Buenos Aires-i láz
[Fervor de Buenos Aires (1923)]
A DÉL
[EL SUR]
Valamelyik udvarodból bámulni
a régesrégi csillagokat,
az árnyék
padján ülve bámulni
ezeket a szórt fényeket,
miket tudatlanságom nem tud megnevezni,
se elhelyezni a csillagképek között,
átérezni a rejtett
ciszterna vízkörét,
a jázmin- és loncillatot,
az alvó madár némaságát,
a tornác boltívét, a nedvességet
- ezekből áll talán a költemény.
Somlyó György fordítása
ISMERETLEN UTCA
[CALLE DESCONOCIDA]
A galamb félárnya.
Így nevezték héberül az est kezdetét,
mikor a homály nem gátolja a lépéseket
és az éj közeledtét hozza hírül
mint régvárt zenét,
mint enyhe lejtőt.
A gyöngéd homokszerű fénynek
ebben az órájában
lépteim egy ismeretlen utcába vezettek,
mely nyílt és terasz-szélességű,
ormain és falain oly lágy színeket mutatott,
mint maga az égbolt,
a megható háttér.
Minden: a házak tisztes közép-magassága,
a szerény oszlopok s a kapuk kopogtatói,
talán az is, hogy az erkélyen egy leányra vártam,
egy könnycsepp derűjével
hiú szívembe szövődött.
Talán ez az ezüstös óra,
gyöngédségével adott
ily varázst az utcának
és igazi utcává bűvölte már,
mint egy elfeledett és fellelt verset;
én csak utóbb jöttem rá,
milyen különös volt az a hely,
hol minden ház egy-egy kandeláber,
melyben az életek magányos lánggal égnek,
és hogy lábunk minden lépte
idegen Golgotákon tapos.
Franyó Zoltán fordítása
EGY UDVAR
[UN PATIO]
Estére
elfáradt az udvar két-három szine.
Ma éjjel a hold fényköre
nem lesz úrrá a téren.
Udvar, szabályozott ég.
Az udvar az a lejtő,
amin az ég beszűremlik a házba.
Az öröklét
vidáman kiáll a csillagok keresztútjára.
Jó élni itt, a tornác, a lugas
és a ciszterna baráti homályán.
Somlyó György fordítása
A RÓZSA
[LA ROSA]
A rózsa,
a hervadhatatlan rózsa, a meg nem énekelt,
e súly és ez az illat, a rózsa,
a mély éjszakák fekete kertjében,
minden kertben és minden este nyíló
rózsa, amely titkos alkímiával
felkelt a széthullt hamuból,
a perzsák rózsája és Ariostóé,
az örökké magányos,
a rózsa, mely rózsák rózsája mindig,
a zsenge plátói rózsa,
a lángoló vak rózsa, a meg nem énekelt,
elérhetetlen rózsa.
Somlyó György fordítása
MÉSZÁRSZÉK
[CARNICERÍA]
Bordélynál undokabbul
mocskolja be a mészárszék az utcát.
A szemöldökfán
egy vak tehénfej trónol
a bálványok távoli méltóságával
a nyers hús és a végső
márványok boszorkányszombatja fölött.
Somlyó György fordítása
EGYSZERŰSÉG
[LLANEZA]
Haydée Lange-nak
A gyakorlat és odaadással
forgatott könyv engedelmességével
nyílik ki a rácsos kertkapu
s a tekintetnek odabent
meg se kell állapodnia a dolgokon,
már rég megrögződtek az emlékezetben.
Ismerem itt a járást és a lelket
és azt a közös tolvajnyelvet,
amit minden kis csoport kitalál magának.
Nincs szükség nagy szavakra,
felvágni ezzel-azzal;
itt mindenki jól ismer körülöttem,
ismerik gyarlóságaim, gátlásaim.
Ez a legtöbb, amit elérhetünk,
ami talán lehozhatja a Mennyet:
nem a csodálat, nem a diadal,
csak az, hogy egyszerűen elfogadnak
a tagadhatatlan Valóság részéül,
mint a köveket vagy a fákat.
Somlyó György fordítása
1922 TÁJÁN ÍRT ÉS ELKALLÓDOTT SOROK
[LÍNEAS QUE PUDE HABER ESCRITO Y PERDIDO HACIA 1922]
Alkonyok hangtalan csatája
külvárosok határán,
csupa ős vereségek egy égi háborúban,
omló hajnalok, mik az űrnek
sivár mélyéről érkeznek, akár az
idő mélységes fenekéről,
fekete eső-kertek, és az a szfinx egy könyvben,
amelyet mindig rettegtem kinyitni,
s melynek képe visszatér álmaimban,
a romlás és a visszhang, mely jövendőnk,
márvány fölött a hold,
fák, mik felnőnek és örökkön állnak,
mint derűs istenségek,
kölcsönös éj és régvárt drága este,
Walt Whitman, kinek neve a világ,
egy nagy király vitézi kardja
a halk morajú patakágyban,
a szászok és az arabok s a gótok,
kik nemzőim voltak, nem tudva róla -
mindez vagyok s egy sereg más dolog,
vagy titkos kulcs vagyok s misztikus meredély
valamihez, mi megmarad titoknak?
Tótfalusi István fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
Szemközt a hold
[Luna de enfrente (1925)]
SZERELMES KÉPZELGÉS
[AMOROSA ANTICIPACIÓN]
Se fényes homlokod meghittsége, mint az ünnep,
se megszokott, bár rejtélyes és néma kislány-tested,
se beszédben vagy hallgatásban folytatódó életed
nem lehet olyan rejtélyes kegy,
mint álmodat elnézni, amint
karjaim vigíliájába simul.
Te, akit újra szűzzé vált az álom mindenekfeletti erénye,
nyugodtan ragyogó, mint az emlékek közt felsejlő boldogság,
életed ama partjára hívsz, amely nem is tiéd.
Nyugalomba merülve
nézem léted e végső partvidékét,
s talán először látlak úgy,
ahogy az Isten láthat,
szétszórva az Idő káprázatát,
szerelem nélkül, nélkülem.
Somlyó György fordítása
QUIROGA GENERÁLIS HINTÓN HAJT A HALÁLBA
[EL GENERAL QUIROGA VA EN COCHE AL MUERE]
Csupasz folyómeder, már nem is szomjaz vizet,
a hold, a hajnali hidegben elveszett,
a póknál is szegényebb, éhező sík felett.
Óriási társzekér hintázott giccsesen
meredek szakadékban, nyikorgott jajszava.
Négy gyászos ló mögött hat páni félelem
s egy álmatlan merészség rázkódott éjszaka.
A postakocsi mellett egy fekete poroszkált.
Hintón hajt a halálba. Nahát, micsoda hólyag!
Quiroga generális hat-hét lenyakazottat
kért kíséretül az árnyékbirodalomba.
- Egy hetyke, kalapos néger mit is csinálhat
a lelkemmel? - Quiroga ekképp elmélkedett.
- Mert én ezen a földön olyan szilárdan állok,
mint indián a pampán: mint a levert cövek.
Én, aki milliárd estén élve maradtam,
akinek a nevétől minden lándzsa remeg,
nem végezhetem itt, e sivár kősivatagban.
Talán meghalhat egy kard? Meghalhat egy sereg?
De Barranca Yacóban, ahogy kelt fel a nap,
vele emelkedett sok kegyetlen, puszta penge;
a la riojaira a halál ráakadt,
s közben az egyikük még le is juanmanuelezte.
A halott, halhatatlan, gyalogos ködalak
megjelent a pokolban, ahogy rendelte Isten;
mögötte árva lelkek: emberek és lovak
a parancsára várva, vérben és összetörten.
Imreh András fordítása
JOSEPH CONRAD EGYIK KÖNYVÉBEN LELT KÉZIRAT
[MANUSCRITO HALLADO EN UN LIBRO DE JOSEPH CONRAD]
Remegő földeken, melyek nyarat lehelnek,
A nap tiszta fehérben vész szem elől. A nap
Egy roppant zsalugáter kegyetlen rése csak,
Villám a tenger partján, láz, mely a síkon erjed.
Ám az a régi éjjel mélységes, mint a konkáv
Víz korsaja. A víz nyomoknak nyílva csobban,
A csillagokra nézve, a lusta csónakokban
Szivarral mérjük a tétova óra hosszát.
A füst szürkén kirajzol sok messzi csillagábrát.
A perc itt névtelen, s előzményekre sem lel.
A mindenség csupa megfoghatatlan lágyság.
A folyó, a legelső. Ember, az első ember.
Tótfalusi István fordítása
EGÉSZ ÉLETEM
[MA VIDA ENTERA]
Hát itt van újra, ti emlékezetes ajkak, az egyetlen és mindnyájatokhoz hasonló.
Kitartottam a boldogság keresése és a szenvedés meghittsége mellett.
Átkeltem a tengeren.
Sok földet megismertem; láttam egy asszonyt és két vagy három férfit is.
Megszerettem egy lányt, egy gőgös, hófehér, hispán nyugalmu lányt.
Láttam egy végtelen külvárost, ahol nyugati szelek mohó halhatatlansága telik be.
Megízleltem jónéhány szót.
Mélységesen hiszem, hogy ez minden, és hogy se látni se tenni nem fogok már semmi újat.
Hiszem, hogy napjaim és éjszakáim se szegénységben se gazdagságban nem különböznek istenétől és minden emberétől.
Somlyó György fordítása
A NAP VÉGE VILLA LURÓBAN
[ULTIMO SOL EN VILLA LURO]
Utolsó Ítélet estéje.
Az utca égre fakadó seb.
Nem tudom, egy Angyal volt-e vagy az alkony, az az izzó fény a mélyben.
Folytonosan rám zuhan a messziség, mint egy lidércnyomás.
A láthatárt szögesdrót kínozza.
A világ értelmetlen és unalmas.
Az égen még nappal van, de az árkok mélyén már az éj ólálkodik.
Minden fény ott ragyog a kék közfalakon és a lányzsivajban.
Nem tudom, hogy egy fa vagy egy isten tűnik-e föl a rozsdás rácsoskapuban.
Hány különböző tárgy egyidőben: a mező, az ég, s ami körülveszi.
Ma több utcával, egy vakító alkonyattal és egy kábító naplementével lettem gazdagabb.
Aztán majd újra visszatérek a szegénységhez.
Somlyó György fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
San Martín füzet
[Cuaderno San Martín (1929)]
BUENOS AIRES MITIKUS ALAPÍTÁSA
[FUNDACIÓN MÍTICA DE BUENOS AIRES]
Ezen a sáros, álmos folyón jöttek-e hajdan
azok a kis hajók, hogy megépítsék hazámat?
A festett könnyű bárkák bukdostak hosszú rajban
sodrán a vízi jácint tarkázta sárga árnak.
Ha meggondoljuk, fel kell tennünk, hogy a víz akkor
oly kék volt, amilyen csak az egekből eredhet,
s piros csillag mutatta, hol az a partdarab, hol
Juan Díaz éhezett, és az indiánok ettek.
Az bizonyos, hogy ezren érkeztek s újra ezren
az öthónapnyi széles óceánon keresztül,
még szörnyek és szirének laktak a tengerekben,
s a kompasz megbolondult vízmélyi mágnesektől.
Megháltak, számkivetve, raktak rozoga házat.
A Riachuelónál, azt mondják. Lehetetlen,
hogy így lett volna, álnok bocai lódítás csak,
hisz itt volt mifelénk az, a Palermo-negyedben.
Egész háztömb, de kint a mezőben, mindenünnen
nyitott, esőnek, szélnek, hajnalnak odatárva.
Megvan, négy utca fogja közre a negyedünkben:
Paraguay, Gurruchaga, Serrano, Guatemala.
Egy csapszék, rózsaszín, mint a kártya háta, fénylett,
jól keverték a kártyát a hátsó helyiségben.
Egy fickó lett a góré, goromba lett, kemény lett,
s felvirágzott a rózsaszínű kiskocsma szépen.
Most hallhatták először: egy sánta verkli szól lenn,
naphosszat habanerát nyekergetett a gringó.
Az akol tudta már, hogy ki kell itt: Yrigoyen,
és tangót zongoráztak, s a nagy szám: Saborido.
Mint rózsa, illatozta be a kopár vidéket
a dohánybolt. Az este tegnap lett nemsokára.
Az emberek sosemvolt csalóka múltban éltek,
és már csak egy hiányzott: a túloldali járda.
Akár a levegő, a víz, Buenos Aires
nem lett, megvolt öröktől, s míg a világ világ, lesz.
Lator László fordítása
EGY ÁTVIRRASZTOTT ÉJSZAKA DÉLEN
[LA NOCHE QUE EN EL SUR LO VELARON]
Leticia Álvarez de Toledónak
Valakinek a halálakor
- rejtély melynek nevét tudom de létezését meg nem foghatom -
egy hajnalig tárva-nyitva álló ház a Délen,
egy ismeretlen ház melyet már sosem láthatok viszont,
de mely virrasztó fényeivel az álom e kései óráin
rám vár ezen az estén,
rossz éjszakáktól nyűtt falainak
aprólékosan valóságos részleteivel.
Ezen a halálterhes órán bandukolok
az elemien emlékszerű kis utcákon,
ezen az áradó éji időn,
ahol életnek semmi hallható jele,
csak egy-két környékbeli alak a kihúnyt kocsma előtt,
s egy kósza fütty, mintha egyedül volna a világon.
Várakozásteli lassú léptekkel
érek a sarokra s a házhoz és a tiszta ajtóhoz amit keresek,
komorságot erőltető arccal fogadnak
a szüleimmel egyívású népek,
de most ugyanaz a tisztünk az udvarra néző tisztaszobában,
míg az éj hatalma az udvart összemossa az éjjel,
és közömbös dolgokról beszélgetünk, mivel a tény megfellebbezhetetlen,
s a tükörből levert argentin arcunk néz vissza,
míg a közösen fogyasztott maté-teával töltjük az üres időt.
Meghatnak ezek az apró bölcsességek
amiket bármi veszteség kivált
- néhány megszokott könyvé, egy kulcsé vagy egy testé, a többi közt -.
Tudom, minden, bármily komor kiváltság csodaszámba megy,
s kiváltképp ez, hogy részt vehetek e virrasztáson,
körülülve őt, aki mit se tud erről: a Halottat,
hogy elkísérjük és vigyázzuk halála ez első éjszakáján.
(A virrasztástól elnyűttek az arcok;
szemünk, mint egy Jézus, haldoklik a magasban.)
És a halott, a hihetetlen?
Lénye a tőle oly különböző virágok alatt,
s halotti vendégszeretete
hosszantartó emlékkel ajándékoz meg az időben,
és tanulságos, déli kis utcákkal, hogy lassan kiérdemeljük őket,
sötét szellőkkel a változó homlokzatokon
s az éjszakával, mely felold a legfőbb szorongás,
a valóság burjánzása alól.
Somlyó György fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
Az alkotó
[El hacedor (1960)]
AZ ALKOTÓ
[EL HACEDOR]
Sosem élvezte hosszabban az emlékezet örömeit. Zúdultak rá a benyomások, tünékenyen, élénken; a fazekas cinóbervöröse, a csillagokkal vagyis istenekkel teli égbolt, a hold, amelyből lepottyant egy oroszlán, a tétova, érzékeny ujjbeggyel megérintett, sima márvány, a fehérlő fogakkal marcangolt vaddisznóhús íze, egy föníciai szó, a sárga homokra fekete árnyékot vető lándzsa, a tenger vagy egy nő közelsége, a mézzel szelídített nyers, nehéz bor - ez mind be tudta tölteni lelkének egész birodalmát. Ismerte a rettegést, de a haragot és a bátorságot is, egyszer elsőként kapaszkodott fel egy ellenséges falra. Mohón, kíváncsian, céltalanul járt-kelt a változatos földön, csak a közvetlen öröm, illetve közömbösség kormányozta, s egyik-másik tengerparton elnézte az ember alkotta városokat és palotákat. A nyüzsgő piacokon vagy egy hegy lábánál - ködös csúcsán talán szatírok tanyáztak - szövevényes történeteket hallgatott, s úgy fogadta őket, mint a valóságot: nem firtatta, hogy igazak-e avagy hamisak.
A szépséges világegyetem egyre jobban magára hagyta; egy makacs felhő eltüntette kezéről a vonalakat, az éjszaka elveszítette a csillagjait, bizonytalan lett a lába alatt a föld. Minden eltávolodott és egybefolyt. Mikor rájött, hogy vakság vár rá, felordított; a sztoikus önmérsékletet még nem találták fel, Hektor büntetlenül elmenekülhetett. Többé nem látom már (érezte) se a mitologikus iszonnyal teli eget, se ezt az arcot, amit majd átformálnak az évek. Éjjelek és nappalok váltakoztak kétségbeesett teste fölött, ám egy reggel felébredt, elnézte (már nem csodálkozott) a körülötte lévő elmosódott tárgyakat, s megmagyarázhatatlan módon, mint aki felismer egy zenét vagy hangot, úgy érezte, hogy mindezt egyszer már átélte, s félelemmel telve, de örvendezve, reménykedve és kíváncsian már szembenézett vele. Ekkor az emlékezete mélyére hatolt, végtelennek találta, de sikerült fellelnie ama szédületben az eltűnt emléket, mely úgy fénylett, mint esőben az érme, talán azért, mert sosem vette még szemügyre, legfeljebb csak álmában látta.
Így szólt az emlék. Egy fiú megsértette, mire ő az apjához fordult, és elmondta neki a történteket. Az hagyta, hogy beszéljen, mintha nem is hallaná vagy nem értené, majd levett a falról egy szép, erőt sugárzó bronztőrt, mely után a gyermek már titokban sóvárgott. Ott volt hát a kezében, s az ámulat, hogy ő birtokolja, semmissé tette az elszenvedett sérelmet, de megszólalt az apja hangja: Hadd tudja meg valaki, hagy férfi vagy, s parancsolóan szólt a hang. A vaksötét éjszaka beborította az utakat; ő pedig a tőrét szorongatva - varázserőt sejtett benne - leereszkedett a ház melletti meredek domboldalon és kiszaladt a tengerpartra: azt álmodta, hogy Aiasz és Perszeusz, és sebekkel és csatákkal népesítette be a sós ízű sötétséget. Pontosan az akkor érzett ízt kereste most; semmi más nem érdekelte: se a kihívás sértései, se a suta viadal, se a véres pengével megtett visszaút.
Újabb emlék fakadt az előzőből, abban is volt éjszaka meg leselkedő kaland. Egy föld alatti kripta homályában várt rá egy nő, az istenektől kapott első nő, s ő a nyomába eredt a kőlabirintusnak tűnő folyosókon és a sötétbe vesző lejtőkön. Miért törtek fel benne ezek az emlékek, és miért nem társult hozzájuk keserűség, mintha csak a jelen puszta előképei volnának?
Komor csodálkozással megértette. Halandó szemének éjszakájában, amelyben mind mélyebbre jutott, szerelem és veszély is várt rá. Arész és Aphrodité, mert már sejtette (mert már közelített hozzá) a dicsőség és a hexameterek hírét, egy templom védelmezőinek (az istenek nem kegyelmeznek neki) s a szeretett tengeri sziget után kutató, fekete hajók hírét, az Odüsszeiá-k és az Íliász-ok hírét, melyeket neki kell majd megénekelni és ráhagyni az emberi emlékezetre, hogy aztán ott öblösen visszhangozzanak. Mindezt tudjuk, csak azt nem, hogy mit érzett, amint leereszkedett a végső sötétségbe.
Scholz László fordítása
Gyerekkoromban nagy áhítattal bálványoztam a tigrist: nem a Paraná úszó szigetein meg az Amazonas hínárosában élő, nálunk tigrisnek mondott, foltos jaguárt, hanem az igazi, ázsiai csíkos tigrist, amellyel csak harcosok tudnak szembeszállni elefánthátra épített várukból. Végtelen sokáig álldogáltam az állatkertben egy bizonyos ketrec előtt; a nagy enciklopédiákat és a természettudományos könyveket pedig a tigrisillusztrációk szépsége szerint ítéltem meg. (Még ma is emlékszem azokra a képekre: holott én már egy női homlokot vagy mosolyt sem tudok pontosan felidézni.) Elmúlt a gyerekkor, eltűntek a tigrisek meg az irántuk érzett szenvedély, de álmaimban még motoznak. E föld alatti, zavaros vizenyőben ma is felbukkannak, mégpedig így: alvás közben látok egy akármilyen álmot, s hirtelen rájövök, hogy álom. Akkor így gondolkodom: ez egy álom, akaratom puszta passziója, s minthogy korlátlan a hatalmam, most teremtek egy tigrist.
Micsoda tehetetlenség! Álmaim sosem tudják megalkotni az áhított vadat. Megjelenik ugyan a tigris, az sikerül, de vagy satnya, vagy ki van tömve, vagy furán más alakú, vagy elfogadhatatlan méretű, vagy túl tünékeny, vagy épp kutyára vagy madárra hasonlít.
Scholz László fordítása
BESZÉLGETÉS EGY BESZÉLGETÉSRŐL
[DIÁLOGO SOBRE UN DIÁLOGO]
A: - El voltunk foglalva a halhatatlanság kérdésének megvitatásával, észre se vettük hogy besötétedett, nem gyújtottunk lámpát. Nem láttuk egymás arcát. Macedonio Fernández közönyös, meleg hangon - mely meggyőzőbb, mint a hevület - azt mondogatta, hogy a lélek halhatatlan. Azt bizonygatta, hogy a test halála teljesen jelentéktelen, hogy a halál a legjelentéktelenebb dolog, ami az emberrel történhet. Én Macedonio bicskájával játszottam; kinyitottam, aztán megint becsuktam. A közelben valaki már órák óta a La Cumparsitá-t játszotta harmonikán, ezt a hallatlan ostobaságot, ami csak azért tetszik annyira az embereknek, mert elhitették velük, hogy régi... Azt ajánlottam Macedoniónak, hogy legyünk öngyilkosok, hogy zavartalanul vitatkozhassunk tovább.
Z (viccelődve): - Gondolom, végül mégis letettek a tervükről...
A (rendkívül sejtelmesen): - Őszintén szólva nem emlékszem, hogy aznap este öngyilkosok lettünk-e.
Xantus Judit fordítása
A KÖRMÖK
[LAS UÑAS]
Nappal simulékony zoknik kényeztetik, s szegezett bőrcipők védelmezik, de a lábujjaim nem akarnak tudni róluk. Nekik csak arra van gondjuk, hogy növesszék a körmüket: azokat a félig áttetsző, rugalmas szarulemezeket, amelyekkel megvédhetik magukat - kitől is? Minthogy páratlanul ostobák és bizalmatlanok, szüntelenül csak ennek a gyenge kis fegyvernek az előállításával foglalkoznak. Mellőzik a világegyetemet és az elragadtatást, ők egyre csak azokat a hiábavaló nyúlványokat növesztik, amelyeket aztán újból és újból lenyes néhány gyors vágással a solingeni acélolló. Kilencven alkonyi napja voltak már a születés előtti fogságban, amikor űzni kezdték az ujjaim ezt az egyedülálló ipart. Mikor én már egy száraz virágokkal és talizmánokkal díszített, hamuszürke épületben, a Recoleta temetőben nyugszom, ők még mindig folytatják majd makacs munkájukat, míg csak az enyészet meg nem fékezi őket. Az ujjaimat, no és a szakállamat.
Scholz László fordítása
A LETAKART TÜKRÖK
[LOS ESPEJOS VELADOS]
Az iszlám azt hirdeti, hogy mindenki, aki elkövette azt a bűnt, hogy élő dolgokról készített képmást, a végítélet megfellebbezhetetlen napján majd műveivel együtt feltámad, s akkor felszólítják, hogy keltse életre őket, de felsül, és a képekkel együtt tisztítótűzre vettetik. Gyerekként magam is megtapasztaltam a valóság kísérteties megkettőződésekor vagy megsokszorozódásakor érzett rémületet, de én a nagy tükrök előtt éltem meg. Akkor természetfelettinek találtam a tükrök alkonyattól kezdődő csalhatatlan, szüntelen működését, mozdulataimnak a követését, a kozmikus némajátékot. Az volt Istenhez és az őrangyalomhoz intézett egyik leggyakoribb kérésem, hogy ne álmodjam tükrökkel. Tudom, hogy aggódva tartottam szemmel a tükröket. Időnként attól féltem, hogy eltérnek a valóságtól; máskor meg attól, hogy valami különös szerencsétlenség folytán eltorzul bennük az arcom. Most megtudtam, hogy e félelem csodálatos módon ismét létezik a világon. Elég lapos a történet, és kínos is.
1927 táján megismertem egy komor leányt: először telefonon (mert Julia eleinte csak egy névtelen, arctalan hang volt); később alkonyatkor egy utcasarkon. Ijesztően nagy szeme volt, a haja sima és feketés, a tartása merev. Föderalisták unokája, illetve dédunokája volt, én meg unitáriusoké, de az őseink közti hajdani viszály bennünket összekötött, és közelebb vitt a szülőföldünkhöz. Egy omladozó, roppant magas mennyezetű, nagy házban lakott a lány, s családjával a tisztes szegénység neheztelő, jellegtelen életét élte. Délutánonként - olykor egy-egy este is - elmentünk sétálni a környéken, a Balvanera negyedben. A vasút magas kerítése mellett haladtunk; egyszer a Sarmientón eljutottunk egészen a Centenáriumi Park lapos vidékéig. Se szerelem, se képzelt szerelem nem volt köztünk: én valamiféle feszültséget gyanítottam a lányban, ami teljességgel idegen volt az erotikától, s féltem tőle. Az ember gyakran úgy igyekszik közel férkőzni a nőkhöz, hogy a gyermekkoráról mesél valódi avagy kitalált eseteket; én bizonyára beszámoltam neki egyszer a tüköriszonyomról, s ezzel elvetettem - 1928-ban - egy hallucináció magját, ami később, 1931-ben fejlődött ki benne. Most értesültem róla, hogy megőrült a lány, a hálószobájában le vannak takarva a tükrök, mert az én képemet látja bennük a sajátja helyett, és reszket, és hallgat, és azt állítja, hogy varázserővel üldözöm.
Baljós szolgaság az arcom, az egyik régi arcom szolgasága. Vonásaimnak ez a gyűlöletes sorsa bizonyára engem is gyűlöletessé tesz, de már nem érdekel.
Scholz László fordítása
Becsukom a szemem, és egy madárrajt látok. Egy másodpercig vagy még addig sem tart a látomás; nem tudom, hány madarat láttam. Határozott vagy határozatlan volt a számuk? A kérdés Isten létét veti fel. Ha létezik Isten, akkor határozott a szám, mert Isten tudja, hogy hány madarat láttam. Ha nem létezik Isten, határozatlan a szám, mert senki sem tudta megszámolni. Ebben az esetben (mondjuk) tíznél kevesebb, de egynél több madarat láttam, de nem kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három vagy két madarat láttam. Olyan számot láttam, ami tíz és egy között van, de nem kilenc, nyolc, hét, hat, öt és így tovább. Ez az egész szám felfoghatatlan; ergo, létezik Isten.
Scholz László fordítása
A FOGOLY
[EL CAUTIVO]
Junínban vagy Tapalquénben mesélik a történetet. Egy indián rajtaütés után nyoma veszett egy gyereknek; úgy hírlett, hogy az indiánok hurcolták magukkal. A szülők hiába keresték; évek múltán egy távoli vidékről érkező katonáról aztán hallottak egy égszínkék szemű indiánról, aki talán a fiuk. Végül megtalálták (sok részlet hiányzik már a történetből, de én nem akarom kipótolni, amit nem tudok), s elhitték, hogy ő az. A pusztai, nyers élettől megfáradt férfi már nem értette az anyanyelvét, de közömbösen, engedelmesen hagyta, hogy hazavezessék. Ott megállt, talán azért, mert mindenki megállt. Értetlenül bámulta az ajtót. Hirtelen leszegte a fejét, felüvöltött, átvágtatott a tornácon, majd a két hosszú patión, egyenest be a konyhába. Habozás nélkül belenyúlt a feketéllő kemencelyukba, és kihúzta azt a szarunyeles kis kést, amit még gyerekként dugott oda. Ragyogott a szeme a boldogságtól, a szülők meg sírtak, mert megtalálták a fiukat.
Talán további emlékek is feltörtek még az indiánban, de nem tudott már falak közt élni, s egy nap visszament a pusztába. Én azt szeretném tudni, hogy mit érzett abban a szédítő pillanatban, amikor múlt és jelen egybeolvadt; én azt szeretném tudni, hogy abban az elragadtatott pillanatban vajon újjászületett és meghalt-e az elveszett gyermek, vagy pedig felismerte - legalább annyira, mint egy csecsemő vagy egy kutya - a szüleit és a házát.
Scholz László fordítása
A SZÍNJÁTÉK
[EL SIMULACRO]
1952 júliusában egy Chaco menti kis faluban feltűnt egy nap egy gyászruhás ember. Vékony, magas, indiánféle férfi volt, az arca kifejezéstelen, mint egy bolondé vagy egy maszké; az emberek udvariasak voltak vele, de nem miatta, hanem a miatt a szerep miatt, amit megformált, vagy amivel már azonosult. Választott magának a folyó mellett egy tanyát; néhány szomszédasszony segítségével feltett két bakra egy deszkát, arra egy kartonkoporsót, bele pedig egy szőke hajú babát. Aztán négy magas gyertyatartóban gyújtottak egy-egy gyertyát, s körülrakták az egészet virággal. Egykettőre tódult a nép. Megkeseredett vénasszonyok, szájtátó gyerkőcök s a parafa sisakjukat tisztelettudóan a kezükben tartó napszámosok vonultak a koporsóhoz, és azt mondták: "Őszinte részvétem, tábornok úr." A férfi a koporsó végénél fogadta őket roppant fájdalmas arccal, miközben a kezét a hasán nyugtatta, mint egy terhes nő. Jobbjával megszorított egy-egy felé nyúló kezet, s fegyelmezetten, megadóan így felelt: "Ez a sors akarata. Mi minden tőlünk telhetőt megtettünk." Egy bádogperselyben gyűlt a kétpezós belépődíj, sokan többször is beálltak a sorba.
Miféle ember lehetett (kérdezem én), aki kitalálta és előadta ezt a temetési színjátékot? Egy fanatikus, egy búskomor, egy képzelgő alak, vagy valami cinikus szélhámos? Vajon Perónnak képzelte magát, ahogy eljátszotta a fájdalmas, gyászos özvegyembert? Hihetetlen a történet, pedig megesett, talán nem is egyszer, hanem sokszor, különböző szereplőkkel, különböző helyszíneken. Egy valószerűtlen korszak jelképe van benne, olyan ez, mint egy álom tükörképe, vagy mint a Hamlet-ban látható dráma a drámában. A gyászruhás férfi nem Perón volt, a szőke baba pedig nem Eva Duarte, de hát Perón sem volt Perón, és Eva sem volt Eva, hanem csak két ismeretlen vagy névtelen ember (titkos nevüket és igazi arcukat nem ismerjük), akik a külvárosok hiszékeny, szerető népének eljátszottak egy vaskos mitológiát.
Scholz László fordítása
Viszontlátásra, mondtuk egymásnak az Once egyik sarkán.
A szemközti járdáról még visszanéztem, maga megfordult és búcsút intett a kezével.
Járművek és emberek folyama hömpölygött közöttünk, öt óra volt valamely délutánon, honnan tudhattam volna, hogy ez a folyam a gyászos Acheron, az áthághatatlan?
Többé nem láttuk egymást. Egy év múlva halott volt.
Most felkutatom ezt az emléket, még egyszer megnézem és hamisnak találom, arra kell gondolnom, hogy a banális "viszontlátásra" mögött a végleges elválás rejlett.
Ma este vacsora után nem mentem el hazulról. Hogy jobban értsem ezt a dolgot, újból elolvastam a végső tanítást, amit Platón a mestere szájába ad. Azt olvastam, hogy amikor a test meghal, a lélek kiléphet belőle.
S most nem tudom, hol az igazság, a baljós utólagos feltevésben-e, vagy a gyanútlan köszöntésben: viszontlátásra.
Mert ha a lélek nem hal meg, akkor jobban tesszük, ha nem túlozzuk el a búcsúzást.
Ha azt mondjuk egymásnak, viszontlátásra, azzal tagadjuk a válást. Annyi, mintha azt mondanók: Ma azt játsszuk, hogy elválunk, de holnap úgyis újra látjuk egymást. Az emberek azért találták ki azt, hogy: a viszontlátásra, mert valahogy mégis halhatatlannak érzik magukat, bár tudva tudják, hogy esendők és tünékenyek.
Delia, egy nap majd folytatjuk - vajon melyik folyó partján? - ezt a kétes párbeszédet, s csodálkozni fogunk, hogy egy városban, amely belevész a síkságba, valaha voltunk, akik voltunk. Borges és Delia.
Somlyó György fordítása
HALOTTAK PÁRBESZÉDE
[DIÁLOGO DE MUERTOS]
1877-ben, egy téli hajnalon Dél-Angliából érkezett a férfi. Vöröses haja és erős, kövér alakja miatt óhatatlanul is angolnak nézte szinte mindenki, s valóban feltűnően hasonlított John Bull jelképes figurájához. Cilindert meg egy középen felvágott, különös gyapjúköpenyt viselt. Sóvárogva várt rá egy csoport férfi, asszony és gyerek; sokuknak hosszú csík vöröslött a torkán, másoknak hiányzott a feje, s óvatosan, tétován lépkedtek, mint amikor sötétben megy az ember. Lassan körbefogták a jövevényt, hátul még egy káromkodás is elhangzott, de valami régi félelem visszafogta őket, s nem merészkedtek tovább. Kilépett közülük egy sárgás bőrű, parázsló szemű katona; csapzott üstöke és sötét szakálla szinte teljesen betakarta az arcát. A testén, mint tigrisbőrön a csíkok, tíz-tizenkét halálos seb sorjázott. Ahogy meglátta, elsápadt a jövevény, de aztán elindult felé, és kezet nyújtott.
- Mily fájó, ha az ember egy ilyen híres harcost lát, akivel a hitszegők fegyvere végzett! - mondta határozott hangon. - De igazi öröm is, ha az ember elrendelhette, hogy a gyilkosok a Victoria téren, a vesztőhelyen lakoljanak a gaztettükért!
- Ha Santos Pérezről meg a Reinafé fivérekről beszél, jó, ha tudja, hogy én már megköszöntem nekik - szólt kimérten az összekaszabolt férfi.
A másik ránézett, mint aki attól tart, hogy gúnyolódnak vagy fenyegetik, de Quiroga folytatta:
- Rosas, ön sosem értett meg engem. Hogy is értett volna meg, ha egyszer oly eltérő sorsot szánt nekünk a végzet? Önt egy város élére állította, amely Európára tekint, s egyszer még világhíres lesz; engem pedig Amerika pusztaságába küldött, hogy szegény gaucsók szegény földjén háborúzzak. Nekem lándzsákból, csatakiáltásokból, homoksivatagokból állt a birodalmam, meg isten háta mögötti, szinte titokban maradt győzelmekből. Ugyan miféle jogcím ez a dicsőségre? Én azért élek, és még sokáig fogok élni az emberek emlékezetében, mert gyilkosság áldozata lettem egy Barranca Yaco nevű helyen, ahol egy társzekéren karddal szúrt le néhány lovas. Önnek köszönhetem ezt a fura halált; annak idején nem nagyon értékeltem, de az utánam következő nemzedékek máig sem felejtették el. Bizonyára nem ismeretlenek maga előtt sem a rólam készült, kiváló kőnyomatos képek, se az az érdekes könyv, amit egy derék San Juan-i férfiú írt.
Rosas, aki közben visszanyerte a lélekjelenlétét, megvetéssel nézte Quirogát.
- Maga egy álmodozó - oktatta ki Rosas. - Az utókorban nyert dicsőség nem ér sokkal többet, mint ami az életünkben jut, az pedig teljesen értéktelen, s némi aprópénzzel megvásárolható.
- Ismerem a gondolkodásmódját - válaszolta Quiroga. - 1852-ben a sors lehetővé tette (mert az nagylelkű, vagy csak igazából próbára akarta tenni), hogy férfihoz méltón, csatában haljon meg. Ön azonban nem volt méltó erre az ajándékra, hiszen félt a harctól és a vértől.
- Féltem? - ismételte Rosas. - Én, aki Délen, majd az egész országban annyi csikót törtem be?
Ekkor először elmosolyodott Quiroga.
- Jól tudom - mondta Quiroga -, hogy több lovas vitézséget is végbevitt, ahogy azt az intézői és napszámosai pártatlan vallomása is megerősíti; de hát akkoriban Amerikában és lóháton más vitézséget is végbevittek, melyeknek Chacabuco meg Junín meg Palma Redonda meg Caseros a neve.
Rosas szenvtelenül hallgatta, majd ezt felelte:
- Nekem nem kellett bátornak lennem. Nekem az volt az egyik vitézségem, hogy a maga szavát használjam, hogy elértem, hogy a nálam bátrabbak harcoljanak és haljanak meg helyettem. Például Santos Pérez, aki magával végzett. A bátorság kitartás kérdése; van aki hosszabb, van, aki kevesebb ideig bírja, ám előbb-utóbb mindenki enged.
- Bizonyára így van - mondta Quiroga -, én azonban máig nem tudom, mi a félelem, pedig már leéltem az életemet és meg is haltam. Most hamarosan eltüntetnek, új arcot és új sorsot kapok, mert a történelemnek elege van már az erőszakosokból. Nem tudom, hogy ki lesz belőlem, hogy mit tesznek velem, de azt tudom, hogy az nem fog félni.
- Nekem elég az, ami vagyok - mondta Rosas -, nem akarok más lenni.
- A kő is mindig kő akar maradni - mondta Quiroga -, és századokon át az is marad, míg végül porrá omlik. Ameddig nem haltam meg, én is úgy gondolkoztam, mint ön, de itt sok mindent megtanultam. Figyelje csak meg, mind a ketten máris változunk.
De Rosas nem ügyelt rá, s mintegy hangosan gondolkodva ezt mondta:
- Lehet, hogy nem nekem való a halál, de ez a hely meg ez a beszélgetés most olyan, mint egy álom, mégpedig nem olyan álom, amit én álmodok, hanem valaki más, aki még meg se született.
Nem folytatták, mert abban a pillanatban Valaki magához szólította őket.
Scholz László fordítása
CSELEKMÉNY
[LA TRAMA]
Amikor Caesart a barátai türelmetlen tőrükkel egy szobor lábához szorítják, legnagyobb rémületére észreveszi az arcok és pengék közt Marcus Iunius Brutust, a védencét, talán a fiát, s felhagyva a védekezéssel, felkiált: "Te is, fiam!" Shakespeare és Quevedo is átveszi ezt a patetikus kiáltást.
A sors kedveli az ismétlést, a változatot, a szimmetriát; tizenkilenc évszázad múltán Buenos Aires megye déli részén, amikor egy gaucsóra támad néhány társa, az estében felismeri a keresztfiát, és lassan ocsúdva, kissé szemrehányóan ezt mondja (ezt hallani kellene, nem olvasni): "No de, hékás!" Megölik, s nem tudja, hogy azért hal meg, hogy megismétlődjék egy jelenet.
Scholz László fordítása
FELADVÁNY
[UN PROBLEMA]
Képzeljük el, hogy találnak Toledóban egy arabul írt lapot, és a paleográfusok kijelentik, hogy az annak a Cide Hamete Benengelinek a keze írása, akitől Cervantes a Don Quijoté-t származtatta. Azt olvassuk a szövegben, hogy a hős (ahogy tudjuk, ez a karddal és lándzsával felfegyverzett férfiú Spanyolország útjain kalandozott, s bármilyen ürüggyel bárkivel szembeszállt) számos csatáinak egyikén észreveszi, hogy megölt egy embert. Ezen a ponton megszakad a töredék; az a feladvány, hogy kitaláljuk vagy megsejtsük Don Quijote reakcióját.
Tudomásom szerint három lehetséges megoldás van. Az első negatív jellegű; nem történik semmi különös, mert Don Quijote délibábos világában a halál semmivel se kevésbé köznapibb, mint a mágia, egy emberölés nem kell hogy zavarja azt, aki sárkányokkal és varázslókkal csatázik, vagy azt hiszi, hogy csatázik. A második válasz patetikus. Don Quijoténak sosem sikerült elfelejtenie, hogy ő Alonso Quijanónak, egy csodás történeteket faló olvasónak a képzeletbeli teremtménye; talán örökre kijózanodik tudatos őrültségéből, amikor találkozik a halállal, amikor felfogja, hogy egy álom vitte Káin bűnébe. A harmadik válasz talán a legvalószínűbb. A halott láttán Don Quijote nem képes bevallani, hogy őrültség okozta azt az iszonyú tettet; az okozat valósága alapján azt feltételezi, hogy az ok ugyanúgy valóságos, és Don Quijote sosem fog kitörni az őrültségéből.
Van még egy feltételezés, de az teljesen idegen a spanyol világtól, sőt a nyugati világtól, és egy ősibb, szövevényesebb és fáradságosabb területhez vezet. Don Quijote - aki már nem Don Quijote, hanem a hindusztáni ciklusok egyik királya - az ellenség holtteste láttán megérzi, hogy a gyilkolás és a nemzés olyan isteni, illetve mágikus cselekvés, ami nyilvánvalóan meghaladja az ember szintjét. Tudja, hogy csak látszat a halott, amint a kezében lévő súlyos, véres kard is az, akárcsak ő maga és egész addigi élete, akárcsak a hatalmas istenek és a világegyetem.
Scholz László fordítása
EGY SÁRGA RÓZSA
[UNA ROSA AMARILLA]
A híres-neves Giambattista Marino, akit - hogy egy neki tetsző képpel éljünk - a Hírnév Harsonái egybehangzóan új Homérosznak, új Danténak kürtöltek ki, nem aznap este halt meg, nem is másnap; de az a nem látható és nem hallható eset, mely akkor történt vele, valóban életének legutolsó eseménye volt. Emberünk ott haldoklott, az évek és a dicsőség súlya alatt, a széles, faragott lábú, spanyol ágyban. Könnyen elképzelhetjük - valamivel arrébb - a nyugodalmas erkélyt, mely nyugatra néz, lenn pedig a márványt és a repkényt; a kertet, a lépcsősort, mely tükröződik a négyszögletű medencében. Egy asszony sárga rózsaszálat tett vázába, a férfi néhány verssort mormol kényszeredetten: őszintén szólva kissé már maga is unja őket:
Bíbor a kertekben, s díszes réteken
Tavaszi ékkövek, áprilisi szempár
És akkor megtörtént a megvilágosodás. Marino látta a rózsát, ahogy Ádám is látta a paradicsomban; és érezte, hogy a rózsa önnön örökkévalóságában van, és nem az ő szavaiban, és hogy beszélhetünk róla, vagy utalhatunk rá, de szavakkal ki nem fejezhetjük; és hogy az a sok hosszúkás, hiú kötet, mely aranyló árnyba borítja a szobasarkot, nem a világ képe (mint ahogy hívságában hitte), hanem különálló, a világhoz hozzáadott újabb dolog.
Marinónak a halála előtti estén része volt a megvilágosodásban; annak előtte talán Homérosznak és Danténak is része volt benne.
Xantus Judit fordítása
A SZEMTANÚ
[EL TESTIGO]
Az istállóban - szinte az új kőtemplom árnyékában - szürke szemű, szürke szakállú ember fekszik az állatbűzben: a halált várja, alázattal, mint aki az álmot várja. Könyörtelen, titkos törvényei szerint egyre hosszabbra nyújtja az árnyékokat a nap a szegényes hajlékban, és egyre inkább összemossa őket; kint nedves a föld, az árokban hervadt falevelek, az erdőszélen, a fekete sárban farkasnyomok. Az ember csak alszik, álmodik ott, magában. A vecsernye harangszava költi fel. Anglia tartományaiban az esti harangszó ma már megszokott dolog, de gyermekkorában az ember még látta Woden arcát, az isteni borzadályt és vigasságot, az esetlen fabálványt, melyet római pénzekkel és súlyos kelmékkel aggattak teli, és látta a ló-, a kutya- és a fogolyáldozatot is. Hajnalra vége, és vele együtt vége mindörökre a pogány rítusok utolsó maradványainak; valahogy szegényebb lesz a világ, ha meghal ez a szász.
A teret betöltő dolgok, melyeknek vége szakad, ha meghal valaki, joggal indítanak csodálatra bennünket; de hát minden haldoklóval meghal valami, talán több, végtelen sok valami, hacsak nincs emlékezete a mindenségnek, ahogy a teozófusok gyanítják. Egyszer, egy napon meghalt az utolsó ember, aki még a saját szemével látta Krisztust, a juníni csata és Heléna szerelme is egy ember halálával múlt el örökre. Mi hal meg majd énvelem, majd ha én halok meg, milyen fennkölt vagy milyen esendő formáját veszíti el a világ? Talán Macedonio Fernández hangját, vagy egy pejló képét azon az üres telken, a Serrano és a Charcas utca sarkán, vagy talán egy kénrudacskáét egy mahagóni íróasztal fiókja mélyén?
Xantus Judit fordítása
Hadseregek indultak útnak ebből a városból, hatalmas hadseregek, melyek a dicsőségben még hatalmasabbak lettek. Évek múlva visszajött egy-egy katona, és idegenszerű kiejtéssel elmesélte, hogy mi történt vele valami Ituzaingónak meg Ayacuchónak nevezett helyen. Mindez ma már olyan, mintha meg sem történt volna.
Két zsarnokság volt itt. Az első idején néhányan fehér és sárga húsú őszibarackot árultak: kihajtottak a kocsijukkal az El Plata-i piacról, a bakról kínálgatták a barackot; egy kisfiú felhajtotta a kocsin a takaró csücskét, és unitárius fejeket látott, véres szakállal. A második sokaknak börtön volt és halál; mindenki számára kellemetlen volt, szégyen minden apró cselekedetben, állandó megaláztatás. Mindez ma már olyan, mintha meg sem történt volna.
Valaki, aki minden szót ismert, végtelen szeretettel megfigyelte az errefelé honos növényeket, a madarakat, és meghatározta őket, talán örökre, érces metaforákkal írta le a viharos naplementék, a holdalakzatok hosszú történetét. Mindez ma már olyan, mintha meg sem történt volna.
Az itteni nemzedékek is ismerték azokat a közönséges, de valahogy mégis örök viszontagságokat, melyek anyagot adnak a művészetnek. Mindez ma már olyan, mintha meg sem történt volna; de ezernyolcszázhatvan-valahányban egy ember egy szállodai szobában harcot álmodott. Egy gaucsó megkésel egy barna bőrű férfit, a földre dobja, mint valami zsákot, végignézi, ahogy haldoklik és meghal, felegyenesedik, megtörli a pengét, elköti a lovát és komótosan felszáll, hogy nehogy azt higgyék, hogy menekül. Ez egyszer megtörtént, és még végtelen sokszor meg fog történni; a hadsereg elvonult, és csak egy szánalmas késpárbaj maradt: az ember álma része a közös emlékezetnek.
Xantus Judit fordítása
MUTÁCIÓK
[MUTACIONES]
A folyosón meglátva egy útbaigazító nyilat, arra gondoltam, hogy ez az ártalmatlan jelkép valaha vasból volt, kikerülhetetlen és halálos lövedék, amely behatolt az emberek és oroszlánok testébe, eltakarta a napot Thermopülainál, és hatlábnyi angol földet hagyott örök útravalóul Harald Sigurdarsonnak.
Pár napra rá valaki egy magyar lovas fényképét mutatta, a ló szügyét kígyózó ostorszíj fonta körül. Megtudtam, hogy az ostor, amely valaha a levegőben csattogott, térdre kényszerítve a pusztai bikákat, ma már csak a vasárnapi szerszám hiú parádéja.
A Nyugati temetőben láttam egy vörös márványból faragott, rúnákkal telerótt keresztet, két karja meggörbítve és megnyújtva teljes kört alkotott. Ez a sűrített, magára záruló kereszt egy másikat utánzott, amely viszont, szabad karjaival, azt a vesztőhelyet utánozta, amelyen egy isten szenvedett kínhalált, a "gyalázatos alkotmányt", ahogy szamoszatai Lukiánosz nevezte szarkasztikusan.
Kereszt, ostor és nyíl, az ember ősi eszközei, amelyek mára jelképpé alacsonyodtak vagy jelképpé emelkedtek; nem is tudom, miért csodálkozom rajtuk, mikor semmi sincs ezen a földön, amit el ne törölne a felejtés és meg ne másítana az emlékezet, és mikor senki se tudja, mivé fogja őt is változtatni a jövendő.
Somlyó György fordítása
CERVANTES ÉS DON QUIJOTE PARABOLÁJA
[PARÁBOLA DE CERVANTES Y DE QUIJOTE]
Mikor a király vén katonája megcsömörlött a spanyol hazától, Ariosto földjének tágas tájain keresett nyugalmat, abban a holdbéli völgyben, ahol az álmokkal fecsérelt idő található, meg Mohamed aranyszobrában, amit Montalbán rabolt el.
Enyhe öniróniával kitalált egy hiszékeny embert, aki megzavarodva a sok csodás olvasmánytól, hőstetteket és varázslatokat igyekezett véghezvinni olyan prózai helyeken, mint El Toboso és Montiel.
Don Quijote a valóságtól, Spanyolországtól legyőzötten, 1614-ben halt meg a szülőfalujában. Miguel de Cervantes nem sokkal élte túl.
Mindkettőjüknek, álmodónak és álmodottnak egyaránt két világ szembeállítását jelentette az az egész kaland: a lovagregények valótlan világát szemben a XVII. század hétköznapi, közönséges világával.
Nem gyanították, hogy az idő majd elsimítja köztük az ellentétet, nem gyanították, hogy a jövő majd semmivel sem találja kevésbé költőinek La Manchát, Montielt és a lovag szikár alakját, mint Szindbád kalandsorozatát vagy Ariosto tágas tájait.
Tudniillik mítoszból sarjad az irodalom, s azzal is végződik.
Devoto Klinika, 1955 januárja
Scholz László fordítása
Diodórosz Szikeliótész elmondja egy feldarabolt és szétszórt isten történetét. Ki ne érezte volna már egyszer - egy alkonyi sétán vagy egy múltbéli pillanat felidézésekor -, hogy valami végtelen örökre elveszett?
Az ember elveszítette egyik arcát, visszaszerezhetetlen arcát, s mindenki az a (Rózsa alatt, az empireumban megálmodott) zarándok szeretne lenni, aki Rómában meglátja Veronika-kendőjét, és áhítattal ezt suttogja: "Szent Uram Jézus!... ilyen volt hát az arcod, én Teremtőm!"
Valahol egy úton ez a felirat olvasható egy kőarcon: A Jaéni Krisztus Szent Orcájának Hű Képe; ha valóban tudnánk, hogy milyen volt, megvolna a kulcsunk a parabolákhoz, és tudnánk, hogy az ács fia Isten Fia volt-e.
Pál fénynek látta az arcot, s az a földre döntötte; János teljes erővel tündöklő napnak; Ávilai Szent Teréz sokszor látta, békés fényben fürdött, de sosem sikerült kifürkésznie a szeme színét.
Elfelejtjük ezeket a vonásokat, ahogy a megszokott számokból álló varázsszám is feledésbe merülhet; ahogy a kaleidoszkópban látott kép is örökre eltűnik. Lehet, hogy látjuk, de nem fogjuk fel őket. A földalattin látott zsidó arcél talán Krisztusé; a pénztárnál kinyúló kéz, amely aprópénzt nyújt, talán azoknak a katonakezeknek a mása, amelyek egykor szeget vertek a keresztbe.
Talán a keresztre feszített arc valamely vonása les ránk minden tükörből; talán meghalt, eltűnt az az arc, hogy Isten mindenkiben ott lehessen.
Ki tudja, lehet, hogy ma éjszaka meglátjuk majd az álmok útvesztőiben, de holnap már nem tudunk róla.
Scholz László fordítása, a Dante-idézet Babits Mihály fordítása
A PALOTA PARABOLÁJA
[PARÁBOLA DEL PALACIO]
Azon a napon a Sárga Császár megmutatta palotáját a költőnek. Hosszú sétájuk során maguk mögött hagyták az első nyugati teraszokat, amelyek, mint egy végeérhetetlen amfiteátrum tribünjei, szelíden ereszkedtek alá egy paradicsom vagy egy kert felé. A fémtükrök és a borókasövények sűrű hálózata már előre jelezte a labirintust, amelyben először örömmel tévelyegtek, mintha csak valami játékba elegyedtek volna, később azonban nem minden nyugtalanság nélkül, mivelhogy az egyenes utak észrevehetetlen, bár folytonos hajlatba görbültek, úgy, hogy rejtett köröket alkottak. Éjféltájt a bolygók s egy teknőc hasznos feláldozása folytán kiszabadultak ugyan az elvarázsoltnak tűnő tájékból, de az eltévedettség érzésétől nem szabadulhattak meg, az mindvégig elkísérte őket. Előcsarnokok, udvarok, könyvtárak során haladtak át, s végül egy hatszögű termen, melyben vízióra állt. Egyik reggel egy torony magasából kőembert pillantottak meg, akit aztán soha többé nem láttak viszont. Szantálfa bárkákon több csillogó folyón keltek át, vagy több ízben ugyanazon a folyón. A császári kíséret elvonult, s az emberek mindenütt hódoltak neki. Egy nap kikötöttek egy szigeten, ahol valaki elmulasztotta a hódolatot, mivel még sose látta a Mennyek Fiát. A hóhér lefejezte. Szemük közönnyel tekintett a sok fekete hajra, sok fekete táncra, sok mindenféle bonyolult arany álarcra. A valóság összekeveredett az álommal. Jobban mondva, a valóság az álom egyik lehetősége volt. Lehetetlennek látszott, hogy az egész föld ne merő kert, víz, építészeti csoda és lenyűgöző nagyság legyen. Minden száz lépésre torony hasított az égbe. A szem mindegyiket egyforma színűnek látta, holott a legeslegelső sárga volt, az utolsó pedig skarlátvörös, de oly hosszú volt a soruk, és oly finomak az árnyalatok átmenetei.
Az utolsó előtti torony lábánál történt, hogy a költő (aki csaknem idegenül állt eddig a többieket elkápráztató látványok előtt) felolvasta azt a rövid írását, amely ma elválaszthatatlanul összeforrt a nevével, s amely, a legfinomabb elméjű történészek ismételt állítása szerint, egyszerre szerezte meg számára a halhatatlanságot és a halált. A mű szövege elveszett. Sokan bizonyítottnak veszik, hogy egyetlen verssorból állt, mások, hogy mindössze egyetlen szóból. A hihetetlen s mégis bizonyos az, hogy a költemény teljes egészében és minden legapróbb részletével tartalmazta a roppant palotát, minden híres porcelánjával egyetemben, az alkonyatok fényeit és árnyait és minden boldog vagy boldogtalan percét a végeérhetetlen múlt idők óta benne lakott halandók, istenek és sárkányok minden dicsőséges dinasztiáinak. A jelenlévők némák maradtak, de a Császár így kiáltott: "Elraboltad a palotámat!", s a hóhér vaspallosa lekaszálta a költő életét.
Mások megint másképpen mesélik a történetet. Szerintük a világban nem létezhet két teljesen azonos dolog. Elég volt, hogy a költő fennhangon elmondja versét, és a palotának el kellett enyésznie, mintha az utolsó szótaggal lerombolták vagy villámcsapás érte volna. Világos, hogy az ilyesféle legendák merő irodalmi kitalálások. A költő a Császár rabszolgája volt, s akként is halt meg. Műve azért ment feledésbe, mert megérdemelte a feledést. Utódjai ma is váltig keresik, de sosem fogják megtalálni azt a Szót, amely mindenestül magába foglalja a mindenséget.
Somlyó György fordítása
Nem lakott benne senki, arca mögött (amely még a korabeli gyatra festmények tanúsága szerint sem hasonlít semmi más arcra) és megannyi fantasztikus és túlfűtött szava mögött csupán némi fagyosság rejlett, egy álom, amelyet senki sem álmodott. Kezdetben úgy vélte, mindenki olyan, mint ő, de egy barátja megdöbbenéséből, akinek megpróbálta megmagyarázni ezt az ürességet, rájött, hogy téved, s egyszer s mindenkorra megértette, hogy jobb, ha az egyén nem üt el a fajta jegyeitől. Egy ízben úgy gondolta, hogy talán a könyvekben találhatna bajára írt, és így sajátította el azt a kevés latint és még kevesebb görögöt, amiről egyik kortársa említést tesz. Később felrémlett benne, hogy talán az emberiség egyik ősi szertartásának gyakorlása lehet az, amit keres, és egy hosszú júniusi szieszta alkalmával hagyta, hogy Anne Hathaway ebbe beavassa. Húsz-egynéhány éves korában Londonba költözött. Ekkorra már ösztönösen valakivé álcázta magát, nehogy felfedezzék, hogy senki sem. Londonban felismerte azt a hivatást, amelyre szánva volt, a komédiásét, aki nyílt színen azt játssza, hogy ő másvalaki, olyan emberek gyülekezete előtt, akik azt játsszák, hogy őt másvalakinek hiszik. A bohóc mestersége sajátos boldogsággal töltötte el, talán az elsővel, amit ismernie adatott, de mikor már az utolsó verssor is elhangzott, és az utolsó halottat is eltávolították a színpadról, újra elborította a valószerűtlenség szörnyű érzése. Nem lehetett többé Ferrex vagy Tamerlán, és újra visszaváltozott senkivé. Végső kétségbeesésében támadt az a gondolata, hogy maga találjon ki újabb hősöket és újabb tragikus történeteket. Ily módon, miközben teste a londoni bordélyokban és csapszékekben teljesítette, ami a test rendeltetése, a lélek, amely e testben lakozott, Cézár volt, aki nem törődik a jóslat intésével, Júlia, aki gyűlöli a pacsirtát, és Macbeth, aki a boszorkákkal beszélget a kietlen parton, akik egyben a Párkák is. Senki nem volt egy személyben több ember, mint ez az ember, aki az egyiptomi Próteuszhoz hasonlóan a Létezés minden lehetőségét kimerítette. Olykor egy-egy műve valamelyik félreeső zugában elrejtett némi vallomást, biztosra véve, hogy úgysem értik el; így mondja el Richárd, hogy egy személyben sokak szerepét játszotta, és Jágó különös módon azt, hogy: "Én nem az vagyok, aki vagyok." Létezés, álom és alakítás alapvető azonosságának gondolata nem egy híres hely megírására ihlette.
Húsz éven át kitartott ennél az irányított hallucinációnál, de egy reggel elfogta az undor és a borzadály attól, hogy ennyi királynak kell lennie, aki kard által vész el, és ennyi boldogtalan szeretőnek, aki egymásra talál, elválik és dallamosan haldokol. Ugyane napon elhatározta, hogy eladja színházát. Egy hét se telt belé, hazalátogatott szülőfalujába, ahol viszontlátta gyermekkora fáit és folyóját, de nem hozta őket kapcsolatba ama másikakkal, amelyeket múzsája magasztalt, s melyeket mitológiai utalások és latin kitételek tettek híressé. Végtére lennie kellett valakivé. Nyugalomba vonult impresszárió lett tehát, aki vagyont gyűjtött, és szenvedélyesen érdeklődik a kölcsönök, perek és kisebb uzsorák iránt. Ebben az állapotban diktálta le közismert sivár végrendeletét, amely szándékosan kerül minden patetikus vagy irodalmias vonást. Londoni barátai meg-meglátogatták visszavonultságában. Előttük újra magára öltötte a költő szerepét.
A történet még hozzáfűzi, hogy halála előtt vagy után Isten színe elé járult, és azt mondta neki: "Én, aki annyi ember voltam hasztalan, végre egyvalaki szeretnék lenni, aki én vagyok." Isten hangja így felelt neki egy szélvész közepéből: "Én sem vagyok senki, csak megálmodtam ezt a világot, mint ahogy te megálmodtad művedet, William Shakespeare, és álmom jelenéseinek egyike vagy te is, aki, mint én, mindenki vagy és mint én, senki sem."
Somlyó György fordítása
Az álomban (írja Coleridge) épp azokat a benyomásokat jelenítik meg a képek, amelyeket mi a hatásuknak vélünk; nem azért rettegünk, mert egy szfinx kísért bennünket, hanem azért álmodunk egy szfinxről, mert magyarázatot akarunk adni a rettegésünkre. Ha ez így van, akkor hogy is tudná közvetíteni az álomképek puszta elmondása azt a döbbenetet, elragadtatást, riadalmat, fenyegetést és ujjongást, ami ma éjjel szőtte át az álmomat? Azért megkísérlem elmondani; az, hogy egyetlen jelenetből állt, talán semlegesíti vagy mérsékli az alapvető nehézséget.
A helyszín: a Bölcsészettudományi Kar; az időpont: alkonyat. Egy kicsit (ahogy az az álmokban lenni szokott) minden más volt; némi túlzás módosította a dolgokat. Vezetőket választottunk; jómagam Pedro Henríquez Ureñával társalogtam, aki az ébrenlét-világban már sok-sok éve halott. Egyszerre csak tüntetők vagy utcai zenészek ricsaja zavart meg bennünket. Emberi és állati kiáltozás hallatszott a Bajo felől. Felordított egy hang: "Ott jönnek!", utána pedig: "Az Istenek! Az Istenek!" Négy-öt személy vált ki a csődületből, és elfoglalták az Aula Magna pódiumát. Mindannyian sírva tapsoltunk; az Istenek tértek vissza több száz éves száműzetésből. A pódium felnagyította az alakjukat, s ők hátravetett fejjel, kihúzott mellel, büszkén fogadták a hódolatunkat. Egyikük egy ágat tartott a kezében (az nyilvánvalóan összhangban volt az álmok egyszerű botanikájával); másikuk széles mozdulattal nyújtotta ki a kezét: egy mancs volt; Janus egyik arca gyanakodva figyelte Thot görbe csőrét. Aztán valamelyikük, már nem tudom, ki, talán a taps ingerlő hatására önfeledt kotkodácsolásban tört ki, ami hihetetlenül nyersen, egy kicsit gargalizálásnak, egy kicsit fütyülésnek hangzott. Attól a pillanattól fogva megváltoztak a dolgok.
Az egészet az a (talán túlzott) gyanú indította el, hogy az Istenek nem tudtak beszélni. A több évszázados kegyetlen vándorélet elsorvasztott bennük minden emberi tulajdonságot; az iszlám félhold és a római kereszt könyörtelenül bánt a menekültekkel. A roppant alacsony homlok, a sárgálló fogazat, a ritkás - mulattokra vagy kínaiakra jellemző - bajusz és az állati pofa jól mutatta az olümposzi törzs elkorcsosulását. Ruházatuk nem tisztes, erkölcsös szegénységről árulkodott, hanem a Bajo menti játékbarlangok és bordélyok bűnözői luxusáról. Szegfű piroslott egy gomblyukban; tőr alakja rajzolódott ki egy testhez simuló zakó alatt. Hirtelen megéreztük, hogy ez az utolsó dobásuk, és hogy éppolyan ravaszok, tudatlanok és kegyetlenek, mint az öreg ragadozó madarak, és ha engednénk, hogy elhatalmasodjék rajtunk a félelem vagy a szánalom, végül elpusztítanának bennünket.
Elővettük a súlyos pisztolyokat (egyszerre csak pisztolyok tűntek fel az álomban), és felszabadultan megöltük az Isteneket.
Scholz László fordítása
A XII. század utolsó éveiben, a nappali szürkület és az esti szürkület közt egy párduc szeme előtt feltűnik néhány fatábla, függőleges vasrúd, többféle férfi és nő, egy nagy fal és talán egy avarral telt kőeresz. Nem tudta, nem tudhatta, hogy szeretetre vágyik és kegyetlenségre meg a húsmarcangolás forró élvezetére és a szarvasszagot hozó szélre, de valami szorongatta, valami tiltakozott benne, s akkor Isten így szólt hozzá egy álomban: "Ebben a börtönben kell élned és halnod, hogy egy ember - én tudom, hogy ki - meghatározott számú alkalommal szemügyre vehessen, emlékezetében tartson, és hogy alakodat és jelképedet belevegye egy költeménybe, aminek megvan a kijelölt helye a világegyetem történetében. Rabság a sorsod, de egy szóval majd hozzájárulsz a költeményhez." Isten világosságot küldött - az álomban - a tudatlan állat elméjére, így az megértette az érveit, elfogadta a sorsát, de amikor felébredt, csupán valamiféle homályos belenyugvás, hősi tudatlanság volt benne, mert a világ gépezete túlságosan bonyolult egy együgyű vadállat számára.
Évek múltán Dante Ravennában haldoklott, éppakkora igazságtalanságban és éppakkora magányban, mint bárki más. Isten feltárta előtte - egy álomban - életének és munkájának titkos célját; Dante meglepődve tudta meg végre, hogy ki ő és mi ő, és áldotta a sok keserűséget. A hagyomány szerint, amikor felébredt, úgy érezte, hogy valami végtelen dolgot kapott és vesztett el, amit nem tud majd visszaszerezni, még csak megpillantani sem, mert a világ gépezete túlságosan bonyolult az együgyű ember számára.
Scholz László fordítása
BORGES MEG ÉN
[BORGES Y YO]
Mindig minden a másikkal, Borgesszel történik. Én járok-kelek Buenos Airesben, gépiesen meg-megállok egy kapuboltozat vagy egy patio rácsa előtt. Borgesről postán szerzek híreket, nevével egy tanári pályázaton vagy valami életrajzi lexikonban találkozom. Szeretem a homokórákat, a térképeket, a XVIII. századi tipográfiát, a kávé ízét és Stevenson prózáját; a másik is osztja e kedvteléseimet, bár nem minden leereszkedés nélkül, aminek folytán azok kissé megjátszottnak látszanak. Túlzás volna azt állítani, hogy kapcsolataink rosszak. Én csak azért élek, azért vagyok még mindig életben, hogy Borges nyugodtan sodorhassa tovább irodalmának fonalát, engem viszont ez az irodalom igazol. Készséggel elismerem, hogy sikerült neki néhány valamirevaló lapot írnia, de énrajtam ezek a lapok mit sem változtatnak, bizonyára azért, mert ami jó, senkinek se a tulajdona, még az övé se, csakis a nyelvé és a hagyományé. Máskülönben az én sorsom az, hogy visszavonhatatlanul eltűnjek innen, és csak néhány pillanatomnak adatik meg tovább élnie, őbenne, a másikban. Lassan, de biztosan mindenemet átengedem neki, bár jól ismerem perverz rögeszméjét, amivel mindent meghamisít és eltúloz. Spinoza megértette, hogy minden a világon önnön létében akar tovább élni, a kő örökkétig kő akar maradni, és a tigris tigris. De énnekem Borgesben kell tovább élnem, nem önmagamban (amennyiben egyáltalán vagyok valaki). Pedig az ő könyveiben kevésbé ismerek magamra, mint nem egy más könyvben vagy némely gitár buzgó pengetésében. Évekkel ezelőtt megpróbáltam elszakadni tőle, lemondtam a külvárosi mitológiákról, a térrel és idővel játszottam, de most már ezek a játékok is Borgeshez tartoznak, és nekem valami mást kellene kitalálnom. Életem ilyesformán folytonos menekülés, amelynek során mindent elveszítek, és mindenem vagy feledésbe megy, vagy átmegy az ő tulajdonába.
Nem is tudom, kettőnk közül melyikünk írja e sorokat.
Somlyó György fordítása
AZ AJÁNDÉKOK VERSE
[POEMA DE LOS DONES]
María Esther Vázqueznek
Senki ne süllyedjen könnyig, se gáncsig,
Isten mesteri rendelését látva,
Kinek fejedelmi iróniája
Könyvet adott nekem s hozzá homályt is.
Gazdájává e könyvek városának
Kihúnyt szemet tett, amely csak az álmok
Könyvtárában böngészhet a megszállott
Sorok között, miket a hajnal átad
Sóvárgásának. Már eleve vesztett
Ügy e könyv-zuhogást kínálnia,
Mely végtelen, mint Alexandria
Könyvtárában az elhamvadt tekercsek.
Étlen-szomjan (szól a hellén rege)
Halt a király források s kertek alján;
S nekem céltalan út, bolyongva balgán,
E vak könyvtár minden völgye-hegye.
Lexikon, atlasz, századok, kitárva
Napnyugat s Napkelet, dinasztiák,
Jelek, kozmoszok, kozmogóniák
Várnak a falakon, de mindhiába.
Lassú homályommal a mély homályban
Csak bizonytalanul botozgatok,
Én, aki még a Paradicsomot
Is Könyvtárnak képzeltem hajdanában.
Valami, véletlennek semmiképpen
Nem mondható rendezte így a dolgot:
Valaki más is ugyanitt bolyongott,
Más estéken, könyvekkel a sötétben.
A lassú folyosókon tévedezve,
Szent borzadállyal érzem, az a másik
Vagyok, a halott, hisz ő sántikált itt
Ugyane napokban és ugyanerre.
Kettőnk közül melyikünk szól e dalban,
A többes én, vagy a magányos szerzet?
Mit számít, hogy milyen néven neveznek,
Mikor az átok egy és oszthatatlan?
Groussac vagy Borges, nézem e mesés
Világot, ahogy széthull és kilobban
E gomolygó halvány hamuhalomban,
Mely mint az álom és a feledés.
Somlyó György fordítása
A HOMOKÓRA
[EL RELOJ DE ARENA]
Nyáron a kontúros oszlop vetette
árnyékkal mérhetjük leghelyesebben,
vagy ama folyó vizével, amelyben
Hérakleitosz tébolyunk észrevette.
Az időt, mert a sorsra s az időre
hasonlít mindkettő: a mérhetetlen
nappali árny és a víz a mederben,
mely megállás nélkül folyik előre.
De az idő a sivatagban épp
olyan anyagot talált, nehezet
s lágyat, mely úgy tűnik, csak arra lett,
hogy mérje a halottak idejét.
Így születik a szótármetszetek
allegorikus tárgya, mely a szürke
ószeres lomjai közé kerül be,
hol elkallódott futókkal lehet
együtt a tétlen kardok, száműzött,
poros, homályos távcső-optikák,
ópiumtól kimart szantálpipák -
a véletlen és a semmi között.
Ki nem állt még a szigorú, komor
eszköz előtt, mely Isten jobb kezében
van a kaszával, s mit annyira hűen
utánzott le Dürer valamikor?
Az inverz kúp csúcsán átjutva szép
óvatosan pereg le a homok
- fokozatos arany - telítve ott
univerzuma konkáv üvegét.
Van némi öröm a homokszemek
látványában: ahogy előbb habozva,
majd végül teljesen emberi módra,
kavarogva, mind zuhanni siet.
A korszakok homokjával is így van,
s a homok-történet meg nem szakad;
ott tátong jó- és balsorsod alatt
az öröklét, a tántoríthatatlan.
A homokpergés sosem szünetel.
Én vérzek, nem az üveg. A homok
dicsőítésére mindig van ok,
és vele az élet hagy minket el.
Az űr-időt sejtem meg a homok
láttán: a történelmet, amelyet
tükrök közé zárt az emlékezet,
vagy azt, amit a Léthe elmosott.
A füst- és tűzoszlop, a külviszály,
melyben Karthágó s Róma öldökölt,
Simon Mágus és a hét lábnyi föld,
mit a norvégnak ad a szász király:
e hosszú, finom homok-fonalat
szűri át az óra szűk közepén.
Fölösleges, hogy meneküljek, én,
idő véletlene, múló anyag.
Imreh András fordítása
SAKK
[AJEDREZ]
I
Egy komoly sarokban a partnerek
lassú bábukat vezetnek. A tábla
rideg tere, ahol egymást utálja
két szín, hajnalig nem ad szünetet.
Minden forma sugárzóan merev:
ferde futó és homéroszi bástya,
fegyveres királyné, hátsó király, a
könnyű ló s a paraszt, mely fenyeget.
Elmennek ugyan a játékosok s nem
hagynak az időben még csak nyomot sem,
de a rítus nem szűnik, percre sem.
Keleten lángolt fel e háború -
mára az egész földön csata dúl.
Mint a másik, e játszma végtelen.
II
Masszív bástya, dőlt futó zord vezére,
ravasz paraszt és ösztövér király -
a kockás mezőkön egyik se vár
és a csatából sem húzódna félre.
Nem tudják, hogy a játékos kezébe
került a sorsuk, jó ideje már;
s hogy egy vasszigor, mely fölöttük áll,
leigázza őket, nem veszik észre.
Csakhogy - miként a bölcs Omár tanítja -
a játékos egy másik tábla rabja,
hol fehér nap van, sötét éjszakák.
Isten - játékos - bábuk. Micsoda
Istenen túli isten játssza a
por s idő, álom s halál partiját?
Imreh András fordítása
AZ ESŐ
[LA LLUVIA]
A délután hirtelen kiderül,
mivel esik az eső, permetezve.
Vagy esett. Eső közben a jelenbe
lassan egyre több múlt idő vegyül.
Aki hallgatja, abban felmerül
a rózsa szó, melyből egy röpke percre
virágot varázsolt a vakszerencse,
vagy a vörös szín, leplezetlenül.
Az eső, mely üvegeket vakít,
frissíti sötét szőlőszemeit
egy rég eltűnt külvárosi telek
lugasának. A nedves délután
sóvárgott hangot hoz felém: apám
hangját - visszajön, nem halt mégse meg.
Imreh András fordítása
EGY HAJDANI KÖLTŐHÖZ
[A UN VIEJO POETA]
Kasztília síkját aligha látja
szemed. Egy János-vers, amely nem enged
értelmezést, vonja el a figyelmed,
és szinte észre sem vetted a sárga
alkonyt. A homályos fény delirál, s a
Kelet legszéle mögül kidagad
- mint tükör, melyet betölt a Harag -
a csúfolódó hold, skarlátba mártva.
Felpillantasz és ránézel. De bárha
felrémlik, ki is huny elfeledett
emléked. Lehajtod sápadt fejed,
utadat szomorúan folytatod,
s eszedbe sem jut régi verssorod:
S a vérző hold a sírirat reája.
Imreh András fordítása
A MÁSIK TIGRIS
[EL OTRO TIGRE]
And the craft that createth a semblance.
MORRIS: SIGURD THE VOLSUNG (1876)
Egy tigrisre gondolok. Félhomályban,
szinte eksztázisban nyüzsög a Könyvtár,
és úgy tűnik távolodnak a polcok;
erős lesz, ártatlan, vérmocskos és új,
saját reggelén saját erdejében
otthagyja majd nyomát az általa
névről nem ismert folyópart sarában.
(Az ő világában nincs név, se múlt,
se jövő, csak egy biztos pillanat.)
Barbár távolságokat jár be majd,
s a szagok fonott labirintusában
a pirkadat szagát megszimatolja
és elbódul a szarvas illatától;
a bambuszszálak közt kivehetőek
a csíkok, csontozatát is megérzem
a ragyogó, vibráló bőr alatt.
Hiába hát a konvex tengerek
s a bolygó minden sivataga köztünk;
e házból, egy dél-amerikai,
félreeső kikötőből követlek
és álmodlak, oh, Gangesz-parti tigris.
Nő lelkemben a délután, s azon
tűnődöm, hogy versbéli tigrisem
csupán árnyéktigris, szimbolikus,
irodalmi képek sorozata,
lexikonok reminiszcenciája,
nem a végzetes remekmű, a tigris,
mely Szumátra vagy Bengália napja
vagy változó holdja alatt betölti
henyélés-, szerelem-, s halál-rutinját.
A jelképessel szembeállítottam
a valódi, a melegvérű tigrist,
a bölénycsordákat tizedelőt,
és ma, '59 augusztusában,
kimért árnyék nyúlik el a mezőn,
de már puszta megnevezése és
körülményei feltételezése
száműzi a fikció terepére
az e földi, hús-vér lények közül.
A harmadik tigrist keressük. Ez,
akár a másik kettő, testet öltött
álmom, emberi szavak rendszere,
nem a gerinces, mitológiákon
túli, földi tigris. Mindezt tudom jól,
de valami rám kényszeríti ezt az
értelmetlen, meghatározhatatlan,
ősi kalandot, s állhatatosan
kutatom a délután idejében
a másikat, a nem versbéli tigrist.
Imreh András fordítása
UTALÁS EGY ÁRNYRA AZ 1890-ES ÉVEKBŐL
[ALUSIÓN A UNA SOMBRA DE MIL OCHOCIENTOS NOVENTA Y TANTOS]
Semmi. Csupán Juan Muraña kése.
Csonka történet szürke délutánban.
Fogalmam sincs, miért kísért e késő
órákon a gyilkos, kit sose láttam.
Palermo alacsony volt. Kátyúk és
viskók fölött sárga börtön. Ilyen
vad és barátságtalan helyszínen
járta szégyentelen útját a kés.
A kés. Régen elmosódott az arc.
És a zsoldosból, akinek a cél
a bátorság volt, semmi nem maradt,
csupán egy árny s egy villogó acél.
Csak az idő, melytől kopik a márvány,
ne venne erőt a néven: Muráñán.
Imreh András fordítása
FRANCISCO BORGES EZREDES HALÁLÁRÓL (1833-74)
[ALUSIÓN A LA MUERTE DEL CORONEL FRANCISCO BORGES (1833-74)]
Otthagyom a lován ez alkonyatban,
E percben, mikor a halált kereste,
Hogy egész életének ez a perce
Élje túl őt, fájdalmas diadalban.
Ló és poncho hófehéren vakítva
Tör előre a mezon. A türelmes
Halál vár rá a puskák csövén. Borges
Francisco szomorún kilép a síkra.
Ez kerítette most körül, a kartács.
Ezt látta, a pampát, a véghetetlent.
Ezt látta és hallotta mindig itt lent.
Ezt éli most is, mindennapi harcát.
Hagyom is fenn époszi magasában,
Versem alighogy csak érinti lágyan.
Somlyó György fordítása
LUKÁCS, 23
[LUCAS, 23]
Keresztény, héber vagy egyszerűen
férfi - arca számunkra elveszett;
nevének hallgatag, elfeledett
betűit nem találjuk meg sosem.
Csak úgy tudta, hogy mi a kegyelem,
mint minden megfeszített bandita
Júdeában. Előélete nem
ismert. Végső földi feladata,
a haldoklás s a szitkok közepette
a fülébe jutott, hogy az, aki
a keresztje mellett van megfeszítve,
az Isten, s vakon odaszólt neki:
Emlékezzél meg énrólam, ha jő
a te országod,mire érthetetlen,
de majdan ítéletet hirdető
hang ígérte meg a szörnyű Kereszten
a Paradicsomot. Majd, szót se váltva,
meghaltak, ámde a történelem
folyamán örökké elevenen
él kettejük halála délutánja.
Barátaim, mondjátok meg, mi más
kérethette a Paradicsomot
megaláztatás és gyalázatok
közepette, mint a naivitás,
mely korábban sokszor bűnbe sodorta,
s mely véres sorsának lett okozója?
Imreh András fordítása
Ne féljen senki az olvashatatlan
éjben, hogy eltűnök a fekete
virágok között, odabent a parkban,
ahol sóvárgó szerelmek, henye
alkonyok rendszerét készíti a
madár, amely egyetlen dalt dalol,
a vízkör és a filagória,
a kétes rom s a homályos szobor.
A kapu (rés, mely árnyékrésbe nyit),
tudom, e Verlaine-nek és Herrerának
annyira tetsző por- s jázminvilágnak
jelöli ki reszkető széleit.
Eukaliptoszok gyógy-illata
fűszerezi az árnyékot: e régi,
időn, nyelven túli szag felidézi,
milyen volt a kertes villák kora.
Léptem reménykedve kutatja, hol van
a küszöb. Idáig tart a terasz,
és a sakktáblakockás patióban
kimért ütemben csepeg az eresz.
Az ajtók túloldalán alszanak,
akik, élvezvén az álmok hatalmát,
a látomásos árnyékban uralják
a tág tegnapot s a holt dolgokat.
E régi házban nincsen ismeretlen
tárgy: láttam már a csillámlapokat
a szürke kövön, mely tovább halad
törés nélkül a homályos tükörben,
az oroszlánfejet, mely karikát rág
és a színes katedrálüveget,
amelyben megismeri a gyerek
egy vörös és egy zöld világ csodáját.
Számukra csak saját történetük van -
nincs véletlen, halál. De mindezek
abban a negyedik dimenzióban
zajlanak, amely az emlékezet.
Csak azt tudnám, hogy miért tékozoltam
fontos és kedves dolgaimat el mind,
hogy ma éppoly elérhetetlenek, mint
Ádám rózsái a Paradicsomban?
Ősi, elégikus kábulatot
érzek, ha az a ház eszembe jut,
s fel nem fogom, az idő hova fut,
én, aki idő, vér s halál vagyok.
Imreh András fordítása
ARS POETICA
[ARTE POÉTICA]
Nézni a folyót, mely idő meg víz,
és tudni, hogy az idő is folyó,
s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,
s az arcok is elfutnak, mint a víz.
Az ébrenlétről tudni: másik álom,
mely csak álmodja álmát, s a halál,
melytől a test retteg, az a halál,
a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.
Napról, évről érezni, puszta jelkép,
jelképe csak a napnak és az évnek,
s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek,
mintha kósza hír lenne, zene, jelkép.
Halálban álmot látni, s ha az alkony
jő, benne bús aranyt, ez a költészet,
szegény és halhatatlan. A költészet,
mely visszatér, mint a hajnal s az alkony.
Esténként néha felmerül egy arc,
ránkvillantja egy homályos tükör,
a művészet, akár ez a tükör,
s mit felvillant, a mi arcunk az arc.
Mondják, Ulysses, unva a csodákat,
sírt örömében, látva Ithakát,
a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát
idéz a művészet, nem a csodákat.
Olyan, akár a végtelen folyó,
mely megy s marad, s tükrében ugyanaz
a Hérakleitosz látszik, ugyanaz
s mindig más, mint a végtelen folyó.
Somlyó György fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
Múzeum
[Museo]
A TUDOMÁNY PONTOSSÁGÁRÓL
[DEL RIGOR EN LA CIENCIA...]
Abban a Birodalomban a Kartográfia Tudománya olyan Tökéletességet ért el, hogy egyetlen Provincia térképe betöltött egy Várost, a Birodalom térképe pedig egy egész Provinciát. Idővel azonban ezeket a Hatalmas Térképeket nem találták kielégítőnek, és a Kartográfusok Kamarája akkora Térképet készített a Birodalomról, amekkora maga a Birodalom volt, és azzal pontról pontra egybeesett. A Következő Nemzedékek már kevésbé kedvelték a Kartográfia Tudományát, s úgy látták, hogy Fölösleges az a kiterjedt Térkép, és nem kis Könyörtelenséggel a sorsát a Nap és a Tél Zord Hatására bízták. A Nyugati pusztaságokban még maradt néhány Rom a Térképből, most ott Állatok és Koldusok élnek; az egész Országban nincs más nyoma a Földrajztudománynak.
Suárez Miranda: Bölcs férfiak utazásai, Negyedik Könyv, XLV. fejezet, Lérida, 1658.
Scholz László fordítása
NÉGYSOROS
[CUARTETA]
Sokan mások meghaltak, de mindez a múltban történt,
amely (tudvalevőleg) a legkedvezőbb idő a halálra.
Lehetséges, hogy Jakub Almanszur alattvalója, én is
ugyanúgy meghalok, ahogy meghaltak a rózsák és Arisztotelész?
A Maghrebi Almutászim Diván-jából (XII. sz.)
Somlyó György fordítása
HATÁROK
[LÍMITES]
Van Verlaine-nek egy sora, melyre nem emlékszem,
van egy közeli utca, ahová tilos belépnem,
van egy tükör, mely utoljára látott engem,
van egy ajtó, melyet a világ végéig tartón becsuktam.
Könyvtáram könyvei között - el-elnézem -
van egy, melyet soha többé ki nem nyitok.
Ezen a nyáron töltöm be az ötvenet.
Emészt engem a halál, szakadatlan.
Julio Platero Haedo Följegyzései-ből (Montevideo, 1923)
Kányádi Sándor fordítása
A KÖLTŐ HÍRNEVÉVEL KÉRKEDIK
[EL POETA DECLARA SU NOMBRADÍA]
Dicsőségem csak a mennyei körökével mérhető,
Kelet könyvtárai versengnek verseimért,
emírek küldenek értem, hogy betömjék arannyal a számat,
az angyalok könyv nélkül fújták legutóbbi zadzsalomat.
Munkaeszközeim szorongás és megalázkodás,
azt kivánnám, bárcsak halva születtem volna.
A Hadramauti Abulkászim Diván-jából (XII. sz.)
Somlyó György fordítása
A NAGYLELKŰ ELLENFÉL
[EL ENEMIGO GENEROSO]
Magnus Barfod az 1102. esztendőben általános támadást indított Írország minden tartománya ellen; mondják, hogy a halála előtti estén a következő üdvözletet kapta Muirchertachtól, Dublin királyától:
Arany és vihar küzdjön a te seregeidben, Magnus Barfod.
Szerencse kísérjen csatádban holnap birodalmam földjén.
Kardok szörnyűséges szőttesét szője királyi kezed.
Vörös hattyú legyen étkük a kardoddal szembeszegülőknek,
Lakassanak jól dicsőséggel és vérrel a te számos isteneid.
Diadallal köszöntsön a hajnal téged, király, aki Írföldre léptél.
Számos napjaid közül egy se ragyogjon úgy, mint ez a holnapi.
Mert ez a napod lesz az utolsó. Esküszöm, Magnus király.
Mert mire a nap lehanyatlik, Magnus Barfod, legyőzlek és megöllek.
H. Gering Anhang zur Heimskringlá-jából (1893)
Kányádi Sándor fordítása
Én, aki annyi ember voltam, sose lehettem Az,
Akinek ölelésében elalélt Matilde Urbach.
Gaspar Camerarius, a Deliciae Poetarum Borussiae-ben, VII. 16.
Somlyó György fordítása
Ez egy régi golyó.
1897-ben Uruguay elnökére lőtte ki egy montevideói ifjú, Arredondo, aki előtte hosszú időre elbújt mindenki elől, hogy magányos gyilkosnak tartsák. Harminc évvel korábban ugyanaz a lövedék Lincolnt terítette le egy színész bűnös vagy varázslatos közreműködésével, aki Shakespeare szavai révén már korábban Marcus Brutus, Caesar gyilkosa lett. A XVII. század közepén a bosszú élt vele: a svéd Gusztáv Adolfot gyilkolta meg mindenki szeme láttára egy véres csatában.
Még korábban sok más is volt az a golyó, hisz a püthagóraszi lélekvándorlás nemcsak az ember kiváltsága. Volt selyemzsinór, ami Keleten a vezíreknek jár, volt puska és szurony, ami Álamo védőivel végzett, volt háromszögletű bárd, mely egy királynő nyakára sújtott le, volt néhány sötét szeg, mely a Megváltó testét és a Kereszt fáját járta át, volt méreg, amelyet Karthágó vezére egy vasgyűrűben tartott, volt üde kupa, amelyből egy este Szókratész ivott.
Az idők hajnalán pedig az a kő volt, amelyet Káin vetett Ábelre, és még sok minden más is lesz, amit ma el sem tudunk képzelni, és ami végezhet az emberrel és annak csodálatos, esendő sorsával.
Scholz László fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
A másik, aki ugyanaz
[El otro, el mismo (1964)]
Beatriz Bibiloni Webster de Bullrichnek
I
A hasztalan hajnal egy kihalt utcasarkon talál: túléltem az éjszakát.
Az éjszakák gőgös hullámok, sötétkék, súlyos hullámok, a hordalék minden árnyalatára festve, valószínűtlen és kívánatos dolgokat hordozók.
Az éjszakák szokása: titokzatos ajándékok és visszautasíások, félig-odaadott, félig-visszatartott dolgok, sötét holdudvarú gyönyörök. Így működnek az éjszakák, én mondom neked.
A hullámverés ma éjjel a szokásos rongyokat és szemetet hagyta rám: néhány gyűlölt barátot csevegésre, álomra zenét és keserű hamu füstjét.
Csupa olyasmit, aminek éhes szívem hasznát nem veszi.
A nagy hullám hozott el téged.
Szavak, bármilyen szavak, a nevetésed és te magad, pimaszul és szűntelenül gyönyörű.
Beszélgettünk és te el-elejtetted a szavakat.
A pislogó hajnal városom egyik kihalt utcáján talál.
Elfordult profilod, a nevedet alkotó hangok, nevetésed üteme: ezeket a becses játékokat hagytad rám.
Megforgatom őket ezen a hajnalon, elhagyom, megtalálom; elmondom a kóbor kutyáknak és a kóbor csillagoknak ezen a hajnalon.
Sötét és gazdag életed...
El kell érjelek valahogy, félreteszem a becses játékokat, amiket rámhagytál, rejtett tekinteted, valódi mosolyod kell - magányos, pajkos mosolyod melyet csak hidegtükröd ismer.
II
Mivel tudlak megtartani?
Üres utcákat, reménytelen naplementéket, részeg külvárosok holdjait kínálom neked.
A magányos holdat hosszan bámuló ember keserűségét ajánlom fel neked.
Felajánlom őseimet, halottaimat, a szellemeket, akiket márványban tisztelnek az élők: apám apját, akit Buenos Aires határában öltek meg, tüdejében két golyó, szakállas hulla, tehénbőrbe temették katonái; anyám nagyapját, alig huszonnégy évesen, háromszáz ember élén Peruban - már szellemek nem létező lovakon.
Felajánlom neked könyveim szellemességét, ha van, életem férfiasságát és humorát.
Felajánlom hűségemet hisz hű nem voltam soha.
Felajánlom a magot amit sikerült magamból megmentenem valahogy, a szív lényegét mely szavakkal nem törődik, álmokkal nem üzletel, idő, öröm, balsors nem érintheti.
Felajánlom egy alkonyatkor megpillantott sárga rózsa emlékét, mikor te még meg sem születtél.
Magyarázatokat kínálok magadról, elméleteket magadról, hiteles és meglepő újságokat magadról.
Neked adhatom magányosságomat, sötétségemet, szívem éhét; bizonytalansággal, veszéllyel, bukással próbállak megvesztegetni.
1934
Tóth Éva fordítása
A CIKLIKUS ÉJSZAKA
[LA NOCHE CÍCLICA]
Sylvina Bullrichnak
Tudták Püthagorasz szorgos diákjai:
a csillag és az ember eltűnik, visszatér;
fatális atomokból arany Aphrodité
támad fel s agorák és minden tébai.
Lapitha-mellet ütnek a kentaur-paták át
eljövendő korokban, miközben rátaposnak;
por-Róma örök éjén a Minotaorosnak
bűzös sóhajtozása tölti be palotáját.
Minden álmatlan éj pontosan visszatér.
A kezet, amely itt ír, régi has szüli újra.
Mély szakadék lesz egyszer a vasseregek útja.
(A skóciai David Hume ugyanígy beszélt.)
Visszatérünk-e, mint végtelen szakasza
a periodikus törteknek? Nem tudom.
Csak azt, hogy egy sötét körforgás idevon,
püthagoraszi módon, mindig csak éjszaka,
e külvárosi helyre, egy távoli sarokra,
mely délen, északon s nyugaton is lehetne,
melyet mindig világoskék fal foglal keretbe,
s hol fügefa vet árnyat repedt járdabetonra.
Itt van Buenos Aires. Az idő, mely szerelmet
hoz másnak s aranyat, nekem e tompított
rózsaszínt hagyja csak, utcagombolyagot,
mely feleslegesen ismétli őseimnek
nevét: Solert, Suárezt, Cabrerát, Lapridát...
E nevekben - titokban - köztársaságok és
ébresztők zengenek, reggelek, nyerítés,
katonai halálok s boldog viktóriák.
A gazda nélküli, súlyos, elhagyatott
közterek egy sivár kastély kiöblösült
udvarai, az utcák, melyek nemzik az űrt,
derengő félelem- és álom-folyosók.
A konkáv éj jön, az anaxagoraszi,
visszatér az öröklét belém, emberi testbe,
s vele egy szakadatlan versnek emléke (terve?):
"Tudták Püthagorasz szorgos diákjai..."
1940
Imreh András fordítása
FELTÉTELES KÖLTEMÉNY
[POEMA CONJETURAL]
A felkelő csapatok által 1829. szeptember 22-ikének napján meggyilkolt doktor Francisco Laprida gondolja a halála előtt:
E végső estén zúgó lövedékek.
Fúj a szél s hamvak szállongnak a szélben,
már tűnőben a nap meg e gomolygó
ütközet, s a győzelem másoké lett.
A barbárok győznek, győznek a gaucsók.
Én, aki jogot és törvényt tanultam,
én, Francisco Narciso de Laprida,
én, ki a függetlenség hangja voltam
e kegyetlen tájon, lerongyolódva,
vér és verejték bemocskolta arccal,
remény s félelem nélkül, elveszetten
a Dél végső sánca felé lopózom.
Mint a Purgatórium kapitánya,
kit gyalog szökve, véráztatta síkon
vakított meg s döntött le a halál,
ott, hol egy sötét folyó neve elvész -
így kell elhullnom hát. Mert itt a vég.
Mocsarak félreeső éjszakája
les rám, hogy foglyul ejtsen. Már halálom
sisakjai zihálnak, már keresnek
rémpofákkal, dzsidákkal, paripákkal.
Én, aki más akartam lenni, könyvek,
törvények és szabályok embere,
szabad ég alatt fekszem majd a láp közt;
de keblemet, felfoghatatlanul,
rejtélyes ujjongás dagasztja. Végül
elém áll dél-amerikai sorsom.
E kétségbeejtő estén kinyílik
a léptek sűrű labirintusa,
amit napjaim szőttek a gyerekkor
egy napja óta. Végre felfedeztem
mélyen elrejtett kulcsát életemnek,
Francisco Laprida igazi sorsát,
a hiányzó betűt, ama betöltött
formát, mit Isten eleve tudott már.
Ez éjszaka tükrében tetten érem,
váratlanul, örök arcom. Bezárul
lassan a kör. S várom, hogy így legyen.
Lábam a dzsidák árnyékát tapodja,
már hajszolnak. Halálom rémpofái,
a lovasok, a lovak, a sörények
körülzárnak... Ez az első csapás már,
a kemény vas, mely felhasítja mellem,
a szinte otthonos kés a torokban.
1943
Somlyó György fordítása
EMLÉKLAP SUÁREZ EZREDESNEK, A JUNÍNI GYŐZŐNEK
[PÁGINA PARA RECORDAR AL CORONEL SUÁREZ, VENCEDOR EN JUNÍN]
Kit érdekelnek a nélkülözések,
a száműzetés, az öregedés megaláztatása,
a diktátor terjedő árnyéka a hazán, a ház a Barrio del Altóban,
amit, míg háborúzott, fivérei eladtak, a haszontalan napok
(amiket el akarunk felejteni, amikről tudjuk, hogy elfelejtjük őket),
ha volt egy magasztos óra, nyeregben,
a belátható juníni pampán, akár a jövő színpadán,
mint hogyha a jövő a hegyek amfiteátruma volna.
Kit érdekel az áramló idő, ha sodrásában egyszer
felbukkant egy eksztatikus, teljes délután.
Tizenhárom évig szolgált az amerikai háborúkban. Végül a szerencse
Uruguayba vetette, a Río Negro vidékére.
Alkonyattájt esetleg arra gondolt,
hogy számára virágzott az a rózsa:
Junín vérvörös csatája, az örök pillanat,
amelyben a lándzsák összeértek, a hadparancs,
a kezdeti veszteségek s a csatazaj közepette
a nyers hang (amely őt magát lepte meg legjobban),
saját hangja, ahogy a peruiakat támadásba küldi,
a fény, a roham lendülete és a vérveszteség,
a seregek őrjöngő labirintusa,
a lándzsás ütközet, amelynek során egyetlen lövés sem dördült,
a spanyol, akin átverte vasát,
a győzelem, a boldogság, a kimerültség, egy álom kezdete
és a mocsarakban haldokló emberek
és a kétségtelenül történelmi jelentőségű szavakat kiejtő Bolívar
és a már nyugati nap és a víz és a bor visszanyert íze
s a halott, akinek a csata eltaposta arcát...
E sorokat dédunokája írja, s a vér
távolából elér hozzá egy hallgatag hang:
- Kit érdekel az én juníni ütközetem, ha dicső emlék csupán,
vizsgára megtanulandó dátum, helyszín az atlaszokban.
Az ütközet örök és megvan a látható,
trombitás hadseregek pompája nélkül;
Junín két civil, akik az utcasarkon egy zsarnokot átkoznak,
vagy egy börtönben haldokló homályos férfi.
1953
Imreh András fordítása
MÁTÉ 25, 30
[MATEO, 25, 30]
A Constitución első hídja és lábaimnál
a vaslabirintusokat szövő vonatok csattogása.
Pára és füttyjelek mászták meg az éjszakát,
mely egyszer csak az Utolsó Ítélet lett. A láthatatlan horizont felől
és lényem középpontja felől végtelen hang
mondta e dolgokat (nem szavakat, ezek már
az én szegényes, átmeneti változataim az egyetlen szóra):
- Csillagok, kenyér, nyugati és keleti könyvtárak,
kártyalapok, sakktáblák, galériák, tetőablakok és pincék,
a földön járkáló emberi test,
éjjel, halál beállta után növekvő körmök,
feledékeny árnyék, serényen sokszorozó tükrök,
az idő legfinomabb formájának, a zenének hajlásai,
a brazil-uruguayi határ, lovak és reggelek,
egy bronz súly és a Grettis-saga egy példánya,
algebra és tűz, véredben a juníni lovasroham,
népesebb napok, mint a Balzacéi, a lonc illata,
szerelem, közelgő szerelem és elviselhetetlen emlékek,
az álom mint elásott kincs, a bőkezű véletlen
és az emlékezet, amelybe senki nem pillanthat szédület nélkül,
mindez megadatott néked, de még
a hősök ősi tápláléka is:
álnokság, vereség és megaláztatás.
Hiába pazaroltuk rád az óceánt,
hiába a napot, amelyet Whitman elbűvölt szeme látott;
elnyűtted éveid, elnyűttek éveid,
és még mindig nem írtad meg a verset.
1953
Imreh András fordítása
URBINA EGYIK KATONÁJA
[UN SOLDADO DE URBINA]
Már méltatlannak tartotta magát
olyan hőstettre, mint a tengeren;
állása alantas, érdektelen;
bebolyongta durva spanyol honát.
A valótól szabadulni kívánt:
álom-múltban keresgélt, hevesen,
s varázslatosabbat, mint a jelen
Bretagne és Roland ciklusa kínált.
Elnézte a süllyedő napkorongot,
ahogy elömlött a rézszínű fény;
úgy tűnt, magányos, jövőtlen, szegény;
zenéjének nem is volt tudatában:
valami álom legmélyén, agyában
már Don Quijote és Sancho mocorgott.
Imreh András fordítása
HATÁROK
[LÍMITES]
E nyugatra tartó utcák közül
bár fogalmam sincs, melyik, de talán van,
amit gyanútlanul, részvétlenül
én már egyszer s mindenkorra bejártam,
alávetve Annak, aki merev
és titkos és mindenható szabályt szab
minden e változékony életet
alkotó álomnak, formának, árnynak.
Ha nincs semmi, ami ne érne véget,
aztán csak felejtés és "soha már" van,
ki tudja, tudtunkon kívül, de végleg
kitől köszöntünk el ebben a házban?
Leáll az éj, elszürkül az üveg,
s a könyvek oszlopából, amit a
fény csonka árnyként az asztalra vet,
lesz majd, amit nem olvasunk soha.
Van délen pár kapu, ütött-kopott,
nagy kővázával (kaktuszfüge benne):
számomra áthatolhatatlanok,
minta csak egy litográfia lenne.
Valami ajtót bezártál örökre,
és egy tükör hiába őrzi képed;
egy keresztúton hezitálsz: fölötte
négyarcú Janus négy irányba réved.
Van emlékeid között egy, ami
jóvátehetetlenül elveszett;
a szökőkút felé lépteidet
fehér nap, sárga hold nem követi.
Nem mondhatod el azt, amit a perzsa
rózsákról mesélt rég és madarakról,
ha késő délután szórt fény seper, s ha
úgy mondanál valami maradandót.
S a folytonos Rhône s a tó, mindez a
tegnap, amely fölé ma hajolok?
Eltűnik, mint Karthago hamuja,
mit sóval szórtak be a latinok.
Hajnaltájt távolodó tömegek
mormogását hallom majd szüntelen:
elhagy s elfelejt, ami szeretett;
tér, idő, Borges békét hagy nekem.
Imreh András fordítása
Útvesztők, szójátékok és jelek,
kimunkált csekélység, melyből fagy árad:
ez jelentette e jezsuitának,
a stílusbravúr, a költészetet.
Zenétlen lelkébe összeszedett itt
metaforákat, ravasz trükköket;
csodált minden technikát s megvetett
minden emberit és emberfelettit.
Nem hatott rá Homérosz ősi hangja,
s a holdezüst hang, Vergiliusé sem;
nem látta Oidipust száműzetésben,
Krisztus a gerendán meg nem hatotta.
A tiszta csillagokat, mik keletre,
terjedő pirkadatban hunyorognak,
istentelen szavakkal, gúnyolódva
égi rétek tyúkjainak nevezte.
Élt, Isten szerelméről mit se sejtve,
sem a másikról, mely szájakat éget,
s egy nap a Sápadt Nő elébe lépett,
míg Marino strófáit nézegette.
További története ismeretlen;
néhai porhüvelye maradéka
kényre-kedvre rábízatott a sírra,
a lelke pedig mára már a mennyben.
Szemtől szembe Ragyogásokkal és
Archetípusokkal vajon mit érzett?
Tán sírt s így szólt: Micsoda tévedés
az árnyakban keresni eleséget!
Mi történt, mikor felizzott a fény,
s az Igazságba kellett néznie?
Tán megvakította Isten tüze
a végtelen üdv útjának felén.
De van másik megoldás is. Lehet:
a mennyet, témáival bíbelődve
meg sem látta - s csak vibrálnak előtte
az útvesztők, szójátékok, jelek.
Imreh András fordítása
A GÓLEM
[EL GOLEM]
Hogyha (miként a Kratülosz tanít)
a név archetípusa a dolognak,
a rózsa betűi rózsát takarnak,
s a Nílus szóban a Nílus folyik.
Van, mással- s magánhangzókból kirakva,
egy szörnyű név, melyből megtudható
Isten lényege - a Mindenható
betűkkel és szótagokkal takarja.
Ádám s a csillagok tudták a Kertben.
Majd (a kaballisták elmélete
szerint) a bűn rozsdája lepi be,
s hosszú nemzedékekig ismeretlen.
Végtelenül találékony az elme,
ugyanakkor együgyű is nagyon.
A gettó zsolozsmáiban kereste
Isten népe a Nevet egykoron.
Szürkén kószálnak a történelem
homályában mások, árnyak között -
Jehuda Lőw prágai rabbi zöld
emléke burjánzik, elevenen.
Miután Isten tudására vágyott,
kipróbálta a permutációkat,
végignézte a variációkat
s végül saját kezűleg összetákolt
bábuja fölött, hogy így az Idő s Tér
és a Betűk titkára megtanítsa,
kimondta a Nevet, amely a Kulcs, a
Kapu, a Visszhang, a Vendég s a Kastély.
Mint aki morajló világra nyit
álmos szemet, a bálvány érthetetlen
világot látott, gazdagot színekben,
s félénken megmozgatta tagjait.
Fokozatosan eszmélt rá (miként mi),
hogy a Még, Majd, Tegnap, Most, Itt meg Ott,
a Jobb, Bal, Én, Te, Ők és Amazok
hanghálója egészen bekeríti.
(Istenség-szerepben a kaballista
a Gólem gúnynevet adta a lénynek;
Sólem remek kötetében e tények
tudományosan is le vannak írva.)
A kötél; az én lábam; a tiéd -
a világegyetemben így vezette
a rabbi és valamit el is ért:
a szörny a zsinagógát felseperte.
Lehet gyanakodni betűhibára,
vagy rosszul ejthették a Szent Nevet;
a tanítvány nem szólalt meg, hiába
tanított a mester s mesterkedett,
hanem kutya-, sőt, még inkább dolog-
mint emberszerű szemével követte,
hogy a szűk lakásban a rabbi merre,
éppen melyik helyiségben mozog.
Elég hátborzongató volt a Gólem:
a rabbi macskája elbújt előle.
(Habár a macskát nem említi Sólem,
a legkisebb kétségem sincs felőle.)
Isten felé nyújtózott, gyermeteg,
majmolta áhítatát Istenének,
vagy bárgyú vigyorgással összegörnyedt,
s úgy hajlongott, mint a keletiek.
Ijedt gyöngédséggel nézte a rabbi.
Minek kellett - gondolta ezalatt -
megalkotni e szenvedő fiat
s a higgadt tétlenséget hátrahagyni?
A jelek végtelen sorát mi végre
növelni még? Az örökkévalóban
legombolyodót mért bonyolítottam,
új okot s okozatot hozva létre?
A halvány fény s szorongás idejében
elgondolkozva nézte Gólemet.
Ki mondja meg, hogy mit érezhetett
prágai rabbiját bámulva Isten?
1958
Imreh András fordítása
A TANGÓ
[EL TANGO]
- Hol vannak? - kérdi az elégia
azokról, akik már rég nincsenek,
mintha volna egy hely, ahol lehet
Ma a Tegnap, s nem kéne múlnia.
- Hol vannak - ismétlem - a galerik,
melyek poros, eldugott helyeken
lerakták a bátor, könyörtelen
kés szektájának az alapjait?
Hol lehetnek ők, az elfeledettek,
akiknek nem volt sok szerepük, és
akik féltékenység, haszonlesés
és gyűlölet nélkül is ölre mentek?
A legendájuk halvány rózsaként még,
vagy mint kihunyó parázs, néha-néha
fellobbanthatja talán Balvanera
és a Corrales bátor csőcselékét.
Miféle sötét sikátorban és
sivár másvilágon lakik Muraña,
az egykori sötét árny durva árnya,
a valahai palermói kés?
S akin a szentek könyörüljenek meg,
hol lehet a testvérgyilkos Iberra,
aki Piszét, mert többet ölt, kinyírta
a sínen, s így lettek örökre kvittek?
Lassan a tőrök mitológiája
semmivé foszlik az emlékezetben;
és az eposz egyre szegényesebben
épül be a bűnügyi krónikákba.
Másik parázs, más rózsa is ragyog,
és a hamuban őrzik őket épen:
a fennhéjázó késelők kezében
a tőrt, a súlyosat s hallgatagot.
Bár nem élték túl a tőrt s az időt
(a másik tőrt): sárba hulltak szegények,
ma, időtlenül és halottan ők
a halálon túl a tangóban élnek.
A zenében, a dolgos és konok
gitárhúrokban, melyek egyre mondják
a naiv bátorságról a milongát:
hogy az milyen ünnepélyes dolog.
Ló- és oroszláncsapat hajtja sárgán
a körhintát s közben visszahangzanak
Arolas és Greco tangóinak
dallamai, amelyekre a járdán
táncoltak volt egy pillanatra régen,
a múlt ok és okozat nélküli,
elveszett dolgok ízével teli
szigetén, a felejtés tengerében.
Az akkordokban patiók között
futólag észrevett lugas zenél.
(És a gyanakodó falak mögött
egy tőrt és egy gitárt őriz a Dél.)
Ördöngös egy szélroham ez a tangó,
könnyű az évekkel dacolnia;
a por-idő ember nem oly kitartó,
mint ez a habkönnyű melódia,
mely csak idő. A tangó lehetetlen
múltat kreál, amely zavaros és
igaz: hogy meghaltunk verekedés
közben egy sarkon egy kihalt negyedben.
Imreh András fordítása
EGY RÓZSA ÉS MILTON
[UNA ROSA Y MILTON]
A minden rózsa-generációk
közül, mik az idők mélyébe vesztek,
hadd mentsek meg a feledéstől egyet,
egy nyomtalant és jeltelent a sok
volt dolog közt. A sors engem szemelt
ki arra, hogy elsőnek megnevezzem
e halk virágot, e végső-egyetlen
rózsát, mit Milton arcához emelt,
bár nem látott. Ó, te, egy régi kertben
nyíló bíbor, fehér vagy sárga rózsa,
varázsold múltadat sosem-mulóra,
hogy feltündökölhess ebben a versben,
arany-, vér- vagy ivorszínben lobogva,
mint a kezében, láthatatlan rózsa.
Somlyó György fordítása
ODÜSSZEIA, HUSZONHARMADIK ÉNEK
[ODISEA, LIBRO VIGÉSIMO TERCERO]
A vaskard már a bosszú kénytelen
munkáját teljesen végigcsinálta;
pihen a durva dárda és a lándzsa,
a fajtalan vérétől fényesen.
Odüsszeusz egy isten és a szürke
szelek és a tengerek ellenére
hazatért asszonyához, szigetére,
Árész lármájából megmenekülve.
A hitvesi ágyon elszenderedvén
pihen a királyné királya mellén,
de hol van ő, akinek éjjele
bolyongás volt, bolyongás nappala,
úgy kódorgott, mint egy kivert kutya,
azt állítván, hogy neve: Senkise?
Imreh András fordítása
EGY 1899-ES KISMESTERHEZ
[A UN POETA MENOR DE 1899]
Hogy maradjon egy verssor délutánra,
amikor a szomorú óra vár ránk,
s neved kapcsolódjon össze a halvány
árnyakkal s az arannyal. Ezt kívántad.
Milyen heves szenvedéllyel csiszoltad
a nap legvégén furcsa verssorod,
amit mindaddig, míg a föld forog,
az alkony furcsa kékje igazolhat.
Hogy sikerült-e, nem is sejthetem,
s azt sem, hogy éltél-e, ködszerű bátyám,
de egyedül vagyok, és azt kívánnám,
hogy könnyű árnyékod most itt legyen
e fáradt szavak alakulatán,
ami talán maga a délután.
Imreh András fordítása
TÖREDÉK
[FRAGMENTO]
Kard, hajnali fagyban kovácsolt vaskard,
ékírásos kard,
hangját nem hallja majd, szavát nem érti senki igazán,
balti kard, a melyről Northumbria énekel.
Jég és tűz,
mondják majd a költők.
Kard, amely királyról majd királyra száll,
s egy álom örökli majd aztán.
Kard, hűséges az utolsó óráig
- s a Végzet tudja azt az órát -,
kard, majd egyszer beragyogja a csatát.
Egy kézbe illő kard,
a szép csatán és seregeken vezér,
a kézbe illő kard,
farkasok fogát, holló
kegyetlen csőrét vörösre festő,
a kézbe illő kard,
aranyra majd vöröset tékozol,
a kézbe illő kard,
az aranyágyban fekvő kígyóra majd halált hoz,
a kézbe illő kard,
birodalmat nyer majd s veszít birodalmat,
a kézbe illő kard,
a lándzsaerdőt majd végleg ledöntő.
Beowulf kezébe való kard.
Takács Zsuzsa fordítása
PÁRIZS, 1856
[PARÍS, 1856]
Hozzászoktatta a hosszú betegség
A halálváráshoz. Rettegett volna
Kimenni újra a napi zsivajba
Az emberek közé. Tudta, leverték.
Heine Henrik ama folyóra gondol,
Az időre, mely egyre távolabb lesz
E hosszú félhomálytól, s e keserves,
Emberre és zsidóra szabott sorstól.
Ama gyönyörű dallamokra gondol,
Miknek hangszere volt, de tudva tudja,
Nem a fáké s madaraké a trilla,
Az időn sarjad, a kósza napokból.
Nem mentenek meg csalogányaid, nem,
Arany éjben dalolt virágaid sem.
Somlyó György fordítása
A kő-hátán-kő, útált falu képét
örökké élővé halála tette,
szent borzadállyal azt idézte egyre,
a böjt fekete óráin kiváltkép.
Mint aki sűrű borba belekóstol,
a Zsoltárok, Salamon Éneke,
másfajta édesség nyűgözte le,
s magába itta Izráelt e borból.
Övé lett sorsa. Hallotta a hangot
Mint hegytetőn égő csipkebokorból
Mózeshez egykor titkos hang, az Úr szólt,
őneki szíve mondta a parancsot.
Bár tudnám mindig emlékét idézni!
A többit glóriája elbeszéli.
Takács Zsuzsa fordítása
A PILLANAT
[EL INSTANTE]
Hol vannak a századok, hova lett
a tatárok álmodta álom a kardról,
hol vannak a ledőlt erős falak, hol
az Ádám fája, és hol ama szent Fa?
Csak a jelen van. Az emlékezésben
épül fel az idő. Csalóka renddé
az óra teszi. A történelemnél
nem kevésbé értelmetlen az év sem.
A virradat s az éj közt riadalmas
fények, gondok, gyötrelmek szakadéka,
s amely az éj hámló tükrébe néz ma,
más, mint tegnap, nem ugyanaz az arc az.
Törékeny és örök az elfutó ma.
Hiába vársz más mennyre, más pokolra.
Lator László fordítása
Nemlétező csak egy van. A felejtés.
Az Isten gondol érccel és salakkal,
prófétai Emlékezete nem csal,
a múlt s jövendő holdja Abban elfér.
Leltára teljes. Arcodból a tükröd,
mit két alkony közt ezer változatban
mutatott tegnap, s holnap visszatükröz,
megőrződik híven és változatlan.
Memóriája más-más üvegében
a mindenség látszik részben-egészben.
Keserves folyosói folytatódnak,
kapui sorra zárulnak előtted;
az alkony másik oldalát keresd meg,
az Őstípust s a Fényt ott láthatod csak.
Takács Zsuzsa fordítása
Forogjon számban a vers, a spanyol,
hogy a szörnyű ítéletet kimondja,
amit hirdetett Seneca latinja:
hogy minden a férgekhez vándorol.
Zengje újra a halvány hamvakat,
a halál nagykönyvét, s hogy szónoki
királynője győztes lába alatt
hevernek a dicsekvés zászlai.
De nem. Megtagadni nem volna szép
azt, mi porhüvelyemnek drága volt.
Tudom, nincs felejtés; s a veszteség,
minden áldott, habár számomra holt
dolog az örökkévalóban ég:
e tűz, e kora este és e hold.
Imreh András fordítása
A zsidó, áttetsző finom kezével
csiszolgatja a homályban a lencsét,
hideg az este, tele rettegéssel.
(Az esték mind olyanok, mint az esték.)
De mintha nem is törődne a kézzel,
sem a jácintokkal a gettószéli
sápatag kertben ez a méla férfi,
aki világos útvesztőbe kémlel.
Hírnév nem zaklatja: álomban látott
tükörkép, mely tükröz egy másik álmot,
s a leányzók riadt szerelme sem.
Mítosztól, hasonlattól végre ment lett,
egy nehéz lencsét csiszol: végtelen
térképét a Minden Csillaggal Egynek.
Somlyó György fordítása
SPANYOLORSZÁG
[ESPAÑA]
A szimbólumokon túl,
túl az évfordulók pompáján s hamuján,
túl a beteges nyelvészen, aki a
magát Don Quijoténak álmodó
s végül Don Quijotévé át is vedlő hidalgó történetében
nem az örömet és a barátságot látta meg, hanem az archaizmusok tárát, a közmondások gyűjteményét -
mibennünk élsz, hallgatag Spanyolország.
A nyugati legelőkön, Montanában
vassal átvert vagy puskával leterített
bölény Spanyolországa,
Spanyolország, ahol Odüsszeusz a Hadészba alászállt,
ibérek, kelták, karthágóiak és Róma Spanyolországa,
a skandináv ősöktől származó,
kőkemény vizigótoké,
akik bár kibetűzték Ulfilasnak, a falvak pásztorának
írását, ám el is feledték,
az iszlám, a kabbala
és a Lélek Sötét Éjszakájának Spanyolországa,
az inkvizítoroké, akik
lehajtott fejjel tűrték a hóhér sorsát,
bár lehettek volna vértanúk is,
Spanyolország, amely a hosszú kaland során annyi
tengeri silabizált ki, megzabolázván sok vad birodalmat,
s amely itt, Buenos Airesben folytatódik,
most, 1964 júliusában, estefelé,
a másik gitár Spanyolországa, a szemtelen,
nem az alázatos Spanyolhon, hanem a miénk,
patiok, megszenteli kövű
katedrálisok és kápolnák Spanyolországa,
a férfiasság és tartalmas barátság Spanyolországa,
oktalan vakmerőség hazája -
akár el is feledhetünk,
ahogy saját múltunkat is elfeledjük,
úgyis továbbélsz mibennünk,
a vér otthonos szokásaiban,
Acevedo- és Suárez-őseimben,
Spanyolország,
folyók, kardok és megsokszorozódott nemzedékek édesanyja,
végtelen, végzetes.
Imreh András fordítása
ELÉGIA
[ELEGÍA]
Ó, Borges sorsa:
hajózott a világ tengerein,
vagy az egyetlen, magányos, többnevű tengeren,
járt Edinburghban, Zürichben, a két Córdobában,
Kolumbiában és Texasban,
visszatért múló nemzedékek múltán
nemzetségének ősi földjére,
Andalúziába, Portugáliába meg ama grófságokba,
ahol szász küzdött dán ellen, s vérük keveredett,
eltévedt a nyugodt, vörös londoni labirintusban,
megöregedett sok-sok tükörben,
kereste hiába szobrok márványtekintetét;
vizsgált kőnyomatokat, enciklopédiákat, atlaszokat,
látta mindazt, amit emberek látnak,
halált, szürke hajnalt, pusztát,
hunyorgó csillagot,
és nem látott semmit, vagy szinte semmit,
csupán egy Buenos Aires-i lány arcát,
egy arcot, melynek nincs szüksége, hogy emlékezzenek rá.
Ó, Borges sorsa,
tán nem különösebb a tiednél.
Bogotá, 1963
Asztalos Lajos fordítása
Volt-e a Kert, vagy álom szállt a Kertre?
A homályban ez a kérdés tolult
ajkamra, vigaszul: a nyomorult
Ádám valaha nagyúr lehetett-e?
nem volt más, csak csalóka szemfényvesztés,
Isten álma. Immár a fényes Éden
megfakult fajunk emlékezetében,
de én tudom, hogy volt, s örökre lesz, és
ha nem is nekem. Az én büntetésem
e megrögzött föld és vérfertezésben
sarjadt Káin-Ábel-háborúsága.
De mégis csak nagy dolog volt szeretni,
boldognak lenni, lábunkat betenni
az élő Kertbe, csak egy napra bárha.
Somlyó György fordítása
EGY PÉNZDARABHOZ
[A UNA MONEDA]
Hideg, viharos éj volt, mikor Montevideóból kihajóztam
Mikor a Dombot megkerültem,
a hajóhídról egy pénzdarabot
vetettem a vízbe, megcsillant, és a sáros habokba merült,
fényholmit, melyet elragadott az idő s a sötétség.
Éreztem, hogy ez már megmásíthatatlan,
hogy hozzátettem a bolygó történetéhez
kér párhuzamos sort, folyamatost, tán végtelent:
a magam szorongásból, szerelemből, céltalan hányattatásból
szőtt sorsát, s azét a fémkorongét,
melyet a hullámok a lágy mélységnek adtak,
vagy a szászok és vikingek hulladékát
még egyre rágó távoli tengereknek.
Virrasztásom és álmom minden pillanatához
a vak pénzdarabé kötődik.
Olykor furdal a lélek,
és olykor irigyellek,
hogy, mint mi, az idő labirintusában
vagy, s nem tudod, hogy ott vagy.
Lator László fordítása
ÚJABB KÖLTEMÉNY AZ AJÁNDÉKOKRÓL
[OTRO POEMA DE LOS DONES]
Köszönetet szeretnék mondani
az okok és okozatok isteni labirintusának
a változatos teremtményekért,
melyek benépesítik e különös világot,
az értelemért, mely örökösen
a labirintus térképéről álmodik,
Heléna arcáért és Odüsszeusz kitartásáért,
a szerelemért, amiben úgy látunk másokat,
ahogy az istenség láthatja őket,
a kemény gyémántért és a lágy vizért,
az algebra pontos kristálypalotájáért,
Angelus Silesius misztikus érméiért,
Schopenhauerért,
aki talán ismerte a világ megfejtését,
a tűz lobogásáért,
amit emberfia nem nézhet ősi borzongás nélkül,
a kaobafáért, a cédrusért és a szantálért,
a kenyérért és a sóért,
a rózsa rejtélyéért,
amely színt termel, bár sose látott színt,
1955 néhány napjáért és esteléért,
a durva pásztorért, aki a síkon
terelgeti a barmokat s a hajnalt,
a montevideói reggelért,
a barátság művészetéért,
Szókratész utolsó napjáért,
a szavakért, amiket
két kereszt között
válthattak egy alkonyon,
az Iszlám álmáért, amely ezer és egy
éjszakán át kitartott,
s azért a másik álomért, amely a poklot,
a tisztítótűz tornyait
s a diadalmas mennyeket bejárta,
Swedenborgért,
aki az angyalokkal társalgott London utcáin,
a bennem találkozó
ősi titkos folyamokért,
a nyelvért, amelyet századokkal ezelőtt beszéltem Northumbriában,
a szászok kardjáért és hárfájáért,
a tengerért, ezért a tündöklő pusztaságért,
amely ismeretlen dolgok titkos jegye
s a vikingek sírfelirata,
az angol szavak zenéjéért,
és a német szavak zenéjéért,
az aranyért, mely felragyog a versben,
a tél eposzáért,
egy sose olvasott könyv címéért: Gesta Dei per Francos,
a madárnál ártatlanabb Verlaine-ért,
a kristály prizmáért és a bronz nehezékért,
a tigris csíkjaiért,
San Francisco és Manhattan égbenyúló tornyaiért,
a texasi reggelért,
a sevillaiért, aki az Erkölcsi Levél-t szerezte,
s akinek, óhajtása szerint, nem ismerjük a nevét,
a córdobai Senecáért és Lucanusért,
akik a spanyol nyelv előtt
megírták az egész spanyol irodalmat,
a sakk bizarr geometriájáért,
Zénón teknőcéért és Royce atlaszáért,
az eukaliptuszfa orvosság-szagáért,
a nyelvért, amely bölcsességet tud tettetni,
a felejtésért, amely eltörli vagy megmásítja a múltat,
szokásainkért,
melyek megkettőznek és igazolnak minket, mint a tükör,
a reggelért, amely a kezdet igézetével kecsegtet,
az éjszaka sötétségéért és asztronómiájáért,
a többiek bátorságáért és boldogságáért,
a jázminokban vagy egy régi kardban
hirtelen megérzett hazáért,
Whitmanért és Szent Ferencért, akik már megírták a költeményt,
a tényért, hogy a költészet kimeríthetetlen
és elvegyül a teremtmények összességével
és sosem fog eljutni utolsó soráig
és minden ember számára más,
Frances Haslamért, aki bocsánatot kért fiaitól,
hogy oly sokára hal meg,
az álmot megelőző percekért,
az álomért és a halálért,
ezekért a titkos kincsekért,
a meghitt ajándékokért, amiket nem is említek,
a zenéért, mely az idő titokzatos alakja.
Somlyó György fordítása
Én én vagyok, de én vagyok a más is,
a holt, ki egy véremmel és nevemmel;
vagyok e kósza úr, s vagyok az ember,
ki feltartotta a puszták dzsidáit.
Nem voltam itt, s visszatérek Junínba,
Borges-ős, a te Junínodba. Hallod,
árnyék vagy hamu, ezt a csonka hangot,
vagy belefojtod mély bronz álmaidba?
Tán az én hiú szememmel szemléled
katonáid Junínját, ezt az époszt,
a fát, amit ültettél, a vidéket,
s benn a népséget, a rabolva tékozt.
Némi bánattal enyhített rideg vér -
ki mondja meg, milyen voltál s ki lettél?
Junín, 1966
Somlyó György fordítása
1649 EGY REGGELE
[UNA MAÑANA DE 1649]
Megy népe között Carlos. Jobbra-balra
tekint. Elhárítja, hogy támogassák
a kíséret tagjai. A hazugság
nyűgétől örökre megszabadulva
megy: nem a feledésbe - a halálba.
Tudja, hogy király. Várják fegyverekkel;
iszonyatosan valódi a reggel.
Nem fél. Rég megtanította a kártya,
hogy állandóan közönyös legyen.
Több csepp nem fér élete poharába;
hogy vesztőhelyen áll, érdektelen.
Méltóságteljes. Neki nem Bírája
a hadbíró. Szalutál könnyeden
és mosolyog. Már annyiszor csinálta.
Imreh András fordítása
A város mintha csődtörténetem
s megaláztatásaim tere lenne;
e házban ért utol a naplemente
s e téren vártam feleslegesen.
Itt történtek meg az összekuszált
múlt s a világos jelen átlagos
ügyei, és lábam itt rója most
követhetetlen labirintusát.
Itt reméli a hamuszínű este,
hogy a reggel új gyümölcsöt terem;
itt tűnik majd el, összekeveredve
a végső árnnyal árnyam, könnyeden.
Nem szerelem - rettegés köt ide;
talán ezért szeretem ennyire.
Imreh András fordítása
A TŐR
[EL PUÑAL]
Margarita Bungénak
A fiókomban van egy tőr.
Toledóban kovácsolták, a múlt század végén; Luis Melián Lafinur adta az apámnak, az meg magával hozta Uruguayból, Evaristo Carriego is többször a kezébe fogta.
Aki meglátja, az biztosan el is játszik vele; látszik, hogy már régóta kereste: a keze mohón ragadja meg a szunnyadó markolatot; az engedelmes-hatalmas penge pontosan illeszkedik bele a hüvelybe.
De a tőr mást akar.
Nem csak amolyan egyszerű fém-szerkezet: egy bizonyos célra találták ki és készítették el, valahogy örök: ez az a tőr, mellyel tegnap este Tacuarembóban megöltek valakit, ez a tőr, mellyel megölték Caesart. Ölni akar, vért akar ontani.
Az íróasztalom fiókjában, fogalmazványok és levelek közt a tőr egyre csak álmodik: egyszerű tigris-álmot; és a kéz, ha megfogja, fellelkesül, mert fellelkesül a fém: érzi, hogy ha valaki megfogja, abban felébred a gyilkos, a gyilkos, akinek szánták.
Néha sajnálom. Mennyi keménység, mennyi hit, mennyi békés, mennyi ártatlan gőg; az évek meg csak múlnak, hasztalan.
Xantus Judit fordítása
A HALOTT VAGÁNYOK
[LOS COMPADRITOS MUERTOS]
A nagycsarnok falának dőlve vállal
a Paseo de Julio-i árnyak
örökké testvér-árnyakkal vitáznak,
vagy épp az éhség nőstényfarkasával.
Amikor a lemenő nap kiélez
minden árnyékot a külvárosokban,
visszatérnek, végzetesen, halottan
az alkonyhoz, a kurvákhoz, a késhez.
Itt élnek még kocsmai történetekben;
járásmódokban; ahogy bongva, halkan
peng még egy húr; arcokban; füttyszavakban;
kis dolgokban és kétes sikerekben.
Szőlőlugasok otthonos terében,
amikor egy kéz gitárt hangol éppen.
Imreh András fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |
Hat húrra
[Para las seis cuerdas (1965)]
KÉT FIVÉR MILONGÁJA
[MILONGA DE DOS HERMANOS]
Gitár szóljon, és dal zengjen
rég letűnt késcsillogásról,
kockázásról és alsósról,
kupákról, lóversenyekről,
costa bravai seregről
s Camino de las Tropasról.
Lássunk egy régi mesét, hogy
megérthessék a gyengébbek;
meg nem alkuszik a végzet
- ezért senki meg ne feddje -,
na, érzem már, hogy ma este
Délről jönnek az emlékek.
Nos, urak, élt két Iberra,
két híresen kemény ember,
elsők harcban, szerelemben:
a két halált megvető,
félelmetes késelő;
s most mindkettő ott hever, lenn.
Három dolog van, mi megront:
a kapzsiság, a kevélység,
meg a hírnév, a dicsőség,
ha az ember él-hal érte -
Juan Ibarra hát megérte:
mindenhol öccsét körözték.
S mikor belátta, hogy öccse,
magasan fölötte szárnyal,
nem bírta tovább cérnával
és csapdába csalta ott lenn -
a Costa Brava negyedben
végzett vele pisztolyával.
Késlekedés és sietség
nélkül a sínre fektette,
hogy elüsse a vonat.
Az öcs fej nélkül maradt,
s bátyja ezt épp így tervezte.
Hát így szól ez a történet
legjobb tudásom szerint;
Káin megöli megint
Ábelt - s ez nem ér már véget.
Imreh András fordítása
JACINTO CHICLANA MILONGÁJA
[MILONGA DE JACINTO CHICLANA]
Emlékszem. Balvanerában
volt, réges-rég, éjszaka.
Beszélgettünk, s elhangzott egy
név: Jacinto Chiclana.
Volt még szó utcasarokról,
s megemlítődött egy kés;
évek távolából látszik
a villanó késelés.
Ki tudja, miért keres
engem e név égre-földre?
Tudni szeretném, milyen volt
maga a név viselője.
Magas, talpig úriember
- így látom -, igen kimért;
képes uralkodni hangján
s kockáztatni életét.
Még szilárdabb léptű férfit
előtte a föld nem termett;
senki sem ismerte jobban
a háborút s a szerelmet.
Kert és patio fölött
a balvanerai tornyok,
és a véletlen halál, mely
egy utcasarkon rárontott.
Arcokat nem, ámde látok
sárga utcafény alatt
egy késkígyót, s hogy két ember
vagy két árnyék összecsap.
Tán abban a pillanatban,
amikor a késbe dőlt,
arra gondolt, hogy egy férfi
nem húzhatja az időt.
Csak Isten ismerheti
hűséges természetét;
én csak azt énekelem meg,
mit jelent nekem a név.
Van egyvalami a földön,
mit nem bánunk meg soha:
mégpedig, ha életünkben
bátrak voltunk valaha.
Megéri bátornak lenni,
nincs remény, mely hiú volna;
ezért hát szóljon Jacinto
Chiclanáért e milonga.
Imreh András fordítása
ALBORNOZ MILONGÁJA
[MILONGA DE ALBORNOZ]
Kiszámolta a napot már,
már az óráról is döntött
Az, ki dolgában nem ismer
se utóbbot, se előbböt.
Megy hát Albornoz, dudolgat
Entre Ríos-i milongát,
széles nagy kalpagja alól
nézi, mit e hajnalon lát,
nézi ezt az ezernyolcszáz-
kilencvenes mái hajnalt:
lent a Retiro lapályán
vége-hossza nincs a dalnak,
csóknak, hajnali zsugáknak,
s nagy balhéknak a zsarukkal,
itteniekkel meg annyi
koszos jöttment pereputtyal.
Vesztére esküdt a környék
minden kis és nagy zsiványa,
s most a Dél egy utcasarkán
áll, egy kurta késre várva.
Nem is egy kés az, de három,
mielőtt még a nap felkel,
már itt vannak, s mit tehetne,
ellenáll, ha tud, az ember.
De egy arcizma se rándult,
mikor átjárta a penge;
úgy halt meg Alejo Albornoz,
mintha oda se figyelne.
Hiszem, örülne, ha tudná,
hogy itt milongába szedték
legendáját. Az idő, az
csak feledés és csak emlék.
Somlyó György fordítása
MANUEL FLORES MILONGÁJA
[MILONGA DE MANUEL FLORES]
Manuel Flores halni megy.
Nem éppen világ csodája,
a halál régi szokás,
oly sokunk makacs szokása.
Mégis fáj, hogy életem
közeleg immár a véghez,
hisz oly örökösnek indult,
oly otthonos, olyan édes.
Nézem a kezemet reggel,
rajt az eret kanyarogva,
olyan ámuldozva nézem,
mintha nem az enyém volna.
Holnap eljön a golyó,
s a feledés vele együtt.
Megmondta Merlin, a mágus;
meghalunk, mert megszülettünk.
Szemeim mi mindent láttak,
míg bokros utam követtem!
Ki tudja, mit fognak látni,
ha Krisztus ítél fölöttem.
Manuel Flores halni megy.
Nem éppen világ csodája,
a halál régi szokás,
oly sokunk makacs szokása.
Somlyó György fordítása
Vissza a nyitólapra. | Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez. |