Ray Bradbury

Itt oroszlánok vannak

 

- Mindegyik planétát a saját fegyverével kell legyőzni - jegyezte meg Chatterton. - Meg kell szállni, feltárni, megölni- a kígyókat, megmérgezni az állatait, gátak közé szorítani a folyóit, felszántani a mezőit, sterilizálni a levegőjét, bányákat fúrni, legyűrni a természetet, mindent lerombolni és lángba borítani, ha már megkaptuk, amire szükségünk volt. Egyébként a planéták magához láncolnak bennünket. Nem szabad hinnünk bennük. Megváltoznak, gonosszá lesznek, szemet vetnek az emberre, különösen ezek az isten háta mögöttiek. Az embernek kell először támadnia. Én mondom, ki kell fosztanunk őket. Kiszedni belőlük az ásványi kincseket, és továbbállni, mielőtt ez a lidércnyomásos világ a képünkbe nem csap. Így kell velük bánni.

Az űrhajó a 84. csillagrendszer 7. bolygója felé közeledett. Sok millió mérföldet tettek már meg, a Földet messze maguk mögött hagyták, a Naprendszert és a Napot rég elfelejtették, saját Naprendszerükkel végeztek, felkutatták, feltárták, és más Naprendszereket is átkutattak, kiszipolyoztak és rendbe raktak. Most a lehetetlenül távoli planétáról származó parányi emberek űrhajói távoli világegyetemek felé fordultak. Néhány hónap, néhány év alatt mindenhová eljuthattak, mert űrhajójuk az isten gyorsaságával száguldott. S most éppen tízezredszer ereszkedett alá egy idegen világba ennek a nagy hatósugarú hajtóvadászatnak, egyik űrhajója.

- Nem, Chatterton - felelte Forester kapitány. - Én túlságosan tisztelem az idegen világokat, nem tudom úgy kezelni őket, mint maga. Hál' istennek, nem az én feladatom, hogy kiraboljam vagy leromboljam őket. Nagyon örülök, hogy énrám csak az űrhajót bízták. Maga az antropológus és ásványtudós. Gyerünk, ássa ki a bányáit, vessen és arasson. Én majd nézem. Én majd csak kimegyek, és körülnézek ebben az új világban, bármilyen lesz is. Szeretek nézelődni. Minden űrhajós szeret nézelődni, máskülönben nem lennénk űrhajósok. Ha az ember űrhajós, szeret nagyot szippantani az új levegőből, és megbámulni az új óceánokat meg szigeteket.

- Hozza magával a fegyverét - mondta Chatterton.

- Itt van a helyén - válaszolta Forester. Odaléptek a kémlelőnyíláshoz, és együtt figyelték, hogyan közeledik a zöld új világ.

- Kíváncsi lennék, hogyan vélekedik felőlünk - jegyezte meg Forester.

- Engem nem fog kedvelni - felelte Chatterton. - Majd gondoskodom róla, hogy ne szeressen. Persze, én nem törődöm ilyesmivel. Engem csak a pénz érdekel. Ugye, itt kikötünk, kapitány? Még soha nem láttam ilyen gazdag tájat!

Gyerekkoruk óta nem láttak ilyen pompázatos friss, zöld tájakat.

A tavak tiszta, égszínkék vízcseppként feküdtek a lágy lankájú dombok között, sehol nem látszott egyetlen zajos autópálya, útjelzőtábla vagy város. Mérhetetlen nagy zöld golfpálya - gondolta Forester -, amely soha nem ér véget. Jobbra-balra mindenütt csupa zöld, tízezer mérföldeket lehet sétálni a pályán, és a játék soha nem ér véget. Vasárnapi planéta, krikettvilág, ahol az, ember kedvére heverészhet, a foga között egy fűszál, a szeme félig lehunyva, rámosolyog az égre, szagolgatja a fűillatot, és átszunyókálja ezt az örök pihenést, és csak akkor moccan, ha lapoz egyet a vasárnapi újságban, vagy át kell ütnie a piros csíkos fagolyót a krikettkapun.

- Ha egy planéta nő lehetne, akkor ez az.

- Kívül asszony, belül férfi - szólalt meg Chatterton. - A felszín alatt minden kemény, férfias, vas, réz, uránium és fekete-talaj. Ne tévessze meg a kozmetikázás.

Odasétált a rekeszhez, ahol a Földfúró várakozott. A gép fúrófeje kékesen csillogott, készen arra, hogy hetven láb mélyre nyomuljon, meglékelje a talajt, s a nyíláson át a planéta szívéhez férkőzzön. Chatterton a készülékre pillantott.

- Megkaparintjuk a maga planétáját, Forester, de még mennyire.

- Tudom, hogy megteszi - válaszolta nyugodtan Forester.

Az űrhajó leszállt.

- Túlságosan zöld itt minden, túlságosan békés - mondta Chatterton. - Ezt nem szeretem. - A kapitányhoz fordult. - Kimegyünk, de fagyveresen. Ha nem ellenzi, kiadom a parancsot.

- Helyes, a társaság sok millió dollárt fektetett ebbe az útba, óvnunk kell a felszerelést.

A 84. csillagrendszer 7. planétáján a levegőt be lehetett lélegezni. Az űrhajó zsilipje széthúzódott. Az emberek kitódultak a kinti melegház-világba.

Utolsóként Chatterton bújt elő, puskával a kezében.

Abban a pillanatban, amikor Chatterton lába leért a zöld pázsitra, a föld megremegett. A fű hullámzani kezdett. A távoli erdő felmorajlott. Az ég szinte alig észrevehetően megfakult és elsötétült. Az emberek Chattertonra emelték tekintetüket.

- Földrengés!

Chatterton elsápadt. Mindenki nevetett.

- A planéta nem kedveli magát, Chatterton!

- Ostobaság!

A remegés végül is elült.

- Rendben van - jelentette ki Forester kapitány -, nem a mi tiszteletünkre rengett, úgyhogy nyilván nem igazolja a bölcselkedését.

- Véletlen - mosolygott erőtlenül Chatterton. - Gyerünk, siessünk, félórán belül mintát szeretnék vétetni a Fúróval.

- Egy pillanat! - Forester már nem nevetett. - Először fel kell derítenünk a terepet, meg kell győződnünk, nincs-e ellenséges lakosság vagy vadállat. Egyébként is nem mindennap tesszük a lábunkat ilyen planétára, olyan csodálatos, nem vetheti a szemünkre ha egy kicsit körül szeretnénk nézni

- Rendben van - egyezett bele Chatterton. - Lássunk hozzá.

Őrséget hagytak az űrhajónál, és a mezők-rétek felé indultak, a lankákon elterülő kis völgyek felé. Mintha a történelem legszebb évének legcsodálatosabb nyarán, a legverőfényesebb napon egy csapat fiú szabadult volna ki a krikettpályára, eszményi játékidőben, amikor még a fagolyó surranását is hallani a fűben, a koppanást, ahogyan áthalad a kapun, amikor hangok finom hullámzását hallani, egy hirtelen gyöngyöző női kacajt egy repkényövezte oszlopcsarnokból, a jég koccanását a nyári teáskannában.

- Hahó! - szólt Driscoll, az egyik legfiatalabb űrhajós, és beleszagolt a levegőbe. - Hoztam magammal baseball-labdát meg ütőt is, később majd játszunk egyét. Micsoda baseballpálya!

A férfiak csendesen nevetgéltek: baseballszezon volt, a teniszezésre, biciklitúrára és vadszőlőszedésre is alkalmasnak látszott az idő.

- Mit szólnátok, ha lekaszálnánk a füvet? - kérdezte Driscoll.

A társai megtorpantak.

- Tudtam, hogy valami nem stimmel! - kiáltott fel Chatterton. - A fű! Frissen van kaszálva.

- Talán különleges fűfajta, mindig ilyen rövid.

Chatterton a zöld fűre köpött, és belegázolt a cipőjével.

- Utálom. Utálom. Bármi történik velünk, a Földön senki sem tudja meg. Ostoba politika: ha egy űrhajó nem tér vissza, soha nem küldünk ki egy másodikat, hogy megállapítsa, miért tűnt el.

- Ez eléggé érthető - magyarozta Forester. - Nem vesztegethetjük az időnket ezernyi ellenséges világra, nem vívhatunk hiábavaló háborúkat. Minden egyes űrhajó évekbe, pénzbe, életekbe kerül. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy két űrhajót pocsékoljunk el, ha már az első felfedezi, hogy a planéta ellenséges. A békés planétákkal folytatjuk. Mint például ezzel.

- Olyan sokszor töprengek azon mondta Driscoll -, voltaképpen mi történt az expedíciókkal azokban a világokban, amelyeket soha nem próbáltunk meg másodszor is felkeresni.

Chatterton a távoli erdőre függesztette tekintetét.

- Lelőtték, felnyársalták, és ebédre megsütötték őket. Amit velünk is bármely pillanatban megtehetnek. Ideje lenne visszatérnünk, kapitány!

Egy kis emelkedő tetején álltak.

- Szagold Csak! - szólt rá Driscoll, s a karját széttárta. - Emlékezz vissza, hogyan futkároztál gyerekkorodban, és milyen illata volt a szélnek. Pihekönnyen száguldottól. És minden pillanatban úgy érezted, hogy most felröpülsz, de aztán mégsem tetted meg.

Az emberek emlékeztek. Virágpor illatát hozta a szél, és az ezernyi fűszálra új eső permetezett.

Driscoll nekiiramodott.

- Az istenit, hát nem érzed a szelet? Hiszen tudod, mi magunktól soha nem repültünk igazán. Bele kellett mindig ülnünk sok tonna fémbe; micsoda repülés ez? Mint a madarak, úgy soha nem lebegtünk a légben. Hát nem lenne csodálatos: csak szét kellene tárnunk a karunkat, így ni! - Kitárta két karját. - És csak szaladnánk. - A többiek felé futott, kacagott saját lehetetlen ötletén. - És repülnénk! - kiáltotta.

És repült.

A lent álló férfiak néma aranyóráján teltmúlt az idő. Felfelé bámultak. Az égből szinte hihetetlen kacaj hallatszott.

- Mondják meg neki, most már jöjjön le - suttogta Chatterton. - Az életébe kerülhet.

Senki sem hallotta a szavait. Driscollt nézték, ámuldoztak és mosolyogtak. Végül Driscoll földet ért.

- Láttátok? Repültem. Látták.

- Hadd üljek le, ó, istenem, istenem! Driscoll elcsukló hangon térdre esett. Veréb vagyok, sólyom vagyok, édes istenem! Menjetek, próbáljátok meg ti is… A szél, az kapott fel, az repített! - mondta egy perc múlva zihálva és beleborzongva a gyönyörűségbe.

- Menjünk innen - szólt Chatterton, és körbefordulva az eget kémlelte. - Ez csapda, azt akarják, hogy mindnyájan repüljünk. Aztán egyszerre földre ejtenek és megölnek mindnyájunkat. Megyek vissza a hajóhoz.

- Várja meg, amíg kiadom a parancsot - mondta Forester.

Az emberek töprengve álldolgáltak, az enyhe szél körülsusogta őket. Kánya kiáltott fent, az örök március hangján.

- Kértem a levegőt, hogy röpítsen fel mondta Driscoll. - És megtette.

Forester félrehívta a többieket. - Most én próbálom meg. Ha lezuhanok, mindenki rohanjon vissza az űrhajóhoz.

- Nagyon sajnálom; de ebbe nem egyezhetem bele, maga a kapitány - jelentett ki Chatterton. - Nem tehetjük kockára az életét. - Elővette a fegyverét. - Ha nem engedelmeskednének, akkor erőszakot alkalmazok. Megparancsolom: mindnyájan menjünk vissza az űrhajóra!

- Tegye el a fegyverét - szólt rá nyugodtan Forester.

- Meg ne moccanjon, maga idióta! Chatterton hol egyik, hol másik űrhajósra pillantott. - Hát nem érzik? Ez élő világ, szeme van, játszik velünk, az alkalmas pillanatot lesi.

- Ezt én döntöm el - mondta Forester. - Ha nem teszi el a fegyverét, visszamegy a hajóra azonnal, őrizettel.

- Ha maguk olyan bolondok, hogy nem jönnek velem, akkor dögöljenek meg itt. Megyek vissza, adják ide a kőzetmintákat, és engedjenek.

- Chatterton!

- Meg ne próbáljanak feltartóztatni! Chatterton nekiiramodott. Aztán váratlanul felkiáltott.

Mindenki felkiáltott, és felfelé nézett. - Ott repül - mondta Driscoll. Chatterton a levegőben lebegett.

Az éjszaka úgy szállt le, mint amikor egy óriási, de nyájas szem lecsukódik. Chatterton elképedve üldögélt az egyik domboldalon. Társai körülötte hevertek fáradtan, és nevettek. Nem volt kedve rájuk nézni, nem volt kedve az eget bámulni, csak a földet szerette volna érezni szakadatlanul, és karjával, lábával, testével magához szorítani.

- Ó, de csodás volt! - jegyezte meg Koestler.

Már mindnyájan repültek, mint a sárgarigók, mint a sasok, mint a verebek, és mindnyájan boldogok voltak.

- No, ki vele, Chatterton, mókás volt, mi? - makacskodott Koestler.

- Ez lehetetlen! - Chatterton lehunyta a szemét, szorosra, nagyon szorosra zárta. - Csak egy módon lehetséges, ha ez élőlény. Ha a levegő élőlény. Mint valami kéz markolta fel. Most már bármelyik pillanatban megölhet mindnyájunkat. Hiszen élőlény.

- No, rendben van - mondta Koestler -, tegyük fel, hogy élőlény. Az élőlényeknek lehetnek céljaik. Tegyük fel, hogy ennek a világnak az a célja, hogy bennünket boldoggá tegyen.

Mintegy ráadásként Driscoll jelent meg repülve, mindkét kezében tartályokat hozott.

- Találtam egy patakot, megkóstoltam a vizét, tiszta és iható. Próbálják meg! Forester átvett egy tartályt, és könnyedén megbökte vele Chattertont, mintegy odakínálva neki. Chatterton megrázta a fejét, és sietve visszahúzódott. Arcát tenyerébe temette.

- Ez a planéta vére. Friss vér. Igyátok csak, nyeljétek csak le, hadd kerüljön belétek ez a világ, hogy a ti szemetekkel nézzek, és a ti fületekkel halljon. Én nem kérek belőle! .

Forester vállat vont és ivott. - Bor! - kiáltott fel.

- Lehetetlen!

- De az! Szagolja meg, kóstolja meg! Pompás fehér bor!

- Francia fehér asztali bor! - Driscoll is belekortyolt.

- Méreg! - mondta Chatterton. A tartály körbejárt.

Ezt a kellemes délutánt heverészgetéssel töltötték, nem akartak belekezdeni semmibe, nehogy megzavarják a környező békét. Úgy viselkedtek, mint holmi rendkívül ifjú emberek egy rendkívüli szépség, egy finom és híres nő jelenlétében; attól tartottak, hogy elég egyetlen szó, egyetlen mozdulat, és a nő máris elfordítja arcát, megvonja kedvességét és szíves figyelmét. Mindnyájan érezték a földrengést, amely Chattertont köszöntötte, és nem kívántak több földrengést. Élvezni szerették volna a vakáció első napját, az eszményi horgászidőt. Üldögélni szerettek volna az árnyas fák alatt vagy sétálni a lankás dombokon, és nem akartak most tudni semmiféle fúrásról, próbáról és szennyezőanyagról.

Találtak egy kis patakot, amely zubogó vizű medencébe torkollott. Ha a hideg vizű patakban fickándozó halacska beletévedt ebbe a forróságba, néhány pere múlva már főtt állapotban szállt fel a felszínre.

Chatterton vonakodva csatlakozott a falatozókhoz.

- Megmérgez bennünket. Valami csel van itt. Én az űrhajóban fogok aludni. Maguk, ha akarnak, aludjanak a szabad ég alatt. Egy régi középkari térképen láttam egyszer: "Itt oroszlánok vannak." Éjszaka, ha már alusznak, megjelennek az oroszlánok és az emberevők.

Forester a fejét rázta.

- Én is magával megyek, ez a planéta valóban élőlény. Különleges faj. De szüksége van ránk, hagy megmutassa nekünk a szépségeit, és mi értékeljük is. Mi a haszna a csodának, ha nincs nézőközönség?

Chatterton azonban mással volt elfoglalva. Előrehajolt és hányt.

- Meg vagyok mérgezve. Megmérgeztek.

A többiek fogták a vállát, amíg rosszulléte csillapodott. Megitatták. Mindenki más jól érezte magát.

- Legjobban teszi, ha ezentúl csak a hajó élelmiszerét eszi - tanácsolta Forester. - Az biztonságosabb.

- Nekiláthatunk a munkának - bizonytalankodott Chatterton, és megtörülte a száját. - Már egy napot elfecséreltünk. Én egyedül is dolgozni fogok, ha szükséges. Majd megmutatom én ennek a pokoli planétának!

És elbotorkált az űrhajó felé.

- Nincs tisztában vele, milyem állapotban van - mormogta Driscoll. - Nem állíthatnánk meg, kapitány?

- Voltaképpen övé az expedíció. Nem vagyunk kötelesek segíteni neki, a szerződésünk kiköti, hogy veszélyes körülmények között meg lehet tagadni a munkát. Tehát… tegyük rendbe az uzsonnahelyünket. Senki ne másszon fel a fákra. A gyeptéglákat rakjuk vissza. A banánhéjakat takarítsuk el.

Az űrhajó felől rettenetes morajlás hallatszott. A teherzsilipen át előgurult a hatalmas, fénylő fúró. Chatterton a nyomában, és a robotrádión irányította:

- Erre, most ide! - A bolond!

- Most! - kiáltotta Chatterton.

A Fúró belevágta hosszú fúrófejét a zöld pázsitba. Chatterton odaintett a társainak. - Ezt figyeljék!

Az ég is beleremegett.

A Fúró ott állt a fűtenger közepén. Egy percig csak hatolt lefelé, nyirkos talajcafatokat hozott fel, amelyeket nyomban a rázkódó elemzőrekeszbe köpött.

Aztán hevesen, fémesen felsikoltott, mint egy szörny, amelynek megzavarják a lakomáját. A talajból lassan kékes folyadék bugyborékolt elő.

Chatterton felüvöltött: - Vissza, te őrült!

A Fúró őskori táncba kezdett. Süvöltött, mint egy óriási vonat, amikor éles kanyarba dől, vörös szikrákat szórt. Lassan lefelé süllyedt. A fekete iszap sötéten háborgott alatta.

Hörgő sóhajjal, zihálva és tajtékozva süllyedt bele a Fúró a fekete iszapba, mint valami agyonsebzett és haldokló elefánt, és trombitáit, akár a Korszak estéjén a mammut, s végtagjai súlyuknál fogva tűntek el a fúrólyukban.

- A bolond, a bolond! - szólalt meg Forester, amikor lélegzethez jutott, úgy elbűvölte a látvány. - Tudja, mi ez, Driscoll? Kátrány. Ez a bolond gép egy kátránymedencét lékelt meg!

- Figyelj rám, figyelj rám! - ordította Chattertan a Fúrónak, és az olajos tó partján futkározott. - Erre gyere, ide gyere!

Mint a Föld ódon zsarnokai, a dinoszauruszok, a Fúró csőszerű és visító nyakaival csapkodott és lubickolt a tóban, ahonnan már nem volt visszatérés a biztos partra, ahol sütkérezhetne.

Chatterton a távolban álló társai felé fordult.

- Csináljatok valamit, mozduljon már valaki!

A Fúró alámerült.

A kátránytó bugyborékolt, nyeldekelt, szopogatta az eltűnt szörnycsontokat. A tó felszíne elcsendesedett. Még egyszer, utoljára egy hatalmas buborék emelkedett fel, a rég feledett petróleum szagát bocsátva ki magából, aztán az is elpattant.

Az emberek odasereglettek a kis fekete tenger partjára.

Chatterton abbahagyta az üvöltést.

Sokáig bámult bele a hallgatag kátránytóba, aztán elfordult, és a dombokra, a hullámzó zöld pázsitra nézett vakon. A távoli fákon gyümölcsök értek, és lágyan pottyantak alá.

- Majd megmutatom én! - mondta nyugodtan.

- Ne szívja mellre, Chatterton. - Majd legyőzöm én - mondta. - Üljön le, igyon egy kortyot.

- Majd móresre tanítom én, majd megmutatom, hogy nem teheti ezt velem! Chatterton visszaindult a hajóhoz.

- Várjon egy percet - szólt utána Forester.

Chatterton már rohant.

- Tudom, mit kell tennem, tudom, hogyan szedhetem ráncba!

- Állítsák meg! - kiáltotta Forester. Utána eredt, aztán eszébe jutott, hogy repülni is tud. - A hajón ott az, atombomba, ha megkaparintja…

A többiek is erre gondoltak, és mindnyájan a levegőbe emelkedtek. Egy kis erdőcske húzódott az űrhajó és Chatterton között, aki futás közben elfelejtette, hogy repülhet is, vagy félt felszállni, vagy nem bírt felemelkedni, inkább ordítozott. A legénység az űrhajó felé repült, a kapitány velük tartott. Megérkeztek, felsorakoztak, és becsukták- a zsilipet. Még látták, ahogyan Chatterton a ritkás erdő ágai között bukdácsol.

A legénység várt.

- Ez a bolond, ez az eszeveszett fickó! És Chatterton csak nem tűnt fel a kis erdő innenső oldalán.

- Visszafordult, arra vár, hogy éberségünk csökkenjen.

- Hozzák be - mondta Forester. Két ember elrepült érte.

Lágyan, puhán finom és kiadós eső zúdult a zöld világra.

- Ez igen! - jegyezte meg Driscoll. Sohasem kellene itt házat építenünk. Figyeljék meg, az eső nem hull ránk. Köröskörül, elől-hátul esik. Micsoda világ!

A hűvös, kék esőben ott álltak szárazon. Alkonyodott. A hatalmas jégszínű hold előbukkant a felfrissült dombok mögül.

- Már csak egyetlen dolog hiányzik ebből a világból.

- Igen - mondták mindnyájan gondterhelten, csendben.

- Majd keresnünk kell - mondta Driscoll. - Ez logikus. A szél felröpít bennünket, a fák és folyamok táplálnak, minden él. Talán, ha társat kérnénk…

- Már régóta gondolok erre, ma is meg jóval előbb is - szólalt meg Koestler. - Mindnyájan nőtlenek vagyunk, évek óta úton vagyunk, már belefáradtunk. Pompás lenne letelepedni valahol, nem? Például itt. A Földön belegebed az ember, amíg összehoz egy házravalót, fizetheti az adót, és minden váras büdös. Itt még házra sem lenne szükség, olyan itt az időjárás. Ha már túl egyhangú az élet, kérhetünk esőt, felhőket, havat, valami változatosabb időt. Itt semmiért sem kell gürcölni.

- Unalmas lenne. Belehülyülnénk.

- Nem - felelte mosolyogva Koestler. - Ha az élet túl kényelmessé válna, csak néhányszor el kellene ismételnünk, amit Chatterton mondott: Itt oroszlánok vannak. Figyeljetek csak!

A távolból, az alkonyi erdőkből mintha hatalmas macska ordítása hallatszott volna.

Az emberek megborzongtak.

- Alkalmazkodó világ - jegyezte meg szárazon Koestler. - Mint egy nő, aki mindent megtesz, hogy tessen a vendégeinek, mindaddig, amíg kedvesek hozzá. Chatterton nem volt kedves hozzá.

- Az ám, Chatterton. Mi van vele? Mintegy válaszul valaki felkiáltott a távolban. A Chatterton keresésére indult két ember a liget széléről integetett.

Forester, Driscoll és Koestler odaröpültek.

- Mi történt?

Az emberek lemutattak az erdőbe.

- Gondoltuk, látni akarja, kapitány. Kísérteties. - Az egyik férfi egy ösvényre mutatott. - Oda nézzen!

Az ösvényen frissen és tisztán kirajzolódtak egy hatalmas mancs nyomai.

- És amott is. Néhány csepp vér.

Ragadozók nehéz macskaillata terjengett a levegőben.

- Chatterton?

- Kétlem, hogy valaha is megtaláljuk, kapitány.

Az alkony ziháló csendjében egyre távolodva, a messzeségből, nagyon messziről felüvöltött egy oroszlán.

Az emberek a ruganyos füvön feküdtek az űrhajó körül. Az éjszaka kellemes volt.

- Gyerekborom éjszakáira emlékeztet jegyezte meg Driscoll. - Bátyámmal együtt vártuk július legmelegebb éjszakáját, és kint aludtunk- a teniszpálya pázsitján, beszélgettünk, és számláltuk a csillagokat. Csudás éjszaka volt, életem legszebb éjszakája. - Adtán hozzátette: Nem számítva a mait, persze.

- Egyre csak Chatterton jár az eszemben - mondta Koestler.

- Hagyja csak! - szólt rá Forester. Alszunk néhány órát, aztán felszállunk. Nem kockáztathatjuk meg, hogy még egy napig itt maradjunk. Nem a Chatterton balesete miatt. Nem. Hanem azért, mert úgy vélem, ha itt maradnánk, túlságosan megkedvelnénk ezt a világot. Soha nem akarnánk itt hagyni.

Lágy szellő suhant át fölöttük.

- Most én sem akarom - Driscoll a feje alá tette a kezét, csendesen feküdt. - És ő sem akarja, hogy itt hagyjuk.

- Ha visszatérünk a Földre, és elújságoljuk, micsoda pompás planétára leltünk, akkor mi lesz, kapitány? Idejönnek, tönkreteszik, szétrombolják.

- Nem - felelte szórakozottan Forester. - Először is ez a planéta nem tűrne el egy általános inváziót. Nem tudom, mihez kezdene, de bizonyára kieszelne valamit. Másodszor, én is túlságosan szeretem ezt a planétát, tisztelem. Visszamegyünk a Földre, és hazudunk valamit. Azt mondjuk, hogy ellenségesen fogadott. Ami az átlagemberre, mint Chattertonra, igaz is, hiszen ha fejest ugrik bele, megsérti magát. Úgyhogy végül is nem lenne hazugság.

- Furcsa - mondta Koestler. - Én nem félek. Chatterton eltűnik, szörnyű véget ért talán, és mi itt heverünk, egyikünk sem fut el, egyikünk sem reszket. Ez észvesztő. És mégis így van. Mi bízunk benne, s ő bízik bennünk.

- Észrevette; hogy amikor eleget ivott a borból, már nem is kívánt többet? Ez a mértékletesség világa.

Figyelmesen hallgattak valamit, ami a Föld hatalmas szívdobbanásaira emlékeztetett, valami halkan és melegen dobogott a testük alatt.

Forester arra gondolt, hogy szomjas. Egy esőcsepp hullott az ajkára. Csendesen felnevetett.

Egyedül vagyok - gondolta.

A távolban lágy, csilingelő hangokat hallott.

És szemét a látomás felé fordította. Egy dombcsoport állt a távolban, tiszta vizű folyó csordogált le róla, és a folyó gázlóiban tündöklő arcú, gyönyörű nők játszadoztak. Mint a gyerekek, kergetőztek. És Forester mindent tudott róluk és az életükről. Nomád életet éltek, kívánságuk szerint kóborolták be ennek a világnak a felszínét. Nem voltak itt országutak, sem városok, csupán dombok és síkságok és a szél, mely kívánságuk szerint, tollként sodorta őket tava. Forester alighogy megfogalmazta a kérdést, a láthatatlan válaszadó máris suttogta a feleletet. Itt nem voltak férfiak. Csak asszonyok, egyedül ők tartották fenn fajukat. A férfiak ötvenezer évvel ezelőtt eltűntek. Hol voltak ezek az asszonyok? Egy mérföldnyire a zöld erdőben, egy mérföldnyire a borfolyó túlsó oldalán, a hat fehér kősziklánál, és hárommérföldnyire a nagy folyótól. Ott voltak a gázlóknál ezek az asszonyok, akikből ragyogó feleségek lettek volna, és gyönyörű gyerekeket szülhettek volna.

Forester kinyitotta a szemét. A társai felültek.

- Álmot láttam. Mindegyikük álmodott.

- Egymérföldnyire a zöld erdőtől… - Egymérföldnyire a borfolyón túl…

- …a hat fehér kősziklánál… mondta Koestler.

-… és hárommérföldnyire a nagy folyótól - mondta Driscoll felülve.

Aztán egy pillanatra mindenki ismét elhallgatott. Felpillantottak a csillagok fényében csillogó ezüstös űrhajóra.

- Sétálunk vagy repülünk, kapitány? Forester nem felelt.

Driscoll megszólalt:

- Kapitány, maradjunk itt. Ne menjünk vissza a Földre. Ők soha nem jönnek kivizsgálni, mi történt velünk, azt fogják hinni, hogy itt pusztultunk. Mit szól ehhez?

Forester arcáról csöpögött a veríték. Újra meg újra megnyalta az ajkát. Keze a térdén ringatózott. A legénység várt.

- Szép lenne - szólalt meg a kapitány. - Bizonyára.

- De… - Forester felsóhajtott. - El kell végeznünk a feladatunkat. Sokba került az űrhajónk. Tartozunk az embereknek annyival, hogy visszatérünk.

Forester felkelt. Az emberek továbbra is fekve maradtak, nem figyeltek rá.

- Micsoda szép, csodálatosan szép, mesebeli éjszaka - mondta Koestler. Bámulták a lágy rajzolatú dombokat, a fákat, a látóhatár felé futó folyókat.

- Szálljunk be a hajóba - mondta nagy nehezen Forester.

- Kapitány…

- Hajóra… - hangzott a válasz.

Az űrhajó belefúródott az égbe. Lenézve Forester pompásan látott minden völgyet, minden parányi tavacskát.

- Itt maradhattunk volna - jegyezte meg Koestler.

- Igen, tudom.

- Még nem késő, még visszafordulhatunk.

- Attól tartok, már késő - Forester igazított valamit a kémlelőnyílás teleszkópján. - Most nézzen le.

Koestler lenézett.

A világ arculata megváltozott odalent. Oroszlánok, dinoszauruszok és mammutok jelentek meg, vulkánok törtek ki, ciklonok, hurrikánok söpörtek végig a dombokon.

- Igen, igazi nő volt - mondta Forester. - Sok millió év óta várta a látogatókat, készült rá, kicsinosítatta magát. A legszebb arcát fordítatta felénk. Amikor Chatterton megsértette, néhányszar figyelmeztette, s amikor megpróbálta szétrombolni a szépségét, meg is semmisítette. Mint minden nő, szerette volna, ha önmagáért szeretik, és nem a gazdagságáért. Most, hogy mindent felajánlott nekünk, és mi mégis hátat fordítottunk, megvetett nő lett belőle. Elengedett bennünket, igen, de mi soha nem jöhetünk vissza. Azokkal várna bennünket… - és lemutatott az oroszlánokra, ciklonokra és forrongó tengerekre.

- Kapitány - szólalt meg Koestler.

- Tessék.

- Egy kicsit későn szólok, de meg kell mondanom, hogy mielőtt felszálltunk, én őrködtem a légzsilipnél. És Driscollt kiengedtem. Ki akart menni. Nem tudtam visszautasítani a kérését. Én vagyok ezért a felelős. Most ott van lent a planétán.

Mindketten a kémlelőnyíláshoz léptek. Hosszú szünet után Forester végre megszólalt:

- Örülök. Örülök, hogy legalább egyikünknek volt annyi esze, és ott maradt. - De mostanra már bizonyosan halott! - Nem, ezek a mutatványok odalent csak nekünk szólnak, talán hallucinációk. Mindenütt oroszlánok, tigrisek és hurrikánok. Driscoll mégis teljes biztonságban van odalent, és él, mivel most már ő az egyetlen néző. Csodálatos lesz az élete, miközben mi hiába kóborolunk itt a világrendszerben, mert úgysem találunk ehhez hasonló égitestet. Nem, mi nem megyünk vissza, és nem "mentjük" meg Driscollt. Szerintem ő nem is engedne vissza bennünket. Teljes sebességgel előre, Koestler, teljes sebességgel előre!

Az űrhajó egyre növekvő sebességgel száguldott.

S mielőtt a planéta elenyészett volna a fényességben és csillagködben, Forester egészen élesen elképzelte, hogy látja Driscollt, amint éppen elősétál a zöld erdőből, csendesen fütyörészget, körös-körül a friss és üde planéta, a borpatak csak neki csordogál, sült halak fickándoznak a forró vízben, az éjféli fákon beérnek a gyümölcsök, s a távoli erdők és tavak csak őrá várnak. Driscoll elsétál a végtelen zöld pázsiton a hat fehér kőszikla mellett, túl az erdőn, a széles csillogó folyó partjára…

Apostol András fordítása