J.
E. Lovelock:
GAIA

Szkennelte,
javította és tördelte: A Webtigris.
7. FEJEZET
Gaia és
ember: a környezetszennyezés
kérdése
Majd mindannyiunknak
többször is elmondták
a közösség öregjei,
hogy a dolgok a régi szép
napokban jobban mentek.
Ez
a gondolkodásmód -
amit idősebbé válva
mi is továbbadunk - annyira
mélyen rögzült,
hogy szinte automatikusan feltételezzük:
az ősember teljes összhangban
élt Gaia többi részével.
Talán valóban
kiűzettünk az Édenkertből
és a szertartás minden
nemzedék elméjében
jelképesen ismétlődik.
Azt
a bibliai tanítást,
miszerint a Bűnbeesés az
engedetlenség vétke
miatt vezetett az ártatlanság
állapotából
a hús és az ördög
szomorú világába,
jelenlegi kultúránkban
nehéz elfogadtatni.
Napjainkban divatosabb a kegyből
való kiesésünket
az ember kielégíthetetlen
kíváncsiságának,
valamint annak az ellenállhatatlan
hajtóerőnek tulajdonítani,
ami kísérletezésre
és a dolgok természetes
rendjébe való beavatkozásra
ösztönöz. Lényeges,
hogy a bibliai történet
és kisebb mértékben
annak mai értelmezése
is azt célozza, hogy bizonyos
bűntudatot keltsen és tartson
fenn. Ez nem más, mint
az emberi társadalom erős,
de tetszés szerint alkalmazható
negatív visszacsatolása.
Talán
a legelső dolog, ami az ember eszébe
jut annak igazolására,
hogy pokolra ítéltetett,
az bolygónk természetes
vizeinek és légkörének
az ipari forradalom óta folyó
szennyezése. Ez a XVIII.
század végén
kezdődött Britanniában,
majd növekvő koszfoltként
beborította az északi
félgömböt. Ma már
általánosan elfogadott,
hogy az ember - ipari tevékenységével
- belepiszkít fészkébe,
és ez évről-évre
baljóslatúbb fenyegetést
jelent a bolygó egész
életére.
Lehetséges,
hogy a technológiánk
által okozott fehéren
izzó sebek végül
fájdalmasnak és pusztítónak
bizonyulnak fajunk számára,
de azok a bizonyítékok,
melyek szerint az ipari tevékenység
akár ma, akár a közeljövőben
Gaia egészének létét
veszélyeztetné, igazából
nagyon gyenge lábon állnak.
Túlságosan
könnyen megfeledkezünk
arról, hogy a természet
- amellett, hogy fogakat és
karmokat használ - nem habozik
a vegyi fegyverek bevetésével
sem, ha a hagyományos eszközök
alkalmatlannak bizonyulnak.
Vajon hányan ismerik fel,
hogy a lakásokban a legyek
és molyok elpusztítására
kipermetezett rovarirtó a
krizantémok terméke?
A természetes piretrum
még ma is az egyik leghatásosabb
rovarölő szer.
Az
ismert, messze legerősebb anyagok
természetes eredetűek. A
baktériumok által
előállított Botulinus
toxin, vagy a tenger vörös
dagályát okozó
táncoló ostorosmoszatok
halálos terméke, esetleg
a légyölő galóca
polipeptidje egyaránt teljes
egészében szerves
anyag, noha mérge miatt aligha
kaphatna helyet az egészséges
ételeket árusító
üzletek választékában.
A Dichapetalum toxicarium nevű afrikai
növény és néhány
rokon fajtája megtanulta
a fluorvegyészetet.
Az igen aktív fluort természetes
anyagokkal - például
ecetsawal - egyesítik és
leveleiket a kapott sóvegyülettel
töltik meg. Ezt a halált
okozó anyagot a biokémikusok
anyagcsere-csavarkulcsnak hivják.
Az elnevezés jól szemlélteti
azt a molekuláris szinten
végbemenő pusztítást,
amit a vegyület szinte bármelyik
élőlény kémiai
folyamatainak sebességváltó
házába bekerülve
okoz. Ha ez ipari termék
lenne, akkor úgy hivatkoznánk
rá, mint újabb bizonyítékára
annak, hogy az ember, romlott és
bűnös módon használja
fel kémiai technológiáját,
megpróbálva a bioszférán
belüli helyzetét öv
alatti ütéssel javítani.
Azonban természetes
anyag, és csak egyike azoknak
a természetes úton
előállított mérgező
anyagoknak, melyek azért
jöttek létre, hogy gyártóik
lényeges előnyre tegyenek
szert. Itt nem létezik
Genfi Egyezmény, ami határt
szabna a természet piszkos
trükkjeinek. Az Aspergillus
penészgombacsalád
egyik tagja felfedezte, hogyan állíthat
elő egy alfatoxin nevű anyagot,
ami mutagén, karcinogén
és teratogén, azaz
mutációkat, daganatokat
és magzati rendellenességeket
okoz. Az anyag arról
nevezetes, hogy rengeteg emberi
szenvedésért felelős,
mert a szóbanforgó
agresszív vegyszerrel természetes
úton szennyezett földimogyoró
fogyasztása gyomorrákot
váltott ki.
Lehet-e
a környezetszennyezés
természetes? Ha szeny- nyezés
alatt a felhalmozódott felesleges
anyagot értjük, akkor
bőséges bizonyíték
van arra, hogy Gaia számára
éppoly természetes
a szennyezés, mint számunkra
vagy a legtöbb állat
számára a légzés.
Már
utaltam arra a bolygónkat
valaha is ért legnagyobb
környezetszennyezési
katasztrófára, ami
másfél eonnal ezelőtt
történt, amikor szabad
oxigén került a légkörbe.
Ekkor az egész Föld
levegővel és tengerekkel
érintkező felszíne
a mikroorganizmusok hosszú
sora számára vált
halálthozóvá.
Ennek következtében
ezek az anaerob lények (olyan
szervezetek, melyek csak oxigén
hiányában képesek
növekedni) a folyók,
tavak és tengerek ágyának
iszapjában föld alatti
életre kényszerültek.
Sokmillió éwvel
később bizonyos mértékig
felülvizsgálták
az élet csúcsáról
való száműzetésüket.
Megint itt vannak a felszínen,
a legkényelmesebb és
legbiztonságosabb környezetben,
elkényeztetett és
optimális helyzetben, mialatt
tápanyagellátásuk
folyamatos. Az apró
lények most az állatok
beleiben élnek, rovaroktól
az elefántig. Munkatársam,
Lynn Margulis úgy gondolja,
hogy ők Gaia egyik fontosabb oldalát
képviselik. Nagyon valószínű,
hogy a nagytestű emlősök -
magunkat is beleértve - nagyrészt
arra szolgálnak, hogy számukra
anaerob környezetet biztosítsanak.
Noha az anaerobok széleskörű
pusztulásának története
végül sze- rencsés
véget ért, nem szabad
elfelejteni az oxigénszennyezés
akkori következményeit.
Bemutatandó
az oxigénszennyezés
hatását az anaerob
életre már beszéltem
egy feltételezett tengeri
moszatról, ami képes
fotoszintézis útján
klórt termelni és
sikeresen birtokba venni az óceánt.
A
természetes eredetű oxigénszennyezési
katasztrófa elég lassan
zajlott le ahhoz, hogy az akkori
ökoszisztémának
módja nyíljon az alkalmazkodásra.
Addig azonban valószínűleg
sok faj esett áldozatul,
amíg az új, oxigénnel
szemben ellenálló
fajokból alkotott bioszféra
birtokba vette a földfelszínt.
Az
ipari forradalom által okozott
viszonylag kis felfordulás
jól mutatja, hogyan megy
végbe az alkalmazkodás.
Itt
van például a pettyes
szövőlepke jól ismert
esete. A rovar szárnya színét
néhány évtized
alatt világosszürkére,
majd feketére változtatta,
hogy a ragadozókkal szemben
megőrizhesse álcázását,
mialatt Anglia ipari területeinek
korommal borított fáin
pihen. Most gyorsan ismét
szürkévé változik
vissza, ahogyan a korom a levegőtisztasági
törvény eredményeként
eltűnik. A rózsák
viszont még mindig szebben
virágzanak Londonban, mint
a távolabbi vidéki
területeken, mert a szennyező
kén-dioxid kiirtotta gombakártevőiket.
Magának
a környezetszennyezésnek
a fogalma emberközpontú
és lehetséges, hogy
gaiai összefüggésben
nincs is értelme. Sok
úgynevezett szennyezőanyag
természetes formában
is jelen van. Végtelenül
nehéz annak megítélése,
hogy milyen szinttől jogos a "környezetszennyezés"
megjelölés. A szén-monoxid
például, ami számunkra
és a legtöbb nagytestű
emlős számára mérgező,
a tökéletlen égés
eredménye. Azt hihetnénk,
hogy a gépkocsik kipufogógázának,
valamint a koksz- és szeneskályhák
és a cigaretta füstjének
ezt a mérgező összetevőjét
és szennyezőjét az
ember juttatja a különben
tiszta levegőbe. Megvizsgálva
a levegőt azonban kiderül,
hogy szén-monoxid gáz
mindenütt jelen van. Magának
a metánnak a mennyiségéből
több, mint egymilliárd
tonna keletkezik évente a
növényi anyagok bomlása
során. Eszerint közvetett
úton ugyan, de természetes
növényi eredetű termék,
ezenkívül megtalálható
sok tengeri élőlény
úszóhólyagjában
is. A szivacsmoszatok például
olyan töménységben
tartalmazzák ezt a gázt,
ami gyorsan kipusztítana
bennünket, ha a légkörben
is hasonló érték
lenne jelen.
Majdnem
minden szennyezőanyagnak - legyen
az kén-dioxid, higany-dimetil,
halokarbon, mutagén, rákkeltő
vagy radioaktív anyag - van
kisebb vagy nagyobb mértékű
természetes háttere.
Ezek az anyagok a természetben
akár olyan mennyiségekben
is létrejöhetnek, ami
már kezdettől mérgező
vagy halálos. Urántartalmú
kőzetből álló barlangban
lakni bármilyen élőlény
számára egészségtelen
lenne, de az ilyen barlangok elég
ritkák ahhoz, hogy ne jelentsenek
valódi fenyegetést
a fajok túlélésére.
Úgy tűnik, fajként
már képesek vagyunk
számos bennünket érő,
a normális szinten belül
jelentkező veszéllyel szembenézni.
Ha valamilyen okból ezeknek
a veszélyeknek egyike vagy
néhánya megnövekszik,
az egyén és a faj
alkalmazkodása egyaránt
végbemegy. Az ibolyántúli
sugárzás megnövekedésére
az egyén természetes
válasza a bőr lebarnulása.
Néhány nemzedék
alatt a változás állandósul.
A halvány bőrűek és
a szeplősek nem viselik jól
a napfényt, de a faj csak
akkor károsodik, ha faji
előítéletek akadályozzák
meg, hogy az eljövendő nemzedékek
szabadon férhessenek hozzá
a pigmentációt hordozó
helyi génekhez. Ha egy
faj valamiféle génvegyészeti
baleset miatt figyelmetlenül
mérgező anyagot termel, magát
is elpusztíthatja. De ha
a méreg pusztítóbb
a versenytársakra nézve,
az lehetővé teheti a túlélést,
idővel pedig a saját toxicitás
iránti alkalmazkodást
is. Később sor kerülhet
még gyilkosabb szennyezőanyag
előállítására
is, ahogy a darwini kiválasztódás
halad a maga útján.
Vizsgáljuk
meg a jelenkori szennyezést,
de inkább gaiai, mint emberi
szemszögből.
a
leginkább érintett
régiók az északi
mérsékelt övi
területek sűrűn lakott, városiasodott
körzetei: az USA, Nyugat-Európa
és a Szovjetunió egyes
részei, valamint Japán.
Sokunknak nyílt lehetősége
arra, hogy ezeket a területeket
repülőgép ablakából
szemléljük meg.
Feltéve, hogy az idő elég
szeles ahhoz, hogy szétoszlathassa
a szmogot és láthatóvá
tegye a felszínt, rendszerint
szürkével gyéren
pettyezett zöld szőnyeget látunk.
Az ipari központok és
a munkások sűrűn elhelyezkedő
házai kiemelkednek, az általános
benyomás azonban mégis
az, hogy a természetes növényzet
csak lesi és várja
azt az óvatlan pillanatot,
amikor visszatérhet és
mindent birtokba vehet. Néhányan
emlékeznek arra, hogy a vadvirágok
milyen gyorsan népesítették
be a második világháborús
bombázások által
földig rombolt városrészeket.
Az ipari térségek
fentről ritkán tűnnek olyan
kihalt sivatagoknak, amilyennek
a hivatásos baljósok
előrejelzése alapján
elvártuk volna. Ha ez
bolygónk legnépesebb
és legszennyezettebb területeire
is igaz, akkor úgy tűnhet,
hogy nincs sürgős oka az ember
tevékenységével
kapcsolatos aggodalmaknak.
Sajnos,
a dolog nem feltétlenül
van így, mindössze rossz
helyen kerestették velünk
a problémát.
A
befolyásos emberek, a társadalmak
véleményformálói
és törvényhozói
leginkább városokban
élnek, vagy legalábbis
ott dolgoznak, munkába pedig
a városi és ipari
területeket átszövő
út- és vasúthálózaton
járnak. Napi utazásuk
nyomasztóan tudatosítja
bennük a nagyvárosi
szennyezést és azt
a helyi környezetet, amin áthaladni
vagy amit forgalmi torlódásban
ácsorogva nézegetni
ritkán kellemes. A tengerparti
vagy a hegyekben lévő kevésbé
fejlett területeken töltött
nyaralás ezzel szemben azt
a hitet erősíti, hogy otthonuk
vagy munkahelyük alkalmatlan
az életre. Ez is fokozza
elhatározásukat, hogy
tegyenek valamit. Így az
az érthető, de hibás
benyomás alakul ki, hogy
a legnagyobb mértékű
ökológiai zavar az ipari
területeken jött létre.
A pakisztáni Harappa
sivatag vagy Afrika bizonyos részei,
újabban pedig az USA délkeleti
területei, (melyek Steinbeck:
Érik a gyümölcs
című regényének
is színhelyéül
szolgáltak) felett elrepülve
pontosabb és tisztább
képet kapunk mind a természetes,
mind az emberalkotta ökoszisztéma
elpusztításáról.
Az ember és jószága
a sivatagi medencékben, ezekben
az óriási mértékben
megbolygatott körzetekben csökkentette
leginkább az életlehetőségeket.
A pusztítást
nem a fejlett technológia
túlbuzgó használata
okozta. Éppen ellenkezőleg,
ma már általánosan
elismert, hogy az a kezdetleges
technológiával támogatott
hibás és rossz gazdálkodás
következménye.
Tanulságos
a hatalmas károkozás
összevetése a jelenlegi
angliai helyzettel. Itt az
ipar erőforrásai által
jelentősen támogatott hatékony
mezőgazdaság olyan fokra
fejlődött, hogy az ország
ma több élelmiszert
termel, mint amennyi a lakosság
élelmezéséhez
szükséges. Mindezt a
világ egyik legsűrűbb, négyzetkilométerenként
400 fő feletti népsűrűsége
ellenére. Emellett még
mindig van szabad hely kertek, parkok,
erdőségek, műveletlen területek,
sövények és bozótok
számára, nem beszélve
a városokról, utakról
és az iparról.
Igaz, hogy a növekvő hasznot
és termelékenységet
hajszolva a gazdálkodók
inkább mészárosként,
mintsem sebészként
használták ipari gépezetüket
és még most is hajlamosak
arra, hogy állataikon és
növényeiken kívül
minden más élőlényt
pestisnek, gyomnak tekintsenek.
Ez a szakasz azonban minden
bizonnyal letűnőben van annak az
újjászületésnek
a fényében, ami az
ember és környezete
kapcsolatának új,
csodálatosan harmonikus időszakát
jelzi és ami a közelmúlt
dél-angliai vidékének
paradicsomi állapotaira emlékeztet.
A szociológusok és
Hardy követői minden bizonnyal
feltárják majd a farmok
munkásainak és az
állatoknak boldogtalan sorsát
és azokat a kegyetlenségeket,
melyeknek válogatás
nélkül ki voltak téve.
Wessexben elegendő része
maradt fenn ennek az édeni
tájnak annak bizonyítására,
hogy valamiféle harmónia
még mindig lehetséges,
bátorítva a reményt,
hogy az akár nőhet is a műszaki
haladás során. Ami
pedig a vidéki ember sorsát
illeti, ő a múlt kegyetlen
zsarnokságát a magasabb
otthoni életszínvonal
kétes értékű
kényelmére és
a gépesített gazdálkodás
zajos, büdös unalmára
cserélte fel.
Melyek
hát azok az emberi tevékenységek,
melyek a Földre és a
földi életre fenyegetést
jelentenek?
Fajtánk,
támogatva az irányítása
alatt álló ipar által,
mostanra jelentősen beleavatkozott
bolygónk néhány
főbb kémiai folyamatába.
A széndioxid-körforgást
20%-kal, a nitrogénét
50%-kal, a kénét pedig
több, mint 100%-kal növelte
meg. Létszámunk
és a szerves fűtőanyagok
fogyasztásának növekedésével
ezek a beavatkozások szintén
erősödnek.
Melyek
a legvalószínűbb következmények?
Az egyetlen dolog, amiről biztosan
tudjuk, hogy mostanáig ténylegesen
végbement, az a légköri
széndioxid-tartalom mintegy
10%-os emelkedése, illetve
esetleg még - noha ez vitatható
- a páratartalom megnövekedése,
ami a kénvegyületeknek
és a talajpor részecskéinek
tulajdonítható.
Az
előrejelzések szerint a széndioxid-tartalom
növekedése a Földet
melegen tartó, gáznemű
takarót fog okozni.
Szóba került, hogy a
légkör páratartalmának
növekedése esetleg hűtőhatással
járhat. Azt is feltételezték,
hogy ez a két hatás
jelenleg kioltja egymást,
ezért nem származott
még semmi érdemleges
abból a beavatkozásból,
amit a fosszilis tüzelőanyagok
elégetése jelent.
Ha a növekedési
előirányzatok pontosak és
az idő előrehaladtával ezeknek
a fűtőanyagoknak a fogyasztása
továbbra is többé-kevésbé
tízévente megduplázódik,
akkor résen kell lennünk.
A
Föld azon részei, melyek
a szabályozásért
felelősek, még most is valószínűleg
azok, ahol a mikroorganizmusok,
moszatok napfényt használnak
az életvegyészet elsődleges
feladatának, a fotoszintézisnek
elvégzéséhez.
Ezek még mindig a Föld
szénkészletének
felét forgatják meg,
közösen a talaj és
a tengerfenék aerob bomlasztó
lényeivel, valamint a kontinentális
talapzatok, a tengerfenék,
a mocsarak és nedves területek
kiterjedt iszapos térségeinek
anaerob mikroflórájával.
A nagyméretű állatoknak,
szárazföldi és
tengeri növényeknek
lehetnek fontos és különleges
feladatai, Gaia önszabályozó
tevékenységének
nagyobb részét azonban
mégis mikroorganizmusok irányítják.
Ahogy
a következő fejezetben látni
fogjuk, a bolygó egyes részei
nagyobb fontosságúak
Gaia számára, mint
mások, így bármennyire
is sürgető az igény,
hogy a Föld növekvő népességét
élelemmel lássuk el,
különös gondot kell
arra fordítanunk, nehogy
túlságosan erőteljesen
zavarjuk meg azokat a területeket,
ahol esetleg a bolygóra kiterjedő
szabályozás irányítóközpontja
elhelyezkedik. A kontinentális
talapzatok és a nedves területek
olyan általános jellegzetességekkel
és tulajdonságokkal
rendelkeznek, melyek erre a szerepre
megfelelő jelöltté teszik
őket. Valószínű, hogy
viszonylag büntetlenül
teremthetünk sivatagokat és
pormedencéket, de ha a tenger
megművelésének első
kísérletei során
a kontinentális talapzatok
területét felelőtlen
gazdálkodással tönkreteszszük,
akkor komoly veszélyekkel
kell szembenéznünk.
Az
ember jövőjére vonatkozó
kevés határozott jóslat
egyike, hogy jelenlegi létszámunk
az elkövetkező néhány
évtized során legalább
duplájára nő. Nyolcmilliárd
ember etetése anélkül,
hogy komolyan károsítanánk
Gaiát, sürgetőbb gond,
mint az ipari szennyezés.
Ez igaz, mondhatjuk, de mi
van a rejtettebb mérgekkel?
Valóban a peszticidek és
a herbicidek, nem is beszélve
az ózonréteg pusztítóiról,
jelentik a legnagyobb fenyegetést?
Hajlamosak
vagyunk azonban elfeledkezni arról,
hogy azért vigyázunk.
A madárhang nélküli
csendes tavasz még nem érkezett
el, noha sok madárfaj, különösen
a ritkább ragadozómadarak
a világ egyes részein
a kipusztulás közelébe
kerültek. George Woodwell gondos
tanulmánya a DDT eloszlásáról
és sorsáról
az egész Földön
példa arra, hogyan kell kezelni
Gaia farmakológiáját
és toxikológiáját.
A DDT-felhalmozódás
nem volt akkora, mint várták
és a mérgező hatás
gyorsabban múlt el. Úgy
tűnik, eltávolítására
léteznek természetes
folyamatok is, amelyekkel a vizsgálat
kezdetekor nem számoltak.
Az az idő, amikor a DDT a legnagyobb
koncentrációban volt
jelen a bioszférában,
már régen mögöttünk
van. A DDT-t minden bizonnyal továbbra
is felhasználják életmentő
és életet jobbító
szerepében, fegyverként
a rovarok terjesztette fertőzések
ellen, de a jövőben valószínűleg
óvatosabban és gazdaságosabban
fogják alkalmazni. Az
ilyen anyagok hasonlóak a
gyógyszerekhez. Megfelelő
adagban jótékonyak,
túl nagy mennyiségben
azonban ártalmasak és
esetleg halált is okozhatnak.
A
tűzre, az első technológiai
fegyverre régebben azt mondták,
hogy jó szolga, de rossz
úr. Ugyanez igaz az
újabb technológiai
fegyverekre is. Mindenképp
szükségünk lehet
a szélsőséges környezetvédők
heves érzelmi túlfűtöttségére,
hogy felhívják a figyelmünket
a szennyezés valóságos
vagy lehetséges veszélyére.
Gondot kell azonban fordítanunk
arra, nehogy eltúlzott módon
válaszoljunk. Az összes
szórópalackos termék
betiltásáért
folyó hadjárat támogatására
az USA-ban olyan szalagcímek
jelentek meg, mint: "A halálos
spray, ami minden amerikait fenyeget"
vagy az alábbi figyelmeztetés:
"Az ártatlan spraydobozok
elpusztíthatnak minden földi
életet". Az efféle
vad túlzás jó
politika lehet, viszont rossz tudomány.
Nem önthetjük ki a fürdővízzel
a gyermeket is, mert a végén
a környezetvédők sietnének
velünk közölni -
tovább már a fürdővíz
kiöntése sem megengedett,
hanem újra fel kell azt használni.
Mi
van a mostanában divatos
környezetszennyezési
végítélettel,
a Föld ibolyántúli
sugárzás elleni törékeny
védőpajzsának pusztulásával?
Paul
Crutzennek és Sherry Rowlandnak
tartozunk hálával
azért, mert figyelmeztettek
arra a potenciális veszélyre,
ami a nitrogén-oxidok és
a klór-fluor-karbonok oldaláról
az ózonrétegre leselkedik.
A könyv írásakor
az ózonréteg sűrűsége
hullámzóan továbbra
is önfejűen növekszik,
mintha nem tudná, hogy a
feltételezések szerint
csökkennie kellene. Mindazonáltal
azok az érvek, amiket amellett
hoznak fel, hogy a szennyezőanyagok
végül elpusztítják
az ózonréteget, anynyira
meggyőzőek és ésszerűek,
hogy a törvényhozók
és a légkörkutatók
egyaránt aggódnak,
ugyanakkor bizonytalanok a cselekvés
legjobb irányát illetően.
Itt Gaia tapasztalata mutathat
utat. Ha a légkörkutatók
számításai
pontosak, akkor sok múltbeli
természetes esemény
jócskán fogyasztott
az ózonrétegből. Egy
valamikori nagy vulkánkitörés
- mint a Krakataué 1895-ben
- minden bizonnyal hatalmas mennyiségű
klórvegyületet juttatott
a sztratoszférába,
ami becslések szerint mintegy
30%-kal csökkentette az ózonmennyiséget.
Ez a szám legaláb
kétszerese annak a bomlási
foknak, amit 2010-re várnak,
amennyiben a klór-fluorkarbonok
továbbra is a jelenlegi mértékben
jutnak a levegőbe. Hasonló
szerencsétlenséget
okozhatnak a napkitörések,
a nagy meteorokkal való összeütközések,
a Föld mágneses terének
irányváltása,
közeli csillagok szupernova-robbanása,
esetleg kóros nitrogén-oxid
túltermelés a talajban.
A fenti katasztrófák
egyike-másika a múltban
valószínűleg viszonylag
gyakran megtörtént és
nagy mennyiségben juttatott
a sztratoszférába
különféle nitrogén-oxidokat,
melyekről pedig azt állítják,
hogy elpusztítják
az ózonréteget. Az
élővilág túlélése
Gaia egészén döntő
bizonyíték arra, hogy
vagy az ózonbomlás
nem annyira halálos, mint
ahogy gyakran állítják,
vagy az elmélet hibás,
és az ózonréteg
sohasem pusztult el. Mi több,
a földi élet jelenlétének
első kétmilliárd éve
során egyáltalán
nem volt ózonréteg,
a felszíni élet, a
baktériumok és a kék
moszatok pedig minden bizonnyal
a Nap teljes, tompítatlan
ibolyántúli sugárzásának
voltak kitéve.
Nem
szabad figyelmen kívül
hagynunk azokat, akik a szórópalackok
és más szerkezetek
- például a klór-fluorkarbonokat
tartalmazó hűtőszekrények
- további használatából
származó undorító
rákbetegségekről szóló
félelmetes meséikkel
ijesztgetnek minket. Pánikba
se eshetünk azonban (mint az
USA szövetségi hatóságai
tették), idő előtti és
megalapozatlan rendelkezéssel
megtiltva a máskülönben
célszerű és ártalmatlan
termékek használatát.
Az ózonréteg
pusztulása még a legborúlátóbb
jóslatok szerint is lassú
folyamat. Bőséges idő áll
ezért rendelkezésre,
a tudósokban pedig megvan
minden hajlandóság,
hogy megvizsgálják
és igazolják vagy
elvessék az állításokat,
majd rábízzák
a törvényhozókra,
hogy azok ésszerűen döntsenek
a teendőkről.
Azon
is elgondolkodhatunk, vajon miért
jut nagymennyiségű biológiai
eredetű nitrogén-oxid és
metil-klorid a légkörbe,
mikor mindkét vegyületet
az ózon lehetséges
elbontójának tartják.
Jelenleg úgy vélik,
hogy az ózonréteg
15%-kal vékonyabb, mint akkor
lenne, ha ezek a biológiai
eredetű anyagok nem volnának
jelen a levegőben. Ahogy egy korábbi
fejezetben feltételeztem,
lehetséges, hogy a túl
sok ózon éppoly ártalmas,
mint a túl kevés,
a természetes eredetű nitrogén-oxid-
és metil-klorid-termelés
pedig valamilyen gaiai szabályozórendszer
részét képezi.
Ma
már jócskán
tisztában vagyunk a légkör
és az óceánok
egész bolygóra kiterjedő
szennyezésének követ-
kezményeivel. Világszerte
megfigyelőállomások
létesítésén
munkálkodnak, melyek érzékelői
feljegyzik bolygónk egészségi
állapotát. A Föld
körül keringő műholdak
olyan műszereket hordoznak magukkal,
melyek alkalmasak a légkör,
az óceánok és
a szárazföld megfigyelésére.
Mindaddig, amig fenn tudjuk
tartani a technológia viszonylag
magas szintjét, ez a megfigyelési
program folytatódhat, esetleg
bővülhet is.
Ha
a technológia kudarcot vall,
akkor feltehetően az ipar egyéb
területei is tönkremennek.
Ennek megfelelően megszünnek
az ipari szennyezés lehetséges
károsító hatásai
is. A végén talán
megvalósíthatunk valamilyen
ésszerű és gazdaságos
technológiát, és
nagyobb összhangba kerülünk
Gaia többi részével.
Véleményem szerint
sokkal valószínűbb,
hogy ezt a technológia megőrzésével
és átalakításával
érjük el, nem pedig
a maradi "vissza a természethez"
hadjárattal.
A
magasszintű technológia nem
feltétlenül energiafogyasztó.
Vegyük például
a kerékpárt, a sárkányrepülőt,
valamilyen korszerű vitorlást
vagy a kisszámítógépet,
ami percek alatt egy ember többévnyi
számítási munkáját
végzi el, ugyanakkor kevesebb
elektromos áramot fogyaszt,
mint egy villanykörte.
Bizonytalanságunk
bolygónk jövőjét
és a szennyezés következményeit
illetően jórészt a
bolygóméretű szabályozórendszer
figyelmen kívül hagyásából
ered. Ha Gaia valóban
létezik, akkor létezik
fajok olyan társulása
is, melyek együttműködésük
során valamilyen lényeges
szabályozási tevékenységet
végeznek.
Valamennyi
emberben és a legtöbb
gerincesben is megtaláljuk
a pajzsmirigyet. Ez a test
belsejében található
kevés jódot összegyűjti
és anyagcserénket
szabályozó jódtartalmú
hormonokká alakítja,
melyek nélkül nem létezhetünk.
Mint a 6. fejezetben jeleztük,
bizonyos nagy tengeri algák
- a barnamoszatok - a pajzsmirigyéhez
hasonló feladatot láthatnak
el bolygóméretekben.
Ezek a hosszú tengerinövény-csíkok,
melyek lelőhelyei azok a partmenti
vizek, ahol még a legalacso-
nyabb vízálláskor
sem kerül a fenék szárazra.
Ezek a növények begyűjtik
a jódot és a begyűjtött
készletből jódtartalmú
anyagok különös sorát
állítják elő.
A kapott jódvegyületek
egyike-másika illékony.
Ezek a tengerbe majd a légkörbe
jutnak. Kiemelkedő fontosságú
közülük a metíl-jodid.
Ez az anyag tiszta állapotban
42 Celsius fok forráspontú
illékony folyadék.
Erősen mérgező és
majdnem biztosan mutagén
és rákkeltő.
Érdekes arra utalni, hogy
ha ipari termék lenne, akkor
jelenléte miatt az amerikai
törvények szerint betilthatnák
a tengeri fürdőzést.
A partmenti vizek és a felettük
levő levegő metil-jodid koncentrációja
a jelenleg rendelkezésünkre
álló különlegesen
érzékeny felszereléssel
egyszerűen mérhető. Az USA
törvényei viszont kimondják,
hogy nem lehetünk olyan anyagnak
kitéve, ami valamilyen ismert
rákkeltő vegyület kimutatható
mennyiségét tartalmazza.
Semmi aggodalom! Az adott környezet
élőlényei nyilvánvalóan
és magától
értetődően viselik el a tengerben
és környékén
lévő metil-jodid jelenlegi
szintjét. A tengeri
madarak, halak és fókák
sok mindentől szenvedhetnek, kivéve
a helyben előállított
metil-jodidot. Az sem valószínű,
hogy alkalmi tengeri fürdőzésünk
erről az oldalról fenyegetést
jelentene.
A
barnamoszatok által termelt
metil-jodid végső soron vagy
a légkörbe kerül,
vagy reakcióba lép
a tengervízzel és
metil-kloridot képez, egy
vegyileg állandóbb,
de még illékonyabb
anyagot. A tengerből távozó
metil-jodid keresztülhalad
a levegőn, de - különösen
napsütésben - órák
alatt elbomlik és szabaddá
teszi a létfontosságú
jódot.
Szerencsére
a jód szintén illó
anyag és elég sokáig
marad a levegőben ahhoz, hogy a
szél a szárazföld
belsejébe fújhassa.
Egy része a feltételezések
szerint levegővel reagál
és újra metil-jodidot
képez. A barnamoszatok által
a tengerből kivont jód a
légmozgásokkal így
vagy úgy a szárazföldekre
jut, majd onnan az emlősök
testébe, akik nem lehetnének
nélküle egészségesek.
A
nyílt tenger a partmenti
vizekhez képest sivatag,
ahol a tengeri élővilág
igazából csak szórványosan
fordul elő. Gaia szempontjából
fontos, hogy a nyílt óceánt
mint pusztaságot képzeljük
el és mindig szem előtt tartsuk,
hogy a tenger élővilágának
bősége a kontinentális
talapzatok feletti partmenti vizekre
összpontosul. Amikor hallom,
hogy javaslatokat tesznek a nagy
barnamoszat, a laminaria nagyüzemi
művelésére, sokkal
félelmetesebbnek látom
a lehetőséget, mint bármelyik
említett ipari veszélyforrás
esetleges hatásait. A nagy
barnamoszat sok hasznos termék
forrása, a jódon túlmenően
is. Az alginátok, ezek a
ragacsos természetes polimerek
ipari és fogyasztási
javak egész sorának
értékes adalékai.
Amennyiben a partmenti gazdálkodást
olyan mértékben fogják
gyakorolni, mint ahogyan a földet
megművelik, annak Gaiára
és ránk, mint a részét
képező fajra nézve
egyaránt kellemetlen következményei
lehetnek.
A
nagy barnamoszat termelésének
jelentős kiterjesztése megnövelheti
a metil-klorid (az aeroszol-gázok
természetes megfelelője)
kiáramlását
is és majdnem hasonló
problémát teremthet,
mint ami állítólag
a klór-fluorkarbonok levegőbe
juttatásának következménye.
A több alginátot
adó moszatfajták termesztése
lehet az első lépése
a művelési tevékenységnek.
Csökkenhet ezeknek a fajtáknak
az a képessége, hogy
begyűjtsék a tenger jódtartalmát,
vagy épp ellenkezőleg, metil-jodid
és algináttermelésük
olyan szintet érhet el, ami
megmérgezheti a partmenti
élet más formáit.
Ezenkívül
a gazdálkodókról
általánosan elmondható,
hogy előnyben részesítik
a monokultúrát.
A barnamoszattermesztő a többi
moszatfajtát és a
partmenti vizek növényevőit
valószínűleg profitját
fenyegető féregnek és
pestisnek fogja tekinteni. Megtesz
majd minden tőle telhetőt - és
gyakran igen sokra képes
-, hogy kiirtsa őket.
Ez
a fajta pusztítás
nem árthat túl sokat
a szárazföldeken, melyek
a tenger jótéteményének
haszonélvezői. De veszélyeztetheti
a kontinentális talapzatokat,
ahol a partmenti vizekben sokféle
faj él, melyek a barnamoszatok
tevékenységéhez
jellegükben hasonló,
de egyébként merőben
más létfontosságú
feladatokat látnak el.
A
Polysiphonia fastigiata ként
von ki a tengerből és dimetil-szulfiddá
alakítja azt, ami ezt követően
a légkörbe kerül
és ott valószínűleg
a kén közvetítőanyagaként
működik. Egy másik,
még ismeretlen faj hasonlóan
jár el a szelénnel,
ami szintén létfontosságú
nyomelem a szárazföldi
emlősök számára.
Katasztrofális lehet,
ha ezeket a tengeri "gyomokat"
az intenzívebb barnamoszat-termesztés
érdekében kipusztítanák.
A
kontinentális talapzatok
területe hatalmas, legalább
az afrikai kontinenssel megegyező
méretű. Most még ezeknek
a térségeknek a művelése
elhanyagolható mértékű,
de nem szabad arról megfeledkeznünk,
hogy a bányászati
kutatás milyen gyorsan hozzákezdett
azoknak az olaj- és gázkitermelő
telepeknek a felépítéséhez,
melyek a kontinentális talapzatok
tüzelőanyag-készleteinek
kiaknázására
szolgálnak. Ha valamilyen
erőforrást fajunk felderít,
akkor csakhamar kimeríti
azt.
Ahogy
az 5. fejezetben láttuk,
a kontinentális talapzatok
létfontosságúak
lehetnek az oxigén-szén
körforgás szabályozásában
is. A szén eltemetődése
a tengerfenék iszapjában
teszi lehetővé a levegőben
a nettó oxigéntartalom-
növekedést. A szén
eltemetődése nélkül,
ami minden, a fotoszintézis
és légzés körforgásából
ilymódon kivont szénatom
helyén egy darab pótlólagos
oxigénmolekulát hagy
a levegőben, a légköri
oxigénkoncentráció
elkerülhetetlenül csökkenne,
végül közel nullává
válna. Ennek a veszélynek
nincs értékelhető
közvetlen jelentősége.
Valójában több
tízezer évre vagy
még hosszabb időre lenne
szükség ahhoz, hogy
a légköri oxigénmennyiség
észrevehetően megfogyatkozzon.
Mindazonáltal az oxigénszabályozás
Gaia kulcsfontosságú
feladata és az a tény,
hogy a folyamat a Föld kontinentális
talapzatain játszódik
le, hangsúlyozza a kijelentés
súlyát, mely szerint
elgondolásaink fényében
is ostobaságnak tűnik ezeket
a területeket megbolygatni.
Ha számba vesszük,
mi az, amit még csak nem
is sejtünk róluk, akkor
a dolog még kockázatosabbnak
látszik.
Gaia
"központi" területei,
melyek a 45 fokos északi
és déli szélességek
között helyezkednek el,
magukba foglalják a trópusi
erdőket és bozótosokat.
Szükség lehet ezeknek
a részeknek is az alapos
szemmel tartására,
ha a kellemetlen meglepetések
ellen védekezni akarunk.
Jól
ismert tény, hogy a trópusi
övezet mezőgazdasága
gyakran alacsony hatékonyságú.
Már jókora térségeket
merítettek ki és pusztítottak
le ugyanazzal a kezdetleges művelési
módszerrel, ami az USA úgynevezett
"rossz földjeiért"
felelős. Kevésbé
jól ismert viszont, hogy
a helytelen művelés a légkört
is olyan mértékben
zavarja meg az egész bolygón,
ami legalábbis összemérhető
a városok ipari tevékenységének
hatásával.
Szintén
megszokott eljárás
a bozótos és erdős
terület megtisztítása
felégetéssel és
az évenkénti fűégetés.
Az ilyen tüzek a szén-dioxid
mellett szerves anyagok hosszú
sorát és a lebegő
részecskék óriási
mennyiségét juttatják
a levegőbe. Valószínű,
hogy a levegőben jelenleg megtalálható
klórmennyiség zömét
metil-klorid gáz, a trópusi
mezőgazdaság közvetlen
terméke alkotja. A legelő-
és erdőtüzek legkevesebb
évente ötmillió
tonna ilyen gázt termelnek,
messze többet az ipar által
kibocsátottnál és
valószínűleg többet
a tengerből származó
természetes beáramlásnál
is.
A
metil-klorid csak az egyik olyan
anyag, amiről úgy tudjuk,
hogy a kezdetleges mezőgazdaság
következtében keletkezik.
A természetes ökoszisztémák
durva megzavarása mindig
magában rejti a lehetőséget
a légköri gázok
normális egyensúlyának
felborítására.
A szén-dioxid, a metán,
vagy a lebegő részecskék
keletkezési sebességének
változásai mind-mind
az egész bolygóra
kiterjedő zavart okoznak.
Annak
ellenére, hogy Gaia mindent
elkövet, hogy kiigazítsa
és módosítsa
romboló magatartásunk
következményeit - emlékeztetnünk
kell arra, hogy a trópusi
ökoszisztéma elpusztítása
csökkentheti ilyen irányú
képességeit.
Úgy
tűnik tehát, hogy az emberi
tevékenységből bolygónkra
leselkedő elsődleges veszélyek
nem a városiasodott ipari
lét különös
és egyedi gonoszságai.
Ha az urbanizálódott
ipari társadalom embere valamit
ökológiailag rosszul
csinál, akkor felismeri azt
és megpróbálja
a dolgot rendbehozni. Az igazán
kulcsfontosságú területek,
melyek gondos szemmel tartást
igényelnek, minden valószínűség
szerint a trópusok, valamint
a szárazföldek partjaihoz
közeli tengerek. Ezek azok
a kevéssé szem előtt
lévő térségek,
melyek leginkább szolgálhatnak
kellemetlen meglepetéssel
és ahol a helytelen gyakorlat
- anélkül, hogy felismernénk
a veszélyeket - addig a pontig
folytatható, ahonnét
már nincs visszaút.
Az ember itt képes a
hatékonyság csökkentésével,
valamint az életfenntartó
rendszere kulcsát képező
fajok kipusztításával
Gaia életerejét aláásni.
Ugyanakkor még súlyosbíthatja
is a helyzetet azzal, hogy abnormális
mennyiségben juttat olyan
vegyületeket a levegőbe, melyek
kihatásaikban a bolygó
egészére nézve
veszélyesek lehetnek.
Az
európai, amerikai és
kínai tapasztalat azt mutatja,
hogy okos gazdálkodással
a Föld jelenlegi népességének
kétszeresét is el
lehet tartani anélkül,
hogy más fajokat - Gaia-beli
társainkat - természetes
élőhelyükről való
gyökeres kiirtással
fenyegetnénk. Súlyos
tévedés lenne azonban
azt hinni, hogy ez véghezvihető
ésszerűen szervezett és
felhasznált magasfokú
technológia hiányában.
Hosszú
távon védekeznünk
kell az ellen az eshetőség
ellen, amit - noha érvelése
hibás - Rachel Carson mégis
helyesen lát. Valóban
jöhet még madárhang
nélküli tavasz amiatt,
mert a madarak áldozatul
estek a DDT-nek és a peszticideknek.
Ahogy Garrett Hardin mondta:
Az emberiség optimális
létszáma nem egyenlő
azzal a létszámmal,
amit a Föld még el tud
tartani. Tömörebben kifejezve:
Csak egyféle szennyezés
van... az ember!
|