A TÜNDÉR HALÁLA |
Fel kéne kelni, állapította meg Éjvándor, de aztán csak
visszahanyatlott az ágyba. Rossz kedve volt. Ám az óra kérlelhetetlenül
ketyegett az asztalon, így végül újra felült, és szembenézett a számlappal. Már
tizenegy lenne?
Feltápászkodott, és kicaplatott a
fürdőszobába. Belebámult a tükörbe, megdörzsölte az állát. Borotválkozni kéne,
morfondírozott, aztán ennyiben hagyta, és átvánszorgott a konyhába. Rövid ideig
szemezett a hűtőszekrénnyel, de ehhez sem volt kedve. Napok óta nyomasztotta
valami.
Végül mégiscsak megivott egy pohár tejet, majd
fogat mosott, letusolt, és felöltözött. Aztán levetette magát a nappali egyik
foteljába, és nézte a plafont. Valamit csinálni kéne. De fáradt volt mindenhez,
hát belőtte a tévét. Ez egy ideig lekötötte, valami aranyos rajzfilm ment, de
aztán persze reklám következett, és ezt nem bírta tovább három másodpercnél,
kikapcsolta a készüléket.
Aztán csak hallgatta a csendet.
Valami nincs itt rendjén. Végül hirtelen ötlettől vezérelve felpattant, és
levette a polcról kedves pánsípját.
Egy régi, talán már
évek óta nem játszott dallam bukott ki a hangszerből, ahogy az ajkaihoz emelte,
lehúnyt szemmel élvezte, és az őt napok óta gyötrő depresszió szinte azonnal
átadta helyét az édes-bús nosztalgiának. Milyen gyönyörű is volt az az este,
ott, a Fekete Hölgy kastélyában! Megpróbálta megragadni a régesrégi mulatság
hangulatát, és egy rövid dalocskát komponálni hozzá, de a gyorsan fellángolt
emlékek szinte azonnal cserben hagyták, és elillantak szívéből. A dallam
esetlenre sikerült, és ez megint lehangolta. Mogorván dobta le a hangszert a
szőnyegen tornyosuló, rendrakásra váró kacatokra.
Itt
valami baj van, szögezte le, immáron sokadszor, de mielőtt belemerülhetett volna
lelke mélyebb problémáiba, megzavarták.
Megszólalt a
csengő. Ám váratlan látogatója, úgy látszik, semmit sem akart a véletlenre
bízni, mert közben dörömbölt is, majd várakozás nélkül lenyomta a kilincset, és
beviharzott. Két lépésébe telt neki átszelni az apró előszobát, aztán beesett a
nappaliba, és természetesen a huzatra hagyta az ajtó becsukását.
— Helló, Éjvándor! Hogy vagy?
A
férfi hökkenten nézett fel a lányra.
— Szia, Csillagfény!
Hát te?
Az elnevette magát.
— Csak
jövök, és már megyek is!
Ezzel visszahátrált az
előszobába, ledobta hátizsákját, és megszabadult ormótlan bakancsaitól is.
Láthatóan erdei túrához volt öltözve, ami nála egy egyelőre fehér pólót és
sötétzöld sortot jelentett, no meg persze térdig érő pamutzoknit.
— Merre tartasz? — kérdezte Éjvándor, aztán még épp időben
kitért a besuhanó lány elől.
— Hol ide, hol oda — nevetett
az, és körbetáncolta a szobát.
Végül levetette magát az
egyik fotelbe, a lábát feldobta az asztalra, és hátraejtette fejét. Szép, kedves
mosolyú teremtés volt, valószínűtlenül nyúlánk alakú, titokzatosan sötét szemű.
Sokkal fiatalabb a férfinál, legfeljebb ha tizenhét esztendős. Öt és még egy
esztendeje ismerték egymást, de több időt töltöttek már együtt, mint maga az
örökkévalóság. Barátok voltak.
— Rég nem hallottam már
felőled, Éjvándor, csak nincs valami bajod?
— Á, dehogy! —
legyintett a férfi, és maga is leült. — Talán csak egy kis tavaszi fáradtság!
Csillagfény színpadiasan homlokára ejtette a kezét.
— Tavaszi fáradtság! — ismételte, aztán felemelte a fejét,
maga alá húzta és átkarolta lábait, majd ráfektette arcát a térdére. — A tavasz
nem ezt jelenti! A tavasz a hajnal, a megújuló virágok, a fellángoló szerelem
ideje, nem a fáradtságé!
Ezzel talpra pattant, pár óvatos
lépéssel Éjvándor elé táncolt, aztán lassan, nagyon lassan lehajolt hozzá, és
finoman szájon csókolta. Mint a friss harmat, olyan íze volt ajkainak. Aztán
felegyenesedett, és unott arccal arrébb sétált.
A férfi
utánanézett.
— Lehet, hogy igazad van — mosolyodott el
végül.
— Biztos, hogy igazam van! — nézett rá a lány
komolyan, aztán megint elnevette magát. — A közeli erdőbe megyünk. Gyere te is!
Szinte mindenki ott lesz! Árnyéktáncos állítólag látott nemrég egy unikornist,
őt akarjuk felkeresni!
— Unikornis? — vonta fel a
szemöldökét Éjvándor. — Nem hinném, hogy errefelé még élnének unikornisok!
— Ó, hát nem mindegy?! — fakadt ki dühösen a lány, aztán
vállat vont. — Megnézzük. Lehet, hogy tényleg nincs. Lehet, hogy Árnyéktáncos
tényleg csak álmodott valamit. De mondom, ez mindegy! Biztosan jó mulatság lesz!
Majd bámuljuk a kék eget, táncolunk a fák között, kézenfogva fekszünk a
tisztásokon, és meglessük a fű növését! Gyere velünk!
Éjvándor nagyot sóhajtott. Lett volna kedve a mulatsághoz,
de valahogy nagyon fáradt volt.
— Nem is tudom... —
morogta, ám Csillagfény már nem figyelt rá.
Észrevette a
földön heverő pánsípot, felkapta, és rögtön játszott is rajta valami kedves kis
dallamot. Éjvándornak szinte fájt, ahogy rátörtek az emlékek. Mi mindent
csináltak már ők ketten! Például amikor lementek a folyóra csónakázni, de a
sodrás elragadta őket, és hét nap meg még egy éjszaka hányódtak a tengeren, míg
végül néhány kedves sellő kivontatta őket a partra. Hova tűntetek, ti vörös
ragyogású, szépmosolyú alkonyok? Édes, régi éjszakák!
Csillagfény közben megunta a hangszert, visszatette a
kupac tetejére, aztán odasétált a fotelben ülő férfihoz, letérdelt elé, és
rátámaszkodott annak combjaira.
— Gyere velünk! — suttogta
könyörgő szemekkel.
Éjvándor már majdnem kimondta, hogy
igen, amikor megint belenyilallt a szívébe az a furcsa fájdalom, ami már napok
óta kínozta.
— Nem, ne haragudj! Tudod, valami bajom
lehet. Nem hinném, hogy komoly, csak... olyan fáradt vagyok! — szakadt ki belőle
a vallomás.
Csillagfény elkomorult, felpattant.
— Nem csoda, már hetek óta csak itthon gubbasztasz! Ki
kéne mozdulnod! Nem egészséges itt a levegő sem! — feddte meg széles
gesztusokkal kísérve szavait.
Aztán az ablakhoz szaladt,
és kinyitotta. Szinte azonnal friss szellő csapta meg az arcukat, finom,
tavaszi, virágillatokkal terhes szellő. A férfi szívében megenyhült a fájdalom,
de a fáradtság makacsul maradt. A lány visszafordult az ablakból, és egy ideig
némán bámulta Éjvándort. Aztán nagyot sóhajtott, és jóval csendesebben
folytatta.
— Nem baj. Ha nem akarsz jönni, maradj!
Szegény, kicsi Éjvándor! Pihenj csak, ha fáradt vagy! — vigasztalta. —
Mindenkivel megeshet, mindenkinek vannak rossz napjai! — lépett vissza hozzá, és
két tenyere közé fogta a férfi kezét.
Aztán csak nézték
egymást, egy örökké tartó pillanatig.
— Persze —
mosolyodott el végül Éjvándor. — Kipihenem magamat, hamarosan minden rendben
lesz! Te meg mulass jól! És siess vissza! Aztán majd elmesélsz mindent, ami
történt!
— Úgy lesz! Ígérem, mindent el fogok mondani, ami
megesik velünk, még többet is! És sietek!
Aztán elengedte
a férfi kezét, és már ment is. Éjvándor felállt, aztán az előszoba ajtajából
nézte végig, ahogy a lány gyorsan felkapta bakancsát meg hátizsákját.
— Szervusz, kedves!
— Szia! — intett
Éjvándor, de már csak a nyitott ajtónak, amelyet hamarosan becsapott a huzat.
Aztán a férfi csak állt, hosszan, üveges tekintettel.
Odakint a délutáni fényeket elűzte a szürkület, majd megérkezett az éjszaka. A
szűk előszobát kísérteties árnyakkal népesítették be a kintről beszűrődő
neonfények.
Éjvándor pedig állt, és nézte azt a pontot,
ahol Csillagfény eltűnt. Talán már éjfélre járt az idő, amikor összerezzent, és
elszakadt az ajtófélfától. Egyenesen a hálóba ment, és ruhástól ledőlt aludni.
Másnap korán kelt, enyhe fejfájással. Ismét tett egy
kísérletet a reggelivel, de ez sem volt sikeresebb, mint az előző napi
próbálkozása. Aztán csak összekapta magát, és lement a boltba. De a rövid séta
sem űzte el búskomorságát. Amikor visszatért, elővette kedves ólomkatonáit meg a
festéket, remélte, a megszokott elfoglaltság leköti figyelmét, ám nem volt
türelme az egészhez. Kínjában felütött egy könyvet, és megpróbált olvasni, de
hamarosan azon vette magát észre, hogy csak bámulja a betűket. Felkelt,
kikönyökölt az ablakon.
Odalent autók tülekedtek
benzingőzbe burkolva az utcát. Ugyan mit érdemes ezen nézni? Hát becsukta az
ablakot, aztán csak üldögélt kedves foteljában. Ott nyomta el az álom is.
Másnap viszont szinte jókedvűen ébredt. Teát főzött, aztán
letusolt, felöltözött, megreggelizett. Telve volt friss energiával. Rögtön el is
határozta, hogy rendet tesz. Nagy lendülettel kezdett bele a munkába, csak
délben pihent meg egy kicsit. Mit is ebédeljek, morfondírozott, amikor egyszer
csak dörömböltek az ajtón, majd valaki nekiesett a kilincsnek, ám hiába.
— Hé, mióta zárod az ajtód! — méltatlankodott kint a
jólismert leányhang.
— Nyugi, nyitom már! — sietett ki az
előszobába a férfi.
— Tudod, a többiek még nem jöttek
vissza, de én aggódtam miattad, hát ... — a lány beesett az ajtón, aztán
hökkenten megtorpant. — Valami bajod van? — nézett kutatón a férfi szemébe.
— Nem, dehogy! Remekül vagyok! — nevetett az rá.
A lány lassan bólintott, aztán csendesen betette maga
mögött az ajtót. A férfi visszahátrált a nappaliba, hogy helyet adjon neki
levetni a cipőit. Csillagfény lekucorodott, aztán hosszan, lehajtott fejjel
vacakolt a fűzővel, mire végül elkészült, levette sáros bakancsát, és
lábujjhegyen beóvakodott a szobába.
— No, milyen volt a
kirándulás? — kérdezte a férfi. — Láttatok mókust, őzet, nyulat?
— Igen — válaszolta halkan a másik. — Láttunk. Mókust ...
és unikornist is. — bólintott lassan, és tétován körbenézett.
— Unikornist? — nevette el magát a férfi.
Még hogy a mai fiataloknak nincs fantáziája! De a lány már
nem figyelt rá.
— Hogyan tört el a pánsípod? — kérdezte,
szinte vádló hangon.
A férfi követte a tekintetét, aztán
lehajolt, és felvette földön heverő lomok által félig betemetett hangszert.
Idegesen vizsgálta meg, hisz' kedvelte nagyon. Nagy kár lenne, ha valami baja
esett volna ebben a nagy rendetlenségben! De a síp nem volt törött. Azért
belefújt, végigpróbálta a hangokat, szép tisztán szólt mind.
— Nem tört el, mit ijesztgetsz! — nézett fel, aztán a
torkára forrt a szó.
Csillagfény csak állt vele szemben,
és hangtalanul sírt. Nagy, nehéz könnycseppek csorogtak végig arcán, le, az
álláig, ott összegyűltek, aztán lehullottak a semmibe, beleivódtak fűfoltos
pólójába.
— Mi baj van? — kérdezte a férfi.
— Semmi — suttogta a lány, és lehajtotta a fejét.
— Méghogy semmi! — csattant fel ingerülten a másik, aztán
előre lépett, és mutatóujjával felemelte a lány állát.
Az
összerázkódott az érintésre, és hátralépett. Aztán hirtelen megfogta a férfi
kezét, és egy gyors mozdulattal belecsókolt a tenyerébe.
—
Tényleg semmi — suttogta, és felcsillantott egy halovány, kétségbeesett kis
mosolyt. — Csak... elfáradtam. De semmi baj! Igazán! — mentegetődzött kapkodva.
Majd elhátrált, és ujjaik elszakadtak egymástól. Aztán
sarkon fordult, és szinte kirohant az előszobába. A férfi értetlenkedve követte.
— Ha tényleg minden rendben, akkor ...
— Tényleg! — biztosította a lány, miközben ideges kézzel
megcsomózta cipőfűzőit.
— Akkor jó. Siess haza, a szüleid
már biztosan várnak! — bólintott a férfi. — Mikor látlak legközelebb?
— Majd ...talán jövő héten ... benézek... — nyögte a lány,
aztán felkapta a hátizsákját, és kiviharzott.
A férfi még
hosszan hallotta lábdobogását a lépcsőházban. Hogy ez a szeleburdi leányzó soha
sem tudja becsukni maga mögött az ajtót, rázta meg mosolyogva a fejét, aztán
kulcsra zárta lakását, és besétált a konyhába. A hűtőből választott valami
mirelit kaját, a mikro gondjaira bízta, és közben megbontott egy sört is. Aztán
fogta a tányért meg az üveget, bement a szobába, letelepedett kedvenc foteljába,
és bekapcsolta a tévét.