Ha a kutyánk beszélni tudna, és ki tudná fejezni a véleményét a nemi
életünkről, valószínűleg alaposan meglepődnénk, ha hallanánk, amint valahogy
így nyilatkozik:
Azok a visszataszító emberek gátlás nélkül közösülnek a hónap
bármely napján! Barbara még olyankor is párosodást indítvá
nyoz, amikor tisztában lehetne vele, hogy úgysincs
megtermékenyíthető állapotban - például közvetlenül a
menstruációja után. John pedig örökösen készen áll a szexre,
tekintet nélkül arra, hogy nekibuzdulásai eredményeznek-e
utódokat, vagy sem. De ha valami igazi otrombaságot akarsz
hallani: - Barbara és John akkor is közösültek, amikor Barbara
terhes volt! Arról nem is beszélve, hogy valahányszor John
szülei ellátogatnak hozzánk egy-egy hétre, nem tudom nem
észrevenni, hogy még ők is szoktak párosodni, pedig John anyja
- bizony! - már évekkel ezelőtt átesett azon az időszakon,
amit klimaxnak neveznek. Tehát már egyetlenegy kölyke sem
lehet, mindez mégsem tántorítja el a szextől, John apjának
pedig muszáj a kedvére tennie. Micsoda hiábavaló erőfeszítés!
No és ami a legfurcsább: Barbara és John, vagy éppen John
szülei bezárkóznak a hálószobába, és ott párosodnak, csak úgy
magukban, ahelyett hogy a barátaik figyelő tekintete előtt
tennék, mint minden magára valamit is adó kutya!
Hogy megérthessük kutyánk álláspontját, el kell szakadnunk attól az
emberközpontú szemlélettől, amin a normális emberi szexuális magatartás
alapul. Manapság egyre inkább szűk látókörű és megvetésre méltóan
előítéletes hozzáállásnak tekintjük becsmérelni azokat, akik nem a mi
mércénk szerint járnak el. A szűklátókörűség minden ilyen formáját egy-egy
elítélendőnek szánt "izmussal" társítják - mint rasszizmus, szexizmus,
eurocentrizmus és phallocentrizmus. A modern "izmus"-ok vétkeinek hosszú
listájához az állati jogok védelmezői az "ember-sovinizmus" bűnét is
hozzáteszik. A szexuális viselkedés mércéjét főként ez utóbbi, azaz az
emberközpontú szemlélet határozza meg, a világ harmincmillió más
állatfajának mércéje szerint azonban az emberi szexualitás az, ami
kimondottan rendellenesnek számít. Amúgy a világ növény-, gomba- és
mikrobafajának milliói szerint is tökéletesen abnormális, ezt az átfogó
távlatot azonban figyelmen kívül fogom hagyni, mivel nem sikerült túllépnem
a magam állatközpontúságán. Ez a könyv más állatfajok viselkedésének
áttekintésével némiképp növeli rálátásunkat a szexualitásunkra.
Először is fogalmazzuk meg a normális szexualitást azon mérce alapján,
melyet a világ hozzávetőleg 4300 faja határoz meg - a mi emberi fajunk csak
az egyik ezek közül. A legtöbb emlős nem ismer olyan szoros családi
köteléket, melyben a felnőtt hím és a felnőtt nőstény egyed közösen
gondoskodik utódairól. Számos emlős faj felnőtt hímje és nősténye egyaránt
magányosan él, legalábbis a szaporodási időszakon kívül, és csak párosodás
alkalmával találkoznak. Ebből következően a hímek apai gondoskodást sem
nyújthatnak; csak a spermájukkal vesznek részt utódaik és átmeneti párjuk
életében.
Még a legszociálisabb emlősfajok - mint pl. az oroszlán, farkas,
csimpánz, és számos patás - esetében sem talákozunk hím-nőstény párokkal a
csoporton belül. Az ilyen csoportokban egyik felnőtt hím sem mutatja jelét
annak, hogy bizonyos ivadékokat a saját utódainak ismerne el, és nekik
szentelné magát a csoport többi kicsinye rovására. Voltaképpen csak a
legutóbbi néhány év fejleménye, hogy oroszlánok, farkasok és csimpánzok
tanulmányozása során a tudósok a DNS-próba segítségével kezdtek rájönni,
melyik hím melyik kölyköt nemzette. Ám mint minden általánosítás, ez alól is
van kivétel. Az utódaikat atyai gondoskodással körülvevő felnőtt emlős hímek
kisebbségéhez tartoznak a nőstény háremmel rendelkező hím zebrák és
gorillák, az egy-egy nősténnyel párt alkotó hím gibbonok és a barna
tamarinok, melyeknél két-két felnőtt hímet tart háremként egy-egy
poliandrikus nőstény.
A szociális életet élő emlősöknél a párosodás rendszerint nyilvánosan
történik, a csoport többi tagjának tekintete előtt. A nőstény berber makákó
például csoportja valamennyi felnőtt hímjével párosodik a párzási
időszakban, és semmiféle kísérletet nem tesz arra, hogy egy-egy közösülést
eltitkoljon más hímek elől. E nyilvános párosodás alól a csimpánzoknál
találhatjuk a legalaposabban dokumentált kivételt: egy-egy felnőtt hím és
tüzelő nőstény néhány napra félrevonulhat; ezt a jelenséget nevezik
"kíséret"-nek. Ám ugyanaz a nőstény csimpánz, amelyik magántermészetű szexet
folytatott "kísérő"-jével, ugyanabban a párzási időszakban nyilvános szexet
is folytathat más hím csimpánzokkal.
A legtöbb emlősfaj felnőtt nőstényei, amikor ovulálnak és
megtermékenyíthetők, különféle figyelemfelkeltő eszközöket alkalmaznak
szaporodási ciklusuk kurta időszakának hirdetésére. A figyelemfelkeltés
történhet vizuálisan (például a vagina körüli részek élénkvörössé
változnak), jellegzetes hangok hallatásával, valamilyen jellegzetes szag
kibocsátásával, illetve sajátos viselkedéssel (lekuporodás, a vagina
feltárása egy felnőtt hím előtt). A nőstények csak ezeken a termékeny
napokon kelletik magukat, az adott jelzések hiányában máskor szexuálisan
egyáltalán nem, vagy kevésbé vonzóak a hímek számára, valamint azon hímek
közeledését is visszautasítják, melyek iránt a párzási időszakban
érdeklődnek. Ilyen módon a szex egyáltalán nem az örömszerzés eszköze, és
felettébb ritkán választható el megtermékenyítő feladatától. Persze ez az
általánosítás is ismer kivételeket: egy-két faj - például a bonobók
(törpecsimpánzok) és a delfinek - esetében a szex, akárcsak az embernél, nem
csak a szaporodást szolgálja.
Végezetül a menopauza jelensége ismeretlen a legtöbb vadon élő populáció
számára. A menopauza - klimax - a menstruáció, vagyis a fogamzóképesség
teljes megszűnését jelző időszak; sokkal rövidebb a megelőző fogamzóképes
életszakasznál, és tekintélyes hosszúságú terméketlen életszakasz követi. A
vadon élő emlősök viszont vagy halálukig termékenyek, vagy pedig a kor
előrehaladtával fokozatosan csökken a termékenységük.
*
Most vessük össze a szabályszerűnek mondható emlős-szexualitásról leírtakat
az emberi szexualitással, melynek a következő sajátosságait tekintjük
normálisnak:
1/ Az emberi társadalmak nagy részében a férfiak és nők többsége hosszú
távra szóló párkapcsolatban él ("házasság"), melyet a társadalom többi tagja
a kölcsönös kötelezettségeket rögzítő egyfajta szerződésként ismer el. A pár
tagjai viszonylagos gyakorisággal élnek nemi életet, főként vagy
kizárólagosan egymással.
2/ A szexuális közösség mellett a házasság egyben társulás is az
esetleges utódok nevelésére. Azaz az emberi faj hímje és nősténye közösen
nyújt szülői gondoskodást.
3/ A páralkotás (vagy esetenként háremtartás) ellenére, a férj és a
feleség (vagy feleségek) nem elkülönült párként él egy kizárólagosan
birtokolt területen (mint a gibbonok), melyet megvédenek a többi pártól,
hanem más párok körében, akikkel folyamatosan együttműködnek, és osztoznak a
közös territóriumon.
4/ A házastársak elvonultan közösülnek, nem pedig más emberek
jelenlétében.
5/ Az emberi ovuláció rejtetten történik, jelek nélkül. A nők peteérési
ideje körüli rövid termékeny időszakot nemigen észlelik a lehetséges
szexpartnerek, ahogy még a nők többsége sem. A nők szexuális fogékonysága a
fogamzóképességnek a menstruációs ciklust övező időszakán túlra is kiterjed.
Ebből következően az emberi közösülések túlnyomó többsége fogamzásra
alkalmatlan időpontban történik, az emberi szex tehát főként az
örömszerzést, és nem a megtermékenyítést szolgálja.
6/ Minden nő, aki eléri a negyven-ötven éves kort, átesik a menopauzán,
melynek során teljesen megszűnik a fogamzóképessége. A férfiakra ez nem
jellemző: bár az egyesek bármely életkorban küzdhetnek termékenységi
problémákkal, a termékenységnek nincs életkorhoz kötődő és mindenkire
egyaránt vonatkozó lezárulása.
A normák természetesen magukban hordozzák a megsértésük tényét is: hiszen
a normát csakis azért nevezzük "normá"-nak, mert gyakrabban fordul elő, mint
az ellenkezője, azaz "a norma megsértése". Ez ugyanígy érvényes az emberi
szexualitás normáira is. Az eszmefuttatásom olvasói bizonyára elő tudnak
hozakodni egy-egy kivétellel, de állításaim mint általánosítások attól még
megállják helyüket. Végtére is még a törvény vagy szokás alapján monogámnak
elismert társadalmakban is többnyire jelentős számú a házasságon kívüli és
házasság előtti szex (nem a hosszú távú párkapcsolat részeként); az emberek
általában nem tartóztatják meg magukat az egy-egy éjszakára szóló futó
pásztorórától. Az emberek többsége viszont sok évre vagy évtizedre szóló
kapcsolatban él, míg a tigrisek és az orángutánok kivétel nélkül a futó
kaland hívei. Az elmúlt fél évszázad során kifejlesztett genetikai alapú
apasági vizsgálatok kimutatták, hogy az amerikai, brit és olasz csecsemők
döntő többségét valóban a gyermek anyjának férje (vagy állandó barátja)
nemzette.
Az olvasó persze megcáfolhatja az emberi társadalmak monogám minősítését;
a "háremtartó" kifejezés, amit a zoológusok a zebrákra és a gorillákra
alkalmaznak, egy kimondottan emberi intézmény arab nevéből ered. Sok ember
él sorozatos, egymást követő monogámiában. A poligínia (hosszú távú házasság
egy férfi és több felesége között egyidejűleg) egyes országokban ma is
törvényes házassági forma, és egy-két vidéken a poliandria (hosszú távú
házaság egy nő és több férje között egyidejűleg) is törvényes. A többnejűség
voltaképpen a hagyományos emberi társadalmak nagy többségében elfogadottnak
számított egészen az állam intézményének létrejöttéig. Ám a legtöbb férfinak
a hivatalosan többnejű társadalmakban is egyidejűleg csak egy felesége volt,
és csak a különösen jómódúak tudtak több feleséget megvenni és eltartani. A
viszonylagos közelmúlt hatalmas arab és indiai fejedelmi háremeit, melyeket
a poligámia szó idéz fel, csak az olyan, történelmi léptékben meglehetősen
későn létrejött állami szintű társadalmak tették lehetővé, ahol kevés számú
ember mérhetetlen gazdagságot halmozhatott fel. Az általánosítás tehát
megállja a helyét: a legtöbb felnőtt a legtöbb emberi társadalomban bármely
adott pillanatban hosszú távú, a törvény és a gyakorlat szerint is többnyire
monogám párkapcsolatban él.
A másik lehetséges ellenvetés az utódok közös nevelésére vonatkozhat. A
legtöbb gyermek több szülői gondoskodást kap az anyjától, mint az apjától.
Egyes modern társadalmakban a felnőtt népesség jelentős százalékát alkotják
a nem házasságban élő anyák, míg a hagyományos társadalmakban kétségkívül
sokkal keservesebb volt a hajadon anyának sikeresen felnevelnie gyermekeit.
Az általánosítás azonban ezúttal is megállja a helyét: a legtöbb gyermek
igenis kap az apjától bizonyos fokú atyai gondoskodást, ami a gyermek
gondozásában, tanításában, védelmében, valamint táplálék, otthon és pénz
biztosításában nyilvánul meg.
Az emberi szexualitásnak mindezek a jellemzői - a hosszú távú szexuális
párkapcsolat, az együttműködés; a fizikai közelség más párokhoz, a
magántermészetű szex, a rejtett ovuláció, a nem bizonyos időszakokra
korlátozódó női szexuális fogékonyság, az örömszerzés céljából folytatott
szex, továbbá a női menopauza - alkotják az emberek által normálisnak
tekintett szexualitást. Megbizserget, mulattat vagy éppen taszít, ha az
olyannyira különböző életet élő elefántfókák, erszényes egerek vagy
orángutánok szexuális szokásairól olvasunk. Egyáltalán, az egész életüket
szerfelett meghökkentőnek találjuk - mely álláspont természetesen
hamisítatlan "ember-soviniszta" értelmezés. A föld 4300 emlősfajának, sőt
még legközelebbi rokonainknak, az emberszabású majmoknak (a csimpánz, a
bonobo, a gorilla és az orángután) a mércéje szerint is
mi vagyunk
elképesztőek.
De hogy egészen őszinte legyek, az én álláspontom nem egyszerűen
állatközpontú; bizony, az emlősközpontúság még szűkebb csapdájába estem. De
normálisabbnak számítunk-e, ha a nem emlős állatok mércéje szerint ítéljük
meg fajunkat? Nos, más állatok a szexuális szokások és szociális rendszerek
még nagyobb változatosságát vonultatják fel, mint az emlősök. Míg az emlős
fajok többségének kicsinyei anyai gondoskodást kapnak, apait pedig nem,
addig egyes madár-, béka- és halfajokra a fordítottja igaz, tehát az apa az
utódok egyedüli gondviselője. Egyes mélytengeri halfajok hímje afféle
parazitaként függ a nőstény testén; és némely rovar- és pókfaj nősténye
közvetlenül a párosodás után felfalja a hímjét. Míg az emberek és más emlős
fajok egyedei rendszeres időközönként szaporodnak, addig a lazacok, polipok
és több más állatfajt "Big-Bang", mondhatni robbanásszerű szaporodás
jellemez: az ivarérett egyedek életük egyetlen szaporodási időszakát
követően elpusztulnak. Némely madár-, béka-, hal- és rovarfaj párosodási
rendszere (akárcsak egyes denevéreké és antilopoké) afféle magányosok
klubjára emlékeztet - a hímek a "lek"-nek vagy "aréná"-nak nevezett
tradicionális helyszínen fenntartanak egy-egy őrhelyet, és versengenek az
odalátogató nőstények figyelméért, melyek mindegyike párt választ (gyakran
több nőstény ugyanazt a közkedvelt hímet), párosodik vele, aztán eltávozik,
és a hím segítsége nélkül neveli a nászból származó utódot.
Más állatfajok között találhatunk olyanokat, amelyeknek a szexualitása
bizonyos tekintetben hasonlít a miénkre. A legtöbb európai és észak-amerikai
madárfaj párkapcsolatban él, és ez a kapcsolat legalább egy költési
időszakban fennmarad (esetenként élethosszig tartó a kapcsolat), és az apa
az anyával egyenértékűen vesz részt a fiókák nevelésében. Az ilyen madarak
többsége abban különbözik tőlünk, hogy az egyes párok kizárólagos
territóriumot foglalnak el, míg a legtöbb tengeri madárfaj még abban is
emlékeztet ránk, hogy a párok kolóniában költenek, egymás szoros
közelségében. Viszont mindezek a madárfajok különböznek tőlünk abban, hogy
egyértelműen hirdetik az ovulációt. A női fogékonyság és a szex aktusa
szinte mindig az ovuláció körüli termékeny időszakra korlátozódik, a szex
szigorúan gyakorlati célt szolgál (a szaporodást), és a párok között
elhanyagolható mértékű, vagy egyáltalán nem is létezik "gazdasági
együttműködés". Ez utóbbi szempontok alapján a bonobók (törpe csimpánzok)
inkább hasonlítanak ránk: nevezetesen: a nőstények fogékonysága a tüzelés
körüli időszak több hetére kiterjed, a szex főként kellemes időtöltést
jelent, és tapasztalható bizonyos fokú együttműködés a csoport tagjai
között. A bonobók azonban nem ismerik a ránk jellemző párkapcsolatot, a
rejtett ovulációt és az apa, velünk ellentétben, nem ismeri el utódait, és
nem is gondosodik róluk. A felsorolt fajok mindegyike, vagy legalábbis a
döntő többsége különbözik tőlünk abban, hogy egyedeiknél ismeretlen a jól
meghatározható női menopauza.
*
Következésképpen a nem emlősközpontú megközelítés is megerősíti kutyánk
értelmezését:
mi vagyunk szerfelett különösek! Bár nem győzünk álmélkodni a
páva és a "Big-Bang" módon szaporodó erszényes egerek számunkra furcsa
viselkedésén, ám ezek a fajok beleillenek az állati variációk vonulatába, és
tulajdonképpen közülük csak mi vagyunk elképesztőek. Az egyes fajokra
összpontosító, mondhatni "fajspecifikus" zoológusok elmélkednek azon, miért
fejlesztették ki a repülőkutyák a "lek" párosodási rendszert, ami önmagában
is magyarázat után kiált. Akkor hát hogy ne szorulna magyarázatra, miért
fejlődtünk mi, emberek olyannyira másmilyenné?
Még nyomatékosabban vetődik fel a kérdés, ha összevetjük magunkat a világ
emlősei közül hozzánk legközelebb álló rokonainkkal, a nagy emberszabású
majmokkal (megkülönböztetendő a kis emberszabású majmoktól, a gibbonoktól).
A legközvetlenebb rokonság az afrikai csimpánzhoz és a bonobóhoz fűz, ezek
genetikai anyaga (DNS) alig 1,6%-ban tér el a miénktől. Ugyancsak szoros a
rokonságunk a gorillával (2,3%-os genetikai eltérés) és a délkelet-ázsiai
orángutánnal (3,6%-os különbség). A mi őseink "csak" mintegy hétmillió évvel
ezelőtt váltak el a csimpánzok és a bonobók őseitől, kilencmillió évvel
ezelőtt a gorillák elődeitől, és tizennégy millió évvel ezelőtt az
orángutánokétól.
Ezek ugyan mérhetetlenül hosszú időknek tűnnek az emberi élettartam
néhány évtizedéhez viszonyítva, evolúciós léptékben azonban alig egy
szempillantás. Több mint három milliárd éve jelent meg élet a Földön, és
több mint félmillárd évvel ezelőtt terjedtek el a sokféle, belső vázas,
bonyolult felépítésű, nagy testű állatok. Abban a viszonylag rövid
időszakban, amelynek során a mi elődeink és nagy emberszabású majom
rokonaink elődei egymástól elkülönülten fejlődtek, voltaképpen néhány
jelentős tekintetben, és csupán szerény mértékben változtunk, még ha e
mérsékelt különbségek közül némelyik - leginkább felegyenesedett
testtartásunk és megnövekedett agyunk - felbecsülhetetlen következményekkel
járt is a viselkedésbeli eltérések tekintetében.
A felegyenesedett testtartás, az agy megnagyobbodott mérete és a
szexualitás együttesen jelenti azt a hármasságot, melyekben elváltak
egymástól az emberek elődei a nagy emberszabású majmoktól. Az orángutánok
többnyire magányosan élnek, a hím és a nőstény csak a párzás alkalmára áll
össze, a hím nem nyújt apai gondoskodást; a hím gorilla néhány nőstényből
álló háremmel rendelkezik; mindegyik nősténnyel több éves időközökkel
párosodik, tudniillik azután, hogy a nőstény elválasztja a legutóbbi
kölykét, és folytatja a menstruációs ciklusát, és mielőtt ismét
megtermékenyül; a csimpánzok és a bonobók csoportosan élnek, nem tartanak
fenn állandó hím-nőstény párkapcsolatot, és nem fűzi különleges kötelék az
apát az ivadékához. Világos, hogy a nagyobb agyunk és a felegyenesedett
testtartásunk döntő szerepet játszott ember-voltunk kialakulásában - abban a
tényben, hogy most beszélünk, könyvet olvasunk, tévét nézünk, élelmiszereink
többségét megtermeljük, elfoglaltunk minden kontinenst és óceánt, fogságban
tartjuk saját fajunk és más fajok tagjait, és állat- és növényfajok
sokaságát pusztítjuk ki, míg a nagy emberszabású majmok mindmáig nem tudnak
beszélni, vad gyümölcsöket gyűjtenek a dzsungelben, csak az óvilági trópusok
egy kis területét lakják, semmiféle lényt nem zárnak be sehová, és egyetlen
más faj létét sem veszélyeztetik. Milyen szerepe lehetett különös
szexualitásunknak abban, hogy hozzájutottunk az emberi lét e védjegyeihez?
*
Hogy megértsük az emberi szexualitást, fel kell ismernünk: a válasz az
evolúciós biológiában rejlik. Amikor Darwin alapvető művében,
A fajok
eredetében a biológiai evolúció jelenségét taglalta, az anatómiából
merítette bizonyítékai többségét. Arra a következtetésre jutott, hogy a
legtöbb növényi és állati szervezet fejlődik - azaz hajlamos nemzedékről
nemzedékre megváltozni. Feltételezte továbbá, hogy az evolúciós változás
mögött álló erő a természetes kiválasztódás. Ezen a kifejezésen Darwin azt
értette, hogy a növények és az állatok anatómiailag módosulnak, és hogy
egyes változások révén az egyedek sikeresebbek lesznek az életben maradásban
és a szaporodásban, mint azok az egyedek, melyekre nem jellemző az adott
módosulás - következésképpen a szóban forgó módosulás előfordulása
nemzedékről nemzedékre egyre gyakoribb lesz az adott populációban. Később a
biológusok kimutatták, hogy Darwin anatómia-alapú érvelése az élettanra és a
biokémiára is alkalmazható: valamely állatot vagy növényt az élettani és
biokémiai sajátosságai is bizonyos életmódhoz idomulnak, és fejlődnek a
környezeti feltételek változásával.
Az evolúció-biológusok újabban kimutatták, hogy az állatok szociális
rendszere ugyancsak fejlődik és alkalmazkodik. Még az egészen közeli
rokonságban álló állatfajokról is elmondható, hogy egyesek közülük
magányosan élnek, mások kis csoportokban, megint mások nagy csapatokban. De
a szociális viselkedés a túlélést és a szaporodást is befolyásolja. Attól
függően például, hogy egy faj táplálékkészlete egy helyen vagy egy nagy
területen, elszórtan található, és hogy a fajnak szembe kell-e néznie a
ragadozók támadásának kockázatával, az életben maradás és a szaporodás
szempontjából megfelelőbb lehet a magányos, vagy éppen a csoportos életmód.
Hasonló megfontolások vonatkoznak a szexualitásra is. Egyes szexuális
sajátosságok másoknál előnyösebbek lehetnek az életben maradás és a
szaporodás szempontjából, a faj élelemkészletétől, elterjedtségétől, a
ragadozók fenyegetésétől és más biológiai tényezőktől függően. Az itt
említett példa, a szexuális kannibalizmus olyan viselkedést mutat be, ami
először azt a benyomást kelti, mintha ellentmondana az evolúciós logikának.
Egyes pók- és imádkozó sáskafajok nőstényei ugyanis közvetlenül a párzás
után elfogyasztják párjukat. Ez a kannibalizmus nyilvánvalóan a hím
"beleegyezésével" történik, minthogy ezeknek a fajoknak a hímjei maguk
közelednek a nőstényhez, és kísérletet sem tesznek a menekülésre, sőt,
egyenesen a nőstény szája felé hajtják fejüket és torukat, úgyhogy az
kényelmesen bekebelezheti a hím testének legnagyobb részét, miközben a
potroh eleget tesz a feladatának, azaz bejuttatja a hím ivarsejteket a
nőstény testébe.
Ha a természetes kiválasztódást az életben maradás lehető legteljesebb
biztosításának tekintjük, akkor nincs sok értelme az ilyen kannibalista
öngyilkosságnak. A természetes kiválasztódásnak azonban nem az egyes egyedek
túlélését kell szolgálnia, hanem a gének átadását, és az egyed életben
maradása a legtöbb esetben csak az egyik lehetséges stratégia, mely
ismételten lehetőséget nyújt a gének átörökítésére. Ám tételezzük fel, hogy
a gének átörökítésére esetlegesen és szerfelett ritkán nyílik alkalom, és
hogy az ilyen alkalmakkor létrehozott utódok száma a nőstény tápláltsági
állapotától függ. Pontosan ez a helyzet az igen alacsony egyedsűrűségben élő
pók- és imádkozó sáskafajok esetében; szerencsésnek mondhatja magát az a
hím, amelyik élete során egyáltalán találkozik nősténnyel, és valószínűtlen,
hogy kétszer is beüssön ilyen szerencse. A hím követendő stratégiája tehát
az, hogy az ilyen találkozásból minél több, a génjeit hordozó utód jöjjön
létre. Minél nagyobbak a nőstény tápanyagtartalékai, annál több petévé
alakítható kalória és fehérje áll a rendelkezésére. Ha a hím épen és
sértetlenül eltávozna a párzás után, valószínűleg soha többé nem botlana
másik nősténybe, ebből a szempontból tehát haszontalan lenne a további
élete. Azzal viszont, hogy táplálékként is a nőstény rendelkezésére áll,
több, a génjeit hordozó pete létrehozását segíti. Ráadásul az a nőstény pók,
melynek szájszerve a hím testének felfalásával van elfoglalva, a legutolsó
pillanatig nem szakítja meg a párzást, és a hím ivarszervei hosszabb ideig
végzik buzgón kötelességüket, azaz több ivarsejt átvitelére és több pete
megtermékenyülésére kerül sor. A hím pók evolúciós logikája tökéletes, és
csak azért találjuk furcsának, mert az emberi biológia eltérő szempontjai
szerint ésszerűtlen a szexuális kannibalizmus. A férfiak döntő többségének
életében egynél jóval többször nyílik alkalom párosodásra; a legjobban
táplált nők is rendszerint csak egyetlen csecsemőnek, vagy legfeljebb
ikreknek adnak életet; továbbá a nő nem tudna annyit elfogyasztani egy ültő
helyében a férfi téstéből, hogy azzal számottevően javíthatná táplálkozási
feltételeit a terhessége számára.
Ez a példa jól mutatja a kialakítandó szexuális stratégia függőségét
egyfelől az ökológiai tényezőktől, másfelől az adott faj biológiai
adottságaitól. A pókok és az imádkozó sáskák esetében a szexuális
kannibalizmust előnyössé teszik az alacsony populációs sűrűség és
találkozási arány ökológiai változói, valamint a nőstény biológiájának
változója, azaz hogy viszonylag nagy adag táplálékot képes egyszerre
bekebelezni, és hogy jóltápláltsága jelentősen növeli a petetermelését. Az
ökológiai paraméterek megváltozhatnak estétől reggelig, ha valamely egyed új
élőhelyet foglal el, de az egyed örökölt biológiai tulajdonságainak halmaza
csak lassan változik a természetes kiválasztódás révén. Ebből következően
nem elegendő számításba venni egy faj élőhelyét és életmódját, majd papíron
tökéletesen megtervezni, hogy milyen szexuális sajátosságok illeszkednek
legjobban az adott élőhely körülményeihez - aztán döbbenten tapasztalni,
hogy ezek az optimálisnak tekintett szexuális jellemzők egyáltalán nem
fejlődtek ki. A szexuális fejlődés is szorosan az örökölt formákra és a
megelőző evolúciós történelemre épül.
A legtöbb halfaj nősténye lerakja az ikráit, melyeket a hím a nőstény
testén kívül termékenyít meg, ám valamennyi méhlepényes és erszényes emlős
faj nősténye eleven utódokat hoz világra, nem pedig valamiféle tojást, és
minden emlős faj esetében belső megtermékenyítés történik (a hím spermát
juttat a nőstény testébe). Az elevenszülést és a belső megtermékenyítést
olyan sok biológiai átalakulás és gén határozza meg, hogy a méhlepényes és
erszényes emlősök több tízmillió év óta változatlanul kötődnek ezekhez a
sajátosságokhoz. Amint látni fogjuk, ezek az örökölt tulajdonságok
magyarázzák, miért nincs egyetlen emlős faj sem, amelyeknél az apa nyújtaná
a szülői gondoskodást; még azokon az élőhelyeken sem találunk ilyen
emlősöket, ahol együtt élnek olyan hal- és békafajokkal, melyekre éppen ez
fajta ivadékgondozás a jellemző.
Ezek után valamivel pontosabban is megfogalmazhatjuk a különös
szexualitásunk által felvetett kérdést. Az elmúlt hétmillió év alatt
szexuális anatómiánk némiképp, szexuális élettanunk inkább, szexuális
viselkedésünk pedig jelentősebben eltért legközelebbi rokonainkétól, a
csimpánzokétól. Mindezek az eltérések nyilván tükrözik az emberek és a
csimpánzok környezete és életmódja közötti különbséget, ugyanakkor
behatárolják az öröklött korlátok. Melyek voltak tehát azok az életmódbeli
változások és öröklött korlátok, melyek megszabták sajátos szexualitásunk
evolúcióját?