Jared Diamond: Miért élvezet a szex?
6. FEJEZET
Kevesebbel többet
A női menopauza evolúciója
A legtöbb vadon élő állat az élete végéig, vagy majdnem a haláláig termékeny
marad. Ugyanígy az emberhímek is: bár egyes férfiak különböző életkorokban
külöböző okokból terméketlenné, vagy kevésbé termékennyé válnak, a férfiak
nem élik át a termékenységük egyetemes lezárulását egy bizonyos életkorban.
Számtalan igazolt esetet ismerünk, hogy idős férfiak, köztük kilencvenen
túliak is, gyermeket nemzettek.
A nők termékenysége azonban nagyjából negyvenéves kortól hirtelen
csökkenni kezd, ami úgy egy évtizdeden belül teljes sterilitáshoz vezet. Bár
egyes nők 54-55 éves korukig is szabályosan menstruálnak, a hormonkezelések
és a mesterséges megtermékenyítés alkalmazásáig negyvenéves kor fölött
ritkán fordult elő fogamzás. Az egyik szigorú amerikai vallási közösség, a
jómódú és a fogamzásgátló módszereket mereven ellenző hutteriánusok körében
például a nők olyan sűrűn hoznak világra gyerekeket, ahogy az biológiailag
lehetséges az emberek számára, a szülések közötti átlagosan kétéves
időközzel, és átlagosan összesen tizenegy gyerekük születik. Negyvenkilenc
éves korukra a hutteriánus nők sem hoznak világra több csecsemőt.
A laikusoknak a klimax az élet elkerülhetetlen, noha gyakran fájdalmas
ténye. Az evolúciós biológusok számára azonban a női menopauza
rendellenesség az állatvilágban, ráadásul intellektuális ellentmondás. A
természetes kiválasztódás lényege, hogy az olyan jellegzetességekért felelős
gének fennmaradását támogatja, amelyek növelik a géneket hordozó
leszármazottak számát. Hogyan és miért erősítette meg a természetes
kiválasztódás egy faj valamennyi nőstény tagjában azokat a géneket, amik
éppen elfojtják a képességét, hogy minél több utódot hagyjon maga után?
Minden biológiai sajátosságot a génkombinációk határoznak meg, így a női
menopauza kezdetének idejét is. És ha egyszer a női menopauza bármi okból is
rögzült az emberekben, miért nem szorult egyre kijjebb a kezdetének az
időpontja, egészen az eltűnéséig (hiszen azok a nők, akik később estek át a
menopauzán, több utódot hagyhattak hátra)?
Ebben a megvilágításban nyilvánvaló, hogy az evolúciós biológusok számára
a női menopauza az emberi szexualitás legkülönösebb, amint ki fogom fejteni,
egyúttal a leglényegesebb sajátosságai közé tartozik. Nagy térfogatú
agyunkkal, felegyenesedett tartásunkkal (melyeket valamennyi, az emberi
evolúcióról szóló szöveg hangsúlyoz), a rejtett ovulációnkkal és az
örömszerzésért folytatott szex iránti hajlamunkkal együtt (mely utóbbiaknak
viszont ugyanezek a szövegek jóval kevesebb figyelmet szentelnek), nézetem
szerint a női menopauza azon biológiai sajátosságok közé tartozik, melyek
döntően meghatározzák emberi mivoltunkat - hogy olyan teremtménnyé váltunk,
amelyik több az emberszabású majomnál, és minőségileg különbözik tőle.
*
Számos biológus nyilván ellenvetéseket tenne az imént elmondottakra.
Vitatnák, hogy az ember női menopauzája megoldatlan problémát jelent, és
kijelentenék, hogy teljesen fölösleges a további taglalása. Érvelésük három
típusba sorolható.
Először, egyes biológusok nem foglalkoznak az ember női menopauzájával,
minthogy abban az ember - természettörténeti távlatokban - a legutóbbi
korokban megnövekedett élettartamának mesterséges termékét látják. Ez a
növekedés nemcsak a legutóbbi évszázad közegészségügyi fejlődéséből fakad,
hanem a földművelés tízezer évvel ezelőtti megjelenéséből is, leginkább
pedig az evolúciós változásokból, melyek az utóbbi negyvenezer év során
megnövelték az ember életben maradási képességeit. Ezen szemlélet szerint a
menopauza nem lehetett gyakori jelenség az emberi evolúció több millió éves
történetének nagyobb részében, mert akkoriban (feltételezhetően) szinte
egyetlen nő vagy férfi sem élt tovább negyven évnél. Természetes, hogy a női
reproduktív időszakot arra programozta az evolúció, hogy negyvenéves korra
lezáruljon, mert úgysem nyílt lehetőség az ezen az életkoron túli működésre.
Az emberi élettartam csak a közelmúltban és túlságosan hirtelen növekedett
meg, és a nő szaporodási időszakának még nem volt ideje igazodni hozzá - így
szól az érvelés.
Ám ez a nézet figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a férfiak szaporodási
időszaka, valamint a nők és a férfiak minden más biológiai funkciója az
emberek többsége esetében negyvenéves kor fölött is működik. Azt kellene
tehát feltételezni, hogy minden más biológiai funkciónak sikerült gyorsan
igazodni az emberre újonnan jellemző hosszú élettartamhoz, ugyanakkor
magyarázat nélkül hagyni, hogy miért csak és éppen a nők szaporodóképessége
nem tudott lépést tartani vele. Az az állítás, miszerint kevés asszony élt a
menopauza koráig, a paleodemográfián alapul, azaz azon a tudományágon, mely
az ősi csontvázmaradványokból megkísérli megbecsülni az életkort a halál
beálltának időpontjában. Ezek a becslések bizonyítatlan, valószínűtlen
feltételezéseken alapulnak, például hogy a helyreállított csontvázak
pontosan reprezentálják az ősi népesség testalkatát, vagy hogy valóban
pontosan meg lehet határozni az életkort az ősi felnőtt csontvázak alapján.
Bár nem kétséges, hogy a paleodemográfusok meg tudják különböztetni egy
tízéves emberős csontvázát egy huszonöt évesétől, de hogy egy negyvenéves
csontvázat is meg tudnának különböztetni egy ötvenöt évesétől, az még soha
nem bizonyosodott be. Aligha lehet érvelni a modern emberek csontvázaival
való összevetéssel, akiknek az eltérő életmódja, étrendje és betegségei
egészen másmilyen nyomokat hagynak a csontokon.
A második ellenvetés elismeri a női menopauzát; mint lehetséges ősi
jelenséget, de mint egyedűlállóan emberi jelenséget elutasítják. Sok, vagy a
legtöbb vadon élő állat csökkenő termékenységet mutat a kor előrehaladtával.
A legkülönbözőbb emlős- és madárfajok esetében tapasztalhatjuk, hogy egyes
idősebb egyedek terméketlenek. A rhesus-majmok és a laboratóriumi egerek
bizonyos törzseinek sok idősebb nőstény egyede, melyek élete a laboratóriumi
ketrecekben vagy az állatkertekben az ínyenc étrend, a nagyszerű orvosi
ellátás és az ellenségektől való teljes védettség jóvoltából jelentékenyen
hosszabbra nyúlik a vadonban várható élettartamnál, terméketlenné válik.
Egyes biológusok ennek alapján azt állítják, hogy az emberi menopauza csak a
meglehetős gyakorisággal tapasztalható állati menopauza része. Bármi is a
jelenség magyarázata, jelenléte az állatvilágban azt jelzi, hogy az emberi
faj esetében sem igényel különösebb magyarázatot.
Egy fecske azonban nem csinál nyarat, és egyetlen terméketlen nőstény nem
alapozza meg a menopauzát. Azaz egy-egy terméketlen egyed észlelése a
vadonban, vagy ketrecekben tartott, mesterségesen megnyújtott élettartamú
állatok szabályszerű terméketlensége, nem alapozza meg a menopauza biológiai
jelentőségét a vadon élő állatok körében. Ehhez bizonyítani kellene, hogy a
vadon élő állatpopulációban a felnőtt nőstények tekintélyes hányada
terméketlenné válik, és az élettartamuk jelentékeny hányadát töltik el a
termékenységük lezárulása után.
Az emberi faj megfelel ennek a meghatározásnak, de ugyanez csak egy,
legfeljebb két vadon élő állatfajra érvényes. Az egyik egy ausztrál
erszényes egér, melynél a hím (nem a nőstény!) mutat a menopauzához
hasonló jelenséget: augusztusban a populáció valamennyi hímje sterillé
válik, és a következő pár hétben elpusztul, és olyan populációt hagynak
hátra, melyet kizárólag vemhes nőstények alkotnak. Ebben az esetben azonban
a menopauza utáni szakasz csupán elhanyagolható szakasza a hím teljes
élettartamának. Az erszényes egerek nem példázzák a valódi menopauzát, annál
inkább a "Big-Bang" szaporodást - az élet egyetlen reproduktív
nekibuzdulását gyorsan követi a terméketlenség és a halál, mint a lazacok
esetében. Az állati menopauzára jobb példát kínál a gömbölyűfejű delfin,
melyek közül a bálnavadászok által elejtett összes felnőtt nőstény
egynegyede bizonyult menopauza utáni életszakaszban lévőnek, amennyire a
petefészkük állapotából meg lehetett ítélni. A nőstény gömbölyűfejű delfinek
harminc- vagy negyvenéves korukban lépnek be a menopauzába, és legalább még
tizennégy évig élnek a menopauza után.
A menopauza mint biológiailag számottevő jelenség tehát nem egyedülálló
az emberek esetében, hiszen legalább egy cetfajjal osztozunk benne. Érdemes
volna kutatni a menopauza bizonyítékát a kardszárnyú delfineknél, és egy-két
másik fajnál, mint elméletileg szóba jöhető jelölteknél. De a még termékeny
idősebb nőstények gyakran találhatók más, alaposan tanulmányozott, vadon
élő, hosszú életű emlősfajok populációiban, köztük a csimpánzoknál, a
gorilláknál, a páviánoknál és az elefántoknál. Azaz ezek a fajokat,
egyáltalán a fajok döntő többségét nemigen jellemzi a szabályszerű
menopauza. Az ötvenöt éves elefántot már idősebbnek tekinthető, minthogy az
elefántok 95%-a elpuszul, mielőtt elérné ezt az életkort. De az ötvenöt éves
nőstény elefánt termékenysége még mindig a fele a fiatalabb, erejük teljében
lévő nőstényekének.
A nőstény menopauza végső soron elég szokatlan az állatvilágban ahhoz,
hogy magyarázatot igényeljen a kifejlődése az emberi faj esetében.
Bizonyosan nem a gömbölyűfejű delfinektől örököltük, akiknek az őseitől több
mint ötvenmillió évvel ezelőtt elváltak a mi őseink. Azóta kellett
kifejlesztenünk, hogy az őseink hétmillió évvel ezelőtt elváltak a
csimpánzok és a gorillák őseitől, mivel a mi asszonyainkra jellemző a
menopauza, míg a csimpánzokra és gorillákra nyilvánvalóan nem (legalábbis
nem szabályszerűen).
A harmadik és utolsó ellenvetés elismeri az emberi menopauzát ősi
jelenségként, ami szokatlan az állatok között. Ezek a kritikusok viszont azt
mondják, hogy nem kell a menopauza oka után kutatnunk, ez a rejtvény ugyanis
már megoldódott. A megoldás - mondják - a menopauza fiziológiai
mechanizmusában rejlik: a nő petekészlete már születéskor adott, később már
nem adódik hozzá. Egy vagy több pete minden menstruációs ciklusban elvész az
ovuláció révén, sokkal több pete egyszerűen elpusztul (ezt nevezik
atréziának). A nő ötvenéves korára egyszerűen feléli az induló
petekészletének a nagyobb hányadát. A megmaradt peték immár fél
évszázadosak, egyre kevésbé fogékonyak az agyalapi hormonokra, és túl kevés
van belőlük ahhoz, hogy elég esztradiolt hozzanak létre az agyalapi hormonok
felszabadításához.
Ez az ellenvetés azonban, bármennyire is jó az okoskodás, befejezetlen.
Való igaz, az emberi menopauzának a petekészlet felélése és korosodása a
közvetlen oka, de miért programozta úgy a nőket a természetes kiválasztódás,
hogy elfogyjon a petekészletük vagy hogy a negyvenes éveikre a petéik
elveszítsék a fogékonyságukat? Semmiféle kényszerítő ok nem ismeretes,
amiért nem indulhattunk volna kétszer akkora petekészlettel, vagy hogy ne
lehetnének olyan petéink, amelyek fél évszázad elteltével is fogékonyak
maradnak. Az elefántok, az ámbráscetek és valószínűleg az albatroszok petéi
legalább hatvan éven át életképesek maradnak, a teknősök petéi pedig még
hosszabb ideig, így akár az emberi peték is kifejleszthették volna ugyanezt
a tulajdonságot.
De az utolsó ellenvetéssel az a legnagyobb baj, hogy összekeveri a
közvetlen mechanizmust az alapvető oksági magyarázattal. (A közvetlen
mechanizmus a közvetlen kiváltó ok, míg az alapvető oksági magyarázat az
első, a kiváltó ok a tényezők hosszú láncában. Például a házasság
felbomlásának közvetlen mechanizmusa lehet az, hogy a férj rájön a felesége
házasságon kívüli kalandjaira, de az alapvető oksági magyarázat a férj
kibírhatatlan érzéketlensége valamint hogy a házaspár semmilyen tekintetben
nem illik össze, és mindez együttesen sodorja a feleséget az említett
kalandokba.) A pszichológusok és a molekuláris biológusok rendszeresen
beleesnek abba a csapdába, hogy átsiklanak ezen a megkülönböztetésen, noha
alapvető jelentőségű a biológiában, a történelemben és az emberi
viselkedésben. A pszichológia és a molekuláris biológia nem tehet többet,
mint hogy azonosítja a közvetlen mechanizmusokat; csak az evolúciós
biológusok kínálhatnak alapvető oksági magyarázatokat. Egyszerű
magyarázatként kínálkozik a közvetlen ok arra, hogy miért mérgező az
úgynevezett nyílméreg béka: mert a batrachotoxin nevű halálos vegyületet
választja ki. De a molekuláris biológiai mechanizmus meglehetősen
lényegtelen részlet ebben a kérdésfelvetésben, tudnillik ezek a kicsi,
egyébként védtelen állatok könyen a ragadozók zsákmányául eshetnének, ha nem
védekeznének méreggel.
Ebben a könyvben többször is tanúi lehettünk, hogy az emberi szexualitás
által felvetett evolúciós kérdések alapvető oksági magyarázatokat
követelnek, nem pedig közvetlen élettani mechanizmusok keresgélését. Igaz,
élvezetesnek találjuk a szexet, mert a nőknek rejtett az ovulációjuk, és
folyamatosan fogékonyak, de miért fejlesztették ki ezt a szokatlan
szaporodási élettant? Igaz, a férfiak rendelkeznek a tejkiválasztás
fiziológiai lehetőségével, de miért nem fejlődtek úgy, hogy kiaknázhassák
ezt a lehetőséget? A menopauza esetében is a talány legegyszerűbb része az
az evilági tény, hogy a nők petekészlete elhasználódik vagy meggyengül úgy
ötvenéves koruk táján. A valóban megoldásra váró feladat annak megértése,
hogy miért fejlesztettük ki a szaporodási élettannak ezt a látszólag a saját
érdekeik ellen dolgozó részletét.
*
A nő reproduktív szervének az elkopása (vagy elöregedése, ahogy a biológusok
mondják) nem mérlegelhető más öregedési folyamatoktól elkülönülten. A
szemünk, a vesénk, a szívünk és minden más szervünk-szövetünk is elöregszik.
De a szerveink öregedése nem fiziológiailag elkerülhetetlen - vagy
legalábbis semmi nem indokolja ezt a gyors öregedést, ami az emberekre
jellemző; nem elkerülhetetlen, hogy olyan gyorsan elöregedjenek, mint az
emberi faj esetében teszik, ugyanis pl. egyes teknősök, kagylók és más fajok
szervei sokkal tovább működőképes állapotban maradnak.
A pszichológusok és az öregedés más kutatói hajlamosak egyetlen, mindent
felölelő magyarázatot keresni az öregedésre. A legutóbbi évtizedek népszerű
magyarázatai segítségül hívták már az immunrendszert, a szabad gyököket, a
hormonokat és a sejtosztódást. Valójában azonban negyvenen túl mindannyian
megtapasztaljuk, hogy a testünk minden egyes része fokozatosan
elhasználódik, és nem csak az immunrendszerünk és a szabad gyökök elleni
védelmünk. Bár mögöttem kevésbé stresszdús élet és jobb egészségügyi ellátás
áll, mint a világ közel hatmilliárd emberének többsége mögött, mégis sorra
kipipálhatom az öregedési folyamatokat, melyek már megvámoltak ötvenkilenc
éves koromra: csökkent hallás a magas hangok tartományában, a szemem
kudarcot vall még a kis távolságra fókuszálás feladatával, kevésbé erőteljes
szag- és ízérzékelés, az egyik vesém elvesztése, fogromlás, kevésbé
hajlékony ujjak és így tovább. Már több időt vesz igénybe a sérülések
gyógyulása, mint valaha; ismétlődő lábikrasérüléseim miatt le kellett
mondanom a futásról, nemrégiben épültem fel egy hosszan elhúzódó
könyöksérülésből, és most megsértettem az egyik ujjam ínját is. Ha mások
tapasztalata támpontot jelent, még vár rám a panaszok hosszú és ismerős
listája, köztük a szív ritmuszavarai, az elzáródott artériák, a hólyag- és
az ízületi problémák, prosztata-megnagyobbodás, memóriazavarok, vastagbélrák
és így tovább. Mindezeket a meghibásodásokat együtt nevezzük öregedésnek.
Az előző hátborzongató felsorolás mögötti alapvető okok könnyen érthetővé
válnak, ha az ember építette szerkezetek analógiájához folyamodunk.
Az állati testek, a gépekhez hasonlóan, fokozatosan elkopnak, vagy
tartósan elromlanak a korral és a használattal. Késleltethetjük
ezeket a folyamatokat, ha tudatosan karbantartjuk és javítjuk a
gépeinket. A természetes kiválasztódás biztosítja, hogy a
testünk tudattalanul karbantartja és megjavítja önmagát.
A testek és a gépeket kétféle módon lehet karbantartani. Először,
megjavítjuk a gép egy részét, ha elromlott. Például rendbe hozzuk a gépkocsi
kilyukadt gumiját vagy horpadt sárhányóját, és kicseréjük a féket vagy a
gumit, ha azok helyrehozhatatlanul tönkrementek. A testünk hasonlóképp
javítja a tartós károkat. A legszembeötlőbb példa a vágott seb megjavítása,
de a károsodott DNS mólekuláris javítása és sok egyéb javítási folyamat
láthatatlanul megy végbe bennünk. Uyanúgy, ahogy egy tönkrement autó mit ki
lehet cserélni, a testünk rendelkezik bizonyos lehetőséggel a károsodott
szervek részeinek regenerálására, mondjuk új vese-, máj- és bélszövet
készítésével. Ez a regenerációs képesség sok állatban fejlettebb. Bárcsak
olyanok lennénk, mint a tengeri csillagok, a tengeri uborkák és a gyíkok -
ezek ugyanis képesek regenerálni a karjukat, a lábukat, a beleiket és a
farkukat!
A gépek és a testek fenntartásának másik típusa a rendszeres automatikus
karbantartás, a fokozatos kopások kiküszöbölése függetlenül attól, történt-e
tartós károsodás, vagy nem. A szokásos karbantartás idején például
kicseréljük autónk motorolaját, gyújtógyertyáit, ékszíját és a
golyóscsapágyakat. Hasonlóképpen a testünk folyamatosan növeszt új hajat,
néhány naponként kicseréli a vékonybél belső borítását, pár havonta a vörös
vértesteinket, és egyszer az életünk során kicseréli valamennyi fogunkat.
Láthatatlan helyettesítés folyik a testünket felépítő egyes fehérjemolekulák
között is.
Hogy mennyire vigyázunk az autónkra, mennyi pénzt és időt fordítunk a
karbantartásra, az nagymértékben befolyásolja, hogy meddig képes szolgálni.
Ugyanez mondható el a testünkről is nemcsak az életmódunk, látogatásaink az
orvosnál, és más tudatos karbantartások, hanem a tudattalan javítások és
karbantartások tekintetében is, amit a testünk hajt végre saját magán. Az új
bőr, a veseszövet és a fehérjék készítése rengeteg bioszintetikus energiát
emészt fel. Az állatfajok között jelentős eltérések mutatkoznak a
befektetésben a karbantartásban, ilyenformán az elöregedés idején is. Egyes
teknősök száz évnél is tovább élnek. A ketrecekben, bőségesen etetett
ragadozók és más kockázat nélkül élő, és bármely vadon élő teknősnél vagy a
világ népességének elsöprő többségénél jobb gyógyellátásban részesülő
laboratóriumi egerek elkerülhetetlenül elaggnak és elhunynak
végelgyengülésben a harmadik születésnapjuk előtt. Még köztünk, emberek és
legközelebbi rokonaink, az emberszabású majmok között is mutatkoznak
öregedési különbségek. Jól táplált emberszabású majmok, az állatkerti ketrec
biztonságában, állandó állatorvosi felügyelet mellett is ritkán érik meg a
hatvanéves kort (ha egyáltalán megérik), míg a fehér amerikai férfiak sokkal
több veszély és kevesebb orvosi figyelem mellett is átlagosan hetvennyolc
évet élnek, és nyolcvanhárom évet a nők. Miért visel a testünk tudattalanul
jobban gondot ránk, mint az emberszabású majmokra a saját testük? Miért
lassúbb annyival a teknősök elöregedési folyamata, mint az egereké?
Teljes mértékben elkerülhetnénk az öregedést, és - hacsak közbe nem jön
valami - örökké élhetnénk, ha sűrűn eljárnánk javítani és kicserélni a
testünk minden egyes részét. Elkerülhetnénk az ízületi gyulladást, ha új
végtagokat növesztenénk, mint a tengeri rákok, elkerülhetnénk a szívrohamot,
ha időszakonként új szívet növesztenénk, és csökkenthetnénk a fogromlást, ha
egy alkalom helyett ötször növesztenénk új fogat, mint az elefánt. Egyes
állatok tehát nagyobb befektetést tesznek testük bizonyos részeinek
javításába, de minden egyes részének a javításába egyik sem, és nincs olyan
állat, amelyik teljesen elkerülné az öregedést.
Az autónk analógiája nyilvánvalóvá teszi az okot: ez pedig a javítás és a
karbantartás költsége. Többségünknek csak korlátozott mennyiségű pénz áll a
rendelkezésére, és kénytelenek vagyunk költségvetést készíteni, hogy mire
fordítsuk, amennyink van. Éppen elég pénzt fektetünk a gépkocsijavításba,
ameddig gazdaságilag ésszerű működésben tartani az autónkat. Amikor a
javítási számlák túl magasra szöknek, olcsóbbnak találjuk, ha hagyjuk
kimúlni a régi autót, és inkább veszünk egy újat. Génjeinknek hasonló
mérleget kell készíteniük a szállásul szolgáló régi test javítása és egy új
tároló készítésének (azaz a csecsemő) költsége között. A javításra költött
erőforrások, akár a kocsiról, akár a testünkről van szó, felemésztik az új
kocsi vásárlására vagy a csecsemőkészítésre fordítható erőforrásokat. Az
olcsó önjavítású és rövid élettartamú állatok, mint az egerek, sokkal
gyorsabban és olcsóbban termelhetik az újszülötteket, mint a költséges
karbantartású, hosszú életű fajok, mint például az ember. A nőstény egér,
amelyik kétéves kora táján elpusztul, jóval azelőtt, hogy az ember elérné az
érettségét, alig pár hónapos korától kéthavonta öt kölyköt hoz a világra.
Azaz a természetes kiválasztódás a relatív befektetést alkalmazza a
javításban és a szaporodásban, úgy hogy maximalizálja a gének átvitelét az
utódokba. A javítás és a reprodukció közötti egyensúly fajok szerint eltérő.
Egyes fajok spórolnak a javításon, és csak úgy ontják az utódokat, viszont
korán elpusztulnak - ilyenek az egerek. Más fajok - mint mi - már-már
pazarlóan költenek a javításra, közel egy évszázadot élnek, és ez alatt az
idő alatt egy tucat csecsemőt hozhatnak létre (ha mondjuk hutteriánus
asszonyok vagyunk), illetve akár több, mint ezret (ha lehetőségünk nyílik
Vérszomjas Iszmáil szultánnak lenni). Az éves csecsemőtermelési mérlegünk
alacsonyabb, mint az egéré (Iszmáil szultán esetében is), de több év áll a
rendelkezésünkre.
*
A biológiai javítási befektetés egyik fontos evolúciós befolyásoló tényezője
- ilyenformán a lehető legjobb feltételek mellett várható élettartamé - a
balesetek, vagy rossz körülmények miatt bekövetkező halál kockázata. Nem
vesztegetjük a pénzünket a taxink karbantartására, ha történetesen
taxisofőrök vagyunk Teheránban, ahol még a legkörültekintőbb taxis is
köteles legalább havonta egyszer komolyabb koccanást szenvedni. Inkább arra
gyűjtjük a pénzünket, hogy megvásárolhassuk az elkerülhetetlenül szükséges
következő taxit. Hasonlóképp, azok az állatok, melyeknek az életmódja a
véletlen halál jelentős kockázatát hordozza, evolúciós indítékokból
spórolnak a javításon, és gyorsan megöregednek, még akkor is, ha a
laboratóriumi ketrec fényes ellátással párosult biztonságában élnek. Az
egerek, melyek szokásos életkörülményeik között nagy arányban esnek a
ragadozók áldozatául, az evolúciós programjuk alapján kevesebbet fordítanak
a javításra, és gyorsabban elöregszenek, mint a hasonló méretű, kalitkában
tartott madarak, melyek a szabadban el tudnak repülni a ragadozók elől. A
páncéllal védett teknősök programja lassúbb öregedést ír elő a többi
hüllőnél, míg a tüskéikkel felvértezett tarajos sülök lassabban öregszenek,
mint a hasonló méretű emlősök.
Ez az általánosítás is illik ránk és majom rokonainkra. Az ősembereknek,
akik rendszerint a földön tartózkodtak, lándzsával és tűzzel védekeztek,
alacsonyabb halálozási kockázatot jelentett a ragadozók támadása, vagy a
fáról lezuhanás, mint a fákon élő emberszabású majmoknak. Az ebből származó
evolúciós programozás öröksége nyilvánul meg ma abban, hogy több évtizeddel
hosszabb ideig élünk, mint a biztonság, egészség és bőség emberi léptékkel
mérhető feltételei között élő állatkerti emberszabású majmok. Jobb javítási
mechanizmusokat és lassúbb tempójú öregedést kellett kifejlesztenünk az
utóbbi hétmillió évben, mióta elszakadtunk rokonainktól, az emberszabású
majmoktól, lejöttünk a fáról, és felfegyverkeztünk lándzsával, kövekkel és
tűzzel.
Hasonló a helyzet fájdalmas tapasztalatunkkal is, miszerint ahogy
öregszünk, lassan minden szétesik a testünkben. Az a szomorú igazság, hogy
az evolúció a költséghatékony tervezés híve. Elvesztegetnénk az egyébként
csecsemőkészítésre fordítható bioszintetikus energiát, ha olyan nagyszabású
javítást folytatnánk testünk valamelyik részén, hogy az túlélné minden más
szervünket és a várható élettartamunkat. Az a leghatékonyabban
megszerkesztett test, amelyikben minden szerv hozzávetőleg azonos idő alatt
megy tönkre.
Természetesen ugyanez az alapelv alkalmazható az ember által épített
gépekre, amint azt a költséghatékony autógyártás atyjáról, Henry Fordról
szóló egyik történet is iliusztrálja. Ford elküldte néhány alkalmazottját a
roncstelepekre, azzal az utasítással, hogy vizsgálják meg a megmaradt
alkatrészeket a kidobott T modellekben. A munkások azzal a látszólag
csalódást keltő hírrel tértek vissza, hogy majdnem minden alkatrész az
elhasználódás jeleit mutatta - a függőcsapszegek kivételével, melyek
gyakorlatilag új állapotban maradtak. Az alkalmazottak meglepetésére Ford,
ahelyett hogy megörült volna a függőcsapszegek remek minőségének,
kijelentette, hogy eszerint túlságosan jók, és hogy a jövőben rosszabb
minőségben kell előállítani. Ford végkövetkeztetése sértheti a mesterségbeli
tudás megbecsüléséről alkotott elképzelésünket, a gazdasági ésszerűsége
azonban elvitathatatlan: hiszen kétségkívül csak elvesztegette a pénzt a
hosszú életű függőcsapszegekre, melyek túlélték magát a gépkocsit is,
amelybe beépítették.
Az emberi test természetes kiválasztódás útján kifejlődött felépítése
megfelel Henry Ford függőcsapszeg-alapelvének, egyetlen kivétellel.
Gyakorlatilag az emberi test minden egyes része nagyjából ugyanabban az
időpontban használódik el. A függőcsapszeg-alapelv még a férfiak reproduktív
időszakára is illik, mely ugyan nem ér véget egyik napról a másikra, de
egyénenként eltérő mértékben fokozatosan halmozódnak a különböző problémák,
mint a prosztata-megnagyobbodás és a csökkenő spermiummennyiség. A
függőcsapszeg-alapelv az állatok testére is alkalmazható. A vadon élő
állatok kevés jelét mutatják a korral összefüggő elhasználódásnak, minthogy
nagyobb valószínűséggel lelik a halálukat ragadozóval történő találkozásban
vagy balesetben. Az állatkertekben és a laboratóriumi ketrecekben azonban az
állatokon is megmutatkoznak az öregedéssel járó tünetek, akárcsak rajtunk.
Ez a lehangoló alapképlet alkalmazható az állatok női és hím reprodukciós
szerveire is. A nőstény rhesus-majom harmincéves kora körül kifogy a működő
petékből; az öreg nyulak petéi nehezebben termékenyülnek meg; a peték egy
növekvő része rendellenes az öregedő hörcsögökben, egerekben és nyulakban; a
megtermékenyített embriók egyre inkább életképtelenek az öreg hörcsögökben
és nyulakban; és magának az anyaméhnek az elöregedése növekvő embrionális
halandósághoz vezet a hörcsögöknél, egereknél és nyulaknál. A állatok
nőstényeinek reproduktív szervrendszere az egész test mikrokozmosza abban a
tekintetben, hogy minden, ami a korral elromolhat, az valóban el is romlik -
különböző egyedeknél eltérő korban.
A feltűnő kivétel a függőcsapszeg-alapelv alól az ember női menopauzája.
Ez az "alkatrésze" minden nőnek évtizedekkel a halál várható időpontja előtt
tökéletesen és javíthatatlanul elromlik, még vadászó-gyűjtögető életmódot
folytató nők halálának várható időtartama előtt is. A fogamzóképesség egy
élettanilag triviális okból szűnik meg - a működő peték felélése és
elöregedése -, ezt pedig igazán könnyű lett volna kiküszöbölni egy
mutációval, ami csekély mértékben módosítja az időtartamot, amelynél
elpusztul a pete, vagy elveszíti a fogékonyságát. Nyilvánvalóan semmiféle
élettanilag elkerülhetetlen indok nem szabta meg az ember női menopauzáját,
ahogy evolúciósan elkerülhetetlen tényező sem jelentkezett az emlősök
szemszögéből általában. Mégis, az ember nőstényét - míg a hímjét nem - egy
bizonyos időpontban az elmúlt néhány millió év folyamán arra programozta a
természetes kiválasztódás, hogy időnek előtt záruljon le a szaporodása. Ez
az idő előtti elöregedés annál inkább meglepő, hogy ellene szól az uralkodó
irányzatnak: hiszen más szempontból mi, emberek inkább késleltetett, mint
időnek előtti elöregedést fejlesztettünk ki.
*
A női menopauza evolúciós alapját taglaló elméletnek meg kell indokolnia,
hogy a nő a látszólagosan a szaporodása ellen irányuló evolúciós
stratégiája, azaz a kevesebb csecsemő szülése hogyan végződik ténylegesen
azzal, hogy több utódja lesz. Nyilvánvaló, hogy az idősődő nő úgy növelheti
eredményesebben a génjeit hordozó emberek számát, ha újabb gyerek szülése
helyett a már meglévő gyermekeinek, potenciális unokáinak és más rokonainak
szenteli magát.
Az okfejtés számos rendíthetetlen tényen nyugszik. Az egyik az
embergyerek szülői függőségének minden más állatfajénál hosszabb időszaka. A
csimpánzkölyök már elválasztása után elkezdi összegyűjteni táplálékát,
többnyire saját kezűleg. (A csimpánzok eszközhasználata, mint a termeszek
horgászása fűszállal, vagy a mogyoró megtörése kővel, nagy érdeklődést kelt
ugyan a tudósokban, de gyakorlatilag korlátozott szerepe van a csimpánz napi
élelemadagjának megszerzésében.) A csecsemőcsimpánzok ugyancsak saját
kezűleg készítik elő a táplálékukat. De vadászó-gyűjtögető emberek
szerszámok - ásóbot, háló, lándzsa, kosár - segítségével jutnak a táplálékuk
többségéhez. A legtöbb emberi élelmiszert ugyancsak szerszámmal kell
előkészíteni (hántolni, apróra törni, felszeletelni és így tovább), azután
tűzön megfőzni. Nem éles fogunkkal és az erős izmainkkal védekezünk a
veszélyes ragadozók ellen, mint más zsákmányállatok, hanem szintén
szerszámokkal. Még ezeknek a szerszámoknak a megfelelő kezelése is
teljességgel meghaladja a csecsemők kézügyességét, az eszközök készítése
pedig a kisgyermekek képességeit is meghaladja. Az eszközhasználat és a
szerszámkészítés nemcsak utánzás révén adható át, hanem beszéd útján is,
melynek megfelelő szintű elsajátítása egy évtizedet is igénybe vesz a
gyermek életéből.
Mindezen tényezők eredményeként az embergyerek a legtöbb társadalomban
nem válhat gazdaságilag függetlenné legalább a tízes évei eléréséig. Addig a
szüleitől függ, különösen az anyjától, mert, mint az előző fejezetekben
láttuk, az anyák hajlamosak több részt vállalni a gyermekgondozásból, mint
az apák. A szülők szerepe nemcsak a táplálék összegyűjtésében és a
szerszámkészítés megtanításában fontos, hanem hogy védelmet nyújtanak és
státust adjanak a gyereknek a törzsön belül. A hagyományos társadalmakban
akár az anya, akár az apa korai halála hátrányosan érintette a gyerek
életét, akkor is, ha a túlélő szülő újra házasságot kötött, a lehetséges
konfliktusok miatt, a mostohaapa genetikai örököseivel. Egy fiatal árvának,
akit nem adoptáltak, az életben maradás még rosszabb esélyeivel kellett
szembenéznie.
Ilyenformán tehát a vadászó-gyűjtögető anya, akinek már számos gyereke
van, genetikai befektetése egy részének elvesztését kockáztatja, ha nem
marad életben addig, amíg a legfiatalabb gyermeke is legalább a tizenéves
kort eléri. Ez az egyik kérlelhetetlen tény a női menopauza mögött, és még
baljóslatúbbá válik egy másik tény fényében: minden egyes gyermek születése
veszélyezteti az anya előző gyermekeit, a kockázat miatt, hogy az anya
meghal szülés közben. A legtöbb más állatfaj esetében elhanyagolható a
kockázat. Például egy 401 vemhes rhesus-majmot leíró tanulmány szerint csak
egy halt bele a szülésbe. Az emberek számára a hagyományos társadalmakban
sokkal nagyobb volt a kockázat, és csak növekedett az életkor
előrehaladtával. Még a javakban bővelkedő 20. századi nyugati társadalmakban
is hétszer magasabb a szülés közbeni halál veszélye az anya számára negyven
éven túl, mint a húszéves anyának. De az újabb és újabb gyerekek nemcsak a
szülés közben bekövetkező halál közvetlen kockázatának teszik ki az anyát,
hanem a halál hosszabb távú kockázatának, ha végzetesen kimerül a
szoptatással, a gyerek cipelésével és a több száj etetéséhez szükséges
megfeszítettebb munka miatt.
Azt is adatok igazolják, hogy az idősebb anyák gyermekei hajlamosabbak a
halandóságra és a betegségekre az elvetélés, a koraszülés, az alacsony
magzati súly és a genetikai hibák korral összefüggő növekedése folytán.
Például annak a kockázata, hogy a magzat a Down-kór néven ismert genetíkai
hibát hordozza, az anya életkorával egyre növekszik: harminc év alatti anya
esetén kétezer szülésből egy, harmincöt és harminckilenc év közötti anya
esetén háromszázból egy, és a negyvenes évei második felében járó anya
esetén ötvenből egy az esély.
Az idősödő nőnek valószínűleg már vannak gyerekei; koránál fogva
összességében hosszabb időn át gondozta őket, így minden egyes sikeres
terhességgel nagyobb a befektetése. De annak az esélye is növekszik, hogy
meghal szülés közben vagy után, és hogy a magzat vagy a csecsemő meghal,
vagy károsodott lesz. Végeredményben tehát az idősebb anya többet kockáztat
kevesebb potenciális nyereség fejében. Ez az egyik alapvető tényező, ami
előnyben részesíti a női menopauzát, és olyan nőt eredményez, aki paradox
módon azáltal hagy maga után több életben maradt gyermeket, hogy kevesebb
gyermeket szült. A természetes kiválasztódás három további tény miatt nem
programozott menopauzát a férfiakba: a férfiak soha nem halhatnak bele
szülésbe, ritkán halnak meg közösülés közben, és kevésbé valószínű, hogy
végzetesen kimerülnek a gyerekgondozásban.
Egy - elméletileg - nem menopauzáló idős nő, aki meghal szülés közben,
vagy mialatt a csecsemőjét gondozza, többet veszítene annál, mint amit az
előző gyermekeibe befektetett. Ugyanis a nő gyermekei idővel létrehozzák a
saját gyermekeiket, és azok a gyerekek is a nő korábbi befektetésének a
részét képezik. A nő életben maradása, különösen a hagyományos
társadalmakban, nemcsak a gyermekeinek lényeges, hanem az unokáinak is.
A nők menopauza utáni kiterjedt szerepét Kristen Hawkes antropológus
tárta fel, akinek a férfiak szerepével kapcsolatban folytatott kutatásait az
5. fejezetben ismertettem. Hawkes és munkatársai különböző korú nők
élelemgyűjtését tanulmányozták a tanzániai hadza vadászó-gyűjtögető
közösségnél. A menopauza utáni nők szentelték a legtöbb időt a
táplálékgyűjtésnek (főleg gyökerek, méz és gyümölcsök). Ezek a keményen
dolgozó hadza nagymamák tiszteletre méltó módon napi hét teljes órát
fordítottak erre a tevékenységre; összehasonlításul a tizenévesek és az
újdonsült fiatalasszonyok alig három órát, a kisgyermekes asszonyok pedig
négy és fél órát. Amint várható, az élelemhozam (az óránként összegyűjtött
élelem súlya alapján) a korral és a tapasztalattal növekedett, úgyhogy az
érett nők magasabb hozamot értek el a tizenéveseknél, de érdekes módon a
nagymamák hozama ugyanolyan magas volt, mint az erejük teljében lévő
asszonyoké. Az élelemgyűjtésre fordított több idő és a változatlan
élelemgyűjtő hatékonyság azt jelentette, hogy a menopauza utáni nagymamák
több élelmet vittek haza naponta, mint a nők bármely fiatalabb csoportja,
még annak figyelembevételével is, hogy az élelem mennyisége meghaladta a
személyes szükségleteiket, és már nem kellett kisgyermekeket táplálniuk.
Hawkes és a munkatársai megfigyelték, hogy a hadza nagymamák megosztották
az élelemfölöslegüket a közeli rokonokkal: az unokákkal és felnőtt
gyermekeikkel. Reproduktív stratégiaként az idősebb nő hatékonyabban
alakíthatja át a táplálék kalóriáit a génjeit hordozó csecsemő kilóivá, ha
ezeket a kalóriákat az unokáknak és a felnőtt gyerekeknek adományozza, nem a
saját csecsemőjének (amennyiben még tudna szülni), mert az idősebb anyák
termékenysége mindenképpen csökkenne a korral, miközben a gyermekei
termékenységük csúcspontját elérő fiatal felnőttek. A hagyományos
társadalmakban természetesen nem ez a fajta táplálékmegosztás a menopauza
utáni nők egyetlen reproduktív hozzájárulása, hiszen a nagymama például
vigyáz az unokáira, így segíti felnőtt gyermekeit, hogy több csecsemőt
hozzanak a világra, akik ugyancsak a nagymama génjeit hordozzák. A nagymamák
továbbá társadalmi státusukat is továbbadják az unokáiknak és gyermekeiknek.
Ha valaki Istent vagy Darwint játszana, és megpróbálná eldönteni, hogy
menjenek-e át az idősebb nők menopauzán, vagy maradjanak termékenyek,
mérleget kellene vonnia, szembeállítva az egyik oldalon a menopauza előnyeit
a veszteségeivel a másik oldalon. A menopauza veszteségei azok a potenciális
gyermekek, akikről a nő lemond a menopauzával. A potenciális előnyök közé
tartozik a szüléssel és az előrehaladott korban beköszöntő anyasággal
összefüggő halál kockázatának elkerülése, és hogy elnyeri az életben maradás
hasznát az unokákért és a korábbi gyermekekért. Számos részlettől függ
ezeknek az előnyöknek a nagysága: mekkora a halál kockázata szülés közben és
utána? Mennyire növekszik a kockázat a korral? Milyen nagy a kockázata a
halálnak ugyanabban a korban gyerek nélkül, illetve az anyaság terhével?
Milyen gyorsan csökken a termékenység a korral a menopauza előtt? Milyen
gyorsan folytatódna a csökkenés egy idős nőben, aki nem megy át menopauzán?
Mindezek a tényezők társadalmaktól függően eltérőek, és nem könnyű
kiértékelni őket. Ebből következően az antropológusok továbbra is
kénytelenek bizonytalanságban élni, hogy az eddig kifejtett két meggondolás
- a befektetés az unokákba, és a már meglévő gyermekekben megtestesülő előző
befektetések védelme - elegendő-e ahhoz, hogy kiegyenlítse a további
gyerekek lehetőségének elvesztését, és hogy kielégítő magyarázatot nyújtson
az emberre jellemző női menopauzára.
*
A menopauza egy további erényét is meg kell említeni, mely mindeddig kevés
figyelmet kapott. Ez pedig az öreg emberek fontossága az egész törzs számára
az írás feltalálása előtti társadalmakban - márpedig a világon minden emberi
társadalom ilyen volt az emberi lét kezdeteitől egészen addig, amíg Kr. e.
3300 körül Mezopotámiában fel nem találták az írást. Az emberi genetika
tankönyvei azt bizonygatják, hogy a természetes kiválasztódás nem tudja
kigyomlálni azokat a mutációkat, melyek a kor előrehaladtával fejtik ki
károsító hatásukat. Az ilyen mutációk ellen nem óv meg a kiválasztódás,
hiszen az idős embereket "posztreproduktívnak" is mondják. Úgy vélem, az
ilyen kijelentés szem elől téveszt egy alapvető tényt, ami megkülönbözteti
az embert a legtöbb állatfajtól. Nincs olyan ember, kivéve talán egy
remetét, aki valóban posztreproduktív abban az értelemben, hogy képtelen
volna más, a génjeit hordozó emberek életben maradásának és szaporodásának a
hasznára lenni. Elismerem, hogy a nagyon öreg emberek hozzájárulása az
írásbeliség modern társadalmaihoz csökken a korral - ez az új jelenség
húzódik meg az öregkor mostanság felvetett mérhetetlen mennyiségű és súlyú
problémájának gyökerénél, mely magukat az időseket és a társadalom többi
tagját is sújtja. Manapság írás, televízió és rádió közvetítésével szerezzük
a legtöbb információnkat. Ezért fogjuk fel olyan nehezen az idősebb emberek
sorsdöntő szerepét az írásbeliség előtti társadalmakban, mint az információ
és a tapasztalat letéteményeseiét.
Íme, egy példa erre a szerepre. Helyszíni madárökológiai kutatómunkám
során Új-Guineában és a szomszédos délnyugat-óceániai szigetvilágban olyan
emberek között éltem, akik nem ismerték az írást, kőeszközöket használtak,
földművelésből és halászatból tartották fenn magukat, vadászattal és
gyűjtögetéssel egészítették ki a táplálékforrásaikat. Gyakran kértem a
falusiakat, hogy mondják el a helyi madár-, állat- és növényfajok nevét a
nyelvükön, és mindazt, amit ezekről a fajokról tudnak. Kiderült, hogy az új-
guineaiak és az óceániai szigetvilág lakói felmérhetetlen értékű biológiai
ismeret birtokában vannak: ezernél is több faj nevét tudják, valamint
információkat mindegyik faj élőhelyéről, viselkedéséről és
használhatóságáról az ember szempontjából. Mindez alapvető jelentőségű, mert
a vadnövények és állatok táplálékforrást jelentettek, és ezek szolgáltatják
valamennyi építőanyagukat, gyógyszerüket és díszüket.
Valahányszor feltettem egy kérdést valamelyik ritka madárról, úgy
tapasztaltam, csak az idősebb vadászok tudnak válaszolni, és ha végül olyan
kérdét tettem fel, ami még őket is sarokba szorította, olyankor így
válaszoltak: "Meg kell kérdeznünk egy öregembert [vagy egy öregasszonyt]".
Aztán elkísértek valamelyik kunyhóba, ahol egy gyakran hályogtól homályos
szemű, járni alig tudó, fogatlan öregember vagy öregasszony fogadott, aki az
ételt is képtelen volt megenni, ha valaki nem rágta meg neki. Ám az idős
ember a törzs könyvtárának bizonyult. Minthogy a közösség nem ismeri az
írásbeliséget, az öreg ember mindenkinél többet tud a helyi környezetről, és
a régmúltban történt események egyetlen hiteles forrása; a ritka madár nevét
és leírását is mindig megtudtam tőlük.
Az öregemberek felhalmozott tapasztalata életbe vágó az egész törzs
fennmaradása szempontjából. 1976-ban például látogatást tettem a délnyugat-
óceániai ciklon-övezetben, a Salamon-szigetvilágban található Rennell-
szigeten. Amikor a madarak gyümölcs- és magfogyasztása felől érdeklődtem,
akkor Rennell-szigeti informátoraim helyi neveket adtak meg a növényfajok
tucatjaira, felsoroltak minden egyes növényfajt, valamennyi gyümölcsevő
madár- és denevérfajt, és megjelölték, hogy az adott gyümölcs ehető-e az
ember számára is. Fogyaszthatóság szempontjából három osztályba sorolták a
gyümölcsöket: egyes gyümölcsöket soha nem esznek; másokat rendszeresen
fogyasztanak; a harmadik csoportba tartozókra csak éhínség idején
fanyalodnak, mint a - és itt egy kezdetben szokatlannak hangzó Renell-
szigeti kifejezést használtak - a hungi kengi után. Mint kiderült, így
nevezték az emlékeikben élő legpusztítóbb ciklont, mely az európai gyarmati
közigazgatás keltezhető eseményeire tett utalások alapján 1910 táján
sújthatta a szigetet. A hungi kengi letarolta a Rennell-sziget erdőségeinek
legnagyobb részét, megsemmisítette a kerteket, és az éhhalál küszöbére
sodorta az embereket. A szigetlakók úgy maradtak életben, hogy olyan vad
növényfajok gyümölcseit ették, melyeket szokásos körülmények között nem
fogyasztottak; ehhez részletes ismeretekre volt szükségük arról, hogy melyik
növény mérgező, melyik nem, és ha mérgező, akkor egyáltalán lehetséges-e, és
hogyan lehet eltávolítani a mérget bizonyos előkészítő eljárásokkal.
Amikor elkezdtem zaklatni középkorú Rennell-szigeti informátoraimat a
gyümölcsök fogyaszthatóságára vonatkozó kérdéseimmel, egy kunyhóba vezettek.
Amikor a szemem alkalmazkodott a homályhoz, a kunyhó végében egy igen öreg
asszonyt fedeztem fel, aki segítség nélkül járni sem tudott. Ô volt az
utolsó élő ember, aki közvetlen tapasztalatot szerzett a hungi kengi után
biztonságosan ehetőnek talált növényekről és táplálékokról. Az öregasszony
elmesélte, hogy majdnem házasulandó korba lépett gyerekként élte meg a hungi
kengit. Minthogy látogatásom 1976-ban történt, a ciklon pedig hatvanhat
évvel azelőtt, 1910 körül pusztított, az asszony a nyolcvanas évei elején
járhatott. Az 1910-es ciklon után attól az információtól függött az életben
maradásuk, amit az azelőtti utolsó nagy ciklon idős túlélői hordoztak az
emlékezetükben. Újabb ciklon támadása esetén népének életben maradási
esélyei az ő emlékezetétől függenének, mely szerencsére igen gazdagnak és
megbízhatónak bizonyult.
Számolatlanul idézhetők az ilyen történetek. A hagyományos emberi
társadalmak gyakran kerülnek szembe kisebb veszedelmekkel, melyek néhány
egyén életét fenyegetik, olykor pedig olyan természeti katasztrófákkal vagy
törzsek közötti háborúkkal, melyek a közösség valamennyi tagjának a létét
veszélyeztetik. De egy hagyományos kis közösségben gyakorlatilag mindenki
egymásra van utalva. Ebből következően a hagyományos közösségben az öreg
emberek nemcsak a gyermekeik és unokáik életben maradása szempontjából
lényegesek, hanem emberek százainak az életben maradása szempontjából, akik
osztoznak a génjeiken.
Bármely emberi közösségnek, ahol találhatók olyan idős személyek, akik
emlékeznek a hungi kengihez hasonló eseményekre, jobb esélye van a
túlélésre, mint azoknak a közösségeknek, melyeknek nincsenek ilyen idős
tagjaik. Az idős férfiak nem voltak kitéve a szülés közbeni halál
kockázatának vagy hogy kimerülnek a szoptatás és a gyerekgondozás terheitől,
úgyhogy nem is kellett kifejleszteniük a menopauza által nyújtott védelmet.
Azok az öregasszonyok viszont, akik nem estek át menopauzán, apránként
kiküszöbölődtek az emberi génállományból, mert érintették őket a szüléssel
és a gyerekgondozással járó fokozott veszélyek. Az ilyen idős asszony idő
előtti halála a hungi kengihez hasonló válság idején könnyen kiiktathatta
valamennyi túlélő rokonát a génállományból - és ez hatalmas genetikai ár
azért a kétséges előnyért; hogy még egy, esetleg két csecsemőt hozhatott a
világra élelmedett korában. Ahogy én látom, az öregasszonyok emlékeinek
fontossága a közösség életében, sőt életben maradásában az ember női
menopauzájának evolúcióját meghatározó egyik erő.
*
Természetesen nem az ember az egyetlen faj, amelyik egymással genetikai
kapcsolatban álló egyedekből álló csoportokban él, és amelyiknek az életben
maradása az egyes egyének között kulturálisan (tehát nem genetikusan)
átadott szerzett ismerettől függ. Hajlunk például rá, hogy intellingens
állatoknak tekintsük a ceteket, komplex társadalmi kapcsolatokkal és komplex
kulturális hagyományokkal (amit a hosszúszárnyú bálnák énekében vélünk
felfedezni). A gömbölyűfejű delfin, a másik emlősfaj, melynél megfigyelhető
a női menopauza, elsőrangú példa. Mint a hagyományos vadászó-gyűjtögető
emberi társadalmak, a gömbölyűfejű delfinek 50-250 egyedből álló, falkának
nevezett "törzsek"-ben élnek. A genetikai tanulmányok kimutatták, hogy a
gömbölyűfejű delfinek minden falkája egy-egy hatalmas családot alkot,
melyben az egyedek mindegyike rokonságban áll egymással, mivel sem a hímek,
sem a nőstények nem települnek át egyik falkából a másikba. A falka felnőtt
nőstényeinek jelentős százaléka életének menopauza utáni időszakát tölti.
Bár a szülés valószínűleg nem veszélyezteti a gömbölyűfejű delfinek életét,
mint az emberek esetében a nőkét, a női menopauza azért fejlődhetett ki
ennél a fajnál, mert az idősebb nőstények egészsége összeroppanhat a
szoptatás és az ivadékgondozás terhe alatt.
Egyes más szociális állatfajok esetében elmaradt a pontosabb
meghatározása, hogy természetes körülmények között a nőstények hány
százaléka éri el a menopauza utáni kort. E fajok közé tartozik a csimpánz, a
bonobo, az afrikai és az ázsiai elefánt, valamint a kardszárnyú delfin: Ezek
a fajok oly sok egyedet elveszítenek az emberi pusztítás következtében, hogy
már nemigen van esélyünk kideríteni, eredeti életkörülményeik között
biológiailag jelentős-e számukra a női menopauza. Ám a tudósok már
nekiláttak az alapvető adatok gyűjtéséhez a kardszárnyú delfinekről. Irántuk
és a többi nagy testű szociális emlősfaj iránti lelkesedést az is táplálja,
hogy azonosulhatunk velük és a mieinkhez hasonló szociális kapcsolataikkal.
Éppen ezért nem is lennék meglepve, ha ezen fajok némelyikéről kiderülne,
hogy náluk is érvényesül a "kevesebbel többet" elv.