J. E. Lovelock:
GAIA

Szkennelte,
javította és tördelte:
A Webtigris.
8. FEJEZET
Élet Gaia
részeként
Néhányan
Önök közül elcsodálkoznak
azon, vajon miképpen tudtunk
az élő dolgok közötti
viszonyokról szóló
könyvben eddig eljutni úgy,
hogy az ökológiát
éppen csak megemlítettük.
A Concise
Oxford Szótár az ökológiát
az alábbi módon határozza
meg:
"A
biológiának az az
ága, mely élő szervezetek
egymás közötti,
valamint környezetükkel
való viszonyával foglalkozik.
(Humán) ökológia:
személyek környezetükkel
való kölcsönhatásának
tanulmányozása.".
A fejezet
egyik célja, hogy Gaiát
a humán ökológia
nézőpontjából
vegye szemügyre.
Először azonban szóljunk
néhány szót
a tárgyban elért legújabb
eredményekről.
A jelenkor
kiemelkedő humán ökológusai
közül ketten képviselik
legtisztábban azt az alternatív
politikát, ami az emberiség
és a bioszféra többi
részének viszonyát
megszabhatja.
René Dubos hatásosan
fejti ki azt az elgondolást,
mely szerint az ember a földi
élet gondozója, miközben
- akárcsak a bolygó
valamiféle főkertésze
- szimbiózist alkot az élővilággal.
Ez reményteljes,
optimista és szabadelvű szemlélet.
Dubos-val ellentétben Garrett
Hardin nyilvánvalóan
úgy tekinti az embert, mint
aki végzetes tragédiát
készít elő, ami nemcsak
saját, hanem az egész
világ pusztulásához
vezethet.
Feltételezése szerint
menekülésünk egyedüli
útja technológiánk
legnagyobb részének
feladása - különös
tekintettel a nukleáris energiára
- úgy tűnik azonban, hogy
kételkedik a szabad döntés
lehetőségében.
Ez a két
felfogás határolja
be leginkább annak a vitának
a kereteit, amely kialakult az ember
és a természet állapotáról.
Pontosabban, létezik még
sok kicsiny, jórészt
anarchista színezetű szélsőséges
csoport is, akik hanyatlásunkat
a technológia leépítésével
és elpusztításával
siettetnék. Nem világos,
hogy elsődlegesen embergyűlölő
vagy gépromboló indítékaik
vannak-e, de bármelyik is
igaz, az tény, hogy jobban
törődnek a rombolással,
mint az építő gondolkodással.
Most már
látjuk talán, hogy
az előzőekben miért nem tárgyaltuk
Gaiát valamelyik ökológiai
irányzat nézőpontjából.
Bármilyen is volt ez a tudomány
eredetileg, a közvélemény
elképzeléseiben egyre
inkább mint humán
ökológia jelenik meg.
A Gaia-elmélet viszont a
földi légkör és
más szervetlen részek
megfigyelésével vette
kezdetét.
Ami pedig az életet illeti,
az elmélet figyelmet fordít
arra, amit az emberek többsége
a legalacsonyabbrendűnek tart, vagyis
a mikroorganizmusokra.
Az emberi
faj létrejötte természetesen
kulcsfontosságú Gaia
számára, de mi annyira
későn jelentünk meg
az életében, hogy
nem tűnt túlságosan
célravezetőnek kutatásunkat
saját, Gaián belüli
viszonyaink megtárgyalásával
kezdeni.
A mai
ökológia mélyen
beágyazódhat ugyan
az ember dolgaiba, ez a könyv
azonban a földi élet
egészéről szól,
a földtörténet
régebbi és általánosabb
keretei között.
Hátravan
azonban még a feketeleves.
Hogyan éljünk hát
Gaia részeként? Mennyiben
változtatja meg az ő jelenléte
a világhoz és egymáshoz
való viszonyunkat?
Azt javaslom,
kezdjük Garrett Hardin gondolatainak
részletesebb áttekintésével.
Az iránta való tisztességből
hangsúlyozni kell, hogy ez
a fajta pesszimizmus nem jelent
szükségképpen
beletörődést. Inkább
- hogy az általa alkotott
kifejezést használjuk
- valamiféle "pejorizmusról"
van szó. Ez az alábbi,
kétes értékű
Murphy-törvény sztoikus
elfogadását jelenti:
"Ami elromolhat, az el is romlik",
és olyan programot kínál
a jövő számára,
ami a törvény józan
tudomásulvételén
valamint azon a tényen alapul,
hogy a Földön élünk.
Hardin életszemléletének
- és jórészt
jelenleg elterjedt ökológiai
felfogásnak is - kulcsát
legjobban talán az fejezi
ki, ahogyan a termodinamika három
törvényének kifejtését
értelmezi:
"Nem
nyerhetsz."
"Csak veszíthetsz."
"Nem szállhatsz ki a
játékból."
Hardin
szerint a törvények
fenti felsorolása tragikus,
ami rosszabb a "pejoristánál",
mivel a tragédia lényege
az, hogy nincs kiút.
A termodinamika törvényei
elől nem menekülhetünk,
mert egész Világegyetemünkben
uralkodnak, másikról
pedig nem tudunk.
Ebben
az összefüggésben
túlságosan is könnyű
elkerülhetetlenként
elfogadni, hogy törzsi csoportok
egymás közötti
abszurd és valóban
tragikus csatáiban nukleáris
fegyvereket és egyéb
gyilkos műszaki termékeket
használjanak. Harcaikat az
igazság, felszabadulás
vagy nemzeti önrendelkezés
hangzatos szólamainak fedezete
alatt folytatják, melyek
csak a valódi indítékok,
a kapzsiság, a hatalomvágy
és az irigység leplezésére
szolgálnak.
Mivel ez a fajta kettős szóhasználat
túlságosan is emberi,
ugyanakkor széles körben
elterjedt, ezért könnyen
érthetők a környezetvédő
mozgalmak heves tiltakozásai
az atomerőművek javasolt kibővítése
ellen, valamint az ökológusok
bizalmatlansága az afféle
kijelentések iránt,
hogy azok kizárólagosan
békés célt
szolgálnak.
A könyv
nagy része Írországban
készült, mely gyakran
volt törzsi háborúskodás
színtere. Mindazonáltal
Hardin jóslatai paradox módon
sokkal kevésbé valószerűek
az ír vidék nyugodt
és kötetlen légkörében,
mint a kötött és
magasan szervezett városi
társadalomban.
Ahogy mondani szokták: minél
távolabb vagyunk a csatától,
annál hevesebb a hazafias
láz.
első látásra
úgy hangzanak, mint Dante
poklának kapuján a
felirat, valójában
azonban - minden keménységükkel
és azzal együtt, hogy
az adófizetési kötelezettséghez
hasonlóan nem szeghetők meg
büntetlenül - kellő előrelátással
megkerülhetők.
A második
főtétel egyértelműen
kijelenti, hogy nyílt rendszer
entrópiájának
növekednie kell.
Mivel valamennyien nyílt
rendszerek vagyunk, ez azt jelenti,
hogy mindannyiunknak meg kell halni.
Gyakran mégis figyelmen kívül
hagyják vagy szándékosan
elfelejtik, hogy az élő teremtmények
- beleértve magunkat is -
végtelen halállánca
az élet állandó
megújulásához
való fontos hozzájárulás.
A második
főtétel halálos ítélete
csak egyénekre vonatkozik
és eképpen fogalmazható
újra:
a halandóság az egyéniség
ára. A család tovább
él, mint tagjai, a törzs
még tovább és
a homo sapiens, mint faj, már
néhány millió
éve létezik.
Gaia,
a bióta és a hatása
alá kerülő környezeti
rész együttese valószínűleg
három és fél
eonnyi idős.
Ez a második főtétel
megkerülésének
legfigyelemreméltóbb,
mégis teljesen törvényes
módja.
A Nap
végül majd túlságosan
felmelegszik és minden földi
élet megszűnik, de mielőtt
ez megtörténik, eltelik
még néhány
eon.
Fajunk életkorához
mérve - nem is beszélve
az egyes emberéről - ez az
időszak nem tragikusan rövid
közjáték, hanem
olyan hosszú szakasz, ami
majdnem végtelen lehetőségeket
kínál a földi
élet számára.
Bárki
is állította fel a
világegyetem törvényeit,
nem volt ideje azok számára,
akik méltánytalanságról
kiáltoznak.
A jutalmakat viszont csak azok nyerhetik
el, akik ravaszak, vakmerőek, elszántak
és készek minden kínálkozó
lehetőség megragadására.
Értelmetlen
dolog az ember nehézségeiért
a világegyetemet és
törvényeit vádolni.
Ha sérti az erkölcsi
érzéket, hogy valamiféle
megszeghetetlen házirendű
Las Vegasban születtünk
a menekülés minden esélye
nélkül, gondoljuk csak
meg, milyen csodálatos, hogy
fajunk lehetőséget kapott
arra, hogy leltárt készítsen
és megtervezze jövőbeli
taktikánkat. Vegyük
figyelembe, mekkora valószínűség
szólt ellenünk három
és fél eonnal ezelőtt.
A dolog még Dr. Panglossnak,
a szuperoptimistának agyában
is kétségeket ébresztett
volna, pedig ő határozottan
hitte, hogy minden lehetséges
világok legjobbikában
születtünk.
Igaz,
hogy a második főtétel
szerint sohasem nyerhetünk
és meg kell halnunk, de a
tétel apróbetűvel
azt is elmondja, hogy bármi
megtörténhet, amíg
játékban vagyunk.
Noha valakit - például
engem - Hardin szavai és
gondolatai, valamint az általa
gyakran használt, vissza-visszatérő
képek mélyen megindíthatnak,
nem szabad figyelmen kívül
hagynunk, hogy ő inkább humán
ökológiával foglalkozik,
mintsem a bioszféra egészével.
A tudományban,
különösen a biológiában
teljesen megszokott az egyidejű
makroszkopikus és mikroszkopikus
vizsgálat. A molekuláris
biológia például,
ami a kémiai analízisnek
biológiai problémákra
való alkalmazásából
származik és a DNS
felfedezéséhez vezetett,
valamint ahhoz a felismeréséhez,
hogy ez az anyag az élet
valamennyi formája számára
genetikai információt
hordoz, önállóan
fejlődött ki a fiziológiából,
ami viszont az egész állatot
és annak integrált
élő rendszerként való
működését veszi
szemügyre.
Ily módon bolygónk
gaiai és ökológiai
felfogásának különbözősége
részben eltérő történetükből
ered.
A Gaiaelmélet kiindulópontja
a Föld űrből való megfigyelése
volt, így a bolygót
egészében, nem pedig
részleteiben tekinti át.
Az ökológia a földhözragadt,
természetes útján
haladó történelemben
valamint az élőhelyek és
ökoszisztémák
részletes tanulmányozásában
gyökeredzik és nem törődik
az összképpel.
Az egyik nem látja az erdő
fáit.
A másik nem látja
a fától az erdőt.
Ha elfogadjuk
Gaia létezését,
akkor más feltételezésekkel
is élhetünk, melyek
új fényt vetnek a
világban elfoglalt helyünkre.
Gaia világában fajunk
például technológiájával
Gaia része.
Akár tetszik vagy nem, bármit
is teszünk az egész
rendszerrel, továbbra is
be leszünk vonva - jóllehet
tudtunkon kívül - a
szabályozás gaiai
folyamatába. Mivel még
nem vagyunk teljesen társadalmasodott
faj, ezért egyéni
és közösségi
szinten egyaránt módunk
nyílik a részvételre.
Ha légből
kapottnak tűnne az elvárás,
hogy egyének vagy a közösség
bármilyen akciója
megállíthatja a Föld
növekvő pusztulását
vagy befolyásolhatja az olyan
komoly problémákat,
mint a népességnövekedés,
akkor vegyük tekintetbe, mi
történt az utóbbi
húsz évben, amióta
tudatában vagyunk a bolygóméretű
ökológiai problémáknak.
A szóbanforgó időszak
alatt a legtöbb országban
új törvények
és előírások
születtek, az ökológia
és a környezet érdekében
korlátozva a vállalkozók
és az ipar szabadságát.
A negatív visszacsatolás
valóban elég nagy
ahhoz, hogy komolyan befolyásolja
a gazdasági növekedést.
A hatvanas évek elejének
tanítói vagy jövendőmondói
közül kevesen látták
előre - ha egyáltalán
voltak ilyenek -, hogy mostanra
a környezetvédő mozgalom
lefékezi a gazdasági
terjeszkedést.
Mindenesetre ezt teszi, és
nem csak közvetlen intézkedésekkel,
például követelve
az ipartól, hogy profitjának
egy részét az általa
termelt hulladék eltakarítására
költse.
A növekedési potenciál
további vesztesége
abból ered, hogy a kutatás-fejlesztést
új termékek előállítása
helyett a környezetvédelmi
problémák megoldásának
erőfeszítései felé
kell irányítani.
Egy ökológiai ügy
nem lehet mindig olyan jól
megalapozott, mint például
a peszticidekkel való visszaélés
elleni tiltakozás, melyeket
a pestis fékentartásának
hasznos és hatékony
eszközeiből a bioszféra
ellen válogatás nélkül
felhasznált fegyverekké
változtattak.
Néhány
ökológus arra figyelmeztetett,
hogy az olajat szállító
alaszkai csővezeték eredeti
terveiben hibák vannak. Észrevételeik
jogosak voltak.
Mások viszont az ezt követő
szokatlan és képmutató
fellépésükkel
olyan helyzetet teremtettek, mely
a hetvenes években fellépő
energiahiányhoz vezetett,
ami ennek a késlekedésnek,
nem pedig - mint rendszerint állítják
- a többi olajtermelő ország
áremelésének
volt a következménye.
A halasztás költségeit
30 milliárd dollárra
becsülik.
A humán
ökológiát a politikai
célokra való felhasználás
mindent tagadóvá teheti,
ahelyett, hogy olyan erővé
változtatná, ami az
emberiség és a természet
közötti megegyezésen
munkálkodik.
A második
jellegzetesség kapcsán
feltehetjük a kérdést,
hogy vajon a Föld mely területei
létfontosságúak
Gaia egészsége szempontjából?
A tárgyban már van
néhány hasznos ismeretünk.
Tudjuk, hogy a bolygó azon
területei, melyek a 45-ös
szélességi fokokon
kívül esnek, jegesedésnek
vannak kitéve.
Ilyenkor a jég és
a hó hatalmas terhelése
majdnem sterilizálja a szárazföldet
és egyes helyeken egészen
az alapkőzetig letarolja a talajt.
Még
ha ipari központjaink legtöbbje
az északi mérsékelt
övi térségben
is fekszik, melyek jegesedésnek
vannak kitéve, semmi, amit
mindeddig ipari pusztítás
és szennyezés révén
ezeken a területeken véghezvittünk,
nem ért fel a jég
természetes rombolásával.
Úgy tűnik ezért, hogy
Gaia képes elviselni ezeknek
a részeknek az elvesztését,
melyek a Föld felszínének
mintegy 30%-át alkotják.
Jelenlegi veszteségei némiképp
kisebbek, hiszen az eljegesedések
közötti időszakban is
mindig maradnak jeges és
tartósan fagyott területek.
A múltban
azonban az ember nem zavarta meg
a trópusok termékeny
területeit, így azok
helyrehozhatták a jégkorszakok
alatt elszenvedett károkat.
Vajon biztosak lehetünk-e abban,
hogy kibírunk egy újabb
jégkorszakot, ha megfosztjuk
erdeitől a Föld felszínének
központi részeit, ami
pedig néhány évtizeden
belül nagyon valószínű.
Túlságosan
egyszerű lenne azt hinni, hogy környezetvédelmi
és -szennyezési problémák
csak az ipari államokban
fordulnak elő.
Épp
ideje volt, hogy nem kisebb szaktekintély,
mint Bert Bolin ismertesse az esőerdők
éghajlatszabályozás
szempontjából való
szükségességét,
ugyanakkor felvesse az erdők elvesztésének
néhány lehetséges
következményét
is.
Mégha
az emberiség fenn is marad,
biztosak lehetünk abban, hogy
a bonyolult és összetett
trópusi ökoszisztéma
lerombolása minden földi
élőlény kedvező lehetőségeit
csökkenti.
Semmi
kétség, a természetes
kiválasztódás
kellő időben eldönti majd,
melyik változat alkalmasabb
a fennmaradásra:
a félsivatagban létminimumon
élő, maximális lakosságú
emberiség - a végletes
jóléti világ
- vagy valamilyen kevésbé
költséges társadalmi
berendezkedés, kevesebb emberrel.
Érvelhetnénk
azzal, hogy a technológia
folyamatos fejlődése nemcsak
lehetővé, de elviselhetővé
is tenne egy olyan bolygót,
melynek felszínén
emberi lények tízmilliárdjai
élnek.
A szervezettségnek, önfegyelemnek
és az emberi szabadság
feláldozásának
az a mértéke, amit
ilyen zsúfolt világban
szükségképpen
mindenkinek el kellene viselnie,
mai felfogásunk alapján
sokunk számára elfogadhatatlan.
Szem előtt kell azonban tartanunk,
hogy a jelenkori Kína és
Nagy-Britannia példája
azt mutatja, hogy a nagy népsűrűségű
életmód nem lehetetlen
és nem is mindig kellemetlen.
Ha ezt világméretekben
meg akarjuk valósítani,
akkor létfontosságú
a Gaián belüli területi
határaink világos
megismerése és megértése.
Azokat a kulcsfontosságú
térségeket pedig,
amelyekről kiderül, hogy a
bolygó egészségét
szabályozzák, a legaprólékosabb
gonddal kell megőrizni.
Szerencsés
esetben kiderülhet, hogy Gaia
testének létfontosságú
szervei nem a szárazföldeken,
hanem a folyótorkolatokban,
a nedves területeken és
a kontinentális talapzat
iszapjában találhatók
meg.
A széneltemetődés
sebessége itt automatikusan
az oxigénkoncentráció
szabályozásához
igazodik, ugyanakkor fontos elemek
kerülnek vissza a légkörbe.
Amíg
nem tudunk jóval többet
a Földről és szóbanforgó
részeinek szerepéről,
jól tennénk, ha nem
vonnánk be őket a kiaknázásba.
Létezhetnek
persze más, az élővilág
szempontjából igen
jelentős területek is, melyekre
nem is gondolunk.
Nem tudjuk
például, hogy mennyire
lényeges az anaerob mikroorganizmusok
metánkibocsátása.
Ahogyan az 5. fejezetben jeleztük,
a metántermelés fontos
lehet az oxigénszabályozásban,
az anaerob közösségek
némelyike azonban nem a tengerfenékben,
hanem a mi és a többi
állat beleiben él.
A légkör biokémiájának
úttörő kutatása
során Hutchinson azt feltételezte,
hogy a légkör majdnem
összes metánja ebből
a forrásból ered.
Az is igaz lehet, hogy egykor a
beleinkben termelt metán
és a többi gáz
mennyisége egész más
volt.
Lovagolunk a szellentésen,
gondolhatnák, de a példa
annak bemutatására
szolgál, hogy milyen keveset
tudunk az egész kérdésről.
Emlékeztet ugyanakkor arra
is, hogy Gaia élő rendszerében
néha egészen alacsonyrendű
feladatokat látunk el, bármit
is képzelünk alapvető
fölényünkről.
Az oxigén
légköri koncentrációját
szabályozó körfolyamat
részletes vizsgálata
- amit az 5. fejezetben mutattunk
be - összetett hurkok hálózatát
fedte fel.
Ezek egyike
annyira bonyolult, hogy a teljes
elemzésnek még mindig
ellenáll. A dolog elvisz
minket Gaia harmadik sajátosságához,
nevezetesen, hogy kibernetikai rendszer.
A szabályozás sokféle
útja eltérő időállandóval
és különböző
funkcionális teljesítőképességgel,
azaz - ahogy a mérnök
mondaná - változó
hurokerősítéssel jár
együtt. Minél nagyobb
a Föld élő tömegének
azon aránya, amit az emberiség,
valamint a táplálásához
szükséges állatok
és növények foglalnak
el, annál inkább részt
veszünk a teljes rendszeren
belül a napenergia és
más energiák továbbításában.
Ahogyan fajunk kezébe egyre
több hatalom kerül, éppúgy
nő felelősségünk is
a bolygó homeosztázisainak
fenntartásában.
Minden
alkalommal, amikor a természetes
szabályozási folyamat
valamelyik részét
jelentősen megváltoztatjuk,
illetve új energia- vagy
információforrást
tárunk fel, megnöveljük
annak valószínűségét,
hogy a létrejövő változások
egyike a válaszok változatosságát
csökkentve gyengíteni
fogja a teljes rendszer stabilitását.
Bármilyen
működő rendszer, melynek célja
homeosztázis, törekszik
a fennálló állandósult
állapottól való,
az energiaáramlásnak
vagy válaszidejének
változásai által
okozott eltérések
kiigazítására
és olyan optimum keresésére,
ami a változásokat
magába olvasztja.
Valószínűtlen,
hogy egy Gaiához hasonlóan
tapasztalt rendszert könnyű
lenne megzavarni.
Mindazonáltal óvatosan
kell lépnünk, hogy elkerülhessük
az öngerjesztő pozitív
visszacsatolás vagy a csillapítatlan
lengés kibernetikai meghibásodásait.
Például,
ha az általam feltételezett
éghajlatszabályozási
folyamat komolyan megzavarja bolygónkat,
akkor vagy bolygóméretű
lázat, vagy jégkorszaki
hideget kell elviselnünk, esetleg
a két kellemetlen állapot
közötti állandósult
lengést átélnünk.
Ez megtörténhet akkor,
ha - valamilyen tűrhetetlen népsűrűség
esetén - az ember olymértékben
károsítja Gaia funkcionális
képességét,
hogy megnyomorítja azt.
Az emberiség egy nap arra
ébredhet, hogy élethossziglan
dolgozhat a bolygó karbantartó
mérnökeként.
Gaia az
iszapba húzódna vissza,
a bolygófolyamatok egyensúlyban
tartásának szüntelen
és bonyolult feladata pedig
a miénk lenne.
Ettől kezdve a "Föld-űrhajón",
ezen a különös szerkezeten
kellene utaznunk, a fennmaradó
szelíd és háziasított
bioszféra pedig valóban
"életfenntartó
rendszerünk" lenne.
Senki
sem tudja még, mennyi az
emberi faj optimális létszáma.
A válaszadásra képes
elemzőkészülék
még nem készült
el.
Alapul véve az egy főre jutó
energiafelhasználás
jelenlegi mértékét
gyanítjuk, hogy 10 milliárdnál
kisebb szám esetén
még mindig gaiai világban
élnénk.
De valahol ezen túl - különösen,
ha az űrhajó börtönkalitkájának
állandó szolgasága
és a gigahalálnyi
pusztulás között,
ami a túlélők számára
lehetővé tenné a gaiai
világ helyreállítását.
Az ember
nem az agyáról nevezetes
- ami nem nagyobb a delfinénél
- nem is társadalmi lénnyé
való laza, befejezetlen fejlődéséről,
de még csak nem is a beszéd
vagy a szerszámkészítés
képességéről.
Az ember azért figyelemre
méltó lény,
mert mindezen dolgok összekapcsolásával
teljesen új egységet
hozott létre.
Ha az ember társadalomba
szervezett és valamilyen
technológiával is
el van látva - mégha
az olyan kezdetleges is, mint egy
kőkorszaki törzsé -
akkor rendelkezik azzal az újszerű
képességgel, hogy
begyűjtse, megőrizze és feldolgozza
az információt, majd
felhasználja azt a környezet
céltudatos és előrelátó
befolyásolására.
Amikor
elődeink megismételték
a hangya evolúciós
lépését és
először alkottak értelmes
bolyt, ami képes volt magának
a Földnek az arculatát
megváltoztatni, a dolog éppoly
forradalmi volt, mint a fotoszintetizáló
oxigéntermelők eonokkal azelőtti
megjelenése.
Az új
szerveződésnek kezdettől
megvolt a lehetősége a környezet
bolygóméretű módosítására.
Alapos bizonyítékunk
van például arra,
hogy amikor a cseperedő emberiség
a Bering-szoroson átkelve
Észak-Amerikába érkezett,
a dolog néhány év
alatt az egész földrészen
egy sor állatfaj - különösen
pedig nagytestű emlősök - kipusztulásához
vezetett.
Ez a tűzzel folyó hajtóvadászat
kegyetlen és nemtörődöm
technikájának korszaka
volt, amikor úgy szereztek
élelmet a törzs számára,
hogy egy sáv mentén
felgyújtották az erdőt,
majd megfelelő, szélirányba
eső helyre vonulva megvárták,
amíg a tűz a vadászok
dárdái és husángjai
elé kergette az élelmet.
Bármilyen
mércével mérve
is ez egy új technika ökológiailag
pusztító alkalmazása
volt, mégis - amint Eugene
Odum emlékeztetett rá
- ez vezetett a nagy füves
ökoszisztémák
kialakulásához és
fejlődéséhez.
Ha visszatekintünk
és figyelmünket megkülönböztetett
módon az embernek a globális
környezettel való viszonyára
irányítjuk, akkor
egész sor ismétlődést
fedezhetünk fel.
Vannak
gyors technológiai fejlődési
szakaszok, melyek látszólag
környezeti katasztrófákhoz
vezettek. Ezeket a stabilitás
és az új, megváltozott
ökoszisztémával
való együttélés
viszonylag hosszú szakaszai
követték.
A tűzzel
folytatott hajtóvadászat,
mint láttuk, az erdei ökoszisztémák
elpusztítását
okozta, azt követően azonban
kialakultak a nagy füves ökoszisztémák,
a szavannák és az
együttélés új
szakasza jött létre.
Közelebbi példát
említve Dubos emlékeztet
arra, hogy az angliai bekerítési
törvényeket - melyek
megakadályozták a
közös földekhez való
hozzáférést
és a sövényekkel
gazdagon benőtt, jellegzetes angol
tájat megteremtették
- bevezetésük idején
szintén ökológiai
katasztrófának tekintették.
A sövények elpusztítását
a gazdálkodás "mezőgazdasági
üzletté" válása
miatt egyesek most jobban siratják,
de - ahogy Dubos helyesen teszi
fel a kérdést-nem
fogják-e vajon ezt az új,
a mezőgazdasági üzletemberek
számára kedvező ökoszisztémát
is megsiratni, ha eljön majd
az ideje, hogy az utat adjon valamiféle
új technológiának?
Ezt a jelenséget "nagyapa
törvényeként"
határozhatjuk meg, ami szerint
"régen a dolgok jobban
mentek".
Az tény,
hogy az új evolúciós
fejlemények feszültséget
okoznak a meglévő rendben.
Ez az élővilág minden
szintjén így van.
A legalsó fokra vonatkozó
példa valamilyen kellemetlenséget
okozó vírus halált
okozó mutációja.
Ez történt 1918-ban
egy influenzavírustörzzsel,
mikor a "spanyolnátha"-járvány
több áldozatot szedett,
mint az első világháborúban
elesettek egész száma.
Itt van a tűzhangya sikeres új
szervezete is, ami lehetővé
tette számára, hogy
meghódítsa és
benépesítse az észak-amerikai
földrészt.
Bárki, aki balszerencséjére
összefutott már velük,
tanusíthatja, hogy ez a betolakodó
mennyire fájó módon
nemkívánatos.
Értelmes,
társadalomban élő
állatként való
folyamatos fejlődésünk
a technológiától
való növekvő függésünkkel
együtt elkerülhetetlenül
megzavarta a bioszféra többi
részét, és
a dolog folytatódik.
Az ember saját mutációs
sebessége nagyon lassú,
de az emberiséget alkotó
társas egyesülés
változási sebessége
az idő előrehaladtával nő.
Richard Dawkins tette azt az észrevételt,
hogy a kisebb és nagyobb
technológiai előrelépések
ebben az összefüggésben
mutációként
foghatók fel.
Fajunk
figyelemreméltó sikerei
abból erednek, hogy képes
a környezet által felvetett
kérdéseket összegyűjteni,
egymással összevetni
és megválaszolni,
felhalmozva így azt, amit
néha hagyományos vagy
csoportos bölcsességnek
neveznek.
Ez a bölcsesség, ami
eredetileg nemzedékről nemzedékre
szóbeszéd útján
terjedt, mostanra a tárolt
információk zavarbaejtő
tömegévé változott.
Olyan kicsiny közösségben,
amelyik még mindig természetes
környezetében él
és azzal erős kölcsönhatásban
van, az eltérést gyorsan
észreveszik és kiigazítják,
ha a hagyományos bölcsesség
és a gaiai optimum ellentmond
egymásnak.
Ez indokolhatja, hogy miért
képesek olyan csoportok,
mint az eszkimók vagy a busmanok
szélsőséges és
szokatlan környezetükhöz
szabott, jól alkalmazkodott
életvezetést követni.
Közhely, hogy városi
és ipari társadalmaink
fertőzöttsége nagyobb
és áthatóbb
bölcsességgel általában
ártalmunkra szolgál.
Mindannyian láttuk azokat
a szomorú és megindító
filmeket, melyekben a civilizált
eszkimók előregyártott
kunyhókban egymásnak
adogatják a cigarettát
és gyermekeik sorsát
siratják, akiket elvettek
tőlük, hogy elemi iskolai ismereteket
tanítsanak nekik a sarkvidéken
való túlélés
módjai helyett.
Ahogyan
a társadalom egyre jobban
elvárosiasodott, a tudásalapba
áramló információhányad,
nőtt összehasonlítva
a vidéki és a vadászó
közösségek bölcsességében
elfoglalt arányával.
Ugyanakkor a városon belüli
bonyolult kölcsönhatások
új, figyelmet igénylő
kérdéseket vetettek
fel.
Ezeket megoldották, a megoldást
pedig elraktározták.
A városi bölcsesség
hamarosan majdnem teljes egészében
az emberi kapcsolatok problémájára
összpontosított, ellentétben
bármelyik természeti
törzs bölcsességével,
ahol az élő és élettelen
világ többi részével
való viszonyok még
mindig illő helyet kapnak.
Gyakran
elcsodálkoztam azon az állításon,
hogy Descartes az állatokat
gépekhez hasonlította,
mert nincs lelkük, ugyanakkor
az ember halhatatlan lelke érez
és ésszerű gondolkodásra
képes.
Descartes
igen intelligens ember volt és
hihetetlennek tűnik, hogy annyira
figyelmetlen lett volna, hogy azt
higgye, fájdalmat csak az
ember érezhet tudatosan,
a lóval vagy macskával
szembeni kegyetlenkedésnek
pedig nincs következménye,
mert nem fogják fel jobban
a fájdalmat, mint egy élettelen
tárgy, például
egy asztal.
Így vélte vagy sem,
a rettenetes gondolat abban az időben
sokak számára hihető
volt, és azóta is
igen elterjedt.
Ez jól
mutatja, hogy a zárt városi
társadalom hagyományos
bölcsessége milyen mértékben
szigetelődött el a természettől.
Reméljük, hogy az elidegenedés
már végéhez
közeledik és a televízióban
bemutatott sok kitűnő természetfilm
segíthet felszámolásában.
Jelenleg a kommunikációs
robbanás közepén
tartunk, a televízió
hamarosan mindenki számára
ablakot nyit a világra.
Már
most is hatalmas mértékben
növelte meg és terjesztette
ki az információáramlás
mértékét, sebességét
és változatosságát.
Végre kimozdulhatunk egy
olyan megrekedt társadalmi
állapotból, melynek
léte a középkorban
gyökeredzik.
Eddig
többnyire csak azzal foglalkoztunk,
hogy mi mehet rosszul a jövőben,
nem pedig azzal, hogy mi mehet jól,
noha van derűlátó
nézőpont is.
A legtöbb újságban
találhatók olyan életbiztosítási
hirdetések, melyek a fiatalokat
és az éppen- középkorúakat
egész komoly pénzek
ígéretével
csalogatják.
A szóbanforgó összegeket
az illetők hatvanas éveikben
kapnák meg, mindössze
szerény, most fizetendő havi
díj ellenében.
A legtöbb
ember jövőbe vetett hitének
bizonyítéka, hogy
a biztosítótársaságoknak
még mindig jól megy.
Hetman
Kahn, a nagy látnok 600 milliós
jövő századi Amerikát
lát maga előtt, ahol a lakosság
többsége Westchester
megye 2000 fő per négyzetmérföldes
(800 főper négyzetkilométer)
népsűrűségében
él majd.
Úgy véli - és
meggyőzően érvel is emellett
-, hogy a mainál sokkal fejlettebb
világban ekkora lakosság
eltartására a létfeltételek
végtelenje áll majd
rendelkezésre.
Majdnem
minden szakember, aki a világ
erőforrásairól adatokat
gyűjt és azokat nagyteljesítményű
elemző eszközök segítségével
tanulmányozza, úgy
gondolja, hogy az emberi népesség
és a technológia terjeszkedésének
irányzata legalább
további harminc évig
folytatódni fog.
A legtöbb
kormány, valamint sok nagy
multinacionális cég
vagy megvásárolja
ezeknek a jövendőmondóknak
a szolgálatait, vagy létrehozza
saját, hasonló szervezetét.
Ezek a
nagytehetségű csoportok a
jelenleg fellelhető legnagyobb teljesítményű
számítógépekkel
felszerelve összegyűjtik és
megrostálják a világból
származó információkat,
majd a kapott adatok alapján
elméleteket vagy - ahogy
manapság inkább nevezik
őket - modelleket állítanak
fel.
Ezeket azután folyamatosan
finomítják mindaddig,
amíg a jövő nem látható
legalább olyan tisztasággal,
mint a legelső tévékészülékek
képe.
A futurológia
fenti új fejleményével
párhuzamosan egyre több
és több tudós
ilyen modellekre való hivatkozással
végzi kutatásait.
Kísérleti méréseket
végeznek, majd aztán
egybevetik valamelyik elmélet
előrejelzéseivel. Ha ellentmondás
van, akkor hiba után kutatva
átvizsgálják,
esetleg elvetik a modellt és
másikat próbálnak
ki, jobb egyezést keresve.
Ha a kísérleti
tényeket gyűjtő tudós
vagy annak közeli munkatársa
építi a modellt is,
a dolog valóban nagyon jól
működik.
A sebesség, amivel a számítógép
el tudja végezni a végtelen
számítások
egyébként agyat gyötrő
munkáját, hatékonnyá
teszi a fenti összeállítást,
így hamarosan kiválasztják
az elmélet előmozdítására
leginkább megfelelő feltevést.
Sajnos, a legtöbb tudós
városban éli le életét,
így egyáltalán
nincs kapcsolata a természetes
világgal, vagy csak igen
kevés.
A Földről alkotott modelljeik
egyetemeken és kutatóintézetekben
készülnek, ahol rendelkezésre
áll az összes szükséges
eszköz és a tehetség,
de ami általában hiányzik,
az létfontosságú
lenne, nevezetesen a való
világra vonatkozó,
első kézből származó
információ.
Ilyen
körülmények között
természetes a kísértés,
hogy a tudományos könyvekben
és folyóiratokban
található információkat
helytállónak tételezzük
fel, ha pedig néhányuk
nem illeszkedik a modellhez, akkor
bizonyára a tények
a hibásak.
Innen kezdve túlságosan
is egyszerű azt a végzetes
lépést megtenni, hogy
csak a modellhez illeszkedő adatokat
válogassuk ki és ezt
követően hamarosan olyan képet
alkossunk, ami nem a való
világot - vagyis Gaiát
- ábrázolja, hanem
Galateának, Pygmalion szépséges
szobrának rögeszmés
álomképe.
Személyes
tapasztalatból beszélek,
amikor azt állítom,
hogy mi, akik hajón kelünk
útra vagy távoli helyekre
utazunk azért, hogy a légkörrel,
az óceánnal vagy azok
bioszférával való
kölcsönhatásával
kapcsolatban méréseket
végezzünk, kevesen vagyunk
azokhoz képest, akik a városokban
összpontosult egyetemeken vagy
intézetekben való
munkát választották.
Ritka
a felfedezők és a modellalkotók
közötti közvetlen
kapcsolat, az adatokat pedig a letisztult
tudomány szűkre szabott szókészlete
továbbítja, ami az
adatok mellett nem hagy helyet az
aprólékos, minőségi
leírásoknak.
Aligha meglepő tehát, hogy
a modellek túlságosan
is gyakran galateaiak.
Ha megfelelő
módon akarunk Gaia részeként
élni akkor ezt az egyoldalúságot
hamar ki kell egyenlíteni.
A világról
szóló sokoldalú,
pontos információk
áramlása létfontosságú.
A tegnapi helytelen adatok alapján
modellt alkotni éppoly abszurd
dolog, mint az időjáráselőrejelzéshez
óriási számítógépeket,
ugyanakkor múlthavi bemenőadatokat
használni.
Adrian
Tuck, a Brit Meteorológiai
Hivatal munkatársa gyakran
emlékeztet arra, mennyire
felemelő számára,
hogy az időjáráselőrejelzés
minden jövőt elemző tudomány
legtapasztaltabbja és legkifinomultabbja.
A jelenkori
időjárásjelzés
az egyáltalán fellelhető
legátfogóbb és
legmegbízhatóbb adatgyűjtő
hálózatot, a világ
legnagyobb teljesítményű
számítógépeit,
valamint társadalmunk néhány
legtehetségesebb és
legrátermettebb tagját
foglalkoztatja.
Mindazonáltal vajon mekkora
biztonsággal tudjuk az időjárást
akár egy hónapra is
előre megjósolni, a következő
évszázadról
nem is beszélve?
Mint ahogy
az az ember, akinek nem működnek
az érzékszervei, hallucinációkat
él át, éppúgy
lehetséges, hogy a városban
élő modellalkotók
hajlamosabbak inkább rémálmokat
lefesteni, mintsem a valóságot.
Akinek
már volt módja a számítógépes
modellezésbe mélyen
belemerülni, az nem tagadja,
hogy fennáll a kísértés
bármi olyan bemenő adat felhasználására,
ami lehetővé teszi, hogy
tovább játsszuk a
pasziánsznak ezt a végletes
formáját.
A dolgok
jelenlegi állása mellett
cselekedeteink lehetséges
következményeit olymértékben
figyelmen kívül hagyjuk,
hogy ez a tény majdnem lehetetlenné
teszi a jövőre vonatkozó
használható előrejelzéseket.
A világ
politikai megosztottsága
és a társadalom szűklátókörű,
törzsi egységekre való
széttöredezése
egyre jobban nehezíti a felfedező
tevékenységet és
a tudományos bizonyítékok
gyűjtését.
A múlt
század egyik nagy felfedezőútját
- például a Beagle-ét
vagy a Challengerét sem lehetne
ma akadályok nélkül
megvalósítani.
Okkal vagy ok nélkül,
a fejlődő nemzetek a kutatóhajókat
gyakran a neokolonialista kizsákmányolás
ügynökeinek tekintik,
akik kontinentális talapzataik
felett ásványlelőhelyeket
keresnek.
1976-ban
az argentinok rosszallása
annyira megnőtt, hogy tüzet
nyitottak a Shackletonra, mikor
az a Falkland-szigetek közelében
hajózott, tudományos
vizsgálatokat folytatva.
Hasonlóan nehéz manapság
egy független megfigyelő számára,
hogy - csekély számú
kivételtől eltekintve - a
légkör vizsgálatára
szolgáló berendezéseket
juttasson a trópusi országokba.
Úgy
tűnik, hogy a tudományos
kutatás nemzetivé
vált: vagy az adott ország
állampolgára végezheti,
vagy senki.
Akár
van, akár nincs valóságos
vagy történelmi oka
a kizsákmányolástól
való efféle félelmeknek,
a dolog kétségtelenül
elterjedt a világ trópusokon
fekvő felén, ennek következtében
pedig a bolygóra kiterjedő
kutatás egyre nehezebbé
válik.
Noha kétségbe
vonhatjuk, hogy a szellemi műhelyek
lakói megfelelő modellt alkotnak
a jövendő világról,
egyvalami biztosnak látszik
a közeljövőt illetően:
önként nem mondhatunk
le a technológiáról.
Olymértékben elszakíthatatlan
részei vagyunk a technoszférának,
hogy annak feladása éppoly
kevéssé reális,
mint kiugrani egy hajóból
az Atlanti-óceán közepén,
hogy a hátralévő utat
fennkölt magányban,
úszva tegyük meg.
Számos csoport létezett,
melyek megpróbáltak
kiszökni a modern társadalomból
és visszatérni a természethez.
Majd mindegyikük kudarcot vallott,
és ha megvizsgáljuk
a ritka részsikereket, ezeknél
mindig ott volt a technoszféra
erős támogatása.
Ennek gaiai analógiája
- mint a 6. fejezetben láttuk
- az, hogy a hőforrások vagy
a sós tavak szélsőséges
környezetét meghódító
mikroorganizmusok - és esetleg
összetettebb szervezetek -
csak azért maradhattak fenn,
mert Gaia többi része
- mi, valamennyien - fenntartottuk
a létfontosságú
oxigén- és tápanyagellátást.
Ahogyan az egyéni szélsőségek
megtűrése a gazdag és
sikeres civilizáció
védjegye, úgy igaz
ez a biológiai szélsőségekre
is.
Ilyesmi csak virágzó
bolygón jöhet létre.
(Mellékesen ez újabb
érv amellett, hogy a Mars
szigorú feltételeihez
alkalmazkodott szórványos
élet utáni kutatás
valószínűleg hiábavaló.)
Ígéretesebb
megoldást jelent a magunk
teremtette problémákra
az, amit az elegendő technológiát
pártoló mozgalom javasol.
Ők becsülettel elismerik a
technológiától
való függésünket
és megkísérlik
azon részeit kiválasztani,
melyek viszonylag szerényen
és mérsékelten
veszik igénybe a bolygó
erőforrásait.
Úgy
tűnik, hogy a fogyó erőforrások
okozta válság megoldására
irányuló kísérleteink
során következetesen
alábecsüljük a
sajtó és a hírközlő
eszközök lehetőségeit.
Nemcsak azt nem vesszük figyelembe,
hogy képesek más erős
intézményekre és
csoportokra nyomást gyakorolva
befolyásolni az eseményeket
- ahogyan a régebben sokat
használt közhely, a
"sajtó hatalma"
kifejezi - hanem azt sem, hogy technikai
eszközeik révén
módjuk van az egész
világnak hírt adni
arról, ami éppen történik.
Amint
láttuk, a környezetről
való információ
gyors elterjedése hozzásegít
a rosszirányú változásokra
adott válaszok időállandójának
csökkentéséhez.
Nemrég
még úgy tűnt, hogy
az emberiség a bolygó
rákos daganata. Szemmel láthatóan
elvágtuk a fertőző betegségek
és az éhezés
létszámunkat szabályozó
visszacsatolásait, korlátlanul
szaporodtunk, ugyanakkor ipari szennyezésünk
és a vegyi úton előállított
bioszféraellenes szerek -
mint például a DDT
- megmérgezték azt
a néhány megmaradt
élőlényt, melyeket
nem fosztottunk meg lakóhelyétől.
A veszély
egyes helyeken még mindig
fennáll. Mindazonáltal
a népesség többé
nem növekszik mindenütt,
az ipar sokkal jobban tudatában
van a környezetre gyakorolt
hatásának, mindenekfölött
pedig a közvélemény
növekvő mértékben
van tisztában helyzetünkkel.
Kimondhatjuk,
hogy a gondjainkról szóló
információk elterjedése
elvezet majd azok kézbentartását
vagy akár megoldását
jelentő eljárások
kifejlesztéséhez is.
Nagyon is jó, hogy nincs
többé szükség
a népesség durva szabályozására
járványok és
éhínség útján.
Sok országban a családok
teljesen önkéntes alapon
korlátozzák létszámukat
a jobb életszínvonal
elérése érdekében,
ami aligha lenne lehetséges
a gyermekáldás maximumánál.
Természetesen nem feledkezhetünk
meg arról, hogy ez valószínűleg
átmeneti szakasz és
- amint C.G. Darwin figyelmeztet
bennünket - a természetes
kiválasztódás
biztosítani fogja, hogy az
önkéntes népességkorlátozás
során a Homo progenitus fog
győzni, ha pedig így lesz,
akkor létszámunk megint
növekedni fog, ráadásul
még gyorsabban.
Az információtechnikai
forradalom az eljövendő világot
valószínűleg oly módon
fogja megváltoztatni, amit
most még egyikünk sem
láthat előre.
1970-ben Tribus és McIrvine
a Scientific American egyik figyelemreméltó
cikkében a lehető legátfogóbb
módon fejtették ki
a tudás - hatalom témát.
Kimutatták többek között,
hogy a Nap jótékony
sugárzása a szokásos
ötszőr tíz a tizediken
milliwatt per négyzetméter
teljesítmény helyett
úgy is felfogható,
mint másodpercenként
103 információszavas
ajándék a Föld
számára. Láttuk,
hogy ami az ilyen mennyiségű
energia kihasználását
illeti, közel vagyunk lehetőségeink
határához.
Ugyanakkor viszont korlátlan
módunk nyílik arra,
hogy munkába fogjuk ezt az
erőforrást fejlődő eszközeink
segítségével.
Növekvő örömmel fogunk
majd a gazdag információs
világ, a szellemtér
első felfedezéséhez.
Vajon ez ismét csak újabb
környezetromboláshoz
vezet majd?
Megkezdődött
már a szellemtér szennyezése
azzal, hogy a nyelv egykori állapotához
képest homályossá
vált, entrópiája
pedig megnőtt?
Mindennek
megszabott ideje van, megvan az
ideje minden dolognak az ég
alatt.
Megvan az ideje a születésnek,
és megvan az ideje a meghalásnak.
Megvan az ideje az ültetésnek,
és megvan az ideje az ültetvény
kitépésének.
Azt is
láttam a nap alatt,
hogy nem a gyorsak győznek a futásban,
nem a hősök a harcban,
nem a bölcseknek jut a kenyér,
nem az értelmeseknek a gazdagság
és nem a tudósnak
a jóindulat,
mert mindezek az időtől és
a körülményektől
függenek.
"A
szép igaz, s az Igaz: szép!"
- sohse áhítsatok
mást,
nincs főbb bölcsesség!
Nincs
recept vagy szabályzat arra,
hogyan éljünk Gaia részeként.
Viszont
minden egyes cselekedetünk
következményekkel jár.
|