J. E. Lovelock:

GAIA


Szkennelte, javította és tördelte: A Webtigris.


9. FEJEZET


Epilógus


Apám 1872-ben született és a Wantage-től délre fekvő dombokon nőtt fel.
Kitűnő és lelkes kertész volt, ugyanakkor nagyon érzékeny ember. Emlékszem, egyszer darazsakat mentett meg a vízbefulladástól, amikor azok belezuhantak a vizeshordóba. "A létüknek célja van, tudod" - mondta, majd elmagyarázta, hogyan pusztítják szilvafáink kártevőit és jutalmul biztosan számíthatnak a termés egy részére.

Nem követte egyik írott vallást sem, nem járt templomba vagy kápolnába.
Úgy gondolom, hogy erkölcsi rendszere a kereszténységnek és a mágiának abból a szövevényes keverékéből eredt, ami vidéki emberek között elég gyakori volt és ami szerint a majális és a Húsvét szertartásokra és vidámságra egyaránt alkalmat nyújt.
Ösztönösen megérezte rokonságát valamennyi élőlénnyel, és emlékszem mennyire megrázta, ha egy fa kivágását látta.
A természeti dolgok iránti érzéseimet nagyrészt azoknak a közös sétáknak köszönhetem, melyeket a bájosan kedves és nyugodt - legalábbis akkor úgy tűnt - vidéki ösvényeken és réges-régi utak mentén tettünk.

A fejezet önéletrajzként indult, hogy könnyebben juthassunk el a Gaia-elmélet leginkább teoretikus és legkevésbé megfogható szempontjának áttekintéséhez:
azokhoz, melyek az ember és Gaia kölcsönös viszonyában a gondolkodást és az érzelmeket érintik.

Vegyük először a szépérzéket.
Ez alatt az elégedettségnek, felismerésnek, megvalósulásnak, kíváncsiságnak, izgalomnak és vágyakozásnak azokat a bonyolult érzelmeit értem, amikor olyan dolgot látunk, érzünk, szagolunk vagy hallunk, ami növeli öntudatunkat, ugyanakkor elmélyíti a dolgok valódi természetének megértését.
Gyakran mondják - többek megrökönyödésére - hogy ezek a kellemes érzések elszakíthatatlanul kötődnek a romantikus szerelem különös túlérzékenységéhez.
Mégha ez így is van, akkor sem feltétlenül szükséges, hogy egy vidéki séta örömét - miközben tekintetünk végigvándorol a dombokon - egy női kebel körvonalaival való ösztönös összehasonlításnak tulajdonítsuk.
A gondolat átfuthat rajtunk, de elégedettségünket gaiai kifejezésekkel is megmagyarázhatjuk.

Ha biológiai szerepünket betöltve otthont teremtünk és családot alapítunk, az elégedettség mélyen fekvő érzése jutalmunk egy része. Bármennyire is kemény és kiábrándító lehet időnként a feladat, lelkünk mélyén mégis jólesően tudatában vagyunk, hogy helyes szerepet alakítunk és az élet fő vonalában haladunk.
Épp ilyen fájdalmasan tudatosul bennünk a kudarc és a veszteség érzése, ha ebből vagy abból az okból utat tévesztünk és elrontjuk a dolgokat.

Lehetséges, hogy be vagyunk programozva a körülöttünk levő más életformákkal kapcsolatos optimális szerepünk ösztönös felismerésére.
Ha ennek az ösztönnek megfelelően cselekszünk, amikor gaiai társainkkal foglalkozunk, akkor az a jutalmunk, hogy ami helyes, azt jónak is látjuk és ez felkelti azokat a kellemes érzeteket, melyek szépérzékünket alkotják.

Ha ezt a környezetünkkel való viszonyt tönkreteszik vagy rosszul kezelik, szenvedünk az üresség és megfosztottság érzésétől.
Sokan ismerjük a megrázkódtatást, ami akkor ér, mikor felfedezzük, hogy ifjúságunk valamely békés vidéki színterét - ahol egykor kakukkfű virágzott, a sövények pedig roskadoztak a hangától és a galagonyától - jellegtelen, kigyomlált sivár árpaföldek foglalták el.

Az evolúciós kiválasztódás darwini erőivel egy irányba haladva olyan utat követünk, ami arra bátorít, hogy a többi életformával kiegyensúlyozott kapcsolatot alakítsunk ki.
A dél-angliai ezeréves Újerdő - egykoron Hódító Vilmosnak és normann nemeseinek saját vadászterülete - még mindig a nagyszabású szépség lelőhelye, ahol éjszaka borzok zörögnek és a pónilovaknak elsőbbségi joga van az emberrel és a belsőégésű motorral szemben.
Noha az ősi erdőségnek és ligetnek ezt a 130 négyzetmérföldes történelmi területét a parlament különleges törvénye óvja, túlélésének igazi biztosítéka szüntelen éberségünk.
Ma ugyanis az erdő a hétvégi kirándulók, táborozók és turisták ezreinek kedvenc tartózkodási helye, akik évente 600 tonna szemetet szórnak el és néha egy gondatlanul eldobott gyufával vagy cigarettával olyan tüzet okoznak, ami sokhektárnyi területen órák alatt rombolhatja le az erdészek és a környezet évszázados kiegyensúlyozott munkájának gyümölcseit.

Másik, túlélésünket valószínűleg elősegítő ösztönünk összekapcsolja az egészséges megjelenést és az arányos testalkatot az egyéni szépséggel.
Testünket sejtek szövevényei alkotják. A test valamennyi sejtmaggal rendelkező sejtje még kisebb részek szimbiotikus egysége. Ha ezeknek az együttműködéseknek az eredménye, az emberi lény gyönyörűnek látszik - amennyiben helyes és szakértő módon állt össze - vajon túlzás-e azt feltételezni, hogy ugyanezzel az ösztönnel felismerhetjük valamilyen, különböző lények - ember és más életformák - által alkotott környezet szépségét és egészségét?
Azét a környezetét, ahol minden jövő kellemes, és az embernek - miután elfogadta szerepét Gaia társaként - nem kell gyarló módon viselkednie.

Kiábrándítóan nehéz lehet kísérletileg megvizsgálni azt a feltételezést, hogy az egészséges megjelenést a szépséggel összekötő ösztön elősegíti-e a túlélést, de érdemes lehet megpróbálni.

Láttuk, hogy az entrópia nagymértékű csökkentésének képessége - vagy, hogy az információelmélet kifejezéseit használjuk: az a képesség, ami az élet kérdéseire adott válaszok bizonytalanságait jelentősen csökkenti - magának az életnek a mértékét jelzi.
Ebből következhet, hogy a szépség szintén kapcsolatban van a kisebb entrópiával, a csökkentett bizonytalansággal, valamint az alacsonyabb határozatlansági fokkal.
Valószínűleg mindig is tudtuk ezt, mivel a dolog végül is belső életfelismerő programunk része.
Emiatt azután Blake szemén keresztül még ragadozónkat is gyönyörűnek látjuk:

Tigris! Tigris! éjszakánk
erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimmetriád?

Milyen katlan, mily egek
Mélyén gyúlt ki szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
Aki e tűzhöz nyúlni mert?

(Szabó Lőrinc fordítása)

Még az is lehetséges, hogy a platóni abszolút szépség tényleg jelent valamit és megfelel az élet természetéről való megbizonyosodás elérhetetlen állapotának.

Apám soha nem mondta el nekem, hogy miért gondolja azt, hogy mindennek célja van ezen a világon, de a vidékkel kapcsolatos érzései és gondolatai minden bizonynyal az ösztönnek, megfigyelésnek és népi bölcsességnek keverékén alapultak.

Ennek eredményeként a monoteista vallású egyházak, valamint az utóbbi idők humanista és marxista eretnekei azzal a kellemetlen igazsággal kerültek szembe, hogy régi ellenségük, Wordsworth Paganja "elavult hitet magába szíva" részben még mindig él bennünk.

Régebben, mikor dögvész és éhínség korlátozta létszámunkat, tisztességes és helyes dolognak látszott a betegek gyógyítását és az élet megőrzését minden eszközzel megpróbálni.
Ez a hozzáállás később abban a merev, megalkuvást nem ismerő elképzelésben kristályosodott ki, ami szerint a Föld az emberé és az ő szükségletei és kívánságai mindenek felett állnak.

A tekintélyelvű társadalmakban és intézményekben abszurdnak tűnt kétségbevonni annak a bölcsességét vagy helyességét, hogy kivágnak egy erdőt, gátat emelnek egy folyóra vagy városközpontot építenek.
Ha a szóban forgó dolog emberi lények anyagi jólétéért történt, akkor helyesnek kellett lennie. Nem merültek fel erkölcsi kérdések, kivéve a korrupció és vesztegetés megelőzését, valamint a javak tisztességes elosztásának követelményét.

A kínzó fájdalom, amit mostanában sok ember érez látva, hogy homokpartokat, sós mocsarakat, erdős vidékeket, vagy akár falvakat is brutálisan lerombolnak és földgyaluval törölnek le a Föld színéről, nagyon is valóságos.
Nem kellemes, mikor azt mondják, hogy ez a nézet maradi és az új városépítések munkát és lehetőséget biztosítanak a fiataloknak.

Az a tény, hogy a válasz részben jogos, csak növeli a fájdalom és düh érzését, mert tagadja kifejezésének megalapozottságát.

Ilyen körülmények között aligha meglepő, hogy a környezetvédelmi mozgalomnak ereje ellenére nincs semmi erkölcsi alapja nekitámadni olyan, nem megfelelő célpontoknak, mint a fluorokarbon-ipar, vagy a rókavadászat, mialatt szemet huny a legtöbb mezőgazdasági eljárás kilátásaiban sokkal komolyabb kérdései felett.

Az állami vállalatok és magánvállalkozók legrosszabb szélsőségei által felkeltett erős, de zavaros érzelmek jól termő talajt jelentenek az őket kihasználó lelkiismeretlen manipulátoroknak.

A környezetvédelmi politika friss új terepe a demagógoknak.
A fenti tény a felelősségteljes kormányokban és ipari körökben egyaránt növekvő aggodalmat kelt.
Azzal, hogy az elkoptatott "környezetvédelmi" jelzőt hozzáragasztjuk a kérdés különféle szem- minisztériumok és hivatalok nevéhez, nem valószínű, hogy gátat szabunk a harag és tiltakozás növekvő hullámának.

A környezetvédelmi ügyeket gyakran támogatják olyan biológiai érvek, melyek látszólag szilárd tudományos alappal rendelkeznek, ezek azonban a tudósoknál rendszerint nagyon kis súllyal esnek latba.

Az ökológusok tisztában vannak azzal, mindeddig nincs arra bizonyíték, hogy az ember bármelyik tevékenysége csökkentette volna a bioszféra egészének újratermelődését.
Bármit is gondolhat egy ökológus valamilyen fenyegető problémáról egyénileg, kezét megköti a szilárd tudományos bizonyítékok hiánya.
Az eredmény: olyan környezetvédő mozgalom, amely kusza, zavart és dühös.

Az egyházak és a humanista mozgalmak megérezték a környezetvédő hadjárat gerjesztette erős érzelmi töltést és felülvizsgálták elveiket és hitvallásukat, hogy ezt az új tényt figyelembe vehessék.

Itt van például a keresztény gondoskodás fogalmának legújabb tudatosulása, mely szerint az ember - noha még mindig uralkodhat a halak, a madarak és minden élő teremtmény felett - a Földdel való megfelelő bánásmódért Istennek tartozik felelősséggel.

Gaiai szempontból minden olyan kísérlet, amely az embernek bármiféle kitüntetett szerepet próbál indikálni, kudarcra van ítélve, mint a jóindulatú gyarmatosítás hasonló elképzelése.

Valamennyi efféle gondolat azt feltételezi, hogy az ember ennek a bolygónak birtokosa: ha nem tulajdonosa, akkor hát bérlője.

Orwell Állatfarmjának allegóriája mélyebb jelentést nyer, ha felismerjük, hogy az összes emberi társadalom így vagy úgy a világot saját gazdaságának tekinti.

A Gaia-elmélet tartalma az, hogy bolygónk stabil állapota az embert valamilyen nagyon demokratikus egység részeként vagy társult tagjaként veszi figyelembe.

A Gaia-elméletben megtestesülő számos bonyolult fogalom között van az intelligencia is.
Az élethez hasonlóan jelenleg ezt is csak besorolni tudjuk, nem pedig pontosan meghatározni.

Az intelligencia az élő rendszerek sajátossága, és a kérdések helyes megválaszolásának képességét jelenti.

Hozzátehetjük, különösen olyan kérdésekét, melyek a rendszeregyüttes és a részét képező rendszer túlélését befolyásoló, a környezetnek adandó válaszokra vonatkoznak.

Sejtszinten az elénk kerülő dolgok fogyaszthatóságára vagy más tulajdonságaira vonatkozó döntések, vagy az olyanok, melyek a környezet kedvező vagy veszélyes voltával kapcsolatosak, lényegesek a fennmaradáshoz.
Ezek azonban automatikus folyamatok, nincs szó tudatos gondolkodásról. Jórészt a homeosztázis rutinműködése megy végbe - legyen szó sejtről, állatról vagy az egész bioszféráról.

Mindazonáltal fel kell ismernünk, hogy még egy automatikus folyamat is igényel valamiféle intelligenciát a környezetből kapott információ helyes értelmezéséhez.
Megfelelő válasz adása olyan egyszerű kérdésekre, mint: "Túl meleg van?" - vagy: "Van elég belélegezhető levegő?" intelligenciát igényel.
Még a legkezdetlegesebb szinten, a 4. fejezetben tárgyalt egyszerű kibernetikai rendszer esetén - ami helyes választ ad a sütő belső hőmérsékletére vonatţkozó egyszeru kérdésre - is szüksé- ges bizonyos szintű intelligencia.

Minden kibernetikai rendszer értelmes abban a tekintetben, hogy képesnek kell lennie legalább egy kérdés helyes megválaszolására.

Ha Gaia létezik, kétségtelenül intelligens, legalábbis ebben a korlátozott értelemben.

Az intelligencia tartománya az előző példában tárgyalt legkezdetlegesebb szinttől saját tudatos és tudat alatti gondolatainkig terjed, melyek egy bonyolult kérdés megoldása közben keletkeznek.
Már láttunk valamit a 4. fejezetben saját hőmérséklet-szabályozó rendszerünk bonyolultságából, noha annak jórészt teljesen automatikus, tudatos cselekvést nem igénylő részével foglalkoztunk.
A konyhai sütő termosztátkörével összehasonlítva a test automatikus hőmérsékletszabályozó rendszere a zsenialitásig intelligens, de még mindig a tudatos szint alatt marad.
Intelligenciafoka azokéval a szabályozómechanizmusokéval vethető össze, melyeket várakozásunk szerint Gaia használ.

A tudatos gondolkodás képességével rendelkező lények - és most még senki sem tudja, hogy az agy fejlettségének melyik szintjén áll elő ez az állapot - ráadásul képesek józan előrelátásra.
A fa leveleit elhullatva és belső kémiáját megváltoztatva készül fel a télre, hogy elkerülje a fagykárosodást. Ez mind automatikusan történik, annak a tárolt információnak alapján, ami a fa génkészletének utasításaiban van lefektetve.
Mi pedig meleg ruhákat vásárolhatunk, amikor júliusban új-zélandi útra készülünk. Ebben az esetben olyan információkészletet használunk fel, amit fajunk közös egységként gyűjtött össze és ami valamenynyiünk számára tudatos szinten áll rendelkezésünkre.

Amennyire tudjuk, mi vagyunk az egyetlen olyan lény ezen a bolygón, aki képes az említett összetett módon információt gyűjteni, tárolni és felhasználni.
Ha Gaia részei vagyunk, akkor érdekes lehet a kérdés: közös intelligenciánk milyen mértékben része Gaiának is? Vajon fajként valamilyen gaiai idegrendszert és agyat alkotunk, ami képes a környezeti változásokat előre látni?

Vegyük például valamelyik kisbolygót - az Ikaroszhoz hasonlót - aminek nagyjából egymérföldes átmérője van és melynek szabálytalan pályája metszi a Földét.
Egy nap a csillagászok arra figyelmeztethetnek bennünket, hogy egyikük össze fog a Földdel ütközni és a becsapódás - mondjuk - pár hét múlva bekövetkezik.

Egy ilyen találkozás lehetséges következményei még Gaia számára is komolyak lehetnek. Efféle baleset valószínűleg történt a múltban a Földdel, és hatalmas pusztítást okozhatott.
Jelenlegi technológiánkkal lehetséges lenne, hogy magunkat és bolygónkat megmentsük a katasztrófától. Kétségtelenül képesek vagyunk rá, hogy az űrön keresztül óriási távolságra juttassunk el tárgyakat, mozgásukat pedig majdnem csodaszámba menő pontossággal távirányítással vezéreljük.
Kiszámították, hogy tárolt hidrogénbomba-készletünk egy részét felhasználva, szállításukra pedig nagyméretű rakétákat alkalmazva képesek vagyunk egy Ikaroszhoz hasonló kisbolygót eléggé eltéríteni útjából ahhoz, hogy a közvetlen becsapódás helyett éppen elkerüljük egymást.
Ha ez tudományos-fantasztikus képzelődésnek tűnik, gondoljunk arra, hogy életünk során a tegnapi képzelgés majdnem naponta változik történelmi ténnyé.

Éppen így megtörténhet, hogy az éghajlati kutatások fejlődése egy különösen zord jégkorszak közeledtét tárja fel. Láttuk a 2. fejezetben, hogy noha egy újabb jégkorszak katasztrófát jelenthet nekünk, Gaia számára azonban viszonylag apró ügy volna.
Ha viszont elfogadjuk szerepünket Gaia integrált részeként, kényelmetlen érzésünk az övé is, és osztoznunk kell a jégkorszak fenyegetésének közös veszélyében.
Meglévő ipari lehetőségeinkkel a cselekvés egyik útja klór-fluorkarbonok nagy mennyiségének gyártása és a légkörbe juttatása volna. Ha ezeknek a vitatott anyagoknak - amelyek jelenlegi mennyisége a levegőben egytized-ezredmilliomod - koncentrációja néhány század százalékkal megnőne, akkor a szén-dioxidhoz hasonlóan üvegház-gázként viselkedne, megakadályozva a hő távozását a Földről a Világűrbe.
Jelenlétük teljességgel visszafordíthatná az eljegesedést, vagy legalábbis jelentősen mérsékelné annak zordságát. Az, hogy mellékesen bizonyos mértékig és ideig károsíthatják az ózonréteget, ehhez képest csekély gondnak tűnik.

Ez csak két példa azokra a nagyszabású, Gaiát fenyegető veszélyhelyzetekre, melyek megoldásában a jövőben segítségére lehetünk. Még fontosabb idevenni azt a tényt, hogy a homo sapiens evolúciója az ember technológiai találékonyságával és növekvő hírközlési hálózatával nagymértékben szélesítette Gaia észlelési tartományát.

Gaia most éber és tudatos általunk.
Látta szép arcának tükörképét az űrhajósok szemén át és a keringő űrhajók televíziós kameráin keresztül.
Megosztjuk vele a csodálkozás és az elégedettség érzését, a tudatos gondolkodás és az elmélkedés képességét, nyugtalan kíváncsiságunkat és hajtóerőnket.

Az ember és Gaia közötti kölcsönhatás semmiképp sincs azonban teljesen megalapozva.
Még nem vagyunk a bioszféra integrált részévé társult és szelídült közösségi faj, hanem sokkal inkább individuális teremtmények.
Lehetséges, hogy az emberiség végül megszelídül, a törzsi viszályok és a nacionalizmus heves, pusztító és kapzsi erői pedig egymással összefogva arra ösztökélnek majd bennünket, hogy a Gaiát alkotó lények közösségének tagjává váljunk.

Ez meghátrálásnak tűnhet, de úgy vélem, hogy a kiegyensúlyozottság és kiteljesedés növekvő érzése kellő ellenszolgáltatást jelent a törzsi szabadság elvesztéséért, hiszen egy jóval nagyobb egység dinamikus részének tudhatjuk majd magunkat.

Valószínűleg nem az első faj vagyunk, melynek ilyen szerepet kell betölteni és nem is az utolsó.
Újabb jelöltet a nagy tengeri emlősök között találhatunk, melyek agya sokszorta nagyobb, mint a miénk.
Ennélfogva valószínűnek tűnik, hogy az ámbráscet a rendelkezésére álló hatalmas agyat értelmes célra használja fel, akár felfogóképességünket messze meghaladó gondolati szinten is.
Persze lehetséges, hogy a bálna agya valamilyen viszonylag egyszerű ok miatt jött létre és például az óceánok valamilyen többdimenziós élő térképét alkotja.
A memóriatérnek nincs hatékonyabb kihasználása, mint az adatok többdimenziós elrendezésekben való tárolása.
Vagy talán olyasmi a bálnák agya, mint a pávák farktollazata: valamilyen figyelmet felkeltő szerv, aminek az a célja, hogy elbűvölje a partnert és növelje az udvarlás kellemességét?
Lehet, hogy az a bálna, aki a leglelkesítőbb előadást tartja, választhat a legkönnyebben társat?
Bármi is a valódi magyarázat, és bárhogyan is jövünk rá, ami igazán lényeges a bálnát és agyának méretét illetően, az annak megállapítása, hogy a nagyméretű agyak majdnem biztosan sokoldalúak is. Kialakulásuk eredeti oka lehetett specifikus, de ha már egyszer létrejöttek, akkor mindenképpen egyéb lehetőségek is kihasználásra kerülnek.
Az emberi agy például nem azért alakult ki, mert ez a vizsgák letétele során természetes szelekciós előnyt jelent, nem is azért, hogy bármiféle emlékezetmutatványt és más, az "oktatás" által nyíltan megkövetelt agy-gyakorlatot végezzünk.

Az információ tárolására és feldolgozására képes kollektív fajként már valószínűleg régen túlhaladtuk a bálnát.
Hajlamosak vagyunk azonban megfeledkezni arról, hogy egyénileg kevesen volnának képesek arra, hogy vasércből vasrudakat készítsenek és még kevesebben tudnának a vasrudakból kerékpárt összeállítani. A bálna rendelkezhet önálló egységként olyan magasszintű gondolkodási képességgel, ami messze meghaladja felfogásunkat, szellemi találmányai között pedig ott lehet akár a kerékpár teljes leírása is, mivel azonban meg van fosztva a szerszámoktól, a kézügyességtől és a technológiai ismeretek állandó fejlesztésének lehetőségétől, ezek a gondolati találmányok nem tudnak sohasem testet ölteni.

Noha nem bölcs dolog párhuzamot vonni állati agyak és számítógépek között, a gondolat azonban gyakran előjön.
Engedjünk a kísértésnek és induljunk ki az alábbiakból: mi, emberek abban különbözünk az összes többi állatfajtól, hogy jóval több eszköz áll rendelkezésünkre az egymással való érintkezéshez és gondolataink továbbadásához, melyeket így azután eszközök előállítására és a környezet megváltoztatására tudunk felhasználni. Az emberi agyak olyan közepes méretű számítógépekhez hasonlithatók, melyek egymással, adatbankokkal, valamint érzékelők, perifériakészülékek és más gépek majdnem végtelen sorával állnak közvetlen kapcsolatban.
A bálnaagyak ezzel szemben úgy festenek, mint nagy számítógépek, melyek lazán kapcsolódnak egymáshoz, de a külső érintkezés lehetőségétől majdnem teljesen meg vannak fosztva.

Mit gondoltunk volna arról az ősi vadásznépről, akik kedvelvén a lóhúst hozzákezdtek volna a lónak a Földről való kiirtásához, következetesen vadászva és legyilkolva minden egyes állatot csupán azért, hogy kielégítsék étvágyukat. Vad, nemtörődöm, ostoba, önző, kegyetlen - ez mutató csak az eszünkbe jutó jelzők közül. Ráadásul micsoda hiba az ember és a ló közötti munkakapcsolat lehetőségének felismerése!

Épp elég rossz a bálnát azért vadászni és feldolgozni, hogy biztosíthassuk azoknak a termékeknek a folyamatos ellátását, amire a bálnavadász nemzetek elmaradt és fejletlen iparának állítólag szüksége van.
Ha könyörtelenül a kipusztulásig vadásszuk őket, az mindenképp a fajirtás egy formája és azoknak a korlátolt és tehetetlen nemzeti bürokratáknak a vétke, akiknek - legyenek marxisták vagy kapitalisták - sem szívük, hogy megérezzék, sem agyuk, hogy felfogják az elkövetett bűn súlyát és nagyságát és azt, hogy hibás úton járnak.

Egy nap talán majd gyermekeink, akiken Gaiával osztozni fogunk, békésen együtt fognak működni az óceán nagytestű emlőseivel és a bálnák képességeit arra fogják felhasználni, hogy úgy száguldjanak egyre gyorsabban gondolatban, ahogyan egykor mi tettük a földön a lovak segítségével.



Következő fejezet | Előző fejezet | Vissza a tartalomjegyzékhez