Ray Bradbury

Jég és láng

I.

Az éjszaka folyamán megszületett Sim. Nyüszítve feküdt a barlang hideg kövén. Vére percenként ezres lüktetéssel száguldott át rajta. Azonnal növekedni kezdett.

Anyja remegő kézzel tömte szájába az ételt. Az életnek nevezett lidércnyomás megkezdődött. Születése után szeme azonnal hatalmasra tágult, s aztán, félig sem értve az okát, visszatükrözte a vakító, nem szűnő iszonyatot. Fuldokolva nyelte az ételt, és jajgatva sírt. Vakon nézett szét maga körül.

Sűrű köd vette körül. A köd lassan tisztulni kezdett. Kibontakoztak a barlang körvonalai. S egy vad, rettenetes, eszelős ember tűnt elő a homályból. Arcán a közelgő halál. Öreg, szél hervasztotta arc, amelyet agyonaszalt a hőség. A férfi a barlang legtávolabbi sarkában kuporgott, elfehérült szemét az egyik oldalra fordította a távolban trombitáló szelet figyelve, amely a bolygó fagyos éjszakájában tombolt.

Sim anyja meg-megremegve figyelte a férfit, miközben gyümölccsel, füvekkel és jég-cuclival etette Simet, amelyet a barlang lejáratáról tört le. Ahogy a fia evett, ürített, majd megint evett, egyre nagyobbra nőtt.

Az ember a barlang sarkában az apja! A férfinak csak a szeme élt az arcában. Otromba kőkést tartott a kezében, állkapcsa érzéketlenül megereszkedett.

Aztán ahogy Sim látóköre tágult, öregeket látott egy alagútban az ő lakrészük mögött. Ahogy rájuk nézett, haldokolni kezdtek.

Agóniájuk betöltötte a barlangot. Úgy olvadtak szét, mint a viaszbábok, arcuk beesett, a hús élés csontjaikra feszült, foguk előreesett. Az egyik pillanatban az arcuk még élt, érett, sima, vibráló arcok voltak. A következő percben a hús leaszalódott, leperzselődött róluk.

Sim kapálózni kezdett az anyja szorításában. Az asszony erősen tartotta.

- Ssssh, ssssh - csitította halkan, komolyan, és félve figyelte, vajon ez hogyan hat a férjére.

Meztelen lábak halk, sebes nesze - Sim apja keresztülvágtatott a barlangon. Az anya felsikoltott. Sim érezte, hogy kitépik az anyja kezéből. A kövekre zuhant, gurult, és sikoltozott tele tüdőből, a friss, nedves tüdőből.

Apja pókhálós arca hajolt fölé, a levegőben kés lebegett. A születése előtti lidérces álomra emlékeztetett, amit oly sokszor látott, míg az anyja hasában volt. A következő vakító, lehetetlen pillanatokban kérdések villództak át az agyán. A kés magasan fölötte lebegett, készen arra, hogy elpusztítsa. De Sim kicsi, friss fején átzúdult minden - az élet ebben a barlangban, a haldokló emberek a pusztulás és az őrület. Hogyan érthette meg mindezt? Egy újszülött? Hogyan lenne képes egy újszülött gondolkodni, megérteni, értelmezni? Nem, ez nem lehet! És mégis ez történt! Vele történt mindez. Egy órája él. És a következő pillanatban talán már halott!

Anyja rávetette magát az apára a hátára csimpaszkodott, és kivette a kezéből a fegyvert. Sim elkapta a két viaskodó elme érzelmeinek félelmetes utórezgését.

- Hagyjál, hadd öljem meg! - ordította az apja, s hangosan, zokogva zihált. - Minek éljen?

- Nem, nem! - sikoltotta az anyja, és teste, bármilyen öreg és törékeny volt is, ráakaszkodott az apa hatalmas testére, és kitépte a kezéből a fegyvert. - Élnie kell! Lehet, hogy van a számára jövő! Talán ő már tovább fog élni, mint mi, fiatalon!

Az apa egy kőbölcsőbe zuhant. Ahogy ott feküdt csillogó szemekkel bámulva, Sim még egy alakot pillantott meg a bölcső belsejében. Egy leánygyermek, aki csendben evett, finom kis kezével tömte magába az ételt. A nővére.

Anyja kirántotta a tőrt a férje kezéből, zokogva állt fel, és kiseperte a szemébe hullott merev, ősz hajcsomót. Szája reszketett és rángatózott.

- Megöllek! - kiáltotta a férjére meredve. - Hagyd békén a gyerekeimet!

Az öregember köpött egyet. Fáradtan, keserűen és üres tekintettel bámulta a kicsi lányt a kőbölcsőben.

- Az életének egynyolcada már eltelt. És nem is tud róla. Mi értelme ennek?

Ahogy Sim figyelt, mintha a tulajdon anyja is eltorzult volna, és elkínzott, füstszerű formát öltött. A sovány, csontos arc ráncok labirintusává változat. A kín annyira rázkódtatta, hogy le kellett ülnie a férje mellé. Megborzongott, a kést összeaszott melléhez szorította. Ő is, akár az öregek az alagútban, öregedett, haldoklott.

Sim megállás nélkül sivalkodott. Amerre nézett, iszony húzódott végig. Elméjét ekkor egy másik dolog érintette meg. Ösztönösen a kőbölcső felé pillantott. Dark, a nővére viszonozta a pillantását. Elméjük gyengéden érintkezett, mint a cirógató ujjak. A fiú megnyugodott. Kezdett tanulni.

Az apa sóhajtott, szemhéja a zöld szempárra csukódott.

- Etesd a gyereket! - szólalt meg kimerülten. - Siess! Nemsokára hajnalodik, és ez életünk utolsó napja, asszony. Etesd! Nőnie kell.

Sim elcsendesedett, és az iszonyat képei kezdtek felé lebegni.

Bolygójuk szomszédos volt a Nappal. Az éjszakák sütöttek a hidegtől, a nappalok égettek, mint megannyi lángcsóva. Hihetetlenül, erőszakos világ volt ez. Az emberek a sziklák belsejében éltek, hogy kibírják az elviselhetetlen fagyott és a nappalok lángolását. Csak hajnalonként és napnyugtakor vált a levegő kibírhatóvá, virág-növelővé, s ilyenkor a barlangok népe kihordta a gyermekeit a köves, sivár, völgybe. Hajnalban a jég folyókká és patakokká válva kezdett csörgedezni, napnyugtakor a nappali tűz kihunyt, lehűlt. Ezekben az elviselhető hőmérsékletű szünetekben éltek, futkostak, játszottak, szerettek az emberek megszabadulva a barlangoktól, ilyenkor a bolygó egész élővilága feléledt, kicsattant az élettől. A növények egy szempillantás alatt növekedésnek indultak, madarak süvítettek át az égen, mint a kilőtt sörét a vadászpuskából. A kisebb négylábúak eszeveszetten futkároztak fel-alá a sziklákon, minden élőlény megpróbálta kihasználni a rövidke haladékot.

Ez egy elviselhetetlen bolygó volt. Sim már pár órával születése után megértette ezt. A faji emlékezet bomlott ki benne. Egész életét a barlangban fogja leélni, naponta két órát tölthet kint. Itt ezekben a kőbe vájt levegőcsatornákban kell majd beszélnie. Beszélnie szakadatlanul a népéhez, egy percet sem vesztegetve alvással, és gondolkodnia, gondolkodnia kell, míg a sötétségben fekszik és álmodozik, de nem alszik.

És éppen nyolc napig fog élni.

A gondolat kegyetlensége! Nyolc nap! Nyolc rövid nap. Ez hihetetlennek tűnt, lehetetlennek, de mégis tény. Már az anyja hasában valami vad, különös, távoli hang, a közös faji tudat elmondta neki, hogy kiformálódása növekedése és kilökődése gyors lesz.

A születés olyan gyorsan zajlott le, mint egy késszúrás. A gyerekkornak egy szemvillanás alatt vége. A serdülés mint egy villámcsapás. A felnőttkor egy álom, az érett férfikor legenda, az öregség feltartóztathatatlanul gyors valóság a villámgyors halál elkerülhetetlen.

Mostantól fogva nyolc nap - és itt fog állni félig vakon, fonnyadva, haldokolva, mint most az apja, tehetetlenül bámulva feleségét és gyermekét.

Ez a nap a teljes életének egynyolcadát tette ki! Minden pillanatát ki kell élveznie. Tudást kell nyernie szülei gondolataiból.

Mert pár órán belül halottak leszek

Mindez olyan elmondhatatlan kegyetlenség volt. Ennyi lenne az élet? Születése előtt nem arról álmodott, hogy sokáig fog élni, de nem ezekben a pokoli kősivatagokban, hanem zöld lombok alatt, enyhe éghajlaton? De igen! És ha ezt álmodta, lennie kell valami igazságnak benne. Hogyan kereshetne és találhatna hosszú életet? És hol? Hogyan tölthetne ilyen csüggesztő és hatalmas élethivatást nyolc rövid, szertefoszló nap alatt?

Hogyan került népe ebbe a helyzetbe?

Mintegy gombnyomásra, kép jelent még a szeme előtt. Fémburkok lőnek keresztül az űrön egy távoli, zöld világ felől, hosszú lángnyelvekkel küszködnek, majd becsapódnak erre a kietlen bolygóra. Az összetört hajótestekből férfiak és nők buknak ki.

Mikor? Régen. Tízezer nappal ezelőtt. A szerencsétlenség áldozatai a sziklák mélyén rejtőztek a Nap elől. Tűz, jég és ár mosta el a hatalmas fémburkok roncsait. A túlélők úgy alakultak, kalapálódtak, mint a vas az üllőn. A napsugárzás átitatta őket. Érverésük felgyorsult kétszázra, ötszázra, ezerre percenként. Bőrük megvastagodott, vérük összetétele megváltozott. Az öregkor rohanva jött el. A barlangok mélyén gyermekek születtek. A folyamat egyre gyorsabbá és gyorsabbá vált. Mint minden élőlény ezen a vad bolygón, a szerencsétlenséget túlélő férfiak és nők is leélték életüket, és meghaltak egy hét leforgása alatt, s gyermekeik ugyanúgy.

Ez hát az élet, gondolta Sim. Nem szavakkal formálódott ez meg az elméjében, mert szavakat még nem ismert, csak képeket látott, az ősi emlékezet, tudat, telepátia révén, amely képes volt áthatolni húson, sziklán, fémen. Valamikor valaki kifejlesztette a telepátiát és a faji tudatot. Ez volt az egyetlen jó, az egyedüli remény ebben az iszonyatban. Én vagyok tehát az ötezredik a hiába szült fiak hosszú sorában, gondolta Sim. Mit tehetnék, hagy megmeneküljek a nyolc nap múlva lecsapó haláltól? Van egyáltalán menekvés?

Szeme tágra nyílt, és egy másik látomás jelent meg előtte.

Emögött a völgy mögött, egy alacsony hegyen egy tökéletesen működő, ép fémburok hevert. Egy hajó, amelyet nem vitt el a lavina, nem evett meg a rozsda. Egy elhagyatott, ép, érintetlen hajó. Az egyetlen, amely a szerencsétlenség után egyben, használható állapotban maradt. De olyan messze volt! Nem élt benne senki, aki segítsen. Ez a hajó ott a távoli hegyen jelentette az ő sorsát. A menekülés egyetlen reményét.

Elméje megfeszült.

Ennek a sziklának a mélyén, magányosságuk börtönében egy maroknyi tudós dolgozott. Ezekhez az emberekhez kell majd mennie, amikor már elég nagy és okos lesz. Ők is a menekülésről a hosszú életről, a zöld völgyekről és az enyhe éghajlatról ábrándoztak. Ők is vágyódva bámultak a magas hegyen fekvő távoli hajó felé, amelynek fémjét nem ette még meg a rozsda és az idő.

A szikla felmorajlott.

Sim apja felemelte lepusztult, élettelen arcát.

- Közeleg a hajnal - szólt.

 

II.

A reggel kinyújtóztatta hatalmas gránitszirt-izmait. Eljött a Lavina ideje.

Az alagutakban zuhanó meztelen lábak zaja visszhangzott. Felnőtt, gyerek mohó, éhes szemmel nyomult ki a hajnalba. A messzeségből Sim sziklarobajlást hallott egy sikolyt, majd csend következett ismét. Lavinák zúdultak a völgyre. Kövek, amelyek évmilliók óta várták az alkalmas időt, kiengedték tömegüket, és megkezdték utazásukat mint hatalmas, magányos sziklák, hogy ezernyi szilánkra törve súrlódás hevítette darabjaik a völgy aljára robbanjanak.

Minden reggel legalább egyvalakit maga alá temetett az áradat.

A sziklák népe játszott a lavinával. Ez is változatosságot hozott amúgy is veszélyes, rövidke életükbe.

Sim érezte, hogy apja durván megragadja. Egy alagútban vitték előre vagy ezer yardot, ahol már megjelent a napvilág. Apja szemében az őrület fénye égett. Sim moccanni se tudott. Megsejtette, mi fog történni. Apja mögött az anyja sietett, magával hurcolva nővérét, Darkot.

- Várj! - kiáltotta a férjének.

Sim érezte, hogy apja figyelve lekuporodik.

A szirt teteje megrázkódott, morajlás hallatszott.

- Most! - üvöltötte apja, és kiugrott.

Egy kőzuhatag egyenesen feléjük tartott!

Sim gyorsítva észlelte a lezúduló falakat, a port, a zűrzavart. Anyja sikolyát. Minden remegett, rázkódott.

Egy utolsó lépéssel Sim apja kiugrott a napvilágra. A lavina mögöttük dübörgött. A barlang száját, ahol anyja állt félrehúzódva Darkkal, eltömítette a törmelék és két mázsás szikla.

A lavina viharos mennydörgése homokszivárgássá csitult. Sim apjából kitört a nevetés.

- Megcsináltam! Az istenek nevére mondom, megcsináltam és túléltem! - Megvető pillantást vetett a szirtre és kiköpött.

Az anya és Dark keresztülvergődtek a törmeléken. Az asszony átkozódva esett a férjének.

- Te megveszekedett bolond! Megölhetted volna Simet!

- Még mindig megtehetem - hangzott a válasz.

Sim nem figyelt. Megbűvölten nézte egy másik lavina maradványait a szomszédos alagút bejáratánál. A kőhalom alól vér szivárgott, átáztatta a talajt. Más nem látszott. Valaki más rajtavesztett a játékon.

Dark előreszaladt karcsú, ruganyos lábain, mezítelenül és magabiztosan.

A völgy levegője olyan volt, mint a hegyek tisztára szűrt borra. Az ég csökönyös kékje már nem hasonlított megperzselt, sápadt nappali atmoszférához, sem az éjszaka felhorzsolt, megdagadt bíborvöröséhez, amelyet a betegesen ragyogó csillagok tettek riasztóvá.

A völgyük változó, szélsőséges hőmérsékletek összecsapásának és visszavonulásának volt a színhelye. Most csendesen és hűvösen terült, s élővilága a felszínre özönlött.

Nevetés! Messziről hallatszott. Miért nevetnek? Hogyan van ezeknek az embereknek idejük nevetni? Talán később majd ezt is megérti, vélte Sim.

A völgy varázsütésre kivirult - élénk színű növények nyíltak a legváratlanabb helyeken is, ahogy kiolvadtak a lezúduló hajnalban. Mindenfelé virágok, amerre a szem ellát sápadt zöld sziklák jelentek meg az összezúzott sziklákon. Másodpercekkel később érett gyümölcsök gömbjei csavarodtak a szárak hegyén. Az apja az anyának nyújtotta Simet, és learatta a múlékony, gyorsan elillanó termést s a bíborszínű, kék és sárga gyümölcsöket a derekán függő szőrmezsákba tömte. Az anya nedvességet préselt a frissen kibújt fűszálakból, és Sim nyelvére csöpögtette.

A fiú érzékei pattanásig feszültek. Szomjasan raktározta el a tudást. Megértette a szerelmet, a házasságot, a szokásokat, a haragot, a szánalmat, a dühöt, az önzést, az árnyalatokat és a finomságokat, valamint a látszatot és a valóságot. Az egyik dolog sugallta a másikat. A zöld növényvilág látványa úgy kavargott az agyában, akár egy pörgettyű, és próbált megnyugvást találni egy olyan világban, ahol nincs idő a magyarázatokra, s ezért az elme magától kutat és értelmez. Az étel gyengéd terhe tudatosította benne a szervezet működését, a mozgást, az energiát. Akár a madár, mely alig töri át a tojás burkát, máris kifejlett, ő is teljes, egész, mindentudó lénynek számított. A faj öröksége és a telepátia, amely minden elmét táplált, mindent elvégzett helyette. A fiú növekedett, és képessége izgatottsággal töltötte el.

Az apa, az anya és a két gyerek a völgyben sétált, belélegezték az illatokat, nézték a madarakat, amint faltól falig ugrándoznak, mint a leomló kavicsok. Az apa hirtelen valami furcsát mondott:

- Emlékszel?

Mire kell emlékeznie? Sim elzsongulva feküdt. Mi értelme van az emlékezésnek, amikor összesen hét napa éltek!

A férj és a feleség egymásra néztek.

- Még csak három napja lenne? - kérdezte az asszony, teste remegett, s szemét lehunyta, hogy jobban tudjon gondolkodni. - Nem tudom elhinni. Ez olyan kegyetlenség. - Zokogásban tört ki, aztán kezét végighúzta az arcán, és kiszáradt ajkába harapott. Szürke hajába belekapott a szél. - Most rajtam a sor, én sírok. Egy órával ezelőtt te sírtál!

- Egy óra, az egy fél élet.

- Gyere! - Karon fogta a férjét. - Nézzünk meg mindent jól, mert ez az utolsó alkalom.

- A Nap perceken belül fenn lesz - jegyezte meg az öregember. - Indulnunk kell vissza.

- Csak még egy percet - könyörgött az asszony.

- Utolér minket a Nap!

- Hadd érjen!

- Nem tudod, mit beszélsz!

- Nem tudok én már semmit! - kiáltotta az asszony sírva.

A Nap gyorsan emelkedett. A völgy zöldje elégett. A szirtekről perzselő szél fújt. A távolban, ahol a Nap nyílvesszői a szikla oromzatát bombázták, a hatalmas kőzet megrázta tartalmát, azok a kőgörgetegek, amelyek még tartották magukat, most meglazultak, és lehullottak, mint egy lepel.

- Dark! - kiáltotta az apa. A lányka a völgy meleg padlóján ugrándozott, és visszakiáltott, haja fekete zászlóként lebegett mögötte. Keze tele volt zöld gyümölccsel, amikor utolérte őket.

A Nap lángba borította a látóhatár peremét; a levegő veszedelmesen megrázkódott és felsüvített.

A barlangok népe ordítozva menekült, felszedegették elcsászkáló gyerekeiket, és hatalmas fürt gyümölcsöket meg füvet cipeltek magukkal a menedékükbe. A völgy percek alatt kiürült. Egyetlen kicsi gyerek maradt csak le, akiről elfelejtkeztek. Messze tőlük botladozott a síkságon, de nem volt még elég erős, így csupán a völgy felénél járt, amikor a mindent beborító hő kezdett lecsöpögni a sziklákról.

A virágok egy pillanat alatt szénné égtek, a fűszálak úgy zsugorodtak össze, mint megannyi megperzselt kígyó. Virágmagok kavarogtak és hullottak le egy hirtelen szélroham kohójában messzi vízmosásokban és hasadékokban telepedve meg, készen arra, hogy napnyugtakor kivirítsanak, magot hozzanak, majd elpusztuljanak.

Sim apja nézte, hogyan botorkál a gyerek, egyedül az elhagyatott völgyben. Ő, a felesége, és a gyerekek biztonságban voltak az alagútjuk szájában.

- Nem fogja elérni - szólalt meg. - Ne is nézd, asszony! Nem jó ilyesmit nézni.

Mindenki elfordult. Sim kivételével, akinek a szeme távoli fém csillanását kapta el. Szíve kalapált, szeme elhomályosult. A távolban, egy alacsony hegy tetején az egyik ilyen űrből való fémburok verte vissza szemet kápráztatva a fényt! A fém űrhajó, amely épen, sértetlenül feküdt a hegyen! Ott van az ő jövője! Ott van az, ő reménysége, túlélésbe vetett hite! Oda fog majd menni pár nap múlva, amikor - elgondolni is különös - felnőtt férfi lesz már!

A nap olvadt lávaként zúdult a völgyre.

A kisgyerek sikoltozni kezdett; a nap égett; a sikoltozás abbamaradt.

Sim anyja kínlódva a hirtelen rátörő öregségtől levánszorgott az alagútba meg-megállva, majd letört két jégcsapot amely még megmaradt az éjszakából. Az egyiket férjének adta, a másikat megtartotta.

- Még utoljára iszunk egymásra. Rád, a gyerekekre!

- Rád - biccentett az asszony felé a férfi. - A gyerekekre. - Felemelték a jégcsapokat. A meleg megolvasztotta a jeget szomjas ajkukon.

 

III.

Egész nap izzón tombolt a napsütés a völgyben. Sim nem látta, de szülei agyában az élénk képsorok elegendő bizonyítékkal szolgáltak a nappali tűz természetére vonatkozóan. A fény higanyként szaladt szét, sisteregve és megpörkölve a barlangokat, beléjük piszkált, de mélyen lehatolni nem tudott. Megvilágította a barlangokat, és kellemesen felmelegítették a szirt üregeit.

Sim azért viaskodott, hogy fiatalon tartsa a szüleit. De hiába küzdött elméje és képzelete, szeme láttára váltak összeaszott múmiákká. Apja mintha úszva lebegett volna át az öregség egyik stádiumából a másikba. Hamarosan velem is ez fog történni, gondolta Sim elborzadva.

Sim kezdte megszokni és kitapasztalni a testét. Érzékelte, hogyan emészt és ürít a szervezete. Megállás nélkül etették. Kezdett szavakat rendelni a képekhez és a jelenségekhez. Ilyen szó volt a szeretet. Nem elvontan értelmezte ő, hanem mint egy folyamatot - valaki lehelete, a hajnali levegő illata, egy szívdobbanás, az őt takaró kar hajlata, anyja fölé hajló arcának kifejezése. Látta mindezt, s aztán kutatni kezdett a fölötte lebegő arc mögött, s anyja agyában egy szót talált, amely arra várt, hogy kiejtsék. Hangszálai készen álltak a beszédre. Az élet egyre taszította előre, rohanva vele a feledés felé.

Érzékelte, hogyan nőnek a körmei, hogyan illeszkednek egymás mellé a sejtjei, hogyan dúsul a haja, hogyan sokszorozódik meg csontjainak és inainak ereje, hogyan barázdálódik agyában a lágy, halvány viasz. Születéskor olyan tiszta volt az agya, mint egy jégtócsa, ártatlan, érintetlen; s egy pillanattal később már olyan lett, mintha egy elhajított kő találta volna el, összehasogatott, gondolatok és felfedezések ezernyi barázdájával megjelölt.

Nővére, Dark, ki-be szaladgált a többi üvegházi gyerekkel együtt, s folyton evett. Az anya reszketve hajolt Sim fölé, ő nem evett, nem volt étvágya, elhomályosult szemét lehunyta.

- Megy le a nap - szólalt meg végre az apa.

Véget ért a nap. Fakult a fény, elcsendesedett a szél.

Az anya felállt.

- Látni akarom még egyszer a kinti világot… csak még egyszer… - Vakon, reszketve bámult kifelé.

Az apa lehunyt szemmel, a fal felé fordulva feküdt.

- Nem tudok felkelni - suttogta gyenge hangon. - Képtelen vagyok.

- Dark! - hörögte az asszony. A kislány futva jött. - Fogd! - A gyerek kezébe adta Simet. - Vigyázz rá, maradj mellette, etesd! - Még utoljára megcirógatta Simet.

Dark egy szót se szólt, csak fogta Simet, nagy, zöld szeme nedvesen csillogott.

- Menj most! - mondta az anya. - Vidd ki a levegőre; lement a nap. Szedj gyümölcsöt, egyetek! Játsszatok!

Dark kiment, és nem nézett vissza. Sim kicsavarodott a karjában, hitetlenkedve nézett vissza nővére válla fölött. Felkiáltott, és valahogyan sikerült megformálnia léte első szavát:

- Miért?

Látta, hogy anyja megmerevedik.

- Megszólalt a gyerek!

- Igen - felelte az apa. - És azt is hallottad, hogy mit mondott?

- Hallottam - válaszolta halkan az asszony.

Az utolsó életjel, amit Sim a szüleitől látott, az volt, hogy anyja elgyengülten, meginogva, lassan átkúszott a padlón, hogy elcsendesedett férje mellé feküdjön. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Sim mozdulni látta.

 

IV.

Leszállt az éj, majd eltelt, és kezdődött a második nap.

Azok holtteste, akik az éjszaka haltak meg, felvitték egy kis domb tetejére, hogy eltemessék. A szertartás hosszúra nyúlt, lévén sok hulla.

Dark is részt vett szertartáson, kézen fogva vezette Simet, aki éppen egy órával hajnal előtt tanult meg járni.

A domb tetején Sim ismét megpillantotta a távoli fémtestet. De a többiek közül senki nem vetett rá egy pillantást sem, nem is beszéltek róla. Miért? Volt ennek valami oka? Lehet, hogy csak délibáb? Miért nem rohantak még oda? Miért nem imádták, mint egy istent? Miért nem próbáltak odajutni, és elrepülni vele az űrbe?

A temetési szertartás véget ért. A holttesteket a talajra helyezték, ahol a Nap majd perceken belül elhamvasztja őket.

A menet aztán futva igyekezett lefelé a dombról, hogy kihasználják még azt a maradék pár percet, szaladgáljanak, játszadozzanak, nevessenek a balzsamos levegőben.

Dark és Sim úgy csiviteltek, mint a madarak, ahogy a sziklák között eszegettek, és megbeszélték, mit tudnak az életről. Sim életének a második napja volt ez, Darkénak a harmadik. Hajszolta őket most is, mint mindig az élet higanyszerű gyorsasága.

Az életnek újabb szelete tárult fel Sim előtt.

Ötven fiatal férfi jött le futva a hegyről, kezükben éles köveket, késeket tartottak. Ordítozva szaladtak el egy távolban feketéllő, alacsony sziklalánc felé.

- Háború!

A gondolat megállapodott Sim agyában. Megrázta, és szíven ütötte. Ezek a férfiak harcolni, ölni mentek azokhoz az alacsony fekete sziklákhoz, ahol más emberek éltek.

De miért? Hát nem elég rövid háború és gyilkolás nélkül is az élet?

A távolból csatazaj hallatszott; és Sim hidegséget érzett a gyomrában.

- Miért, Dark, miért?

Dark nem tudta. Talán holnap majd megértik. Most az a legfontosabb dolguk, hogy egyenek és életben maradjanak. A figyelő Dark egy gyíkocskára hasonlított, amely örökösen öltögeti rózsaszín nyelvét; mindig éhes.

Mindenfelé sápadt gyerekek szaladgáltak. Az egyik bogárszerű kisfiú futva jött le a sziklákról, félrelökte Simet, hogy elvegye tőle azt a különlegesen zamatos fürt piros bogyót amelyet Sim az egyik sziklakiszögelés alatt talált.

A gyerek gyorsan a szájába tömte a gyümölcsöt, mielőtt Sim visszanyerte volna az egyensúlyát. Sim bizonytalanul rávetette magát, és a két gyerek nevetségesen összegabalyodva, bukfencezve a földre zuhant, míg a sikoltozva odaszaladó Dark szét nem választotta őket.

Sim vérzett. Lényének egy része elkülönült, mint egy isten, és azt mondta: ennek nem lenne szabad megtörténnie.

A gyerekeknek nem szabad így viselkedniük: Ez rossz!

Dark megpofozta a kis betolakodót.

Takarodj! - kiáltotta. - Mi a neved, rossz fiú?

- Chion! - felelte nevetve a másik. - Chion, Chion, Chion!

Sim vadul rámeredt. Fuldoklott. Ez az ő ellensége? Már megértette a lavinákat, a hőséget, a hideget, az élet rövidségét. De mindez csupa élettelen dolog volt, az érzéketlen természet néma, szélsőséges megnyilvánulásai, amelyeket nem hajtott semmi, legfeljebb a sugárzás és a gravitáció. De itt és most, ennek a tücsök Chionnak a képében most gondolkozó ellenséggel találkozott!

Chion eliramodott, majd kissé távolabb megfordult, és csúfolódva kiáltotta vissza.

- Holnap már elég nagy leszek ahhoz, hogy megöljelek!

Azzal eltűnt egy szikla mögött.

Más gyerekek is szaladgáltak kacagva Sim körül. Ki a barát közülük és ki az ellenség? Hogyan alakulhatnak ki barátságok és ellenséges indulatok ilyen hihetetlenül rövid élet alatt? Hiszen minderre nincs idő, vagy mégis?

Dark, aki ismerte a gondolatait, félrevonta. Hevesen sugdolózott a fiú fülébe, míg élelem után kutattak.

- Ellenségesség olyan dolgok nyomán lesz, mint az ellopott étel; a dús fűajándékok szerzik a barátokat. Ellenséged támadhat a véleményed vagy a gondolataid miatt is. Öt másodperc alatt életre szóló ellenséget szereztél. Az élet olyan rövid, hogy az ellenséget is gyorsan kell beszerezni.

Felkacagott, olyan csúfondárosan, ami különösen hatott egy ilyen fiatal gyermektől, aki máris felnőtté vált, pedig még el sem jött az ideje.

- Harcolnod kell, hogy meg tudd védeni magad! Lesznek majd, akik babonából megpróbálnak megölni. Van egy nevetséges hiedelem, amely szerint aki öl, az megszerzi az áldozat életenergiáját, és egy nappal tovább élhet. Érted? Amíg ilyen hiedelmek léteznek, veszélyben forogsz.

De Sim nem figyelt. Egy csapat kicsi lány közül, akik holnap már magasabbak, csendesebbek lesznek, holnapután kialakulnak gömbölyű formáik, a rákövetkező napon pedig férjhez mennek, Simnek megakadt a szeme az egyiken, akinek ibolyakéken lángolt a haja.

Ahogy a lány elszaladt Sim mellett, gyengéden hozzáért, és a két test érintkezett. A lány szeme, amely fehér volt, akár két ezüstpénz, rávillant. A fiú akkor már tudta, hogy most barátra talált, szerelmesre és feleségre; arra az emberre, akivel egy hét múlva együtt fog feküdni a halotti máglyán, míg a napfény le nem vetkőzteti csontjaikról a húst.

Csak egy pillantás volt, de megállította őket a mozgásban egy percre.

- A neved? - kiáltotta a lány után.

- Lyte! - kiabált vissza nevetve a másik.

- Én Sim vagyok - felelte a fiú megzavarodva és felkavarva.

- Sim! - ismételte a lány, és már tova is suhant. - Megjegyzem!

Dark gyengéden oldalba bökte.

- Tessék, egyél! - mondta a szórakozott fiúnak. - Egyél, mert különben nem fogsz megnőni, hogy elvehesd őt.

Váratlanul Chion jelent meg a semmiből.

- Lyte! - kiáltotta csúfondárosan kajánul ugrándozva le-fel. - Lyte! Én is megjegyzem, ne félj, Lyte!

Dark magasan, nádszálkarcsún állt ott, és szomorúan rázta meg ébenfekete fürtjeit.

- Látom előre, mi vár rád, kicsi Sim. Nemsokára fegyverre lesz szükséged, hogy megküzdhess ezért a Lyte-ért. De most gyerünk… jön fel a Nap!

Visszafutottak a barlangokhoz.

 

V.

Életének egynegyede már eltelt! Vége a kisgyermekkornak. Most már fiatal fiú. Az éjszaka leszálltával vad esőzések sepertek végig a völgyön. Sim megfigyelte, hogy új folyó vágta keresztül magát a völgyön, amely a fémburok felé haladt tovább. Elraktározta a tudást későbbre. Minden éjjel új folyó keletkezett, új folyóágy vájódott a sziklákba.

- Mi van a völgyön túl? - kérdezte Sim.

- Senki nem járt a völgyön túl - magyarázta Dark. - Aki megpróbálta elérni a síkságot, az elpusztult a fagytól vagy a hőségtől. Csak azt a vidéket ismerjük amely egy félórányi futásnál nincs messzebb. Félóra oda, félóra vissza.

- Akkor hát soha senki nem érte még el a fémburkot.

Dark gúnyosan horkantott.

- A Tudósok próbálkoznak. Ostoba bolondok. Nem tudják, hogy teljesen fölösleges. Nincs értelme. Túl messze van.

A Tudósok. A szó felkavarta. Már csaknem elfelejtette a látomást, amelyet születése előtt és közvetlenül utána látott. Mohón szólalt meg:

- Hol vannak a Tudósok?

Dark elfordította a tekintetét.

- Akkor sem mondanám meg, ha tudnám. Megölnének a kísérleteikkel! Nem akarom, hogy közébük állj! Éld az életet, ne fecséreld hiábavalóan arra, hogy megpróbálsz eljutni ahhoz az átkozott fémizéhez!

- Akkor valaki mástól fogom megtudni, hol vannak! Senki sem fogja elmondani! Mindenki gyűlöli a Tudósokat. Magadtól kell megtalálnod őket. És akkor mi lesz? Talán megmentesz minket? Ments hát meg bennünket, kisfiú! - Dark arca komor volt, életének fele már eltelt.

- Nem tölthetjük azzal az életet, hogy csak ülünk, beszélgetünk és eszünk! - tiltakozott a fiú. - És semmi mást nem csinálunk! - Talpra ugrott.

- Menj csak, keresd meg őket! - felelté a lány csípősen.

- Ők majd segítenek felejteni! Igen, hát persze, - Kiköpött.

- Elfelejteni, hogy pár nap múlva vége az életednek!

 

Sim alagutakban futott kutatva. Olykor félig maga előtt látta, hol vannak a Tudósok. De aztán amikor a Tudósok barlangja felől kérdezősködött, a harag áradata özönlött felé mindenfelől, és elborította a zavar és sértettség. Hiszen a Tudósok bűne volt, hogy erre a rettenetes világra kerültek!

Sim meghátrált a rázúduló szitkok és átkok előtt.

Csendesen ült le egy közös helyiségben, ahol a gyerekek hallgatták az idősebbek beszédét. Eljött az oktatás ideje, a Beszédidő. Bárhogyan dühítette is a késedelem, és feszítette a türelmetlenség, hiszen az élet villámgyorsan siklott ki a kezéből, és a halál fekete meteorként közeledett, mégis tudta, hogy agyának szüksége van a tudásra. A mai éjszaka az iskola éjszakája. De nyugtalanul ült a helyén. Már csak öt nap az élet.

Chion Simmel szemben ült le, keskeny ajka erőszakos kifejezést kölcsönzött az arcának.

Lyte jelent meg kettőjük között. Az eltelt pár órában még légiesebbé, még magasabbá vált. A haja még fényesebben ragyogott. Mosolyogva ült le Sim mellé, Chionra ügyet se vetett. Chion erre megmerevedett, és abbahagyta az evést.

Pattogó hangok töltötték be a termet. Olyan gyorsan röppentek a szavak, mint ahogy a szívük is vert: ezer kétezer szó percenként. Sim tanult, az agya telt a tudással. Nem hunyta le a szemét, de olyasféle álomba süppedt, amelyeket magzatkorában látott; élénk, mégis álomszerű képek. A távolból tompán jutottak el hozzá a szavak, amelyek a tudás szövedékét rótták össze az agyában.

 

Zöld mezőket látott álmában, ahol nincsenek kövek, csak körös-körül, és könnyedén gördült a táj a hajnal felé, mégsem fagyott, nem érezte a könyörtelen hideget vagy a fővő sziklák, megperzselt kövek szagát. Nyugodtan sétált keresztül a zöld mezőn. A feje fölött fémburkok szálltak a mennybolton. A hőmérséklet állandó volt, egyenletes. A dolgok lassan történtek, nagyon lassan.

Madarak lebzseltek a gigantikus fák ágain, melyek száz, kétszáz, ötszáz év alatt nőttek ekkorára. Minden a helyén maradt, a madarak nem rebbentek fel idegesen, ha a Nap közeledett, s a fák sem zsugorodtak össze riadtan, amikor a napsugárzás végigömlött rajtuk.

Álmában az emberek sétáltak, csak ritkán futottak, szívük, egyenletesen bágyadt ritmusban vert nem pedig eszelősen ugrándozott. A fű megmaradt, nem lobbant fel fáklyaként. Az álombeli emberek mindig a holnapról és az életről beszélgettek, nem a holnapról és a halálról. Mindez olyan ismerősnek tűnt, hogy amikor Sim megérezte, hogy valaki megfogja a kezét, azt hitte, ez is az álom része.

Lyte keze feküdt az övében.

- Álmodozol? - kérdezte.

- Igen.

- így egyenlítődnek ki a dolgok. Elménk hogy kiegyenlítse a valóságot, ellensúlyozza életünk könyörtelenségét, visszamenekül a bensőnkbe, hogy találjon valami kellemeset.

A fiú újra és újra a kőpadlóra csapott.

- Ez nem tisztességes! Gyűlölöm ezt az egészet! Eszembe juttatják, hogy van jobb világ is, valami, amiben nekem nem lehet részem! Miért is nem lehetünk tudatlanok! Miért nem élhetünk és halhatunk meg anélkül, hogy tudnunk kellene: ez nem a normális élet! - A levegő hangosan zihálva tört elő félig összeszorított ajkai közül.

- Mindennek megvan a maga célja - felelte Lyte. - Ez a tudás ad nekünk célt, erőt, hogy terveket szőjünk, küszködjünk, próbáljunk kiutat találni.

A fiú szeme smaragdként izzott.

- Egy füves dombon sétáltam felfelé nagyon lassan - mondta.

- Azon a dombon, ahol én szaladtam egy órával ezelőtt? - kérdezte Lyte.

- Talán. Elég közel hozzá. Az álom jobb, mint a valóság. - Szeme összeszűkült. - Figyeltem az embereket, és senki nem evett.

- Nem is beszélt?

- Beszélni sem beszéltek. Mi pedig megállás nélkül eszünk és beszélünk. Azok az emberek az álmomban olykor egyszerűen csak elnyúltak, csukott szemmel és a kisujjukat se mozdították.

Ahogy Lyte az arcába bámult, szörnyűséges dolog történt. Sim látta maga előtt, hogyan feketedik meg, ráncosodik a lány arca, hogyan torzítja el tagjait a kor. A haja, mint a hó kavargott a füle mellett, szeme két elszíntelenedett pénzérme, amelyet fogva tart a szempillák szövedéke. Fogai eltűntek, ajka besüppedt, karcsú ujjai úgy csüngtek elsorvadt csuklóján, mint megannyi elszenesedett faág. Szépségét elemésztette, tönkretette az idő szinte a fiú szeme láttára, és amikor iszonyatában megragadta a kezeket, felkiáltott, mert látta, hogy a tulajdon keze is elsorvadt, és visszafojtotta a feltörő kiáltást.

- Sim, mi a baj?

A szavak ízétől kiszáradt a fiú szája.

- Még öt nap…

A Tudósok.

Sim felfigyelt. Ki szólt? A derengő világosságban egy magas férfi beszélt.

- A Tudósok miatt kerültünk erre a bolygóra, és mostanáig több ezer életet vesztegettek már el. Feleslegesen. Hiába. Eltűrjük őket, de többé nem áldozzuk rájuk az időnket. Ne felejtsétek, hogy csak egyszer éltek!

Hol vannak ezek a gyűlölt Tudósok? Most a Tanulás, a Beszédidő után Sim készen állt arra, hogy megkeresse őket. Most már legalább eleget tud, hogy megkezdje harcát a szabadságért, az űrhajóért!

- Sim hova mégy?

De a fiú már eltűnt. Szaladó lábainak visszhangja elhalt a csiszolt kőaknákban.

Úgy látszott, hogy Sim a fél éjszakát elvesztegette. Vakon tévelygett tucatnyi zsákutca közt. Sokszor megtámadták azok az őrültek, akik az életerejét akarták. Babonás küzdelmük sokáig visszhangzott a nyomában. Testét beborította a sok mohó karom nyoma.

Végre megtalálta, amit keresett.

Vagy féltucat ember gyűlt össze a kis bazaltüregben egy sziklatelér mélyén. Egy asztalon mindenféle tárgyak hevertek előttük, amelyek, bár Sim nem ismerte őket, barátságos, húrokat pendítettek meg benne.

A Tudósok csoportokban dolgoztak az öregek végezték a fontos feladatokat, a fiatalok tanultak, kérdéseket tettek fel, a lábuknál pedig három kisgyerek kuporgott. Egy folyamatot képviseltek. Minden nyolc napban egy teljesen új csapat látott munkához. Rettenetesen kevésre jutottak. Megöregedtek, elpusztultak éppen akkor, amikor életük kreatív szakasza kezdődött volna. Egy egyén az egész életéből legfeljebb húsz órán át volt munkaképes. Életük háromnegyedét tanulással töltötték, és az alkotóerő rövid közjátéka után jött a szenilitás az őrület, a halál.

Az emberek megfordultak, ahogy Sim belépett.

- Csak nem egy önkéntes jött hozzánk? - kérdezte a legidősebb.

- Nem hinném - felelte egy másik, fiatalabb. - Zavarjátok el innen! Biztosan ez is egy olyan háborúzó.

- Nem, ne! - tiltakozott az öregebbik, és meztelen lábain csoszogva Sim felé indult. - Gyere csak, gyere be, fiam. - Barátságos, nyugodt szeme volt, nem olyan, mint a fenti barlangok kapkodó lakóié. Szürke és csendes.

- Mit akarsz?

Sim habozott, fejét lehajtotta, mert nem állta a nyugodt, szelíd tekintetet.

- Élni akarok - suttogta.

Az öreg csendesen nevetett. Megérintette Sim vállát.

- Most születtél? Vagy beteg vagy? - kérdezte Simet, félig komolyan. - Miért nem mégy játszani? Miért nem készülődsz a szerelemre, a házasságra, a gyereknevelésre? Hát nem tudod, hogy holnap már csaknem felnőtt leszel? Tisztában vagy vele, hogyha nem vigyázol, elvesztegeted az egész életedet? - Szünetet tartott.

Sim minden kérdésnél felnézett, majd ismét lesütötte a szemét. Az asztal tetején heverő szerszámokra sandított.

- Hát nem jól tettem, hogy idejöttem? - kérdezte.

- De nem ám! - zúgta szigorúan az öreg. - Mindenesetre kész csoda, hogy itt vagy. Ezer napja nem jött már egy önkéntes se hozzánk! Magunknak kell felnevelnünk a tudósainkat, beltenyészetben! Számolj meg minket! Hatan vagyunk! Hat ember! Meg a gyerekek! Micsoda elsöprő többség! - Az öregember a földre köpött. - Önkéntesekért könyörgünk, és az emberek a hátukat fordítják felénk.

"Találjatok más bolondot!" "Nincs időnk!", kiáltják nekünk. És tudod, miért beszélnek így?

- Nem. - Sim meghátrált.

- Mert önzőek. Szeretnének tovább élni, azt igen. De tudják, hogy amit ők elvégezhetnek, az nem fog eredménnyel járni az ő életükben. Legfeljebb a távoli utókor húzhat hasznot belőle. Ők pedig nem hajlandók lemondani a szerelemről, a rövidke ifjúságukról, és egyetlen hajnalról vagy napnyugtáról!

Sim komoly arccal dőlt az asztalnak.

- Én megértem.

- Igazán? - Az öreg vakon bámult felé. Felsóhajtott, és szelíden megpaskolta a gyerek karját. - Persze hogy megérted. De túl sokat kívánnánk, ha azt akarnánk, hogy mindenki megértse. Az ilyen ember, mint te, ritka.

A többiek közelebb léptek Simhez és az öreghez.

- A nevem Dienc. Holnap Cort lép a helyemre. Addigra halott leszek. És holnapután Cort helyén is valaki más lesz, aztán majd te, ha hiszel és dolgozol… De most még adok neked egy lehetőséget. Térj vissza a játszótársaidhoz, ha úgy akarod! Szeretsz valakit? Térj vissza hozzá! Az élet rövid. Miért törődnél azokkal, akik még meg se születtek? Jogod van az ifjúsághoz. Menj most el, ha úgy akarod! Mert ha maradsz, nem lesz időd másra, mint a munkára, s aztán megöregedsz és a munkád fölött halsz meg. De ennek a munkának van értelme. Nos?

Sim az alagutat nézte. A távolban bömbölt a szél, életszag csapta meg az orrát, meztelen lábak dobogását halotta, és a fiatalok nevetését; és mindezt olyan jó volt hallani! Türelmetlenül, könnyes szemmel megrázta a fejét.

- Maradok - mondta.

 

VI.

Eltelt a harmadik nap és a harmadik éjszaka. A negyedik éjszaka is eljött. Simet beavatták új életébe. Mindent megtudott a távoli hegyen hányódó fémburokról. Meséltek neki az eredeti járművekről - "hajóknak" nevezték őket -, melyek a bolygóba csapódtak és arról hogyan rejtőztek a túlélők a sziklák mélyébe vájt barlangokba, majd öregedtek meg egykettőre, és a puszta létért folytatott harcukban hogyan felejtettek el minden tudományt. Az ilyen halott tudás nem segítette a túlélésben ezt a kitörni kész vulkánon élő civilizációt. Az emberek számára már csak a MOST létezett.

A tegnap nem számított, a holnap pedig csúfondárosan nevetett a szemükbe.

De a sugárzás, amely meggyorsította az öregedést, egyúttal egyfajta telepatikus képességet is kifejlesztett bennük, és az újszülöttekkel velük születtek az ismeretek és a benyomások. Az ösztönösen kifejlődött faji emlékezet képeket őrzött egy másik időből.

- Miért nem megyünk ahhoz a hajóhoz a hegyen? - kérdezte Sim.

- Túl messze van. Fel kell vértezni magunkat a Nap ellen - magyarázta Dienc.

- És nem próbáltatok valami védelmet szerkeszteni?

- Kenőcsöket és balzsamokat, kőruhákat és tollruhákat, legújabban pedig nyersfémet. Egyik se vált be. Tízezer emberöltő múlva talán sikerül olyan fémet csinálnunk, amelyet hideg víz fog hűteni, hogy megvédjen bennünket, míg elérjük a hajót. De olyan lassan haladunk, olyan vakon tapogatózunk! Ma reggel, érett fővel én vettem kezembe a szerszámokat. Holnap haldokolva ejtem majd ki a kezemből. Mire juthat egyetlen ember egyetlen nap alatt? Talán, ha tízezren volnánk, meg tudnánk oldani a problémát…

- Én elmegyek a hajóhoz - jelentette ki Sim.

- Akkor meghalsz! - Csend borult a szobára Sim szavai nyomán. Az emberek mind Simet nézték.

- Önző vagy!

- Önző? - kiáltotta Sim megbántva.

Az öreg a levegő ütögette.

- Önző, de én nem bánom ezt a fajta önzést. Tovább akarsz élni, és ezért bármit megtennél. Megpróbálod majd elérni a hajót. De előre megmondom, hogy hiába. Ha menni akarsz, nem tarthatlak vissza. Te legalább nem csatlakozol azokhoz, akik háborúzni mennek, hogy egy nappal tovább élhessenek.

- Háború? - kérdezte Sim. - Miféle háború lehet itt?

Borzongás szaladt át rajta. Nem értette.

- Erre majd ráérünk holnap is - felelte Dienc. - Most figyelj rám!

Eltelt az éjszaka.

 

VII.

Újra megvirradt. A folyosón Lyte jött, kiáltozva és zokogva, s Sim karjába rohant. Megint megváltozott. Idősebb lett, még gyönyörűbb. Remegve kapaszkodott a fiúba.

- Jönnek, Sim, jönnek utánad!

Meztelen lábak masíroztak feléjük a folyosón, és betódultak a bejárati nyíláson. Chion állt előttük vigyorogva. Ő is magasabb lett, mindkét kezében egy-egy éles szikla.

- Hát itt vagy, Sim!

- Tűnj el innen! - kiáltotta Lyte vadul megpördülve maga körül.

- Nem én, amíg Sim velem nem jön. - Simre mosolygott. - Vagyis, ha velünk tart a harcban.

Dienc előrecsoszogott, szeme hunyorogva verdesett, madárszerű keze a levegőt tapogatta.

- Menj innen! - rikoltotta haragosan. - A fiú most már Tudós. Velünk dolgozik.

Chion abbahagyta a mosolygást.

- Van ennél jobb dolga is! Harcba megyünk a legtávolabbi szirteken lakó nép ellen. - Szeme sóváran csillogott - Velünk tartasz, ugye, Sim?

- Nem és nem! - Lyte megragadta a fiú karját.

Sim megpaskolta a lány vállát, és Chionhoz fordult.

- Miért támadjátok meg ezeket az embereket?

- Aki velünk jön harcolni, három nappal tovább élhet.

- Három nappal!

Chion határozottan bólintott.

- Ha győzünk tizenegy napot élhetünk, nem nyolcat.

Azokban a sziklákban, ahol ők laknak, van valami ásvány, ami megvédi őket a sugárzástól! Gondold meg Sim, három teljes nap élet. Velünk tartasz?

Dienc közbevágott.

- Boldoguljatok nélküle! Sim már az én tanítványom!

Chion felhorkant.

- Temetőben a helyed, vénség! Mire lemegy ma a Nap, belőled már csak elszenesedett csontok maradnak! Ki vagy te, hogy parancsolgatsz nekünk? Mi fiatalok vagyunk, és élni akarunk még.

Tizenegy nap. A szavak hihetetlenül visszhangoztak Sim fejében. Tizenegy nap. Most már értette, miért háborúznak az emberek. Ki ne harcolna azért, hogy élete csaknem a felével meghosszabbodjon? Ilyen hosszú élet! Igen. Miért is ne!

- Még három nap - szólalt meg Dienc metszőn -, ha megéritek, hogy élvezzétek. Ha nem ölnek meg benneteket a csatában. Ha. Ha! Eddig még sohasem sikerült győznötök. Mindig megvertek benneteket!

- Csakhogy most - szögezte le - Chion élesen - győzni fogunk!

Sim összezavarodott.

- De hát mindannyian ugyanazoktól az ősöktől származunk! Miért nem osztjuk meg egymás közt a legjobb sziklákat?

Chion nevetett, és megigazította a kezében az éles követ.

- Azok, akik a jobb sziklákban élnek, azt képzelik, hogy különbek nálunk. Az emberek mindig ezt gondolják, ha hatalom van a kezükben. Ezenkívül azok a sziklák kisebbek, csak háromszáz ember fér el bennük.

Még három nap.

- Veletek megyek - jelentette ki Sim.

- Helyes! - Chion igazán örült, túlságosan is, hogy Sim így döntött.

Dienc levegőért kapkodott.

Sim Dienchez és Lyte-hoz fordult.

- Ha harcolok, s győzök, fél mérfölddel közelebb kerülök Hajóhoz. És hárommal több napom lesz, hogy elérjem a Hajót. Ez az egyetlen megoldás számomra.

Dienc szomorúan bólintott.

- Igen, ez az egyetlen megoldás. Hiszek neked. Most menj!

- Isten áldjon! - köszönt el Sim.

Az öreg egy pillanatra meglepődött, aztán kinevette saját magát.

- Igaz is… mi már nem találkozunk többé, ugye? Isten áldjon hát. - Kezet fogtak.

Együtt mentek ki, Chion, Sim és Lyte; egymás nyomában, csupa hirtelen harcossá ért gyerek. És a láng Chion szemében, cseppet sem volt kellemes látvány.

 

Lyte Simmel tartott. Köveket válogatott neki, és hurcolta őket. Nem volt hajlandó visszafordulni, akárhogy kérte a fiú. A Nap épp most bukott a horizont mögé, ők pedig a völgyön masíroztak keresztül.

- Lyte, könyörgök, menj vissza!

- És várjam, hogy majd Chion visszatér? Azt akarja, hogy én legyek a párja ha te meghaltál. - Dacosan rázta meg a hihetetlenül kékesfehér fürtöket. - Veled megyek. Ha te elesel, én is meghalok.

Sim arca megkeményedett. Magas lett. A világ összezsugorodott egyetlen éjszaka alatt. Körülötte gyerekcsapatok visítoztak ujjongva az élelemszerző körútjukat járva, és ő idegenkedő csodálkozással nézte őket. Lehetséges volna, hogy csak négy nappal ezelőtt még ő is ilyen volt, mint ezek? Különös. Olyan érzése támadt, mintha már sok-sok napot élt volna, mintha tényleg ezer nappá élt volna. Fejében a történések és gondolatok olyan sűrű, olyan sokszínű olyan gazdagon változatos kavalkádja kavargott hogy lehetetlen volt elhinni, hogy mindez megtörténhetett ilyen rövid idő alatt.

A harcosok két-három fős csoportokban futottak. Sim az előttük kibontakozó alacsony, ébenfekete sziklákat nézte. Ez életem negyedik napja, mondta magában. És még mindig nem jutottam közelebb a Hajóhoz, semmihez, még - hallotta Lyte könnyű lépteit maga mellett - még hozzá sem, aki a fegyvereimet hordozza, és ellát érett gyümölccsel.

Életének fele eltelt. Vagy az egyharmada - ha győz ebben a csatában. Ha!

Sim könnyedén futott, emelte-ejtette a lábát. Ez az a nap, amikor tudatára ébredek a testemnek, gondolta, s ahogy futok, táplálkozom, ahogy táplálkozom, növök, s ahogy növök, úgy fordulok Lyte szédítő kábulatában. És ő ugyanezzel a gyengéd gondolattal fordul felém. Ez a nap az ifjúságunk napja. Lehet, hogy elvesztegetjük? Elpocsékoljuk egy álom, egy őrültség miatt?

A távolból nevetést hallott. Gyerekként csodálkozott rajta. Most megértette. Magas sziklák megmászásából, a legzöldebb fűszálak letépéséből állt össze ez a különös nevetés, s ez magában hordozta a legrészegítőbb nedű élvezetét, amit a hajnali jégcsapok csak nyújthattak, a sziklai gyümölcsöket és a fiatal ajkak kóstolgatását, az újonnan támadt étvágyat.

Közeledtek az ellenség szikláihoz.

Látta maga mellett magasodni karcsún Lyte-ot. Az új meglepetést, amit a nyaka nyújtott, amit ha megérintett, megszámlálhatta az érverését; az övébe fonódó ujjait, az élő, rugalmas, sohasem nyugvó ujjait; a…

Lyte feje oldalra vágódott.

- Előre nézz! - kiáltotta. - Csak előre nézz… arra, ami ránk vár!

Úgy érezte, a saját ifjúságával versenyez, és élete egy részét hagyja mögött a futásban anélkül, hogy legalább egy pillantást vethetne rá.

- Már belevakultam abba, hogy folyton a köveket nézzem - mondta, és futott.

- Akkor válassz új követ, és nézd azt!

- Köveket látok… - A hangja olyan lágy lett, mint a lány tenyere. A táj alatta lebegett. Minden simogató széllé változott, amely mintegy álomszerűen fújdogált. - Köveket látok, amelyek egy hasadékot alkotnak; hűvös árnyékban fekszik ez a hasadék, és a kőbogyók akkorák, mint a könnycseppek. Megérinted a követ, és a bogyók csendes, pirosló zuhataga hull le és a fű olyan selymes…

- Én nem látom! - A lány fokozta az iramot, fejét elfordította.

A fiú látta a pihéket a nyakán, amelyek olyanok voltak, akár az ezüstös, könnyű moha, amely a kövek hűvös oldalain él, s amelyek felkavarodnak, ha gyengéden, nagyon gyengéden rájuk lehel. Végignézett magán, ahogy ökölbe szorított kézzel lihegett előre a halálba. Fiatalságtól duzzadó kezén máris kidagadtak az erek.

Lyte ennivalót nyomott a kezébe.

- Nem vagyok éhes - mondta Sim.

- Egyél, tömd tele a hasad - parancsolta élesen -, hogy elég erőd legyen a csatában!

- Istenek! - bődült fel elkínzottan. - Ki az ördög törődik holmi csatákkal!

Lábuk elé hangos pufogással sziklák zúdultak. Az egyik férfi tátongó sebbel a koponyáján a földre zuhant. A háború megkezdődött.

Lyte átadta Simnek a fegyvereit. Futottak anélkül, hogy egy szót szóltak volna. Elérték a csatahelyet.

Az ellenség sziklaoromzata felől mesterséges lavinaként kezdtek záporozni a hatalmas kövek.

Sim agyát egyetlen gondolat telítette be. Ölni, megrövidíteni valaki másnak az életét, hogy ő élhessen, hogy megvethesse itt a lábát, és elég sokáig éljen ahhoz, hogy megkísérelhessen eljutni a hajóhoz. Lebukott, ide-oda cikázott, köveket szorongatott és hajított a magasba. Baljában egy lapos kőpajzsot tartott, amellyel elhárította a hevesen záporozó sziklákat. Mindenfelől a kövek kopogása hallatszott. Lyte ott futott mellette, és bátorította. Ketten holtan buktak fel előtte, mellük csontig-felhasítva, vérük hihetetlen sugárban lövellt szerteszét.

Hiábavaló küzdelem volt. Sim az első perctől látta, miféle őrült vállalkozásba fogtak. Sohasem fogják tudni bevenni a sziklát. A hatalmas kövek egybefüggő falként zuhogtak alá. Vagy egy tucat ember esett össze, agyukba ébenfekete szilánkok fúródtak, egy féltucat pedig nemsokára összeesik törött karokkal. Valaki felsikoltott, és fehér térdízülete kitüremkedett, amint két egymást követő, pontosan találó gránitdarab lemetszette róla a húst. Az emberek egymás után dőltek ki.

Sim arcán megfeszültek az izmok; azon kezdett töprengeni mit keres ő itt. De felfelé irányuló tekintete mindvégig a fekete sziklákat kutatta, míg ide-oda cikázott, szökellt fáradhatatlanul. Olyan nagyon akart élni, annyira erősen akarta magának ezt az esélyt! Ki kell bírnia. De a szívét már nem érezte.

Lyte átható hangon felsikoltott. Sim őrült pánikban fordult hátra, és látta, hogy a lány keze élettelenül fityeg a csuklóján az ujjízületeken egy csúnya sebből ömlik a vér. A lány a hóna alá szorította, hogy csillapítsa a fájdalmat. Simben felrobbant és szétáradt a düh. Tombolva vágtatott előre, lövedékei halálos pontossággal találtak célba. Látta, hogy egy ember meginog, és hadonászva lezuhan egy alsóbb szintre - az ő lövésének az áldozata. Bizonyára sikoltozott is, mert a tüdeje égett, a torka kiszáradt, s a talaj őrülten pörgött a vágtázó lábai alatt.

A kőtől, amely Simet fejen találta, kavarogni és süllyedni kezdett a világ körülötte. Szájában homokot érzett. Az univerzum bíbor örvényléssé olvadt. Nem tudott felkelni. Feküdt, és tudta, hogy ez életének utolsó napja, utolsó percei. A csata tombolva kavargott körülötte, homályosan érzékelte, hogy Lyte föléhajol. Hűvös keze a fejére simult, megpróbálta elvonszolni a forgatagból, de a fiú csak feküdt zihálva, és kérlelte, hagyja őt ott.

- Állj! - kiáltotta egy hang. A csata állóképpé merevedett egy pillanatra. - Vissza! - parancsolta a hang sebesen. És Sim oldalára fordulva látta, hogy társai sarkon fordulnak, és hazafelé özönlenek.

- Jön fel a Nap, letelt az időnk! - Látta az izmos erőlködéstől megfeszülő hátakat, a le-fel villanó lábakat. A halottakat ott hagyták a csatamezőn. A sebesültek segítségért könyörögtek. De a sebesültekre nem volt idő. Csak a gyorsak rendelkeztek annyi idővel, hogy megtegyék a hazáig tartó vesszőfutást, és a felforrósodott levegő okozta kínnal a tüdejükben beessenek alagútjaikba, mielőtt a Nap az égre tör, és megöli őket.

A Nap!

Sim látta, hogy egy alak felé tart. Chion volt az! Lyte éppen Simet próbálta talpra állítani, miközben biztató szavakat suttogott a fülébe.

- Tudsz járni! Először lassan aztán egyre gyorsabban. Sikerülni fog, tudom, hogy sikerülni fog!

Sim imbolyogva talpra állt. Ekkor odaért Chion, arcán különös kifejezés, szeme izzott a csata izgalmától. Hirtelen félretaszította Lyte-ot, megragadott egy követ, és jókora ütést mért Sim bokájára, nagy darabon feltépve a húst. Mindez egy hang nélkül zajlott le.

Ezután hátralépett, még mindig nem szólt, csak vicsorogva nevetett, mint egy éjszakai állat mellkasa zihált, pillantása ide-oda járt a sebesült és a lány között. Végre lélegzethez jutott.

- Nem fog hazaérni - bökött Sim felé. - Itt kell hagynunk. Gyere, Lyte!

Lyte úgy esett Chionnak, mint egy vadmacska. A szemét akarta kikaparni, hangosan sikoltozott összeszorított fogain keresztül. Ujjai hosszú, vérző barázdákat szántottak Chion karján és nyakán. Lyte szitkozódva ugrott félre. A lány egy sziklát hajított Chion felé. A fiú morogva kitért előle, és kissé távolabb futott.

- Bolond! - kiáltotta megvetően. - Gyere velem! Sim perceken belül halott lesz. Gyere!

Lyte a hátát fordította felé.

- Megyek, ha viszel!

Chion arca megnyúlt. Szemében kihunyt az izzás.

- Nincs idő. Mindketten elpusztulnánk, ha vinnélek!

Lyte keresztülnézett rajta.

- Vigyél, mert így akarom!

Chion nem szólt többet, félve pillantott a Napra, és megfutamodott. Gyorsuló léptei hamar elhaltak.

- Bár esnél hasra és törnéd ki a nyakad! - suttogta Lyte, és vadul meredt a távolodó alakra, aki éppen egy szakadékot került meg. Simhez fordult.

- Tudsz járni?

Sim lábában gyilkos fájdalom áradt szét a sebesült bokájából. Gúnyosan bólintott.

- Két óra kényelmes sétával haza is érünk. Van egy ötletem, Lyte. Majd te viszel engem. - És mosolygott az elkeseredett tréfán.

A lány karon fogta.

- Akkor is nekiindulunk. Gyere!

- Nem. Itt maradunk.

- De miért?

- Azért jöttünk, hogy új otthont szerezzünk. Ha elindulunk, meghalunk. Akkor már inkább itt halok meg. Mennyi időnk van még?

Együtt méregették a Napot.

- Pár perc - felelte a lány tompa, színtelen hangon. Szorosan a fiú mellett maradt.

A szirt fekete sziklái sötét bíborszínűvé és barnává sápadtak, ahogy a Nap kezdte lezúdítani áradatát.

Micsoda megveszekedett bolond volt, gondolta Sim. Dienckel kellett volna maradnia, dolgozni, gondolkozni, álmodozni!

Felszegett fejjel ordított fel dacosan a barlangok felé.

- Küldjetek egy férfit, aki megküzd velem!

Csend. Csak a visszhang lebegett a levegőben. Egyre melegebb lett.

- Nincs értelme - mondta Lyte. - Ügyet se vetnek rád.

Ismét kiáltott.

- Halljátok a szavam! - Testsúlyával az ép lábára nehezedett, a seb lüktetett a fájdalomtól. Az öklét rázta. - Küldjetek le egy harcost, aki nem gyáva! Én nem szaladok haza! Azért jöttem hogy becsületesen megküzdjek veletek küldjetek valakit, aki hajlandó megküzdeni a barlangjáért! Meg fogom ölni, abban biztosak lehettek!

Még mindig csend. A tájon hőhullám söpört át, majd elvonult.

Hát persze - folytatta gúnyolódva Sim -, nem akad köztetek senki, aki meg merne küzdeni egy nyomorékkal! - Csend. - Senki? - Csend.

- Akkor hát félreismertelek benneteket. Tévedtem. Itt fogok állni, amíg csak a Nap fekete foszlányokban le nem aszalja csontjaimról a húst, és annyi mocskos szidalmat fogok rátok zúdítani, amennyit megérdemeltek.

Választ nem kapott.

- Nem szeretem, ha mocskolnak - szólalt meg egy férfihang.

Sim előreszökkent, megfeledkezve sebesült lábáról.

Az egyik barlang szájában a harmadik szinten egy hatalmas termetű férfi jelent meg.

- Gyere hát le - sürgette Sim. - Gyere le, te dagadt, és ölj meg!

A férfi egy pillanatig komoran meredt az ellenfelére, aztán ráérősen lecsoszogott az ösvényen. Fegyver nem volt nála. A barlangok szájában azonnal kíváncsi fejek jelentek meg. Nézőközönség a drámához.

A férfi Sim közelébe ért.

- Szabályos küzdelmet fogunk vívni, ha ugyan ismered a szabályokat.

- Majd menet közben megtanulom! - vágott vissza Sim.

Ez tetszett a másiknak, és most óvatosan, de nem barátságtalanul pillantott Simre.

- Annyit megígérhetek - hangzott a nagylelkű ajánlat - hogyha meghalsz, menedéket adok a társadnak, és kedve szerint élhet, mert jó ember felesége.

Sim gyorsan bólintott.

- Készen állok! - hadarta.

- A szabályok egyszerűek. Nem érintjük egymást, csak a köveket használjuk. A kövek és a Nap majd végeznek valamelyikünkkel. Most gyerünk!

 

VIII.

A Nap karimája felbukkant a horizonton.

- A nevem Nhoj - mondta Sim ellenfele, és találomra felmarkolt egy marék követ és kavicsot, s a súlyukat méricskélte. Sim ugyanígy tett. Éhes volt. Sok perce nem evett már. A bolygó lakói meg voltak verve az éhséggel - az üres gyomrok örökösen több és több élelmet követeltek. Vére gyengülve robogott keresztül erein, a hő és nyomás meg-megugró lüktetéseit érezte, bordái kilökődtek, visszasüppedtek, majd türelmetlenül kilökődtek megint.

- Rajta! - bömbölte a háromszáz néző a szikláknál. - Gyerünk! - zúgta a férfiak, nők, gyerekek párkányokon egyensúlyozó forgataga. - Rajta! Kezdjétek már!

Mintegy végszóra feljött Nap. Úgy csapott le rájuk mint egy hatalmas, sistergő kő. A két férfi tántorgott az izzó súly alatt, a combjukon, az ágyékukon, a hónaljukon, az arcukon előtörő izzadság úgy csillogott a testükön, mint a metszett üveg.

Nhoj egyik lábáról a másikra helyezte át hatalmas súlyú testét és sietség nélkül fürkészte a Napot. Aztán csendben figyelmeztetés nélkül kavicszáport zúdított Simre hüvelyk- és mutatóujja riasztóan ügyes fricskáival. Arcon találta Simet, aki hátratántorodott, mire sebesült lábából elviselhetetlen fájdalom szökkent fel, és robbant szét hasürege idegeiben. Arcából vér csurgott a szájába.

Nhoj mozdulatai nyugodtak voltak. Még három fricskát zúdított útjára a boszorkányos kéz, még három apró, látszólag ártalmatlan ütés csapódott, mint süvítő madár. Mindegyik gondosan kiszemelt célpontot talált. Sim testének idegközpontjai! Az egyik gyomron találta, s az utóbbi tíz órában elfogyasztott étel csaknem Sim torkába szökött. A második a homlokát érte, a harmadik a nyakát. Sim a sistergő homokba zuhant. Térde kificamodva csattant a kemény földön. Arca elszíntelenedett, és összeszorított, reszkető szemhéjai alól forró könnyek ömlöttek. De még estében is volt annyi ereje, hogy vadul elhajítsa a kezében szorongatott köveket.

A kavicsok suhogva szelték a levegőt. Az egyik közülük, egyetlenegy, eltalálta Nhojt. A bal szemgolyóján ért célba. Nhoj felnyögött, és a következő pillanatban mindkét kezét összezúzott szemére szorította.

Simet keserű, zokogó nevetés fojtogatta. Legalább ennyi győzelmet elkönyvelhet. Az ellenfele szemét. Ezzel… időt nyer majd. Ó, istenek, gondolta, míg öklendezett, és levegőért kapkodott, ez az idő világa. Csak még egy kicsit adjatok, csak egy szemvillanásnyit!

A fél szemére megvakított Nhoj a fájdalomtól imbolyogva hajigálta tovább a kavicsokat Sim vonagló teste felé. De célba már nem talált, minden kő az egyik oldalra repült; és ha mégis talált, az ütés gyenge és élettelen volt.

Sim kényszerítette magát, hogy félig felegyenesedjék. Szeme sarkából látta, hogy Lyte várakozva bámul rá, ajka bátorító szavakat lehel. Sim úgy fürdött a verítékben, mintha eső áztatta volna bőrig.

A nap most már teljesen a látóhatár fölé emelkedett. Érezni lehetett a szagát. A kövek úgy fénylettek, mint a tükör, a homok fortyogni és bugyborékolni kezdett. A völgyben mindenütt délibábok táncoltak. Egyetlen harcos helyett Sim egy tucat Nhojjal találta szemben magát, mindegyik egyenesen állt, és újabb lövedéket készített útjára. Egy tucat elformátlanodott harcos villódzott előtte egyetlen látomásban a Nap fenyegető aranylásában, mint megannyi bronzgong, amely még remeg az ütéstől.

Sim reményt vesztve zihált. Orrlyukai lángoltak és behorpadtak, szomjas szája tüzet szippantott oxigén helyett. A tűz úgy siklott le tüdejébe, mint egy fáklya, és elemésztette a testét. Pórusaiból verejték patakzott, és szinte azonnal el is párolgott. Érezte, hogy összezsugorodik, látta magát, hogy úgy néz ki, mint apja - kicsi, öreg, összeaszat, fonnyadt! Hol a homok? Tud még mozdulni? Igen. A világ kavargott körülötte, de ő mégis talpon maradt.

Itt már nem lesz harc.

A szirtek felől érkező moraj ezt megértette vele. A fent bámészkodó napszítta arcok csúfolódó és bátorító kiáltásokkal biztatták a lovagjukat.

- Állj egyenesen, Nhoj, és takarékoskodj az erőddel! Maradj állva és izzadj! - biztatták. És Nhoj állt, lassan ide-oda imbolyogva, mint egy inga, az ég tüzesen izzó leheletében.

- Nem mozogj, Nhoj, kíméld a szívedet, az erődet!

- A Nappróbát, a Nappróbát! - követelték az emberek a magaslaton.

Ez volt a küzdelem legkegyetlenebb részé. Sim fájdalmasan hunyorgott a szirt eltorzult képére. Szüleit vélte látni; apját, arcán a vereség kifejezésével, lángoló zöld szemét, anyját, akit a tüzes szélben úgy lebegett körül a haja, mint egy szürke füstfelhő. Talpon kell maradnia a kedvükért, hogy velük élhessen!

A háta mögül Lyte gyenge nyöszörgését hallotta. Hús csapódott a homokba. A lány elzuhant. Sim nem mert megfordulni. A mozdulattól elszabadulna benne a fájdalom pokla.

Térde megbicsaklott. Ha elesem, gondolta, itt fogok feküdni, míg hamuvá nem omlok. Hol van Nhoj? Ellenfele ott állt pár yardra tőle görnyedten, teste izzadságtól lucskos, és úgy nézett ki, mintha hátulról hatalmas kalapácsokkal ütlegelnék a gerincét.

- Ess össze, Nhoj, ess össze! - szuggerálta Sim. - Ess el, ess el! Ess el, hogy elfoglalhassam a helyedet!

De Nhoj nem esett össze. Elernyedt kézéből sorban potyogtak a sistergő homokra a kavicsok, a tüzes nyál elillant szájából, szeme izzott. De nem esett össze. Az élni akarás erősebb volt benne. Úgy állt ott, mintha dróton lenne felfüggesztve.

Sim ekkor térdre zuhant!

- Hahh! - üvöltöttek fel a mindentudó hangok. Szemük előtt a halál aratott. Sim felkapta a fejét, és gépiesen, hülyén mosolygott, mint akit valami ostobaságon kaptak.

- Nem, nem - hajtogatta mintegy álomban, és újra felállt. A mozdulat iszonyú fájdalmat okozott, egész testében. A levegőt suhogó, zümmögő, sistergő hang töltötte be. A magasból valahonnan egy lavina gördült le hangtalanul mint a függöny egy dráma végén. A makacs zúgáson kívül nem hallatszott egy hang se. Most már ötven, izzádságpáncélba öltözött Nhojt látott maga előtt, kíntól felpuffadt szemmel, beesett arccal, aszalódó gyümölcshéjként hátrapöndörödő ajkakkal. De a drót még mindig tartotta.

- Most - motyogta Sim lomhán, a nyelve vastag, áttüzesedett rongy volt az izzó fogai között. - Most összeesem, feküdni és álmodni fogok. - Lassú, kimondhatatlan gyönyörűség öntötte el. Sorra elképzelte. Tudta, hogy meg kell lennie. Meg is teszi annak rendje és módja szerint. Felemelte a fejét, hogy lássa, figyel-e a közönség.

Eltűntek!

A Nap bekergette őket a barlangokba. Csak egy-két bátrabb maradt. Sim megittasodva nevetett, és elnézte, hogyan gyűlik össze az izzadság halott kezein, hogyan puffannak tétován a homokba, hogy ott csaknem elpárologjanak.

Nhoj elesett.

A drót elszakadt. Nhoj tompán puffant, ahogy a hasára esett, szája sarkán egy vércsepp ütközött ki. Szeme kifordult a fehér, érzéketlen őrületbe.

Nhoj elesett. És elesett az ötven délibáb is.

A völgyön szél süvített keresztül nyögve, fütyülve. Sim egy kék tavat látott, amelyet egy kék folyó táplált, a folyó padján alacsony, fehér házakat, és embereket, akik ki-be járkáltak, és a magas, zöld fák között sétálgattak. Hét embernél is magasabb fák között a délibábos folyó partján.

- Most már - magyarázta magának Sim -, most már eleshetek. Egyenesen… bele… abba a… tóba.

Előrezuhant.

Döbbenten érezte, hogy fürge kezek fogják fel estében, sietve felemelik, fel a mohó levegőbe, mint egy égő, imbolygó fáklyát.

Milyen erős a halál, gondolta még, aztán a sötétség magával ragadta.

Sim arra ébredt, hogy hideg víz csurog az arcára.

Félve nyitotta ki a szemét. Fejét Lyte tartotta az ölében, ujjai ételt toltak a szájába Rettenetes éhséget és kimerültséget érzett, de a félelem mindkét érzést kiszorította. Küszködve felült, miközben az idegen barlang körvonalait kémlelte a feje fölött.

- Milyen nap van ma? - kérdezte sürgetően.

- Még ugyanaz a nap. Maradj nyugton! - hangzat a válasz.

- Ugyanaz a nap!

A lány mulatott rajta.

- Semmit sem veszítettél az életedből. Nhoj barlangjában vagyunk, a fekete szikla belsejében. Három nappal tovább fogunk élni. Elégedett vagy? Feküdj vissza!

- Nhoj meghalt? - Sim zihálva hanyatlott vissza, szíve dübörgött a bordái közt. Lassan megnyugodott. - Győztem. Én győztem - lehelte.

- Nhoj meghalt, mint ahogy mi is majdnem. Éppen idejében hoztak fel minket.

A fiú mohón evett.

- Nincs vesztegetni való időnk. Meg kell erősödnünk. A lábam… - Lepillantott, hogy lássa, milyen állapotban van. Bokája köré hosszú fürt sárga füvet kötöztek; a fájdalom elmúlt. Testének rémületesen gyors lüktetése a szeme láttára lendült munkába és purgálta ki a gennyet a kötés alól. Napnyugtára muszáj megerősödnie gondolta. Muszáj.

Felállt, és körbesántikálta a barlangot, mint egy fogoly állat. Érezte magán Lyte tekintetét. Nem tudott a szemébe nézni. Végül gyámoltalanul megfordult.

A lány megelőzte.

- A hajóhoz akarsz menni, ugye? - kérdezte lágyan - Ma este? Amikor a nap lemegy?

Sim nagy levegőt vett, aztán kifújta.

- Igen - válaszolta.

- Nem várhatnánk holnap reggelig?

- Nem.

- Akkor én is veled megyek.

- Nem!

- Ha lemaradok, hagyjál ott. Semmi sem tart itt.

Sokáig bámulták egymást. A fiú végül fáradtan vállat vont.

- Hát jó - egyezett bele. - Úgysem tudlak visszatartani, tudom jól. Együtt megyünk.

 

IX.

Az új barlang szájában várakoztak. Amikor a nap lenyugodott, a kövek lehűltek, így már járni is lehetett rajtuk. Itt volt az idő, hogy nekiiramodjanak, és a távoli hegyen csillogó fémburok felé fussanak.

Nemsokára lezúdulnak az esőzések. Sim visszagondolt arra az időkre, amikor az esőt figyelte, hogyan duzzad patakokká és folyókká, amelyek minden éjjel új medret vájnak ki a sziklák között. Az egyik éjjel észak felé rohant egy folyó, másnap északkeletre, a harmadik éjszaka nyugatra. A völgyön újabb és újabb sebeket ejtettek a zivatarok. Földrengések rázkódtatták és lavinák töltötték meg a régi medreket. És mindennap újak keletkeztek. Már órák óta ez járt a fejében - a folyó és merre folyik. Talán, esetleg - hát, majd kiderül.

Máris észrevette, mennyire lelassult a pulzusa, minden működése, amióta ebben az új sziklában tartózkodik. Az ásvány hatása, amely véd a napsugárzástól. Az élet még így is gyors, de nem annyira, mint azelőtt.

- Gyerünk, Sim! - kiáltotta Lyte.

Futottak. A forró halál és a jeges halál közé ékelődve. Együtt távolodtak el a szikláktól a távolban hívogató hajó felé.

Még sohasem futottak így életükben. A szaladó lábak kitartóan csattogtak a hatalmas, hosszúkás sziklákon, le a szakadékokba, fel a domboldalakon, aztán megint le. Kapkodva nyelték a levegőt. Mögöttük apró pontokká zsugorodtak a szirtek, ahová többé nem volt visszatérés.

Futás közben nem ettek. A barlangban előzőleg pukkadásig ették magukat, hogy ezzel is időt takarítsanak meg. Most semmi más nem létezett, csak a futás, a lábak emelése, a behajlított könyökök ellensúlya, az izmok görcsös rángatózása, a hűvösödő levegő kapkodása.

- Néznek minket?

Lyte elfúló hangja a szíve dörömbölésén keresztül érkezett felé.

- Kik? - Sim azonban tudta a választ. Természetesen a sziklalakók. Mióta nem volt már ilyen versenyfutás, mint ez? Ezer napja? Tízezer? Mikor fordult utoljára elő, hogy valaki megpróbálta és ugyanígy vágtázott, a lehűlő síkságon át a vízmosások felé, s a hátán egy egész civilizáció szeme? Nézték-e őket szerelmesek, akik egy pillanatra abbahagyták a nevetést, hogy figyeljék a két aprócska pontot: egy férfit és egy nőt, amint a végzet felé futnak? Abbahagyták-e a friss gyümölcsöt falatozó gyerekek a játékot, hogy lássák a két ember halálos versenyfutását az idővel? Élt-e még Dienc, összevonta-e szemöldökét a fakuló szempár fölött, reszelős, gyenge hangján kiabálva, eltorzult kezét rázva? Gúnyolódnak-e rajtuk? Elmondták-e őket minden bolondnak, idiótának? És a szidalmak közepette akadtak-e olyanok, akik azért imádkoztak, hogy elérjék a hajót?

Sim gyors pillantást vetett az égre, amely kezdett lilulni ez éjszaka közeledtét jelezve. Felhők bukkantak elő a semmiből; könnyű zápor zúdult le egy vízmosásban vagy kétszáz yarddal előttük. Villám csapott a távoli hegyekbe, és a felkavarodott levegőben erős ózonillat terjengett.

- Félúton vagyunk - lihegte Sim, és látta, hogy Lyte arcát félig elfordítva vágyódva néz vissza a maguk mögött hagyott életre. - Ha vissza akarunk fordulni, most kell megtennünk, még van időnk. Még egy perc, és…

Mennydörgés morajlott a hegyekben. Kicsi kőhalom indult el, hogy hatalmas lavinaként végezze egy hasadék mélyén. Könnyű eső pettyezte Lyte lágy fehér bőrét. Egy perc leforgása alatt csurom víz lett a haja.

- Túl késő már! - kiáltotta, tulajdon meztelen lábának ritmusos csattogását harsogva túl. - Előre kell mennünk!

És tényleg késő volt már. Sim is tudta, ahogy a távolságokat méregette, hogy vissza nem vezet út.

A lábában fájdalom kezdett lüktetni. Lassított, hogy kímélje egy kicsit. Sebes szélroham támadt, a hideg a bőrébe harapott. Azonban a szél a sziklák felől jött, és inkább segítette, mintsem akadályozta őket. Jó jelnek számít? - tűnődött Sim. Mégsem.

Ahogy teltek a percek, úgy vált egyre bizonyosabbá, milyen rosszul becsülte fel a távolságot. Idejük egyre apadt, és még mindig képtelen távolság választotta el őket a hajótól. Nem szólt, de az izmai tehetetlensége miatt érzett düh forró, keserű könnyeket sajtolt ki a szeméből.

Tudta, hogy Lyte is ugyanerre gondol. De mégis futott tovább, mint egy fehér madár, mintha nem is érintette volna a talajt. A fiú hallotta, ahogy a levegő ki-be jár a torkában, mint egy éles kés a hüvelyében.

Az ég már félig elsötétült. A fekete felhők mögül kikukucskáltak az első csillagok. Villám cikázott keresztül az égen éppen előttük. Viharos zápor zúdult rájuk mennydörögve, sistergő elektromosságot gerjesztve.

A pár ide-oda csúszkált a moha-simaságú köveken. Lyte elesett, majd szitkozódva feltápászkodott. Testét mocsok és sebek borították. Az eső végigsöpört rajta.

Az eső nyögve zúdult Simre. Elvakította, és patakokban folyt végig a hátán, és Simnek sírni támadt kedve.

Lyte elesett, és nem kelt fel, kapkodva szedte a levegőt, mellkasa hullámzott.

Sim felrántotta, és megtartotta.

- Fuss, Lyte, szépen kérlek, fuss!

- Hagyj itt, Sim! Menj tovább! - Az eső eltömítette a száját. Víz, mindenütt víz. - Semmi értelme. Menj tovább nélkülem!

A fiú ott állt, dideregve és erőtlenül, gondolatai összeomlottak, a remény lángja kialvóban volt. Az egész világ merő sötétség, reménytelenség és lezúduló, hideg víztömeg.

- Akkor sétálni fogunk - mondta Sim. - Egy kicsit sétálunk, egy kicsit pihenünk.

Így mentek vagy ötven yardot könnyedén, lassan, mint a kiránduló gyerekek. A vízmosás vízzel telt meg előttük, és sebesen kígyózott tova a látóhatár széle felé.

Sim felkiáltott. Lyte-ot maga után vonszolva előrerohant.

- Új meder! - kiabálta, miközben a vízmosásra mutatott. - Az eső mindennap új medert ás! Gyere, Lyte! - Az áradat fölé hajolt.

Lebukott a mélybe, a lányt is magával rántotta.

Az ár úgy sodorta őket előre, mint egy faforgácsa. Küszködve próbáltak a felszínen maradni, vízzel ment tele a szájuk, az orruk. Sim őrült erővel szorította Lyte ujjait. Érezte, hogy ide-oda dobálja az ár, látta a villámokat a magasban, és újult erővel támadt fel benne a remény. Ha futni nem is tudnak már, a víz majd szalad helyettük.

És az új folyó vitte őket olyan rohanással, hogy a köveknek ütközve felhasadt a válluk, lehorzsolódott lábukról a bőr.

- Erre! - kiáltotta Sim a mennydörgések díszsortüzébe, és őrjöngve próbált kievickélni a vízmosás másik oldalán. A hegy a hajóval máris előttük magasodott. Nem szabad elrohanniuk mellette. Küszködve vergődtek, míg a "jármű" túlsó partjához nem csapódtak. Sim felszökkent, megragadott egy kinyúló sziklát, és Lyte-ot a lábai közé szorítva lépésről lépésre feljebb tornázta magát.

A vihar elállt éppolyan hirtelen, mint ahogy jött. Megszűnt a villámlás, elállt az eső. A felhők szétolvadtak és eltűntek az égen. A szél a néma csendben sutyorgott.

- A hajó! - Lyte a földön feküdt. - A hajó, Sim. Ez az a hegy ahol a hajó van!

Ekkor jött a hideg. A gyilkos hideg.

Megittasodva hajszolták magukat felfelé a hegyre. A hideg tagjaik körül csúszkált, besiklott az ereikbe, mint valami mérgező vegyszer, és lelassította a mozdulataikat.

A hajó előttük feküdt, frissen mosott teste fénylett. Olyan volt, mint egy álom. Sim el se tudta hinni, hogy tényleg ilyen közel kerültek hozzá. Kétszáz yard. Százhetven yard.

A talajt belepte a jég. Ide-oda csúszkáltak, újra meg újra elestek. A folyó hatalmas, kékesfehér kígyóvá fagyott mögöttük. Az eső utolsó cseppjei keményen kopogtak, mint a jég az üveglapon.

Sim a hajótestnek zuhant. Megérintette! Tényleg megérintette! Hallotta, hogy Lyte összezárt torkán át nyöszörög mögötte. Itt volt a fémburok, a hajó. Hányan érintették meg a napok hosszú sora óta gondolatban? És neki és Lyte-nak sikerült!

Aztán a vér éppúgy megfagyott benne, mint körülötte a levegő.

Hol a bejárat?

Sim rohant, úszott, csaknem megfulladt, átkozódott, izzadt, küszködött, hogy elérje a hegyet, megmászta, a fémen dörömbölt sóhajtva a megkönnyebbüléstől, és most - nem találja a bejáratot.

Nagy nehezen visszanyerte az önuralmát. Csak lassan, mondta magának, de azért ne túl lassan, járd körül a hajót. Kutató keze alatt csúszkált a fém, amely éppolyan hideg volt, mint a keze, amely csaknem hozzáfagyott. Körbe, a másik oldalra is. Lyte a nyomában haladt. A fagy úgy szorította őket, mint egy összezárt ököl.

A bejárat.

Fém. Hideg, mozdíthatatlan fém. A tömítésnél keskeny vonal - a bejárat. Sim, minden megfontoltságot félretéve, dörömbölni kezdett rajta az öklével. Érezte, hogy a gyomra felkavarodik a hidegtől. Ujjai elgémberedtek, szeme csaknem belefagyott a szemüregébe. Dörömbölt, tapogatózott és sikoltozott a fémajtónak.

- Nyílj ki! Nyílj ki! - Megtántorodott. Valamibe beleütődött… Kattanás!

A légzsilip felsóhajtott. A gumiba ágyazat fém sziszegett, az ajtó lágyan félregördült, és eltűnt.

Látta, hogy Lyte előreszalad, miközben kezét a torkára szorította, és beesik a kicsi, kivilágított kamrába. Sim vakon csusszant be utána

A légzsilip bezárult mögöttük.

Sim nem kapott levegőt. A szíve egyre lassabban vert, meg is állt.

Foglyul ejtette őket a hajó, és valami történt velük. Sim lebegve térdre hullott, és fuldokolva kapkodott levegőért.

A hajó, amelyhez mint megváltójához rohant, lelassította a pulzusát, sötétségbe borította az agyát, átitatta mérgével. Kihunyó, gyengülő iszonyattal döbbent rá, hogy haldoklik.

Feketeség.

Sim csak homályosan volt tudatában az idő múlásának, a gondolatainak, a küzdelemnek, hogy gyorsabb iramra bírja a szívét… kiélesítse a külvilág képét. De testnedvei lomhán, egyre csendesebben csordogáltak lecsillapodott ereiben, és Sim hallotta, hogy a szíve dobban, kihagy, megint dobban, megint kihagy álmosító szüneteket tartva.

Se kezét, se lábát, de még az ujjait se tudta mozdítani szemhéjaira mintha mázsás súly nehezedett volna Az arcát tudta elfordítani, hogy lássa a mellette heverő Lyte-ot.

A messzeségből hallotta a lány szabálytalan légzését. Mint a sebesült madár, amelyik összegubancolódott szárnytollaival küszködik. Olyan közel volt hozzá, hogy szinte érezte testének melegét; mégis mintha mérföldekre lettek volna egymástól.

Kihűlök! - gondolta Sim. Ez volna a halál? A vérnek a szívnek ez a lelassulása, a test kihűlése, a gondolatok álmossága.

A hajó mennyezetére bámult, a csövek és a gépek bonyolult rendszerét figyelte. A tudás, hogy mi a hajó rendeltetése, mire képes, mindez felelevenedett benne. Kezdte megérteni, felfedezni, miféle tárgyakon jár körül a tekintete. Lassan, nyugodtan.

Volt ott egy szerszám, amelyet csillogó, fehér körlap fedett.

Mire való?

Gyötrődve törte a fejét, mint a víz alatt dolgozó emberek.

Emberek használták ezt a körlapot. Megérintették. Megjavították. Beállították. Emberek tervelték ki, még mielőtt megszerkesztették, beállították, megjavították, megérintették, használták volna. A körlap magában foglalta a gyártó és a használat képeit a puszta alakjával is, mint egy álomszerű emlék, sugallta Simnek, hogy miért, miféle célból hozták létre. Ha elég ideig nézte ezeket a tárgyakat, megtudta tőlük, amit akart… Lényének egy homályos része kinyúlt, szétszedte a tárgyakat, és megvizsgálta őket.

Az a körlap az időt mérte!

Órák millióit és millióit!

De hogyan lehetséges ez? Sim forró csillogó szeme kitágult. Hol vannak azok az emberek, akiknek ilyen eszközre van szükségük?

Vér dobolt a szemében. Behunyta.

Pánik fogta el. Eltelik a nap, én meg itt fekszem, gondolta, és az életem tovasiklik. Nem tudok mozdulni. A fiatalságom elszáll. Mennyi idő fog letelni, míg újra moccanni tudok?

Egy ablakszerűségen keresztül látta, hogy elmúlik az éjszaka, nappal jön, eltelik az is, és megint jön az éjszaka. A csillagok fagyosan táncoltak.

Négy vagy öt napja fekszem itt, fonnyadok és sorvadok, gondolta a fiú. A hajó nem engedi, hogy mozduljak. Mennyivel jártam jobban, mintha otthon maradtam volna a barlangomban, éltem volna, élveztem volna a rövid életet? Mire jó, hogy elértem ide? Elmulasztok minden alkonyatot és hajnalt. Sohasem érinthetem meg Lyte-ot, pedig itt fekszik karnyújtásnyira tőlem.

Delírium. Elméje ködben úszott. Gondolatai egyre a fémhajó körül kavarogtak. Érezte a hegesztett fém metsző szagát. Hallotta, ahogy a hajó összehúzódik éjszakánként, kinyújtózik napközben.

Hajnal.

Máris - újabb hajnal!

Ma érett férfikorba kellene lépnem. Állkapcsa összeszorult. Fel kell kelnem. Mozognom kell. Ki kell élveznem az időmet!

De nem mozdult. Érezte, hogy szíve álmosan pumpálja a vért egyik vöröslő kamrájából a másikba, keresztül halott testén, hogy megtisztuljon tüdőlebernyegei között.

A hajó felmelegedett. Valahol egy gép kattant. A hőmérséklet automatikusan lehűlt. Irányított levegőlöket ömlött végig a szobán.

Megint éjszaka. Aztán még egy nap.

Feküdt, és látta, hogy négy nap telik el az életéből.

Már nem próbált küzdeni. Hiábavaló lett volna Az élete letelt.

Most már nem akarta megfordítani a fejét. Nem akarta látni, hogy Lyte arca is olyanná változott, mint elgyötört anyjáé - szemhéjai szürke hamupelyhek, szeme behorpadt, kifakult fém, arca lekopott kő. Nem akarta látni a lány nyakát, amely elfonnyadt, mint a megperzselt, sárga fűszálak, kezét, amely mint a tűz fölött szálló füst foszladozott, aszott gyümölcshéj mellét, letarolt, szürke gyomhaját!

És ő? Ő hogy néz ki? Állkapcsa beesett, szeme gödrébe süppedt, homlokát ezer barázda szabdalja?

Ereje kezdett visszatérni. Érezte hogy szíve döbbenetesen lassan ver. Percenként százat. Képtelenség. Nyugodtnak, könnyűnek, hűvösnek érezte magát.

Feje a másik oldalra gördült. Lyte-ra bámult. Meglepetésében fel kellett kiáltania.

Lyte fiatal volt és szép.

A lány őt nézte, de túl gyenge volt, hogy megszólaljon. Szeme csillogott, mint az apró ezüstpénz álla úgy gömbölyödött, mint egy kisgyerek karja. Haja kék lángja a koponyáját kóstolgatta, táplálta a fiatal élet.

Négy nap eltelt, és Lyte még mindig fiatal… sőt, fiatalabb, mint akkor volt, amikor a hajóra lépett. Serdülő.

Nem akart hinni a szemének.

A lány első szavaival azt kérdezte:

- Meddig fog ez tartani?

- Nem tudom - felelte Sim óvatosan.

- Még mindig fiatalok vagyunk.

- A hajó. Ez a fém, amely körülvesz minket. Kizárja a napot, és kiszűri belőle mindazt, ami megöregít minket.

A lány elgondolkodva járatta körbe a tekintetét.

- Ezek szerint, ha itt maradunk…

- Fiatalok maradunk.

- Hat napig is? Vagy tizennégy, húsz napig?

- Lehet, hogy még tovább.

A lány csendben feküdt. Hosszú idő telt el, mire megszólalt:

- Sim?

- Tessék.

- Maradjunk itt. Ne menjünk vissza! Ha most visszamegyünk, tudod, mi fog történni velünk…

- Nem tudom biztosan.

- Megint elkezdünk öregedni, ugye?

A fiú nem nézett rá. A mennyezetet bámulta, és az órát, ahogy a mutató mozgott.

- Igen. Meg fogunk öregedni.

- Mi lesz, ha azonnal megöregszünk. Ahogy kilépünk a hajóból… nem lesz ez túl nagy megrázkódtatás?

- Talán igen.

Megint csend következett. A fiú óvatosan megmozdította a kezét, a lábát, hogy épek-e. Rettenetesen éhes volt.

- A többiek várnak - mondta.

- A többiek meghaltak! Vagy meg fognak halni pár órán belül. Mindenki megöregedett már, akit csak ismertünk.

A fiú levegőért kapkodott. Megpróbálta elképzelni őket öregen. Darkot, a nővérét görnyedten és szenilisen. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a látomást.

- Lehet, hogy ők meghaltak - mondta - De vannak mások, akik azóta születtek.

- Nem is ismerjük őket!

- De akkor is hozzájuk tartozunk - erősködött a fiú. - A mi népünk, emberek, akik csak nyolc vagy tizenegy napig fognak élni, ha mi nem segítünk rajtuk.

- De mi fiatalok vagyunk, Sim! És azok is maradhatunk!

Nem akarta hallani, amit mond. Túlságosan is csábító volt. Itt maradni. Élni.

- Máris többet éltünk, mint a többiek - szólalt meg Sim. - Munkás kezekre van szükség, hogy meggyógyítsuk a hajót. Most felkelünk, te meg én, keresünk ennivalót, és megnézzük, mozdítható-e a hajó. Egyedül nem merem mozgásba hozni. Olyan hatalmas. Segítségre van szükségem.

- De ehhez vissza kell menni, és megint végigrohanni az egész távolságot!

- Tudom. - Nehézkesen feltápászkodott. - De meg fogom csinálni.

- És hogyan akarod idehozni az embereket?

- A folyót fogjuk felhasználni.

- Ha lesz folyó. Addigra már lehet, hogy másfelé fog folyni.

- Akkor várni fogunk, amíg lesz egy: Lyte, muszáj visszamennem. Dienc fia vár rám, a nővérem a bátyád, az öregek, akik meg fognak halni, de tudni akarják, mi van velünk.

Nagy sokára hallotta, hogy a lány megmozdul, és fáradtan odavonszolja magát hozzá. Fejét a fiú mellére fektette, és lehunyt szemmel simogatni kezdte a karját.

- Sajnálom. Bocsáss meg nekem, Sim! Persze hogy vissza kell menned. Önző bolond vagyok.

A fiú ügyetlenül megcirógatta az arcát.

- Ember vagy. Én megértelek. Nincs mit megbocsátanom. Találtak élelmet. Körbejárták a hajót. Üres volt. Csak a vezérlőfülkében bukkantak egy ember maradványaira, valószínűleg a pilótáéra. A többiek nyilván kilőtték magukat az űrbe a mentőrakétákon. Ez a pilóta, aki a vezérlőpult előtt ült, egyedül landolt a hajóval a hegyen, aminek a többi szerencsétlenül járt hajó a tanúja volt. A talaj magas fekvése miatt az áradások elkerülték. A pilóta ugyan a földet érés után meghalt, valószínűleg szívroham következtében. A hajó itt hevert - vajon hány ezer napig? Csaknem elérhető távolságra a többi túlélő számára, épen, akár egy tojás, de némán. Ha a pilóta életben marad Sim és Lyte őseinek a sorsa teljesen másképp alakul. Amikor Sim erre gondolt, a háború távoli, baljóslatú vibrálását érezte. Hogyan tört ki a bolygók közti háború? Ki győzött? Vagy mindkét bolygó vesztes maradt, és nem bajlódott azzal, hogy megpróbálja összeszedni a túlélőket? Kinek volt igaza? Ki számított ellenségnek? Sim népe vajon melyik oldalon állt - a bűnösön vagy az ártatlanon? Lehet, hogy sohasem fogják megtudni.

Sim sietve végignézte a műszereket. Semmit sem tudott a működésükről. Mégis, ahogy a folyosókon haladt, és megérintette a gépeket, tanult tőlük. A hajónak már csak legénységre volt szüksége. Egy ember valószínűleg nem tudja újra működésbe hozni ezt az egész gépezetet. Kezét egy kerek, ormányszerű gépre fektette. A következő pillanatban úgy kapta el, mintha megégette volna.

- Lyte!

- Mi az?

Ismét megérintette a gépet, megsimogatta; keze idegesen remegett, szemét könnyek öntötték el. Szája kinyílt, majd ismét becsukódott; csordultig telve szeretettel előbb a gépre, aztán Lyte-ra pillantott.

- Ezzel a géppel - hebegte lassan, hitetlenkedve -, ezzel… ezzel a géppel lehet…

- Micsodát, Sim?

A fiú kezét egy csésze formájú szerkezetbe illesztette a gép belsejében. Az ablakon keresztül látta a szirtek távoli vonalát.

- Attól féltünk, ugye, hogy soha többé nem lesz olyan folyó, amelyik ennek a hegynek tart majd? - kérdezte ujjongó hangon.

- Igen, de…

- Lesz folyó. Ma este visszajövök! És embereket hozok magammal. Ötszáz embert! Mert ezzel a géppel egészen a sziklákig ki tudok vájni egy folyómedret, hogy ott rohanjon a víz, és így biztonságban visszatérhetünk! - Megdörgölte a gép hordószerű testét. - Amikor megérintettem, belém égette, hogy mire való és hogyan működik! Nézd! - Lenyomta a kart.

Izzó, sikoltó lángcsóva lövellt ki a hajóból.

Sim hozzálátott, hogy módszeresen kivájta a medret, amelyben a zivatarok vizének folynia kell majd. Az éjszaka ismét átváltozott a mohó étvágyú nappallá.

Sim egyedül készült visszatérni a sziklákhoz. Lyte a hajóban maradt arra az esetre, ha valami szerencsétlenség történik. A visszatérés először lehetetlennek tűnt. Most nem volt folyó, hogy rohanásával a fiú időt takarítson meg. Az egész távot futva kellett volna megtennie hajnalban, és bizonyosnak tűnt, hogy a Nap utoléri, elkapja, mielőtt biztos helyre érkezhetne.

- Az egyetlen megoldás az, hogy elindulok a napfelkelte előtt.

- De hát megfagysz, Sim.

- Nézd! - A fiú igazított valamit a gépen, amellyel épp most fejezte be a folyómeder kivájását a völgy sziklatalapzatába. Megemelte a fegyver sima csövét lenyomta a kart, és úgy hagyta Lángnyelv lövellt a sziklák felé. Beállította az ellenőrző skálát úgy, hogy a láng három mérföldnyire a hajótól összpontosuljon. Kész. Lyte-hoz fordult.

- De… én nem értem - értetlenkedett a lány.

Sim kinyitotta a légzsilipet.

- Kegyetlen hideg van odakint; még félóra van hajnalig. Ha a gép lángja mellett futok, és elég közel hozzá, akkor nem kapok hőgutát, de elpusztulni sem fogok.

- Nem tűnik valami biztonságosnak - vetette ellen Lyte.

- Ugyan mi biztonságos ezen a bolygón? - Sim elindult előre. - Egy félórás előnyöm lesz. Ennyinek elégnek kell lennie, hogy elérjem a sziklát.

- És ha a gép elromlik, miközben te ott futsz a sugár mellett?

- Erre inkább ne gondoljunk.

Sim egy pillanat múlva már kint volt. Úgy tántorgott, mintha gyomorszájon rúgták volna. A szíve szinte felrobbant benne. A bolygó megint rákényszerítette a maga gyors ritmusát. Érezte, hogy gyorsul az érverése, dörömböl a vér az ereiben.

Az éjszaka hideg volt, mint a halál. A hajóból kiinduló hatalmas hősugár zúgva, meleget adón szelte keresztül a völgyet. A fiú szorosan mellette haladt, egészen közel hozzá. Egyetlen hibás lépés, és…

- Visszajövök! - kiáltotta Lyte-nak.

A sugár és ő együtt futottak.

A barlangok népe kora reggel hosszú, narancsszínű izzásra lett figyelmes. Szorosan mellette hátborzongató, fehérlő kísértet futott mintegy lebegve. Az emberek morgolódni, nyögdécselni kezdtek, sokan sóhajtoztak félelmükben.

Amikor Sim végre elérte a sziklákat, amelyben a gyerekkorát töltötte, csupa idegen arca látott maga körül. Egyetlen ismerős sem akadt. Aztán rájött, milyen ostobaság is volna ismerős arcokat keresni. Az egyik aggastyán rámeredt.

- Ki vagy? - üvöltötte. - Az ellenség barlangjából jöttél? Hogy hívnak?

- Sim vagyok, Sim fia!

- Sim! - Egy öregasszony sikoltott fel a feje fölött. Lebicegett a kőösvényen.

- Sim, Sim, te vagy az!

A fiú őszinte megrökönyödéssel nézett rá

- De hát én téged nem ismerlek - mormolta.

- Sim, hát nem ismersz meg? Ó, Sim, hát én vagyok az, Dark!

- Dark!

Gyomrában émelygést érzett. Az öregasszony a karjába zuhant. Ez az öreg, reszketeg, félig vak asszony az ő nővére.

Újabb arc jelent meg odafent, egy öregember arca. Kegyetlen, keserű arc. Vicsorogva nézett le Simre.

- Kergessétek el! - kiabálta. - Az ellenség barlangjából jön. Ott él! És még mindig fiatal! Akik közülünk odamennek, nem szoktak visszatérni! Áruló kutya! - Egy kő repült Sim felé.

Sim félreugrott, és magával rántotta az öregasszonyt is.

Az emberek felzúgtak. Futva, öklüket rázva indultak meg Sim felé.

- Öljétek meg, öljétek meg! - üvöltötte az öregember, akit Sim nem ismert fel.

- Állj! - Sim felemelté a kezét. - A hajóról jövök!

- A hajóról? - Az emberek lelassítottak. Dark Simbe kapaszkodott, és megzavarodva bámult fel sima, fiatal arcába.

- Öljétek meg, öljétek meg, öljétek meg! - őrjöngött az öreg, és újabb szikla után nyúlt.

- Tíz, húsz, harminc nappal élhettek tovább, ha meghallgattok.

Az emberek megtorpantak. Szájuk tátva maradt. Pillantásuk hitetlenkedést fejezett ki.

- Harminc nappal? - A mondat körbejárt, mint a visszhang. - Hogyan?

- Gyertek el velem a hajóhoz! A belsejében örökké élhet az ember!

Az öregember a magasba emelte a sziklát, aztán fuldokolva előrebukott - megütötte a guta. Lebukfencezett a szikláról, egyenesen Sim lába elé.

Sim lehajolt, hogy egy pillantást vessen a kegyetlen, halott szempárra, a vicsorgó ajkakra, az összenyomorodott, elcsendesedett testre.

- Chion!

- Igen - szólalt meg mögötte Dark furcsa, hörgő hangon. - Chion. Az ellenséged.

Azon az estén kétszáz ember indult el a hajóhoz. A víz futott velük az új csatornában. Száz közülük megfulladt vagy elpusztult a hidegtől. A többiek, köztük Sim, elérték a hajót.

Lyte már várta őket, és szélesre nyitotta a fémajtót.

Hetek teltek el. A sziklák mélyén nemzedékek nőttek fel haltak meg, míg a tudósok és a munkások a hajón dolgoztak, tanulmányozták a szerkezetét és a működését.

A legutolsó napon két tucat ember lépett a helyére a hajó vezérlőfülkéjében. A sors kihívását most az utazás jelentette.

Sim megérintette az indítótárcsát.

Lyte jött be a szemét dörgölve, leült a fiú mellé a padlóra, fejét álmosan Sim térdének támasztotta.

- Azt álmodtam - szólt a messzeségbe bámulva a lány -, hogy barlangban éltem egy szikla mélyén egy jég-tűz bolygón, ahol az emberek nyolc nap alatt megöregedtek és meghaltak.

- Micsoda képtelen álom! - mondta Sim. - Az ilyen lidércnyomást ki se lehetne bírni. Ne gondolj rá! Most már felébredtél.

Sim lágyan megérintette a tárcsákat. A hajó felemelkedett, és az űrbe szökkent.

Sim igazat mondott.

A lidércnyomás véget ért.