EGY VÉGTELEN ÉJSZAKA |
Északszél határozott léptekkel haladt előre a bábeli
zsivajú, zsúfolt utcákon. A tömeg megnyílt előtte, hökkent arcok fordultak
utána, kutató pillantások méregették. Nem illett közéjük. Nem holmi szélfútta
turista volt, és nem is számító mosolyú őslakos, márpedig a város ezen
negyedében mások nemigen jártak.
Kitaposott sportcipőt
hordott, kopott farmert, és mindehhez egy vakító fehér, fénytáncoltató anyagú
inget, amelynek ujjait könyékig feltűrte. A kaotikus összhatást fekete, ujjatlan
motoroskesztyű, hihetetlenül vörös hajtincsek és kreolosan barna bőr tette
teljessé. Viselkedésével is azt hangsúlyozta, hogy ő más. Macskamód hajlékonyan
mozgott, és nem kapta félre pillantását az őt bámulók elől. Szinte mindenkire
visszanézett, furcsán mélyre látó tekintete megrémisztette az embereket.
Valahol, nem is oly messze a nap ekkortájt bukhatott bele
a tenger monoton zúgó hullámaiba, de a város nem félte a beköszöntő éjszakát,
neonfények gyúltak, és tovább sűrűsödött a tömeg az utcákon. Északszél visszább
fogta lépteit. Korán fogok odaérni, mérgelődött. A profik meg késni szoktak,
nem? Így aztán egy sarki árusnál fagylaltott vett, két gombóc vaníliát meg egy
gombóc csokit, és szép lassan folytatta útját.
De még így
is korán ért a térre, még kilenc sem lehetett. Körbenézett, de senki gyanús
figurát sem látott, csak a szokott, ezerszínű embertömeget. Hát leült a kút
márványpadkájára, és a cukorízű jeget nyalogatva várt, nézelődött.
Feje felett a késő esti ég kéklett, a fehér lámpák által
megvilágított vízen igazgyöngy buborékok úszkáltak. Vajon hányan jártak már a
csodájára ennek a kútnak, merengett el. Vajon mi okuk volt idejönni és
megbámulni a vízben fürdő márvány paripákat? Egyeseket talán csak a sznobizmus
hozott el ide, a világ száz és egyedik csodájának megbámulására, mások esetleg
azért jöttek, hogy egy ezüstpénzt vetve a kút vizébe biztosítsák: még vissza
fognak térni a városba. És talán olyanok is voltak, akik azért keresték fel a
teret, hogy élvezzék az itt hullámzó tömeget, a sülő pizzák illatával terhes,
meleg, nyáresti szellőt. Legalábbis Északszél remélte, hogy vannak még olyanok,
akik csak egyszerűen csodát látni jöttek.
Aztán másfele
kalandoztak el gondolatai. Vajon ki fog eljönni értem? Hogy ismerem fel? Meg
akarnak egyezni, vagy nem annyira? Hideg zuhany riasztotta fel elmélkedéséből.
— Ejnye, fiacskám, nem szabad lefröcskölni a bácsit! —
feddte meg gyermekét egy testes, szőke hölgy, aztán karon ragadta az ötéves
forma, kacagó srácot, és elcibálta Északszél közeléből.
A
kölyök még egyszer visszanézett, a férfi pedig mosolyogva rákacsintott. A
kissrác visszamosolygott, aztán elfordult, és engedelmesen követte anyját.
Gyerekek, nevetett magában Északszél, aztán megdermedt.
Fekete ruhába öltözött fazon állt előtte. Hogy került ez
ide? Ennyire vak lennék? Nem kéne egy kicsit jobban odafigyelnem, ha már egyszer
az életemmel játszom?
— Uram, kérem, jöjjön velem! —
hajolt meg a figura.
Északszél összerázkódott a seszínű
hang hallatán, de aztán felpattant, és követte a fickót. Hamar elhagyták a
turistákkal zsúfolt teret, kihaltabb utcák következtek, aztán az évszázados
köveket beton váltotta fel a talpuk alatt, és kiértek egy narancsfényben fürdő,
forgalmas útra. A járda mellett fekete limuzin parkolt, az eddig néma pasas
kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját. Északszél eldobta a fagyi maradékát, és
habozás nélkül beült. Csak akkor nézett szét, amikor már visszavonhatatlanul
becsattant mögötte az ajtó.
Egy idegen, szintén fekete
öltönyt viselő, őszhajú férfi ült mellette, halott pillantása összeborzolta
Északszél idegeit. De azért hanyagul hátradőlt, lábait kényelmesen kinyújtotta,
karjait pedig nekitámasztotta a karosszériának.
—
Üdvözlöm, uram! Fernando a nevem — mosolyodott rá az idegen, a kocsi motorja
pedig felmorrant.
Besoroltak a forgalomba.
— Hello — biccentett kimérten Északszél.
— Gondolom, megegyezésünk szerint elhozta az árut?
— Dehogy hoztam! — nevette el magát.
Fernando összehúzta szemöldökét, keze önkéntelenül is
zakója alá csúszott. Tehát ott tartja a fegyverét, merengett Északszél, de
persze ez majdnem mindegy volt.
— Tréfál? — sziszegte az
öreg.
— Nem. Bolond lennék elhozni a cuccot! Tudja,
imádnám megélni a reggelt! — tette még hozzá bocsánatkérő mosollyal.
— Az uram nem fog ennek örülni! — fenyegette meg halkan a
pasas, de elengedte fegyverét.
— Az az ő dolga, meg
esetleg az enyém. Ne frusztrálja magát olyasmivel, amihez nincs köze!
— Nos, ahogy gondolja!
Aztán csend
ereszkedett közéjük, amelyet csak Északszél kósza fütyörészése tört meg
néha-néha. Lassan elhagyták az örök várost, a házak rengetegét hamarosan sárgára
száradt füvű domboldalak, holdfényben fürdő narancs- és olajfaligetek váltották
fel. Aztán ez is elmaradt, szűk, örökzöld ciprusok szegélyezte úton gurult a
kocsi, végül egy forduló után feltűnt a kastély fekete sziluettje.
Villa della Morte. Északszél felidézte magában az elmúlt
napot, az öregasszony szavait.
— Ott maga a halál lakik! —
sipákolta a gyengécske izzó halovány fényében a fogatlan vénség, miközben
kártyát vetett a piszokszínű asztalon.
— Az jó, őt
keresem— bólintott Északszél. — Szerinted találkozhatok vele? — kérdezte.
Nehéz volt bejutnia a jósnő elé. Az öregasszony külvárosi
lakása mocsokszagú rejtekében fogadta őt is, mint mindenkit, aki kíváncsi volt a
jövőre, és nem átallotta ezen kíváncsiságát kielégíteni.
—
Mindenki eljut a halálhoz. Engem a helyedben a visszaút érdekelne! Kérdezz, és
tizenötezer líráért válaszolok!
Északszélt viszont nem
érdekelte a visszaút, hát nem kérdezett, de nem akarta megbántani a jósnőt,
inkább otthagyta a kért tizenötezret, ami, valljuk be, méltányos ár azért az
információért, hogy az ember, minden híresztelések ellenére, igenis halandó.
Aztán elintézte, ami még hátra volt, és most, nesze nekem,
itt vagyok, gondolta némileg idegesen, miközben behajtottak az automatika által
vezérelt kovácsoltvas kapun, és megálltak a fehér kaviccsal felszórt
kocsibejárón.
A sofőr kiszállt, és kinyitotta az ajtót
Fernando oldalán, aki méltóságteljes lassúsággal kiszállt. Északszél alig bírta
kivárni, aztán gyors elhatározással az öreg után mozdult, és maga is kilépett a
kocsiból. Fernando kígyóként fordult, kezében felcsillant a fegyver csöve.
— Ezt ... ne tegye még egyszer! — sziszegte.
Egy pillanatig egymás szemébe néztek, izzott közöttük a
levegő, de aztán Északszél vállat vont, és szétnézett. A park ezer csodát ígért,
részegítő liliomillattal hívta, de erővel elfordult, és felnézett a kastély
magasba vesző homlokzatára.
— Előkelő hely! — biccentett
elégedetten, aztán intett a pasasnak, hogy mehetnek.
Mentek. Terem követett termet, csak a tapéta színe
jelezte, hogy már másik szobában járnak, a falakon lógó aranykeretes képek, az
intarziás bútorok és a jó ízlés mindenütt változatlan volt. És mindenütt
rafináltan elhelyezett lámpák keltették a nappali világosság illúzióját.
Északszél szívében lassan feltorlódott a feszültség, de erővel visszatoloncolta
a lelke mélyére. Még nincs itt az ideje!
Végül az őt
vezető Fernando megállt. Északszél szétnézett. Ez is olyan terem volt, mint a
többi, de senki sem várta őket, hát besétált, és levetette magát egy kényelmes
fotelbe.
— Whiskyt tölthetek? — kérdezte Frenando.
— Jöhet! — bólintott Északszél, aztán átvette a poharat.
Közben megakadt a szeme az egyik festményen.
— Eredeti Tiziano — követte a vendég pillantását Fernando.
Északszélt ez nem érdekelte, sose volt kíváncsi rá, hogy
hogyan szólították az emberek a művészeket. Jobb szerette az alkotás nézegetése
közben kitalálni a mester igazi nevét. De most még ezen sem töprengett el. Csak
hagyta, hogy a színes vonalak kézenfogják tekintetét, és végigvezessék a képen.
Aztán belekortyolt az italba. Tűz égette végig a torkát,
lángok csaptak fel a dobhártyája mögött. Megrázta a fejét, aztán egy hajtásara
kiitta a maradékot, és letette a poharat az asztalra. Az üveg koppant a fán, a
háta mögött pedig megnyikordult az ajtó.
Egy pillanatra
megdermedt, hátát megcsapta a hideg, de aztán erővel kényszerítette magát, hogy
felálljon és szembenézzen az ismeretlennel.
— Üdvözöllek,
fiam — suttogta az idegen, és nem lépett közelebb, amiért Északszél nagyon hálás
volt.
Fekete öltönyt viselt, mint Fernando, és ez még
tovább hangsúlyozta bőre fehérségét. Szemében táncolt a halál.
— Üdvözlöm — nyögte ki Északszél.
Az
idegen közelebb lépett, szép lassan, hangtalan mozdulatokkal. Eh, hát azért
jöttem ide, hogy féljek? Azt otthon is megtehetném, rázta le magáról a
tehetetlen bénaságot Északszél, és gyorsan elhátrált az asztal másik oldalára.
— Úgy hallottam, nem tartottad meg az egyezséget. Miért
hiszed, hogy elnézem szószegésed? — kérdezte még mindig suttogva a férfi.
— Nem hoztam el a köveket, de szívesen megmondom, hol
vannak. Egész elérhető helyen. Csak előtte beszélni szeretnék Hajnalpírral —
válaszolt könnyed hangon.
Az idegen elmosolyodott.
— Nem értem, hogy miért akarod elvinni innen. Ő már hozzám
tartozik! Természetesen megtartom ígéretemet, a cserében megegyeztünk. Csak nem
értem.
Északszél szíve megtelt fájdalommal, és még egyet
lépett hátra. Fázott az idegen hidegétől.
— Tudja, mi el
szoktuk temetni a halottainkat! — vetette fel büszkén a fejét.
— Legyen! — bólintott a másik, aztán tapsolt kettőt.
Az ajtó kinyílt, és belépett Hajnalpír. Földet söprő,
fekete ruha volt rajta, amelyben lehetetlenül karcsúnak tűnt. Északszél egy
pillanatra becsukta a szemét. A lány szinte teljesen úgy nézett ki, mint amikor
utoljára találkoztak. Ugyanaz a fekete hajzuhatag, ugyanaz a táncos csípő, sötét
szemek. Csak mégis. Mintha jóval tompább lenne az egész! Csak egy holttest,
figyelmeztette magát Északszél, és megacélozott akarattal nézett kedvese
szemébe.
— Szervusz. Érted jöttem. Gyere velem!
Hajnalpír ránézett a fekete idegenre.
— Mehetsz! Megegyeztem bolondos lovagoddal! — mosolyodott
az el ismét, látni engedve hegyes szemfogait.
— Szívesen
elmegyek veled — szólalt meg erre Hajnalpír.
A jól ismert
hang megrázta Északszél testét.
— De előtte szeretném
megkapni a lány árát! — folytatt a fekete idegen.
Északszél nagy levegőtt vett, és odasétált kedveséhez.
Szinte karnyújtásnyira haladt el a másik mellett, belereszketett, de
hangja kényszeredetten nyugodt volt.
— Egy csomagmegőrzőbe
tettem a cuccot. Itt a kulcs!
Ezzel Hajnalpír mellé
lépett, elővette inge zsebéből a kulcsot, és odadobta az idegennek.
És lelkében átszakadt a gát, a tomboló fájdalom mindent
elsöpört. Látta a falon a festmény vonalainak táncát, érezte a liliomok illatát,
a kút vizének hidegét, hallotta a kisfiú nevetését. Értett mindent. Szabadulni
akart.
A valóság szétszakadt, a világ lelassult. Látta a
kulcsot, ahogy ezüst csíkot húzva repül, látta Fernado mozdulatát, ahogy zakója
belső zsebe felé nyúl. Nem törődött vele, kézen fogta Hajnalpírt, feltépte az
ajtót, és futott.
A termek összemosódtak, színmaszatok
suhantak el mellettük, aztán kézen fogva ugrottak, ezer gyémántcsillogású
üvegszilánk repült velük. Majd talpuk alá simult a kert fekete földje, a virágok
széthajoltak lépteik elől. Hamarosan feltűnt a mesterséges tó, annak a partján
menekültek tovább, egy megfelelően tágas tisztásig. Valahol, mögöttük kiáltások
harsantak.
Északszél megtorpant, vett pár mély lélegzetet,
és ránézett kedvesére. Igen, itt volt, tudta tartani az észveszejtő tempót, és
bár cipőjét elvesztette, ruháját megtépték az ágak, de szépsége sértetlen
gyönyörűséggel tündökölt. Arcán nem gyöngyözött izzadság, haja sem kuszálódott
össze, még csak nem is lihegett. Aztán a férfi felnézett az égre, és kettőt
füttyentett. A felhők megnyíltak, és egy fehér ló ereszkedett közéjük. Északszél
az állat hátára pattant, az pedig meglendítette szárnyait, és felemelkedett.
— Nem, Felhőjáró, abban egyeztünk meg, hogy ő is jön!
Szállj vissza érte!
A ló megrázkódott, de Északszél
keményen megszorította térdeivel, és visszakényszerítette a földre. Hajnalpír
nem habozott felszállni rá. Aztán elnyelte őket az éjszaka.
Felhőjáró gyorsan szárnyalt keletnek, de közben
meg-megrázkódott. Északszél alig bírta irányban tartani, a ló le akarta vetni
őket. Pedig hányszor táncoltak már együtt a megzabolázhatatlan nyári viharok
villámai között! Akkor társak voltak, és Felhőjáró örömmel tűrte meg a hátán
Északszélt. Most nem ez volt a helyzet.
Ám végül
megérkeztek, alattuk felcsillant a tenger feketesége, és a pegazus leereszkedett
a földre.
— Köszönöm! — búcsúztott tőle Északszél, de
Felhőjáró nem várt még ennyit sem, elrúgta magát, és eltűnt a fellegekben.
A férfi egyedül maradt kedvesével a tenger fölé nyúló
sziklán.
— Nem kellett volna így elmenekülnünk — szólalt
meg nagy sokára Hajnalpír. — Ők meg szokták tartani a szavukat, miért nem bíztál
bennük?
Északszél fáradtan leguggolt, és felnézett rá.
— Én bíztam bennük. És persze nem bíztam. De megtartottam
a megállapodásunkat, a kövek tényleg ott várják őket abban a csomagmegőrzőben.
És ennyivel én letudtam a dolgot. Jogunk volt eljönni!
—
Nos, azért mégsem örülök, hogy így esett. Jobb lett volna békésen elválni tőlük.
Befolyásos emberek.
— Nem emberek — állt fel Északszél.
A neheze még csak most jön, figyelmeztette magát, aztán
kisöpörte szeméből izzadtságcsatakos fürtjeit. Kedvese mellé lépett, és
átkarolta derekát. Hajnalpír teste hideg volt, mint a jég.
— És egyébként is, hagytam nekik egy kis meglepetést —
folytatta a férfi.
— Meglepetést?
—
Igen. Mert nem csak halott drágaköveket tettem a csomagba, de egy élőt is. Egy
igazit. Egy szentjánosbogarat. Egy napfénytáncoltató kis bogárkát.
Hajnalpír szeme résnyire szűkült.
—
Te azt hiszed, hogy ilyen egyszerű trükkel elveszejtheted őket?
— Nem, nem hiszem. Lehet, hogy számítanak rá, az is lehet,
hogy nem, és mégis megússzák. Tudod, én úgy hallottam, hogy kedvelik a sötét
játékokat. Ez pedig nem több, mint egy nagyon mocskos, nagyon sötét játék. Tét a
halál! Jó esélyük van elveszteni — mosolyodott el kesernyésen Északszél.
— És egy ilyen ostoba "játék" kedvéért kockáztatod, hogy
megharagszanak rád? — szisszent fel a lány.
— Nekem nincs
veszteni valóm, amióta téged elvettek tőlem — nézett rá szomorú szemekkel a
férfi.
Hajnalpír hökkenten hallgatott egy ideig, aztán
elfordította a fejét, szétnézett.
— Menjünk! Közeleg a
hajnal. Északszél még szorosabbra fogta a lány derkát.
—
Nem, kedvesem! Emlékszel, hogy hány napfelkeltét néztünk meg együtt? Azt
szeretném, ha ezt az utolsót is veled csodálhatnám meg.
Hajnalpír szemében fellángolt a felismerés. A következő
pillanatban ellökte magát a férfitől, de hiába, az erősen tartotta, hát két
ököllel vágott kedvese mellkasára. Északszél egy pillanatra nem kapott levegőt,
emberfeletti erő volt az ütésben, de szorítása nem engedett. Hajnalpír még
kétszer megpróbálta kitépni magát az öleléséből, de nem járt sikerrel. Haja
összeborzolódott, szemében égett a félelem. Aztán hirtelen elhatározással
átkarolta kedvese vállát, és megcsókolta a nyakát.
Északszél az első pillanatban még érzte, ahogy a fogak
belemartak testébe, de aztán a harapás fájdalma eloszlott. Zuhant, egyre
gyorsabban, bele a semmibe, utolsó, édes öleléssel kapaszkodva kedvesébe.
Valahol, messsze lent várta a fekete semmi, de még ez sem zavarta, a pillanat
örök volt és csodás.
Aztán, még mielőtt elmerült volna a
ködben, vörös szikra hullt utána, rubinfényű vércsepp. És Északszél mohón itta
az ajkaira csorduló nektárédes italt, mely jobban lerészegítette, mintha
vörösbort ivott volna otthona szőlőlugasos teraszán.
Végül, egy örökkévalóság múltával kinyitotta szemét. Még
mindig a sziklán álltak, de a világ megváltozott körülöttük. A színek
megfakultak, az éjszaka illatai eltűntek. A távolság összement, az ég végtelenje
karnyújtásnyira borult a fejük fölé.
— Gyere, kedvesem,
keressünk búvóhelyet magunknak a napfény elől! — suttogta Hajnalpír.
Északszél magához vonta a lányt, és megcsókolta.
— Nem — suttogta utána, idegen hangon.
Hajnalpír ránézett, majd még egyszer, utoljára, megpróbált
szabadulni, de most sem sikerült kitépnie magát Északszél öleléséből. Aztán
felvetette a fejét, és sikoltott, nem emberi hangon.
A
sirályok felriadtak a kiáltásra, aztán körözni kezdtek a szikla körül. A nap
arany korongja lassan előbukott, a fény végigtáncolt a hullámokon. Az öböl vize
felett feltámadt a szél, és fekete pernyét terített a fehér habokra.