J. E. Lovelock:

GAIA


Szkennelte, javította és tördelte: A Webtigris.


8. FEJEZET


Élet Gaia részeként


Néhányan Önök közül elcsodálkoznak azon, vajon miképpen tudtunk az élő dolgok közötti viszonyokról szóló könyvben eddig eljutni úgy, hogy az ökológiát éppen csak megemlítettük.

A Concise Oxford Szótár az ökológiát az alábbi módon határozza meg:

"A biológiának az az ága, mely élő szervezetek egymás közötti, valamint környezetükkel való viszonyával foglalkozik. (Humán) ökológia: személyek környezetükkel való kölcsönhatásának tanulmányozása.".

A fejezet egyik célja, hogy Gaiát a humán ökológia nézőpontjából vegye szemügyre.
Először azonban szóljunk néhány szót a tárgyban elért legújabb eredményekről.

A jelenkor kiemelkedő humán ökológusai közül ketten képviselik legtisztábban azt az alternatív politikát, ami az emberiség és a bioszféra többi részének viszonyát megszabhatja.
René Dubos hatásosan fejti ki azt az elgondolást, mely szerint az ember a földi élet gondozója, miközben - akárcsak a bolygó valamiféle főkertésze - szimbiózist alkot az élővilággal.

Ez reményteljes, optimista és szabadelvű szemlélet.
Dubos-val ellentétben Garrett Hardin nyilvánvalóan úgy tekinti az embert, mint aki végzetes tragédiát készít elő, ami nemcsak saját, hanem az egész világ pusztulásához vezethet.
Feltételezése szerint menekülésünk egyedüli útja technológiánk legnagyobb részének feladása - különös tekintettel a nukleáris energiára - úgy tűnik azonban, hogy kételkedik a szabad döntés lehetőségében.

Ez a két felfogás határolja be leginkább annak a vitának a kereteit, amely kialakult az ember és a természet állapotáról.
Pontosabban, létezik még sok kicsiny, jórészt anarchista színezetű szélsőséges csoport is, akik hanyatlásunkat a technológia leépítésével és elpusztításával siettetnék. Nem világos, hogy elsődlegesen embergyűlölő vagy gépromboló indítékaik vannak-e, de bármelyik is igaz, az tény, hogy jobban törődnek a rombolással, mint az építő gondolkodással.

Most már látjuk talán, hogy az előzőekben miért nem tárgyaltuk Gaiát valamelyik ökológiai irányzat nézőpontjából.
Bármilyen is volt ez a tudomány eredetileg, a közvélemény elképzeléseiben egyre inkább mint humán ökológia jelenik meg. A Gaia-elmélet viszont a földi légkör és más szervetlen részek megfigyelésével vette kezdetét.
Ami pedig az életet illeti, az elmélet figyelmet fordít arra, amit az emberek többsége a legalacsonyabbrendűnek tart, vagyis a mikroorganizmusokra.

Az emberi faj létrejötte természetesen kulcsfontosságú Gaia számára, de mi annyira későn jelentünk meg az életében, hogy nem tűnt túlságosan célravezetőnek kutatásunkat saját, Gaián belüli viszonyaink megtárgyalásával kezdeni.

A mai ökológia mélyen beágyazódhat ugyan az ember dolgaiba, ez a könyv azonban a földi élet egészéről szól, a földtörténet régebbi és általánosabb keretei között.

Hátravan azonban még a feketeleves.
Hogyan éljünk hát Gaia részeként? Mennyiben változtatja meg az ő jelenléte a világhoz és egymáshoz való viszonyunkat?

Azt javaslom, kezdjük Garrett Hardin gondolatainak részletesebb áttekintésével.
Az iránta való tisztességből hangsúlyozni kell, hogy ez a fajta pesszimizmus nem jelent szükségképpen beletörődést. Inkább - hogy az általa alkotott kifejezést használjuk - valamiféle "pejorizmusról" van szó. Ez az alábbi, kétes értékű Murphy-törvény sztoikus elfogadását jelenti:
"Ami elromolhat, az el is romlik", és olyan programot kínál a jövő számára, ami a törvény józan tudomásulvételén valamint azon a tényen alapul, hogy a Földön élünk.
Hardin életszemléletének - és jórészt jelenleg elterjedt ökológiai felfogásnak is - kulcsát legjobban talán az fejezi ki, ahogyan a termodinamika három törvényének kifejtését értelmezi:

"Nem nyerhetsz."
"Csak veszíthetsz."
"Nem szállhatsz ki a játékból."

Hardin szerint a törvények fenti felsorolása tragikus, ami rosszabb a "pejoristánál", mivel a tragédia lényege az, hogy nincs kiút.
A termodinamika törvényei elől nem menekülhetünk, mert egész Világegyetemünkben uralkodnak, másikról pedig nem tudunk.

Ebben az összefüggésben túlságosan is könnyű elkerülhetetlenként elfogadni, hogy törzsi csoportok egymás közötti abszurd és valóban tragikus csatáiban nukleáris fegyvereket és egyéb gyilkos műszaki termékeket használjanak. Harcaikat az igazság, felszabadulás vagy nemzeti önrendelkezés hangzatos szólamainak fedezete alatt folytatják, melyek csak a valódi indítékok, a kapzsiság, a hatalomvágy és az irigység leplezésére szolgálnak.
Mivel ez a fajta kettős szóhasználat túlságosan is emberi, ugyanakkor széles körben elterjedt, ezért könnyen érthetők a környezetvédő mozgalmak heves tiltakozásai az atomerőművek javasolt kibővítése ellen, valamint az ökológusok bizalmatlansága az afféle kijelentések iránt, hogy azok kizárólagosan békés célt szolgálnak.

A könyv nagy része Írországban készült, mely gyakran volt törzsi háborúskodás színtere. Mindazonáltal Hardin jóslatai paradox módon sokkal kevésbé valószerűek az ír vidék nyugodt és kötetlen légkörében, mint a kötött és magasan szervezett városi társadalomban.
Ahogy mondani szokták: minél távolabb vagyunk a csatától, annál hevesebb a hazafias láz.

első látásra úgy hangzanak, mint Dante poklának kapuján a felirat, valójában azonban - minden keménységükkel és azzal együtt, hogy az adófizetési kötelezettséghez hasonlóan nem szeghetők meg büntetlenül - kellő előrelátással megkerülhetők.

A második főtétel egyértelműen kijelenti, hogy nyílt rendszer entrópiájának növekednie kell.
Mivel valamennyien nyílt rendszerek vagyunk, ez azt jelenti, hogy mindannyiunknak meg kell halni.
Gyakran mégis figyelmen kívül hagyják vagy szándékosan elfelejtik, hogy az élő teremtmények - beleértve magunkat is - végtelen halállánca az élet állandó megújulásához való fontos hozzájárulás.

A második főtétel halálos ítélete csak egyénekre vonatkozik és eképpen fogalmazható újra:
a halandóság az egyéniség ára. A család tovább él, mint tagjai, a törzs még tovább és a homo sapiens, mint faj, már néhány millió éve létezik.

Gaia, a bióta és a hatása alá kerülő környezeti rész együttese valószínűleg három és fél eonnyi idős.
Ez a második főtétel megkerülésének legfigyelemreméltóbb, mégis teljesen törvényes módja.

A Nap végül majd túlságosan felmelegszik és minden földi élet megszűnik, de mielőtt ez megtörténik, eltelik még néhány eon.
Fajunk életkorához mérve - nem is beszélve az egyes emberéről - ez az időszak nem tragikusan rövid közjáték, hanem olyan hosszú szakasz, ami majdnem végtelen lehetőségeket kínál a földi élet számára.

Bárki is állította fel a világegyetem törvényeit, nem volt ideje azok számára, akik méltánytalanságról kiáltoznak.
A jutalmakat viszont csak azok nyerhetik el, akik ravaszak, vakmerőek, elszántak és készek minden kínálkozó lehetőség megragadására.

Értelmetlen dolog az ember nehézségeiért a világegyetemet és törvényeit vádolni. Ha sérti az erkölcsi érzéket, hogy valamiféle megszeghetetlen házirendű Las Vegasban születtünk a menekülés minden esélye nélkül, gondoljuk csak meg, milyen csodálatos, hogy fajunk lehetőséget kapott arra, hogy leltárt készítsen és megtervezze jövőbeli taktikánkat. Vegyük figyelembe, mekkora valószínűség szólt ellenünk három és fél eonnal ezelőtt.
A dolog még Dr. Panglossnak, a szuperoptimistának agyában is kétségeket ébresztett volna, pedig ő határozottan hitte, hogy minden lehetséges világok legjobbikában születtünk.

Igaz, hogy a második főtétel szerint sohasem nyerhetünk és meg kell halnunk, de a tétel apróbetűvel azt is elmondja, hogy bármi megtörténhet, amíg játékban vagyunk.
Noha valakit - például engem - Hardin szavai és gondolatai, valamint az általa gyakran használt, vissza-visszatérő képek mélyen megindíthatnak, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ő inkább humán ökológiával foglalkozik, mintsem a bioszféra egészével.

A tudományban, különösen a biológiában teljesen megszokott az egyidejű makroszkopikus és mikroszkopikus vizsgálat. A molekuláris biológia például, ami a kémiai analízisnek biológiai problémákra való alkalmazásából származik és a DNS felfedezéséhez vezetett, valamint ahhoz a felismeréséhez, hogy ez az anyag az élet valamennyi formája számára genetikai információt hordoz, önállóan fejlődött ki a fiziológiából, ami viszont az egész állatot és annak integrált élő rendszerként való működését veszi szemügyre.
Ily módon bolygónk gaiai és ökológiai felfogásának különbözősége részben eltérő történetükből ered.
A Gaiaelmélet kiindulópontja a Föld űrből való megfigyelése volt, így a bolygót egészében, nem pedig részleteiben tekinti át.
Az ökológia a földhözragadt, természetes útján haladó történelemben valamint az élőhelyek és ökoszisztémák részletes tanulmányozásában gyökeredzik és nem törődik az összképpel.
Az egyik nem látja az erdő fáit.
A másik nem látja a fától az erdőt.

Ha elfogadjuk Gaia létezését, akkor más feltételezésekkel is élhetünk, melyek új fényt vetnek a világban elfoglalt helyünkre.
Gaia világában fajunk például technológiájával Gaia része.
Akár tetszik vagy nem, bármit is teszünk az egész rendszerrel, továbbra is be leszünk vonva - jóllehet tudtunkon kívül - a szabályozás gaiai folyamatába. Mivel még nem vagyunk teljesen társadalmasodott faj, ezért egyéni és közösségi szinten egyaránt módunk nyílik a részvételre.

Ha légből kapottnak tűnne az elvárás, hogy egyének vagy a közösség bármilyen akciója megállíthatja a Föld növekvő pusztulását vagy befolyásolhatja az olyan komoly problémákat, mint a népességnövekedés, akkor vegyük tekintetbe, mi történt az utóbbi húsz évben, amióta tudatában vagyunk a bolygóméretű ökológiai problémáknak.
A szóbanforgó időszak alatt a legtöbb országban új törvények és előírások születtek, az ökológia és a környezet érdekében korlátozva a vállalkozók és az ipar szabadságát. A negatív visszacsatolás valóban elég nagy ahhoz, hogy komolyan befolyásolja a gazdasági növekedést. A hatvanas évek elejének tanítói vagy jövendőmondói közül kevesen látták előre - ha egyáltalán voltak ilyenek -, hogy mostanra a környezetvédő mozgalom lefékezi a gazdasági terjeszkedést.
Mindenesetre ezt teszi, és nem csak közvetlen intézkedésekkel, például követelve az ipartól, hogy profitjának egy részét az általa termelt hulladék eltakarítására költse.
A növekedési potenciál további vesztesége abból ered, hogy a kutatás-fejlesztést új termékek előállítása helyett a környezetvédelmi problémák megoldásának erőfeszítései felé kell irányítani.
Egy ökológiai ügy nem lehet mindig olyan jól megalapozott, mint például a peszticidekkel való visszaélés elleni tiltakozás, melyeket a pestis fékentartásának hasznos és hatékony eszközeiből a bioszféra ellen válogatás nélkül felhasznált fegyverekké változtattak.

Néhány ökológus arra figyelmeztetett, hogy az olajat szállító alaszkai csővezeték eredeti terveiben hibák vannak. Észrevételeik jogosak voltak.
Mások viszont az ezt követő szokatlan és képmutató fellépésükkel olyan helyzetet teremtettek, mely a hetvenes években fellépő energiahiányhoz vezetett, ami ennek a késlekedésnek, nem pedig - mint rendszerint állítják - a többi olajtermelő ország áremelésének volt a következménye.
A halasztás költségeit 30 milliárd dollárra becsülik.

A humán ökológiát a politikai célokra való felhasználás mindent tagadóvá teheti, ahelyett, hogy olyan erővé változtatná, ami az emberiség és a természet közötti megegyezésen munkálkodik.

A második jellegzetesség kapcsán feltehetjük a kérdést, hogy vajon a Föld mely területei létfontosságúak Gaia egészsége szempontjából?
A tárgyban már van néhány hasznos ismeretünk.
Tudjuk, hogy a bolygó azon területei, melyek a 45-ös szélességi fokokon kívül esnek, jegesedésnek vannak kitéve.
Ilyenkor a jég és a hó hatalmas terhelése majdnem sterilizálja a szárazföldet és egyes helyeken egészen az alapkőzetig letarolja a talajt.

Még ha ipari központjaink legtöbbje az északi mérsékelt övi térségben is fekszik, melyek jegesedésnek vannak kitéve, semmi, amit mindeddig ipari pusztítás és szennyezés révén ezeken a területeken véghezvittünk, nem ért fel a jég természetes rombolásával.
Úgy tűnik ezért, hogy Gaia képes elviselni ezeknek a részeknek az elvesztését, melyek a Föld felszínének mintegy 30%-át alkotják.
Jelenlegi veszteségei némiképp kisebbek, hiszen az eljegesedések közötti időszakban is mindig maradnak jeges és tartósan fagyott területek.

A múltban azonban az ember nem zavarta meg a trópusok termékeny területeit, így azok helyrehozhatták a jégkorszakok alatt elszenvedett károkat.
Vajon biztosak lehetünk-e abban, hogy kibírunk egy újabb jégkorszakot, ha megfosztjuk erdeitől a Föld felszínének központi részeit, ami pedig néhány évtizeden belül nagyon valószínű.

Túlságosan egyszerű lenne azt hinni, hogy környezetvédelmi és -szennyezési problémák csak az ipari államokban fordulnak elő.

Épp ideje volt, hogy nem kisebb szaktekintély, mint Bert Bolin ismertesse az esőerdők éghajlatszabályozás szempontjából való szükségességét, ugyanakkor felvesse az erdők elvesztésének néhány lehetséges következményét is.

Mégha az emberiség fenn is marad, biztosak lehetünk abban, hogy a bonyolult és összetett trópusi ökoszisztéma lerombolása minden földi élőlény kedvező lehetőségeit csökkenti.

Semmi kétség, a természetes kiválasztódás kellő időben eldönti majd, melyik változat alkalmasabb a fennmaradásra:
a félsivatagban létminimumon élő, maximális lakosságú emberiség - a végletes jóléti világ - vagy valamilyen kevésbé költséges társadalmi berendezkedés, kevesebb emberrel.

Érvelhetnénk azzal, hogy a technológia folyamatos fejlődése nemcsak lehetővé, de elviselhetővé is tenne egy olyan bolygót, melynek felszínén emberi lények tízmilliárdjai élnek.
A szervezettségnek, önfegyelemnek és az emberi szabadság feláldozásának az a mértéke, amit ilyen zsúfolt világban szükségképpen mindenkinek el kellene viselnie, mai felfogásunk alapján sokunk számára elfogadhatatlan.
Szem előtt kell azonban tartanunk, hogy a jelenkori Kína és Nagy-Britannia példája azt mutatja, hogy a nagy népsűrűségű életmód nem lehetetlen és nem is mindig kellemetlen.
Ha ezt világméretekben meg akarjuk valósítani, akkor létfontosságú a Gaián belüli területi határaink világos megismerése és megértése.
Azokat a kulcsfontosságú térségeket pedig, amelyekről kiderül, hogy a bolygó egészségét szabályozzák, a legaprólékosabb gonddal kell megőrizni.

Szerencsés esetben kiderülhet, hogy Gaia testének létfontosságú szervei nem a szárazföldeken, hanem a folyótorkolatokban, a nedves területeken és a kontinentális talapzat iszapjában találhatók meg.
A széneltemetődés sebessége itt automatikusan az oxigénkoncentráció szabályozásához igazodik, ugyanakkor fontos elemek kerülnek vissza a légkörbe.

Amíg nem tudunk jóval többet a Földről és szóbanforgó részeinek szerepéről, jól tennénk, ha nem vonnánk be őket a kiaknázásba.

Létezhetnek persze más, az élővilág szempontjából igen jelentős területek is, melyekre nem is gondolunk.

Nem tudjuk például, hogy mennyire lényeges az anaerob mikroorganizmusok metánkibocsátása.
Ahogyan az 5. fejezetben jeleztük, a metántermelés fontos lehet az oxigénszabályozásban, az anaerob közösségek némelyike azonban nem a tengerfenékben, hanem a mi és a többi állat beleiben él. A légkör biokémiájának úttörő kutatása során Hutchinson azt feltételezte, hogy a légkör majdnem összes metánja ebből a forrásból ered.
Az is igaz lehet, hogy egykor a beleinkben termelt metán és a többi gáz mennyisége egész más volt.
Lovagolunk a szellentésen, gondolhatnák, de a példa annak bemutatására szolgál, hogy milyen keveset tudunk az egész kérdésről.
Emlékeztet ugyanakkor arra is, hogy Gaia élő rendszerében néha egészen alacsonyrendű feladatokat látunk el, bármit is képzelünk alapvető fölényünkről.

Az oxigén légköri koncentrációját szabályozó körfolyamat részletes vizsgálata - amit az 5. fejezetben mutattunk be - összetett hurkok hálózatát fedte fel.

Ezek egyike annyira bonyolult, hogy a teljes elemzésnek még mindig ellenáll. A dolog elvisz minket Gaia harmadik sajátosságához, nevezetesen, hogy kibernetikai rendszer.
A szabályozás sokféle útja eltérő időállandóval és különböző funkcionális teljesítőképességgel, azaz - ahogy a mérnök mondaná - változó hurokerősítéssel jár együtt. Minél nagyobb a Föld élő tömegének azon aránya, amit az emberiség, valamint a táplálásához szükséges állatok és növények foglalnak el, annál inkább részt veszünk a teljes rendszeren belül a napenergia és más energiák továbbításában.
Ahogyan fajunk kezébe egyre több hatalom kerül, éppúgy nő felelősségünk is a bolygó homeosztázisainak fenntartásában.

Minden alkalommal, amikor a természetes szabályozási folyamat valamelyik részét jelentősen megváltoztatjuk, illetve új energia- vagy információforrást tárunk fel, megnöveljük annak valószínűségét, hogy a létrejövő változások egyike a válaszok változatosságát csökkentve gyengíteni fogja a teljes rendszer stabilitását.

Bármilyen működő rendszer, melynek célja homeosztázis, törekszik a fennálló állandósult állapottól való, az energiaáramlásnak vagy válaszidejének változásai által okozott eltérések kiigazítására és olyan optimum keresésére, ami a változásokat magába olvasztja.

Valószínűtlen, hogy egy Gaiához hasonlóan tapasztalt rendszert könnyű lenne megzavarni.
Mindazonáltal óvatosan kell lépnünk, hogy elkerülhessük az öngerjesztő pozitív visszacsatolás vagy a csillapítatlan lengés kibernetikai meghibásodásait.

Például, ha az általam feltételezett éghajlatszabályozási folyamat komolyan megzavarja bolygónkat, akkor vagy bolygóméretű lázat, vagy jégkorszaki hideget kell elviselnünk, esetleg a két kellemetlen állapot közötti állandósult lengést átélnünk.
Ez megtörténhet akkor, ha - valamilyen tűrhetetlen népsűrűség esetén - az ember olymértékben károsítja Gaia funkcionális képességét, hogy megnyomorítja azt.
Az emberiség egy nap arra ébredhet, hogy élethossziglan dolgozhat a bolygó karbantartó mérnökeként.

Gaia az iszapba húzódna vissza, a bolygófolyamatok egyensúlyban tartásának szüntelen és bonyolult feladata pedig a miénk lenne.
Ettől kezdve a "Föld-űrhajón", ezen a különös szerkezeten kellene utaznunk, a fennmaradó szelíd és háziasított bioszféra pedig valóban "életfenntartó rendszerünk" lenne.

Senki sem tudja még, mennyi az emberi faj optimális létszáma. A válaszadásra képes elemzőkészülék még nem készült el.
Alapul véve az egy főre jutó energiafelhasználás jelenlegi mértékét gyanítjuk, hogy 10 milliárdnál kisebb szám esetén még mindig gaiai világban élnénk.
De valahol ezen túl - különösen, ha az űrhajó börtönkalitkájának állandó szolgasága és a gigahalálnyi pusztulás között, ami a túlélők számára lehetővé tenné a gaiai világ helyreállítását.

Az ember nem az agyáról nevezetes - ami nem nagyobb a delfinénél - nem is társadalmi lénnyé való laza, befejezetlen fejlődéséről, de még csak nem is a beszéd vagy a szerszámkészítés képességéről.
Az ember azért figyelemre méltó lény, mert mindezen dolgok összekapcsolásával teljesen új egységet hozott létre.
Ha az ember társadalomba szervezett és valamilyen technológiával is el van látva - mégha az olyan kezdetleges is, mint egy kőkorszaki törzsé - akkor rendelkezik azzal az újszerű képességgel, hogy begyűjtse, megőrizze és feldolgozza az információt, majd felhasználja azt a környezet céltudatos és előrelátó befolyásolására.

Amikor elődeink megismételték a hangya evolúciós lépését és először alkottak értelmes bolyt, ami képes volt magának a Földnek az arculatát megváltoztatni, a dolog éppoly forradalmi volt, mint a fotoszintetizáló oxigéntermelők eonokkal azelőtti megjelenése.

Az új szerveződésnek kezdettől megvolt a lehetősége a környezet bolygóméretű módosítására.
Alapos bizonyítékunk van például arra, hogy amikor a cseperedő emberiség a Bering-szoroson átkelve Észak-Amerikába érkezett, a dolog néhány év alatt az egész földrészen egy sor állatfaj - különösen pedig nagytestű emlősök - kipusztulásához vezetett.
Ez a tűzzel folyó hajtóvadászat kegyetlen és nemtörődöm technikájának korszaka volt, amikor úgy szereztek élelmet a törzs számára, hogy egy sáv mentén felgyújtották az erdőt, majd megfelelő, szélirányba eső helyre vonulva megvárták, amíg a tűz a vadászok dárdái és husángjai elé kergette az élelmet.

Bármilyen mércével mérve is ez egy új technika ökológiailag pusztító alkalmazása volt, mégis - amint Eugene Odum emlékeztetett rá - ez vezetett a nagy füves ökoszisztémák kialakulásához és fejlődéséhez.

Ha visszatekintünk és figyelmünket megkülönböztetett módon az embernek a globális környezettel való viszonyára irányítjuk, akkor egész sor ismétlődést fedezhetünk fel.

Vannak gyors technológiai fejlődési szakaszok, melyek látszólag környezeti katasztrófákhoz vezettek. Ezeket a stabilitás és az új, megváltozott ökoszisztémával való együttélés viszonylag hosszú szakaszai követték.

A tűzzel folytatott hajtóvadászat, mint láttuk, az erdei ökoszisztémák elpusztítását okozta, azt követően azonban kialakultak a nagy füves ökoszisztémák, a szavannák és az együttélés új szakasza jött létre.
Közelebbi példát említve Dubos emlékeztet arra, hogy az angliai bekerítési törvényeket - melyek megakadályozták a közös földekhez való hozzáférést és a sövényekkel gazdagon benőtt, jellegzetes angol tájat megteremtették - bevezetésük idején szintén ökológiai katasztrófának tekintették.
A sövények elpusztítását a gazdálkodás "mezőgazdasági üzletté" válása miatt egyesek most jobban siratják, de - ahogy Dubos helyesen teszi fel a kérdést-nem fogják-e vajon ezt az új, a mezőgazdasági üzletemberek számára kedvező ökoszisztémát is megsiratni, ha eljön majd az ideje, hogy az utat adjon valamiféle új technológiának?
Ezt a jelenséget "nagyapa törvényeként" határozhatjuk meg, ami szerint "régen a dolgok jobban mentek".

Az tény, hogy az új evolúciós fejlemények feszültséget okoznak a meglévő rendben. Ez az élővilág minden szintjén így van.
A legalsó fokra vonatkozó példa valamilyen kellemetlenséget okozó vírus halált okozó mutációja.
Ez történt 1918-ban egy influenzavírustörzzsel, mikor a "spanyolnátha"-járvány több áldozatot szedett, mint az első világháborúban elesettek egész száma.
Itt van a tűzhangya sikeres új szervezete is, ami lehetővé tette számára, hogy meghódítsa és benépesítse az észak-amerikai földrészt.
Bárki, aki balszerencséjére összefutott már velük, tanusíthatja, hogy ez a betolakodó mennyire fájó módon nemkívánatos.

Értelmes, társadalomban élő állatként való folyamatos fejlődésünk a technológiától való növekvő függésünkkel együtt elkerülhetetlenül megzavarta a bioszféra többi részét, és a dolog folytatódik.
Az ember saját mutációs sebessége nagyon lassú, de az emberiséget alkotó társas egyesülés változási sebessége az idő előrehaladtával nő.
Richard Dawkins tette azt az észrevételt, hogy a kisebb és nagyobb technológiai előrelépések ebben az összefüggésben mutációként foghatók fel.

Fajunk figyelemreméltó sikerei abból erednek, hogy képes a környezet által felvetett kérdéseket összegyűjteni, egymással összevetni és megválaszolni, felhalmozva így azt, amit néha hagyományos vagy csoportos bölcsességnek neveznek.
Ez a bölcsesség, ami eredetileg nemzedékről nemzedékre szóbeszéd útján terjedt, mostanra a tárolt információk zavarbaejtő tömegévé változott.
Olyan kicsiny közösségben, amelyik még mindig természetes környezetében él és azzal erős kölcsönhatásban van, az eltérést gyorsan észreveszik és kiigazítják, ha a hagyományos bölcsesség és a gaiai optimum ellentmond egymásnak.
Ez indokolhatja, hogy miért képesek olyan csoportok, mint az eszkimók vagy a busmanok szélsőséges és szokatlan környezetükhöz szabott, jól alkalmazkodott életvezetést követni.
Közhely, hogy városi és ipari társadalmaink fertőzöttsége nagyobb és áthatóbb bölcsességgel általában ártalmunkra szolgál.
Mindannyian láttuk azokat a szomorú és megindító filmeket, melyekben a civilizált eszkimók előregyártott kunyhókban egymásnak adogatják a cigarettát és gyermekeik sorsát siratják, akiket elvettek tőlük, hogy elemi iskolai ismereteket tanítsanak nekik a sarkvidéken való túlélés módjai helyett.

Ahogyan a társadalom egyre jobban elvárosiasodott, a tudásalapba áramló információhányad, nőtt összehasonlítva a vidéki és a vadászó közösségek bölcsességében elfoglalt arányával.
Ugyanakkor a városon belüli bonyolult kölcsönhatások új, figyelmet igénylő kérdéseket vetettek fel.
Ezeket megoldották, a megoldást pedig elraktározták. A városi bölcsesség hamarosan majdnem teljes egészében az emberi kapcsolatok problémájára összpontosított, ellentétben bármelyik természeti törzs bölcsességével, ahol az élő és élettelen világ többi részével való viszonyok még mindig illő helyet kapnak.

Gyakran elcsodálkoztam azon az állításon, hogy Descartes az állatokat gépekhez hasonlította, mert nincs lelkük, ugyanakkor az ember halhatatlan lelke érez és ésszerű gondolkodásra képes.

Descartes igen intelligens ember volt és hihetetlennek tűnik, hogy annyira figyelmetlen lett volna, hogy azt higgye, fájdalmat csak az ember érezhet tudatosan, a lóval vagy macskával szembeni kegyetlenkedésnek pedig nincs következménye, mert nem fogják fel jobban a fájdalmat, mint egy élettelen tárgy, például egy asztal.
Így vélte vagy sem, a rettenetes gondolat abban az időben sokak számára hihető volt, és azóta is igen elterjedt.

Ez jól mutatja, hogy a zárt városi társadalom hagyományos bölcsessége milyen mértékben szigetelődött el a természettől.
Reméljük, hogy az elidegenedés már végéhez közeledik és a televízióban bemutatott sok kitűnő természetfilm segíthet felszámolásában.
Jelenleg a kommunikációs robbanás közepén tartunk, a televízió hamarosan mindenki számára ablakot nyit a világra.

Már most is hatalmas mértékben növelte meg és terjesztette ki az információáramlás mértékét, sebességét és változatosságát.
Végre kimozdulhatunk egy olyan megrekedt társadalmi állapotból, melynek léte a középkorban gyökeredzik.

Eddig többnyire csak azzal foglalkoztunk, hogy mi mehet rosszul a jövőben, nem pedig azzal, hogy mi mehet jól, noha van derűlátó nézőpont is.
A legtöbb újságban találhatók olyan életbiztosítási hirdetések, melyek a fiatalokat és az éppen- középkorúakat egész komoly pénzek ígéretével csalogatják.
A szóbanforgó összegeket az illetők hatvanas éveikben kapnák meg, mindössze szerény, most fizetendő havi díj ellenében.

A legtöbb ember jövőbe vetett hitének bizonyítéka, hogy a biztosítótársaságoknak még mindig jól megy.

Hetman Kahn, a nagy látnok 600 milliós jövő századi Amerikát lát maga előtt, ahol a lakosság többsége Westchester megye 2000 fő per négyzetmérföldes (800 főper négyzetkilométer) népsűrűségében él majd.
Úgy véli - és meggyőzően érvel is emellett -, hogy a mainál sokkal fejlettebb világban ekkora lakosság eltartására a létfeltételek végtelenje áll majd rendelkezésre.

Majdnem minden szakember, aki a világ erőforrásairól adatokat gyűjt és azokat nagyteljesítményű elemző eszközök segítségével tanulmányozza, úgy gondolja, hogy az emberi népesség és a technológia terjeszkedésének irányzata legalább további harminc évig folytatódni fog.

A legtöbb kormány, valamint sok nagy multinacionális cég vagy megvásárolja ezeknek a jövendőmondóknak a szolgálatait, vagy létrehozza saját, hasonló szervezetét.

Ezek a nagytehetségű csoportok a jelenleg fellelhető legnagyobb teljesítményű számítógépekkel felszerelve összegyűjtik és megrostálják a világból származó információkat, majd a kapott adatok alapján elméleteket vagy - ahogy manapság inkább nevezik őket - modelleket állítanak fel.
Ezeket azután folyamatosan finomítják mindaddig, amíg a jövő nem látható legalább olyan tisztasággal, mint a legelső tévékészülékek képe.

A futurológia fenti új fejleményével párhuzamosan egyre több és több tudós ilyen modellekre való hivatkozással végzi kutatásait.
Kísérleti méréseket végeznek, majd aztán egybevetik valamelyik elmélet előrejelzéseivel. Ha ellentmondás van, akkor hiba után kutatva átvizsgálják, esetleg elvetik a modellt és másikat próbálnak ki, jobb egyezést keresve.

Ha a kísérleti tényeket gyűjtő tudós vagy annak közeli munkatársa építi a modellt is, a dolog valóban nagyon jól működik.
A sebesség, amivel a számítógép el tudja végezni a végtelen számítások egyébként agyat gyötrő munkáját, hatékonnyá teszi a fenti összeállítást, így hamarosan kiválasztják az elmélet előmozdítására leginkább megfelelő feltevést.
Sajnos, a legtöbb tudós városban éli le életét, így egyáltalán nincs kapcsolata a természetes világgal, vagy csak igen kevés.
A Földről alkotott modelljeik egyetemeken és kutatóintézetekben készülnek, ahol rendelkezésre áll az összes szükséges eszköz és a tehetség, de ami általában hiányzik, az létfontosságú lenne, nevezetesen a való világra vonatkozó, első kézből származó információ.

Ilyen körülmények között természetes a kísértés, hogy a tudományos könyvekben és folyóiratokban található információkat helytállónak tételezzük fel, ha pedig néhányuk nem illeszkedik a modellhez, akkor bizonyára a tények a hibásak.
Innen kezdve túlságosan is egyszerű azt a végzetes lépést megtenni, hogy csak a modellhez illeszkedő adatokat válogassuk ki és ezt követően hamarosan olyan képet alkossunk, ami nem a való világot - vagyis Gaiát - ábrázolja, hanem Galateának, Pygmalion szépséges szobrának rögeszmés álomképe.

Személyes tapasztalatból beszélek, amikor azt állítom, hogy mi, akik hajón kelünk útra vagy távoli helyekre utazunk azért, hogy a légkörrel, az óceánnal vagy azok bioszférával való kölcsönhatásával kapcsolatban méréseket végezzünk, kevesen vagyunk azokhoz képest, akik a városokban összpontosult egyetemeken vagy intézetekben való munkát választották.

Ritka a felfedezők és a modellalkotók közötti közvetlen kapcsolat, az adatokat pedig a letisztult tudomány szűkre szabott szókészlete továbbítja, ami az adatok mellett nem hagy helyet az aprólékos, minőségi leírásoknak.
Aligha meglepő tehát, hogy a modellek túlságosan is gyakran galateaiak.

Ha megfelelő módon akarunk Gaia részeként élni akkor ezt az egyoldalúságot hamar ki kell egyenlíteni.

A világról szóló sokoldalú, pontos információk áramlása létfontosságú.
A tegnapi helytelen adatok alapján modellt alkotni éppoly abszurd dolog, mint az időjáráselőrejelzéshez óriási számítógépeket, ugyanakkor múlthavi bemenőadatokat használni.

Adrian Tuck, a Brit Meteorológiai Hivatal munkatársa gyakran emlékeztet arra, mennyire felemelő számára, hogy az időjáráselőrejelzés minden jövőt elemző tudomány legtapasztaltabbja és legkifinomultabbja.

A jelenkori időjárásjelzés az egyáltalán fellelhető legátfogóbb és legmegbízhatóbb adatgyűjtő hálózatot, a világ legnagyobb teljesítményű számítógépeit, valamint társadalmunk néhány legtehetségesebb és legrátermettebb tagját foglalkoztatja.
Mindazonáltal vajon mekkora biztonsággal tudjuk az időjárást akár egy hónapra is előre megjósolni, a következő évszázadról nem is beszélve?

Mint ahogy az az ember, akinek nem működnek az érzékszervei, hallucinációkat él át, éppúgy lehetséges, hogy a városban élő modellalkotók hajlamosabbak inkább rémálmokat lefesteni, mintsem a valóságot.

Akinek már volt módja a számítógépes modellezésbe mélyen belemerülni, az nem tagadja, hogy fennáll a kísértés bármi olyan bemenő adat felhasználására, ami lehetővé teszi, hogy tovább játsszuk a pasziánsznak ezt a végletes formáját.

A dolgok jelenlegi állása mellett cselekedeteink lehetséges következményeit olymértékben figyelmen kívül hagyjuk, hogy ez a tény majdnem lehetetlenné teszi a jövőre vonatkozó használható előrejelzéseket.

A világ politikai megosztottsága és a társadalom szűklátókörű, törzsi egységekre való széttöredezése egyre jobban nehezíti a felfedező tevékenységet és a tudományos bizonyítékok gyűjtését.

A múlt század egyik nagy felfedezőútját - például a Beagle-ét vagy a Challengerét sem lehetne ma akadályok nélkül megvalósítani.
Okkal vagy ok nélkül, a fejlődő nemzetek a kutatóhajókat gyakran a neokolonialista kizsákmányolás ügynökeinek tekintik, akik kontinentális talapzataik felett ásványlelőhelyeket keresnek.

1976-ban az argentinok rosszallása annyira megnőtt, hogy tüzet nyitottak a Shackletonra, mikor az a Falkland-szigetek közelében hajózott, tudományos vizsgálatokat folytatva.
Hasonlóan nehéz manapság egy független megfigyelő számára, hogy - csekély számú kivételtől eltekintve - a légkör vizsgálatára szolgáló berendezéseket juttasson a trópusi országokba.

Úgy tűnik, hogy a tudományos kutatás nemzetivé vált: vagy az adott ország állampolgára végezheti, vagy senki.

Akár van, akár nincs valóságos vagy történelmi oka a kizsákmányolástól való efféle félelmeknek, a dolog kétségtelenül elterjedt a világ trópusokon fekvő felén, ennek következtében pedig a bolygóra kiterjedő kutatás egyre nehezebbé válik.

Noha kétségbe vonhatjuk, hogy a szellemi műhelyek lakói megfelelő modellt alkotnak a jövendő világról, egyvalami biztosnak látszik a közeljövőt illetően:
önként nem mondhatunk le a technológiáról.
Olymértékben elszakíthatatlan részei vagyunk a technoszférának, hogy annak feladása éppoly kevéssé reális, mint kiugrani egy hajóból az Atlanti-óceán közepén, hogy a hátralévő utat fennkölt magányban, úszva tegyük meg.
Számos csoport létezett, melyek megpróbáltak kiszökni a modern társadalomból és visszatérni a természethez. Majd mindegyikük kudarcot vallott, és ha megvizsgáljuk a ritka részsikereket, ezeknél mindig ott volt a technoszféra erős támogatása.
Ennek gaiai analógiája - mint a 6. fejezetben láttuk - az, hogy a hőforrások vagy a sós tavak szélsőséges környezetét meghódító mikroorganizmusok - és esetleg összetettebb szervezetek - csak azért maradhattak fenn, mert Gaia többi része - mi, valamennyien - fenntartottuk a létfontosságú oxigén- és tápanyagellátást.
Ahogyan az egyéni szélsőségek megtűrése a gazdag és sikeres civilizáció védjegye, úgy igaz ez a biológiai szélsőségekre is.
Ilyesmi csak virágzó bolygón jöhet létre. (Mellékesen ez újabb érv amellett, hogy a Mars szigorú feltételeihez alkalmazkodott szórványos élet utáni kutatás valószínűleg hiábavaló.)

Ígéretesebb megoldást jelent a magunk teremtette problémákra az, amit az elegendő technológiát pártoló mozgalom javasol.
Ők becsülettel elismerik a technológiától való függésünket és megkísérlik azon részeit kiválasztani, melyek viszonylag szerényen és mérsékelten veszik igénybe a bolygó erőforrásait.

Úgy tűnik, hogy a fogyó erőforrások okozta válság megoldására irányuló kísérleteink során következetesen alábecsüljük a sajtó és a hírközlő eszközök lehetőségeit.
Nemcsak azt nem vesszük figyelembe, hogy képesek más erős intézményekre és csoportokra nyomást gyakorolva befolyásolni az eseményeket - ahogyan a régebben sokat használt közhely, a "sajtó hatalma" kifejezi - hanem azt sem, hogy technikai eszközeik révén módjuk van az egész világnak hírt adni arról, ami éppen történik.

Amint láttuk, a környezetről való információ gyors elterjedése hozzásegít a rosszirányú változásokra adott válaszok időállandójának csökkentéséhez.

Nemrég még úgy tűnt, hogy az emberiség a bolygó rákos daganata. Szemmel láthatóan elvágtuk a fertőző betegségek és az éhezés létszámunkat szabályozó visszacsatolásait, korlátlanul szaporodtunk, ugyanakkor ipari szennyezésünk és a vegyi úton előállított bioszféraellenes szerek - mint például a DDT - megmérgezték azt a néhány megmaradt élőlényt, melyeket nem fosztottunk meg lakóhelyétől.

A veszély egyes helyeken még mindig fennáll. Mindazonáltal a népesség többé nem növekszik mindenütt, az ipar sokkal jobban tudatában van a környezetre gyakorolt hatásának, mindenekfölött pedig a közvélemény növekvő mértékben van tisztában helyzetünkkel.

Kimondhatjuk, hogy a gondjainkról szóló információk elterjedése elvezet majd azok kézbentartását vagy akár megoldását jelentő eljárások kifejlesztéséhez is.
Nagyon is jó, hogy nincs többé szükség a népesség durva szabályozására járványok és éhínség útján.
Sok országban a családok teljesen önkéntes alapon korlátozzák létszámukat a jobb életszínvonal elérése érdekében, ami aligha lenne lehetséges a gyermekáldás maximumánál.
Természetesen nem feledkezhetünk meg arról, hogy ez valószínűleg átmeneti szakasz és - amint C.G. Darwin figyelmeztet bennünket - a természetes kiválasztódás biztosítani fogja, hogy az önkéntes népességkorlátozás során a Homo progenitus fog győzni, ha pedig így lesz, akkor létszámunk megint növekedni fog, ráadásul még gyorsabban.

Az információtechnikai forradalom az eljövendő világot valószínűleg oly módon fogja megváltoztatni, amit most még egyikünk sem láthat előre.
1970-ben Tribus és McIrvine a Scientific American egyik figyelemreméltó cikkében a lehető legátfogóbb módon fejtették ki a tudás - hatalom témát.
Kimutatták többek között, hogy a Nap jótékony sugárzása a szokásos ötszőr tíz a tizediken milliwatt per négyzetméter teljesítmény helyett úgy is felfogható, mint másodpercenként 103 információszavas ajándék a Föld számára. Láttuk, hogy ami az ilyen mennyiségű energia kihasználását illeti, közel vagyunk lehetőségeink határához.
Ugyanakkor viszont korlátlan módunk nyílik arra, hogy munkába fogjuk ezt az erőforrást fejlődő eszközeink segítségével.
Növekvő örömmel fogunk majd a gazdag információs világ, a szellemtér első felfedezéséhez.
Vajon ez ismét csak újabb környezetromboláshoz vezet majd?

Megkezdődött már a szellemtér szennyezése azzal, hogy a nyelv egykori állapotához képest homályossá vált, entrópiája pedig megnőtt?

Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.
Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak.
Megvan az ideje az ültetésnek,
és megvan az ideje az ültetvény kitépésének.

Azt is láttam a nap alatt,
hogy nem a gyorsak győznek a futásban,
nem a hősök a harcban,
nem a bölcseknek jut a kenyér,
nem az értelmeseknek a gazdagság
és nem a tudósnak a jóindulat,
mert mindezek az időtől és a körülményektől függenek.

"A szép igaz, s az Igaz: szép!" - sohse áhítsatok mást,
nincs főbb bölcsesség!

Nincs recept vagy szabályzat arra, hogyan éljünk Gaia részeként.

Viszont minden egyes cselekedetünk következményekkel jár.


Következő fejezet | Előző fejezet | Vissza a tartalomjegyzékhez