Brodie jelentése
Sajnállak, testvérem,
Jonathán, kedves valál nékem nagyon,
hozzám való szereteted csudálatra méltóbb volt
az asszonyok szerelménél.
SÁMUEL II. KÖNYVE, 1,26
Mondják (ami valószínűtlen), hogy Eduardo, a legifjabb Nelson beszélte el a történetet Cristiánnak, az idősebbiknek virrasztójában, aki természetes halállal halt meg ezernyolcszázkilencven-egynehányban, a moróni kerületben. Annyi bizonyos, hogy hallotta valaki valakitől azon a teázgatással agyonütött, hosszú éjszakán, s elmondta Santiago Dabovénak, s én tőle tudom. Évek múlva megint elmesélték nekem Turderában, ahol történt. A második változat, a némileg terjengősebb, egészében megerősítette Santiago szavait, eltekintve némi alkalomszerű változtatástól és eltéréstől. Leírom most, mert, ha nem csalódom, a régi külvárosiak jellemének apró és tragikus tükre ez az eset. Becsülettel megteszem, de már előre látom, hogy engedek majd az írói kísértésnek, s valami részletet hangsúlyozok vagy hozzáteszek.
Turderában Nilsenéknek hívták őket. A plébános azt mondta nekem, hogy elődje nem minden meglepetés nélkül pillantott meg ezeknek az embereknek a házában egy fekete fedelű és gót betűs kopott Bibliát; az utolsó oldalakon kézzel írott neveket és dátumokat látott. Az egyetlen könyv volt a házban. A Nilsenek hányatott krónikája, mely elveszett, ahogy minden elvész. A nagy ház, ez sem létezik már, vakolatlan téglából épült; a kapubejáróból egy színes csempés meg egy földes udvar látszott. Amúgy kevesen jártak ott; a Nilsenek óvták a magányukat. A bútorozatlan szobákban priccseken háltak; fényűzésük a ló volt, a szerszám, a kurta kés, a szombatok zajos kivagyisága meg az italos kötekedés. Tudom, hogy magas termetűek voltak, az üstökük vöröses. Dánia vagy Írország vére (egyikről sem hallottak még soha) csörgedezett a két kreol ereiben. A reszkető környék Vörösképűnek ismerte őket; nem lehetetlen, hogy vér tapadt a kezükhöz. Vállvetve szálltak szembe egyszer a rendőrséggel is. Mondják, a kisebbik vitába keveredett Juan Iberrával, s nem ő húzta a rövidebbet, ami pedig, a hozzáértők szerint, nem csekélység. Voltak azok hajtók, mészárosok, kupecek, sőt még sipisták is. Híresen zsugoriak voltak, hacsak az ital meg a játék nagylelkűvé nem tette őket. Rokonságukról mit se tudni, még azt se, honnan jöttek Egy szekerük meg egy ökörfogatuk volt.
Testi felépítésben ugyancsak elütöttek azoktól a nagylegényektől, akik miatt útonállónak tartották a Costa Brava lakosságát. Ez meg mindaz, amit nem tudunk, segíthet megérteni, hogy miért tartottak össze annyira. Ha az egyikkel összeveszett, egyszerre mindjárt két ellensége is lett az embernek.
Élveteg fajta volt a Nilsen, de szerelmi históriájuk addig csak a kapu alatt vagy a rosszházban akadt. No, hát nem is maradt szó nélkül, mikor Cristián a házába vette Juliana Burgost. Való igaz, nyert vele egy cselédet, hanem az is bizonyos, hogy elhalmozta rémséges bazárholmikkal, amikkel a lány aztán a mulatságokon hivalkodott. A bérkaszárnya szegényes ünnepein, ahol tiltva voltak a quebrada és a corte figurái, és ahol még mindig világosban táncoltak. Juliana bőre barna volt, a szeme mandulavágású; elég volt, ha valaki ránézett, a lány már mosolygott is. A szegénynegyedben, ahol a munka és az ápolatlanság hamar elnyűvi az asszonyokat, nem számított csúnyának.
Kezdetben Eduardo osztozott a társaságukban. Aztán elutazott Arrecifesbe, ki tudja, mi ügyben; mikor visszatért, hozott a házba egy lányt, akit az úton szedett fel, s aztán pár nap múlva elzavart. Még mogorvább lett; magában részegedett le a boltban, s nem állt szóba senkivel. Szerelmes lett Cristián asszonyába. A kerület, mely talán nála is hamarabb tudta, álnok örömmel leste a fivérek között lappangó versengést.
Egy este, mikor későn tért vissza a sarokról, Eduardo észrevette, hogy Cristián pej lova ki van kötve az oszlophoz. Az udvarban várta a bátyja, a legjobb holmijában. Az asszony egy csésze matéval a kezében járkált fel s alá. Cristián azt mondta Eduardónak:
- Elmegyek a Farías-mulatságba. Itt van Juliana; ha akarod, tégy vele kedved szerint.
A hangja félig parancsoló, félig szívélyes volt. Eduardo nézte egy darabig; nem tudta, mit tegyen. Cristián felállt, elbúcsúzott Eduardótól, de Julianától nem, mert az csak egy holmi volt, majd lóra ült, és sietség nélkül elporoszkált.
Attól az éjszakától fogva megosztoztak rajta. Senki sem tudja a részleteket erről a mocskos egyezségről, mely sértette a kerület illemét. A megegyezés rendben is volt néhány hétig, de sokáig nem tarthatott. A fivérek között el nem hangzott Juliana neve, még ha szólították se, de egyre keresték és meg is találták az alkalmat, hogy ne értsenek egyet. A bőrök eladásáról vitatkoztak, pedig egészen másról akartak. Cristián meg-megemelte a hangját, Eduardo meg csak hallgatott. Nem tudták, de féltékenykedtek. A zordon külvárosban a férfi nem mondja, nem is gondolja, hogy törődik valami asszonnyal - a nő csak a vágy és a birtoklás tárgya -, de azok ketten szerelmesek voltak. És ez valamiképpen megalázta őket.
Egy este Lomas terén Eduardo találkozott Juan Iberrával, aki gratulált, hogy micsoda szépséget szerzett. Gondolom, akkor történt, hogy Eduardo megsértette. Őelőtte senki se űzzön csúfot Cristiánból.
A nő egy állat alázatával szolgálta mindkettőjüket; de nem tudta elrejteni, hogy némi vonzalmat érez, kétségtelenül a fiatalabb iránt, aki nem utasította el, de nem is kívánta.
Egy napon megparancsolták Julianának, hogy vigyen két széket az első udvarba, s aztán oda ne merészkedjék, mert beszélniük kell egymással. A nő hosszú beszélgetésre számított, s lefeküdt aludni ebéd után, de csakhamar felverték. Egy zsákba kellett raknia mindenét, nem feledkeztek meg az üveggyöngy rózsafüzérről és az anyjától kapott kis feszületről sem. Egy szó magyarázat nélkül felültették a szekérre, s hallgatag, nyomasztó útra keltek. Esett az eső; az utak sárosak voltak, s lehetett vagy hajnali öt óra, mire Morónba értek. Ott eladták a lányt a bordély tulajdonosnőjének. A szerződés megköttetett; Cristián elvette az összeget, s később megosztotta a másikkal.
Turderában a Nilsenek, akik addig nyakig merültek a szörnyű szerelem zűrzavarába (de meg is szokták), folytatni akarták régi férfiéletüket a férfiak között. Visszatértek a biliárdasztalhoz, a verekedéshez, az alkalmi tivornyákhoz. Talán úgy hitték, megszabadultak, de néha mind a kettő rászánta magát - csak úgy magában - egy kis indokolatlan vagy nagyon is indokolt kiruccanásra. Kevéssel az esztendő vége előtt a kisebbik azt mondta, dolga van a fővárosban. Cristián elment Morónba; a ház kerítésénél, melyet már ismerünk, meglátta Eduardo fakó lovát. Bement; a másik odabent volt, várt sorára. Lehet, hogy Cristián azt mondta neki:
- Ha így folytatjuk, belefáradnak a lovaink. Jobb, ha a kezünk ügyében tartjuk.
Beszélt a tulajdonosnővel, előszedett néhány bankjegyet, s elvitték a lányt. Juliana Cristiánnal ment; Eduardo megsarkantyúzta a lovát, hogy ne lássa őket.
Oda jutottak, ahol már voltak. Az alávaló megoldás sem segített; mindketten engedtek a kísértésnek, hogy csapdát állítsanak. Káin ott járt közöttük, de nagy volt a szeretet a Nilsenek közt - ki tudja, miféle sanyarú sorsban, micsoda veszedelmekben osztoztak! -, s inkább másokra zúdították elkeseredésüket. Egy ismeretlenre, a kutyákra vagy Julianára, aki közéjük hozta a viszályt.
Március végére járt, s a forróság nem szűnt. Egy vasárnap (vasárnap az emberek korán hazatérnek) Eduardo, aki a boltból jött meg, látta, hogy Cristián befogja az ökröket. Cristián azt mondta:
- Gyere, bőröket kell vinnünk a pardói vásárba. Már felraktam, használjuk ki a hűvöst.
A pardói vásár, gondolom, délebbre esett; elindultak a Csorda úton, aztán ki a dűlőútra. A mező kiszélesedett az éjszakában.
Szalmakazal mellett haladtak; Cristián elhajította a cigarettát, amire rágyújtott, és sietség nélkül mondta:
- Munkára, öcsém. Később a keselyűk is segítenek. Ma megöltem. Maradjon csak itten a holmijával együtt. Több kárt nem okoz már.
Szinte sírva ölelték át egymást. Most új kötés fogta össze őket: a siralmasan feláldozott nő és a felejtés kényszere.
Hargitai György fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
Valamelyest mindig idejétmúlt képet alkotunk a városról. A kávéházak idővel bárokká züllenek, és a kapualj, ahonnét azelőtt szőlőlugassal futtatott udvarokra láttunk, most homályos folyosóra nyílik, melynek fölvonó van a végében. Éveken keresztül abban a hiszemben éltem, hogy a Talcahuano utcának egy bizonyos pontján a Buenos Aires Könyvkereskedés található; egy reggel arra lettem figyelmes, hogy régiségbolttá alakították át a könyvkereskedést, s megtudtam, hogy a tulajdonos, don Santiago Fischbein már meghalt. Kövér, nagydarab ember volt; a beszélgetéseinkre jobban emlékszem, mint a külsejére. Határozottan és higgadtan mindig a cionizmust ócsárolta, mert egyetlen szokásrendszerbe kényszeríti, egyetlenegy ország határai közé zárja a zsidó népet, olyanná teszi, amilyen a többi nép, és ezáltal megfosztja gazdag bonyolultságától, belső ellentmondásaitól. Elárulta, hogy Baruch Spinoza munkáiból állít össze átfogó válogatást; ez a válogatás mentes lesz az olvasást gátló minden euklideszi sallangtól, és illuzórikus rendet teremt a fantasztikus elméletben. Megmutatta Rosenroth Kabbala denudatá-jának egy ritka példányát, de eladni nem akarta, bár tőle származik egy-egy Ginsburg- és Waite-könyvem.
Egy délután, amikor kettesben maradtunk, egy történetet mesélt el az életéből, amelyet most már elmondhatok. Az elbeszélésben, szokásomhoz híven, néhány jelentéktelen részt megváltoztattam.
"Elárulok magának valamit, amiről ez ideig senki sem tudott. Ana, a feleségem sem tud róla, sőt a legbizalmasabb barátaim sem. Évekkel ezelőtt történi meg velem ez a dolog, s ma már úgy tűnik, mintha nem is velem esett volna meg. Talán majd fölhasználja a történetet valamelyik elbeszélésében, persze megtűzdelve egy-két késeléssel. Nem tudom, említettem-e már, hogy Entre Ríosból származom. Ezzel nem azt akarom jelezni, hogy zsidó gaucsók voltunk, mert zsidó gaucsók sose voltak. Kereskedők és gazdák voltunk. Urdinarrainban születtem, de már alig emlékszem arra a helyre. Kicsi gyerek voltam még, amikor a szüleim Buenos Airesbe költöztek, és itt üzletet nyitottak. Házunktól pár utcányira a Maldonado volt, azon túl pedig pusztaság terült el.
Carlyle megírta, hogy az embereknek hősökre van szükségük. Grosso történelemkönyve San Martín kultuszát kínálta, azonban őbenne csak egy olyan katonára leltem, aki Chilében háborúskodott, s aki után ma egy bronzszobor és egy tér neve maradt. A véletlen egy egészen más hőst sodort az utamba, mindkettőnk szerencsétlenségére: Francisco Ferrarit. Nyilván most hall róla először életében.
A mi negyedünk nem volt olyan rossz hírű, mint a Corrales vagy a Bajo, de minden csapszéknek megvolt a maga néhány vagány törzsvendége: Ferrarinak a Triumvirato és a Thames utca sarkán lévő kocsmában volt a törzshelye. Itt történt az az incidens, amely után én is a híve lettem. Éppen teáért mentem, amikor egy hosszú hajú, bajszos idegen jelent meg az ivóban, és borókapálinkát kért. Ferrari nyájasan szólt hozzá:
- Mondja csak, nem találkoztunk mi ketten tegnapelőtt este Julianánál a mulatságon? Honnét is van?
- San Cristóbalból - mondta a másik.
- Azt tanácsolom - mondta Ferrari -, hogy ne tegye be ide többé a lábát. Vannak goromba emberek, akik nem röstellnének pimaszkodni magával.
A San Cristóbal-i eltűnt, bajszostul, mindenestül. Meglehet, hogy volt olyan kemény legény, mint Ferrari, de tudta, hogy az nincs egyedül.
Ettől a délutántól kezdve Francisco Ferrari lett az én tizenöt éves kamaszszívem áhított hőse. Barna volt, magas, szép szál ember, igazi férfi a kor ízlése szerint. Mindig fekete ruhában járt. Egy másik eset közel hozott egymáshoz bennünket. Az anyámmal meg a nagynénémmel mentem, amikor egy csapat sihederrel találkoztunk, s az egyik így szólt hangosan a többihez:
- Hagyjátok, hadd menjenek a vén tyúkok.
Nem tudtam, mitévő legyek. Ekkor lépett közbe Ferrari, aki épp indult el hazulról. A kötekedő elé állt, és azt mondta neki:
- Ha kötözködni van kedved, mért nem velem kezded inkább?
Nyugodtan végigmustrálta őket, egyiket a másik után, de senki sem szólt egy szót sem. Jól ismerték. Aztán vállat vont, köszönt nekünk, és elindult a dolgára. Még mielőtt elment volna, így szólt hozzám:
- Ha nem lesz más dolgod, nézz be az ivóba.
Megsemmisülve álltam ott. Sarah néni kijelentette:
- Talpig úriember, megköveteli a tiszteletet a hölgyeknek.
Anyám, aki enyhíteni akart kínomon, így válaszolt:
- Én inkább azt mondanám, hogy ez a kakas nem tűr meg maga mellett senkit a szemétdombon.
Nem tudom, hogy magyarázzam el magának. Vittem valamire, ma már könyvesboltom van, amit szeretek, ahol olvasgatok, élvezem a baráti társaságot, mint például a magáét, feleségem és gyerekeim vannak, beléptem a szocialista pártba, jó argentin és jó zsidó vagyok, tisztelnek a polgártársaim. Ma már szinte kopasz vagyok, azokban az időkben pedig egy szegény vörös hajú orosz fiú voltam, és egy külvárosi negyedben éltem. Az emberek keresztülnéztek rajtam. Mint minden kamasz, a többséghez szerettem volna hasonlítani. A Jakabot Santiagóra cseréltem, de megmaradt a Fischbein. Valamennyien hasonlítunk ahhoz az elképzeléshez, amelyet rólunk alkotnak. Úgy éreztem, hogy az emberek lenéznek, és én is megvetettem magamat. Abban az időben és főleg abban a környezetben fontos volt a bátorság; én gyávának éreztem magam. Féltem a nőktől. Naponta elszenvedtem félénk szüzességem szégyenét. Nem voltak velem egykorú barátaim.
Aznap este nem mentem be a kocsmába. Bár sohase tettem volna. Végül úgy éreztem, hogy a meghívás parancs is volt egyúttal; és egy szombaton, vacsora után, beléptem a csapszékbe.
Az egyik asztalnál Ferrari volt az úr. A társait látásból ismertem; lehettek vagy heten. Ferrari volt közülük a legidősebb, egy szűkszavú öregember kivételével. Az ő neve az egyetlen, amely megmaradt az emlékezetemben: don Eliseo Amaro. Fásult, széles arcán forradás húzódott keresztbe. Később elmondták, hogy fegyenc volt.
Ferrari a baljára ültetett; don Eliseónak át kellett ülnie. Kényelmetlenül éreztem magam a bőrömben. Attól féltem, hogy Ferrari előhozza a múltkori kínos esetet, azonban semmi ilyesmi nem jött szóba, nőkről társalogtak, kártyáról, a választásokról, egy énekmondóról, akinek föl kellett volna lépnie, de nem érkezett meg, meg arról, ami a negyedben történt. Eleinte nehezen tűrtek meg maguk közt; később befogadtak, mert Ferrari így akarta. Többségüknek olasz családneve volt, de valamennyien argentinnak tartották magukat (annak is tekintették őket), sőt még gaucsónak is. Hajtók vagy fuvarosok, talán mészárosok voltak; az állatokkal lévő állandó kapcsolat közel hozta őket a vidéki emberekhez. Valószínűleg az volt a legfőbb vágyuk, hogy olyanok legyenek, mint Juan Moreira. Végül is Muszkának kereszteltek, és ebben a névben nem volt lekicsinylés. Tőlük tanultam meg dohányozni meg egyebet.
A Junín utcában egyszer valaki megkérdezte, hogy nem vagyok-e Francisco Ferrari barátja. Azt feleltem neki, hogy nem. Éreztem, hogy ha igennel válaszolok, az hencegés lett volna.
Egy este razziát tartottak a kocsmában, és a rendőrség megmotozott bennünket. Egypárat bekísértek a kapitányságra; Ferrarit nyugton hagyták. Két hét múlva megismétlődött a dolog, de most már Ferrarit is magukkal vitték, akinek tőr volt az övében. Valószínűleg elveszítette a helyi kiskirály kegyeit.
Ma már nyomorúságos csórót látok Ferrariban, akinek gáncsot vetettek, és akit elárultak, de akkor isten volt a szememben.
A barátság nem kevésbé rejtélyes, mint a szerelem vagy bármelyik arca ennek a zűrzavaros életnek. Néha úgy éreztem, hogy a boldogság az egyetlen dolog, melynek nincs szüksége titokzatosságra, mert önmagát igazolja. Tény, hogy az elszánt, erős Francisco Ferrari rokonszenvet érzett irántam, a megvetett iránt. Éreztem, hogy tévedett, s hogy nem vagyok méltó erre a barátságra. Megpróbáltam kerülni, de nem engedte. Ezt a helyzetet még az is súlyosbította, hogy anyám rossz szemmel nézte, nem nyugodott bele, hogy olyanokkal tartok fönn kapcsolatot, akiket ő csőcseléknek nevezett, sőt utánzom őket. Ebben a történetben, amit itt mesélek magának, a Ferrarival való kapcsolatom a lényeges, nem azok a visszataszító tettek, amelyek miatt már nem érzek bűntudatot. Mert csak addig tart a vétek, amíg bűntudat élteti.
Ferrari és az öregember, aki újra elfoglalta a helyét mellette, titokzatosan pusmogtak. Készültek valamire. Az asztal másik végéről mintha Weidemann nevét hallottam volna, akinek szövőgyára volt a negyed szélén. Nemsokára mindenféle magyarázat nélkül megbíztak, hogy járjam körbe a gyárat, és jól figyeljem meg a kapukat. Már esteledett, mikor átgázoltam a patakon és a síneken. Emlékezetemben néhány szétszórt ház, egy fűzfasor és egypár ablaknyílás maradt meg. A gyárépület új volt, de sivár és elhanyagolt; vörös színe úgy maradt meg bennem, hogy összefolyt a leáldozó nap pírjával. Vasráccsal volt körülvéve. A főkapun kívül még két mellékbejárat is volt hátul, melyek délre néztek, és egyenest a gyárépületbe vezettek.
Bevallom, hogy időbe került, mire megértettem azt, ami magának már nyilvánvaló. Beszámoltam a látottakról, amit egy másik fiú is igazolt, mert a nővére a gyárban dolgozott. Ferrari úgy határozott, hogy a jövő pénteken visszük véghez a dolgot, mert mindenkinek föltűnt volna, ha szombat este nincs a kocsmában a banda. Nekem falaznom kell. Addig is jobb, ha senki se lát együtt bennünket. Mikor már csak ketten maradtunk Ferrarival az utcán, megkérdeztem tőle:
- Maga bízik bennem?
- Igen - válaszolta. - Tudom, hogy férfiként fogsz viselkedni.
Aznap és az utána következő éjszakákon jól aludtam. Szerdán közöltem anyámmal, hogy bemegyek a városba megnézni egy új vadnyugati filmet. A legjobb holmimat vettem magamra, és elmentem a Moreno utcába. Az út a villamoson vég nélkülinek tűnt. A rendőrségen megvárattak, de végül is egy Eald vagy Alt nevezetű szolgálatos fogadott. Értésére adtam, hogy bizalmas ügyről szeretnék beszélni vele. Azt válaszolta, hogy nyugodtan beszélhetek. Elmeséltem neki, hogy Ferrari miben sántikál. Nem fért a fejembe, hogy nem ismeri Ferrari nevét, de amikor don Eliseót említettem, rögtön megjegyezte:
- Á, az uruguayi bandájából való!
Behívatott egy másik tisztet, akihez a mi körzetünk tartozott, és tanakodtak. Egyikük gúnyosan megkérdezte:
- Azért jelented föl, mert rendes polgárnak tartod magad, ugye?
Éreztem, hegy nem értene meg, és így válaszoltam:
- Igen, uram. Törvénytisztelő argentin vagyok.
Lelkemre kötötték, hegy hajtsam végre a rám bízott feladatot, úgy, ahogy a főnököm parancsolta, de ne fütyüljek, ha majd megjelennek a rendőrök. Mikor elbúcsúztunk, az egyikük figyelmeztetett:
- Aztán vigyázz magadra. Tudod, mi vár azokra, akik beköpik a haverokat!
A rendőrtisztek imádják a jassznyelvet, mint a kisiskolások. Azt feleltem:
- Bárcsak ölnének meg. Jobb már nem is történhetne velem.
Péntek reggel óta megkönnyebbülést éreztem, hogy elérkezett a döntő nap, és furdalt a lelkiismeret, hogy nincs lelkiismeret-furdalásom. Nagyon lassan teltek az órák. A vacsorához alig nyúltam. Este tízkor jöttünk össze a szövőgyár tőszomszédságában. Egyvalaki nem jött el közülünk; don Eliseo megjegyezte, hogy mindig akad olyan, aki begazol. Fölötlött bennem, hogy később majd mindenért rá hárítják a felelősséget. Esőre állt az idő. Attól tartottam, hogy hagynak mellettem valakit, de egyedül maradtam az egyik hátsó bejáratnál. Hamarosan megjelentek a rendőrök és egy tiszt. Gyalog jöttek, a lovakat hátrahagyták, hogy feltűnést ne okozzanak. Ferrari kifeszítette az ajtót, hogy zaj nélkül hatolhassanak be. Négy lövés rémített meg. Azt hittem, hogy már gyilkolják egymást bent a sötétségben. Aztán megpillantottam a rendőröket, akik a megbilincselt fiúkat vezették kifelé. Utánuk két rendőr lépett ki, ők Francisco Ferrarit és don Eliseo Amarót vonszolták magukkal. Pisztolylövések végeztek velük. A jegyzőkönyvbe azt írták, hogy ellenszegültek a letartóztatásnak, és ők kezdtek el tüzelni. Én tudtam, hogy hazugság, mert sohasem láttam pisztolyt náluk. A rendőrség kihasználta az alkalmat, hogy kiegyenlítsen egy régi számlát. Néhány nap múlva elmondták, hogy Ferrari szökni próbált, de egy golyó leterítette. A napilapok persze olyan hőst faragtak belőle, amilyen talán a valóságban sohasem volt, és amilyennek én álmodtam.
Engem a többiekkel együtt bekísértek, majd nemsokára elengedtek."
Végh Zsoldos Péter fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
Este tizenegy lehetett, mikor beléptem a kocsmába, mely ma bár a Bolívar és Venezuela utca sarkán. Az egyik sarokból egy férfi köszönt rám. Volt benne valami méltóságteljes, ami rögtön fölkeltette az érdeklődésemet. Egy kisasztal mellett ült, s valami azt súgta nekem, hogy hosszú ideje el sem mozdult üres kupicája mellől. Nem volt sem alacsony, sem magas; tisztességes iparosembernek nézett ki vagy talán egy hajdani földművesnek. Ritkás bajusza szürke volt. A kényes Buenos Aires-iek módjára a nyakán hagyta a sálkendőjét. Meghívott, hogy igyak vele valamit. Melléültem, s beszédbe elegyedtünk. Mindez az ezerkilencszázharmincas években történt.
A férfi ezt mondta nekem:
- Ismerem magát, uram, habár maga csak hallomásból ismer engem. Rosendo Juárez vagyok. A megboldogult Paredes biztos beszélt magának rólam. Csudabogár volt az öreg; szeretett lódítani, de nem azért, hogy bolonddá tegye az embereket, hanem azért, hogy elszórakoztassa őket. Nincs most semmi tennivalónk, elmesélem magának, mi is történt valójában azon az éjszakán. Akkor, amikor megölték Karvalyt. Maga ezt megírta egy regényben, amit én nem tudok megítélni, azonban szeretném, ha tudná, milyen a valóság, és mi az, amit a ujjukból szoptak az emberek.
Szünetet tartott, mintha az emlékeit szedné össze, aztán így folytatta:
"Megesnek az emberrel olyan dolgok, amelyeket csupán évek múltán ért meg. Az, ami azon az éjszakán történt, a múltban gyökeredzett. A Maldonado negyedében nőttem fel, ami a Florestán túl terül el. Nyomorúságos egy kanális volt, szerencsére már befödték. Mindig azt vallottam, hogy a fejlődést senki sem tartóztathatja föl. Különben is mindenki ott látja meg a napvilágot, ahol tudja. Soha eszembe sem jutott, hogy utánajárjak, ki a nemző apám. Clementina Juárez, az anyám, nagyon tisztességes asszony volt, és a vasalóval kereste meg a betevő falatkáját. Szerintem Ente Ríos-i vagy uruguayi volt; bárhogy legyen is, emlegetni szokta a Concepción del Uruguay-i rokonait. Úgy nőttem föl, mint a gaz. Megtanultam szurtos botokkal csatározni a többi velem korabelivel. Akkor még nem bolondultunk a futball után, csupán az angolok játszották.
Egyszer este a kocsmában egy Garmendia nevezetű suhanc belém kötött. Úgy tettem, mintha semmit se hallottam volna, de amaz már jócskán ivott, és tovább piszkálódott. Kimentünk a kocsmából. Kint a járdán visszafordult, félig tárta az ajtót, és visszaszólt az embereknek:
- Semmi vész, rögtön jövök.
Volt nálam egy kölcsönkés; elindultunk lassan, egymást méregetve a Maldonado felé. Pár évvel öregebb volt; már többször verekedtünk, és éreztem, hogy kibelez. A sikátor jobb oldalára húzódtam, ő pedig a bal oldalon ment. Megbotlott valami törmelékben. Garmendia megtántorodott, én meg rávetettem magam, azt sem tudom, hogyan. Egy vágással meglékeltem az ábrázatát, birkóztunk, volt egy pillanat, amikor minden megtörténhetett volna, végül is megdöftem, aztán már nem kellett neki több. Csupán akkor észleltem, hogy ő is megsebesített néhány vágással. Azon az éjszakán tanultam meg, hogy nem nehéz megölni valakit, vagy éppenséggel az, hogy megöljék az embert. A patak igen sekély volt; hogy ne vesztegessem az időt, egy rakás tégla mögé rejtettem a halottat. Pusztán meggondolatlanságból lehúztam az ujjáról a pecsétgyűrűjét. Az ujjamra húztam, megigazítottam a kalapomat, és visszamentem a kocsmába. Ráérősen besétáltam, és odaszóltam az embereknek:
- Úgy néz ki, hogy éppenséggel én jöttem vissza.
Kértem egy pálinkát, bizony jól is esett. Akkor figyelmeztetett valaki a vérfoltra.
Az egész éjszakát végighánykolódtam a vackomon; hajnaltájt nyomott el az álom. Reggeli előtt két csendőr jött értem. Szegény anyám, isten nyugosztalja, tördelte a kezét. Úgy vezettek el, mint egy gonosztevőt. Két napot és kéj éjjelt kellett elviselnem a börtöncellában. Senki sem jött utánam Luis Iralán kívül, aki igaz barátom volt, de nem kapott engedélyt a látogatásra. Egy reggel hivatott a börtönbiztos. Terpeszkedett a székében, rám se nézett, úgy beszélt:
- Szóval te intézted el Garmendiát?
- Úgy lesz, ha maga mondja - válaszoltam.
- Engem uramnak szoktak szólítani. Csak semmi csűrés-csavarás. Itt vannak a tanúvallomások és a gyűrű, amit a lakásodban találtak. Írd alá a jegyzőkönyvet, és végeztünk.
Belemártotta a tollat a kalamárisba és átnyújtotta.
- Adjon gondolkodási időt, biztos úr - nyögtem.
- Huszonnégy órát adok, hogy jól meggondold a hűvösön. Nem foglak siettetni. Ha nem veszed elő a jobbik eszed, számíthatsz egy másik pihenőre is a Las Heras utcában.
Nem értettem, mire céloz.
- Ha megegyezünk, csupán néhány napot maradsz. Aztán elengedlek, és don Nicolás Paredes megígérte, hogy rendbe teszi a szénádat.
Tíz napot kaptam. Amikor már nagyon elegem volt, az eszükbe jutottam. Aláírtam, amit akartak, és az egyik csendőr átkísért a Cabrera utcába.
A kerítésnél lovak voltak kikötve, és a kapu alatt meg bent a házban olyan tömeg tolongott, mint egy bordélyházban. Úgy nézett ki, hogy ülést tart a bizottság. Don Nicolás éppen matét ivott, de végül is fogadott. Sietség nélkül közölte velem, hogy Morónba küld, ahol folytak a választási előkészületek. Laferrer úrnak ajánlott, aki majd kipróbál. A levelet egy néger fiú írta meg, aki állítólag verseket írt a bérházak mocskában nyomorgókról meg olyasmikről, amik nemigen voltak a művelt közönség ínyére valók. Megköszöntem a szívességét és elmentem. Visszafelé már nem tapadt rám a fogdmeg.
A Gondviselés tudja, mit tesz: minden jóra fordult. Garmendia halála, ami eleinte kellemetlenség volt számomra, most utat nyitott előttem. Igaz, a hatóság a markában tartott. Ha nem szolgáltam volna a pártot, visszaküldtek volna, de nekem egyre jobban nőtt a bátorságom és az önbizalmam.
Laferrer úr figyelmeztetett, hogy őt ne próbáljam átejteni, és hogy még testőr is lehetne belőlem. Azt tettem, amit elvártak tőlem. Morónban és később a negyedben is megnyertem a főnökeim bizalmát. A rendőrség és a párt jóvoltából elszánt fickó hírébe kerültem; tekintélyes választási biztos lettem a fővárosban és a tartományban. Hevesek voltak akkoriban a választások, uram; itt-ott vér is folyt, nem akarom untatni ezzel. Sohasem szíveltem a radikálisokat, akik még mindig Alem szakállába kapaszkodnak. Nem volt olyan ember, aki ne vett volna engem komolyan. Asszonyt kerestem magamnak, a lujáni lányt, meg egy szép aranysárga pejkót. Moreirává vedlettem át hosszú évekre, aki tán a maga idejében szintén cirkuszi gaucsó lehetett. Elkezdtem kártyázni meg inni.
Mi, öregek tücsköt-bogarat összehordunk, de végül is ide akartam kilyukadni. Nem tudom, említettem-e magának Luis Iralát. Kevés olyan cimbora akad már. Meglett ember volt, sohasem undorodott a munkától; kedvelt engem. Életében nem tette be a lábát a bizottság helyiségeibe. Asztalosmunkával kereste a kenyerét. Nem állt senki útjába, s azt sem tűrte, hogy valaki az ő dolgába üsse az orrát. Egy reggel beállított hozzám, és azt mondta:
- Talán már a füledbe jutott, hogy otthagyott Casilda. Rufino Aguilera csábította el tőlem.
Azzal az emberrel már összehozott a sors Morónban. Azt feleltem:
- Igen, ismerem. Még ő a legkisebb gazember az Aguilerák közt.
- Gazember vagy sem, most velem gyűlik meg a baja.
Elgondolkodtam, aztán így szóltam hozzá:
- Senki sem csal el semmit senkitől. Ha Casilda faképnél hagyott, azért tette, mert Rufinót szereti, s te már nem kellesz neki.
- És mit szólnak ehhez majd az emberek? Hogy beszari vagyok?
- Azt tanácsolom, hogy ne rohanj a vesztedbe mindenféle szóbeszéd meg egy hűtlen asszony miatt.
- Az asszony nem érdekel. Egy férfi, aki képes öt percig egyfolytában egy nőre gondolni, nem férfi, hanem buzi. Casildának nincs szíve. Az utolsó éjszaka, amikor együtt voltunk, azt mondta, hogy már kezdek vénülni.
- Igazat mondott.
- Az igazság az, ami fáj. De most Rufinóról van szó.
- Vigyázz magadra. Láttam egyszer Rufinót Merlóban a udvaron munka közben. Gyors, mint a villám.
- Azt hiszed, hogy félek tőle?
- Tudom, hogy nem, de jól gondold meg. Vagy megölöd, és mész a sittre, vagy ő öl meg téged, és mész a Chacarita földjébe. Vagy ez, vagy az.
- Jó, jó. Te mit tennél a helyemben?
- Nem tudom, az én életem nem éppen példának való. Olyan ember vagyok, aki, hogy megmeneküljön a fegyháztól, inkább a bizottság bérgyilkosa lett.
- Én nem leszek semmilyen bizottság bérgyilkosa, csupán nem akarok adós maradni.
- Tehát kockáztatod a nyugalmadat egy ismeretlen férfi és egy olyan asszony miatt, akit már nem szeretsz?
Nem hallgatott rám, és elment. Másnap megtudtuk, hogy egy moróni üzletben belekötött Rufinóba, aki megölte.
Szembenézett a halállal, és becsülettel, férfi a férfi elleni párbajban veszett el. Baráti tanáccsal láttam el, azonban bűnösnek érzem magam.
Néhány nappal a halottvirrasztás után kakasviadalra mentem. Sohasem kedveltem ezt a szórakozást, akkor vasárnap pedig egyenesen undor fogott el tőle. Mi bajuk lehet ezeknek az állatoknak, hogy így marcangolják egymást?
Amikor ez a történet végbement, azon az esten megbeszéltük a cimborákkal, hogy elmegyünk a La Pardának nevezett néger nő táncmulatságába. Annyi éve már ennek, s még mindig emlékszem a barátnőm virágmintás ruhájára. A bál az udvaron zajlott. Akadt egy-két kellemetlenkedő részeg is, azonban gondom volt rá, hogy minden úgy menjen, mint a karikacsapás. Még nem volt tizenkét óra, mikor megjelentek az idegen legények. Az egyik, akit Karvalynak hívtak, s még azon az éjszakán orvul megöltek, valamennyiünknek fizetett egy pohár italt. A véletlen úgy hozta magával, hogy nagyon hasonlítottunk egymásra. Valamin törte a fejét, hozzám lépett, és elkezdett dicsérni. Azt mondta, hogy északról jött, s hogy ott hallotta a híremet. Hagytam, hadd mondja a magáét, de közben résen voltam. Döntötte magába a gint, talán azért, hogy cserben ne hagyja a bátorsága, s végül felajánlotta, hogy verekedjünk meg. Akkor történt az, amit senki sem akar megérteni. Láttam magam ebben a nekiveselkedett kötekedőben, mint egy tükörben, és restelltem magam. Nem éreztem félelmet; talán ha így lett volna, kiállok ellene. De csak maradtam, mintha mi sem történt volna. Amaz meg - arca szinte az enyémet érintette - ordítani kezdett, hogy mindenki hallja:
- Tudd meg, hogy gyáva vagy.
- Biztosan - mondtam neki. - Nem félek tőle, hogy gyávának néznek. Ha tetszik, elmondhatod rólam, hogy lefattyúztál, és hogy leköpdöstél. Elégedett vagy már?
A lujáni lány kirántotta a késemet a kabátujjamból, s mint egy őrült a kezembe nyomta. Mindennek a tetejébe így szólt hozzám:
- Rosendo, azt hiszem, hogy szükséged lesz most rá.
Eldobtam a kést, és sietség nélkül kimentem. Az emberek elképedve nyitottak utat. Végképp nem izgatott, hogy mit gondolnak.
Hogy véget vessek ennek az életnek, Uruguayba szöktem, s fuvarosnak csaptam föl. Miután visszatértem, itt telepedtem le. San Telmo mindig rendes negyed volt."
Végh Zsoldos Péter fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
Susana Bombalnak
Elfelejti az ember, amit reggelente a napilapokban olvas, vagy csak egy-egy alkalmi, délutáni beszélgetésre futja belőle; így aztán nem csoda, hogy már senki sem emlékszik vagy csak álomszerűen emlékszik Maneco Uriarte és Duncan hírhedt esetére, amely akkora port vert föl annak idején. No meg ez úgy 1910 táján történt, az üstökös és a centenárium évében, s azóta már annyi jó meg rossz történt velünk. Az eset főszereplői már halottak; a szemtanúk pedig szent hallgatást fogadtak. Magasra emelt kézzel én is letettem akkor azt az esküt, és gyerekkorom minden romantikus komolyságával - kilenc-tíz éves lehettem - megéreztem a szertartás jelentőségét. Nem tudom, észrevették-e a többiek, hogy a szavamat adtam; se azt, hogy ők megtartották-e a szavukat. Bárhogy esett is, íme a történet az elkerülhetetlen változtatásokkal, amit az idő meg a jó avagy a rossz irodalom hoz magával.
Azon a délután Lafinur unokabátyám magával vitt báránysütésre a Los Laureles majorba. Nem tudnám már pontosan leírni a helyet; képzeljünk el egy csendes, árnyas északi kisvárost, amely a folyó irányában lejt, és semmiben sem hasonlít a síkságon elnyúló hosszú városokra. A vonatút épp elég hosszú volt, hogy elunjam magam, igaz, tudjuk, hogy a gyerekek életében lassan telik az idő. Már esteledett, amikor beléptünk a major kapuján. Ott volt - éreztem - minden ősi elem: az aranyló sült hús illata, a fák, a kutyák, a rőzse meg a tűz, amely maga köré gyűjti az embereket.
Egytucatnyi vendég lehetett; valamennyien felnőttek. Ahogy később megtudtam, még a legidősebb se töltötte be a harmincadik évét. Hamar rájöttem, hogy mindannyian csupa olyasmiben járatosak, amit én mindig is megvetettem: versenyparipák, szabók, kocsik, közismerten drága nők. Senki sem zavarta félszegségemet, senki sem figyelt föl rám. A hosszú ebédlőben várakoztunk a bárányra, amelyet az egyik napszámos sütött avatott lassúsággal. A borok évjáratát tárgyalták, volt ott egy gitár is; az unokabátyám, ha jól emlékszem, Elías Regulestól énekelt el két dalt - a La taperá-t és az El gauchó-t -, meg néhány decimát adott elő tolvajnyelven - az akkori idők silány tolvajnyelvén - arról a késpárbajról, amely egy Junín utcai házban történt. Majd kávét és szivart hoztak. De hazamenetelről szó sem volt. Éreztem, hogy (Lugonest idézve) a késő óra rettegése jár át. Nem akartam az órámra nézni. Kelletlenül felhajtottam egy-két pohárral, hogy ezzel is titkoljam, egyedül vagyok ott gyerek. Uriarte egyszer csak harsány hangon egy páros pókerra hívta ki Duncant. Valaki azonban közbevetette, hogy úgy nagyon gyenge a játék, négyen kell azt játszani. Duncan egyetértett, Uriarte ellenben az előző mellett kardoskodott, mégpedig olyan csökönyösen, hogy nem tudtam és nem is akartam megérteni. Én sose szerettem a kártyát, kivéve a pasziánsz egyszerűbb útvesztőit meg a trükkjátékot, amelyben csak az a fontos, hogy mindenféle ördöngösséggel és tréfával üsse el az ember az időt. Észrevétlenül kisurrantam. Egy gyereknek többet ér egy ormótlan, idegen, sötét ház (csak az ebédlőben volt világosság), mint az utazónak egy egész ismeretlen ország. Lépésről lépésre bejártam a szobákat; emlékszem, volt ott egy biliárdszoba, egy vitrin, melyben szögletes és rombusz alakú üvegek voltak, egypár hintaszék meg egy lugasra néző ablak. Eltévedtem a sötétben; végül a házigazda akadt rám, akit - ha annyi év után nem tévedek - Acevedónak vagy Acélbalnak hívtak. Kedvességből, vagy hogy gyűjtői hiúságát legyezgesse, odavitt egy vitrinhez. Amint meggyújtotta a lámpát, láttam, hogy szúrófegyverekkel van tele. Csupa olyan kés, mely forgatása során hírnevet szerzett. Elmondta, hogy Pergamino mellett van egy kis földje, s az oda- és visszautak alatt gyűjtögette össze azokat a tárgyakat. Felnyitotta a vitrint, és rá se pillantva a kartonokon lévő adatokra, elmondta egy-egy fegyver történetét, amely jobbára ugyanaz volt, csak a hely és idő változott. Megkérdeztem tőle, nincs-e meg a gyűjteményében Moreira tőre, akkoriban ő volt a gaucsók gaucsója, ahogy később Martín Fierro, majd don Segundo Sombra lett. Be kellett vallania, hogy nincs meg neki, de mutathat egy hasonlót, mondta, amelynek U alakú a kézvédője. Ingerült kiabálás szakította félbe. Nyomban bezárta a vitrint; követtem.
Uriarte azt hajtogatta, hogy csalt az ellenfele. A társaság körbeállta őket. Duncan, emlékszem, mindenkinél magasabb, markos, kissé csapott vállú, üres tekintetű, tejfölszőke legény volt; Maneco Uriarte meg hetyke bajszú, fürge, barna kis ember volt, talán indián vér is folyt ereiben. Szemmel láthatóan mind részegek voltak; nem tudom, valóban hevert-e a földön két-három elhajított palack, vagy pedig csak a sok film kelti bennem ezt a hamis emlékképet. Uriarte meg csak káromkodott, sértőn, majd trágárul. Duncan pedig mintha meg se hallaná; végül azonban - mintegy belefáradva - felállt, és egy ökölcsapással leterítette Uriartét. Az meg a földön fekve ordítani kezdett, hogy ő bizony nem tűri el az effajta sértést, és hogy tüstént verekedjenek meg.
Duncan nemmel felelt, majd magyarázólag hozzátette:
- Tudniillik tartok tőle.
Mindenki felkacagott.
Uriarte - ismét talpon - így válaszolt:
- Én bizony megverekszem magával, mégpedig most mindjárt.
Valaki - Isten bocsásson meg neki - elszólta magát, hogy fegyverben éppen nincs hiány.
Nem tudom, ki nyitotta ki a vitrint. Maneco Uriarte kiválasztotta a legmutatósabb, leghosszabb fegyvert, azt, amelyiknek olyan U alakú kézvédője volt; Duncan pedig - szinte hanyagul - megfogott egy fanyelű kést, amelynek egy kis fa volt a pengéjébe vésve. Valaki megjegyezte, hogy jellemző, hogy Maneco tőrt választott. Senki sem lepődött meg rajta, hogy remeg a keze; de remegett ott mindenkié, Duncané is.
Az a szokás, hogy a verekedni készülő férfiak kimennek a házból, hogy ne sértsék meg a vendéglátót. Félig vidáman, félig komolyan léptünk ki a nedves éjszakába. Én is mámoros voltam, de nem a bortól, hanem a kalandtól; azt kívántam, hogy bárcsak ölnének, hogy aztán legyen mit elmondanom s mire emlékeznem. Abban a pillanatban talán a társaság sem volt felnőttebb nálam. Azt is megéreztem, hogy örvénybe kerültünk, amelyet senki sem tud már megfékezni, s amely a vesztünkbe visz. Senki sem vette túl komolyan Maneco kifakadását; egy régi vetélkedés kiéleződésének vélték, amit a bor hozott a felszínre.
Fák közt haladtunk, elhagytuk a lugast. Uriarte és Duncan ment elöl; csodálkoztam, hogy egymást figyelik, mintha valami meglepetéstől tartanának. Egy gyepágy mellett haladtunk el. Duncan így szólt halk, határozott hangon:
- Ez itt megfelel.
Ők ketten középen maradtak, tétován álltak. Egy hang odaordított nekik:
- Ugyan dobják már el azt az ócskavasat, az csak akadály; akaszkodjanak össze rendesen!
De a két férfi már ölre ment. Eleinte óvatosan mozogtak, mintha félnének, hogy megvágják magukat; tekintetükkel először a kést követték, később pedig az ellenfél szemét. Uriarténak elszállt a haragja, Duncannak pedig a közömbössége vagy a gyűlölete. A veszély mindkettőjüket megváltoztatta; most már két férfi verekedett, nem két gyerek. Azt hittem, hogy a tőrök zűrzavaros csatája lesz a verekedés, de követni tudtam, szinte végigkövettem az összecsapást, mintha sakkparti lett volna. Az idő persze azóta egyre jobban kiszínezte vagy épp elhomályosította a látottakat. Nem tudom, meddig verekedhettek; vannak események, amelyek nem mérhetők az idő szokásos mércéjével.
A védelmet nyújtó poncsó nélkül, az alkarjukkal védték az ütéseket. Az ingujjak hamar szétszakadtak, sötét vérfoltok lepték be. Rájöttem, hogy tévedtünk, amikor azt hittük, hogy nem ismerik ezt a fajta vívást. Hamar észrevettem, hogy mindegyik másképp forgatja a kést. Az egyik fegyver hosszabb volt, mint a másik. Duncan igyekezett az ellenfél közelébe férkőzni, hogy leküzdje a hátrányt; Uriarte meg egyre csak hátrált, és távolról, mélyen szurkált. Ugyanaz a hang, amely az imént a vitrinre hívta föl a figyelmet, most felkiáltott:
- Megölik egymást. Válasszák szét őket.
Senki se mert közbelépni. Uriarte megingott; Duncan erre rávetette magát. Már-már összefonódott a testük. Uriarte tőre Duncan arcát kereste. Egyszerre csak mintha megrövidült volna az a kés: Duncan mellébe fúródott. Elterült a legény a gyepen. És akkor alig hallhatóan ezt suttogta:
- De fura. Olyan ez az egész, mint valami álom.
A szem nyitva maradt, nem mozdult többé; szemtanúja voltam, hogy egy ember megölt egy másik embert.
Maneco Uriarte a halott fölé hajolt, és bocsánatot kért tőle. Őszintén zokogott. Az imént elkövetett tett most meghaladta az erejét. Ma már tudom, hogy nem a bűntettet bánta, hanem azt, hogy esztelenséget cselekedett.
Elég volt abból a látványból. Amire annyira vágytam, bekövetkezett, engem pedig összetört. Lafinurtól tudtam meg később, hogy csak nagy nehezen tudták kiszedni a fegyvert. A vendégek kupaktanácsot rögtönöztek. Megállapodtak, hogy a lehető legkevesebbet fognak hazudni, a késpárbajt pedig majd karddal vívott párbajnak tüntetik föl. Négyen mindjárt ajánlkoztak is segédnek. Acélbal is köztük volt. Buenos Airesben mindent el lehet intézni; valaki mindig barátja valakinek.
A mahagóniasztalon szanaszét hevert az angol kártya meg a sok bankó, de senki se mert odanézni vagy hozzányúlni.
Az eseményt követő években többször is gondoltam rá, hogy valamelyik barátomra bízom a történetet, de mindig úgy éreztem, hogy nagyobb gyönyörűségemet lelem a titok őrzésében, mint az elmondásában. 1929 táján azonban egy véletlen beszélgetés hirtelen arra késztetett, hegy megtörjem a hosszú hallgatást. Don José Olave nyugalmazott rendőrfőnök mesélt a retirói alvégen történt késelésekről; megjegyezte, hogy az a népség bármilyen hitszegésre hajlandó, hogy legyőzze az ellenfelét, és hogy a Gutiérrezek és a Podesták előtt szinte nem volt az országban késelés. Mondtam neki, hogy én bizony láttam egyet, és elmeséltem neki, mi történt annyi évvel azelőtt.
Szakértő figyelemmel végighallgatott, majd így szólt:
- Biztos benne, hogy Uriarte meg a társa azelőtt sosem verekedett? Lehet, hogy a vidéki évek alatt megtanultak egyet s mást.
- Ugyan - válaszoltam. - Mind ismerték egymást, akik ott voltak azon az estén, és valamennyien meg voltak döbbenve.
Olave kimérten folytatta, mintegy hangosan gondolkodva:
- Az egyik tőrnek U alakú volt a kézvédője. Két tőr lett híres ebből a fajtából: a Moreiráé meg a Tapalquén utca környékén a Juan Almadáé.
Felvillant valami az emlékezetemben; Olave folytatta:
- Egy fanyelű kést is említett, amelynek egy kis fa volt a márkája. Ebből aztán több ezer is akad, de volt egy...
Egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta:
- Acevedo úrnak Pergamino közelében volt a vidéki lerakata. A múlt század végén épp azon a vidéken járt-kelt egy másik hírhedt verekedő: Juan Almanza. Tizennégy éves korától fogva - akkor ölt először - mindig egy ilyen rövid kést használt, mert az szerencsét hozott neki. Juan Almanza és Juan Almada közt gyűlölködés támadt, mert az emberek minduntalan összetévesztették őket. Hosszú éveken át üldözték egymást, de sose találkoztak. Juan Almanzát egy eltévedt puskagolyó ölte meg egy választás során. A másik meg, azt hiszem, természetes halállal halt meg a Las Flores-i kórházban.
Több szó nem esett akkor délután. Mindketten a gondolatainkba merültünk.
Kilenc vagy tíz ember is látta - már mind halottak -, aminek szemtanúja voltam akkor: a mélyen átszúrt testet és a szabadban fekvő hullát, de ott egy korábbi történet végét látták. Maneco Uriarte nem ölte meg Duncant: a fegyverek vívtak ott, nem az emberek. Sokáig egymás mellett aludtak egy vitrinben, míg két kéz fel nem ébresztette őket. Talán izgalom fogta el őket, amint felébredtek; ezért remegett Uriarte ökle, és ezért remegett a Duncané is. A két tőr jól tudott vívni - nem úgy, mint az eszközük, az ember -, és akkor éjjel meg is vívtak egymással. Sokáig üldözték egymást a vidék végtelen útjain, és amikor végül találkoztak, gaucsó gazdáikból már csak por maradt. A vasban ott szunnyadt, leselkedett az emberi gyűlölet.
A dolgok túlélik az embert. Ki tudja, itt végződik-e ez a történet, ki tudja, nem találkozik-e még az a két fegyver.
Scholz László fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
Éveken át azt mondtam magamról, hogy a Palermo negyedben nőttem fel. Most már tudom, hogy ez csak amolyan irodalmi póz volt; a valóság az, hogy egy hosszú, lándzsás rácskerítés mögött, egy kertes házban, apám meg a nagyszüleim könyvtárszobájában nőttem fel. A késelő és gitározó Palermo - így mondták - ott nyüzsgött előttünk az utcán; 1930-ban tanulmányt írtam Carriegóról, a negyed énekeséről, a külváros rajongójáról. Nem sokkal ezután a véletlen összehozott Emilio Trápanival. Éppen Morónba utaztam; Trápani, aki a vonatablak mellett ült, a nevemen szólított. Alig ismertem rá; oly rég volt már, hogy egy padban ültünk a Thames utcai iskolában. Roberto Godel biztosan emlékszik rá.
Sohasem kedveltük egymást. Az idő és a kölcsönös közöny aztán végképp eltávolított bennünket egymástól. Most jut eszembe, ő tanított meg az akkori tolvajnyelv egyszerűbb szavaira. Elkezdődött köztünk az ilyenkor szokásos banális beszélgetés, melyben csupa fölösleges dolgot említ fel az ember, és elhangzik egy semmitmondó név, az egyik osztálytársunké, aki már halott. Egyszer csak Trápani ezt mondta:
- Valaki kölcsönadta nekem a Carriegóról írt könyvedet. Folyton csak a vagányokról beszélsz benne; mondd, Borges, mi a csudát tudhatsz te a vagányokról?
Valamiféle szent borzadállyal nézett rám.
- Összeszedtem az adatokat... - feleltem.
Közbevágott:
- Adatokat, na hiszen. Nekem nincs szükségem adatokra, ismerem a fajtájukat.
Egy darabig hallgatott, aztán úgy mondta, mintha valami titkot árulna el:
- Juan Muraña unokaöccse vagyok.
Muraña a kilencvenes évek leghírhedtebb palermói késelője volt. Trápani folytatta:
- Florentina, a nagynéném volt a felesége. Talán érdekel a története.
Egy-egy szónokias hangsúly vagy hosszabb mondat azt a gyanút ébresztette bennem, hogy nem először mondja el a meséjét.
"Anyám mindig rossz szemmel nézte, hegy a nővére Juan Murañával köti össze az életét, mert gazembernek tartotta, Florentina néni szerint viszont a tettek embere volt. Hogy a nagybátyám milyen sorsra jutott, arról sok történet keringett. Még azt is mondták, hogy egy éjjel, erősen beszeszelt állapotban, ahogy a szekérrel bekanyarodott a Coronel utcába, lefordult a bakról, és az utca kövén betörte a fejét. Mások szerint a rendőrség körözte, és átszökött Uruguayba. Én nagyon kicsi voltam, egyáltalán nem emlékszem rá.
A Centenárium idején a Russell közben laktunk, egy hosszú, keskeny házban. A ház hátsó kapuja, mely mindig be volt zárva, a San Salvador utcára nyílt. Nagynéném, aki akkor már benne volt a korban, és amolyan hóbortos nénike lett belőle, a padlásszobában lakott. Sovány volt, csontos és nagyon magas, legalábbis én annak láttam; alig lehetett a szavát hallani. Félt a szabad levegőtől, ki nem tette volna a lábát a házból, de bennünket sem engedett be magához, és jó néhányszor rajtakaptam, amint ennivalót lop, és viszi, hogy eldugja a szobájában. Azt beszélték a negyedben, hogy Muraña halála vagy eltűnése elvette az eszét. Mindig feketében járt. Arra is rászokott, hogy magában beszéljen.
A ház egy barracasi borbélyé, egy bizonyos Luchessi úré volt. Anyámra, aki bedolgozó varrónő volt, rossz idők jártak. Titokzatos szavakat hallottam, alig értettem valamit belőlük: végrehajtó, kilakoltatás, kényszerkiköltöztetés. Anyám egészen kétségbe volt esve; nagynéném viszont makacsul hajtogatta: Juan nem engedi meg, hogy a digó kirakjon bennünket az utcára. És újra meg újra elmesélte, hogy - mintha nem tudtuk volna szóról szóra a históriát - mi történt azzal a pimasz déli emberrel, aki kétségbe merte vonni az ura bátorságát. Az, amikor megtudta, elment a város másik végébe, megkereste, egy késszúrással elintézte, aztán bedobta a Riachuelo vizébe. Nem tudom, igaz-e a történet; az a lényeg, hogy szájról szájra járt, és az emberek elhitték.
Már láttam magam, amint a Serrano utca egyik gödrében alszom, alamizsnáért koldulok vagy gyümölcsöt trógerolok a piacon. Ez utóbbi megoldás még tetszett is nekem, mert így legalább nem kellett volna iskolába járnom.
Nem tudom, meddig tartott ez a rettegés. Egyszer a te megboldogult édesapád azt mondta nekünk, hogy az időt nem lehet napokkal mérni, mint a pénzt centavókkal vagy pesókkal, mert a pesók egyformák, de a napok mind különbözők, és talán még az órák is. Nem egészen értettem, amit mondott, de jól megjegyeztem.
Egyszer egy éjjel álmodtam valamit, aminek szörnyű vége lett, valóságos lidércnyomás. Juan bácsiról álmodtam. Én már nem ismertem őt, de nagydarab, barna bőrű embernek képzeltem, akinek ritkás bajsza és hosszúra növesztett haja van. Dél felé mentünk, nagy kőfejtők és sűrű gyomok közt, de mindez ugyanakkor a Thames utca is volt. Álmomban magasan állt a nap. Juan bácsi talpig feketében volt. Egy szűk átjáróban, valami állvány mellett megállt. Fél kézzel benyúlt a zakója alá, a szíve tájára, de nem úgy, mintha ki akarná rántani a fegyverét, hanem úgy, mintha elrejtené. Mélységesen szomorú hangon ezt mondta: Nagyon megváltoztam. - Lassan kihúzta a karját a zakója alól, és láttam, hogy a keze helyén keselyű karmok vannak. Arra ébredtem, hogy ordítok a sötétben.
Másnap rám parancsolt az anyám, hogy menjek el vele Luchessihez. Tudtam, hogy haladékot akar kérni tőle; biztosan azért visz magával, hogy a hitelezőnek megessen rajta a szíve. A nővérének egy szót sem szólt, mert az nem engedte volna, hogy így megalázkodjon. Én még soha nem jártam Barracasban; úgy láttam, hogy ott több az ember, nagyobb a forgalom és kevesebb az elhagyott telek. Már a sarokról láttuk, hogy a ház előtt, amely felé igyekszünk, rendőrök állnak, és nagy a csődület. Az egyik szomszéd csoportról csoportra járva mesélte, hogy éjjel három felé arra ébredt, hogy dörömbölnek a kapun; hallotta, hogy nyílik a kapu, és valaki bemegy a házba. A kapu nyitva is maradt; hajnalban ott találták Luchessit a lépcsőházban elterülve, félmeztelenül. Csupa késszúrás volt a teste. Luchessi egyedül élt; a rendőrség soha nem találta meg a tettest. A lakásból nem tűnt el semmi. Valaki megjegyezte, hogy a megboldogult az utolsó időkben már majdnem teljesen vak volt. Egy másik meg, fölényesen: - Letelt az ideje. - Ez a kinyilatkoztatás és a hang, ahogy mondták, megdöbbentett; az évek során aztán tapasztalhattam, hogy valahányszor meghal egy ember, mindig akad valaki, aki hasonló fölénnyel ugyanerre a megállapításra jut.
A halottvirrasztáson kávét kínáltak körbe, és én is kaptam egy csészével. A koporsóban viaszbábu feküdt a halott helyett. Kérdeztem is anyámtól, hogy ez meg miféle dolog; az egyik gyászhuszár elnevette magát, és azt mondta, hogy az a fekete ruhás viaszbábu Luchessi úr. Tátott szájjal bámultam, mint akit megbabonáztak. Anyámnak úgy kellett elrángatnia onnan.
Másról se folyt a szó, hónapokon át. Akkoriban még ritkák voltak a bűntények; emlékezz csak, mennyit beszéltek a Borzas, a Harang meg a Nyerges ügyéről. Florentina néni volt az egyetlen ember Buenos Airesben, akinek a szempillája se rebbent. Az öregek makacsságával hajtogatta:
- Mondtam már, hogy Juan nem hagyja, hogy a digó kirakjon bennünket az utcára.
Egy reggel hatalmas felhőszakadás volt. Nem tudtam iskolába menni, így hát felfedezőútra indultam a házban. Felmentem a padlásszobába. Ott ült a nagynéném, ölbe tett kézzel; az volt az érzésem, hogy még csak nem is gondolkodik. A szobának dohszaga volt. A sarokban vaságy, egyik rúdjára rózsafüzér volt akasztva; a másik sarokban egy ruhásláda. A meszelt falon a Kármel-hegyi Boldogasszony olajnyomatos képe lógott. Az éjjeliszekrényen meg egy gyertyatartó állt.
A nagynéném föl se nézett, úgy mondta:
- Tudom, miért jössz. Az anyád küldött. Nem akarja megérteni, hogy Juan mentett meg bennünket.
Alig bírtam kibökni:
- Juan? Juan több mint tíz éve meghalt.
- Juan itt van - mondta. Akarod látni?
Kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, és elővett egy tőrt.
- Látod, itt van - mondta szelíden. Tudtam, hogy sohasem fog elhagyni. Nem élt a földön még egy olyan férfi, mint ő. A digó meg se nyikkant, már a másvilágon volt.
Csak ekkor értettem meg a dolgot. Luchessit ez a szegény félnótás öregasszony ölte meg. A gyűlölettől, az őrülettől és ki tudja, talán a szerelemtől hajtva kiosont a ház déli kapuján, az éjszaka kellős közepén nekivágott a városnak, ment, ment, míg rá nem talált a házra, aztán a nagy, csontos kezével belédöfte a tőrt. A tőr Muraña volt, a halott volt, akit ő továbbra is imádott.
Sohasem fogom megtudni, bevallotta-e anyámnak. Nem sokkal azelőtt halt meg, hogy kilakoltattak bennünket a házból."
Itt hagyta abba Trápani, akit aztán sose láttam többé. Az asszony, aki egyedül marad, és aki összetéveszti az emberét, az ő tigrisét a kegyetlen tárggyal, tetteinek fegyverével, amit az ráhagyott - a történetben valamiféle jelképet, illetve nem is egy jelképet látok. Juan Muraña, gyermekkorom utcáinak Juan Murañája olyan ember volt, aki tudta, amit a férfiak tudnak, aki megismerte a halál ízét, és akiből aztán kés lett; most pedig egy kés emléke, holnap meg már a feledés, a teljes feledés árnyalakja.
Székács Vera fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
María Justina Rubio de Jáuregui 1941. január 14-én készült megünnepelni századik születésnapját. A függetlenségi háború katonái közül már senkinek sem volt rajta kívül élő gyermeke.
Apjáról, Mariano Rubio ezredesről kegyeletsértés nélkül elmondható, hogy amolyan kisebb nemzeti hős volt. La Merced községében született helyi földbirtokosok sarjaként, az Andesi Seregben léptették elő zászlósnak, ott volt Chacabucónál, a Cancha Rayada-i vereségnél, Maipúnál és két évvel később Arequipánál. Ez utóbbi csata előestéjén, azt mesélik, kardot cserélt José de Olavarríával. Majd 1923. április elején lezajlott a híres Cerro Altó-i ütközet, amelyet - mivel a völgyben vívták - Cerro Bermejó-i csatának is szokás nevezni. A venezuelaiak, kik mindig is irigységgel nézték a sikereinket, Simón Bolívár tábornoknak tulajdonítják ezt a győzelmet, ám a pártatlan szemlélőt, az argentin történészt nem lehet rászedni, az jól tudja, hogy Mariano Rubióé a dicsőség. Hisz egy kolumbiai huszárregiment élén ő vitte győzelemre azt a szablyákkal és lándzsákkal vívott, bizonytalan kimenetelű összecsapást, mely előkészítette a nem kevésbé híres ayacuchói ütközetet, melyből Rubio szintén kivette a részét. És meg is sebesült. 27-én a sors akaratából vitézül küzdött Ituzaingónál Alvear közvetlen parancsnoksága alatt. Noha rokoni szálak fűzték Rosashoz, Lavalle híve volt, és megfutamította a lázadókat egy haditettel, amit ő mindig csak egy kis kardlapozásként emlegetett. Az unitáriusok veresége után Uruguayba menekült, s megnősült. A nagy háború idején Montevideóban érte a halál, mialatt Oribe fehérjei ostromolták az erődöt. Negyvennégy éves lett volna, ami akkoriban már szinte öregnek számított. Florencio Varela barátja volt. Több mint valószínű, hogy a hadiakadémia tanárai nem engedték volna át; ő nem iskolákban, hanem csatákban vizsgázott. Két lánya maradt árván, közülük María Justina, a kisebbik foglalkoztat most bennünket.
1853 végén az ezredes özvegye áttelepült a két lánnyal Buenos Airesbe. Nem kapták vissza a vidéki birtokukat, amit a zsarnok elkobzott, de az elveszett - ám sosem látott - sokmérföldes terület emléke még sokáig élt a családban. María Justina tizenhat éves korában férjhez ment Bernardo Jáureguí doktorhoz, aki civil létére harcolt Pavónnál és Cepedánál, és hivatásának teljesítése közben halt meg a sárgaláz idején. Egy fiút és két lányt hagyott maga után; Mariano, az elsőszülött adóellenőr volt, és gyakorta búvárkodott a Nemzeti Könyvtárban és a Levéltárban, mert szeretett volna egy alapos életrajzot írni a hősről, de sosem fejezte be, talán el sem kezdte. María Elvira, az idősebbik lány egyik unokatestvéréhez ment férjhez, egy Saavedrához, akinek a Pénzügyminisztériumban volt állása; Julia pedig egy Molinari nevű úrhoz, aki olasz neve ellenére rendkívül művelt latintanár volt. Nem sorolom fel az unokákat és a dédunokákat; képzeljen csak maga elé az olvasó egy elszegényedett, de tisztességes családot, amely fölött egy hősi emlék és a száműzetésben született leány uralkodott.
Palermóban élték szerény életüket, nem messze a Guadalupe-templomtól; Mariano ott még emlékezett rá, hogy a La Gran Nacional egyik villamosáról hajdan látott egy kis tavat, amelyet nem bádogviskók, hanem vakolatlan téglaházikók szegélyeztek; az a hajdanvolt szegénység kisebb volt, mint amit ma teremt az ipar. A vagyonok is kisebbek voltak.
Rubióék az egyik helyi rövidárubolt fölött laktak. Keskeny oldallépcső vitt fel hozzájuk; jobb kézre esett a korlát, egészen a sötét előszoba egyik oldaláig nyúlt, ahol is egy fogas és néhány szék volt. Az előszobából egy kárpitozott bútorokkal berendezett, kis társalgó nyílt, onnan pedig az ebédlő, ahol néhány mahagónibútor és egy vitrin állt. A fémzsalukon - a tűző naptól tartva mindig zárva tartották őket - kevés fény szűrődött be. Emlékszem a régi holmik szagára. A lakás végében voltak a hálószobák, a fürdő, egy mosókonyhás kis patio meg a cselédszoba. Az egész házban alig volt könyv, csak egy Andrade-kötetük volt, a hős kézírásos jegyzetekkel kiegészített monográfiája, és a Montaner-Simón-féle Spanyol-amerikai Enciklopédia, azt is azért vették meg, mert részletre kapták, és járt hozzá egy kis polc. Jövedelmük a mindig késve érkező özvegyi járadék volt meg az egykor hatalmas Lomas de Zamora-i birtokból megmaradt föld bérleti díja.
A történet idején az idős hölgy az özvegységre jutott Juliával és annak fiával élt. Még mindig gyűlölte Artigast és Rosast és Urquizát; sokkal valószerűtlenebbnek tűnt neki az első világháború - ami megutáltatta vele a németeket, akikről vajmi keveset tudott -, mint az 1890-es forradalom meg a Cerro Altó-i ütközet. 1932-től lassanként hamvadni kezdett élete lángja; a közönséges metaforák a legjobbak, mert csak azok a valódiak. Természetesen hithű katolikus volt, ami nem azt jelenti, hogy hitt volna az egyszerre Egy- és Háromszemélyű Istenben, vagy akár a lélek halhatatlanságában. Imádkozott, de nem értette, mit mond, s a keze pergette a rózsafüzért. Pészach és háromkirályok helyett már régen a karácsonyt ünnepelte, s mate helyett teát ivott. Neki szinonima volt a protestáns, zsidó, szabadkőműves, eretnek meg ateista, egyik sem jelentett semmit. Ameddig csak tehette, spanyolok helyett "gótokat" mondott, mint egykor a szülei. 1910-ben nem akarta elhinni, hogy az infánsnő, aki végtére is hercegnő, minden várakozás ellenére úgy beszélt, mint bármelyik közönséges galíciai nőszemély, s nem úgy, mint egy argentin úrnő. Erről a veje temetésén értesült, mégpedig egy gazdag rokona adta tudtára a zavarba ejtő hírt, aki még sosem járt náluk, de akinek a neve után buzgón nyomoztak a napilapok társasági rovatában. Jáuregui özvegye még mindig a hajdani neveket használta; Artes utcát mondott, meg Temple, Buen Orden és Piedad utcát, és a két Calle Largát emlegette, Parque és a Portones teret. A család csak képmutatásból, ő ellenben őszintén használta ezeket az elavult neveket. "Keleti embereket" mondtak uruguayiak helyett. Az idős hölgy nem mozdult ki otthonról; talán nem is gyanította, hogy menynyire megváltozott és hogy növekedett Buenos Aires. Az első emlékeink a legélénkebbek; az a város, amelyet a bejárati ajtó túloldalára képzelt el a hölgy, valószínűleg sokkal korábban létezett, mint hogy a család kénytelen volt kiköltözni a városközpontból. Neki még mindig ökrös szekerek várakoztak az Once téren, és a lehullott ibolyáktól illatoztak a barracasi villák. "Én már csak holtakkal álmodom" - ez volt az egyik utolsó mondata, amit hallottak tőle. Sosem volt ostoba, de amennyire tudom, nem lelte kedvét semmiféle szellemi élvezetben; bizonyára csak az emlékezet, később pedig a felejtés öröme maradt neki. Mindig nagylelkű volt. Emlékszem világos színű, békés szemére és a mosolyára. Ki tudja miféle viharzó szenvedélyek lakoztak az idős hölgyben - most már eltűntek, de egykor lángoltak -, akinek hajdan kegyében járt sors. Gyengéden szerette a növényeket hallgatag, szerény létük közel állt az ő életéhez , néhány begóniát tartott a szobájában, s meg-megsimogatta a leveleket, amelyeket már nem látott. 1929 előtt - akkor merült alá az álomszerű homályban - olykor elmesélt egy-egy történelmi eseményt, de mindig szó szerint ugyanúgy és ugyanolyan sorrendben, mintha a miatyánkot mondaná, amiért is arra gyanakodtam, hogy a történetei mögött már nem volt kép. Válogatás nélkül mindent megevett. Röviden: boldog volt.
Az alvás, tudjuk, a legtitokzatosabb cselekedetünk. Életünk harmadát átalusszuk, mégsem értjük. Vannak, akiknek az alvás nem több, mint az ébrenlét hiánya; mások bonyolultabb állapotnak tartják, amelyben egyszerre van jelen a tegnap, a ma és a holnap; megint mások álomképek egyetlen, megszakítás nélküli sorozatának vélik. Talán tévedés azt állítani, hogy Jáuregui özvegye valamiféle békés zűrzavarban élt tíz éven át; lehet, hogy annak a tíz esztendőnek minden pillanata - előbb és utóbb nélküli - puszta jelen volt. Túlzottan azért ne csodálkozzunk azon a jelenen, amit mi többnyire napokban és éjszakákban meg naptárak sok száz oldalával mérünk, és aggodalmakkal és történésekkel is; minden reggel részünk van benne, mielőtt teljesen felébredünk, és minden este, mielőtt elalszunk. Naponta kétszer mindannyian az idős hölgy vagyunk.
Jáureguiék, mint az imént láttuk, egyfajta hamis világban éltek. Abban a hitben voltak, hogy az arisztokráciához tartoznak, de annak tagjai nem vettek tudomást róluk; egy nemzeti hős utódai voltak, de azt a történelemkönyvek legtöbbször nem is említették. Való igaz, hogy őrizte egy utcanév az emlékét, de alig ismerete valaki is a Nyugati temető végében húzódó utcát.
Közeledett a nap. Tizedikén levelet hozott egy egyenruhás tiszt, amelyet a miniszter írt alá, s jelezte benne tizennegyediki látogatását; Jáureguiék az egész környéknek mutogatták a levelet, s rajta a cégjelzést és a miniszter saját kezű aláírását. Aztán szállingózni kezdtek az újságírók, hogy megírják a hírt. Minden adatot előre megkaptak; nyilvánvaló volt, hogy még életükben nem hallottak Rubio ezredesről. Szinte ismeretlenek jelentkeztek telefonon, hogy meghívassák magukat.
A család buzgón készülődött a nagy napra. Beeresztették a padlót, megpucolták az ablakokat, levették a csillárokról a takarót, kifényesítették a mahagónibútorokat és a vitrinben lévő ezüstöt, átrendezték a bútorokat, a társalgóban pedig felnyitották a zongorát, hadd ragyogjon a bársony billentyűtakaró. Jöttek-mentek az emberek. Egyedül Jáureguiné nézte közönyösen a felfordulást, s láthatóan nem értette az egészet. Mosolygott; Julia a cseléd segítségével úgy felcicomázta, mintha már halott volna. A belépő látogatók először majd a hős olajképét láthatják, egy kicsit lejjebb, jobbra pedig a sok csatát megjárt kardját. A család azt még a legínségesebb időkben sem volt hajlandó eladni, a Történeti Múzeumnak szánták. Egy felettébb figyelmes szomszédasszony kölcsönadott nekik az alkalomra egy cserép muskátlit.
Hétre tervezték az ünneplés kezdetét. Ám fél hétre tűzték ki, mert tudták, hogy senki sem akar elsőként érkezni. Hét óra tízkor még egy árva lélek sem volt; kissé csípősen megbeszélték a pontatlanság előnyeit és hátrányait. Elvira, aki büszke volt a pontosságára, kijelentette, hogy menthetetlen tiszteletlenség megvárakoztatni az embereket; Julia - a férje szavait visszhangozva - előadta, hogy a késés valójában udvariasság, mert ha mindenki elkésik, az nagyon kényelmes, és senki sem sürgeti a másikat. Negyed nyolckor már nem lehetett beférni a lakásba. Az egész negyed láthatta és irigyelhette Figueroáné autóját és chauffeur-jét, aki szinte sosem hívta meg a Jáureguiéket, azok mégis nagy lelkesedéssel köszöntötték, nehogy bárki is gyanút fogjon, hogy jó, ha minden szent évben egyszer találkoznak. Az elnök egy megbízottat küldött maga helyett, egy nagyon kedves férfiút, aki kifejtette, hogy mily nagy megtisztelésnek érzi, hogy kezet szoríthat a Cerro Altó-i hős leányával. A miniszter, akinek korán kellett távoznia, sziporkázó beszédet olvasott fel, jóllehet többet emlegette benne San Martínt, mint Rubio ezredest. Az agg hölgy egy díszpárnákkal kirakott karosszékben ült, olykor meg-megbillent a feje vagy leejtette a legyezőt. Néhány előkelő hölgy, a haza dámái elénekelték neki a Himnuszt, de úgy tűnt, nem hallja. A fényképészek szépen elrendezett csoportokba állították a közönséget, és buzgón villogtatták a gépeiket. A poharakba mindig elkelt még egy kis portói meg sherry. Több üveg champagne-t is felbontottak. Jáuregui özvegye egyetlen szót sem szólt; talán maga sem tudta, hogy kicsoda. Az után az este után többé nem kelt fel az ágyból.
A vendégek távozása után hirtelenében egy kis hideg vacsorát készített a család. A dohány- és kávéillat addigra már elnyomta a benzoé szagát.
A reggeli és a délutáni lapok is tisztességgel hazudtak; magasztalták a hős leányának csodás memóriáját, amely "az argentin történelem száz esztendejének ékes tárháza". Julia igyekezett volna megmutatni neki a sajtó beszámolóit. A félhomályban azonban mozdulatlanul, lehunyt szemmel feküdt az idős hölgy. Nem volt láza; megvizsgálta az orvos, és mindent rendben talált. Néhány napra rá meghalt a hölgy. A lakást feldúló tömeg, a szokatlan nyüzsgés, a villogó fények, a beszéd, az egyenruhák, a sok kézfogás meg champagne-pukkanás mind siettette a véget. Talán azt hitte, hogy a Mazorca bandája járt ott.
Eszembe jutnak a Cerro Altó-i halottak, eszembe jutnak az elfeledett amerikai és spanyol férfiak, akiket lovak tiportak el; arra gondolok, hogy annak a perui lándzsás kavarodásnak egy idős hölgy volt - egy évszázad múltán - az utolsó áldozata.
Scholz László fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
Juan Osvaldo Vivianónak
Talán nem vetette volna meg ezt a történetet Henry James sem, akinek a művészetébe épp Figueroáné - a két hősnőm egyike - avatott be. Száznál is több lapon írta volna meg, ironikus, gyöngéd stílusban, szövevényes és szándékoltan kétértelmű párbeszédekkel cifrázva. Valószínű, hogy némi melodramatikus színezetet is belevitt volna. Az eltérő helyszín - London vagy Boston - mit sem változtatott volna a történet lényegén. Buenos Airesben történt az eset, meghagyom az eredeti színhelyet. Most csupán összegezem a történteket, mert az események vontatott kibontakozása és nagyvilági környezete nem vág egybe írói alkatommal. Szerény, apró kalandnak tekintem e történet elbeszélését. Hadd figyelmeztessem az olvasót, hogy fontosabbak benne a jellemek s az alaphelyzet, mint az epizódok.
Figueroáné, Clara Glencairn magas, délceg, tűzvörös hajú asszony volt. Inkább megértés jellemezte, mintsem elmésség, így nem volt szellemes, jóllehet nagyon is értékelte mások - sőt más nők - szellemességét. Emberszerető lélek volt. Szerette a változatosságot; talán ezért utazott oly sokat. Tudta, hogy az a környezet, amelybe beleszületett, csupán rítusok és szertartások - részben önkényes - halmaza, ám kedvelte s méltósággal gyakorolta is ezeket a rítusokat. Szülei egész fiatalon hozzáadták Isidro Figueroa doktorhoz, akiből kanadai argentin nagykövet lett, ám később lemondott a tisztségéről, mondván, hogy a távírók és telefonok korában már elavult intézmény s haszontalan teher a követség. Döntésével valamennyi kollégáját magára haragította; Clara szerette az ottawai éghajlatot - végtére is skót ivadék volt -, a diplomatafeleségként ráháruló teendők sem zavarták, de ellenkezésre még álmában sem gondolt. Nem sokkal később meghalt Figueroa; Clara pedig néhány évnyi tanácstalanság és őszinte útkeresés után - talán barátnője, Marta Pizarro ösztönző példájára - átadta magát a festészetnek.
Sokat mond Marta Pizarróról, hogy ha szóba került, mindenki úgy emlegette, hogy ő a csodás - férjezett, majd elvált - Nélida Sara testvére.
Marta Pizarro az irodalom lehetőségét is számba vette, mielőtt a festészet mellett döntött. Olvasmányai megszokott nyelvén, franciául olykor szellemesen beszélt; mint Corrientes tartomány asszonyainak a guaraní, neki csupán konyhanyelv volt a spanyol. Az újságok jóvoltából már olvasott néhány oldalt Lugonestól meg a madridi Ortega y Gassettól; e két mester stílusa igazolta a gyanúját, hogy az a nyelv, amelyet a sors rendelt neki, inkább üres szószaporításra alkalmas, mintsem gondolatok vagy szenvedélyek kifejezésére. Zenéről pedig csak annyit tudott, amennyit minden derék koncertlátogató tud. Marta Pizarro San Luisba való volt; műgonddal megfestett portrékkal kezdte pályáját - Juan Crisóstomo Lafinur és Pascual Pringles ezredes képével -, amelyeket a Tartományi Múzeum előrelátóan megvásárolt tőle. A helyi hősök arcképei után Buenos Aires ódon házai következtek: a szerény patiókat szerény színekkel festette meg, nem pedig oly hivalkodó eszközökkel, mint mások. Valaki azt mondta - bizonyos, hogy nem Figueroáné volt -, hogy Marta Pizarro egész művészete a XIX. századi genovai mestereket követi. Mindig is volt bizonyos versengés Clara Glencairn és Nélida Sara közt (a szóbeszéd szerint ez utóbbi egykor szemet vetett Figueroa doktorra); lehet, hogy kettejük közt zajlott le a párbaj, Marta pedig csak eszköz volt.
Tudjuk, hogy először minden külföldön történik, s csak megkésve jut el hozzánk. A sok-sok példa közé tartozik az a mára méltatlanul elfeledett, különc festőcsoport is, amely - mindennemű logika s nyelv elvetésére utalva - konkrétnak, illetve absztraktnak nevezte a művészetét. Azzal érveltek, ha jól tudom, hogy ha a zene létrehozhat egyfajta sajátos hangvilágot, akkor a társművészet, a festészet is kísérletezhet olyan színekkel és formákkal, amelyek nem követik a szemünk előtt lévő tárgyak színét és alakját. Lee Kaplan azt írta róluk, hogy polgárpukkasztó képeik tiszteletben tartják azt a bibliai - s egyben iszlám - tilalmat, hogy élőlényről emberi kéz ne formázzon bálványt. E képrombolók szerinte azt a tiszta képzőművészeti hagyományt igyekeztek visszaállítani, amelyet egykor a Dürer- és Rembrandt-féle eretnekek hamisítottak meg. Ellenségei erre szemére vetették, hogy valójában a szőnyegek, a kaleidoszkópok és nyakkendők példájára hivatkozott. Az esztétikai forradalmak felelőtlen, könnyű megoldásokkal kísértik az embereket; Clara Glencairn az absztrakt festészetet választotta. Mindig is Turner hívének vallotta magát; az ő megfoghatatlan fényeivel igyekezett gazdagabbá tenni a konkrét művészetet. Nem kapkodott, több képet is megsemmisített vagy újrafestett, majd 1954 telén kiállított egy sor temperát egy Suipacha utcai teremben, amely jobbára olyan műveknek adott otthont, amelyeket - az akkoriban divatos hadi metaforával szólva - az "előhad" művészetének neveztek. Ellentmondásos fogadtatásban részesült: általában jó kritikát kapott, ám a festőcsoport hivatalos lapja elítélte Clara szabálytalan formáit, amelyek nem alkottak ugyan figuratív festészetet, de felidézték egy-egy napnyugta, őserdő vagy épp a tenger kusza körvonalait, és sehogy se maradtak meg merev köröknek és vonalaknak. Talán maga Clara Glencairn mosolyodott el ezen elsőként. Modern akart lenni, s a modernek utasították vissza. A sikernél azonban jobban érdekelte művészi kibontakozása, így tovább dolgozott. A festészet pedig - az eset dacára - folytatta a maga útját.
Ekkor már folyt a titkos párbaj. Marta nemcsak művész volt; buzgón érdeklődött minden iránt, amit - nem alaptalanul - a művészet adminisztratív oldalának szokás hívni, s a "Giotto Kör"-nek nevezett társaság főtitkára lett. 1955 derekán elérte, hogy az új tisztségviselők jegyzékén Clara - egy ideje már tag volt - vezetőségi tagként szerepeljen. Nem hagyhatjuk szó nélkül ezt a látszólag jelentéktelen tényt. Marta ugyan támogatta a barátnőjét, de nem kétséges - bár titokzatos -, hogy aki szívességet tesz, valamiképpen fölébe kerekedik annak, aki elfogadja a szívességet.
1960 táján - elnézést a szakzsargonért - "az ecset két nemzetközi szintű mestere" versengett egy fődíjért. Az egyik jelölt, az idősebbik, több fennkölt olajképet szentelt a skandináv termetű, rémisztő gaucsó alakjának; viszonylag fiatal ellenfele sok sikert és botrányt tudott maga mögött szándékos kuszaságaival. Az ötven fölött járó zsűritagok féltek, hogy majd elavult szemléletűnek tartják őket, így inkább a második jelöltre szavaztak, jóllehet szívük szerint nem tartották jónak. Először udvariasságból vitatkoztak, később unalomból, ám hosszas tárgyalások után sem jutottak egyezségre. A harmadik vita során egyikük ezt a véleményt adta elő:
- Rossznak találom B-t; szerintem még Figueroánénál is gyengébb.
- Őt tehát megszavazná? - kérdezte kissé ingerülten egyik társa.
- Meg - válaszolt az iménti zsűritag ugyancsak felindultan.
Még aznap este egyhangúan Clara Glencairnnek ítélték oda a díjat. Clara előkelő, szeretetre méltó, feddhetetlen erkölcsű asszony volt, aki pilari birtokán gyakran adott estélyeket, amelyekről azután a legdrágább folyóiratok fényképei tudósítottak. A győztesnek járó díszvacsorát Marta szervezte és adta. Clara rövid, velős beszédben mondott köszönetet érte; kifejtette, hogy nincs ellentét hagyomány és újszerűség, rend és kaland közt, s hogy a hagyomány nem egyéb, mint kalandok évszázados gyűjteménye. A társadalmi élet sok kiválósága megjelent a bemutatón, szinte minden zsűritag s néhány festő is.
Mindnyájan úgy érezzük, hogy szűkös teret szabott nekünk a sors, s hogy másutt jobban jártunk volna. A gaucsóimádat s a Beatus ille egyaránt városi nosztalgia; megelégelvén az unaloműző rutincselekvéseket, Clara Glencairn és Marta is a művészvilághoz fordult, tehát olyan emberekhez, akik szép tárgyak teremtésére tették fel az életüket. Gyanítom, hogy az üdvözültek meg azt gondolják a mennyben, hogy a teológusok - kik sosem jártak ott - ugyancsak eltúlozták amaz intézmény előnyeit. A pokolban pedig talán nem mindig boldogok a kárhozottak.
Néhány év múlva megrendezték Cartagena városában a Latin-amerikai Képzőművészek Első Nemzetközi Kongresszusát. Minden ország elküldte a képviselőjét. Életbevágó témákat - elnézést a zsargonért -, égető kérdéseket vitattak meg: azt, hogy lemondhat-e a művész a bennszülött világról, hogy mellőzheti-e vagy eltüntetheti-e a növény- és állatvilágot, hogy közömbös lehet-e a társadalmi gondok iránt, hogy megteheti-e, hogy nem csatlakozik az angolszász imperializmus ellen küzdőkhöz stb. stb. Mielőtt Kanadában lett nagykövet, Figueroa doktor Cartagenában látott el diplomáciai szolgálatot; Clara - a díj némileg megnövelte az önbizalmát - szívesen visszatért volna a városba ezúttal festőművészként. Nem teljesült a vágya; Marta Pizarrót jelölte ki a kormány. A Buenos Aires-i tudósítók pártatlan beszámolója szerint Marta (bár nem mindig meggyőzően) nemegyszer remekül szerepelt a találkozón.
Kell valamilyen szenvedély az élethez. E két asszony a festészetben lelt rá, illetve abban a viszonyban, amit a festészet teremtett köztük. Clara Glencairn Marta ellen s valamiképpen Martának festett; a versengésben kölcsönösen egymás műveinek a bírái és magányos szemlélői voltak. Azt hiszem, észrevehető a vásznaikon, amelyeket már senki sem méltatott figyelemre, hogy kikerülhetetlenül hatottak egymásra. Ám ne feledjük, hogy szerették egymást, s hogy ama baráti párbaj alatt mindvégig makulátlan tisztességgel cselekedtek.
Akkoriban történt, hogy Marta - már nem volt olyan fiatal - visszautasított egy házassági ajánlatot; már csak a párharcnak élt.
Clara Glencairn 1964. február 2-án meghalt ütőérdaganatban. A napilapok hasábjain terjedelmes nekrológokat írtak róla, abból a fajtából, amely nálunk még mindig elengedhetetlen műfaj, hiszen itt nem egyénnek tartják a nőt, hanem a nem egyik példányának. Futólag megemlítették festőszenvedélyét és kifinomult ízlését, majd dicsérték hitét, jóságát, folytonos s szinte mindig névtelen jótékonykodását, hazafi őseit - Glencairn tábornok részt vett a brazíliai hadjáratban - és a legfelső körökben elfoglalt kimagasló helyét. Marta rájött, hogy immár értelmetlen az élete. Még sosem érezte magát ennyire fölöslegesnek. Felelevenítette egykori szárnypróbálgató képeit, s kiállított a Nemzeti Szalonban egy mértéktartó portrét, amelyen a mindkettejük által csodált angol mesterek stílusában festette meg Clarát. Volt, aki a legjobb művének tekintette. Nem vett többé ecsetet a kezébe.
Ama csendes párbajban, amelyet csak mi, közeli barátok gyanítottunk, nem voltak se győztes, se vesztes fordulatok, még csak nem is csapott össze a két fél, s a fentebb becsületes tollal lejegyzett részleteken túl más látható körülmény sem árulkodott róla. Csupán Isten a megmondhatója (kinek nem ismerjük esztétikai ízlését), melyikük viszi el végül a pálmát. Homályban végződik e homályban játszódott történet.
Scholz László fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
Sok évvel ezelőtt, egy nyári estén hallottam ezt a történetet Carlos Reylestől, a regényíró fiától, Adroguéban. Az emlékezetemben ma már összefolyik a gyűlöletnek ez a hosszú krónikája és végzetes befejezése az eukaliptuszfák gyógyszerillatával s a madarak dalával.
Szokás szerint a két ország összefonódó történelméről beszélgettünk. Biztos hallottam már Juan Patricio Nolanról, mondta, aki hőstetteivel, tréfáival és gazságaival nagy hírnévre tett szert. Azt füllentettem, hogy igen, hallottam róla. Nolan a kilencvenes években halt meg, de az emberek még mindig úgy gondoltak rá, mint egy jó barátra. Ellensége is akadt, mint mindenkinek. Reyles fia ennek a Nolannak a számtalan gaztette közül mesélt el egyet. Az eset nem sokkal a manantialesi csata előtt történt; két Cerro Largó-i gaucsó volt a főhőse: Manuel Cardoso és Carmen Silveira.
Miért és hogy támadt köztük a gyűlölködés? Hogy is lehet egy század multával feleleveníteni két ember homályba vesző történetét, akinek csak az utolsó párbajuk őrizte meg a nevét? Reyles apjának volt egy "tigrisbajszú" intézője, Laderechának hívták, aki hallomásból ismert néhány részletet róluk, amit most itt továbbadok több-kevesebb hűséggel, hisz a felejtés meg az emlékezet sosincs híján a leleménynek.
Egymás mellett feküdt Manuel Cardoso és Carmen Silveira birtoka. A gyűlölet oka, mint minden szenvedélyé, többnyire ismeretlen, de az a hír járja, hogy néhány billogtalan állaton vesztek össze vagy pedig valami lovasversenyen, amelyen Silveira - ő volt az erősebb - valósággal lelökdöste Cardoso lovát a pályáról. Néhány hónappal később történhetett, hogy kettesben egy hosszú, tizenöt-tizenöt pontos kártyacsatát vívtak a helyi szatócsboltban; Silveira szinte minden ütésnél megdicsérte az ellenfelét, de végül az utolsó vasát is elnyerte. Aztán az övébe dugta a pénzt, és megköszönte Cardosónak a tandíjat. Azt hiszem, akkor nem sok hibázott, hogy összeverekedjenek. Ugyancsak heves lehetett az a kártyaparti; a szépszámú társaság választotta szét őket. Annak idején az effajta összetűzések során férfi találkozott a férfival és kés a késsel; Manuel Cardoso és Carmen Silveira esete egyedülálló a maga nemében: bizonyára többször is találkoztak a dombok közt, alkonyattájt és pirkadatkor is, de sose vívtak meg életre-halálra. Talán nem akadt semmi más abban a nyomorult, otromba életükben, csak a gyűlölet, így aztán ezt szították magukban. Egyikük sem gyanította, hogy egymás rabszolgájává lettek.
Nem tudom, hogy ok vagy okozat az itt elbeszélt néhány részlet. Cardoso egyszer beleszeretett az egyik szomszéd lányba, Servilianába, no nem szerelemből, csak úgy időtöltésből; elég volt, hogy Silveira fülébe jusson a dolog, a maga módján ő is udvarolni kezdett a lánynak, majd a tanyájára vitte. Néhány hónapra rá aztán kidobta, mert már útjában volt Serviliana. Az asszony kétségbeesésében Cardosónál keresett menedéket, aki el is töltött vele egy éjszakát, de másnap délben elzavarta. Nem kellett neki másnak a levetett holmija.
Ugyanazokban az években történt - Serviliana esete előtt vagy után -, hogy összetűztek egy juhászkutya miatt. Silveira szerfölött kedvelte; a Harminchárom nevet adta neki. Holtan találtak rá egy árokban; Silveira mindig sejtette, ki mérgezhette meg a juhászkutyáját.
1870 telén az Aparicio vezette forradalom ugyanabban a szatócsboltban érte mindkettőjüket, ahol egykor a kártyacsatát vívták. Egy felkelő lovascsapat élén érkezett, mulattforma brazil rövid beszédet intézett a jelenlevőkhöz, elmondta, hogy a haza szólítja őket, hogy a kormány elnyomása tűrhetetlen, majd fehér rangjelzéseket osztott szét köztük, s ez után a bevezető után - melyet senki sem értett - mindnyájukkal együtt elvonult. Még a családjuktól sem búcsúzhattak el a férfiak. Manuel Cardoso és Carmen Silveira elfogadta a sorsát; a katonaélet sem nehezebb a gaucsók életénél. Szabad ég alatt, nyeregben aludni, hozzá voltak ők szokva az ilyesmihez; embert ölni sem volt nehéz annak a kéznek, amely nap nap után állatot ölt. Gyatra képzelőerejük megkímélte őket a bánkódástól, a félelemtől, bár ez utóbbi olykor erőt vett rajtuk egy-egy roham kezdetén. Amikor harcba lendül a lovasság, mindig hallani lehet a csattogó kengyelek és fegyverek zaját. S aki nem sérül meg kezdetben, sebezhetetlennek hiszi magát. A zsoldjukra nem is gondoltak. Nem ismerték a haza fogalmát; a széles karimájú kalapjukon ugyan ott volt a jelvény, de nekik mindegy volt, melyik párthoz tartoznak. A lándzsaforgatás minden fortélyát megtanulták. A végtelen menetelések során rájöttek, hogy azért, mert bajtársak, attól még vetélytársak maradhatnak. Vállvetve harcoltak, de - tudtunkkal - soha egyetlen szót sem váltottak.
Hetvenegy nehéz esztendő volt; akkor ősszel érte utol őket a végzet.
Sose tudták meg a csatatér nevét, ahol az alig egyórás ütközet lezajlott. A neveket a történészek adják utólag. A csata előestéjén Cardoso átkúszott a parancsnok sátrába, és suttogva azt kérte tőle, hogy adjon neki egy vörös foglyot, ha másnap győznek, mert addig még senkit sem fejezett le, s már tudni szeretné, milyen is az. A felettese megígérte Cardosónak, hogyha férfi módjára fog viselkedni, teljesíti a kérését.
A fehérek ugyan többen voltak, de az ellenfélnek jobb fegyverzete volt, és egy dombtetőről megtizedelték őket. Két meghiúsult támadás után - a dombra akartak följutni - megadta magát a súlyosan megsérült parancsnok. Kérésére ott helyben megadták neki a kegyelemdöfést.
Az emberei letették a fegyvert. Juan Patricio Nolan kapitány, a vörösök vezére akkurátusan elrendelte a foglyok szokásos kivégzését. Ám ő is Cerro Largó-i volt, így jól ismerte a Silveira és Cardoso közti régi viszályt. Megkerestette őket, majd így szólt hozzájuk:
- Tudom, hogy egyiktek sem állhatja a másikat, és már jó ideje kerülgetitek egymást. Jó hírem van számotokra: még mielőtt lemegy a nap, megmutathatjátok, melyiktek a keményebb legény. Állva elvágatom a nyakatokat, és úgy fogtok versenyt futni. Csak Isten a megmondhatója, ki lesz a győztes.
A katona - aki odavitte a foglyokat - ezzel el is vezette őket.
A hír futótűzként terjedt el az egész táborban. Nolan úgy döntött, hogy a futóverseny a délután utolsó eseménye lesz, de a foglyok követet menesztettek hozzá, hogy tudtára adják: ők is látni szeretnék a versenyt, és fogadni akarnak a futókra. Nolan értelmes ember volt, engedett a kérésnek; és a foglyok keresztül-kasul fogadásokat kötöttek egymással: pénz, lószerszám, ló meg szúrófegyver volt a tét, amit később - amikor eljött az ideje - az özvegyek és a rokonok kaptak meg. Szokatlan hőség volt; a déli pihenő mindenkit megilletett, ezért négy órára halasztották az eseményt. (Silveirát csak nehezen tudták felébreszteni.) Nolan - a helyi szokásokhoz híven - egy órát várakoztatta a foglyokat. Bizonyára a csatanyerést tárgyalta meg a tisztjeivel; a tisztiszolga ki-be futkosott a teáskannával.
A sátrakkal szemben, a földút két oldalán várakoztak a foglyok, a földön ültek, a kezük hátrakötve, hogy ne legyen gond velük. Volt, aki káromkodással könnyített a lelkén, egyikük belekezdett a miatyánkba, szinte valamennyien bódulatba estek. Persze nem dohányozhattak. Már nem is érdekelte őket az a futóverseny, mégis mindnyájan nézték.
- Engem is üstökön ragadnak majd - mondta az egyik fogoly irigykedve.
- Persze, de a tömegben - tette hozzá a szomszédja.
- Akárcsak téged - vágott vissza a másik.
Egy őrmester karddal vonalat húzott keresztben az úton. Kioldották Silveira és Cardoso csuklóján a kötelet, hogy az se gátolja őket a futásban. Jó ötkönyöknyi távolság volt köztük. Ráálltak a rajtvonalra; egy-két tiszt még megkérte őket, hogy ne okozzanak csalódást, mert sokan bíznak bennük, és jókora összegekben fogadtak.
Silveirának a Fekete Nolan jutott bakóul, akinek a nagyszülei minden bizonnyal a kapitány családjában voltak rabszolgák, ezért viselték az ő nevét; Cardoso a hivatásos hóhért kapta, egy idősebb corrientesi férfit, aki mindig vállon veregette a halálraítélteket, s így öntött lelket beléjük: Fel a fejjel, barátom; az asszonyok többet szenvednek ennél szüléskor.
A két szorongó férfi előredőlt, nem néztek egymásra.
Nolan jelt adott.
A szerepléstől öntelt Fekete túllőtt a célon: egy látványos csapással fültől fülig érő sebet hasított; a corrientesi hóhérnak egy keskeny vágás is megtette. A két férfi torkából kibuggyant a vér, tettek még néhány lépést, aztán hasra vágódtak. Cardoso estében előrerántotta a karját. Nyert, de talán sose tudta meg.
Scholz László fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
Én nem látom már a Plácido-öböl vizében tükröződő Higuerota csúcsát, én nem jutok már el a Nyugati Államba, én nem fogom már megfejteni Bolívar írását abban a könyvtárban, amelyet itt, Buenos Airesben oly sokféleképpen képzelek magam elé, pedig annak bizonyára meghatározott alakja és nyúló árnyéka van.
Ahogy átolvasom az előző bekezdést, hogy továbbszőjem, meglepetten látom, hogy egyszerre mélabús és fellengzős a hangja. Lehet, hogy arról a karibi köztársaságról senki sem beszélhet úgy, hogy legalább távolról ne visszhangozza leghíresebb történészének, Józef Korzeniowski kapitánynak a fenséges stílusát, csakhogy az én esetemben ennek más oka van. A bevezető szakaszban engem az a rejtett szándék vezérelt, hogy pátosszal töltsek meg egy kissé kínos és felettébb jelentéktelen epizódot. A lehető legbecsületesebben fogom elmondani a történetet; ezzel talán közelebb jutok a megértéséhez. Amúgy is, ha az ember bevall egy tettet, többé már nem szereplő, hanem tanú, vagyis szemlélő és elbeszélő, de már nem elkövető.
Múlt pénteken történt az eset, ugyanebben a szobában, ahol most írok, délután pontosan ebben az időben, épp csak most egy kicsit hűvösebb van. Tudom, hogy igyekszünk elfelejteni a kellemetlen dolgokat; hadd foglalom írásba a Déli Egyetemen dolgozó Eduardo Zimmermann doktorral folytatott beszélgetésemet, még mielőtt elhomályosítja a részleteket a feledés. Most még egészen élesen emlékszem rá.
Érthetőbb lesz a történetem, ha röviden felidézem, hogy milyen különös, kalandos sors jutott Bolívar néhány levelének, amelyek Avellanos doktor irattárából kerültek elő, akinek Ötven év zűrzavaros kormányzásának a története című munkáját közismert okok miatt elveszettnek hittek, de aztán az unokája, Ricardo Avellanos doktor megtalálta, és 1939-ben kiadta. A különböző kiadványokban olvasott utalásokból ítélve a levelek nem különösebben érdekesek, kivéve azt az 1822. augusztus 13-án, Cartagenában kelt írást, amelyben a Felszabadító San Martín tábornokkal folytatott beszélgetéséről közöl részleteket. Nem kell hangsúlyoznunk, hogy mekkora értéket jelent egy ilyen dokumentum, amelyben Bolívar, ha részlegesen is, de feltárta a Guayaquilben történteket. Ricardo Avellanos doktor, aki makacsul elutasítja a hatalmi klikket, nem volt hajlandó átadni a leveleket a Történettudományi Akadémiának, inkább felajánlotta őket néhány latin-amerikai köztársaságnak. Hála nagykövetünk, Melaza doktor dicséretes buzgalmának, az argentin kormány mindenkit megelőzve elfogadta az önzetlen ajánlatot. Megállapodtak, hogy egy megbízott utazik majd Sulacóba, a Nyugati Állam fővárosába, ahol is lemásolja, itt pedig majd közzéteszi a leveleket. Egyetemünk rektora - az amerikai történelem kinevezett tanára vagyok - megtisztelő módon engem javasolt a miniszternek a feladat elvégzésére; megkaptam hozzá az Argentin Történettudományi Akadémia - a tagja vagyok - csaknem egyhangú támogatását is. Már ki volt tűzve a miniszteri kihallgatás időpontja, amikor megtudtuk, hogy a Déli Egyetem Zimmermann doktor nevével hozakodott elő - azért, merem remélni, mert nem értesültek a korábbi döntésről.
Talán tudja az olvasó, hogy egy külföldi történészről van szó, akit a Harmadik Birodalom űzött el a hazájából, s most már argentin állampolgár. Kétségtelenül érdemleges munkái közül én csak a karthágói szemita köztársaság védelmében írt írását ismerem - az utókor a római történetírók, tehát az ellenség véleménye alapján mond róla ítéletet -, meg egy esszéfélét, amely kifejti, hogy a kormányzás nem lehet se látványos, se patetikus. Martin Heidegger egyszer s mindenkorra megcáfolta ezt az érvet, amikor fénymásolt újságcímekkel bebizonyította, hogy a modern államfő távolról sem névtelen valaki, hanem ő a főszereplő, a karvezető, a táncoló Dávid, aki díszes színpadi környezetben népének drámáját lejti, miközben habozás nélkül él a retorika túlzó fordulataival. És azt is bebizonyította, hogy Zimmermann héber, hogy azt ne mondjam, zsidó származású. A tiszteletreméltó egzisztencialistának ez az írása volt a közvetlen oka, hogy vendégünk elhagyta a hazáját, és vándoréletet élt.
Nem kétséges, hogy Zimmermann azért érkezett Buenos Airesbe, hogy találkozzék a miniszterrel; az pedig személyesen - egyik titkára révén - indítványozta, hogy beszéljek Zimmermann-nal és tájékoztassam, hol tart az ügy, nehogy valamilyen kínos helyzetet teremtsen két civakodó egyetem. Természetesen kötélnek álltam. Mire hazaértem, Zimmermann doktor már jelentkezett telefonon, hogy délután hatkor felkeres. Mint köztudott, a Chile utcában lakom. Épp hatot ütött az óra, amikor megszólalt a csengő.
Polgári egyszerűséggel magam nyitottam neki ajtót, majd bevezettem a dolgozószobámba. Megállt a patiónál, és nézelődött; a fekete-fehér csempék, a két magnólia és a kis ciszterna elismerő szavakat csalt ki belőle. Kicsit, azt hiszem, ideges volt. Nem volt benne semmi különös; negyvenéves lehetett, s elég nagy feje volt. Sötét szemüveg takarta el a szemét; olykor az asztalra tette, aztán megint felvette. Ahogy kezet fogtunk, elégedetten nyugtáztam, hogy én vagyok a magasabb, de nyomban el is szégyelltem magam, hiszen nem valami testi vagy lelki párbajról volt szó közöttünk, hanem egy talán kényelmetlen mise au point-ről. Nem vagyok, egyáltalán nem vagyok jó megfigyelő, de emlékszem arra, amit egy költő a leírandó témához illó rútsággal "suta ruházati csín"-nek nevezett. Még most is látom temérdek gombbal és zsebbel díszített, rikító kék öltönyét. Két műanyag tűvel rögzített csokornyakkendőt viselt - megfigyeltem -, mint a bűvészek. Bőr irattartó volt a kezében, benne pedig - gondoltam - sok-sok papír. Katonás, apró bajuszt viselt; a beszélgetés alatt szivarra gyújtott, s akkor úgy éreztem, hogy túl sok minden látható azon az arcon. Trop meublé, mondtam magamban.
Az egymásutániságra épülő nyelv a kelleténél jobban eltúlozza a jelzett részleteket, hisz minden szó kötődik a lap valamely helyéhez, az olvasó fejében pedig egy-egy pillanathoz; a felsorolt apró, külső vonásokon túl olyan benyomást keltett a férfi, mint akinek hányatott a múltja.
A dolgozószobámban őrzök egy ovális arcképet a dédapámról, aki a függetlenségi háborúban harcolt, és van néhány kardokkal, érmekkel és zászlókkal teli vitrinem is. Egy-két magyarázó szó kíséretében megmutattam a vendégnek a régi, dicső tárgyakat; gyorsan, kötelességszerűen nézte őket, s mindig hozzátett - nem egészen oktalankodás nélkül - egy-egy szót a magyarázatomhoz, de azt hiszem, csak ösztönösen, gépiesen tette. Például azt monda:
- Helyes. Juníni ütközet. Ezernyolcszázhuszonnégy augusztus hatodika. Juárez lovassági rohama.
- Suárez - helyesbítettem.
Gyanítom, hogy szándékos volt a tévedés. Keleties mozdulattal széttárta a karját, és felkiáltott:
- Ez az első tévedésem, de nem az utolsó! Én csak a szövegeket falom, s összekeverem a dolgokat; önben ellenben él az izgalmas múlt.
A v-t szinte f-nek ejtette.
Nem nagyon tetszett a hízelkedése. A könyveimet már több figyelemre méltatta. Szinte szerelmes volt a tekintete, ahogy végigpásztázta a címeket; emlékszem ezt mondta:
- Á, Schopenhauer, aki sosem hitt a történelemben... Prágában nekem is pont ez a Grisebach-féle kiadás volt meg, és azt hittem, hogy ezeknek a kézre álló köteteknek a társaságában fogok megöregedni, csak hát épp a történelem, egy őrültben testet öltött történelem elűzött az otthonomból, a városomból. Most itt vagyok önnel, Amerikában, az ön kedves otthonában...
Pontatlanul, de folyékonyan beszélt; érezhetően német akcentusához selypítő spanyol sz-ek társultak.
Közben leültünk, és az utolsó mondatához kapcsolódva rátértem a tárgyra. Ezt mondtam:
- Errefelé irgalmasabb a történelem. Remélem, ebben a házban ér majd a halál, ahol születtem. Ide hozta a dédapám a kardját, miután bejárta Amerikát; itt tűnődtem a múlton, és itt írtam a könyveimet. Szinte azt mondhatom, hogy sosem léptem ki ebből a könyvtárból, de most végre úrnak indulhatok, hogy bejárjam azt a vidéket, ahol eddig csak a térképen kalandoztam.
Egy mosollyal igyekeztem enyhíteni a talán túlzott szónokiasságot.
- Egy bizonyos karibi köztársaságra céloz? - kérdezte Zimmermann.
- Arra. S a közeli utazásnak köszönhetem a látogatását - válaszoltam.
Trinidad kávét szolgált fel. Megfontolt magabiztossággal folytattam:
- Bizonyára tudja már, hogy engem bízott meg a miniszter azoknak a Bolívar-leveleknek a lemásolásával és közreadásával, amelyek egy véletlen folytán előkerültek Avellanos doktor irattárából. Ez a feladat most majd szerencsés végzetként megkoronázza életem egész munkáját, azt, amit valamiképpen a véremben hordozok.
Megkönnyebbültem, hogy elmondtam, amit el kellett mondanom. Úgy tűnt, Zimmermann nem figyelt rám; tekintetével nem az arcomat nézte, hanem a hátam mögött lévő könyveket. Először bizonytalanul, aztán határozottabban bólintott:
- A vérében. Ön az igazi történész. Önnek a felmenői bejárták Amerika tájait, nagy csatákban küzdöttek, az én - névtelen - családom pedig alig került ki a gettóból. Ön a vérében hordozza a történelmet, hogy ékes szavait idézzem; önnek épp csak meg kell hallania a titkos hangot. Nekem ellenben el kell utaznom Sulacóba, s iratokat, talán apokrif iratokat kell megfejtenem. Higgye el, doktor úr, hogy irigylem.
Se sértés, se gúny nem érződött a szavaiból; egyfajta akarat fogalmazódott meg bennük, mely a múlthoz hasonlóan visszafordíthatatlanná tette a jövőt. Az érvei nyomtak a legkevesebbet a latban; a férfiban volt az erő, nem az érvelésében. Zimmermann tanárosan kimért tempóban folytatta:
- Bolívart (pardon, San Martínt) illetően az ön álláspontja, kedves mester, meglehetősen jól ismert. Votre siège est fait. Még nem böngésztem át Bolívar szóban forgó levelét, de elkerülhetetlen vagy legalább jogos a feltételezés, hogy Bolívar önigazolásképpen írta. Ám az a felfújt levél, akárhogy nézzük is, az ügynek csak a bolívari és nem a San Martín-i oldalára vet majd fényt. S ha egyszer megjelenik, fel kell becsülni, meg kell vizsgálni, át kell juttatni a kritikusok rostáján, s ha szükséges, meg kell cáfolni. És nincs önnél alkalmasabb személy, hogy - lupével a kezében - kimondja a végső szót. S ha a tudományos pontosság megkívánja, használjon szikét, bonckést! Engedelmével azt is hozzáteszem, hogy a levél közreadójának a neve összekapcsolódik majd örökre a levéllel. Önnek semmiképpen sem felel meg egy efféle kötődés. Az olvasók nem értik az árnyalatokat.
Most már értem, hogy lényegében értelmetlen volt az ezt követő vita. Talán már akkor is éreztem; nem akartam ellentmondani neki, így belekapaszkodtam egy részletbe, és megkérdeztem. hogy valóban apokrifnak véli-e a leveleket.
- Az, hogy felismerhető Bolívar keze írása - válaszolta -, nem jelenti azt, hogy megtalálható a levelekben a teljes igazság. Lehet, hogy Bolívar be akarta csapni a levelezőtársát, vagy egyszerűen saját magát akarta becsapni. Ön történészként, gondolkodóként nálam jobban tudja, hogy bennünk lakozik a titok, nem a szavakban.
Bosszantott ez a sok fellengzős üresség, és kurtán megjegyeztem, hogy a bennünket körülvevő rejtélyek közt talán figyelmet érdemel az a titok is, amit guayaquili találkozónak hívunk, ahol San Martín lemondott minden becsvágyáról, és Bolívar kezébe tette le Amerika sorsát.
Zimmermann így felelt:
- Annyiféle magyarázat van... Egyesek szerint San Martínt tőrbe csalták; mások, például Sarmiento szerint San Martín európai tiszt volt, aki eltévedt egy számára felfoghatatlan földrészen; vannak, főleg argentinok, akik önfeláldozásnak tulajdonítják a dolgot; mások pedig kimerültségnek. Egyesek meg nem is tudom, melyik szabadkőműves páholy titkos parancsát emlegetik.
Megjegyeztem, hogy azért mindenképpen érdekes lenne rekonstruálni, hogy pontosan mi hangzott el a Protektor és a Felszabadító közt.
Zimmermann erre kijelentette:
- Meglehet, hogy csupa lapos szót használtak. Guayaquilben két férfi szállt szembe egymással; ha valamelyik a másik fölé kerekedett, azt az akaraterejével érte el, s nem érvelési trükkökkel. Láthatja, nem felejtettem el a jó Schopenhauert.
Elmosolyodva hozzátette:
- Words, words, words. Shakespeare, a szavak utolérhetetlen mestere, megvetette őket. Guayaquilben vagy Buenos Airesben, és Prágában is mindig kevesebbet érnek a szavak, mint az emberek.
Abban a pillanatban megéreztem, hogy történik valami velünk, vagy pontosabban, valami már meg is történt. Valamiképpen már mások voltunk. Lassan besötétedett a szobában, de nem gyújtottam lámpát. Egy kicsit tétován megkérdeztem.
- Ön prágai, doktor úr?
- Prágai voltam - válaszolta.
A fő témánkat kikerülendő megjegyeztem:
- Különös város lehet. Nem ismerem, de Meyrink A gólem című regénye volt az első német könyv, amit elolvastam.
Zimmermann így felelt:
- Az Gustav Meyrinknek az egyetlen maradandó könyve. Jobb, ha az ember nem is kóstol bele a többibe: silány irodalomból és még hitványabb teozófiából íródtak. Azért van valami Prága különösségéből abban a könyvben, mely álmokba tűnő álmokból áll. Prágában minden különös, vagy, ha tetszik, semmi sem különös. Minden megeshet. Londonban egyszer alkonyatkor ugyanezt éreztem.
- Az imént - válaszoltam - az akaratot emlegette. A Mabinogion gyűjteményében egy dombtetőn két király sakkozik, míg odalent a katonáik küzdenek egymással. Az egyik király megnyeri a partit; lovas érkezik a hírrel, hogy a másik serege vereséget szenvedett. A katonák csatája a sakktáblán vívott csatának a tükörképe volt.
- Ahá, varázslás - szólt Zimmermann.
Ezt feleltem:
- Vagy két területen egyszerre ható akaraterő. Egy másik kelta legenda két híres dalnok versengését említi. Egyikük hárfáját pengetve, a hajnali homálytól az alkonyi homályig énekel. Már fent vannak a csillagok vagy a hold, amikor átnyújtja a hárfáját a másiknak. Az leteszi a hangszert és feláll. Az első dalnok elismeri a vereségét.
- Micsoda műveltség, micsoda szintetizáló képesség! - kiáltott fel Zimmermann.
Majd lehiggadva hozzátette:
- El kell ismernem a tudatlanságomat, sajnálatos tudatlanságomat, Bretaigne-t illetően. Ön olyan, mint a nap, Keletet és Nyugatot is átfogja, nekem ellenben csak egy karthágói szeglet jut, amit most igyekszem egy picinyke amerikai történelemmel kiegészíteni. Én csak egy kis szorgos hangya vagyok.
Érezhető volt a hangjában a héber alázatosság és a német alázatosság is, de éreztem, hogy nem esett egyáltalán nehezére, hogy igazat adjon, se hogy hízelegjen, hiszen ő győzött.
Kérve kért, hogy ne törődjek utazásának a részleteivel. (Az otromba "intéznivalók" kifejezést használta.) Az irattartójából ekkor hirtelen elővett egy levelet, ami a miniszternek szólt, s kifejtettem benne, hogy miért mondok le, meg hogy Zimmermann doktor milyen nyilvánvaló erényekkel rendelkezik, és akkor a kezembe nyomta a töltőtollát, hogy írjam alá. Ahogy visszatette a levelet az irattartóba, akaratlanul is észrevettem, hogy ott lapul az Ezeiza-Sulaco útvonalra szóló, érvényes repülőjegy.
Kifelé menet ismét megállt a Schopenhauer-kötetek előtt, és így szólt:
- A mester, a mi közös mesterünk azt állította, hogy egyetlen tett sem akaratlan. Ha ön itt marad ebben a házban, ebben az előkelő, ősi házban, az azért van, mert a lelke mélyén itt akar maradni. Én hálásan tiszteletben tartom az akaratát.
Némán fogadtam ezt az utolsó alamizsnát.
Kikísértem a bejárati ajtóig. Búcsúzáskor kijelentette:
- Kitűnő volt a kávé!
Átfutom ezeket a zavaros lapokat, hamarosan elégetem őket. Rövid volt a beszélgetésünk.
Érzem előre, hogy nem írok már többé. Mon siège est fait.
Scholz László fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
A Los Alamos birtokon történt, délen, a juníni járásban, 1928 márciusának utolsó napjaiban. A főszereplő egy orvostanhallgató, Baltasar Espinosa. Egyelőre elég, ha annyit mondunk róla, hogy olyan volt, mint akármelyik Buenos Aires-i fiatalember: semmivel se tűnt ki a többiek közül, legfeljebb szónoki képességével több díjat nyert a Ramos Mejía-i angol kollégiumban - és szinte határtalan jóságával. Nem szívesen vitatkozott; jobban szerette, ha a másiknak van igaza, nem pedig neki. Bár vonzotta a játék izgalma, mégis rossz játékos volt, mert nem szeretett nyerni. Éles eszű volt, csak lusta; harminchárom éves korában még hiányzott egy vizsgája, éppen abból a tárgyból, amely a legjobban érdekelte. Apja, aki szabadgondolkodó volt, mint akkoriban minden úriember, Herbert Spencer tanaival itatta át, anyja viszont egy montevideói utazás előtt megígértette vele, hogy minden este elmondja a miatyánkot, és keresztet vet. Ezt az ígéretét később sem szegte meg, ahogy múltak az évek. Nem volt híján a bátorságnak; egy reggel inkább szenvtelenül, mint dühösen, ökölpárbajba keveredett néhány társával, akik arra akarták kényszeríteni, hogy részt vegyen egy diáksztrájkban. Minthogy nem szeretett ellenkezni, sok vitatható nézet és szokás ragadt rá: nem sokat törődött a hazájával - de azért ne higgyék a külföldiek, hogy tollakat hordunk; tisztelte Franciaországot, de lenézte a franciákat; nem tartotta sokra az amerikaiakat, de azért Buenos Airesben csak legyenek felhőkarcolók; hitt benne, hogy a síkságon élő gaucsók jobb lovasok, mint a dombvidékiek vagy a hegylakók. Amikor unokaöccse, Daniel meghívta nyaralni a Los Alamosra, mindjárt igent mondott, nem mintha szerette volna a vidéket, csak természetes engedékenységből, és mert nem volt kedve nyomós érveket keresni, hogy nemet mondhasson.
A kúria nagy volt, és kissé elhanyagolt; közvetlen szomszédságában a Gutre nevű intéző háza. A Gutre családnak három tagja volt: az apa, a fiú - rendkívül faragatlan fickó - és egy apját tekintve bizonytalan származású lány. Magasak voltak, tagbaszakadtak, csontosak, hajuk vörösbe játszó, arcuk indiános. Szinte sohase beszéltek. Az intéző felesége évekkel azelőtt meghalt.
Vidéki tartózkodása alatt Espinosa sok mindent tanult, amit addig nem tudott és nem is sejtett. Például azt, hogy nem szabad vágtatni, ha a házak közelébe ér, és hogy az ember csak akkor ül lóra, ha dolga van. Idővel kezdte felismerni hangjukról a madarakat.
Danielnek néhány hónap múlva be kellett mennie a fővárosba valami jószágügyben. Egy hét, és lebonyolítja az üzletet. Espinosa, aki egy kissé unta már unokaöccse gáláns kalandjait és az úri divat iránti fáradhatatlan érdeklődését, inkább kinn maradt a birtokon, a tankönyveivel. Fullasztó volt a hőség, és az éjszaka se hozott enyhülést. Hajnalban arra ébredt, hogy dörög az ég. A kazuárfák rázkódtak a szélben. Ahogy Espinosa meghallotta az első cseppeket, hálát adott Istennek. Hirtelen lehűlt a levegő. A Salado aznap délután kiöntött a medréből.
Másnap, amikor a tornácról végignézett a vízzel borított földeken, Baltasar Espinosa arra gondolt: ma reggel többé-kevésbé meg lehet érteni, miért hasonlítják a pampát a tengerhez, habár a tenger, mint Hudson írja, nagyobbnak látszik, mert a hajó fedélzetéről nézzük, nem pedig lóhátról vagy a szemünk magasságából. Az eső nem akart alábbhagyni; a Gutre család, a vendég segítségével, illetve a segítsége ellenére, a jószág nagy részét megmentette, bár sok állat vízbe fúlt. A birtokra négy út vezetett: most mind a négy víz alatt állt. A harmadik napon egy felhőszakadás veszélybe sodorta az intéző házát; Espinosa átengedett nekik egy szobát a ház végében, a szerszámosfészer mellett. Az átköltözés közelebb hozta őket egymáshoz; azontúl együtt ettek a nagy ebédlőben. A beszélgetés akadozott; a Gutre család ugyan sokat tudott a gazdálkodásról, de nem tudta kifejezni magát. Egy este Espinosa megkérdezte, van-e még, aki emlékszik rá, hogyan törtek be az indiánok, amikor még Junín volt a megyeszékhely. Bólogattak, de ugyanígy bólogattak volna, ha I. Károly kivégzését említi. Eszébe jutott, amit az apja szokott mondani: vidéken a legtöbbször csak azért olyan öregek az emberek, mert rossz a memóriájuk, vagy bizonytalan fogalmaik vannak a dátumokról. A gaucsók rendszerint nem tudják, melyik évben születtek, és azt se, hogy ki nemzette őket.
Az egész házban nem volt más könyv, csak a La Chacra című folyóirat egyik évfolyama, egy állatorvosi kézikönyv, egy díszkiadású Tabaré, A shorthorn szarvasmarha története Argentínában, néhány erotikus, illetve bűnügyi elbeszélés és egy új regény: a Don Segundo Sombra. Hogy az ebéd utáni kényszerű együttlét unalmát valahogy elűzze, Espinosa felolvasott belőle néhány fejezetet Gutrééknak, akik analfabéták voltak. De sajnos az intéző annak idején gulyás volt, és nem érdekelték más gulyások kalandozásai. Azt mondta, hogy abba a munkába nem kell beleszakadni: mindig volt velük egy málhás öszvér, az cipelte, ami kellett, és ha nem szegődött volna el gulyásnak, sose jutott volna el a Gómez-tóig, Bragadóig, sőt egészen Chacabucóig, a Núñez-birtokra. A konyhában volt egy gitár; régebben a napszámosok körbeültek; valaki hangolni kezdte, de játszani sose játszott rajta. Ezt hívták gitározásnak.
Espinosa, aki közben szakállt növesztett, elnézegette megváltozott arcát a tükörben, és mosolyogva gondolt arra, hogy Buenos Airesben majd halálra gyötri a fiúkat az árvíz történetével. Furcsa, de csupa olyan hely jutott az eszébe, valamiféle nosztalgiával, ahol sohase járt, és nem is készült elmenni: a Cabrera utca sarka a postaládával, egy Jujuy utcai kapu kőoroszlánjai, az Once vasútállomástól néhány sarokra, egy mozaikpadlós üzlet, nem tudta pontosan, hogy hol. Közben apja és testvérei már biztosan megtudták Danieltől, hogy ő itt - a szónak eredeti értelmében - el van szigetelve a külvilágtól.
Átkutatva a házat, amely körül nem akart leapadni a víz, ráakadt egy angol nyelvű Bibliára. A könyv utolsó lapjain bejegyzések: a Guthrie család története - ez volt az eredeti nevük. Invernessből származtak, a XIX. század elején jöttek át erre a földrészre, nyilván mint napszámosok, aztán indiánokkal is összeházasodtak. A krónikának ezernyolcszázhetven-egynéhányban vége szakadt; már nem tudtak írni. Még egy-két generáció, és elfelejtettek angolul; amikor Espinosa megismerte őket, már a spanyolt is törve beszélték. Vallásuk nem volt, de vérükben mint sötét emlék lappangott a kálvinisták vad fanatizmusa és a pampa számtalan babonája. Espinosa beszámolt nekik a fölfedezéséről, de alig figyeltek oda.
Fogta a könyvet, és találomra felnyitotta: Márk evangéliumának elején akadt meg az ujja. Mintegy fordítási gyakorlatként, meg talán hogy lássa, értenek-e valamit belőle, elhatározta, ebéd után felolvassa nekik azt a részt. Meglepte, hogy milyen figyelemmel, sőt néma odaadással hallgatják. Talán a könyv fedelén levő arany betűk tették meg a hatásukat. A vérükben van, gondolta. És az is felmerült benne, hogy az embereknek két visszatérő történetük van időtlen idők óta: a bolyongó gályáról, amely egy áhított szigetet keres a földközi vizeken, és egy istenről, aki keresztre feszítteti magát a Golgotán. Eszébe jutottak a Ramos Mejía-i szónoklattani órák, és felállt, hogy előadja a példabeszédeket.
A Gutre család gyorsan befalta a sült húst és a szardíniát - jöjjön már az evangélium.
Az egyik kisbárány, amelyet a Gutre lány annyira szeretett, hogy kék masnit kötött a nyakába, megsebezte magát egy szögesdróttal. A vérzést pókhálóval akarták elállítani; Espinosa néhány tablettával meggyógyította. Ezért olyan hálásak voltak, hogy Espinosa nem győzött ámuldozni. Kezdetben nem bízott a Gutre családban, és a nála levő kétszáznegyven pesót bedugta az egyik könyvébe; most, hogy nem volt itt a birtok ura, ő vette át a helyét; félénk utasításait azonnal végrehajtották. Mindenhová követték, szobáról, szobára vagy végig a tornácon, mintha nem tudnának meglenni nélküle. Mialatt felolvasott, észrevette, hogy felszedegetik a morzsákat, amelyeket az asztalra szórt. Egyik délután azon kapta őket, hogy róla beszélnek, kevés szóval és nagy tisztelettel. Amikor befejezte Márk evangéliumát, a másik három közül akart felolvasni egyet, de az apa arra kérte, inkább kezdje elölről, amit már felolvasott, hogy jól megértsék. Espinosa arra gondolt, hogy olyanok, mint a gyerekek, akiknek az ismétlés nagyobb örömet okoz, mint a változatosság vagy az újdonság. Egy éjjel az özönvízről álmodott, amin nincs mit csodálkozni; a bárkaépítők kopácsolására riadt fel, és azt hitte, hogy az ég dörög. És csakugyan: az eső, amely már alábbhagyott, most újra teljes erővel rákezdte. Dermesztő volt a hideg. Azt mondták, a vihar leszakította a szerszámosfészer tetejét, és ha majd elkészülnek a gerendákkal, megmutatják. Már nem tekintették idegennek: mindhárman elhalmozták a figyelmükkel, szinte kényeztették. Egyikük sem szerette a kávét, de ő mindig kapott egy csészével, jól megcukrozva.
A vihar egy keddi napon tört ki. Csütörtök éjjel arra ébredt, hogy valaki halkan kopogtat az ajtaján, amit a biztonság kedvéért mindig kulcsra zárt. Felkelt és kinyitotta: a lány volt az. A sötétben nem látta, de lépteinek neszéből megállapította, hogy mezítláb van, később pedig, az ágyban, hogy anyaszült meztelen: így jött át a ház végéből. A lány nem ölelte át, és nem is szólt semmit; csak feküdt mellette, és remegett. Eddig még nem ismert férfit. Amikor elment, nem csókolta meg; Espinosa arra gondolt, hogy még a nevét se tudja. Valami belső kényszerből, amit nem próbált felderíteni, megesküdött, hogy ezt Buenos Airesben nem mondja el senkinek.
A következő nap ugyanúgy kezdődött, mint az addigiak, egy dolgot kivéve: az apa megszólította Espinosát, és azt kérdezte, vajon Krisztus azért hagyta-e, hogy megöljék, mert meg akarta váltani az embereket. Espinosa, aki szabadgondolkodó volt, de úgy érezte, hogy tartania kell magát ahhoz, amit felolvasott, ezt válaszolta:
- Igen. Hogy mindenkit megváltson a pokoltól.
Mire az apa azt kérdezte:
- Mi a pokol?
- Egy hely a föld alatt, ahol örökkön-örökké égnek a lelkek.
- És azokat is megváltotta, akik beléje verték a szögeket?
- Azokat is - mondta Espinosa, akinek csak homályos teológiai ismeretei voltak.
Már attól félt, az intéző azt akarja számon kérni tőle, ami a lánnyal történt az éjjel. Ebéd után megkérték, hogy olvassa fel még egyszer az utolsó fejezeteket.
Aznap délután Espinosa hosszan elsziesztázott; könnyű álmából fel-felriasztotta a kitartó kopácsolás és valami homályos előérzet. Estefelé felkelt, és kiment a tornácra. És ezt mondta, mintha hangosan gondolkodna:
- A víz leapadt. Már nem sok van hátra.
- Már nem sok van hátra - visszhangozta Gutre.
Mind a hárman utánajöttek. A kövön térdepeltek, és kérték, hogy áldja meg őket. Aztán megátkozták, megköpdösték és hátratuszkolták. A lány sírt. Espinosa tudta, hogy mi vár rá az ajtó mögött. Amikor kinyitották az ajtót, a puszta ég tekintett rá. Egy madár felrikoltott; azt gondolta: tengelice. A fészernek hiányzott a teteje: lebontották, a gerendáiból ácsolták a keresztet.
Székács Vera fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
A Lane-féle Ezeregyéjszaka (London, 1840) első kötetének egyik példányában, amelyet kedves barátom, Paulino Keins szerzett meg nekem, egy kéziratra bukkantunk, amelyet most le fogok fordítani. A gondos kézírás - ez a művészet, amelyet lassan elfeledtetnek velünk az írógépek - arra vall, hogy ugyanabban az évben írták. Mint tudjuk, Lane bőségesen használta a terjedelmes magyarázó jegyzeteket; a lapok széle tele van kiegészítésekkel, kérdőjelekkel és olykor javításokkal, melyeknek írása megegyezik a kéziratéval. Mondhatni, az olvasóját jobban érdekelték az iszlám szokások, mint Seherezádé csodálatos történetei. David Brodie-ról, akinek kacskaringóval cifrázott aláírása ott állt a kézirat végén, semmit sem tudtam kideríteni, csak annyit, hogy Aberdeenből származó skót hittérítő volt, aki a keresztyén hitet hirdette Afrika belsejében, majd később Brazília egyes őserdős vidékein, ahová a portugál nyelvtudása vitte. Nem ismerem a halálának az idejét és a helyét. A kéziratot, tudomásom szerint, sohasem nyomtatták ki.
Hűen le fogom fordítani a színtelen angolsággal írt jelentést, és csupán annyit engedélyezek magamnak, hogy elhagyom a Biblia egyik versét és egy érdekes részletet a jehuk szexuális szokásairól, amit a lelkész, szemérmesen, latinul írt le. Az első oldal hiányzik.
"...a vidéken, amelyet elárasztanak a majomemberek (apemen), ott van a mlch-ek[1] lakhelye, akiket jehuknak fogok hívni, hogy olvasóim ne feledjék állati természetüket, valamint azért is, mert a pontos átírás szinte lehetetlen, minthogy a magánhangzók hiányoznak durva nyelvükből. A törzs létszáma, azt hiszem, nem haladja meg a hétszáz főt, beleértve a nr népet is, amely délebbre lakik, a bozótban. A szám, amit az imént közöltem, csak feltételezés, minthogy a király, a királyné és a varázslók kivételével a jehuk ott alszanak, ahol rájuk esteledik, nincs állandó tanyájuk. A mocsárláz és a majomemberek állandó támadásai csökkentik a létszámukat. Csak néhányuknak van neve. Sárral dobálózva szólongatják egymást. Hasonlóképpen, láttam jehukat, akik, hogy odahívják a barátjukat, levetették magukat a földre, és henteregtek. Külsőleg nem különböznek a kroóktól, csak annyiban, hogy alacsonyabb a homlokuk, és bizonyos vöröses színárnyalatuk van, ami csökkenti a feketeségüket. Gyümölccsel, gyökerekkel és csúszómászókkal táplálkoznak; macska- és denevértejet isznak, és kézzel halásznak. Amikor esznek, elrejtőznek vagy behunyják a szemüket; minden egyebet mindenki szeme láttára végeznek, mint a cinikus filozófusok. Felfalják nyersen a varázslók és a királyok hulláját, hogy beléjük szálljon az erejük. A szemükre vetettem ezt a szokásukat; megérintették a szájukat és a hasukat, talán azért, hogy jelezzék, hogy a halottak is táplálékot jelentenek, vagy - de ez talán túlzott okoskodás - azért, hogy megértsem, végeredményben emberi hús minden, amit megeszünk.
Háborúzáshoz kupacokba hordott követ és varázsszitkokat használnak. Meztelenül járnak; az öltözködés és tetoválás művészete ismeretlen náluk.
Figyelemre méltó az a tény, hogy bár ott van nekik egy terjedelmes és füves fennsík, ahol tiszta vizű források és árnyékot nyújtó fák vannak, mégis úgy döntöttek, hogy a hegy lába körül húzódó mocsarakban gyűlnek össze, mintegy élvezve az egyenlítői napfény és a tisztátalanság kellemetlenségeit. A hegyoldalak egyenetlenek, és valami falfélét alkotnának a majomemberek ellen. A skót felföldön a klánok egy-egy hegycsúcsra építették a kastélyaikat; megemlítettem ezt a szokást a varázslóknak, mintegy példaképpen, de minden hasztalan volt. Mindazonáltal megengedték, hogy felépítsek egy kunyhót a fennsíkon, ahol éjszaka frissebb a levegő.
A törzset király kormányozza, teljhatalma van, de gyanítom, hogy valójában azé a négy varázslóé a hatalom, aki segédkezik neki és kiválasztotta. Minden megszületett gyermeket alapos vizsgálatnak vetnek alá; ha bizonyos jeleket mutat, amelyeket nem fedtek fel előttem, akkor kikiáltják a jehuk királyának. Azonnal kasztrálják (he is gelded), kiégetik a szemét, és levágják a kezét meg a lábát, hogy a világi dolgok ne vonják el a figyelmét a bölcsességtől. Egy barlangba zárva él, amelynek Erőd (Qzr) a neve, ahová csak a négy varázsló és az a két rabszolganő léphet be, aki kiszolgálja és trágyával kenegeti. Ha háború tör ki, a varázslók kihozzák a barlangból, felmutatják a törzsnek, hogy felszítsák a nép bátorságát, és a vállukon beviszik a csata kellős közepébe, mint valami zászlót vagy talizmánt. Ilyen esetekben általában azonnal meghal azoktól a kövektől, amelyeket rázúdítanak a majomemberek.
Egy másik Erődben lakik a királyné, aki nem láthatja a királyát. Ő kegyeskedett fogadni engem; mosolygós, fiatal és vonzó volt, már amennyire a fajtája szerint lehet. Fémből és elefántcsontból készült karperecek és fogakból készített nyakláncok díszítették mezítelen testét. Megnézett, megszaglászott és megtapogatott, végül felkínálkozott nekem, az összes komorna szeme láttára. A papi ruhám (my cloth) és a hivatásom miatt el kellett hárítanom ezt a megtiszteltetést, amit a varázslóknak szokott engedélyezni és az általában muzulmán rabszolgavadászoknak, akiknek csapatai (karavánjai) átjárnak a királyságon. Kétszer-háromszor beleszúrt egy aranytűt a húsomba; az effajta szúrások a királyi kegy jelei, és nem kevés jehu van, aki megszurkálja magát, megtévesztésül, mintha a királyné tette volna. Az ékszerek, amelyeket felsoroltam, más vidékről valók; a jehuk azt hiszik, hogy természetes eredetűek, mert a legegyszerűbb tárgyat is képtelenek elkészíteni. A törzs számára az én kunyhóm egy fa volt, bár sokan látták, amikor építettem, és segítettek is nekem. Többek közt volt nálam egy óra, egy parafa sisak, egy iránytű és egy Biblia; a jehuk megnézték és a kezükben latolgatták őket, és tudni akarták, hogy hol szedtem össze ezeket a tárgyakat. A vadászkésemet általában a pengéjénél fogták meg; kétségkívül másképpen látták. Nem tudom, meddig elnéztek volna egy széket. Egy többszobás ház labirintus lenne nekik, de talán nem tévednének el benne, mint ahogy a macska sem téved el, bár nem tudja elképzelni. Valamennyiüket csodálatba ejtette a szakállam, amely akkoriban rőt volt; hosszasan simogatták.
A fájdalomra és az örömre érzéketlenek, csak a nyers állott húst és a bűzös dolgokat találják kellemesnek. A képzelet hiánya kegyetlenségre ösztönzi őket.
A királynéról és a királyról már beszéltem; most rátérek a varázslókra. Azt írtam, hogy négyen vannak; ez a legnagyobb számjegy, amit magába foglal az aritmetikájuk. Az ujjukon számolnak, egy, kettő, három, négy, sok; a végtelen a hüvelykujjal kezdődik. Úgy hallom, hogy ugyanígy van a Buenos-Ayres környékén kóborló népeknél is. Bár a négyes az utolsó számjegy, amit ismernek, az arabok, akik kereskednek velük, nem tudják becsapni őket, mert a csere során mindent felosztanak egyes, kettes, hármas és négyes adagokra, amelyeket mindegyikük a maga felére tesz le. A műveletek lassúak, de kizárják a félreértést vagy csalást. A jehuk népéből valójában csak a varázslók keltették fel az érdeklődésemet. A köznép olyan hatalmat tulajdonít nekik, amellyel hangyává vagy teknősbékává változtathatják azokat, akik kívánják; egyikük, aki észrevette, hogy kétkedem, megmutatott nekem egy hangyabolyt, mintha az bizonyíték lenne. A jehukból hiányzik az emlékezőtehetség, vagy csak alig van meg; beszélnek azokról a károkról, amelyeket a leopárdok támadása okozott, de nem tudják, hogy ők látták-e vagy a szüleik, vagy valami álmot mesélnek. A varázslóknak van emlékezőtehetségük, bár csak csekély; délután olyan tényekre tudnak emlékezni, amelyek délelőtt vagy előző délután történtek. Ezenkívül előre látó képességnek örvendenek; nyugodt bizonyossággal kijelentik, hogy mi fog történni tíz-tizenöt perc múlva. Jelzik például: »Egy légy fogja súrolni a tarkómat.« vagy »Rövidesen hallani fogjuk egy madár kiáltását.« Sok százszor tanúja voltam ennek az érdekes adottságuknak. Sokat töprengtem rajta. Tudjuk, hogy a múlt, a jelen és a jövő aprólékosan ott van Isten profetikus memóriájában, az Ő örökkévalóságában; az a különös, hogy az emberek visszafelé a végtelenségig tudnak nézni, de előre nem. Ha teljesen tisztán emlékszem arra a mély merülésű vitorlás hajóra, amely Norvégiából jött, amikor alig négyesztendős voltam, miért lepődnék meg azon a tényen, hogy valaki képes előre látni azt, ami mindjárt megtörténik? Filozófiai szempontból az emlékezet nem kevésbé csodálatos, mint a jövő megsejtése; a holnapi nap közelebb áll hozzánk, mint a zsidók átkelése a Vörös-tengeren, amelyre pedig emlékszünk. A törzs tagjainak tilos a csillagokra nézni, ez a varázslóknak fenntartott kiváltság. Minden varázslónak van egy tanítványa, akit gyerekkorától fogva oktat a titkos tudományokra, és aki a halála után a nyomába lép. Így mindig négyen vannak, mágikus jellegű számjegy ez, mert az utolsó, amit felfog az emberek elméje. A maguk módján hirdetik a pokol és a mennyország tanát. Mindkettő a föld alatt található. A pokolban, amely világos és száraz, majd a betegek laknak, az aggastyánok, a bántalmazottak, a majomemberek, az arabok és a leopárdok; a mennyországban, amelyet mocsarasnak és sötétnek képzelnek el, majd a király lakik, a királyné, a varázslók, azok, akik a földön boldogok, kemények és kegyetlenek voltak. Hasonlóképpen imádnak egy istent, akinek Trágya a neve, és akit valószínűleg a király képére és hasonlatosságára képzeltek el; kasztrált, vak, beteges és korlátlan hatalmú lény. Általában hangya vagy kígyó alakját ölti magára.
Az elmondottak után senkit sem fog meglepni, hogy az ott-tartózkodásom ideje alatt egyetlen jehut sem sikerült megtérítenem. A miatyánk kifejezés zavarba ejtette őket, minthogy nem ismerik az apaság fogalmát. Nem értik meg, hogy egy kilenc hónappal előbb véghezvitt cselekedetnek valamiféle kapcsolata lehet egy gyermek születésével; nem vesznek tudomást ilyen távoli és oly valószínűtlen indítékról. Egyébként minden nő ismeri a testi kapcsolatot, de nem mindegyik lesz anya.
A nyelvük bonyolult. Egyik nyelvhez sem hasonlít, amit ismerek. Nem beszélhetünk mondatrészekről, mert mondatok sincsenek. Minden egytagú szó egy általános gondolatnak felel meg, amit szövegösszefüggésből és a fintorokból lehet meghatározni. A nrz szó például a szétszóródásra vagy a foltokra utal; jelentheti a csillagos eget, a leopárdot, a madárrajt, a himlőt, a fröcskölést, a szétszóródást vagy a menekülést, ami a vereség után következik. A hrl szó meg azt jelenti, ami tömör vagy sűrű; jelentheti a törzset, a fatörzset, a követ, a kőkupacot, a kövek felhalmozását, a négy varázsló gyűlését, a testi közösülést és az erdőt. Másként ejtve és más grimaszok kíséretében minden szónak ellentétes jelentése is lehet. De ne csodálkozzunk nagyon; a mi nyelvünkön a to cleave ige egyaránt jelenti azt is, hogy »elszakad« és azt is, hogy »csatlakozik«. Természetesen nincsenek mondatok, még tőmondatok sem.
Az a szellemi elvonatkoztató képesség, amit egy ilyen nyelv igényel, azt sugallja, hogy a jehuk, ha barbárok is, nem primitív, hanem elfajult nép. Ezt a feltételezésemet megerősítik azok a feliratok, amelyeket a fennsík csúcsán fedeztem fel, és amelyeknek írásjegyeit, amelyek a mi őseink által rajzolt rovásíráshoz hasonlítanak, már nem tudja megfejteni a törzs. Mintha elfelejtették volna az írott nyelvet, és csak a beszélt nyelv maradt volna meg bennük.
A nép szórakozását az idomított macskák viaskodása és a kivégzések jelentik. Valakit megvádolnak, hogy megsértette a királyné tisztességét, vagy egy másik ember szeme láttára evett; nincsenek tanúvallomások, se vallomástétel, és a király kimondja az ítéletet. Az elítélt olyan kínzásokon megy keresztül, amelyekre jobb, ha nem is emlékszem vissza, majd megkövezik. A királynéé az a jog, hogy rávesse az első és az utolsó követ, amely utóbbi általában felesleges. A tömeg megvitatja a királyné ügyességét és a testrészeinek a szépségét, és őrjöngve tapsol neki, miközben rózsát és bűzös tárgyakat hajigál rá. A királyné szótlanul mosolyog.
A törzs másik szokása az, hogy költőik vannak. Az egyik embernek eszébe jut, hogy kimondjon hat-hét, általában titkos értelmű szót. Nem tudja magában tartani, és kiáltozva kimondja őket, egy kör közepén állva, amit a földön heverő varázslók és a köznép alkot. Ha a költemény nem hozza indulatba őket, akkor nem történik semmi; ha a költő szavai felzaklatják őket, akkor mindnyájan csöndben eltávoznak tőle, valami szent iszonyat parancsára (under a holy dread). Érzik, hogy megszállta a lélek; senki sem szól hozzá, és senki sem néz rá többé, még az anyja sem. Már nem ember, hanem isten, és akárki megölheti. A költő, ha teheti, az északi sivatagokban keres menedéket.
Már elmeséltem, hogyan kötöttem ki a jehuk földjén. Az olvasó talán emlékszik, hogy körülvettek, hogy a levegőbe lőttem egyet a puskámmal, és valami mágikus erejű mennydörgésnek fogták fel a lövést. Hogy tápláljam ezt a tévedésüket, igyekszem mindig fegyvertelenül járni. Egy tavaszi reggelen, napkeltekor, hirtelen megtámadtak bennünket a majomemberek; fegyverrel a kézben leszaladtam a hegyről, és kettőt megöltem azok közül az állatok közül. A többiek rémülten elmenekültek. A golyók, mint tudjuk, láthatatlanok. Életemben először hallottam, hogy viharosan megtapsolnak. Azt hiszem, akkor fogadott a királyné. A jehuk memóriája gyenge; még aznap délután elmentem. Az őserdei kalandjaim nem érdekesek. Végül feketék településére értem, akik tudtak vetni, aratni és imádkozni, és akikkel portugálul értettem szót. Egy római katolikus hittérítő, Fernandes atya szállásolt el a kunyhójában, és törődött velem, míg újra nem kezdhettem fáradságos utazásomat. Kezdetben némi hányingert éreztem, amikor láttam, hogy leplezetlenül kitátja a száját, és ételdarabkákat dug bele. Én a kezembe temettem az arcomat, vagy elfordítottam a tekintetemet; néhány nap múlva megszoktam. Hálával emlékszem a teológiai vitáinkra. Nem sikerült elérnem, hogy visszatérjen Jézus igaz hitéhez.
Most Glasgow-ban írok. Elmeséltem a jehuk közti tartózkodásomat, de azt a mélységes iszonyatot nem, ami sohasem múlik el egészen, és ami kísért álmaimban. Az utcán azt hiszem, hogy még körülöttem vannak. Jól tudom, hogy a jehu barbár nép, talán a világ legbarbárabb népe, de igazságtalanság volna elfelejteni bizonyos vonásokat, amelyek mellettük szólnak. Rendelkeznek intézményekkel, van királyuk, elvont fogalmakon alapuló nyelvet beszélnek, hisznek - mint a zsidók és a görögök - a költészet isteni eredetében, és érzik, hogy a lélek túléli a test halálát. Vallják, hogy jogos a büntetés és a jóvátétel. Lényegében a kultúrát képviselik, mint ahogy mi is azt képviseljük temérdek bűnünk ellenére. Nem érzek bűnbánatot, hogy harcoltam soraikban a majomemberek ellen. Kötelességünk megmenteni a jehukat. Remélem, hogy Őfelsége Kormánya meghallgatja, amit ez a jelentés javasolni bátorkodik."
Nagy Mátyás fordítása
A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.
[1] A ch hangzása olyan, mint a loch szóban. (A szerző megjegyzése.)
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |