Első jelenet: sejtelmesen megvilágított hálószoba; az ágyon jóképű férfi
fekszik. Gyönyörű, fiatal nő hálóingben beugrik az ágyba. Gyémántköves
jegygyűrű villan a bal kezén, míg a jobbjában kis kék papírcsíkot szorongat.
Lehajol, és megcsókolja a férfi fülét.
Nő: Drágám! Éppen ez az alkalmas időpont!
Következő jelenet: Ugyanaz a hálószoba, ugyanaz a pár, és nyilvánvalóan
szerelmeskednek, de a részleteket ízlésesen homályba borítja a halvány
megvilágítás. Aztán a kamera a naptárra vándorol, melyet - az idő múlását
jelezve - lassan pörget egy kecses kéz, mely ugyanazt a gyémántköves
jegygyűrűt viseli.
Következő jelenet: Az előbbi vonzó pár bodogságtól sugárzó arccal tart egy
patyolattiszta, mosolygó csecsemőt.
Férfi: Drágám! Olyan boldog vagyok, hogy az Ovu-stick megmondta, melyik volt
pontosan az alkalmas időpont!
Utolsó kocka: ráközelítés a kecses kézre, amely a kis kék papírcsíkot
tartja. A képfelirat a következő: "Ovu-stick. Házi vizeletelemző az ovuláció
megállapítására".
Ha a páviánok értenék a tévéadásainkat, ellenállhatatlanul mulatságosnak
tartanák a fenti jelenetsort. Nincs az a hím vagy nőstény pávián, amelyiknek
házi hormontesztre lenne szüksége a nőstény peteérésének, az ovulációjának a
megállapítására; ebben az időszakban bocsát ki egy petét a petefészek, és
ilyenkor megtermékenyíthető. Ennek jeleként a nőstény vaginája körül a bőr
megduzzad, és távolról is látható élénkvörösre színeződik, miközben
jellegzetes szaggal is hirdeti az eseményt. Egy különösen ostoba hím azonban
még mindig elvétheti a lényeget, ezért a nőstény lekuporodik előtte, és
felkínálja hátsó felét. A legtöbb nőstény állat ugyanígy tisztában van saját
peteérésének idejével, és határozott vizuális jelekkel, szagokkal és/vagy
viselkedéssel hirdeti azt a hímeknek.
Mi bizarrnak tartjuk a nőstény páviánok élénkvörös hátsó fertályát.
Valójában pedig mi, emberek vagyunk azok, akiknek az alig észlelhető
peteérése az állatvilág elenyésző kisebbségéhez sorol minket. A férfiaknak
nincs megbízható eszközük annak észlelésére, mikor termékenyíthető meg a
partnerük, és a hagyományos társadalmakban a nőknek sem. Elismerem, hogy sok
nő fejfájást vagy más sajátos érzést tapasztal ciklusa félideje körül. Ám
fogalmuk sem lenne róla, hogy ezek a peteérés jelei, ha a tudósok nem
mondták volna meg nekik - és úgy 1930-ig a tudósok sem jöttek volna rá.
A nőket meg is lehet
tanítani az ovuláció észlelésére a testhőmérsékletük
vagy a nyálka figyelésével, ez azonban alapvetően eltér a nőstény állatok
ösztönös tudásától. Ha nekünk is volna ilyen ösztönös tudásunk, az ovulációs
tesztkészletek és a fogamzásgátlók gyártói nemigen űzhetnék virágzó
üzletüket.
Különösek vagyunk abban a tekintetben is, hogy szinte folyamatosan
szerelmeskedünk, ami a rejtett ovuláció közvetlen következménye. A legtöbb
állatfaj a szexet az ovuláció harsányan hirdetett időpontja körüli rövid
ivarzási időszakra korlátozza. Ivarzási időszakban a nőstény pávián a teljes
szexuális absztinencia után akár száz alkalommal is közösül, míg a nőstény
berber makákó átlagosan tizenhét percenként osztogatja a kegyeit, legalább
egyszer a csoportja minden felnőtt hímjének. A monogám gibbon párok számos
évet töltenek szex nélkül, amíg a nőstény el nem választja a legutóbbi
kölykét, és ismét ivarzási időszakba kerül. Amint a nőstény terhes lesz, a
gibbonokra ismét absztinencia vár.
Mi, emberek azonban nem ügyelünk az időpontra. A nőknek bármely napon
kedve kerekedhet rá, és a férfiak is készen állnak, és a legkevésbé sem
izgatja őket, hogy megtermékenyíthető-e a partnerük. A tudományos kutatás
évtizedei után még mindig nem bizonyos, hogy a ciklus milyen állapotában a
legérdeklődőbb a nő a férfiak szexuális közeledésére - feltéve, hogy
egyáltalán mutat valamiféle ciklikus változást a szexuális érdeklődése.
Ilyenformán az emberi közösülések többségében olyan nők vesznek részt, akik
az adott pillanatban képtelenek a fogamzásra. És nemcsak hogy a ciklus
"alkalmatlan" időpontjában műveljük a szexet, de még a terhesség alatt, és a
klimax után is folytatjuk, amikor pedig biztosak lehetünk benne, hogy
lehetetlen a megtermékenyítés. Sok új-guineai barátom kötelezőnek érzi, hogy
rendszeres nemi életet éljen a feleségével egészen a terhesség végéig, mert
úgy vélik, hogy a sperma alkotja a magzat testét építő anyagot.
"Biológiai" szempontból az emberi szex hihetetlen arányban elpazarolt
erőfeszítésnek látszik - amennyiben valaki követi a katolikus dogmát, ami a
szex célját azonosítja a megtermékenyítéssel. Miért nem adnak a nők világos
ovulációs jeleket, mint a többi nőstény állat többsége, hogy azokra a
pillanatokra korlátozhassuk a szexet, amikor valami kézzelfogható haszonnal
is járna? Ez a fejezet igyekszik megértetni a rejtett ovuláció evolúcióját,
a közel állandó női szexuális fogékonyságot és az örömszerzést szolgáló
szexet - az elképesztő reproduktív viselkedésnek azt a hármasságát, ami az
emberi szexualitást jellemzi.
*
Mire idáig jutottunk, akár már úgy is dönthetett a kedves Olvasó, hogy én
vagyok az elefántcsont-toronyba zárkózott tudós mintapéldánya, aki teljesen
fölöslegesen keres magának magyarázatra váró problémákat. Már hallom is,
hogyan tiltakoznak a világ embermilliárdjai: "Nincs mit megmagyarázni,
hacsak azt nem, hogy miért olyan idióta Jared Diamond! Nem érted, hogy miért
szerelmeskedünk állandóan? Hát azért, mert élvezzük!"
Sajnos, ez a válasz nem elégíti ki a tudóst. Amikor az állatok belevetik
magukat a szexbe, ugyancsak azt benyomást keltik, hogy nagyon is jól érzik
magukat, amennyire odaadó részvételükből ez megítélhető. Az erszényes egerek
mintha még nálunk is sokkal jobban élveznék, ha ennek jele a közösülés
időtartama (akár tizenkét órán keresztül is folytatják). Akkor viszont miért
találja a legtöbb állat csak olyankor jónak a szexet, amikor
megtermékenyíthető a nőstény? A viselkedés, akár az anatómia, a természetes
kiválasztódáson keresztül fejlődik. Ilyenformán, ha a szex élvezetes, ezért
a végkimenetelért a természetes kiválasztódás a felelős. Igen, a szex
kétségkívül a kutyáknak is a kedvére van, de csak az alkalmas időpontban: a
kutyák, a legtöbb állathoz hasonlóan, kifejlesztették azt a józan
ítélőképességet, melynek révén csak akkor élvezik a szexet, amikor az
haszonnal jár. A természetes kiválasztódás azoknak az egyedeknek kedvez,
amelyeknek a viselkedése lehetővé teszi a génjeik átörökítését a lehető
legtöbb utódba. Miként segít több csecsemő létrehozásához, ha olyan őrültek
vagyunk, hogy a fogantatásra legalkalmatlanabb időpontokban is ugyanúgy
örömünket leljük a szexben?
A szexuális aktivitás célirányos természetének bemutatására kézenfekvő
példa a 2. fejezetben már tárgyalt madárfaj, a kormos légykapó. Szokásos
körülmények között a kormos légykapó tojó csak olyankor kezd párosodásba,
amikor a tojásai készen állnak a megtermékenyítésre, néhány nappal a
lerakásuk előtt. Amint elkezd tojást rakni, elillan érdeklődése a szex
iránt, és ellenáll a hímek házassági ajánlatainak, vagy közömbösen
viselkedik irántuk. Egy kísérletben azonban, melynek során ornitológusok a
tojásrakás befejezése után húsz kormos légykapó tojót özveggyé tettek a
párjuk eltávolításával, a húszból hat özvegy tanúsított szexuális
érdeklődést két napon belül, hármat pedig megfigyeltek, amint ténylegesen is
párosodott, és többen is lehettek, amelyeket nem sikerült megfigyelni. A
tojók megkísérelték elhitetni a hímekkel, hogy termékenyek és hozzáférhetők.
Amikor végül is kikeltek a tojások, a hímeknek nem áll módjukban rájönni,
hogy a fiókáknak valójában egy másik hím az apjuk. Legalább néhány esetben
bevált a csel, és a hímek nekiláttak táplálni a fiókákat, ahogy a biológiai
apa tette volna. Ilyenformán a legcsekélyebb jelzés sem utalt rá, hogy a
tojók bármelyike afféle vígözvegy, és puszta élvezetből űzte volna a szexet.
Mi, emberek kivételesek vagyunk a rejtett ovulációnkkal, a folyamatos
fogékonyságunkkal és az örömszerzést szolgáló szexszel, ez csakis azért
lehet így, mert ilyennek fejlődtünk. Az különösen paradox jelenség, hogy
éppen a Homo sapiens esetében, mely fajt a tudata emelt jelenlegi helyére, a
nőstények nincsenek tudatában a saját peteérésüknek, noha a nőstény állatok,
még az olyan ostobák is, mint a tehén, tévedhetetlenül tisztában vannak
vele. Kellett lennie valamilyen különleges oknak, hogy szükségesnek látszott
elrejteni az ovulációt egy olyan okos és tudatos nőstény elől, mint a nő.
Mint rövidesen kiderül, a tudósok számára váratlanul kemény diónak bizonyult
rájönni, mi is volt az a bizonyos különleges ok.
Kézenfekvő és józan okok indokolják, amiért a legtöbb állat érzékelhetően
szűkkeblűen bánik a párosodási erőfeszítéssel: a szex energia- és időigényes
tevékenység, ráadásul jelentősen növekszik közben a sérülés vagy éppen a
halál kockázata. Vegyük számba az okokat, hogy miért ne szeressük
fölöslegesen a kedvesünket - mármint ha a kizárólag a szaporodási célt
szolgáló szex híveinek táborához tartoznánk:
1/ A spermatermelés meglehetősen fényűző mulatság a hímeknek; azok a
kísérleti mutáns giliszták, melyek kevesebb hím ivarsejtet termelnek,
hosszabb ideig élnek a normális gilisztáknál.
2/ A szex időigényes, mely időt egyébként táplálékszerzésre lehetne
fordítani.
3/ Az ölelésbe fonódott párokat könnyen meglepheti és megölheti egy
ragadozó vagy egy ellenség.
4/ Idősebb egyedek esetleg nem tudnak ellenállni a szex megterhelésének;
III. Napóleon francia császár szélütést szenvedett aktus közben, Nelson
Rockefeller pedig ágyban, szerelmeskedés közben halt meg.
5/ A hím állatok közötti harcok egy tüzelő nőstényért gyakran komoly
sérüléssel végződnek, és a nőstény ugyanúgy megsérülhet, mint a hímek.
6/ Sok állatfajnak kockázatos, ha rajtacsípik egy házasságon kívüli
pásztorórán; legközismertebben éppen az embernek.
Összességében tehát nagy hasznát látnánk, ha ugyanolyan hatékonyak és
megfontoltak lennénk szex dolgában, mint a többi állat. Milyen előnyt
szerzünk mégis a látszólagos célszerűtlenségünkkel?
A tudományos elmélkedések hajlamosak a központba állítani szokatlan
sajátosságaink közül egy másikat: az emberi csecsemő gyámoltalansága sok
éven át szükségessé teszi a szülői gondviselést. A legtöbb emlős ivadéka
megszerzi a táplálékát, amint elválasztják őket; röviddel ezután pedig
teljesen függetlenné válnak. Ilyenformán a nőstény állatok többsége az apa
segítsége nélkül is fel tudja nevelni a kicsinyeit; az anya gyakorlatilag
csak a párosodáskor látja az apát. Az emberek esetében azonban a táplálékok
többségének megszerzése olyan bonyolult technológiát igényel, ami jóval
meghaladja egy kisgyermek ügyességét vagy értelmi képességeit. Ennek
eredményeként az elválasztás után még legalább egy évtizedig el kell látnunk
táplálékkal a gyermekeinket, és ez a feladat könnyebb két szülőnek, mint
egynek. Még manapság is nehéz az egyedülálló emberanyának segítség nélkül
nevelni az ivadékait, és még keservesebb volt a prehisztorikus korokban,
amikor vadászó-gyűjtögető életmódot folytattunk.
Fontoljuk csak meg azt a dilemmát, amivel annak az ovuláló barlangi
asszonynak szembe kellett néznie, akit éppen megtermékenyítettek. Más
emlősfajok esetében a hím azonnal odébbállna, hogy másik ovuláló nőstényt
keressen. A barlangi asszony számára azonban a hím eltávozása kiszolgáltatná
a megszületendő gyermeket az éhezés vagy a gyilkosság valószínűségének. Mit
tehet, hogy megtartsa a férfit? A ragyogó megoldás: az ovuláció után is
szexuálisan fogékony marad! Folyamatosan kielégíti a hímet, valahányszor
csak az kívánja! Ilyen módon a férfi mindig körülötte lebzsel, nincs
szüksége rá, hogy új szexpartner után nézzen, és még a napi vadászzsákmányát
is megosztja vele. Az örömszerzést szolgáló szex feltételezhetően így tartja
együtt az emberpárokat, míg együttműködnek magatehetelen porontyaik
nevelésében. Lényegében így hangzik az antropológusok által korábban
elfogadott elmélet, és látszólag sok érv szól mellette.
Ám mikor többet megtudtunk az állati viselkedésről, rá kellett jönnünk,
hogy ez az úgynevezett "családi értékeket elősegítő szex" elmélet számos
kérdést megválaszolatlanul hagy. A csimpánzok, és különösen a bonobók még
nálunk is gyakrabban állnak szexuálisan egymás rendelkezésére (naponta
számos alkalommal), mégis promiszkuitásban élnek, és nem tartanak fenn
párkapcsolatot. Ellenben nem egy emlősfajt ismerünk, amelyeknek nincs
szükségük ilyen szexuális megvesztegetésre, hogy a párjuk és az utódaik
mellett maradjanak. A gibbonok többnyire valóban monogám párokként élnek,
mégis éveket töltenek el szex nélkül. Az Olvasó is megfigyelheti az
ablakából a hím énekesmadarakat, amint serényen segédkeznek a párjuknak a
fiókák etetésében, bár a megtermékenyítés után felhagytak a szexszel. Még a
háremmel rendelkező hím gorilláknak is évente csak néhányszor nyílik
alkalmuk szexuális élményre; a nőstényeik általában vagy szoptatnak, vagy
nincsenek ivarzási időszakban. Miért kellene éppen a nőnek a folyamatos
tettrekészség vesztegetésével élnie, amikor a felsorolt nőstények sem
teszik?
Van egy döntő különbség a mi emberpárjaink és más állatfajok
önmegtartóztató párjai között. A gibbonok, az énekesmadarak többsége és a
gorillák elszórtan élnek, és mindegyik pár (vagy hárem) a saját elszigetelt
territóriumát lakja. Ez a felállás kevés légyottra kínál lehetőséget a
potenciális házasságon kívüli szexpartnerekkel. A hagyományos emberi
társadalomnak talán a legsajátságosabb jellemzője, hogy az egyes párok más
párok nagy csoportja körében élnek, akikkel ökonómíailag együtt kell
működniük. Hogy hasonló berendezkedésű állatot találjunk, ahhoz alaposan el
kell távolodnunk emlős rokonainktól, egészen a tengeri madarak sűrűn
fészkelő kolóniáiig. A tengeri madarak hím-tojó párjairól azonban nem
mondható el, mint rólunk, hogy ökonómiailag függenének egymástól.
Aztán az az emberi szexuális dilemma következik, hogy az apának és az
anyának éveken át együtt kell dogoznia gyámoltalan gyermekeik nevelésén,
annak ellenére, hogy gyakorta megkísérti őket a közelben tartózkodó többi
termékeny felnőtt. A házastársi hűség megtörése házasságon kívüli szexszel,
és annak potenciálisan végzetes következményei a gyermekgondozás területén
folytatott szülői együttműködésre, felbukkan minden emberi társadalomban.
Azaz kifejlesztettük a rejtett ovulációt és az állandó szexuális
fogékonyságot, mely tényezők egyedülálló házassági, együttműködési és
házasságtörési jelenségegyüttest eredményeznek. Hogyan illik mindez össze?
*
Ennek a problémának a felismerése tudományos elméletek valóságos lavináját
indította el, melyek mindegyike híven tükrözi szerzőjük nemét. Ismert
például a prostitúció-elmélet, melyet egy hímnemű tudós vetett fel: a nők
úgy fejlődtek, hogy szexuális kegyeikkel kereskedve megkapják a húsadományt
a hímnemű vadászoktól. Ugyancsak hímnemű tudós a "felszarvazással a jobb
génekért" elmélet atyja, mely szerint a balszerencsés barlanglakó asszony,
akit hasznavehetetlen férjnek adott a törzse, a folyamatos fogékonyságával
tudta vonzani a jobb génállományú szomszédos barlanglakót, és utódot foganní
tőle.
Az anti-fogamzásgátlási elméletet viszont női tudós szülte (hogy úgy
mondjam), aki igencsak tisztában volt vele, hogy az emberi faj esetében a
szülés módfelett fájdalmas és veszélyes, az újszülött embercsecsemőnek az
anyához viszonyítottan túlságosan nagy mérete miatt (összevetve például
emberszabású majom rokonaink hasonló mutatóival). Egy negyvenöt kilogrammos
nő jellemzően két kiló hetven dekagrammos újszülöttnek ad életet, míg a
kétszer akkora nőstény gorilla (kilencven kilogramm) feleakkora porontyot
hoz a világra (egy kiló, harmincöt dekagramm). Ennek eredményeként a
korszerű orvosi ellátás megjelenése előtti korokban az emberanyák gyakran
belehaltak a szülésbe, és a nőket még ma is segédszemélyzet látja el (a
fejlett országokban szülészek és ápolónők, a hagyományos társadalmakban
bábák vagy idősebb asszonyok), míg a nőstény gorillák minden segítség nélkül
szülnek, és egyetlen feljegyzés sem említi, hogy bármelyikük is belehalt
volna a szülésbe. Nos, az anti-fogamzásgátlási elmélet szerint a barlanglakó
nők tudatában voltak a szülés fájdalmasságának és kockázatosságának,
valamint az ovulációjuk napjának is, és úgy használták fel ezt az ismeretet,
hogy ilyenkor kerülték a szexet. Minthogy ezek a nők így kevésbé
szaporodtak, elmulasztották átörökíteni a génjeiket, és olyan nők
népesítették be a világot, akik nem tudták felismerni a peteérésük idejét,
és így nem is állt módjukban elkerülni a szexet a megtermékenyíthető
időszakokban.
A rejtett ovuláció magyarázatára született elméletek ezen özönéből kettő
bizonyult többé-kevésbé elfogadhatónak; ezekre az "otthon a papa" és a "sok
apa" elmélet néven fogok hivatkozni. Érdekes módon ez a két hipotézis
gyakorlatilag ellentétes. Az "otthon a papa" elmélet kijelenti, hogy a
rejtett peteérés a monogámia elősegítése végett fejlődött ki, ugyanis otthon
maradásra kényszeríti a férfit, hogy bizonyosságot nyerjen a felesége
gyermekeinek apasága felől. A "sok apa" elmélet szerint viszont azért
fejlődött ki a rejtett ovuláció, hogy a nő számos szexpartnerhez juthason,
így minél több férfit tartson bizonytalanságban az apaságot illetően.
Vegyük először az "otthon a papa" elméletet, melyet a University of
Michigan biológusai, Richard Alexander és Katharine Noonan fejtettek ki.
Elméletük megértéséhez képzeljük el, mi lenne, ha a nők, mint a nőstény
páviánok, élénkvörös hátsó felükkel hirdetnék az ovulációjukat. Felesége
hátsó felének színéből a férj tévedhetetlenül felismerné a peteérés napját.
Azon a napon otthon maradna, és serényen szerelmeskedne, hogy
megtermékenyítse asszonyát, és továbbadja a génjeit. A többi napon viszont a
felesége fakó hátsó fertályából pontosan tudná, hogy haszontalan volna
közelednie hozzá, és inkább házon kívül koslatna más, őrizetlen, vörösen
pompázó hölgyek után, akiket megtermékenyíthetne és tovább tudná adni a
génjeit. Nyugodt lélekkel magára hagyná a feleségét, hiszen tudná, hogy
szexuálisan úgysem fogékony, és nem lehet megtermékenyíteni. Pontsan ez az,
amit a ludak, a sirályok és a kormos légykapók ténylegesen meg is tesznek.
Az emberek esetében rettenetes következményekkel járnának ezek a
hirdetett ovulációs házasságok. Az apa elvétve tartózkodna csak odahaza, az
anya meg képtelen lenne segítség nélkül felnevelni a gyermekeit, és
tömegesen pusztulnának el a csecsemők. Az anyának és az apának egyaránt
rossz megoldás volna, mert végső soron egyiküknek sem sikerülne
átörökíteniük a génjeiket.
Most pedig vegyük szemügyre a fordított forgatókönyvet, melyben a férjnek
nincs támpontja a felesége szaporodásra alkalmas napjához. Ebben az esetben
otthon kell maradnia, és minél több napon szerelmeskednie vele, ha azt
akarja, hogy több esélye legyen a megtermékenyítésnek. Másik indítéka az
otthon maradásra, hogy őrizze más férfiaktól, minthogy a nő bármely olyan
napon is termékenynek bizonyulhat, amikor a férj éppen távol van. Ha a
félrelépő férjnek balszerencséje van, akkor éppen azt az éjszakát tölti egy
másik nővel, amelyiken a felesége történetesen ovulál, és egy másik férfi
megtermékenyíti a csélcsap férj ágyában - ez utóbbi viszont elvesztegeti a
spermáját egy másik nőre, aki nagy valószínűséggel éppen akkor nem ovulál.
Ebben a fordított helyzetben a férfinak kevesebb oka van elkószálni,
minthogy nincs eszköze meghatározni, melyik termékeny a szomszéd feleségek
közül. A szívmelengető végeredmény: az apák otthon üldögélnek, és részt
vesznek a csecsemőgondozásban, a csecsemők pedig életben maradnak. Ez
egyformán hasznos az anyának és az apának, mert így mindkettőjüknek sikerült
átörökíteniük a génjeiket.
Alexander és Noonan gyakorlatilag azzal érvel, hogy a nő sajátos élettana
készteti otthon-tartózkodásra a férjet (legalábbis inkább arra, mint másra).
A nő ezáltal aktív szülőtársat nyer. De a férfi is nyer, ha együttműködik,
és a felesége teste által meghatározott szabályok szerint játszik. Ha otthon
marad, bizonyosságot szerez arról, hogy a gyermek, akit segít felnevelni,
valóban az ő génjeit hordozza. Nem kell attól tartania, hogy amíg elmegy
vadászni, a felesége (mint a nőstény páviánok) megvillantja élénkvörös hátsó
felét, felhívásként a küszöbön álló ovulációjára, amivel udvarlók raját
magához vonzza, és nyilvánosan párosodik a környéken fellelhető összes
férfival. A férfiak olyan mértékben magukévá teszik ezeket az alapvető
szabályokat, hogy a terhesség ideje alatt és a meopauza után is
szerelmeskednek a feleségükkel, amikor pedig még a férfiak számára is
világos, hogy lehetetlen a megtermékenyítés. Alexander és Noonan szerint
tehát a nők rejtett ovulációja és az állandó fogékonyság azért fejlődött ki,
hogy elősegítse a monogámiát, az apai gondokodást és az apa bizonyosságát az
apaságában.
Ezzel a nézettel vetélkedik a "sok apa" elmélet, melyet a davisi
University of California antropológusa, Sarah Hrdy dolgozott ki. Az
antropológusok már rég felismerték, hogy a gyermekgyilkosság sok hagyományos
társadalomban elterjedt szokásnak számított, még ha a mai államok
törvényeket hoznak is ellene. Hrdy és mások tanulmányainak közzétételéig
azonban a zoológusok nem voltak hajlandók elismerni, hogy milyen gyakran
megtörténik az állatok körében is. Dokumentált esetek fordultak elő
legközelebbi rokonainknál, a csimpánzoknál és a gorilláknál is, ráadásként
más fajok vonulatához, az oroszlánoktól az afrikai vadkutyákig. A
gyerekgyilkosságot az esetek döntő többségében felnőtt hímek követik el
olyan nőstények csecsemői ellen, akivel ők maguk soha nem közösültek -
amikor például egy birtokfoglaló hím megpróbálja kiszorítani az ott lakó
hímet, és megszerezni a háremét. A bitorló tehát "tudja", hogy a megölt
kölykök nem az övéi.
A gyerekgyilkosság természetesen elborzaszt minket, és óhatatlanul
felmerül bennünk a kérdés, hogy miért vetemednek ilyesmire olyan gyakran az
állatok (és hajdanán az emberek). Jobban belegondolva megérthetjük, hogy a
gyilkos félelmetes genetikai előnyre tesz szert. A nőstény nagy
valószínűséggel nem ovulál, ameddig a kölykét szoptatja. A gyilkos
betolakodó azonban genetikailag nem áll kapcsolatban annak a csoportnak a
kicsinyeivel, melyre éppen kiterjesztette a hatalmát. Az ilyen kölykök
megölésével tehát véget vet az anyjuk szoptatási időszakának, és arra
ingerli, hogy folytassa az ivarzási ciklusát. Az állatok körében lejátszódó
gyermekgyilkosság sok, vagy éppen a legtöbb esetében sikerül
megtermékenyíteni a hátramaradt anyát, aki ezután a gyilkos génjeit hordozó
utódot szül.
A csecsemőhalálozás számottevő okaként a gyermekgyilkosság súlyos
evolúciós problémát jelent az anyaállatok számára, akik így elveszítik a
meggyilkolt utódba befektetett genetikai ráfordításukat. Egy átlagos nőstény
gorilla például élete során legalább egyet a gyermekgyilkos hím gorillák
miatt veszít el az utódai közül, akik megkísérlik birtokba venni háremet,
melyhez az anya tartozik. A megfigyelések szerint a gorillacsecsemők
egyharmada a gyermekgyilkosság következtében pusztul el. Ha a nősténynek
csupán rövid, szembetűnően hirdetett ivarzási időszaka van, akkor egy
domináns hím könnyen kisajátíthatja erre az időre: Következésképpen az
összes többi hím "tudja", hogy a születő ivadékot a vetélytársuk nemzette,
és semmiféle bőntudatot nem éreznek a kölyök megölése miatt.
Tételezzük fel azonban, hogy a nősténynek rejtett az ovulációja és
állandó a szexuális fogékonysága. Kiaknázhatja ezeket az előnyöket annak
érdekében, hogy sok hímmel párosodjon - még ha titokban kell is tennie,
amikor nem látja a párja. Bár ebben az esetben egyetlen hím sem lehet
bizonyos az apasága felől, sok hím vélheti, hogy éppen ő nemzette az anya
ivadékát. Ha egy ilyen hímnek később sikerül elűznie az anya párját, akkor
kerülni fogja, hogy megölje az utódot, hiszen az akár az övé is lehet. Még a
kicsi segítségére is lehet védelemmel és az apai gondoskodás más
megnyilvánulásaival. Az anya rejtett ovulációja mérsékelheti a felnőtt hímek
közötti csetepatékat a csoportján belül, mivel úgysem valószínű, hogy minden
egyes közösülés fogantatással végződik, azaz nem érdemes harcolni miatta.
Hogy milyen széleskörűen alkalmazhatják a nőstények a rejtett ovulációt
az apaság összekuszálására, arra példa az állatkertekből és kelet-afrikai
vadasparkokból közismert afrikai cerkófmajom. A cerkófok különböző létszámú
csapatokban élnek, melyek akár hét felnőtt hímből és tíz felnőtt nőstényből
is állhatnak. Minthogy a nőstény cerkóf sem anatómiai, sem viselkedési jelét
nem adja az ovulációjának, Sandy Andelman biológus felkeresett egy akácfát,
melyen egy csapat cerkóf tanyázott, megállt a fa alatt, feltartott egy
tölcsért és egy palackot, és amikor valamelyik nőstény könnyített magán,
összegyűjtötte a vizeletet, amit aztán az ovuláció hormonális jelei
szempontjából elemzett. Andelman nyomon követte a közösülés jeleit is.
Kiderült, hogy a nőstények jóval azelőtt szorgalmasan közösülni kezdtek,
hogy ovuláltak volna, és folytatták az ovuláció után is, és a terhességük
első felében érték el szexuális fogékonyságuk csúcspontját.
Abban az időben a nőstény hasa még nem domborodik ki láthatóan, és a
megtévesztett hímeknek halvány sejtelmük sincs, hogy teljesen hiábavalóak az
erőfeszítéseik: A nőstények a terhesség második felére, amikor a hímeket már
nem lehetett félrevezetni, végképp beszüntették a közösülést. A csoport
legtöbb hímjének még így is bőségesen maradt ideje párosodni a csoport
nőstényeinek többségével. A hímek egyharmada a csoport minden egyes
nőstényével közösült. A rejtett ovuláció révén tehát a nőstény cerkófok
szinte minden potenciálisan gyermekgyilkos hím jóindulatú semlegességét
biztosították a közvetlen környezetükben.
Röviden, Hrdy úgy véli, hogy a rejtett ovuláció a nőstények evolúciós
alkalmazkodása, hogy ezzel mérsékeljék utódaikra a felnőtt hímek révén
leselkedő veszélyt. Míg Alexander és Noonan a rejtett ovulációt az apaság
tisztázásának és a monogámia megerősítésének tekinti, Hrdy az apaság
összekuszálásának és a monogámia hathatós kizárásnak tartja.
A kedves Olvasó most elmerenghet a lehetséges bonyodalmakon mind az
"otthon a papa", mind a "sok apa" elmélet esetében. Miért marad rejtve a nők
előtt is az emberi ovuláció, amikor mindkét elmélet a nők érdekének állítja
be az ovuláció elleplezését a férfiak elől? Például, miért ne tarthatnák a
nők a hónap minden napján a vörösnek ugyanabban az árnyalatában a hátsó
felüket a férfiak félrevezetésére, miközben ők maguk észlelik az ovuláció
időpontját, a többi napon pedig megtévesztő hűséggel színlelik a szex iránti
érdeklődést a buja férfiakkal?
Kézenfekvő a válasz erre az ellenvetésre: a nőnek nehéz lenne meggyőzően
színlelni a szexuális fogékonyságot, ha a legkevésbé sem izgatná az aktus,
és tudná, hogy az adott időpontban nem termékenyíthető meg. Ez különösen az
"otthon a papa" elméletre érvényes. Amikor a nő hosszú távú monogám
kapcsolat résztvevője, amelyben a partnereknek módjukban áll bensőségesen
megismerni egymást, nem lenne könnyű félrevezetnie a férjét - hacsak nincs ő
maga is félrevezetve.
Nem vitás, hogy a "sok apa" elmélet elfogadható azon állatfajok esetére
(és talán azokra a hagyományos emberi társadalmakra), ahol súlyos problémát
jelent a gyermekgyilkosság: Annál nehezebb összeegyeztetni az általunk
ismert modern emberi társadalommal. Igaz, meg-megesik a házasságon kívüli
szex, végső soron azonban az apaságot illető kételyek kivételesek, nem pedig
a társadalom egészét befolyásoló szabály. A genetikai próbák kimutatták,
hogy az amerikai és a brit csecsemőknek legalább a 70, de talán a 95%-át
valóban törvényesen nemzették, azaz az anya férje az apjuk. Nemigen áll elő
olyan helyzet, hogy a gyermeket sok férfi állja körül, és jóindulatú
érdeklődést sugároz felé, netán még ajándékokkal is elhalmozza és védelmet
nyújt neki, miközben azt gondolják: "Én
lehetek ennek a gyereknek az
igazi
apja!"
Ezért látszik valószínűtlennek, hogy manapság a gyermekek megóvása az
esetleges gyermekgyilkosságtól a nők folyamatos szexuális fogékonyságának
forrása. Mindazonáltal, mint látni fogjuk, a nőknek lehettek ilyen
indítékaik a távoli múltunkban, a szexnek következésképp eltérő feladatot
tulajdoníthattak, mint korunkban.
*
Akkor hogyan értékeljük ezt a két rivális elméletet? Mint oly sok más
kérdést az emberi evolúcióról, ezt sem lehet lombikkal és kémcsővel
elrendezni, ahogy a kémikusok és a molekuláris biológusok szeretik tisztába
tenni a dolgokat. Könnyebb volna a helyzetünk, ha létezne egy emberi
populáció, melynek asszonyainál el tudnánk érni, hogy peteérés idején
változzanak élénkvörössé, más alkalmakkor pedig maradjanak frigidek, és
melynek férfiainál sikerülne kivitelezni, hogy csak az élénkvörös nők
izgassák fel. Akkor meg tudnánk vizsgálni, vajon inkább a csélcsapság volna
az eredmény, és az apai törődés csökkenése (ahogy az "otthon a papa" elmélet
szerint történnie kellene), vagy kevesebb udvarlás és több gyermekgyilkosság
(mint a "sok apa" elméletből következik). De sajnos, egyelőre lehetetlen
ilyen kísérletet végrehajtani, és akkor is igen erkölcstelen lenne, ha a
genetikusok mégis végre tudnák hajtani.
De még mindig folyamodhatunk az evolúciós biológusok ilyen jellegű
problémák megoldására alkalmazott hatékony eljárásához: ez az összehasonlító
módszer. Mi, emberek, mint kiderült, nem vagyunk egyedülállóak az ovuláció
elrejtésében. Bár kivételesnek számít az emlősök körében, szokásos a
főemnlősöknél (majmok és emberszabású majmok), az emlősöknek annál a
csoportjánál, amelyikhez mi is tartozunk. A főemlős fajok tucatjai nem
mutatják az ovuláció külsőleg látható jeleit; számos mutat ugyan jeleket, ám
igen gyengéket; megint mások szembeszökően hirdetik. Mindegyik faj
szaporodási biológiája egy-egy kísérlet végeredményét képviseli, amit a
természet hajtott végre, és egyértelmű következtetéseket lehet levonni
belőlük a rejtett ovuláció előnyeiről és hátrányairól. A főemlős fajok
összehasonlításából kiderül, mely jellegzetességekben osztoznak a rejtett
ovulációjú fajok, és mely sajátosságok hiányoznak a hirdetett ovulációjú
fajok esetében.
Az ilyen összevetés, mint azt a Brigitta Sillén-Tullberg és Anders Moller
svéd biológusok fontos tanulmányában láthatjuk, új megvilágításba helyezi a
szexuális szokásainkat. Elemzésük a következő négy lépésből áll:
1. lépés Sillén-Tullberg és Moller a lehető legtöbb fejlett főemlős
esetében (összesen hatvannyolc faj) osztályozta az ovuláció látható jeleit.
Az ám! - tiltakozhat azonnal az Olvasó. - Látható, de kinek? Egy majom adhat
jeleket, amik számunkra láthatatlanok maradnak, annál nyilvánvalóbbak egy
másik majomnak, mint például az illatanyagok (feromonok). Egy díjnyertes
tejelő tehénen mesterséges megtermékenyítéssel próbálkozó marhatenyésztők
például komoly nehézségekbe ütköztek, hogy kitalálják, mikor ovulál a tehén.
A bikák azonban gond nélkül megállapítják a tehén szagából és a
viselkedéséből.
Igaz, ezt a lehetőséget nem szabad figyelmen kívül hagyni, ám sokkal
jelentőségteljesebb a teheneknek, mint a főemlősöknek. A legtöbb főemlős
hasonlít ránk abban, hogy nappal aktív, éjjel pedig alszik, és az
érzékszervei közül jelentős mértékben hagyatkozik a szemére. A hím rhesus-
majom, amelyiknek nem működik a szaglóérzéke, még mindig felismeri az
ovuláló nőstényt a vaginája környékének halvány vörösségéből, még ha ez az
elszíneződés közel sem olyan nyilvánvaló, mint a nőstény páviánoknál. Azon
majomfajok számára, amelyeket mi, emberek úgy osztályozunk, hogy az
ovulációnak nincsenek látható jelei, gyakran megállapítható, hogy e
tekintetben a hím majmok is zavarban vannak, ugyanis teljesen alkalmatlan
időkben közösülnek, például nem ivarzó, vagy terhes nőstényekkel.
Ilyenformán mégsem haszontalan az osztályozás a "látható jelek"-re.
Az elemzés eme első lépése azt az eredményt hozta, hogy a tanulmányozott
főemlősöknek közel a fele - a hatvannyolcból harminckettő - hasonlít az
emberre abban, hogy az ovulációnak nincsenek látható jelei. Ebbe a
harminckét fajba tartozik a cerkóf, a selyemmajom és a pókmajom, valamint
egyetlen emberszabású majomként az orángután. További tizennyolc faj, köztük
közeli rokonunk, a gorilla, gyenge jeleket mutat. A maradék tizennyolc faj,
köztük a pávián és közeli rokonunk, a csimpánz, feltűnően hirdeti az
ovulációt.
2. lépés A következőkben Sillén-Tullberg és Moller ugyanezt a hatvannyolc
fajt a párosodási rendszerük szerint is osztályozta. Tizenegy faj - köztük a
selyemmajom, a gibbon és az emberi társadalmak többsége - monogámnak
bizonyult. Huszonhárom faj - köztük némely emberi társadalom, valamint a
gorilla - esetében a nőstények háremeket alkotnak, mellyekkel egy-egy
felnőtt hím rendelkezik. A legtöbb főemlős - harmincnégy, köztük a cerkóf, a
bonobo és a csimpánz - viszont a promiszkuitásnak hódol, melyben a nőstények
rendszeresen közösülnek több hímmel.
Ismét hallom az "Az ám!" kiáltást: "Miért nem sorolták be az embert is a
promiszkuitást folyatató fajok osztályába?" Mert az osztályozásnál csak a
szabály vehető figyelembe. Igaz, a nők többsége egymás után több partnerrel
is szexuális kapcsolatot létesít az élete során, és nem egy nő egyazon
időszakban is több férfival tart fenn ilyen természetű kapcsolatot. Ám adott
nemi cikluson belül a nő
rendszerint egyetlen férfival érintkezik, míg a
nőstény cerkóf vagy a nőstény bonobo számára az a norma, hogy több
partnerrel is kapcsolatba kerül.
3. lépés Utolsó előtti lépésként Sillén-Tullberg és Moller az előző két
lépés egyesítésével feltette a kérdést: van-e bármilyen összefüggés az
ovuláció jelzése vagy rejtettsége és a párosodási rendszerek között? Két
idézett elméletünk egyszerűsített olvasata alapján a rejtett ovulációnak a
monogám fajokat kellene jellemeznie, amennyiben helytálló az "otthon a papa"
elmélet, és a promiszkuitásban élő fajokra, ha a "sok apa" elmélet felel meg
a valóságnak. Nos, az elemzett monogám főemlősök túlnyomó többsége - a
tizenegy fajból tíz - rejtett ovulációjúnak bizonyult. Egyetlenegy monogám
főemlős fajnak sem volt erősen hirdetett ovulációja, ami többnyire (a
tizennyolc esetből tizennégyben) a promiszkuitást folytató fajokat
jellemezte. Ez a megállapítás erős érvnek látszik az "otthon a papa" elmélet
mellett.
Ám az előrejelzés és az elmélet egybevágása csak félig teljesül, a
fordított összefüggés ugyanis egyáltalán nem áll fenn. A legtöbb monogám
fajnak ugyan valóban rejtett az ovulációja, a rejtett ovuláció viszont
egyáltalán nem szavatolja a monogámiát. A harminckét rejtett ovulációjú
fajból huszonkettő nem monogám, hanem vagy promiszkuitásban él, vagy
háremtartó. A rejtett ovulációjúak között találunk monogám éjszakai
majmokat, többnyire monogám embereket, háremtartó hulmánmajmokat és
promiszkuitásban élő cerkófokat. Így tehát, akármi is eredetileg az oka,
hogy kifejlődött a rejtett ovuláció, a legkülönfélébb párosodási
rendszerekben fennmaradhat.
Hasonlóképp, míg a legtöbb erősen hirdetett ovulációjú faj
promiszkuitásban él, a promiszkuitás nem szavatolja a hirdetést. A legtöbb
promiszkuitásban élő főemlősnek - a huszonnégy fajból húsz - valójában vagy
rejtett az ovulációja, vagy alig észrevehető jeleket ad. A háremtartó
fajokról is elmondható, hogy - fajtól függően - vagy láthatatlan, vagy alig
észlelhető, vagy éppen szembeszökő az ovulációjuk. Ezek a bonyolult
összefüggések arra intenek, hogy a rejtett ovuláció az adott párosodási
rendszertől függően eltérő célokat szolgálhat.
4. lépés Ezeknek a funkcióváltozásoknak az azonosítására, Sillén-Tullbergnek
és Mollernek az a ragyogó ötlete támadt, hogy tanulmányozza a jelenleg élő
főemlős fajok családfáját, amivel reményük szerint meghatározhatók az
ovulációs jelekben és a párosodási rendszerekben bekövetkező evolúciós
változások a főemlősök evolúciós történelmében. Az eljárás logikai alapja,
hogy az egymással nagyon közeli rokonságban álló néhány mai faj,
feltételezhetően közös őstől származnak, és csak a földtörténeti
közelmúltban tértek el egymástól a párosodási rendszerük vagy az ovulációs
jelek erősségének tekintetében.

4. 1. ábra. Az ovulációs jelek családfája
Íme egy példa ennek az okfejtésnek a működésére. Tudjuk, hogy az ember, a
csimpánz és a gorilla genetikailag hozzávetőleg 98%-ban azonosak, és a
nagyjából kilencmillió évvel ezelőtt élt közös őstől (a "Hiányzó Láncszem")
származnak. Ám a Hiányzó Láncszemnek ez a három mai leszármazottja három
különféle típusú ovulációs jelet mutat: rejtett ovulációt az ember esetében,
gyenge jelek a gorillánál, erős jelek a csimpánznál. Következésképpen az
ovulációs jelek tekintetében ezeknek a leszármazottaknak csak az egyike
lehet olyan, mint a Hiányzó Láncszem, a másik két leszármazottnak eltérő
jeleket kellett kialakítania.
Nos, a primitív főemlősök többségének gyengék az ovulációs jelei. Így a
Hiányzó Láncszemről is joggal feltételezzük, hogy ez jellemezte, és ezt a
sajátosságot a gorilla örökölte tőle
(lásd a 4.1 ábrát). Az utóbbi
kilencmillió év során azonban az emberek kifejlesztették a rejtett
ovulációt, a csimpánzok pedig az ovuláció szembetűnő hirdetését. A mi
jeleink és a csimpánzoké tehát ellentétes irányban tértek el gyenge jeleket
mutató közös ősünktől. Számunkra az ovuláló csimpánz duzzadt hátsó fele
olyannak tűnik, mint a páviánoké. Ám a csimpánzok és a páviánok ősei nyilván
függetlenül fejlesztették ki szembeötlő hátsó felüket, mivel a páviánok
őseinek és a Hiányzó Láncszemnek a fejlődési vonala hozzávetőleg
harmincmillió évvel ezelőtt vált el egymástól.
Hasonló okoskodással következtetni lehet más pontokra is a főemlősök
családfáján, melyeknél meg kellett változniuk az ovulációs jeleknek.
Kiderült, hogy a jelek legalább húsz alkalommal alakultak át. A szembetűnő
hirdetésnek legalább három független eredete következtethető ki (mint a
csimpánz esetében láthattuk); a rejtett ovulációnak legalább nyolc független
eredete volt (beleértve a leszármazásokat a mi esetünkben, az
orangutánokéban és a majmok legalább hat különvált csoportjában); és gyenge
ovulációs jeleknek számos újbóli kialakulása, vagy a rejtett ovulációból
(mint egyes bőgőmajmoknál), vagy az erős jelekből (mint számos makákó
esetében).
Az ovulációs jelekhez hasonlóan azonosíthatók a főemlősök családfáján
azok pontok is, melyeknél meg kellett változniuk a párosodási rendszereknek.
Az eredeti rendszer valószínűleg a promiszkuitás volt valamennyi majom és
emberszabású majom közös ősénél. De ha most megszemléljük az embereket és
legközelebbi rokonainkat, a csimpánzokat és a gorillákat, azt tapasztaljuk,
hogy három különböző párosodási rendszert képviselnek: a gorillák háremet
tartanak, a csimpánzok promiszkuitást folytatnak, az emberek pedig vagy
monogámiában élnek, vagy háremet tartanak
(lásd a 4.2 ábrát). Azaz a
kilencmillió évvel ezelőtti a Hiányzó Láncszem három leszármazottja közül
legalább kettő változtatott a párosodási rendszerén. Egyéb bizonyítékok arra
utalnak, hogy a Hiányzó Láncszem háremet tartott, vagyis a gorillák és egyes
emberi társadalmak őrizték meg az eredeti párosodási rendszert. A
csimpázoknak azonban ismét fel kellett találniuk a promiszkuitást, az emberi
társadalmak többségének pedig a monogámiát.

4.2. ábra. A párosodási rendszerek családfája
Ezúttal is azt tapasztaljuk, hogy az emberek és a csimpánzok a párosodási
rendszerük tekintetében ellentétesen fejlődtek, akárcsak az ovulációs
jelekében.
Összességében úgy tűnik tehát, hogy a monogámia legalább hétszer
fejlődött ki egymástól függetlenül a főemlősök körében: "Hiányzó Láncszem"
és a csimpánzok esetében, és legalább kétféle majom megőrizte a
promiszkuitást, azután, hogy közvetlen ősük feladta a háremtartás kedvéért.

4.3. ábra. Ha a mai fajok megfigyeléséből nyert tényeketegyesítjük
az ősi fajokrólkialakitott következtetésekkel, abból következtetéseket
vonhatunk le az ovulációs jelek megváltozásakor uralkodó párosodási
rendszerre is. Eszerint a gyenge ovulációs jeleket adó háremtartó
őstől származó fajok közül a 3. faj fejlesztett ki rejtett
ovulációt, mig az 1. és a 2. faj megőrizte az ősi párosodási
rendszert (hárem) és a gyenge ovulációs jeleket.
*
Így tehát rekonstruáltuk mind a párosodási rendszernek és az ovulációs
jeladásnak azokat a típusait, amik nagy valószínűséggel jellemezték a távoli
múltban élt főemlősöket. Végezetül vessük össze a kétféle információt, és
tegyük fel a kérdést: melyik párosodási rendszer lehetett túlsúlyban a
családfánkon a rejtett ovuláció kifejlődésekor?
Íme, az eredmény. Tekintsük át azokat az előd fajokat, melyek ovulációs
jeleket adtak, és azokat, melyek elveszítették ezeket a jeleket és
kifejlesztették a rejtett evolúciót. Ezekből az ősi fajokból csupán egy volt
monogám. Ezzel szemben nyolc, esetleg tizenegy űzte a promiszkuitást vagy
tartott háremet - egyikük az embernek a háremtartó Hiányzó Láncszemtől
származó őse. Kikövetkeztethetjük tehát, hogy a promiszkuitás vagy a
háremtartás, és nem a monogámia az a párosodási rendszer, ami a rejtett
ovulációhoz vezet
(lásd a 4.3 ábrát). Ezt a következtetést vetítette előre a
"sok apa" elmélet, és nem felel meg az "otthon a papa" elméletnek.
Ellenben azt is megkérdezhetjük: milyenek voltak az uralkodó ovulációs
jelek a családfánk azon pontjain, amikor kifejlődött a monogámia? Úgy
találjuk, hogy a mongámia soha nem fejlődött ki az erős ovulációs jeleket
adó fajoknál; rendszerint olyan fajoknál jelent meg, melyeknek addigra már
rejtett volt az ovulációjuk, és olykor olyan fajoknál, melyek gyenge
ovulációs jeleket adtak
(lásd a 4.4 ábrát). Ez a végkövetkeztetés egybecseng
az "otthon a papa" elmélettel.
Hogyan békíthetnénk össze ezt a két, látszólag ellentmondó
végkövetkeztetést? Idézzük fel Sillén-Tollberg és Moller 3. lépésének
eredményét, tudniillik hogy csaknem mindegyik monogám főemlősnek rejtett az
ovulációja. Most láthatjuk, ennek az eredménynek két szakaszban kellett
létrejönnie. Először a rejtett ovuláció jött létre egy promiszkuitást űző
vagy háremtartó fajnál. Aztán a már kialakult rejtett ovulációval a fajok
átváltottak a monogámiára
(lásd a 4. 4 ábrát).
*
Immár nyilván az Olvasó számára is világossá vált szexualitásunk kusza
története. Egy egyszerű kérdéssel megfogalmazható, látszólag egyszerű
problémából indultunk ki: miért rejtjük el az ovulációnkat, és miért állunk
készen a nemi életre a hónap minden egyes napján az örömszerzés végett?
Hasonlóképp egyszerű válasz helyett viszont arra jutottunk, hogy a válasz
sokkal összetettebb, és két lépésből áll.

4. 4. ábra. A rejtett ovuláció evolúciója
Annyi máris leszűrhető, hogy a főemlősök evolúciós története során a
rejtett ovuláció többször is megváltoztatta, és esetenként visszafordította
a funkcióját. Olyan időpontban jelent meg, amikor az őseink még
promiszkuitásban éltek vagy háremet tartottak. Ebben az időszakban a rejtett
ovuláció lehetővé tette az ősi emberszabású majomasszonynak, hogy több
hímnek is osztogassa szexuális kegyeit, így a hímek egyike sem esküdhetett
meg rá, hogy ő az utód apja, de mindegyikük gondolhatta. Következésképpen
ezek a potenciálisan gyermekgyilkos hímek nem akarták bántani a majomasszony
csemetéjét, egyesek még védelmezhették, és a táplálását is segíthették.
Miután a majomasszony ebből a célból kifejlesztette a rejtett ovulációt, már
arra is felhasználhatta, hogy felcsípjen egy jámbor barlanglakó férfit, és
otthon-maradásra bírja, ezzel hozzájusson a kicsinye számára szükséges
védelemhez és segítséghez - a hím ugyanis így (nagyjából) bizonyosra
vehette, hogy ő a poronty apja.
Alaposabban belegondolva, nem meglepő a rejtett ovuláció céljának
megváltozása. Az ilyen eltolódások mindennaposak az evolúciós biológiában. A
természetes kiválasztódás ugyanis nem halad tudatosan és egyenes vonalban
égy távoli, eleve kitűzött cél felé úgy, ahogy egy mérnök tudatosan
megszerkeszt egy új terméket. Minthogy az evolúciónak csak a már meglévő
anyagok és sajátosságok állnak a rendelkezésére, valamely jellegzetesség,
ami egy bizonyos cél szolgálatára alakult ki, másik célra is alkalmazható
lesz; végül módosul, és akár el is veszítheti az eredeti funkcióját. Ezért
olyan gyakori az élőlények fejlődése során a hasonló alkamazkodásoknak az
ismételt feltalálása, illetve az elvesztése, eltolódása vagy akár az adott
funkció megfordulása is.
A legismertebb példák közé tartoznak a gerincesek végtagjai. Az ősi halak
úszásra használt uszonyai fejlődtek az őshüllők, madarak és emlősök lábává,
amivel a szárazföldön futottak vagy ugráltak. Egyes ősemlősök és gyíkmadarak
azt követően szárnnyá fejlesztették a mellső lábukat - ezzel repülnek a mai
denevérek és madarak. A madárszárnyak és az emlőslábak azután egymástól
függetlenül alakultak a pingvinek és a cetek uszonyává, ilyenformán
visszatértek a halak uszonyához, ahonnan elindult a folyamat. A halak
leszármazottainak legalább három csoportja egymástól függetlenül
elveszítette lábait, és kígyóvá, lábatlan gyíkká és lábatlan kétéltűvé
(féreggőtefélék) alakult. A szaporodási biológia bizonyos sajátosságai - a
rejtett ovuláció, az erős ovulációs jelek, a monogámia, a háremtartás és a
promiszkuitás - lényegében ugyanígy változtaták meg ismételten a
funkciójukat, átalakultak egymásba, újra kialakultak, vagy éppen elvesztek.
Ezeknek az evolúciós eltolódásoknak a következménye adhatja szerelmi
életünk gyönyörűségét. A nagy német író, Thomas Mann utolsó regényében, az
Egy szélhámos vallomásaiban, Felix, a főhős egy paleontológus társaságában
utazik a vasúti fülkében, és útitársa a gerincesek végtagjának evolúciójának
taglalásával szórakoztatja. Felix, a nők művelt és élénk képzeletű rajongója
élvezettel hallgatja a következményeket: "Az ember karjainak és lábainak
olyan a csontozata, mint a legősibb szárazföldi állatoké... ami a telt idomú
női kart illeti, ajánlatos szem előtt tartani, hogy ez a testrész nem más,
mint az ősmadár karmos lába és a hal melluszonya." (*)
(*) Lányi Viktor fordítása
Most, hogy Sillén-Tullberg és Moller feltárta a rejtett ovuláció
evolúcióját, Felix Krullhoz hasonlóan, mi is elábrándozhatunk az evolúció
adományain. És ha legközelebb szerelmeskedni támad kedvünk az ovulációs
ciklus megtermékenyítésre teljességel alkalmatlan időpontjában, pusztán az
öröm kedvéért, miközben a tartós monogám párkapcsolat biztonságát élvezzük,
tűnődjünk el azon, hogy meghökkentő módon mindez a boldogság élettanunknak
éppen azon sajátosságaiból fakad, amelyek megkülönböztetnek háremében
lankadozó vagy egyik szexpartnerétől a másikig szaladgáló távoli ősünktől.
Azok a szerencsétlen ősök csak az ovuláció ritka napjain részesülhettek a
szerelmi élet áldásaiban, amikor sebtében teljesítették a termékenyítésre
felszólító biológiai parancsot, és a gyors eredményt célzó elkeseredett
szükséglet miatt megfosztattak a mi ráérős gyönyörűségünktől.