J. E. Lovelock:

GAIA

Szkennelte, javította és tördelte: A Webtigris.

6. FEJEZET

A tenger

Arthur C. Clarke egyszer azt mondta: "Mennyire helytelen ezt a bolygót Földnek hívni, mikor látnivalóan Víz". A Föld felszínének háromnegyedét tenger borítja, ezért bolygónkat a csodálatos űrfelvételek puha felhőfürtökkel pettyezett, ragyogó fehér sarki jégsapkát viselő zafírkék gömbnek ábrázolják. Otthonunk szépsége éles ellentétben áll élettelen szomszédaink, a Mars és a Vénusz egyhangú szürkeségével, mert mindketten nélkülözik a terjedelmes víztakarót.

Az óceánok és a mély, kék tengerek óriási felületei jóval többre képesek, mint csupán valamilyen űrbéli megfigyelő elkápráztatása. Életfontosságú részei annak a bolygóméretű gőzgépnek, ami a Nap sugárzó energiáját levegő- és vízmozgássá alakítja át, szétosztva így azt a bolygó minden részére.
Az óceánok közösen tárolják azokat az oldott gázokat, melyek az általunk belélegzett levegő összetételének szabályozását segítik és állandó környezetet biztosítanak az élőlények számának felét kitevő tengeri élővilág számára.

Nem tudjuk pontosan, hogyan jöttek létre az óceánok.
A dolog annyira régen, jóval az élet megjelenése előtt történt, hogy szinte semmiféle kézzelfogható geológiai bizonyítékunk nem maradt. Az ősóceánok kialakulásáról sokféle elmélet született, még ólyan is, ami szerint a Földet egykor teljes egészében óceán borította. Nem voltak szárazföldek, de még sekély vizek sem. A szárazföld és a földrészek később keletkeztek.
Ha ez az elmélet valamikor beigazolódik, akkor felül kell vizsgálni az élet eredetére vonatkozó elképzeléseinket.

Abban azonban még mindig általános az egyetértés, hogy az óceánok a Föld belsejéből származnak.
Ez valamivel azután történhetett, hogy a bolygó összeállt és kellőképpen felmelegedett ahhoz, hogy elpárologtathassa az ősi légkör gázait és az ősi tengerek vizét.

A Föld élet előtti története közvetlenül nem segíti Gaiára irányuló kutatásunkat.
Idevágóbb és érdekesebb az óceánok fizikai és kémiai állandóságának ténye az élet megjelenése óta.
Bebizonyosodott, hogy az elmúlt három és fél eon során - noha közben a szárazföldek kialakultak, majd ide-oda sodródtak a bolygón, a sarki jégsapka megolvadt és újrafagyott, a tengerszint pedig emelkedett és süllyedt - a teljes vízmennyiség az átalakulások ellenére változatlan maradt.
Az óceánok átlagos mélysége jelenleg 3200 méter, bár vannak 10000 méteres árkok is. A teljes víztérfogat 1.2 milliárd köbkilométer körül van, súlya pedig nagyjából 1.3 milliószór milliószór millió tonna.

Ezek olyan nagy számok, hogy szemléltetnünk kell őket. Noha az óceánok súlya 250-szerese a légkörének, csak egy súlyrészt képviselnek a Földet kitevő négyezerből.
Ha a Földet 30 centiméter átmérőjű gömbbel modelleznénk , akkor az átlagos tengermélység nem sokkal volna nagyobb, mint annak a papírnak a vastagsága, amire ezeket a szavakat nyomták, a legmélyebb árkot pedig harmadmilliméteres rovátka jelölné.

Úgy tartják, hogy az óceanográfia, a tengerek tanulmányozásának tudománya nagyjából száz éve vette kezdetét a Challenger kutatóhajó útrakelésével.
Ez a hajó végezte a világon először az óceánok rendszeres felmérését.
Munkaterve tartalmazta a tenger fizikai, kémiai és biológiai megfigyelését. Az ígéretes, több tudományágra kiterjedő indulás ellenére az óceanográfia azóta különálló altudományokra töredezett: tengerbiológiára, kémiai óceanográfiára, óceán-geofizikára és egyéb keresztezett tárgyakra, melyekből annyi van, ahány saját területét megvédeni képes professzor.
Az óceanográfia azonban - pontosan emiatt - viszonylag elhanyagolt tudománnyá vált. A legfontosabb munkát a második világháború óta végezték új élelmiszerforrások és energia után kutatva valamint a stratégiai előnyökért folytatott nemzetközi verseny miatt.

A Challenger expedíció szelleméhez - ami a tengert oszthatatlannak tekintette - talán mostanában kezdenek visszatérni.
Az óceánok fizikáját, kémiáját és biológiáját ismét úgy tekintik, mint egy hatalmas, bolygóméretű folyamat összefüggő részeit.

Ha az óceánokban Gaiát keressük, ésszerű kiindulási pont lehet a kérdés, hogy vajon miért sós a tenger.

Az egykor meggyőződéssel vallott válasz (ami minden bizonnyal még ma is rengeteg forgalomban lévő szövegben és lexikonban szerepel) valahogy így hangzik: a tenger azért lett sós, mert az eső és a folyók folyamatosan apró sómennyiségeket mostak a tengerbe a szárazföldről. Az óceán felszíni vizei elpárologtak majd esőként a szárazföldre jutottak, a só azonban, mivel nem illó anyag, mindig visszamaradt a tengerben és ott felhalmozódott.
Ezért az óceánok az idők során egyre sósabbá váltak.

Ez a válasz pontosan illeszkedik annak hagyományos magyarázatához, hogy miért kisebb az élőlények - beleértve magunkat is - testfolyadékának sótartalma, mint az óceánoké.
A tenger százalékban kifejezett sótartalma (ez jelzi, hogy hány súlyrésznyi só van száz rész vízben) jelenleg nagyjából 3.4%, míg vérünké csak 0.8%. A magyarázat a következő: az élet kezdetén a tengeri szervezetek belső folyadékai egyensúlyban voltak a tengerrel. Más szavakkal: a szerves folyadékok és környezetük sótartalma pontosan megegyezett. Később, amikor az élet tett előre egy evolúciós lépést és megbízottjait kiküldte a szárazföldek gyarmatosítására, akkor az élő szervezetek belső sótartalma az eredeti szinten maradt, mialatt a tengeré tovább emelkedett. Ebből ered a szerves folyadékok és a tenger sótartalmának mai különbözősége.

Ez a kémiai egyensúly elmélete, amennyiben helyes, képes- minket az óceánok életkorának kiszámítására.
A mostani teljes sótartalom felbecslése egyszerű. Ha pedig feltesszük, hogy az esők és folyók által évről-évre a tengerbe mosott só mennyisége az idők során többé-kevésbé állandó maradt, akkor a válasz egyszerű osztással megkapható.
Évente körülbelül 540 megatonna só kerül a tengerbe. A tengervíz össztérfogata 1.2 milliárd köbkilométer. Az átlagos sótartalom 3.4%. Igy a jelenlegi sószint eléréséhez szükséges idő mintegy 80 millió év volt, ami meg kell, hogy egyezzen az óceánok korával.
Ez a válasz azonban nyilvánvalóan ellentmond a földtörténet egész tudományának, Kezdjük hát az egészet előlről.

Ferren Mac Intyre nemrég rámutatott arra, hogy a szárazföld nem egyedüli forrása a tenger sótartalmának.
Egy régi norvég legendát idézett, mely szerint a tenger azért sós, mert valahol a tengerfenéken örökké egy sómalom őröl.
A norvégok nem sokat tévedtek, mert ma már tudjuk, hogy a Föld forró, képlékeny, nyúlós kőzetei időnként felszínre törnek, átszakítva az óceán talaját, ami ennek következtében szétszóródik.
Ez a folyamat, mely része a földrészeket egymástól eltávolító mechanizmusnak, szintén sót juttat a tengerbe.
Ha az ebből a forrásból eredő sómennyiséget hozzáadjuk a szárazföldről lemosott mennyiséghez és megismételjük számításunkat, akkor 60 millió évet kapunk az óceánok korára.
A XVII.században Ussher érsek, ír protestáns lelkész kiszámította az ószövetségi kronológiából a Föld korát.
Eredményei alapján a teremtést i.e. 4004-re helyezte.
Tévedett, de tényleges időtávlatban alig nagyobbat, mint az óceánok életkorára vonatkozó 60 milliós becslés.

Józan ésszel biztosak lehetünk abban, hogy az élet a tengerben jött létre. A geológusok találtak bizonyítékokat egyszerű szervezetek - valószínűleg baktériumok - három és fél eonnaL ezelőtti létezésére.
Ez egybevág a Föld radioaktív mérésekből megállapított korával, ami a kialakulást 4.5 eonnal, azaz 4500 millió évvel ezelőttre teszi.

A geológiai bizonyítékok azt is megmutatják, hogy a tengervíz sótartalma valójában igen kevéssé változott az óceánok keletkezése és az élet létrejötte óta, de legalábbis nem eléggé ahhoz, hogy ez megmagyarázhassa vérünk és a tenger sótartalmának mostani eltérését.

Az efféle ellentmondások arra kényszerítenek minket, hogy a tenger sós voltának egész kérdését újra átgondoljuk.

Noha azok a számadatok, melyek a szárazföldi hordalék (esők és folyók), valamint a tenger talajának szétaprózódása ("sómalom") révén a tengerbe juttatott sómennyiség mértékét jelzik, ésszerűen megalapozottak, a sótartalom azonban mégsem emelkedett arra a szintre, amit a sófelhalmozódási elmélet alapján várnánk.
Az egyedüli lehetséges következtetésnek az tűnik, hogy kell lennie valahol egy "lefolyónak", amin keresztül a só az óceánból éppoly gyorsan tűnik el, mint ahogyan odajut.

Mielőtt elmélkednénk ennek a gyűjtőnek a természetéről, valamint arról, hogy mi történik a rajta keresztüláramló sóval, meg kell tárgyalnunk a tenger fizikájának, kémiájának és biológiájának néhány vonatkozását.

A tengervíz élő és halott szervezetek, valamint oldott vagy szuszpendált szervetlen vegyületek bonyolult, híg levese.
Legjelentösebb oldott alkotórészei szervetlen sók.

A kémia nyelvén a "só" szó vegyületek olyan osztályát jelöli, melynek a nátrium-klorid - a közönséges konyhasó - csak egyik tagja.
A Földön a tengervíz összetétele helyről-helyre változik, ezenkívül függ a felszín alatti mélységtől is. Az eltérések az összsótartalomhoz viszonyítva csekélyek, de az óceán folyamatainak részletes értelmezésében fontos szerepet kapnak.
Jelen feladatunk, a sószabályozás általános működésének megtárgyalása során azonban ezeket a változásokat figyelmen kívül hagyjuk.

Az átlagos tengervízminta 3.4 súlyszázalék szervetlen sót tartalmaz, ennek 90%-a nátrium-klorid.
A kijelentés szigorúan tudományos értelemben nem pontos, mivel a szervetlen sók vízben oldódásuk során két ellentétes töltésű, különálló, atomi méretű részre válnak szét, a nátrium-klorid tehát pozitív nátrium- és negatív kloridionra bomlik. Oldatban a kétféle ion a környező vízmolekulák között többé-kevésbé szabadon mozog. Ez meglephet minket, mivel az ellentétes elektromos töltések vonzzák egymást és normális esetben ionpárként együtt maradnak.
Ha oldott állapotban nem így viselkednek, annak az az oka, hogy a víz képes az ellentétes töltésű ionok közötti elektromos erőt nagymértékben gyengíteni.
Két különböző sóoldatot - például nátrium-kloridot és magnézium-szulfátot - összekeverve mindössze annyit mondhatunk az eredő oldatról, hogy az négyféle ion - nátrium, magnézium, klorid és szulfát keveréke.
Megfelelő körülmények között igazából egyszerűbb az elegyből nátrium-szulfátot és magnézium-kloridot kiválasztani, mint a kiindulási sókat, a nátrium-kloridot és a magnézium-szulfátot.
Szigorúan véve ezért az a kijelentés, hogy a tengervíz nátrium-kloridot tartalmaz, helytelen, valójában a nátrium-kloridot alkotó ionokat tartalmazza.
Vannak benne ezenkívül magnézium- és szulfátionok, valamint jóval kisebb mennyiségben más ionos összetevők is - kalcium, bikarbonát és foszfátionok -, melyek a tengerben végbemenő életfolyamatokban nélkülözhetetlen szerepet játszanak.

Az élő sejt egyik kevéssé ismert feltétele, hogy-néhány kivételtől eltekintve - sem belső folyadékainak sem külső környezetének sótartalma ne haladja meg néhány másodpercnél hosszabb időre a 6%-os értéket.
Néhány élőlény képes olyan pocsolyákban és tavakban élni ahol ez az érték magasabb; de ezek olyan szokatlanul furcsa és különleges lények, mint a forró vízben is túlélésre képes mikroorganizmusok. Különleges alkalmazkodásukat az élővilág többi részének jóváhagyása tette lehetővé. Ez biztosítja számukra az oxigén és a táplálék megfelelő formáját és teszi lehetővé annak eljuttatását a sós pocsolyákba és a hőforrásokba. Külső segítség nélkül ezek a különös teremtmények nem lennének képesek a túlélésre, a majdnem-halálos környezetükhöz történő figyelemre méltó alkalmazkodásuk ellenére.
A sórákok például különleges, szívós páncéllal rendelkeznek, ami - hasonlóan a tengeralattjáró burkolatához - a víz számára átjárhatatlan. Ez teszi őket képessé a bennünk is kialakult egyszázalékos sótartalom fenntartására, noha rendkívül sós vízben élnek. A szívós héj védelme nélkül ezek a lények másodpercek alatt kiszáradnának és összezsugorodnának, mivel gyenge belső sóoldatuk víztartalma kiáramlana, hogy a sós pocsolyák erősebb sóoldatát felhígítsa.

A víznek ez a tulajdonsága - vagyis hogy hajlamos a gyengébb oldat felől az erősebb felé mozogni - példa a fizikai kémikusok által ozmózisnak nevezett jelenségre.
Ozmózis akkor megy végbe, ha az alacsonyabb sótartalmú oldatot - vagy tulajdonképpen bármilyen más oldott anyagot is - a nagyobb töménységű oldattól olyan fal választja el, ami csak a vizet engedi át, a sókat nem. A víz a gyengébb oldat felől az erősebb felé folyik, hogy azt felhígítsa. Ha az egyéb feltételek nem változnak, akkor a folyamat addig folytatódik, amíg a két oldat egyensúlyba nem kerül.
Az áramlás megállítható, ha vele szemben mechanikai erőt alkalmazunk.
Az ellenhatás neve ozmózisnyomás, működése pedig az oldott anyag természetétől és a két oldat töménységének eltérésétől függ.
Az ozmózisnyomás igen nagy lehet. Ha a sórák páncélzata átengedné a vizet, az a nyomás, amit a ráknak kiszáradása megakadályozásához ki kellene fejteni,150 kilogramm lenne négyzetcentiméterenként.
Ez megegyezik egymérföldnyi vízoszlop nyomásával.
Ugy is fogalmazhatnánk, hogy ha a ráknak a belső működéséhez a vizet a sóstóból kellene vennie, akkor olyan belső szivattyúval kellene rendelkeznie, ami képes azt egymérföldes mélységű kútból kiemelni.

Az ozmózisnyomás ezek alapján a belső és a külső sótartalom eltérésének következménye. A legtöbb élőlény - feltéve, hogy a külső és a belső töménység egyaránt a kritikus 6% alatt van - egészen egyszerűen oldja meg a jelentkező problémát.
Az abszolút érték az, ami fontos, mert ha az élő sejt 6% feletti külső vagy belső sótartalommal kerül szembe, akkor szó szerint darabjaira esik szét.

Az életfolyamatok nagyrészt a makromolekulák közötti kölcsönhatásokból állnak. Rendszerint események aprólékosan programozott egymásutánja megy végbe. Ennek során például két nagy molekula megközelíti egymást, majd gondos helyezkedés után egy darabig szorosan összetapadnak, ezalatt anyagokat cserélnek ki, végül szétválnak.
A megfelelő illeszkedést a molekulákon különféleképpen elhelyezkedő elektromos töltések segítik.
Az egyik molekula pozitív töltésű felületei pontosan kapcsolódnak a másik negatív töltésű részeihez. Az élő szervezetek esetén ezek a kölcsönhatások vizes közegben ugyanúgy mennek végbe, de ott az oldott ionok jelenléte módosítja a makromolekulák természetes elektromos vonzását, és lehetővé teszi számukra, hogy megfelelő előrelátással és nagyfokú pontossággal közelítsék meg egymást és kapcsolódjanak össze.

A valóságban a makromolekulák negatív felületei körül pozitív, a pozitív felületek körül pedig negatív ionok csoportosulnak. Az ionfelhő olyan árnyékolóernyőként működik, ami a környező töltést részben semlegesíti, csökkentve ezáltal a makromolekulák egymásra irányuló vonzását.
Minél nagyobb a sókoncentráció, annál nagyobb az ionok árnyékoló hatása, annál gyengébbé válnak a vonzerők.
Ha a töménység túl nagy, a makromolekulák kölcsönhatása megszűnhet és a sejtműködés adott része felmondja a szolgálatot.
Ha a sókoncentráció túl alacsony, akkor a közeli makromolekulák közötti vonzerő ellenállhatatlanul megnő, a molekulák nem képesek szétválni és a reakciók megszokott sorrendje ismét csak felborul- ezúttal másfajta okból.

Az élő sejt felületi membránját alkotó anyagot ugyanazok az elektromos erők tartják össze, melyek a makromolekuláris folyamatokban vesznek részt.
Ez a burkolóhártya teszi lehetővé, hogy a sejt belsejének sótartalma a megengedhető határok között maradjon. Noha alig vastagabb, mint a szappanbuborék fala, éppoly hatásosan megakadályozza a sejt anyagának elszivárgását, ahogyan a hajótest vagy a repülőgép törzse is megvéd a víz vagy a kinti levegő ellen.
Azonban az élő sejt vízzárósága egészen más eredetű, mint a hajótesté. Utóbbi passzív és statikus működésű, míg a sejt fala a biokémiai folyamatok aktív és dinamikus alkalmazásával látja el feladatát.

A minden élő sejt körül megtalálható vékony film olyan ionpumpát tartalmaz, ami a sejt szükségleteinek megfelelően válogatva cseréli ki a belső és a külső ionokat.
Elektromos erőhatás teszi lehetővé, hogy a sejtmembrán erre a célra elegendően rugalmas és erős legyen.
Ha a sókoncentráció a membrán bármelyik oldalán meghaladja a kritikus 6%-ot, akkor a hártyát összetartó elektromos töltések körül csoportosuló, a sóoldatból származó ionok árnyékoló hatása túlságosan erőssé válik. A mechanikai feszültség csökken, az elgyengült membrán szétbomlik, a sejt darabokra hullik.
A sós tavak halofilikus (sókedvelő) baktériumainak nagymértékben specializálódott membránjait kivéve ez a sótartalom-határ valamennyi élőlény sejthártyájára vonatkozik.

Látható tehát, hogy az elektromos erők működésétől erősen függő élő szervezetek miért csak akkor maradhatnak életben, ha a környezet sótartalma biztonságos határok között mozog és semmiképp sem éri el a 6%-os kritikus felső határt.

A fenti ismeretek fényében kezdjük elveszíteni érdeklődésünket az eredeti kérdés iránt, vagyis hogy miért sós a tenger.
A szárazföldi hordalék és a tengerfenék szétaprózódása egyszerű magyarázatot nyújt az óceánok jelenlegi sótartalmára. Fontosabb az alábbi kérdés: miért nem sósabb a tenger?
Gaiával egy pillanatra összekacsintva azt felelném: azért, mert az óceánok sótartalma az élet megjelenése óta biológiai ellenőrzés alatt áll.
A következő kérdés nyilvánvaló: hogyan?
Itt a dolog azután el is akadt, mivel amit valójában ki kell derítenünk és meg kell tudnunk, az nem a só tengerbe jutásának, hanem sokkal inkább az onnan való távozásának módja.
Ismét a lefolyóhoz jutottunk tehát.
Keressük a sóeltávolítás folyamatát, aminek valamilyen módon a tenger élővilágához kell kapcsolódnia - amennyiben helytállóak a Gaia beavatkozására vonatkozó elképzeléseink.

Fogalmazzuk újra a kérdést.
Viszonylag megbízható közvetett és közvetlen bizonyítékokkal rendelkezünk arról, hogy a tengervíz sótartalma többszáz millió, vagy esetleg többezer millió év alatt igen keveset változott.

Azoknak az ismereteknek a fényében, melyek arra vonatkoznak, vajon mennyire voltak képesek az említett igen hosszú időszak során a tengerekben sokasodó élőlények a sós környezetet elviselni kijelenthetjük, hogy a sótartalom semmiképpen sem haladhatta meg a 6%-ot. (Összehasonlításképpen: a jelenlegi érték 3.4%).
De még ha el is érte volna akárcsak a 4%-ot, a tenger élővilága már akkor is a kövületekben talált szervezetektől egészen eltérő irányba fejlődött volna.
Az eső és a folyók által a tengerbe mosott évi 80 millió tonnás sómennyiség viszont az óceánok jelenlegi egész sótartalmával egyezik meg. Ha ez a folyamat az óceánok kialakulása óta ellenőrizetlenül folyna, akkor azok az élet fő vonala számára már mind túl sósak lennének.

Ezért léteznie kell valamilyen eszköznek, ami éppoly gyorsan távolítja el a tengerből a sót, ahogyan az odakerül.

Az óceanográfusok régen felismerték, hogy léteznie kell hasonló folyamatnak.
Azonosítására számos kísérlet történt. A különféle felmerülő elméletek alapvetően valamennyien szervetlen mechanizmusokra épültek, egyik sem vált azonban általánosan elfogadottá.
Broecker kijelentette, hogy a nátrium- és magnéziumsók tengerből való távozásának a módja egyike a kémiai óceanográfia megoldatlan nagy titkainak. Ráadásul két problémát kell megoldani, mert a pozitív nátrium- és magnéziumionokat, valamint a negatív klorid- és szulfátionokat külön kell kezelni, hiszen vizes közegben a pozitív és negatív ionok külön-külön vannak jelen.
Ami a kérdést még tovább bonyolítja: szárazföldi hordalék útján több nátrium- és magnéziumion kerül a tengerbe, mint klorid- és szulfátion. Ezért a többségben lévő nátrium- és magnéziumionok pozitív töltését az elektromos stabilitás érdekében negatív töltésű alumínium- és szilíciumionokkal kell kiegyensúlyozni.

Broecker kísérletképp felvetette, hogy a nátriumot és a magnéziumot a folyamatosan a tengerfenékre hulló törmelék távolítja el, melyek így az üledék részévé válnak, esetleg valamilyen módon az óceán talaját alkotó ásványokkal vegyületeket képezve.

Egész más folyamatoknak kell a negatív klorid- és szulfátionok eltávolításáról és felhasználásáról gondoskodnia.
Broecker rámutat, hogy a tenger elszigetelt nyúlványaiban - például a Perzsa-öbölben - a víz gyorsabban párolog, mint ahogyan oda eső vagy a folyók útján visszajut. Ha az elpárolgás hosszantartó, akkor a só hatalmas telepekben kristályosodik ki, melyeket a természetes geológiai folyamatok végül befednek és eltemetnek.
Az egész világon megtalálhatók ezek a nagy sóágyak a föld mélyében, a kontinentális talapzat alatt, de még a felszínen is.

A fenti folyamatok több százmillió évesek. Ez egybevág a sótartalom alakulásának adataival - kivéve egy lényeges pontot.
Ha feltételezzük, hogy a tenger elszigetelt nyúlványainak kialakulása és a Föld kérgének megemelkedései- melyek a sóágyak eltemetődését okozták - teljes egészében szervetlen folyamatokra vezethetők vissza, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy ezek térben és időben teljesen egyenletesek.

Ez magyarázhatja ugyan a tengerek átlagos sótartalmának elviselhető határok között maradását, a szabályozási folyamatok véletlen természetéből eredően azonban elkerülhetetlenül nagy és pusztító ingadozásoknak kellett volna fellépniük.

Fel kell tennünk azt a kérdést, hogy vajon az élő anyag - amiben a tenger bővelkedik - módosíthatta-e az események irányát és közreműködik-e még most is ennek a bonyolult problémának a megoldásában?
a dolgot azzal kezdjük, hogy áttekintjük a szóbajöhető élő alkotórészeit annak a gépezetnek, mely képes az efféle műszaki vívmány megvalósítását lehetővé tenni.

A világ élő anyaga tömegének nagyjából a fele a a tengerekben található.
A szárazföldi élet nagyobbrészt kétdimenziós, mert a gravitáció a szilárd felszínhez köti őket, de a tengeri szervezetek és a tenger fajsúlya körülbelül megegyezik. Az élet megszabadult A gravitációs kötöttségektől, és így háromdimenziós.
A Nap energiáját felfogó és azt a fotoszintézisként ismert folyamat útján táplálékká és oxigénné alakító elsődleges életformát - főleg szabadon lebegő sejtek alkotják -, mely ily módon energiával látja el az egész óceánt szemben a szárazföldek földhöz kötött fotoszintetizáló növényeivel. A tengerben nincsenek fák, nincs is szükség rájuk. Nincsenek legelésző fűevők sem, csak nagy, legelésző húsevők - bálnák melyek apró rákfélék milliárdjait, a krillt begyűjtve táplálkoznak.

A tenger élőlényeinek sorát, a legfontosabb termelőket az egysejtű, szabadon lebegő mikroszkopikus növényzet, a mikroflóra milliós seregei nyitják meg, melyet a biológusok fotoplanktonnak neveznek.
Ez a sereg jelenti a legelőt a zooplankton néven ismeretes, szintén mikroszkopikus állatok számára, melyekkel azután más teremtmények, egyre nagyobb testű és ritkább húsevők egész sora táplálkozik.

A szárazföldekkel ellentétben a tengerben az apró, egysejtű állatkák és moszatok vannak számszerű többségben. Ezek csak az óceánok felső 100 métereses napsütötte rétegében élnek meg. Különösen figyelemreméltók a sárgamoszatok, melyek mészkő héja gyakran tartalmaz egy csepp olajat, ami egyaránt szolgál lebegő bólyaként és élelemraktárként, valamint a kovamoszatok, egy olyan algafajta, aminek kovatartalmú vázfalai vannak. Ezek és mások alkotják az eufotikus zónának nevezett összetett és változatos flórát.

Érdemes a kovamoszatok óceáni szerepét részletesebben megvizsgálni. Ezek és közeli rokonaik, a sugárállatkák különösen gyönyörűek. Vázuk opálból van, változatos, bonyolult és mindig nagyszerű mintákat alkotva.
Az opál a rendszerint kovasav néven ismert szilícium-dioxidnak, a homok és kvarckristály fő anyagának féldrágakő formája.

A szilícium a földkéreg egyik leggyakoribb eleme. Az agyagtól a bazaltig a legtöbb kőzet tartalmazza vegyület formájában. A biológia számára nem általános jelentőségű - kevés szilícium van bennünk, vagy abban, amit eszünk - de a tengeri élet kulcseleme.

Broecker kiderítette, hogy a szárazföldről a tengerbe mosott szilikáttartalmú ásványok kevesebb, mint egy százaléka marad a felszíni vizekben. Másrészről a kovasav-só arány jóval magasabb a halott, körülzárt sós tavakban, mint a tengerben, ahogy az el is várható olyan környezetben, ahol a feltételek közel vannak a kémiai egyensúlyhoz.

A kovasavat a maguk számára felhasználó kovamoszatok - melyek csak a tengerben virágzanak, a sóval telített tavakban pedig nyilvánvalóan nem - rövid életüket a felszíni vizekben töltik. Pusztulásuk után az óceán fenekére süllyednek, opálos csontvázuk üledékként halmozódik fel, évente mintegy 300 millió tonna kovasavat juttatva az üledékes kőzetekbe. Ezeknek a mikroorganizmusoknak az életciklusa felelős tehát a tenger felszíni vizeinek szilíciumhiányáért és ez okozza a kémiai egyensúlytól való jelentős eltérést.

A kovasav felhasználásának és szabályozásának ez a biológiai folyamata hatásos eljárásnak tűnik a tengerben található mennyiség szintentartására. Ha például a folyók növekvő mennyiségű kovasavat mosnának a tengerbe, a kovamoszat-népesség minden bizonnyal növekedésnek indulna és - feltéve, hogy elegendő nitrát- és szulfáttartalmú tápanyag is rendelkezésre állna - ez csökkentené az oldott kovasavszintet.
Ha ez a szint a normális szükséglet alá süllyedne, akkor a kovamoszat-népesség addig csökkenne, amig a felszíni vizek szilikáttartalma a jólismert módon ismét fel nem dúsulna.

Feltehetjük hát a kérdést, hogy vajon ez a szilikátszabályozási módszer azt az általános mintát követi-e, ahogyan Gaia a tengervíz összetételét, nevezetesen sótartalmát szabályozza?
Vajon így avatkozik-e be az élet a csupán szervetlen folyamatokat feltételező Broecker-elmélet érdekében a tengervíz sótartalmának szabályozása során?

A bolygó működésének szempontjából az a kovamoszatok és a sárgamoszatok életciklusának jelentősége, hogy elpusztulásukkor puha részeik feloldódnak, bonyolult vázuk és héjuk pedig a tenger fenekére süllyed. Ezek az óceanográfusok által "mészvázasnak" nevezett szervezetek, melyek folyamatos árama halálukban éppoly szép, mint életükben, eonokon keresztül a tengerfenékre hullottak és a sárgamoszatokból hatalmas kréta- és mészkőágyakat, a kovamoszatokból pedig szilikáttelepeket hoztak létre.

Az elpusztult szervezetek áramlása nem is annyira temetési menet, inkább Gaia által készített szállítószalag, ami az alkatrészeket a felszíni rétegek termelőegységeiből a tengerek és szárazföldek mélyén fekvő raktárakba szállítja.
A lágy szerves anyag egy része egész úton együtt halad a szervetlen vázakkal, végül pedig eltemetett fosszilis tüzelőanyaggá, kéntartalmú érccé vagy tiszta kénné alakul. Az egész folyamat élvezi a beépített, rugalmas szabályozórendszerek előnyeit, melyek az élő szervezetek környezeti változásokra való reagálásának, valamint a túlélést kedvezően befolyásoló feltételekhez való alkalmazkodásának és átalakulásának képességén alapulnak.

Most lássunk néhány feltételezést azokról a gaiai módszerekről melyek a sótartalom szabályozására hivatottak. Noha ezek még nem bizonyítékok, úgy vélem, hogy az elképzelések elég szilárdak ahhoz, hogy részletes elméleti és kísérleti tanulmányozás alapjául szolgáljanak.

Kezdjük az óceáni szállítószalag-rendszer felgyorsításának lehetséges módjával.

Valószínűnek tűnik Broecker azon feltevése, hogy a sók éppúgy a lefelé szálló állati és növényi törmelékek foglyaként jutnak az üledékbe, ahogyan a közönséges eső viszi magával a levegő porszemeit. Lehetséges, hogy léteznek olyan kemény héjú egysejtűek vagy más állatfajok, melyek a sótartalomra különösen érzékenyek és gyorsan elpusztulnak, mihelyt a szint akár csak töredéknyivel is a normális fölé emelkedik. Vázuk lehull és magával viszi a sót a tengerfenékre, csökkentve így a felszíni vizekben annak hatásos mennyiségét. Az a sómennyység, amit ez a folyamat képes az óceánból eltávolítani, túl kicsiny ahhoz, hogy közvetlen bizonyítéka legyen az általunk keresett lefolyónak. Azonban a mészvázasok lerakódási sebessége és a sószint közötti kapcsolat - mint látni fogjuk - része lehet a tengerek sótartalmát szabályozó eljárásnak.

A kloridok és szulfátok eltávolítására egészen más lehetőség adódik Broecker feltételezéséből.
Ő úgy vélte, hogy a sótöbblet párlat formájában halmozódik fel a sekély öblökben, az elzárt lagúnákban és a tenger elszigetelt nyúlványaiban.
Itt a párolgás gyors és a tengervíz beáramlása egyirányú. Engedjük meg magunknak azt a merész feltételezést, hogy a lagúnák a tengeri élővilág jelenlétének következtében alakultak ki. Ha ez a folyamat azután homeosztázist eredményezett, akkor a dolog megoldhatja Broecker problémáját és megmagyarázhatja annak a sóeltávolítási folyamatnak a kiegyensúlyozottságát, ami olyan párlatok kialakulásán alapul, melyek nyilvánvalóan merőben véletlen szervetlen hatások eredményeként jöttek létre.

Az ember lehetőségein messze túlmutató műszaki feladatnak tűnik, hogy olyan óriási gátat építsen a trópusi területeken, amelyek alkalmasak a tenger több- ezer négyzetkilométernyi részének lezárására.
A korallzátonyok azonban jóval nagyobbak, mint bármely emberalkotta mű, az ősidők stromatolit zátonyai pedig még hatalmasabbak voltak.
Ezek az élő szervezetek együttműködésének segítségével gaiai léptékben készültek, mérföldmagas és ezermérföldnyi hosszúságú falakkal. Lehetséges volna, hogy az Ausztrália északkeleti partjai előtt fekvő Nagy-korallzátony egy párologtató lagúna részben befeiezett építménye?

Még ha gaiai szempontból nincs is jelentősége, a példa jól mutatja, hogy meglehetősen egyszerű élő teremtmények az eonok során mire voltak képesek együttműködésük révén, ez pedig más lehetőségeken való fejtörésre is felbátorít minket.

Már láttuk, hogyan változtatták meg az élőlények világszerte a légkört.
Mit kezdjünk a vulkáni tevékenységgel és a szárazföldek vándorlásával? Mindkettő bolygónk belső mozgásainak következménye, de hátha Gaia is közreműködik?

Ha a dolog így áll, akkor biztosíthatja-e ez a lagúnaépítés kiegészítő mechanizmusát, teljesen függetlenül a tengerfenék szétaprózódásában és az üledékforgalomban játszott elsődleges szereptől?

Az efféle feltételezések semmiképp sem olyan légből kapottak, mint amilyeneknek látszanak.

Az óceanográfusok ma már úgy vélik, hogy a tengeralatti vulkánok némely esetben biológiai tevékenység végeredményei.

Az összefüggés egész egyszerű. Az óceán fenekére hulló üledék nagyrésze tiszta kovasav. A felgyülemlő lerakódás nyomása a tengerfenék vékony, képlékeny kőzetére idővel eléggé megnő ahhoz, hogy a talajt behorpassza, így még több üledék jut a mélyedésbe.
Ezalatt az egyre vastagabb kovasavréteg, mivel laza szerkezete a gyapjútakaróhoz hasonlóan jó hőszigetelővé teszi, meggátolja a hő elvezetését a Föld belsejéből.

Az üledék alatti területen a hőmérséklet nő, az alul fekvő kőzet még lágyabb lesz, a réteg deformálódik, újabb sor üledék rakódik a bemélyedésbe, a hőmérséklet pedig méginkább emelkedik.
Ez a pozitív visszacsatolás állapota.
Végül a hőmérséklet elég nagy lesz ahhoz, hogy képes legyen a tengerfenék kőzetét megolvasztani. Ekkor vulkanikus láva ömlik ki.
Így jöhettek létre a vulkanikus szigetek, talán némelykor a lagúnák is.

A partközeli sekélyebb vizekben hatalmas mészlerakatok képződnek. Ezek néha kréta vagy mészkő formájában a felszínre jutnak. Máskor meg lehúzódnak az alsó forró kőzetekbe, ahol áramlásuk a sziklákat megolvasztva segíti a vulkánok képződését.

Egy élettelen tengerben az események fenti sorát kiváltó üledék soha nem kerülhetett volna a megfelelő helyre.
A halott bolygókon is vannak vulkánok, de a Marson található nagyméretű Nix Olympusból ítélve jelentősen különböznek földi megfelelőiktől.

Ha a tenger fenekét Gaia alakította át, akkor azt valamilyen természetes irányzatot felhasználva tette, előnyére fordítva azt.

Természetesen nem tételezem fel, hogy az összes vagy majdnem az összes vulkánt biológiai tevékenység hozta létre, de számba kell vennünk azt a lehetőséget, hogy az élővilág saját javára használta ki a vulkánkitörés valószínűségét.
Ha elképzelésünk, miszerint a bioszféra saját érdekében beleavatkozott a földkéreg nagyobb kitüremkedéseinek keletkezésébe, még mindig sérti a józan észt, érdemes arra emlékezni, hogy esetenként az emberalkotta gátak is földrengéseket okoztak, mert megváltoztatták a súlyeloszlást a környező tengerben.
Egy korallzátony vagy az üledék tömegének zavaró hatása sokszorta nagyobb.

A sótartalomról és szabályozásáról folytatott értekezésünk hiányos és nagyon általános.
Gyakorlatilag nem szóltam az óceán sótartalmának helyről-helyre történő változásáról, nem említettem az olyan sóalkotókat, mint a foszfát- és nitrátionok - melyek elsődleges tápforrások és még mindig rejtélyt jelentenek az óceanográfusok számára -, nem beszéltem az óceánfenék nagy területein megtalált mangántartalmú göröngyökről, melyek kétségtelenül biológiai eredetűek, sem az óceáni áramlatok és a keringési rendszer bonyolultságáról.
Ezek mind olůan folyamatok vagy azok részei, melyek közvetve vagy közvetlenül az élő anyag jelenlétére hatnak, illetve annak hatása alatt állnak.
Alig érintettem a tengeri élőlények többezer faja közötti ökológiai viszonyok kérdését, vagy azt a problémát, hogy az ember szándékos vagy véletlen beavatkozása okozhat-e ellenhatásokat az óceánok fizikájában és kémiájában, következésképpen saját jólétünkben.
Lehet-e például a bálnák lemészárlásának - ami ezeknek a csodálatos emlősöknek a kipusztításához vezethet - más, messzeható következménye is, függetlenül attól, hogy ez egyébként örökre megfoszt bennünket ettől a különleges társaságtól?

A fenti hiányosságok részben a helyszűkének, méginkább pedig a megbízható, szilárd információk hiányának köszönhetők.
Szerencsére már történtek lépések információs raktárunk üres polcainak megtöltésére. Nincs mindig szükség "Nagy Tudomány" méretű költekezésre.

Pár éve néhányunk résztvett egy szerény munkában.
A cél Gaia néhány olyan különös, de semmiképp sem lényegtelen tevékenységének tanulmányozása volt, melyek valamivel kisebb kiterjedésűek, mint az az átfogó műszaki tevékenység, amiről eddig szó volt.

1971-ben két munkatársammal, Robert Maggs-szel és Roger Wade-dal a dél-walesi Barry-bői indultunk útnak egy mindössze párszáz tonnás vízkiszorítású kutatóhajón az Antarktisz felé. Fő célunk geológiai megfigyelések elvégzése volt. Mindhárman létszámfelettiek voltunk, így szabadon használhattuk a hajót mozgó megfigyelőállásként, miközben az déli irányba, küldetésének teljesítése felé úszott.
Pontos feladatunk annak megvizsgálása volt, hogy miként megy végbe a kénforgalom egyensúlyban tartása, beleértve egy előzőleg ismeretlen, de potenciálisan fontos alkotórészt, a dimetil-szulfidot is.

A kénhiány rejtélye néhány évvel korábbról származik.
A kén körforgását tanulmányozó tudósok akkor kiderítették, hogy a folyók rendszeresen több ként mosnak a szárazföldről a tengerbe, mint amennyi az összes szárazföldi forrásból eredhet.
Számításba vették a kéntartalmú kőzetek elporladását, a talajból a növények által kivont ként, valamint a szerves tüzelőanyagok elégetése következtében a levegőbe kerülő menynyiséget is.
Azonban még mindig évi százmillió tonna nagyságrendű hiánnyal álltak szemben.
E.J. Conway, követve azt az elképzelést, hogy a hiányzó kén valószínűleg a légkörön keresztül jut a tengerből a szárazföldre, a kénhidrogént támogatta, azt a kellemetlen szagú gázt, ami miatt a régimódi iskolai kémiát egyszerűen a "büdös" jelzővel illették.

Csapatunk kétségbe vonta ezt az egyszerű magyarázatot.
Egyrészt sem mi, sem más nem talált soha elegendő kénhidrogént ahhoz, hogy az megmagyarázhassa az eltérést. Másrészt a kénhidrogén olyan gyorsan reagál az oxigénben gazdag tengervízzel, nem-illó anyagokat képezve, hogy sosem lenne ideje a tenger felszínének eléréséhez és a levegőbe jutáshoz.
Munkatársaim és jómagam inkább a dimetil-szulfidot részesítettük előnyben, amikor azt a közvetítőt keressük, ami a hiányzó ként keresztüljuttatja a levegőn.

Ez a gáz alkalmasabb a szerepre, mivel bomlása oxigén jelenlétében jóval lassúbb, mint a másik pályázóé, a kénhidrogéné.
Jó okunk van a dimetil-szulfid támogatására.
Frederick Challenger, a Leedsi Egyetem professzora sokéves kísérletezéssel igazolta, hogy metilcsoport hozzáadása bizonyos kémiai elemekhez (az úgy nevezett metilezés) olyan eljárás, amit az élő szervezetek gyakran átvettek, hogy nemkívánt anyagokat gázokká vagy gőzökké alakítva megszabaduljanak azok feleslegeitől.
A kén, higany, antimon és arzén metilvegyületei például mind sokkal illékonyabbak, mint maguk az elemek.
Challenger kiderítette, hogy a tengeri növények sok faja - a moszatokat is beleértve - képes ily módon nagymenynyiségű dimetil-szulfid előállítására.

Az egész úton tengervízmintákat gyűjtöttünk, és annyi dimetil-szulfidot találtunk, hogy az számunkra akkor elegendőnek tűnt a kénhordozó szerepének eljátszásához.
Később azonban Peter Liss számítások segítségével arról győzött meg minket, hogy a nyílt tengerből vett mintáink tartalma alapján nem lehetne elég dimetil-szulfid az óceánban ahhoz, hogy létrehozza és fenntartsa azt a jelentős méretű gázáramot, amire a hiányzó kénnel való elszámoláshoz szükség van.
Még később ismertük csak fel, hogy a Shackleton útvonala nem érintette azokat a tengerrészeket, ahol nagymértékű dimetil-szulfid előállítás folyik.
Ezen anyag elsődleges forrása - ahogy azóta rájöttünk - nem a viszonylag kihalt nyílt tenger, hanem az élő anyagban gazdag partközeli vizek.
Itt találhatók az alganövényzet egyes olyan fajai, melyek a kénnek a tengervíz szulfátionjaiból való kivonására és annak dimetil-szulfiddá alakítására meglepően hatásos eljárással rendelkeznek. Ilyen a legtöbb parton megtalálható nagy hólyaghínárhoz társul.
Annyira hatékony dimetil-szulfid előállító, hogy ha részben tengervízzel töltött zárt kancsóba tesszük és félórára magára hagyjuk, akkor elég dimetil-szulfidot fejleszt ahhoz, hogy a légtérben lévő gőz majdnem gyúlékonnyá váljon.
Szerencsére a dimetil-szulfid szaga messze van a kénhidrogénétől. Oldott alakjának kellemes illata a tengerre emlékeztet.

Noha állításaink bizonyításához még további vizsgálatokra van szükség, ésszerűnek tűnik az a feltételezés, hogy a kontinentális talapzatok feletti tengerekben előállított dimetil-szulfid a kén keresett hordozója.
Sok moszatfajnak egyaránt létezik sós- és édesvízi alakja is.
Ishida japán tudós nemrég kimutatta, hogy a Polysiphonia fastigiata mindkét alakja képes dimetil-szulfid előállítására, a hatékony enzimrendszer azonban csak tengervízben lép működésbe.
Ez olyan biológiai eszköz meglétét tételezi fel, ami képes a dimetil-szulfidot - megfelelő helyen történő előállításával - a kén körforgásába bekapcsolni.

A biológiai metilezés folyamatának van árnyoldala is.
A tengermélyi iszapban élő baktériumok tökélyre fejlesztették az eljárást: az összes mérgező elemet - higanyt, ólmot és arzént - illékony metilezett formájává tudják alakítani.
Ezek a gázok a tengervízen keresztül kerülnek a felszínre és mindenhová eljutnak, beleértve a halak szervezetét is.
Átlagos körülmények között mennyiségük túl kicsiny ahhoz, hogy mérgező legyen.
Néhány éve azonban a japán ipar a Japán Beltenger partjainál dimetil-higanyt ürített a tengerbe, így annak tengervízbeli töménysége elegendő volt ahhoz, hogy a halakat az ember számára mérgezővé tegye. Valamennyien, akik ettek a halból, Mimamata kórt kaptak, ami a különös és borzalmas természetű metiles higanymérgezés helyi elnevezése. Sokan egy életre nyomorékká váltak.

A természetes higanymetilezési folyamat nem jut el eddig a szélsőségig.
Nem így az arzén.

A múlt században bizonyos tapétákat arzénből készült zöld festékkel színeztek.
Nedves, penészes, rosszul szellőzött házakban a penész a tapétában lévő arzént halált okozó gázzá, trimetil-arzénná alakította. Az így díszített hálószobákban alvók örökre elszenderedtek.

A mérgező elemek metilezésének célja még nem teljesen ismert, de valószínűnek tűnik, hogy ez a mérgező anyagok közvetlen környezetből való eltávolításának eszköze úgy, hogy azok közben gázneművé alakulnak.
A hígítás rendszerint megakadályozza, hogy a keletkező gázok más teremtményeknek árthassanak, de ha az ember megzavarja a természetes egyensúlyt, akkor a jótékony folyamat veszedelmessé válik, megnyomorító illetve halálos következményekkel.

Úgy tűnik, a kén biológiai metilezésének folyamata Gaia eszköze arra, hogy biztosíthassa a tengerben lévő és a szárazföldön található kénmennyiség egyensúlyát.
A vázolt folyamat nélkül a szárazföld felszínén lévő, oldható kén nagyrésze utánpótlás nélkül már régen a tengerbe mosódott volna, ez pedig megzavarta volna a környezeti alkotóelemeknek azt a finom egyensúlyát, ami az élő szervezetek fennmaradásához szükséges.

A Shackleton útja során a metiltartalmú vegyületek másik csoportja is felkeltette figyelmünket.
Ezek az úgynevezett "halokarbonok" olyan kémiai anyagok, melyek a metánhoz hasonló szénhidrogénekből keletkeztek úgy, hogy egy vagy több hidrogénatomot a fluor-, klór-, bróm- vagy jódatomok valamelyike helyettesíti.
A fenti elemcsoportot a vegyészek összefoglaló néven halogéneknek hívják.

A szóbanforgó vizsgálódás hozta meg utunk legpozitívabb hozzájárulását a tudományhoz.
Szerencsére vittünk magunkkal egy kisméretű berendezést is, ami képes volt halokarbon gázok csekély nyomainak kimutatására. Elsődleges célunk az volt, hogy kiderítsük, vajon az aeroszol- hajtógázok - melyek a dezodoros és rovarirtós palackokban használatosak - hatékonyan jelölik-e meg a levegőt és lehetővé teszik-e számunkra, hogy megfigyeljük annak mozgásait, mondjuk az északi és a déli félgömb között.

Ez a kutatás bizonyos tekintetben túlságosan is jól sikerült.

Bárhol jártunk, könnyű volt a freont kimutatnunk és mennyiségét megmérnünk.
Ez a felfedezés pedig közvetlenül elvezetett a jelenlegi, valószínűleg túlzott aggodalomhoz a gáz ózonréteget pusztító képessége miatt.

Készülékünk két másik halokarbon gáz meglétét is felfedte.
Az egyik a szén-tetraklorid, aminek jelenléte a levegőben még mindig rejtély, a másik pedig a metil-jodid, egy tengeri moszat terméke.

Néhányan talán emlékeznek azokra a hosszú tengeri- növény-csíkokra, melyeket fel szoktak akasztani, hogy megjósolják belőlük az időjárást.
Ez egy tengeri moszatfajta, botanikai neve laminaria (barnamoszat).
A partmenti vizekben növekszik és képes a tengerből jódot gyűjteni. Fejlődése során jelentős mennyiségű metil-jodidot termel.
A nagy barnamoszatot egy időben betakarították, majd elégették, a hamuból pedig kivonták a jódot.
Valószínűnek tűnik, hogy - a kén hordozójaként működő dimetil-szulfidhoz hasonló módon - a jódot, ezt a létfontosságú elemet a metil-jodid szállítja vissza a levegőn keresztül a szárazföldre.

Jód nélkül a pajzsmirigy nem lenne képes az anyagcsere sebességét szabályozni, a legtöbb állat végül megbetegedne és elpusztulna.

Amikor felfedeztük a metil-jodidot a tenger feletti levegőben, nem voltunk tudatában, hogy annak legnagyobb része a tenger kloridionjaival reagál, metil-kloridot képezve. Először Oliver Zafiriou hívta fel erre a nem várt reakcióra figyelmünket, mi pedig adósai vagyunk, mivel ez vezetett ahhoz a felismeréshez, hogy a metil-klorid a légkör elsődleges klórt szállító gáza.

Hagyományos értelemben ez alig lett volna több kémiai furcsaságnál, azonban - ahogyan az előző fejezetben jeleztük - ma úgy tekintjük a metil-kloridot, mint az aeroszol-hajtógázok természetes megfelelőjét, mivel szintén képes a sztratoszféra ózonrétegét elbontani.
A metil-klorid valószínűleg arra szolgál, hogy az ózonréteg sűrűségét szabályozza, ez pedig arra figyelmeztet minket, hogy a túl sok ózon éppoly ártalmas lehet, mint a túl kevés.

Így tehát egy újabb elem, a tenger metilhez kapcsolódó klórja is gaiai szerepre tart igényt.

Más létfontosságú elemeket is találhatunk - például szelént - melyek metilszármazékok formájában jutnak a tengerből a levegőbe.

Az egyik kulcselem, a foszfor illékony vegyületének tengerbeli forrását azonban mindeddig még nem sikerült fellelni.
Lehetséges, hogy a foszfátszükséglet elég kicsi ahhoz, hogy a kőzetek mállása fedezni tudja.
Ha viszont ez nem így van, akkor érdemes feltenni a kérdést, hogy vajon a vándormadarak és halak vonulása nem a foszforkeringés magasabb gaiai célját szolgálja-e?
A lazacok és angolnák fáradhatatlan és látszólag értelmetlen törekvése a szárazföldek tengertől távoli részei felé ezáltal értelmet nyerhetne.

A tengerről és annak kémiájáról, fizikájáról, biológiájáról valamint a kölcsönhatásukról folytatott adatgyűjtésnek az emberiség legfontosabb tennivalóinak élére kellene kerülnie. Minél többet tudunk, annál jobban meg fogjuk érteni, hogy biztonságosan meddig mehetünk el a tenger erőforrásainak kihasználásában és melyek a következményei annak, hogy uralkodó fajként, jelenlegi erőnkkel visszaélve kizsákmányoljuk legtermékenyebb részeit.

A Föld felszínének kevesebb, mint egyharmada szárazföld. A bioszféra ezért lehetett mindeddig képes arra, hogy a földművelés és az állattartás következtében létrejövő változásokkal lépést tartson, ugyanakkor valószínűleg továbbra is fenn fogja tartani az egyensúlyt, miközben létszámunk növekszik, a mezőgazdaság pedig intenzívebbé válik.

Nem szabad azonban azt képzelnünk, hogy a tengerben, különösen pedig a kontinentális talapzatok művelhető területein ugyanolyan büntetlenül gazdálkodhatunk.
Valójában senki nem tudja, milyen kockázattal kerülünk szembe akkor, ha megzavarjuk a bioszféra ezen kulcsfontosságú területeit.
Ezért úgy gondolom, hogy haladásunk legjobb és leginkább sikerre vezető útja az, ha Gaiát mindvégig szem előtt tartva lépünk előre, és állandóan, valamennyi felfedezésünk alkalmával eszünkbe jut, hogy a tenger az ő létfontosságú része.