Isaac Asimov - Gyönyörû idõ van…


    
     2117. április 12-én Mrs. Richard Hanshow Ajtójának térmodulátor fékszelepe ismeretlen okoknál fogva depolarilázódott. Ez aztán teljesen tönkretette Mrs. Hanshow napját. Richard fiánál pedig különös idegbetegség tünetei jelentkeztek.
     Ezt a fajta betegséget a használatos orvosi szakkönyvekben neurózis címszó alatt nem lehet megtalálni, s a kis Richard egyébként valóban úgy is viselkedett, ahogy az egy jó módban felnõtt, jól nevelt tizenkét éves fiúhoz illik.
     De április 12-tõl kezdve ifj. Richard Hanshow csak nagy nehezen tudta rászánni magát, hogy az ajtón át hagyja el a házat.
     Minderrõl Mrs. Hanshaw április 12-én elõre mit sem sejtett. Reggel (egy közönséges reggel) felébredt, amikor a mekkanója halkan becsusszant a szobájába, és egy kis tálcán behozta a kávéját. Mrs. Hanshaw délután New Yorkba akart utazni, de elõbb még különféle teendõi voltak, amelyeket nem bízhatott egy mekkanóra. Ezért már egy-két korty után kiszállt az ágyából.
     A mekkanó hátrált, hangtalanul surrant a diamágneses tér mentén, amely téglalap alakú testét fél hüvelykkel a padló fölött tartotta. Visszament a konyhába, ahol egyszerû számítógépe hibátlanul beprogramozta a különféle konyhai berendezések irányítószerkezeteit, hogy a kívánt reggelit elkészíthesse.
     Mrs. Hanshaw elõbb szokása szerint egy szentimentális pillantást vetett elhunyt férje háromdimenziós képére, majd némi elégedettséggel nekilátott a reggeli szertartás egyes fázisainak. A hallon át hallotta, hogy a fia zörögve-csörömpölve ugyanezt teszi, de tudta, nincs szükség az õ közremûködésére. A jól beszabályozott mekkanó elõírásszerûen gondoskodott róla, hogy a fiú lezuhanyozzon, friss fehérnemût vegyen fel, s tápláló reggelit egyen. A tergozuhany, amelyet Mrs. Hanshaw a múlt évben szereltetett fel, a reggeli mosakodást és törülközést olyan gyors és kényelmes mûveletté tette, hogy Dickie egészen biztosan minden ellenõrzés nélkül is megmosakodna.
     Egy ilyen reggel, amikor sok volt a dolga, úgy gondolta, elég lesz, ha csak egy futólagos csókot nyom a fiú arcára, mielõtt az elmegy. Hallotta a mekkanó halk csilingelését, ahogy az iskola kezdetének közeledtét jelzi, leszállt hát az energialiften a földszintre (egyelõre még csak nagyjából elrendezett frizurával), hogy teljesítse ezt az anyai kötelességét.
     Richardot az Ajtónál állva találta. Iskolafilmjei és zsebvetítõje szíjon lógott, s a fiú elgondolkozva nézett maga elé.
     - Mama - szólalt meg felpillantva -, tárcsáztam az iskola koordinátorait, de hiába.
     - Ugyan, Dickie - vágta rá az anyja szinte gépiesen. - Ez lehetetlen.
     - Hát próbáld meg te.
     Mrs. Hanshaw többször is megpróbálta. Furcsa, hisz az iskolaajtó mindig általános fogadásra van beállítva. Más koordinátákkal foglalkozott. Barátainak Ajtói nem biztos, hogy fogadásra vannak beállítva, de legalább jelzést adnak, s akkor majd magyarázatot kap a dologra.
     De hiába. Az Ajtó - minden próbálkozása ellenére - mozdulatlan, szürke válaszfal maradt. Nyilvánvaló volt, hogy nincs rendben - s hozzá mindössze öt hónappal a társaság szokásos õszi ellenõrzése után.
     Mrs. Hanshaw méregbe jött.
     Pont egy olyan napon romlik el az Ajtó, amikor annyi elintéznivalója van. Ingerülten gondolt rá, hogy csak egy hónappal ezelõtt határozta el, nem szereltet be pót-Ajtót, mert úgy érezte, felesleges kiadásba verné magát. Honnan tudhatta volna, hogy mostanában ilyen gyatra Ajtókat gyártanak?
     Még mindig bosszankodva a videofonhoz lépett, és közben odaszólt Richardnak:
     - Menj le az úton, Dickie, és használd Williamsonék Ajtaját.
     A késõbbi fejlemények szempontjából nézve szinte a sors iróniájának tûnik, hogy Richard húzódozott.
     - Ó, mama, csupa piszok leszek. Nem maradhatnék itthon, amíg az Ajtót kijavítják?
     És ugyanígy a sors iróniája volt, hogy Mrs. Hanshaw nem engedett. Ujját a telefon kombinációs táblájára téve válaszolta:
     - Nem leszel piszkos, ha flexit húzol a cipõdre. És ne felejtsd el jól lekefélni magadat, mielõtt bemégy hozzájuk.
     - De mama…
     - Ne feleselj, Dickie! Nem bliccelheted el az iskolát. Eredj. Egy-kettõ, mert még elkésel.
     A mekkanó - igen tökéletes, gyorsan reagáló modell - már ott is állt Richard elõtt, az egyik dobozában a flexivel. Richard felhúzta cipõjére az átlátszó mûanyag huzatot, majd szemmel láthatóan vonakodva végigment a hallon.
     - Nem is tudom, mama, hogyan kell kezelni ezt a vacakot.
     - Csak nyomd meg a gombot - kiáltotta oda Mrs. Hanshaw. - A vöröset. Amelyre az van írva: Vészkijárat. És ne piszmogj. Akarod, hogy a mekkanó elkísérjen?
     - Ugyan, mama - kiáltotta vissza a fiú durcásan -, mit gondolsz, mi vagyok? Pólyás?
     Dünnyögését ajtócsapódás zárta le.
     Mrs. Hanshaw sietõsen benyomta a telefontáblán a megfelelõ kombinációt, és magában azt fontolgatta, hogyan olvasson be a társaságnak.
     Joe Bloom, egy jó eszû fiatalember, aki a mûszaki iskola elvégzése után erõtér-mechanikában is gyakorlatot szerzett, egy fél órán belül már meg is jelent Mrs. Hanshaw házában. Jó szakember volt, de fiatalsága miatt Mrs. Hanshaw mély gyanakvással méregette.

Amikor megnyomta a jelzõgombot, Mrs. Hanshaw kinyitotta az elhúzható házpanelt, és meglátta a fiatalembert, amint alaposan keféli magát, hogy eltávolítsa a szabad levegõ porát. Joe levette flexijét, és ott, ahol állt, ledobta. Mrs. Hanshaw rögtön behúzta a házpanelt, hogy kizárja a beáramló éles napfényt. Indokolatlanul azt remélte, hogy a nyilvános Ajtótól idáig való gyaloglás kényelmetlenséget okozott a fiatalembernek. Vagy hogy esetleg maga a nyilvános Ajtó is elromlott, s az ifjúnak a szükséges kétszáz yardnál messzebbrõl kellett idehurcolnia szerszámait. Hadd szenvedjen egy kicsit a társaság vagy legalább az egyik képviselõje. Akkor majd megtanulják, mit jelent egy elromlott Ajtó.
     De a fiatalember jókedvûnek látszott.
     - Jó reggelt, asszonyom - szólalt meg teljes nyugalommal. - Az Ajtó javítása végett jöttem.
     - Szép magától - válaszolta barátságtalanul Mrs. Hanshaw. - Tönkretették a napomat.
     - Sajnálom, asszonyom. Mi a baj?
     - Nem mûködik. Beállítottam a koordinátákat, de az Ajtó meg se moccan - válaszolta Mrs. Hanshaw. - Figyelmeztetõ jelzést sem ad. A fiamat ezen… ezen az izén keresztül a szomszédokhoz kellett elküldenem.
     A bejáratra mutatott, amelyen keresztül a szerelõ jött.
     Joe elmosolyodott.
     - Ez is ajtó, asszonyom - mondta az Ajtók körül szerzett szakmai gyakorlatából eredõ öntudatos bölcsességgel. - Csak nem írjuk nagybetûvel. Amolyan kéziajtó. Korábban mindenütt csak ilyet használtak.
     - De ez legalább mûködik. A fiamnak ki kellett mennie a piszokba, a bacilusok közé.
     - Ma nem olyan rossz odakint, asszonyom - jegyezte meg Joe az olyan ember szakértelmével, akinek foglalkozása miatt jóformán naponta ki kell mennie a szabad ég alá. - Bár néha csakugyan nagyon kellemetlen. De gondolom, azt szeretné, ha miné l elõbb kijavítanám ezt az Ajtót itt, s így jobb, ha hozzáfogok.
     Leült a padlóra, kinyitotta a magával hozott nagy szerszámosládáját, és a pontmágnestelenítõvel fél percen belül leszerelte a mûszertáblát, hogy hozzáférhessen a bonyolult szerkezethez.
     A térelemzõ vékony elektródáit hol ide, hol oda helyezte, s közben magában fütyörészve, a számlapokon a mutatók mozgását figyelte. Mrs. Hanshaw karját összefonva nézett rá.
     - No, itt van a bibi - szólalt meg végül Joe, s egy ügyes csavarintással leszerelte a fékszelepet.
     Körme hegyével rákoppintott, majd hozzátette:
     - Ez a fékszelep depolarizálódott, asszonyom. Ennyi az egész. - Ujjával végigfutott a szerszámosláda kis rekeszein, és kiemelt egy ugyanolyan tárgyat, mint amilyet az Ajtó szerkezetébõl vett ki. - Ezek a dolgok az egyik pillanatról a másikra elromlanak. Sohasem lehet elõre megjósolni, mikor. - Visszaszerelte a mûszertáblát, és felállt. - Most már mûködni fog, asszonyom.
     Lenyomott egy próbakombinációt, letörölte, s egy másikat nyomott le. Az Ajtó mind a kétszer tompa szürkébõl bársonyos sötétvörösbe váltott át.
     - Legyen szíves itt aláírni, asszonyom. És írja rá, kérem, a számlaszámát is. Köszönöm szépen, asszonyom.
     Lenyomott egy újabb kombinációt, a gyáráét, majd ujját udvariasan a homlokához emelte, és kilépett az Ajtón. Teste a sötétségbe érve szétfoszlott. Egyre kevesebbet lehetett látni belõle, szerszámosládájának csücske tûnt el legutoljára. Egy másodperccel azután, hogy teljesen átért, az Ajtó újból tompa szürke színûvé vált.
     Egy fél órával késõbb, amikor Mrs. Hanshaw a reggeli kellemetlenség miatt még mindig dúlva-fúlva befejezte félbeszakított elõkészületeit, a telefon bosszantóan felberregett, s az igazi bajok csak most kezdõdtek.

 

Miss Elisabeth Robbins kényelmetlen helyzetbe került. A kis Dick Hanshaw mindig jó tanuló volt. Miss Robbinst bántotta, hogy ilyen jelentést kell adnia róla. De - mondta magának - a kisfiú tagadhatatlanul furcsán viselkedik. Az anyjával fog beszélni, nem az igazgatóval.
     A délelõtti dolgozatírás ideje alatt kiosont a telefonhoz, az egyik diákra bízva az osztályt. Kapcsolt, s máris Mrs. Hanshaw csinos, bár kissé félelmet keltõ arcába bámult.
     Miss Robbins megremegett, de már nem tudott visszakozni.
     - Mrs. Hanshaw - szólalt meg bátortalanul -, Miss Robbins vagyok. - A mondat végén habozva felemelte hangját.
     Mrs. Hanshaw elõbb értetlenül nézett vissza rá, majd megszólalt:
     - Richard tanítónõje? - Ebbõl a kérdésbõl is kiérzõdött a bizonytalanság.
     - Igen. Azért hívtam fel, Mrs. Hanshaw - Miss Robbins most fejest ugrott a dologba -, mert Dick ma reggel alaposan elkésett az iskolából.
     - Igazán? Ez lehetetlen. Hisz láttam elmenni.
     Miss Robbins csodálkozva bámult rá.
     - Azt akarja mondani, hogy látta az Ajtót használni?
     - Nem - vágta rá gyorsan Mrs. Hanshaw. - Az Ajtónk átmenetileg rossz volt. Az egyik szomszédunkhoz küldtem el õt, az õ Ajtajukat használta.
     - Biztos benne?
     - Persze hogy biztos vagyok. Csak nem fogok hazudni magának.
     - Félreért, Mrs. Hanshaw. Eszemben sem volt ilyet feltételezni. Csak azt akartam kérdezni, biztos-e benne, hogy odatalált a szomszédhoz? Hátha eltévedt.
     - Nevetséges. Megvannak a szükséges térképeink, s különben is biztos vagyok benne, hogy Richard az A-3 körzetben minden ház fekvését ismeri. - Aztán az olyan ember csendes büszkeségével, aki tudja, mi jár ki neki, hozzátette: - Nem mintha erre szükség volna. Elég, ha a koordinációkat ismeri.
     Miss Robbins, aki olyan családban született, ahol a drága elektromos áram miatt takarékoskodni kellett az Ajtó használatával, és aki ezért még idõsebb korában is elég sokat futkosott gyalog, rossz néven vette ezt a kérkedést.
     - Nos - mondta határozottan -. attól tartok, Mrs. Hanshaw, hogy Dick nem használta a szomszéd Ajtaját. Több mint egy órával elkésett, s a flexijérõl világosan látni lehetett, hogy a mezõn mászkált. A flexik sárosak voltak.
     - Sárosak? - kérdezte Mrs. Hanshaw, hasonlóképp hangsúlyozva a szót. - És mit mondott? Mit hozott fel mentségül?
     Miss Robbins akarva, nem akarva némi elégedettséget érzett, hogy Mrs. Hanshaw-t ilyen kényelmetlen helyzetbe hozta.
     - Nem volt hajlandó beszélni róla - válaszolta. - Õszintén szólva, Mrs. Hanshaw, úgy látom, a fiú beteg. Ezért hívtam önt fel. Talán jó volna, ha megmutatná egy orvosnak.
     - Láza van? - sikoltott Mrs. Hanshaw.
     - Ó, nem. Nem úgy értettem, hogy fizikailag beteg. Csak a magatartása és a pillantása. - Habozott, majd azon igyekezve, hogy minél tapintatosabban fejezze ki magát, hozzátette: - Azt gondolom, talán egy rutinszerû vizsgálat pszichikai szondázással…
     Nem fejezte be a mondatot, mert Mrs. Hanshaw fagyosan felcsattant, már-már a jólneveltség határát súrolva, s a szavába vágott:
     - Azt akarja mondani. hogy Richard idegbajos?
     - Ó nem, Mrs. Hanshaw, csak…
     - Hát ez nagyon úgy hangzott. Micsoda ötlet! Életében nem volt soha semmi baja. Majd én beszélek a fejével, ha hazajön. Biztos vagyok benne, hogy nekem teljesen elfogadható magyarázatot fog adni.
     Az összeköttetés hirtelen megszakadt, s a megsértett Miss Robbins úgy érezte, nevetségessé tette magát. Pedig õ csak segíteni akart, teljesíteni azt, amit tanítványai iránti kötelességének tartott.
     Visszasietett a tanterembe, s egy pillantást vetett a falióra fém számlapjára. A dolgozatírásra kiszabott idõ a végéhez közeledett. Aztán angol fogalmazás következik.
     De gondolatai nem az angol fogalmazás körül keringtek. Gépiesen hívta fel a diákokat, hogy olvassanak fel egy-egy részletet irodalmi próbálkozásaikból. És olykor egy ilyen részletet szalagra kopogtatott, s végigfuttatta a kis vokalizálón, hogy bemutassa, hogyan kell szépen olvasni.
     A vokalizáló géphangján a felolvasás mint mindig, most is tökéletes volt, de mint mindig, most is jellegtelen. Miss Robbins olykor eltûnõdött, helyes-e a diákokat olyan beszédmódra tanítani, amely mentes minden egyéniségtõl, és csakis az átlagos kiejtésen és beszédmódon alapszik.
     Ma azonban nem erre gondolt. Richard Hanshaw-t figyelte. A fiú csendben ült a helyén, nyilvánvalóan közömbösen környezete iránt. Magába mélyedt - rá sem lehetett ismerni. Miss Robbins biztosan tudta, hogy a fiúval reggel valami szokatlan dolog történt, s hogy õ helyesen járt el, amikor felhívta az anyját, bár talán a szondázásról nem kellett volna beszélnie. De hát manapság ez a sikk. Minden rangú és rendû embert szondáznak. Nincs ebben semmi szégyen. Vagy legalábbis senkinek sem kellene emiatt szégyenkeznie.
     Végül aztán felhívta Richardot. Kétszer kellett szólítania, a fiú csak akkor reagált rá, állt fel a helyérõl.
     A kijelölt általános téma így hangzott: Ha módod volna valamilyen régi jármûvõn utazni, melyiket választanád és miért? Miss Robbins ezt a témát igyekezett minden félévben felhasználni. Jó témának tartotta, mert bizonyos történelmi szemléletet hordozott magában. A gyerkõcöket arra kényszerítette, hogy elgondolkozzanak rajta, miképpen éltek az elmúlt korokban az emberek.
     Richard Hanshaw halk hangon olvasott, Miss Robbins szótlanul hallgatta.
     - Ha választhatnák a régi jármûvek közt - olvasta a fiú -, sztratohajót választanák. Lassan jár, mint az összes jármû, de tiszta. Mivel a sztratoszférában közlekedik, zártnak kell lennie, nehogy az ember valamilyen betegséget kapjon. Éjjel látni lehet róla a csillagokat, majdnem olyan tisztán, mint a plenetáriumban. Ha lenézünk, olyannak látjuk a Földet, mint valami térképet, talán felhõket is láthatunk…
     Még vagy egy oldalnyit olvasott, s amikor befejezte, Miss Robbins élénk hangon megjegyezte:
     - Nem "választhatnák" és "választanák", Richard, hanem "választhatnék" és "választanék". És nem is "plenetárium", hanem…? - És ezzel az osztályhoz fordult. Kisebb kórus válaszolt a kérdésére. - Helyes - mondta Miss Robbins. - S ki tudná megmondani, honnan származik ez a szó?
     Így folyt tovább az óra. Eljött az ebédidõ. Egyesek az iskolában ettek, mások hazamentek. Richard itt maradt. Miss Robbins erre is felfigyelt, mert Richard általában hazament ebédelni.
     Aztán a délután is elmúlt, megszólalt az iskola végét jelzõ csengõ, s a huszonöt fiú és lány a szokásos zsivaj közepette összekapkodta holmiját, majd komótosan sorba álltak.
     Miss Robbins összeütötte tenyerét.
     - Gyorsan, gyerekek. Gyerünk, Zelda, foglald el a helyedet.
     - Leejtettem a magnólyukasztómat, Miss Robbins - védekezett sipítva a kislány.
     - Hát vedd fel gyorsan. Egy-kettõ, szaporán, gyerekek.
     Megnyomott egy gombot, mire egy falrész egy mélyedésbe csusszant, s egy jókora Ajtó szürke felülete vált láthatóvá. Nem a szokásos Ajtó volt, amelyet ebédidõben az a néhány diák használt, aki hazament, hanem egy sokkal tökéletesebb modell - e jómódú magániskola egyik büszkesége.
     Nemcsak kétszer olyan széles volt, mint a szokásos Ajtó, hanem ezenkívül egy nagy és igen elmés szerkezetû "automatikus sorozatkeresõvel" is rendelkezett, amelynek jóvoltából megfelelõ idõközökben egymás után a kívánt koordinátákra állt be.

 

A félév kezdetén Miss Robbinsnak mindig egy egész délutánt kellett eltöltenie a szerelõvel, hogy a készüléket az új osztály diákjainak otthoni koordinátáira állítsák be. De aztán a félév hátralevõ részében az Ajtóval szerencsére nem sokat kellett bajlódni.
     Az osztály ábécérendben állt fel, elõbb a lányok, aztán a fiúk. Az Ajtó bársonyos fekete színt öltött, s Hester Adams felemelve karját kilépett rajta.
     - Viszontl… - A búcsúzás, mint általában mindig, a szó közepén megszakadt.
     Az Ajtó megint szürke színûvé vált, majd újból feketévé, s Theresa Cantrocchi kilépett rajta. Szürke, fekete, Zelda Charlowicz. Szürke, fekete, Patricia Coombs. Szürke, fekete, Sarah May Evans.
     A sor rövidült, ahogy az Ajtó egymás után elnyelte és hazaszállította a gyerekeket. Természetesen elõfordult, hogy egy-egy anya elfelejtette az otthoni Ajtót megfelelõ idõben speciális fogadásra állítani, s ilyenkor az iskola Ajtaja szürke maradt. Egy percnyi szünet után azonban az Ajtó önmûködõen a sorban következõ kombinációra tért rá, s így a kimaradt diáknak meg kellett várnia, amíg mind eltávoztak. Akkor aztán telefonon felhívták a feledékeny szülõt, s ezzel a dolog elintézõdött. Ez mindig rosszul esett a szóban forgó diáknak, különösen az érzékenyeknek, mert ebbõl arra következtettek, hogy odahaza nem törõdnek velük. Miss Robbins igyekezett ezt az iskolába ellátogató szülõknek jól az agyába vésni, de azért ilyesmi minden félévben legalább egyszer mégis megesett.
     A lányok már mind hazamentek. John Abramowitz kilépett az ajtón, aztán Edwin Byrne is…
     A másik baj, a gyakoribb, abból származott, hogy egy fiú vagy egy lány nem a maga helyére állt a sorban. Ez is elõfordult, bármennyire résen is volt a tanító: különösen sûrûn a félév elején, amikor a diákok még nem ismerték annyira a helyes sorrendet.
     Ilyenkor aztán fél tucatjával toppantak be idegen házakba a gyerekek, s vissza kellett küldeni õket. Ez mindig kavarodást okozott, percekig tartott, amíg a dolgot rendbe lehetett hozni, s a szülõk mindig ingerültek voltak.
     Miss Robbins hirtelen észrevette, hogy a sor megállt. Éles hangon szólt rá a sor elején álló fiúra:
     - Indulj, Samuel. Mire vársz?
     Samuel Jones öntudatos pillantással válaszolt.
     - Ez nem az én kombinációm, Miss Robbins.
     - Hát kié? - Miss Robbins türelmetlenül nézett végig a még öt fiúból álló soron. Ki áll rossz helyen?
     - Dick Hanshaw-é, Miss Robbins.
     - És õ hol van?
     Egy másik fiú válaszolt, azon a csúnya, önelégült hangon, amelyet a gyerekek szinte ösztönösen használnak, amikor egy társukat beárulják a felnõtteknek.
     - A vészkijáraton ment ki, Miss Robbins.
     - Micsoda?
     Az iskola Ajtaja egy másik kombinációra tért át, és Samuel Jones kilépett rajta. A hátralevõk egyenként követték.
     Miss Robbins egyedül maradt a tanteremben. A vészkijárathoz lépett. Kis, kézi mûködtetésû ajtó volt, a fal egyik kanyarulata mögé rejtve, hogy ne törje meg a terem egységes struktúráját.
     Miss Robbins résnyire kinyitotta. Ezt a tûz esetére szolgáló vészkijáratot egy idejétmúlt törvény írta elõ, amely nem vette figyelembe a tûz elleni védekezésnek immár minden középületben alkalmazott modern módszerét. Odakint, a vészkijáraton túl semmi se volt, csak az "odakint". A nap élesen tûzött, szél fújt, kavarta a port.
     A tanítónõ bezárta az ajtót. Örült, hogy felhívta Mrs. Hanshaw-t. Teljesítette kötelességét. Most már egészen biztos, hogy Richarddal valami baj van. Miss Robbins elfojtotta ösztönös vágyát, hogy újból telefonáljon.

 

Mrs. Hanshaw aznap nem utazott New Yorkba. Odahaza maradt, aggódva és indokolatlanul mérgesen. Mérge a szemtelen Miss Robbins ellen irányult.
     Tizenöt perccel az iskolaidõ vége elõtt aggodalma az Ajtóhoz hajtotta. A múlt évben az Ajtóra egy önmûködõ szerkezetet szereltetett, amely öt perccel három óra elõtt az Ajtót az iskola koordinátáira állította be, és - hacsak kézi erõvel nem állították át - ott tartotta mindaddig, amíg Richard haza nem ért.
     Szemét a komor, szürke Ajtóra függesztette (miért nem lehetne egy inaktív erõtérnek valamilyen más, élénkebb, vidámabb színe?) és várt. Összeszorított keze hideg volt.
     Az Ajtó a megfelelõ pillanatban elsötétült, de semmi sem történt. Percek múltak el. Richard késett. Sokat késett. Nagyon sokat késett.
     Háromnegyed négy volt, s Mrs. Hanshaw már majd megõrült az idegességtõl. Normális körülmények közt telefonált volna az iskolába, de most nem tudta rászánni magát. Hogyan is telefonálhatna, amikor a tanítónõ kételkedik Richard épelméjûségében?
     Mrs. Hanshaw nyugtalanul járkált fel-alá, reszketõ kézzel cigarettára gyújtott, majd elnyomta. Lehet-e ennek valami ésszerû magyarázata? Lehet-e, hogy Richard valamilyen meghatározott okból marad távol iskola után? Ha így volna, szólt volna neki. Aztán fény gyulladt agyában: a fiú tudta, hogy New Yorkba akart menni, és esetleg csak késõ este tér haza…
     Nem, Richard akkor is szólt volna neki. Miért áltassa magát?
     Büszkesége megtört. Felhívja az iskolát (behunyta szemét, és szempillái alól egy könnycsepp buggyant ki), vagy tán inkább a rendõrséget hívja fel.
     Amikor kinyitotta szemét, Richard állt elõtte, szemét a padlóra szegezve. Magatartásán látszott, hogy várja a vihar kitörését.
     - Helló, mama.
     Mrs. Hanshaw aggodalma egyik pillanatról a másikra (csak az anyák képesek erre) haragra váltott át.
     - Hol voltál, Richard?
     És ekkor, mielõtt még nekikezdhetett volna a meggondolatlan, rossz fiúkról és a megtört szívû anyákról szóló prédikációjának, közelebbrõl szemügyre vette Richard külsejét, mire az iszonyattól szinte elállt a lélegzete.
     - Richard - szólalt meg végül -, te a szabadban voltál.
     Fia lenézett a flexi nélküli, poros cipõjére, maszatos karjára s az ingére, amelyen egy kicsiny, de határozott szakadás látszott. - Azt gondoltam, mama, egy kicsit… - S elhallgatott.
     - Valami baj volt az iskola Ajtajával? - kérdezte az anyja.
     - Nem, mama. Semmi.
     - Tisztában vagy vele, hogy milyen halálosan aggódtam miattad? - Hiába várt a válaszra. - No jó, majd még beszélünk egymással, ifiúr. Elõször is fürödj meg, s mindent, ami rajtad van, az utolsó darabig kidobunk. Mekkanó!
     A mekkanó azonban már a "fürödj meg" szavaknál hangtalanul elindult a fürdõszoba felé.
     - Itt rögtön vedd le a cipõdet - mondta Mrs. Hanshaw -, és mars a mekkanó után.
     Richard engedelmeskedett, lemondóan, hisz tudta, hiába tiltakoznék.
     Mrs. Hanshaw hüvelyk- és mutatóujjával fölcsippentette a piszkos cipõket, és bedobta a szemétégetõbe, amely erre a váratlan megterhelésre halk, ijedt zümmögéssel válaszolt. Mrs. Hanshaw gondosan letörölte a kezét egy selyempapírral, amelyet aztán a cipõk után a szemétégetõ csúszdájába dobott.
     Nem vacsorázott együtt Richarddal, hagyta, hogy a mekkanó társaságában egyen, ami a fiúnak még az egyedüllétnél is rosszabbul esett. Ebbõl - gondolta Mrs. Hanshaw - látja majd, hogy neheztelek rá, ami minden szidásnál és büntetésnél inkább ráébreszti, hogy rossz fát tett a tûzre. Richard - ezt gyakran mondogatta magának - érzékeny fiú. De azért lefekvéskor felment hozzá.
     Rámosolygott, és gyengéd hangon szólalt meg. Azt gondolta, ez lesz a legjobb. Hiszen a fiú már megkapta a büntetését.
     - Mi történt ma veled, Dickie gyerek? - így szólította õt pólyás korában, s Mrs. Hanshaw-t már ez a megszólítás is szinte könnyekig ellágyította.
     De a fiú félrefordította arcát, hangja makacsságról és hidegségrõl árulkodott.
     - Nem szeretek azokon a nyomorult Ajtókon kimenni, mama.
     - De miért, az isten szerelmére?
     Richard idegesen gyûrögette a könnyû takarót (a friss, tiszta, s persze minden használat után eldobható takarót), és úgy válaszolta:
     - Csak mert ki nem állhatom õket.
     - De hát akkor hogyan akarsz iskolába járni, Dickie?
     - Majd korábban kelek fel - dünnyögte.
     - De hát mi bajod az Ajtókkal?
     - Ki nem állhatom õket. - És még csak fel sem pillantott.
     - Na jó - szólt lemondóan Mrs. Hanshaw -, majd jól kialszod magadat, s holnap reggelre minden rendben lesz. Megcsókolta a fiút, s kifelé menet kezét gépiesen elhúzta a fotocellasugár elõtt, s ezzel letompította a szobavilágítást. De aznap éjjel nehezen jött álom a szemére. Mi lehet az oka annak, hogy Dickie egyszerre nem bírja az Ajtókat? Eddig sohasem volt semmi baja velük. Igaz, az Ajtó ma reggel elromlott, de ez csak eggyel több ok rá, hogy becsülje õket. Dickie ostobán viselkedik.
     Ostobán? Eszébe jutott Miss Robbins diagnózisa, mire hálószobája sötétségében és magányában összeszorította puha ajkait. Képtelenség! A fiút felizgatta valami, nem kell ide orvos, csak aludjon egy jót.
     De amikor másnap reggel felébredt, fia nem volt odahaza. A mekkanó beszélni ugyan nem tudott, de kérdésekre nyúlványainak mozgatása útján igennel vagy nemmel válaszolni tudott, s így Mrs. Hanshaw egy fél percen belül már megbizonyosodott ró la, hogy Richard a szokottnál fél órával korábban kelt fel, elbliccelte a zuhanyozást, és kiszaladt a házból. De nem az Ajtón át.
     Hanem a másik úton, az ajtón, a kisbetûs ajtón keresztül.

 

Mrs. Hanshaw videofonja aznap délután 3 óra 10 perckor diszkréten csengetett. Mrs. Hanshaw sejtette, ki hívja, s amikor bekapcsolta a vevõt, látta, hogy nem tévedett. Egy gyors pillantást vetett a tükörbe, hogy e nyugtalansággal és aggodalommal eltöltött nap után elég higgadtnak látszik-e, majd bekapcsolta az adókészülékét.
     - Tessék, Miss Robbins - mondta hûvösen.
     Richard tanítónõje az izgalomtól kissé elcsukló hangon szólalt meg:
     - Mrs. Hanshaw, Richard ma szándékosan a vészkijáraton távozott, holott mondtam neki, hogy a szabályszerû Ajtót használja. Nem tudom, hova ment.
     - Bizonyára hazaindult - mondta óvatosan Mrs. Hanshaw.
     - S ön ezt így helyesnek tartja? - kérdezte megdöbbenve Miss Robbins.
     Mrs. Hanshaw sápadtan rendreutasította a tanítónõt.
     - Nem hinném, hogy önnek joga volna kritizálni õt. Ha a fiam nem akarja az Ajtót használni, ez az õ dolga meg az enyém. Nem hinném, hogy volna olyan iskolai szabályzat, amely elõírná, hogy az Ajtót kell használnia. - Magatartásán látszott, hogy ha volna ilyen szabályzat, akkor õ majd gondoskodik arról, hogy megváltoztassák.
     Miss Robbins elpirult, de még volt ideje egy gyors megjegyzésre, mielõtt az összeköttetés megszakadt.
     - Én az ön helyében igenis megszondáztatnám.
     Mrs. Hanshaw ott maradt állva a kvarcinlemez elõtt, vaksin bámult az üres lapra. Anyai szíve néhány pillanatra határozottan Richard pártjára állította. Miért kelljen az Ajtót használnia, ha nem akarja? Aztán leült, várt, büszkesége viaskodott gyötrõ félelmével, hogy hátha Richardnak mégis valami baja van.
     A fiú dacos arccal állított be, de az anyja magára kényszerített önuralommal úgy fogadta, mintha semmi rendkívüli nem történt volna.
     Heteken át ezt az eljárást követte. Semmi az egész, mondogatta magának. Puszta szeszély. Majd kinövi.
     A dolog már csaknem megszokott állapottá vált. De olykor-olykor - megesett, hogy három nap egymás után - Mrs. Hanshaw, amikor lejött reggelizni, ott látta Richardot, ahogy morcos arccal várakozik az Ajtó elõtt, majd midõn eljön az iskola kezdetének ideje, kilép rajta. Mrs. Hanshaw sohasem tett semmiféle megjegyzést.
     Ha Richard az Ajtón át távozott, s különösen ha ilyenkor így is jött haza, Mrs. Hanshaw szívét melegség öntötte el. Végre minden rendben van - ujjongott magában. De egy, két vagy három nap múltával Richard - miként egy morfinista - újból visszatért beteges szokásához, kisurrant az ajtón - a kisbetûsön -, mielõtt még anyja felébredt.
     Ilyenkor Mrs. Hanshaw kétségbeesetten pszichiáterre és szondázásra gondolt, de mindig felmerült benne, milyen alantas elégedettség tölti majd el Miss Robbinst, ha esetleg tudomást szerez a dologról. S ez aztán megakadályozta abban, hogy bár mit is tegyen, noha nem sejtette, hogy ez a valódi indoka.
     Ezalatt kénytelen-kelletlen tudomásul vette a helyzetet, s igyekezett jó képet vágni hozzá. A mekkanót utasította, hogy a tergófelszereléssel és friss ruhával az ajtónál - a kisbetûsnél - várakozzék. Richard vonakodás nélkül megmosdott, és ruhát váltott. Alsóruháját, zokniját és flexijét amúgy is eldobták volna, a naponta eldobott ing költségét pedig Mrs. Hanshaw zokszó nélkül viselte. Ami a nadrágot illeti, megengedte, hogy a fiú egy hétig hordja, azzal a feltétellel, hogy esténként gondosan kitisztítják.
     Egy napon azt ajánlotta Richardnak, hogy kísérje õt el egy kis kirándulásra, New Yorkba. Ebben nem valamilyen határozott terv vezette, inkább az a ködös óhaj, hogy ne engedje õt szem elõl. Richard nem ellenkezett. Sõt inkább örült. Minden aggodalom nélkül kilépett az Ajtón. Egy pillanatig sem habozott. És az arcán sem ült az a rosszalló kifejezés, mint azokon a reggeleken, amikor az Ajtón át ment iskolába. Mrs. Hanshaw odavolt az örömtõl. Ily módon - gondolta - talán vissza lehet a fiút csalogatni az Ajtó használatára. Minden találékonyságát latba vetette, hogy egy s más ürüggyel kirándulni mehessen Richarddal. Még a hallatlanul magas áramszámlát se bánta, csak hogy javaslatára egy napra elutazzanak Kantonba, és ott megnézzenek egy kínai ünnepséget.
     Ez egy vasárnap történt, s Richard másnap egyenesen ahhoz a falban levõ nyíláshoz ment, amelyet mindig használt. Mrs. Hanshaw, aki aznap kivételesen korán ébredt, tanúja volt e jelenetnek. Idegességében ezúttal már nem bírta türtõztetni mag át, panaszos hangon szólt a fia után:
     - Miért nem az Ajtót használod, Dickie?
     - Ha Kantonba megyünk, akkor még csak megteszi - válaszolta kurtán Richard, s kilépett a házból.
     Így hát a terve kudarcba fulladt. Aztán egy napon Richard csuromvizesen jött haza. A mekkanó bizonytalanul téblábolt körülötte, s Mrs. Hanshaw, aki épp akkor tért vissza Iowából, ahol egy négyórás látogatást tett nõvérénél, dühösen felfortyant.
     - Richard!
     Richard bûntudatosan mentegetõzött:
     - Esni kezdett. Hirtelen eleredt az esõ.
     Mrs. Hanshaw egy pillanatig nem is értette, mit mond. Mert hát húsz évvel ezelõtt járt iskolába, s tanult földrajzot. De aztán mégis felderengett benne az égbõl szakadatlanul, fékeveszetten ömlõ víz látványa - azé a vad vízzuhatagé, amelyet nem lehet sem egy csap elfordításával, sem gombnyomással, sem az elektromos áram megszakításával elállítani.
     - Kint áztál az esõben? - tudakolta.
     - Ugyan, mama. Hazajöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem sejtettem, hogy esni fog.
     Mrs. Hanshaw erre nem tudott mit mondani. Annyira megdöbbent, hogy nem is talált szavakat.
     Két nappal késõbb Richard orra folyni kezdett, torka száraz volt és kapart. Mrs. Hanhsaw kénytelen volt bevallani magának, hogy a betegség mételye éppúgy befurakodott a házába, mint a vaskorszak bármelyik nyomorúságos viskójába.
     És ez aztán megtörte makacsságát és büszkeségét. Most már õ sem tagadta, hogy Richardnak pszichiáterre van szüksége.

 

Mrs. Hanshaw gondosan választotta meg a pszichiátert. Ösztöne elõbb azt súgta, hogy egy távoli orvost keressen. Egy ideig azt latolgatta, hogy egyenest a San Franciscó-i Központi Kórházba megy el, és találomra választ orvost.
     De aztán eszébe jutott, hogy ily módon névtelen személy volna. Nem tarthatna igényt nagyobb elõzékenységre, mint a város nyomornegyedébõl bármelyik nyilvános Ajtóhasználó. Ha viszont a maga közösségében marad, akkor a szavának súlya lesz…
     Hosszasan tanulmányozta a körzet térképét. A térkép ahhoz a kitûnõ sorozathoz tartozott, amelyet az Ajtó Rt. hozott ki, és ingyen osztott szét ügyfelei közt. Mrs. Hanshaw nem is tudta egészen elfojtani magában a bizsergetõ büszkeség érzetét, amikor kiterítette a térképet. Nem pusztán az Ajtó-koordináták finom nyomású jegyzékét tartalmazta, hanem tényleges térkép volt, amely minden ház helyét gondosan feltüntette.
     És miért ne? Az A-3 körzet a világ egyik legtekintélyesebb környéke, az arisztokrácia központja: az elsõ olyan közösség a Földön, ahol az Ajtót minden házba bevezették. Az elsõ, a legnagyobb, a leggazdagabb, a legismertebb. Se gyárakra, se üzletekre nincs szüksége. Sõt még utakra sem. Minden ház egy kis önmagában álló kastély, amelynek Ajtaja belépést biztosít mindenhová a világon, ahol csak Ajtók léteznek.
     Mrs. Hanshaw gondosan végignézte az A-3 körzetben élõ ötezer család jelmagyarázatos jegyzékét. Tudta, hogy számos ideggyógyász lakik a körzetben. Az A-3 körzet sok kiváló szakemberrel dicsekedhetett.
     Dr. Hamilton Sloane neve a második volt, amelyhez eljutott, s az ujja itt megpihent a térképen. Az orvos rendelõje alig két mérföldre feküdt a lakásuktól. Mrs. Hanshaw-nak tetszett az orvos neve. Az a tény, hogy az A-3 körzetben lakik, fémjelezte. És amellett szomszédjuk, gyakorlatilag a szomszédjuk. Megérti majd, hogy sürgõs és… bizalmas ügyrõl van szó.
     Mrs. Hanshaw habozás nélkül felhívta dr. Sloane rendelõjét, és bejelentette magát.

 

Dr. Hamilton Sloane viszonylag fiatal ember volt, negyven éven alul. Jó családból származott, és valóban hallott már Mrs. Hanshaw-ról.
     Türelmesen végighallgatta az asszonyt, s aztán megkérdezte:
     - És az egész azzal kezdõdött, hogy az Ajtó elromlott?
     - Igen, doktor úr.
     - És a fia talán fél az Ajtóktól?
     - Szó sincs róla. Micsoda ötlet! - Mrs. Hanshaw szemmel láthatóan meglepõdött.
     - Ilyesmi elõfordulhat, Mrs. Hanshaw. Végül is ha meggondolja, hogy egy Ajtó miképpen mûködik, van abban valami félelmetes. Az ember átlép egy Ajtón, atomjai egy másodpercre térenergiává alakulnak át, elkerülnek a tér egy másik pontjára, ahol aztán újból anyaggá változnak vissza. Egy pillanatig az ember megszûnik élni.
     - Ilyesmire senki sem gondol.
     - De a fia esetleg igen. Tanúja volt, amikor egy Ajtó elromlott. Lehet, hogy azt mondja magának: "Mi történik, ha az Ajtó netán olyankor romlik el, amikor még csak félig jutottam rajta át?"
     - Ez lehetetlen. Hiszen azért idõnként használja az Ajtót. Még Kantonba is eljött velem. Kínába. És ahogy mondtam már, hetenként egyszer-kétszer az iskolába menet is azt használja.
     - Saját akaratából? Jókedvûen?
     - Hát - mondta habozva Mrs. Hanshaw -, úgy láttam, kissé kihozza a sodrából. De mi értelme van, doktor úr, errõl beszélni? Csináljon, kérem, egy gyors szondázást, hogy lássuk, mi a baj. - Majd élénkebb hangon így folytatta: - Ennyi az egész . Biztos vagyok benne, hogy csak valami kisebb dologról van szó.
     Dr. Sloane felsóhajtott. Utálta a "szondázás" szót, s unos-untalan ezt kellett hallania.
     - Mrs. Hanshaw - magyarázta türelmesen -, gyors szondázás nem létezik. Tudom, hogy a képeslapok tele vannak a szondázással, s hogy bizonyos körökben ez a sikk. De nagyon felfújják.
     - Ezt komolyan mondja?
     A legkomolyabban. A szondázás igen bonyolult mûvelet. Az elmélet szerint a gondolkozás áramköreit kell nyomon követni. Az agysejtek, mint tudja, igen változatos módokon vannak összekapcsolva egymással. Az összekapcsolt pályák közül egyeseket sûrûbben használunk, ezek tudatos és tudat alatti gondolkozási szokásokat képviselnek. Az elmélet szerint e pályákat minden agyvelõben fel lehet használni arra, hogy minél korábban és minél nagyobb bizonyossággal megállapíthassuk a lelki betegségeket.
     - Hát akkor?
     - Csakhogy a szondázás, különösen egy gyerek számára, eléggé ijesztõ élmény. Traumát okozhat. És több mint egy órát tart. Az eredményeket pedig el kell küldeni elemzésre a Központi Pszichoanalitikai Intézetbe, ahonnan csak hetek múlva kapunk választ. És mindennek tetejébe, Mrs. Hanshaw, számos ideggyógyász azon a véleményen van, hogy a szondaelemzések elmélete igen bizonytalan lábakon áll.
     Mrs. Hanshaw összeszorította ajkait.
     - Ezzel azt akarja mondani, hogy semmit sem lehet tenni?
     Dr. Sloane elmosolyodott.
     - Dehogyis. Ideggyógyászat létezett már évszázadokkal azelõtt, hogy a szondázást kitalálták. Az volna a legjobb, ha beszélnék a fiúval.
     - Beszélne vele? És semmi mást nem csinálna?
     - Ha az elõzményekre vonatkozóan valamilyen felvilágosításra lesz szükségem, majd önhöz fordulok. De az a legfontosabb, hogy beszéljek a fiúval.
     - Nem hiszem, dr. Sloane, hogy Richard hajlandó volna errõl önnel beszélni. Hisz még velem sem akar, pedig én az anyja vagyok.
     - Az ilyesmi gyakran megesik - nyugtatgatta a pszichiáter az asszonyt. - A gyerekek az idegennek olykor szívesebben tárják ki a szívüket. De akárhogy áll is a dolog, másképp nem tudom elvállalni a kezelését.
     Mrs. Hanshaw felállt. Egyáltalán nem tetszett neki az orvos javaslata.
     - És mikor jön el, doktor úr?
     - Szombat megfelelne? A fiú aznap nem megy iskolába. Vagy önnek szombaton más dolga van?
     - Várni fogjuk önt, doktor úr.
     És ezzel méltóságteljesen kivonult. Dr. Sloane a kis várószobán keresztül kikísérte õt a rendelõ Ajtajáig, s ott megvárta, amíg az asszony lenyomja a háza koordinátáit. Végignézte, ahogy átmegy az Ajtón. Elõbb fél-asszonnyá, majd negyed-asszonnyá változott, utána könyökké és lábbá, végül semmivé.
     Ijesztõ látvány volt.
     Vajon elõfordult-e már, hogy egy Ajtó épp akkor romlott el, amikor valaki kilépett rajta, s a testének egyik fele még itt volt, a másik meg már ott? Sohasem hallott ilyen esetrõl, de - gondolta - azért ez elõfordulhat.
     Visszament az íróasztalához, és megnézte, mikorra van a következõ páciens bejelentve. Tudta, hogy Mrs. Hanshaw csalódott és bosszús, mert õ nem vállalta a szondázásos kezelést.
     De miért, az isten szerelmére? Miért vált a szondázás, ez a szerinte nyilvánvaló kuruzslás olyan divatossá a nagyközönségnél? Talán azért, mert ez is része annak az általános irányzatnak, amely egyre nagyobb elõszeretettel alkalmaz gépeket? Mindaz, amit az ember el tud végezni, a gép sokkal jobban elvégzi. Gépek! Egyre több gép! Mindenre csak gép! O tempora, o mores! Ördög, pokol!
     A szondázással szembeni ellenszenve nyugtalanítani kezdte. Talán a szakemberek munkanélküliségétõl fél, talán valamilyen alapvetõ bizonytalanságról van szó, mechanofóbiáról, ha ez erre megfelelõ kifejezés?…
     Elhatározta, hogy megbeszéli a dolgot a saját analitikusával.

 

Dr. Sloane tudta, óvatosnak kell lennie. A fiú nem magától jött hozzá, nem olyan páciens, aki többé-kevésbé vágyik rá, hogy kitárulkozhasson, aki segítségét kéri.
     Ilyen körülmények közt az lesz a legokosabb, ha az elsõ találkozását Richarddal rövidre fogja, nem sokat beszél. Elegendõ, ha eléri azt, hogy a továbbiakban nem lesz teljesen idegen a fiú szemében. Így a következõ alkalommal olyasvalaki lesz, akivel Richard már találkozott. Aztán ismerõssé lép elõ, végül a család barátjává.
     Sajnos nem valószínû, hogy Mrs. Hanshaw belenyugodjon egy ilyen hosszan tartó kezelésbe. Bizonyára megpróbál majd találni valakit, aki végrehajtja a szondázást, s ez sikerülni is fog neki.
     És ezzel árt majd a fiúnak. Ebben dr. Sloane biztos volt.
     Épp ezért úgy érezte, nem szabad túl óvatosnak lennie, meg kell kockáztatnia a gyorsabb elõrehaladást, akár egy kisebb krízis árán is. Kellemetlen tíz perc múlt el, mígnem eldöntötte magában, hogy muszáj megpróbálnia. Mrs. Hanshaw kényszeredetten mosolygott, fürkészve nézett rá, mintha mágikus szavakat várna tõle. Richard izgett-mozgott a székén, nem reagált dr. Sloane tapogatózó megjegyzéseire, szemmel láthatóan unatkozott.
     - Volna kedved egyet sétálni velem, Richard? - kérdezte hirtelen közömbösséget színlelve dr. Sloane.
     A fiú szeme tágra nyílt, abbahagyta a mocorgást. Dr. Sloane szemébe nézett.
     - Sétálni?
     - Igen, odakint.
     - Ön szokott odakint járni?
     - Néha. Ha kedvem van hozzá.
     Richard talpra ugrott, de igyekezett elfojtani gyötrõ türelmetlenségét.
     - Nem hittem volna, hogy mások is sétálnak.
     - Én szoktam. És szeretek kettesben sétálni.
     A fiú bizonytalanul leült.
     - Mama?
     Mrs. Hanshaw ültében megmerevedett, összeszorított ajka borzalomról árulkodott, de azért sikerült uralkodnia magán.
     - Menj csak, Dickie. De vigyázz magadra.
     És egy gyors, vészjósló pillantást vetett dr. Sloane-ra.

 

Dr. Sloane nem mondott igazat. Nem szokott "néha" sétálni. Valójában elsõ egyetemi éveitõl fogva nem járt kint a szabadban. Igaz, szeretett atletizálni (sõt bizonyos mértékig még ma is szeret), de akkoriban az ibolyántúli termek, fedett úszómedencék, teniszpályák divatoztak. Azok számára, akik meg tudták fizetni, ez sokkal kellemesebb volt, mint az elemeknek kitett nyitott pályák. Így hát nem volt oka rá, hogy kimenjen a szabad ég alá.
     Ezért aztán a szélben bizsergett is a bõre, s a flexijével igen óvatosan lépkedett a puszta füvön.
     - Nézze csak! - nevetett föl Richard. A fiút mintha kicserélték volna, tartózkodása alábbhagyott.
     Dr. Sloane még éppen elkapott egy kék villanást, amely az egyik fánál ért véget. Levelek zizzentek, s aztán a kékséget szem elõl vesztette.
     - Mi volt ez?
     - Egy madár - válaszolta Richard. - Egy kék színû madár.
     Dr. Sloane csodálkozva nézett körül. Hanshaw-ék háza egy magaslaton állt, mérföldekre el lehetett látni innen. Környékét ritkás erdõ borította, s a facsoportok közt a napfényben friss fû zöldellt. A sötétebb zöld területeket vörös és sárga mintázatok tarkították. Virágok voltak. A könyvekbõl, amelyeket életében végignézett s a régi videovetítésekbõl eleget tudott ahhoz, hogy e látvány hátborzongatóan ismerõs emléket idézzen fel.
     De a fû olyan gondozott volt, a virágok olyan szép mintázatokat alkottak. Dr. Sloane-ban felderengett a gondolat, hogy õ valami sokkal vadabbat várt.
     - Ki gondozza mindezt? - kérdezte.
     Richard vállát vonogatta.
     - Nem tudom. Talán a mekkanók.
     - A mekkanók?
     - Egy egész sereg van itt a környéken. Olykor atomkéssel járnak, amelyet egész közel tartanak a talajhoz. Azzal nyírják a füvet. És folyton a virágok és egyebek közt babrálnak. Ott is van egy közülük.
     Fél mérföldre tõlük egy kicsiny mekkanó dolgozott. Fémburkolata visszaverte a fentrõl ráhulló fényeket, ahogy lassan siklott a tündöklõ mezõ felett, egyfajta - dr. Sloane elõtt ismeretlen - tevékenységbe merülve. Dr. Sloane elcsodálkozott. Ez valamilyen torz esztéticizmus, nyilvánvaló tékozlás.
     - Hát az meg ott micsoda? - kérdezte hirtelen…
     Richard odapillantott.
     - Egy ház - válaszolta. - A Froehlichéké. Koordinátái: A-3, 23, 461. Az a kis, csúcsos épület pedig odaát, az egy nyilvános Ajtó.
     Dr. Sloane a házra bámult. Hát ilyen egy ház kívülrõl? Valahogy négyszögletesebbnek és magasabbnak képzelte.
     - Jöjjön! - kiáltotta Richard elõreszaladva.
     Dr. Sloane megfontoltabb léptekkel követte.
     - Te itt a környéken minden házat ismersz?
     - Majdnem mindet.
     - Hol van az A-23, 26, 475? - Ez persze az õ háza volt.
     Richard körülnézett.
     - Lássuk csak. Tudom már, hol van… Látja ott azt a vizet?
     - Vizet? - Dr. Sloane csak most vette észre, hogy a zöld mezõn át egy ezüstös csík kanyarog.
     - Igen. Az igazi víz. Köveken és egyebeken folyik át. És állandóan folyik. A köveken lépdelve át lehet kelni rajta. Ezt folyónak hívják.
     Inkább pataknak - gondolta magában dr. Sloane. Valaha persze tanult földrajzot, bár manapság elsõsorban már csak gazdasági és kulturális földrajzot tanítanak. A fizikai földrajz amolyan kiveszõben levõ tudomány, csak szakemberek foglalkoznak vele. De azért elméletileg tudta, mi a folyó és mi a patak.
     Richard még mindig beszélt.
     - Nos, hát túl azon a folyón meg azon a nagy facsoporttal borított dombon, a másik oldalon áll az A-23, 26, 475. Világoszöld ház fehér tetõvel.
     - Igen? - Dr. Sloane õszintén csodálkozott. Nem tudta, hogy a háza zöld színû.
     Valamilyen kis rovar borzolta fel a füvet, ahogy igyekezett elkerülni a közeledõ lábakat. Richard utána nézett, és vállat vont.
     - Nem lehet elkapni õket. Már megpróbáltam.
     A lepke odább suhant, sárga szárnyát billegtetve. Dr. Sloane a szemével követte suhanását.
     A mezõkön a levegõt halk zümmögés töltötte be, amelyet idõnként egy-egy éles, hívogató hang, csörgés, csivitelés, fel-alá szárnyaló csicsergés szakított meg. Amikor dr. Sloane megszokta a fülelést, ezer és ezer különbözõ hangot hallott - egy sem származott közülük embertõl.
     Most árnyék hullt a tájra, közeledett hozzá, betakarta. Hirtelen hûvösebb lett. Dr. Sloane meglepetten nézett felfelé.
     - Csak egy felhõ - magyarázta Richard. - Mindjárt elmegy. Nézze ezeket a virágokat. Ezek illatoznak.
     Több száz yardnyira voltak Hanshaw-ék házától. A felhõ elvonult, s újból kisütött a nap. Dr. Sloane visszanézett, és ijedten látta, milyen nagy távolságot tettek meg. Ha nem látják többé a házat, és ha Richard netán elszalad, hogyan fog õ visszatalálni?
     Türelmetlenül elhessegette magától e gondolatot, és a víz csíkja felé nézett (mely most már közelebb volt), majd túl azon, a ház felé. Világoszöld? - tûnõdött magában.
     - Te már egész felfedezõ vagy - mondta.
     - Amikor iskolába megyek, és hazajövök onnan, igyekszem más-más útvonalon jönni és új dolgokat látni - felelte Richard szemérmes büszkeséggel.
     - De nem mégy ki minden reggel a szabadba, ugye? Idõnként, gondolom, az Ajtókat is használod.
     - Hát persze.
     - De miért, Richard? - Dr. Sloane valahogy úgy érezte, hogy ez esetleg fontos lehet.
     De Richard tüstént eloszlatta reményeit. Homlokát ráncolva, meglepett arckifejezéssel felelte:
     - Mert egyik-másik reggel esik az esõ, s muszáj az Ajtót használnom. Nem örülök neki, de mit tegyek? Vagy két héttel ezelõtt elkapott az esõ… - önkéntelenül is körülnézett, és suttogóra fogta hangját - és megfáztam, s a mama persze nagyon megijedt.
     Dr. Sloane felsóhajtott.
     - Ne menjünk vissza? - kérdezte.
     Richard arcán csalódottság tükrözõdött.
     - Máris?
     - Eszembe juttattad, hogy az anyád bizonyára már vár minket.
     - Valószínûleg. - A fiú vonakodva megfordult. Lassan sétáltak visszafelé.
     - Egyszer - mesélte Richard - írtam egy iskolai dolgozatot arról, mit tennék, ha valamilyen régi jármûvön utazhatnék (vigyázott, nehogy "utazhatnák"-ot mondjon). Azt írtam, sztratohajón utaznék, elnézném a csillagokat, a felhõket meg az efféléket. Ó, de bolond voltam.
     - Miért, most valami mást választanál?
     - Hát persze. Automobilon mennék, egészen lassan. Mindent megnéznék útközben.

 

Mrs. Hanshaw aggódva, bizonytalan hangon kérdezte:
     - Nem abnormális a viselkedése, ugye, doktor úr?
     - Szokatlan talán, de nem abnormális. Szeret odakint lenni.
     - De hogy lehet ez? Amikor odakint minden olyan piszkos, olyan kellemetlen.
     - Ez egyéni ízlés kérdése. Száz esztendõvel ezelõtt az õseink úgyszólván minden idejüket odakint töltötték. És gondolom, még ma is van Afrikában legalább egymillió ember, aki még sohasem látott Ajtót.
     - De Richardot mindig arra tanítottuk, hogy úgy viselkedjék, ahogy egy rendes embernek az A-3 körzetben viselkednie kell - tört ki Mrs. Hanshaw. - Nem úgy, ahogy egy afrikainak vagy… az õseinknek.
     - Itt van a kutya eltemetve, Mrs. Hanshaw. Richard vágyik kimenni a szabad ég alá, de ugyanakkor érzi, hogy ez nem helyes. Szégyell beszélni róla önnel és tanítójával. Ez aztán morcos zárkózottságba kényszeríti, ami végsõ soron veszélyes is lehet.
     - És hogyan tudnánk rávenni, hogy hagyja abba?
     - Ezzel ne is próbálkozzon - válaszolta dr. Sloane. - Inkább igyekezzen irányítani a cselekedeteit. Aznap, amikor az önök Ajtója elromlott, kénytelen volt kimenni a szabad ég alá, tetszett neki odakint, s ezzel kezdõdött a dolog. Az iskolába járást kifogásként használja fel arra, hogy újból végigélje azt az elsõ izgalmas élményt. Engedje meg neki, hogy szombatonként és vasárnaponként két órára kimehessen. Így talán ráeszmél, hogy kimehet a szabadba anélkül is, hogy valamilyen meghatározott cél felé menjen. Nem gondolja, hogy akkor iskolába menet és hazajövet az Ajtót fogja használni? És hogy akkor megszûnnek a bajai a tanítónõjével és a diáktársaival?

- De hát így minden maradna a régiben. Nem lehetne ezen változtatni? Hát soha többé nem lesz normális? Dr. Sloane felállt.
     - Mrs. Hanshaw - mondta -, a fiú teljesen normális. Csak élvezi a tiltott gyümölcsöt. Ha ön segít neki, ha nem helyteleníti a viselkedését, akkor az máris veszíteni fog valamit a vonzóerejébõl. És minél idõsebb lesz a fiú, annál inkább felismeri majd, mit vár és követel tõle a társadalom. Meg fog tanulni ehhez igazodni. Hisz végeredményben mindannyiunkban lakozik egy kis lázadó szellem, amely aztán általában elcsitul, ahogy öregebbek és fáradtabbak leszünk. Persze csak akkor, ha nem fojtják el ésszerûtlenül, és nem engedik, hogy a külsõ nyomás hatására fokozódjék. Erre vigyázzon. És Richarddal minden rendben lesz.
     Az Ajtóhoz ment.
     - És a szondázást nem tartja szükségesnek, doktor úr? - kérdezte Mrs. Hanshaw.
     - Semmiképp sem! - fordult meg az orvos hevesen. - Erre egyáltalán nincs szüksége. Értse meg, kérem. Az égvilágon semmi szüksége rá.
     Dr. Sloane ujja egy hüvelyknyire a kombinációs táblától habozva megállt, tekintete elkomorult.
     - Mi baj van, doktor úr? - kérdezte Mrs. Hanshaw.
     De dr. Sloane nem is hallotta a kérdést, mert az Ajtó, a szondázás, a gépek egyre fokozódó, fojtogató áradata járt a fejében. Mindannyiunkban van egy kis lázadó szellem - gondolta magában.
     Így aztán elhúzta kezét a kombinációs táblától, elfordult az Ajtótól, és halk hangon megszólalt:
     - Gyönyörû idõ van odakint, azt hiszem, sétálok egyet.

Vámosi Pál fordítása