J. E. Lovelock:

GAIA


Szkennelte, javította és tördelte: a Webtigris..


1. FEJEZET


Bevezetés


Mialatt írok, két Viking űrszonda kering testvérbolygónk, a Mars körül, leszállási utasítást várva a Földről.

Az a feladatuk, hogy élet, vagy annak korábbi nyomai után kutassanak.

Ez a könyv szintén az élet kereséséről szól, a Gaia utáni kutatómunka pedig kísérlet arra, hogy megleljük a Föld legnagyobb élőlényét.

Lehet, hogy utunk során nem találunk mást az átlátszó levegőtakaró alatt, mint a Föld felszínén virágzó életformáknak azt a majdnem végtelen változatosságát, ami a bioszférát alkotja.

Ha viszont Gaia valóban létezik, akkor mi és minden más élőlény egy hatalmas lény részei és társai vagyunk, és ez az élőlény a maga teljességében képes bolygónkat az élet számára megfelelő és kellemes lakóhelyként fenntartani.

A Gaia utáni kutatás több, mint tizenöt évvel ezelőtt kezdődött, amikor a NASA (az USA Nemzeti Légügyi és Űrkutatási Hivatala) elsőként készített tervet annak felderítésére, hogy van-e élet a Marson.

Ezért jogos és helyénvaló, hogy a könyv elején tisztelettel adózzunk a két gépesített norvég hajós fantasztikus marsi utazásának.

A hatvanas évek elején tudományos tanácsadóként gyakran felkerestem a Kaliforniai Technológiai Intézet Sugárhajtómű Laboratóriumának egyik kutatócsoportját.

A csapatot később Norman Horowitz, a legtehetségesebb űrbiológus vezette, akinek fő célja az volt, hogy módszereket és eszközöket eszeljen ki az élet felderítésére a Marson és más bolygókon.

Jóllehet saját megbízatásom mindössze annyi volt, hogy tanácsot adjak néhány viszonylag egyszerű műszertervezési kérdésben, de mint olyasvalaki, akinek gyermekkorát Jules Verne és Olaf Stapledon írásai ragyogták be, örömömre szolgált, hogy közvetlen lehetőségem nyílt a marskutatás terveinek megvitatására.

Abban az időben a kísérletek tervei többnyire arra a feltevésre épültek, hogy a marsi élet bizonyítékai nagyjából megegyeznek a földiekkel.

Így az egyik javasolt kísérletsorozat, egy voltaképpeni automatikus mikrobiológiai laboratórium felküldése, melynek feladata marsbéli talajminták gyűjtése és elemzése lett volna annak megállapítására, hogy alkalmasak-e azok baktériumok, gombák vagy más mikroorganizmusok életben tartására.
Továbbá talajkísérleteket terveztünk olyan vegyi anyagok kimutatására, melyek jelenléte életműködésre utalna, ideértve a fehérjéket és aminosavakat, különösen pedig azokat az optikailag aktív anyagokat, amelyek rendelkeznek a szerves anyagok azon képességével, hogy a polarizált fényt az óramutató járásával ellentétes irányba térítik el.

Körülbelül egy év múlva - talán, mert nem voltam a dolgok közvetlen részese - kitörő lelkesedésem, amely ezzel a lenyűgöző problémával való kapcsolatomból eredt, lassan elült és hamarosan azon kaptam magam, hogy olyan, meglehetősen földhözragadt kérdéseken töröm a fejem, mint például: hogyan bizonyosodhatunk meg arról, hogy az élet marsbéli formája - amennyiben létezik - felfedi magát a földi életformán alapuló kísérletek során?

Nem is beszélve az olyan, nehezebb kérdésekről, mint például mi az élet, és hogyan ismerjük fel?

Néhány, még mindig derülátó munkatársam a Sugárhajtómű Laboratóriumból növekvő kételyeimet cinikus kiábrándultságként értelmezte és ennek megfelelően feltette a kérdést:
rendben van, te mit tennél a helyünkben?

Akkoriban én bizonytalanul mindössze annyit válaszolhattam, hogy valamiféle entrópiacsökkenést keresnék, mivel ez általános jellegzetessége valamennyi életformának.

Érthető módon ezt a választ a legjobb esetben is a gyakorlatban használhatatlannak tekintették, a legroszszabban pedig merő ködösítésnek, mivel kevés fizikai fogalom okozott annyi zavart és félreértést, mint az entrópia.

Az entrópia majdnem rokonértelmű a rendezetlenséggel, mégis, mint az adott rendszer hőenergiájának felszabadulási sebességét jelző érték, pontosan kifejezhető matematikailag.

Diáknemzedékek életét keserítette meg, és sokak fejében közvetlenül a bomlással és a hanyatlással azonos, mivel a termodinamika Második Főtételének kifejtése (ami szerint minden energia végül egyenletesen eloszló hőenergiává alakul és többé nem használható fel munkavégzésre) magában foglalja a Világegyetem előre meghatározott, elkerülhetetlen sorvadását és pusztulását.

Noha próbálkozásomat elutasították, az az elképzelés, hogy az élet jeleként entrópiacsökkenést vagy ilyen irányú változást keressünk, gyökeret vert bennem.

Addig érlelődött, amíg néhány munkatársam, Dian Hitchcock, Sidney Epton, Peter Simmonds, különösen pedig Lynn Margulis segítségével kialakult e könyv tárgyát képező elmélet.

A Sugárhajtómű Laboratóriumban tett látogatásom után, hazatérve Wiltshire csendes vidékére, rengeteg időm volt gondolkozni és olvasni az élet jellegéről és arról, hogyan ismerhetjük fel bárhol, bármilyen köntösben. Azt vártam, hogy a tudományos irodalomban valahol rábukkanok az életnek, mint fizikai folyamatnak olyan átfogó meghatározására, amire életfelismerő kísérletek alapozhatók.

Meglepve tapasztaltam, milyen keveset írtak magának az életnek a természetéről.

Az ökológia iránti jelenlegi érdeklődés és a rendszerelemzés biológiai alkalmazása éppencsak érlelődött.
Az élettudományokat akkoriban még poros tantermi levegő lengte körül. Mázsaszám halmoztak fel adatokat az élő fajok valamennyi elképzelhető jellegzetességéről, legkülső részeiktől a legbelsőkig.

Az egész hatalmas információtömegben azonban a dolgok velejét, magát az életet majdnem teljesen figyelmen kívül hagyták. A szakirodalom még a legjobb esetben is szakértői jelentések gyűjteményének tűnt.

Mintha egy más bolygóról való tudóscsapat hazavinne egy tévékészüléket és beszámolna róla.
A vegyész leírja, hogy fából, üvegből és fémből van.
A fizikus jelenti, hogy hőt és fényt sugároz.
A gépészmérnök szerint a tartókerekek túl kicsik és rossz helyen vannak ahhoz, hogy a készülék sima felületen jól guruljon.

Senki sem beszél azonban arról, hogy mire jó az egész.

A szinte esküdt hallgatás talán abból ered, hogy a tudomány különböző részterületekre oszlik, és minden szakember azt hihette, hogy mások már elvégezték a munkát.

Néhány biológus tán azt gondolta, hogy a fizika vagy a kibernetika valamelyik matematikai tétele már megfelelően leírta az élet folyamatát, néhány fizikus pedig azt feltételezhette, hogy a molekuláris biológiáról szóló elvont tanulmányok- melyek elolvasására valamikor majd időt szakít - tényszerűen meghatározzák.

A témát illető szűklátókörűségünk legvalószínűbb oka azonban az, hogy öröklött ösztönkészletünk (előre programozott memóriánk, ahogy a számitástechnikában mondanák) már rendelkezik egy igen gyors és hatékony életfelismerő programmal.

Az élőlények felismerése - legyen szó állatokról vagy növényekről - azonnali és automatikus.
Állatvilágbeli társaink - a tapasztalatok szerint szintén rendelkeznek ezzel a képességgel.

Semmi kétség, ez az erős, hatékony, de öntudatlan folyamat eredetileg a túlélést elősegítő tényezőként alakult ki.
Bármi, ami él, lehet ehető, halálthozó, ellenséges vagy barátságos, esetleg egy lehetséges társ.
Valamennyi kérdés elsőrendű fontosságú boldogulásunk és további fennmaradásunk szempontjából. Úgy tűnik azonban, hogy az automatikus felismerő rendszerünk megbénította azt a képességünket, amivel az életet tudatosan meghatározhatnánk.
Hiszen miért is kellene meghatározni azt, ami beépített programunknak köszönhetően valamennyi megjelenési formájában nyilvánvaló és félreérthetetlen?

Talán éppen azért, mert a felismerés folyamata ugyanúgy - automatikusan és öntudatlanul - működik, mint a repülőgép robotpilótája.

Még az új kibernetikatudomány sem fogott neki a feladatnak, noha mindenféle rendszer működési módjával foglalkozik, az egyszerű szelepes víztartálytól egészen addig a bonyolult látásszabályozó folyamatig, ami az Ön szeme számára lehetővé teszi, hogy átfussa ezt az oldalt.

A mesterséges értelem kibernetikájáról már valóban sokat beszéltek és írtak, de a valódi élet leírása kibernetikai fogalmakkal nem történt meg és ritkán kerül szóba.

E században néhány fizikus megkísérelte az élet meghatározását.

Bernal, Schroedinger és Wigner Jenő egyaránt az alábbi általános következtetésre jutott:

az élet a jelenségek olyan csoportjába tartozik, ahol nyílt vagy folyamatos rendszerek képesek belső energiájukat azon az áron csökkenteni, hogy környezetükből különböző anyagokat illetve szabad energiát vesznek fel, majd ezeket alacsonyabb értékű formában oda visszajuttatják.

Ez a meghatározás nem csupán nehezen érthető, de messze túl általános is ahhoz, hogy a gyakorlatban az élet felismerésére alkalmazhassuk.
Durván úgy közelíthetjük meg, hogy az élet az egyik olyan folyamat, amit mindenütt meglelünk, ahol bőséges energiaáramlás van.

Az életet az jellemzi, hogy hajlamos az energiafelvétel során átalakulni, de hogy így tehessen, ahhoz mindig alacsonyrendű termékeket kell a környezet felé kiválasztania.

Láthatjuk, hogy ez a meghatározás egyformán jól alkalmazható a forgószélre, a lángokra vagy akár a hűtőszekrényre és sok más emberalkotta szerkezetre is.

A tűz égése során jellegzetes alakot vesz fel, fennmaradásához pedig megfelelő üzemanyagra és levegőutánpótlásra van szükség.
Azzal pedig nagyon is tisztában vagyunk, hogy a szabadtéri tűz kellemes melegéért és táncoló lángjáért elvesztegetett hővel és szennyező gázokkal kell fizetnünk.

Az entrópia a lángok formálódása közben helyileg csökken, de a tüzelő égése során a teljes entrópiaösszeg nő.

Még ha túlságosan általános és bizonytalan is az életnek ez a besorolása, legalább a helyes irányba mutat.

Megemlíti például, hogy létezik egy határ vagy átmenet az "üzemi terület" - ahol az energia vagy a nyersanyagok áramát munkára fogják, az entrópia pedig ennek következtében csökken - valamint a környezet között, ami felveszi a keletkezett hulladékot.

A meghatározás tartalmazza azt is, hogy az életjellegű folyamatok megindulásához és fennmaradásához az energiaáramnak bizonyos minimális érték fölé kell jutnia.

Reynolds, 19.századi fizikus megfigyelte, hogy a gázokban és a folyadékokban csak akkor jönnek létre örvények, ha az áramlási sebesség elér egy, a helyi viszonyoktól függő kritikus sebességet. A mértékegység nélküli Reynolds szám a folyadék és az áramlást határoló felület tulajdonságainak ismeretében egyszerűen kiszámítható.

Hasonlóképpen, az élet létrejöttéhez nem- csak kellő mennyiségű, hanem minőségű - potenciálú- energiaáramra van szükség.

Ha például a Nap felszíni hőmérséklete 5000 Celsius fok helyett 500 Celsius fok lenne, a Föld pedig ennek megfelelően közelebb helyezkedne el, tehát ugyanennyi meleget kapnánk, akkor az éghajlatban nem sok különbség lenne, de az élet sosem jött volna létre.

Az életnek olyan energiára van szüksége, amely elég erős a kémiai kötések szétbontásához.
A meleg ehhez önmagában nem elég.

Előrelépést jelenthetne, ha képesek volnánk egy adott bolygó energiaviszonyaihoz a Reynolds számhoz hasonló, mértékegység nélküli számot rendelni. Ekkor azok a bolygók, melyek - ideértve a Földet - a szabadenergia áramát a kritikus értéket meghaladó mértékben élvezik, vélhetően életet hordoznak, míg a rangsor alján elhelyezkedők - pl. a hideg külső bolygók - valószínűleg nem.

Az entrópiacsökkenésen alapuló egyetemes életfelismerő eljárás terve ebben az időben nem sok jóval kecsegtetett.

Azonban - feltételezve, hogy az élet bármelyik bolygón olyan áramlásra képes közeghez (óceánhoz, légkörhöz vagy, mindkettőhöz) kötődik, ami képes a nyersanyagok és a hulladék szállítására - eszembe jutott, hogy az élő rendszeren belüli helyi entrópiacsökkenéssel kapcsolatos tevékenységek némelyike talán kihat a szállítószalagul szolgáló térségekre is, megváltoztatva azok összetételét.

Ily módon egy életet hordozó bolygó légköre felismerhetően különbözik egy halott bolygóétól.

A Marsnak nincs óceánja. Ha felszínén létrejött az élet, akkor használatba kellett vennie a légkört, különben megreked.

A Mars ennélfogva megfelelő helyszínnek látszott a légkör vegyelemzésén alapuló életfelismerő eljárás számára.

A legtöbb életfelismerő módszer csak adott célterületen belül hatékony.

A kis kiterjedésű térségekben folytatott kutatás még a Földön sem kecsegtetne túl sok sikerrel, ha a leszállás például az Antarktisz jégtakaróján, a Szaharában vagy egy kiszáradt sóstó közepén történne.

Mialatt ezen gondolkoztam, Dian Hitchcock meglátogatta a Sugárhajtómű Laboratóriumot. Feladata az volt, hogy összehasonlítsa és kiértékelje a marsi élet felderítésével kapcsolatban felvetett rengeteg javaslat gondolatmenetét és információtartalmát.

A légkörelemzés útján való életfelderítés elmélete megtetszett neki és együtt fogtunk az ötlet továbbfejlesztéséhez.

Bolygónkat modellként használva megvizsgáltuk, hogy milyen mértékben képesek a földi légkör összetételére vonatkozó egyszerű ismeretek - összekapcsolva olyan könnyen hozzáférhető adatokkal, mint a napsugárzás mértéke, vagy a szárazföldek és tengerek együttes megléte - az élet bizonyítékául szolgálni.

Eredményeink meggyőztek minket arról, hogy a teljesen valószínűtlen földi légkör egyetlen lehetséges magyarázata az a nap mint nap ismétlődő felszínről eredő hatás, amit maga az élet idéz elő.

Az entrópia jelentős csökkenése (vagy ahogyan a vegyész mondaná, a légköri gázok közötti egyensúlyhiány tartós fennmaradása) önmagában is az élettevékenység egyértelmű bizonyítéka.

Vegyük például a metán és az oxigén együttes jelenlétét légkörünkben.

Napfény hatására a két gáz szén-dioxidot és vízgőzt képezve egyesül. A reakció sebessége akkora, hogy a légkörben jelenlévő metánmennyiség folyamatos fenntartásához évente legalább egymilliárd tonna metángázt kellene a levegőbe juttatni. Ráadásul szükség van valamilyen eszközre a metánoxidáció során felhasznált oxigén visszanyerésére, ez pedig legalább kétszer annyi oxigén előállítását követeli meg.

Az a mennyiség, amire a Föld különleges légköri keverékének fenntartásához a két gázból szükség van, legalább száz nagyságrenddel nagyobb, mint ami élettelen alapon valószínű lenne.

Ez az egyetlen, viszonylag egyszerű kísérlet meggyőző bizonyítékot szolgáltat a földi élet mellett, ami infravörös csillagászati távcsővel a Mars távolságából is megszerezhető.

Ugyanez áll a többi légköri gázra is, különösen pedig a reaktív gázok együttesére, melyek közösen alkotják a légkört.

A nitrogén-monoxid és az ammónia jelenléte éppoly váratlan, mint a metáné az oxidáló légkörben.
Még a gázalakban lévő nitrogén is kilóg a sorból, mert a Föld óriási semleges óceánjai mellett azt várnánk, hogy oldott nitrátion stabil formájában megtalálható a tengerekben.

Felfedezéseink és következtetéseink persze igencsak ellentmondtak a hatvanas évek hagyományos geokémiai gondolkodásának.

Néhányukat - Rubeyt, Hutchinsont, Batest és Nicolet-t - kivéve a legtöbb geokémikus a légkört a bolygókigőzölgések végtermékének tekintette és úgy tartotta, hogy jelenlegi formáját a későbbi élettelen folyamatok során nyerte el.

Az oxigénről például úgy gondolták, hogy kizárólag a vízgőz bomlásából és a hidrogén oxigéntöbbletet eredményező világűrbe távozásából ered.

Az élet csupán kölcsönveszi a gázokat a légkörből, majd változatlan formában visszajuttatja azokat.

A mi felfogásunk ezzel szemben olyan légkört tételezett fel, ami magának a bioszférának a dinamikus kiterjesztése.

Nem könnyen leltünk olyan folyóiratra, mely kész lett volna ilyen újszerű elmélet megjelentetésére, de néhány visszautasítás után Carl Sagan személyében találtunk egy szerkesztőt, aki hajlandó volt azt folyóiratában, az Icarusban leközölni.

Mindazonáltal - akárcsak életfelismerési eljárásként is - a légkörelemzés túlságosan is sikeres volt.

Már akkor is eleget tudtunk a Mars légköréről ahhoz, hogy úgy véljük, jórészt szén-dioxidból áll és semmi jelét nem mutatja a földi légkör izgalmas jellegzetességeinek. Az emögött lévő tartalom, vagyis hogy a Mars valószínűleg élettelen, rossz hírt jelentett az űrkutatáson belüli támogatóinknak.

Ami még kedvezőtlenebbé tette a helyzetet: 1965 szeptemberében az Egyesült Államok Kongresszusa az első marskutatási program - akkor Voyagernek hívták - törléséről határozott.

A következő év során nem sok babér termett azoknak az ötleteknek, amelyek az élet idegen bolygókon való felkutatásával foglalkoztak.

Az űrkutatás mindig készséges fejőstehénként szolgált azok számára, akiknek valamilyen jó ügy érdekében pénzre volt szükségük, mégis jóval kevesebbe került, mint sok kátyúba jutott, földhözragadt technológiai csőd.

Sajnos, az űrkutatás védelmezőit szemmel láthatóan mindig is lenyűgözték a műszaki apróságok, és messze eltúlozták a teflonsütő vagy a tökéletes golyóscsapágy jelentőségét.
Számomra az űrkutatás eredményeként ölünkbe hulló morzsák nem jelentenek új technológiát.

A dolog igazi jelentősége abban áll, hogy az emberiség történetében először kaptunk lehetőséget arra, hogy az űrből vessünk pillantást Földünkre.

Az, hogy azúrkék bolygónkat teljes szépségében kívülről vehettük szemügyre, egész sor új kérdést és választ eredményezett.

Hasonlóképpen a marsi életről való elmélkedés is új álláspontot alakított ki bennünk a földi élettel kapcsolatban és új elképzelésekhez vezetett - de legalábbis felújított egy nagyon régit a Föld és bioszférája közötti viszonyt illetően.

Óriási szerencsére - legalábbis, ami engem illet - az űrkutatás mélypontja egybeesett a Shell Research Ltd-hez (Shell Kutatóintézet) való meghívásommal.

Azt a feladatot kaptam, hogy tekintsem át a szerves tüzelőanyagok növekvő mértékű elégetéséből származó légszennyezés bolygóméretű következményeit.

Ez 1988-ban történt, három évvel azelőtt, hogy megalakult a Föld Barátai mozgalom és a hasonló csoportok eljuttatták a köztudatba a szennyezés kérdését.

A művészekhez hasonlóan a független tudósoknak is szükségük van pénzügyi támogatókra, de ez ritkán jelenti kisajátításukat. A gondolat szabadsága elsődleges. Ezt aligha kellene hangoztatni, de manapság sok, egyébként értelmes egyénnel is elhitették, hogy egy multinacionális cég által támogatott mindenfajta kutatómunka eredendően gyanús.
Mások éppily meggyőződéssel vallják, hogy egy kommunista ország intézményéből származó hasonló munka ki volt téve a marxista elmélet kényszerének, így értéke csökken.

A társadalom, amelyben élek és dolgozom, különösképpen pedig a számos nyugati tudományos szakemberrel való szoros kapcsolatom elkerülhetetlenül befolyást gyakorolt a könyvben kifejtett elgondolásokra és véleményekre.
Amennyire tudom, ez az enyhe nyomás volt az összes, ami ért.

Az az ötlet, hogy a légkör a bioszféra lehetséges kiterjesztése, természetesen abból az összefüggésből ered, ami a bolygóméretű levegőszennyezés kérdéseivel kapcsolatos tevékenységem és a légkörelemzés útján való életfelismeréssel foglalkozó megelőző munkásságom között fennáll.

Számomra úgy tűnt, hogy bármiféle kísérlet a légszennyezés következményeinek megértésére hiányos és valószínűleg hiábavaló, ha figyelmen kívül hagyjuk a bioszféra alkalmazkodását és válaszait. Mérgek hatása az emberre nagymértékben változhat aszerint, hogy milyen mértékben képes az illető azokat lebontani vagy kiválasztani.

Amennyiben olyan légkört terhelünk a szerves tüzelőanyagok elégetésének termékeivel, melyet a bioszféra szabályoz, az eredmény jelentősen eltérhet attól, mint amit passzív, szervetlen légkör esetén kapnánk.
Alkalmazkodó változások mehetnek végbe, melyek a zavarokat például szén-dioxid felhalmozásával csökkenthetik. A beavatkozások esetleg olyan kiegyenlítő irányú folyamatokat válthatnak ki például az éghajlat területén, ami kedvező lehet a bioszféra egészére nézve, de előnytelen az emberi faj számára.

Az új szellemi környezetben el tudtam a Marsot felejteni és képes voltam a Földre és légkörének természetére összpontosítani.

Ez a jóval egyszerűbb megközelítés eredményezte annak az elméletnek a létrejöttét, ami szerint a Föld teljes élővilága, a bálnáktól a vírusokig, a tölgyfáktól a moszatokig olyan közös élő egységként fogható fel, amely képes a Föld légkörét az általános szükségleteihez igazítani, lehetőségei és hatalma ugyanakkor messze meghaladja az alkotórészekét.

Hosszú az út egy elfogadható életfelismerő eljárástól addig az elméletig, hogy a Föld légkörét a felszíni élet, azaz a bioszféra tartja fenn és szabályozza aktívan.

A könyv nagy része a nézetet alátámasztó újabb bizonyítékokkal foglalkozik.

Az alábbiakban röviden s összefoglalom, mik voltak 1987-ben a fenti elméleti lépés megtételének okai:

A Földön az élet mintegy 3 és fél milliárd évvel ezelőtt jelent meg.

A kövületek sora akkortól mostanáig azt mutatja, hogy a Föld éghajlata ez idő alatt igen kevéssé változott. Ugyanezen időszak során azonban a Nap kisugárzása, a földfelszín tulajdonságai és a légkör összetétele majdnem biztosan nagymértékben megváltozott.

A légkör kémiai összetétele nem felel meg az állandósult állapotú kémiai egyensúly elvárásainak.
Metán, nitrogén-monoxid vagy akár nitrogén jelenléte jelenlegi oxidáló légkörünkben olymértékben szegi meg a kémia szabályait, hogy az eltérés több tíz nagyságrendben mérhető.
Az ilyen mértékű egyensúlyhiány arra utal, hogy a légkör nem csupán eredménye az élővilágnak, hanem - sokkal valószínűbb módon - annak céltudatos alkotása.
Nem él, de a macska bundájához, a madártollhoz vagy a darázsfészekhez hasonlóan az élő rendszer olyan kiterjesztése, aminek feladata a kiválasztott környezet fenntartása.

Ennek megfelelően azt tapasztaljuk, hogy az olyan légköri gázok, mint az oxigén vagy az ammónia mennyisége azon az optimális értéken marad, amitől a legkisebb eltérés is végzetes következményekkel járhat az élet számára.

Úgy tűnik, hogy a Föld éghajlata és kémiája története során végig optimális volt az élet számára.

Az, hogy a dolog véletlenül alakult így éppoly valószínűtlen, mint karcolás nélkül megúszni a vezetést csúcsforgalomban, bekötött szemmel.

Mostanra megszületett az a bolygóméretű - jóllehet feltételezett - lény, melynek tulajdonságaira nem lehetett részeiből következtetni.

Névre volt szüksége.

Szerencsére William Golding író ugyanabban a faluban élt, ahol jómagam.
Habozás nélkül azt ajánlotta, hogy a teremtményt Gaiának hívjuk a Föld görög istennője után, aki Ge néven is ismeretes, mely tőből a geológia és geográfia tudományai származtatták nevüket.
Dacára annak, hogy nem sok figyelmet fordítottam az ókoriakra, a választás helyessége nyilvánvaló volt.
Igazi négybetűs szót kaptunk, megelőzve olyan barbár betűszavak létrejöttét, mint például Egyetemes Biokibernetikus Rendszer, Irányvonal-Homeosztázis.

Emellett úgy éreztem, hogy az ókori görögök idejében a fogalom a mindennapi élet megszokott részét alkotta, mégha ezt nem is mondták így ki.

A tudósok rendszerint városi életmódra ítéltetnek, ugyanakkor úgy találtam, hogy a természet közelségében élő vidéki emberek gyakran csodálkoznak azon, hogy miért kell bárkinek is külön előterjeszteni egy annyira nyilvánvaló dolgot, mint a Gaia-elmélet.

Számukra ez tény és mindig is az volt.

A Gaia-elméletet először 1969-ben, a New Jersey-i Princetonban hoztam nyilvánosságra egy tudományos összejövetelen, amit a földi élet eredetéről tartottunk.

Talán gyengén adtam elő, mindenesetre nem fogott meg senkit, kivéve Lars Gunnar Sillent, az azóta sajnálatosan elhunyt svéd vegyészt és Lynn Margulist a Bostoni Egyetemről, aki a különféle hozzászólásokat sajtó alá rendezte.

Egy éwvel később Bostonban ismét találkoztunk és megkezdtük azt az igen gyümölcsöző együttműködést, ami - hála az élettudományokban való elmélyült tudásának és áttekintőképességének - messze tovább jutott annál, hogy csupán kiegészítéseket fűzzön Gaia szelleméhez és ami mind a mai napig sikeresen folytatódik.

Azóta meghatároztuk Gaiát, mint olyan összetett egységet, amely magában foglalja a Föld bioszféráját, légkörét, óceánjait és talaját, olyan kibernetikai rendszert képezve, mely optimális fizikai és kémiai környezetet keres a bolygó élővilága számára.

Viszonylag állandó feltételek fenntartása aktív szabályozás útján kényelmesen leírható a "homeosztázis" fogalmával.

Gaia megmaradt feltevésnek, de - más hasznos feltételezésekhez hasonlóan - már bebizonyította elméleti értékét, ha nem éppen létét olyan kérdések és válaszok felvetésével, melyek önmagukban is hasznos feladatokat jelentettek.

Ha például a légkör többek között a bioszféra nyersanyagközvetítő eszköze, akkor ésszerű a minden biológiai rendszer számára létfontosságú elemeket, például jódot vagy ként szállító vegyületek jelenlétének feltételezése.

Biztatásként értelmeztük, amikor bizonyítékot találtunk arra, hogy mindkét elem a tengerből - ahol bőségben vannak - a levegőn át jut el a szárazföldre, ahol hiány van belőlük.
A hordozó vegyületek, a metil-jodid és a dimetil-szulfid a tengeri élővilág közvetlen termékei.

Mivel a tudományos kíváncsiság csillapíthatatlan, ezeknek az érdekes vegyületeknek a légköri jelenlétét előbb-utóbb kétségtelenül felfedezték és megvitatták volna a Gaia-elmélet ösztönzése nélkül is. Mi viszont az elmélet eredményeképpen tevőlegesen kerestük őket, jelenlétük pedig egybevágott azzal.

Ha Gaia létezik, akkor kapcsolata az emberrel, mint egy összetett élő rendszer domináns állatfajával, valamint a köztük fennálló hatalmi egyensúly esetleges eltolódása nyilvánvaló jelentőségű.

Ezeket későbbi fejezetekben tárgyalom, de a könyv elsősorban gondolatébresztő és szórakoztató céllal íródott.

A Gaia-elmélet azoknak való, akik szeretnek sétálni vagy egyszerűen csak megállni és elmerengeni a Földről és a rajta lévő életről, elgondolkozni jelenlétünk következményeiről.

Az elmélet ugyanakkor választási lehetőséget kínál azzal a borúlátó nézettel szemben, ami a természetet leigázandó és meghódítandó primitív erőnek tekinti.

Választást nyújt ahhoz az éppily kiábrándító képhez képest is, amely bolygónkat vezető és cél nélkül a Nap körül körbe-körbe járó agyalágyult űrhajóként festi le.


Következő fejezet | Vissza a tartalomjegyzékhez