J. E. Lovelock:
GAIA

Szkennelte,
javította és tördelte: A Webtigris.
9. FEJEZET
Epilógus
Apám 1872-ben
született és a Wantage-től
délre fekvő dombokon nőtt
fel.
Kitűnő és lelkes kertész
volt, ugyanakkor nagyon érzékeny
ember. Emlékszem, egyszer
darazsakat mentett meg a vízbefulladástól,
amikor azok belezuhantak a vizeshordóba.
"A létüknek célja
van, tudod" - mondta, majd
elmagyarázta, hogyan pusztítják
szilvafáink kártevőit
és jutalmul biztosan számíthatnak
a termés egy részére.
Nem követte
egyik írott vallást
sem, nem járt templomba vagy
kápolnába.
Úgy gondolom, hogy erkölcsi
rendszere a kereszténységnek
és a mágiának
abból a szövevényes
keverékéből eredt,
ami vidéki emberek között
elég gyakori volt és
ami szerint a majális és
a Húsvét szertartásokra
és vidámságra
egyaránt alkalmat nyújt.
Ösztönösen megérezte
rokonságát valamennyi
élőlénnyel, és
emlékszem mennyire megrázta,
ha egy fa kivágását
látta.
A természeti dolgok iránti
érzéseimet nagyrészt
azoknak a közös sétáknak
köszönhetem, melyeket
a bájosan kedves és
nyugodt - legalábbis akkor
úgy tűnt - vidéki
ösvényeken és
réges-régi utak mentén
tettünk.
A fejezet
önéletrajzként
indult, hogy könnyebben juthassunk
el a Gaia-elmélet leginkább
teoretikus és legkevésbé
megfogható szempontjának
áttekintéséhez:
azokhoz, melyek az ember és
Gaia kölcsönös viszonyában
a gondolkodást és
az érzelmeket érintik.
Vegyük
először a szépérzéket.
Ez alatt az elégedettségnek,
felismerésnek, megvalósulásnak,
kíváncsiságnak,
izgalomnak és vágyakozásnak
azokat a bonyolult érzelmeit
értem, amikor olyan dolgot
látunk, érzünk,
szagolunk vagy hallunk, ami növeli
öntudatunkat, ugyanakkor elmélyíti
a dolgok valódi természetének
megértését.
Gyakran mondják - többek
megrökönyödésére
- hogy ezek a kellemes érzések
elszakíthatatlanul kötődnek
a romantikus szerelem különös
túlérzékenységéhez.
Mégha ez így is van,
akkor sem feltétlenül
szükséges, hogy egy
vidéki séta örömét
- miközben tekintetünk
végigvándorol a dombokon
- egy női kebel körvonalaival
való ösztönös
összehasonlításnak
tulajdonítsuk.
A gondolat átfuthat rajtunk,
de elégedettségünket
gaiai kifejezésekkel is megmagyarázhatjuk.
Ha biológiai
szerepünket betöltve otthont
teremtünk és családot
alapítunk, az elégedettség
mélyen fekvő érzése
jutalmunk egy része. Bármennyire
is kemény és kiábrándító
lehet időnként a feladat,
lelkünk mélyén
mégis jólesően tudatában
vagyunk, hogy helyes szerepet alakítunk
és az élet fő vonalában
haladunk.
Épp ilyen fájdalmasan
tudatosul bennünk a kudarc
és a veszteség érzése,
ha ebből vagy abból az okból
utat tévesztünk és
elrontjuk a dolgokat.
Lehetséges,
hogy be vagyunk programozva a körülöttünk
levő más életformákkal
kapcsolatos optimális szerepünk
ösztönös felismerésére.
Ha ennek az ösztönnek
megfelelően cselekszünk, amikor
gaiai társainkkal foglalkozunk,
akkor az a jutalmunk, hogy ami helyes,
azt jónak is látjuk
és ez felkelti azokat a kellemes
érzeteket, melyek szépérzékünket
alkotják.
Ha ezt
a környezetünkkel való
viszonyt tönkreteszik vagy
rosszul kezelik, szenvedünk
az üresség és
megfosztottság érzésétől.
Sokan ismerjük a megrázkódtatást,
ami akkor ér, mikor felfedezzük,
hogy ifjúságunk valamely
békés vidéki
színterét - ahol egykor
kakukkfű virágzott, a sövények
pedig roskadoztak a hangától
és a galagonyától
- jellegtelen, kigyomlált
sivár árpaföldek
foglalták el.
Az evolúciós
kiválasztódás
darwini erőivel egy irányba
haladva olyan utat követünk,
ami arra bátorít,
hogy a többi életformával
kiegyensúlyozott kapcsolatot
alakítsunk ki.
A dél-angliai ezeréves
Újerdő - egykoron Hódító
Vilmosnak és normann nemeseinek
saját vadászterülete
- még mindig a nagyszabású
szépség lelőhelye,
ahol éjszaka borzok zörögnek
és a pónilovaknak
elsőbbségi joga van az emberrel
és a belsőégésű
motorral szemben.
Noha az ősi erdőségnek és
ligetnek ezt a 130 négyzetmérföldes
történelmi területét
a parlament különleges
törvénye óvja,
túlélésének
igazi biztosítéka
szüntelen éberségünk.
Ma ugyanis az erdő a hétvégi
kirándulók, táborozók
és turisták ezreinek
kedvenc tartózkodási
helye, akik évente 600 tonna
szemetet szórnak el és
néha egy gondatlanul eldobott
gyufával vagy cigarettával
olyan tüzet okoznak, ami sokhektárnyi
területen órák
alatt rombolhatja le az erdészek
és a környezet évszázados
kiegyensúlyozott munkájának
gyümölcseit.
Másik,
túlélésünket
valószínűleg elősegítő
ösztönünk összekapcsolja
az egészséges megjelenést
és az arányos testalkatot
az egyéni szépséggel.
Testünket sejtek szövevényei
alkotják. A test valamennyi
sejtmaggal rendelkező sejtje még
kisebb részek szimbiotikus
egysége. Ha ezeknek az együttműködéseknek
az eredménye, az emberi lény
gyönyörűnek látszik
- amennyiben helyes és szakértő
módon állt össze
- vajon túlzás-e azt
feltételezni, hogy ugyanezzel
az ösztönnel felismerhetjük
valamilyen, különböző
lények - ember és
más életformák
- által alkotott környezet
szépségét és
egészségét?
Azét a környezetét,
ahol minden jövő kellemes,
és az embernek - miután
elfogadta szerepét Gaia társaként
- nem kell gyarló módon
viselkednie.
Kiábrándítóan
nehéz lehet kísérletileg
megvizsgálni azt a feltételezést,
hogy az egészséges
megjelenést a szépséggel
összekötő ösztön
elősegíti-e a túlélést,
de érdemes lehet megpróbálni.
Láttuk,
hogy az entrópia nagymértékű
csökkentésének
képessége - vagy,
hogy az információelmélet
kifejezéseit használjuk:
az a képesség, ami
az élet kérdéseire
adott válaszok bizonytalanságait
jelentősen csökkenti - magának
az életnek a mértékét
jelzi.
Ebből következhet, hogy a szépség
szintén kapcsolatban van
a kisebb entrópiával,
a csökkentett bizonytalansággal,
valamint az alacsonyabb határozatlansági
fokkal.
Valószínűleg mindig
is tudtuk ezt, mivel a dolog végül
is belső életfelismerő programunk
része.
Emiatt azután Blake szemén
keresztül még ragadozónkat
is gyönyörűnek látjuk:
Tigris!
Tigris! éjszakánk
erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta
rád
Rettentő szimmetriád?
Milyen katlan, mily egek
Mélyén gyúlt
ki szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
Aki e tűzhöz nyúlni
mert?
(Szabó
Lőrinc fordítása)
Még
az is lehetséges, hogy a
platóni abszolút szépség
tényleg jelent valamit és
megfelel az élet természetéről
való megbizonyosodás
elérhetetlen állapotának.
Apám
soha nem mondta el nekem, hogy miért
gondolja azt, hogy mindennek célja
van ezen a világon, de a
vidékkel kapcsolatos érzései
és gondolatai minden bizonynyal
az ösztönnek, megfigyelésnek
és népi bölcsességnek
keverékén alapultak.
Ennek
eredményeként a monoteista
vallású egyházak,
valamint az utóbbi idők humanista
és marxista eretnekei azzal
a kellemetlen igazsággal
kerültek szembe, hogy régi
ellenségük, Wordsworth
Paganja "elavult hitet magába
szíva" részben
még mindig él bennünk.
Régebben,
mikor dögvész és
éhínség korlátozta
létszámunkat, tisztességes
és helyes dolognak látszott
a betegek gyógyítását
és az élet megőrzését
minden eszközzel megpróbálni.
Ez a hozzáállás
később abban a merev, megalkuvást
nem ismerő elképzelésben
kristályosodott ki, ami szerint
a Föld az emberé és
az ő szükségletei és
kívánságai
mindenek felett állnak.
A tekintélyelvű
társadalmakban és
intézményekben abszurdnak
tűnt kétségbevonni
annak a bölcsességét
vagy helyességét,
hogy kivágnak egy erdőt,
gátat emelnek egy folyóra
vagy városközpontot
építenek.
Ha a szóban forgó
dolog emberi lények anyagi
jólétéért
történt, akkor helyesnek
kellett lennie. Nem merültek
fel erkölcsi kérdések,
kivéve a korrupció
és vesztegetés megelőzését,
valamint a javak tisztességes
elosztásának követelményét.
A kínzó
fájdalom, amit mostanában
sok ember érez látva,
hogy homokpartokat, sós mocsarakat,
erdős vidékeket, vagy akár
falvakat is brutálisan lerombolnak
és földgyaluval törölnek
le a Föld színéről,
nagyon is valóságos.
Nem kellemes, mikor azt mondják,
hogy ez a nézet maradi és
az új városépítések
munkát és lehetőséget
biztosítanak a fiataloknak.
Az a tény,
hogy a válasz részben
jogos, csak növeli a fájdalom
és düh érzését,
mert tagadja kifejezésének
megalapozottságát.
Ilyen
körülmények között
aligha meglepő, hogy a környezetvédelmi
mozgalomnak ereje ellenére
nincs semmi erkölcsi alapja
nekitámadni olyan, nem megfelelő
célpontoknak, mint a fluorokarbon-ipar,
vagy a rókavadászat,
mialatt szemet huny a legtöbb
mezőgazdasági eljárás
kilátásaiban sokkal
komolyabb kérdései
felett.
Az állami
vállalatok és magánvállalkozók
legrosszabb szélsőségei
által felkeltett erős, de
zavaros érzelmek jól
termő talajt jelentenek az őket
kihasználó lelkiismeretlen
manipulátoroknak.
A környezetvédelmi
politika friss új terepe
a demagógoknak.
A fenti tény a felelősségteljes
kormányokban és ipari
körökben egyaránt
növekvő aggodalmat kelt.
Azzal, hogy az elkoptatott "környezetvédelmi"
jelzőt hozzáragasztjuk a
kérdés különféle
szem- minisztériumok és
hivatalok nevéhez, nem valószínű,
hogy gátat szabunk a harag
és tiltakozás növekvő
hullámának.
A környezetvédelmi
ügyeket gyakran támogatják
olyan biológiai érvek,
melyek látszólag szilárd
tudományos alappal rendelkeznek,
ezek azonban a tudósoknál
rendszerint nagyon kis súllyal
esnek latba.
Az ökológusok
tisztában vannak azzal, mindeddig
nincs arra bizonyíték,
hogy az ember bármelyik tevékenysége
csökkentette volna a bioszféra
egészének újratermelődését.
Bármit is gondolhat egy ökológus
valamilyen fenyegető problémáról
egyénileg, kezét megköti
a szilárd tudományos
bizonyítékok hiánya.
Az eredmény: olyan környezetvédő
mozgalom, amely kusza, zavart és
dühös.
Az egyházak
és a humanista mozgalmak
megérezték a környezetvédő
hadjárat gerjesztette erős
érzelmi töltést
és felülvizsgálták
elveiket és hitvallásukat,
hogy ezt az új tényt
figyelembe vehessék.
Itt van
például a keresztény
gondoskodás fogalmának
legújabb tudatosulása,
mely szerint az ember - noha még
mindig uralkodhat a halak, a madarak
és minden élő teremtmény
felett - a Földdel való
megfelelő bánásmódért
Istennek tartozik felelősséggel.
Gaiai
szempontból minden olyan
kísérlet, amely az
embernek bármiféle
kitüntetett szerepet próbál
indikálni, kudarcra van ítélve,
mint a jóindulatú
gyarmatosítás hasonló
elképzelése.
Valamennyi
efféle gondolat azt feltételezi,
hogy az ember ennek a bolygónak
birtokosa: ha nem tulajdonosa, akkor
hát bérlője.
Orwell
Állatfarmjának allegóriája
mélyebb jelentést
nyer, ha felismerjük, hogy
az összes emberi társadalom
így vagy úgy a világot
saját gazdaságának
tekinti.
A Gaia-elmélet
tartalma az, hogy bolygónk
stabil állapota az embert
valamilyen nagyon demokratikus egység
részeként vagy társult
tagjaként veszi figyelembe.
A Gaia-elméletben
megtestesülő számos
bonyolult fogalom között
van az intelligencia is.
Az élethez hasonlóan
jelenleg ezt is csak besorolni tudjuk,
nem pedig pontosan meghatározni.
Az intelligencia
az élő rendszerek sajátossága,
és a kérdések
helyes megválaszolásának
képességét
jelenti.
Hozzátehetjük,
különösen olyan kérdésekét,
melyek a rendszeregyüttes és
a részét képező
rendszer túlélését
befolyásoló, a környezetnek
adandó válaszokra
vonatkoznak.
Sejtszinten
az elénk kerülő dolgok
fogyaszthatóságára
vagy más tulajdonságaira
vonatkozó döntések,
vagy az olyanok, melyek a környezet
kedvező vagy veszélyes voltával
kapcsolatosak, lényegesek
a fennmaradáshoz.
Ezek azonban automatikus folyamatok,
nincs szó tudatos gondolkodásról.
Jórészt a homeosztázis
rutinműködése megy végbe
- legyen szó sejtről, állatról
vagy az egész bioszféráról.
Mindazonáltal
fel kell ismernünk, hogy még
egy automatikus folyamat is igényel
valamiféle intelligenciát
a környezetből kapott információ
helyes értelmezéséhez.
Megfelelő válasz adása
olyan egyszerű kérdésekre,
mint: "Túl meleg van?"
- vagy: "Van elég belélegezhető
levegő?" intelligenciát
igényel.
Még a legkezdetlegesebb szinten,
a 4. fejezetben tárgyalt
egyszerű kibernetikai rendszer esetén
- ami helyes választ ad a
sütő belső hőmérsékletére
vonatţkozó egyszeru kérdésre
- is szüksé- ges bizonyos
szintű intelligencia.
Minden
kibernetikai rendszer értelmes
abban a tekintetben, hogy képesnek
kell lennie legalább egy
kérdés helyes megválaszolására.
Ha Gaia
létezik, kétségtelenül
intelligens, legalábbis ebben
a korlátozott értelemben.
Az intelligencia
tartománya az előző példában
tárgyalt legkezdetlegesebb
szinttől saját tudatos és
tudat alatti gondolatainkig terjed,
melyek egy bonyolult kérdés
megoldása közben keletkeznek.
Már láttunk valamit
a 4. fejezetben saját hőmérséklet-szabályozó
rendszerünk bonyolultságából,
noha annak jórészt
teljesen automatikus, tudatos cselekvést
nem igénylő részével
foglalkoztunk.
A konyhai sütő termosztátkörével
összehasonlítva a test
automatikus hőmérsékletszabályozó
rendszere a zsenialitásig
intelligens, de még mindig
a tudatos szint alatt marad.
Intelligenciafoka azokéval
a szabályozómechanizmusokéval
vethető össze, melyeket várakozásunk
szerint Gaia használ.
A tudatos
gondolkodás képességével
rendelkező lények - és
most még senki sem tudja,
hogy az agy fejlettségének
melyik szintjén áll
elő ez az állapot - ráadásul
képesek józan előrelátásra.
A fa leveleit elhullatva és
belső kémiáját
megváltoztatva készül
fel a télre, hogy elkerülje
a fagykárosodást.
Ez mind automatikusan történik,
annak a tárolt információnak
alapján, ami a fa génkészletének
utasításaiban van
lefektetve.
Mi pedig meleg ruhákat vásárolhatunk,
amikor júliusban új-zélandi
útra készülünk.
Ebben az esetben olyan információkészletet
használunk fel, amit fajunk
közös egységként
gyűjtött össze és
ami valamenynyiünk számára
tudatos szinten áll rendelkezésünkre.
Amennyire
tudjuk, mi vagyunk az egyetlen olyan
lény ezen a bolygón,
aki képes az említett
összetett módon információt
gyűjteni, tárolni és
felhasználni.
Ha Gaia részei vagyunk, akkor
érdekes lehet a kérdés:
közös intelligenciánk
milyen mértékben része
Gaiának is? Vajon fajként
valamilyen gaiai idegrendszert és
agyat alkotunk, ami képes
a környezeti változásokat
előre látni?
Vegyük
például valamelyik
kisbolygót - az Ikaroszhoz
hasonlót - aminek nagyjából
egymérföldes átmérője
van és melynek szabálytalan
pályája metszi a Földét.
Egy nap a csillagászok arra
figyelmeztethetnek bennünket,
hogy egyikük össze fog
a Földdel ütközni
és a becsapódás
- mondjuk - pár hét
múlva bekövetkezik.
Egy ilyen
találkozás lehetséges
következményei még
Gaia számára is komolyak
lehetnek. Efféle baleset
valószínűleg történt
a múltban a Földdel,
és hatalmas pusztítást
okozhatott.
Jelenlegi technológiánkkal
lehetséges lenne, hogy magunkat
és bolygónkat megmentsük
a katasztrófától.
Kétségtelenül
képesek vagyunk rá,
hogy az űrön keresztül
óriási távolságra
juttassunk el tárgyakat,
mozgásukat pedig majdnem
csodaszámba menő pontossággal
távirányítással
vezéreljük.
Kiszámították,
hogy tárolt hidrogénbomba-készletünk
egy részét felhasználva,
szállításukra
pedig nagyméretű rakétákat
alkalmazva képesek vagyunk
egy Ikaroszhoz hasonló kisbolygót
eléggé eltéríteni
útjából ahhoz,
hogy a közvetlen becsapódás
helyett éppen elkerüljük
egymást.
Ha ez tudományos-fantasztikus
képzelődésnek tűnik,
gondoljunk arra, hogy életünk
során a tegnapi képzelgés
majdnem naponta változik
történelmi ténnyé.
Éppen
így megtörténhet,
hogy az éghajlati kutatások
fejlődése egy különösen
zord jégkorszak közeledtét
tárja fel. Láttuk
a 2. fejezetben, hogy noha egy újabb
jégkorszak katasztrófát
jelenthet nekünk, Gaia számára
azonban viszonylag apró ügy
volna.
Ha viszont elfogadjuk szerepünket
Gaia integrált részeként,
kényelmetlen érzésünk
az övé is, és
osztoznunk kell a jégkorszak
fenyegetésének közös
veszélyében.
Meglévő ipari lehetőségeinkkel
a cselekvés egyik útja
klór-fluorkarbonok nagy mennyiségének
gyártása és
a légkörbe juttatása
volna. Ha ezeknek a vitatott anyagoknak
- amelyek jelenlegi mennyisége
a levegőben egytized-ezredmilliomod
- koncentrációja néhány
század százalékkal
megnőne, akkor a szén-dioxidhoz
hasonlóan üvegház-gázként
viselkedne, megakadályozva
a hő távozását
a Földről a Világűrbe.
Jelenlétük teljességgel
visszafordíthatná
az eljegesedést, vagy legalábbis
jelentősen mérsékelné
annak zordságát. Az,
hogy mellékesen bizonyos
mértékig és
ideig károsíthatják
az ózonréteget, ehhez
képest csekély gondnak
tűnik.
Ez csak
két példa azokra a
nagyszabású, Gaiát
fenyegető veszélyhelyzetekre,
melyek megoldásában
a jövőben segítségére
lehetünk. Még fontosabb
idevenni azt a tényt, hogy
a homo sapiens evolúciója
az ember technológiai találékonyságával
és növekvő hírközlési
hálózatával
nagymértékben szélesítette
Gaia észlelési tartományát.
Gaia most
éber és tudatos általunk.
Látta szép arcának
tükörképét
az űrhajósok szemén
át és a keringő űrhajók
televíziós kameráin
keresztül.
Megosztjuk vele a csodálkozás
és az elégedettség
érzését, a
tudatos gondolkodás és
az elmélkedés képességét,
nyugtalan kíváncsiságunkat
és hajtóerőnket.
Az ember
és Gaia közötti
kölcsönhatás semmiképp
sincs azonban teljesen megalapozva.
Még nem vagyunk a bioszféra
integrált részévé
társult és szelídült
közösségi faj,
hanem sokkal inkább individuális
teremtmények.
Lehetséges, hogy az emberiség
végül megszelídül,
a törzsi viszályok és
a nacionalizmus heves, pusztító
és kapzsi erői pedig egymással
összefogva arra ösztökélnek
majd bennünket, hogy a Gaiát
alkotó lények közösségének
tagjává váljunk.
Ez meghátrálásnak
tűnhet, de úgy vélem,
hogy a kiegyensúlyozottság
és kiteljesedés növekvő
érzése kellő ellenszolgáltatást
jelent a törzsi szabadság
elvesztéséért,
hiszen egy jóval nagyobb
egység dinamikus részének
tudhatjuk majd magunkat.
Valószínűleg
nem az első faj vagyunk, melynek
ilyen szerepet kell betölteni
és nem is az utolsó.
Újabb jelöltet a nagy
tengeri emlősök között
találhatunk, melyek agya
sokszorta nagyobb, mint a miénk.
Ennélfogva valószínűnek
tűnik, hogy az ámbráscet
a rendelkezésére álló
hatalmas agyat értelmes célra
használja fel, akár
felfogóképességünket
messze meghaladó gondolati
szinten is.
Persze lehetséges, hogy a
bálna agya valamilyen viszonylag
egyszerű ok miatt jött létre
és például
az óceánok valamilyen
többdimenziós élő
térképét alkotja.
A memóriatérnek nincs
hatékonyabb kihasználása,
mint az adatok többdimenziós
elrendezésekben való
tárolása.
Vagy talán olyasmi a bálnák
agya, mint a pávák
farktollazata: valamilyen figyelmet
felkeltő szerv, aminek az a célja,
hogy elbűvölje a partnert és
növelje az udvarlás
kellemességét?
Lehet, hogy az a bálna, aki
a leglelkesítőbb előadást
tartja, választhat a legkönnyebben
társat?
Bármi is a valódi
magyarázat, és bárhogyan
is jövünk rá, ami
igazán lényeges a
bálnát és agyának
méretét illetően,
az annak megállapítása,
hogy a nagyméretű agyak majdnem
biztosan sokoldalúak is.
Kialakulásuk eredeti oka
lehetett specifikus, de ha már
egyszer létrejöttek,
akkor mindenképpen egyéb
lehetőségek is kihasználásra
kerülnek.
Az emberi agy például
nem azért alakult ki, mert
ez a vizsgák letétele
során természetes
szelekciós előnyt jelent,
nem is azért, hogy bármiféle
emlékezetmutatványt
és más, az "oktatás"
által nyíltan megkövetelt
agy-gyakorlatot végezzünk.
Az információ
tárolására
és feldolgozására
képes kollektív fajként
már valószínűleg
régen túlhaladtuk
a bálnát.
Hajlamosak vagyunk azonban megfeledkezni
arról, hogy egyénileg
kevesen volnának képesek
arra, hogy vasércből vasrudakat
készítsenek és
még kevesebben tudnának
a vasrudakból kerékpárt
összeállítani.
A bálna rendelkezhet önálló
egységként olyan magasszintű
gondolkodási képességgel,
ami messze meghaladja felfogásunkat,
szellemi találmányai
között pedig ott lehet
akár a kerékpár
teljes leírása is,
mivel azonban meg van fosztva a
szerszámoktól, a kézügyességtől
és a technológiai
ismeretek állandó
fejlesztésének lehetőségétől,
ezek a gondolati találmányok
nem tudnak sohasem testet ölteni.
Noha nem
bölcs dolog párhuzamot
vonni állati agyak és
számítógépek
között, a gondolat azonban
gyakran előjön.
Engedjünk a kísértésnek
és induljunk ki az alábbiakból:
mi, emberek abban különbözünk
az összes többi állatfajtól,
hogy jóval több eszköz
áll rendelkezésünkre
az egymással való
érintkezéshez és
gondolataink továbbadásához,
melyeket így azután
eszközök előállítására
és a környezet megváltoztatására
tudunk felhasználni. Az emberi
agyak olyan közepes méretű
számítógépekhez
hasonlithatók, melyek egymással,
adatbankokkal, valamint érzékelők,
perifériakészülékek
és más gépek
majdnem végtelen sorával
állnak közvetlen kapcsolatban.
A bálnaagyak ezzel szemben
úgy festenek, mint nagy számítógépek,
melyek lazán kapcsolódnak
egymáshoz, de a külső
érintkezés lehetőségétől
majdnem teljesen meg vannak fosztva.
Mit gondoltunk
volna arról az ősi vadásznépről,
akik kedvelvén a lóhúst
hozzákezdtek volna a lónak
a Földről való kiirtásához,
következetesen vadászva
és legyilkolva minden egyes
állatot csupán azért,
hogy kielégítsék
étvágyukat. Vad, nemtörődöm,
ostoba, önző, kegyetlen - ez
mutató csak az eszünkbe
jutó jelzők közül.
Ráadásul micsoda hiba
az ember és a ló közötti
munkakapcsolat lehetőségének
felismerése!
Épp
elég rossz a bálnát
azért vadászni és
feldolgozni, hogy biztosíthassuk
azoknak a termékeknek a folyamatos
ellátását,
amire a bálnavadász
nemzetek elmaradt és fejletlen
iparának állítólag
szüksége van.
Ha könyörtelenül
a kipusztulásig vadásszuk
őket, az mindenképp a fajirtás
egy formája és azoknak
a korlátolt és tehetetlen
nemzeti bürokratáknak
a vétke, akiknek - legyenek
marxisták vagy kapitalisták
- sem szívük, hogy megérezzék,
sem agyuk, hogy felfogják
az elkövetett bűn súlyát
és nagyságát
és azt, hogy hibás
úton járnak.
Egy nap
talán majd gyermekeink, akiken
Gaiával osztozni fogunk,
békésen együtt
fognak működni az óceán
nagytestű emlőseivel és a
bálnák képességeit
arra fogják felhasználni,
hogy úgy száguldjanak
egyre gyorsabban gondolatban, ahogyan
egykor mi tettük a földön
a lovak segítségével.
|