Jared Diamond: Miért élvezet a szex?
5. FEJEZET
Mire jók a férfiak?
A férfi szerepének evolúciója
Tavaly figyelemre méltó levelet kaptam egy távoli város egyetemének
professzorától, melyben tudományos konferenciára hívott meg. Nem ismertem a
levél íróját, még azt sem tudtam kitalálni a nevéből, hogy férfi vagy nő az
illető. Cseppet sem vágytam a részvétellel járó hosszú repülőútra és az
egyhetes távollétre otthonról; ám megragadott a levél ígéretes és minden
szempontból kifogástalan fogalmazása. Ha a konferencia megszervezése is
ilyen gördülékenyen és lényegretörően sikerül, gondoltam, akkor csakis
érdekfeszítő lehet. Némi habozás után végül elfogadtam a meghívást.
Utolsó kételyem is elenyészett a rendezvényen, mely minden ízében olyan
izgalmasnak bizonyult, ahogy megsejtettem. Ráadásul nagy gondot fordítottak
az ülésen kívüli tevékenységem elrendezésére is; lehetőséget biztosítottak
vásárlásra, madárfigyelésre, régészeti lelőhelyek meglátogatására, és
banketteket is tartottak. A mesteri szervezés és az virtuóz meghívólevél
mögött álló professzorról kiderült, hogy nő. Ráadásként a konferencián
tartott ragyogó előadásához és végtelenül rokonszenves személyiségéhez, az
életemben látott leggyönyörűbb nő volt az illető.
Az egyik bevásárló-kiruccanáson, melyről háziasszonyunk gondoskodott,
ajándékokat vásároltam a feleségemnek. A kalauzolásomra rendelt egyetemi
hallgató nyilvánvalóan a vendéglátónknak is beszámolt ezekről a
vásárlásokról, mert szóba hozta, amikor mellé telepedtem a banketten.
Meghökkenésemre így szólt: "Az én férjem soha nem ajándékoz meg semmivel!"
Mint mondta, ő maga korábban vásárolt ajándékokat a férfinak, de felhagyott
vele, amikor rájött, hogy nem lel viszonzásra.
Később az asztal túloldalán valaki az új-guineai paradicsommadarakról
folytatott helyszíni kutatásaim felől kérdezősködött. Elmeséltem, hogy a hím
paradicsommadarak nem segítenek a fiókák nevelésében, hanem minél több
nőstényt elcsábításának szentelik az idejüket. Ismételt meglepetésemre
vendéglátónk kifakadt: "Mint minden férfi!" Hozzátette, hogy az ő férje még
mindig jobb a legtöbb férfinál, mert legalább nem gáncsolja felesége szakmai
törekvéseit. Estéi többségét azonban a hivatali munkatársaival tölti, ha a
hétvégeken történetesen otthon van, akkor a tévét nézi, és eszébe se jut,
hogy segíthetne a háztartási munkákban és a két gyermekük nevelésében.
Háziasszonyunk többször is megkérte, hogy legyen a segítségére; végül
feladta a kilátástalan nógatást, és felfogadott egy házvezetőnőt. Ami azt
illeti, nincs semmi szokatlan ebben a történetben. Csak azért őrzi ilyen
kitartóan az emlékezetem, mert ez a nő olyan gyönyörűnek, rokonszenvesnek és
tehetségesnek bizonyult, hogy joggal feltétezhetnénk, az a férfi, akit
kitüntetett a vonzalmával, igyekszik minél több időt a társaságában tölteni.
Ám még mindig elégedettebb volt az otthoni állapotokkal, mint a feleségek
többsége. Amikor dolgozni kezdtem az új-guineai fennsíkon, gyakran
felbőszültem a nőkkel szembeni durva bánásmód láttán. Azok a házaspárok,
akikkel a dzsungelösvényeket járva találkoztam, rendszerint tűzifa,
zöldségek és egy csecsemő terhe alatt görnyedező asszonyból és kényelmesen,
egyenes derékkal bandukoló férjből álltak, és a férfiak az íjukon és a
nyílvesszőiken kívül soha nem cipeltek semmit. A férfiak vadászútjai
legfeljebb ürügyet jelentettek afféle kanmurira, azt a csekély zsákmányt
pedig, amit ejtettek, ők maguk mindjárt el is fogyasztották a dzsungelben. A
feleségeket adták-vették, és eltaszították a hozzájárulásuk nélkül.
Később azonban, amikor nekem is megszülettek gyerekeim, és magam is
terelgettem a családomat a sétáinkon, arra gondoltam, hogy most már jobban
megértem a családjuk mellett peckesen vonuló új-guineai férfiakat. Azon
kaptam magam, hogy peckesen vonulok a gyerekeim mellett, és minden
figyelmemet annak szentelem, hogy ne bukjanak orra, ne kószáljanak el, és
más baleset se érje őket. A hagyományos új-gunieai férfiaknak még
körültekintőbbnek kell lenniük, hiszen összehasonlíthatatlanul nagyobb
veszélyek leselkednek a gyermekeikre és feleségükre. Ezek a látszólag
gondtalan, a teher alatt roskadozó feleség oldalán ballagó férfiak látják el
az őrök és a védelmezők szerepét; a kezüket szabadon tartják, hogy
késlekedés nélkül elő tudják kapni az íjat és a nyilat, ha rajtuk ütnének
egy másik törzs lesben álló harcosai. (De a férfiak vadászútjait és a
feleségek adásvételét továbbra sem tudom elnézően szemlélni.)
A kérdés, hogy mire jók a férfiak, egy sor érzékeny reakciót vált ki
társadalmunkban, és úgy hangozhat, mint egy ostorcsapás. A nők nehezen
viselik a férfiak önfeláldozó viselkedését, ám nem mulasztják el bírálni
azokat a férfiakat, akik előbbrevalónak tartják a saját érdeküket a
feleségük és a gyermekeik érdekeinél. A fenti kérdés az antropológusok
számára is felvet egy jelentős elméleti problémát. Ha a párjuknak és az
ivadékoknak nyújtott szolgálat alapján ítéljük meg, akkor az emlősfajok
többségének hímjei a spermájuk befecskendezésén kívül a világon semmire nem
jók. A párosodás után elválnak a nősténytől, aki aztán egymaga viseli az
utód táplálásának, védelmének és nevelésének minden terhét. Az emberhímek
különböznek (rendszerint, vagy legalábbis többnyire) abban, hogy a közösülés
után a párjukkal és az ivadékukkal maradnak. Az antropológusok általában
feltételezik, hogy a férfiaknak az ebből a viselkedésmódból fakadó
többletszerepe döntően hozzájárult fajunk ismérveinek kialakulásához. Az
érvelés pedig a következőképp hangzik.
A férfiak és a nők gazdasági szerepe minden fennmaradt vadászó-gyűjtögető
társadalomban eltérő (ebbe a kategóriába tartozik valamennyi emberi
társadalom a földművelés tízezer évvel ezelőtti megjelenéséig). A férfiak
több időt töltenek nagy testű állatok vadászatával, míg a nők növényi
táplálék és kis állatok gyűjtésével foglalkoznak, és gondozzák a gyerekeket.
Az antropológusok ezt a mindenütt fellelhető elkülönülést hagyományosan
olyan munkamegosztásnak tekintik, mely megfelel a szorosan vett család közös
érdekeinek, ilyenformán az együttműködés bevált stratégiáját képviseli. A
férfiak az asszonyoknál alkalmasabban nyomon követik és elejtik a nagy testű
állatokat, azon nyilvánvaló ok miatt, hogy nem cipelnek magukkal szopós
gyermekeket, és hogy átlagosan izmosabbak. Az antropológusok csaknem
egyöntetű nézete szerint a férfiak azért vadásznak, hogy hússal lássák el
feleségüket és gyermekeiket.
Hasonló munkamegosztást a modern ipari társadalmak is ismernek: sok nő
még mindig több időt szentel a gyermekgondozásnak, mint a férfiak. Bár a
férfiaknak manapság már nem a vadászat a fő elfoglaltságuk, sok esetben még
mindig ők hordják az élelmet a házastársuknak és a gyermekeiknek, pénzkereső
állásuk révén (ahogy az amerikai nők nagy többsége is). Ilyenformán a
"kenyérkereső" kifejezés mélyreható, ősi értelmet hordoz.
A vadászok által szolgáltatott húsellátást tekintik az emberhímek
megkülönböztető funkciójának, melyben csak igen kevés emlőstársunkkal - a
farkasokkal és az afrikai vadkutyákkal - osztozunk. Ezt a sajátosságot az
emberi társadalmak másik két egyetemes sajátosságával hozzák összefüggésbe,
nevezetesen azzal a ténnyel, hogy a férfi és a nő a közösülés után is együtt
marad, és családot alkot, valamint hogy az embergyerekek (ellentétben a
kicsi emberszabású majmokkal) az elválasztásuk után még sok éven át
képtelenek önállóan megszererezni a táplálékukat.
Ebből az elméletből, ami oly nyilvánvalónak tűnik, hogy a helytállóságát
magától értetődőnek szokták tekinteni, két egyértelmű következtetést lehet
levonni az emberi vadászatról. Először is, ha a vadászat fő célja a vadász
családjának ellátása hússal, akkor a férfiaknak olyan vadászstratégiát kell
követniük, ami a legtöbb hús megszerzését eredményezi. Azaz meg kellene
figyelnünk, hogy több kilogramm húst ejtenek-e naponta a férfiak, ha nagy
tesű állatok után járnak, mint amennyit kis állatokra vadászva vinnének
haza. Meg kellene továbbá vizsgálnunk, hogy a vadász a feleségének és a
gyerekeinek viszi-e a zsákmányát, vagy legalábbis nekik kedvez-e a zsákmány
elosztásánál azokkal szemben, akik nem a hozzátartozói. Nos, mennyiben igaz
ez a két állítás?
*
Bármilyen meghökkentő is, igen ritkán ellenőrizték az antropológia ilyen
alapvető feltételezéseit. Talán nem meglepő, hogy e tekintetben az elsőség
egy nőt, Kristen Hawkest, a University of Utah antropológusát illeti. Hawkes
vizsgálatai főként a paraguayi északi aché indiánok élelelemhozamának
mennyiségi mérésein alapultak, mely vizsgálatot Kim Hillel, A. Magdalena
Hurtadóval és H. Kaplannal közösen végezte. Hawkes Nicholas Blurton Jones és
James O'Connel társaságában a tanzániai hadza törzs körében is folytatott
kutatásokat. Először tekintsük meg, milyen eredményre vezetett az achéknál
végzett vizsgálat.
Az északi achék valaha kizárólag vadászattal és gyűjtögetéssel
foglalkoztak, és továbbra is az őserdőben töltik a legtöbb idejüket, noha az
1970-es években elkezdtek letelepedni a missziós földművelő telepeken. Az
általános emberi mintának megfelelően, az aché férfiak a nagy testű állatok
- a pekari és a szarvas - vadászatával foglalkoznak, és nagy mennyiségű
mézet gyűjtenek méhodvakból. A nők apróra törik a maniókacserjéből nyert,
keményítőt tartalmazó rostanyagot, gyümölcsöket és rovarlárvákat gyűjtenek,
és gondozzák a gyerekeket. Az aché férfi zsákmányának mennyisége napról
napra változik: ha sikerül leterítenie egy pekarit, vagy talál egy vadméh-
fészket, abból sok ember számára jut élelem, ám a vadászattal töltött napok
egynegyedén egyáltalán nem ejt semmit. Ezzel szemben a nők nyeresége
kiszámítható, és alig változik, mert hogy mennyi maniókaliszthez
(tápiókához) jutnak, az leginkább csak attól függ, hogy mennyi időt szánnak
a megtörésére. A nő mindig számíthat rá, hogy elegendő mennyiséget szerez
magának és a gyermekeinek, akkora nyeresége azonban soha nem lesz, hogy
másokat is tápláljon.
Hawkes és a kollégái tanulmányának első meglepő eredménye a férfiak és a
nők stratégiájával elért hozam közötti különbségre vonatkozott. A csúcshozam
természetesen sokkal magasabbnak bizonyult a férfiak esetében, mint a
nőknél, minthogy egy-egy férfi napi zsákmánya elérhette a 40.000 kalóriát,
ha szerencsésen leterített egy pekarit. Ám a nők egy főre jutó átlagos napi
hozama (10.356 kalória) sokkal magasabb volt, mint a férfiaké (napi 4.663
kalória). A látszólagos ellentmondásnak az az oka, hogy a dicsőséges
napokat, amelyeken a férfi leterít egy pekarit, számbelileg felülmúlják azok
a szégyenteljes napok, amikor üres kézzel tér haza.
Hosszú távon tehát az aché férfiak jobban járnának, ha maguk is a
maniókatörés földhözragadt "női munkáját" végeznék, ahelyett hogy a vadászat
izgalmának szentelnék magukat. Minthogy a férfiak erősebbek a nőknél, ha így
döntenének, naponta több kalóriát tartalmazó rostot törhetnének meg. Miután
a magasabb, de teljességgel kiszámíthatatlan nyereség után törik magukat, az
aché férfiak arra a szerencsejátékosra emlékeztetnek, aki a főnyereményre
pályázik: hosszú távon a szerencsejátékos jobban járna, ha bankba tenné a
pénzét, és begyűjtené az unalmasan kiszámítható kamatot.
A másik meglepetés az volt, hogy a sikeres aché vadászok nem elsősorban a
feleségüknek és a gyerekeiknek viszik haza a húst, hanem nagylelkűen
szétosztogatják. Ugyanez érvényes a férfiak által talált mézre is. Az
általános osztogatás eredményeként minden élelem háromnegyedét, amit egy
aché elfogyaszt, a szorosan vett családon kívül álló személy szerezte.
Nem nehéz rájönni, miért nem vadászik az aché nő nagyvadakra: nem
töltheti az időt távol gyermekeitől, és nem engedheti meg magának a
kockázatot, hogy akár egyetlen napon is ne ejtsen zsákmányt, mert azzal a
szoptatást és a terhességét is veszélyeztetné. De miért húzódoznak a férfiak
a maniókatöréstől, miért érik be inkább a vadászat alacsonyabb
átlaghozamával, és miért nem viszik haza a zsákmányt a feleségének és a
gyerekeknek, ahogy azt az antropológusok hagyományosan elfogadott felfogása
megkövetelné?
Ez az ellentmondás világosan mutaja, hogy mégsem a felesége és a gyerekei
érdekei indítják az aché férfit nagyvad-vadászatra. Mikor Kristen Hawkes
felvázolta nekem ezeket a paradoxonokat, elfogott a balsejtelem, hogy a
tényleges magyarázat kevésbé fennkölt, mint a hím "kenyérkereső" misztikája.
Úgy éreztem, meg kell védenem férfitársaimat, és olyan magyarázatot
találnom, ami visszaállíthatná hitemet a hím stratégia gáncstalanságában.
Először azt kifogásoltam, hogy Kristen Hawkes kalóriában mérte a
vadászzsákmányt. A valóságban bármely táplálkozásban némileg járatos tudatos
Olvasó tudja, hogy nem minden kalória azonos értékű. A nagyvad-vadászat
célja talán a fehérjeszükséglet kielégítése, ami sokkal értékesebb a tápióka
szerény szénhidrátjánál. Az aché férfiak becsben tartott zsákmányai között
nemcsak a fehérjegazdag hús szerepel, hanem a méz is, melynek a szénhidrátja
minden molekulájában éppen olyan szegényes, mint a maniókából nyert
keményítőé. Míg a kalahári kung szan (tévesen "busman") férfiak nagyvadak
után járnak, a kung szan nők összegyűjtik és elkészítik a monogongo-
mogyorót, ezt a kitűnő fehérjeforrást. Míg a új-guineai alföld vadászó-
gyűjtögető férfiai rendszerint hiábavaló kengurukeresésre vesztegetik
napjaikat, addig a feleségek és a gyerekek előreláthatólag elegendő
mennyiségű fehérjét gyűjtenek halak, patkányok, lárvák és pókok formájában.
Akkor viszont miért nem követik asszonyaik példáját a kung szan és az új-
guineai férfiak?
Aztán azon kezdtem tűnődi, nem valamiféle rendellenesség-e az aché
férfiak kirívóan eredménytelen vadászata a mai vadászó-gyűjtögető népek
körében. Az inuit (eszkimó) és a sarkvidéki indián férfiak vadászképességei
kétségkívül nélkülözhetetlenek, különösen télen, amikor nagyvadakon kívül
nem is igen akad vadászható állat. Az achékkal ellentétben, a tanzániai
hadza férfiak magasabb eredményátlagot érnek el nagyvadak vadászatával, mint
a kis állatokéval. Ám az új-guineai férfiak, akárcsak az achék, ragaszkodnak
a vadászathoz, habár roppant alacsony a hatékonyságuk. És a hadza vadászok
is ragaszkodnak hozzá, a mérhetetlen kockázat ellenére - ugyanis átlagosan
huszonkilenc vadászattal töltött napból huszonnyolcon egyáltalán nem ejtenek
zsákmányt. Egy hadza család igencsak sokat koplalna, ha arra kellene várnia,
hogy a családfő megnyerje a szerencsejátékát, és leterítsen végre egy
zsiráfot. Ráadásul a hadza vagy az aché vadász a zsákmányolt húst nem tartja
fenn a családjának, az a kérdés tehát, hogy a nagyvad-vadászat hozama
magasabb vagy alacsonyabb-e, mint az alternatív stratégiáké, a család
szempontjából merőben akadémikus elmélkedés. A nagyvad-vadászat mindenesetre
nem a leghasznosabb módja a család élelmezésének.
Még mindig férfitársaim felmentésén tűnődve így elmélkedtem: a hús és méz
osztogatásának lehet-e az a célja, hogy a kölcsönös önzetlenség eszközével
kompenzálja a zsákmányban mutatkozó egyenetlenségeket? Azaz számíthatok rá,
hogy csak minden huszonkilencedik napon ejtek el egy zsiráfot, és
ugyanekkora a vadásztársaim esélye is; de mindannyian különböző irányokba
indulunk el, és valószínűsíthetően mindegyikünk egy másik napon ejti el a
maga zsiráfját. Ha a sikeres vadászok megegyeznek abban, hogy megosztják
egymással és egymás családjával a húst, mindannyian gyakran töltik meg a
hasukat. Ennek a logikának a szellemében a vadászok a legjobb vadászokkal
osztanák meg a fogásukat, akiktől más napokon a legbiztosabban számíthatnak
viszonzásra.
Valójában azonban a sikeres aché és hadza vadászok a környéken
mindenkivel megosztják a zsákmányukat, akár jó, akár kilátástalanul ügyetlen
vadász az illető. Ebből adódik a kérdés, hogy egyáltalán miért foglalkozik
az aché és a hadza férfi vadászattal, hiszen akkor is kikövetelheti a
részét, ha ő maga soha nem ejt semmit. És másfelől, miért kellene vadásznia,
amikor úgyis szétosztogatja minden zsákmányát? Miért nem gyűjti inkább a
mogyorót és a patkányokat, amit hazavihetne a családjának, és senkivel sem
kellene megosztania? Kell lennie valamilyen közönséges, hogy úgy mondjam,
alantas indítéknak a vadászatra, amit szem elől tévesztettem abban az
igyekezetben, hogy valamilyen dicséretes okot találjak.
Másik lehetséges védhető álláspontként arra gondoltam, hogy a hús
szétosztása segít a vadász egész törzsén, mely nyilvánvalóan csakis közösen
virágzik vagy éppen pusztul el. Nem elég tekintettel lennünk a saját
családunk boldogulására, ha a törzs többi tagja éhezik, és nem képes
elhárítani az ellenséges törzsek támadását. Ez a lehetséges motívum azonban
visszavezet az eredeti ellentmondáshoz: hogy az egész aché törzs a lehető
legtöbb táplálékhoz jusson, annak az a legbiztosabb útja, ha mindenki
lealacsonyodik a jó öreg, megbízható maniókatöréshez, valamint a gyümölcsök,
rovarok és lárvák gyűjtéséhez. Akkor a férfiaknak nem kellene vesztegetniük
idejüket egy-egy nagyon is esetleges pekarira.
Egy végső nekifutásban, hogy családi értékeket fedezzek fel a férfiak
vadásztevékenységében, eltöprengtem, milyen jelentősége lehet a vadászatnak
a férfiak oltalmazói szerepkörének fényében. Sok territoriális állatfaj
hímjei - mint az énekesmadarak, az oroszlánok és a csimpánzok - rengeteg
időt töltenek a területük bejárásával. Az ilyen őrjáratok többféle célt is
szolgálnak: észlelni és elűzni a szomszédos territóriumokból behatoló
rivális hímeket; megfigyelni, vajon alkalmas-e a helyzet a szomszédos
territóriumokon a behatolásra; észlelni a ragadozókat, amelyek a hím párját
és utódait fenyegethetik; és figyelemmel kísérni a táplálék és más
erőforrások időszakos változásait. Ugyanakkor, akárcsak a zsákmány után járó
emberi vadászok, ők is ügyelnek az egész populációt érintő potenciális
veszélyekre és lehetőségekre. Ráadásul a vadászat alkalmat kínál a harci
képzettség csiszolására, amit a férfiak a törzsük védelmében hasznosíthattak
az ellenséggel szemben.
A vadászatnak kétségkívül igen lényeges ez a szerepe. De
elkerülhetetlenül felveti a kérdést, milyen közelebbről meghatározható
veszélyeket igyekszik észlelni a vadász, és kinek az érdekeit igyekeznek így
elősegíteni. Míg az oroszlánok és más nagy húsevők a világ bizonyos részein
veszélyt jelentenek az emberre, a hagyományos vadászó-gyűjtögető emberi
társadalmakra a legnagyobb veszélyt vitathatatlanul a rivális törzsek
vadászai jelentették. Az ilyen társadalmak férfiai időszakos háborúkba
keveredtek, melynek a célja a másik törzs férfi tagjainak a megölése volt. A
legyőzött rivális törzs foglyul ejtett asszonyait és gyerekeit vagy
megölték, vagy feleségként és rabszolgaként birtokba vették. A legrosszabb
esetben tehát a járőröző vadászokat úgy tekinthetjük, mint akik a saját
genetikai érdekeiket igyekeznek érvényesíteni a rivális férfi csoportok
rovására. A legjobb esetben feleségük és gyermekeik oltalmazóinak
tüntethetjük fel őket, de leginkább a más férfiak formájában jelentkező
veszély ellen. Még ez utóbbi esetben is nagyjából egyensúlyban állna a kár
és a haszon, amit járőröző tevékenységükkel a felnőtt férfiak hoznak a
közösségük számára.
*
Ilyenformán csúfosan összeomlott valamennyi nekirugaszkodásom, hogy az aché
nagyvad-vadászatot a férfiak ésszerű és áldozatkész hozzájárulásának
állítsam be a feleségük és a gyermekeik jólétéhez. Kristen Hawkes aztán
emlékeztetett néhány fájdalmas igazságra azzal kapcsolatban, hogy egy aché
férfi miként juttatja magát (a feleségével és a gyermekeivel szemben)
különféle előnyökhöz a zsákmánya révén, azon kívül, hogy jóllakik.
Kezdjük azzal, hogy az achék körében, akárcsak más népeknél, nem
ismeretlen a házasságon kívüli szex. Aché asszonyok tucatjai, akiket
megkértek, hogy nevezzék meg a gyerekek közül 66-nak a potenciális apját
(azaz a szexpartnereiket a fogamzás időpontja körül), gyermekenként
átlagosan 2,1 férfit neveztek meg. Egy 28 aché férfiból álló mintából a nők
gyakrabban neveztek meg a szeretőikként jó vadászokat, mint olyanokat,
akiket csapnivaló vadásznak tartanak, és a jó vadászokat nevezték meg a
gyerekek többségének apjaként.
A házasságtörés biológiai jelentőségének megértéséhez idézzük fel a
szaporodási biológiának a 2. fejezetben tárgyalt tényeit, melyek bemutatták
az alapvető aszimmetriát a férfi és a nő érdekei között. Több szexpartner
semmivel nem járul hozzá a nő reproduktív eredményességéhez; ha egyszer a
nőt megtermékenyítette az egyik férfi, egy másik férfival folytatott
szerelmeskedés nem eredményez újabb csecsemőt, legalábbis kilenc hónapon át,
és valószínűleg még néhány évig vadászó-gyűjtögető életforma szoptatás
menstruációkimaradása idején. Ám a házasságtörés néhány percében egy
egyébként hűséges férfi megduplázhatja utódai számát!
Most vessük össze a két eltérő vadászstratégiát követő férfiak
szaporodási eredményességét, Hawkes meghatározásával élve, az "ellátó" és a
"hetvenkedő" stratégiát folytatókét. Az ellátó vadász kifejezetten a
táplálékért vadászik, mérsékelten magas hozammal, és nagyjából a manióka
őrlésének és a patkányok gyűjtésének kiszámíthatóságával. A hetvenkedő nagy
testű állatokra vadászik; a haszontalanul eltöltött napok sorában csak
esetenként üti meg a főnyereményt, következésképp alacsonyabb az átlagos
hozama. Átlagosan az ellátó típusú vadász viszi haza a legtöbb élelmet a
feleségének és a gyerekeinek, bár soha nem jut annyi felesleghez, amennyiből
másokat is élelmezhetne. A hetvenkedő átlagosan kevesebb élelmet visz haza a
családjának, alkalmanként viszont rengeteg húst tud megosztani másokkal.
Nyilvánvaló, hogy ha a nő a genetikai érdekeit a gyerekek számával méri,
akiket az önállóságukig tud nevelni (ami nem csekély mértékben attól függ,
hogy mennyi élelmet tud nyújtani számukra), akkor jár a legjobban, ha az
ellátó vadászhoz megy feleségül. Ugyanakkor az érdekeit szolgálja az is,
hogy legyenek hetvenkedő szomszédai, akiktől alkalmi házasságtörő szexért
cserébe kiegészítő húsellátásra tesz szert magának és a csemetéinek. Az
esetenkénti dúskálás jóvoltából a hetvenkedő a törzs egészének körében is
népszerű.
Ami az illeti, hogy egy férfi hogyan tudja a legjobban érvényesíteni a
genetikai érdekeit, a hetvenkedő ugyanúgy élvez előnyöket, mint ahogy
hátrányokat is elszenved. Az egyik előnyt a soron kívüli utódok jelentik,
akiket házasságtörő kalandjai során nemz. A hetvenkedő a házasságtörésen
kívül is nyer bizonyos előnyöket, nevezetesen a törzs megbecsülését. A
húsajándékai a többiek miatt szívesen fogadják, ha a szomszédságukba
költözik, és jutalomképpen feleségül adhatják hozzá a lányukat. A fenti
okokból következően a törzs a hetvenkedő gyermekeit is valószínűleg
kitüntetett bánásmódban részesíti. A hetvenkedőt érintő hátrányok közé
tartozik, hogy átlagosan kevesebb élelmet visz haza a feleségének és a
gyerekeinek, ami azzal jár, hogy a törvényes utódai közül kevesebb éri meg a
felnőtt kort. Miközben ő maga házasságon kívüli kalandokba keveredik, a
feleségének is alkalma nyílik a csapodárságra, következésképpen a gyermekei
alacsonyabb százaléka ténylegesen az övé. Jobban jár-e a hetvenkedő, hogy
feladja az ellátó típusú vadász bizonyosságát kevesebb gyermek apaságában,
sok gyerek apaságának a lehetőségéért?
A válasz számos tényezőtől függ; hogy hány törvényes gyereket tud
felnevelni az ellátó felesége, a törvénytelen gyermekek arányától az ellátó
feleségének gyermekei között, és hogy kiemelt helyzetük milyen mértékben
növeli a hetvenkedő gyermekeinek életben maradási esélyeit. Ezeknek az
adatoknak az értéke a helyi ökológia függvényében törzsenként eltérő. Amikor
Hawkes megbecsülte a felsorolt értékeket az achék esetében, arra az
eredményre jutott, hogy az adott feltételek között több életben maradt
gyermek viszi tovább a hetvenkedő génjeit, mint az ellátó típusú vadászét.
És itt keresendő a nagyvadak vadászatának valódi indítéka, nem pedig a
feleség és a gyerekek kenyerének megkeresésében. Az aché férfiak bizony
sokkal inkább a maguk, mint a családjuk hasznáért szorgoskodnak.
Szó sincs tehát arról, hogy a vadászó férfiak és a gyűjtögető nők
munkamegosztása szolgálja a legelőnyösebben a szorosan vett család mint
egység érdekeit, és a munkaerőnek ez az ésszerű szelektálása a populáció
egészének hasznára és üdvére válik. A vadászó-gyűjtögető életmód valójában
az érdekek klasszikus összeütközését jeleníti meg. Ahogy a 2. fejezetben
kifejtettem, ami a legmegfelelőbb a férfi genetikai érdekeinek, az nem
szükségszerűen felel meg a nőének, és viszont. A házastársaknak bizonyos
szinten közösek az érdekeik, eredendően azonban mégis eltérőek. A nő akkor
jár a legjobban, ha egy ellátó típusú férfihoz megy feleségül, de a férfi
korántsem akkor jár a legjobban, ha ő maga az ellátó.
Az utóbbi évtizedek biológiai tanulmányai az érdekek számos ilyen
összeütközését mutatták be az állatok és az emberek esetében - nemcsak a
férj és a feleség (vagy állatpárok tagjai), hanem a szülők és a gyermekek, a
terhes nő és magzata, és a testvérek közötti érdekellentéteket. A szülők
megosztják génjeiket az utódaikkal, a testvérek pedig egymással osztoznak a
géneken. A testvérek ugyanakkor potenciálisan egymás legközelebbi
vetélytársai, és potenciálisan a szülők és az utódok is versengenek. Nem
egy, állatokról készített tanulmány kimutatta, hogy az energiaelvonás és a
kockázat miatt az utódok nevelése csökkenti a szülő életkilátásait. A
szülőnek az utód képviseli a lehetőségeit a génjei továbbvitelére, a
szülőnek azonban lehetnek más ilyen lehetőségei is. A szülő érdekeit jobban
szolgálhatja, ha magára hagyja az egyik ivadékát, és erőforrásait egy másik
utódnak szenteli, míg az utód érdekeit az szolgálja a legjobban, ha életben
marad a szülei rovására. Akárcsak az emberi világban, az ilyen konfliktusok
az állatvilágban sem ritkán vezetnek gyermek-, szülő- és
testvérgyilkossághoz. Bár a biológusok genetikán és a terület behatárolt
eltartó képességén alapuló elméleti számításokkal magyarázzák a
konfliktusokat, tapasztalatból mindannyian ismerjük ezeket, mindenféle
számítgatás nélkül is. A vér vagy házasság kötelékével összefűzött emberek
közötti érdekütközések vezetnek az élet legáltalánosabb, egyúttal
legmegrázóbb tragédiáihoz.
*
Milyen általános érvényt tulajdoníthatunk ezeknek a következtetéseknek?
Hawkes és a kollégái csak két vadászó-gyűjtögető közösséget tanulmányoztak,
az achékat és a hadzákat. A következtetések még más vadászó-gyűjtögető népek
körében folytatott vizsgálatok megerősítésére várnak. Valószínűleg adódnak
eltérések törzsenként, akár még egyénenként is. A saját új-guineai
tapasztalatom alapján az a meggyőződésem, hogy az ottani törzsekre még
szembetűnőbben érvényesek Hawkes következtetései. Új-Guineában kevés nagy
testű állat él, a vadászhozam alacsony, és a vadászat gyakran végződik
eredménytelenül. A zsákmány javát a férfiak még a dzsungelben elfogyasztják,
és ha véletlenül nagy testű állatot ejtenek, a húsát otthon szétosztják
boldog-boldogtalannak. Az új-guineai vadászat ésszerűségét nehéz gazdasági
szempontból védelmezni, de társadalmi státus tekintetében nyilván
kifizetődik a sikeres vadászoknak.
És milyen jelentősége lehet Hawkes következtetéseinek a mi társadalmunkra
nézve? Az Olvasó talán jogosan bosszankodik, mert már várta, mikor hozakodom
elő ezzel a kérdéssel, és most arra számít, hogy levonom a tanulságot,
miszerint az amerikai férfiak nem sokat érnek. Természetesen nem erre az
eredményre jutottam. Elismerem, hogy sok (a legtöbb? messze a legtöbb?)
amerikai férfi odaadó férj, odaadóan dolgozik, hogy növelje valamelyest a
jövedelmét, mely jövedelmet a felesége és a gyermekei jólétére áldoz,
áldozatkészen neveli ez utóbbiakat, továbbá soha eszébe sem jut félrelépni.
Sajnos mégis az a helyzet, hogy az achék körében végzett vizsgálat
tényei, legalábbis egyes férfiakra, a mi társadalmunkban is érvényesek.
Egyes amerikai férfiak elhagyják a feleségüket és a gyermekeiket.
Botrányosan magas azoknak az elvált férfiaknak az aránya, akik megtagadják a
törvény által rájuk rótt gyermektartást, olyan magas, hogy már a
kormányzatunknak is lépnie kell az ügyben. Az egyedülálló szülők száma az
Egyesült Államokban meghaladja az együtt élő szülőkét, és a legtöbb
egyedülálló szülő nő.
Azon férfiak körében, akik házasok maradnak, mindannyian ismerünk
egyeseket, akik többet törődnek magukkal, mint a feleségükkel és a
gyermekeikkel, és akik mértéktelenül sok időt, pénzt és energiát áldoznak az
udvarlásra (nem a saját feleségének), továbbá a hím mivoltukat igazoló
státusszimbólumokra és -tevékenységekre. Az ilyen hímeket tökéletesen leköti
a gépkocsi, a sport és az alkoholfogyasztás. Ha keresnek is kenyeret, annak
javát ők maguk eszik meg. Nem készültek ugyan kimutatások arról, hogy az
amerikai férfiak hány százaléka tartozik inkább a hetvenkedő, mint az ellátó
típushoz, de a hetvenkedők aránya cseppet sem tűnik elhanyagolhatónak.
Még a többé-kevésbé zökkenőmentesen működő házasságok körében végzett
vizsgálatok is azt mutatják, hogy az amerikai dolgozó nők átlagosan kétszer
annyi órát fordítanak a kötelezettségeikre (azaz a munkájukra, a gyerekekre
és a háztartásra), mint a férjük, a nők mégis átlagosan kevesebb fizetést
kapnak ugyanazért a munkáért. Amikor az amerikai férjeket megkérdezték, hogy
szerintük hány órát szentelnek ők, illetve a feleségük a gyerekeknek és a
háztartásnak, a férfiak hajlamosak voltak túlbecsülni a saját idejüket és
alábecsülni a feleségükét. Az a benyomásom, hogy a férfiak részvétele a
gyermeknevelésben és a háztartási munkákban átlagosan még ennél is
alacsonyabb egyes más ipari társadalmakban, például Ausztráliában, Japánban,
Koreában, Németországban, Franciaországban és Lengyelországban, hogy csak
azt a néhányat említsem, ahol történetesen én is megfordultam. És ez az oka,
amiért az eredetileg felvetett kérdés, hogy mire jók a férfiak, nemcsak az
antropológusok szakberkeiben, hanem a társadalmunkban sem kerülhető meg.