Jared Diamond: Miért élvezet a szex?
2. FEJEZET
A nemek harca
Az előző fejezetben láthattuk, hogy az emberi szexualitás megértéséhez
mindenekelőtt szakítanunk kell egyoldalú emberi nézőpontunkkal. Kivételes
állatok vagyunk abban a tekintetben, hogy a szülők többnyire együtt maradnak
a párzás után, és mindketten részt vesznek a gyereknevelésben. Nem
állítható, hogy a férfiak és a nők szülői hozzájárulása azonos mértékű: a
legtöbb házasságban és társadalomban kétségkívül nagyon is egyenlőtlen. Azt
leszögezhetjük, hogy az apák többsége valamelyest mégiscsak hozzájárul
gyermekei istápolásához, még ha pusztán csak a táplálékot, a védelmet és a
lakhatást biztosítja. Az ilyen jellegű hozzájárulást olyannyira
természetesnek tekintjük, hogy törvényeinkben is rögzítettük: amennyiben a
genetikai próba igazolja az apaságot, az elvált (vagy a házasságot nem
vállaló) apa köteles úgynevezett gyermektartást fizetni.
Ez a hozzáállás azonban csak a mi egyoldalú emberi nézőpontunkból
következik; a szexuális egyenlőség tekintetében is rendellenes jelenségnek
számítunk az állatvilágban, az emlősök között különösen. Ha az orángutánok,
zsíráfok, egyáltalán, az emlős fajok többségének tagjai képesek volnának
szavakba önteni véleményüket, habozás nélkül nevetségesnek nyilvánítanák a
gyermektartási törvényeinket. A hím emlősök a megtermékenyítést követően
rendszerint nem törődnek sem az ivadékaikkal, sem azok anyjával; túlságosan
leköti őket az újabb megtermékenyíthető nőstény keresése. És nemcsak a hím
emlősökre, hanem általában a hím állatokra jellemző (ha egyáltalán nyújtanak
szülői gondoskodást), hogy az sokkal csekélyebb mértékű, mint a nőstényeké.
Előfordulnak azonban egészen ritka kivételek. Egyes madárfajok esetében,
mint a víztaposók és a pettyes billegetőcankó, a hím költi ki a tojásokat,
és neveli a fiókákat, miközben a nőstény másik hímet keres, aki ismét
megtermékenyíti, majd felneveli a következő fészekaljat. Egyes halfajok
(mint a csikóhal és a tüskés pikó) és kétéltűek (mint a bábavarangy) hímjei
a szájukban, egy erre a célra képződött kis tasakban, vagy a hátukon tartják
az ikrákat. Mivel lehet magyarázni a női szülői gondviselés általános
mintáját, egyidejűleg pedig számos kivételét is?
A válasz abból a felismerésből ered, hogy a viselkedésért - akárcsak a
malária-rezisztenciáért vagy a fogakért - felelős gének ugyancsak átmennek a
természetes kiválasztódás folyamatán. Az a viselkedési minta, ami az egyik
állatfaj egyedeit hozzásegíti génjei eredményes továbbadásához, nem
szükségszerűen jelent segítséget egy másik faj esetében. Azaz miután a hím
és a nőstény párosodott, és létrehozott egy megtermékenyített petét, azzal a
"választással" kerülnek szembe, hogy az elkövetkezendőkben milyen
viselkedést kövessenek. Hagyják-e mindketten a sorsára az ivadékkezdeményt,
és inkább lássanak egy újabb megtermékenyített pete létrehozásához, akár
ugyanazzal, vagy egy másik partnerrel párosodva? Egyfelől megfontolandó,
hogy a szex átmeneti felfüggesztése - a szülői gondoskodás kedvéért -
javíthatja-e az első ivadék életben maradási esélyeit. Ebben az esetben
további lehetőségek közül kell dönteni: mindkét szülő nyújtson-e szülői
gondoskodást, vagy csak az anya, illetve csak az apa döntsön így. Másfelől,
ha az ivadéknak szülői gondoskodás nélkül is egy a tízhez az esélye a
megmaradásra, és ha a gondozására fordítandó idő alatt további 1000
megtermékenyített petét lehetne létrehozni, a leghasznosabb sorsára bízni az
elsőt, és újabb peték megtermékenyítésével foglalatoskodni.
"Választások"-ként és "döntések"-ként utaltam ezekre a lehetőségekre; ez
ugyan azt sugallhatja, mintha az állat emberi jellegű döntéseket hozna,
tudatosan mérlegelné az alternatívákat, és végül azt használná, ami a
leghatékonyban szolgálja az érdekeit - természetesen nem errő van szó. Az
úgynevezett választások többsége beépült az állat anatómiájába és
élettanába. A nőstény kenguruk például úgy "döntöttek", hogy legyen
erszényük, amiben a kicsinyeiket tarthatják, a hím kenguruk ellenben nem
döntöttek így. A legtöbb, vagy éppen valamennyi fennmaradó választás
anatómiailag mindkét nem számára lehetséges, az állat azonban az ösztöneire
hallgatva nyújt (vagy nem) szülői gondoskodást, és a viselkedésnek ez az
ösztönös "választása" egyazon faj két neme között is eltérő lehet. A
madárszülőknél például a hím és a tojó albatrosz, a hím, és nem a tojó
strucc, a kolibrifajok többségénél a tojó, és nem a hím a gondoskodó, míg a
talegalla tyúk egyik neme sincs ösztönösen arra beállítva, hogy élelmet
vigyen a fiókáknak, bár a felsorolt fajok mindkét neme élettanilag és
anatómiailag tökéletesen alkalmas lenne rá.
A szülői gondoskodást vezérlő anatómiát, élettant és az ösztönöket
genetikailag programozta a természetes kiválasztódás. Mindezek együttesen
alkotják a biológusok által reproduktív stratégiának nevezett viselkedés
részét. Azaz a madárszülőben a genetikai mutációk és rekombinációk
erősíthetik vagy gyengíthetik a fiókák táplálásának ösztönét, és ettől
függően cselekedhet homlokegyenest ellentétesen ugyanannak a fajnak a hímje
és a tojója. Ezek az ösztönök jelentékenyen befolyásolják, hogy hány fióka
marad életben, és hány viszi tovább a szülők génjeit. Nyilvánvalóan az a
fióka, amelyiknek táplálékot hord a szülő, nagyobb valószínűséggel marad
életben, de mint látni fogjuk, az a szülő, amelyik lemond arról, hogy
táplálékot vigyen fiókáinak, ezáltal további esélyeket nyer a génjei
továbbadására. Összességében tehát egy olyan gén átfogó hatása, amelynek
eredményeként egy madárszülő ösztönösen hordja a táplálékot a fiókáinak, az
ökológiai és a biológiai tényezőktől függően növelheti, de akár csökkentheti
is a szülői géneket hordozó fiókák számát.
Azok az egyes anatómiai tulajdonságokat és ösztönöket meghatározó gének,
melyek a legnagyobb valószínűséggel biztosítják az adott géneket hordozó
utód életben maradását, hajlamosak az egyre gyakoribb előfordulásra. Ezt a
kijelentést másként is meg lehet fogalmazni: a természetes kiválasztódás
hajlamos állandósítani (genetikailag rögzíteni) azokat az anatómiai
felépítéseket és ösztönöket, amik elősegítik a fennmaradást és a reproduktív
sikert. Ám az ezekhez hasonló kijelentéseket többnyire az evolúciós biológia
fogalomkörének minden áron való meghatározásának kényszere teszi
szükségessé. Ennélfogva a biológusok kénytelenek antropomorfikus
nyelvezethez folyamodni, amikor a fentiekhez hasonló kijelentéseket
fogalmaznak meg - azt mondják például, hogy az állat "választ" bizonyos
cselekvési lehetőségek közül, vagy hogy egy bizonyos stratégiát követ. Ezt a
rövidített szóhasználatot nem szabad úgy értelmezni, mintha arról volna szó,
hogy az állatok tudatos terveket készítenek.
*
Az evolúció-biológusok hosszú időn át úgy gondolkoztak a természetes
kiválasztódásról, mint "jó a faj" valamiféle elősegítéséről. A természetes
kiválasztódás eleinte valójában az egyes állatokon és növényeken hajt végre
módosításokat. A természetes kiválasztódás nemcsak a fajok (egész
populációk) közötti, vagy csak a különböző fajok egyedei között folyó, és
nem csak egyazon korú és nemű, azonos fajhoz tartozó egyedek közötti
küzdelem. A természetes kiválasztódás lehet harc a szülők és az utódaik
között, vagy a párok között, minthogy a szülők és utódaik, vagy az anya és
az apa érdekei nem feltétlenül esik egybe. Ami bizonyos korú és nemű egyedek
számára előnyös a génjeik átadása szempontjából, nem biztos, hogy ugyanúgy
növeli az egyének egy másik kategóriájának sikerességét.
Nevezetesen, bár a természetes kiválasztódás előnyben részesíti a sok
utódot hátrahagyó hímeket és nőstényeket, a követendő stratégia eltérő lehet
az apa és az anya esetében. Ez a tény alapvető érdekellentétet épít a szülők
kapcsolatába, és a következmények olyannyira emberiek, hogy igazán nem kell
tudósnak lenni a felmérésükhöz. Vicceket szoktunk faragni a nemek harcáról,
ám maga a csata nem tréfa, és nem is rendívüli véletlen egy-egy bizonyos apa
vagy anya egyes meghatározott alkalmakkor mutatott viselkedésében.
Egyszerűen az az igazság, hogy a hím genetikai érdekeit szolgáló viselkedés
nem szükségszerűen szolgálja nőstény szülőtársa érdekeit, és viszont. Ez a
könyörtelen tény az emberi nyomorúság alapvető okai közé tartozik.
Fordítsuk figyelmünket ismét a pete megtermékenyítésén buzgólkodó hímre
és nőstényre, akik a feladat elvégzése után azzal a "választással" néznek
szembe, hogy most mi következzen. Ha az ivadéknak segítség nélkül is van
némi esélye életben maradni, és ha az anya és az apa egyaránt sokkal több
megtermékenyített petét hozhat létre az alatt az idő alatt, amit az első
utód gondozásának szentelnének, akkor az anya és az apa érdeke egybeesik, és
nagy egyetértésben magára hagyhatják az utódot. De tételezzük fel, hogy az
újonnan megtermékenyített, lerakott vagy kikelt tojásnak, illetve újszülött
utódnak egyáltalán semmi esélye nincs a túlélésre, hacsak valamelyik szülő
nem törődik vele. Ebben az esetben ténylegesen bekövetkezik az érdekek
ütközése. Ha az egyik szülő a másik nyakába varrja a szülői gondoskodás
kötelezettségét, aztán felkerekedik és új szexpartnert keres, azzal a saját
genetikai érdekeit szolgálja az elhagyott szülő rovására, azaz önző
evolúciós céljai megkövetelik, hogy elhagyja a párját és az utódját.
Az ilyen esetekben, vagyis amikor az egyik szülő gondoskodása lényeges az
utód életben maradása szempontjából, az utódnevelés az anya és az apa
hidegvérű versenyfutásaként képzelhető el, melynek az a célja, hogy
melyiküknek sikerül előbb elhagynia a másikat és a közös utódot, hogy ő maga
újabb utódok létrehozásával foglalkozzon. Ennek az elhagyásnak az ára attól
függ, hogy a régi pár vállalja-e az ivadék nevelését, és hogy az elhagyó
vélhetőleg talál-e fogékony új párt. Ebben az esetben a megtermékenyítés
pillanatában az anya és az apa olyan játszmába kezd, melynek tétje az
ivadék; egymásra merednek és így szólnak: "Én most elmegyek, keresek egy új
partnert; te pedig gondozhatod ezt a porontyot, ha kedved van hozzá. De ha
nem, én semmi esetre sem fogom ezt megtenni!" Ha mindketten blöffnek
tekintik a másik kijelentését, akkor a magzat meghal, és mindkét szülő
elveszíti a játszmát. Melyik szülő lesz az, amelyik nagyobb valószínűséggel
visszakozik?
A válasz attól függ, hogy melyiknek jelentett több befektetést az utód,
és hogy melyiküknek jobbak az egyéb kilátásai. Mint korábban említettem,
egyik szülő sem mérlegel tudatosan; cselekedeteiket genetikailag
meghatározta a természetes kiválasztódás, beépítette nemük anatómiájába és
ösztöneibe. Számos állatfaj esetében a nőstény visszakozik, és egyedülálló
szülőként neveli ivadékát, a hím pedig elhagyja, más fajoknál viszont a hím
vállalja a felelősséget, míg megint másnál a szülők megosztják egymással ezt
a kötelezettséget. Ezeket az eltérő végeredményeket három, egymással
összefüggő tényező dönti el, melyek fajonként és nemenként változnak: 1.
befektetés az utódba; 2. egyéb kedvező lehetőségek, melyek lezárulnának az
utód további gondozásásval; 3. a bizonyosság az apa- vagy az anyaságában.
*
Tapasztalatból mindannyian tudjuk, hogy sokkal kevésbé szívesen lépünk ki
egy olyan vállalkozásból, amelybe sokat fektettünk be, mint egy olyanból,
amelybe csak keveset. Ez a hozzáállás egyaránt érvényes a legkülönfélébb
természetű befektetéseinkre: az emberi kapcsolatokra, az üzleti ügyekre vagy
éppen a tőzsdei befektetéseinkre. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy
pénz, idő vagy erőkifejtés formájában valósult meg a befektetésünk. Az első
találkán könnyedén véget vetünk a rosszul induló kapcsolatnak, vagy nemigen
gyötrődünk egy olcsó játék megjavításával, ha néhány perc elteltével
akadályba ütközünk. Ám annál többet rágódunk azon, hogy felrúgjunk-e egy
huszonöt éves házasságot, vagy hogy belevágjunk-e egy drága ház
átalakításába.
Ugyanez az alapelv alkalmazható a szülői befektetésre is az utódba. Abban
a pillanatban, hogy a petét megtermékenyíti a spermium, a létrejövő embrió
általában nagyobb befektetést képvisel a nőstény, mint a hím részéről,
hiszen a legtöbb állatfaj petéje sokkal nagyobb, mint a spermiuma. Bár mind
a pete, mind a spermium kromoszómákat tartalmaz, a petének ráadásképpen némi
tápanyagot és anyagcserével kapcsolatos mechanizmust is tárolnia kell, hogy
legalább addig segítse az embrió fejlődését, amíg az valamilyen formában
táplálkozni nem kezd. Ezzel szemben a spermiumnak csak egy ostorszerű
hajtómotorra van szüksége, és némi energiára, ami legfeljebb néhány napig
hajtja a motort. Ennek eredményeként az érett emberi petének hozzávetőleg
egymilliószor nagyobb a tömege, mint a spermiumé, amely megtermékenyíti; a
kivi esetében egymillió-milliárd ugyanez az arány! Ilyenformán az embrió
kezdődő élete, ha egyszerűen egy építési munkálat kezdeti szakaszának
tekintjük, az anyáéval összevetve, az apa testtömegének teljesen
elhanyagolható befektetését képviseli. De ez nem jelenti azt, hogy az anya
már a fogantatás pillanata előtt automatikusan elveszíti a játszmát. A petét
végül megtermékenyítő egyetlen spermiummal együtt a hím több százmillió más
ivarsejtet hoz létre az ejakuláció során, könnyen meglehet tehát, hogy a
teljes befektetése nem is marad el a nőstényétől.
A pete megtermékenyítése lehet belső vagy külső, attól függően, hogy a
nőstény testén belül vagy azon kívül történik. A külső megtermékenyítés
jellemzi a hal- és kétéltű fajok többségét. A legtöbb halfaj esetében
például a nőstény és a hím egyidejűleg bocsátja ki a vízbe az ikrákat,
illetve a spermát, ahol megtörténik a megtermékenyítés. Külső
megtermékenyítéskor a nőstény szükségszerű befektetése abban a pillanatban
véget ér, hogy lerakta az ikrákat. Az embriók aztán, fajtól függően, vagy
önmagukra utalva lebegnek, minden szülői törődés nélkül, vagy valamelyik
szülő gondoskodik róluk.
Az emberek számára a belső megtermékenyítés az ismerősebb, azaz amikor a
hím befecskendezi a spermáját (például az erre szolgáló pénisszel) a nőstény
testébe. Ezután a fajok többségénél a nőstény nem válik meg azonnal az
embrióktól, hanem a fejlődés bizonyos időszakára a testében tartja őket,
amíg eljutnak arra a szintre, hogy a maguk erejéből is életben maradjanak.
Az egyik megoldás szerint az utód az embrionális fejlődést az anya testén
kívül, tojáshéj védelmében folytatja, ahol tojássárgája formájában jut
energiaellátáshoz - mint valamennyi madár, számos hüllő és a kloakás emlősök
(az ausztrál illetve új-zélandi kacsacsőrű emlős és hangyászsün) esetében;
vagy pedig az anyában növekedik tovább az embrió, mígnem az ivadék tojáshéj
nélkül "megszületik". Ez utóbbi változat, az elevenszülés jellemez minket,
és a kloakás emlősök kivételével minden más emlőst, valamint egyes halakat,
hüllőket és kétéltűeket. Az elevenszüléshez specializált belső
berendezésekre van szükség - ezek közül az emlősök méhlepénye a
legkomplexebb -, hogy a tápanyag eljusson az anyából a fejlődő magzatba, és
a hulladék eltávolításához az embrió szervezetéből az anyáéba.
A belső megtermékenyítés tehát további befektetésre kötelezi az anyát
azon a befektetésen túlmenően, amit már a pete létrehozásával megtett a
megtermékenyítés előtt. Vagy a saját teste kalciumjából és tápanyagaiból
készíti el a tojáshéjat és a tojássárgát, vagy a tápanyagai felhasználásával
építi az embrió testét. A tápanyagok befektetése mellett az anya
elkerülhetetlenül beruházza a terhességhez szükséges időt. Összességében
tehát a belsőleg megtermékenyített anya befektetése az apáéhoz viszonyítva
valószínűleg sokkal nagyobb a költés vagy a szülés idején, mint egy külsőleg
megtermékenyített anyának a még megtermékenyítetlen pete lerakásakor. A
kilenc hónapos terhesség végére például az emberanya idő- és
energiafelhasználása kolosszális a férjének vagy a barátjának a közösülés
néhány percében tett szánalmasan csekély befektetéséhez képest, amikor
megvált az egy milliliternyi spermájától.
Az anya és az apa ilyen egyenlőtlen befektetésének eredményeként a belső
megtermékenyítés esetében sokkal nehezebb az anya számára kibújni a költés
vagy szülés utáni szülői gondoskodás kötelezettsége alól, amennyiben szükség
van ilyesmire. Ez a gondoskodás számos formában nyilvánulhat meg: ilyen
gondoskodás, amikor a nőstény emlősök szoptatnak, a nőstény alligátor őrzi a
tojásokat, és a nőstény piton kikölti a tojásokat. Mindazonáltal, mint látni
fogjuk, felmerülnek más tényezők is, melyek arra késztethetik az apát, hogy
akár megosztva, akár egymagában vállalja a felelősséget az utódjáért.
*
Említettem, hogy három, egymással összefüggő körülmény befolyásolja a szülő
"választás"-át, hogy vállalja-e a gondoskodást, és ezek közül csak az egyik
a befektetés viszonylagos nagysága. A második tényező az elmulasztott
lehetőségeké. Képzeljük el magunkat állatszülőként, amint újszülött
utódunkat szemléljük, és hűvösen mérlegeljük genetikai érdekünket, miközben
sorra vesszük, mihez kezdjünk most az időnkkel. Ez az utód a mi génjeinket
hordozza, és az életben maradási esélyeit, azaz a génjeink továbbadásának
esélyeit kétségkívül javítaná, ha mellette maradnánk, védelmeznénk és
táplálnánk. Ha semmi mást nem tehetünk a génjeink fennmaradásáért, akkor az
szolgálja a legjobban az érdekeinket, ha gondozzuk az utódot, és nem
igyekszünk olyan helyzetbe hozni párunkat, hogy egyedül ő viselje a szülői
kötelezettségek terhét. Ha viszont úgy gondolkozunk, hogy ugyanezen idő
alatt sokkal több utódban tudnánk elhelyezni génjeinket, akkor nyilván
inkább így is kell cselekednünk, és elhagyjuk a jelenlegi párunkat és
utódunkat.
Képzeljük el, hogy a megtermékenyítés után az anya- és az apaállat
egyaránt ezt mérlegeli. Külső megtermékenyítés esetén az anyának és az
apának nincs további töprengenivalója, és elméletileg mindketten szabadon
kereshetnek másik partnert, akivel újabb ivadékokat hozhatnak létre. Igaz,
életüket éppen megkezdő magzataiknak szükségük lehet bizonyos gondoskodásra,
ám az anya és az apa egyenlő mértékben háríthatják egymásra a gondviselés
terhét. Belső megtermékenyítéskor viszont a nőstény most már terhes, és a
szülésig vagy a tojásrakásig mindenképpen neki kell a magzatok gondját
viselnie. Ha az anya emlős, akkor még tovább, a szoptatás ideje alatt is
tart ez a kényszerű kötelezettség. Ebben az időszakban semmiféle genetikai
előnyt nem tud kovácsolni abból, ha egy másik hímmel párosodik, mivel
pillanatnyilag úgysem lehet több utódja. Azaz, semmit nem veszít azzal, hogy
az utód gondozásának szenteli magát.
A hím viszont, amelyik csak az imént lövellte a spermaadagját a
nősténybe, ismét készen áll, hogy a következő spermaadaggal
megtermékenyítsen egy másik nőstényt, potenciálisan tehát további utódoknak
adhatja át a génjeit. A férfi például hozzávetőleg kétszáz millió spermiumot
küld az útjára egyetlen ejakuláció alkalmával - de mondjuk, hogy "csak"
néhány tízmilliót, már amennyiben helytállóak az utóbbi évtizedek felmérései
az emberi spermiumok számának csökkenéséről. A legutóbbi partner 280 napos
terhessége alatt 28 naponként egyetlen ejakulációval - ezt az ejakulációs
gyakoriságot szinte minden, egyébként egészséges férfi könnyedén eléri -
annyi spermiumot tudna szétszórni, amennyivel megtermékenyíthetné a világ
hozzávetőleg kétmilliárd szaporodóképes nőjének mindegyikét, amennyiben
sikerül megoldania, hogy valamennyiüknek jusson egy-egy a spermiumai közül.
Ez az evolúciós logika késztet arra sok férfit, hogy miután teherbe ejti,
elhagyja a nőt, és újabb utódnemzési lehetőség után járjon. Az a férfi, aki
a gyermekgondozásnak szenteli magát, elmulasztja ezeket az egyéb
lehetőségeket. Hasonló logika alkalmazható a belső megtermékenyítésű faj
többségének hímjeire és nőstényeire is. A hímeknek ezek a kiaknázható
lehetőségei döntően hozzájárulnak a női ivadékgondozás általános
elterjedtségéhez az állatvilágban.
Az utolsó tényező a bizonyosság a szülőségben. Ha már elszántuk magunkat,
hogy időt, erőfeszítést és tápanyagokat fektetünk be egy megtermékenyített
tojás vagy embrió létrehozatalába, tökéletesen biztosnak kell lennünk abban,
hogy a saját utódunkról van szó. Ha kiderül, hogy másnak az utódja, akkor
elveszítjük az evolúciós versenyt. Minden áldozatunk eredményeként egy
ellenlábasunk génjeit tartottuk fenn.
A nőknek és a többi belső megtermékenyítésű nőstény állatnak nincs miért
kételkedniük az anyaságot illetően. A pete az anya szervezetében található,
és miután behatol a spermium, ott megy végbe a megtermékenyítés is; aztán
egyszer csak elhagyja testét az újszülött vagy a tojás. A közbeeső időben
egyszerűen semmiféle módon nem cserélhető ki a magzat egy másik anya
magzatával. Az anya számára holtbiztos evolúciós tipp az ivadék gondozása.
De az emlősök és más belső megtermékenyítésű állatok hímjeinek nincs
hasonló bizonyosságuk az apaságukat illetően. Persze az apa tudja, hogy az
ivarsejtje bejutott a nőstény testébe. Később aztán az anya - valamilyen
formában - világra hozza az újszülöttet. Honnan tudhatná a hím, hogy
párosodott-e a nőstény más hímekkel, amikor éppen nem tartózkodott a
közelében? Honnan tudhatná, hogy az ő vagy egy másik hím spermiuma
termékenyítette meg a petét? Ennek a megkerülhetetlen bizonytalanságnak az
evolúciós következtetése arra indítja a hím emlősök többségét, hogy
közvetlenül a párosodás után odébbálljanak, és igyekezzenek újabb és újabb
nőstényeket megtermékenyíteni, a nőstényekre pedig ráhagyják az
ivadékgondozás terhét - miközben bíznak benne, hogy egy vagy több nőstényt
neki sikerült megtermékenyítenie, és ezek a nőstények segítség nélkül is
felnevelik az utódokat. A hím szülői gondoskodás meglehetősen bizonytalan
kimenetelű evolúciós vállalkozás volna.
*
Tapasztalatból ugyanakkor tudjuk, hogy egyes fajok kivételt képeznek az
általános minta alól, miszerint a párosodás után a hímek odébbállnak. Ezek
három típusba sorolhatók. Az egyik típushoz a külső megtermékenyítésű fajok
tartoznak. A nőstény kibocsátja a még megtermékenyítetlen petéket; a
közelben lebegő vagy a nőstényt már megragadó hím a petékre szórja a
spermáját, és azonnal gondjaiba veszi azokat, mielőtt más hímeknek esélyük
lenne megtermékenyíteni őket; és minthogy teljes bizonyosságban van az
apasága felől, azonnal nekiláthat gondoskodni a megtermékenyített petékről.
Ez az evolúciós logika késztet arra egyes hím halakat és békákat, hogy a
megtermékenyítés után elvállalják az egyedülálló szülő szerepét. A hím
bábavarangy például a hátsó lába köré csomagolva őrzi az ikrákat; a hím
üvegbéka a növényzetben őrzi az ikrákat egy vízfolyás fölött, melybe
belesnek a kikelő ebihalak; a hím durbincs pedig fészket épít, mely megvédi
az ikrákat a ragadozók ellen.
A kivételek egy másik típusa a hím közösülés utáni eltávozásának uralkodó
mintája alól egy figyelemre méltó, hosszú nevű jelenség: a felcserélt nemi
szerepű poliandria. Mint elnevezéséből is kiderül, ez a viselkedés éppen
ellentéte az elterjedtebb poligín szaporodási rendszernek, amikor a nagy
testű hímek nekikeseredetten versengenek egymással egy-egy, nőstényekből
álló, hárem megszerzéséért. Ebben az esetben viszont a hímeknél nagyobb
nőstények nekikeseredetten versengenek egymással egy-egy, hímekből álló,
hárem megszerzéséért; a nőstény a hímjei mindegyike számára lerak egy
fészekalja tojást, és a hímek végzik el a költés feladatának és a fiatalok
nevelésének a javát, vagy éppen az egészét. Egyes parti madarak körében
találjuk a legismertebb ilyen "nőszultánokat": a jasszánáknál, a pettyes
billegetőcankóknál és a Wilson-víztaposóknál. Például akár tíz Wilson-
víztaposó tojóból álló csapat is üldözhet mérföldeken át egy-egy hímet. A
győzedelmes tojó végül őrt áll a szó szerint kiharcolt jutalma fölött,
biztosítva, hogy senki más ne vehesse igénybe annak szexuális
szolgáltatásait, és hogy besorozhassa a fiókákat nevelő hímjei közé.
A sikeres nőstény számára nyilvánvalóan a felcserélt nemi szerepű
poliandria képviseli az evolúciós álom beteljesülését. Megnyeri a nemek
közötti harcot, és sokkal több fészekalja fiókának tudja átadni a génjeit,
mintha egyedül, vagy a hím segédletével nevelné őket. Kihasználhatja szinte
a teljes tojásrakó potenciálját, csakis az korlátozza, hogy hány másik
nőstényt képes legyőzni a hímekért folyó küzdelemben, mely hímekre
átháríthatja a szülői gondoskodás terhét. De miként alakult ki ez a
stratégia? Hogyan történhetett, hogy egyes parti madarak hímjei látszólag
vereséget szenvedtek a nemek harcában, és poliandrikus "társférjek"-ként
kénytelenek élni, noha szinte az összes madárfaj elkerülte ezt a sorsot,
netán egyenesen fordított is rajta, és többnejűvé vált?
A magyarázat a parti madarak szokatlan szaporodási biológiájában rejlik.
Mindössze négy tojást raknak le egyszerre, a fiókák pedig koraérettek, ami
ebben az esetben azt jelenti, hogy kikeléskor pehelytollak borítják, nyitva
van a szemük, tudnak futni és táplálékot keresni maguknak. A szülőnek nem
kell etetnie a csibéket, csak védelmeznie és melegen tartania őket. Ezt a
feladatot az egyedülálló szülő is könnyen ellátja, míg a legtöbb madárfaj
fiókáinak etetéséhez két szülőre van szükség.
Csakhogy az a csibe, amelyik a kikelés után már tud szaladgálni, többet
fejlődik a tojáson belül, mint a szokásosan magatehetetlen fiókák. Ehhez
viszont kivételesen nagy tojásra van szükség. (Vessünk csak egy pillantást a
galamb jellegzetesen apró tojásaira, melyekből gyámoltalan fiókák kelnek ki;
és azonnal megértjük, miért éppen a nagy tojásokat tojó, koraérett csibeként
kikelő csirkéket nevelnek előszeretettel a tojástermelők.) A pettyes
billegetőcankók tojásai az any a testsúlyának ötödét nyomják; a négy
tojásból álló fészekalja az anya súlyának döbbenetes arányát, a 80 %-át
teszi ki! Bár a monogám parti madár tojók is valamivel nagyobbra nőnek, mint
a hímek, nyilvánvalóan kimerítő ilyen hatalmas tojásokat létrehozni. Ez az
anyai erőfeszítés az, ami egy rövid és egy hosszú távú haszonhoz segíti a
hímet, ha átvállalja a koraérett fiókák nevelésének nem túl terhes
feladatát, és így lehetővé teszi a párjának, hogy visszanyerje a rendes
súlyát.
A rövid távú előny az, hogy a párja így képessé válik újabb fészekalja
tojást rakni a számára, ha az első fészekalját elpusztítaná egy ragadozó: Ez
egyáltalán nem csekély haszon, mivel a parti madarak a földön fészkelnek, és
tojásaik, illetve fiókáik gyakran esnek áldozatul ragadozóknak. 1975-ben
Minnesotában például egyetlen vidramenyét elpusztította a Lewis Oring
ornitológus által tanulmányozott pettyes billegetőcankó populáció valamennyi
fészkét. Egy Panamában a készített felmérés szerint negyvennégy
jasszánafészekből negyvenkettő pusztul el.
A tojó felszabadítása egy hosszú távú hasznot is hozhat a hímnek. Ha a
nőstény nem merül ki egyetlen szaporodási időszakban, akkor valószínűleg
megéri a következő idényt, amikor ismét párosodhat vele. Akárcsak az emberi
párok esetében, a harmonikus kapcsolatban élő tapasztalt madárpárok is
sikeresebbek a fiókák termelésében, mint az újdonsült "házas" madarak.
De a későbbi haszon reményében tanúsított nagylelkűség kockázatot is
hordoz magában a hím parti madarak számára, pontosan úgy, mint az emberi
hímeknek. Amint a hím magára vállalja a szülői felelősséget, megnyílik az út
a párja előtt, hogy úgy használja fel a szabad idejét, ahogy akarja. Talán a
nagylelkűség viszonzása mellett fog dönteni, és kitart a párja mellett, arra
számítva, hogy az első fészekalja megsemmisülhet, és a hím a fészekalja
pótlását igényli. De úgy is határozhat, hogy kizárólag a saját érdekeit
tartja szem előtt, másik elérhető hímet keres, aki kész fogadni a második
fészekalját. Ha az első fészekalja megmarad, és továbbra is lefoglalja az
előző párját, akkor poliandrikus stratégiája révén a tojó megduplázza
genetikai teljesítményét.
Természetesen más nőstényeknek is ugyanez lesz az elképzelésük, és
hamarosan mindannyian versenyben állnak az egyre csökkenő létszámban
rendelkezésre álló szabad hímekért. Ahogy múlik a szaporodási időszak, a
legtöbb hímet leköti az első fészekalja gondozása, és képtelen további
szülői felelősséget vállalni. Bár a felnőtt hímek és nőstények száma
egyenlő, a szexuálisan elérhető hímek és nőstények aránya akár hét az egyhez
értéket is mutathat a költő pettyes billegetőcankók és Wilson-víztaposók
körében. Ezek a kérlelhetetlen adatok vezetnek a nemi szerep
felcserélődéséhez. Bár a nőstények nyilván már eleve valamivel nagyobbak
voltak a hímeknél, hogy létre tudják hozni a koraérett fiókákhoz szükséges
nagy tojást, még nagyobbá fejlődtek, ezúttal azért, hogy megnyerjék a harcot
a többi tojóval szemben. Azután a tojó csökkenti a részvételét az utódok
gondozásban, és ő maga udvarol a hímnek, és nem fordítva.
Ilyenformán a parti madár biológiájának megkülönböztető sajátosságai -
nevezetesen a koraérett fiókák, a kevés számú, de tekintélyes méretű
tojások, a földön fészkelés szokása, és a jelentős arányú tojás- és
fiókaveszteség - hajlamossá teszik ezeket a madarakat a hím kizárólagos
ivadékgondozó szerepére és a tojók felszabadítására, vagy éppen ők azok,
akik elhagyják a párjukat. A parti madár fajok tojóinak többsége kétségkívül
nem aknázza ki ezeket a lehetőségeket a poliandriára. A sarkvidék legtöbb
szalonkaféléjének például a nagyon rövid tenyészidőszak nem is hagy időt egy
második fészekalj felnevelésére. Csak a fajok kisebbsége körében, mint a
trópusi jasszánák és a pettyes billegetőcankók déli populációjánál fordul
elő vagy egyenesen szokásos a poliandria. Bár látszólag távol esik az emberi
szexualitástól, mindenképpen tanulságos a parti madár szexualitása, mert
híven illusztrálja ennek a könyvnek a fő üzenetét: egy adott faj
szexualitását a faj biológiájának más tényezői formálják. Ezt a
következtetést könnyebben fogadjuk el a parti madarak kapcsán, melyeknek nem
tulajdonítunk erkölcsi normákat, mint önmagunkkal kapcsolatban.
*
A harmadik típusú olyan kivétel, ahol a hím nem hagyja el a párját, olyan
fajoknál figyelhető meg, melyeknél - akárcsak nálunk - belső
megtermékenyítés történik ugyan, de egyetlen szülő csak roppant nehezen,
vagy éppen egyáltalán nem tudja segítség nélkül felnevelni az utódokat. A
másik szülőre is szükség van az élelemgyűjtéshez a szülőtárs vagy az utódok
számára. Az egyiknek gondoskodni kell az utódokról, míg a másik szülő
táplálék után jár, védeni a területet, vagy tanítani a kicsiket. Az ilyen
fajok esetében a nőstény nem lenne képes a hím segítsége nélkül táplálni és
megvédeni az ivadékokat. A hímnek nem hozna evolúciós nyereséget, ha más
nőstények kedvéért elhagyná a megtermékenyített párt, ha emiatt éhen
halnának az előző nősténytől származó utódai. Így éppen a saját érdeke
készteti arra a hímet, hogy maradjon megtermékenyített társával, és ugyanez
a megfontolás érvényes a nőstényre is.
Pontosan ez a helyzet a legtöbb ismerős észak-amerikai és európai
madárfaj esetében: a hímek és a tojók monogámok, és egyaránt részt vesznek a
fiókák gondozásában. Mint jól tudjuk, nagyjából ugyanez áll az emberekre is:
egyedülálló szülőnek lenni még a bevásárlóközpontok és a házhoz rendelhető
pótmamák korában is meglehetősen nehéz. Az ősi vadászó-gyűjtögető időkben az
árvaságra vagy akár csak a félárvaságra jutott gyermeknek alaposan
csökkentek az életben maradási esélyei. A génjei továbbadását szorgalmazó
apának, az anyához hasonlóan, érdekében áll gondoskodni a gyermekéről.
Ennélfogva a legtöbb férfi élelmet, védelmet és fedelet biztosított a
házastársának és a gyermekeinek. Az eredmény a névlegesen monogám
házasságban élő párok szociális rendszere, illetve esetenként egy-egy gazdag
férfinak elkötelezett nőkből álló háremek. Lényegileg ugyanezek a
megfontolások alkalmazhatók a gorillákra, a gibbonokra, egyáltalán az apai
gondoskodást folytató, kisebbségben lévő emlősökre.
Ám a társszülőségnek ez a meghitt berendezkedése nem szünteti meg a nemek
harcát. Az anya és az apa érdekei között nem szükségszerűen oldódik fel a
feszültség, mely a szülés előtti egyenlőtlen befektetésükből fakad. A hímek
még az apai gondoskodást nyújtó emlős- és madárfajok körében is hajlamosak
minél kevesebb törődéssel boldogulni, úgy, hogy - főként az anya
erőfeszítéseinek köszönhetően - mégis életben maradjon az utód. Ennek a
kategóriának a hímjei is igyekeznek megtermékenyíteni más hímek nőstényeit,
hogy aztán a szerencsétlen megcsalt hím tudtán kívül gondoskodjon a csábító
utódjáról. Mi tagadás, a hímek okkal-joggal válnak paranoiássá, ha a párjuk
hűségére gondolnak.
A társszülőség eleve adott feszültségeire alaposan tanulmányozott és
jellegzetes példát kínál az egyik európai madárfaj, a kormos légykapó. A
légykapó hímek többsége névlegesen ugyan monogám, de sokan próbálnak poligám
életet élni, és némelyikük sikerrel is jár. Ismét csak tanulságos lehet
ennek, az emberi szexualitásról szóló könyvnek néhány oldalát egy másik,
madarakkal kapcsolatos példának szentelni, mert (amint látni fogjuk) egyes
madarak viselkedése meghökkentően emberi, ám nem ébreszti bennünk ugyanazt
az erkölcsi megbotránkozást.
És most nézzük, hogyan működik a poligámia a kormos légykapóknál.
Tavasszal a hím keres egy jó fészkelőlyukat, kijelöli körülötte a területe
határait, udvarol az egyik tojónak, és párosodik vele. Amikor ez a nőstény
(ezt nevezzük az elsődleges tojónak) lerakja az első tojását, a hím bizonyos
abban, hogy ő termékenyítette meg, hogy a tojót leköti a tojásai költése, és
hogy közben nem érdeklik más hímek, egyébként pedig átmenetileg úgyis
terméketlen: Így aztán a hím egy másik fészkelőlyukat keres a közelben,
megkörnyékez egy másik tojót (ez a másodlagos tojó), és vele is párosodik.
Amikor a másodlagos tojó elkezd tojást rakni, a hím ezúttal is bizonyos
abban, hogy ő termékenyítette meg. Ugyanez idő tájt elkezdenek kikelni az
elsődleges tojójának a tojásai. A hím visszatér hozzá, energiái javát a
fiókák táplálására fordítja, és kevesebb, vagy semmiféle energiát nem
szentel a másodlagos tojó fiókáinak táplálására. A számok mindent elmesélnek
erről a kegyetlen történetről: a hím óránként átlagosan tizennégy alkalommal
visz élelmet az elsődleges tojó fészkéhez, és csak hétszer a második
tojóéhoz. Ha elegendő a szabad fészkelőlyuk, a párral rendelkező hímek
többsége megpróbál szert tenni egy másodlagos tojóra, és 39%-uk sikerrel is
jár.
Ebben a rendszerben nyilvánvalóan lesznek nyertesek. és vesztesek.
Minthogy a hím és a tojó légykapók száma nagyjából egyenlő, és minden
tojónak csak egy párja van, minden egyes bigámista hímre egy balszerencsés,
pár nélküli hímnek kell jutnia. A nagy nyertesek a poligám hímek, amelyek
évente átlagosan 8,1 légykapó fiókát nemzenek (természetesen mindkét párja
szaporulatával számolva), míg a monogám hímek mindössze 5,5 fiókát
mutathatnak fel. A poligám hímek rendszerint idősebbek és nagyobbak a pár
nélkülieknél, ők foglalják el a legjobb területeket és a legjobb
fészkelőlyukakat a legjobb élőhelyeken. Mindezek eredményeként a fiókáik
10%-kal súlyosabbak más hímek fiókáinál, és ezeknek a nagyobb fiókáknak
jobbak az esélyeik az életben maradásra, mint a kisebbeknek.
A legnagyobb vesztesek a pár nélkül maradt balszerencsés hímek, melyeknek
egyáltalán nem sikerül utódot nemzeniük (legalábbis elméletileg - többet
erről később). A másodlagos tojók is a vesztesek közé tartoznak, hiszen
sokkal keményebben meg kell dolgozniuk a fiókák etetésével, mint az
elsődleges tojóknak. Az előbbi óránként hússzor visz élelmet a fészekhez,
míg az utóbbi mindössze tizenháromszor. Minthogy a másodlagos tojók inkább
kimerítik az erőtartalékaikat, korábban pusztulnak el. Hősies erőfeszítéseik
ellenére a legszorgalmasabb másodlagos tojó sem tud annyi élelmet vinni a
fészekhez, mint a pihent elsődleges tojó és a hím együttesen. Egyes fiókák
tehát éhen pusztulnak, és a másodlagos tojók végül az elsődlegeseknél
kevesebb fiókát nevelnek fel (átlagosan 3,4-et, szemben az utóbbiak
átlagosan 5,4 fiókájával). Ráadásul a másodlagos tojók életben maradt fiókái
kisebbek, mint az elsődleges tojóké, következésképpen kisebb valószínűséggel
élik túl a tél és a vándorlás nehéz körülményeit.
Tekintettel a kérlelhetetlen statisztikákra, miért kellene bármelyik
tojónak is elfogadnia a "második nő" sorsát? A biológusok okfejtése szerint
a másodlagos tojók abból kiindulva választják ezt a szerepet, hogy még
mindig jobb egy jó hím mellőzött második asszonyának lenni, mint egy
szegényes territóriumot birtokló másodrendű hím egyetlen párjának. (Gazdag
nős férfiak közismerten hasonló várakozásokat keltenek a reménybeli
szeretőkben.) Kiderült azonban, hogy a másodlagos tojók nem tudatosan
vállalják a sorsukat, hanem becsapják őket.
A félrevezetés leglényegesebb eleme pedig az az odaadás, mellyel a
poligám hím felállítja a második háztartását pár száz méterre az első
fészektől, ahonnan számos más hím területe választja el. Meghökkentő, hogy a
poligám hímek nem az első fészek melletti tucatnyi lehetséges fészkelőhely
valamelyikénél udvarolnak a második társuknak, még ha azzal csökkenthetnék
is a két fészek közötti ingázásra fordított időt, és több idejük jutna a
fiókáik táplálására, és csökkentenék annak a kockázatát, hogy felszarvazzák
őket, amíg úton vannak. Kézenfekvő a következtetés, hogy a poligám hímek
inkább elfogadják a távol eső második háztartás hátrányait, azért, hogy
félrevezessék a reménybeli másodlagos párt, és elrejtsék előle az első
otthon létezését. Az élet kényszerhelyzetei aztán tartósítják ezt a
helyzetet. Ha a felültetett kormos légykapó tojó a tojásrakás után
felfedezi, hogy a párja poligám, már túl késő bármit is tenni ellene. Jobban
jár, ha a tojásokkal marad, mint ha magukra hagyná őket, és egy párt keresne
a még elérhető hímek közül (amelyeknek a többsége amúgy is poligám lenne),
és remélné, hogy az új pár jobbnak bizonyul, mint az előző.
A hím kormos légykapók stratégiáját hímnemű biológusok az erkölcsileg
semlegesen hangzó "vegyes reproduktív stratégia" kifejezéssel ruházták fel
(rövidítve VRS). Ez annyit jelent, hogy a párral rendelkező hím kormos
légykapók körülsompolyogják és megpróbálják megtermékenyíteni más hímek
párját is. Ha olyan tojót találnak, amelyiknek átmenetileg nincs jelen a
párja, akor megpróbálnak párosodni vele, és nem egyszer sikerrel is járnak.
Vagy harsányan dalolva közelítik meg a tojót, vagy csendesen
hozzálopakodnak; ez utóbbi módszer gyakrabban vezet eredményre.
A légykapóknak ezen foglalatosságának mértéke meghaladja a mi emberi
képzeletünket. Mozart operájának, a Don Giovanninak az első
felvonásában a Don szolgája, Leporello azzal henceg Donna Elvirának, hogy
Don Giovanni csak Spanyolországban 1003 nőnél járt sikerrel. Ez hatásosan
hangzik, amíg nem vesszük figyelembe, milyen hosszú életet él is az ember.
Ha Don Giovanni hódításait elosztjuk harminc évre, akkor csupán tizenegy
naponként csábított el egy spanyol nőt. Ezzel szemben ha egy hím kormos
légykapó átmenetileg elhagyja a párját (például élelmet keres), akkor
átlagosan tízpercenként lép a területére, és harmincnégy percenként
párosodik a párjával másik hím. Valamennyi megfigyelt párosodás huszonkilenc
%-a bizonyult AP-nak (alkalmi párosodásnak), és a becslések szerint a fiókák
24%-a "törvénytelen"-nek. Rendszerint a "szomszéd fiú", azaz az egyik
szomszédos territórium hímje volt a csábító.
A nagy vesztes a felszarvazott hím, akinek evolúciós katasztrófát
jelentenek az AP-k és a VRS-ek. Rövid életéből egy egész tenyészidőszakot
arra pazarol, hogy nem az ő génjeit hordózó fiókákat etessen. Bár a nagy
győztes az első piliantásra az AP hím elkövetője. Egy kis utánagondolással
megállapítható, hogy ennél azért ellentmondásosabb a mérlege: míg ugyanis
másutt csapja a szelet, addig más hímeknek lehetőségük nyílik a párjukkal
szerelmeskedni. Az AP-kísérletek ritkán vezetnek eredményre, ha a nőstény
párja tízméteres körzetben taláható, de növekszik a siker esélye, ha ezen a
távolságon kívül tartózkodik. Ez teszi a VRS-t különösen kockázatossá a
poligám hímek számára, akik több időt töltenek a másik territóriumukon vagy
a két területük között ingázva. A poligám hímek maguk is igyekeznek AP-kat
végrehajtani, és átlagsan huszonöt percenként tesznek egy kísérletet;
tizenegy percenként azonban egy-egy másik hím settenkedik őrizetlen
territóriumára, hogy AP-val próbálkozzon. Az AP-kísérletek felében a
felszarvazott légykapó hím éppen egy másik tojó után koslat olyankor, amikor
otthon hagyott párját egy széptevő ostromolja.
Ezek a statisztikák kétségessé tehetnék a VRS-stratégia értékét a kormos
légykapó hímek számára, ők azonban elég okosak ahhoz, hogy a lehető
legkisebbre csökkentsék a kockázatot. Amíg nem termékenyítették meg a saját
párjukat, addig 2-3 méternél nem távolodnak messzebb tőle, és elszántan
vigyázzák őket. Csak azután indulnak udvarolni, amikor a tojó már
megtermékenyült.
*
Most, hogy áttekintettük a nemek harcának eltérő kimenetelét az állatok
esetében, nézzük meg, miként illeszkednek ebbe a képbe az emberek. Bár más
tekintetben az emberi szexualitás egyedülálló, ha a nemek harcáról van szó,
akkor egészen mindennapos. Az emberi szexualitás hasonlít sok más
állatfajéra, melyeknek az utódai belső megtermékenyítés révén jönnek
világra, és mindkét szülő gondoskodását igénylik. E tekintetben viszont
különbözik mindazoktól a túlsúlyban lévő fajokétól, melyeknek az utódai
külső megtermékenyítést követően születnek, és egyetlen szülő gondoskodik
róluk, esetleg egyáltalán nincs szükségük törődésre.
Az embereknél, mint más emlős- és madárfajoknál (a talegalla tyúk
kivételével), az újszülött képtelen magára hagyatottan életben maradni. Az
az időszak, amíg az utód nem tud önállóan táplálkozni és gondoskodni
magáról, legalább olyan hosszú az emberek esetében, mint több állatfajnál,
és sokkal hosszabb; mint az állatfajok elsöprő többségénél. Ilyenformán
tehát nélkülözhetetlen a szülői gondviselés. Az egyetlen kérdés, hogy melyik
szülő nyújtsa ezt a gondoskodást, vagy hogy vállalja-e mindkét szülő?
Az állatok számára erre a kérdére, mint láthattuk, az anya és az apa
magzatba való szükségszerű befektetésének viszonylagos mértékétől, a szülői
gondoskodás mellett hozott döntéssel elmulasztott más lehetőségeiktől, és az
apaság, illetve az anyasság tényének bizonyosságától függ a válasz. Ezen
tényezők közül az elsőről elmondható, hogy az emberanyának nagyobb a
szükségszerű befektetése, mint az emberapának. A megtermékenyítés
pillanatában az emberi pete sokkal nagyobb, mint az emberi spermium, bár ez
a különbség eltűnik, vagy egyenesen a visszájára fordul, ha a petét az
ejakuláció teljes spermiummennyiségével vetjük össze. A megtermékenyítés
után az anya az idő és energia kilenc hónapos ráfordítására kényszerül, amit
a szoptatás időszaka követ, és nagyjából négy évig tart a vadászó-gyűjtögető
életmód körülményei között, mely a földművelés hozzávetőleg tízezer évvel
ezelőtti elterjedése előtt minden emberi társadalmat jellemzett. Nagyon jól
emlékszem, milyen gyorsan tűnt el az élelmiszer a hűtőszekrényünkből, amikor
a feleségem a fiainkat szoptatta; energetikai szempontból az emberi
szoptatás roppant pazarló. A szoptatós anya napi energiafelhasználása még
mérsékelten aktív életmód mellett is meghaladja a legtöbb férfiét, és
legfeljebb az edzésben lévő maratoni futók múlják felül. Mindebből
következően nincs rá reális lehetőség, hogy az éppen megtermékenyített nő
felkeljen a hitvesi ágyból, a házastársa vagy szeretője szemébe nézzen, és
így szóljon: "Neked kell gondját viselned ennek a magzatnak, ha azt akarod,
hogy életben maradjon, mert én bizony nem fogom!" Hitvese azonnal rájönne,
hogy csupán üres fenyegetőzést hall.
A második tényező, ami a férfi és a nő eltérő érdekeit befolyásolja a
gyermekgondozás kérdésében, az ilyenkor alapvetően megváltozó lehetőségek a
két fél számára. A nő terhességre és - vadászó-gyűjtögető körülmények között
- szoptatásra fordított ideje miatt semmit nem tehet annak érdekében, hogy
másik utódot hozzon létre. A hagyományos szoptatási szokás szerint sokszor
minden órában szoptattak, és az ennek következtében felszabaduló hormonok
akár éveken át is tartó szoptatási menstruáció-kimaradást okoztak.
Ilyenformán a vadászó-gyűjtögető anyák gyermekei több éves szünettel
követték egymást. A modern társadalomban az anya ismét megfoganhat a szülést
követő néhány hónapon belül, vagy mert a különféle tápszerek jóvoltából nem
is szoptat, vagy mert csak néhány óránként szoptatja a csecsemőt (amire a
mai nők, tökéletesen érthetően, hajlamosak a kényelem kedvéért). Ilyen
körülmények között a nőnek hamarosan folytatódik a menstruációs ciklusa. Ám
még a szoptatástól és a fogamzásgátlástól tartózkodó mai asszonyok is ritkán
adnak újabb életet egyéves időközön belül, és élete során kevés nő szül egy
tucat gyereknél többet. Egy 19. századi, sorozatosan hármasikreket szülő
moszkvai asszony tartja a rekordot a gyermekek számában, hatvankilenc
gyermekkel, ami döbbenetesen hangzik, amíg nem mérjük a férfiak által elért
számokhoz, melyekre alább még kitérünk.
Azaz a több férj nem segíti hozzá a nőt ahhoz, hogy több utódot hozzon a
világra, és ennek megfelelően nagyon kevés emberi közösségben elismert
gyakorlat a poliandria. Gyakorlatilg az egyetlen ilyen társadalom a tibeti
tre-ba törzsé, ám ezeknek a két férjjel rendelkező nőknek sincs több
gyermekük, mint azoknak, akiknek csak a szokásos egyetlen férj jutott. A
tre-ba poliandria nem is ilyen genetikai okokból, hanem a földbirtoklás tre-
ba rendszerének eredményeként jött lére: a tre-ba fivérek gyakran ugyanazt a
nőt veszik feleségül, hogy elkerüljék az amúgy is szerény földbirtok
elaprózódását.
Az a nő tehát, aki úgy "dönt", hogy gondozza az ivadékát, ezzel nem marad
le semmiféle más reményteli reproduktív lehetőségről. Ezzel szemben egy
poliandrikus víztaposó tojó átlagosan csak 1,3 fiókát hoz létre, ha csak egy
párja van, ám amennyiben két hímet sikerül megkörnyékeznie, akkor 2,2
fiókát, és ha hármat, akkor 3,7 fiókát. A nő ebben a tekintetben is
különbözik a férfitól, aki elméletileg a világ valamennyi fogamzóképes nőjét
meg tudja termékenyíteni, ahogy arról már szó esett. A tre-ba nők
genetikailag teljességgel haszontalan poliandriájával szemben, a poligínia
igencsak kifizetődött a 19. századi mormon férfiaknak, akik egy feleséggel
átlagososan hét gyermeket nemzettek, tizenhat-húszat két-három feleséggel,
és huszonötöt az átlagoan öt feleséggel rendelkező mormon egyházi vezetők.
Ám a poligínia mindezen előnyei eltörpülnek az újabb korok önkényuralkodó
hercegeinek teljesítményéhez képest; ezek a férfiak gyermekek százait
nemzették, hiszen az utódok felnevelésére egy centralizált társadalom minden
erőforrása a szolgálatukra állt, és nekik maguknak nem kellett közvetlenül
részt vállalniuk a gyermekgondozásból. Egy 19. századi látogató történetesen
azon nyolcnapos időszak során tartózkodott egy különösen nagy háremmel
rendelkező indiai herceg, a haidarábádi Nizám udvarában, amikor Nizám négy
felesége szült, és kilenc továbbinak a szülése volt esedékes a következő
héten. Az egy élettartam leforgása alatt nemzett utódok rekordját a marokkói
szultánnak, Vérszomjas Iszmáilnak, a hétszáz fiú és számolatlan, de
feltételezhetően hasonló számú leány atyjának tulajdonítják. Ezekből az
adatokból is kiviláglik, hogy az a férfi, aki megtermékenyít egy nőt, majd a
gyermekgondozásnak szenteli magát, mérhetetlen lehetőségektől esik el ezzel
a választással.
Az utolsó tényező, ami genetikailag a nőknél kevésbé kifizetődővé teszi a
gyerekgondozást a férfiak számára, a tökéletesen igazolható kétség az apaság
felől, amiben a férfiak valamennyi belső megtermékenyítésű faj hímjeivel
osztoznak. Annak a férfinak, aki a gyermekgondozás mellett dönt, azzal a
kockázattal kell számolnia, hogy az erőfeszítéseivel tudtán kívül egy
vetélytárs génjeinek a fennmaradását szolgálja. Ez a biológiai tény húzódik
meg a hihetetlenül leleményes és visszataszító gyakorlatok mögött, melyekkel
a különféle társadalmak férfiai növelni igyekeztek - és igyekeznek -
bizonyosságukat az apaságukban, úgy, hogy korlátozzák a feleségük
lehetőségét a más férfiakkal folytatott közösülésre. Az ilyen gyakorlatok
közé tartozik a magas menyasszony-váltság, melyet csak igazoltan szűz áruért
fizettek; a hagyományos házasságtörési törvények, melyek kizárólag a
résztvevő nő férjezettsége alapján állapítják meg a házasságtörés tényét (a
résztvevő férfi családi állapota lényegtelen); a nők állandó kísérése vagy
tényleges bezárása; a női "körülmetélés" (klitoridektómia) a nő érdeklődését
hivatott csökkenteni az akár házasságon belüli, akár azon kívüli szex iránt;
az infbuláció (a nő nagy szeméremajkai- nak csaknem teljes összevarrása)
lehetetlenné teszi a közösülést a férj távollétében.
Mindhárom tényező - a nemi különbözőségek a kényszerű szülői
befektetésben, az ivadékgondozással lezáruló alternatív lehetőségek és a
bizonyosság a szülőségben - azt az irányzatot erősíti, hogy a férfiak a
nőknél inkább hajlamosak a házastárs és a gyermek elhagyására. Ám a férfiak
más helyzetben vannak, mint a hím kolibri, a hím tigris, vagy más állatfajok
hímje, amelyik abban a biztos tudatban áll odébb közvetlenül a párosodás
után, hogy elhagyott szexpartnere megbirkózik génjei fennmaradásának további
feladatával. Az embergyerekek gyakorlatilag kétszülős gondozást igényelnek,
különösen a hagyományos társadalmakban. Bár az 5. fejezetben látni fogjuk,
hogy az apai törődést képviselő tevékenységek valójában sokkal
összetettebbek. A hagyományos társadalmakban sok, vagy a legtöbb férfi
kétségkívül nyújt bizonyos szolgálatokat a gyermekeinek és a házastársának.
Ezen szolgálatok közé tartozik az élelem megszerzése és hazavitele; védelem
a ragadozók ellen, továbbá más férfiak ellen, akiket szexuálisan érdekel az
anya, és a gyermeket (potenciális mostohagyermeküket) konkurrens genetikai
kényelmetlenségnek tekintik; földterület birtoklása, és a termés elérhetővé
tétele; házépítés, kertápolás és más hasznos munkák elvégzése; valamint a
gyermekek, különösen a fiúk nevelése, miáltal javulnak a gyermekek életben
maradási esélyei.
A szülői gondoskodás genetikai értékében mutakozó nemi különbözőségek
jelentik a férfiak és a nők eltérő hozzáállásának a biológiai alapját a
házasságon kívüli szexhez. Minthogy a hagyományos társadalmakban az
embergyermek számára nélkülözhetetlen a szülői gondoskodás, a házasságon
kívüli szex a kifizetődőbb a férfi számára, ha az egy férjezett asszonnyal
történik, akinek a férje tudtán kívüli neveli majd az e kapcsolatból
született gyermeket. A férfi és a férjezett nő közötti alkalmi kaland jó
eséllyel növelheti a férfi szaporodási teljesítményét, a nőét azonban nem.
Ez a meghatározó különbség tükröződik a férfiak és a nők eltérő
indítékaiban. A legkülönfélébb emberi társadalmakban világszerte folytatott
visekedéskutatások kimutatták, hogy a férfiakat jobban érdekli a szexuális
változatosság, mint a nőket, beleértve az alkalmi és a rövid távú
kapcsolatokat. Könnyen érthető ez a hozzáállás, hiszen a férfi esélyei így
növekednek génjei továbbadására, a nő esélyei viszont nem. Ezzel szemben a
házasságon kívüli kapcslato(ka)t folytató nő indítéka többnyire az
elégedetlensége a házasságával. Az nő ilyenkor is tartós kapcsolat
kialakítására törekszik; vagy új házasságra, vagy hosszú; házasságon kívüli
kapcsolatra egy olyan férfival, aki a férjénél hatékonyabban látja el őt
különféle érőforrásokkal, illetve jobb génekkel.