J. E. Lovelock:

GAIA


Szkennelte, javította és tördelte: A Webtigris.


7. FEJEZET


Gaia és ember: a környezetszennyezés kérdése


Majd mindannyiunknak többször is elmondták a közösség öregjei, hogy a dolgok a régi szép napokban jobban mentek.


Ez a gondolkodásmód - amit idősebbé válva mi is továbbadunk - annyira mélyen rögzült, hogy szinte automatikusan feltételezzük: az ősember teljes összhangban élt Gaia többi részével.
Talán valóban kiűzettünk az Édenkertből és a szertartás minden nemzedék elméjében jelképesen ismétlődik.


Azt a bibliai tanítást, miszerint a Bűnbeesés az engedetlenség vétke miatt vezetett az ártatlanság állapotából a hús és az ördög szomorú világába, jelenlegi kultúránkban nehéz elfogadtatni.
Napjainkban divatosabb a kegyből való kiesésünket az ember kielégíthetetlen kíváncsiságának, valamint annak az ellenállhatatlan hajtóerőnek tulajdonítani, ami kísérletezésre és a dolgok természetes rendjébe való beavatkozásra ösztönöz.
Lényeges, hogy a bibliai történet és kisebb mértékben annak mai értelmezése is azt célozza, hogy bizonyos bűntudatot keltsen és tartson fenn.
Ez nem más, mint az emberi társadalom erős, de tetszés szerint alkalmazható negatív visszacsatolása.


Talán a legelső dolog, ami az ember eszébe jut annak igazolására, hogy pokolra ítéltetett, az bolygónk természetes vizeinek és légkörének az ipari forradalom óta folyó szennyezése.
Ez a XVIII. század végén kezdődött Britanniában, majd növekvő koszfoltként beborította az északi félgömböt. Ma már általánosan elfogadott, hogy az ember - ipari tevékenységével - belepiszkít fészkébe, és ez évről-évre baljóslatúbb fenyegetést jelent a bolygó egész életére.


Lehetséges, hogy a technológiánk által okozott fehéren izzó sebek végül fájdalmasnak és pusztítónak bizonyulnak fajunk számára, de azok a bizonyítékok, melyek szerint az ipari tevékenység akár ma, akár a közeljövőben Gaia egészének létét veszélyeztetné, igazából nagyon gyenge lábon állnak.


Túlságosan könnyen megfeledkezünk arról, hogy a természet - amellett, hogy fogakat és karmokat használ - nem habozik a vegyi fegyverek bevetésével sem, ha a hagyományos eszközök alkalmatlannak bizonyulnak.
Vajon hányan ismerik fel, hogy a lakásokban a legyek és molyok elpusztítására kipermetezett rovarirtó a krizantémok terméke?
A természetes piretrum még ma is az egyik leghatásosabb rovarölő szer.


Az ismert, messze legerősebb anyagok természetes eredetűek. A baktériumok által előállított Botulinus toxin, vagy a tenger vörös dagályát okozó táncoló ostorosmoszatok halálos terméke, esetleg a légyölő galóca polipeptidje egyaránt teljes egészében szerves anyag, noha mérge miatt aligha kaphatna helyet az egészséges ételeket árusító üzletek választékában. A Dichapetalum toxicarium nevű afrikai növény és néhány rokon fajtája megtanulta a fluorvegyészetet.
Az igen aktív fluort természetes anyagokkal - például ecetsawal - egyesítik és leveleiket a kapott sóvegyülettel töltik meg. Ezt a halált okozó anyagot a biokémikusok anyagcsere-csavarkulcsnak hivják. Az elnevezés jól szemlélteti azt a molekuláris szinten végbemenő pusztítást, amit a vegyület szinte bármelyik élőlény kémiai folyamatainak sebességváltó házába bekerülve okoz.
Ha ez ipari termék lenne, akkor úgy hivatkoznánk rá, mint újabb bizonyítékára annak, hogy az ember, romlott és bűnös módon használja fel kémiai technológiáját, megpróbálva a bioszférán belüli helyzetét öv alatti ütéssel javítani.
Azonban természetes anyag, és csak egyike azoknak a természetes úton előállított mérgező anyagoknak, melyek azért jöttek létre, hogy gyártóik lényeges előnyre tegyenek szert.
Itt nem létezik Genfi Egyezmény, ami határt szabna a természet piszkos trükkjeinek. Az Aspergillus penészgombacsalád egyik tagja felfedezte, hogyan állíthat elő egy alfatoxin nevű anyagot, ami mutagén, karcinogén és teratogén, azaz mutációkat, daganatokat és magzati rendellenességeket okoz.
Az anyag arról nevezetes, hogy rengeteg emberi szenvedésért felelős, mert a szóbanforgó agresszív vegyszerrel természetes úton szennyezett földimogyoró fogyasztása gyomorrákot váltott ki.


Lehet-e a környezetszennyezés természetes? Ha szeny- nyezés alatt a felhalmozódott felesleges anyagot értjük, akkor bőséges bizonyíték van arra, hogy Gaia számára éppoly természetes a szennyezés, mint számunkra vagy a legtöbb állat számára a légzés.


Már utaltam arra a bolygónkat valaha is ért legnagyobb környezetszennyezési katasztrófára, ami másfél eonnal ezelőtt történt, amikor szabad oxigén került a légkörbe. Ekkor az egész Föld levegővel és tengerekkel érintkező felszíne a mikroorganizmusok hosszú sora számára vált halálthozóvá. Ennek következtében ezek az anaerob lények (olyan szervezetek, melyek csak oxigén hiányában képesek növekedni) a folyók, tavak és tengerek ágyának iszapjában föld alatti életre kényszerültek.
Sokmillió éwvel később bizonyos mértékig felülvizsgálták az élet csúcsáról való száműzetésüket. Megint itt vannak a felszínen, a legkényelmesebb és legbiztonságosabb környezetben, elkényeztetett és optimális helyzetben, mialatt tápanyagellátásuk folyamatos.
Az apró lények most az állatok beleiben élnek, rovaroktól az elefántig. Munkatársam, Lynn Margulis úgy gondolja, hogy ők Gaia egyik fontosabb oldalát képviselik. Nagyon valószínű, hogy a nagytestű emlősök - magunkat is beleértve - nagyrészt arra szolgálnak, hogy számukra anaerob környezetet biztosítsanak.
Noha az anaerobok széleskörű pusztulásának története végül sze- rencsés véget ért, nem szabad elfelejteni az oxigénszennyezés akkori következményeit.


Bemutatandó az oxigénszennyezés hatását az anaerob életre már beszéltem egy feltételezett tengeri moszatról, ami képes fotoszintézis útján klórt termelni és sikeresen birtokba venni az óceánt.


A természetes eredetű oxigénszennyezési katasztrófa elég lassan zajlott le ahhoz, hogy az akkori ökoszisztémának módja nyíljon az alkalmazkodásra. Addig azonban valószínűleg sok faj esett áldozatul, amíg az új, oxigénnel szemben ellenálló fajokból alkotott bioszféra birtokba vette a földfelszínt.


Az ipari forradalom által okozott viszonylag kis felfordulás jól mutatja, hogyan megy végbe az alkalmazkodás.


Itt van például a pettyes szövőlepke jól ismert esete. A rovar szárnya színét néhány évtized alatt világosszürkére, majd feketére változtatta, hogy a ragadozókkal szemben megőrizhesse álcázását, mialatt Anglia ipari területeinek korommal borított fáin pihen. Most gyorsan ismét szürkévé változik vissza, ahogyan a korom a levegőtisztasági törvény eredményeként eltűnik.
A rózsák viszont még mindig szebben virágzanak Londonban, mint a távolabbi vidéki területeken, mert a szennyező kén-dioxid kiirtotta gombakártevőiket.


Magának a környezetszennyezésnek a fogalma emberközpontú és lehetséges, hogy gaiai összefüggésben nincs is értelme.
Sok úgynevezett szennyezőanyag természetes formában is jelen van. Végtelenül nehéz annak megítélése, hogy milyen szinttől jogos a "környezetszennyezés" megjelölés.
A szén-monoxid például, ami számunkra és a legtöbb nagytestű emlős számára mérgező, a tökéletlen égés eredménye. Azt hihetnénk, hogy a gépkocsik kipufogógázának, valamint a koksz- és szeneskályhák és a cigaretta füstjének ezt a mérgező összetevőjét és szennyezőjét az ember juttatja a különben tiszta levegőbe.
Megvizsgálva a levegőt azonban kiderül, hogy szén-monoxid gáz mindenütt jelen van. Magának a metánnak a mennyiségéből több, mint egymilliárd tonna keletkezik évente a növényi anyagok bomlása során.
Eszerint közvetett úton ugyan, de természetes növényi eredetű termék, ezenkívül megtalálható sok tengeri élőlény úszóhólyagjában is. A szivacsmoszatok például olyan töménységben tartalmazzák ezt a gázt, ami gyorsan kipusztítana bennünket, ha a légkörben is hasonló érték lenne jelen.


Majdnem minden szennyezőanyagnak - legyen az kén-dioxid, higany-dimetil, halokarbon, mutagén, rákkeltő vagy radioaktív anyag - van kisebb vagy nagyobb mértékű természetes háttere. Ezek az anyagok a természetben akár olyan mennyiségekben is létrejöhetnek, ami már kezdettől mérgező vagy halálos.
Urántartalmú kőzetből álló barlangban lakni bármilyen élőlény számára egészségtelen lenne, de az ilyen barlangok elég ritkák ahhoz, hogy ne jelentsenek valódi fenyegetést a fajok túlélésére.
Úgy tűnik, fajként már képesek vagyunk számos bennünket érő, a normális szinten belül jelentkező veszéllyel szembenézni. Ha valamilyen okból ezeknek a veszélyeknek egyike vagy néhánya megnövekszik, az egyén és a faj alkalmazkodása egyaránt végbemegy.
Az ibolyántúli sugárzás megnövekedésére az egyén természetes válasza a bőr lebarnulása. Néhány nemzedék alatt a változás állandósul. A halvány bőrűek és a szeplősek nem viselik jól a napfényt, de a faj csak akkor károsodik, ha faji előítéletek akadályozzák meg, hogy az eljövendő nemzedékek szabadon férhessenek hozzá a pigmentációt hordozó helyi génekhez.
Ha egy faj valamiféle génvegyészeti baleset miatt figyelmetlenül mérgező anyagot termel, magát is elpusztíthatja. De ha a méreg pusztítóbb a versenytársakra nézve, az lehetővé teheti a túlélést, idővel pedig a saját toxicitás iránti alkalmazkodást is. Később sor kerülhet még gyilkosabb szennyezőanyag előállítására is, ahogy a darwini kiválasztódás halad a maga útján.


Vizsgáljuk meg a jelenkori szennyezést, de inkább gaiai, mint emberi szemszögből.


a leginkább érintett régiók az északi mérsékelt övi területek sűrűn lakott, városiasodott körzetei: az USA, Nyugat-Európa és a Szovjetunió egyes részei, valamint Japán. Sokunknak nyílt lehetősége arra, hogy ezeket a területeket repülőgép ablakából szemléljük meg.
Feltéve, hogy az idő elég szeles ahhoz, hogy szétoszlathassa a szmogot és láthatóvá tegye a felszínt, rendszerint szürkével gyéren pettyezett zöld szőnyeget látunk. Az ipari központok és a munkások sűrűn elhelyezkedő házai kiemelkednek, az általános benyomás azonban mégis az, hogy a természetes növényzet csak lesi és várja azt az óvatlan pillanatot, amikor visszatérhet és mindent birtokba vehet.
Néhányan emlékeznek arra, hogy a vadvirágok milyen gyorsan népesítették be a második világháborús bombázások által földig rombolt városrészeket.
Az ipari térségek fentről ritkán tűnnek olyan kihalt sivatagoknak, amilyennek a hivatásos baljósok előrejelzése alapján elvártuk volna.
Ha ez bolygónk legnépesebb és legszennyezettebb területeire is igaz, akkor úgy tűnhet, hogy nincs sürgős oka az ember tevékenységével kapcsolatos aggodalmaknak.


Sajnos, a dolog nem feltétlenül van így, mindössze rossz helyen kerestették velünk a problémát.


A befolyásos emberek, a társadalmak véleményformálói és törvényhozói leginkább városokban élnek, vagy legalábbis ott dolgoznak, munkába pedig a városi és ipari területeket átszövő út- és vasúthálózaton járnak. Napi utazásuk nyomasztóan tudatosítja bennük a nagyvárosi szennyezést és azt a helyi környezetet, amin áthaladni vagy amit forgalmi torlódásban ácsorogva nézegetni ritkán kellemes.
A tengerparti vagy a hegyekben lévő kevésbé fejlett területeken töltött nyaralás ezzel szemben azt a hitet erősíti, hogy otthonuk vagy munkahelyük alkalmatlan az életre. Ez is fokozza elhatározásukat, hogy tegyenek valamit. Így az az érthető, de hibás benyomás alakul ki, hogy a legnagyobb mértékű ökológiai zavar az ipari területeken jött létre.
A pakisztáni Harappa sivatag vagy Afrika bizonyos részei, újabban pedig az USA délkeleti területei, (melyek Steinbeck: Érik a gyümölcs című regényének is színhelyéül szolgáltak) felett elrepülve pontosabb és tisztább képet kapunk mind a természetes, mind az emberalkotta ökoszisztéma elpusztításáról.
Az ember és jószága a sivatagi medencékben, ezekben az óriási mértékben megbolygatott körzetekben csökkentette leginkább az életlehetőségeket.
A pusztítást nem a fejlett technológia túlbuzgó használata okozta. Éppen ellenkezőleg, ma már általánosan elismert, hogy az a kezdetleges technológiával támogatott hibás és rossz gazdálkodás következménye.


Tanulságos a hatalmas károkozás összevetése a jelenlegi angliai helyzettel.
Itt az ipar erőforrásai által jelentősen támogatott hatékony mezőgazdaság olyan fokra fejlődött, hogy az ország ma több élelmiszert termel, mint amennyi a lakosság élelmezéséhez szükséges. Mindezt a világ egyik legsűrűbb, négyzetkilométerenként 400 fő feletti népsűrűsége ellenére. Emellett még mindig van szabad hely kertek, parkok, erdőségek, műveletlen területek, sövények és bozótok számára, nem beszélve a városokról, utakról és az iparról.
Igaz, hogy a növekvő hasznot és termelékenységet hajszolva a gazdálkodók inkább mészárosként, mintsem sebészként használták ipari gépezetüket és még most is hajlamosak arra, hogy állataikon és növényeiken kívül minden más élőlényt pestisnek, gyomnak tekintsenek.
Ez a szakasz azonban minden bizonnyal letűnőben van annak az újjászületésnek a fényében, ami az ember és környezete kapcsolatának új, csodálatosan harmonikus időszakát jelzi és ami a közelmúlt dél-angliai vidékének paradicsomi állapotaira emlékeztet. A szociológusok és Hardy követői minden bizonnyal feltárják majd a farmok munkásainak és az állatoknak boldogtalan sorsát és azokat a kegyetlenségeket, melyeknek válogatás nélkül ki voltak téve.
Wessexben elegendő része maradt fenn ennek az édeni tájnak annak bizonyítására, hogy valamiféle harmónia még mindig lehetséges, bátorítva a reményt, hogy az akár nőhet is a műszaki haladás során. Ami pedig a vidéki ember sorsát illeti, ő a múlt kegyetlen zsarnokságát a magasabb otthoni életszínvonal kétes értékű kényelmére és a gépesített gazdálkodás zajos, büdös unalmára cserélte fel.


Melyek hát azok az emberi tevékenységek, melyek a Földre és a földi életre fenyegetést jelentenek?


Fajtánk, támogatva az irányítása alatt álló ipar által, mostanra jelentősen beleavatkozott bolygónk néhány főbb kémiai folyamatába. A széndioxid-körforgást 20%-kal, a nitrogénét 50%-kal, a kénét pedig több, mint 100%-kal növelte meg.
Létszámunk és a szerves fűtőanyagok fogyasztásának növekedésével ezek a beavatkozások szintén erősödnek.


Melyek a legvalószínűbb következmények?
Az egyetlen dolog, amiről biztosan tudjuk, hogy mostanáig ténylegesen végbement, az a légköri széndioxid-tartalom mintegy 10%-os emelkedése, illetve esetleg még - noha ez vitatható - a páratartalom megnövekedése, ami a kénvegyületeknek és a talajpor részecskéinek tulajdonítható.


Az előrejelzések szerint a széndioxid-tartalom növekedése a Földet melegen tartó, gáznemű takarót fog okozni.
Szóba került, hogy a légkör páratartalmának növekedése esetleg hűtőhatással járhat. Azt is feltételezték, hogy ez a két hatás jelenleg kioltja egymást, ezért nem származott még semmi érdemleges abból a beavatkozásból, amit a fosszilis tüzelőanyagok elégetése jelent.
Ha a növekedési előirányzatok pontosak és az idő előrehaladtával ezeknek a fűtőanyagoknak a fogyasztása továbbra is többé-kevésbé tízévente megduplázódik, akkor résen kell lennünk.


A Föld azon részei, melyek a szabályozásért felelősek, még most is valószínűleg azok, ahol a mikroorganizmusok, moszatok napfényt használnak az életvegyészet elsődleges feladatának, a fotoszintézisnek elvégzéséhez. Ezek még mindig a Föld szénkészletének felét forgatják meg, közösen a talaj és a tengerfenék aerob bomlasztó lényeivel, valamint a kontinentális talapzatok, a tengerfenék, a mocsarak és nedves területek kiterjedt iszapos térségeinek anaerob mikroflórájával.
A nagyméretű állatoknak, szárazföldi és tengeri növényeknek lehetnek fontos és különleges feladatai, Gaia önszabályozó tevékenységének nagyobb részét azonban mégis mikroorganizmusok irányítják.


Ahogy a következő fejezetben látni fogjuk, a bolygó egyes részei nagyobb fontosságúak Gaia számára, mint mások, így bármennyire is sürgető az igény, hogy a Föld növekvő népességét élelemmel lássuk el, különös gondot kell arra fordítanunk, nehogy túlságosan erőteljesen zavarjuk meg azokat a területeket, ahol esetleg a bolygóra kiterjedő szabályozás irányítóközpontja elhelyezkedik.
A kontinentális talapzatok és a nedves területek olyan általános jellegzetességekkel és tulajdonságokkal rendelkeznek, melyek erre a szerepre megfelelő jelöltté teszik őket. Valószínű, hogy viszonylag büntetlenül teremthetünk sivatagokat és pormedencéket, de ha a tenger megművelésének első kísérletei során a kontinentális talapzatok területét felelőtlen gazdálkodással tönkreteszszük, akkor komoly veszélyekkel kell szembenéznünk.


Az ember jövőjére vonatkozó kevés határozott jóslat egyike, hogy jelenlegi létszámunk az elkövetkező néhány évtized során legalább duplájára nő. Nyolcmilliárd ember etetése anélkül, hogy komolyan károsítanánk Gaiát, sürgetőbb gond, mint az ipari szennyezés.
Ez igaz, mondhatjuk, de mi van a rejtettebb mérgekkel? Valóban a peszticidek és a herbicidek, nem is beszélve az ózonréteg pusztítóiról, jelentik a legnagyobb fenyegetést?


Hajlamosak vagyunk azonban elfeledkezni arról, hogy azért vigyázunk.
A madárhang nélküli csendes tavasz még nem érkezett el, noha sok madárfaj, különösen a ritkább ragadozómadarak a világ egyes részein a kipusztulás közelébe kerültek. George Woodwell gondos tanulmánya a DDT eloszlásáról és sorsáról az egész Földön példa arra, hogyan kell kezelni Gaia farmakológiáját és toxikológiáját.
A DDT-felhalmozódás nem volt akkora, mint várták és a mérgező hatás gyorsabban múlt el. Úgy tűnik, eltávolítására léteznek természetes folyamatok is, amelyekkel a vizsgálat kezdetekor nem számoltak. Az az idő, amikor a DDT a legnagyobb koncentrációban volt jelen a bioszférában, már régen mögöttünk van. A DDT-t minden bizonnyal továbbra is felhasználják életmentő és életet jobbító szerepében, fegyverként a rovarok terjesztette fertőzések ellen, de a jövőben valószínűleg óvatosabban és gazdaságosabban fogják alkalmazni.
Az ilyen anyagok hasonlóak a gyógyszerekhez. Megfelelő adagban jótékonyak, túl nagy mennyiségben azonban ártalmasak és esetleg halált is okozhatnak.


A tűzre, az első technológiai fegyverre régebben azt mondták, hogy jó szolga, de rossz úr.
Ugyanez igaz az újabb technológiai fegyverekre is.
Mindenképp szükségünk lehet a szélsőséges környezetvédők heves érzelmi túlfűtöttségére, hogy felhívják a figyelmünket a szennyezés valóságos vagy lehetséges veszélyére. Gondot kell azonban fordítanunk arra, nehogy eltúlzott módon válaszoljunk.
Az összes szórópalackos termék betiltásáért folyó hadjárat támogatására az USA-ban olyan szalagcímek jelentek meg, mint: "A halálos spray, ami minden amerikait fenyeget" vagy az alábbi figyelmeztetés: "Az ártatlan spraydobozok elpusztíthatnak minden földi életet".
Az efféle vad túlzás jó politika lehet, viszont rossz tudomány. Nem önthetjük ki a fürdővízzel a gyermeket is, mert a végén a környezetvédők sietnének velünk közölni - tovább már a fürdővíz kiöntése sem megengedett, hanem újra fel kell azt használni.


Mi van a mostanában divatos környezetszennyezési végítélettel, a Föld ibolyántúli sugárzás elleni törékeny védőpajzsának pusztulásával?


Paul Crutzennek és Sherry Rowlandnak tartozunk hálával azért, mert figyelmeztettek arra a potenciális veszélyre, ami a nitrogén-oxidok és a klór-fluor-karbonok oldaláról az ózonrétegre leselkedik.
A könyv írásakor az ózonréteg sűrűsége hullámzóan továbbra is önfejűen növekszik, mintha nem tudná, hogy a feltételezések szerint csökkennie kellene. Mindazonáltal azok az érvek, amiket amellett hoznak fel, hogy a szennyezőanyagok végül elpusztítják az ózonréteget, anynyira meggyőzőek és ésszerűek, hogy a törvényhozók és a légkörkutatók egyaránt aggódnak, ugyanakkor bizonytalanok a cselekvés legjobb irányát illetően.
Itt Gaia tapasztalata mutathat utat. Ha a légkörkutatók számításai pontosak, akkor sok múltbeli természetes esemény jócskán fogyasztott az ózonrétegből. Egy valamikori nagy vulkánkitörés - mint a Krakataué 1895-ben - minden bizonnyal hatalmas mennyiségű klórvegyületet juttatott a sztratoszférába, ami becslések szerint mintegy 30%-kal csökkentette az ózonmennyiséget. Ez a szám legaláb kétszerese annak a bomlási foknak, amit 2010-re várnak, amennyiben a klór-fluorkarbonok továbbra is a jelenlegi mértékben jutnak a levegőbe.
Hasonló szerencsétlenséget okozhatnak a napkitörések, a nagy meteorokkal való összeütközések, a Föld mágneses terének irányváltása, közeli csillagok szupernova-robbanása, esetleg kóros nitrogén-oxid túltermelés a talajban.
A fenti katasztrófák egyike-másika a múltban valószínűleg viszonylag gyakran megtörtént és nagy mennyiségben juttatott a sztratoszférába különféle nitrogén-oxidokat, melyekről pedig azt állítják, hogy elpusztítják az ózonréteget. Az élővilág túlélése Gaia egészén döntő bizonyíték arra, hogy vagy az ózonbomlás nem annyira halálos, mint ahogy gyakran állítják, vagy az elmélet hibás, és az ózonréteg sohasem pusztult el.
Mi több, a földi élet jelenlétének első kétmilliárd éve során egyáltalán nem volt ózonréteg, a felszíni élet, a baktériumok és a kék moszatok pedig minden bizonnyal a Nap teljes, tompítatlan ibolyántúli sugárzásának voltak kitéve.


Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azokat, akik a szórópalackok és más szerkezetek - például a klór-fluorkarbonokat tartalmazó hűtőszekrények - további használatából származó undorító rákbetegségekről szóló félelmetes meséikkel ijesztgetnek minket.
Pánikba se eshetünk azonban (mint az USA szövetségi hatóságai tették), idő előtti és megalapozatlan rendelkezéssel megtiltva a máskülönben célszerű és ártalmatlan termékek használatát.
Az ózonréteg pusztulása még a legborúlátóbb jóslatok szerint is lassú folyamat. Bőséges idő áll ezért rendelkezésre, a tudósokban pedig megvan minden hajlandóság, hogy megvizsgálják és igazolják vagy elvessék az állításokat, majd rábízzák a törvényhozókra, hogy azok ésszerűen döntsenek a teendőkről.


Azon is elgondolkodhatunk, vajon miért jut nagymennyiségű biológiai eredetű nitrogén-oxid és metil-klorid a légkörbe, mikor mindkét vegyületet az ózon lehetséges elbontójának tartják.
Jelenleg úgy vélik, hogy az ózonréteg 15%-kal vékonyabb, mint akkor lenne, ha ezek a biológiai eredetű anyagok nem volnának jelen a levegőben. Ahogy egy korábbi fejezetben feltételeztem, lehetséges, hogy a túl sok ózon éppoly ártalmas, mint a túl kevés, a természetes eredetű nitrogén-oxid- és metil-klorid-termelés pedig valamilyen gaiai szabályozórendszer részét képezi.


Ma már jócskán tisztában vagyunk a légkör és az óceánok egész bolygóra kiterjedő szennyezésének követ- kezményeivel.
Világszerte megfigyelőállomások létesítésén munkálkodnak, melyek érzékelői feljegyzik bolygónk egészségi állapotát. A Föld körül keringő műholdak olyan műszereket hordoznak magukkal, melyek alkalmasak a légkör, az óceánok és a szárazföld megfigyelésére.
Mindaddig, amig fenn tudjuk tartani a technológia viszonylag magas szintjét, ez a megfigyelési program folytatódhat, esetleg bővülhet is.


Ha a technológia kudarcot vall, akkor feltehetően az ipar egyéb területei is tönkremennek. Ennek megfelelően megszünnek az ipari szennyezés lehetséges károsító hatásai is.
A végén talán megvalósíthatunk valamilyen ésszerű és gazdaságos technológiát, és nagyobb összhangba kerülünk Gaia többi részével.
Véleményem szerint sokkal valószínűbb, hogy ezt a technológia megőrzésével és átalakításával érjük el, nem pedig a maradi "vissza a természethez" hadjárattal.


A magasszintű technológia nem feltétlenül energiafogyasztó.
Vegyük például a kerékpárt, a sárkányrepülőt, valamilyen korszerű vitorlást vagy a kisszámítógépet, ami percek alatt egy ember többévnyi számítási munkáját végzi el, ugyanakkor kevesebb elektromos áramot fogyaszt, mint egy villanykörte.


Bizonytalanságunk bolygónk jövőjét és a szennyezés következményeit illetően jórészt a bolygóméretű szabályozórendszer figyelmen kívül hagyásából ered.
Ha Gaia valóban létezik, akkor létezik fajok olyan társulása is, melyek együttműködésük során valamilyen lényeges szabályozási tevékenységet végeznek.


Valamennyi emberben és a legtöbb gerincesben is megtaláljuk a pajzsmirigyet.
Ez a test belsejében található kevés jódot összegyűjti és anyagcserénket szabályozó jódtartalmú hormonokká alakítja, melyek nélkül nem létezhetünk.
Mint a 6. fejezetben jeleztük, bizonyos nagy tengeri algák - a barnamoszatok - a pajzsmirigyéhez hasonló feladatot láthatnak el bolygóméretekben.
Ezek a hosszú tengerinövény-csíkok, melyek lelőhelyei azok a partmenti vizek, ahol még a legalacso- nyabb vízálláskor sem kerül a fenék szárazra. Ezek a növények begyűjtik a jódot és a begyűjtött készletből jódtartalmú anyagok különös sorát állítják elő. A kapott jódvegyületek egyike-másika illékony. Ezek a tengerbe majd a légkörbe jutnak.
Kiemelkedő fontosságú közülük a metíl-jodid. Ez az anyag tiszta állapotban 42 Celsius fok forráspontú illékony folyadék. Erősen mérgező és majdnem biztosan mutagén és rákkeltő.
Érdekes arra utalni, hogy ha ipari termék lenne, akkor jelenléte miatt az amerikai törvények szerint betilthatnák a tengeri fürdőzést. A partmenti vizek és a felettük levő levegő metil-jodid koncentrációja a jelenleg rendelkezésünkre álló különlegesen érzékeny felszereléssel egyszerűen mérhető. Az USA törvényei viszont kimondják, hogy nem lehetünk olyan anyagnak kitéve, ami valamilyen ismert rákkeltő vegyület kimutatható mennyiségét tartalmazza.
Semmi aggodalom! Az adott környezet élőlényei nyilvánvalóan és magától értetődően viselik el a tengerben és környékén lévő metil-jodid jelenlegi szintjét.
A tengeri madarak, halak és fókák sok mindentől szenvedhetnek, kivéve a helyben előállított metil-jodidot. Az sem valószínű, hogy alkalmi tengeri fürdőzésünk erről az oldalról fenyegetést jelentene.


A barnamoszatok által termelt metil-jodid végső soron vagy a légkörbe kerül, vagy reakcióba lép a tengervízzel és metil-kloridot képez, egy vegyileg állandóbb, de még illékonyabb anyagot. A tengerből távozó metil-jodid keresztülhalad a levegőn, de - különösen napsütésben - órák alatt elbomlik és szabaddá teszi a létfontosságú jódot.


Szerencsére a jód szintén illó anyag és elég sokáig marad a levegőben ahhoz, hogy a szél a szárazföld belsejébe fújhassa. Egy része a feltételezések szerint levegővel reagál és újra metil-jodidot képez. A barnamoszatok által a tengerből kivont jód a légmozgásokkal így vagy úgy a szárazföldekre jut, majd onnan az emlősök testébe, akik nem lehetnének nélküle egészségesek.


A nyílt tenger a partmenti vizekhez képest sivatag, ahol a tengeri élővilág igazából csak szórványosan fordul elő.
Gaia szempontjából fontos, hogy a nyílt óceánt mint pusztaságot képzeljük el és mindig szem előtt tartsuk, hogy a tenger élővilágának bősége a kontinentális talapzatok feletti partmenti vizekre összpontosul.
Amikor hallom, hogy javaslatokat tesznek a nagy barnamoszat, a laminaria nagyüzemi művelésére, sokkal félelmetesebbnek látom a lehetőséget, mint bármelyik említett ipari veszélyforrás esetleges hatásait. A nagy barnamoszat sok hasznos termék forrása, a jódon túlmenően is. Az alginátok, ezek a ragacsos természetes polimerek ipari és fogyasztási javak egész sorának értékes adalékai.
Amennyiben a partmenti gazdálkodást olyan mértékben fogják gyakorolni, mint ahogyan a földet megművelik, annak Gaiára és ránk, mint a részét képező fajra nézve egyaránt kellemetlen következményei lehetnek.


A nagy barnamoszat termelésének jelentős kiterjesztése megnövelheti a metil-klorid (az aeroszol-gázok természetes megfelelője) kiáramlását is és majdnem hasonló problémát teremthet, mint ami állítólag a klór-fluorkarbonok levegőbe juttatásának következménye.
A több alginátot adó moszatfajták termesztése lehet az első lépése a művelési tevékenységnek. Csökkenhet ezeknek a fajtáknak az a képessége, hogy begyűjtsék a tenger jódtartalmát, vagy épp ellenkezőleg, metil-jodid és algináttermelésük olyan szintet érhet el, ami megmérgezheti a partmenti élet más formáit.


Ezenkívül a gazdálkodókról általánosan elmondható, hogy előnyben részesítik a monokultúrát.
A barnamoszattermesztő a többi moszatfajtát és a partmenti vizek növényevőit valószínűleg profitját fenyegető féregnek és pestisnek fogja tekinteni. Megtesz majd minden tőle telhetőt - és gyakran igen sokra képes -, hogy kiirtsa őket.


Ez a fajta pusztítás nem árthat túl sokat a szárazföldeken, melyek a tenger jótéteményének haszonélvezői. De veszélyeztetheti a kontinentális talapzatokat, ahol a partmenti vizekben sokféle faj él, melyek a barnamoszatok tevékenységéhez jellegükben hasonló, de egyébként merőben más létfontosságú feladatokat látnak el.


A Polysiphonia fastigiata ként von ki a tengerből és dimetil-szulfiddá alakítja azt, ami ezt követően a légkörbe kerül és ott valószínűleg a kén közvetítőanyagaként működik. Egy másik, még ismeretlen faj hasonlóan jár el a szelénnel, ami szintén létfontosságú nyomelem a szárazföldi emlősök számára.
Katasztrofális lehet, ha ezeket a tengeri "gyomokat" az intenzívebb barnamoszat-termesztés érdekében kipusztítanák.


A kontinentális talapzatok területe hatalmas, legalább az afrikai kontinenssel megegyező méretű. Most még ezeknek a térségeknek a művelése elhanyagolható mértékű, de nem szabad arról megfeledkeznünk, hogy a bányászati kutatás milyen gyorsan hozzákezdett azoknak az olaj- és gázkitermelő telepeknek a felépítéséhez, melyek a kontinentális talapzatok tüzelőanyag-készleteinek kiaknázására szolgálnak.
Ha valamilyen erőforrást fajunk felderít, akkor csakhamar kimeríti azt.


Ahogy az 5. fejezetben láttuk, a kontinentális talapzatok létfontosságúak lehetnek az oxigén-szén körforgás szabályozásában is.
A szén eltemetődése a tengerfenék iszapjában teszi lehetővé a levegőben a nettó oxigéntartalom- növekedést. A szén eltemetődése nélkül, ami minden, a fotoszintézis és légzés körforgásából ilymódon kivont szénatom helyén egy darab pótlólagos oxigénmolekulát hagy a levegőben, a légköri oxigénkoncentráció elkerülhetetlenül csökkenne, végül közel nullává válna.
Ennek a veszélynek nincs értékelhető közvetlen jelentősége. Valójában több tízezer évre vagy még hosszabb időre lenne szükség ahhoz, hogy a légköri oxigénmennyiség észrevehetően megfogyatkozzon.
Mindazonáltal az oxigénszabályozás Gaia kulcsfontosságú feladata és az a tény, hogy a folyamat a Föld kontinentális talapzatain játszódik le, hangsúlyozza a kijelentés súlyát, mely szerint elgondolásaink fényében is ostobaságnak tűnik ezeket a területeket megbolygatni.
Ha számba vesszük, mi az, amit még csak nem is sejtünk róluk, akkor a dolog még kockázatosabbnak látszik.


Gaia "központi" területei, melyek a 45 fokos északi és déli szélességek között helyezkednek el, magukba foglalják a trópusi erdőket és bozótosokat.
Szükség lehet ezeknek a részeknek is az alapos szemmel tartására, ha a kellemetlen meglepetések ellen védekezni akarunk.


Jól ismert tény, hogy a trópusi övezet mezőgazdasága gyakran alacsony hatékonyságú. Már jókora térségeket merítettek ki és pusztítottak le ugyanazzal a kezdetleges művelési módszerrel, ami az USA úgynevezett "rossz földjeiért" felelős.
Kevésbé jól ismert viszont, hogy a helytelen művelés a légkört is olyan mértékben zavarja meg az egész bolygón, ami legalábbis összemérhető a városok ipari tevékenységének hatásával.


Szintén megszokott eljárás a bozótos és erdős terület megtisztítása felégetéssel és az évenkénti fűégetés.
Az ilyen tüzek a szén-dioxid mellett szerves anyagok hosszú sorát és a lebegő részecskék óriási mennyiségét juttatják a levegőbe. Valószínű, hogy a levegőben jelenleg megtalálható klórmennyiség zömét metil-klorid gáz, a trópusi mezőgazdaság közvetlen terméke alkotja. A legelő- és erdőtüzek legkevesebb évente ötmillió tonna ilyen gázt termelnek, messze többet az ipar által kibocsátottnál és valószínűleg többet a tengerből származó természetes beáramlásnál is.


A metil-klorid csak az egyik olyan anyag, amiről úgy tudjuk, hogy a kezdetleges mezőgazdaság következtében keletkezik. A természetes ökoszisztémák durva megzavarása mindig magában rejti a lehetőséget a légköri gázok normális egyensúlyának felborítására. A szén-dioxid, a metán, vagy a lebegő részecskék keletkezési sebességének változásai mind-mind az egész bolygóra kiterjedő zavart okoznak.


Annak ellenére, hogy Gaia mindent elkövet, hogy kiigazítsa és módosítsa romboló magatartásunk következményeit - emlékeztetnünk kell arra, hogy a trópusi ökoszisztéma elpusztítása csökkentheti ilyen irányú képességeit.


Úgy tűnik tehát, hogy az emberi tevékenységből bolygónkra leselkedő elsődleges veszélyek nem a városiasodott ipari lét különös és egyedi gonoszságai. Ha az urbanizálódott ipari társadalom embere valamit ökológiailag rosszul csinál, akkor felismeri azt és megpróbálja a dolgot rendbehozni.
Az igazán kulcsfontosságú területek, melyek gondos szemmel tartást igényelnek, minden valószínűség szerint a trópusok, valamint a szárazföldek partjaihoz közeli tengerek. Ezek azok a kevéssé szem előtt lévő térségek, melyek leginkább szolgálhatnak kellemetlen meglepetéssel és ahol a helytelen gyakorlat - anélkül, hogy felismernénk a veszélyeket - addig a pontig folytatható, ahonnét már nincs visszaút.
Az ember itt képes a hatékonyság csökkentésével, valamint az életfenntartó rendszere kulcsát képező fajok kipusztításával Gaia életerejét aláásni. Ugyanakkor még súlyosbíthatja is a helyzetet azzal, hogy abnormális mennyiségben juttat olyan vegyületeket a levegőbe, melyek kihatásaikban a bolygó egészére nézve veszélyesek lehetnek.


Az európai, amerikai és kínai tapasztalat azt mutatja, hogy okos gazdálkodással a Föld jelenlegi népességének kétszeresét is el lehet tartani anélkül, hogy más fajokat - Gaia-beli társainkat - természetes élőhelyükről való gyökeres kiirtással fenyegetnénk.
Súlyos tévedés lenne azonban azt hinni, hogy ez véghezvihető ésszerűen szervezett és felhasznált magasfokú technológia hiányában.


Hosszú távon védekeznünk kell az ellen az eshetőség ellen, amit - noha érvelése hibás - Rachel Carson mégis helyesen lát. Valóban jöhet még madárhang nélküli tavasz amiatt, mert a madarak áldozatul estek a DDT-nek és a peszticideknek.
Ahogy Garrett Hardin mondta: Az emberiség optimális létszáma nem egyenlő azzal a létszámmal, amit a Föld még el tud tartani. Tömörebben kifejezve: Csak egyféle szennyezés van... az ember!


Következő fejezet | Előző fejezet | Vissza a tartalomjegyzékhez