgy eltúlozta a dolgot, hogy akár viccnek is megjárta, és nem tette kockára a méltóságát vele. Glencoe nagyon büszke volt óriási vagyonára; Twirl rájött, hogy akármilyen tervet elfogadtathat vele, elég, ha megpendíti, hogy rengeteg pénzbe kerül. Gondolom, kezdetben nem volt más ez a Kongresszus, csak egy üres név; Twirl szüntelenül bővítéseket javasolt, és don Alejandro mindig hozzájárult. Mintha egy táguló kör közepében lettünk volna, mely, ahogy távolodott tőlünk, mind nagyobb és nagyobb lett. Például Twirl kijelentette, hogy a Kongresszus nem lehet meg kézikönyvtár nélkül; Nierenstein, aki könyvkereskedésben dolgozott, megszerezte nekünk Justus Perthes atlaszait, különféle terjedelmes lexikonokkal egyetemben, olyasmikkel, mint Plinius Historia naturalis-a és Beauvais Speculum-a, a jeles francia enciklopédisták, a Britannica, Pierre Larousse, Brockhaus, Larsen és Montaner y Simón kedves labirintusai (Fernández Irala hangján olvasom át újra ezeket a szavakat). Emlékszem, milyen tisztelettel simogattam egy bizonyos kínai lexikon selymes köteteit, amelyeknek szépen festett betűit titokzatosabbnak találtam, mint egy leopárd gereznafoltjait. Még nem árulom el, hogy milyen véget értek, amit, szavamra, nem sajnálok.

Don Alejandro megkedvelt bennünket, Fernández Iralát és engem, talán azért, mert csak mi nem próbáltunk hízelegni neki. Meghívott bennünket, hogy töltsünk néhány napot a La Caledonia birtokon, ahol már javában dolgoztak a napszámos kőművesek.

Jó sokáig hajóztunk fölfelé a folyón, azután, egy reggel, átkeltünk a kompon a túlsó partra. Később nyomorúságos fogadókban kellett meghálnunk, és sok karámkaput kellett kinyitnunk, bezárnunk a Cuchilla Negrában. Kordén utaztunk; tágasabbnak és kihaltabbnak tetszett a mező, mint a körül a tanya körül, ahol a világra jöttem.

Most is őrzöm két emlékképemet a birtokról: azt, amit vártam, és azt, amit végül a két szememmel láttam. Mint egy képtelen álomban, a Santa Fé-i síkság és a Vízügyi Palota valami lehetetlen ötvözetére számítottam; szalmafedeles, nyeregtetős, kövezett tornácos, hosszú vályogház volt La Caledonia. Mintha hosszú, nehéz időkre épült volna. Ormótlan falainak vastagsága majd' egy rőföt kitett, és szűk ajtói voltak. Senkinek se jutott volna eszébe, hogy egy fát elültessen. Irgalmatlanul perzselte az első és az utolsó napsugár. A gazdasági udvarok kövesek voltak, a lábasjószág sok, girhes és gyatra; a lovak csapkodó farka a földig ért. Akkor ismerkedtem meg a frissen levágott állat szagával. Néhány zsák kétszersültet hoztak elő; napok múlva a munkavezető megjegyezte, hogy soha életében nem evett kenyeret. Irala megkérdezte, hol az illemhely; don Alejandro széles karmozdulattal körülmutatott a kontinensen. Holdas éjszaka volt; kimentem sétálni egyet, és éppen megleptem Iralát; egy nandu is figyelte.

Tűrhetetlen volt a hőség, még éjszaka sem enyhült, és mindenki egy kis hűvösre áhítozott. Sok és alacsony szoba volt, s úgy láttam, berendezve is elég szegényesen vannak; mi egy déli fekvésű szobát kaptunk, éppen csak két ágy volt benne meg egy almárium, ezüstkancsóval és mosdótállal. Földes szoba volt.

Másnap megtaláltam a könyvtárt a Carlyle-kötetekkel; fellapoztam az Anacharsis Clootsszal, az emberi nem szószólójával foglalkozó részt, amelynek azt a reggelt és azt a magányt köszönhettem. A reggeli után, amely ugyanabból állt, amiből a vacsora, don Alejandro megmutatta a munkálatokat. Lovagoltunk vagy egy mérföldet a sík mezőn. Irala félszegen lovagolt, és egy kicsit meggyúlt a baja a lóval; a munkavezető el se mosolyodott, csak ennyit jegyzett meg:

- Ennek a Buenos Aires-inek már ugyan jól megy a leszállás!

Messziről szemügyre vehettük az építkezést. Vagy húsz ember valami egyenetlen körszínházfélét emelt. Állványokra emlékszem, meg lépcsőzetekre, melyek közt az ég egy-egy darabja látszott.

Nem is egyszer megpróbáltam szóba elegyedni a gaucsókkal, de hiába, mindig kudarcot vallottam. Valahogy tudták, hogy ők másfélék. Egymás közt úgy beszéltek, hogy nagy ritkán egy-egy orrhangú, brazilos spanyol szót ejtettek. Nyilvánvalóan indián vér meg néger vér folyt az ereikben. Erősek, de alacsonyak voltak; La Caledoniában magas embernek számítottam, az se esett meg velem azelőtt. Majdnem mind gaucsónadrágot hordott, némelyik meg buggyos nadrágot. Semmi közük se volt - vagy csak kevés - Hernández vagy Rafael Obligado sanyargó alakjaihoz. A szombati szesz hatására könnyen felfortyantak. Sehol egy nő, és sose hallottam gitárszót.

Hanem ezeknél a határvidéki embereknél sokkal inkább az a teljes változás érdekelt, amit don Alejandro viselkedésében tapasztaltam. Buenos Aires-ben nyájas és udvarias úriember volt; La Caledoniában pedig szigorú nemzetségfő, akárcsak az ősei. Vasárnap reggel Szentírást olvasott a zselléreknek, akik egy árva szót se értettek belőle. Egy este azt jelentette a munkavezető, egy fiatalember, aki az apjától örökölte a tisztét, hogy egy béres meg egy napszámos hajba kapott, és késelik egymást. Don Alejandro szép komótosan fölkerekedett. Kiment a munkások közé, elővette a fegyverét, amit mindig viselni szokott, odaadta a munkavezetőnek, akinek láthatóan mába szállt a bátorsága, majd don Alejandro odaállt a késelők közé. Már hallottam is parancsszavát:

- Dobjátok el azt a kést, emberek.

Azután, ugyanolyan nyugodtan, hozzátette:

- Most szépen fogjatok kezet, aztán veszteg maradjatok. Ne csináljatok itt ramazurit nekem.

Mind a kettő engedelmeskedett. Másnap megtudtam, hogy don Alejandro elbocsátotta a munkavezetőt.

Úgy éreztem, hogy fojtogat a magány. Féltem, hogy sose látom viszont Buenos Airest. Nem tudom, hogy Fernández Irala is osztozott-e a félelmemben, de sokat beszélgettünk Argentínáról, meg hogy mit csinálunk majd, ha visszatérünk. Nem is a megszokott helyek hiányoztak, hanem egy Jujuy utcai nagykapu oroszlánjai, valahol az Once tér felé, vagy egy ki tudja, hol található üzlet fényei. Mindig jó lovas voltam; most rászoktam, hogy kilovagolok, és jókora távolságokat bekalandozok. Még most is emlékszem arra a fekete lóra, amelyet föl szoktam nyergelni; már biztos elpusztult azóta. Egy-egy délután vagy valamelyik este talán még Brazíliába is elvetődtem, hiszen csak egy itt-ott karókkal kijelölt vonal volt a határ.

Már rég letettem róla, hogy számláljam a napokat, de egy este - éppen olyan nap volt, mint a többi - don Alejandro ezekkel a szavakkal fordult hozzánk:

- Na, most nyugovóra térünk. Jókor reggel útra kelünk.

A folyón lefelé hajózva már olyan boldog voltam, hogy szeretettel tudtam visszagondolni La Caledoniára.

Újrakezdtük a szombati ülésezgetést. Twirl mindjárt az első ülésen szót kért. Azt fejtegette, a szokásos szóvirágaival, hogy a Világkongresszus könyvtára nem szorítkozhat kézikönyvekre, és minden nép és minden nyelv klasszikus művei olyan hiteles tanúságot képviselnek, hogy azt nem hagyhatjuk figyelmen kívül büntetlenül. Nyomban meg is szavazták a javaslatot. Fernández Irala és egy latintanár, doktor Cruz vállalta a feladatot, hogy összeválogatja a szükséges szövegeket. Twirl már meg is beszélte a dolgot Nierensteinnal.

Akkoriban kivétel nélkül minden argentinnak Párizs volt az álmai városa. Talán Fermín Eguren volt az köztünk, aki legtürelmetlenebbül kívánkozott oda; Fernández Irala következett utána, de egész más okokból. A Márványkövek költőjének szemében Párizs Verlaine és Leconte de Lisle városa volt; Eguren meg csak egy nagystílűbb Junín utcát látott benne. Gyanítom, hogy összejátszott Twirllel. Twirl egy másik ülésen fölvetette, hogy milyen nyelven beszéljenek a Kongresszus tagjai, és javasolta, hogy két küldöttünk utazzék Londonba és Párizsba, kutatások céljából. Pártatlanságot akart színlelni, ezért az én nevemet indítványozta először, majd, némi habozás után, a barátja, Eguren nevét. Don Alejandro, mint mindig, beleegyezett.

Azt hiszem, már írtam, hogy Wren, olasz nyelvleckék fejében, bevezetett a végeérhetetlen angol nyelv tanulmányozásába. Lehetőleg eltekintett a nyelvtantól és a tancélokra gyártott mondatoktól, inkább egyenesen belevágtunk a költészetbe, amelyeknek formái tömörséget követelnek. Stevenson remek Requiem-je volt az első kapcsolatom azzal a nyelvvel, amely később az egész életemet betöltötte; azután azok a balladák következtek, amelyeket Percy ismertetett meg az illedelmes tizennyolcadik századdal. Kevéssel azelőtt, hogy elutaztam Londonba, Swinburne káprázatában volt részem; akkor kezdtem el kételkedni, de fölöttébb bűntudatosan, Irala alexandrinjainak tökéletességében.

Kilencszázkettő januárjának elején érkeztem Londonba; emlékszem, hogy simogatott a hó, amit sose láttam azelőtt; hálás is voltam érte. Szerencsére nem kellett együtt utaznom Egurennel. Szerény penzióban szálltam meg a British Museum háta mögött; délelőtt, délután bejártam a múzeum könyvtárába, keresgéltem, hogy melyik nyelv lenne méltó a Világkongresszushoz. A mesterséges nyelveket se hagytam ki a számításból: tanulmányoztam az eszperantót - amelyről azt mondja az Érzelmes lunárium, hogy "méltányos, egyszerű és gazdaságos" - meg a volapüköt, amely minden nyelvi lehetőséget ki akar aknázni, deklinálja az igét és konjugálja a főnevet. Évszázadok óta makacsul él a vágy az emberekben, hogy feltámasszák a latint; fontolóra vettem, hogy mi szól mellette, mi szól ellene. John Wilkins analitikus nyelvének tanulmányozásában is elmerültem: ebben minden szó értelme a szót alkotó betűkből fejthető meg. Ott, az olvasóterem magas kupolája alatt ismertem meg Beatrixot.

Ez az írás nem Alejandro Ferri története, hanem a Világkongresszus egyetemes története, de ez az utóbbi, mint minden más történetet, az előbbit, az enyémet is magába foglalja. Beatrix magas és karcsú volt, tiszta arcú és olyan vörös hajú, hogy az álnok Twirl vörös hajzatát juttathatta volna eszembe, de sose juttatta. Még húszéves se volt. Egyik északi grófságból származott, irodalmat tanult az egyetemen. Egyszerű családból született, akárcsak én. Buenos Airesben aligha büszkélkedhetett olasz származásával az ember; Londonban úgy tapasztaltam, hogy ez sokak szemében valami regényes vonás. Nem sokat teketóriáztunk, pár nap múlva egymás szeretői lettünk; kértem, hogy legyen a feleségem, de Beatrix Frost, akárcsak Nora Erfjord, Ibsen hitét vallotta, senkivel se akarta összekötni a sorsát. Az ő ajkáról fakadt az a szó, amit én nem mertem kimondani. Ó, éjszakák, ó, megosztott és langymeleg sötétség, ó, titkos folyóként homályban hömpölygő szerelem, ó, boldogság, ama pillanat, amelyben mindketten mind a ketten vagyunk, ó, boldogság hófehér ártatlansága, ó, egyesülés, amelybe elmerültünk, és utána az álom mélye várt, a nappal első sugarai, amikor csak néztem, néztem a kedvesemet!

Brazília kopár határvidékén rám tört az elvágyódás; bezzeg nem tört rám London vörös labirintusában, amelytől annyi mindent kaptam. Ürügyeket kerestem, hogy halogassam az elutazást, de hiába, az év végére haza kellett térnem; együtt ünnepeltük a karácsonyt. Azt bizonygattam neki, hogy don Alejandro majd őt is meghívja, hogy legyen a Kongresszus tagja; kitérően válaszolt, hogy szeretne ellátogatni a déli féltekére, és hogy egy unokabátyja, egy fogorvos Tasmaniában telepedett le. Beatrix nem akart kikísérni a hajóhoz; úgy gondolta, hogy a búcsú csak érzelgősség, a balsors balga szertartása, és Beatrix utálta az érzelgősséget. A könyvtárban búcsúztunk el egymástól, ahol megismerkedtünk tavaly télen. Gyáva ember vagyok; nem hagytam meg a címemet, nem akartam szorongva leveleket várni.

Megfigyeltem, hogy az utazások közül mindig haza érkezik meg leghamarabb az ember, de az Atlanti-óceánon én nagyon hosszúnak találtam ezt az emlékkel és aggodalommal teli átkelést. Semmi se fájt úgy, mint az a gondolat, hogy nemcsak én élem majd a magam életét, hanem Beatrix is a magáét, percről percre és éjszakáról éjszakára. Írtam egy hosszú, többoldalas levelet, de összetéptem, amikor kikötöttünk Montevideóban. Csütörtök volt, amikor hazaértem; Irala már ott várt a kikötőben. Visszaköltöztem a régi lakásomba, a Chile utcába; aznap és még másnap is csak beszélgettünk, sétálgattunk. Újra föl akartam fedezni magamnak Buenos Airest. Örömmel értesültem róla, hogy Fermín Eguren még mindig Párizsban van; hamarabb jöttem vissza, mint ő, ez majd enyhíti némileg a hosszas távollétemet.

Irala csüggedt volt. Fermín roppant összegeket tékozolt el Európában, többször is utasítást kapott, hogy azonnal térjen haza, de ő ügyet se vetett rá. Előre látható volt. Más hírek jobban nyugtalanítottak; Irala és Cruz hiába tiltakozott, Twirl az ifjabb Pliniusra hivatkozott, aki szerint nincs olyan rossz könyv, amiben ne volna valami jó, és azt javasolta, hogy válogatás nélkül vásároljanak össze egész évfolyamokat a La Prensá-ból, háromezer-négyszáz példányt a Don Quijote különböző formátumú kiadásaiból, vegyék meg Balmes levelezését, vegyenek egyetemi szakdolgozatokat, számlákat, tájékoztatókat és színházi műsorfüzeteket. Minden, ami van, dokumentum, jelentette ki. Nierenstein is támogatta; don Alejandro "három zajos szombat múltán" elfogadta a javaslatot. Nora Erfjord lemondott a titkári tisztéről; egy új tag, Karlinski lett az utóda, aki Twirl bábja volt. Most ott halmozódnak egymásra a hatalmas csomagok, cédularendszer és katalógus nélkül, don Alejandro óriási házának hátsó traktusában és pincéjében. Július elején Irala egy hetet töltött a La Caledonia birtokon; a kőművesek már abbahagyták a munkát. Kérdésére azt válaszolta a munkavezető, hogy így rendelkezett a gazda, és most csak a napot lopják.

Annak idején egy jelentést írtam Londonban, ez most nem tartozik ide; pénteken fölkerestem don Alejandrót, hogy köszöntsem, és átadjam neki az irományomat. Fernández Irala is velem jött. Délután volt, és pampai szél járta át a házat. Az Alsina utcai nagykapu előtt egy háromlovas kocsi állt. Emlékszem, hogy görnyedezve cipelték az emberek a hátsó udvarba terhüket. Twirl erélyesen dirigált nekik. Mintha sejtett volna valamit, ott volt még Nora Erfjord és Nierenstein és Cruz és Donald Wren és még néhány kongresszusi tag. Nora megölelt és megcsókolt, s az a csók és az az ölelés más csókokat és más öleléseket juttatott eszembe. A néger boldogan és jóságosan megcsókolta a kezemet.

Az egyik szobában nyitva volt a pince négyszögletes csapóajtaja; a rakományadagok egymás után tűntek el a sötétben.

Hirtelen lépteket hallottunk. Még nem is láttam, de már tudtam, hogy don Alejandro lépett be. Szinte futva rontott a szobába.

Más volt a hangja; nem úgy beszélt, mint az a megfontolt úriember. aki szombati üléseinken elnökölt, se nem úgy, mint az a feudális földbirtokos, aki megtiltott egy késpárbajt, és aki Isten szavát prédikálta a gaucsóinak, de inkább ehhez az utóbbihoz hasonlított.

Nem nézett az senkire, csak kiadta a parancsot:

- Szedjenek össze mindent, amit oda lehánytak. Egyetlen könyv se maradjon a pincében.

Majd' egy óráig tartott a művelet. Akkora halmot raktunk a földes udvarban, hogy a legmagasabb embereknél is magasabb volt. Jöttünk-mentünk mindahányan; csak don Alejandro nem moccant.

- Most pedig gyújtsák fel az egészet - hangzott az újabb rendelkezés.

Twirl halálsápadt volt. Nierenstein csak ennyit tudott motyogni:

- A Világkongresszus nem lehet meg ezek nélkül a becses segédeszközök nélkül, amelyeket olyan nagy szeretettel válogattam össze.

- A Világkongresszus? - mondta don Alejandro. Gúnyosan nevetett, pedig sose láttam, hogy nevetett volna.

Van valami titokzatos gyönyörűség a pusztításban; fényesen ropogtak a lángok, s a falak mellett és a szobákban összecsődültek az emberek. Éjszaka, pernye és valami égett illat maradt az udvarban. Emlékszem, néhány kósza, fehér lap megmenekült, és ott hevert a földön. A fiatal nők szeretni szokták az idős férfiakat; Nora Erfjord is így szerette don Alejandrót, és most csak ezt mondta értetlenül:

- Don Alejandro tudja, mit csinál.

Irala most is irodalmias volt, és valami emlékezeteset akart mondani:

- Koronként el kell égetni az alexandriai könyvtárt.

Azután minden megvilágosodott:

- Négy teljes évbe telt, mire megértettem, amit most mondok. Most már tudom, hogy olyan óriási vállalkozásba kezdtünk, hogy ahhoz az egész világ kell. Nem csak néhány ripők, aki ott handabandázik egy isten háta mögötti tanya fészereiben. A Világkongresszus a világ első pillanatával kezdődött, és akkor is tovább folyik, amikor mi már csak por és hamu leszünk. Nincs olyan hely, ahol nem folyik. Azokban a könyvekben is ott van a Kongresszus, amelyeket elégettünk. Azok a kaledóniaiak is a Kongresszus részesei, akik tönkreverték a cézárok légióit. A kongresszus részese Jób a szemétdombon és Krisztus a keresztfán. Az a semmirekellő fiatalember is a Kongresszus részese, aki kurvákra fecsérli a pénzemet.

Nem tudtam türtőztetni magamat, és közbeszóltam:

- Don Alejandro, én is bűnös vagyok. Már megírtam a jelentésemet, amit most itt hozok, mégis tovább maradtam Angliában, és tékozoltam a pénzét egy nő kedvéért.

- Gondoltam, Ferri - folytatta don Alejandro. - A bikáim is a Kongresszus részesei. A Kongresszus részesei azok a bikák, amelyeket eladtam, és azok a sok mérföldre kiterjedő földek, amelyekből már semmi se az enyém.

Egy rémült hang szólalt meg, a Twirl hangja:

- Csak nem azt akarja mondani, hogy eladta a La Caledoniát?

Don Alejandro nyugodtan válaszolt:

- De bizony eladtam. Egy talpalatnyi földem se maradt, de nem bánom, hogy tönkrementem, mert most már tisztán látok. Talán most találkozunk utoljára, mert a Kongresszusnak nincs szüksége ránk, de most, ezen az utolsó éjszakán mindannyian fölkerekedünk, és megnézzük a Kongresszust.

Diadalmámor töltötte el. Miránk is átragadt a határozottsága és a bizakodása. Senki egy pillanatig se gondolta, hogy don Alejandro megbolondult. A téren egy nyitott kocsit béreltünk. Én felültem a bakra, a kocsis mellé, don Alejandro pedig kiadta az utasítást:

- Mester úr, bejárjuk a várost. Vigyen bennünket, ahova akar.

A néger fölkapaszkodott egy hágcsóra, és szüntelenül mosolygott. Sose tudom meg, hogy értett-e valamit is a dologból.

A szavak olyan jelképek, amelyek valami közös emléket fogalmaznak meg. Az az emlék, amit most akarok elmondani, csakis az enyém; akik velem együtt élték át, már meghaltak. A misztikusok olyasmiket idéznek föl, mint egy rózsa, egy csók, egy madár, mely minden madár, egy napkorongot, amely minden csillag és a napkorong, egy kancsó bor, egy kert vagy a szeretkezés. Én egyetlen ilyen metaforával se megyek semmire, ha érzékeltetni akarom azt a hosszú, mámorító éjszakát, amelyben boldogan és elcsigázva jártunk-keltünk, egész hajnalhasadásig. Alig szólaltunk meg, csak a kerekek és a paták robaja hallatszott a kövezeten. Virradat előtt, valami hitvány kis patak partján - talán a Maldonado volt, vagy talán a Riachuelo - Nora Erfjord csengő hangon rázendített Patrick Spens balladájára, don Alejandro pedig vele dörmögött néhány sort hamisan. Az angol szavak nem idézték föl bennem Beatrix képét.

- Rosszat akartam, de jót teszek - mormolta Twirl a hátam mögött.

Egy s más az emlékezetemben maradt abból, ami a szemünk elé került - a Recoleta nagy vöröses fala, a börtön nagy sárga fala, kér férfi, aki a szabályos utcasarkon táncolt, egy rácskerítés mögött egy sakktáblamintás kövezetű előcsarnok, a vasúti sorompó, az a ház, ahol lakom, egy piac, az áthatolhatatlan és nyirkos éjszaka - de semmi se fontos ezek közül a futólag észlelt dolgok közül, amik talán nem is ezek voltak, hanem mások. Csak az a fontos, hogy éreztük, hogy, ha titokban is, csakugyan létezett a tervünk, pedig nem is egyszer élcelődve beszéltünk róla, hogy ez a terv a mindenség volt és mi magunk. Esztendők folyamán reménytelenül kerestem annak az éjszakának a hangulatát; néha már azt hittem, hogy újra megtaláltam a zenében, a szerelemben, a homályos emlékezetben, de sose tért vissza, csak egyetlenegyszer, egy reggel, álmomban. Mire esküt tettünk, hogy senkinek se mondunk semmit erről a dologról, már szombat reggel lett.

Irala kivételével soha többé nem láttam őket. Iralával se hoztuk szóba soha ezt a történetet; minden szavunk szentségtörés lett volna. Don Alejandro Glencoe 1914-ben halt meg; Montevideóban temették el. Irala már egy évvel azelőtt elhalálozott.

Nierensteinnal találkoztam egyszer a Lima utcában, de úgy tettünk, mintha nem láttuk volna meg egymást.

Benyhe János fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

THERE ARE MORE THINGS

Howard P. Lovecraft emlékére

Amikor a Texasi Egyetemen, Austinban, épp az utolsó vizsgámra készültem, megtudtam, hogy nagybátyám, Edwin Arnett a kontinens túlsó végén aneurizmában meghalt. Azt éreztem, amit ilyenkor érezni szoktunk: az immár hiábavaló lelkifurdalást, amiért nem voltunk olyan jók a megboldogulthoz, amilyenek lehettünk volna. Az ember elfelejti, hogy maga is csak halott, aki a többi halottal társalog. Az egyetemen filozófia szakra jártam; eszembe jutott, hogy nagybátyám, neveket ugyan nem említve, ott, a Lomas melletti Vörös Házban előadta nekem szépséges kételyeit. Az ebédlőasztalnál, egy narancson magyarázta el Berkeley idealizmusát, a sakktábla pedig az eleai paradoxonok szemléltetőeszköze lett. Néhány év múlva kezembe nyomta Hinton értekezéseit, melyek azt próbálják bizonyítani, hogy a térnek van egy negyedik dimenziója, amit az olvasó színes kockákkal végzendő műveletek során maga is megsejthet. A prizmákat és piramisokat, amiket az íróasztal lapján felépítettünk, sohasem felejtem el.

Nagybátyám mérnök volt. Amikor az Állami Vasutaktól nyugdíjba ment, úgy döntött, hogy Turderába költözik, ahol a jóformán mezei élet magányát és Buenos Aires közelségét egyaránt élvezheti. Mi sem volt természetesebb, mint hogy a házat egyik legjobb barátja, Alexander Muir építse fel. Ez a merev férfiú Knox merev tanait vallotta; nagybátyám, mint korának majdnem minden úriembere, szabadgondolkodó volt, jobban mondva agnosztikus, de érdekelte a teológia, mint ahogy Hinton csalafinta kockái vagy az ifjú H. G. Wells jól megszerkesztett lidércnyomásai is érdekelték. Szerette a kutyákat; volt egy nagy juhászkutyája, melyet távoli szülőfaluja, Lichfield emlékére Samuel Johnsonnak nevezett el.

A Vörös Ház egy dombtetőn állt, melynek nyugati oldalán egy sivár árterület húzódott. A rácskerítés mögött elültetett araukáriafák mit sem enyhítettek a ház komorságán. Cserép helyett palából készült nyeregteteje és a négyszögletes óratorony szinte agyonnyomta a falakat meg azt az egy-két ablakot, ami volt a házon. Gyerekkoromban még úgy fogadtam el ezt a csúnyaságot, mint ahogy azokat az összeférhetetlen dolgokat is elfogadjuk, melyek csak a létezésük folytán viselik az "univerzum" nevet.

1921-ben tértem haza Argentínába. Addigra a viták elkerülése végett elárverezték a házat; egy külföldi vette meg, Max Preetorius, aki a dupláját ígérte rá a legmagasabb licitre. Még aznap, hogy aláírta a papírokat, estefelé két emberével kiment a házhoz, és az összes bútort, összes könyvet, összes háztartási eszközt kihordták a Csorda úttól nem messze elterülő szeméttelepre. (Szomorúan gondoltam vissza a Hinton-kötetek grafikonjaira és a nagy földgömbre.) Másnap felkereste Muirt, és arra kérte, végezzen el bizonyos változtatásokat a házon, amit az felháborodva visszautasított. Később aztán egy fővárosi cég vállalta az átépítést. A helybeli asztalosok nem voltak hajlandók újra bebútorozni a házat; végül is egy glew-i ember, egy bizonyos Mariani állt rá, hogy teljesítse a Preetorius által megszabott feltételeket. Éjszaka kellett végeznie a munkát, zárt ajtók mögött, két héten át. Az új lakó is éjszaka költözött be a Vörös Házba. Az ablakok nem nyíltak ki többé, de a sötétben látni lehetett, hogy fény szűrődik ki rajtuk. A tejesember egy hajnalon belebotlott a járdán döglötten heverő juhászkutyába: feje és négy lába le volt vágva. A tél folyamán kidöntötték az araukáriafákat. Preetoriust többé senki se látta; úgy hírlett, hogy már nincs is az országban.

Ezek a hírek, érthető módon, igen felkavartak. Tudom, hogy legszembetűnőbb jellemvonásom a kíváncsiság, mely egyszer már arra is rávett, hogy egy vadidegen nővel összekössem az életemet, csak azért, hogy megtudjam, kicsoda és miféle; hogy laudanumot szedjek (látható eredmény nélkül); hogy a transzfinit számokat tanulmányozzam, és hogy belemenjek a szörnyű kalandba, melyet itt most le fogok írni. Arra a végzetes elhatározásra jutottam, hogy felderítem az ügyet.

Először is Alexander Muirhoz mentem el. Emlékeimben délceg, fekete hajú emberként élt, aki sovány ugyan, de csupa életerő; most görnyedt öregemberként láttam viszont, fekete szakálla is megőszült. Temperleyi házában fogadott, mely, amint várható volt, a nagybátyám házára hasonlított, mivel mindkettő William Morris, a jó költő és rossz építész szigorú normái alapján épült.

A beszélgetés gyéren csordogált; nem véletlen, hogy Skócia jelképe a bogáncs. Mégis sejtettem, hogy az erős ceyloni tea és a scone-okkal tisztesen megrakott tál (a házigazda úgy vágta ketté és vajazta meg őket, mintha még mindig gyerek volnék) a jó barát unokaöccsének tiszteletére rendezett dús kálvinista lakoma két fogása. Nagybátyámmal folytatott teológiai eszmecseréje egy hosszú sakkparti volt, mely mindkét játékostól megkívánta az ellenféllel való együttgondolkodást.

Múlt az idő, és én még mindig nem tértem rá a témára. Egy kis kínos csend után Muir szólalt meg:

- Fiatalember (Young man) - mondta -, maga nem azért jött el egészen idáig, hogy Edwinről beszéljünk vagy az Egyesült Államokról; ez utóbbira nem is vagyok olyan kíváncsi. Magát a Vörös Ház eladása izgatja, meg a különös vevő. Bevallom, engem is. A történet őszintén szólva nem tetszik nekem, de elmondom, amit tudok. Nem sok.

Némi szünet következett, aztán ráérősen folytatta:

- Mielőtt Edwin meghalt, az intéző elhivatott az irodájába. A plébános is ott volt. Azzal akartak megbízni, hogy készítsem el egy katolikus kápolna tervrajzát. Jól megfizetik a munkámat. Ott helyben visszautasítottam az ajánlatot. Az Úr szolgája vagyok, és nem követhetek el olyan gyalázatot, hogy bálványoknak oltárt emeljek.

Itt megállt.

- Ez az egész? - kérdeztem, összeszedve a bátorságomat.

- Nem. Preetorius, az az elfajzott alak azt akarta, hogy bontsam le az épületet, és tervezzek a helyébe egy szörnyűséget. A gyalázatnak sokféle formája van.

Mélyen elkomorulva ejtette ki ezeket a szavakat, és felállt.

Ahogy befordultam a sarkon, Daniel Iberra jött szembe velem. Ismertük egymást, ahogy faluhelyen ismerik egymást az emberek. Azt mondta, elkísér egy darabon. A vagányok soha nem vonzottak, és arra számítottam, hogy egy sor ocsmány és jobbára kitalált, véres kocsmai históriát fogok hallani, de megadtam magam, és beleegyeztem. Már majdnem besötétedett. Amikor néhány utcasarokkal előttünk felbukkant a dombtetőn álló Vörös Ház, Iberra megtorpant, és más irányba indult tovább. Megkérdeztem, hogy miért változtatott irányt. Nem azt felelte, amit vártam.

- Don Felipe jobbkeze vagyok. Még senki se mondta rám, hogy gyáva volnék. Emlékszel arra az Urgoiti fiúra, aki Merlóból jött ide énmiattam, és hogy mi lett vele. Ide hallgass. Az egyik éjjel megyek haza valami muriból. A villától úgy száz méterre meglátok valamit. A pejkó megbokrosodik, és ha nem szorongatom meg a véknyát, és nem rúgtatok be a sikátorba, most nem vagyok itt, és nem mesélek. Amit láttam, hát az nem akármi volt.

És elsötétült arccal megeresztett egy cifra káromkodást.

Aznap éjjel nem aludtam. Hajnal felé egy rézkarcról álmodtam, mely Piranesi stílusát idézte, és melyet még sohasem láttam, vagy láttam és elfelejtettem; a labirintust ábrázolta. Egy ciprusokkal körülvett és kőből épült amfiteátrum volt, magasabb, mint a ciprusok koronája. Ajtó-ablak nem volt rajta, de hosszú, keskeny rések végtelen során át be lehetett látni a belsejébe. Egy nagyítóval megpróbáltam megkeresni a minotauruszt. A végén megtaláltam. A szörnyek szörnye volt: nem annyira bika-, inkább bölényfeje volt, és embertestével úgy hevert a földön, mint aki alszik, és álmodik éppen. Álmodik? Kiről vagy miről?

Délután elsétáltam a ház előtt. A rácsos kapu be volt zárva, és néhány csavart vaspánt is rá volt erősítve keresztbe. A hajdani kertet elborította a gaz. Jobb felől egy kisebb árok húzódott, melynek szélei erősen le voltak taposva.

Még volt egy lépésem, amit napról napra halogattam, és nemcsak azért, mert egészen hiábavalónak éreztem, hanem azért is, mert azután már csak egy lépés marad hátra: az utolsó, az elkerülhetetlen.

Nem valami sok reménnyel ugyan, de elmentem Glew-be. Mariani, az asztalos egy éltesebb korú, kövér, vörös képű olasz volt, az az egyszerű és szívélyes fajta. Amint megláttam, azonnal elvetettem az előző este kidolgozott haditervet. Átadtam a névjegyemet, amit hangosan betűzött ki, ünnepélyesen, és a doktor előtt megilletődött szünetet tartva. Megmondtam neki, hogy azok a bútorok érdekelnek, amiket Turderában készített, nagybátyám egykori házában. Az olaszból ömlött a szó. Meg sem kísérlem felidézni a hadonászással kísért szóáradatot, melyet azzal fejezett be, hogy az ő szeme előtt mindig az a cél lebeg, hogy az ügyfél minden óhaját teljesítse, legyen az bármilyen hóbort, és hogy ő szóról szóra azt csinálta, amit kívántak tőle. Aztán némi keresgélés után előhúzott egy fiókból valami papírokat, és megmutatta: a szövegen nem ismertem ki magam, de ott volt alatta a megközelíthetetlen Preetorius aláírása. (Az olasz nyilván ügyvédnek nézett.) Búcsúzóul még annyit mondott, hogy a világ minden kincséért sem tenné be még egyszer a lábát a Turderába, és még kevésbé a házba. Hozzátette, hogy az ügyfél, az szent, de az ő szerény véleménye szerint Preetorius úr bolond. Gyorsan elhallgatott, mint aki bánja, hogy ennyit is mondott. Többé egyetlen szót sem tudtam kihúzni belőle.

Én előre láttam ezt a kudarcot, de más dolog az előrelátás, és más dolog az esemény bekövetkezése.

Azt hajtogattam magamban, hogy egyetlen titok van csupán, az idő: a tegnap, a ma, a jövő, a mindig és a soha végtelen szövevénye. Ez a mélyen szántó gondolat azonban nem juttatott semmi eredményre: a délutánokat Schopenhauer meg Royce tanulmányozásával töltöttem, esténként pedig a Vörös Ház körül bolyongtam, a telek mentén futó földutakon. Néha valami igen fehér fény szűrődött ki az emeleti ablakon, máskor meg mintha nyögést hallottam volna. Így ment ez egészen január tizenkilencedikéig.

Ez a nap is azok közé a Buenos Aires-i napok közé tartozott, amikor az ember úgy érzi, hogy a nyár nemcsak gyötri, csúfot űz belőle, hanem meg is alázza. Éjjel tizenegy óra felé kitört a vihar. Előbb a déli szél rohama, aztán a felhőszakadás. Vaktában mentem előre, hogy egy fa alá húzódjam. Egy hatalmas villám fehér fényében hirtelen ott volt előttem a villa rácsos kapuja, alig néhány lépésre. Nem is tudom, félve-e vagy reménykedve, lenyomtam a kilincset. És a kapu váratlanul kinyílt. A szél csak úgy röpített előre. Az ég és a föld egyaránt fenyegetett. A ház ajtaja is félig nyitva volt. A zápornak egy újabb rohama az arcomba vágott. Beléptem a házba.

Odabent fel volt szedve a kőpadló; a sűrű gyom felverte puszta földön lépkedtem. Édeskés, émelyítő szag áradt mindenünnen. Jobbra vagy balra, nem is tudom pontosan, egy kőrámpába botlottam. Gyorsan felmentem rajta. Jóformán ösztönösen csavartam egyet a villanykapcsolón.

Az ebédlő és a könyvtár közt, amely emlékeimben élt, most nem volt ott a válaszfal: egyetlen nagy, kopár terem lett belőlük, alig egy-két bútorral. A bútorok leírására nem vállalkozom, mert nem vagyok biztos benne, hogy láttam őket, bár vakító fehér fény öntötte el a termet. Mindjárt megmagyarázom. Ahhoz, hogy egy dolgot lássunk, meg kell értenünk. A karosszék utal az emberi testre: formájára, végtagjaira; az olló a vágás műveletére. Mit mondhatunk egy lámpáról vagy egy járműről? A vadember nem igazán látja a misszionárius bibliáját; az utas nem úgy látja a hajó kötélzetét, mint a matrózok. Ha valóban látnánk a világmindenséget, talán megértenénk.

A képtelen formák közül, melyek elém tárultak azon az éjszakán, egyik sem felelt meg az emberi testnek vagy valamilyen emberi ésszel felfogható használatnak. Elfogott a rémület; iszonyodva néztem őket. A terem egyik sarkában meredek, szinte függőleges lépcsőt pillantottam meg, mely az emeletre vezetett. A széles vas lépcsőfokok közt - tíz lehetett, nem több - szabálytalan közök voltak. Ez a lépcső, mely kezekre és lábakra engedett következtetni, érthető volt, és valamiképpen megnyugtatott. Eloltottam a lámpát, és egy darabig várakoztam. Semmi zaj nem hallatszott, de az érthetetlen tárgyak jelenléte kínosan hatott rám. Végül rászántam magam, és elindultam a lépcső felé.

Amikor följutottam, reszkető kézzel megint meggyújtottam a villanyt. A földszinten még csak bontakozóban lévő lidércnyomás idefönt kipattant, és szétterült az egész szobában. Igen sok tárgy volt itt, vagy csak néhány, de sokféle részből összeszerkesztve. Most éppen egy hosszú és nagyon magas, U alakú műtőasztalféleség jut eszembe, két végén kerek lyukakkal. Arra gondoltam, hogy talán a ház lakójának ágya lehet, mely ferde vetületben rajzolja ki a szörnyalakot, mint egy állatot vagy istent az árnyéka. Lucanus valamelyik lapjáról - évekkel ezelőtt olvastam, és már el is felejtettem - a számra jött az amphisbaina szó, mely sejteti, ha éppen nem is meríti ki azt, amit később megpillantottam. Egy V alakú tükörrendszerre is emlékszem, a fejem fölötti homályból derengett elő.

Milyen lehet a ház lakója? Mit kereshet ezen a bolygón, mely nem kevésbé irtózatos számára, mint ő a mi számunkra? Az asztronómiának vagy az időnek mely titkos tartományaiból, mely ősrégi és ma már kiszámíthatatlan alkonyatból jött ide ebbe a dél-amerikai külvárosba, és éppen ezen az estén?

Éreztem, hogy betolakodó vagyok e káoszban. Odakint elállt az eső. Ránéztem az órámra, és rémülten láttam, hogy már majdnem két óra van. Egye hagytam a villanyt, és óvatosan kezdtem leereszkedni a lépcsőn. Ha fölkapaszkodtam, talán lejutni sem lehetetlen. Lejutni, mielőtt visszatér a ház lakója. Arra gondoltam, hogy talán azért nem zárta be a két ajtót, mert nem tudja bezárni.

Lábam már az utolsó előtti lépcsőfokon volt, amikor hallottam, hogy valami jön fölfelé a rámpán: lassan, súlyosan, többszörösen. Kíváncsiságom erősebb volt a félelmemnél, és nem csuktam be a szemem.

Székács Vera fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A HARMINCAK SZEKTÁJA

Az eredeti kézirat a Leideni Egyetem könyvtárában található; a szöveg latin nyelvű, de a benne előforduló hellenizmusok arra vallanak, hogy görögből fordították. Leisegang szerint a Krisztus utáni negyedik században keletkezett. Gibbon a Decline and Fall tizenötödik fejezetéhez írt egyik jegyzetében röviden utal rá. Az ismeretlen szerző ezt írja:

*

"...A Szekta sohasem volt népes, és most alig egynéhány tagja van. Miután a vas és a tűz megtizedelte őket, az utak mentén alszanak, vagy a romok között, melyeknek a háború megkegyelmezett; vallásuk ugyanis tiltja, hogy házat építsenek. Meztelenül járnak. A tények, melyeket tollam feljegyzett, köztudomásúak; most azt szándékozom papírra verni, amit tanításaikról és szokásaikról sikerült kiderítenem. Hosszan elbeszélgettem tanítóikkal, de nem tudtam megtéríteni őket az Úr Hitére.

Először is az tűnt föl nekem, hogy mennyire másképpen vélekednek a halottakról. A tudatlanabbak úgy tartják, hogy a halottak eltemetéséről a már megboldogultak lelkei gondoskodnak; mások a Szentírástól elrugaszkodva kijelentik, hogy Jézus intelme: Hagyd a halottakra, hadd temessék halottaikat, a mi temetkezési szertartásaink üres pompája ellen szól.

Azt az evangéliumi tanácsot, hogy adjuk el, amink van, és adjuk oda a szegényeknek, mindenki híven követi: aki ajándékot kap, odaadja valaki másnak, az pedig újra továbbadja. És ez már elégséges magyarázat is a nincstelenségükre és a meztelenségükre, melynek révén viszont szinte paradicsomi állapotok között élnek. Buzgón szokták idézni a következő szavakat: Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, s csűrökbe sem gyűjtenek: mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti többet azoknál? Az evangéliumi szöveg elítéli a takarékoskodást: Ha Isten így öltözteti a mezei virágot, amely ma virít, de holnap kemencébe kerül, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűeket? Ne nyugtalankodjatok tehát, és ne kérdezzétek: mit együnk? vagy mit igyunk?; ne aggódjatok tehát a holnap miatt.

Az a tanítás, hogy Aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követ el vele, félreérthetetlen felszólítás az önmegtartóztatásra. A Szektának sok tagja fennen hangoztatja, hogy nincs férfi az ég alatt, aki ne nézett volna asszonyra bűnös vággyal, valamennyien bűnösök vagyunk a házasságtörésben. Ha pedig a vágy nem kevésbé bűnös a cselekedetnél, az igazak a legféktelenebb bujaságnak is kockázat nélkül átadhatják magukat.

A Szekta kerüli a templomokat; vezetői a szabad ég alatt prédikálnak, egy domb vagy egy falmaradvány tetejéről, vagy olykor egy vízparton álló csónakról.

A Szekta nevének eredete körül lázas találgatások folynak. Az egyik feltevés szerint a megmaradt hívők számára utal, ami nevetséges ugyan, de prófétai tehetségre vall, mert a Szekta, romlott tanai miatt, halálra van ítélve. Egy másik szerint a bárka magasságára vonatkozik, ami harminc könyök volt; megint másik, mely meghamisítja az asztronómiát, a holdhónapok éjszakáinak összegét látja benne; egy újabb feltevés a Megváltó megkeresztelésének évére vezeti vissza; egy másik szerint pedig ennyi éves volt Ádám, amikor életre kelt a vörös porból. Mindegyik feltevés hamis. Nem kevésbé hazug az a felsorolás, amelyben harminc isten vagy trón szerepel, köztük Abraxas, akinek kakasfeje, emberi karja és törzse van, alul pedig összetekeredett kígyófarokban végződik.

Tudom az Igazságot, de nem hirdethetem. Nem rendelkezem azzal a felbecsülhetetlen értékű képességgel, hogy kimondjam. Bárcsak mások, akik több szerencsével járnak, meg tudnák menteni a Szekta tagjait a szó erejével. A szó vagy a tűz erejével. Inkább végezzék ki az embert, semmint hogy maga végezzen magával. Így hát beszéljen helyettem az írott szó, és fedje fel a szörnyű eretnekséget.

Az Ige azért öltött testet, hogy ember legyen az emberek között, akik aztán keresztre feszítik, és Őáltala elnyerik a megváltást. A kiválasztott nép egyik lányának méhéből született, és nemcsak azért, hogy a Szeretetet hirdesse, hanem azért is, hogy mártírhalált haljon.

A dolgoknak pedig úgy kellett történniük, hogy ne lehessen elfelejteni őket. Soha egyetlen embernek akár vas, akár bürök általi halála nem volt elegendő ahhoz, hogy az emberiség képzeletét az idők végezetéig felzaklassa. Az Úr patetikus rendezésben pergette le az eseményeket. Ezért volt az utolsó vacsora, Jézus szavai, melyekkel megjövendöli az elárultatását, a tanítványok egyikének kétszer felhangzó jel, a kenyér és a bor megáldása, Péter esküdözése, a magányos virrasztás az Olajfák Hegyén, a tizenkét tanítvány álma, a Fiú emberi könyörgése, a véres veríték, a kardok, az áruló csók, Pilátus, aki mossa a kezét, a megkorbácsoltatás, a kigúnyoltatás, a töviskoszorú, a vörös köpönyeg, a nádszál jogar, az epével kevert bor, a dombtetőn felállított kereszt, a jobb latornak tett ígéret, a földindulás és az elsötétült égbolt.

Isten irgalma, mely már annyi kegyben részesített, megengedte, hogy rájöjjek a Szekta nevének igazi és titkos jelentésére. Keriothban, ahol valószínűleg megalakult, ma is létezik a Harminc Ezüstpénz titkos társasága. Ez volt a Szekta eredeti neve, és ez megadja a titok kulcsát. A kereszt tragédiájában - tisztelettel legyen mondva - voltak önkéntes és voltak akaratlan színészek, de mind nélkülözhetetlen, mind végzetes szerepet játszott. Akaratlan színészek voltak a papok, akik átadták a harminc ezüstpénzt, a nép, mely Barabást választotta, Júdea helytartója, a rómaiak, akik felállították a keresztfát, beverték a szögeket, és sorsot vetettek. Önkéntes színész csak kettő volt: a Megváltó és Júdás. Ez utóbbi elhajította a harminc ezüstpénzt, mely a lelkek megváltásának ára, és fölakasztotta magát. Éppen harminchárom éves volt, mint az Ember Fia. A Szekta mindkettőnek egyformán hódol, a többieket felmenti.

Egyetlen bűnös sincs; nincs senki, aki tudtával vagy tudtán kívül ne a legfőbb Bölcsesség által kigondolt terv végrehajtója lenne. Most mind osztoznak a mennyei Dicsőségben.

Azt a gyalázatot, amire most rátérek, alig akarja leírni a kezem. Amikor a beavatottak betöltenek egy bizonyos kort, mestereik példáját követve kigúnyoltatják és egy hegytetőn keresztre feszíttetik magukat. Az ötödik parancsolatnak e bűnös megszegése ellen az emberi és az isteni törvények teljes szigorával kell fellépni. Hogy az Ég minden átka, hogy az angyalok bősz haragja..."

*

A kézirat vége nem került elő.

Székács Vera fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

AZ AJÁNDÉKOK ÉJSZAKÁJA

A Florida utcában, a Piedad magasságában található a régi Aguila kávéház; ott hallottuk ezt a történetet.

A megismerés kérdéséről folyt a vita. Valaki felidézte Platónnak azt a tételét, amely szerint már mindent láttunk egy megelőző világban, így hát a megismerés voltaképp ráismerés; mire apám, ha jól emlékszem, azt mondta, Bacon írja valahol, hogy ha a tanulás emlékezés, akkor valaminek a nem tudása voltaképpen felejtés. Ekkor egy másik közbeszóló - aki kissé belegabalyodhatott ennyi metafizikába -, egy idősebb úr ragadta magához a szót. Ezt mondta lassan, mint aki biztos a szavaiban:

*

"Ezek a platóni archetípusok egyszerűen nem férnek a fejembe. Senki sem emlékszik rá, mikor látott először sárga vagy fekete színt, vagy hogy mikor ízlelte meg először valamely gyümölcs ízét, s talán azért nem, mert még kisgyerek volt, s így nem tudhatta, hogy hosszú-hosszú sorozat kezdődik meg ezekkel az élményekkel. Természetesen sok olyan első élmény van, amelyet senki sem felejt el. Magam azt az élményt mondhatnám el most önöknek, amelyet egy bizonyos éjszaka hagyott bennem, emlékezetem szerint hetvennégy április harmincadikán.

A nyaralások régebben hosszabbak voltak, mégsem emlékszem, miért is maradtunk akkor a mondott időpontig az unokatestvéremék, valami Dornáék birtokán, Lobostól alig pár mérföldre. Akkoriban az egyik cseléd, bizonyos Rufino vezetgetett be a vidéki élet rejtelmeibe. A tizenharmadik évemet készültem betölteni éppen; ő jóval idősebb volt, s úgy hírlett, bátor legény. Rendkívül ügyesen mozgott: ha játékból pofozkodni kezdett a többiekkel, mindig az ellenfele arca lett szutykos. Egyik pénteken azt javasolta, hogy másnap este menjünk be a faluba mulatni. Természetesen beleegyeztem, pedig nem is tudtam pontosan, miről van szó. Előre megmondtam neki, hogy nem tudok táncolni; azt felelte, egykettőre megtanulja azt az ember. Vacsora után, úgy fél nyolc tájban indultunk útnak. Rufino úgy kicsípte magát, mint aki nagy mulatságba készül, még egy ezüsttőr is fénylett az övében; én bezzeg otthon hagytam a zsebkésemet, mert féltem, kigúnyolnak vele. Kisvártatva megpillantottuk a falu első házait. Még sosem jártak Lobosban? Mindegy; egyik porfészek olyan, mint a másik; még abban is, hogy mindegyik különbnek képzeli magát. Ugyanazok a földes sikátorok, ugyanolyan gödrök; ugyanolyan alacsony házak mindenhol, amiktől még nagyobbra van a lovas ember. Rózsaszínűre vagy égszínkékre festett ház előtt szálltunk le lovunkról az egyik sarkon; az volt rá kiírva: La Estrella. A palánkhoz már több, jól fölszerszámozott ló volt kikötve. Az utcára nyíló, félig tárt ajtón fényt láttam kiszűrődni. A kapualjból tágas helyiség nyílott, benne hosszú deszkapadok voltak, ezek között pedig sötétlő ajtók; ki tudja, hová vezethettek. Sárgás szőrű kölyökkutya futott elém, csaholva üdvözölt. Elég sokan voltak már ott; vagy fél tucat fehérnép sürgölődött virágos vászonblúzban. Egy méltóságteljes, tetőtől talpig feketébe öltözött asszonyban a ház úrnőjét gyanítottam. Rufino köszöntötte az asszonyt, és azt mondta:

- Hoztam magának egy új barátot, nem éppen lóra termett.

- Vagy megszokik, vagy megszökik - válaszolta az asszony.

Szégyen öntött el. S hogy eltereljem magamról a figyelmet, vagy csak hogy lássák, még gyerek vagyok, játszani kezdtem a kutyával az egyik pad végében. A konyhai asztalon néhány faggyúgyertya égett üvegekben, s egy parázstartóra is emlékszem valamelyik hátsó sarokban. A szemben levő fehér falon az Irgalmas Szűz képe lógott.

Valaki hangos tréfálkozás közepette gitárt hangolt, hosszan bíbelődött vele. Pusztán félénkségből elfogadtam egy pohár gint; mintha parázsba haraptam volna. A nők között volt egy, aki észrevehetően különbözött a többitől. Rabmadárnak szólították. Némi indián vért véltem fölfedezni benne, de arcánál rajzolni sem lehetett volna szebbet, és a szeme nagyon szomorú volt. Hajfonata a derekáig ért. Rufino, látva, hogy megakadt a tekintetem a lányon, megszólította.

- Mondd el újra, hogy ütöttek rajtatok az indiánok, már alig emlékszem rá.

A lány úgy beszélt, mintha csak magának mondaná a történetet, s az volt az érzésem, másra sem tud gondolni, s hogy ez a dolog az egyedüli, ami történt vele az életében. Így beszélt a lány:

- Amikor Catamarcából elhoztak, még egészen kislány voltam. Ugyan mit is tudhattam volna az indiánok támadásairól. A tanyán félelemből nem emlegették őket. Mint valami titkot, úgy tudtam meg apránként, hogy az indiánok egyszer csak rajtunk üthetnek, a nyakunkba zúdulhatnak, mint valami felhő, és megölhetik az embereket, elrabolhatják az állatokat. A nőket elhurcolják a belvidékre, és ott mindenfélét csinálnak velük. Megtettem mindent, amit csak tudtam, hogy ne higgyem el. Lucas bátyám, akit később dárdával döftek le, kereken kijelentette, hazugság az egész; ám ha valami igaz, akkor elég, ha egyszer kimondja valaki, és már tudja az ember, hogy igaz. A kormány mindenféle italokat és füveket oszt szét közöttük, hogy féken tartsa őket, de a varázslóik nagyon óvatosak, és megvannak a maguk jó tanácsai. A törzsfőnök parancsára rögvest rajtaütnek az amúgy is szétszórt erődítményeken. S én, csupáncsak kíváncsiságból, már-már ott tartottam, bárcsak jönnének, és sűrűn tekingettem arrafelé, amerre lemegy a nap. Nem értek jól az idő számításához, de azt tudom, hogy zúzmarák és nyarak és billogozások jöttek, és a számtartó fia is még a támadás előtt halt meg. Olyan volt, mintha a pampák szele hozta volna őket. Bogáncsvirágot láttam az árokban, és az indiánokkal álmodtam. Hajnalban jöttek. Az állatok, akár a földrengést, előbb megérezték őket, mint az emberek. A birtok felbolydult méhkasra emlékeztetett, és a levegőben szárnyasok röpködtek. Arrafelé rohantunk megnézni, mi történt, amerre én tekingettem mindig.

- Ki hozta a hírt? - kérdezte valaki.

A lány, mintha még mindig valahol messze járna, megismételte az utolsó mondatot.

- Arrafelé rohantunk megnézni, mi történt, amerre én tekingettem mindig. Olyan volt, minthogyha az egész pusztaság egyszeriben lábra kelt volna. Az acélkerítés rácsain előbb pillantottuk meg a porfelhőt, mint az indiánokat. Igazi rajtaütés volt. Tenyerükkel csapkodták a szájukat, közben üvöltöttek. Santa Irenében volt néhány szúrófegyver, de ezek csak arra voltak jók, hogy az indiánok hátrahőköljenek tőlük, s azután még veszettebbül tomboljanak.

Rabmadár úgy beszélt, mint aki imát mond föl emlékezetből, de én már hallottam is a puszták indiánjait az utcán. Egy lökés az ajtón, s már be is rontottak, s olyan volt, mintha lovastul jönnének, akár egy álom szereplői. Részeg külvárosiak voltak. Most, visszaidézve a jelenetet, nagyon magasnak látom őket. Amelyikük az élen jött, könyökével jól megtaszította Rufinót, aki épp az ajtóban állt. Rufinónak torkán akadt a szó, és gyorsan kitért az útból. A ház úrnője, aki addig el sem mozdult a helyéről, most felállt, és azt mondta nekünk:

- Ez Juan Moreira.

Annyi idő multával már nem tudom, hogy arra a férfira emlékszem-e, akit azon az éjszakán ismertem meg, vagy arra, akit később annyiszor láttam a lovardában. Emlékezetemben hosszú haja és Podestára emlékeztető fekete szakálla jelenik meg, de sápadt, himlőhelyes arca is eszembe jut. A kiskutya örvendezve rohant oda hozzá. A következő pillanatban már a hátán fekve, rugdalózva döglődött a földön: bikacsökkel csapta agyon Moreira. S itt kezdődik igazából a történet.

Nesztelenül az egyik ajtóhoz lopóztam: szűk folyosóra, lépcsőre nyílt. Odafönn elbújtam egy sötét szobában. A rendkívül alacsony ágyon kívül már nem is emlékszem, hogy volt-e ott más bútor. Remegtem. Alattam egyre tartott a kiabálás, és üvegcsörömpölés is hallatszott. Felfelé kapaszkodó női léptekre lettem figyelmes, s egyetlen pillanatra minta valami fény is megvillant volna. Majd a Rabmadár hangját hallottam; mintegy suttogva engem hívott.

- Én szolgálni vagyok itt, de csak a békés embereket. Jer közelebb, nem bántalak.

Már levetette a blúzát. Melléfeküdtem, s kezemmel az arcát kerestem. Nem tudom, mennyi idő telt el. Szó, csók egyetlenegy sem esett. Kibontottam a copfját, és előbb lágy hajával, majd ővele játszadoztam. Nem láttuk többé egymást, a nevét sem tudtam meg soha.

Lövés rebbentett szét bennünket. Rabmadár azt mondta:

- Kijutsz a másik lépcsőn.

Így is történt, s egy pillanat múlva már a földes utcán találtam magam. Holdfényes éjszaka volt. Csendőrtiszt posztolt a vályogfalnál puskával, föltűzött szuronnyal. Elnevette magát, és azt mondta:

- Na, úgy látom, te is a kakasokkal kelsz.

Válaszolhattam valamit, de már ügyet sem vetett rám. A falról egy ember csüggeszkedett alá hirtelen. Az őrmester nyomban beledöfte a szuronyát. Az ember a földre esett, s ott maradt a hátán fekve; nyögött, bugyogott a vére. Eszembe jutott a kutya. Az őrmester, hogy végezzen vele, még egyszer a férfiba döfte a bajonettet. S valami öröm érződött a hangjában, mikor azt mondta:

- Látod, mire mentél a pufogtatással, Moreira?

Mindenfelől összefutottak az egyenruhások, akik már előbb körülvették a házat, s nyomukban a szomszédok is előmerészkedtek. Andrés Chirinónak erőlködnie kellett, hogy kirántsa a fegyvert. Mindenki kezet akart szorítani vele. Rufino nevetve mondta a halottra:

- Na, ez a koma se szurkál többé!

Én csoportról csoportra járva meséltem az embereknek, amit láttam. Egyszerre nagy fáradtságot éreztem; mintha lázam is lett volna. Kibújtam a kíváncsiak gyűrűjéből, megkerestem Rufinót, és hazamentünk. Lóháton ért bennünket a hajnal fehér fénye. Nem egyszerűen fáradt voltam; teljesen elkábítottak e hirtelen rám szakadt dolgok."

*

- Annak az éjszakának nagy zuhataga - mondta apám.

A másik bólintott:

- Úgy van. Néhány röpke óra leforgása alatt megismertem a szerelmet, és szembenéztem a halállal. Minden ember megismerkedik előbb-utóbb mindennel, vagy legalábbis azzal, amit megismernie adatott, én azonban egyetlen éjszaka és hajnal között ismerkedtem meg e két alapvető dologgal. Repülnek az évek, s annyiszor meséltem el ezt a történetet, hogy már magam sem tudom, igazából emlékszem-e rá, vagy csak a szavak jutnak eszembe, amelyekkel elmesélem. Talán ugyanígy volt Rabmadár is az indiánok támadásával. Most mar egyre megy, hogy én láttam-e vagy más, amikor megölték Moreirát.

Csuday Csaba fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A TÜKÖR ÉS A MASZK

A clontarfi csata után, melyben porig aláztatott a norvég, a nagy király beszélt a költővel, és ezt mondta neki:

- A legfényesebb hőstett is elveszíti ragyogását, ha szavak pénzére nem váltják. Azt akarom, hogy megénekeld győzelmemet és dicsőségemet. Én leszek Aeneas; te pedig Vergiliusom leszel. Képesnek tartod magad rá, hogy véghezvidd e vállalkozást, mely mindkettőnket halhatatlanná tesz?

- Igen, király - mondta a költő. - Az Ollan vagyok. Tizenkét télen át tanultam a metrika tudományát. Emlékezetből tudom mind a háromszázhatvan fabulát, amely az igazi költészet alapja. Ulster és Munster dalfüzéreit maguktól zengik hárfám húrjai. A törvények felhatalmaznak rá, hogy bőkezűen ontsam a nyelv legősibb hangjait s a legösszetettebb képeket. Elsajátítottam a titkosírást, amely megvédi művészetünket a tolakvó, vizsla szemektől. Ünnepi versbe foglalok szerelmet, marhalopást, hajóutat, háborút. Ismerem Írország valamennyi királyi családjának mitológiai eredetét. Értek a füvekhez, a csillagjósláshoz, a matematikához és a kánonjoghoz. Nyilvános versenyben győztem le vetélytársaimat. Betörtem magam a szatíraírásra is, melytől különben viszketegséget, sőt leprát is kap az ember. Tudok bánni a karddal is, amint a csatában bebizonyítottam. Csak egyvalamit nem tudok: hogyan köszönjem meg mindazt a kegyet, melyet rám pazarolsz.

A király, akit hamar elfárasztott a sok és felesleges beszéd, megenyhülve mondta a költőnek:

- Tudom, tudom. Most mondják, hogy Angliában dalolt már a csalogány. Amikorra elmúlnak az esők, elolvad a hó, mikorra újra megjön a déli tájakról a pacsirta, elénekled dicshimnuszodat az udvar és a költők gyülekezete előtt. Kerek esztendőt adok rá. Kifényesítesz minden betűt, minden szót. A fizetség, amint tudod, méltó lesz királyi szokásainkhoz s a te ihletett virrasztásaidhoz.

- Királyom, az én legnagyobb fizetségem, ha láthatom arcodat - mondta a költő, hű alattvalóhoz híven.

Meghajolt és távozott, szemében már holmi verssorok ködével.

Letelt a határidő - járványok, zendülések éve volt -, s a költő bemutatta a dicsőítő éneket. Lassan, biztonsággal szavalta el, egyetlen pillantást sem vetett a kéziratra. A király főhajtással nyugtázta az elhangzottakat. Mindenki némán ismételte meg a mozdulatát, még az ajtókban összezsúfolódottak is, pedig nem értettek egy szót sem. A király végül így szólt:

- Elfogadom a munkádat. Győzelem ez is. Minden szót eredeti értelmével ruháztál föl, s minden főnevet avval a jelzővel díszítettél, amellyel az első költők. Nincsen egyetlen kép sem az egész himnuszban, melyet a klasszikusok ne használtak volna. A háború a férfiember szép szövétneke, a kard vize pedig a vér. A tengernek megvan a maga istene, és a felhőkből kiolvasható a jövendő. Ügyesen éltél a rímekkel, az alliterációval, az asszonánccal, a hosszú és a rövid hangokkal, Jól használtad a magas retorika eszközeit, tudóshoz méltón kezelted a metrumot. Ha netán - omen absit - Írország egész irodalma elveszne, hiánytalanul újra lehetne alkotni a te klasszikus ódádból. Harminc írástudó írja le rögvest, tizenkétszer.

Rövid csend következett, majd a király így folytatta:

- Minden rendben van, és mégsem történt semmi. Az erekben nem fut gyorsabban a vér. A kezek nem kaptak az íjakhoz. Senki el nem sápadt. Senki sem hallatott csatakiáltást, s a vikingeknek sem tárta oda a keblét senki. Egy esztendő leforgásával újabb hőskölteménynek tapsolunk, költő. Jóváhagyásunk jeléül fogd e tükröt; ezüst.

- Köszönöm és értem - mondta a költő.

Az ég csillagai visszatértek fénylő ösvényeikre. A csalogány újra dalolt a szász vadonban, s a költő ismét ott volt a kódexével, amely most rövidebb volt, mint az előző. Nem emlékezetből mondta föl; szembeszökő bizonytalansággal olvasta, ki-kihagyva egyes részeket, minthogyha maga sem értené, vagy félne közönséges fülek elé bocsátani őket. Különös mű volt. Nem a csatát írta le, maga volt a csata. Harci zűrzavarában ott kavargott az Isten, aki Három és Egy, Írország pogány istenségei s azok az istenek is, akik csak századok múltán, a Régibb Edda kezdetén hadakoznak majd. A forma sem volt kevésbé érdekfeszítő. Egyes számban álló főnevek többes számú igékhez kapcsolódtak. Az elöljárószók használata felrúgott minden bevett szabályt. Csikorgó fordulatok keveredtek lágy dallamokkal. A képek önkényesek voltak vagy önkényesnek hatottak.

A király váltott néhány szót a körülötte álló írástudókkal, majd így szólt:

- Első költeményedről megállapíthattam, hogy szerencsés summázata volt mindannak, amit Írországban eladdig énekbe, versbe szedtek Emez minden eddigit fölülmúl és érvénytelenít. Felfüggeszt, csodát teremt, tündököl. A tudatlanok ilyenre nem képesek, csak az értők, a kevesek. Elefántcsont szelence őrizze e példányt, az egyedülit. A tolltól, amely ily kiváló művet alkotott, még ennél is remekebb remeket várhatunk.

Mosolyogva fűzte hozzá:

- Íme, szereplői lettünk egy mesének, jogos tehát, hogy emlékeztesselek: a mesékben a leggyakrabban előforduló szám a három.

A költő önkéntelenül közbevágott, s ezt mormolta:

- A varázsló három adománya, a triászok és a kétségbevonhatatlan Szentháromság.

A király folytatta:

- Elismerésünk jeléül vedd ezt az arany álarcot.

- Köszönöm és megértettem - mondta a költő.

Újabb év telt el. A palota őreinek feltűnt, hogy költő nem hozott magával semmilyen kéziratot. A király is némiképp megdöbbenve felejtette a poétán a szemét; mintha nem ugyanaz az ember lett volna. Valami - s bizonyos, hogy nem az idő - felszabdalta és átrendezte a vonásait. A szeme mintha nagyon távolra nézett volna, vagy talán már nem is látott vele. A költő könyörögve kérte, hadd váltson néhány szót a királlyal. A rabszolgák kiürítették a termet.

- Nem írtad meg az ódát? - kérdezte a király.

- De igen - válaszolta szomorúan a költő. - Bárcsak a mi Urunk, Jézus Krisztus, megtiltotta volna.

- Elmondanád?

- Nem merem.

- Felruházlak a kellő bátorsággal - jelentette ki a király.

A költő elmondta a verset. Egyetlen sor volt.

S mivel nem vitte rá őket a lélek, hogy fennhangon kiejtsék, király és költő úgy ízlelgette a sort, akár titkos imát vagy istenkáromlást. A királyt ugyanúgy elkápráztatta, ugyanúgy lesújtotta a csoda, mint a másikat. Csak nézték egymást, s halottsápadtak voltak mind a ketten.

- Ifjúságom éveiben - szólalt meg a király - egy ízben napnyugatnak hajóztam. Az egyik szigeten ezüstagarakat láttam, amelyek arany vaddisznókat martak halálra. Másokon varázserővel bíró almák levével táplálkoztunk. Megint másokon tűzből épült falak kerültek utamba. A legtávolabbi szigeten pedig boltozatos, lefelé csüngő folyó szelte át az eget, s rajta bárkák, a vizében halak úsztak. Ezek csodák, ám egyikük sem fogható a te költeményedhez, amely valami módon mindet magába foglalja. Miféle varázslat íratta veled e sort?

- Hajnalban - mondta a költő - visszaemlékeztem, hogy néhány szót ismételgetek, melyeket kezdetben magam sem értettem. Hisz ez egy vers. Úgy éreztem, bűnt követtem el, talán olyat, amilyet nem bocsát meg a Lélek.

- S amelyikben immár ketten osztozunk - suttogta a király. - Az a bűnünk, hogy megismertük a Szépséget, amely tiltott adománya az embernek. Most rajtunk a sor, hogy megbűnhődjünk érte. Adtam neked egy tükröt és egy arany álarcot; vedd íme harmadik ajándékomat, amely az utolsó is egyben.

S egy tőrt adott a dalnok jobbjába.

A költőről annyit tudunk még, hogy megölte magát, mihelyt kilépett a palotából; a királyról pedig annyit, hogy még ma is koldusként bolyong volt királyságának, Írországnak az útjain, és azóta sem ismételte el soha a költeményt.

Csuday Csaba fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

UNDR

Előre kell bocsátanom az olvasónak, hogy az itt következő néhány oldalt hiába is keresné Brémai Ádám 1615-ös Libellus-ában; Brémai Ádám, mint tudjuk, a tizenegyedik században született és halt meg. Lappenberg az oxfordi Bodley-könyvtár egyik kéziratában akadt rá e sorokra, s az előbbi körülményeket figyelembe véve, utólagos betoldásnak ítélte, de azért érdekesnek találta és közzétette őket Analecta Germanica című kiadványában (Lipcse, 1894). Egy argentin könyvbarát vélekedése persze nem sokat nyom a latban; a kedves olvasó ítélje meg tetszése szerint a történetemet. Nem szóról szóra fordítottam spanyolra, de a szöveg hitelesnek tekinthető.

Brémai Ádám ezt írja:

*

"...Az Öböl túlsó partján elterülő puszta szomszédságában, túl a földeken, melyeken a vadló tenyészik, az urnok népe a leginkább említésre méltó. A kereskedők ködös vagy mesébe illő hírei, a találomra megadott útirányok és a fosztogató nomádok miatt sohasem sikerült eljutnom e néphez. Tudomásom van azonban róla, hogy szegényes és elszórtan fekvő falvaik a Visztula alsó folyásánál találhatók. Az urnok, a svédektől eltérően, igazi Jézus-hitet vallanak, amelyet nem szennyez azoknak az arianizmusa és véres démonkultusza, akiktől az angol és egyéb északi királyi famíliák származtatják családjukat. Pásztorok, csónakosok, varázslók, fegyverkovácsok és fonalkészítők. A kíméletlen háborúk miatt alig-alig szántják a földeket. A síkság s a rajta portyázó törzsek rendkívül ügyessé tették e népet a lovaglásban és az íjazásban. Az ember végül mindig hasonul az ellenségeihez. A lándzsáik hosszabbak a mieinknél, hiszen az urnok lovasok, nem gyalogosok.

Amint már feltételezhető is, a betűvetéshez nem értenek, s a szaru tintatartót és a pergament sem ismerik. Vésik a betűiket, akár a mi őseink a rúnákat, melyeket Odin nyilatkozott ki nekik, miután - Odin feláldozza Odint - kilenc éjszakán át függött a kőrisfán.

Emez általános híradáshoz hozzáfűzöm azt a beszélgetést, melyet Ulf Sigurdarsonnal, e komoly, megfontolt beszédű izlandi férfiúval folytattam. Uppsalában, a templom közelében találkoztunk. A rőzsetűz már kialudt; a fal hasadékain hideg és hajnalpír szüremlett be. Kint a havon bizonyára otthagyták már sunyi nyomaikat a szürke farkasok, melyek felfalják a három isten alá rendelt pogányokat. Társalgásunk - az egyházi személyek közti szokáshoz híven - latinul kezdődött, de csakhamar áttértünk arra az északi nyelvre, amelyet az Ultima Thulétől az ázsiai vásárokig mindenütt beszélnek. A férfiú azt mondotta:

- Skaldok családjából származom; elegendő volt megtudnom, hogy az urnok költészete egyetlen szóból áll, s máris e szó s az urnok földjére vezető utak felkutatására indultam. Nem csekély fáradságomba s munkámba került, míg egy esztendő múltán odaértem. Már leszállt az éjszaka; s látom, hogy az emberek, akikkel találkozom, görbe szemmel néznek rám, s már el is talált egy-egy felém hajított kő. Kovácsműhely fénylett föl előttem; sietve beléptem.

A kovács szállást kínált éjszakára. Orm volt a neve. A nyelv, amelyet beszélt, csaknem egyezett a miénkkel. Az ő szájából hallottam először a király nevét: Gunnlaugnak hívták. Megtudtam, hogy az utolsó háború óta gyanakvással tekint az idegenekre s az a szokása, hogy keresztre feszíti őket. Nem akartam erre a sorsra jutni, mely inkább istenhez, mint emberhez méltó, ezért rögvest egy drápa, vagyis dicsőítő ének írásához fogtam, amelyben a király győzelmeit, hírnevét és könyörületességét ünnepeltem. Épphogy emlékezetembe véstem a költeményt, már jött is értem két ember. A kardomat nem adtam át nekik, de hagytam, hogy elvezessenek.

Még csillagos volt a hajnal. Kunyhók közt mentünk egy darabon. Otthon piramisokról beszéltek nekem amit az első tér közepén megpillantottam, az csak egy sárga pózna volt. Fekete halat láttam a csúcsára tűzve. Orm, aki velünk tartott, azt mondta, az a hal az Ige. A következő téren vörös oszlopot vettem észre; korong volt a hegyén. Az Ige, mondotta Orm ismét. Kértem, hagy ejtse ki. Ő csak közönséges kézműves, nem tudja, válaszolta.

A harmadik s egyben utolsó téren feketére festett rudat találtam, ezen egy rajz volt; már nem emlékszem, hogy mit ábrázolt. A tér mögött hosszú, egyenes fal húzódott, végei homályba vesztek. Később meggyőződtem róla, hogy kör alakú, hogy vályog a teteje, és nincsenek rajta kapuk, s azt is felfedeztem, hogy körülfogja a várost. A palánkhoz kötött lovak kis növésűek és hosszú szőrűek voltak. A kovácsot nem engedték be. Fegyveres népséget találtam bent; mind gyalogosan voltak. Gunnlaug, a király éppen gyengélkedett s félig lehunyt szemmel hevert valami tevebőrös nyoszolyán. Sárgás bőrű, törődött ember volt, olyan, mint egy már-már elfelejtett szent; hosszú, régi sebhelyek húzódtak végig a mellkasán. Az egyik katona utat nyitott előttem. Valaki már kerített is egy hárfát. Térdre ereszkedtem, s fojtott hangon belekezdtem a drápá-ba. Nem hiányoztak belőle a retorikai fordulatok, az alliterációk, és a hangsúlyok is a műfaj által megkövetelt helyekre kerültek. Nem tudom, hogy a király megértette-e, de kaptam tőle egy ezüstgyűrűt, amelyet még ma is őrzök. A párna alól tőr villant elő. A király jobbján sakktábla hevert mintegy száz kockájával, s a táblán itt-ott néhány bábu.

Az őr hátrataszított. Egy ember lépett a helyembe; ő állva maradt. Úgy pengette a húrokat, mintha csak hangolt volna, s közben halkan ismételgette a szót, melyre olyannyira vágytam, s mégsem sikerült megértenem. Valaki jelentőségteljesen így szólt: Most semmit sem akar mondani.

Könnyek csillantak meg. Az ember hol fölemelte, hol pedig suttogóra fogta a hangját, s a csaknem azonos akkordok egyhangúan vagy inkább végtelenül szóltak. Azt kívántam, bárcsak örökké tartana a dal, bárcsak e dal volna az életem. Hirtelen vége szakadt. Hallottam a hárfa pendülését, amint a dalnok - biztosan kifáradt - a földre döntötte. Nagy zűrzavar közepette távoztunk. Az utolsók között léptem ki. Csodálkozva láttam, hogy már lehanyatlott a nap.

Néhány lépésnyire jutottam. Akkor megállított egy vállamra nehezedő kéz. Azt hallottam:

- A király gyűrűje a talizmánod, most mégis meg kell halnod, mert hallottad az Igét. De én, Bjarni Thorkelsson, megmentelek. Skaldok nemzetségéből származom. Dicshimnuszodban a vért a kard vizének, a csatát pedig a férfiak harcának nevezted. Emlékszem, még apám apjától hallottam e kifejezéseket. Költő vagy, s az vagyok én is; megmentelek. Most nem nevezünk néven minden eseményt, mely felgyújtja énekünket; most mindent egyetlen szóban, az Igében összegezünk.

Azt feleltem neki:

- Képtelen voltam megérteni. Kérlek, mondd meg, melyik az a szó.

Habozott néhány pillanatig, majd így válaszolt:

- Megesküdtem, hogy nem árulom el. Különben sem taníthatunk meg senkit semmire. Neked magadnak kell megtalálnod. Most pedig igyekezzünk, mert veszélyben az életed. A házamban rejtelek el, ott nem mernek majd keresni. Ha kedvező a szél, holnap már Dél felé hajózol.

Így kezdődött a kaland, amely oly sok télen át tartott. Nem térek ki a véletlen fordulataira, s arra sem törekszem, hogy rendben idézzem föl a viszontagságokat. Voltam evező s, rabszolga-kereskedő, rabszolga, favágó, karavánokat fosztogató rabló, vándorénekes belepillantottam a mély vizek s az ércek titkaiba. Álló esztendeig tűrtem a rabságot a fogakat lazító higanybányákban. Mikligarthr (Konstantinápoly) alatt együtt álltam a vártán a svéd katonákkal. Az Azovi-tengernél szeretett egy asszony, akit nem felejtek el; elhagytam vagy ő hagyott el engem, egyre megy. Elárultattam, és árulóvá lettem. A sors nemegyszer hozta úgy, hogy ölnöm kellett. Egy görög katona kihívott párbajra, s két kardot nyújtott felém, hogy válasszak Az egyik arasznyival hosszabb volt a másiknál. Rájöttem, hogy a görög meg akar félemlíteni, s a rövidebbet választottam. A katona megkérdezte, miért. Azt feleltem, hogy az öklöm és a szíve közt mindegy, hogy mekkora a távolság. A Fekete-tenger partján áll az a sírkő, amelyet rúnaírással magam véstem ki harcostársam, Leif Arnarson emlékére. Küzdöttem a serklandi Kék Emberekkel, a szaracénokkal Az idők során sokféle emberré váltam, de ez a forgószél csupán hosszú álom volt. Az Ige volt a lényeg. Olykor már megrendült a belé vetett hitem. Folyvást az járt az eszemben, hogy esztelenség lemondani a szép szavak összerakásának pompás játékáról egyetlen - s talán sosem volt - szó kedvéért. Hiába. Egy misszionárius az Isten szót javasolta; visszautasítottam. A megvilágosodás, azt hiszem, virradatkor, egy folyó partján ért, amely tengerré szélesedett.

Visszatértem az urnok földjére de nagy fáradságomba került, míg rátaláltam a dalnok házára. Beléptem, s a nevemet mondtam. Már éjszaka volt. Thorkelsson a padlón feküdt, onnan kért, gyújtsak meg egy gyertyát a bronz gyertyatartóban. Annyit öregedett az arca, hogy önkéntelenül arra gondoltam, magam is megvénültem. A szokásokhoz híven királya felől érdeklődtem. Így felelt:

- Már nem Gunnlaug a neve. Most másképpen hívják. De meséld el apróra, hogy merre jártál.

Meg is tettem, az események lehető leghívebb sorrendjében, kimerítő részletességgel, amit azonban most mellőzök. Mielőtt bevégeztem volna, megkérdezte:

- Sokszor énekeltél azokon a földeken jártadban?

Kissé megütköztem a kérdésén.

- Kezdetben - válaszoltam - énekeltem, hogy fel ne kopjon az állam. Később, valami félelem miatt, melyet máig sem értek, felhagytam az énekléssel és a hárfapengetéssel.

- Úgy - bólintott. - Folytathatod a történetet.

Betartottam az időrendet. Hosszú csend követte szavaimat.

- Mit adott neked az első asszony, akit bírtál? - kérdezte végül.

- Mindent - feleltem.

- Nekem is mindent megadott az élet. Mindenkinek mindent megad, csak a legtöbben nincsenek tudatában. A hangom már fáradt, az ujjam gyenge, de hallgass ide.

Az Undr szót mondta, mely csodát jelent.

Mélységesen felkavart a haldokló éneke, és mégis, ebben a dalban s a kíséretében valamiképp a saját dolgaimra ismertem, a rabnőre, aki megajándékozott az első szerelemmel, a férfiakra, akiket megöltem, a fagyos hajnalokra, a pirkadatra a vizek felett, az evezőkre. Megragadtam a hárfát, s egy másik szóval énekeltem el ugyanazt.

- Jól van - mondta a dalnok, s egészen oda kellett hajolnom hozzá, hogy meghalljam, amit mond. - Megértettél."

Csuday Csaba fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

EGY MEGFÁRADT EMBER UTÓPIÁJA

Utópiának nevezte el;
ez a görög szó azt jelenti:
nincs olyan hely.

QUEVEDO

Nincs két egyforma hegy a földön, de a síkság mindenütt egy és ugyanaz. Mentem, mentem a síkság közepén. Azon tűnődtem - bár valójában nem is izgatott a dolog -, hogy vajon Oklahomában járok-e vagy Texasban, vagy talán azon a vidéken, melyet az irodalomban járatos emberek pampának neveznek. Kerítést nem láttam sehol, se jobbra, se balra. Mint már annyiszor, Emilio Oribe sorait mondogattam most is magamban:

A véghetetlen és félelmes pusztaságon,
Brazília felé...

e sorokat, melyek egyre nőnek, terebélyesednek bennem.

Rögös volt az út. Eleredt az eső. Két-háromszáz méterre világosságot pillantottam meg egy ház ablakaiban. A ház alacsony, négyszögletes volt, és fák vették körül. Hatalmas férfi nyitott ajtót: Szinte félelmet keltett. Szürke ruhát viselt. Éreztem, hogy vár valakit. Az ajtón nem volt zár.

Tágas szobába léptünk; a falai fából voltak. A mennyezeten sárgás fényű lámpa függött. Az asztalt valami oknál fogva furcsának találtam. Vízóra állt rajta, addig csak egyszer láttam ilyet, valami metszeten. A férfi hellyel kínált.

Különféle nyelveken próbáltam szólni hozzá, de egyiken sem értett. Aztán megszólalt: latinul beszélt. Összeszedtem erősen megkopott gimnáziumi ismereteimet, s várakozva tekintettem a beszélgetés elé.

- A ruhádról úgy látom - mondta -, hogy messzi századból érkezel. A nyelvi sokféleség a népek közötti különbségek kialakulásának, sőt a háborúnak kedvezett; ma ismét latinul beszélnek a földön. Egyesek attól félnek, hogy a nyelv megint csak lebomlik majd franciára, limuzinra meg papiamentóra, de ettől egyelőre nem kell tartani. Engem egyébként nem érdekel sem a múlt, sem a jelen.

Nem szóltam egy szót sem, mire ő így folytatta:

- Ha nem feszélyez, hogy mást enni látsz, tarts velem.

Rájöttem, hogy észrevette zavaromat; így hát elfogadtam a meghívását.

Végigmentünk egy folyosón - ajtók nyíltak mindkét oldalán -, s egy kis konyhába értünk, ahol minden fémből volt. A vacsorát tálcára raktuk, és visszamentünk a szobába. A tálcára húsgombócok kerültek kukoricapehellyel meg egy fürt szőlő, valamilyen ismeretlen gyümölcs - az íze a fügéére emlékeztetett - és egy nagy korsó víz. Kenyérre nem emlékszem. A vendéglátóm arca éles metszésű volt, s a tekintetét valahogy különösnek találtam. Nem felejtem el ezt a komor, sápadt arcot, melyet nem látok viszont soha többé. Beszédét nem kísérte taglejtéssel.

Majd beletört a nyelvem a latinba, de azért sikerült megkérdeznem tőle:

- Nem lepett meg, hogy csak úgy betoppanok?

- Nem - válaszolta -, hisz minden évszázadban betoppan hozzánk valaki. Senki sem marad sokáig, legkésőbb holnapra te is otthon leszel.

Magabiztosan csengett a hangja, beértem ennyivel. Úgy gondoltam, illene bemutatkoznom:

- Eudoro Acevedo vagyok. 1897-ben születtem, Buenos Aires városában. Elmúltam hetvenéves. Az angol és az amerikai irodalom tanára vagyok, fantasztikus történetek írója.

- Úgy emlékszem, olvastam két fantasztikus történetet; meg is nyerték a tetszésemet - válaszolta. - Az egyik a Gulliver utazásai volt, melyet sokan igaznak tartanak, a másik pedig a Summa Theologica. De ne beszéljünk tényekről. A tényekkel már senki sem törődik. A tények csak a képzelet és az elmélkedés alapját alkothatják. Mi a kétkedés és a feledés művészetét tanuljuk az iskolában. Elsősorban a személyes, a mindennapi dolgok felejtésének művészetét. Időben élünk, folytonosságban, de arra törekszünk, hogy sub specie aeternitatis éljünk. Még emlékszünk néhány évre a múltból, de ezeket fokozatosan kiveti magából a nyelv. Arra törekszünk, hogy elkerüljük a fölöslegesen pontos adatokat. Nincsen kronológia, történelem. Nincsenek statisztikák. Azt mondtad, Eudorónak hívnak; én nem tudom megmondani a nevemet, mert csak úgy hívnak, hogy "valaki".

- Hát az apádat hogy hívták?

- Nem hívták sehogy.

Az egyik falon könyvespolcot pillantottam meg. Találomra felütöttem egy kötetet; kézzel írták, világos, de olvashatatlan betűkkel. A szögletes írásjelek a rúnaábécére emlékeztettek, amellyel persze csak a feliratokat írták. Arra gondoltam, hogy a jövő embere nemcsak hogy magasabb, hanem ügyesebb is nálam. Önkéntelenül is házigazdám hosszú, vékony ujjaira néztem.

Akkor az ember azt mondta:

- Mutatok valamit, amit még sohasem láttál.

Vigyázva átnyújtotta Morus Utópiá-jának egy példányát, Bázelben nyomtaták 1518-ban; néhány oldal és ábra hiányzott belőle.

Némi büszkeséggel válaszoltam:

- Nyomtatott könyv. Nekem is van ilyen vagy kétezer, persze egyik sem ilyen régi, ilyen értékes.

Hangosan elolvastam a címét.

A férfi elnevette magát.

- Kétezer könyvet el sem lehet olvasni. Én négy évszázad alatt csak fél tucatot olvastam. Egyébként sem az a fontos, hogy olvasson az ember, hanem az, hogy újraolvasson. Könyvnyomtatás ma már nincsen: az emberiség egyik legnagyobb rákfenéje volt, mert a végtelenségig növelte a fölösleges irományok számát.

- A múltban, az én furcsa időmben - válaszoltam - az a babona járta, hogy minden délelőtt és minden délután történnek dolgok, amelyeket gyalázat volna figyelmen kívül hagyni. Az egész földet kísértetegyesülések népesítették be: olyanok, mint Kanada, Brazília, Svájci Kongó és a Közös Piac. Szinte senki sem ismerte ezeknek a platóni alakulatoknak az eredetét, azt viszont mindenki pontosan tudta, hogy mi történt a legutóbbi pedagóguskongresszuson, miért szakadtak meg bizonyos diplomáciai kapcsolatok, mit üzentek egymásnak az államelnökök, és hogy miképp szólt pontosan az üzenet, melyet egy titkár titkára írt meg a műfajtól megkívánt körültekintéssel és pontatlansággal.

Az emberek mindezt a feledésnek olvasták, mivel az újabb haszontalanságok néhány óra alatt kitörülték tudatukból az elolvasottakat. A legközismertebb foglalkozás kétségtelenül a politikusoké volt. A követek, a miniszterek mintha mindannyian nyomorékok lettek volna: hatalmas, zajos járműveken szállították őket egyik helyről a másikra, fegyveresek és motorosok kíséretében, és fényképészek sáskahada várta érkezésüket. Talán amputálták a lábukat, mondogatta az anyám. A kép és a nyomtatott betű valóságosabb volt, mint maguk a dolgok. Csak az volt igaz, amit kinyomtattak. Esse est percipi (lenni annyi, mint képpé lenni), ez volt a mi furcsa világképünk alfája és ómegája. A tegnapban, amelyben élnem adatott, hiszékenyek voltak az emberek: elhitték, hogy ez vagy az az árucikk jó, csak mert maga a gyártó azt állítja. Gyakori volt a lopás, pedig mindenki pontosan tudta, hogy a pénz nem boldogít, és nem ad megnyugvást.

- Pénz? - kérdezte. - Ma már nincsenek szegények, senki sem nyomorog, hisz az biztosan elviselhetetlen volt; és gazdagok sincsenek, hiszen a gazdagság a közönségesség legkényelmetlenebb formája. Ma már mindenki űz valamely foglalkozást.

- Akárcsak a rabbik - mondtam.

Mintha nem értette volna, nem válaszolt.

- Városok sincsenek - folytatta. - Bahía Blanca romjainak alapján, melyeket kíváncsiságból magam tártam föl, nem sokat vesztettünk. Mivel nincs tulajdon, nincsen örökség sem. Mire az ember betölti századik életévét, már képes rá, hogy szembenézzen önmagával, hogy szembenézzen magányával. Akkorra már nemzett egy gyereket.

- Egyet? - kérdeztem.

- Igen. Egyetlenegyet. Nem érdemes szaporítani az emberi fajt. Egyesek szerint az emberiség csak az istenség egyik szerve, amely által tudatára ébred a világmindenség létének, de azt már senki sem tudja biztosan, hogy vajon az istenség létezik-e. Azt hiszem, éppen most vitatják meg, hogy mik lennének az előnyei és a hátrányai az emberek fokozatos vagy egy időben történő öngyilkosságának. De térjünk vissza a tárgyhoz.

Bólintottam.

- Az ember, mire betölti századik életévét, képes rá, hogy lemondjon a szerelemről és a barátságról. Nem fenyegeti semmi vész, nem fenyegeti a váratlan halál. Művészetekkel foglalkozik, filozófiával, matematikával, vagy csak magában sakkozik. Amikor úgy akarja, megöli magát. Ura az életének s a halálának is.

- Ez valami idézet? - kérdeztem.

- Biztosan. Minden idézet. A nyelv idézetek rendszere.

- És az én korom nagy kalandja, az űrutazás? - kérdezem.

- Már évszázadokkal ezelőtt felhagytunk az efféle helyzetváltoztatással bár kétségkívül csodálatos dolog volt. Az "itt és most"-tól úgysem menekülhetünk.

Mosolyogva tette hozzá:

- Különben is minden utazás űrutazás, mert űr vesz körül bennünket. Az egyik planétáról a másikra utazni éppen olyan, mint átmenni egyik tanyáról a másikra. Amikor belépett ebbe a szobába, akkor maga is űrutazást tett.

- Igaz - válaszoltam. - De kémiai anyagokról és állatkerti élőlényekről is beszéltek.

Az ember ekkor hátat fordított nekem, és kinézett az ablakon. Kinn fehér volt a síkság, szállingózott a hó, sütött a hold.

Összeszedtem a bátorságomat és megkérdeztem:

- Múzeumok meg könyvtárak vannak még?

- Nincsenek. El akarjuk felejteni a múltat, csak az elégiákban emlékezünk meg róla. Nem ünneplünk meg semmit, nincsenek évfordulók, nem nézegetjük halott emberek képmásait. Mindenki saját maga kell hogy megteremtse azt a tudományt és azt a művészetet, amelyre szüksége van.

- Ebben az esetben tehát mindenki önnön Bernard Shaw-ja, Jézus Krisztusa és Arkhimédésze.

Bólintott. Megkérdeztem:

- A kormányokkal mi lett?

- A legenda szerint sorban megszűntek. Választásokat írtak ki, hadat üzentek, adót vetettek ki, vagyonokat koboztak el, letartóztatásokat rendeltek el, megpróbálták érvényre juttatni a cenzúrát, de senki sem törődött velük. A sajtó nem írt róluk, nem közölték a képmásukat. A politikusok kénytelenek voltak tisztességes mesterség után nézni; némelyikből jó színész lett, másokból jó kuruzsló. A valóságban persze bizonyára mindez bonyolultabb volt annál, mint ahogy én most elmondtam.

Megváltozott hangon mondta:

- Felépítettem ezt a házat, mely ugyanolyan, mint a többi. Elkészítettem a bútorokat, a használati tárgyakat. Megműveltem a földet, amelyet mások - akiknek az arcát én már nem fogom látni - jobban művelnek majd, mint én. Mutatnék neked valamit.

Utánamentem a szomszéd szobába. Lámpát gyújtott, az is a mennyezeten függött. A sarokban egy alig pár húros hárfát pillantottam meg. A falakon négyszögletes vásznak függtek, melyeken a sárgás szín volt az uralkodó. Mintha mindegyiket más festette volna.

- Ezek az én műveim - mondta.

Megvizsgáltam a vásznakat, megálltam a legkisebb előtt, mely naplementét vagy valami hasonlót ábrázolt; volt benne valami végtelen.

- Ha tetszik, vidd magaddal, emlékül egy majdani barátodtól - mondta nyugodtan.

Megköszöntem, de nyugtalanul tovább nézegettem a többi festményt. Nem mondhatnám, hogy teljesen fehér vásznak voltak, de majdnem.

- Olyan színekkel festettem őket, melyeket a te régi szemed nem láthat meg.

Finom kezével hárfázni kezdett, s a hangokból is alig hallottam meg egyet-kettőt.

Akkor kopogtattak.

Termetes asszony és két-három férfi lépett be. Mintha testvérek lettek volna, vagy mintha egyformává tette volna őket az idő. A házigazda először az asszonnyal beszélgetett.

- Tudtam, hogy ma éjjel eljössz. Láttad mostanában Nilset?

- Néha találkozom vele. Még mindig festeget.

- Remélem, többre viszi, mint az apja.

Nem hagytunk semmit a házban; kéziratokat, képeket, bútorokat, használati tárgyakat, mindent magunkkal vittünk.

Az asszony is keményen dolgozott, akár a férfiak. Szégyelltem soványságomat: alig bírtam segíteni nekik. Az ajtót senki sem zárta be; miután összeszedtünk mindent, elindultunk. Csak most vettem észre, hogy a ház nyeregtetős ház volt.

Mentünk vagy negyed órát, aztán balra fordultunk. A távolban toronyféleséget láttam, a tetején kupolával.

- Az ott a krematórium - mondta valaki. - Abban van a halálkamra. Állítólag valami emberbarát találta fel, azt hiszem, Adolf Hitlernek hívták.

Az őr kinyitotta a rácsos kaput; már meg se lepődtem hatalmas termetén.

A házigazdám suttogott valamit, majd búcsút intett és belépett.

- Holnap is havazni fog - jósolta az asszony.

A México utcában még mindig ott van az íróasztalomon az a vászon, melyet valaki ezer év múlva fest majd meg, olyan anyagokkal, melyek ma még csak szétszórva találhatók meg bolygónkon.

Xantus Judit fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A VESZTEGETÉS

Két ember története, amit elmesélek, vagy inkább egy olyan eset története, amelyben két ember játszott szerepet. Magában az eseményben semmi különös, semmi rendkívüli sincs, a főszereplők jelleme több figyelmet érdemel. Mindkettő hibázott, hiú volt, de más és más módon, és más lett a következménye. Ez az egész friss anekdota (mert csakugyan nem sokkal több) az egyik amerikai államban esett meg. Hozzáteszem, hogy nem is történhetett volna máshol.

1961 végén Austinban, a Texasi Egyetemen alkalmam volt hosszasan elbeszélgetni az egyikükkel, doktor Ezra Winthroppal. Óangoltanár volt (nem szerette az angolszász szót, mert két részből fabrikált csinálmánynak hat). Emlékszem, úgy javította ki sok tévedésemet és merész föltevésemet, hogy egyetlenegyszer se mondott ellent. Úgy hallottam, hogy nem szívesen tesz fel kérdéseket a vizsgán; felszólította a hallgatót, hogy értekezzen valamilyen témáról, és rábízta, hogy pontosan miről. Bostonból származott, régi puritán családból, elég nehezen alkalmazkodott a déli szokásokhoz és előítéletekhez. Hiányzott neki a hó, de megfigyeltem, hogy az északiakat külön tanítják rá, hogy óvakodjanak a hidegtől, ahogy minket a melegtől óvnak. Már kissé elmosódva él bennem ennek az ősz hajú, inkább testes, mint fürge, és elég magas férfinak a képe. Annál világosabban emlékszem a kartársára, Herbert Locke-ra, aki megajándékozott Toward a History of the Kenning című könyvének egy példányával; ebben az olvasható, hogy a szászok hamarosan elhagyták a kissé gépies metaforákat (tenger helyett bálnaút, sas helyett csatasólyom), a skandináv költők pedig összefűzték és kibogozhatatlanul egybefonták őket. Azért említettem Herbert Locke-ot, mert ő is szerves része a történetemnek.

Most az izlandi Erik Einarssonra, talán igazi főszereplőmre térek. Sose találkoztam vele. 1969-ben került Texasba, amikor én Cambridge-ben voltam, de egy közös barátunk, Ramón Martínez López levelei alapján határozottan úgy éreztem, hogy közeli ismerősöm. Tudom, hogy lendületes, erélyes ember, és hidegfejű; még ott, a magas emberek földjén is magasnak hat. Vörös haja volt, így a diákok óhatatlanul ráragasztották a Vörös Erik nevet. Úgy vélekedett, hogy a szleng szükségképpen helytelen használata betolakodóvá teszi az idegent, ezért sose állt rá a szája az okézésre. Északi nyelvekkel, angollal, latinnal és - bár nem vallotta be - némettel foglalkozott, jó kutató volt, ezért könnyen érvényesült az amerikai egyetemeken. Egy monográfia volt az első munkája: arról a négy cikkről szólt, amelyet De Quincey írt a westmorelandi tóvidéken föllelhető dán nyelvi hatásról. Azután egy másodikat is írt a yorkshire-i parasztok tájszólásáról. Mindkét szakmunka kedvező fogadtatásra talált, de Einarsson úgy gondolta, hogy valami meghökkentő dolgot is művelnie kell, ha karriert akar. 1970-ben közzé is tette a Yale-en a Battle of Maldon egy terjedelmes kritikai kiadását. A jegyzetekben tagadhatatlan volt a scholarship, de az előszó bizonyos föltevései némi vitát kavartak a majdnem titkos akadémiai körökben. Például Einarsson azt állította, hogy a ballada stílusa nem a Beowulf kimért retorikájához hasonlít, hanem - ha távolról is - Finnsburh hősi töredékéhez, és hogy a megindító körülmények kezelésével, furcsa módon, azokat a módszereket előlegezi, amelyeket joggal csodálunk az izlandi sagákban. Továbbá több helyen kijavította Elphinston szövegolvasatát. Már 1969-ben kinevezték a Texasi Egyetem tanárának. Mint ismeretes, az amerikai egyetemeken rendszeresen tartanak germanista kongresszusokat. Doktor Winthrop a legutóbbi kongresszuson vett részt, East Lansingben. A tanszékvezető a kutatóévének előkészületeivel volt elfoglalva, ezért Winthropot kérte meg, hogy gondoskodjék valakiről, aki a következő ülésen Wisconsinban képviseli az egyetemüket. Csak két jelölt jöhetett számításba: Herbert Locke vagy Erik Einarsson.

Winthrop, akárcsak Carlyle, szakított ősei puritán hitével, de megőrizte etikai érzékét. Nem tagadta meg a javaslattételt; tisztában volt a kötelességével. Herbert Locke már 1954-ben készségesen segítséget nyújtott neki a Beowulf-ének egy jegyzetes kiadásában, amelyet Klaeber kiadása helyett használnak azóta bizonyos tanintézetekben; most egy igen hasznos germanisztikai művön dolgozik, egy angolszász szótáron, amely majd megkíméli az olvasókat az etimológiai szótárak gyakran hasztalan forgatásától. Einarsson sokkal fiatalabb; izgágasága miatt általános ellenszenv veszi körül, és maga Winthrop is osztozik ebben az ellenszenvben. A Finnsburh kritikai kiadása nagymértékben hozzájárult a hírnevéhez. Ügyesen vitázik; jobban megállná a helyét a Kongresszuson, mint a zárkózott és hallgatag Locke. Hát főtt is a feje Winthropnak, amikor megtörtént az a dolog.

Megjelent a Yale-en egy terjedelmes cikk, amely az angolszász nyelv és irodalom egyetemi oktatásával foglalkozott. Az utolsó lap alján ez a két ékesszóló betű volt olvasható: E. E., és hogy semmi kétség se maradjon, alá volt írva: Texas. Az idegenek gondos angolságával fogalmazott cikk a legcsekélyebb udvariatlanságra se ragadtatta magát, mégis volt valami csípős benne. Azt állította, hogy ha a Beowulf-ének-kel, ezzel a régi keletű, de ál-vergiliusi és dagályos stílusú művel kezdjük az angolszász tanulmányokat, akkor éppolyan önkényesen járunk el, mint ha Milton szövevényes verseivel kezdjük az angolt. Azt ajánlja, hogy fordítsuk meg az időrendet: a tizenegyedik századi A sír-ral kezdjük, amelyben már megcsillan a mai nyelv, és onnan haladjunk vissza, a kezdetek felé. Ami a Beowulf-ot illeti, elég, ha a háromezer soros, unalmas műnek csak néhány szemelvényével foglalkozunk; például a tengerből jött és a tengerbe visszatérő Scyld gyászszertartásával. Winthrop neve egyszer se volt megemlítve, ő mégis úgy érezte, hogy szakadatlanul őt támadják a cikkben. Nem annyira ez bántotta, inkább az fájt neki, hogy leszólták a pedagógiai módszerét.

Már csak pár nap volt hátra. Winthrop igazságos akart lenni; mégsem engedhette, hogy befolyásolja a döntését Einarsson írása, amit széltében olvastak, és mindenfelé nagyban tárgyaltak. Nem kis gondot okozott neki ez a döntés. Egy délelőtt Winthrop megbeszélést tartott a főnökével; Einarsson még aznap délután megbízást kapott, hogy utazzék Wisconsinba.

Einarssonnak március tizenkilencedikén kellett elutaznia; előtte fölkereste Ezra Winthropot az irodájában. El akart búcsúzni, és köszönetet akart mondani neki. Az egyik ablak egy rézsútos irányú, fasoros utcára nézett; könyvespolcok vették körül őket; Einarsson hamarosan megpillantotta az Edda Islandorum pergamenkötéses első kiadását. Winthrop azt válaszolta: tudja, hogy a másik megállja a helyét, és Einarsson nem tartozik köszönettel. Gondolom, jó ideig eltársalogtak.

- Beszéljünk őszintén - mondta Einarsson. - Az egyetemen az utolsó gólya is tudja, hogy doktor Lee Rosenthal, a főnökünk az ön javaslatára tisztel meg azzal a megbízással, hogy képviseljem az egyetemet. Majd igyekszem, nem akarok csalódást okozni. Jó germanista vagyok; a sagák nyelve a gyerekkorom nyelve, és jobb az angolszász kiejtésem, mint brit kollégáimé. Az én diákjaim azt mondják, cyning, nem azt, hogy cunning. Azt is tudják, hogy szigorúan tilos dohányozniuk a tanteremben, és nem öltözhetnek hippi módra. Felsült vetélytársamról csak annyit, hogy igen rossz ízlésre vallana, ha rosszat mondanék róla; a Kenning-ről szóló munkája azt tanúsítja, hogy nemcsak az eredeti forrásokat, hanem Meissner és Marquardt idevágó írásait is tanulmányozta. Hagyjuk ezeket a csacskaságokat. Egy személyes magyarázattal tartozom önnek, doktor Winthrop. 1967 végén hagytam el hazámat. Ha arra az elhatározásra jut az ember, hogy egy távoli országba költözik, akkor óhatatlanul fölteszi magában, hogy érvényesülni is fog abban az országban. Első két kis - tisztán filozófiai jellegű - munkámnak csak az volt a célja, hogy próbára tegyem a képességeimet. Persze, ez még kevés volt. Mindig érdekelt Maldon balladája, fejből tudom az egészet, csak egyszer-kétszer akadok el benne. Kieszközöltem, hogy a Yale egyetemi hatóságai megjelentessék a kritikai kiadásomat. Mint tudja, ez a ballada egy skandináv győzelemről szól, de ami azt a felfogást illeti, hogy hatással volt a későbbi izlandi sagákra, az - véleményem szerint - tarthatatlan képtelenség. Csak azért említettem meg, hogy kedvükre tegyek angol ajkú olvasóimnak.

Most térek a lényegre: a Yale Monthly-ban megjelent vitacikkemre. Mint tudja, ez a cikk az én módszeremet igazolja vagy próbálja igazolni, és szándékosan eltúlozza az ön módszerének a hátrányát, hogy egy háromezer kusza verssorban elmondott zavaros történet unalmát tukmálja rá a tanulókra, s ennek fejében, ha kereket nem oldanak, egy terjedelmes szójegyzékkel ajándékozza meg őket, amelynek segítségével kedvükre élvezhetik az angolszász irodalom corpus-át. Igazában csak Wisconsinba akartam eljutni. Ön is tudja, kedves barátom, én is, hogy szamárság ez a sok kongresszus, puszta pénzpocsékolás, de kapóra jönnek a curriculum-ban.

Winthrop meglepetten nézett rá. Okos ember volt, de hajlott rá, hogy komolyan vegye a dolgokat, még a kongresszusokat és a világmindenséget is, ami pedig talán csak kozmikus tréfa.

- Bizonyára emlékszik az első beszélgetésünkre - folytatta Einarsson. - New Yorkból jöttem. Vasárnap volt; az egyetem étterme zárva volt, így a Nighthawkba mentünk ebédelni. Akkor tanultam meg sok mindent. Mint derék európai, mindig azt hittem, hogy a polgárháború a rabszolgatartók ellen vívott keresztes hadjárat volt; ön azzal érvelt, hogy Délnek minden joga megvolt, hogy kilepjen az Unióból, és megőrizze intézményeit. Nagyobb nyomatékot akart adni az állításának, és közölte, hogy ön északi, és az egyik őse Henry Halleck katonái közt harcolt. Egyszersmind a konföderáltak bátorságának is tisztelettel adózott. Én, nem úgy, mint más, szinte rögtön tisztában vagyok vele, hogy kivel állok szemben. Énnekem elég volt az a délelőtt. Rájöttem, kedves Winthrop, hogy önt a pártatlanság, ez a különös amerikai passzió vezérli. Mindenekelőtt fair-minded akar lenni. Ön északi ember, és éppen azért akarta megérteni és megmagyarázni Dél ügyét. Mihelyt megtudtam, hogy attól a néhány szótól függ az én wisconsini utazásom, amit ön vált Rosenthallal, elhatároztam, hogy kamatoztatni fogom azt a kis fölfedezésemet. Rájöttem, hogy úgy szerzem meg legbiztosabban az ön jóváhagyását, ha támadom a módszerét, amit mindig alkalmaz a katedrán. Rögtön megírtam a dolgozatomat. Kénytelen voltam - ahogy a Monthly-nál szokás - kezdőbetűkkel jelölni a nevemet, de mindent megtettem, hogy semmi kétség se legyen a szerző személyét illetően. Sőt bizalmasan közöltem is sok kollégával.

Sokáig csend volt. Winthrop törte meg.

- Most már értem mondta. - Herbert régi barátja vagyok, becsülöm a munkáját; ön, közvetve vagy közvetlenül, megtámadott engem. Ha nem önre szavazok, az valami megtorlásféle lett volna. Mindkettejük érdemeit mérlegre tettem; már ismeri az eredményt.

Azután még hozzáfűzte, mintha csak hangosan gondolkozna:

- Talán arra voltam hiú, hogy nem vagyok bosszúálló. Amint látja, nem hagyta cserben a haditerve.

- Haditerv, ez a helyes kifejezés - válaszolta Einarsson -, de nem bánom, amit tettem. Kiteszek magamért, hogy szégyent ne hozzak a tanintézetünkre. Különben úgyis mindenképp elmentem volna Wisconsinba.

- Ön az én első vikingem - mondta Winthrop, és mélyen a szemébe nézett.

- Ez is csak romantikus babona. Attól, hogy skandináv valaki, még nem biztos, hogy vikingszármazék. Atyáim az evangélikus egyház derék lelkipásztorai voltak; a tizedik század elején pedig meglehet, hogy Thor derék papjai voltak az őseim. Tudtommal nem volt tengerész a családomban.

- Az enyémben sok volt - felelte Winthrop. - De azért nincs olyan nagy különbség köztünk. Közös vétek fűz össze bennünket: a hiúság. Ön azért látogatott meg, hogy eldicsekedjen a leleményes haditervével; én azért támogattam, hogy elmondhassam: becsületes ember vagyok.

- Más dolog fűz össze bennünket - válaszolt Einarsson. - Az állampolgárságunk. Amerikai illetőségű vagyok. Itt élem az életemet, nem a thulei végeken. De bizonyára az a véleménye, hogy az útlevél nem változtatja meg az ember jellemét.

Kezet fogtak, és elbúcsúztak egymástól.

Benyhe János fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

AVELINO ARREDONDO

1897-ben Montevideóban történt az eset.

A barátok szombatonként mindig ugyanannál az oldalsó asztalnál ültek a Globo kávéházban, úgy, mint a tisztes szegények, akik tudják, hogy nem hívhatnak magukhoz vendéget, vagy akik menekülnek otthonról. Mindannyian montevideóiak voltak; eleinte nemigen sikerült megbarátkozniuk Arredondóval: vidéki ember volt, nem tűrte a bizalmaskodást, és kérdezni sem kérdezett. Húsz-egynéhány éves lehetett; vékony, barna legény volt, eléggé alacsony és talán egy kicsit suta is. Szinte jellegtelen benyomást keltett volna az arca, ha nem tűnik ki a szeme, mely egyszerre álmos és élénk volt. Egy Buenos Aires utcai rövidáruboltban volt eladó, üres óráiban jogot tanult. Miközben mások bírálták az országot sújtó háborút, amit - a közvélemény szerint - az elnök méltatlan megfontolásokból egyre csak nyújtott, Arredondo hallgatott. Ahogy akkor is csak hallgatott, amikor kifigurázták a fösvénységét.

Nem sokkal a Cerros Blancos-i csata után Arredondo közölte a barátaival, hogy egy ideig nem látják majd, mert Mercedesbe kell utaznia. Senkit sem nyugtalanított a hír. Valaki megjegyezte, hogy vigyázzon az Aparicio Saravia gaucsónépségére; Arredondo mosolyogva azt felelte, hogy nem fél ő a fehérektől. A másik, aki tagja volt a pártnak, nem szólt rá semmit.

Clarától, a menyasszonyától már nehezebben vett búcsút. Neki is szinte szóról szóra ugyanazt mondta. Figyelmeztette, hogy ne várjon tőle levelet, mert nagyon elfoglalt lesz. Clara, akinek nem volt gyakorlata a levélírásban, zokszó nélkül elfogadta a helyzetet. Nagyon szerették egymást.

Arredondo a külvárosban élt. Volt egy fekete szolgálója, aki ugyanazt a nevet viselte, mint ő, mert a felmenői a nagy háború idején a család rabszolgái voltak. Teljesen megbízott az asszonyban; meghagyta neki, hogy bárki keresné, mondja azt, hogy vidéken van. Már előzőleg felvette az utolsó bolti fizetését.

Átköltözött az egyik hátsó, szobába, abba, amelyik a földes patióra nézett. Értelmetlen lépés volt, de segített neki megszokni a visszavonultságot, amire az akarata kényszerítette.

A keskeny vaságyból - lassacskán visszaszokott a délutáni sziesztára - szomorkásan kémlelte az üres polcot. Már rég eladta minden könyvét, még az alapszintű jogi tankönyveket is. Csak egy Bibliája maradt, amit sosem olvasott, és már nem is tudott befejezni.

Lapról lapra haladt benne, olykor érdeklődve, olykor közömbösen olvasta, és azt a feladatot tűzte maga elé, hogy megtanul egy részt az Exodusból és az utolsó szakaszt a Prédikátor könyvéből. Nem igyekezett megérteni, hogy mit olvas. Szabadgondolkodó volt, de minden este elmondta a miatyánkot, ahogy egykor megfogadta anyjának, amikor feljött Montevideóba. Még balszerencsét hoz rá, ha megszegi gyermeki ígéretét.

Csak egy célja volt: augusztus 25-ének a reggele. Tudta, hogy pontosan hány napot kell addig átvészelnie. Ha egyszer eléri a célját, majd megszűnik az idő, helyesebben, akkor már mit sem számít, hogy mi történik azután. Úgy várta azt a napot, mint aki valamilyen boldogságra és szabadulásra vár. Megállította az óráját, hogy ne nézze állandóan, de estéről estére, amikor meghallotta a tizenkét halk harangütést, kitépett egy lapot a naptárból, és arra gondolt, hogy egy nappal kevesebb.

Eleinte megpróbált kialakítani valamiféle rutint. Mateteát ivott, maga sodorta, fekete cigarettát szívott, elolvasott, aztán újraolvasott bizonyos számú oldalt, megpróbált beszélgetni egy kicsit Clementinával, amikor az tálcán ételt vitt neki, és mielőtt elfújta volna a gyertyát, ismételgetett, szépítgetett egy bizonyos beszédet. Nem volt könnyű szóra bírni a már ugyancsak koros Clementinát, mert az asszony emlékei régóta csak a vidékre, a vidék mindennapjaira korlátozódtak.

Volt egy sakktáblája is, amelyen végtelen, kusza partikat játszott. Hiányzott egy bástya: legtöbbször egy golyót vagy egy kétfillérest tett a helyére.

Arredondo, hogy múlassa az időt, minden reggel ronggyal és partvissal kitakarította a szobáját, és kikergette a pókokat. A fekete asszonynak nem tetszett, hogy ilyen alantas dologgal foglalkozik, hisz az rá tartozik, meg a gazdája amúgy sem tudja rendesen elvégezni.

Szeretett volna akkor kelni, amikor már magasan jár a nap, de a megszokott hajnali ébredés erősebb volt az akaratánál. Rettenetesen hiányoztak a barátai, de tudta, s nem volt benne keserűség, hogy - leküzdhetetlen tartózkodása miatt - ő nem hiányzik nekik. Egy délután egyikőjük érdeklődött felőle, de nem jutott tovább az udvarnál. A néger nem ismerte; Arredondo sosem tudta meg, ki lehetett. Minthogy megrögzött újságolvasó volt, csak nehezen tudott lemondani a mulandó apróságok múzeumáról. Nem szokott gondolkodni, se tűnődni.

Egyformák voltak a nappalai és az éjszakái, de a vasárnapot nehezebben viselte.

Július közepén rájött, hogy hiábavaló volt felosztania az időt, az úgyis magával ragad mindenkit. Attól fogva a széles - ma véráztatta - uruguayi földön jártatta a képzeletét: Santa Irene hepehupás mezőin, ahol egykor sárkányt eregetett, egy aprócska deresen, mely már biztos kimúlt, a porfelhőn, amelyet a jószág csap, amikor terelik a hajcsárok, a fáradt delizsánszon, amely havonta egyszer hozott zsibárut Fray Bentosból, a La Agraciada-öblön, ahol partra szálltak a Harminchármak, az Herviderón, és csúcsokon, hegyeken és folyókon, és a Cerrón, mely felnyúlt egészen a világítótoronyig, s amelyről úgy gondolta, hogy a La Plata egyik partján sincs hozzá fogható. A öböl feletti dombról egyszeriben átugrott a nemzeti címerben lévő dombra, és elaludt.

A tengeri szellő minden este lehűtötte a levegőt, lehetett aludni. Arredondo sosem virrasztott.

Igazán szerette a menyasszonyát, de már rég megfogadta, hogy a férfiember nem tűnődhet nőkön, különösen akkor nem, ha hiányolja őket. A vidék már rászoktatta a szüzességre. Ami azt a másik ügyet illeti... igyekezett a lehető legkevesebbet gondolni a gyűlölt ellenségre.

A tetőn doboló eső volt a társasága.

A rab meg a vak úgy érzi, hogy lefelé, mintegy enyhe lejtőn folyik az idő. A rejtekezés félidejéhez érve Arredondónak már többször is sikerült megélni azt az időtlen időt. Az elülső patióban volt egy kis ciszterna, s a mélyén egy béka; egyetlenegyszer sem jutott Arredondo eszébe, hogy annak a békának - az örökkévalósághoz közelítő - idejére vágyik.

Ahogy közeledett a nap, ismét türelmetlenkedni kezdett. Egyik este már nem bírta tovább, és kiment az utcára. Mindent furának és nagyobbnak talált. Befordulva egy sarkon fényt látott, s belépett egy boltba. Mentségül kért egy keserű nádpálinkát. Néhány katona beszélgetett a fapultra könyökölve. Egyikük megszólalt:

- Tudjátok, hogy szigorúan tilos a csatákról hírt adni. Tegnap délután. olyasmi történt velünk, ami biztos tetszeni fog nektek. Néhány bajtársammal elhaladtunk a La Razón szerkesztősége előtt. Egyszer csak halljuk, hogy odabent megszegi valaki a parancsot. Nyomban bementünk. Koromsötét volt a helyiségben, de golyózáporral leterítettük a szájjártatót. Mikor elhallgatott, odamentünk, hogy a lábánál fogva kicibáljuk, de csak egy fonográf-nak nevezett gépet találtunk, ami magában beszélt.

Mindenki felnevetett.

Arredondo tovább fülelt. Odaszólt neki a katona:

- No mit szól, komám, hogy felsültünk?

Arredondo nem felelt. Az egyenruhás odahajolt az arcához, és így szólt:

- Mondd utánam, de rögtön, hogy "Éljen országunk elnöke, Juan Idiarte Borda!"

Arredondo nem ellenkezett. Gúnyos taps közepette az ajtónak vette az irányt. Már az utcán mart belé az utolsó sértés.

- Még hogy a félelem nem ostoba, és nem szít haragot!?

Gyáván viselkedett, de tudta, hogy nem gyáva. Komótosan visszament a házába.

Augusztus 25-én valamivel kilenc után ébredt Avelino Arredondo. Először Clarára gondolt, aztán a dátumra. Megkönnyebbülten mondta magában: Ég veled, várakozás. Elérkezett a nap.

Sietség nélkül megborotválkozott, a megszokott arc nézett vissza rá a tükörből. Elővett egy vörös nyakkendőt, hozzá a legszebb ruháját. Későn ebédelt. Esőt jósolt a szürke égbolt; mindig tűző napfényt álmodott erre a napra. Egy csepp keserűséget érzett, hogy örökre meg kell válnia a nedves szobától. Az udvaron összetalálkozott a néger szolgálóval, odaadta neki az utolsó pezóit. A vasbolt cégérén színes rombuszokat látott, s eltűnődött, hogy több mint két hónapja nem gondolt rájuk. Elindult a Sarandí utca felé. Ünnepnap volt, kevesen jártak az utcán.

Még nem ütötte el a hármat, amikor kiért a Matriz térre. Már véget ért a Te Deum; előkelő urak, katonatisztek és főpapok egy csoportja lépkedett lassan lefelé a templomlépcsőn. A cilinderek - némelyek még a kezükben fogták -, az egyenruhák, a vállrojtok, a fegyverek és a díszkabátok olyan hatást keltettek, mintha sokan lennének; valójában harmincan sem voltak. Arredondóban - nem érzett félelmet - hirtelen valamiféle tisztelet ébredt. Megkérdezte, hogy melyikük az elnök. Megmondták:

- Az ott, aki a süveges, pásztorbotos érsek oldalán megy.

Előkapta a pisztolyút és lőtt.

Idiarte Borda tett néhány lépést, elvágódott, és tisztán kimondta: "Végem van!"

Arredondo feladta magát a hatóságnak. Később ezt vallotta:

- A vörösökhöz tartozom, s ezt büszkeséggel mondom. Megöltem az elnököt, mert elárulta, bemocskolta a pártunkat. Elhagytam a barátaimat és a menyasszonyomat, nehogy bajba keverjem őket; nem olvastam újságot, hogy senki se mondhassa, hogy a sajtó bujtott fel. Teljesen egyedül szolgáltattam igazságot. Most pedig ítélkezzenek felettem.

Így történhetett az eset, de talán bonyolultabb formában; én ilyennek álmodom.

Scholz László fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

A KORONG

Favágó vagyok. A nevem nem fontos. A viskó, amelyben születtem, és amelyben nemsokára meghalok, az erdő szélén áll. Azt mondják, az erdő elnyúlik egészen a tengerig, amely körülveszi a földet, és vizén ugyanolyan faházak úsznak, mint amilyen az enyém. Én nem tudom; sohasem láttam. Még az erdő másik szélét se láttam soha. Amikor még gyerekek voltunk, a bátyám megesketett, hogy mi ketten kivágunk minden fát, egyet sem hagyunk. A bátyám meghalt, én pedig már másra törekszem. Nyugatra innen van egy patakocska, abban fogom a halat, kézzel. Az erdőben farkasok is vannak, de én nem félek tőlük. A fejszém még sosem hagyott cserben. Nem számoltam, hány éves vagyok. Csak azt tudom, hogy már nagyon öreg. Alig látok. A faluban - már nem járok oda, el is tévednék - fösvény hírében állok, de hát miféle vagyona lehetne egy favágónak?

Az ajtót kővel szoktam bereteszelni, hogy ne essen be a hó. Egyik este nehézkes lépteket hallottam, aztán meg kopogtatást. Ajtót nyitottam, egy idegen lépett be. Magas öregember volt, kopott kabátot viselt. Sebhely keresztezte az arcát. Sovány volt, de az évek súlya alatt inkább tiszteletet parancsolóvá lett az alakja; mégis észrevettem, hogy nehezére esik, ha bot nélkül jár. Váltottunk pár szót; már nem emlékszem, hogy miről. Végül azt mondta:

- Nincsen hol laknom, ott alszom, ahol befogadnak. Bejártam egész Szászországot.

A szavaiból is érződött, milyen öreg. Az apám is mindig Szászországról beszélt; ma már Angliát mondanak az emberek.

Volt kenyerem és halam. Ettünk, nem beszéltünk. Eleredt az eső. Néhány bőrdarabból ágyat vetettem neki a földön, ott, ahol a bátyám meghalt. Beesteledett, lefeküdtünk.

Ahogy világosodni kezdett, kimentünk a ház elé. Már nem esett, a földet hó borította. Az öregember leejtette a botját; rám parancsolt, hogy vegyem fel.

- Milyen jogon parancsolgatsz? - kérdeztem.

- Király vagyok - válaszolta.

Bolond, gondoltam. Felvettem a botját, és odaadtam neki.

Megváltozott a hangja.

- A secgensek királya vagyok. Sokszor vezettem népemet győzelemre Véres csatákban, de a sors úgy hozta, hogy elvették a királyságomat. Isernnek hívnak, és Odin nemzetségéből való vagyok.

- Én nem Odint imádom - válaszoltam. - Én Krisztusban hiszek.

Mintha meg se hallotta volna, csak mondta a magáét:

- Száműzetésben bolyongok, de még mindig én vagyok a király, mert nálam van a korong. Akarod látni?

Elém tartotta csontos tenyerét. Nem volt benne semmi. Üres volt a tenyere. Csak akkor jöttem rá, hogy addig ökölbe szorította a kezét.

Rám szegezte a tekintetét, és azt mondta:

- Megérintheted.

Nem hittem neki, de megérintettem az ujjammal a tenyerét. Valami hűvöset éreztem, valami megcsillant a kezében. Hirtelen ökölbe szorította. Nem szóltam. Az öreg, mintha gyereknek beszélne, türelmesen folytatta:

- Ez az Odin korongja. Csak egy oldala van. A földön nincsen semmi más, aminek csak egy oldala volna. Amíg a kezemben van, én vagyok a király.

- Aranyból van? - kérdeztem.

- Nem tudom. Odin korongja, és csak egy oldala van.

Meg akartam szerezni azt a korongot. Ha az enyém volna, eladhatnám egy aranyrúdért, és akkor én lehetnék királlyá.

Azt mondtam a csavargónak, akit még most is gyűlölök:

- Van a kunyhómban egy láda pénz. Aranypénz: csillog, mint a fejsze. Add nekem Odin korongját, cserében neked adom a pénzt.

Konokul azt válaszolta:

- Nem kell.

- Akkor - mondtam - menj utadra.

Sarkon fordult. Egy fejszecsapás a tarkójára tökéletesen elég volt, hogy meginogjon és elterüljön, de ahogy elesett, kinyitotta a kezét, s valami megcsillant a levegőben. Megjelöltem a helyet a fejszémmel, a holttestet pedig elcipeltem a megáradt patakhoz. Beledobtam.

Visszamentem a házamhoz, és sokáig kerestem a korongot. Nem találtam. Azóta is keresem.

Xantus Judit fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

HOMOKKÖNYV

...thy rope of sands...
GEORGE HERBERT (1553-1623)

A vonal végtelen számú pontból áll, a sík végtelen vonalból, a térfogat a síkok végtelenjéből, a hipertérfogatot pedig a térfogatok vég nélküli száma adja... Nem, határozottan nem ez a more geometrico a legalkalmasabb módja, hogy elkezdjem az én történetemet. Manapság már minden fantasztikus elbeszélésről azt állítják, hogy igaz, de az enyém csakugyan igaz.

Egyedül élek egy Belgrano utcai ház negyedik emeletén. Néhány hónappal ezelőtt szürkületkor kopogtattak nálam. Ajtót nyitottam, és egy ismeretlen ember lépett be hozzám. Magas férfi volt, jellegtelen arcú. Talán csak rövidlátó szemem mutatta ilyennek. Külseje tisztes szegénységről árulkodott. Talpig szürkében volt, kezében szürke bőrönd. Rögtön megéreztem, hogy idegen. Eleinte öregnek tűnt, később rájöttem, hogy a skandináv módra fésült gyér, szőke, szinte fehér haja tévesztett meg. Beszélgetésünk folyamán, mely nem tartott tovább egy óránál, megtudtam, hogy az Orkney-szigetekről származik.

Egy székre mutattam. Jó ideig tartott, mire megszólalt. Búskomorság áradt belőle, mint most énbelőlem.

- Bibliákat árulok szólalt meg.

Kissé fontoskodva válaszoltam:

- Ebben a házban van néhány angol biblia, sőt az elsőt, John Wiclifét is magaménak tudhatom. Ugyancsak birtokomban van a Cipriano de Valera-féle biblia, Luther bibliája, mely irodalmi szempontból a leggyengébb, és a Vulgata egy latin példánya. Amint látja, bibliával jól el vagyok látva.

Hallgatott, majd így válaszolt:

- Nem csak bibliát árulok. Mutathatok magának egy szent könyvet, ami talán érdekelni fogja. Bikaner közelében szereztem.

Kinyitotta a bőröndöt, és az asztalra tette a könyvet. Egy vászonkötésű, nyolcadrét kötet volt. Minden bizonnyal sok kézben megfordult már. Közelebbről megvizsgálva meglepett a könyv szokatlan súlya. A könyv gerincén ez volt: Holy Writ, és lent a Bombay felirat.

- Valószínűleg a tizenkilencedik századból származik - jegyeztem meg.

- Nem tudom. Sohasem sikerült kideríteni - válaszolta.

Találomra kinyitottam. A betűket nem ismertem. A szegényes tipográfiájú, elnyűttnek látszó oldalakon két-két hasáb volt kinyomtatva, mint egy bibliában. A szöveg sűrű szakaszokba volt osztva. A felső sarkokat arab számjegyekkel látták el. Feltűnt, hogy a páros oldal (például) a 40 514 számmal volt jelölve, és a következő páratlan oldal pedig a 999-es volt. Megfordítottam, s a lap hátoldalán egy nyolcjegyű számot láttam. Ezen az oldalon egy kis illusztráció is volt, amilyen az értelmező szótárakban használatos: egy tollal rajzolt horgony, mintha egy ügyetlen gyermeki kéz munkája lett volna.

Ekkor szólalt meg az ismeretlen:

- Jól nézze meg. Soha többé nem látja viszont.

A kijelentésben fenyegetés lappangott, a hangjában azonban nem.

Megjegyeztem a helyet, és összecsuktam a kötetet. Nyomban ki is nyitottam, de hiába kerestem a horgony tollrajzát, forgattam egyik lapot a másik után. Megszólaltam, hogy palástoljam zavaromat:

- A Szentírás valami hindosztáni nyelvű változatáról van szó, nemde?

- Nem.

Aztán halkra fogta a hangját, mintha titkot árult volna el:

- A síkság egyik településén szereztem néhány rúpiáért és egy bibliáért cserébe. A tulajdonos nem tudott olvasni. Föltételezem, hogy amulettnek nézte a Könyvek Könyvét. A legalacsonyabb kasztból származott; az emberek beszennyeződtek, ha csupán az árnyékára léptek. Azt mondta, hogy könyvének Homokkönyv a neve, mivel sem a könyvnek, sem a homoknak nincs se eleje, se vége.

Megkért, hogy keressem meg az első lapot.

Bal kezemet a könyv borítójára tettem, és a hüvelykujjammal, mely szinte a mutatóujjamra tapadt, kinyitottam a kötetet. Hiába volt minden: a címlap és a kezem közé mindig bekeveredett egypár lap. Úgy nézett ki, mintha a könyvből sarjadnának.

- Most keresse meg a végét.

Megint kudarcot vallottam. Alig tudtam kinyögni, és hangom egészen megváltozott:

- Ez nem lehet igaz.

A bibliaárus suttogva válaszolta:

- Nem lehet, de mégis igaz. E könyv oldalainak száma valóban végtelen. Egyik sem az első, egyik sem az utolsó. Nem tudom, miért vannak ilyen szeszélyes módon számozva. Talán azért, hogy bizonyítsák: mindegy, milyen számjeggyel jelöljük egy végtelen sorozat határpontjait.

Aztán, mintha csak hangosan gondolkodna, hozzátette:

- Ha a tér végtelen, akkor a tér bármely pontján lehetünk. Ha az idő végtelen, akkor pedig az idő bármely szakában.

Felingereltek. Megkérdeztem:

- Ön bizonyára vallásos ember, igaz?

- Igen, presbiteriánus vagyok. Tiszta a lelkiismeretem. Biztos vagyok benne, hogy nem loptam meg azt a bennszülöttet, mikor ördögi bibliáját az Úr Igéjére cseréltem.

Megnyugtattam, hogy nincs oka hibáztatnia magát, s megkérdeztem, hogy utazóban jár-e ezen a tájon. Azt válaszolta, úgy tervezi, hogy néhány napon belül visszatér szülőföldjére. Ekkor tudtam meg, hogy skót, és hogy az Orkney-szigeteken született. Bevallottam neki, hogy Skóciát különösen szeretem, már Stevenson és Hume miatt is.

- És Robbie Burns miatt - tette hozzá.

Mialatt tovább társalogtunk, tanulmányoztam a végtelen könyvet. Színlelt közömbösséggel kérdeztem:

- Szándékában áll, hogy fölajánlja ezt a különös példányt a British Museumnak?

- Nem. Magának ajánlom föl - válaszolt, és egy komoly összeget szabott meg.

Azt válaszoltam, hogy ezt az összeget nem áll módomban kifizetni, ami igaz is volt, és elgondolkodtam. Néhány perc alatt megtaláltam a megoldást.

- Cserét ajánlok, uram - mondtam neki. - Ezt a kötetet ön egy marék rúpiáért és a Szentírásért cserélte; a nyugdíjam egy részét, melyet az imént kaptam meg, és Wiclif gót betűs bibliáját kínálom önnek. A szüleimtől örököltem.

- A black letter Wiclif - suttogta.

Bementem a hálóba, és kihoztam neki a pénzt és a könyvet. Forgatta a lapokat, és bibliofil buzgalommal a címlap tanulmányozásába mélyedt.

- Áll az alku - mondta.

Meglepett, hogy nem alkudozott. Csak később értettem meg, hogy azzal a szilárd meggyőződéssel lépett be hozzám, hogy eladja a könyvet. A bankjegyeket számolatlanul tette el.

Indiáról, az Orkney-szigetekről és a norvég jarls-okról beszélgettünk, akik a szigetet igazgatták. Már beesteledett, amikor elment. Soha többé nem láttam, a nevét sem tudom.

Először a Wiclif helyére akartam tenni a Homokkönyv-et, de végül is úgy döntöttem, hogy az Ezeregyéjszaka hiányos sorozata mögé rejtem.

Lefeküdtem, de nem aludtam. Hajnali háromkor vagy négykor lámpát gyújtottam. Előkerestem azt a képtelen könyvet, és belelapoztam. Az egyik oldalon egy maszk rézkarcára bukkantam. A sarokban egy szám, már nem emlékszem, milyen, a kilencedik hatványra volt emelve.

Kincsemet senkinek sem mutattam meg. A birtoklás boldogságába félelem is vegyült, hogy netán ellopják tőlem, és később felébredt bennem a gyanú, hogy talán nem is végtelen.

Ez a két aggály csak tovább növelte régi embergyűlöletemet. Néhány barátom maradt csupán, de ezeket is kerülni kezdtem. A. könyv rabja lettem, alig mutatkoztam az utcán. Nagyítóüveggel vizsgáltam a könyv gerincét és borítóját, s elvetettem a gondolatot, hogy bármiféle fortély lenne a dologban. Megbizonyosodtam róla, hogy az apró illusztrációk kétezer oldalanként váltják egymást. Jegyzékbe vettem őket egy ábécésorrendű noteszben, melyet nemsokára teleírtam. A képek egyszer sem ismétlődtek meg. Az éjszaka azon ritka perceiben, melyeket nekem hagyott az álmatlanság, a könyvről álmodtam.

Közeledett a nyár vége, és rájöttem, hogy valóságos szörnyeteg ez a könyv. Mit se használt, hogy arra gondoltam: én sem vagyok különb, aki a szememmel észlelem, tíz ujjammal tapintom. Éreztem, hogy ez valami lidércnyomás, valami szemérmetlen dolog, mely meggyalázza és megfertőzi a valóságot.

A tűzre gondoltam, de attól tartottam, hogy egy végtelen könyv elégetése hasonlóan vég nélküli lenne, és füstjével megfojtaná az életet e bolygón.

Egyszer azt olvastam, hogy az erdőben lehet a legjobban elrejteni egy falevelet. Mielőtt nyugdíjba vonultam, a Nemzeti Könyvtárban dolgoztam, melyben kilencszázezer könyvet tartanak számon; tudom, hogy az előcsarnoktól jobbra egy csigalépcső vezet lefelé az alagsorba, ahol az újságokat és a térképeket őrzik. Kihasználtam az alkalmazottak figyelmetlenségét, és az egyik nyirkos polcon felejtettem a Homokkönyv-et. Ügyeltem rá, hogy ne jegyezzem meg, milyen magasra és az ajtótól milyen messze tettem.

Érzek bizonyos megkönnyebbülést, de a México utcának még a környékét is elkerülöm.

Végh Zsoldos Péter fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

Shakespeare emlékezete


1983. AUGUSZTUS 25.

A kis állomás órájára pillantva láttam, hogy már éjjel tizenegy óra is elmúlt. Gyalog mentem a szállodába. Mint már annyiszor, most is elfogott az a szomorkás, egyszersmind megnyugtató érzés, amelyet az ismerős helyek keltenek az emberben. Nyitva volt a széles kapu; sötétben a kertes villa. Beléptem az előtérbe, s a halovány tükrökből a szalon dísznövényei néztek vissza rám. Különös módon nem ismert meg a tulajdonos, s elém tette a vendégkönyvet. Kézbe vettem a könyvtartó pulthoz erősített tollat, belemártottam a bronz tintatartóba, s ott, a nyitott könyv fölé hajolva ért az első meglepetés azon az éjszakán, amely még oly sok titkot tartogatott számomra. Már be volt írva a nevem, Jorge Luis Borges, s még meg sem száradt rajta a tinta.

Megszólított a tulajdonos:

- Azt hittem, már felment a szobájába.

Alaposan szemügyre vett, majd így magyarázkodott:

- Elnézést, uram. Annyira hasonlít magára az a másik, csak maga fiatalabb.

Megkérdeztem tőle:

- Hányas a szobája?

- A tizenkilencest kérte - válaszolta.

Éppen ettől féltem.

Letettem a tollat, és futva indultam fel a lépcsőn. A második emeleten volt a tizenkilences szoba, s egy szánalmas, roskatag patióra nyílt, amelyen már csak a korlát meg - erre jól emlékszem - egy köztéri pad árválkodott. Az volt a szálló legfelső szobája. Lenyomtam a kilincset, s kinyílt az ajtó. Valaki égve felejtette a csillárt. Az irgalmatlan fényben magamra ismertem. Ott voltam hát, hanyatt a keskeny vaságyban, megöregedve, lesoványodva, halálsápadtan, s tekintetemmel a magas gipszpárkányzatot fürkésztem. Egyszerre csak megszólalt a hang. Nem az én hangom volt, hanem a lemezeimről ismert, bántó, szenvtelen hang.

- De különös - mondta -, ketten vagyunk, és mégis egyek. Álomban persze semmi sem különös.

Ijedten kérdeztem meg:

- Tehát mindez csak álom?

- Álom, minden bizonnyal az utolsó álmom.

Rámutatott az éjjeliszekrény márványlapján álló üres üvegre:

- Csakhogy neked még sokat kell álmodnod, míg eljutsz eddig az éjszakáig. Te hogy állsz most az időddel?

- Nem is tudom - feleltem kábán. - De tegnap volt a hatvanegyedik születésnapom.

- Mire elérkezel virrasztásodban ma éjjelig, tegnappal betöltöd a nyolcvannegyedik esztendőt. Ma 1983. augusztus 25. van.

- Hát még annyi évet kell várnom? - suttogtam.

- Nekem már szinte semmi sincs hátra - vágta rá nyersen. - Bármikor meghalhatok, eltűnhetek abban a világban, amelyről semmit sem tudok, és még mindig a hasonmásomról álmodom. Elkoptatott téma ez, amelyet még a sok tükör meg Stevenson hagyott rám.

Megéreztem, hogy búcsúképpen s nem tudálékosságból említette Stevensont. Mivel azonos voltam vele, értettem a nyelvén. Ám még a legdrámaibb pillanatok sem elegendők, hogy valakiből Shakespeare legyen, s emlékezetes mondatokra leljen. Így hát ezzel vontam el a figyelmét:

- Tudtam, hogy így végzed. Évekkel ezelőtt éppen itt, az egyik alsó szobában kezdtük el írni ennek az öngyilkosságnak a történetét.

- Ez igaz - felelte vontatottan, mintha az emlékein töprengene. - Csakhogy nem látom a kapcsolatot. Abban a piszkozatban ugyanis én Adroguéba váltottam jegyet, és a Las Delicias Szállóba érve felmentem a legtávolabbi szobába, a tizenkilencesbe. S ott lettem öngyilkos.

- Ezért vagyok most itt - feleltem.

- Itt? Mi mindig itt vagyunk. Itt, a Maipú utcai lakásban álmodlak most téged. Itt, anya szobájában megyek el örökre.

- Anya szobájában - ismételtem értetlenül. - Én meg a tizenkilences szobában, a felső patióban álmodlak.

- Most melyikünk álmodja a másikat? Én tudom, hogy álmodlak, csak azt nem tudom, hogy te is álmodsz-e engem. Azt az adroguéi szállodát egyébként is már réges-rég lebontották, húsz, talán harminc éve is van már. Nem is tudom.

- Én álmodlak téged - vágtam vissza kissé kihívón.

- Hát nem érted, hogy mindenekelőtt azt kell kiderítenünk, hogy egy ember álmodik-e, vagy pedig ketten álmodnak egymásról.

- Én Borges vagyok, az, aki meglátta a vendégkönyvben a nevedet, s felment a szobádba.

- Én vagyok Borges, s most a Maipú utcában haldoklom.

Csend lett, majd így szólt a hasonmásom:

- Tegyünk egy próbát. Melyik volt életünk legborzalmasabb pillanata?

Fölé hajoltam, s egyszerre beszéltünk. Tudom, hogy mind a ketten hazudtunk.

Halvány mosoly villant föl a megvénült arcon. Megéreztem, hogy valamiképpen az én mosolyom tükröződött rajta.

- Hazudtunk - mondta -, mert egy helyett két személynek éreztük magunkat. Igazában pedig ketten vagyunk, és mégis ugyanazok.

Bosszantott ez a beszélgetés. Meg is mondtam neki. Aztán hozzátettem:

- S te onnan, 1983-ból nem árulsz el semmit a hátralevő éveimről?

- Ugyan mit mondhatnék neked, szegény Borges? Ugyanazok a bajok ismétlődnek majd, amelyekhez már hozzászoktál. Magadra maradsz ebben a lakásban. Csak tapogatod majd a számodra olvashatatlan könyveket, a Swedenborg-emlékérmet s a Szövetségi Kereszttel díszített fatálcát. A vakság nem azonos a sötétséggel; egyfajta magány az. S eljutsz még egyszer Izlandra.

- Izland! A vizek országa!

- Rómában felidézed Keats sorait, akinek neve, mint mindenkié, a vízre íratott.

- Sosem jártam Rómában.

- Tudok még mást is. Megírod majd a legjobb versünket, mégpedig egy elégiát.

- A... halálára - mondtam. De nem mertem kimondani a nevet.

- Ugyan! Az az asszony túlél téged.

Mindketten elhallgattunk. Majd így folytatta:

- Megírod álmaink könyvét, melyet oly régóta tervezünk. 1979 táján majd ráébredsz, hogy állítólagos életműved nem egyéb, mint piszkozatok, vegyes piszkozatok sora, s akkor hiún, babonásan engedsz a kísértésnek, és megírod a nagy művedet. Ugyanaz a babona hajt majd, amely Goethe Faust-ját adta nekünk, meg a Salammbó-t s az Ulysses-t. Bármily hihetetlen, én sok-sok oldalt teleróttam.

- A mű végére érvén aztán rádöbbentél a kudarcra.

- Még annál is rosszabbul jártam. Rájöttem, hogy a szó legnyomasztóbb értelmében remekmű az a könyv. Nemes céljaimból csupán egy-két lapra futotta: a többit útvesztők és kések töltik meg, hősök, akik tükörképnek hiszik magukat, tükörképek, akik valóságosnak vélik magukat, s benne van az éjszakák tigrise, a vérünkben lappangó hajdani viszály, az elvakult, végzetes Juan Muraña, Macedonio hangja, a holtak körmével kivájt hajó, a délutáni óangoltanulás.

- Ismerős ez a múzeum - vetettem közbe gúnyosan.

- S ott van még a sok csalóka emlék is, a jelképek kétértelmű, játszi használata, a végeérhetetlen felsorolások, a prózaiság ügyes kiaknázása és a hibás szimmetriák, melyeket oly önfeledten tárnak föl a kritikusok, s megannyi idézet, amelyek nem mindig fiktívek.

- És kiadtad azt a könyvet?

- Egy ideig - érzelgősen, komolytalanul - azzal áltattam magam, hogy megsemmisítem, talán elégetem. Végül álnéven mégiscsak megjelentettem Madridban. Ügyetlen Borges-epigont láttak a szerzőben, azt rótták fel neki, hogy nem igazi Borges, és hogy csak a külsőleges vonásokat vette át a mintából.

- Ez nem lep meg - mondtam. - Végül is minden író önmaga legtehetségtelenebb tanítványaként végzi.

- Sok út vezetett eddig az éjszakáig, az a könyv volt az egyik. A többi pedig... A megalázó öregség, a tudat, hogy már minden napot átéltem egyszer...

- Én nem írom meg azt a könyvet - mondtam.

- De meg fogod írni! Ezekből a szavakból pedig, amelyek most a jelenben hangzanak el, csak egy álom halvány emléke marad.

Bántott, hogy olyan megfellebbezhetetlen hangon beszél, nyilvánvalóan úgy, ahogy én szoktam az óráimon. Bántott, hogy annyira hasonlítunk egymásra, s ő kihasználja, hogy a halál árnyékában már sebezhetetlen. Így álltam rajta bosszút:

- Annyira biztos vagy benne, hogy most meghalsz?

- Igen - feleltem önmagamnak. - Valami olyan könnyű, édes érzés tölt el, amilyet még sosem tapasztaltam. Nem is tudom leírni. A szavak ugyanis közös élményt feltételeznek. Láthatóan téged nagyon bánt, amit mondok, de miért?

- Mert túlságosan hasonlítunk egymásra. Nem állhatom az arcodat, mely önnön karikatúrám, nem állhatom a hangodat, mely engem utánoz, nem állhatom a fellengzős stílusodat, mely az én stílusom is.

- Én sem a tiédet - mondta a hasonmás. - Ezért határoztam el, hogy öngyilkos leszek.

Madárdal hallatszott be a villa kertjéből.

- Az utolsó - mondta a hasonmás.

Egy mozdulattal magához intett. A kezem után nyúlt. Visszahőköltem; féltem, hogy egybeolvad a kezünk.

Így szólt:

- Azt tanítják a sztoikusok, hogy ne panaszkodjunk az életre; a börtön ajtaja nyitva áll. Magam is mindig így gondoltam, csak eddig visszatartott a lustaság és a gyávaság. Tizenkét napja lehet, hogy előadást tartottam La Platában az Aeneis hatodik énekéről. Egy hexameter skandálása közben egyszerre csak megértettem a sorsomat. Akkor jutottam erre az elhatározásra. Azóta sebezhetetlennek érzem magam. Rád is ez a sors vár; latin szöveget, Vergiliust olvasva ér majd a váratlan megvilágosodás, ám akkorra már teljesen elfelejted ezt a különös, jóslatszerű beszélgetést, amely két időpontban, két helyszínen folyik. Mikor újfent ugyanezt álmodod, az leszel, aki most én vagyok, s te leszel az én álmom.

- Nem fogom elfelejteni, még holnap megírom.

- Emlékezeted legmélyén, csak az álmok üledéke alatt marad meg. S ha majd papírra veted, úgy érzed, hogy csupán egy fantasztikus novellát írtál. De ez nem holnap lesz, még sok éved van hátra.

Elhallgatott; rádöbbentem, hogy halott. Némiképpen én is vele haltam; szorongva hajoltam a párna fölé, de már nem volt ott senki.

Menekülve távoztam a szobából. Kint nyoma sem volt a patiónak, sehol a márványlépcső, se a nagy, csendes épület, sehol az eukaliptuszok, se a szobrok, sehol a lugas se a szökőkút, sehol az adroguéi villa rácsos kapuja.

Kint újabb álmok vártak.

Scholz László fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

KÉK TIGRISEK

Blake híres versében fényes láng, a Gonosz örök megtestesítője a tigris; talán szerencsésebb Chestertonnak az a mondása, amely rémítően fenséges jelképként értelmezi az állatot. Egyébként nem is igen van szavunk, amely pontosan ráillenék a tigris alakjára, amely immár évszázadok óta jelen van az emberi képzeletben. Engem mindig is vonzottak a tigrisek. Emlékszem, hogy gyerekkoromban jobbára csak egyetlen ketrec előtt időztem az állatkertben: a többi egyáltalán nem érdekelt. Akkoriban aszerint ítéltem meg az enciklopédiákat és a természetrajzkönyveket, hogy milyen képekkel ábrázolták a tigrist. Mikor felfedeztem A dzsungel könyvé-t, csalódást okozott, hogy a hős ellenségeként szerepel benne Sir Kán, a tigris. Az évek múlásával sem apadt el ez a különös vonzalom. Túlélte az élet szokványos viszontagságait, akárcsak azt, hogy - paradox módon - vadász szerettem volna lenni. Egészen a közelmúltig - most ugyan távolinak találom az időpontot, pedig valójában nem az - békében megfért ez a szerelem a lahorei egyetemen végzett megszokott munkámmal. Keleti és nyugati logikát adok elő, vasárnaponként pedig Spinoza műveiről tartok szemináriumot. Hadd mondom el azt is, hogy skót vagyok; talán épp a tigrisek iránti vonzalmam csábított el Aberdeenből ide, Pandzsábba. Életem eddig szokványos mederben folyt, álmaimban pedig mindig tigriseket láttam. (Időközben más lények foglalták el a helyüket.)

Minderről többször beszámoltam, így az egész már távol esik tőlem. Mégsem hagyhatom el, mert nélkülözhetetlen a vallomásomhoz.

1904 vége felé olvastam a hírt, hogy egy kék tigrisfajtát találtak a Gangesz deltavidékén. Később a távirati jelentések is megerősítették a felfedezést, az eset minden ellentmondásával és szokatlanságával egyetemben. Fellobbant bennem a régi szerelem. Azt hittem, tévedésről van szó, hiszen a színeket jelölő szavak gyakran pontatlanok. Eszembe jutott, amit hajdan olvastam, hogy Etiópia neve izlandiul "Blaland", azaz Kék Föld, avagy a Feketék Földje. Eszerint az a kék tigris akár fekete párduc is lehetett. Egyetlen szóval sem említették azt a képet, amelyet a londoni sajtó tett közzé egy ezüst csíkos, kék tigrisről; nyilván hamisítvány volt. A képen látható kék színnek ugyanis több köze lehetett a címertanhoz, mint a valósághoz. Egyszer aztán kék tigrisekről álmodtam, olyan árnyalatot még sohasem láttam; nem is találtam rá megfelelő szót. Az tudom, hogy szinte feketébe hajlott, csakhogy ennyi nem elég, hogy felidézhessem azt a színt.

Hónapok múlva elmesélte egyik kollégám, hogy egyszer egy Gangesztől távol eső faluban fültanúja volt, amint kék tigrisekről beszéltek. Ugyancsak meglepett ez az adat, mert tudtommal nemigen él tigris azon a vidéken. Akkor ismét megjelent álmomban a kék tigris: ahogy ott lépdelt, hosszú árnyékot vetett a homokos talajra. Kihasználva a szünidőt, útnak indultam az említett faluba, melynek - később előadandó okokból - a nevét említeni sem akarom.

Vége volt már az esős évszaknak, amikor megérkeztem. Egy inkább széles, mintsem magas domb lábánál bújt meg a falu, sötétbarna, fenyegető dzsungel fogta körül. Kiplingnél bizonyára szerepel valahol kalandomnak eme nyomorúságos színhelye, az ő könyveiben ugyanis benne foglaltatik egész India, sőt valamiképpen az egész világ is. Elég, ha annyit mondok, hogy mindössze egy ingó nádhidakkal átívelt árok védte a kunyhókat. Délre mocsarak és rizsföldek húzódtak, meg egy völgykatlan - az iszapos folyó nevét sosem tudtam kideríteni -, mögötte ismét a dzsungel.

Hindu település volt. Ennek egy cseppet sem örültem, jóllehet már előzőleg gyanítottam a dolgot. Mindig is jobban boldogultam a muzulmánokkal, bár tudom, hogy a júdaizmus sarjai közt az iszlám a legszegényesebb hit.

Indiában úgy érezzük, hogy embertől hemzseg a táj; abban a faluban inkább az őserdő volt ott mindenütt, szinte a kunyhókba is bevette magát. Tikkasztó nappalok után éjszakára sem enyhült a hőség.

A falu vénjei köszöntöttek, mindjárt beszédbe is elegyedtem velük, ám első alkalommal nem léptünk túl a homályos udvariaskodáson. Már említettem, milyen nyomorúságos volt a hely, de tudom, hogy minden ember eleve azt hiszi, hogy valamiben páratlan a szülőföldje. Dicsértem hát a nagyon is kétes hajlékukat, a nem kevésbé gyanús ételüket, és hozzátettem, hogy a vidék híre már Lahoréba is eljutott. Erre elkomorult az arcuk; nyomban megértettem, hogy baklövést követtem el, s bocsánatot kell kérnem. Úgy éreztem, hogy van valami titkuk, amelybe nem szívesen avatnának be egy idegent. Lehet, hogy épp a kék tigrist imádják, s az iránta érzett szent hitüket sértettem meg vakmerő beszédemmel.

Vártam másnap reggelig. Miután megettem a rizst, s megittam a teát, a tárgyra tértem. Az előzmények ellenére sem értettem, nem is érthettem, hogy valójában mi történt. Mindannyian döbbenten, szinte rémülten néztek rám, ám mihelyt értésükre adtam, hogy csupán az a célom, hogy elejtsem azt a különös irhájú vadat, megkönnyebbülten hallgatták szavaimat. Egyikük elmondta, hogy a dzsungel szélén látta az állatot.

Felébresztettek az éjszaka kellős közepén. Elmondta egy legény, hogy egy kecske kiszökött a karámból, s mikor a nyomába eredt, meglátta a folyó túlpartján a kék tigrist. Az újhold fényében nem is lehetett a színét pontosan megállapítani, gondoltam, ám mindenki megerősítette a történet igazát, sőt egyikük, aki mindaddig hallgatott, azt állította, hogy maga is látta az állatot. Fogtuk a puskánkat, útnak indultunk, és akkor láttam - vagy látni véltem - egy macskaszerű árnyat, amint beleveszett a dzsungel homályába. Nem lett meg a kecske, de talán nem is az én kék tigrisem ragadta el. Sokatmondóan mutogatták a nyomokat, csakhogy azok végtére is semmit sem bizonyítottak.

Néhány éjszaka után rájöttem, hogy rendszert csinálnak az efféle vaklármából. A helybeliek ugyanis - Daniel Defoe-hoz hasonlóan - értették a módját, hogyan kell körülményekre utaló részleteket kiagyalni. Valójában bármikor felbukkanhatott az a tigris, a déli rizsföldeken éppúgy, mint az északi bozótosban, csakhogy hamar észrevettem, hogy gyanús szabályossággal mindig más és más a szemtanú. Én viszont pontosan abban a pillanatban értem mindig a helyszínre, amikor már kereket oldott a tigris. Olyankor persze megmutatták az állat nyomát, az esetleges kárt, csak hát emberi kéz is hamisíthat tigrisnyomot. Egyszer-kétszer valóban volt ott kutyatetem. Egy holdfényes éjszakán pedig kikötöttünk csaléteknek egy kecskét, de hiába álltunk lesben hajnalig. Eleinte azt hittem, mindennapos meséikkel az a céljuk, hogy megnyújtsák a látogatásomat, amely javára volt a falunak: élelmet vásároltam tőlük, s velük végeztettem el a házimunkákat. E feltételezést igazolandó, bejelentettem, hogy más tájon, a folyó alsó vidékén veszem üldözőbe a tigrist. Meglepetésemre egyhangúlag helyeselték a tervet. Továbbra is úgy láttam azonban, hogy van valami titkuk, amelyet mindannyian féltettek tőlem.

Már említettem, hogy nem volt különösebben magas az az erdővel borított domb, amelynek a tövében éktelenkedett a falu; egy fennsík törte meg. A másik oldalon, északon és nyugaton, folytatódott a dzsungel. Nem volt meredek domboldal, így egyik délután azt indítványoztam, hogy kapaszkodjunk fel rajta. Ártatlan szavaim hallatán egészen megrémültek. A legöregebb hindu komoly hangon figyelmeztetett, hogy kivihetetlen a tervem. Szent hely az dombtető, varázserejű akadályok állják ott útját az embernek, Ha halandó lép arra a földre, megláthatja az istenséget, s akkor megőrül vagy megvakul.

Nem makacskodtam tovább, de éjjel, mikor már mindenki aludt, csendben kilopóztam a kunyhómból, és nekiindultam a lankás domboldalnak. Nem volt út, lassan haladtam a bozótban.

A láthatáron állt a hold. Fokozott figyelemmel vettem szemügyre mindent, mintha sejtettem volna, hogy milyen fontos nap előtt állok, életem talán legfontosabb napja előtt. Ma is emlékszem még az avar sötét, szinte fekete árnyalataira. Hajnalodott, mégsem énekelt egyetlen madár sem az egész dzsungelban.

Húsz-harminc percnyi mászás után elértem a fennsíkot. Nyomban észrevettem, hogy hűvösebb van, mint a domb tövében fekvő, fülledt faluban. Felfedeztem, hogy az még nem a csúcs, csak amolyan teraszféle, nem is túl nagy, és hogy a hegy felőli szárnyon még felfelé terjed a dzsungel. Egyszeriben szabadnak éreztem magam, mintha csak börtönélet lett volna a faluban eltöltött idő. Az sem bántott hogy rá akartak szedni a helybeliek; gyerekek, gondoltam magamban.

Ami a tigrist illeti... A sok kudarc már letörte a kíváncsiságomat, a hitemet, és mégis, szinte gépiesen, nyomok után kutattam.

Repedezett, homokos volt a talaj. A kétségtelenül kicsiny, szerteágazó hasadékok egyikében ismerős színt pillantottam meg. Hihetetlen, de az álombeli tigris kék színe volt. Bár sose láttam volna! Alaposan szemügyre vettem. A repedés apró kövekkel volt tele: mind egyforma volt, kerek, néhány centiméter átmérőjű és tükörsima. Szabályosságuk mesterkéltnek hatott, mintha csak zsetonok volnának.

Lehajoltam, benyúltam a repedésbe, és kivettem néhány darabot. Enyhe remegés futott át a testemen. Bedugtam a maréknyi követ a jobb zsebembe, ahol volt már egy kis olló és egy Allahabadból érkezett levél is. Ezeknek a véletlenül odakerült tárgyaknak is megvan a helyük a történetemben.

Visszatérve a kunyhóba, levetettem a kabátomat. Elnyújtóztam az ágyon, és ismét a tigrisről álmodtam. Álmomban jól megfigyeltem a színét; azonos volt a korábban álmodott tigrisével és a fennsíkon talált apró kövekével. Arra ébredtem, hogy arcomba tűz a déli nap. Felkeltem. Az olló és a levél miatt alig fért a kezem a korongokhoz. Kivettem egy marékkal, ám úgy éreztem, hogy még kétszer-háromszor annyi maradt a zsebben. Egy kicsit bizsergett, enyhén remegett a kezem, s mintha át is melegedett volna. Szétnyitottam az ujjaimat, s harminc-negyven korong volt a kezemben. Megesküdtem volna, hogy nincs több tíznél. Letettem őket az asztalra, és a többi után nyúltam. Számolás nélkül is láttam, hogy ugyancsak megszaporodtak. Összeraktam valamennyit egy halomba, s hozzáláttam, hogy egyesével megszámoljam őket.

Sehogy sem tudtam elvégezni ezt az egyszerű műveletet. Ha rámeredtem valamelyik korongra, s a hüvelyk- és mutatóujjam közé csípve felemeltem, az az egyetlen korong máris több volt. Megnéztem, nem vagyok-e lázas, aztán többször is kísérletet tettem a számolásra. Az a szemérmetlen csoda azonban minden alkalommal megismétlődött. Megdermedt a lábam, az alhasam, remegett a térdem. Nem tudom, mennyi idő telt el így.

Elfordított tekintettel halomba söpörtem a korongokat, aztán mindet kihajítottam az ablakon. Különös megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy csökkent a számuk. Gondosan bezártam az ajtót, és lefeküdtem az ágyra. Pontosan az iménti testhelyzetet vettem föl, s igyekeztem meggyőzni magam, hogy az egész csak álom volt. Hogy eltereljem a figyelmemet a korongokról, és hogy valahogy eltöltsem az időt, fennhangon, kimért pontossággal elismételtem az Etika nyolc definícióját és hét axiómáját. Nem tudom, segített-e rajtam. Efféle sanyargatások közepette egyszerre csak kopogást hallottam. Ösztönösen megrettentem, hogy meghallották, amint magamban beszélek, s kinyitottam az ajtót.

Bhagvan Dász, a legidősebb hindu állt ott. Jelenlététől mintha egy pillanatra visszazökkentem volna a mindennapok világába. Kimentünk a kunyhóból. Reménykedtem, hogy időközben eltűntek a korongjaim, de ott hevertek a földön. Már nem tudom, hány darab volt.

Az öreg megnézte őket, aztán rám nézett.

- Ezek nem itteni kövek. Fentiek - mondta idegen hangon.

- Fentiek bizony - válaszoltam. Majd némi hivalkodással elmondtam, hogy a fennsíkon találtam őket, ám azonmód el is szégyelltem magam a magyarázkodásom miatt. Bhagvan Dász rám se hederített, megbűvölten meredt a kövekre. Megparancsoltam, hogy szedje össze őket. Meg se moccant.

Nehéz bevallanom, hogy akkor pisztolyt rántottam, és még egyszer elharsogtam a parancsot.

Bhagvan Dász ezt hebegte:

- Legyen inkább golyó a szívemben, mint kék kő a markomban.

- Gyáva vagy - mondtam neki.

Azt hiszem, bennem sem volt kisebb a rémület, mégis behunytam a szemem, és bal kézzel felvettem egy maréknyit a kőből. Eltettem a pisztolyomat, s a jobb tenyerembe potyogtattam a köveket. Máris több volt belőlük.

Akkorra öntudatlanul is hozzászoktam már az átváltozásukhoz. Sokkal meglepőbbnek találtam Bhagvan Dász kiáltozását.

- A szaporodó kövek! - kiáltott fel. - Most sok van belőlük, de könnyen átalakulnak. Telihold alakjuk van, s olyan kék színük, amilyet halandó csak álmában láthat. Őseim ősei nemhiába óvtak az erejüktől.

Az egész falu körénk sereglett.

Úgy éreztem, én vagyok ama csoda varázserejű letéteményese. Mindenki ámulatára felszedtem a korongokat; fel-felemeltem, aztán leejtettem, szétszórtam őket, s azok a szemem előtt különös módon szaporodtak vagy épp fogytak.

Összecsődült az álmélkodó, megrettent népség. A férfiak kényszerítették az asszonyokat a csodanézésre. Egyikük-másikuk azért az arca elé emelte a karját vagy befogta a szemét. Senki sem merészelt a korongokhoz nyúlni, egyedül egy gyerek játszadozott velük boldogan. Hirtelen felötlött bennem, hogy ezzel a zűrzavarral csak meggyalázzuk a csodát. Összegyűjtöttem ahány korongot csak tudtam, és visszavonultam a kunyhómba.

Lehet, hogy azóta igyekeztem kiverni a fejemből, miképp folytatódott az a nap, mely egy máig tartó balszerencse-sorozat kezdetét jelentette. Tény, hogy nem emlékszem rá. Alkonyattájt sóvárgással idéztem föl az előző estét, noha nem voltam akkor különösképpen boldog, hiszen azt is, mint már annyi éjszakát, a tigris rögeszméje töltötte be. Abban az álomképben kerestem menedéket, amely azelőtt csupa erő volt, most ellenben merő üresség. Ekkor már éppoly ártatlannak találtam az én kék tigrisemet, mint amilyen ama római fekete hattyú volt, melyet később megtaláltak Ausztráliában.

Most látom csak, amint átfutom a fenti sorokat, hogy elkövettem egy szarvashibát. Eltérített eredeti szándékomtól egy beidegződés, amely a tévesen lélektaninak nevezett irodalomból származik - lehet jó is, rossz is -, s magam sem tudom, miért, igyekeztem az eredeti időrendben elmondani a felfedezésemet. Jobban jártam volna, ha csak a korongok irtóztató természetével foglalkozom.

Ha valaki azt mondaná nekem, hogy vannak egyszarvúak a holdon, lehet, hogy elhinném az állítását, lehet, hogy elvetném, vagy éppen nem nyilvánítanék róla véleményt, de mindenképpen el tudnám képzelni. Ha ellenben azt mondaná valaki, hogy a holdon előfordulhat, hogy hat-hét egyszarvú néha csak három, habozás nélkül képtelenségnek nyilvánítanám. Az ember ugyanis, ha egyszer felfogta, hogy három meg egy az négy, többé nem ellenőrzi se érmével, se kockával, amint sakkbábukkal vagy ceruzákkal sem. Tudja, s az elég. Más számra nem is gondolhat. Több matematikus szerint a három meg egy valójában a négy tautológiája, a négyes szám másfajta megnevezése... A földkerekség valamennyi lakója közül nekem, Alexander Craigie-nek adatott meg, hogy felfedezzem azt az egyetlen tárgyfajtát, amely ellentmond az emberi elme fenti alaptörvényének.

Eleinte kínzó félelem gyötört, nem őrültem-e meg; később már talán szívesen vállaltam volna az őrültséget, ugyanis egyéni káprázataim korántsem nyomnak annyit a latban, mint annak bizonyítéka, hogy a világegyetemben megfér a zűrzavar. Ha lehetséges, hogy három meg egy az kettő vagy épp tizennégy, az emberi értelem maga az őrület.

Akkoriban alakult ki az a szokásom, hogy a kövekről álmodom. Nem tért vissza az álomkép minden éjszaka, s ez reményteli kiúttal kecsegtetett, csakhogy abból is egykettőre rettegés lett. Nagyjából mindig ugyanazt álmodtam. A kezdet már sejtette a félelmetes véget. Egy korlát, egy lefelé gyűrűző, vas csigalépcső, aztán egy pince vagy pincerendszer, mely még mélyebbre vezet, le a csákánnyal kivájt újabb lépcsőkhöz, a kovács- és lakatosműhelyekhez, a tömlöcökhöz és a mocsarakhoz. Az alján pedig, a várva várt repedésben, a kövek, amelyek ott Behemóttal és Leviatánnal is azonosak, vagyis azokkal az állatokkal, amelyek az Írásban az Úr oktalanságát példázzák. Aztán remegve felébredtem, s valóban ott voltak a kövek a fiókban, s bármely pillanatban átalakulhattak.

Azontúl másképp bánt velem a falu. Azt tudták, hogy valamiképpen megérintett a korongok istene - a korongokat ők kék tigriseknek hívták -, de azért vétkesnek tartottak, amiért meggyaláztam a dombtetőjüket. Bármely pillanatban, éjjel vagy nappal lesújthatott rám az istenek büntetése. Nem mertek rám támadni, nyíltan a tettemet sem kárhoztatták, de észrevettem, hogy egytől egyig vészesen alázatosak lettek. Többé nem láttam azt a gyereket sem, aki annak idején játszott a korongokkal. Féltem, hogy megmérgeznek vagy leszúrnak. Egy reggel aztán, még pirkadat előtt, megszöktem a faluból. Úgy éreztem, az egész falu engem kémlel, s hogy távozásommal megkönnyebbülnek. Az óta a bizonyos első reggel óta senki sem akarta megnézni a köveket.

Visszatértem Lahoréba. A zsebemben volt a maréknyi korong. Könyveim otthonos világában sem leltem meg az áhított nyugalmat. Úgy éreztem, hogy tovább él a bolygónkon az a gyűlöletes falu, a dzsungel, akárcsak a bozótos domboldal s a fennsík, a fennsíkon a sok apró repedés, a repedésekben a sok kő. Álmaimban összekeveredtek és megsokszorozódtak ezek az össze nem illő tárgyak. A faluból kövek lettek, a dzsungelből mocsár, a mocsárból dzsungel.

Kerültem a barátaimat. Féltem, hogy egyszer engedek a kísértésnek, és felfedem előttük azt az irtóztató csodát, amely aláássa az emberi tudományt.

A legkülönbözőbb kísérleteket végeztem el. Az egyik korongra rámetszettem egy keresztet. Visszatettem a többi közé, ám egy-két átváltozás után már hiába kerestem, pedig a korongok száma mindig csak nőtt. Hasonló próbát tettem egy másik koronggal, amelyből lereszeltem egy körgyűrűt. Annak is nyoma veszett. Lyukasztóval átütöttem egy másik korong közepét, és megismételtem a kísérletet. Azt sem láttam többé. Egy nappal később egyszerre csak visszatért a semmi birodalmából a kereszttel jelölt korong. Vajon miféle titokzatos tér az, amely - kifürkészhetetlen törvényeknek vagy egy embertelen hatalomnak engedelmeskedve - csak úgy elnyelte a köveimet, és később vissza-visszaadta?

A rend utáni vágy hajtott - ugyanaz, amely hajdan a matematikát is megteremtette -, amikor rendszert igyekeztem keresni abban a matematikai eltévelyedésben, amit azok a képtelen, szaporodó kövek hoztak létre. Szabályba akartam foglalni kiszámíthatatlan variációikat. Éjt nappallá téve igyekeztem rögzíteni az átváltozások adatait. Ma is őrzök abból a korszakból néhány füzetet, amelyet hasztalan töltöttem meg számokkal. A következőképpen jártam el. Szemmel megszámoltam a korongokat, és feljegyeztem az összeget. Aztán elosztottam őket a két markomba, s valamennyit az asztalra dobtam. Mindkét halmot megszámoltam, az összeget feljegyeztem, aztán megismételtem a műveletet. Hiába kerestem a rotációk rendjét vagy titkos rajzolatát. Négyszáztizenkilenc volt a legtöbb; a legkevesebb három. Volt egy pillanat, amikor azt reméltem - vagy attól féltem -, hogy mind eltűnik. Még a kísérletezés elején rájöttem, hogy egyetlen különválasztott korong nem gyarapszik, s nem is tűnik el.

A négy alapműveletet - összeadás, kivonás, szorzás, osztás - persze nem lehetett elvégezni velük. Ellenszegültek a kövek a számtannak és a valószínűség-számításnak is. Negyven korongot el lehetett osztani kilences csoportokba; ha pedig továbbosztottam a kilenceseket, esetleg háromszázat kaptam. Nem tudom, mennyit nyomtak. Mérleggel ugyan nem mértem meg őket, de biztos vagyok benne, hogy könnyűek és állandó súlyúak voltak. A színük mindig az a bizonyos kék volt.

Ez a kísérletezés mentett meg az őrülettől. Miközben a köveket forgattam - melyek íme, romba döntik a matematika tudományát -, bizony gyakran eszembe jutottak egy görög férfiúnak a kövei, az első számok megteremtői, amelyek a "kalkulus" szót adták oly sok nyelvnek. Kövekkel kezdődött a matematika története, gondoltam magamban, s íme, kövekkel is ér véget. Ha Püthagorasz ezekkel számolt volna...

Egy hónap múlva megértettem, hogy kibogozhatatlan a rejtély. A korongok legyőzhetetlenek, s mégis állandó kísértést éreztem, hogy megérintsem őket, hogy ismét tapasztaljam a bizsergetésüket, hogy ledobván őket lássam, miként gyarapodnak vagy épp fogynak, s megszámoljam, hogy páros vagy páratlan lett-e az összeg. Lassan már attól féltem, hogy hatásuk átragad a tárgyakra, különösképpen az ujjaimra, melyek oly szívesen forgatták őket.

Elhatároztam, hogy néhány napig szüntelenül a kövekre fogok gondolni, hiszen tudtam, hogy csak ideig-óráig feledkezhetem meg róluk, s aztán annál fájdalmasabb újraélni a kínokat.

Február tizedikén egész éjjel nem jött álom a szememre. Hajnalig sétáltam, amikor is elértem a Wazir Khan-mecsethez, s beléptem a kapun. Világosodott már, de a színek még összemosódtak. Teremtett lélek sem volt az udvaron. Szinte öntudatlanul belemártottam a kezem a kút vizébe. Bent, az épületben arra gondoltam, hogy Isten és Allah valójában egyazon felfoghatatlan Lény két neve, s fennhangon fohászkodtam hozzá, hogy szabadítson meg a terhemtől.

Nem hallottam lépéseket, egyszerre csak mégis megszólított egy közeli hang:

- Eljöttem.

A koldus állt mellettem. A derengő fényben lassan felismertem a turbánját, a tompa fényű tekintetét, sárgás bőrét, szürke szakállát. Nem volt nagyon magas.

Kinyújtotta a kezét, majd ezt mormolta:

- Adj egy kis alamizsnát, Szegények Pártfogója.

A zsebembe nyúltam, s így feleltem:

- Nincs egy vasam se.

- Nagyon is sok pénzed van - hangzott a válasz.

A jobb zsebemben lapultak a kövek. Kivettem egyet, s beleejtettem a koldus üres markába. Semmilyen nesz nem hallatszott.

- Mindet ide kell adnod - mondta. - Semmit sem ad, ki keveset ad.

Felfogtam, mit akar, és figyelmeztettem:

- Tudnod kell, hogy ez az alamizsna veszedelmes is lehet.

Így felelt:

- Talán ez az egyetlen alamizsna, amit elfogadhatok. Bűnös vagyok.

Minden követ beleszórtam a markába. Semmiféle zajt nem ütöttek, mintha csak a tenger mélyébe estek volna.

Utána így szólt:

- Még nem tudom, mit hoz a te alamizsnád, ám az enyém rettenetes. Többé nem szabadulsz a nappaloktól, se az éjszakáktól, s a bölcsességtől, a szokásoktól, a világtól sem.

Nem hallottam a vak koldus lépteit, s nem láttam, amint eltűnt a pirkadatban.

Scholz László fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

PARACELSUS RÓZSÁJA

De Quincey: WRITINGS, XIII, 345.

Kétszobányi pinceműhelyében fohásszal fordult egyszer Paracelsus Istenhez - az ő megfoghatatlan istenéhez, bármelyik istenhez -, hogy küldjön néki egy tanítványt. Alkonyodott. A kandallóban pislákoló tűz kósza árnyakat vetett. Paracelsusnak nehezére esett volna felállni és meggyújtani a vaslámpát. Olyannyira erőt vett rajta a kimerültség, hogy meg is feledkezett az iménti kéréséről. Már eltűnt az éjszaka homályában az olvasztókemence, a sok porlepte lombik, amikor egyszerre csak kopogás hallatszott. Paracelsus félálomban feltápászkodott, felment az apró csigalépcsőn, és kinyitotta az ajtó egyik szárnyát. Ismeretlen férfi lépett be. Ugyancsak elcsigázott volt. Paracelsus hellyel kínálta; az idegen leült egy padra, és várt. Egy ideig egyetlen szót sem váltottak.

A mester törte meg a csendet.

- Emlékszem nyugati arcokra, emlékszem keleti arcokra - mondta némi ünnepélyességgel. - De a tied más. Ki vagy hát, s mit akarsz tőlem?

- Nem fontos a nevem - válaszolta a másik. - Három nap és három éjjel gyalogoltam, hogy a házadba léphessek. Tanítványod szeretnék lenni. Íme, elhoztam minden vagyonomat.

Elővett egy pénzeszacskót, s kifordította az asztal fölött. Temérdek arany hullott ki belőle. Mindezt a jobbjával végezte el. Paracelsus eközben háttal állt neki, mert épp lámpát gyújtott. Mikor aztán visszafordult, egy rózsát pillantott meg a férfi bal kezében. Nyugtalanságot keltett benne az a rózsa.

Leheveredett, összezárta az ujjait, s megszólalt:

- Te most azt hiszed, hogy én tudom annak a kőnek a titkát, amely minden elemet arannyá alakít, ezért hoztad el az aranyaidat. Csakhogy én nem aranyat keresek; sosem lehetsz a tanítványom, ha téged az arany érdekel.

- Nem érdekel az arany - válaszolta a másik. - Ez a pénz csupán azt jelzi, hogy elszántam magam a munkára. Azt akarom, hogy taníts meg a Tudományra. Melletted akarok végigmenni a Kőhöz vezető úton.

Paracelsus megrágott minden szót:

- Az út maga a Kő. A kiindulópont is a Kő. Ha ezt nem érted, még el sem indultál a megértés útján. Minden lépésed maga a cél.

A férfi gyanakodva tekintett rá. Megváltozott a hangja, amikor megszólalt:

- Hát mégis van cél?

Paracelsus felnevetett.

- Rágalmazóim szerint, kiknek számánál csak az ostobaságuk nagyobb, nincsen cél, ezért csalónak neveznek. Nincs igazuk, ám nem lehetetlen, hogy álmodozó vagyok. Tudom, hogy "van" Út.

Csend lett, aztán megszólalt a férfi:

- Kész vagyok végigmenni veled azon az úton, még ha hosszú évekig kell is gyalogolnunk. Hadd keljek át a sivatagon. Hadd lássam meg legalább távolról az ígéret földjét, ha már a csillagok nem engedik meg, hogy rálépjek. Ám mielőtt útnak indulnánk, bizonyítékot kérek.

- Mikor óhajtod? - kérdezte izgatottan Paracelsus.

- Máris - vágta rá hirtelen elhatározással a tanítvány.

Mindeddig latinul beszéltek; ekkor németre váltottak.

A fiú felemelte a magasba a rózsát.

- Az a hír járja rólad - mondotta -, hogy ha elégetsz egy rózsát, a tudományoddal életre tudod kelteni a hamuból a virágot. Hadd legyek tanúja e csodának. Ha teljesíted kérésemet, egész életemet neked szánom.

- Nagyon hiszékeny vagy - mondta a mester. - Nekem nem hiszékenység kell; én hitet akarok.

Hajthatatlan volt a másik.

- Épp azért akarok szemtanúja lenni a rózsa megsemmisülésének és feltámadásának, mert nem vagyok hiszékeny.

Paracelsus kivette a kezéből a virágot, s beszéd közben játszadozott vele.

- Hiszékeny vagy - mondta. - Gondolod, hogy el tudom pusztítani ezt a virágot?

- Bárki elpusztíthatja - válaszolta a tanítvány.

- Tévedsz. Csak nem hiszed, hogy bármit is visszaküldhetünk a semmi birodalmába? Csak nem hiszed, hogy Ádám, az első ember akár egy virágot vagy fűszálat is elpusztíthatott volna a paradicsomban?

- Most nem a paradicsomban vagyunk - válaszolt makacsul a fiú -; itt, a hold alatt, minden halandó.

Paracelsus talpra állt.

- Hát akkor hol vagyunk? Talán azt hiszed, hogy az istenség tud egyáltalán olyan helyet teremteni, amelyik nem a paradicsom volna? Mi más a bűnbeesés, ha nem annak a tagadása, hogy a paradicsomban vagyunk?

- Akkor is el lehet égetni a rózsát - mondta kihívóan a tanítvány.

- Éppenséggel van még parázs a kandallóban - mondta Paracelsus. - Ha most tűzre vetjük ezt a rózsát, még azt hiszed, hogy vége a virágnak, s valóságos hamu lett belőle. Holott én azt állítom, hogy a rózsa örökkévaló, csupán a megjelenési formája változik. Egyetlen szóval a szemed elé varázsolhatnám.

- Egyetlen szóval? - furcsállotta a tanítvány. - Hiszen kialudt már a tűz az olvasztókemencédben, s belepte a por a lombikjaidat. Ugyan mivel keltenéd életre a rózsát?

Paracelsus bánatosan nézett tanítványára.

- Kialudt már a tűz az olvasztókemencémben - ismételte -, s belepte a por a lombikjaimat. Csakhogy hosszú utamnak ezen a szakaszán más eszközöket használok.

- Meg sem merem kérdezni, melyek azok - mondta a másik álnokul avagy alázattal.

- Arról az eszközről beszélek, amellyel Isten megteremtette az eget és a földet és azt a láthatatlan paradicsomot, amelyben élünk, s amelyet az eredendő bűn eltakar a szemünk elől. Arról a Szóról beszélek, amelyre a Kabbala tudománya tanít bennünket.

A tanítvány ridegen válaszolt:

- Mutasd meg, kérlek, hogy tűnik el s hogyan kel életre a rózsa. Nem érdekel, hogy a lombikjaidat használod-e hozzá vagy az Igét.

Eltűnődött Paracelsus. Majd így szólt:

- Ha most teljesíteném a kérésedet, azt mondanád, hogy szemfényvesztő káprázatról van szó. E csoda láttán még nem nyernéd el az áhított hitet. Hagyd hát a rózsát.

Az ifjú még mindig bizalmatlanul nézett rá. A mester ekkor emelt hangon szólt hozzá:

- Egyébként is, ki vagy te, hogy csak így betolakszol egy mester házába, s csodát követelsz tőle? Vajon mivel érdemeltél ki ekkora kegyet?

Remegve felelt a fiú:

- Jól tudom, hogy nincs semmiféle érdemem. Így hát azokra a hosszú esztendőkre kérlek, amelyeket melletted fogok tanulással eltölteni, hogy mutasd meg nekem a hamut s aztán a rózsát. Többé semmit sem kérek. Hinni fogok a szememnek.

Az ifjú hirtelen felkapta a vérvörös rózsát, amelyet Paracelsus a padon felejtett, s a lángok közé vetette. Eltűnt a színe, s csak egy kis hamu maradt a virágból. Örökkévalóságnak tűnt a pillanat, míg várta a mester szavát s a csodát.

Paracelsus nem jött zavarba. Titokzatos egyszerűséggel csak ennyit mondott:

- Baselban minden doktor, minden patikus csalónak tart. Talán igazuk is van. Íme, a hamuvá lett rózsa, mely sosem kel többé életre.

Elszégyellte magát az ifjú. Sarlatán vagy csupán látnok ez a Paracelsus, ő meg csak úgy betolakodott a házába, s most még azt is beismertette vele, hogy üres beszéd ama híres, bűvös tudománya.

Letérdelt a mester elé, és így szólt:

- Megbocsáthatatlan, amit tettem. Épp az a hit hiányzott belőlem, amit az Úr is megkövetelt a hívőktől. Hadd lássam még a hamut! Majd ha megerősödött a hitem, visszatérek, tanítványod leszek, s az Út végére érvén meglátom a rózsát.

Őszinte szenvedéllyel beszélt, csakhogy szenvedélyessége mögött az idős mester iránti irgalom húzódott meg, a köztiszteletnek örvendő, sokat támadott, felettébb jeles, következésképpen felettébb üres mester iránti könyörület. Hisz ki ő, Johannes Grisebach, hogy szentségtörő kézzel csak úgy felfedi, hogy senki sincs amaz álarc mögött?

Az aranyaiból csak alamizsnára futotta volna. Inkább magával vitte őket. Paracelsus kikísérte a lépcső aljáig, s azzal búcsúzott. hegy mindig szívesen látja a házában. Mindketten tudták, hogy soha többé nem találkoznak.

Paracelsus egyedül maradt. Mielőtt eloltotta a lámpát, s leült a kopott karosszékbe, begörbített tenyerébe öntötte az alig maroknyi hamut, s elsuttogott egy szót. A rózsa szárba szökkent.

Scholz László fordítása


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.

SHAKESPEARE EMLÉKEZETE

Van, aki Goethéért rajong, van, aki az Edda-versek-ért vagy a kései Nibelung-ének-ért; nekem Shakespeare lett a végzetem. Még ma is az, mégpedig úgy, ahogy azt senki sem gyanította, csak egyetlenegy ember, Daniel Thorpe, aki a minap halt meg Pretoriában. És még valaki, de annak sosem láttam az arcát.

Hermann Soergel a nevem. Az érdeklődő olvasó talán már forgatta Shakespeare kronológiája című munkámat, amiről hajdan azt hittem, hogy nélkülözhetetlen a jó szövegértéshez, s amelyet több nyelvre, még spanyolra is lefordítottak. Az sem lehetetlen, hogy emlékszik az olvasó arra a hosszas vitára is, ami egy bizonyos szövegjavítás körül forgott, amit Theobald toldott be az 1734-es kritikai kiadásba, s azóta is a kánon vitathatatlan része. Ma meglepődve látom, milyen faragatlan hangnemben íródtak azok a szinte már idegen oldalak. 1914 táján írtam egy tanulmányt - nem jelentettem meg -, amelyben azt elemzem, hogy milyen összetett szavakat talált ki Homérosz-fordításához a hellenista és drámaíró George Chapman, és hogy velük - teljesen gyanútlanul - az angolszász forráshoz (Ursprung) közelítette az angol nyelvet. Sose gondoltam volna, hogy egyszer majd ismerősen cseng a hangja, amelyre most épp nem emlékszem... Van még egy monogramos különnyomatom is, s ezzel, azt hiszem, a teljes irodalmi munkásságomat felsoroltam. Nem tudom, hogy hozzá szabad-e tennem még azt a kiadatlan Macbeth-fordítást is, amibe azért vágtam bele, hogy eltereljem a figyelmem Otto Julius fivérem haláláról, aki 1917-ben a nyugati fronton esett el. Nem jutottam a végére; megértettem, hogy az angol nyelv - szerencséjére - két regiszterrel rendelkezik, germános és latinos hangszínnel, a német ellenben - bár dallamosabb nyelv - meg kell hogy elégedjék eggyel.

Említettem az imént Daniel Thorpe nevét. Egy Shakespeare-kongresszuson Barclay őrnagy mutatta be. Nem mondom meg, hol és mikor; jól tudom, hogy az efféle pontosítás tulajdonképpen ködösítés.

Daniel Tborpe-nak nem annyira az arca fontos - részleges vakságom csak segíti a felejtést -, hanem közismert boldogtalansága. Ahogy telnek az évek, sok mindent színlelhet az ember, csak boldogságot nem. Daniel Thorpe-ból szinte érezhetően áradt a mélabú.

Egy hosszú ülés után azon kaptuk magunkat, hogy ránk esteledett egy kocsmában. Hogy igazán Angliában érezzük magunkat (hisz ott voltunk), a megszokott ónkorsókból ittuk a langyos barna sört.

- Pandzsábban - mondta Barclay őrnagy - egyszer felhívták a figyelmemet egy koldusra. Egy iszlám hagyomány szerint Salamon király egy gyűrű jóvoltából értette a madarak nyelvét. A fáma szerint annak a koldusnak a birtokában volt a gyűrű. Oly felbecsülhetetlen volt az értéke, hogy sosem sikerült eladnia, és a koldus a lahorei Wazir Khan-mecset egyik udvarán lehelte ki a lelkét.

Felötlött bennem, hogy Chaucer előtt sem volt ismeretlen a varázsgyűrű legendája, de ha megemlítem, biztosan elrontom Barclay történetét.

- És mi lett a gyűrűvel? - kérdeztem.

- Eltűnt, ahogy az már a varázstárgyakkal lenni szokott. Talán a mecset egyik eldugott zugában lapul, vagy valakinek az ujján, aki olyan vidéken él, ahol nincsenek madarak.

- Vagy ahol épp túl sok a madár - válaszoltam -, ami állítólag könnyen összetéveszthető. A történetében, Barclay, van valami parabolaszerű.

Ekkor Daniel Thorpe vette át a szót. Személytelenül beszélt, nem nézett ránk. Különös hangsúllyal beszélt angolul, amit annak tulajdonítottam, hogy hosszú időt töltött keleten.

- Nem parabola ez - mondta -, de ha mégis az, akkor igaz. Léteznek oly felbecsülhetetlen értékű tárgyak, hogy nem lehet őket eladni.

Engem nem is annyira Daniel Thorpe szavai hökkentenek meg, melyeket most igyekszem pontosan felidézni, hanem az, hogy milyen meggyőződéssel ejtette ki őket. Gondoltuk, majd folytatja, de hirtelen elhallgatott, mint aki megbánta a dolgot. Barclay elbúcsúzott. Mindketten visszamentünk a szállóba. Elég későre járt, Daniel Thorpe mégis felhívott a szobájába, hogy folytassuk a beszélgetést. Néhány udvarias fordulat után így szólt:

- Átadom magának a király gyűrűjét. Persze csupán metaforáról van szó, de ennek a metaforának semmivel sem kisebb a varázsereje, mint a gyűrűnek. Átadom hát Shakespeare memóriáját, úgy, ahogy kora gyermekkorától 1616. április elejéig használta.

Egy szó nem sok, annyit sem tudtam kiejteni. Olyan volt, mintha a tengert kaptam volna ajándékba.

Thorpe így folytatta:

- Nem vagyok szélhámos. Nem is őrültem meg. Kérem, ne döntsön, míg végig nem hallgatott. Barclay őrnagytól már biztosan tudja, hogy mindig is katonaorvos voltam. Néhány szóban elmondható a történet. Keleten kezdődött, egy tábori kórházban, hajnalban. Az időpont nem fontos. Egy közkatona, Adam Clay, akit két karabélylövedék ért, nem sokkal halála előtt, utolsó szavaival rám bízta a becses memóriát. A haláltusa és a láz nincs híján leleménynek; elfogadtam az ajándékot, de nem vettem komolyan. Hadi események után amúgy sem furcsáll már semmit az ember. Claynek alig maradt ideje, hogy elmagyarázza az átadás különös feltételeit. A tulajdonosnak hangosan fel kell ajánlania az ajándékot, a másiknak pedig el kell fogadnia. Az ajándékozó örökre lemond a tárgyról.

A katona nevét és a patetikus átadási ceremóniát - a szó rossz értelmében - irodalminak találtam.

Kissé megilletődve megkérdeztem:

- Magánál van most Shakespeare memóriája?

Thorpe így válaszolt:

- Még mindig két memóriám van. A sajátom és azé a Shakespeare-é, akivel részben azonos vagyok. Helyesebben: két emlékezet alkot engem. Egy sávban összemosódik a kettő. Van egy női arc, melyről nem tudom, melyik századba tartozik.

Ekkor megkérdeztem:

- Mihez kezdett Shakespeare memóriájával?

Hallgatott egy darabig. Aztán ezt mondta:

- Írtam róla egy életrajzi regényt, amit megvetéssel fogadott a kritika, az Egyesült Államokban és a gyarmatokon ellenben némi üzleti sikert arattam vele. Hát ez minden, azt hiszem. Figyelmeztettem, hogy nem szinekúra ez az ajándék. Tehát várom a válaszát.

Eltűnődtem. Hát nem Shakespeare felkutatásának szenteltem az én különös s nem kevésbé színtelen életemet? Hát nem indokolt, hogy munkásságom végéhez érve ráakadjak?

Minden szót világosan ejtve kimondtam:

- Elfogadom Shakespeare memóriáját.

Erre nyilvánvalóan történt valami, de én nem éreztem.

Legfeljebb egyfajta kezdődő - talán képzeletbeli - fáradtságot.

Világosan emlékszem, hogy Thorpe így szólt:

- A memória már a tudatában van, de még fel kell tárnia. Majd előbukkan az álmaiban, az ébrenlét óráin, vagy amikor egy könyvet lapozgat, vagy épp befordul egy sarkon. Ne türelmetlenkedjék, ne találjon ki mindenféle emléket. A véletlen, a maga titokzatos módján, siettetheti vagy épp késleltetheti a dolgot. Egyre többre emlékszik majd, ahogy én felejtek. Nem ígérhetek határidőt.

Az este hátralévő részén Shylock jellemén vitatkoztunk. Szándékosan nem firtattam, hogy vajon Shakespeare-nek volt-e kapcsolata zsidókkal. Nem akartam, hogy Thorpe azt higgye, hogy valamiféle próbának vetem alá. Rájöttem - nem tudom, hogy ez felszabadított-e vagy nyugtalansággal töltött el -, hogy éppolyan akadémikus, éppolyan konvencionális elveket vall, mint én.

Az átvirrasztott éjszaka ellenére nem aludtam semmit a következő este. Mint már annyiszor, most is ráébredtem, hogy gyáva vagyok. Féltem, hogy rászednek, ezért nem adtam át magam az ígéretes reménynek. Csak arra tudtam gondolni, hogy merő délibáb Thorpe ajándéka. Ám a remény ellenállhatatlanul utat tört magának. Enyém lesz Shakespeare, mégpedig úgy, ahogy még sosem volt senki senkié, még szerelemben, barátságban, sőt még gyűlöletben sem. Valamiképpen Shakespeare leszek. Nem írok majd tragédiákat, se szövevényes szonetteket, de emlékezni fogok arra a pillanatra, amikor feltűntek előttem a boszorkányok, kik egyben a párkák, akárcsak arra a percre, amelyben megszülettek a következő roppant sorok:

And shake the yoke of inauspicious stars
From this world-wearied flesh.
[1]

Emlékezni fogok Anne Hathawayre, ugyanúgy, ahogy arra a már érett asszonyra emlékszem, aki sok-sok évvel ezelőtt egy lübecki lakásban megtanított a szerelemre. (Megpróbáltam elképzelni, de csak a tapétát, a sárga tapétát meg az ablakon beszűrődő fényt tudtam visszaidézni. Ebből az első kudarcból következtethettem volna a többire.)

Eleinte feltételeztem, hogy elsősorban vizuális képek lesznek majd a csodás memóriában. De más volt a valóság. Napokkal később ugyanis borotválkozás közben különös szavakat szavaltam el a tükör előtt, amelyek, mint egy kollégától megtudtam, Chaucer ABC című művéből származtak. Egy délután pedig a British Museumból távozva olyan dallamot fütyültem, amit azelőtt sosem hallottam.

Mostanra már biztos észrevette az olvasó, hogy mi a közös vonás e memória első megnyilvánulásaiban, mely néhány csillogó metafora ellenére inkább auditív, mintsem vizuális jellegű.

De Quincey szerint az emberi agy palimpszeszt. Minden új írás befedi az előzőt, azt pedig a rá következő, de a mindenható emlékezet elő tud húzni bármely benyomást, még a legrövidebbet is, ha kellő inger éri. Shakespeare végrendelete azt sejteti, hogy a házában nem volt egyetlen könyv se, még egy Biblia se, de senki előtt nem titok, milyen műveket forgatott. Chaucert, Gowert, Spencert, Christopher Marlowe-t. Holinshed krónikáit, Florio Montaigne-fordítását, North Plutarkhosz-változatát. Shakespeare emlékezete ott lappangott bennem; régi köteteinek az olvasásával, illetve újraolvasásával majd megszerezhetem a szükséges ingert. A legközvetlenebb művét, a szonetteket is elolvastam újra. Egyszer ráleltem a magyarázatukra, illetve a magyarázataikra. A jó vers megköveteli, hogy fennhangon olvassák; néhány nap sem telt bele, s már gondtalanul ejtettem a XVI. századi kemény r-eket és a nyílt magánhangzókat.

Megírtam a Zeitshrift für germanische Philologie-ba, hogy a CXXVII. szonett a Legyőzhetetlen Armada emlékezetes vereségére utal. Nem jutott eszembe, hogy Samuel Butler már megfogalmazta 1899-ben ezt a tételt.

Semmit sem jelentett, mint várható volt, a Stratford-on-Avonbe tett látogatás.

Később fokozatosan megváltoztak az álmaim. Nekem nem jutottak olyan látványos rémálmok, mint De Quinceynek, se kegyes, allegorikus víziók, mint mesterének, Jean Paulnak. Ismeretlen arcok és szobák költöztek be az éjszakáimba. Elsőként Chapmant azonosítottam; aztán Ben Jonsont meg a költő egyik szomszédját, aki nem szerepel az életrajzokban, pedig Shakespeare gyakran látta.

Aki vesz egy enciklopédiát, nem vesz meg benne minden sort, minden bekezdést, minden oldalt, minden illusztrációt; csupán a lehetőséget szerzi meg, hogy ezt-azt megismerjen belőle. S ha ez így van egy konkrét és viszonylag egyszerű lény esetében (hisz betűrendben sorjáznak az elemei), akkor vajon mi minden megeshet egy olyan absztrakt és változó - ondoyant et divers - lénnyel, mint amilyen egy halott varázslatos memóriája?

Senki sem képes egyetlen pillanat alatt átfogni a teljes múltját. Nem adatott meg ez - amennyire én tudom - se Shakespeare-nek, se nekem, aki részbeni örököse lettem. Az emberi emlékezet nem summa; hanem meghatározatlan lehetőségek kusza halmaza. Szent Ágoston, ha nem tévedek, az emlékezetről szólva palotákat és barlangokat emleget. A második metafora a találóbb. Hát ilyen barlangokba kerültem.

Hozzánk hasonlóan Shakespeare emlékezetében is voltak sötét foltok, nagy-nagy foltok, amelyeket tudatosan került. Nem kis megbotránkozással idéztem fel, hogy Ben Jonson latin meg görög hexametereket mondatott fel vele, és a páratlan hallású Shakespeare - kollégái harsány mulatságára - rendszerint elvétett egy-egy lábat.

Az átlagos emberi tapasztalaton messze túlmenő szerencsés és gyászos pillanatokat éltem meg. A tanulással telt, hosszú magány észrevétlenül is arra terelt, hogy kezesen elfogadjam a csodát.

Harminc nap elteltével már a halott memóriája éltetett. Egy különös boldogságban telt hét alatt szinte már Shakespeare-nek hittem magam. Új életre kelt bennem a műve. Tudom, hogy Shakespeare szemében a hold inkább Diana volt, mint hold, sőt inkább csak egy homályos, késlekedő szó - moon -, mintsem Diana. Még egy felfedezést tettem. Shakespeare látszólagos pongyolaságai - azok az Hugo által dicsérőleg emlegetett absences dans l'infini - szándékos hibák. Shakespeare azért tűrte meg őket és élt velük, hogy műveinek a nyelvezete ne hasson túl mesterkéltnek és csiszoltnak a színpadon (nicht allzu glatt und gekünstelt), hanem természetes benyomást keltsen. Ugyanez ösztönözte a metaforák vegyítésére is:

...my way of life
Is fall'n into the sear, the yellow leaf.
[2]

Egyik reggel egy bűnre akadtam az emlékezete mélyén. Meg se próbáltam tisztázni; Shakespeare már örökre megtette. Csak annyit mondok, hogy nem volt abban semmi romlottság. Megértettem, hogy az emberi lélek három képessége - emlékezet, értelem, akarat - nem holmi skolasztikus képzelgés. Shakespeare memóriája csakis Shakespeare körülményeit tudja feltárni előttem, mást nem. Azok pedig nyilvánvalóan nem képezhetik a költő egyéni tulajdonságait; az a lényeg, hogy milyen művet hozott létre a mulandó anyagból. Naivan, Thorpe-hoz hasonlóan eleinte magam is egy életrajz megírását terveztem. Hamar rájöttem azonban, hogy ehhez az irodalmi műfajhoz írói képesség kell, amivel én nyilvánvalóan nem rendelkezem. Én nem tudok mesélni. Nem tudom elmesélni saját történetemet, ami pedig sokkal különösebb, mint Shakespeare-é. Amúgy sincs semmi szükség egy efféle könyvre. Mindenki ismeri azokat a rettenetes, közönséges dolgokat, amelyeket a véletlen vagy a sors szabott ki Shakespeare-re; csakhogy ő át tudta lényegíteni őket történetekké meg hősökké - akik sokkal életszerűbbek, mint az őket megálmodó, szürke egyéniség -, s olyan verssé, amelyet nem hagynak majd feledésbe merülni a jövő nemzedékei, és verszenévé is. Ugyan minek is kellene felfejteni ezt a hálót, minek aláaknázni a tornyot, minek is kellene egy hiteles életrajz vagy realista regény olcsó keretébe szorítani Macbeth hangját és dühét?

Németországban, mint tudjuk, Goethe hivatalos kultusz tárgya; Shakespeare kultusza sokkal bensőségesebb, s nem kis nosztalgiával ápoljuk. (Angliában - az angoloktól roppant távol eső - Shakespeare-t hivatalos kultusz övezi; Angliában a Biblia a könyv.)

Kalandom első szakaszában szerencsésnek találtam magam, hogy Shakespeare vagyok; a végén szorongást és rémületet éreztem. Eleinte a két memóriának nem folytak egybe a vizei. Idővel azonban Shakespeare folyama már fenyegette, szinte elárasztotta az én szerény patakomat. Rémülettel vettem észre, hogy lassan elfelejtem szüleim nyelvét. Minthogy az egyéni tudat az emlékezetre épül, féltettem az elmémet.

El-eljöttek hozzám a barátaim; meglepett, hogy nem látják, hogy milyen pokol lett az életem.

Lassanként idegennek találtam a környezetem legmindennapibb dolgait (die alltägliche Umwelt). Egyik reggel eltévedtem valami nagy vas-, fa- és üvegformák rengetegében. Füttyök és kiáltások rémisztgettek. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatba telt, mire felismertem a brémai pályaudvar mozdonyait és vagonjait.

Ahogy telnek az évek, minden halandó kénytelen magával cipelni emlékezetének egyre növekvő terhét. Engem két, egymással gyakran egybefolyó emlékezet gyötört: a sajátom és azé a - megközelíthetetlen - másiké.

Minden dolog önnön lényében akar fennmaradni, írta Spinoza. A kő kő akar lenni, a tigris tigris, én ismét Hermann Soergel akartam lenni.

Már elfelejtettem a dátumot, amikor elhatároztam, hogy kiszabadítom magam. A legegyszerűbb módszer mellett döntöttem. Véletlenszerű számokat tárcsáztam a telefonon. Egy-egy gyerek- vagy női hang válaszolt. Gondoltam, tiszteletben kell tartanom őket. Végül találtam egy művelt férfihangot. Így szóltam:

- Meg akarod kapni Shakespeare memóriáját? Tudom, hogy roppant komoly dolgot ajánlok. Fontold meg.

Egy hitetlenkedő hang válaszolt:

- Vállalom a veszélyt. Elfogadom Shakespeare memóriáját.

Ismertettem az ajándékozás feltételeit. Fura módon akkor elfogott a nosztalgia a miatt a könyv miatt, amit meg kellett volna írnom, de nem tudtam megírni, egyszersmind félelem töltött el, hogy vendégem, az a szellem sosem válik majd meg tőlem.

Letettem a kagylót, és mintegy reménykedve elismételtem e lemondó szavakat:

...simply the thing I am
Shall make me live.
[3]

Hajdan különböző módszereket agyaltam ki annak a régi memóriának az életre keltésére; most újabbak után kellett néznem, hogy kiiktassam. Egyik lehetőségként belefogtam a rebellis Swedenborg-tanítvány, William Blake mitológiájának a tanulmányozásába. Rájöttem, hogy inkább szövevényes, mintsem összetett.

Ez meg a többi módszerem is meddő volt; mind, mind Shakespeare-hez vezetett.

Végül ráakadtam az egyetlen reményteljes megoldásra: a szigorú és roppant zenére: Bachra.

*

PS. 1924 - Most már ember vagyok az emberek között. Az ébrenlét idején Hermann Soergel emeritus professzor vagyok, cédulázom és tudós közhelyeket vetek papírra, de hajnalban olykor tudatában vagyok, hogy az a másik álmodik. Hébe-hóba meglep egy-egy apró, múló - talán valódi - emlék.

Scholz László fordítása


A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

[1] "...Rossz csillagok jármát itt rázza le / Az élet-nyűtte hús!" (Romeo és Júlia, V, 3.; Mészöly Dezső fordítása.)
[2] "...az utam / Zörgő, sárguló avarba hanyatlik;" (Macbeth, V, 3.; Szabó Lőrinc fordítása.)
[3] "...Majd puszta lényem / Tart életben." (Minden jó, ha vége jó, IV, 3.; Vas István fordítása.)


Vissza a nyitólapra.Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.