J. Goldenlane

EGY VÉGTELEN ÉJSZAKA


Északszél határozott léptekkel haladt előre a bábeli zsivajú, zsúfolt utcákon. A tömeg megnyílt előtte, hökkent arcok fordultak utána, kutató pillantások méregették. Nem illett közéjük. Nem holmi szélfútta turista volt, és nem is számító mosolyú őslakos, márpedig a város ezen negyedében mások nemigen jártak.
   Kitaposott sportcipőt hordott, kopott farmert, és mindehhez egy vakító fehér, fénytáncoltató anyagú inget, amelynek ujjait könyékig feltűrte. A kaotikus összhatást fekete, ujjatlan motoroskesztyű, hihetetlenül vörös hajtincsek és kreolosan barna bőr tette teljessé. Viselkedésével is azt hangsúlyozta, hogy ő más. Macskamód hajlékonyan mozgott, és nem kapta félre pillantását az őt bámulók elől. Szinte mindenkire visszanézett, furcsán mélyre látó tekintete megrémisztette az embereket.
   Valahol, nem is oly messze a nap ekkortájt bukhatott bele a tenger monoton zúgó hullámaiba, de a város nem félte a beköszöntő éjszakát, neonfények gyúltak, és tovább sűrűsödött a tömeg az utcákon. Északszél visszább fogta lépteit. Korán fogok odaérni, mérgelődött. A profik meg késni szoktak, nem? Így aztán egy sarki árusnál fagylaltott vett, két gombóc vaníliát meg egy gombóc csokit, és szép lassan folytatta útját.
   De még így is korán ért a térre, még kilenc sem lehetett. Körbenézett, de senki gyanús figurát sem látott, csak a szokott, ezerszínű embertömeget. Hát leült a kút márványpadkájára, és a cukorízű jeget nyalogatva várt, nézelődött.
   Feje felett a késő esti ég kéklett, a fehér lámpák által megvilágított vízen igazgyöngy buborékok úszkáltak. Vajon hányan jártak már a csodájára ennek a kútnak, merengett el. Vajon mi okuk volt idejönni és megbámulni a vízben fürdő márvány paripákat? Egyeseket talán csak a sznobizmus hozott el ide, a világ száz és egyedik csodájának megbámulására, mások esetleg azért jöttek, hogy egy ezüstpénzt vetve a kút vizébe biztosítsák: még vissza fognak térni a városba. És talán olyanok is voltak, akik azért keresték fel a teret, hogy élvezzék az itt hullámzó tömeget, a sülő pizzák illatával terhes, meleg, nyáresti szellőt. Legalábbis Északszél remélte, hogy vannak még olyanok, akik csak egyszerűen csodát látni jöttek.
   Aztán másfele kalandoztak el gondolatai. Vajon ki fog eljönni értem? Hogy ismerem fel? Meg akarnak egyezni, vagy nem annyira? Hideg zuhany riasztotta fel elmélkedéséből.
   — Ejnye, fiacskám, nem szabad lefröcskölni a bácsit! — feddte meg gyermekét egy testes, szőke hölgy, aztán karon ragadta az ötéves forma, kacagó srácot, és elcibálta Északszél közeléből.
   A kölyök még egyszer visszanézett, a férfi pedig mosolyogva rákacsintott. A kissrác visszamosolygott, aztán elfordult, és engedelmesen követte anyját. Gyerekek, nevetett magában Északszél, aztán megdermedt.
   Fekete ruhába öltözött fazon állt előtte. Hogy került ez ide? Ennyire vak lennék? Nem kéne egy kicsit jobban odafigyelnem, ha már egyszer az életemmel játszom?
   — Uram, kérem, jöjjön velem! — hajolt meg a figura.
   Északszél összerázkódott a seszínű hang hallatán, de aztán felpattant, és követte a fickót. Hamar elhagyták a turistákkal zsúfolt teret, kihaltabb utcák következtek, aztán az évszázados köveket beton váltotta fel a talpuk alatt, és kiértek egy narancsfényben fürdő, forgalmas útra. A járda mellett fekete limuzin parkolt, az eddig néma pasas kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját. Északszél eldobta a fagyi maradékát, és habozás nélkül beült. Csak akkor nézett szét, amikor már visszavonhatatlanul becsattant mögötte az ajtó.
   Egy idegen, szintén fekete öltönyt viselő, őszhajú férfi ült mellette, halott pillantása összeborzolta Északszél idegeit. De azért hanyagul hátradőlt, lábait kényelmesen kinyújtotta, karjait pedig nekitámasztotta a karosszériának.
   — Üdvözlöm, uram! Fernando a nevem — mosolyodott rá az idegen, a kocsi motorja pedig felmorrant.
   Besoroltak a forgalomba.
   — Hello — biccentett kimérten Északszél.
   — Gondolom, megegyezésünk szerint elhozta az árut?
   — Dehogy hoztam! — nevette el magát.
   Fernando összehúzta szemöldökét, keze önkéntelenül is zakója alá csúszott. Tehát ott tartja a fegyverét, merengett Északszél, de persze ez majdnem mindegy volt.
   — Tréfál? — sziszegte az öreg.
   — Nem. Bolond lennék elhozni a cuccot! Tudja, imádnám megélni a reggelt! — tette még hozzá bocsánatkérő mosollyal.
   — Az uram nem fog ennek örülni! — fenyegette meg halkan a pasas, de elengedte fegyverét.
   — Az az ő dolga, meg esetleg az enyém. Ne frusztrálja magát olyasmivel, amihez nincs köze!
   — Nos, ahogy gondolja!
   Aztán csend ereszkedett közéjük, amelyet csak Északszél kósza fütyörészése tört meg néha-néha. Lassan elhagyták az örök várost, a házak rengetegét hamarosan sárgára száradt füvű domboldalak, holdfényben fürdő narancs- és olajfaligetek váltották fel. Aztán ez is elmaradt, szűk, örökzöld ciprusok szegélyezte úton gurult a kocsi, végül egy forduló után feltűnt a kastély fekete sziluettje.
   Villa della Morte. Északszél felidézte magában az elmúlt napot, az öregasszony szavait.
   — Ott maga a halál lakik! — sipákolta a gyengécske izzó halovány fényében a fogatlan vénség, miközben kártyát vetett a piszokszínű asztalon.
   — Az jó, őt keresem— bólintott Északszél. — Szerinted találkozhatok vele? — kérdezte.
   Nehéz volt bejutnia a jósnő elé. Az öregasszony külvárosi lakása mocsokszagú rejtekében fogadta őt is, mint mindenkit, aki kíváncsi volt a jövőre, és nem átallotta ezen kíváncsiságát kielégíteni.
   — Mindenki eljut a halálhoz. Engem a helyedben a visszaút érdekelne! Kérdezz, és tizenötezer líráért válaszolok!
   Északszélt viszont nem érdekelte a visszaút, hát nem kérdezett, de nem akarta megbántani a jósnőt, inkább otthagyta a kért tizenötezret, ami, valljuk be, méltányos ár azért az információért, hogy az ember, minden híresztelések ellenére, igenis halandó.
   Aztán elintézte, ami még hátra volt, és most, nesze nekem, itt vagyok, gondolta némileg idegesen, miközben behajtottak az automatika által vezérelt kovácsoltvas kapun, és megálltak a fehér kaviccsal felszórt kocsibejárón.
   A sofőr kiszállt, és kinyitotta az ajtót Fernando oldalán, aki méltóságteljes lassúsággal kiszállt. Északszél alig bírta kivárni, aztán gyors elhatározással az öreg után mozdult, és maga is kilépett a kocsiból. Fernando kígyóként fordult, kezében felcsillant a fegyver csöve.
   — Ezt ... ne tegye még egyszer! — sziszegte.
   Egy pillanatig egymás szemébe néztek, izzott közöttük a levegő, de aztán Északszél vállat vont, és szétnézett. A park ezer csodát ígért, részegítő liliomillattal hívta, de erővel elfordult, és felnézett a kastély magasba vesző homlokzatára.
   — Előkelő hely! — biccentett elégedetten, aztán intett a pasasnak, hogy mehetnek.
   Mentek. Terem követett termet, csak a tapéta színe jelezte, hogy már másik szobában járnak, a falakon lógó aranykeretes képek, az intarziás bútorok és a jó ízlés mindenütt változatlan volt. És mindenütt rafináltan elhelyezett lámpák keltették a nappali világosság illúzióját. Északszél szívében lassan feltorlódott a feszültség, de erővel visszatoloncolta a lelke mélyére. Még nincs itt az ideje!
   Végül az őt vezető Fernando megállt. Északszél szétnézett. Ez is olyan terem volt, mint a többi, de senki sem várta őket, hát besétált, és levetette magát egy kényelmes fotelbe.
   — Whiskyt tölthetek? — kérdezte Frenando.
   — Jöhet! — bólintott Északszél, aztán átvette a poharat.
   Közben megakadt a szeme az egyik festményen.
   — Eredeti Tiziano — követte a vendég pillantását Fernando.
   Északszélt ez nem érdekelte, sose volt kíváncsi rá, hogy hogyan szólították az emberek a művészeket. Jobb szerette az alkotás nézegetése közben kitalálni a mester igazi nevét. De most még ezen sem töprengett el. Csak hagyta, hogy a színes vonalak kézenfogják tekintetét, és végigvezessék a képen.
   Aztán belekortyolt az italba. Tűz égette végig a torkát, lángok csaptak fel a dobhártyája mögött. Megrázta a fejét, aztán egy hajtásara kiitta a maradékot, és letette a poharat az asztalra. Az üveg koppant a fán, a háta mögött pedig megnyikordult az ajtó.
   Egy pillanatra megdermedt, hátát megcsapta a hideg, de aztán erővel kényszerítette magát, hogy felálljon és szembenézzen az ismeretlennel.
   — Üdvözöllek, fiam — suttogta az idegen, és nem lépett közelebb, amiért Északszél nagyon hálás volt.
   Fekete öltönyt viselt, mint Fernando, és ez még tovább hangsúlyozta bőre fehérségét. Szemében táncolt a halál.
   — Üdvözlöm — nyögte ki Északszél.
   Az idegen közelebb lépett, szép lassan, hangtalan mozdulatokkal. Eh, hát azért jöttem ide, hogy féljek? Azt otthon is megtehetném, rázta le magáról a tehetetlen bénaságot Északszél, és gyorsan elhátrált az asztal másik oldalára.
   — Úgy hallottam, nem tartottad meg az egyezséget. Miért hiszed, hogy elnézem szószegésed? — kérdezte még mindig suttogva a férfi.
   — Nem hoztam el a köveket, de szívesen megmondom, hol vannak. Egész elérhető helyen. Csak előtte beszélni szeretnék Hajnalpírral — válaszolt könnyed hangon.
   Az idegen elmosolyodott.
   — Nem értem, hogy miért akarod elvinni innen. Ő már hozzám tartozik! Természetesen megtartom ígéretemet, a cserében megegyeztünk. Csak nem értem.
   Északszél szíve megtelt fájdalommal, és még egyet lépett hátra. Fázott az idegen hidegétől.
   — Tudja, mi el szoktuk temetni a halottainkat! — vetette fel büszkén a fejét.
   — Legyen! — bólintott a másik, aztán tapsolt kettőt.
   Az ajtó kinyílt, és belépett Hajnalpír. Földet söprő, fekete ruha volt rajta, amelyben lehetetlenül karcsúnak tűnt. Északszél egy pillanatra becsukta a szemét. A lány szinte teljesen úgy nézett ki, mint amikor utoljára találkoztak. Ugyanaz a fekete hajzuhatag, ugyanaz a táncos csípő, sötét szemek. Csak mégis. Mintha jóval tompább lenne az egész! Csak egy holttest, figyelmeztette magát Északszél, és megacélozott akarattal nézett kedvese szemébe.
   — Szervusz. Érted jöttem. Gyere velem!
   Hajnalpír ránézett a fekete idegenre.
   — Mehetsz! Megegyeztem bolondos lovagoddal! — mosolyodott az el ismét, látni engedve hegyes szemfogait.
   — Szívesen elmegyek veled — szólalt meg erre Hajnalpír.
   A jól ismert hang megrázta Északszél testét.
   — De előtte szeretném megkapni a lány árát! — folytatt a fekete idegen.
   Északszél nagy levegőtt vett, és odasétált kedveséhez. Szinte karnyújtásnyira haladt el a másik mellett, belereszketett, de hangja kényszeredetten nyugodt volt.
   — Egy csomagmegőrzőbe tettem a cuccot. Itt a kulcs!
   Ezzel Hajnalpír mellé lépett, elővette inge zsebéből a kulcsot, és odadobta az idegennek.
   És lelkében átszakadt a gát, a tomboló fájdalom mindent elsöpört. Látta a falon a festmény vonalainak táncát, érezte a liliomok illatát, a kút vizének hidegét, hallotta a kisfiú nevetését. Értett mindent. Szabadulni akart.
   A valóság szétszakadt, a világ lelassult. Látta a kulcsot, ahogy ezüst csíkot húzva repül, látta Fernado mozdulatát, ahogy zakója belső zsebe felé nyúl. Nem törődött vele, kézen fogta Hajnalpírt, feltépte az ajtót, és futott.
   A termek összemosódtak, színmaszatok suhantak el mellettük, aztán kézen fogva ugrottak, ezer gyémántcsillogású üvegszilánk repült velük. Majd talpuk alá simult a kert fekete földje, a virágok széthajoltak lépteik elől. Hamarosan feltűnt a mesterséges tó, annak a partján menekültek tovább, egy megfelelően tágas tisztásig. Valahol, mögöttük kiáltások harsantak.
   Északszél megtorpant, vett pár mély lélegzetet, és ránézett kedvesére. Igen, itt volt, tudta tartani az észveszejtő tempót, és bár cipőjét elvesztette, ruháját megtépték az ágak, de szépsége sértetlen gyönyörűséggel tündökölt. Arcán nem gyöngyözött izzadság, haja sem kuszálódott össze, még csak nem is lihegett. Aztán a férfi felnézett az égre, és kettőt füttyentett. A felhők megnyíltak, és egy fehér ló ereszkedett közéjük. Északszél az állat hátára pattant, az pedig meglendítette szárnyait, és felemelkedett.
   — Nem, Felhőjáró, abban egyeztünk meg, hogy ő is jön! Szállj vissza érte!
   A ló megrázkódott, de Északszél keményen megszorította térdeivel, és visszakényszerítette a földre. Hajnalpír nem habozott felszállni rá. Aztán elnyelte őket az éjszaka.
   Felhőjáró gyorsan szárnyalt keletnek, de közben meg-megrázkódott. Északszél alig bírta irányban tartani, a ló le akarta vetni őket. Pedig hányszor táncoltak már együtt a megzabolázhatatlan nyári viharok villámai között! Akkor társak voltak, és Felhőjáró örömmel tűrte meg a hátán Északszélt. Most nem ez volt a helyzet.
   Ám végül megérkeztek, alattuk felcsillant a tenger feketesége, és a pegazus leereszkedett a földre.
   — Köszönöm! — búcsúztott tőle Északszél, de Felhőjáró nem várt még ennyit sem, elrúgta magát, és eltűnt a fellegekben.
   A férfi egyedül maradt kedvesével a tenger fölé nyúló sziklán.
   — Nem kellett volna így elmenekülnünk — szólalt meg nagy sokára Hajnalpír. — Ők meg szokták tartani a szavukat, miért nem bíztál bennük?
   Északszél fáradtan leguggolt, és felnézett rá.
   — Én bíztam bennük. És persze nem bíztam. De megtartottam a megállapodásunkat, a kövek tényleg ott várják őket abban a csomagmegőrzőben. És ennyivel én letudtam a dolgot. Jogunk volt eljönni!
   — Nos, azért mégsem örülök, hogy így esett. Jobb lett volna békésen elválni tőlük. Befolyásos emberek.
   — Nem emberek — állt fel Északszél.
   A neheze még csak most jön, figyelmeztette magát, aztán kisöpörte szeméből izzadtságcsatakos fürtjeit. Kedvese mellé lépett, és átkarolta derekát. Hajnalpír teste hideg volt, mint a jég.
   — És egyébként is, hagytam nekik egy kis meglepetést — folytatta a férfi.
   — Meglepetést?
   — Igen. Mert nem csak halott drágaköveket tettem a csomagba, de egy élőt is. Egy igazit. Egy szentjánosbogarat. Egy napfénytáncoltató kis bogárkát.
   Hajnalpír szeme résnyire szűkült.
   — Te azt hiszed, hogy ilyen egyszerű trükkel elveszejtheted őket?
   — Nem, nem hiszem. Lehet, hogy számítanak rá, az is lehet, hogy nem, és mégis megússzák. Tudod, én úgy hallottam, hogy kedvelik a sötét játékokat. Ez pedig nem több, mint egy nagyon mocskos, nagyon sötét játék. Tét a halál! Jó esélyük van elveszteni — mosolyodott el kesernyésen Északszél.
   — És egy ilyen ostoba "játék" kedvéért kockáztatod, hogy megharagszanak rád? — szisszent fel a lány.
   — Nekem nincs veszteni valóm, amióta téged elvettek tőlem — nézett rá szomorú szemekkel a férfi.
   Hajnalpír hökkenten hallgatott egy ideig, aztán elfordította a fejét, szétnézett.
   — Menjünk! Közeleg a hajnal. Északszél még szorosabbra fogta a lány derkát.
   — Nem, kedvesem! Emlékszel, hogy hány napfelkeltét néztünk meg együtt? Azt szeretném, ha ezt az utolsót is veled csodálhatnám meg.
   Hajnalpír szemében fellángolt a felismerés. A következő pillanatban ellökte magát a férfitől, de hiába, az erősen tartotta, hát két ököllel vágott kedvese mellkasára. Északszél egy pillanatra nem kapott levegőt, emberfeletti erő volt az ütésben, de szorítása nem engedett. Hajnalpír még kétszer megpróbálta kitépni magát az öleléséből, de nem járt sikerrel. Haja összeborzolódott, szemében égett a félelem. Aztán hirtelen elhatározással átkarolta kedvese vállát, és megcsókolta a nyakát.
   Északszél az első pillanatban még érzte, ahogy a fogak belemartak testébe, de aztán a harapás fájdalma eloszlott. Zuhant, egyre gyorsabban, bele a semmibe, utolsó, édes öleléssel kapaszkodva kedvesébe. Valahol, messsze lent várta a fekete semmi, de még ez sem zavarta, a pillanat örök volt és csodás.
   Aztán, még mielőtt elmerült volna a ködben, vörös szikra hullt utána, rubinfényű vércsepp. És Északszél mohón itta az ajkaira csorduló nektárédes italt, mely jobban lerészegítette, mintha vörösbort ivott volna otthona szőlőlugasos teraszán.
   Végül, egy örökkévalóság múltával kinyitotta szemét. Még mindig a sziklán álltak, de a világ megváltozott körülöttük. A színek megfakultak, az éjszaka illatai eltűntek. A távolság összement, az ég végtelenje karnyújtásnyira borult a fejük fölé.
   — Gyere, kedvesem, keressünk búvóhelyet magunknak a napfény elől! — suttogta Hajnalpír.
   Északszél magához vonta a lányt, és megcsókolta.
   — Nem — suttogta utána, idegen hangon.
   Hajnalpír ránézett, majd még egyszer, utoljára, megpróbált szabadulni, de most sem sikerült kitépnie magát Északszél öleléséből. Aztán felvetette a fejét, és sikoltott, nem emberi hangon.
   A sirályok felriadtak a kiáltásra, aztán körözni kezdtek a szikla körül. A nap arany korongja lassan előbukott, a fény végigtáncolt a hullámokon. Az öböl vize felett feltámadt a szél, és fekete pernyét terített a fehér habokra.


Egy végtelen éjszaka