Jared Diamond: Miért élvezet a szex?
7. FEJEZET
Igaz a reklám
A testi jelek evolúciója
Két barátom, férj és feleség - akiket az anonimitásuk megőrzése érdekében
nevezzünk Art és Judy Smithnek -, házassága válságba került. Egy sor
házasságon kívüli kaland után különváltak. Nemrégiben ismét összejöttek,
részben azért, mert szétválásukat nehezen viselték a gyerekek. Art és Judy
azóta is minden erejével igyekszik helyrehozni a kapcsolatukat, és
mindketten megfogadták, hogy véget vetnek a hűtlenkedésnek; a gyanakvás és a
keserűség azonban nem múlt el nyom nélkül.
Ilyen előzmények után történt, hogy Art egy néhány napos üzleti út során
az egyik reggel hazatelefonált. Egy mély férfihang szólt a kagylóba. Art
torka elszorult, miközben elméjében egyik magyarázat követte a másikat.
(Rossz számot tárcsáztam? Mit keres ott egy férfi?) Jobb ötlet híján
kibökte: "Mrs. Smith ott van?" A férfi tárgyszerűen válaszolt: "Odafent
öltözködik a hálószobában."
Artot elöntött a düh. Valósággal sikoltozott magában. "Már megint kezdi a
kalandjait! Egész éjjel az ágyamban hempergett valami csirkefogóval, aki még
a telefont is felkapkodja!" Fellobbant benne a vágy, hogy hazarohan, megöli
a felesége szeretőjét, Judy fejét meg szétloccsantja a falon. Végül
erőtlenül a telefonba dadogta: "Kivel... beszélek?"
A vonal túlvégén a hang megváltozott, baritonból szoprán magaságba
emelkedett: "Nem ismersz meg, papa?" Minthogy Art és Judy tizennégy éves,
mutáló hangú fia vette fel a kagylót. Art beszámolója erről a
telefonhívásról megerősítette bennem, hogy mi, emberek, az egyetlen magát
racionálisnak nevező állatfaj még mindig mennyire az állatszerű viselkedési
program kiszolgáltatottjai vagyunk. Alig egyoktávos változás az alig fél
tucat banális szótagot kiejtő hang magasságában fenyegető riválisból
ártalmatlan gyermekké változtatta a hallgatójában felidézett képet, Art
hangulatát pedig gyilkos dühből apai szeretetté. Ugyanilyen hétköznapi
utalások határozzák meg a különbséget a fiatalról és az öregről, a csúnyáról
és a vonzóról, félelmet keltőről és esendőről kialakított elképzelésünk
között. Art története bemutatja az erejét annak, amit a zoológusok jelzésnek
neveznek: valamilyen utalás, amit egy pillanat alatt fel lehet ismerni,
önmagában ugyan jelentéktelen, de biológiai tulajdonságok komplex együttesét
jelenti, mint a szex, az életkor, agresszió vagy rokonság. A jelek
alapvetőek az állati kommunikációban - ez az a folyamat, mely révén az egyik
állat olyan módon módosítja a másik valószínű viselkedését, hogy megfelelő
legyen az egyik, vagy mindkét egyednek. Apró jelzések, melyek önmagukban
kevés energiát igényelnek (mint néhány szótag kiejtése mély hangon),
elindíthat sok energiát igénylő viselkedéssorokat (mint megkísérelni megölni
a másik egyedet).
Az emberek és más állatok jelzései is a természetes kiválasztódás útján
fejlődtek ki. Képzeljük el például, hogy két, ugyanahhoz a fajhoz tartozó,
méretben és erőben alig eltérő állat szembekerül egymással bizonyos, mindkét
egyed számára használható erőforrás birtoklásáért. Feltétlenül előnyös volna
jeleket váltaniuk, hogy pontosan jelezzék a relatív erejüket, ilyenformán a
harc valószínű végkimenetelét. A harc elkerülésével a gyengébb egyed
megkíméli magát a valószínűsíthető sérüléstől vagy haláltól, míg az erősebb
megtakarítja az energiát és a kockázatot.
Hogyan fejlődnek az állati jelzések? Mit közvetítenek valójában? Azaz,
teljes egészében tetszőlegesek, vagy valamilyen mélyebb jelentéstartalom is
felfedezhető bennük? Mi az, ami legjobban biztosítja az őszinteséget, és a
lehető legkisebb teret enged a félrevezetésnek? Ebben a fejezetben az
emberek testjeleiről, különösen a szexszel kapcsolatos jelzéseinkről fogunk
szót ejteni, ám nem haszontalan előbb áttekinteni más állatfajok jelzéseit,
afféle kísérletként a világosabb megértés kedvéért, mely kísérleteket
lehetetlen volna emberi alanyokon elvégezni. Mint látni fogjuk, a zoológusok
sok ismeretet nyernek az állati jelzésekből az állatok testének sebészeti
módosításaival. Egyes emberek ugyan arra kérik a plasztikai sebészeket, hogy
alakítsák át a testüket, de ennek a műveletnek az eredménye nem tekinthető
szabályszerű körülmények között kivitelezett kísérletnek.
*
Az állatok többféle kommunikációs csatornán keresztül jeleznek egymásnak.
Leginkább a hangjelzéseket ismerjük: ilyen a territoriális ének, amivel a
madarak csalogatják a párjukat, és hirdetik birtokosi mivoltukat a
vetélytársaknak, illetve a figyelmeztető kiáltások, mellyel a közelben
ólálkodó ragadozóra figyelmeztetik egymást: Ugyanilyen ismerősek számunkra a
viselkedési jelzések: minden kutyarajongó tudja, ha egy kutya felmereszti a
fülét, a farkát és felborzolja a nyakszőrét, akkor agresszív, leeresztett
füllel, farokkal és a lesimított nyakszőrrel viszont alázatos vagy
békülékeny. Sok emlős szagjelzésekkel jelöli a territóriumát (mint amikor a
kutya megjelöli a tűzcsapot a vizeletével), a hangyák pedig az
élelemforráshoz vezető ösvényt. Egyes jelzések, mint az elektromos halak
elektromos jelzései észlelhetetlenek számunkra.
Míg az említett jelzések gyorsan be- és kikapcsolhatók, más jelzéseket
folyamatosan közvetít az állat anatómiája. Az állat nemét jelzi sok madárfaj
hímjének és tojójának eltérő tollazata; vagy például a gorillák és
orángutánok hímjének, illetve nőstényének különböző fejformája. Mint a 4.
fejezetben tárgyaltuk, számos főemlős faj nőstényei hirdetik az ovulációjuk
idejét duzzadt, élénk színű tomporral vagy a vaginatájékkal. A legtöbb
madárfaj szexuálisan éretlen fiataljainak másmilyen a tollazata, mint a
felnőtteké; szexuálisan érett hím gorillák szőrzete ezüstös a hátukon. Az
ezüstsirály esetében az életkort a fiatal egyed, és az egy-, két-, három- és
négy- vagy több éves állat elütő tollazata jelzi.
Az állatok jelzéseit kísérletileg is lehet tanulmányozni, úgy, hogy
megváltozott jelzéseket mutató állatot, vagy utánzatot hozunk létre. A
szexuális vonzerő például függhet a test bizonyos részeitől, ahogy az oly
közismert az emberek esetében. Az e vonást vizsgáló kísérletben a hosszú
farkú vidapinty - afrikai madárfaj, mely hímjének negyven centiméteres
farkáról gyanították, hogy szerepet játszik a tojók meghódításában -
hímjének farkát megtoldották, illetve megkurtították. Az a hím, melynek a
farkát tizenöt centiméteresre levágták, kevés nőstényt vonzott, míg
amelyikét toldalék hozzáragasztásával hatvanhat centiméterre
meghosszabbították, azért a szokásosnál több tojó rajongott: Az újonnan
kikelt ezüstsirály-fóka a szülő csőrének alsó, vörös foltját csipkedi, így
éri el, hogy a szülő felöklendezze a félig megemésztett gyomortartalmat a
fióka számára. A csőr csipkedése tehát öklendezésre serkenti a szülőt, a
világos háttér előtt, hosszúkás tárgyon látható vörös folt viszont
csipkedésre serkenti a fiókát. A piros foltos mesterséges csőr négyszer
annyi csípést kap, mint a piros folt nélküli csőr, míg a bármilyen más színű
mesterséges csőrt csak feleannyiszor csipkedik, mint a pirossal jelzettet. A
széncinege - utolsó példaként - fekete sávot visel a mellén státusa
jelzésére. Rádióirányítású, motorral működtetett cinegemodellekkel végzett
kísérletek azt mutatták, hogy az etetőhöz repülő élő cinegék meghátráltak,
ha a madáretetőhöz helyezett műcinege sávja szélesebb volt az övéknél.
*
Joggal csóválhatja a fejét az Olvasó, hogy az állatok fejlődése során
látszólag teljesen önkényes tényezők - a farok hossza, a csőr foltjának a
színe, a fekete sáv szélessége - ilyen meghatározó horderejű jelentőségre
tettek szert az általuk kiváltott viselkedési válasz tekintetében. Miért
kell egy minden szempontból kifogástalan széncinegének visszavonulnia a
tápláléktól, csak azért, mert lát egy másik madarat, amelyik valamivel
szélesebb fekete sávot visel a mellén? Miféle megfélemlítő erőre utal az a
fekete sáv? Joggal gondolhatnánk, hogy az ilyen széles sávért felelős génnel
rendelkező, egyébként azonban gyengébb széncinege ilyenformán meg nem
szolgált státusra tehet szert. Miért nem terjedt el az efféle félrevezetés,
ami persze szükségszerűen meg is semmisítette volna a jelzés eredeti
értelmét?
Ezek a zoológusok körében sokat vitatott kérdések máig tisztázatlanok,
részben azért, mert esetenként jelzések és fajok szerint eltérőek a
válaszok. Tekintsük csak át a nemi jelzések kérdéseit - vagyis azokat a
struktúrákat, melyek megtalálhatók az egyik nem testén, de hiányoznak
ugyanannak a fajnak az ellenkező neméről, és ezekkel mint jelzésekkel
vonzzák a potenciális párokat, illetve hatást gyakorolnak az ugyanahhoz a
nemhez tartozó vetélytársakra. Három különböző elméletet is kidolgoztak az
ilyen nemi jelzésekről.
Az első elmélet, mely Sir Ronald Fisher brit genetikus nevéhez fűződik,
Fisher megszaladási szelekciós modellje. Az ember és az összes többi
állatfaj nőstényeinek szembe kell néznie azzal a döntéssel, hogy melyik
hímmel párosodjon - lehetőleg egy minél jobb géneket hordozó hímmel, mely
géneket továbbad a nőstény utódainak. Nehéz és felelősségteljes döntés,
hiszen, ahogy minden nő pontosan tudja, a nőstényeknek nincs módjuk
közvetlenül értékelni a hím génjeinek a minőségét. Tételezzük fel, hogy a
nőstény valamilyen genetikai program irányítására szexuálisan vonzódik
bizonyos struktúrát viselő hímekhez, és az adott hímek így némi előnyhöz
jutnak más hímekkel szemben a fennmaradásért folytatott versenyben. További
előnyre is szert tesznek: több nőstény vonzanak párként, tehát több utódba
örökíthetik át a génjeiket. A nőstények, akik jobban kedvelik az ilyen
hímeket, ugyancsak előnyhöz jutnak, ugyanis az adott stuktúráért felelős
gént átadják a fiaiknak, akiket aztán a nőstények kitüntetnek a
figyelmükkel.
Ekkor a kiválasztódás egyfajta megszaladási folyamata következik be, mely
a hímeknél a struktúra minél eltúlzottabb méretét meghatározó gént részesíti
előnyben, a nőstényeknél pedig azt a gént, amelyik azért felelős, hogy a
nőstény túlzott mértékben vonzódjon ahhoz a bizonyos struktúrához. A
struktúra mérete vagy feltűnősége tehát nemzedékről nemzedékre növekszik,
míg végül végképp elveszíti az életben maradás szempontjából némiképp
előnyösnek mutatkozó eredeti feladatát. A valamelyest hosszabb farok például
hasznos lehet a repüléshez, de a páva gigantikus farka egész biztosan
akadályozza a repülést. Az evolúciós megszaladási folyamat csak akkor érne
véget, amikor az adott vonás további eltúlzása már az életben maradás
rovására menne.
A második elmélet, melyet Amotz Zahavi izraeli zoológus tett közzé, abból
indul ki, hogy számos testi nemi jelzésként működő struktúra olyan nagy vagy
szembetűnő, hogy tényleges hátrányt jelent tulajdonosa életben maradása
szempontjából. Például a páva vagy a vidapinty farka nemcsak hogy nem segíti
a madár életben maradását, hanem egyenesen megnehezíti az életét. Egy
súlyos, hosszú, széles farok akadályozza a közlekedést a sűrű növényzetben,
a szárnyra kapást, a levegőben maradást, következésképp a menekülést a
ragadozók elől. Nem egy nemi jelzés - mint a lugasépítő madár aranytaraja -
olyan nagy, élénk, szembetűnő struktúra, mely könnyen magára vonja a
ragadozók figyelmét. Ráadásul a nagy farok vagy taraj növesztése energetikai
pazarlás, hiszen sok bioszintetikus energiát igényel. Azaz, érvel Zahavi,
minden hím, amelyiknek ilyen súlyos hátrány ellenére sikerül életben
maradnia, végeredményben azt hirdeti a nőstényeknek, hogy más szempontból
pazarok a génjei. Ennek a "hendikep"-nek a látványa szavatolja a nősténynek,
hogy a hím nem csaló, aki ugyan birtokában van - mondjuk - a nagy farokért
felelős génnek, máskülönben viszont gyatra képességű. Nem engedhetné meg
magának, hogy ilyen struktúrát viseljen, nem is lehetne életben, ha
valójában nem volna kiváló.
Azonnal felmerülhet bennünk, hogy több emberi viselkedés is megfelel
Zahavi hendikep-elméletének a jelzések őszinteségéről. Noha minden férfi
henceghet azzal egy nőnek, hogy mesésen gazdag, következésképp a hölgynek
feltétlenül ágyba kellene bújnia vele a házasság reményében, az úr akár
hazudós is lehet. Ám amikor a nő látja, hogyan szórja a pénzét haszontalan,
de igen drága ékszerekre és sportautókra, akkor valószínűleg megalapozottan
hihet neki. Vagy például sok egyetemi hallgató szokása kirúgni a hámból a
sorsdöntő vizsga előtti éjszakán. Ezzel végső soron így okoskodnak:
"Tanulással bármely marha megszerezheti az ötöst, de én olyan okos vagyok,
hogy akkor is megkapom az ötöst, ha nem tanulok."
A nemi jelzésekről szóló harmadik elmélet, ahogy Astrid Kodric-Brown és
James Brown amerikai zoológusok megfogalmazták, az "igaz a reklám".
Zahavihoz hasonlóan és Fisherrel ellentétben, a Brownok hangsúlyozzák, hogy
a pazarló testi struktúrák szükségszerűen a minőséget reklámozzák
megbízhatóan, mert a silány állat nem engedhetné meg magának ezt a
költséget. Ám Zahavival ellentétben, aki a pazarló stuktúrákat hátránynak
tekinti az életben maradás szempontjából, a Brownok vagy előnyösnek tartják,
vagy az előnyös sajátosságokkal szorosan összefüggőnek. A pazarló struktúra
ilyenformán kétszeresen is igaznak bizonyuló reklám: csak a kiváló állat
engedheti meg magának a költségét, és ez még inkább kiválóvá teszi.
A szarvasbika agancsa például tetemes kálcium-, foszfát- és
kalóriabefektetést jelent, minden évben elhullajtja, és újat növeszt. Csak a
legerőteljesebb, érett, szociálisan domináns és parazitamentes hímek
engedhetnek meg maguknak ekkora befektetést. A nőstény szarvas tehát a hím
minőségét dicsérő őszinte reklámnak tekintheti a lenyűgöző méretű agancsot,
ahogy az a nő, aki- nek a barátja évente cseréli a Porsche sportkocsikat,
joggal vélheti a gazdagság jelének ezt a mulatságot. Az agancs viszont olyan
további jelentést is tartalmaz, amit a Porsche nem. Míg ugyanis a Porsche
nem gerjeszt nagyobb gazdagságot, a nagy agancs hozzásegíti tulajdonosát,
hogy a legjobb legelőhelyekhez jusson, legyőzze a rivális hímeket, és
meghátrálásra kényszerítse a ragadozókat.
*
Vizsgáljuk meg, levezethetők-e az emberi test sajátosságai az állati
jelzések magyarázatára született három elmélet valamelyike alapján. De
mindenekelőtt fel kell tennünk a kérdést, hogy található-e olyan vonás a
testünkön, ami külön magyarázatot igényelne. Könnyen juthatnánk arra a
feltételezésre, hogy csak az ostoba állatok igényelnek genetikailag kódolt
jelvényeket, mint itt a vörös pötty, ott a fekete sáv, mert csak így
ismerhetik fel egymás korát, státuszt, nemét, genetikai minőségét és
értékét, mint potenciális párét. Nekünk ezzel szemben nagyobb az agyunk, és
összehasonlíthatatlanul jobb a gondolkozó készségünk, mint bármelyik
állatnak. Továbbá egyedülálló módon képesek vagyunk beszélni, úgyhogy az
állatok bármelyikénél sokkal aprólékosabb információkat tárolhatunk és
közölhetünk. Mi szükségünk volna mindenféle vörös foltokra meg fekete
sávokra, amikor egyszerűen és pontosan meghatározhatjuk a többi ember korát
és státusát úgy, hogy beszélünk velük? Ugyan melyik állat tudná közölni a
többiekkel, hogy huszonhét éves, az éves fizetése 125.000 dollár, és második
alelnökhelyettes az ország harmadik legnagyobb bankjánál? Vagy ami a
házastársunk és a szexpartnerünk kiválasztását illeti: hiszen éppen erre
való a kapcsolatnak az a szakasza, amikor úgymond "együtt járunk", és ami
végső soron tesztek hosszú sorozata, melyek hogy pontosan felbecsülhessük a
reménybeli partner szülői és házastársi képességeit, egyáltalán a genetikus
adottságait.
A válasz egyszerű: badarság! Pontosan olyan önkényes jelzésekre
hagyatkozunk, mint amilyen a vidapinty hosszú farka és a lugasépítő madár
taraja. A mi jelzéseink között történetesen az arc, a szag, a haj, a szín, a
férfiak arcszőrzete és a nők melle játszik szerepet. Mi teszi ezeket a
struktúrákat a hosszú faroknál kevésbé nevetségessé, mint alapot a házastárs
kiválasztására - annak eldöntésére, hogy ki legyen felnőtt életünk
legfontosabb személye, gazdasági és társadalmi partnerünk, gyermekeink másik
szülője? Ha azt hisszük, hogy a mi jelzésrendszerünk mentes a csalástól,
miért folyamodik oly sok ember kozmetikai szerekhez, hajfestés- hez és
mesterséges kebelnagyobbításhoz? Ami pedig a mi feltételezetten bölcs és
körültekintő választásunkat illeti, mindannyian tudjuk, amikor belépünk egy
ismeretlenekkel zsúfolt terembe, azonnal érzékeljük, ki az, aki fizikailag
vonz minket, és ki az, aki nem. Ez a gyors értékelés a "szexepil"-en alapul,
ami a testi jelzések azon összességét jelenti, melyre nagyrészt tudattalanul
válaszolunk. Az 50% körüli válási arány az Egyesült Államokban azt mutatja,
hogy mi magunk is készséggel elismerjük párválasztási kudarcunkat. Az
albatroszoknak és számos más, párkapcsolatban élő állatfajnak sokkal
alacsonyabb a "válási" aránya. Hát ennyit a mi bölcsességünkről, és az ő
ostobaságukról!
Valójában, akárcsak más állatfajok, mi is kifejlesztettünk több olyan
testi vonást, melyek az életkort, a nemet, a reproduktív állapotot és az
egyéni minőséget jelzik, és az ezekre és más vonásokra programozott
válaszokat. A reproduktív érettség elérését mindkét emberi nem esetében a
fan- és a hónaljszőrzet megjelenése jelzi. Az emberi hímeknél jelzi továbbá
az arc- és a testszőrzet, valamint a hang elmélyülése. A fejezet elején
elbeszélt epizód azt igazolja, hogy az e jelzésekre adott válaszaink éppen
olyan meghatározottak és elemi erejűek, mint a sirályfiókák válasza a szülő
csőrének vörös foltjára. A nőnemű emberek a mell megnövekedésével jelzik a
reproduktív érettséget. Egy idő múltán hajunk megőszülésével jelezzük
csökkenő termékenységünket és (a hagyományos társadalmakban) a bölcs öreg
státusának elérését. Hajlamosak vagyunk reagálni a test izmainak látványára
(ha a megfelelő mennyiségben és helyen fordulnak elő), mint a férfi fizikai
erejének jelzésére. Ami a párválasztásban szerepet játszó testi jelzéseket
illeti, ezek a reproduktív érettségnek és fizikai állapotnak ugyanazokat a
jelzéseit tartalmazzák (bizonyos eltérésekkel az egyes emberi populációk
között), melyek az egyik nemre jellemzőek, a másik pedig kedveli. A férfiak
például különböznek földrajzilag az arc- és a testszőrzet sűrűségében, míg a
nők eltérnek a mellük és mellbimbójuk méretében, alakjában és színében.
Mindezek a struktúrák jelzésekként szolgálnak minket, embereket, és pontosan
megfelelnek a madarak vörös foltjának és fekete sávjának. Ráadásul - mint a
nők melle - egyidejűleg látnak el fiziológiai funkciót, és működnek
jelzésként is; ebben a fejezetben még szót ejtek arról, hogy érvényes-e
ugyanez a férfiak péniszére.
*
Az állatok jelzéseinek kutatása során a tudósok elvégezhetnek olyan
kísérleteket, melyekben mechanikusan módosítják az állatok testét;
megkurtítják a vidapinty farkát, átfestik a sirály csőrének vörös foltját. A
törvényes akadályok, erkölcsi fenntartások és etikai megfontolások viszont
megakadályoznak minket abban, hogy embereken ilyen célzatos kísérleteket
hajtsunk végre. Ugyancsak adályozzák az emberi jelzések tárgyilagos
megismerését a saját heves érzelmeink, melyek elhomályosítják
tisztánlátásunkat e tekintetben, továbbá az utalásainkban és testünk
alakításában mutatkozó kulturális és egyéni, tanult különbözőségek. Ám éppen
ez a fajta változatosság segíthet hozzá a mélyre ható elemzéshez, hiszen
minden egyes változat megannyi természetes kísérletet jelent, még ha nincs
is lehetőségünk ellenőrző kísérletet végezni. Legalább három emberi
jelzésegyüttesről vélem úgy, hogy beleillik Kodric-Brown és Brown "igaz a
reklám" modelljébe: a férfiak izomzata, az arc "szépsége" mindkét nem
esetében, továbbá a nők testének zsírpárnái.
A férfiak testi izomereje rendszerint nem hagyja közömbösen sem a nőket,
sem más férfiakat. Bár a hivatásos testépítők szélsőséges izomfejlesztése
sok embert elképeszt, nem kevés (a legtöbb?) nő az arányos alkatú, izmos
férfit vonzóbbnak találja a cingárnál. A férfiak ugyancsak jelzésként
kezelik más férfiak izomzatának fejlettségét - igen alkalmas például gyorsan
felmérni, hogy bocsátkozzanak-e harcba, vagy vonuljanak vissza. Jellemző
példa az Andy nevű, káprázatos izomzatú oktató az edzőteremben, ahová a
feleségemmel járunk. Ha Andy súlyokat emel, rajta csügg minden nő és férfi
tekintete. Amikor Andy elmagyarázza valamelyik ügyfélnek, hogyan kell
kezelni egy-másik edzőgépet, azzal kezdi, hogy saját maga veszi használatba
a gépet, és megkéri az ügyfelet, hogy helyezze a kezét Andy testének
megfelelő izmaira, így az illető megérthesse a helyes mozdulatot:
Kétségtelen, ez a fajta szemléltető magyarázat hasznos pedagógiailag, de
biztos vagyok benne, hogy Andy módfelett élvezi az általa keltett lehengerlő
benyomást.
A hagyományos társadalmakban, melyek nem gépi, hanem az emberi izomerőn
alapulnak, az izomzat a férfi minőségének ugyanolyan megbízható jelzése,
mint az agancs a szarvas minőségének. A férfi az izmai segítségével aknázza
ki vagy hozza létre az erőforrásokat (táplálék és ház), és győzi le a
rivális férfiakat. Az izomzat valójában összehasonlíthatatlanul összetettebb
szerepet játszik a hagyományos életmódot élő férfi életében, mint a
szarvaséban az agancs, amit csak harcra lehet használni. Másfelől a más jó
tulajdonságokkal rendelkező férfiak jobban meg tudják szerezni a fejlett
izomzat növeléséhez és karbantartásához szükséges fehérjét. Az ember
hamisíthatja korát hajfestéssel és ráncfelvarrással, de nemigen hamisíthat
fejlett izomzatot. Természetesen a férfiak nem pusztán azért fejlesztettek
duzzadó izmokat, hogy mély benyomást gyakoroljanak a nőkre és más férfiakra,
ahogy a hím lugasépítő madár a többi lugasépítő madár lenyűgözésére
fejlesztette az aranytaraját. Az izmok mindenekelőtt különféle feladatok
elvégzésére fejlődtek, és a férfiak és a nők azután kifejlesztették - vagy
megtanulták -, hogy válaszoljanak az izomzatra mint megbízható jelzésekre.
A szép arc ugyancsak megbízható jelzés lehet, bár a mögötte húzódó ok nem
olyan egyértelmű, mint az izmok esetében. Elsőre egyenesen abszurdnak
tűnhet, hogy ilyen túlzott mértékben függ a szexuális és szociális vonzerőnk
az arc szépségétől. Hiszen okoskodhatnánk úgy, hogy a szépség semmit nem
mond a jó génekről, a szülői alkalmasságról vagy a táplálékgyűjtő
képességről. Ám éppen az arc a test azon része, amin a legérzékletesebben
tükröződik a kor, a betegség és a sérülés által véghezvitt rombolás.
Különösen a hagyományos társadalmakban a sebhelyes vagy eltorzult arc azt
hirdethette, hogy fertőzés csúfította el, vagy hogy paraziták gyötrik, azaz
összességében az illető képtelen megfelelően gondoskodni magáról. A
harmonikus, hibátlan arc ilyenformán a jó egészség megbízható jelzésének
számított, amit a 20. század arcifjító plasztikai sebészetének megjelenéséig
nemigen lehetett hamisítani.
A megbízható jelzés címére a harmadik jelölt a nők hája. A szoptatás és a
gyerekgondozás nagy energiaelvonást jelent az anya számára, és alultáplált
anya esetében meg is hiúsulhat a szoptatás. A hagyományos társadalmakban a
csecsemőtápszerek megjelenése és a tejtermelő patás állatok háziasítása
előtt a szoptatás sikertelensége végzetes következményekkel járt a
csecsemőre. Ilyenformán a nők hája megbízható jelzés lehetett a férfinak,
hogy képes felnevelni a gyermekét. A férfi természetesen csak a megfelelő
mennyiségű hájat kedvelte: a túl kevés megelőlegezte a szoptatás
sikertelenségét, míg a túl sok nehézségeket jelenthetett a járásban, szerény
táplálékgyűjtő képességet, vagy idő előtti elhalálozást cukorbetegségben.
Talán mert a hájat nehéz lenne észleni, ha egyenletesen oszlana el az
egész testen, a nők testének meghatározott pontjain jöttek létre a
szembetűnő és kellőképp felbecsülhető zsírlerakódások, bár az anatómiai
ehelyezésük populációk szerint némileg változó. Minden populáció női
hajlamosak zsírt felhalmozni - földrajzilag változó mértékben - a mellükön
és a csípőjükön. A kung szan délafrikai bennszülött populáció (az
úgynevezett "busmanok" és hottentották") és a Bengáli-öbölben található
Andaman-szigetek asszonyai a farukon halmozzák fel a zsírt (steatopygia:
zsírfarúság). A férfiak világszerte érdeklődést tanúsítanak a nők melle,
csípője és tompora iránt, ami az ipari társadalmakban egy másik
jelzéshamisító sebészeti eljárást is elterjesztett, a mellnagyobbítást.
Ellene lehet ugyan vetni, hogy egyes férfiakat másoknál kevésbé izgatnak a
nő tápláltsági fokának ezek a jelzései, és hogy a girhes és a gömbölyded
divatmodellek viszonylagos népszerűsége évről évre változik. Mindazonáltal
teljesen nyilvánvaló és vitathatatlan a férfiak érdeklődésének általános
irányzata.
Játsszunk ismét Istent vagy Darwint, és próbáljuk eldönteni, hol
koncentrálódjon a zsír mint vizuális jelzés a női testen. A kart és lábat
eleve kizárhatjuk, a járást és a karok használatát akadályozó többletteher
miatt. De több helyet is találunk a törzsön, ahol biztonságosan lerakható a
zsír, anélkül, hogy akadályozná a mozgást, és valóban, ahogy az imént
említettem, a különböző populációkban a nők három jelzőterületet
fejlesztettek ki a törzsön. Felmerülhet a kérdés, hogy miért önkényes a
jelzőterületek evolúciós kiválasztása, és miért nem ismerünk olyan
populációt, ahol a nők megfelelő jelzőterülete a has, vagy mondjuk a hát
közepe. A hason lerakódó zsír nemigen okozna több nehézséget a
helyváltoztatásban, mint a mell vagy a far zsírlerakódásai. Nos, gondoljunk
csak arra, hogy a nők minden populációban hajlamosak a zsírlerakódásra a
mellen, melynek a szoptatási teljesítményét ebből a jelzésből kísérelhetik
meg felbecsülni a férfiak. Egyes tudósok arra hivatkoznak, hogy a nagy,
kövér mell nemcsak a kielégítő táplálkozás megbízható jelzése, hanem a
bőséges tejtermelő képesség megtévesztő jelzése (félrevezető, mert a tejet
valójában az emlőmirigy választja ki, nem a zsírszövet). Hasonlóképpen, a
nők csípőjén található zsírlerakódás világszerte megbízható jelzése a jó
egészségnek, továbbá a széles szülőcsatornára utaló megtévesztő jelzése
(félrevezető; hiszen az igazán széles szülőcsatorna valóban számottevően
csökkenti a szülési trauma kockázatát, de pusztán a csípő hája soha).
*
Ezen a ponton elébe kell vágnom a lehetséges ellenvetéseknek a felvetésemre
a női test szexuális ékességeinek evolúciós jelentőségéről. Bármi legyen is
a magyarázat, tény, hogy a női test rendelkezik bizonyos struktúrákkal,
melyek szexuális jelzésként működnek, és hogy a férfiak fokozott érdeklődést
tanúsítanak a nők testének eme részei iránt. Ebben a tekintetben a nők
emlékeztetnek a többi olyan főemlős faj nőstényeire, mely fajok sok felnőtt
hímből és felnőtt nőstényből álló csoportokban élnek. Ilyenek a csimpánzok,
a páviánok és a makákók: csoportokban élnek, és a nőstényeik szexuális
ékességeket viselnek (akárcsak hímjeik). Ezzel szemben a nőstény gibbonok és
más olyan főemlős fajok nőstényei, melyek különálló hím-nőstény párokban
élnek, kevés vagy semmiféle szexuális ékességet nem találunk. Ez az
összefüggés arra utal, hogy akkor, és csakis akkor, ha a nőstények
intenzíven versengenek más nőstényekkel a hímek figyelméért - például mert
ugyanabban a csapatban sok hím és nőstény találkozik egymással naponta -, a
nőstények hajlamosak szexuális ékességeket fejleszteni a folyamatos
evolúciós versenyben, hogy minél vonzóbbak legyenek. Azoknak a nőstényeknek,
melyeknek nem kell ilyen rendszeresen bizonyítaniuk, kevesebb szükségük van
a költséges testi ékességekre.
A legtöbb faj esetében (beleértve az embert is) kétségbevonhatatlan a hím
szexuális díszítésének az evolúciós jelentősége, minthogy a hímek egészen
bizonyosan versengenek a nőstényekért. A tudósok három ellenvetést tettek
arra a magyarázatra, hogy a nők versengenek a férfiakért, és ebből a célból
fejlesztették ki az ékességeiket. Először, hogy a hagyományos társadalmakban
a nők 95%-a házas. Ez a statisztika arra utal, hogy gyakorlatilag minden nő
kap férjet, azaz nincs szükségük arra, hogy versengjenek. Ahogy egy
biológusnő megfogalmazta nekem: "Minden zsák megtalálja a foltját, és minden
csúnya férfi a maga csúnya asszonyát".
Ám az ilyesfajta értelmezés egyszerűen nem vesz tudomást mindazokról az
erőfeszítésekről, amiket a nők tudatosan tesznek a szépítkezés és a testük
sebészeti úton történő megváltoztatása terén, hogy - számításuk szerint -
vonzóbbak legyenek. A férfiak jelentős mértékben eltérnek génjeikben,
rendelkezésre álló erőforrásaik, szülői képességeik tekintetében, és abban,
hogy milyen mértékben szentelik magukat a feleségüknek. Bár valamilyen
férfit, aki feleségül veszi, gyakorlatilag minden nő szerezhet, csak kevés
nőnek sikerül kiváló minőségű férfihoz jutnia; ezekért bizony nem csekély
erőbedobással kénytelenek versengeni a nők. Ezzel valamennyi nő tisztában
van, ha egyes tudós férfiaknak nyilvánvalóan meg sem fordul a fejében.
A második ellenvetés szóvá teszi, hogy a hagyományos társadalmakban a
férfiaknak nincs alkalmuk kiválasztani a házastársukat, akár a szexuális
ékességek, akár más tulajdonságuk alapján. A házasságokat a rokonok rendezik
el, akiket gyakran politikai szövetségek vagy gazdasági érdekek erősítése
vezérel a választásban. Valójában azonban a menyasszonyváltság mértékének
megállapításakor - például az új-guineai hagyományos társadalmakban - fontos
szerep jut a menyasszony kívánatosságának, egészségének és valószínűsíthető
anyai képességeinek. Azaz bár nemigen méltányolják a vőlegénynek a
menyasszonya nemi vonzerejével kapcsolatos kívánalmait, a választásra
hivatott rokonok annál inkább figyelembe veszik a saját szempontjaikat.
Ráadásul a férfiak minden kétséget kizárón mérlegelik a nők szexepiljét,
amikor a házasságon kívüli szexhez választanak partnert, mely
kapcsolatformából valószínűleg több csecsemő származik a hagyományos (ahol a
feleség kiválasztásakor a férj nem követheti a saját szexuális
elképzeléseit), mint a modern társadalmakban. Továbbá a hagyományos
társadalmakban általános a válás és az első házastárs halálát követő
újraházasodás, és a második házastárs kiválasztásában már nagyobb a férfiak
szabadsága.
Az utolsó ellenvetés szerint a kulturálisan befolyásolt szépségeszmény
időről időre változik, és hogy az egyes férfiak ízlése ugyanazon a
társadalmon belül is eltérő. A vézna nők ha az idén nem kapósak, jövőre
divatba jöhetnek, bizonyos férfiak pedig minden évben jobban kedvelik a
csontos, sovány nőket. Ez a tény azonban legfeljebb árnyalja, de nem
érvényteleníti az alapvető következtetést: a férfiak bármely helyen és
időben átlagosan jobban kedvelik a szép arcú, telt idomú nőket.
*
Láttuk, hogy az emberi szexuális jelzések némelyik csoportja - a férfiak
izomzata, az arc szépsége és a női test bizonyos helyeken lerakódott zsírja
- egyértelműen megfelel az "igaz a reklám" modellnek. Ám ahogy az állatok
jelzéseinek tárgyalása során már említettem, különféle jelzések különféle
modellekbe illenek, és ez az emberekre is érvényes. A fan- és a
hónaljszőrzet például a férfiak és a nők esetében is a serdülőkorban jelenik
meg, mint a reproduktív érettség elérésének megbízható, de teljes mértékben
önkényes jelzése. Ez a szőrzet abban különbözik az izomzattól, a szép arctól
és a hájtól, hogy semmiféle mélyebb jelentést nem hordoz. A növekedése nem
ráfordításigényes, és nem járul hozzá közvetlenül sem az életben maradáshoz,
sem a csecsemőszoptatáshoz. Az elégtelen táplálkozás folytán
lesoványodhatunk és beeshet az arcunk, de ritkán eredményezi azt, hogy
kihullik a fan- és a hónaljszőrzetünk. Még a gyenge, visszataszító külsejű
férfiak és a csúnya bőrű nők is szembeszökően viselik a hónaljszőrzetüket. A
férfiak arc- és testszőrzete és mély hangja, mint a serdülőkor jelzései, és
a férfiak és a nők hajának a megőszülése a kor jeleként hasonlóképp
nélkülözi a belső tartalmat. Ahogy a vörös folt a sirály csőrén és számos
más állati jelzés, ezek az emberi jelzések is olcsók, és teljes mértékben
önkényesek - sok más jelzést is el lehetne képzelni helyettük, melyek
ugyanilyen jól szolgálnának.
És most nézzük, egyáltalán létezik-e olyan emberi jelzés, ami Fisher
megszaladási szelekciós modelljét vagy Zahavi hendikep-alapelvét példázza?
Látszólag nélkülözzük az eltúlzott jelzésstruktúrákat, legalábbis ha a
vidapinty negyven centiméteres farka a mérce. Jobban belegondolva azonban el
kell tűnődnöm, nem dicsekedhetünk-e mégis egy ilyen struktúrával:
nevezetesen a férfiak péniszével. Fel lehet hozni ellene, hogy nem jeladó
feladatra szolgál, és semmivel sem több, mint egy jól megtervezett
szaporodási célgép. Ez az érv viszont nem ingatja meg az eszmefuttatásomat:
már láthattuk, hogy a nők melle egyidejűleg lát el jeladó és reproduktív
feladatot. Emberszabású majom rokonainkkal tett összevetések arra utalnak,
hogy az emberi pénisz mérete nemcsak funkcionális szerepet játszik, hanem
jelzésként is szolgálhat. A gorillák esetében csak mintegy 3 centiméter a
felmeredő pénisz hossza, hozzávetőleg 4 centiméter az orángutánoknál, míg az
embereké 13-16 centiméter, noha az előbbi állatok jóval testesebbek.
Felmerül a kérdés, hogy az emberi pénisznek ez a néhány többlet
centimétere funkcionálisan fölösleges fényűzés-e. Az egyik ellenérvelés
szerint a nagy pénisz célszerűbb lehet, sok más emlőssel összevetve,
igencsak változatos közösülési testhelyzeteinkben. Ám a hím orángután 4
centiméteres pénisze ugyanúgy lehetővé teszi a használatát hozzánk hasonlóan
sokféle pozitúrában, sőt, felül is múl minket abban a tekintetben, hogy
mindezeket a helyzeteket a fán lógva is végre tudja hajtani. Ami a nagy
pénisz használhatóságát illeti a közösülés időtartamának az elnyújtásában,
az orángután ebben a tekintetben is előttünk jár (az átlagos időtartam
tizenöt perc, szemben az átlagos amerikai férfi alig négy percével; ez az
adat persze esetenként és férfianként változó, míg az orángutánokról kevésbé
megbízható és széles körű adatok állnak a rendelkezésünkre, de elmondható,
hogy ebből a szempontból semmiféle összefüggés nem mutatkozik a két faj
péniszének mérete közötti különbséggel).
Egy nem is olyan áttételes utalás arra, hogy a nagyméretű emberi pénisz
valamiféle jelzésként szolgál, ha megfigyeljük, mi történik, ha a férfiak
nem elégednek meg az evolúciós örökségükkel, hanem alkalmuk nyílik
megtervezni a saját péniszüket. Új-guineai hegyvidéki férfiak pontosan ezt
teszik, amikor a péniszüket egy díszes tokban, az úgynevezett
"fitymakupak"-ban helyezik el. A tok akár hatvan centiméter hosszú és tíz
centiméter átmérőjű is lehet, gyakorta élénkvörös vagy sárga színben
pompázik, és különbözőképp ékesítik a csúcsát szőrmével, levelekkel vagy egy
bizonyos villás díszítőmotívummal. Amikor tavaly a Star-hegységben először
találkoztam fitymakupakot viselő ketengban férfiakkal, addigra már
rengeteget hallottam róluk, és kíváncsi voltam, hogy hogyan használják, és
főleg, hogy mivel magyarázzák a viselését. Kiderült, hogy ezek a férfiak
állandóan, legalábbis valahányszor találkoztam velük, viselték
fitymakupakjaikat. Minden férfi több, különféle méretű, díszítésű, és
különböző szögben álló modellt tart, és minden reggel kiválasztja a
hangulatához legobban illő darabot, pontosan úgy, ahogy reggelente
eldöntjük, melyik inget vegyük fel aznap. Válaszul a kérdésemre, miszerint
miért viselnek fitymakupakot, a ketengbanok azt felelték, hogy nélküle
csupasznak és szemérmetlennek érzik magukat. Nyugati szemlélettel meglepően
hat a válasz, mert a ketengbanok egyébként semmiféle ruhát nem hordanak, még
a heréiket sem fedik el.
A fitymakupak végeredményben afféle felmeredő műpénisz, és azt mutatja,
milyen igazit szeretne a magáénak tudni a férfi. Az általunk kifejlesztett
pénisz méretét sajnálatos módon korlátozza a női vagina hossza. A
fitymakupak azt példázza, milyen lenne az emberi pénisz, ha nem volna
alávetve ennek a gyakorlati megszorításnak. Jelzésként még merészebb, mint a
vidapinty farka. A valóságos pénisz, bár szerényebb, mint amilyennek a
fitymakupak kívánja láttatni, majomőseink mércéjéhez viszonyítva hivalkodóan
hatalmas, bár a csimpánzpénisz ugyancsak tiszteletre méltó mértékben
meghaladja a következtetett ősi állapotot. A pénisz evolúciója Fisher
követelményeinek megfelelően képviseli a megszaladási folyamat működését. Az
emberi pénisz az ősi emberszabású majomnak a mai gorilláéhoz vagy
orángutánéhoz hasonlóan 4 centiméteres péniszéből kiindulva az elszabadulási
folyamat során megnövekedett hosszúságban, és mint a férfiasság egyre
tudatosabb jelzése bizonyos előnyhöz juttatta tulajdonosát, amíg a
hosszúságát nem korlátozta az ellenszelekció, minthogy nehézségek
jelentkeztek az eredeti feladatában, azaz hogy illeszkedjen a nő vaginájába.
Az emberi pénisz Zahavi hendikep-modelljének is megfelel, mint költséges
és tulajdonosára nézve hátrányos struktúra. Elismerem, hogy kisebb, és
valószínűleg kevésbé pazarló, mint a páva farka; mindenesetre elég nagy
ahhoz, hogy ha ugyanez a szövetmennyiség az agykéregben jelenne meg, akkor
az így újraszerkesztett férfi igazán jól járna (legalábbis ebben a
tekintetben). Így tehát a nagy pénisz hátránya az elveszett lehetőségben
mutatkozik meg: minthogy a férfiak által hozzáférhető bioszintetikus energia
véges, az egyik struktúrára csak egy másik rovására lehet energiát
tékozolni. Végeredményben a férfi így dicsekszik: "Én már olyan okos és
kiváló vagyok, hogy már egyetlen dekagramm protoplazmát sem kell az agyamra
szánnom; megengedhetem magamnak azt a hátrányt, hogy haszontalanul a
péniszembe növeljem a fölösleggel."
Vitatható marad még az a megcélzott közönség, melyre a pénisz férfiassági
nyilatkozata irányul. A legtöbb férfi feltételezné, hogy a nők azok; a nőket
inkább a férfi más tulajdonságai izgatják föl nemileg, és többnyire nemigen
tartják vonzónak a pénisz látványát. Akiket viszont igazán megigéznek a
pénisz kiterjedései, azok a férfiak; a férfi öltözők zuhanyozójában a
férfiak szokásosan felmérik egymás ilyetén adottságait.
Még ha egyes nőkre hatást is gyakorol a tekintélyes nagyságú pénisz
látványa, vagy a közösülés során kielégíti őket annak klitorisz- és
vaginastimulációja (ahogy az nagyon valószínű), nem szükséges a
fejtegetésünket egy vagy-vagy jellegű érvelés zsákutcájába vinni,
feltételezvén, hogy a jelzés kizárólag az egyik nemnek szól. A zoológusok
rendszeresen felfedezik, hogy a szexuális ékességek kettős feladatot
szolgálnak: vonzani a potenciális párokat az ellenkező nemből, és
megalapozni a dominanciát az ugyanahhoz a nemhez tartozó vetélytársak
fölött. Ebben a tekintetben, mint oly sok másikban is, nekünk, embereknek,
mélyen a szexualitásunkba vésődött a gerinces fejlődés százmillió éveinek
öröksége. A művészetünk, a nyelvünk és a kultúránk csak nemrégiben rakott
vékony mázt ezen örökség fölé.
Függőben marad tehát az emberi pénisz lehetséges jelzésfunkcióinak a
kérdése, és ezeknek a jelzéseknek a célja (ha van). Annál megfelelőbb
befejezése a könyvnek ez a téma, mert így jól illusztrálja lényegi
mondandóját: az emberi szexualitás evolúciós megközelítésének a
jelentőségét, a varázsát és a nehézségeit. A pénisz funkciója nem pusztán
fiziológiai kérdés, amit hidraulikus modellekkel végzett biokémiai
kísérletek során lényegretörően lehetne tisztázni, hanem evolúciós probléma
is. Ezt az evolúciós problémát az emberi pénisz méretének a következtetett
ősi mérethez viszonyított négyszeres kiterjedése veti fel, amit az utóbbi
7-9 millió év leforgása alatt ért el; az ekkora különbség értelmezés és
magyarázat után kiált. Ahogy megtettük a női tejképződés, a rejtett
ovuláció, a férfinak a társadalomban betöltött szerepe és a menopauza
esetében, ezúttal is meg kell kérdeznünk, milyen szelektív erők irányították
az idők folyamán az emberi pénisz megnövekedését, és tartják fenn mindmáig
viszonylagosan nagy méretét?
A pénisz funkciója már csak azért is különösen megfelelő befejezés, mert
az első pillantásra olyannyira minden titokzatosságtól mentesnek tűnik.
Szinte mindenki rávágná, hogy a pénisz funkciója a vizeletet kibocsátása, a
sperma befecskendezése és a nő fizikai ingerelése nemi érintkezés közben. Az
összehasonlító megközelítés azonban arra int, hogy az állatvilágban ezeket a
feladatokat relatívan sokkal kisebb szerkezetek is ugyanúgy ellátják. Arra
is felhívja a figyelmünket, hogy az ilyen túlméretezett struktúrák
alternatív módon fejlődnek, és ennek megértésével még nem birkóztak meg a
biológusok. Így aztán az ember szexuális kellékeinek ez a legismerősebb és
látszólag legegyértelműbb darabja is megoldatlan evolúciós kérdések
sokaságát zúdítja ránk.