Jared Diamond: Miért élvezet a szex?
3. FEJEZET
Miért nem szoptatják a férfiak a csecsemőiket?
Hogyan nem fejlődött ki a hímek tejkiválasztása
Tőlünk, férfiaktól manapság elvárják, hogy vegyünk részt gyermekeink
gondozásában. Semmiféle ellenvetést nem tehetünk, minthogy gyakorlatilag
mindazt teljes mértékben meg tudjuk tenni a gyermekünkért, amit a
feleségünk. Amikor tehát 1987-ben megszülettek az ikerfiaim, annak rendje és
módja szerint megtanultam pelenkázni, eltakarítani a hányadékot és elvégezni
a többi feladatot is, ami a szülői léttel együtt jár.
Egyetlen feladat alól azonban felmentést éreztem: ez a csecsemők
szoptatása volt, ami pedig láthatóan kimerítette a feleségemet. A barátaink
tréfálkoztak, hogy hormonkezelésre kellene járnom, és ebből a teherből is
kivenném a részemet. Ám a megkerülhetetlen biológiai tények mintha
ellentmondanának azoknak, akik a nemi egyenlőséget ki akarják terjeszteni a
női előjogoknak - avagy a férfiak kirekesztésének - erre az utolsó
területére is. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a férfiak nem rendelkeznek a
szükséges anatómiai felszereltséggel, nem esnek át a terhesség
tejkiválasztást elindító folyamatán, nem szabadulnak fel bennük a
szoptatáshoz szükséges hormonok. 1994-ig úgy tudtuk, hogy szokásos
körülmények között a világ 4300 emlősfajának egyetlen hímje sem alkalmas a
szoptatásra. A hím tejkiválasztás nemléte ilyenformán megoldott kérdésnek
tűnhet, amire kár is több szót vesztegetni, és kétszeresen is lényegtelennek
tűnhet egy olyan könyvben, ami az emberi szexualitás egyedülálló
sajátosságainak kifejlődéséről szól. Elvégre ennek a felvetésnek a megoldása
mintha inkább fiziológiai tényektől, mint evolúciós okoktól függene, a női
szoptatás kizárólgossága pedig láthatóan egyetemes emlős jelenség, a
legkevésbé sem tekinthető egyedülállóan emberinek.
Valójában azonban a hímek tejképződésének kérdése egyenesen következik a
nemek harcának előzőleg fejtetegett témájából, bizonyítja a szigorúan
fiziológiai magyarázatok kudarcát, és az evolúciós érvelés jelentőségét az
emberi szexualitás megértésében. Igaz ugyan, hogy soha egyetlen hím emlős
sem lett terhes, és hogy a hím emlősök döntő többsége szokásos körülmények
között nem szoptat. Da ha csak egy kicsit is elgondolkozunk, fel kell tenni
a kérdést, hogy miért olyan géneket fejlesztettek ki az emlősök, melyek
megszabják, hogy csak a nőstények rendelkezzenek a szükséges anatómiai
kellékekkel, menjenek át a terhesség feltöltő folyamatán és csakis bennük
szabaduljanak fel a szükséges hormonok. A hím és nőstény galambok egyaránt
kiválasztanak begy-"tejet" a fiókák táplálására; akkor a férfiaknak miért
nem sikerül ugyanúgy, mint a nőknek? A csikóhalak esetében a hím, és nem a
nőstény "esik" teherbe; miért nem igaz ez az emberekre is?
Ami a terhesség feltételezett szükségességét illeti, a szoptatás
legfontosabb előkészítő folyamataként, sok nőstény emlős, köztük sok nő (a
többség?) anélkül is tud tejet kiválasztani, hogy előzőleg terhes lett
volna. Számos hím emlős, köztük egyes férfiak melle is megnagyobbodik, és
tej képződik benne, ha mesterségesen megkapják a megfelelő hormonokat.
Bizonyos feltételek között a férfiak meglepően jelentős részének még
hormonkezelés nélkül is megnő a melle és megindul a tejképződése. A spontás
tejképződés esetei régóta ismertek a házi kecskebakoknál, és a közelmúltban
tették közzé a hím tejkiválasztás első ilyen esetét egy vadon élő emlős
fajnál.
A szoptatás tehát, mindent összevetve, a férfiak élettani lehetőségein
belülre esik. Amint látni fogjuk, a mai férfiak számára több evolúciós
értelme lenne a szoptatásnak, mint a többi emlős faj többségének hímjei
számára. Elvitathatatlan azonban a tény, hogy nem része a szokásos
képességeinknek, ahogy az sem ismert, hogy más emlősfajok képességei közé
tartozna, attól a bizonyos egyedüli közelmúltbeli esettől eltekintve.
Minthogy a természetes kiválasztódás kétségkívül alkalmassá tehette volna a
szoptatásra a férfiakat, miért nem tette meg? Ez az a nagy kérdés, amit nem
lehet megválaszolni azzal, hogy egyszerűen rámutatunk a hímek adottságainak
hiányosságaira. A hím tejképződés fényesen illusztrálja a szexualitás
evolúciójának szinte minden fontos témakörét: az evolúciós érdekellentétet a
hímek és a nőstények között, az apaság, illetve az anyaság bizonyosságának
jelentőségét, a nemek közötti különbözőségeket a reproduktív
befektetésekben, és a fajoknak a biológiai örökségük iránti
elkötelezettségét.
De hogy továbbléphessünk, először is le kell győznöm az Olvasó
ellenállását a hím tejképződést illetően, ami abból a megkérdőjelezhetetlen
feltételezésből fakad, hogy ez fiziológiai képtelenség. Csakhogy a hímek és
a nőstények közötti genetikai különbségek, beleértve azokat is, amik
kizárólag a nők számára tartják fenn a szoptatást, csekélyek és ingatagok.
Ez a fejezet meggyőzi az Olvasót a hím tejkiválasztás megvalósíthatóságáról;
majd kifejti, hogy szokásos körülmények között miért nem válik valóra ez az
eméleti lehetőség.
*
A nemünket a génjeink határozzák meg, melyek az emberi test minden egyes
sejtjében huszonhárom pár, kromoszómának nevezett mikroszkópikus csomagban
találhatók. A huszonhárom pár mindegyikének egyik tagja az anyánktól
származik, a másikra az apánktól teszünk szert. A huszonhárom emberi
kromoszómapárt számozzák, és a megjelenésükben tapasztalható következetes
eltérésekkel különböztetik meg egymástól. Amikor mikroszkópon át nézzük,
1-től 22-ig a párok mindkét tagja egyformának látszik. Csak a 23. pár, az
úgynevezett nemi kromoszómák esetében térnek el egymástól, és csakis a
férfiaknál, akik ebben a 23. párban rendelkeznek egy nagy kromoszómával
(amit X-kromoszómának hívnak) és egy kicsivel (az Y kromoszómával). A nőknél
ugyanitt két, párba rendeződött X-kromoszómát találunk.
Mi a nemi kromoszómák feladata? Számos X-kromoszóma gén a nemhez nem
kötődő vonásokat határoz meg, ilyen például a vörös és a zöld szín
megkülönböztetésének a képessége. Az Y kromoszóma azonban olyan géneket
tartalmaz, melyek a herék kialakulásáért felelősek. A megtermékenyítés utáni
ötödik héten az emberi embriók egy "bipotenciális" ivarmirigyet, egy
ősgonádot alakítanak ki, mely a későbbiek során akár herévé, akár
petefészeké válhat. Y-kromoszóma jelenlétében a hetedik héten ez a
meghatározatlan ivarmirigy elkezd herévé alakulni, Y-kromoszóma hiányában
viszont vár a tizenharmadik hétig, és aztán petefészekké fejlődik.
A lányok második X-kromoszómája felel tehát petefészkekért, és a fiúk Y-
kromoszómája a herékért. Azok az emberek, akik rendellenesen egy Y-
kromoszómával és két X-kromoszómával rendelkeznek, férfivá válnak, míg akik
három vagy csak egy X-kromoszómával, nőkké. Azaz az eredeti ivarmirigyünk
természetes tendenciája az, hogy ha semmi nem jön közbe, petefészekké
fejlődjön; valami többlet, nevezetesen egy Y-kromoszóma szükséges ahhoz,
hogy herévé változzon.
Csábító érzelmileg fűtött kifejezésekkel is szavakba önteni ezt az
egyszerű tényt. Ahogy Alfred Jost endokrinológus megfogalmazta: "A férfivá
válás hosszadalmas, kényelmetlen és kockázatos vállalkozás, egyfajta
küzdelem a nőiség felé irányuló eredendő hajlamok ellen." A "férfi-
soviniszták" tovább is léphetnek, és a férfivá válást hősiesnek kiálthatják
ki, míg a nővé válást tespedtségnek bélyegezhetik. Az ellentétes álláspont
szerint viszont a nőiség tekinthető az ember természetes állapotának, míg a
férfiak olyan kóros formák, amiket sajnálatos módon muszáj elviselni; ez az
ára annak, hogy még több nőt lehessen létrehozni. Jómagam inkább ahhoz a
tárgyszerű megállapításhoz tartom magam, hogy az ősgonádnak a petefészek
felé vezető fejlődési útját az Y-kromoszóma eltereli a here felé, és
semmiféle metafizikai következtetést nem vagyok hajlandó levonni belőle.
*
A férfit azonban nem pusztán a heréi jelentik. A férfiúság egyéb szembetűnő
jellegzetességei közé tartozik a pénisz és a prosztata, ahogy a nőiség
fiziológiája sem merül ki a petefészekben (például vagina is járul hozzá).
Ebből egyúttal az is kiderül, hogy az embrió más bipotenciális
szervkezdeményekkel is rendelkezik az őseredeti ivarmirigy mellett.
Ellentétben azonban az ősgonáddal, ezeket a struktúrákat nem közvetlenül az
Y-kromoszóma határozza meg, hanem a herék által létrehozott váladék tereli
őket a hím szervekké fejlődés útjára, míg a hereváladékok hiányában női
szervek lesznek belőlük.
A terhesség nyolcadik hetében például a herék már kezdik termelni a
szteroid herehormont, melyek közül némelyik a közeli rokonságban álló
dihidrotesztoszteronná alakul át. Ezek a szteroidok (melyeket androgén
hormonként ismerünk) alakítják az eredetileg több célra alkalmas embrionális
struktúrákat a pénisz makkjává, nyelévé és herezacskóvá; ugyanezek a
szervkezdemények egyébként klitorisszá, kis és nagy szeméremajkakká
válnának. Az embriók ugyancsak megkezdik elhatárolódásukat két készlet
vezetékkel, a Müller-félével és a Wolf-csővel. A herék hiányában a Wolf-cső
elcsökevényesedik, míg a Müller-féle vezeték a női magzat méhévé,
petevezetékévé és belső hüvelyévé változik. A herék jelenlétével az
ellenkezője történik: az androgének arra serkentik a Wolf-csövet, hogy a hím
magzat spermahólyagjává, ondóvezetékévé és mellékheréivé alakuljon.
Ugyanakkor egy hereprotein, a Müller-féle gátló hormon azt teszi, amit a név
sugall: megakadályozza a Müller-féle vezetéket abban, hogy belső női
szervekké fejlődjön.
Minthogy az Y kromoszóma határozza meg a heréket, és mivel a
hereváladékok jelenléte vagy hiánya meghatározza a többi hím vagy női
szervet, ez azt a látszatot keltheti, mintha nem lenne mód kétséges
szexuális anatómiával zárni az emberi egyedfejlődést. Azt gondolhatnánk,
hogy az Y-kromoszóma százszázalékosan szavatolja a hím, míg az Y-kromoszóma
hiánya százszázalékosan szavatolja a női szerveket.
Valójában azonban a biokémiai lépések hosszú sorozata szükséges, hogy a
petefészken és a herén kívül létrejöjjön a többi szerv is. Minden egyes
lépés az egyik molekuláris összetevő, az enzim szintézisét tartalmazza, és
ezt az egyik gén határozza meg. Bármely enzim lehet hibás vagy hiányozhat,
ha a szintézisét szabályozó gént módosította egy mutáció. Az enzimhiba
ilyenformán eredményezhet férfi pszeudo-hermafroditát, azaz olyan embert,
aki rendelkezik bizonyos női szervekkel, továbbá herével is. Egy enzimhibás
férfi pszeudo-hermafroditában megtalálhatók a biokémiai folyamatnak azokban
a szakaszaiban létrejött enzimfüggő hím struktúrák, amelyekben még nem
játszott szerepet a hibás enzim. Ám a magától a hibás enzimtől vagy a rá
következő biokémiai lépésektől függő hím szerveknek nem sikerül
kifejlődniük, és vagy a női megfelelőik helyettesítik őket, vagy egyáltalán
semmi. A pszeudo-hermafroditák egyik típusa például teljesen normális nőnek
látszik. Sőt, valójában sokkal inkább megfelel a férfiaknak a női
szépségeszményről alkotott elképzelésével, mint az átlagos igazi nők, mert a
melle fejlett, a lába hosszú és kecses. Nem egy káprázatos szépségű női
divatmodellről derült ki, hogy valójában egyetlen mutáns génnel rendelkező
férfi, és ennek egészen addig ők maguk sem voltak a tudatában, amíg nem
került sor a genetikai vizsgálatukra.
Minthogy a pszeudo-hermafroditáknak ez a típusa a születésekor normális
leánycsecsemőnek látszik, és külsőleg is a szokásos fejlődésen és pubertáson
megy át, a gondra nagy valószínűséggel mindaddig nem derül fény, amíg a
serdülő "leány" nem fordul orvoshoz, mert egyre csak késik a menstruációja
kezdete. Az orvos aztán felfedezi a panasz lehető legegyszerűbb okát,
tudniillik hogy a páciensnek nincs méhe, petevezetéke, valamint hiányzik a
vaginájának felső szakasza: a hüvely öt-hat centiméter után vakon végződik.
További vizsgálat normális tesztoteront termelő heréket is kimutat, ezeknek
a kialakulását egy Y-kromoszóma határozta meg, és csak abban a tekintetben
rendellenesek, hogy valahol az ágyékban vagy a szeméremajkakban vannak
elrejtve. Más szóval a gyönyörű modell egy egyébként normális férfi, akit
történetesen genetikailag meghatározott biokémiai blokk akadályoz meg abban,
hogy reagáljon a tesztoteronra.
Ezért a gátért a sejtreceptor a felelős; szokványos esetben ez lekötné a
tesztoteront és a dihidrotesztoteront, így ezek az androgének elindíthatnák
a férfi szabályszerű fejlődésének további szakaszait. Minthogy az Y-
kromoszóma normális, maguk a herék rendben kifejlődnek, és létrehozzák a
Müller-féle gátló hormont, hogy, mint minden férfi esetében, megelőzze a méh
és a petevezeték kialakulását. Ám mert elmarad a reagálás a tesztoteronra,
megszakad a szokásos férfi szervek fejlődése, és a fennmaradó bipotenciális
embrionális ivarszervek fejlődése az alapértelmzés szerinti női utat követi:
inkább női, mint hím külső ivarszervek alakulnak ki, a Wolf-cső
elcsökevényesedik, következésképpen nem jönnek létre azok a külső hím
ivarszervek, melyeknek a Wolf-csőből kellett volna kialakulniuk. Minthogy
pedig a herék és a mellékvesék kiválasztanak némi esztrogént, amit
normálisan elnyomnának az androgén receptorok, ezeknek a receptoroknak a
funkcionális hiánya (kis számban ugyanis a normális nőkben is jelen vannak)
különösen nőies megjelenésűvé teszi a férfi pszeudo-hermafroditát.
Ebből is látható, hogy a férfiak és a nők közötti genetikus különbség
összességében meglehetősen mérsékelt, ennek a csekély különbségnek a
jelentős következményei ellenére is. Végső soron a 23. kromoszómán található
némelyik gén a felelős valamennyi nemi különbözőségért. A különbözőségek
természetesen nemcsak az ivarszervek közötti eltéréseket foglalják magukban,
hanem a serdülőkor utáni összes többi, a nemmel összefüggő eltérést is, mint
amilyen az arc- és a testszőrzet, a hangszín és a mell nagyságában mutatkozó
különbségek.
*
A tesztoszteronnak és kémiai származékainak tényleges hatásai kor, szerv és
faj szerint változók. Az állatfajok között jelentős különbség mutatkozik
abban a tekintetben, hogy milyen sajátosságokban nyilvánul meg a nemek
közötti különbség, és ezek nemcsak az emlőmirigyek fejlettségét jelentik. Az
emberszabású főemlősök körében is - ide tartoznak az emberek és legközelebbi
rokonaink, az emberszabású majmok - például ismerős megkülönböztető
jegyekkel is találkozhatunk. Az állatkertekből és fényképekről tudjuk, hogy
a felnőtt hím és nőstény gorillák már nagy távolságból is
megkülönböztethetőek a méretük alapján (a hím súlya a duplája a
nőstényének), a fejük eltérő formájából és a hím hátának ezüstös
szőrzetéből. Ha kevésbé nyilvánvalóan, de a férfiak is különböznek a nőktők,
lévén valamivel nehezebbek (átlagosan 20%-kal), izmosabbak és erőteljes az
arcszőrzetük. A különbség mértéke populációk szerint is változó: kevésbé
jelentős például a délkelet-ázsiai és bennszülött amerikai népesség körében,
minthogy ezekben a populációkban a férfiaknak átlagosan gyérebb a
testszőrzetük és gyengébben fejlett az arcszőrzetük, mint az európai és dél-
nyugat-ázsiai férfiaknak. De ami azt illeti, egyes gibbonfajok hímje és
nősténye olyan megtévesztően hasonlóak, hogy meg sem tudjuk különböztetni
őket, hacsak nem engedik megvizsgálni a genitáliáikat.
A legjellemzőbb közös vonás, hogy a méhlepényes emlősök mindkét nemének
vannak emlőmirigyei. Bár a legtöbb emlős hímjei esetében ezek a mirigyek
kevésbé fejlettek, és nem funkcionálnak, s az alulfejlettség foka fajok
szerint változik. Az egyik végletet a hím egerek és patkányok jelentik,
melyeknél az emlőszövet nem képez kivezető csatornát vagy emlőbimbót, és
kívülről láthatatlan marad. A másik véglet a kutyák és a főemlősök (köztük
az ember) esete, ahol a mirigy mind a hímeknél, mind a nőstényeknéI
rendelkezik kivezető csatornával és emlőbimbóval, és a pubertás előtt alig
különböznek a nemek.
A serdülőkor folyamán az ivarmirigyekből, a mellékveséből és az agyalapi
mirigyből felszabaduló hormonok hatására növekednek az emlősök hímjei és
nőstényei közötti látható különbségek. A felszabaduló hormonok a terhes és
szoptató nőstényekben további emlőnövekedést idéznek elő, és megkezdik a
tejkiválasztást, melyet aztán automatikusan serkent a szoptatás. Az
embereknél a tejtermelés főként a prolaktin hormon befolyása alatt áll, bár
például a teheneknél a felelős hormonok közé tartozik a szomatotropin, azaz
a "növekedési hormon" (ez a hormon áll a tejelő tehenek hormonális
stimulációját övező viták középpontjában).
Nem árt hangsúlyozni, hogy a hímek és a nőstények közötti hormonális
különbségek nem abszolút jellegűek, hanem viszonyítottak: a két nemben
eltérő szintű a különböző hormonok koncentrációja, és egy bizonyos hormonra
több vagy kevesebb receptorral rendelkezik a hím, illetve a nőstény. Azaz
nem a teherbe esés az egyetlen módja a mell növekedéséhez és a
tejtermeléshez szükséges hormonok megszerzésének. Például egészen szokásos
hormonok stimulálják a boszorkánytejnek nevezett tej kiválasztását számos
emlősfaj újszülötteiben. Esztrogén vagy sárgatesthormon (progeszteron)
közvetlen befecskendezése (melyek egyébként a terhesség során szabadulnak
fel) elindítja a mellnövekedést és a tejtermelést a szűz tehenekben és
nőstény kecskékben - és ugyanígy a bikákban, a kecskebakokban és a hím
tengerimalacokban is. A hormonálisan kezelt szűz tehenek átlagosan
ugyanannyi tejet termeltek, mint újszülött borjút szoptató féltestvéreik.
Igaz, a hormonálisan kezelt bikák sokkal kevesebb tejet termeltek, mint a
szűz tehenek; ne is számítsunk rá, hogy karácsonyra megjelenik a bikatej a
boltok polcain. De ebben nincs is semmi meglepő, minthogy a bikák előzőleg
már behatárolták a választásukat: nem fejlesztettek tőgyet, ahol el lehetne
helyezni mindazt az emlőszövetet, ami a hormonálisan kezelt szűz teheneknek
a rendelkezésére áll.
Bizonyos körülmények között a befecskendezett vagy alkalomszerűen
alkalmazott hormonok létrehoztak mellfejlődést és tejképződést eredményeztek
az embereknél - férfiaknál és nem terhes vagy nem szoptató nőknél egyaránt.
Esztrogénnal kezelt férfi és nő rákbetegek tejet választottak ki, amikor
prolaktint juttattak a szervezetükbe; a betegek egyike egy hatvannégy éves
férfi volt, aki hét éven át folytatta a tejkiválasztást azután, hogy
abbahagyták a hormonkezelését. (Ez a megfigyelés az 1940-es években történt,
jóval az emberi alanyokon folytatott orvosi kutatások szabályozása előtt,
mely manapság tiltja az ilyen kísérleteket.) Tejképződést figyeltek meg
olyan embereknél, akik a hipothalamuszra (ami az agyalapi mirigyet, a
prolaktin forrását ellenőrzi) ható nyugtatószert szedtek; a szopási
reflexszel kapcsolatban álló idegeket érintő műtétből magukhoz tért
embereknél is, akárcsak egyes nőknél, akik hosszabb időn át esztrogén- és a
progeszteron-tartalmú fogamzásgátló tablettákat szedtek. Kedvenc esetem az a
hamisítatlan "férfi-soviniszta" férj, aki nem győzött panaszkodni a felesége
"nyomorúságosan apró melle" miatt, amíg döbbenten nem tapasztalta, hogy a
saját melle viszont duzzadni kezd. Kiderült, hogy a felesége bőségesen
akalmazott esztrogén krémet, hogy a férje kívánságának megfelelően
növekedésre serkentse a mellét, és ez rádörzsölődött a férfira is.
*
Ehhez a ponthoz érve nyilván az jár az Olvasó eszében, hogy mindezek a
példák nem érintik a normális férfi tejképződést, minthogy ezekben orvosi
beavatkozásokról - hormoninjekciók, műtét - esik szó. De az ilyen
rendellenesnek tekintett tejképződés magas szintű technikai eljárások nélkül
is megeshet: pusztán az emlőbimbók ismételt mechanikus stimulációja is
elegendő lehet a tejképződés elindításához számos emlősfaj szűz nőstény
egyedeinél, beleértve az embert is. A mechanikus stimuláció a hormonok
felszabadításának természetes módja az emlőbimbókat a központi
idegrendszeren át a hormonfelszabadító mirigyekhez kapcsoló idegi reflexek
eszközével. Például egy szexuálisan érett, de szűz nőstény erszényest
szabályszerű tejkiválasztásra lehet serkenteni egy másik anya kicsinyének a
mellbimbóira helyezésével. A szűz nőstény kecskék "fejése" hasonlóképpen
tejképződést indít el. Az alapelv átvihető lehet az emberre is, minthogy az
emlőbimbók manuális stimulációja prolaktinhullámot idéz elő a férfiakban és
a nem szoptató nőkben egyaránt. Tizenéves fiúk esetében a mellbimbók
önstimulációjának nem is olyan ritka eredménye a tejképződés.
Kedvenc, emberekre vonatkozó példám erre a jelenségre egy közismert újság
levelező rovatához, a "Kedves Abby!"-hez írott levélből származik. Egy
férjezetlen nő, aki újszülött csecsemő adoptálására készül, és ég a vágytól,
hogy szoptathassa a csecsemőt, megkérdezte Abbyt, hogy hormonok szedésével
elérhetné-e ezt a célt. Abby a következőképp válaszolt: "Képtelen ötlet,
hölgyem, csak a bajusza fog kiütközni!" Azután számos felháborodott olvasói
levél tájékoztatta Abbyt olyan nők eseteiről, akiknek hasonló helyzetben
sikerült szoptatniuk úgy, hogy ismételten a mellükre helyezték a csecsemőt.
Orvosok és tejképződéssel foglalkozó szakemberek legújabb kutatásai
szerint a legtöbb örökbe fogadó anyának három-négy héten belül már sikerül
némi tejet termelnie. A javasolt előkészület a reménybeli örökbe fogadó
anyának a mellpumpa használata néhány óránként a szopás szimulálására; ezt
az eljárást nagyjából egy hónappal az adoptálandó csecsemő várt születése
előtt kell elkezdeni. A modern mellpumpák megjelenése előtti időkben
ugyanezt az eredményt érték el azzal, hogy ismételten kölyökkutyát vagy
embercsecsemőt helyeztek a mellre. Az ilyen előkészület különösen a
hagyományos társadalmakban terjedt el, ha a terhes asszony betegeskedőnek
bizonyult, és az anyja készen akart állni, hogy a helyére lépjen és
szoptassa az újszülöttet, amennyiben a lánya képtelennek bizonyulna rá. Még
hetvenegy éves nagymamákról is történik említés, emlékezzünk csak Ruth
anyósára, Noémira az Ótestamentumból. (Ruth könyve, 4. fejezet, 16. vers.)
Szokásosan megtörténik a mellgyarapodás, és alkalmilag a spontán
tejképződés a kiéhezettségből felépülő férfiaknál. A II. világháború után
példák ezreit jegyezték fel koncentrációs táborokból szabadult foglyokról;
az egyik megfigyelő ötszáz esetet sorol fel egyetlen japán hadifogolytábor
túlélőiről. A valószínű magyarázat, hogy az éhezés nemcsak a hormonokat
termelő mirigyeket gátolja, hanem az ugyanezeket a hormonokat megsemmisítő
máj működését is. Amikor folytatódik a normális táplálkozás, a mirigyek
sokkal gyorsabban állnak helyre, mint a máj, úgyhogy a hormonszint hirtelen
magasra szökik. Ismét forduljunk a Bibliához, és láthatjuk, hogyan előzték
meg az ószövetségi pátriárkák a modern pszichológusokat: Jób (21. fejezet,
24. vers) egy jól táplált férfiról megjegyezte, hogy "mellei tejjel vannak
tele". (*)
(*) A James King-féle fordítás alapján; Károlinál: "Fejőedényei tejjel
vannak tele". (A ford.)
Régóta ismert, hogy egyébként tökéletesen normális herékkel rendelkező és
igazolt nemzőképességű kecskebakok meglepik a tulajdonosukat azzal, hogy
spontánul tőgyet növesztenek és tejet választanak ki. A bakkecske tejének
összetétele hasonló, mint a nőstény kecske teje, de magasabb a zsír- és a
fehérjetartalma. Spontán tejképződést megfigyeltek egy foglyul ejtett majom,
egy délkelet-ázsaiai rövidfarkú makákó esetében is.
1994-ben spontán hím tejképződést jelentettek egy vad állatfaj, a
Malaysiában és a szomszédos szigeteken élő repülőkutya hímjei esetében.
Tizenegy foglyul ejtett felnőtt hímről bizonyosodott be, hogy szabályosan
funkcionáló emlőmiriggyel rendelkeznek, melyek manuális nyomásra tejet
adtak. Némelyik hím emlőmirigye duzzadt volt a tejtől, ami azt jelezte, hogy
nem szoptattak. A többiek azonban nyilván aktívan szoptattak, mert az
emlőmirigyeik kevésbé voltak duzzadtak (de működtek), akárcsak a szoptató
nőstényeké. A repülőkutya különböző helyeken és időpontokban fogott
csoportjai közül kettőben találtak tejkiválasztó hímeket, tejkiválasztó
nőstényeket és terhes nőstényeket, míg a harmadik csoportban a hím és a
nőstény felnőttek szaporodási szempontból egyaránt inaktívak voltak. A
tejkiválasztó hímek heréinek mikroszkópos vizsgálata egyértelműen normális
spermafejlődést mutatott ki.
Összefoglalva tehát, bár rendszerint az anyák szoptatnak, az apák pedig
nem, legalábbis néhány emlősfaj hímjei birtokában vannak a szükséges
anatómiai kellékeknek, a fiziológiai lehetőségnek és a megfelelő
hormonreceptoroknak. A önmagukat hormonokkal kezelő vagy mások által kezelt
férfiakkal is előfordulhat, hogy felszabadítják a szükséges hormonokat,
bekövetkezik a mellgyarapodás, és bizonyos mértékű tejképződés is
megfigyelhető. Nem egy példát ismerünk láthatóan normális felnőtt
férfiakról, akik csecsemőt szoptattak; az egyik ilyen férfi, akinek
elemezték a tejét, az anyatejhez hasonló szinten választott ki tejcukrot,
fehérjét és elektroliteket. Mindezek a tényezők arra utalnak, hogy nem
szükséges alapvető módosítás ahhoz, hogy megszokott jelenség legyen a hímek
tejkiválasztása; talán csak egy csekély mutációra volna szükség a
hormonfelszabadítás növelésére, vagy éppen bizonyos hormonok gátlásának
csökkentésére.
Az evolúció kétségkívül nem úgy alkotta meg a férfit, hogy szokásos
körülmények között hasznosítsa ezt a fiziológiai potenciált. Számítógépes
analógiával élve úgy is fogalmazhatunk, hogy legalábbis néhány férfi
rendelkezik a hardware-rel; egyszerűen csak nem arra programozott minket a
természetes kiválasztódás, hogy használjuk is. De miért nem?
*
Ennek megértéséhez vissza kell térnünk az ebben a fejezetben alkalmazott
élettani érveléstől a 2. fejezetben taglalt evolúciós okokhoz. Idézzük fel,
hogyan is végződött úgy a nemek harca, hogy az emlősfajok 90%-ánál az anya
nyújtja a szülői gondoskodást. Azoknál a fajoknál, ahol az ivadék minden
szülői törődés nélkül is életben marad, nyilvánvaló, hogy fel sem merül a
hím tejképződés kérdése. Ezen fajok esetében nemcsak szoptatásra nincs
szükség: táplálékot sem kell hordaniuk, sem megvédeni a territóriumot, nem
kell védeniük vagy tanítaniuk az ivadékokat, egyáltalán, semmi gondjuk az
utódaikkal. A hím genetikai érdekeit az szolgálja a legjobban, ha újabb
nőstények után veti magát, hogy megtermékenyítse őket. Azt a nagylelkű
hímet, amelyiknek a mutációja lehetővé teszi, hogy szoptassa az ivadékait
(vagy más módon viselje a gondjukat), gyorsan kirekesztenék a szaporodásból
az önző normális hímek, melyek tartózkodtak a szoptatástól, és így több
utódot tudtak létrehozni.
Csak az apai gondoskodást ismerő 10%-nyi emlősfaj számára érdemel
figyelmet a hím tejképződés kérdése. Ebbe a kisebbségbe tartoznak az
oroszlánok, a farkasok, a gibbonok, a fehér selyem-majmok - és az emberek.
De e fajok esetében sem szükségszerűen a szoptatás a legértékesebb
tevékenység, amivel a hím részt vállalhat az ivadékgondozásban. A hím
oroszlánnak valójában az a dolga, hogy elűzze a kölykei megölését tervező
hiénákat és más oroszlánokat. Ôrjáratot kell tartania a területén, és nem
otthon ülnie, a kölyköket szoptatnia (amit a kisebb testű nőstény oroszlánok
tökéletesen el tudnak látni), míg a kölykök ellenségei a közelben
sompolyognak. A farkasapa akkor teheti magát a leghasznosabbá, ha elhagyja
az odút, és hússal tér vissza a farkasanyához, aki a hús révén termel tejet
a szervezetében. A gibbonapa azzal teszi a legtöbbet, hogy pitonokra és
sasokra les, melyek elragadhatnák a kicsinyeit, és éberen elkergeti a többi
gibbont a gyümölcsfáktól, melyeken a párja és a kölykei táplálkoznak, míg a
selyem-majom apa ikrei hurcolásával tölti ideje java részét.
Mindezek a kibúvók még nyitva hagyják a lehetőséget, hogy létezhetnek
bizonyos emlősfajok, melyeknél a hím szoptatás hasznos lehet a hímnek és az
ivadékának. A kalapácsfejű repülőkutyáról kiderülhet, hogy ez az egyik ilyen
faj. De még ha akadnának is emlősfajok, melyek számára előnyös volna a hím
tejképződés, ez a felismerés beleütközne az evolúciós elkötelezettségnek
nevezett jelenség által felvetett problémákba.
Az evolúciós elkötelezettség mögött húzódó elképzelés az ember által
készített eszközök analógiájával világítható meg a legkönnyebben. Egy
teherautógyártó könnyen módosíthatja ugyanazt az alapmodellt a különböző, de
egymáshoz viszonylag közeli célok szerint, mint mondjuk a bútorok, lovak
vagy fagyasztott élelem szállítása. Ezeket a különböző célok elérhetők
néhány kisebb variáció készítésével ugyanannak az alapvető teherautónak a
szállítórekeszére, úgy hogy csak alig, vagy egyáltalán nem kell változtatni
a motoron, a féken, a tengelyeken és más nagyobb alkotóelemeken. Egy
repülőgépgyártó ugyanígy kisebb módosításokkal használhatja ugyanazt a
modellt utasok, ejtőernyősök vagy teherfuvar szállítására. De nem
megvalósítható a teherautó átalakítása repülőgéppé, ahogy fordítva sem, mert
egy teherautó túl sok tekintetben lett elkötelezve a "teherautóság"-nak:
nehéz karosszéria, dízelmotor, fékrendszer, tengelyek és így tovább.
Repülőgép építését senki nem kezdené teheraútóval, hogy aztán repülőgéppé
módosítsa; inkább teljesen elölről, és eleve repülőgépnek.
Az állatokat ezzel szemben nem a rajzasztaltól tervezték optimális
megoldásként valamilyen eltervezett életmódra; már létező állatpopulációkból
fejlődtek ki. Az evolúciós változások az életmódban bekövetkező és egyre
halmozódó kis változások felgyűlésével nyilvánulnak meg egy-egy evolúciós
megoldásban, mely a különböző, de rokon életmódokhoz való alkalmazkodást
segíti. Ha elképzelünk egy bizonyos, és csak ehhez a bizonyos életmódhoz
számos alkalmazkodással specializálódott állatot, az nemigen fejleszthette
ki az ehhez szükséges, és egyenként különböző életmódokat megkövetelő számos
alkalmazkodást, vagy csak nagyon-nagyon hosszú idő után tehet így. Egy
nőstény emlős például, mely eleven utódot hoz a világra, nem fejlődhet
madárszerű tojásrakóvá pusztán azzal, hogy a megtermékenyítés napján kilöki
magzatát a külvilágra; ehhez ki kellett volna fejlesztenie a madárszerű
mechanizmusokat a tojássárgája és a tojáshéj előállítására; és a
szárnyasoknak a tojásrakáshoz szükséges többi elkötelezettségét is.
Idézzük fel, hogy a melegvérű gerincesek két fő osztályánál, a madaraknál
és az emlősöknél a hím ivadékgondozás szabály a madarak, és kivétel az
emlősök között. Ez a különbség a madarak és az emlősök fejlődésének hosszú
evolúciós története során eltérő megoldások eredményeként jött létre arra a
kérdésre, hogy mihez kezdjenek a belsőleg éppen megtermékenyített petével.
Ezeknek a megoldásoknak mindegyike egész sor, a madarak és az emlősök
esetében is eltérő alkalmazkodást követel meg, amelyeknek minden mai madár
és emlős mélyen elkötelezett.
A madarak azon megoldás mellett kötelezték el magukat, hogy a nőstény
gyorsan megszabadul az embriótól, becsomagolja sárgájába, körülveszi kemény
héjjal, olyan fejletlen és teljesen magatehetetlen állapotban, hogy ebben a
lényben az embriológusok kivételével senki nem ismerné fel a madarat. Az
embrió fejlődése az anya testén belül csak egy, legfeljebb néhány napig
tart. Ezt a kurta belső fejlődést az anya testén kívüli, sokkal hosszabb
fejlődés időszaka követi, a költés akár 80 napján át, míg kikel a tojás,
illetve a kikelt fiókák táplálásának és gondozásának akár 240 napján át,
amíg megtanulnak repülni. Ha egyszer lerakták a tojást, semmi olyasmit nem
követel meg a fiókák fejlődése, amihez kizárólagosan az anyára lenne
szükség. Az apa ugyanúgy ülhet a tojáson, és melegen tarthatja, mint az
anya. A kikelés után a legtöbb madárfaj fiókái ugyanazt a táplálékot
fogyasztják, mint a szüleik, és az anyához hasonlóan, az apa is gyűjtheti és
hordhatja az élelmet a fészekhez.
A legtöbb madárfaj esetében a fészeképítéshez, a tojás- és a
fiókagondozáshoz mindkét szülő részvétélére szükség van. Azon madárfajok
esetében, ahol ezekhez a feladatokhoz az egyik szülő is elegendő, ez a szülő
gyakrabban az anya, mint az apa, a 2. fejezetben tárgyalt okok miatt: a
tojónak nagyobb a kényszerű befektetése az embrióban, az apai ivadékgondozás
által a hím előtt lezáruló lehetőségek, és a belső megtermékenyítés
eredményeként a hím cseppet sem meggyőző bizonyossága az apaságban. Ám
valamennyi madárfajról elmondható, hogy a tojó kényszerű befektetése sokkal
kisebb, mint bármely emlősfaj esetében, mert a fiatal madár a fejlődés
sokkal korábbi szakaszában "születik" (azaz rakják le, mint tojást), mint
akár a legfejletlenebb újszülött emlős. Az anyán kívüli fejlődés aránya -
azoknak a kötelességeknek az ideje, amelyeket elvileg megoszthatna egymással
az anya és az apa - az anyán belüli fejlődés idejéhez képest sokkal magasabb
a madarak, mint az emlősök esetében. Egyetlen anyamadár "terhessége" - a
tojásképzés ideje - sem mérhető az emberi terhesség kilenc hónapjához, de a
legrövidebb emlős terhesség tizenkét napjához sem.
Ilyenformán a tojómadarakat nem lehet olyan könnyen rákényszeríteni az
ivadékok gondozására, mint az emlősöket, míg az apa gondtalanul udvarol
valahol másutt. Mindez hatással volt az evolúciós programozásra, nemcsak a
madarak ösztönös viselkedése, hanem az anatómiájuk és az élettanuk
tekintetében is. A fiókáikat a begyükből kiválasztott "tej"-jel tápláló
galamboknál például az apa és az anya is úgy fejlődött, hogy tudjon tejet
kiválasztani. A madaraknál a kétszülős ivadékgondozás számít a szabálynak,
és bár azon madárfajok esetében, melyeknél egyetlen szülő látja el ezt a
feladatot, rendszerint az anya a gondviselő, egyes madárfajoknál az apa az.
Ez a fajta fejlődés pedig példátlan az emlősök körében. A kizárólagosan apai
gondoskodás nemcsak a felcserélt nemi szerepű poliandrikus parti madarakat
jellemzi, hanem egyes más madárfajokat is: a struccot, az emut és a tinamut.
A madaraknak a belső megtermékenyítés és a rákövetkező embrionális
fejlődés által felvetett problémákra választott megoldásához specializált
anatómia és fiziológia járul. A hímnek nincs petevezetéke, de a tojó
petevezetékéből egy adag albumin (a tojásfehérjét alkotó fehérje)
választódik ki, egy másik adagból lesz a belső és a külső tojáshéjhártya, és
egy újabb adag alkotja magát a tojáshéjat. Mindezek a hormonálisan
szabályozott struktúrák és a vázolt anyagcsere-mechanizmusok képviselik az
evolúciós elkötelezettséget. A madaraknak hosszú időn át kellett fejlődniük
ezen az úton, mivel a tojásrakás már az ősi hüllőknél elterjedt szokás volt,
és a madarak tőlük örökölhették tojáskészítő kellékeik javát. Azok a
teremtmények, melyek már felismerhetően madarak, és nem hüllők - mint a
híres Archaeopteryx -, a kövületek tanúsága szerint 150 millió évvel ezelőtt
tűntek fel. Az Archaeopteryx szaporodási biológiája ugyan ismeretlen, a
nagyjából 80 millió évvel ezelőtti dinoszauruszfészek és -tojások
maradványai arra utalnak, hogy a madarak hüllő őseiktől örökölték a fészkelő
viselkedést, akárcsak a tojásrakást.
A mai madárfajok jelentős eltéréseket mutatnak ökológiájukban és
életmódjukban, a légi akrobatáktól a röpképtelen futóbajnokokig és a tengeri
búvárokig, a parányi kolibritól a kihalt óriás elefántmadarakig, az
antarktiszi télben fészkelő pingvinektől a trópusi esőerdőben szaporodó
tukánokig. Az életmódbeli sokféleség ellenére valamennyi létező madár
elkötelezett maradt a belső megtermékenyítésnek, a tojásrakásnak, a
költésnek és a madárszerű reproduktív biológia más megkülönböztető
sajátosságainak, csupán kisebb, fajok szerinti variációkkal. (Az alapvető
kivétel az Ausztráliában és a csendes-óceáni szigetvilágban élő talegalla
tyúk, mely nem a teste hőjével, hanem külső hőforrás segítségével költi ki a
tojásait, mint az erjedés hője, a vulkáni hő vagy a nap heve.) Ha valaki az
első tollvonással kezdve nekilátna madarat készíteni, talán elő tudna
hozakodni jobb, de egészen különböző szaporodási stratégiával, mondjuk, mint
amilyen a denevéreké, melyek repülnek, mint a madár, de elevenszülők, és
szoptatnak. Akármilyen erényeit fedezhetjük is fel a denevérek megoldásának,
túl sok lényegi változást követelne meg a madaraktól, melyek ilyenformán
elkötelezettek maradnak a saját megoldásukhoz.
*
Az emlősöknek is adott a maguk evolúciós elkötelezttségének hosszú
históriája ugyanannak a problémának a megoldására, vagyis hogy mit kezdjenek
a belsőleg megtermékenyített petével. Az emlős megoldás terhességgel
kezdődik, azaz anya testén belüli embrionális fejlődéssel, ami sokkal tovább
tart, mint bármely madáranyának. A vemhesség időtartama a bandikut tizenkét
napjától az elefánt huszonkét hónapjáig terjedhet. A nőstény emlős súlyos
kezdeti lekötöttsége lehetetlenné teszi számára, hogy kibújjon a további
kötelességvállalás alól, és ez vezetett a nőstények tejképződésének
kifejlődéséhez. Minként a madarak, az emlősök is nyilvánvalóan régóta
kötődnek sajátos megoldásukhoz. A szoptatás ugyan nem hagyott fosszilis
nyomokat, de ez közös mindhárom ma élő emlőscsoport (kloakások, erszényesek
és méhlepényesek) esetében, melyek fejlődési útja 135 millió évvel ezelőtt
vált el egymástól. Ilyenformán a szoptatás feltételezhetően már korábban
megjelent egyes emlősszerű őshüllőknél (az úgynevezett Therapsidáknál).
Ahogy a madarak, az emlősök is elkötelezték magukat a saját specializált
reproduktív anatómiájuknak és fiziológiájuknak. Ezen specializációk közül
némelyik jelentékenyen eltér a három emlőscsoportnál; így a méhlepényes
fejlődés viszonylag érett újszülöttet eredményez, korábbi szülést és
viszonylag hosszabb születés utáni fejlődést az erszényeseknél, és
tojásrakást a kloakás emlősöknél. Ezek a specializációk legalább 135 millió
éve megtörténtek.
Összevetve a három emlőscsoport közötti különbségeket az emlősök és
madarak közötti különbségekkel, az eltérés csekélynek mondható a három emlős
csoport között. Egyetlen emlős sem fejlesztette ki újra a külső
megtermékenyítést, és nem hagyott fel a szoptatással. Nincs olyan erszényes
vagy méhlepényes emlős, mely ismét rátért volna a tojásrakásra. A fajok
szerinti eltérések a szoptatásban pusztán mennyiségi különbségek: ebből
több, abból kevesebb. A sarki fókák teje például tápanyaggal telített, magas
a zsírtartalma, és csaknem teljesen cukormentes, míg az emberi tej kevesebb
tápanyagot tartalmaz, cukros, és alacsonyabb a zsírtartalma. Az elválasztás
a tejtől és a szilárd ételre szoktatás a hagyományos vadászó-gyűjtögető
társadalmakban egy akár négy évig terjedő időszak során játszódik le. A
másik véglet a tengerimalac és a mezei nyúl: ezek néhány nappal a születés
után képesek szilárd táplálék rágcsálására, és röviddel később
szükségtelenné válik a szoptatás. A tengeri malacok és a mezei nyulak
fejlődhetnének a koraéretten kikelő madárfajok irányába, mint a csirkék és a
parti madarak, melyeknek az éppen kikelt fiókái már nyitott szemmel
futkároznak, és maguk találják meg a táplálékukat, de még nem tudnak repülni
vagy teljes mértékben szabályozni a testhőmérsékletüket. Ha a földi élet
túléli az ember jelenlegi tömegmészárlását, a tengerimalacok és a mezei
nyulak evolúciós leszármazottai akár el is vethetik örökölt evolúciós
elkötelezettségüket a szoptatáshoz - alig néhány tízmillió év alatt.
Elméletileg tehát más reproduktív stratégiák is működőképesek lennének az
emlősök számára, és néhány mutációval az újszülött tengerimalac vagy mezei
nyúl olyan újszülött emlőssé alakulhatna át, melynek egyáltalán nincs
szüksége tejre. Ez azonban nem történt meg: az emlősök megmaradtak
evolúciósan elkötelezettnek sajátos reproduktív stratégiájukhoz.
Hasonlóképpen - bár láthattuk, hogy a hím tejképződés élettanilag nem
lehetetlen, és bár ugyancsak kevés mutációt igényelne - a nőstény emlősök
mérhetetlen evolúciós előnnyel rendelkeznek ahhoz, hogy a hímek belevágjanak
ilyen irányú élettani potenciáljuk tökéletesítésébe. Évek tízmiliói során a
nőstények, és nem a hímek mentek át a tejtermelést meghatározó természetes
kiválasztódáson. Mindazon fajok esetében, melyeket annak bemutatására
említettem, hogy a hím tejképződés igenis lehetséges - emberek,
szarvasmarhák, kecskék, kutyák, tengerimalacok és a kalapácsfejű
repülőkutyák - a tejet kiválasztó hímek jóval kevesebb tejet termelnek, mint
a nőstények.
*
Mégis, a kalapácsfejű repülőkutyákkal kapcsolatos kínos felfedezés tűnődésre
késztethet némelyeket, hátha akadnak még mindeddig felfedezetlen fajok,
melyeknek a nősténye és a hímje megosztja a szoptatás terhét - vagy olyan,
amelyik a jövőben ilyenné fejlődhet. A kalapácsfejű repülőkutya evolúciós
története gyakorlatilag ismeretlen, így nem részletezhetjük, milyen
feltételek hatására mutatkozott előnyösnek a hímek tejképződése, és azt sem
tudjuk, hogy gyakorlatilag mennyi tejjel látják el a hím denevérek az
ivadékaikat (ha egyáltalán ellátják). Elméletileg azonban könnyen
felvázolhatjuk azokat a feltételeket, melyek kedveznek a hím tejképződés
kifejlődésének. Ezeknek a feltételeknek a következőképp kell festeniük:
akkora alom kölyök, amelynek az ellátása nagy terhelést jelent; monogám hím-
nőstény párok; és az apa hormonális felkészítése a tejkiválasztásra, amíg a
párja még terhes.
Az az emlősfaj, melyre a legjobban ráillik ezen feltételek némelyike - az
emberi faj. Az orvostudomány fejlődésével a feltételek egyre inkább
megváltoztathatók. A modern gyógyszerekkel és a csúcstechnológiát fehasználó
megtermékenyítési módszerekkel egyre gyakoribb az ikrek és a hármasikrek
születése. Az emberi ikrek szoptatása olyan mértékű energiafelhasználást
jelent, ami megközelíti az újonckiképző táborban élő katonáét. A házastársi
hűtlenségről szóló tömérdek vicc ellenére, a genetikai vizsgálatok azt
mutatják, hogy az amerikai és európai csecsemők döntő többségét valóban az
anya férje nemzette. A méhmagzatok genetikai vizsgálata egyre általánsabb
gyakorlattá válik, és lehetővé teszi a férfiak számára, hogy
százszázalékosan bizonyos lehessen az apaságában.
Az állatok esetében a külső megtermékenyítés kedvez a hím ivadékgondozás
evolúciójának, a belső megtermékenyítés pedig ellene irányul. Ez a tény
ugyan akadályt jelent más emlősfajok hím szülői befektetései számára,
manapság azonban kedvező az embereknél, mert az emúlt két évtizedben
valósággá váltak az in vitro külső megtermékenyítési technikák.
Természetesen a világ csecsemőinek döntő többsége még mindig természetes
módon fogan meg. De azoknak a termékenységi nehézségekkel küzdő idősebb
nőknek és férfiaknak a növekvő száma, akik gyermekre vágynak, és az emberi
termékenység egyes tanulmányokban jelzett csökkenése korunkban (ha ugyan
igaz) szükségszerűen oda vezet, hogy egyre több emberi csecsemő jöjjön létre
külső megtermékenyítéssel - ahogy a halak és a békák többsége.
Mindezek a körülmények az emberi fajt avatják az emlős hímek
tejképződésének elérésére esélyes jelöltté. Bár a jelöltség évmilliókig
tarthat; mialatt a természetes kiválasztódás csiszolja és tökéletesíti, a
technika segítségével módunkban áll rövidre zárni az evolúciós folyamatot. A
manuális emlőbimbó-stimulció egyes változatai és a hormoninjekciók hamarosan
kibontakoztathatják a reménybeli apa - akinek a bizonyosságát az apaságában
megszilárdítja a DNS-próba - lappangó potenciálját, hogy tejet termeljen,
anélkül, hogy genetikai változásokra kelljen várakoznia. A hím tejképződés
számos potenciális előnyt hordoz. Elősegítené azt a fajta érzelmi kötődést
az apa és a gyermek között, ami jelenleg csak a nők és csecsemőik között
alakul ki. Sok férfi valójában féltékeny a szoptatásból fakadó különleges
kötődésre, mely, az anyára korlátozódása miatt, a kizártság érzését kelti
bennük. A fejlett országokban manapság sok, vagy éppen a legtöbb anya
gyakorlatilag nem tudja ellátni a szoptatás feladatát a munkája, betegség
vagy elégtelen tejképződés miatt. De nemcsak a szülők, hanem a csecsemők is
hasznot húzhatnak a szoptatásból. A szoptatott csecsemők erősebb
immunvédelemre tesznek szert, és kevésbé fogékonyak számos betegségre,
köztük a hasmenésre, fülfertőzésekre, gyerekkori cukorbetegségre,
influenzára, vékony- és vastagbél-gyulladásra és a SIDS-re (hirtelen
csecsemőhalál tünetegyüttes). A hím tejképződés mindezeket az előnyöket
nyújtaná a csecsemőknek, ha az anya valamilyen okból alkalmatlan a
szoptatásra.
El kell azonban ismerni, hogy a hím tejképződés akadályai nemcsak
fiziológiaiak, melyeken nyilvánvalóan felül lehet kerekedni, hanem
pszichológiai természetűek is. A férfiak hagyományosan női feladatnak
tekintik a szoptatást, és a töbi férfi kétségkívül nevetségesnek fogja
tartani az első férfiakat, akik szoptatják a csecsemőjüket. Az emberi
szaporodáshoz azonban máris egyre nagyobb számban kötődnek olyan eljárások,
amik néhány évtizeddel ezelőtt még nevetségesnek tűntek: ilyen a közösülés
nélküli külső megtermékenyítés, a nő megtermékenyítése ötvenéves kor fölött,
az egyik nő magzatának kihordása egy másik nő méhében, és az egy kilogramm
alatti koraszülöttek életben maradása a csúcstechnikájú inkubátor-
módszerekkel. Kiderítettük, hogy a női tejképződés melletti evolúciós
elkötelezettségünk élettanilag ingatag alapokon áll; pszichológiailag is
megrendíthetőnek bizonyulhat. Fajként talán éppen az a legjelentősebb
megkülönböztető vonásunk, amivel egészen és összehasonlíthatatlanul egyedül
állunk az állatvilágban, hogy hatalmunkban áll ellenevolúciós döntéseket
hozni. Többségünk lemond a gyilkosságról, az erőszakról és a népirtásról, a
génjeink továbbadásában mutatkozó előnyeik, és széles körű előfordulásuk
ellenére más állatfajok és a korai emberi társadalmak körében. Elképzelhető,
hogy a hímek tejkiválasztása lesz a következő ilyen ellenevolúciós
választás?