AZ ÖRÖKSÉG |
Tengermély unott képpel ült a kupéban. A lábát feltette a
szemközti ülésre, de ettől sem lett jobb, hát csak bámult kifelé az ablakon. De
a töltés melletti elvadult bozótos sem dobta fel. Aztán a következő, nevesincs
állomáskán beszállt mellé egy fazon. Szolid, középkorú pasas volt, izzadtságtól
átnedvesedett nyakú ingben, kezében bőrtáskával.
Idegesen
mérte végig a lányt. Tengermélyt ez csöppet sem zavarta, kedvelte, ha bámulták.
És erre minden okuk megvolt a férfiaknak. Most éppen mélyen dekoltált,
lengőbordáig érő trikót és szupermini szoknyát viselt, legalábbis volt valami
csekély terjedelmű, ám módfelett áttetsző anyagféleség a dereka köré csavarva,
amolyan alibi jelleggel.
A pasas egy ideig nézte a
néznivalókat, aztán csak elhatározta magát.
— Kisasszony,
van itt egy szabad hely?
— Ja — bólintott unottan
Tengermély.
A fickó leült, de tovább nem folytatta a
társalgást. No, azért próba szerencse, gondolta Tengermély, és előrehajolt, hogy
elérje cuccait. Elég hosszan kotorászott aprócska kis hátizsákjában ahhoz, hogy
nyilvánvalóvá váljék; nem visel melltartót. Végül előhalászta könyvét, aztán
hátradőlt, és elkezdett olvasni. Ügyelt rá, hogy ne takarja a pasas elől a mű
címét: "Harminchárom extrém figura haladóknak".
A fickó
egy ideig bámult, mint a sült hal, de csak összeszedte magát.
— A kisasszony meddig utazik?
Tengermély elnyomott egy sóhajt.
—
Mit lehet azt tudni? — vonogatta a vállát, és nem nézett fel a könyvből.
— Dehát tulajdonképpen miért vonatozik, ha azt sem tudja,
hogy hova megy? — döbbent meg a pacák.
Tényleg, miért is,
gondolta Tengermély. Ez itt például jól láthatóan vakvágány, tette még hozzá
magában. Hát sóhajtva becsukta, és gyors mozdulatokkal eltette a könyvet. Megint
kibámult az ablakon. A látóhatár szegélyén már gyülekeztek a hegyek.
Egy ideig még várt, aztán valami rossz előérzete támadt,
hát felpattant, és átment a fülke másik oldalára. Kilesett a vagon folyosójára.
Épp jókor, felemelő látvány tárult a szeme elé. Két ismerős pasas törtetett
határozottan feléjük. A két Véreb, ahogy Tengermély elnevezte őket legutóbbi
röpke, ám emlékezetes találkozásuk alkalmával.
— Nos,
viszlát! — köszönt oda a kupéban ücsörgő középkorúnak, aztán felkapta
hátizsákját, és meghúzta a vészféket.
A vonat sikoltva
lassított, Tengemély pedig végigfutott a folyosón, a Vérebekkel ellentétes
irányba. Amint elérte az ajtót, habozás nélkül ugrott. Rosszindulatú cserjefélék
közé esett, akik mogorván végigkarmolászták a lábát. Gyorsan feltápászkodott, és
menekült tovább. A töltéstől nem messze betonút kanyargott, ezt vette célba.
Szerencséje volt, épp jött egy kocsi. Gondolkodás nélkül
ugrott a száguldó fémszörnyeteg elé. A termetes terepjáró fékje halkabb volt,
mint a vonaté, és hála istennek, jobban is fogott, a járgány fél centivel
Tengermély előtt megállt. A lány feltépte a kocsi ajtaját, és beesett az
anyósülésre.
— Gyorsan! Tűnés! Taposd az a gázt! —
sziszegte a sofőrnek.
A meghökkent képű, koraharmincas
fickó egy picit habozott, aztán felhördült a motor, és a gyorsulás az ülésbe
préselte Tengermélyt. Persze nem sokáig, a lány hamarosan feltérdelt és
hátrafordult. Kedves látvány tárult a szeme elé, két mogorva, habzó pofájú
Véreb, amint épp az isteneket szidja a betonút közepén. Remek!
Tengermély visszafordult, és kényelmesen elhelyezkedett. A
sofőr egy ideig érdeklődve szemlélte a tükröt, aztán kicsit sóhajtott.
— Akár meg is magyarázhatnád, hogy miért ilyen sürgős —
javasolta.
— Láthatod, ha van szemed! — vont vállat a
lány. — A pacákok miatt!
— És tulajdonképpen mit akarnak
tőled?
Kellemes hangja van, bár talán egy kicsit feszült,
gondolta Tengermély. Szegényke nyilván idegösszeomlást fog kapni, ha ilyen
stresszes életet él!
— Ja, hogy mit akarnak? Lilám sincs
róla! Hidd el, ha tudnám, habozás nélkül adnám, de nem, ezek nem magyarázkodnak,
csak durvulnak bele a nagyvilágba!
— Értem.
Ezt egy kis csend követte.
— Itt
balra! — szólalt aztán meg Tengermély.
A pasas nagyot
sóhajtott.
— Véletlenül éppen ráérek. Elvihetnélek
valahova? — kérdezte kötelességtudóan, és fordult.
Tengermély elmosolyodott.
— Ó,
milyen kedves! Majd navigálok!
És navigált. Felfelé
haladtak, egyre keskenyedő utakon, szőlők fésülte domboldalak között. Aztán
tovább vadult a táj, a hegyek föléjük tonyosultak. Keskeny földúton araszoltak
felfelé, a terepjáró motorja morogva küzdött az útjukba akadó termetes
gyomnövényekkel. Aztán egy kidőlt fa állta el az útjukat. Még halálában is
látható elszántsággal őrizte a hegyoldal felsőbb régióit a betörni kész
civilizácóval szemben.
— Itt nem tudunk tovább menni —
jegyezte meg a férfi.
Egy ideje már voltak kétségei, hogy
furcsa utasa vajon tudja-e, hova tart?
— Á, nem gond,
innen már nincs messze! — legyintett Tengermély, és kiugrott a kocsiból. — Oda
megyek! — mutatott felfelé, ahol a fák lombjai felett sötétvörös cserepek
villogtak a napfényben.
— Te ott laksz? — kérdezte
hökkenten a férfi.
— Nem én, a nagymamám! — nevetett rá
Tengermély, aztán átbukdácsolt a ledőlt fán, és elindult felfelé.
Aztán a következő kanyarulat előtt csak visszanézett.
Tetszett neki a pasas, aki még most is döbbent arccal ült a volán mögött.
— Roland lovagnak foglak nevezni — suttogta maga elé. — És
álmodj velem minden este, és ne legyen nyugtod, amíg vissza nem jössz ide, hogy
még egyszer láthass! — tette még hozzá halkan, aztán miután ilyen remekül
megátkozta a pasast, intett, és ment tovább.
Hamarosan
elérte a bazaltlapokkal kirakott lépcsőt. Szinte futva trappolt fel a teraszra,
ahol egy nádfonatú asztal és két szék küzdött az enyészet ellen.
— Szia, nagymama! Megjöttem! — kiáltotta jókedvűen, aztán
felhajtotta a lábtörlőt, előhalászta alóla a kulcsot, és benyitott.
Az ajtó nyikorogva adta meg magát. Odabent por és napfény
keveredett a csenddel. Tengermély áttáncolt a kihalt konyhán, be a házacska
egyetlen szobájába. Itt még bútorok sem voltak, leszámítva egy hatalmas rézágyat
és a cserépkályhát. Ledobta a táskáját az ágyra, a matrac kis porfelhőt pöfögött
fel a váratlan atrocitás feletti felháborodásában. A lány nem törődött vele,
visszakocogott a konyhába, aztán lement a pincébe.
Töprengve bámulta meg az ajtón beóvakodó fény által
megvilágított hordókat. Végül elsétált a pince végébe állított üvegállványokig.
Ismerte a rendszert, hát könnyen választott magának egy pókhálós palackot, aztán
visszatért a konyhába. A pince hidege után megborzongott, ahogy a meleg
napfényre lépett.
Elővett két poharat, és kilöbbölte
belőlük a port a csapból előrimánkodott pár cseppnyi sárga vízben. Aztán
visszament a teraszra, leült az egyik nádszékbe, és töltött. A második poharat
eltolta maga elől a másik szék elé, a magáét megemelte a nap felé.
— Szervusz, nagymama, visszajöttem! — mosolyodott el,
aztán felhajtotta az italt.
Aztán még több pohárral is
ivott, amíg a palack feneke megálljt nem intett. Utána már csak nemtörődöm
lustasággal bámulta a világot. Előtte hevert a hegyoldal, az alatt a
szőlősdombok, még az alatt az alföld, és valahol, a láthatár szegélyén ott
csillogott az örökkék tenger is. Olyan érzése volt, mintha királynő lenne,
akinek az egész világ a lábai előtt hever.
Aztán leszállt
a csillagteli éj, és Tengermély elálmosodott. Bebotorkált a házba, ledőlt az
egyetlen ágyra, és elaludt.
Másnap arra ébredt, hogy
telement porral az orra. Prüszkölt és köhögött, de nem lett jobb. Kitámolygott a
konyhába, hogy igyon egy kis vizet, de nem nyert, a csap ma azt játszotta, hogy
ő egy kiszáradt szaharai kút. Hát lebotorkált a pincébe, és választott egy
délelőttre illő palackot. Jót húzott belőle, aztán visszament a konyhába.
— Hé, Idő, te vasfogú, reszkess! — emelte magasra az
üveget. — Reszkess, minden csatlósoddal egyetemben, mind te Por és Enyészet,
Rothadás és Korhadás, féljetek, mert imhol jövök én, hős harcos, amazon, és ki
fogok takarítani! — ezzel felhajtotta a maradék bort is.
Aztán nekilátott beteljesíteni rettenetes fogadalmát. Alig
egy óra múlva zavarták meg.
— Hahó! Van itt valaki?
— Hogyne lenne! — válaszolt az ismerős hangnak Tengermély,
és kimászott a kútból.
Szinte elsőre sikerült is. Roland
lovag hamarosan feltűnt a bazaltlépcsőn. Farmert, inget és hökkent arckifejezést
viselt.
— Hát te mit csinálsz? — kérdezte felvont
szemöldökkel.
— Én itt lakom! És te mit csinálsz? —
kérdezett vissza Tengermély, majd mivel gondjai voltak az egyensúlyozással, hát
megadta magát a gravitációnak, és leheveredett a pázsitra. — Fáradtnak tűnsz!
Tán nem aludtál az este? — nevetett fel gúnyosan, aztán csuklott kettőt.
A férfi zavartan megdörzsölte a tarkóját.
— Hagyjuk, tényleg keveset aludtam. Tudod, dolgom volt —
magyarázkodott. — Szóval, mit kerestél a kútban?
— Ja,
hogy én a kútban? — emelkedett négykézlábra a lány, aztán leült. — Hosszú
története van annak!
És mivel a férfi nem szólt, csak
nézett és csodálkozott, hát folytatta.
— Tudod, én azt
hittem, hogy ismerem ezt a házat! Én itt töltöttem minden nyaramat ama bohókás
kisiskolás korszakomban! Én itt voltam fiatal! — emelte magasba mutatóujját,
aztán gyorsan megtámaszkodott, mielőtt ismételten elterült volna a puha gyepen.
— De nem! Tudod-e, szépszemű lovagom, hogy semmit, de semmit sem tudok ezen
épület anatómiájáról? A vízvezetékek rejtett futása, a szivattyú szívdobbanásai,
a kút ásítóan feneketlen mélye, ez mind-mind titok előttem, átláthatatlan,
fekete csoda!
A férfi elmélázva hallgatta.
— És mennyit ittál ma?
— Hé, nem
gondolod, hogy ez kicsit indiszkrét kérdés? És mintha vádló éllel is
felékesítetted volna kegyetlen szavaidat! Pedig, ugye, inni kell! Az ember
szomjazik. És nem állat, hogy a leveleken összegyűlt harmatot nyalogassa! —
aztán bűnbánóan lehajtotta a fejét. — Egy üveggel. Meg még egy kicsit, talán —
vallotta meg halk hangon.
A férfi felsétált a teraszig,
aztán összeszámolta az asztal mellé leállított üres üvegeket.
— Tehát nem működik a szivattyú — foglalta össze a
helyzetet.
— Valóban. Halott. Meghalt. Tökéletesen
meghalt.
A férfi odasétált mellé, aztán lenézett a kútba.
— Na, jó, lemászom.
— Helyes,
lovagom! Tedd, amit kell! — bólintott rá Tengermély, aztán hátradőlt, és
becsukta a szemét.
Roland lovag pedig lemászott. A kút
mélyén térdig süppedt a vizenyős sárba. Rosszkedvűen piszkálta meg a halottnak
titulált szivattyút. Maga előtt nem titkolta, hogy nem ért hozzá. Egyáltalán, mi
a fenét keres itt?
Persze, ismerte ezt a házat, ismerte a
hegyszerte csak nagyanyónak nevezett éltes, kedves mosolyú hölgyet, aki múlt
ősszel halt meg. Az ő unokájáért miért ne tehetne meg ennyit, magyarázkodott.
Aztán eszébe jutottak álmai, és hirtelen nagyon zavarba jött. Gyorsan kiverte a
fejéből az egészet, és a feladatára koncentrált.
Alig öt
perc múlva mászott elő a kút feneketlen hidegéből. Addigra Tengermély már
édesdeden aludt a gyepen. A férfi egy kicsit tanácstalanul téblábolt, aztán
elhatározta magát, és a karjaiba emelte a lányt.
Felvitte
a teraszig, ott aztán megint megtorpant. És most hova tegye? Végül az egyik
nádszékbe fektette le.
— Izé, várj meg, mindjárt jövök! —
intette, de Tengermély zavartalanul aludt tovább.
A férfi
megcsóválta a fejét, aztán elment.
Tengermély valami
félelmetes morgásra ébredt. Csak nem vihar közeledik, nyitotta ki szemeit. De
nem, az ég tiszta volt, ám hamarosan feltűnt az úton Roland lovag terepjárója. A
férfi megállította a ház előtt a kocsit, aztán kikászálódott.
— Szia! Jól aludtál? — köszönt vidoran, aztán kinyitotta a
csomagtartót, kivett valami nagyobbacska pakkot, és felcipelte a teraszra.
— Hogy ugrotta át azt a fát a kocsid? — érdeklődőtt tágra
nyílt szemekkel Tengermély.
— Sehogy. Utólagos
engedelmeddel kölcsönvettem egy fűrészt a házból, és eltakarítottam szegény
növény földi maradványait! — válaszoltra a férfi, aztán ment vissza a kocsihoz.
Még többször fordult, újabb és újabb csomagokkal.
Tengermély nagy nehezen feltápászkodott, aztán megszemlélte a kirakodóvásárt.
Ásványvíz, húskonzerv, tartós tej, kétszersült, gyufa, zseblámpa, elemek meg még
egy kartonnyi apróság torlaszolta el a teraszt. Utoljára a férfi még egy kisebb
gázpalackot is felcipelt.
— Gondolom, még valamelyik
háborúban tanultad, hogy mi kell a túléléshez — csodálkozott a lány.
— Azért annyira nem vagyok öreg! Csak magam is itt lakom a
hegyen, a Szent Mihály-templom fölött nem sokkal.
— Aha —
válaszolta a lány.
— Ja, és még valami!
Ezzel a férfi elővett egy üvegcse aszpirint az inge
zsebéből.
— Gondolom, fáj a fejed.
—
Aha — válaszolta Tengermély, még mindig elmélázva, és átvette az üveget.
— És most elintézem a szivattyút! — vetette fel a fejét
Roland lovag, aztán a sárkányölő hősök határozottságával eltűnt a kút irányában.
Tengermély egy ideig bámult utána, aztán vállat vont, és
bevett pár tablettányi fájdalomcsillapítót. Utána, eszébe idézve reggeli
fogadalmát, nekilátott rendet tenni a házban.
A férfi
hamarosan megtért a kertből, arcán dicsőséges mosollyal megkereste a
mosogatókagylót, és megtekerte a csapot, mint ahogy a bűvész előveszi a nyulat a
kalapból. A vezetékből szolid halálhörgés hallatszott, aztán előbb csak köhögve,
majd később folyamatosabban, de megindult a víz.
—
Gratulálok! — nézett nagyot a lány. — Hogy csináltad?
—
Benzint töltöttem a szivattyúba — felelte szégyenkező mosollyal a férfi, aztán
kérdőn szétnézett. — Azt hiszem, innen már magad is elboldogulsz. Nekem sajnos
mennem kell...
— Aha. És kösz mindent! — nevetett rá a
lány.
Roland lovag színpadiasan meghajolt, aztán elindult
kifelé. Tengermély pedig izomból elgáncsolta, aztán maga is utánaesett.
Begurultak az asztal alá, a férfi került fölülre.
—
Elnézést! — szabadkozott zavartan, megpróbált feltápászkodni, és beverte a fejét
az asztallapba.
— Nem tesz semmit! — mosolygott rá
kedvesen Tengermély, aztán megfogta a férfi kezét, és még egyszer magára
rántotta áldozatát.
Nem igaz, hogy egyesek mennyire lassan
kapcsolnak, dühöngött magában. Ám azért Roland lovag nem volt annyira végtelenül
gyámoltalan, és már éppen felderengett a szemében a felismerés, amikor kintről
kocsizúgás hallatszott.
— Vársz valakit? — kérdezte.
Tengermélynek az volt a véleménye, hogy ha már sikerült
ilyen közel kerülniük, akkor beszédre igazán semmi szükség sincs.
— Nem — közölte tömören, aztán magához húzta a férfit, és
megcsókolta.
A ház előtt megállt az autó, de egyelőre nem
foglalkoztak vele. Aztán ajtócsapódás hallatszott, szám szerint kettő.
— Márpedig valaki jött — tépte ki magát a férfi Tengermély
öleléséből, aztán kimászott az asztal alól, és felállt.
A
lány kis sóhajtással beletörődött a helyzetbe, aztán maga is talpra kecmergett.
A fenébe, hogy pont most zavarták meg őket! Miért nem lehet neki egyszer
szerencséje? Ki lehet az, akinek dolga van itt, a világ végén? Aztán hirtelen
leesett neki, hogy ez utóbbi kérdésre van logikus válasz, hát átrohant a
szobába, és kilesett az ablakon. Nos, valóban, a két Véreb volt a látogató, épp
most sétáltak fel a lépcsőn.
— Hujjé, nagy a baj! Tűnés,
fel a padlásra! — javasolta, aztán kézen ragadta lovagját, és magával húzta a
keskeny és ingatag falépcsőn.
— Miért? — kérdezte az, de
ment.
Tengermély nem válaszolt. Mi a fenét mondhatott
volna? Felnyitotta a padlás csapóajtaját, és belépett, maga mögött vezetve a
férfit.
Porszagú világba érkeztek. A padlás békésen
szunyókált a késő délutáni napfényben. Felhalmozott, fehér leplekkel borított
bútorok, nagy ládák, kosarak, táskák zsúfolódtak, azt az érzést keltve a
betolakodókban, hogy évszázadok nyugalmát zavarják meg.
Odalent valaki belökte az ajtót. Tengermély ezt észre sem
vette, szemei a múltba révedtek, hisz itt minden ismerős volt a számára, ezer
gyermekkori emlék ragadta magával.
Roland lovag csak egy
futó pillantással mérte fel a lomokat, aztán a ház hátsó oldalán nyíló ablakhoz
lépett. Mivel az épület a hegyoldalba simult, így ez az ablak
földszintmagasságban volt, biztos menekülést kínálva.
Lent
valaki átcsörtetett a szobába.
— Erre! — suttogta Roland
lovag, és kinyitotta az ablakot.
Tengermély összerezzent,
nagyon távolról kellett visszatérnie. De ment, és elsőként mászott ki. Roland
lovag nem követte, csak intett, hogy tovább, de maga leguggolt a csapóajtó
mellé, és hallgatódzott.
Tengermély egy kicsit várt, de
aztán csak elindult. Ismerte a kert hátsó részét, hisz' annak idején gyakran
lógott ki erre. A bozótos azóta megnőtt, de lényeges változás nem történt.
Végigóvakodott a házfal mentén, aztán lehasalt, és kilesekedett. Innen pompás
rálátás nyílt a teraszra.
Amely most üres volt. Hát gyors
elhatározással felpattant, aztán végigegyensúlyozott a bazaltfal szegélyén, és
távolabb, már a kert felett, ahol a bástya egy kicsit be volt omolva,
leereszkedett. Aztán futott, egészen a Vérebek kocsijáig, amely ott állt a
terepjáró mögött a keskeny úton.
Bepattant a vezetőülésre,
örömmel konstatálta, hogy a felelőtlen marhák benne hagyták a kulcsot, aztán
indított, és padlógázzal nekiment Roland lovag kocsijának.
— Bocs — suttogta maga elé.
Eredetileg nem így képzelte. De hát sosem tudott igazán
boldogulni ezekkel a bonyolultabb technikai kütyükkel. És neki már a turmixgép
is bonyolultnak számított, hát még egy autó!
De nem adta
fel, megint indított, és kipróbált egy másik sebességet. A kocsi sikoltott,
aztán lefulladt. A ház ajtajában megjelent a két Véreb.
—
Állj meg, te büdös kurva! — kiabált az egyik, és futva indultak le a terasz
lépcsőjén.
Itt nagy baj van, állapította meg tárgyilagosan
Tengermély, és kedvesen megsimogatta a kocsi műszerfalát.
— Pici, na, kérlek, ne légy már ilyen makrancos!
Aztán újra próbálkozott, és végre eltalálta a
hátramenetet. Tempósan indult, gond nélkül elérte a több, mint féltucat méterre
lévő első kanyart, és ott teljes sebességgel belezúgott az útmenti meredélybe.
Szerencsére a nagyranőtt bokrok a kocsi után nyúltak, és megfogták, lefékezve
zuhanását. Tengermély izomból beverte a fejét a szélvédőbe, és ennek kapcsán
felhagyott az események követésével. Elájult.
Roland lovag
közben feltűnésmentesen lapult a csapóajtónál. Hallotta a kocsi hörgését, a
Vérebek kirohanását, a csattanást. Vajon él-e még ez az őrült nőszemély,
töprengett, de maradt mozdulatlan. Világos, hisz' tanult annak idején
matematikát. Kettő, az több, mint egy.
Hát várt. A két
Véreb hamarosan visszajött. Pergő nyelvvel szitkozódtak, aztán felosztották
egymás között a házat. Az egyik a földszinten maradt, a másik a padlásra indult,
hogy megkeressék a "szajrét".
Roland lovag hátrébb
húzódott, be egy kanapé mögé. Hamarosan feltűnt a Véreb. Mogorva képű,
kisportolt alkatú harmincas férfi volt. Arcán mohó vágyakozással esett neki a
padlás pókhálós lomjainak. Valami apróságot kereshetett, mert durva kézzel túrta
fel a legkisebb, rejtekhelynek alkalmas kis zugokat is.
Roland lovag közben észrevett egy ódivatú, megsárgult
csipkéjű napernyőt, amelyet szintén a kanapé mögé sodort az élet számtalan
vihara. Egy ideig szemezett a koros úrinővel, majd elszánta magát, hogy
komolyabb alapokra helyezi az egyelőre még futónak sem nevezhető kapcsolatukat.
Kinyújtotta a karját, és kézen fogta az öreg hölgyet. Az nem tiltakozott, de
amikor magához is akarta húzni, akkor már megelégelte a bizalmaskodást, és
felkiáltott. Időrágta selyme sikoltva szakadt szét.
A
Véreb felkapta a fejét, és kutatón körbenézett. Aztán felemelkedett, és lassú
lépésekkel megközelítette a gyanús kanapét. Roland lovag az utolsó pillanatban
ugrott fel, és ütött. A jobb sorsra érdemes napernyő porrá zúzódott a Véreb
kemény koponyáján.
Az egy hosszú pillanatig csak nézett,
aztán pisztolyt rántott. Roland lovag gondolkodás nélkül eldobta a kezében
maradt csonkot, és ököllel a fickó arcába vágott. A fegyver elsült, a Véreb
lehanyatlott. Mellesleg közben egy lámpaernyőt találat ért, vásznán fekete
szegélyű lyuk nyílt a halálnak.
Roland lovag nem törődött
vele, felkapta kiütött ellenfele mellől a pisztolyt, aztán menekült az ablakon
át.
Teljes erővel futott, de a harmadik lépésnél eltévedt
a ház mögött burjánzó ősvadonban. Megtorpant, hallgatódzott. Az egyik irányból
káromkodást hallott. Tehát arra van a ház, állapította meg. Gyors fejtörés után
kisakkozta, hogy akkor merre lehet a kocsija, és nekivágott.
Hamarosan elérte a kút környékét, és ez már ismerős terep
volt. Kicsit leselkedett, de szabad volt a terep az útig. Futva indult neki, és
remélte, hogy a lány is ott lesz valahol a szakadékba borított kocsi mellett.
Tengermély körülbelül ekkor tért magához. Furcsálkodva
konstatálta, hogy a terasz lépcsőjén fekszik. Felült, elmélázott. Mi is történt?
Ő ugyan nem jött ide, tehát valaki hozta. Vajon ki? Ám a sors nem hagyott neki
időt a töprengésre, a világ jó tempót diktált, szokása szerint. Az ajtóban
megjelent az egyik Véreb, kezében fegyver, szemében az őrület lángja. Ugyanekkor
feltűnt az út mellett Roland lovag is. A két férfi egymásra meredt, aztán
megfagyott a pillanat.
Hát ezek ki fogják lőni egymást,
állapította meg magában Tengermély. És ezt nem hagyhatta. Nem mintha bánta
volna, hogy mi lesz a Vérebbel, de frászt kapott a gondolattól, hogy Roland
lovag haja szála meggörbülhet.
— Állj! — kiáltotta, és
közéjük perdült.
— Menj onnan! — förmedt rá Roland lovag,
és elhatározta, hogy szívinfarktust fog kapni.
Mihelyst
túl lesz a kalandon. Most sajnos éppen nem volt rá ideje.
De a lány persze a saját feje után ment. Tett két lépést a
Véreb felé, aztán beleájult a karjaiba. A pasas tudatában lehet, hogy
felvillant: kapaszkodni kéne a fegyverbe — de mire ez végigjárta a lassú
idegpályákat, addigra a tudatalatti már döntött, és elkapta a szemrevaló
idomokkal rendelkező női testet. A pisztoly koppanva hullott a terasz kövére.
Aztán expresszvonat sebességgel érkezett Roland lovag, és
pofozkodásba fulladt az affér. Tengermély egy ideig türelmesen mimikrizte az
ájultat, de erre láthatóan semmi szükség sem volt. A verekedés második
másodpercében ledobták a kemény bazaltpadlóra.
Mogorván
négykézlábra tápászkodott, aztán odébbmászott. Kicsit távolabb talált egy
pisztolyt. Hát leült, hátát nekivetette a lépcső szegélyének, és lőtt kettőt a
levegőbe. A pasasok abbahagyták a bunyót.
— Ha valaki
megmozdul, azt lelövöm, amigos! — jegyezte meg Tengermély, a gyermekkorában
látott westernfilmek stílusában.
Roland lovag nem vette
komolyan, és helyből leütötte egy pillanatra nem figyelő ellenfelét. Aztán vett
pár mély lélegzetet.
— Valami bajod esett, kedves? —
kérdezte aggodalmaskodva Tengermély.
— Eddig nem sok, de
lennél olyan kedves nem rámfogni azt a pisztolyt!? — csattant fel a férfi, aztán
odalépett a lányhoz, és kivette a kezéből a fegyvert.
—
Bocs - vonogatta meg a vállait a lány. — Mit szólnál, ha innánk egy pohár bort?
Helyi termés!
Roland lovag szolidan a hajába tépett.
— Kösz, nem. Azt hiszem, én inkább most fogom ezt a két
alakot, és leviszem a faluba. Szerencsére a helyi rendőr a barátom, elintézem
vele a formaságokat. Biztosan nem tudod, mit akartak?
—
Biztosan! — bólintott Tengermély hangjában szilárd elhatározással.
Voltak olyan hazugságai, amik mellett következetesen
kitartott.
— Jó— dőlt be az ártatlan leányszemeknek Roland
lovag, és tovább lépett. — Estére nem akarsz átjönni hozzám? Vagy bárhova, ahol
biztonságban lehetsz. — tette még hozzá magyarázkodva.
—
Nem, maradok! Nem szeretném megint magára hagyni a nagymamámat — nézett rá
komolyan a lány.
A férfi erre nem válaszolt, csak megrázta
a fejét, és felnyalábolta az ájult Vérebet. Aztán társát is kitrógerolta a
kocsiba. Már indított, amikor Tengermély utána szólt.
—
Lenne kedved holnap itt vacsorázni? Mondjuk, naplementekor?
A férfi lassan elmosolyodott.
— Ha
megélem, itt leszek!
Aztán elment. Tengermély hosszan
nézett utána, majd visszament a házba, leheveredett, és elaludt.
Másnap korán kelt, és szinte azonnal munkához látott.
Takarított, sikált, súrolt, port törölt, mosogatott. Délre elkészült, de addigra
jócskán el is fáradt. Ám várta a padlás. Szent elhatározással caplatott fel: ott
is ragyogni fog minden!
Aztán ahogy elkezdett pakolászni,
érdekesnél érdekesebb kacatok kerültek a kezébe. Elfeledett könyvek, rég halott
emberek megbarnult fényképei, elmosódott írású levelek rég kihunyt érzelmekről.
Egy volt világ ereklyéi. Tengermély a padlás közepén ült a porban, és sorra
kézbe vette a holmikat, megsimogatta őket, felébresztette a hozzájuk tartozó
emlékeket.
Már esteledett, amikor magához tért az álomból.
Hisz neki ma randija van! Nem is akárkivel, hanem egy sárkányölő lovaggal!
Kitekintett az ablakon, de a nap szerint már nem volt, legfeljebb fél órája! Hát
talpra pattant, és mint ahogy a tornádó végigsöpri a tájat, elkezdett
készülődni.
Roland lovag terepjárója pontosan napnyugtakor
bukkant fel az úton. A férfi kiszállt, megigazította inge nyakát. Aztán
határozott lépésekkel felment a teraszra. Szétnézett, sehol semmi. Kiáltani
akart, de eszébe villant, hogy még a nevét sem tudja a lánynak, akivel
találkozni készül! Ezen sürgősen segíteni kell!
— Hahó!
Van itt valaki?
— Persze! — válaszolt Tengermély, aztán
előlibbent a házból.
Roland lovag már éppen rákérdezett
volna a nevére, de aztán meglátta, és megdermedt.
A lány
valami ősrégi divatú, de ennek ellenére szinte újnak tűnő, hosszú, csipkedíszes
ruhát viselt. Magasra tornyozott haját csontfésű fogta össze, kezében áttört
mintájú legyezőt tartott. Nyakában mélytüzű drágakő fénylett.
— Tetszem? — perdült meg a sarka körül.
— Gyönyörű vagy — nyögte ki nagy nehezen Roland lovag.
— A padláson találtam ezeket a cuccokat. A nagymamám
öröksége.
A férfi hitetlenkedve rázta meg a fejét.
— Gondolom, ez kellett a pasasoknak. Legalábbis azt
mesélték a rendőrőrsön, hogy valami mesés hagyatékot akartak megszerezni.
— Lehet — vont vállat Tengermély. — Ez a kő például
gyémánt, és azt hiszem, baromi sokat érhet. De ez lényegtelen apróság, van még
odafent néhány hasonló kacat. Ám ne foglalkozzunk ezzel! Gyere, segíts tálalni,
kész a vacsora! — aztán magával húzta a férfit.
És föléjük
borult az éjszaka.
Roland lovag a hajnal első fényeinél
távozott. Tengermély kikísérte. Szorosan összehúzta magán pongyoláját, hűs szél
játszott az ágak között. Alattuk az alföld még nem bújt elő fehér páradunnája
alól.
A férfi már a kocsikulccsal vacakolt, amikor csak
visszafordult.
— Figyelj, nekem holnap lejár a
szabadságom. Vissza kell mennem a városba.
Tengermély
összeszorított ajkakkal bólogatott. Persze, világos. Számított valami hasonlóra.
Semmi sem tart örökké, nem?
— Jó. Azért kösz mindent.
A férfi egy kicsit habozott.
— Gyere
velem! — mondta ki végül.
Tengermély elmosolyodott, aztán
elengedte pongyolája nyakát, és hagyta, hogy a langyosodó reggeli szellő
végigsímítsa a vállát.
— Nem, most nem. Most nyár van,
most minden él, most minden szép, és minden megcsodálni való. Ilyenkor szeretek
itt lenni. De a nyár el szokott múlni, és az ősz, az már más. Az már a
pusztulás, a halál előhírnöke. Akkor együtt hullatom a könnyeimet a fák
leveleivel. Akkor szomorú leszek. Ha még akkor is van kedved, és eljössz értem,
akkor majd veled megyek — mondta komolyan.
Roland lovag
nem válaszolt, csak bólinott, aztán elment. Tengermély pedig kettesben maradt a
felkelő nap fényével.