J. E. Lovelock:
GAIA

Szkennelte,
javította és tördelte: a Webtigris..
3. FEJEZET
Gaia megismerése
Képzeljük
magunk elé a tisztára
söpört, napsütötte
tengerpartot, miután elvonult
a dagály.
Az aranylón fénylő
homok egyenletes, sima felszínt
képez, melyen minden elszórt
szemcse meglelte a helyét.
Nem történik semmi.
A tengerpart a valóságban
ritkán egészen sima,
egyenletes és érintetlen,
vagy legalábbis nem sokáig.
A csillogó homokfelületet
a meg-megújuló szél
és a dagály folyamatosan
újraformálja. Az események
köre azonban behatárolható.
A szemünk elé táruló
világban változást
mindössze a szélfútta
dűnék újabb alakja
vagy az apály-dagály
homokot át- meg átfodrozó
hullámzása jelent.
Tételezzük fel, hogy
a máskülönben érintetlen
homokos tengerparton apró
szépséghiba éktelenkedik.
Egy különálló
homokhalom, melyről tüzetesebb
vizsgálat után rögvest
kiderül, hogy élő teremtmény
műve. A gyanú árnyéka
sem merülhet fel: homokvárat
látunk.
Egymásra tornyozott csonkakúpokból
álló szerkezete azonnal
felfedi az építés
- homokozóvödör
-technikáját. A várárok,
a felhúzható híd,
a rácsos kapu már
halványuló bekarcolt
vázlata, ahogy a szél
kiszárítja és
alapállapotukba juttatja
vissza a homokszemcséket,
szintén jellegzetesek.
Úgyszólván
programozva vagyunk a homokvár
emberi építményként
való azonnali felismerésére.
Ha azonban több bizonyíték
kellene annak alátámasztására,
hogy a homokdomb nem természetes
képződmény, azt mondanánk,
hogy nem illik bele a környezetbe.
A part többi része sima
szőnyeg, a homokvár viszont
még morzsolódik, emellett
még egy gyermek homokerődje
is túl bonyolult tervezésű
és szerkezetű építmény
és túlságosan
is nyilvánvalóan célt
szolgál, hogysem természeti
erők véletlen képződménye
lehetne.
Még a homok és homokvárak
egyszerű világában
is jól elkülöníthető
négy állapot:
a jellegtelen semlegesség
mozdulatlan állapota, a teljes
egyensúlyi nyugalom (ami
a Földön valójában
soha nem létezett, mióta
a Nap süt és energiát
sugározva mozgásban
tartja a levegőt, a tengert és
így a homokszemeket is);
a fodrozott homokú tengerpart
szélkavarta dűnéinek
struktúrált, de még
mindig élettelen, ún.
"állandósult
állapota";
a part, amint homokvár alakjában
az élet jelét mutatja
és végül a negyedik,
amikor az élet a homokvár
építőjének
formájában maga is
jelen van a színen.
Az élettelen állandósult
állapot és az élet
jelenléte között
elhelyezkedő harmadik rendezettségi
fok fontos szerepet kap Gaia utáni
kutatásunkban.
Az élő teremtmények
építményei
- noha élettelenek - gazdag
információt nyújtanak
építőik szükségleteiről
és szándékairól.
Gaia létének nyomai
éppoly ideiglenesek, mint
a homokvár.
Ha a többi élőlény
nem lenne állandóan
jelen, javítgatva és
újraformálva azt,
ahogyan a gyerekek is új
várakat építenek
a parton, akkor Gaia nyomai hamarosan
eltűnnének.
Hogyan tudjuk hát Gaia művét
azonosítani és a természeti
erők véletlen képződményeitől
megkülönböztetni?
Hogyan ismerjük fel magának
Gaiának a jelenlétét?
Szerencsére nem állunk
a felismerés minden eszköze
vagy iránytűje nélkül.
Rendelkezünk néhány
nyommal.
A múlt század végén
Boltzmann elegánsan úgy
határozta meg újra
az entrópiát, mint
a molekulaeloszlás valószínűségének
mértékét.
Ez első pillantásra homályosnak
tűnhet, de egyenesen elvezet ahhoz,
amit keresünk.
Magába foglalja azt a tényt,
hogy ha valahol nagyon valószínűtlen
molekulaeloszlást találunk,
az feltehetően maga az élet
vagy annak egyik terméke.
Ha bolygóméretekben
találunk ilyen eloszlást,
esetleg Gaiát pillantottuk
meg, a Föld legnagyobb élő
teremtményét.
De milyen egy valószínűtlen
molekulaeloszlás?- kérdezhetjük.
Sok lehetséges válasz
van, közöttük olyanok,
melyek meglehetősen keveset segítenek:
valószínűtlen molekulák
rendezett eloszlása (mint
Ön, az olvasó) vagy
közönséges molekulák
valószínűtlen eloszlása
(mint pl. a levegő).
Általánosabb érvényű
és inkább kutatásunk
javára szolgál az
alábbi válasz:
olyan eloszlás, ami kellőképpen
különbözik a háttérállapottól
ahhoz, hogy önálló
egységnek tekinthessük.
A másik általános
meghatározás szerint
a valószínűtlen molekulaeloszlás
olyan, aminek létrehozása
az egyensúlyban lévő
környezetből igényelne
energiát. (Mint ahogy homokvárunk
is felismerhetően különbözik
egysíkú hátterétől
és különbözőségének
vagy valószínűtlenségének
mértéke megegyezik
az entrópiacsökkenéssel,
illetve azzal a céltudatos
élettevékenységgel,
amit megtestesít.)
Láthatjuk már, hogy
Gaia felismerése azon múlik,
vajon találunk-e olyan szélsőséges
valószínűtlenségeket
a molekulák bolygóméretű
eloszlásában, melyek
kétségkívül
egyaránt különböznek
az állandósult állapottól
és az elméleti egyensúlyi
helyzettől is.
Segíteni fogja kutatásunkat,
ha először tiszta képet
alkotunk arról, hogyan nézne
ki a Föld teljes egyensúlyban
és élettelen állandósult
állapotában.
Tudnunk kell azt is, hogy mit értünk
kémiai egyensúly alatt.
A nem-egyensúlyi állapot
olyan, amiből - legalábbis
elvben - lehetséges energiát
nyerni, mint például
amikor homokszemcsék áramlanak
egy magasan fekvő pontról
egy alacsonyan fekvőig.
Egyensúlyban minden azonos
szinten helyezkedik el, nincs több
energia.
homokszemek világában
valamennyi alkotórészecske
gyakorlatilag ugyanolyan vagy nagyon
hasonló anyagból van.
A való világban száznál
több kémiai elem létezik
és ezek az egymáshoz
kapcsolódás sokféle
módjával rendelkeznek.
Néhányuk - szén,
hidrogén, oxigén,
nitro- gén, foszfor és
kén - képes majdnem
végtelen számú
változatban egyesülni
és összekapcsolódni.
Többé-kevés bé
ismerjük viszont a levegőben,
a tengerben és a felszín
kőzeteiben az elemek részarányát.
Ismerjük az elemek vegyülésekor
és vegyületeik összekapcsolódásakor
felszabaduló energia mennyiségét
is.
Így, ha feltételezzük
valamilyen véletlen zavarforrás
tartós meglétét
(a homokvilág szeszélyes
szele) akkor ki tudjuk számítani
a kémiai vegyületek
eloszlását a legalacsonyabb
energiájú állapotban,
vagyis ott, ahol kémiai reakciók
útján további
energia már nem nyerhető.
Ha a fenti számítást
- természetesen számítógép
segítségével
- elvégezzük, akkor
kiderül hogy kémiai
egyensúlyban a világ
az 1. táblázatban
ábrázolt képet
mutatja.
(kimaradt
táblázat)
Sillen, neves svéd vegyész
számította ki először,
mi lenne az eredménye annak,
ha a Föld anyagait termodinamikai
egyensúlyba hoznánk.
Azóta sokan követték
és lényegében
megerősítették eredményeit.
Ennél a feladatnál
a képzelet a számítógép
segítségével
szabadon szárnyalhat. A gép
hűséges és engedelmes
szolgaként elvégzi
a rengeteg fárasztó
számítást.
Földi méretekben el
kell fogadnunk néhány
végletesen elméleti
megszorítást ahhoz,
hogy az egyensúlyi állapotot
elérhessük.
Képzeljük el, hogy a
Földet egy óriási
edénybe helyezzük, az
edényt tökéletesen
lezárjuk majd - mint valamilyen
kozmikus méretű lombikban
- 15 C fokon tartjuk.
Ezután az egész bolygót
addig keverjük, míg
valamennyi lehetséges kémiai
reakció végbemegy.
A felszabaduló energiát
elvonjuk, így a hőmérséklet
állandó marad.
Végül olyan világot
kapunk, amit egyenletesen fodrok
és hullámok nélküli
óceán borít.
A fölötte elhelyezkedő
légkör szén-dioxidban
gazdag, oxigén és
nitrogén viszont nincs benne.
A tenger nagyon sós, a fenék
talaja kovaföldből, szilikátokból
és agyagásványokból
áll.
Kémiai egyensúlyban
lévő világunk formájánál
és pontos vegyi összetételénél
fontosabb az, hogy ilyen világban
semmiféle energiaforrás
nem létezik.
Nem esik eső, nem fúj a szél,
nincs apály-dagály,
sem energiatermelő vegyi folyamatok.
Nagyon fontos annak a megértése,
hogy egy ilyen világ - noha
meleg, nedves és el van látva
az élet összes kellékével
- soha nem hordozhat életet.
Az élet fennmaradásához
a Nap folyamatos energiaáramlására
van szükség.
Ez a képzeletbeli egyensúlyi
világ az alábbi lényeges
pontokban különbözik
a lehetséges, valóságos,
de élettelen Földtől:
a valóságos Föld
tengelye körül forog,
ugyanakkor kering a Nap körül,
kitéve ezáltal a sugárzó
energia erőteljes áramának,
ami - némi radioaktív
sugárzást is tartalmazva
- képes a légkör
külső rétegeiben lévő
molekulákat szétbontani.
Belseje forró, amiről a Földet
is létrehozó nukleáris
robbanás kataklizmájának
törmelékéből
származó radioaktív
elemek bomlása gondoskodik.
Lenne felhő, eső és valószínűleg
szárazföld is. A Nap
jelenlegi kisugárzását
alapul véve sarki jégtakaró
nem valószínű, mivel
az állandósult állapotú
élettelen világ szén-dioxidban
a valóságos mai világunknál
gazdagabb lenne, következésképpen
lassabban adná le a hőt.
A valóságos, de élettelen
világban a légkör
külső részein megjelenhetne
a víz elbomlásából
származó kevés
oxigén, a könnyű hidrogénatomok
pedig a világűrbe távoznának.
Az még bizonytalan és
vitatott kérdés, hogy
pontosan mennyi lenne az oxigén.
Ez attól függ, milyen
sebességgel jutnának
redukáló anyagok a
Föld belsejéből a kéregbe
és attól is, mennyi
hidrogén kerülne vissza
a világűrből.
Abban viszont biztosak lehetünk,
hogy oxigén csak nyomokban
lenne jelen, ahogyan jelenleg ez
a Marson van.
Ebben a világban lenne hajtóerő,
a vízikerekek és szélmalmok
működnének, de ritkán
akadna kémiai energia.
Semmi tűzgyújtáshoz
hasonló dolgot nem lehetne
véghezvinni: Mégha
fel is halmozódna oxigén
a légkörben, akkor sem
volna üzemanyag, ami égjen.
Ha lenne is, legkevesebb 12% oxigénre
van szükség a légkörben
a tűzgyújtáshoz. Ez
pedig sokkal több, mint az
élettelen világban
nyomokban található
mennyiség.
Noha az élettelen, állandósult
állapotú világ
különbözik az egyensúlyban
lévőtől, az eltérés
közöttük kisebb,
mint bármelyikük és
a mai, lakott világunk között.
A levegő, a tenger és a szárazföld
vegyi összetételében
jelentkező jókora különbségek
későbbi fejezetek témái.
Itt most az érdekel minket,
hogy a Földön mindenütt
található kémiai
energia, és a legtöbb
helyen lehet tüzet gyújtani.
Valójában mindössze
4%-os légköri oxigénszint-növekedésre
lenne szükség ahhoz,
hogy a világot tűzvész
fenyegesse.
25%-os oxigéntartalomnál
még a nedves növényzet
is folyamatosan égne, miután
meggyulladt. A villám okozta
erdőtűz mindaddig fennmaradna, amíg
lenne éghető anyag.
A gazdagabb oxigéntartalmuk
miatt üdítő levegőjű
világokról szóló
tudományos-fantasztikus történetek
valóban a képzelet
szüleményei. A hősök
űrhajójának leszállása
elpusztítaná a bolygót.
A tűz és a kémiai
szabadenergia meglétének
boncolgatása nem üres
szócséplés
vagy piromániás hajlam.
Oka az, hogy a felismerhetőség
- kémiai megfogalmazásban
a szabadenergia - például
a tűz gyújtásából
nyerhető energia- erősségével
mérhető.
Egyedül e mérték
alapján is világunk
még élettelen részein
is felismerhetően különbözik
az egyensúlyi és az
állandósult állapotú
világoktól.
A homokvárak egy nap eltűnnének
a Földről, ha nem lennének
gyerekek, akik felépítik
őket.
Ha az élet elpusztulna, akkor
a tüzeket meggyújtó
szabad energia is majdnem olyan
gyorsan eltűnne, párhuzamosan
az oxigén légkörből
való elfogyásával.
Ez nagyjából egymillió
éves időszak alatt menne
végbe, ami semmi egy bolygó
életében.
Érvelésünk sarkalatos
pontja tehát a következő:
ahogyan majdnem biztosra vehetjük,
hogy a homokvárat nem a szél
vagy a hullámok élettelen
folyamatai hozták létre,
úgy igaz ez a földfelszín
és a légkör azon
kémiai változásaira
is, melyek lehetővé teszik
a tűzgyújtást.
Rendben van, mondhatnák,
Ön meggyőző példával
támasztja alá azt
az elképzelést, miszerint
világunk sok élettelen
jellegzetessége - például
a tűzgyújtás lehetősége
- az élet jelenlétének
közvetlen következménye.
De mennyiben segít ez nekünk
Gaia megtalálásában?
Azt felelem, hogy ahol ezek az egyensúlytól
való jelentős eltérések
kiterjednek az egész bolygóra
- mint például az
oxigén és metán
jelenléte a levegőben vagy
fáké a Földön
- ott valami olyasmit pillantottunk
meg bolygóméretekben,
ami képes igen valószínűtlen
molekulaeloszlást fenntartani
és állandósítani.
Azok az élettelen világok,
melyek modelljeit a jelenlegi világunkkal
való összehasonlítás
kedvéért alkottam
meg nincsenek túl pontosan
meghatározva, és a
geológusok az elemek és
vegyületek eloszlását
megkérdőjelezik.
Természetesen lehet arról
vitatkozni, hogy mennyi nitrogént
tartalmaz valamelyik élettelen
világ. Különösen
érdekes lenne többet
tudni a Marsról és
nitrogéntartalmáról,
valamint arról, vajon ez
a gáz nitrátok és
más nitrogénvegyületek
alakjában a felszínen
található-e kötött
formában, esetleg - ahogyan
Michael AlcElroy, a Harvard Egyetem
professzora feltételezte
- a Világűrbe szökött.
A Mars kiválóan megfelelhetne
az élettelen állandósult
állapotú világ
prototípusának.
A fenti bizonytalanságok
miatt vizsgáljuk meg az élettelen,
állandósult állapotú
világ kialakulásának
két további módját,
majd hasonlítsuk azokat össze
a már tárgyalt modellel.
Fogadjuk el, hogy a Mars és
a Vénusz valóban élettelen
és helyezzünk el közöttük
egy feltételezett, élettelen
bolygót.
E bolygó kémiai és
fizikai tulajdonságainak
viszonyát szomszédaihoz
talán úgy képzelhetjük
el legjobban, mint egy Finnország
és Líbia között
félúton elhelyezkedő
országét.
A 2. táblázat a Mars,
a jelenlegi Föld, a Vénusz
és az elméleti, élettelen
Föld légköri összetételét
mutatja.
(kimaradt
táblázat)
A másik módszer annak
a feltételezése, hogy
valóra válik a bolygónk
küszöbönálló
végzetét jövendölő
jóslatok valamelyike és
a földi élet egészen
az utolsó mélyen eltemetett
anaerob baktériumspóráig
maradéktalanul elpusztul.
Mindeddig az elképzelt világvégék
egyikének sem volt még
halvány esélye sem
ilyen mértékű pusztítás
véghezvitelére.
Tételezzük azonban fel,
hogy a dolog mégis sikerül.
Ahhoz azonban, hogy a kémiai
kép változását
végig nyomonkövethessük,
miközben a Föld egészséges,
élő bolygóból
halott világgá válik,
találnunk kell egy folyamatot,
ami az életet a fizikai környezet
megváltoztatása nélkül
távolítja el a színről.
Sok környezetvédő balsejtelmei
ellenére majdnem megoldhatatlan
feladat megfelelő gyilkost találni.
Vegyük például
az aeroszolok állítólagos
fenyegetését az ózonrétegre,
aminek megsemmisülése
lehetővé tenné, hogy
a Nap gyilkos ultraibolya sugárzása
az egész földi életet
elpusztítsa.
Az ózonréteg teljes
vagy részleges eltűnésének
ismerjük a kellemetlen következményeit.
Az embert is beleértve sok
faj kerülne nehéz helyzetbe,
néhányuk pedig elpusztulna.
A zöld növények
- a táplálék
és oxigén elsődleges
forrásai - károsodhatnak.
A kékmoszatok néhány
faja viszont, melyek - mint nemrég
kimutatták - az ősidők és
a mai tengerpartok elsődleges energiaátalakítói,
képesek erősen ellenállni
a rövidhullámú
ultraibolya sugárzásnak.
Az élet bolygónkon
nagyon szívós, erős
és alkalmazkodóképes
egység, aminek mi csak töredékét
alkotjuk.
Legfontosabb részei valószínűleg
a kontinentális talapzatok
fenekén és a szárazföldi
talajban élnek.
A nagyméretű növények
és állatok viszonylag
jelentéktelenek.
Ezek azokhoz az elegáns üzletemberekhez
vagy csillogó manökenekhez
hasonlítanak, akik bemutatják
egy cég termékeit.
Talán vonzóak, de
nem elsőrendű fontosságúak.
A talaj és tengerfenék
mikrobaéletének szívós
és megbízható
munkásai az ultraibolya sugárzás
bármilyen elképzelhető
szintje ellen védve vannak
- egyszerűen környezetük
átlátszatlansága
miatt.
A nukleáris
sugárzás halált
okoz. Ha egy közeli csillag
szupernovává válna
és felrobbanna, vajon nem
sterilizálná-e a Földet
a kozmikus sugarak áradata?
Vagy mi történne akkor,
ha a Földön felhalmozott
nukleáris fegyverek valamilyen
világháborúban
szinte egyidőben robbannának
fel?
Minket és a nagyobbtestű
állatokat ez megintcsak komolyan
érintene, de kétséges,
hogy az egysejtű élet egyáltalán
tudomást szerezne az eseményről.
Rengeteg
ökológiai vizsgálatot
folytattak a Bikini korallzátonyon
annak felderítésére,
hogy az ott folytatott robbantási
kísérletekből eredő
erős radioaktív sugárzás
kedvezőtlenül befolyásolta-e
a korallsziget életét.
Kiderült - dacára a
tenger és a szárazföld
folyamatos radioaktivitásának
- hogy a sugárzásnak
kevés hatása volt
a térség ökológiájára.
Kivételt képeztek
azok a területek, ahol a robbantások
a felső talajréteget is elpusztították
és csak csupasz sziklát
hagytak.
1975 vége
felé az Egyesült Államok
Nemzeti Tudományos Akadémiája
egy nyolc, tekintélyes tagból
álló bizottság
jelentését adta ki.
A bizottság munkáját
a nukleáris robbantások
és utóhatásuk
szakértői közül
kiválasztott negyvennyolc
más tudós segítette.
A jelentés
szerint a földi nukleáris
fegyverkészlet felének
- mintegy 10000 megatonnának
- felhasználása egy
nukleáris háborúban
rövid távon csekély,
harminc éven belül pedig
elhanyagolható hatással
lenne az emberi és ember
által létrehozott
ökoszisztéma legnagyobb
részére.
Természetesen mind az agresszor,
mind az áldozat katasztrófális
helyi pusztítást szenvedne
el, de a harcoktól távoli
területeken, különösen
pedig a bioszféra szempontjából
kiemelten fontos tengeri és
tengerparti ökoszisztémákban
kevés zavar keletkezne.
Mindmáig
úgy tűnik, hogy a jelentés
érdemben mindössze egyetlen
tudományos szempontból
bírálható,
nevezetesen azon állítása
miatt, ami szerint a legjelentősebb
bolygóméretű hatás
az ózonréteg részleges
pusztulása lenne a nitrogén-oxidok
miatt, melyek a nukleáris
robbanásokból felszabaduló
hő hatására keletkeznének.
A jelenlegi vélekedések
szerint ez az állítás
hibás, mivel a sztratoszféra
ózonrétegét
a nitrogén-oxidok kevéssé
befolyásolják.
A jelentés
elkészültekor persze
szokatlan méretű és
aránytalan aggodalom uralkodott
Amerikában a sztratoszféra
ózonrétege miatt.
A végén ez akár
előrelátásnak is bizonyulhat,
abban az időben azonban nem volt
más - és ma is így
áll a dolog - mint csupán
gyatra bizonyítékokon
alapuló feltételezés.
A hetvenes években még
mindig úgy tűnik, hogy a
kiterjedt nukleáris háború
- noha nem lenne kevésbé
borzalmas a résztvevők és
szövetségeseik számára
- nem válna a sokszor ábrázolt
globális pusztulássá
és minden bizonnyal kevéssé
érintené Gaiát.
A jelentést
politikai okokból bírálták
- teszik ezt ma is. Felelőtlennek
ítélték, mint
olyasmit, ami akár bevetésre
is bátoríthatja a
bombapárti katonai vezetőket.
Látjuk,
hogy az élet elpusztítása
anélkül, hogy bolygónkat
fizikailag megváltoztatnánk,
majdnem lehetetlen.
Kísérletünk számára
csak tudományos-fantasztikus
lehetőségek maradnak.
Állítsuk össze
tehát azt a forgatókönyvet,
melyben a földi élet
egészen az utolsó
mélyretemetett spóráig
elpusztul.
Dr. Nagyon
Kíváncsit, a neves
tudóst hatékony és
sikeres mezőgazdasági kutatási
szervezet alkalmazza.
Nagyon megrázták egy
vizsgálóbizottság
jelentésének megdöbbentő
képei a fejlődő országok
éhező gyerekeiről.
Elhatározta, hogy tehetségét
és tudományos jártasságát
a világ élelmiszertermelése
növelésének szenteli,
különös tekintettel
azokra a fejletlen területekre,
ahol a jelentés képei
is készültek.
Munkaterve azon az elképzelésen
alapul, hogy ezeknek az országoknak
az élelmiszertermelését
többek között a trágyázás
hiánya hátráltatja.
Tudja, hogy az ipari államok
körülményesnek
tartják a használható
mennyiségű egyszerű műtrágya
(nitrátok, foszfátok)
gyártását és
helyszínre szállítását.
Tudja azt is, hogy a műtrágyák
kizárólagos használatának
hátrányai is vannak.
Ehelyett azt tervezi, hogy génmanipuláció
segítségével
nitrogénmegkötő baktériumok
igen hatékony törzsét
fejleszti ki. Ezzel az eszközzel
a légköri nitrogén
közvetlenül a talajba
juttatható, bonyolult vegyipari
technológia és a talaj
természetes kémiai
egyensúlyának felborítása
nélkül.
Dr. Kíváncsi sokéves
türelmes kísérletezést
folytatott számos sokat ígérő
törzzsel, melyek a laboratóriumi
földdarabkákon csodát
műveltek, de kudarcot vallottak
mihelyt átkerültek a
trópusi kísérleti
helyszínekre.
Mindaddig kitartott azonban, míg
egy nap véletlenül meg
nem hallotta egy odalátogató
agrárszakembertől, hogy Spanyolországban
foszfátszegény talajban
is jól fejlődő kukoricatörzset
tenyésztettek ki.
Dr. Kíváncsi nyomon
volt.
Úgy vélte, ilyen talajban
a kukorica valószínűleg
nem lenne képes segítség
nélkül növekedni.
Vajon lehetséges, hogy egy
olyan baktériummal működik
együtt, ami- hasonlóan
a lucerna gyökerén élő,
a levegő nitrogénjét
megkötő fajhoz - a kukorica
számára összegyűjti
a talaj foszfátjait?
Dr. Kíváncsi a következő
szabadságát Spanyolországban
töltötte, annak a mezőgazdasági
központnak a közelében,
ahol az említett kukoricafajtával
dolgoztak.
Spanyol kollégáival
előzetesen egyeztette látogatását
és napirendre tűzték
a kérdés megvitatását.
Találkoztak, megbeszéléseket
folytattak és mintákat
cseréltek.
Dr. Kíváncsi művelésbe
vette a kukoricát és
kitenyésztett belőle egy
mozgásra képes mikroorganizmust,
ami sokkal hatékonyabban
tudta kivonni a foszfátokat
a talajrészecskékből,
mint bármi más, általa
valaha is ismert szervezet.
Az ő képességeivel
rendelkező embernek nem esett nehezére,
hogy megnövelje az új
baktérium alkalmazkodóképességét
úgy, hogy az más terményekkel
is együtt élhessen -
elsősorban a trópusi területek
legfontosabb élelemforrásával,
a rizzsel.
A Phosphomonas kíváncsicus-szal
kezelt gabonafélékkel
az angliai területeken folytatott
első kísérletek meglepően
sikeresek voltak.
Valamennyi kísérletbe
bevont termény hozama lényegesen
nőtt. Ráadásul egyik
helyen sem bukkantak semmilyen ártalmas
vagy kedvezőtlen hatásra.
Az Észak-Queensland-i mezőgazdasági
állomáson eljött
a trópusi kipróbálás
napja.
A P. kiváncsicus tenyészetet
higított formában,
mindenféle ünnepélyesség
nélkül a kísérleti
rizsföldre permetezték.
Itt azonban a baktérium nemet
mondott a gabonával tervezett
esküvőre, és izgalmasabb,
házasságon kívüli
kapcsolatot létesített
a rizsföld vízfelületén
élő szívós
és önellátó
kékmoszattal.
Vidáman növekedtek együtt,
húszpercenként megduplázódva
a meleg trópusi környezetben,
miután a levegő és
a víz minden szükségeset
biztosított számukra.
Az apró ragadozó szervezetek
normális esetben korlátozták
volna a fejlődést, de ez
most nem történt meg.
A környezetből való
foszforelvonás azt minden
másra alkalmatlanná
tette.
A szóbanforgó rizsföld
és a körülötte
lévő összes többi
terület órákon
belül kövér kacsák
szivárványszínekben
rikító, zöldes
hab borította úsztatójához
hasonlított.
Feltűnt, hogy valami nagyon rosszul
megy és a tudósok
hamarosan felfedezték a P.
kíváncsicus és
az alga kapcsolatát.
A veszélyt ritka gyorsasággal
megsejtve intézkedtek, hogy
szórják be a rizsvetés
egész területét
és az elvezető csatornákat
gyomirtóval, a burjánzás
elpusztítására.
Aznap Dr. Kíváncsi
és ausztrál kollégái
későn és aggodalmaktól
gyötörve kerültek
ágyba.
A hajnal a legrosszabb balsejtelmeiket
igazolta.
Az új növényözön
élő patinaként borította
be egy kis patak felszínét,
egymérföldnyire a rizsföldektől
és csak néhány
mérföldnyire a tengertől.
Ismét bevetettek minden gyomirtószert
azokon a helyeken, ahol csak az
új élő szervezet előfordulhatott.
A queenslandi állomás
igazgatója kétségbeesetten,
de hiábavalóan próbálta
a kormányt meggyőzni, hogy
azonnal ürítsék
ki a területet és hidrogénbomba
bevetésével sterilizálják,
mielőtt a növekedés
ellenőrizhetetlenné válna.
Két
nap múlva az algaburjánzás
kezdett kiterjedni a part menti
vizekre és addigra már
túl késő volt. Egy
héten belül a Carpentaria-öböl
felett hat mérföld magasságban
repülő utasok tisztán
láthatták a zöld
szennyeződést.
Hat hónapon belül az
óceán nagyobbik felét
és a szárazföld
jórészét beborította
a zöld nyálka, telhetetlenül
zabálva a halott fákat
és az alattuk pusztuló
állati életet.
Ekkorra
Gaia halálosan megroppant.
Ahogy túlságosan is
gyakran halunk meg hibás
sejtjeink ellenőrizetlen növekedése
és elburjánzása
miatt, úgy lépett
a rákos alga-baktérium
az egészséges, élő
bolygót alkotó sejtek
bonyolult változatainak helyébe.
A létfontosságú
közös feladatokat végző
teremtmények majdnem végtelen
sorát egyhangú, falánk
hab váltotta fel, ami nem
ismert mást, csak a kielégíthetetlen
zabálást és
burjánzást.
Az űrből
szemlélve a Föld zölddel
pettyezett halványkékké
vált. Mivel Gaia haldoklott,
összeomlott a felszín
és légkör összetételét
az élet számára
optimumon tartó kibernetikus
szabályozás is.
Az ammónia biológiai
előállítása
már régen megszűnt.
A bomló anyagok - beleértve
az alga hatalmas mennyiségeit
is - kénvegyületeket
termeltek melyek a légkörben
kénsavvá oxidálódtak.
A szárazföldre hulló
eső egyre savasabb lett, tartósan
lakhatatlanná téve
azt a bitorló számára.
A létfontosságú
elemek hiánya fokozatosan
kezdte kifejteni hatását,
az algaburjánzás fokozatosan
gyengült, majd csupán
néhány félreeső
területre korlátozódott,
ahol még volt egy darabig
tápanyag.
Nézzük
hát, hogyan haladna a megroppant
Föld lassan de elkerülhetetlenül
sivár állandósult
állapota felé.
Az idő
nagyságrendje persze millió
éves vagy akár nagyobb
is lehet.
A viharok, a Nap és a kozmikus
sugárzás tovább
bombáznák védtelen
világunkat és megbontanák
a stabilabb kémiai kötéseket,
lehetővé téve számukra,
hogy az egyensúlyi állapothoz
közelebb álló
formákat képezzenek.
A létrejövő reakciók
legfontosabbika az volna, amelyik
az oxigén és az elpusztult
szerves anyag között lépne
fel.
A szerves anyag fele oxidálódna,
a maradékot eltemetné
a sár és a homok.
Ez a folyamat az oxigénmennyiség
töredékét használná
csak fel.
Lassúbb, de hatásosabb
lenne az oxigén kapcsolódása
a vulkánok redukált
gázaihoz és a levegő
nitrogénjéhez.
Mialatt a Földet salétromsavas
és kénsavas esők mosnák,
az élet által mészkő
és kréta formájában
megkötött szén-dioxid
visszakerülne a légkörbe.
Amint
az előző fejezetben elmondtuk, a
szén-dioxid úgynevezett
"üvegház-gáz".
Ha kis mennyiségben van jelen,
növekménye arányos
a levegő hőmérsékletére
gyakorolt hatásával,
azaz - ahogyan a matematikusok mondják
- az összefüggés
lineáris. Ahogy azonban a
levegő szén-dioxid koncentrációja
eléri vagy meghaladja az
egy százalékot, új,
nemlineáris hatás
lép be és a hőmérséklet
gyorsan emelkedik. A szén-dioxidot
megkötő bioszféra hiányában
az arány valószínűleg
meghaladná az egy százalékot.
A Föld gyorsan a víz
forráspontja közelébe
melegedne.
A növekvő hőmérséklet
meggyorsítaná a kémiai
reakciókat és siettetné
a kémiai egyensúly
felé történő
mozgást.
Időközben a sterilizáló
forró víz eltüntetné
a pusztító alga összes
nyomát.
Jelenlegi
világunkban a vízgőz
a rendkívül alacsony
hőmérséklet miatt
a felszintől mintegy kétmérföldes
magasságban olymértékben
csapódik ki a levegőből,
hogy mindössze egymilliomod
résznyi marad. Ennek a csekély
felfelé haladó töredéknek
- ami később bomlása
során oxigént termel
- lassú mozgása miatt
nincs jelentősége.
A forró tengerek vad időjárása
azonban valószínűleg
akkora viharfelhőket képezne,
melyek egészen az atmoszféra
felső rétegébe nyúlnának,
növelve annak nedvességét
és hőmérsékletét.
Ez azután a víz további
gyors bomlását, a
keletkezett hidrogén világűrbe
távozását és
az oxigén gyorsabb termelődését
segítené elő. Még
több oxigén létrejötte
gyakorlatilag eltávolítaná
a nitrogént a légkörből.
Az atmoszféra végül
szén-dioxidból, vízgőzből
és némi oxigénből
állna, valamint a ritka argongázból
és rokonaiból, melyek
nem játszanak kémiai
szerepet.
A Földet állandóan
ragyogó fehér felhő
boritaná - egy második
Vénusz, csak nem olyan forró.
A teljes
egyensúly beállása
más úton is végbemehet.
Ha az
alga telhetetlen növekedése
során nagyrészt elfogyasztaná
a légköri szén-dioxidot,
akkor a Föld a visszafordíthatatlan
lehűlés útjára
léphet.
A szén-dioxid felesleg túlmelegedéshez
vezethet, légköri hiánya
viszont gyors lehűlést idézhet
elő.
A bolygó legnagyobb részét
hó és jég borítaná,
megfagyasztva az utolsó,
túl rámenős életformát.
Oxigén és nitrogén
vegyülése továbbra
is végbemenne, csak lassabban.
Végeredményként
többé-kevésbé
fagyott bolygót kapnánk,
alacsony nyomású,
ritka szén-dioxid és
argon légkörrel, valamint
oxigén és nitrogén
nyomaival.
Más szavakkal: mint a Mars,
csak nem olyan hideg.
Nem tudhatjuk
biztosan, melyik változat
valósulna meg. Ami biztos,
Gaia intelligens hálózatának
bonyolult vezérlő- és
szabályozórendszere
teljes elpusztítása
után nincs visszaút.
Az élettelen
Föld nem lenne többé
minden szabályt megszegő,
színpompás különc,
hanem állandósult
állapotában józanul
beállna a sorba halott fivére
és nővére, a Mars
és a Vénusz közé.
Emlékeztetném
Önöket arra, hogy az előző
történet a képzelet
szüleménye.
Tudományos modellként
elfogadható, de csak akkor,
ha a feltételezett baktérium
stabilan fennmaradhat és
korlátozás, ellenállás
nélkül fejtheti ki agresszióját.
Mikroorganizmusok
génmanipulációja
azóta folyik az emberiség
javára, mióta sajt
és bor előállítására
háziasították
őket.
Mint a területen gyakorlott
bármelyik szakember megerősítheti
- és ezt valóban minden
gazdálkodó tudja -
a háziasítás
nem tesz alkalmassá vad körülmények
elviselésére.
A közvéleményben
a déenes-re is kiterjedő
génmanipulációkkal
kapcsolatban igen erős az aggodalom,
így épp ideje volt,
hogy nem kisebb szaktekintély,
mint John Postgate erősítse
meg: ez a kis tudományos-fantasztikus
történet valóban
csak a képzelet szüleménye.
A valóságos
életben rengeteg tilalom
kerül a genetikai kódba,
az élő sejtek közös
nyelvébe.
Szükség van bonyolult
biztonsági rendszerre annak
érdekében, hogy a
ritka, törvényen kívüli
fajok ne válhassanak hirtelen
bűnözőszindikátussá.
Az élet
története során
az életképes genetikai
kombinációk mikroorganizmusok
számtalan nemzedékén
keresztül kerültek kipróbálásra.
Hosszú
ideje tartó folyamatos, szabályos
létünk talán
valamilyen újabb gaiai szabályozási
módszernek tulajdonítható,
ami gondoskodik arról, hogy
a csalók sose kerülhessenek
túlsúlyba.
|