J. E. Lovelock:
GAIA

Szkennelte,
javította és tördelte: a Webtigris..
1. FEJEZET
Bevezetés
Mialatt írok,
két Viking űrszonda kering
testvérbolygónk, a
Mars körül, leszállási
utasítást várva
a Földről.
Az a feladatuk,
hogy élet, vagy annak korábbi
nyomai után kutassanak.
Ez a könyv
szintén az élet kereséséről
szól, a Gaia utáni
kutatómunka pedig kísérlet
arra, hogy megleljük a Föld
legnagyobb élőlényét.
Lehet,
hogy utunk során nem találunk
mást az átlátszó
levegőtakaró alatt, mint
a Föld felszínén
virágzó életformáknak
azt a majdnem végtelen változatosságát,
ami a bioszférát alkotja.
Ha viszont
Gaia valóban létezik,
akkor mi és minden más
élőlény egy hatalmas
lény részei és
társai vagyunk, és
ez az élőlény a maga
teljességében képes
bolygónkat az élet
számára megfelelő
és kellemes lakóhelyként
fenntartani.
A Gaia
utáni kutatás több,
mint tizenöt évvel ezelőtt
kezdődött, amikor a NASA (az
USA Nemzeti Légügyi
és Űrkutatási Hivatala)
elsőként készített
tervet annak felderítésére,
hogy van-e élet a Marson.
Ezért
jogos és helyénvaló,
hogy a könyv elején
tisztelettel adózzunk a két
gépesített norvég
hajós fantasztikus marsi
utazásának.
A hatvanas
évek elején tudományos
tanácsadóként
gyakran felkerestem a Kaliforniai
Technológiai Intézet
Sugárhajtómű Laboratóriumának
egyik kutatócsoportját.
A csapatot
később Norman Horowitz, a
legtehetségesebb űrbiológus
vezette, akinek fő célja
az volt, hogy módszereket
és eszközöket eszeljen
ki az élet felderítésére
a Marson és más bolygókon.
Jóllehet
saját megbízatásom
mindössze annyi volt, hogy
tanácsot adjak néhány
viszonylag egyszerű műszertervezési
kérdésben, de mint
olyasvalaki, akinek gyermekkorát
Jules Verne és Olaf Stapledon
írásai ragyogták
be, örömömre szolgált,
hogy közvetlen lehetőségem
nyílt a marskutatás
terveinek megvitatására.
Abban
az időben a kísérletek
tervei többnyire arra a feltevésre
épültek, hogy a marsi
élet bizonyítékai
nagyjából megegyeznek
a földiekkel.
Így
az egyik javasolt kísérletsorozat,
egy voltaképpeni automatikus
mikrobiológiai laboratórium
felküldése, melynek
feladata marsbéli talajminták
gyűjtése és elemzése
lett volna annak megállapítására,
hogy alkalmasak-e azok baktériumok,
gombák vagy más mikroorganizmusok
életben tartására.
Továbbá talajkísérleteket
terveztünk olyan vegyi anyagok
kimutatására, melyek
jelenléte életműködésre
utalna, ideértve a fehérjéket
és aminosavakat, különösen
pedig azokat az optikailag aktív
anyagokat, amelyek rendelkeznek
a szerves anyagok azon képességével,
hogy a polarizált fényt
az óramutató járásával
ellentétes irányba
térítik el.
Körülbelül
egy év múlva - talán,
mert nem voltam a dolgok közvetlen
részese - kitörő lelkesedésem,
amely ezzel a lenyűgöző problémával
való kapcsolatomból
eredt, lassan elült és
hamarosan azon kaptam magam, hogy
olyan, meglehetősen földhözragadt
kérdéseken töröm
a fejem, mint például:
hogyan bizonyosodhatunk meg arról,
hogy az élet marsbéli
formája - amennyiben létezik
- felfedi magát a földi
életformán alapuló
kísérletek során?
Nem is
beszélve az olyan, nehezebb
kérdésekről, mint
például mi az élet,
és hogyan ismerjük fel?
Néhány,
még mindig derülátó
munkatársam a Sugárhajtómű
Laboratóriumból növekvő
kételyeimet cinikus kiábrándultságként
értelmezte és ennek
megfelelően feltette a kérdést:
rendben van, te mit tennél
a helyünkben?
Akkoriban
én bizonytalanul mindössze
annyit válaszolhattam, hogy
valamiféle entrópiacsökkenést
keresnék, mivel ez általános
jellegzetessége valamennyi
életformának.
Érthető
módon ezt a választ
a legjobb esetben is a gyakorlatban
használhatatlannak tekintették,
a legroszszabban pedig merő ködösítésnek,
mivel kevés fizikai fogalom
okozott annyi zavart és félreértést,
mint az entrópia.
Az entrópia
majdnem rokonértelmű a rendezetlenséggel,
mégis, mint az adott rendszer
hőenergiájának felszabadulási
sebességét jelző érték,
pontosan kifejezhető matematikailag.
Diáknemzedékek
életét keserítette
meg, és sokak fejében
közvetlenül a bomlással
és a hanyatlással
azonos, mivel a termodinamika Második
Főtételének kifejtése
(ami szerint minden energia végül
egyenletesen eloszló hőenergiává
alakul és többé
nem használható fel
munkavégzésre) magában
foglalja a Világegyetem előre
meghatározott, elkerülhetetlen
sorvadását és
pusztulását.
Noha próbálkozásomat
elutasították, az
az elképzelés, hogy
az élet jeleként entrópiacsökkenést
vagy ilyen irányú
változást keressünk,
gyökeret vert bennem.
Addig
érlelődött, amíg
néhány munkatársam,
Dian Hitchcock, Sidney Epton, Peter
Simmonds, különösen
pedig Lynn Margulis segítségével
kialakult e könyv tárgyát
képező elmélet.
A Sugárhajtómű
Laboratóriumban tett látogatásom
után, hazatérve Wiltshire
csendes vidékére,
rengeteg időm volt gondolkozni és
olvasni az élet jellegéről
és arról, hogyan ismerhetjük
fel bárhol, bármilyen
köntösben. Azt vártam,
hogy a tudományos irodalomban
valahol rábukkanok az életnek,
mint fizikai folyamatnak olyan átfogó
meghatározására,
amire életfelismerő kísérletek
alapozhatók.
Meglepve
tapasztaltam, milyen keveset írtak
magának az életnek
a természetéről.
Az ökológia
iránti jelenlegi érdeklődés
és a rendszerelemzés
biológiai alkalmazása
éppencsak érlelődött.
Az élettudományokat
akkoriban még poros tantermi
levegő lengte körül. Mázsaszám
halmoztak fel adatokat az élő
fajok valamennyi elképzelhető
jellegzetességéről,
legkülső részeiktől
a legbelsőkig.
Az egész
hatalmas információtömegben
azonban a dolgok velejét,
magát az életet majdnem
teljesen figyelmen kívül
hagyták. A szakirodalom még
a legjobb esetben is szakértői
jelentések gyűjteményének
tűnt.
Mintha
egy más bolygóról
való tudóscsapat hazavinne
egy tévékészüléket
és beszámolna róla.
A vegyész leírja,
hogy fából, üvegből
és fémből van.
A fizikus jelenti, hogy hőt és
fényt sugároz.
A gépészmérnök
szerint a tartókerekek túl
kicsik és rossz helyen vannak
ahhoz, hogy a készülék
sima felületen jól guruljon.
Senki
sem beszél azonban arról,
hogy mire jó az egész.
A szinte
esküdt hallgatás talán
abból ered, hogy a tudomány
különböző részterületekre
oszlik, és minden szakember
azt hihette, hogy mások már
elvégezték a munkát.
Néhány
biológus tán azt gondolta,
hogy a fizika vagy a kibernetika
valamelyik matematikai tétele
már megfelelően leírta
az élet folyamatát,
néhány fizikus pedig
azt feltételezhette, hogy
a molekuláris biológiáról
szóló elvont tanulmányok-
melyek elolvasására
valamikor majd időt szakít
- tényszerűen meghatározzák.
A témát
illető szűklátókörűségünk
legvalószínűbb oka
azonban az, hogy öröklött
ösztönkészletünk
(előre programozott memóriánk,
ahogy a számitástechnikában
mondanák) már rendelkezik
egy igen gyors és hatékony
életfelismerő programmal.
Az élőlények
felismerése - legyen szó
állatokról vagy növényekről
- azonnali és automatikus.
Állatvilágbeli társaink
- a tapasztalatok szerint szintén
rendelkeznek ezzel a képességgel.
Semmi
kétség, ez az erős,
hatékony, de öntudatlan
folyamat eredetileg a túlélést
elősegítő tényezőként
alakult ki.
Bármi, ami él, lehet
ehető, halálthozó,
ellenséges vagy barátságos,
esetleg egy lehetséges társ.
Valamennyi kérdés
elsőrendű fontosságú
boldogulásunk és további
fennmaradásunk szempontjából.
Úgy tűnik azonban, hogy az
automatikus felismerő rendszerünk
megbénította azt a
képességünket,
amivel az életet tudatosan
meghatározhatnánk.
Hiszen miért is kellene meghatározni
azt, ami beépített
programunknak köszönhetően
valamennyi megjelenési formájában
nyilvánvaló és
félreérthetetlen?
Talán
éppen azért, mert
a felismerés folyamata ugyanúgy
- automatikusan és öntudatlanul
- működik, mint a repülőgép
robotpilótája.
Még
az új kibernetikatudomány
sem fogott neki a feladatnak, noha
mindenféle rendszer működési
módjával foglalkozik,
az egyszerű szelepes víztartálytól
egészen addig a bonyolult
látásszabályozó
folyamatig, ami az Ön szeme
számára lehetővé
teszi, hogy átfussa ezt az
oldalt.
A mesterséges
értelem kibernetikájáról
már valóban sokat
beszéltek és írtak,
de a valódi élet leírása
kibernetikai fogalmakkal nem történt
meg és ritkán kerül
szóba.
E században
néhány fizikus megkísérelte
az élet meghatározását.
Bernal,
Schroedinger és Wigner Jenő
egyaránt az alábbi
általános következtetésre
jutott:
az élet
a jelenségek olyan csoportjába
tartozik, ahol nyílt vagy
folyamatos rendszerek képesek
belső energiájukat azon az
áron csökkenteni, hogy
környezetükből különböző
anyagokat illetve szabad energiát
vesznek fel, majd ezeket alacsonyabb
értékű formában
oda visszajuttatják.
Ez a meghatározás
nem csupán nehezen érthető,
de messze túl általános
is ahhoz, hogy a gyakorlatban az
élet felismerésére
alkalmazhassuk.
Durván úgy közelíthetjük
meg, hogy az élet az egyik
olyan folyamat, amit mindenütt
meglelünk, ahol bőséges
energiaáramlás van.
Az életet
az jellemzi, hogy hajlamos az energiafelvétel
során átalakulni,
de hogy így tehessen, ahhoz
mindig alacsonyrendű termékeket
kell a környezet felé
kiválasztania.
Láthatjuk,
hogy ez a meghatározás
egyformán jól alkalmazható
a forgószélre, a lángokra
vagy akár a hűtőszekrényre
és sok más emberalkotta
szerkezetre is.
A tűz
égése során
jellegzetes alakot vesz fel, fennmaradásához
pedig megfelelő üzemanyagra
és levegőutánpótlásra
van szükség.
Azzal pedig nagyon is tisztában
vagyunk, hogy a szabadtéri
tűz kellemes melegéért
és táncoló
lángjáért elvesztegetett
hővel és szennyező gázokkal
kell fizetnünk.
Az entrópia
a lángok formálódása
közben helyileg csökken,
de a tüzelő égése
során a teljes entrópiaösszeg
nő.
Még
ha túlságosan általános
és bizonytalan is az életnek
ez a besorolása, legalább
a helyes irányba mutat.
Megemlíti
például, hogy létezik
egy határ vagy átmenet
az "üzemi terület"
- ahol az energia vagy a nyersanyagok
áramát munkára
fogják, az entrópia
pedig ennek következtében
csökken - valamint a környezet
között, ami felveszi a
keletkezett hulladékot.
A meghatározás
tartalmazza azt is, hogy az életjellegű
folyamatok megindulásához
és fennmaradásához
az energiaáramnak bizonyos
minimális érték
fölé kell jutnia.
Reynolds,
19.századi fizikus megfigyelte,
hogy a gázokban és
a folyadékokban csak akkor
jönnek létre örvények,
ha az áramlási sebesség
elér egy, a helyi viszonyoktól
függő kritikus sebességet.
A mértékegység
nélküli Reynolds szám
a folyadék és az áramlást
határoló felület
tulajdonságainak ismeretében
egyszerűen kiszámítható.
Hasonlóképpen,
az élet létrejöttéhez
nem- csak kellő mennyiségű,
hanem minőségű - potenciálú-
energiaáramra van szükség.
Ha például
a Nap felszíni hőmérséklete
5000 Celsius fok helyett 500 Celsius
fok lenne, a Föld pedig ennek
megfelelően közelebb helyezkedne
el, tehát ugyanennyi meleget
kapnánk, akkor az éghajlatban
nem sok különbség
lenne, de az élet sosem jött
volna létre.
Az életnek
olyan energiára van szüksége,
amely elég erős a kémiai
kötések szétbontásához.
A meleg ehhez önmagában
nem elég.
Előrelépést
jelenthetne, ha képesek volnánk
egy adott bolygó energiaviszonyaihoz
a Reynolds számhoz hasonló,
mértékegység
nélküli számot
rendelni. Ekkor azok a bolygók,
melyek - ideértve a Földet
- a szabadenergia áramát
a kritikus értéket
meghaladó mértékben
élvezik, vélhetően
életet hordoznak, míg
a rangsor alján elhelyezkedők
- pl. a hideg külső bolygók
- valószínűleg nem.
Az entrópiacsökkenésen
alapuló egyetemes életfelismerő
eljárás terve ebben
az időben nem sok jóval kecsegtetett.
Azonban
- feltételezve, hogy az élet
bármelyik bolygón
olyan áramlásra képes
közeghez (óceánhoz,
légkörhöz vagy,
mindkettőhöz) kötődik,
ami képes a nyersanyagok
és a hulladék szállítására
- eszembe jutott, hogy az élő
rendszeren belüli helyi entrópiacsökkenéssel
kapcsolatos tevékenységek
némelyike talán kihat
a szállítószalagul
szolgáló térségekre
is, megváltoztatva azok összetételét.
Ily módon
egy életet hordozó
bolygó légköre
felismerhetően különbözik
egy halott bolygóétól.
A Marsnak
nincs óceánja. Ha
felszínén létrejött
az élet, akkor használatba
kellett vennie a légkört,
különben megreked.
A Mars
ennélfogva megfelelő helyszínnek
látszott a légkör
vegyelemzésén alapuló
életfelismerő eljárás
számára.
A legtöbb
életfelismerő módszer
csak adott célterületen
belül hatékony.
A kis
kiterjedésű térségekben
folytatott kutatás még
a Földön sem kecsegtetne
túl sok sikerrel, ha a leszállás
például az Antarktisz
jégtakaróján,
a Szaharában vagy egy kiszáradt
sóstó közepén
történne.
Mialatt
ezen gondolkoztam, Dian Hitchcock
meglátogatta a Sugárhajtómű
Laboratóriumot. Feladata
az volt, hogy összehasonlítsa
és kiértékelje
a marsi élet felderítésével
kapcsolatban felvetett rengeteg
javaslat gondolatmenetét
és információtartalmát.
A légkörelemzés
útján való
életfelderítés
elmélete megtetszett neki
és együtt fogtunk az
ötlet továbbfejlesztéséhez.
Bolygónkat
modellként használva
megvizsgáltuk, hogy milyen
mértékben képesek
a földi légkör
összetételére
vonatkozó egyszerű ismeretek
- összekapcsolva olyan könnyen
hozzáférhető adatokkal,
mint a napsugárzás
mértéke, vagy a szárazföldek
és tengerek együttes
megléte - az élet
bizonyítékául
szolgálni.
Eredményeink
meggyőztek minket arról,
hogy a teljesen valószínűtlen
földi légkör egyetlen
lehetséges magyarázata
az a nap mint nap ismétlődő
felszínről eredő hatás,
amit maga az élet idéz
elő.
Az entrópia
jelentős csökkenése
(vagy ahogyan a vegyész mondaná,
a légköri gázok
közötti egyensúlyhiány
tartós fennmaradása)
önmagában is az élettevékenység
egyértelmű bizonyítéka.
Vegyük
például a metán
és az oxigén együttes
jelenlétét légkörünkben.
Napfény
hatására a két
gáz szén-dioxidot
és vízgőzt képezve
egyesül. A reakció sebessége
akkora, hogy a légkörben
jelenlévő metánmennyiség
folyamatos fenntartásához
évente legalább egymilliárd
tonna metángázt kellene
a levegőbe juttatni. Ráadásul
szükség van valamilyen
eszközre a metánoxidáció
során felhasznált
oxigén visszanyerésére,
ez pedig legalább kétszer
annyi oxigén előállítását
követeli meg.
Az a mennyiség,
amire a Föld különleges
légköri keverékének
fenntartásához a két
gázból szükség
van, legalább száz
nagyságrenddel nagyobb, mint
ami élettelen alapon valószínű
lenne.
Ez az
egyetlen, viszonylag egyszerű kísérlet
meggyőző bizonyítékot
szolgáltat a földi élet
mellett, ami infravörös
csillagászati távcsővel
a Mars távolságából
is megszerezhető.
Ugyanez
áll a többi légköri
gázra is, különösen
pedig a reaktív gázok
együttesére, melyek
közösen alkotják
a légkört.
A nitrogén-monoxid
és az ammónia jelenléte
éppoly váratlan, mint
a metáné az oxidáló
légkörben.
Még a gázalakban lévő
nitrogén is kilóg
a sorból, mert a Föld
óriási semleges óceánjai
mellett azt várnánk,
hogy oldott nitrátion stabil
formájában megtalálható
a tengerekben.
Felfedezéseink
és következtetéseink
persze igencsak ellentmondtak a
hatvanas évek hagyományos
geokémiai gondolkodásának.
Néhányukat
- Rubeyt, Hutchinsont, Batest és
Nicolet-t - kivéve a legtöbb
geokémikus a légkört
a bolygókigőzölgések
végtermékének
tekintette és úgy
tartotta, hogy jelenlegi formáját
a későbbi élettelen
folyamatok során nyerte el.
Az oxigénről
például úgy
gondolták, hogy kizárólag
a vízgőz bomlásából
és a hidrogén oxigéntöbbletet
eredményező világűrbe
távozásából
ered.
Az élet
csupán kölcsönveszi
a gázokat a légkörből,
majd változatlan formában
visszajuttatja azokat.
A mi felfogásunk
ezzel szemben olyan légkört
tételezett fel, ami magának
a bioszférának a dinamikus
kiterjesztése.
Nem könnyen
leltünk olyan folyóiratra,
mely kész lett volna ilyen
újszerű elmélet megjelentetésére,
de néhány visszautasítás
után Carl Sagan személyében
találtunk egy szerkesztőt,
aki hajlandó volt azt folyóiratában,
az Icarusban leközölni.
Mindazonáltal
- akárcsak életfelismerési
eljárásként
is - a légkörelemzés
túlságosan is sikeres
volt.
Már
akkor is eleget tudtunk a Mars légköréről
ahhoz, hogy úgy véljük,
jórészt szén-dioxidból
áll és semmi jelét
nem mutatja a földi légkör
izgalmas jellegzetességeinek.
Az emögött lévő
tartalom, vagyis hogy a Mars valószínűleg
élettelen, rossz hírt
jelentett az űrkutatáson
belüli támogatóinknak.
Ami még
kedvezőtlenebbé tette a helyzetet:
1965 szeptemberében az Egyesült
Államok Kongresszusa az első
marskutatási program - akkor
Voyagernek hívták
- törléséről
határozott.
A következő
év során nem sok babér
termett azoknak az ötleteknek,
amelyek az élet idegen bolygókon
való felkutatásával
foglalkoztak.
Az űrkutatás
mindig készséges fejőstehénként
szolgált azok számára,
akiknek valamilyen jó ügy
érdekében pénzre
volt szükségük,
mégis jóval kevesebbe
került, mint sok kátyúba
jutott, földhözragadt
technológiai csőd.
Sajnos,
az űrkutatás védelmezőit
szemmel láthatóan
mindig is lenyűgözték
a műszaki apróságok,
és messze eltúlozták
a teflonsütő vagy a tökéletes
golyóscsapágy jelentőségét.
Számomra az űrkutatás
eredményeként ölünkbe
hulló morzsák nem
jelentenek új technológiát.
A dolog
igazi jelentősége abban áll,
hogy az emberiség történetében
először kaptunk lehetőséget
arra, hogy az űrből vessünk
pillantást Földünkre.
Az, hogy
azúrkék bolygónkat
teljes szépségében
kívülről vehettük
szemügyre, egész sor
új kérdést
és választ eredményezett.
Hasonlóképpen
a marsi életről való
elmélkedés is új
álláspontot alakított
ki bennünk a földi élettel
kapcsolatban és új
elképzelésekhez vezetett
- de legalábbis felújított
egy nagyon régit a Föld
és bioszférája
közötti viszonyt illetően.
Óriási
szerencsére - legalábbis,
ami engem illet - az űrkutatás
mélypontja egybeesett a Shell
Research Ltd-hez (Shell Kutatóintézet)
való meghívásommal.
Azt a
feladatot kaptam, hogy tekintsem
át a szerves tüzelőanyagok
növekvő mértékű
elégetéséből
származó légszennyezés
bolygóméretű következményeit.
Ez 1988-ban
történt, három
évvel azelőtt, hogy megalakult
a Föld Barátai mozgalom
és a hasonló csoportok
eljuttatták a köztudatba
a szennyezés kérdését.
A művészekhez
hasonlóan a független
tudósoknak is szükségük
van pénzügyi támogatókra,
de ez ritkán jelenti kisajátításukat.
A gondolat szabadsága elsődleges.
Ezt aligha kellene hangoztatni,
de manapság sok, egyébként
értelmes egyénnel
is elhitették, hogy egy multinacionális
cég által támogatott
mindenfajta kutatómunka eredendően
gyanús.
Mások éppily meggyőződéssel
vallják, hogy egy kommunista
ország intézményéből
származó hasonló
munka ki volt téve a marxista
elmélet kényszerének,
így értéke
csökken.
A társadalom,
amelyben élek és dolgozom,
különösképpen
pedig a számos nyugati tudományos
szakemberrel való szoros
kapcsolatom elkerülhetetlenül
befolyást gyakorolt a könyvben
kifejtett elgondolásokra
és véleményekre.
Amennyire tudom, ez az enyhe nyomás
volt az összes, ami ért.
Az az
ötlet, hogy a légkör
a bioszféra lehetséges
kiterjesztése, természetesen
abból az összefüggésből
ered, ami a bolygóméretű
levegőszennyezés kérdéseivel
kapcsolatos tevékenységem
és a légkörelemzés
útján való
életfelismeréssel
foglalkozó megelőző munkásságom
között fennáll.
Számomra
úgy tűnt, hogy bármiféle
kísérlet a légszennyezés
következményeinek megértésére
hiányos és valószínűleg
hiábavaló, ha figyelmen
kívül hagyjuk a bioszféra
alkalmazkodását és
válaszait. Mérgek
hatása az emberre nagymértékben
változhat aszerint, hogy
milyen mértékben képes
az illető azokat lebontani vagy
kiválasztani.
Amennyiben
olyan légkört terhelünk
a szerves tüzelőanyagok elégetésének
termékeivel, melyet a bioszféra
szabályoz, az eredmény
jelentősen eltérhet attól,
mint amit passzív, szervetlen
légkör esetén
kapnánk.
Alkalmazkodó változások
mehetnek végbe, melyek a
zavarokat például
szén-dioxid felhalmozásával
csökkenthetik. A beavatkozások
esetleg olyan kiegyenlítő
irányú folyamatokat
válthatnak ki például
az éghajlat területén,
ami kedvező lehet a bioszféra
egészére nézve,
de előnytelen az emberi faj számára.
Az új
szellemi környezetben el tudtam
a Marsot felejteni és képes
voltam a Földre és légkörének
természetére összpontosítani.
Ez a jóval
egyszerűbb megközelítés
eredményezte annak az elméletnek
a létrejöttét,
ami szerint a Föld teljes élővilága,
a bálnáktól
a vírusokig, a tölgyfáktól
a moszatokig olyan közös
élő egységként
fogható fel, amely képes
a Föld légkörét
az általános szükségleteihez
igazítani, lehetőségei
és hatalma ugyanakkor messze
meghaladja az alkotórészekét.
Hosszú
az út egy elfogadható
életfelismerő eljárástól
addig az elméletig, hogy
a Föld légkörét
a felszíni élet, azaz
a bioszféra tartja fenn és
szabályozza aktívan.
A könyv
nagy része a nézetet
alátámasztó
újabb bizonyítékokkal
foglalkozik.
Az alábbiakban
röviden s összefoglalom,
mik voltak 1987-ben a fenti elméleti
lépés megtételének
okai:
A Földön
az élet mintegy 3 és
fél milliárd évvel
ezelőtt jelent meg.
A kövületek
sora akkortól mostanáig
azt mutatja, hogy a Föld éghajlata
ez idő alatt igen kevéssé
változott. Ugyanezen időszak
során azonban a Nap kisugárzása,
a földfelszín tulajdonságai
és a légkör összetétele
majdnem biztosan nagymértékben
megváltozott.
A légkör
kémiai összetétele
nem felel meg az állandósult
állapotú kémiai
egyensúly elvárásainak.
Metán, nitrogén-monoxid
vagy akár nitrogén
jelenléte jelenlegi oxidáló
légkörünkben olymértékben
szegi meg a kémia szabályait,
hogy az eltérés több
tíz nagyságrendben
mérhető.
Az ilyen mértékű egyensúlyhiány
arra utal, hogy a légkör
nem csupán eredménye
az élővilágnak, hanem
- sokkal valószínűbb
módon - annak céltudatos
alkotása.
Nem él, de a macska bundájához,
a madártollhoz vagy a darázsfészekhez
hasonlóan az élő rendszer
olyan kiterjesztése, aminek
feladata a kiválasztott környezet
fenntartása.
Ennek
megfelelően azt tapasztaljuk, hogy
az olyan légköri gázok,
mint az oxigén vagy az ammónia
mennyisége azon az optimális
értéken marad, amitől
a legkisebb eltérés
is végzetes következményekkel
járhat az élet számára.
Úgy
tűnik, hogy a Föld éghajlata
és kémiája
története során
végig optimális volt
az élet számára.
Az, hogy
a dolog véletlenül alakult
így éppoly valószínűtlen,
mint karcolás nélkül
megúszni a vezetést
csúcsforgalomban, bekötött
szemmel.
Mostanra
megszületett az a bolygóméretű
- jóllehet feltételezett
- lény, melynek tulajdonságaira
nem lehetett részeiből következtetni.
Névre
volt szüksége.
Szerencsére
William Golding író
ugyanabban a faluban élt,
ahol jómagam.
Habozás nélkül
azt ajánlotta, hogy a teremtményt
Gaiának hívjuk a Föld
görög istennője után,
aki Ge néven is ismeretes,
mely tőből a geológia és
geográfia tudományai
származtatták nevüket.
Dacára annak, hogy nem sok
figyelmet fordítottam az
ókoriakra, a választás
helyessége nyilvánvaló
volt.
Igazi négybetűs szót
kaptunk, megelőzve olyan barbár
betűszavak létrejöttét,
mint például Egyetemes
Biokibernetikus Rendszer, Irányvonal-Homeosztázis.
Emellett
úgy éreztem, hogy
az ókori görögök
idejében a fogalom a mindennapi
élet megszokott részét
alkotta, mégha ezt nem is
mondták így ki.
A tudósok
rendszerint városi életmódra
ítéltetnek, ugyanakkor
úgy találtam, hogy
a természet közelségében
élő vidéki emberek
gyakran csodálkoznak azon,
hogy miért kell bárkinek
is külön előterjeszteni
egy annyira nyilvánvaló
dolgot, mint a Gaia-elmélet.
Számukra
ez tény és mindig
is az volt.
A Gaia-elméletet
először 1969-ben, a New Jersey-i
Princetonban hoztam nyilvánosságra
egy tudományos összejövetelen,
amit a földi élet eredetéről
tartottunk.
Talán
gyengén adtam elő, mindenesetre
nem fogott meg senkit, kivéve
Lars Gunnar Sillent, az azóta
sajnálatosan elhunyt svéd
vegyészt és Lynn Margulist
a Bostoni Egyetemről, aki a különféle
hozzászólásokat
sajtó alá rendezte.
Egy éwvel
később Bostonban ismét
találkoztunk és megkezdtük
azt az igen gyümölcsöző
együttműködést,
ami - hála az élettudományokban
való elmélyült
tudásának és
áttekintőképességének
- messze tovább jutott annál,
hogy csupán kiegészítéseket
fűzzön Gaia szelleméhez
és ami mind a mai napig sikeresen
folytatódik.
Azóta
meghatároztuk Gaiát,
mint olyan összetett egységet,
amely magában foglalja a
Föld bioszféráját,
légkörét, óceánjait
és talaját, olyan
kibernetikai rendszert képezve,
mely optimális fizikai és
kémiai környezetet keres
a bolygó élővilága
számára.
Viszonylag
állandó feltételek
fenntartása aktív
szabályozás útján
kényelmesen leírható
a "homeosztázis"
fogalmával.
Gaia megmaradt
feltevésnek, de - más
hasznos feltételezésekhez
hasonlóan - már bebizonyította
elméleti értékét,
ha nem éppen létét
olyan kérdések és
válaszok felvetésével,
melyek önmagukban is hasznos
feladatokat jelentettek.
Ha például
a légkör többek
között a bioszféra
nyersanyagközvetítő
eszköze, akkor ésszerű
a minden biológiai rendszer
számára létfontosságú
elemeket, például
jódot vagy ként szállító
vegyületek jelenlétének
feltételezése.
Biztatásként
értelmeztük, amikor
bizonyítékot találtunk
arra, hogy mindkét elem a
tengerből - ahol bőségben
vannak - a levegőn át jut
el a szárazföldre, ahol
hiány van belőlük.
A hordozó vegyületek,
a metil-jodid és a dimetil-szulfid
a tengeri élővilág
közvetlen termékei.
Mivel
a tudományos kíváncsiság
csillapíthatatlan, ezeknek
az érdekes vegyületeknek
a légköri jelenlétét
előbb-utóbb kétségtelenül
felfedezték és megvitatták
volna a Gaia-elmélet ösztönzése
nélkül is. Mi viszont
az elmélet eredményeképpen
tevőlegesen kerestük őket,
jelenlétük pedig egybevágott
azzal.
Ha Gaia
létezik, akkor kapcsolata
az emberrel, mint egy összetett
élő rendszer domináns
állatfajával, valamint
a köztük fennálló
hatalmi egyensúly esetleges
eltolódása nyilvánvaló
jelentőségű.
Ezeket
későbbi fejezetekben tárgyalom,
de a könyv elsősorban gondolatébresztő
és szórakoztató
céllal íródott.
A Gaia-elmélet
azoknak való, akik szeretnek
sétálni vagy egyszerűen
csak megállni és elmerengeni
a Földről és a rajta
lévő életről, elgondolkozni
jelenlétünk következményeiről.
Az elmélet
ugyanakkor választási
lehetőséget kínál
azzal a borúlátó
nézettel szemben, ami a természetet
leigázandó és
meghódítandó
primitív erőnek tekinti.
Választást
nyújt ahhoz az éppily
kiábrándító
képhez képest is,
amely bolygónkat vezető és
cél nélkül a
Nap körül körbe-körbe
járó agyalágyult
űrhajóként festi le.
|