A szfinx nem énekel. Mint azt ön is tudja. Ez tény. Találós kérdéseket tesz fel - mint tudjuk -, Oidipus napjai óta legalábbis. S nem rossz mesemondó. Énekelni viszont nem tud.
   Vagy legalábbis én így gondoltam.
   Megszállottja vagyok a szfinx figurájának már gyerekkorom óta. Mialatt az ismeretségi körömben más lányok babákkal játszottak, addig én szfinx-szobrocskákat gyűjtöttem, és azokkal játszadoztam. Csontszínű porcelánból, festetlen fémből, fából voltak. S amikor már elég idős és tehetős voltam, hogy megengedhessek magamnak ezt-azt: gyémántból, ezüstből, elefántcsontból és aranyból.
   A pszichiáterem egyszer megpendítette - meglehetősen bátortalanul, miután kiszúrt nálam egy fölöttébb rémisztő figurát -, hogy bizonyára úgy képzelem: a szfinx férfifaló. Úgy vélekedett: arról ábrándozom, bárcsak ugyanolyan volnék. Egy éjszakába nyúló konzultáció alkalmával vetette fel ezt, és bizony korán be kellett fejeznünk, mert olyan heves nevethetnékem támadt, hogy az már-már hisztérikusnak hatott. A könnyek szó szerint patakzottak a szememből, és a képtelen voltam elfojtani vagy visszatartani. Férfifaló, csakugyan. S én részben ezért nem kedvelem a férfiakat.
   És… nem… nem mondom, hogy a jelen társaság kivétel.
   Most - minthogy ön megkérdezett -, kötelességem beszélni a gyűjteményemről. Sok mindent megmagyaráz majd: a zárakat, a lezárt ajtókat, a riasztókat. Kisváros a miénk, olyan gyér bűnözéssel, hogy szót sem érdemes pazarolni rá. Ennek ellenére mégis valóságos erődben élek. Láttam, észrevette ezt, amikor belépett, ám elég udvarias volt ahhoz, hogy ne kérdezzen felőlük. Sosem ismertem ilyen kellemes modorú nyomozófőnököt. Vegye ezt bóknak! Ám legyen türelemmel! Nemsokára minden magyarázatot nyer.
   Némelyik szfinx már gyerekkorom óta gazdagítja a gyűjteményemet, ezek leginkább ama kopott szuveníreknek a fajtájából valók, amelyeket régi vágású tengerparti bazárokban lehetett turkálni. Minden különösebb vonzalom nélkül őrzöm őket, úgy, mint egy normális, de boldog gyermekkor emlékeit, amelyek zsúfolásig teltek a Kontinensre való látogatásokkal unalmas, de szerető szüleim társaságában.
   A gyermekkor egyetlenegy darabját kivéve, egy sötét és merengő, fából készült szfinxet, amelyet Aliz nagynénivel - aki után elneveztek - tett első kirándulásom alkalmával szereztem. S amelyről aztán kiderült, hogy igencsak értékes, amint biztos vagyok benne, hogy ezzel ön is tisztában van. Aliz nagynéni régész volt, előszeretettel töltötte a nyarakat ősrégi országok forró homokját rostálva, és el volt ragadtatva a megszállottságomtól, már ami a szfinxeket illeti. Igazából ő volt az, aki megtanított rá: mi a különbség az egyiptomi és a görög szfinxek között, miben térnek el az asszíriaiak azoktól, amelyek őrt állnak Karnak csarnokaiban.
   Egy nyáron felkapott, és elvitt - épp a szünidő vége előtt - Gízába, ahol két teljes napot töltöttünk azzal, hogy a nagy Hóruszt bámultuk a Horizonton. Aliz nagynéni szakértője volt a csend művészetének, és én kitanultam a hatalmát az ő oldalán. Eltekintve azoktól a napoktól, amikor olyan látogatóim vannak, mint maga - nem túl gyakran fordul elő -, a nyugalomnak egy olyan fajtájában élem az életemet, hogy az a modern népek szemében már-már egy kripta csöndjével és békességével tűnik egyenlőnek. Ám hiszem, hogy azok a napok Gízában, a hatalmas mészkő-jelenség felett merengve a sivatagban, voltak életem legtökéletesebb napjai.
   A harmadik napon a helyi bazárokban bolyongtunk, csupán a végett, hogy megtaláljuk azt a bizonyos tárgyat, amely majd az utazásomra emlékeztet, és amikor a hasztalan kutakodás már-már kétségbe ejtett, és kész voltam megvásárolni bármit, csak hogy visszatérhessek a hotelbe, és ihassak végre egy hűs limonádét, ő figyelmeztetett engem.
   - Szólni fog hozzád, Aliz - mondta. - A neveden fog szólítani.
   S valóban, azon a késő délutánon, épp amint nagynéném kimondta a próféciát, egy lepukkant, levegőtlen boltban, amelynek egyetlen ajtaját lógó gyöngyfüzérsor alkotta, rátaláltam a szfinxre, amelyet kerestem.
   - Al-líí - mondta egy hang.
   Először azt gondoltam, Aliz nagynéni szólított a nevemen, de rögvest rádöbbentem, hogy tévedtem: a hang túl mély és idegen volt az övéhez képest.
   - Al-líí - szólt újból a hang.
   Követtem a hang fonalát egy fából készült asztalig, amely tele volt szórva különlegességekkel, amelyek nem másod- vagy akár ötöd kézből valónak tűntek, hanem mintha generációkon keresztül adták volna őket tovább kézről-kézre.
   - Al-líí - A rekedtes hang harmadik alkalommal szólított.
   Letérdeltem az asztal alá, és ott, egy doboznyi törött játék mögött volt a szfinx, akit szempillantás alatt elneveztem: „Akinek Válaszolni Kell".
   Aliz nagynéni húsz percen keresztül alkudozott az eladóval, leginkább csak a formaság kedvéért. A férfi egy pöttöm kis egyiptomi volt, karamellszín bőrrel és olyan kenetteljes hozzáállással, amelyet egy valóban fösvény szív meghazudtolt volna. Hozzávetőleg három és fél fontot adtunk a szfinxért.
   Fekete fából készült, amely fénylőn ragyogott porruhája alatt. Pillantása, akár a nagy mészkőteremtményé, Aliz nagynénié és az enyém, teste egy oroszlán teste volt, feje egy fáraóé, az a szfinxtípus, amelyet Hérodotosz a „férfi-szfinxnek" nevezett. Ennek ellenére én tudtam, hogy nő volt. Kényelmesen belesimult a tenyerembe, de nem szenvedhette a meghitt cirógatást, mint néhány olyan megszelídített lény, mint apró porcelánfiguráim egyike. Számára annak volt jelentősége, hogy kivételes módon bánjanak vele, akár egy királynővel, minthogy az is volt, s ezért is nem hagytam az eladót, hogy csak úgy egyszerűen becsomagolja őt. Ehelyett inkább levettem kék selyempántlikámat, és amolyan királyi fészket készítettem számára, s ő el is jött a mi hotelünkbe, ama tisztelettel övezve, amely kijárt neki, és aztán haza, Ealingbe. Ott aztán ő alakította ki megszokott helyét: palotát, pusztán a jelenlétével.
   Azután, természetesen, már nem tudtam megállni, hogy ne vegyek meg akár csak egyet is azokból a kicsiny, turistáknak készült figurákból. Habár ezek soha nem lehetnek méltó társai. S így kezdődött el vonzalmam kibontakoztatása, természetes megszállottságom kifinomodása.
   A gyűjtemény, mint azt ön is tudja - hiszen nyilván alaposan felkészült, amint az tapasztalt férfihoz illik -, most már több mint ötszáz darabot számlál, és karnaki kosfejű szfinxek figuráit éppúgy magába foglal, mint számos olyan drágakövet Perzsiából, amelyekbe hatalmas erejű asszír szárnyas bikákat faragtak. Akad számos fémből megmunkált darab is, de elefántcsontjaim a világhírűek. Gyanítom, ők azok, amelyek miatt most itt van.
   Mielőtt meghalt, Aliz nagynéném küldött nekem egy utolsó szfinxet Görögországból. Kőből faragottat: egy szfinxet női fővel és mellkassal. A mellek köve pöttyös, mintha be lenne hintve szeplőkkel. Teste inkább kutyaszerű, semmint oroszlánra hajazó, és olyan madárszárnyai vannak, amelyeket finoman a kőbe véstek. Farka kígyóé, és ez - fájdalom - nem annyira kidolgozott, mint a szárnyak. Ám királynő a maga nemében. A mellett a szfinx mellett, amelyet Aliz nagynénivel tett első utazásom alkalmával szereztem, ő a kedvencem. Az ő neve: „Aki Meglovagolja a Szelet".
   Nem neveztem el minden szfinxemet, még azokat sem, amelyeket gyerekkoromban szereztem. Neveket különleges kedvenceimnek adok, amelyek azok, akik önmagukat nevezik el.
   Ne gondolja, hogy én azt hiszem, ezek a figurák - legyenek bár fából, viaszból, fémből, porcelánból, elefántcsontból vagy kőből - hangosan beszélnek hozzám. Egyáltalán nem. Ha ezt hinném, őrültnek kéne lennem. Nem vagyok őrült. Megszállott vagyok. Egy világ a különbség, úgy különbözik egyik a másiktól, mint egy Egyiptomból való szfinx egy Görögországból valótól.
   Alkalomadtán megkértek, hogy kölcsönözzek a gyűjteményemből egyik, vagy másik múzeumnak. Mindig visszautasítottam. Ön természetesen azt fogja feltételezni, hogy azért, mert attól tartok, a múzeumok biztonsága kívánnivalót hagy maga után. Szó sincs róla. Úrnőim képesek gondoskodni magukról. Ám nem akarom, hogy ostoba turisták mutogassanak rájuk, és rajtuk vihogjanak. Ez a megbecsülés kijár nekik. Ahogy az ősöknek kijárt.
   Egy csomó cikk írt a gyűjteményemről, gyakran még mulattattak is egy kicsit, ahogy kifigurázták az excentrikus angol nőt, aki amatőr szinten ősi furcsaságokkal és játékokkal foglalatoskodik. Az amerikai The New Yorker magazin is írt rólam néhány éve. Azt hitték, vicces. Nem volt az. A kísérőfotók ezekben a cikkekben gyakran hangsúlyozták a hajviseletemet olykor elszabadult, rakoncátlan tincseivel vagy a csillanást a szememben, azzal a pillanatnyi őrültséggel, amelyet az olvasószemüvegem csillanása okozott. De nem igazán érdekelt. A szfinxeknek jár ki a tisztelet, nem nekem. Én csupán a házfelügyelő vagyok, a hölgy, aki kiszolgál. Én kiszolgálok.
   Emellett, valahányszor egy cikk megjelent, egy csomó levelet kaptam más szfinxrajongóktól, én pedig óvatos meghívókat küldtem nekik: látogassák meg úrnőimet! Habár minden alkalommal csupán kevésre érkezett visszajelzés.
   De elkalandoztam. Önt nem én érdeklem. Önt az úrnőim érdeklik. Meg a látogatóik. A szfinxek énekéről kezdtem el mesélni önnek. Az első alkalom, hogy egy ilyen éneket hallottam, olyan nap volt, mint ez. Késő nyári, a legmelegebb, amelyről az újságok írtak 1629 óta. Vagy 1756 óta. Attól függ, melyik újságnak hisz. Én a The Guardiannek, természetesen. Ám ez a ház Edward korabeli, kőből építették, így aztán elég hűvös volt. A függönyöket félrehúzva tartom nappal, az ablakokat nyitva éjszaka. Ez illik hozzám, aki oly sok évet töltöttem utazással sivatagok tűző napja alatt.
   A látogatóm azon a napon egy fiatal amerikai volt, egy hívatlan vendég, foglalkozására nézve antik műkincskereskedő. Elég jól ismert, legalábbis ő ezt állította. Márpedig az amerikaiak eléggé önreklámozók, nemde?
   Bajuszát a legutolsó divat szerint viselte, s az körülfogta vékony ajkainak szélét, mint egy pár zárójel egy egyenlőségjelet. Öltözete egy újgazdag magabiztosságát tükrözte, különösen leomló kendője, amely lezseren nyaka köré volt kötve. Úgy látszott, nem tudja, mit kezdjen a kezeivel, csak lengtek és kalimpáltak, miközben beszélt. S beszélt szakadatlan. Amellett túlontúl kapzsi volt. Nem azért töltöttem több mint fél évszázadot a Közép-Kelet piacain alkudozva, hogy ne ismerjem fel azokat a csillogó szemeket.
   - Tudja - mondta folyton közelebb állva hozzám, mint én álltam volna hozzá -, hogy a mohamedánok úgy elrútították Gíza arcát, hogy a fáraót, akit ábrázol, nem lehet bizonyossággal azonosítani?
   Hátrébb léptem tőle, és úgy válaszoltam. - Tudom, hogy az útikönyvek ezt mondják.
   A hűvös hangnem visszarettentette, hogy újra csökkentse a távolságot kettőnk között.
   - Ők afféle filiszteusok voltak - mondta mosolyogva, túlságosan sok fogát villantva meg. A kezei vadul csapkodtak.
   - Tévedés - mondtam, de ő nem figyelt rám. Helyette inkább hátat fordított nekem, figyelmét teljes mértékben „Akinek Válaszolni Kell"-re összpontosítva. Hirtelen olyan figyelmesség volt a tartásában, amelyet felismertem.
   - Adok érte ötezret.
   Nem mondta, hogy font vagy dollár, de természetesen nem számított. Ő nem volt eladó. Ha ő akarta volna, odaadtam volna neki ingyen. Ámde ő nem találta emezt sem szórakoztatónak, sem kedvesnek.
   - Egy nőért - jelentettem ki.
   Öntelten hahotázott, azt képzelve, tréfáltam, de én sosem tréfálok. S akkor otthonosan tarkójára tette a kezét. Ez hiba volt.
   - Tűnjön el - szólaltam meg inkább figyelmeztetően, mintsem parancsolva. Ám ő nem értette.
   - Hat és fél - mondta még mindig rá meredve.
   - Ő nem eladó.
   - Minden eladó - mondta. - Önnek csak a megfelelő árat kell megneveznie.
   - Az ő ára - szóltam hirtelen biztonsággal - az, ami mindig is volt. A válasz a talányára.
   Megpördült, és rám szegezte a tekintetét, az a bizonyos mosoly rögzült az arcán.
   - Mit ért pontosan ez alatt?
   - Pontosan azt, amit mondtam. Válaszolja meg a találós kérdést, és máris a magáénak tudhatja.
   Feje hátrabillent, és teljes erőből felnevetett. Mint amolyan kényes embernek, szokatlanul nagy ádámcsutkája volt. Hogy ne mondjam, provokált egy harapást. Aztán abbahagyta a nevetést, és újra rám pillantott.
   - Ez elég szakállas. A válasz: a Férfi.
   Mosolyogtam rá cseppnyi humor nélkül. - Rossz válasz - mondtam. - Ő sem szereti jobban a férfiakat, mint én.
   Megfordultam a sarkamon, és kisétáltam a szobából kinyitva az ajtót magam mögött.
   - Tíz… - szólt utánam, de ajánlatának maradékát félúton elmetszhették. Volt még egy furcsa, gurgulázó hang, aztán hosszú csönd.
   S akkor a szfinx elkezdte szólamát: hangja valahol a morgás és az operabasszus között. Olyan sötét ritmusban énekelt, amely számomra túl összetett volt ahhoz, hogy kisilabizáljam, pedig tíz évig zongoráztam. Lüktető hangjegyek és szavak sorozata volt, amelyeket nem tudtam - egyiptomi ismereteim dacára sem - azonosítani, de úgy hallatszott, mintha győzelmi ének lenne.
   Visszasiettem a szobába, miután egy pillanatig problémám adódott a zárral. Az amerikai gentleman már eltávozott.
   S méghozzá hogyan!
   Felkaptam a fémzipzárat, amelyet a padlón találtam számos gombbal és cipőfűző-karikával együtt. Belegyűrtem őket a The Guardian sportrovataiba. Sosem olvasok sportról. Aztán kidobtam a szemeteskukába. Amit az amerikai gentleman elfelejtett nagy sietségében, csakhogy magáénak tudhassa őt, az, hogy „Akinek Válaszolni Kell" egyiptomi szfinx, nem görög. Soha nem várt arra, hogy meghallja a kérdését.
   Azóta épp egy tucatnyi gentleman látogatott meg, akik elkövették ugyanezt a hibát.
   Ámde feltételezem, hogy ön egy kicsit kevésbé lesz figyelmetlen, Felügyelő. Bízvást remélem. Ön nagyon kedves volt eddig egy idős hölgyhöz, aki csak szolga lehet; de éppen mert szolga, némi tisztelet illeti meg.
   S még valami, figyelmeztetem önt: én sosem sírtam az amerikai után. Vagy a tucatnyi másik gentleman után, akik kiprovokálták a szfinx énekét. S ha ön nem tudja megválaszolni az úrnőm találós kérdését, ön után sem fogok sírni.

Varga Illés fordítása