A helyszín a Föld volt. Nem
mintha a csillaghajón utazó lények úgy
gondoltak volna rá, mint a Földre. Számukra
nem volt más, mint a komputerük memóriájában
õrzött szimbólumok sorozata. Egy, a galaxis
központját jelentõ fekete lyuk és az
õ anyabolygójuk között húzódó
vonalhoz képest bizonyos helyzetben lévõ
csillag harmadik bolygója volt, és a rá jellemzõ
sebességgel mozgott a pályáján.
Megközelítõleg Kr.
e. 15 000 körül járhatott az idõszámítás.
A csillaghajón utazó lények
természetesen ügyet se vetettek az idõszámításra.
Az ó szemükben ez csak egy bizonyos idõpillanat
volt a saját rendszerük idõkoncepciójához
viszonyítva.
A csillaghajó kapitánya
egyszer csak eléggé ingerülten megszólalt:
- Ez csak idõpocsékolás:
A bolygó nagyobbrészt fagyott. Távozzunk
innét.
A hajó fölfedezõje
csöndesen válaszolta neki: - Nem, kapitány!
- És ez volt a döntõ.
Amíg a hajó az ûrben
vagy úticélja felé száguldva a hipertérben
tartózkodott, a kapitány volt mindenható
ura. De abban a pillanatban, hogy egy bolygó körüli
pályára állt, a felfedezõé
volt az utolsó szó. Õ ismerte a, világokat.
Ez volt a hivatása.
Ez a fölfedezõ különben
is rendíthetetlen helyzetben volt. Olyasmivel rendelkezett,
sorit a biztos nyereséget hozó üzlet iránti
érzéknek nevezhetnénk: Az õ, kizárólag
az õ érdeme volt, hogy ez a bizonyos csillaghajó
három "Kiváló Eredmény"
érdemrendet szerzetté az utóbbi három
küldetése alkalmával. Három útért
- hármat!
Így tehát amikor a fölfedezõ
azt mondta: "nem!", a kapitány még csak
nem is álmodhatott "igen"-rõl. Abban a
valószínûtlen eset a mégis megpróbálkozna
vele, a legénység biztosan föllázadna
ellene. A "Kiváló Eredmény" érdemrend
a kapitány számára egy kedves, dekoratív
érem, amelyet kiakaszthat a központi szalonban, a
legénység szómára viszont tekintélyes
bérkiegészítést, s ami még
annál is vonzóbb, pótszabadságot és
nyugdíjjárulék-hozzájárulást
jelent. A fölfedezõ pedig már háromszor
megszerezte nekik mindezt. Három esetbõl háromszori
Most is megjegyezte:
- Egyetlen különleges világot
sem hagyhatunk megvizsgálatlanul.
- Ebben itt ugyan mi a különleges?
- kérdezte a kapitány. - Az elõzetes szondázás
intelligenciát jelez. Méghozzá egy fagyos
bolygón.
- De hát ez egyáltalán
nem példa nélküli!
- A megjelenési módja valahogy
különös. - A fölfedezõ láthatóan
feszengett
- Nem tudom pontosan, miért, de az élet
és az intelligencia megnyilvánulásai valahogy
különlegesek. Alaposabban körül kell itt néznünk!
Ezzel persze el is dõlt a kérdés.
A galaxisban legalább félmilliárd világ
létezett, ha csupán a napokhoz kapcsolódókat
tekintjük. Adjuk hozzá az ûrben szabadon vándorlókat,
és a szám nyomban akár meg is tízszerezõdhet.
Nem volt olyan csillaghajó, amely
akár számítógépek segítségével
is valamennyit ismerhette volna. Viszont egy tapasztalt fölfedezõnek
kivételes, a többiek számára csodás
Intuíciókkal rá kell éreznie a rendkívüli
dolgokra. Hiszen áttanulmányozta elõdei beszámolóit,
végtelen számú összefüggést
átgondolt, és föltehetõen még
álmában is statisztikai adatokkal játszadozik.
- Teljes, a komplex programnak megfelelõ
kutatóegységeket kell kiküldenünk - jelentette
ki a fölfedezõ.
A kapitányt elöntötte
a düh. A teljes program lassú, hetekig eltartó
vizsgálatokat jelent, iszonyú költségek
mellett.
- Elkerülhetetlenül szükséges
ez? - kérdezte, és az adott körülmények
között ez volt a legtöbb, amit tiltakozásképpen
mondhatott.
- Valószínûnek tartom
- válaszolta a fölfedezõ, annak a magabiztosságával,
aki tudja, hogy még a sóhajtása is parancs.
A kutatóegységek pontosan azzal tértek
vissza, amit a kapitány várt, mégpedig a
legnagyobb részletességgel. Intelligens faj él
odalent, amely - legalábbis a fölszínes megfigyelések
alapján - emlékeztet a galaxis ötödik
karjának belsõ vidékein ismeretes alacsonyabb
rendû fajtákra. Nem különösebben szokatlan,
de a mentológusok számára kétségtelenül
érdekes.
És ezek az intelligens lények
még csupán a mûszaki ismeretek elsõ
fokán állnak, iszonyú távolságban
mindattól, ami bármilyen mértékben
hasznos tehet.
Ezt a kapitány ki is mondta, alig
leplezve megkönnyebbülését, ám
a jelentéseket lapozgató fölfedezõ arca
rezzenéstelen maradt.
- Különös! - dörmögte,
majd kérte, hogy kerítsék elõ a kereskedõt.
No, ez azért már igazán
sok volt. Egy kapitánynak sohasem szabad megbántania
egy kiváló fölfedezõt, de azért
mindennek megvan a maga határa.
- Ugyan, mi célbál, fölfedezõ?
- kérdezte a kapitány, igyekezve legalábbis
az udvariasság, ha nem is a barátságosság
keretei között megtartani az érintkezést.
- Mire számíthatunk ezen
a szinten?
- Eszközöket használnak
- mormolta a fölfedezõ elgondolkodón.
- Kõ-, csonti faeszközeik
vannak! Vagy ami ezen a bolygón ezeknek megfelel. És
ez minden. Az egyszer biztos, hogy ebbõl semmi hasznunk
nem származik.
- Mégis van valami különös
a megjelenési módjukban! - Megtudhatnám,
mi légyen az, fölfedezõ?
- Ha tudnám, hogy mi az, kapitány
akkor már nem lenne különös, és nekem
nem is kellene földerítenem. De igazán, kapitány,
ragaszkodnom kell a kereskedõ jelenlétéhez.
A kereskedõ legalább annyira föl volt háborodva,
mint a kapitány, de neki nem kellett titkolnia. Az õ
szakmája végül is legalább olyan jelentõs
volt a csillaghajón; mint bárki másé"
saját maga (és még néhányuk)
véleménye szerint pedig éppen olyan fontos
és lényeges, mint magáé a fölfedezõé.
A kapitány kormányozza
a csillaghajót, a fölfedezõ a legcsekélyebb
nyomok alapján fölkutatja a használható
civilizációkat, végül a kereskedõ
és csapata az, aki szemtõl szemben találkozik
az idegenekkel, tudatukból és kultúrájukból
kihámozza, mi használható, és ad nekik
viszonzásul valamit, ami az õ hasznukra válhat.
Ez pedig mindig komoly kockázatot
jelentett. Az idegenek környezetét ugyanis nem volt
szabad megzavarniok. Az idegenek tudatában semmi kárt
nem tehettek, még saját életük védelmében
sem. Mindennek megvolt az indoka kozmikus méretekben, és
a kereskedõk meg is kapták méltó jutalmukat
a vállalt kockázatért, de minek vállalnának
fölösleges és haszontalan kockázatot?
A kereskedõ tehát így
vélekedett:
- Nincs ott semmi. A kísérleti
adatok szerintem azt mutatják, hogy itt félig intelligens
állatokkal van dolgunk. Fölhasználhatóságuk
a nullával egyenlõ. A veszély ugyanakkor
óriási. Mi jól tudjuk, hogyan bánjunk
a valóban intelligens idegenekkel, akik nagyon ritkán
veszélyeztetik a kereskedõk csapatait: De ki tudja,
hogyan reagálnak majd ezek az állatok? Az pedig
közismert, hogy mi még csak nem is védekezhetünk
velük szemben.
Mire a fölfedezõ:
- Ezek az állatok, ha ugyan nem
többek, figyelemreméltóan alkalmazkodtak a
jégvilághoz. Akadnak zavaros mozzanatok az itteni
jelenségek között, amelyeket nem értek
igazán, de határozott véleményem,
hogy nem lesznek veszedelmesek, sõt még hasznosnak
is bizonyulhatnak. Érzem, hogy méltóak a
közelebbi tanulmányozásra.
- Ugyan, mit kaphatunk egy kõkorszaki
kultúrától? - erõsködött
a kereskedõ.
- Épp a te dolgod, hogy ezt kiderítsd!
A kereskedõ szomorúan gondolta
magában: Hát persze, ez a dolog lényege
csak nekünk kell kideríteni!
Nagyon jól ismerte a csillaghajó-expedíciók
történetét és céljait. Volt idõ,
jó millió évvel ezelõtt, amikor nem
voltak kereskedõk, fölfedezõk vagy kapitányok,
csupán kibontakozó tudatú állatok
és az õ kõkorszaki ismereteik
nagyon
hasonlóak azokéhoz az állatokéhoz,
akiknek világa körül éppen keringtek.
De milyen lassú az elõrehaladás, milyen fájdalmasan
lassú a belsõ fejlõdés, mire elérhetõvé
válik a harmadik szintû civilizáció!
Akkor azután megindultak a csillaghajók és
a kultúrák kölcsönös megtermékenyítésének
folyamatai. Akkor kezdõdött az igazi haladás.
A kereskedõ így szólt:
- Tiszteletem a tiéd, fölfedezõ.
Nagyra értékelem ráérzõ tapasztalatodat,
de vajon hajlandó vagy-e az én gyakorlati tapasztalataimat
figyelembe venni? Semmi lehetõség nincs arra, hogy
egy harmadik szint alatti civilizációból
bármi számunkra hasznosat merítsünk.
- Ez általánosítás
- felelte a fölfedezõ -, amely lehet igaz is meg nem
is.
- Minden tiszteletem mellett, fölfedezõ,
ez valóban igaz. De ha azok a félig állatok
mégis nyújthatnának nekünk valami hasznosat,
ami számomra teljesen elképzelhetetlen, ugyan mit
adhatnánk mi cserébe nekik?
A fölfedezõ nem szólt
semmit.
A kereskedõ felbátorodva
folytatta:
- Ezen a szinten egy kezdetleges értelem
képtelen elfogadni bármilyen külsõ ösztönzést.
A mentológusoknak ez az egyöntetû véleménye,
és az én tapasztalatom is ezt támasztja alá.
A fejlõdésnek belsõ indíttatásúnak
kell lennie, legalább a második civilizációs
szint eléréséig. És ha kapunk valamit,
viszonoznunk kell valamivel
semmit sem vehetünk el
semmiért!
Itt közbeszólt megint a kapitány:
- Ebben persze van némi igazság.
Ha ezt az értelmet fejlõdésre ösztönözzük,
késõbb visszatérhetünk, hogy learassuk
a sikert.
- Engem nem érdekel a dolog értelme
- vágott közbe a kereskedõ türelmetlenül.
- Ez az én hivatásom hagyományainak szerves
része. Soha, semmi körülmények között
sem keltünk zavart, és mindig adunk valamit azért,
amit elveszünk. De itt nincs semmi, amit elvehetnénk,
de ha mégis találnánk valamit, a világon
semmink sincs, amit adhatnánk érte. Csak az idõt
vesztegetjük.
A fölfedezõ megcsóválta
a fejét.
- Csak, arra kérlek, kereskedõ,
hogy keress föl valami népesebb központot. Ígérem,
visszatérted után elfogadom a döntésedet.
És megint csak ez volt a döntõ
szó.
A kis kereskedelmi komp két napig cikázott a
bolygó felszíne fölött, keresve a mûszaki
fejlettség valamely elfogadható jelét. Nem
találtak semmit.
A teljes körû földerítés
évekig eltartott volna, de aligha érte volna meg.
Valószínûtlen föltételezés
volt, hogy magasabb szintû kultúrát fedeznek
föl. A fejlettebb mûveltség mindig a felszínre
törekedett, mivel nem volt érdemleges ellensége.
A kereskedõk tapasztalata azt bizonyította mindenütt.
Szép volt ez a bolygó,
még így, félig fagyottan is. Fehér,
kék és zöld színekben pompázott.
Vad volt, rideg és mégis változatos. Durva
és érintetlen.
De nem a kereskedõ dolga volt
a szépség értékelése, s ezért
türelmetlenül hessegette el magától az
ilyesféle gondolatokat. Amikor az alárendeltjei
valami ilyesmivel álltak elõ, röviden végzett
velük.
- Itt leszállunk - jelentette
ki.
- Úgy látszik, ez a helyi
intelligencia jelentõs méretû koncentrációja.
Jobb esélyünk nemigen lehet.
Helyettese tovább kételkedett:
- De ezzel is mit kezdhetünk, mester?
- Rögzíthetitek - felelte
a kereskedõ. - Jegyezzetek föl minden állatot,
értelmeset és értelem nélkülit
és bármely tárgyat, amit készítenek.
És legyen minden följegyzés holografikus.
- Máris látjuk
-
kezdte a helyettes.
- Mi máris látjuk - vágott
közbe a kereskedõ -, de olyan dokumentumokra van szükségünk,
amelyek eltántoríthatják fölfedezõnket
a képzelgéseitõl, különben örökre
itt rekedünk.
- Õ nagyon jó fölfedezõ
- vetette közbe a csapat egyik tagja.
- Valamikor jó fölfedezõ
volt - felelte a kereskedõ -, de vajon az maradhat-e mindörökké?
A sikerei talán túlságosan nagy önhittséget
adtak neki. Ezért kell meggyõznünk õt
a valóságról
ha lehetséges:
A kompból kiszállva természetesen
védõöltözéket viseltek.
A bolygó légköre megfelelõ
lett volna számukra, de a szabad felszín durva szelei
nagy kellemetlenségeket jelenthettek volna, még
ha a levegõ és a hõmérséklet
tökéletes is
ami távolról sem
volt így. A gravitáció túl nagynak
bizonyult, hasonlóan a fény intenzitásához,
de ezt azért nem volt olyan nehéz elviselniük.
A rongyos állatbórba öltözött
intelligens lények vonakodva visszahúzódtak
közeledtükre, és a távolból pislogtak
rájuk. A kereskedõ számára ez megkönnyebbülést
jelentett. A harci szándék hiányának
csak örülhettek azok, akiknek megtiltották, hogy
egyáltalán védekezzenek.
A kereskedõ és csapata
nem próbálkozott közvetlen kapcsolatfölvétellel
vagy barátságos mozdulatokkal. Ki tudhatná,
melyik mozdulatot tekinti barátságosnak egy idegen?
Ehelyett a kereskedõ tudatmezõt gerjesztett, és
megtöltötte azt az ártalmatlanság és
a békés szándék rezgéseivel.
Most már csak abban kellett reménykednie, hogy a
lények tudatmezeje is elég fejlett annak fölfogására.
Valószínûleg így
is volt, mivel páran visszasompolyogtak, és mozdulatlanul,
bár rendkívül kíváncsian bámultak
rájuk. A kereskedõnek úgy tûnt, hogy
menekülõk gondolatait is érzékeli, de
ez valószínûtlen lett volna alacsonyrendû
lények esetében, ezért nem is nyomult utánuk.
Ehelyett lelkiismeretesen nekilátott
a növényzet holografikus rögzítésének,
egy arra vetõdött növényevõ csorda
fölvételének. A csorda aztán veszélyt
erezve tovaszáguldott. Egy nagyobb állat egy pillanatig
szembefordult velük, fölvillantva fehér fegyvereit
az elsõ részén nyíló üregbõl
azután eloldalgott.
A kereskedõ egész csapata
hasonlóképpen ügyködött: módszeresen
végi ásztózták, a vidéket.
A rendkívüli meglepetés és rácsodálkozás
olyan hirtelen következett be, hogy alig érték
fel ésszel.
- Mester! Ide! Jöjj gyorsan!
A pontos irányt nem ismerve a
kereskedõnek a sugarat kellett követnie, amely egy
kiálló sziklák által ernyõzött
üreg felé vezetett.
A legénység többi
tagja is arrafelé igyekezett, mégis a kereskedõ
ért oda elõször.
- Mi az? - kérdezte a fõnök.
Helyettese öltözékének
sugárzó fénykörében állt
a hegyoldalba mélyen benyúló üreg szájánál.
A kereskedõ körültekintett.
- Ez itt egy természetes üreg,
nem mesterséges alkotás. - Igen, de nézz
ide!
A kereskedõ odatekintett, és
kõvé dermedt. Azután dörgedelmes parancsot
adott ki, hogy mindenki maradjon távol a helyszíntõl.
Majd megkérdezte:
- És ez mesterséges eredetû?
- Igen, mester. Sõt azt is láthatod,
hogy csak részben készült el.
- De ki csinálhatta?
- Ezek a lények odakint. Az intelligens
lények. Egyik éppen itt dolgozott, amikor beléptem.
Itt van a fényforrása is
valami égõ
növénydarab. Ezek pedig az eszközei.
- És õ maga hol van?
- Elmenekült.
- A maga valóságában
láttad?
- Még föl is vettem.
A kereskedõ eltöprengett.
Azután fölemelte a tekintetét.
- Láttál valaha bármi
hasonlót?
- Soha, mester.
- Vagy legalább hallottál
ilyesmirõl?
- Nem, mester:
- Megdöbbentõ!
A kereskedõ képtelen volt
arra, hogy elfordítsa tekintetét a jelenségrõl,
mire a helyettese csöndesen megszólította:
- Mester, most mit tegyünk?
- Hogyan?
- Ez biztosan meghozná a hajónknak
a negyedik kitüntetést is.
- Biztosan - dörmögte a kereskedõ
bánatosan -, feltéve, ha elvihetnénk.
Ekkor a helyettese szólt közbe
tétován: - Én már rögzítettem
is.
- Ugyan, mi hasznunk belõle? Nincs
semmink, amit cserébe adhatnánk érte.
- De ez a holmijuk máris a miénk.
Adjunk érte nekik akármit!
A kereskedõ indulatosan mondta:
- Mirõl beszélsz? Túlságosan
primitívek ahhoz, hogy bármi tõlünk
származó dolognak hasznát vehetnék.
Még legalább egymillió év kell hozzá,
hogy egyáltalán hasznát vehessék valami
kívülrõl származó ötletnek.
Meg kell semmisítenünk azt a fölvételt.
- De akkor is tudunk a dologról,
mester)
- Nos, akkor sohasem beszélhetünk
róla. A mi szakmánknak is megvannak a hagyományai
és erkölcsei. Te is jól tudod: semmiért
semmit!
- Még ezt sem? - Még ezt
sem.
A kereskedõ szigorú, kérlelhetetlen
arckifejezésébe keserûség vegyült,
és "még ezt sem!" kiáltása
ellenére határozatlanul állt az üregben.
Helyettese átérezte a helyzetet.
- Próbáljunk adni nekik
valamit, mester! - De mi haszna lenne?
- De mi bajt okozhatna?
A kereskedõ megszólalt:
- Elõkészítettem
egy bemutatót az egész hajó számára,
de elõször neked kell megmutatnom, fölfedezõ,
mély tisztelettel és elnézést kérve
akadékoskodásomért. Neked volt igazad. Valóban
van valami különös ebben a bolygóban. Bár
az itteni intelligencia éppen csak megüti az elsõ
szint mértékét, és a hozzá
kapcsolódó technológia is rendkívül
kezdetleges, mégis kialakítottak valamit, amivel
mi sohasem rendelkeztünk, s amivel tudomásom szerint
más világokon sem találkoztunk sohasem.
A kapitány feszengve dörmögte
maga elé:
- El sem tudom képzelni, mi lehet
az. - Tisztában volt vele, hogy a kereskedõk néha
túlbecsülik leleteik értékét,
ezzel is növelni akarják saját jelentõségüket.
A fölfedezõ nem szólt
semmit. Kettejük közül õ érezte magát
kényelmetlenebbül.
- Egy vizuális mûvészeti
formáról van szó - mondta a kereskedõ.
- Valamiféle színek játékáról?
- találgatta a kapitány.
- És formákéról
de a legmeglepõbb eredménnyel. - Beállította
a holografikus vetítõt.
- Nézzétek!
Az elõttük vibráló
térben megjelent egy csordányi állat: nagy
testû, bozontos, kétszarvú, négylábú
lények. Megriadtak, futásnak eredtek, patáikkal
porfelhõt kavartak.
- Ocsmány objektumok - mormolta
a kapitány.
A holofölvétel megállította,
mozdulatlanná dermesztette a csordát. Kinagyította
a képet, míg egyetlen állat töltötte
be a teljes látómezõt. Busa fejét
leszegte, orrlyukai kitágultak.
- Figyeljétek meg ezt az állatot!
- szólt a kereskedõ. Most, pedig ezt a mesterséges
kompozíciót, amelyet olaj és színes
ásványok kezdetleges elegyének segítségével
egy barlang mennyezetére mázolva találtunk.
És ismét megjelent elõttük!
Nem pontosan a holofölvételen szereplõ állat
síkban ábrázolva, de életszerûen.
- Micsoda figyelemre méltó
hasonlatosság - álmélkodott a kapitány.
- Mit figyelemre méltó!
- szólt közbe a kereskedõ. - Egyenesen kifinomult.
És tucatjával vannak ott hasonló alakok.
Különféle testtartásban
sokféle
állat
A hasonlóság túlságosan
is szembeötlõ, hogysem véletlen lehessen. Gondoljatok
csak az elképzelés merészségére:
színeket helyeznek el vonzó alakzatokban és
kombinációkban, mégpedig úgy, hogy
a szemet megtévesztve azt a gondolatot ébreszti
a szemlélõben, mintha valóságos tárgyat
látna maga elõtt. Ezek a teremtmények olyan
mûvészetet fejlesztettek ki, amely magát a
valóságot tükrözi vissza! Ez ábrázoló
mûvészet
gondolom, nevezhetjük így.
És ez még nem is minden. Háromdimenziós
megnyilvánulásaira is bukkantunk. - Ezzel a kereskedi
szürke kõbõl és halványsárga
csontból készült tárgyak sorát
helyezte társai elé.
- Ezek is nyilvánvalóan
a valóságot kívánják ábrázolni.
A kapitány teljesen megzavarodott:
- És látta valaki, amint
éppen készítik õket?
- Nem, ilyesmit nem láttunk, kapitány.
Az egyik emberem ugyan megpillantott egy bolygólakót,
amint éppen valami színes anyagot kent a barlang
falán lévõ egyik alakra, de azt már
korábban megformálták. Ettõl függetlenül
csak az az egyetlen magyarázat lehetséges, hogy
tudatosan alkották õket. Ezek a tárgyak véletlen
események következtében sehogy sem ölthették
mostani alakjukat.
- Nagyon érdekesek, de az ember
nem érzi a mögöttük rejlõ szándékot
- mondta a kapitány. - És a holotechnika nem felelne
meg jobban a célnak? Mármint ha kifejlesztették
már, természetesen.
- E primitív lényeknek
fogalmuk sincs arról, hogy a holográfia valaha is
kifejleszthetõ lesz, és nem tudták kivárni
az ehhez szükséges millió évet. Különben
lehetséges, hogy a holotechnika nem jobb! Ha ezeket az
alakokat összehasonlítjuk az eredetivel, láthatjuk,
hogy az ábrázolásokat leegyszerûsítették
és finoman átfogalmazták, hogy a sajátos
vonások domináljanak. Véleményem szerint
ez a mûvészeti forma hozzáad valamit az eredetihez,
és ennek biztosan szándékos mondanivalója
van.
A kereskedõ odafordult a fölfedezõhöz.
- Lenyûgöznek a képességeid.
Meg tudnád magyarázni, hogyan jöttél
rá ennek az intelligenciának egyedülálló
voltára?
A fölfedezõ tagadóan
intett.
- Ilyesmire egyáltalán
nem gyanakodtam. Roppant érdekes, és tisztában
vagyok az értékével is, de kíváncsi
vagyok, képesek leszünk-e úgy kézben
tartani a színeinket és formáinkat, hogy
ilyen ábrázolásra alkalmassá tegyük
õket. De kíváncsiságomnál is
nagyobb a tanácstalanságom. Azon töprengek,
hogyan juthattál e tárgyak birtokába. Mit
adtál értük cserébe? Az egész
ügy különössége szerintem éppen
ebben rejlik.
- Nos - válaszolta a kereskedõ
-, bizonyos értelemben igazad van. A helyzet nagyon különös.
Kezdettõl nem tudtam, mit árihatnék nekik,
hiszen ezek a teremtmények olyan kezdetlegesek, de ez a
fölfedezés túl fontosnak tûnt ahhoz,
hogy tétlenül veszni hagyjuk. Ezért az e tárgyakat
alkotó lények csoportjából kiválasztottam
egyet, amelynek a tudatmezeje valahogy élénkebbnek
tûnt a többiekénél, és megkíséreltem,
hogy adjak néki valami ajándékot cserébe.
- És sikerült. Ez magától
értetõdik - mondta a fölfedezõ. - Igen,
sikerült - sóhajtotta a kereskedõ boldogan,
észre sem véve, hogy a fölfedezõ megállapította
a tényt, és nem kérdést tett föl
neki. - Ezek a lények - folytatta - éles kõdarabbal
kiegészített, hosszú botokkal megölik
a színekkel ábrázolt állatokat. A
botok áthatolnak az állatok bõrén,
megsebesítik és legyöngítik õket.
Ekkor a lényeink már könnyen megölhetik
azokat, bár egyenként kisebbek és gyengébbek
a vadászott állatoknál. Értésükre
adtam, hogy egy kisebb, kõhegyû pálcát
nagyobb erõvel és hatékonysággal juttathatnak
célba, ha egy kifeszített húrt használnak
hajtóerõként.
- Ilyesféle szerkezeteket már
leltünk más primitív, bár ennél
jóval fejlettebb civilizációk birtokában
- emlékezett a fölfedezõ. - A paleomentalisták
íjnak és nyílnak nevezik.
- De hogyan hasznosíthatnák
ezt a tudást? - kétkedett a kapitány. - A
fejlettségnek e szintjén ez lehetetlen.
- Mégis sikerült. Kétségtelenül.
Az érintett tudatmezõ reakciója szinte elviselhetetlenül
éles fölismerésben nyilvánult meg. Bizonyára
nem gondoljátok, hogy elhoztam volna ezeket a tárgyakat,
még ha hússzor ilyen értékesek lennének
is, ha nem vagyok teljesen biztos benne, hogy adhatok értük
valamit! Semmiért semmit, kapitány.
- Éppen ebben rejlik a helyzet
különössége - mormolta a fölfedezõ
halk, fakó hangon -, a befogadókészségükben!
- De figyelj rám, kereskedõ! - mondta a kapitány.
- Ezt mégsem tehetjük meg. Még nem elég
érettek hozzá. Bajt hozunk rájuk. Nemcsak
az állatokat, hanem egymást is gyilkolják
majd ezzel az eszközzel.
- Mi nem hoztunk rájuk bajt, és
ezután sem fogunk. Hogy ók mit tesznek egymással,
és hová lyukadnak ki végül millió
év múlva, kizárólag az õ dolguk.
A kapitány és a kereskedõ
elindult, hogy elõkészítse a bemutatót
a csillaghajó egész legénysége számára.
A fölfedezõ közben szomorúan sóhajtotta
a távozók után:
- Egyszóval elfogadták.
És a jég hátán is megélnek!
Húszezer év múlva ez már a mi gondunk
is lesz!
Tudta azonban, hogy úgysem hinnének
neki. Végtelen szomorúsággal magába
roskadt.
Füssi-Nagy Géza fordítása