Tüsszentettem. George elfordult,
és zord hangon ezt mondta:
- Megint megfáztál.
Kifújtam az orrom, anélkül
hogy ettõl a legkevésbé is megkönnyebbültem
volna, és válaszoltam a papír zsebkendõ
egy kissé elfullasztotta a hangomat.
- Ez nem megfázás. Ez orrmelléküreg-gyulladás.
- Rápillantottam kávém maradékára,
mintha az õ bûne volna, hogy nem ízlik. És
folytattam: - Egy év alatt ez már a negyedik orrmelléküreg-gyulladásom,
mindig újra fellángol, és olyankor mindig
teljesen elveszítem az íz- és szaglóérzékemet,
hosszabb-rövidebb idõre. Most például
semminek sem érzem az ízét, és az
ebéd, amit éppen most ettünk meg, felõlem
akár papundeklibõl is készülhetett.
- Segítene - kérdezte George
-, ha azt mondanám, hogy minden finom és kitûnõ
volt?
- A legkevésbé sem - morogtam
kelletlenül.
- Jómagam nem szenvedek efféle
nyavalyákban - mondta. Szerintem minden a tiszta élettõl
és a tiszta értelemtõl függ.
- Köszönöm együttérzésedet
- mondtam -, és biztos vagyok benne, téged egyszerûen
azért kerülnek el ezek a betegségek, mert egyetlen
épeszû mikroorganizmus sem hajlandó a te tested
ostoba szövetei között élni.
- Nem tudsz megsérteni, öreg
fiú, ezzel a goromba megjegyzéssel - mondta George,
kissé visszafogva magát mert az ilyen fertõzések
megkeserítik az ember kedélyét, és
efféle megjegyzésekre ösztönöznek,
mert hiszen ép elméd birtokában (ha ugyan
valaha is volt neked ilyen) sosem mondanál ilyesmit. Nagyon
is emlékeztet ez engem egyik jó barátomra,
Manfred Dunkelra, amikor az õ jó barátjával,
Absalom Gelbbel a gyönyörû Euterpe Weiss kegyeiért
vetélkedett.
- Dögöljön meg és
utána menjen a pokolba a te jó barátod, Manfred
Dunkel - mondtam mogorván -, meg az õ jó
barátja, Absalom Gelb, no meg kettejük vetélkedésének
tárgya, Euterpe Weiss.
- Most orrmelléküreged beszél
belõled, öreg fiú, nem pedig te - jegyezte
meg George.
- Manfred Dunkel és Absalom Gelb - fohászkodott
neki történetének George - mindketten tagjai
voltak az optikusok New York-i intézetének, és
a két ifjú ember között rövidesen
barátság szövõdött. No ez természetes,
hiszen lehetetlen, hogy két fiatalember belemerüljön
a lencsék és fénytörések misztériumaiba,
hogy megvitassák a myopia, a presbyopia és hypermetropia
dolgait, hogy együtt üljenek a csiszolóasztal
mellett, anélkül hogy testvéreknek éreznék
egymást.
Együtt nézték át
a szemüvegbeteglapokat, kiemelték közülük
azokat, amelyek a cirill vagy a görög ábécében
járatosak számára alkalmasak voltak, ideogrammákat
kerestek a keletiek számára, és ahogyan erre
csak két specialista képes, megvitatták a
rejtélyeket, egybevetették az elõnyöket
és hátrányokat, balanszírozva a különféle
hangsúlyjelek, a graveok, élesek, hajtottak között,
ha francia páciensrõl volt szó, umlautokra
ügyeltek a német pácienseknél, kiejtési
jelzésekre a spanyol betegeknél és így
tovább. Ahogyan egyszer Absalom mondta nekem, ezeknek az
írásjeleknek elhagyása egyszerûen rasszizmus,
és helytelen korrekciót jelent ama szemeknek, amelyek
nem tiszta angolszász származásúak.
Tény, hogy ez az anyag évekre
visszamenõleg megtöltötte az American Journal
of Optical Casuistry hasábjait. Talán még
emlékezik valaki arra a cikkre, amelyet két barátunk
közösen írt, lepocskondiázva a régifajta
beteglapokat. Ez volt a címe: "Szem! Tépd le
toprongyos jelvényedet!" Manfred és Absalom
hátukat egymásnak vetve álltak ellen a hivatás
egyesült konzervativizmusának, s bár álláspontjuk
publikálása nem hozott sikert számukra, még
közelebb kerültek egymáshoz, mint valaha.
Miután végeztek tanulmányaikkal,
megnyitották a Dunkel és Gelb céget - egy
pénzdarabot dobva fel eldöntendõ, melyikük
neve álljon az elsõ helyen. Hihetetlen sikerük
volt. Dunkel talán egy picikével jobb volt a felületek
csiszolásában, Gelb viszont mestere volt a mûvészi
szemüvegkereteknek. Ahogyan mondani szokták, mindig
szemtõl szembe néztek egymással.
Nem volt hát meglepõ, hogy
amikor szerelmesek lettek, szerelmük tárgya ugyanaz
a nõ volt. Euterpe Weiss bejött az üzletükbe
új kontaktlencsékért, s a két férfi
alaposan szemügyre vette nem mondhatni, hogy rákacsintottak,
hiszen hivatásos szakértõként vizsgálták
meg a nõ bûbájos optikáit). S rájöttek,
hogy magával a tökéllyel akadtak össze.
Mivel nem vagyok optikus, nem tudom pontosan
meghatározni, hogy mi volt ez a tökély, de
mindketten lírai hevülettel áradoztak róla
- persze mindegyikük külön-külön -, és
folyamatosan lökték a szöveget a dioptriákról
és optikai tengelyekrõl.
Mivel mindkét fickót tizenéves
kora óta ismertem, amikor még elsõ szemüvegüket
viselték (Manfred egy kissé közellátó
volt, míg Absalom egy kevéssé távollátó,
s mindkettejüknek mérsékelt asztigmatiája
volt), félni kezdtem a dolog kimenetelétõl.
Hajaj, gondoltam, egy megpecsételt
ifjúkori barátság fog itt megfenekleni, hiszen
ez a két, már férfivá érett
legény vetélkedni fog Euterpéért,
aki, ahogyan Manfred mondta szívére szorított
két kézzel, "olyan látvány, hogy
az szinte fáj az ember szemének". Vagy, ahogyan
Absalom nyilatkozott: "Ami Euterpével kapcsolatos,
az mind szemrevaló."
De tévedtem. Még az isteni
Euterpével kapcsolatban is tökéletes barátság
kötötte össze e két ifjú embert,
e két optikust, szorosabb barátság, mint
két, egymáshoz igen közel ülõ szemet.
Megtudtam, hogy megállapodtak:
kedden és pénteken Manfrednak van módja programot
megbeszélni Euterpével, míg hétfõn
és csütörtökön Absalom kísérletezhet
szerencséjével. Hétvégeken múzeumokba,
operákba, költõi estekre és válogatottan
finom vacsorákra együtt vitték magukkal a hölgyet.
Megszédült gyönyörkörhinta volt számukra
az élet.
Most megkérdezhetnéd: és
mi volt szerdánként? Hát éppen ez
mutatja a két ifjú gondolkodásának
finom és magasröptû voltát. Euterpének
szerdánként módja volt arra, hogy másokkal
beszéljen meg programokat.
Manfsed szenvedélye tiszta volt,
éppúgy, mint Absalomé. - Teljesen rábízták
Euterpére, hogy õ maga válasszon, még
akkor is, ha ez a választás egy faragatlan bunkóra
esnék, aki még csak nem is optikus, aki éppen
csak belenéz a szemébe, és hazugságokat
beszél
Te persze azon töröd a fejed,
hogy kivel csókolózik épp most a nõ.
Azt akarod mondani, hogy nincs tovább folytatás,
pedig én éppen most akarom összefüggõ
lényegét adni az eseményeknek.
Egy darabig minden rendben ment. Nem
múlt el hét anélkül, hogy Manfred ne
játszott volna le esténként a hölggyel
egy-egy érdekes parti kaszinót, más estéken
meg Absalom muzsikált neki fésûre feszített
selyempapíroson. Derûs idõ volt ez, gyöngyélet!
Vagy legalábbis úgy gondolom,
hogy gyöngyélet volt. És akkor egyszer Manfred
meglátogatott. Egy pillantás elgyötört
arcára - és minden világos volt számomra.
- Szegény fiatal barátom
- mondtam -, csak azzal ne gyere, hogy Euterpe elszánta
magát, és Absalomot választotta. (Én
teljesen semleges vagyok ebben az ügyben, öreg fiú,
és elkészültem, hogy együtt siránkozzam
bármelyik ifjú emberrel, aki szembekapta a hideg
zuhanyt, hogy úgy mondjam.)
- Nem - felelt Manfred. - Nem azt akarom
mondani. Még nem. De ez nem tarthat sokáig, George
bácsi. Nekem most vörös és duzzadt a szemem,
és Euterpe aligha becsülhet egy olyan optikust, akinek
a szeme csak egy kicsit is eltér a normálistól.
- Te sírtál, igaz-e?
- Egyáltalában nem - felelt
Manfred büszkén. - Az optikusok erõs emberek,
és nem sírnak. Csak egy kis náthám
van, tudod, megfáztam.
- És ez gyakran elõfordul
nálad? - kérdeztem együttérzõen.
- Mostanában igen.
- És Absalom, õ is meg
szokott fázni?
- Igen, de nem olyan gyakran, mint én.
Néha fájdítja a hátát, én
meg azt sosem. Na de mit számít ez? Egy embernek,
aki fájdítja a hátát, azért
még lehet tiszta és ragyogó szeme! A néha-néha
elhangzó nyögdécselés, az, hogy valaki
olykor képtelen felállni, egyáltalában
nem fontos. De ahogyan Euterpe belenéz az én nedvedzõ
szemembe, ránéz a szklerotikus erek által
okozott vörösségre, a gyulladt kötõhártyára,
hát biztos, hogy átjárja az undor.
- Ó, de biztos, hogy így
van ez, Manfred? Elvégre Euterpe egy édes-kedves
lány a szeme lágy és rokonszenves
- Ezt nem merem megítélni
- mondta Manfred határozottan. - Amikor meg vagyok fázva,
akkor visszavonulok, ez pedig azt jelenti, hogy az utóbbi
idõben Absalom sokkal többször találkozik
a lánnyal, mint én. Absalom magas és fürge
fiatalember, és egyetlen lány sem képes ellenállni
neki, amikor a fésûre feszített selyempapíroson
muzsikál. Azt hiszem, semmi esélyem sincsen. - Arcát
két kezébe temette, vigyázva mindazonáltal,
hogy túlságosan meg ne nyomja a szemét.
Jómagam is megrendültem,
úgy, mintha tíz, selyempapírosos fésû
egyszerre muzsikálta volna a "Stars and Stripes Forever"-t.
- Meg tudom csinálni, öreg
fiú, hogy mindörökre immunis légy a meghûlésekkel
szemben - mondtam.
Mohó reménykedéssel
nézett fel.
- Van valami módszered? Valami
megelõzõ kúra? De nem
- A vöröses
szemben fellobbanó fény kihunyt, s minden ugyanolyan
vöröses maradt, mint volt. - Az orvostudomány
tehetetlen a közönséges meghûléssel
szemben.
- Ez nem szükségszerû.
Nemcsak hogy ki tudlak kúrálni a bajodból,
de azt is el tudom rendezni, hogy Absalom tartós meghûlést
szerezzen.
Ezt csak azért mondtam, hogy próbára
tegyem a fiút, tudod, hiszen ismered az én hajthatatlan
etikai elveimet, öreg haver, és büszke vagyok
rá, hogy Manfred optikushoz méltó módon
válaszolt:
- Soha! - kiáltotta. - Szeretnék
megszabadulni ettõl az inkubustól, igen, de csak
azért, hogy fair játékot játszhassak,
és egyenlõ eséllyel küzdhessek meg ellenfelemmel.
Gyûlölném, ha hátrányos helyzetbe
kellene hoznom. Elõbb volnék hajlandó elveszíteni
a mennyei Euterpét, semhogy ilyesmire vetemedjem.
- Úgy lesz, ahogyan mondod - veregettem
meg a keze fejét.
Azazel - már beszéltem
neked az én két centiméter nagyságú,
földön kívüli lényemrõl, akit
képes vagyok elõhívni a tér mélységes
mélységeibõl, s aki elõ is jön,
amikor hívom. És csakugyan, elõ is hívtam.
És most igazat beszélek, akármit gondolsz
is, igen, igazat mondok, a fene egyen meg!
Egyszóval: Azazel fel és
alá sétált az asztal szélén,
merev farkincáját csóválva, apró
szarvacskái halványkéken villogtak az erõs
gondolkozástól.
- Tehát egészséget
kívánsz neki - mondta Azazel. - Normális
állapotot akarsz. Kiegyensúlyozott állapotot
akarsz.
- Tudom, hogy mit kérek, ó,
isteni és egyetemes mindenhatóság! - mondtam,
igyekezve leleplezni nyugtalanságomat, - Azt kérem,
hogy a barátom kikerüljön a meghûlés
csapdájából. Összehoztalak vele. Megvizsgáltad.
- És mindössze ennyit akarsz?
Csak azt akarod, hogy kikecmeregjen ebbõl a taknyos, reumatikus,
mocskos meghûlésbõl, amelynek ti, ennek a
féregrágta bolygónak szubbestiális
lakói alá vagytok vetve? Azt hiszed, hogy világosságot
lehet csinálni a szoba egyik sarkában, anélkül
hogy az egész szoba világossá válnék?
Szeretném, ha tisztában lennél vele: abban
az emberpéldányban, amelyet nekem mutattál,
a négy humor nagyon rossz, veszedelmes arányban
található meg.
- A humorok egyensúlya? Hérodotosz
szerint csak egyet kell közülük megszentelni, és
akkor a többi is kitakarodik. Azazel szúrós
pillantást vetett rám.
- Szerinted mi az, hogy humor?
- A humorok: a négy folyadék,
amely irányítja a testet. A vér, a nyálka,
az epe és a fekete epe.
- Micsoda ízléstelen ötlet
- mondta Azazel. - Remélem, hogy ezt a Hérodotoszt
szigorú õrizet alatt tartotta a te néped.
A négy humor természetesen a négy elmebeli
eszköz, ha ezek egyensúlyban vannak, és nagyon
gondos ellenõrzés alatt állnak, akkor állandó,
normális, jó egészséget biztosítanak
még az olyan jelentéktelen férgek haszontalan
testének is, mint amilyenek ti vagytok.
- Nos tehát, egyensúlyba
tudod-e hozni alapos gondossággal a négy humort
az én féregjellegû barátom testében
is?
- Azt hiszem, igen, de nem lesz könnyû.
Nem akarom megérinteni.
- Nem is fogod, hiszen nincs is itt.
- Úgy gondolom, hogy asztrális
úton lépek vele kapcsolatba. Rituális megtisztításra
lesz szükség, az eltarthat egy hétig is, és
helyenként még fájdalmas is lesz.
- Biztos vagyok benne, ó, tökéletesség
esszenciája, hogy az asztrális, érintkezés
kerülõ útja csekélység lesz számodra.
Azazel szokás szerint ragyogott
a hízelgés hatása alatt, és szarvai
büszkén meredeztek.
- Merem állítani, hogy
képes leszek rá - mondta.
És képes is volt rá.
Másnap meglátogattam Manfredot. Szemmel láthatólag
ragyogó egészségnek örvendett.
- George bácsi - mondta -, az
a mélylélegzési gyakorlat, amit tanácsoltál,
mindent megoldott. A meghûlésem az egyik lélegzet
és a másik között egyszerûen eltûnt.
Szemem kitisztult, kifehéredett a fehérje, a forróságnak
nyoma veszett, és most már akár az egész
világnak a szemébe nézhetek. Tény
- folytatta -, hogy nem tudom: hogyan lehetséges ez, de
tökéletesen egészségesnek érzem
magamat. Olyan vagyok, mint egy jól megolajozott masina.
A két szeme egy távoli vidékeken átszáguldó
csodálatos lokomotív két fényszórója
Meg azután - folytatta - ingert érzek, hogy táncoljak
valami csábító spanyol tánc ritmusára.
És fogok is táncolni, és elkápráztatom
a mennyei, éteri Euterpét.
S kitáncolt a szobából,
lába pompás léptekkel érintette a
padlót, miközben kiáltozott-rikkantgatott:
- Szem, szem, szem-szem!
Nem tehetek róla, elmosolyodtam,
Manfred nem volt olyan magas, mint Absalom, nem is volt olyan
ruganyos, és bár az optikusok mind klasszikusan
jóképûek, Manfred nem volt tökéletesen
szemrevalónak mondható. Jobban festett, mint a Belvederei
Apolló, de nem annyival jobban, mint Absalom.
Ez a ragyogóan jó egészség,
gondoltam, helyre fogja billenteni az egyensúlyt.
Úgy esett, hogy egy idõre
el kellett távoznom a városból mert tárgyalásom
volt egy bukmékerrel, aki történetesen egy
dörzsölt vagány volt, és teljesen érzéketlen
a logika iránt
Amikor visszatértem, Manfred várt
rám.
- Hol jártál? - kérdezte
durcásan.
Kíváncsian rámeredtem.
Egészségesnek látszott, jól nézett
ki, szeme is tiszta, áttetszõ, és mégis
mégis
- Üzleti ügyben el kellett
utaznom - mondtam, s vigyáztam, hogy a részletekre
ne térjek ki. - De veled mi van, fiam mi a bajod?
- Bajom? - nevetett keserûen. -
Hát mi bajom lehetne. A gyönyörû Euterpe
választott, és nem engem választott Feleségül
fog menni Absalomhoz.
- De hát mi történt?
Az biztos, hogy te nem
- Hogy nem betegedtem meg? Hát
persze hogy nem Megpróbáltam megbetegedni, érted?
Jeges esõben sétálgattam. Vizes harisnyát
húztam. Olyan emberekkel jöttem össze, akik meg
voltak fázva, és náthásak voltak.
Még kötõhártya-gyulladással is
kacérkodtam. Mindent megtettem, hogy beteg legyek.
- Nem értelek, Manfred. Miért
akartál megbetegedni?
- Mert Euterpének nagyon anyáskodó
természete van. Ez bizonyára közös jellemzõje
az emberi nem nõnemû részének. De hát
én nem tudtam errõl.
Komor képet vágtam. Én
hallottam már ilyesmirõl. Végül is a
nõknek gyerekeik vannak, és jól tudom, hogy
a gyerekek mindig betegek; nyáladzanak, taknyosak, göthösek,
szipákolósak, köhögõsek, belázasodnak,
bekékülnek, s végül így vagy úgy,
visszataszító módon kórosakká
válnak. És ez sosem befolyásolja az anyai
szeretetet; pontosan ellenkezõleg, úgy látszik.
- Erre gondolnom kellett volna - mondtam
eltöprengve.
- Nem a te hibád, George bácsi
- felelt Manfred. - Azonnal abbahagytam a mélylégzési
gyakorlatokat, de az sem segített. Neki meg közben
bekracholt a háta. Egyszerûen hozzá van láncolva
az ágyához.
- De azért, gondolom, nem szimulál!
- Szimulál? Egy optikus? - kiáltott
rémülten Manfred. - George bácsi! Ilyesmit
nem enged meg a hivatástudat. Meg a kettõnk között
lévõ szoros barátság sem. Egyébként,
amikor egyszer váratlanul beugrottam hozzá, és
erõltetni próbáltam, hogy üljön
fel, az a kétségbeesett, agonizáló
kiáltás nem lehetett hazug.
- És ez hatotta meg Euterpét?
- Hihetetlenül meghatotta. Folyton
ott ül mellette, egyik bögre csirkelevest a másik
után itatja vele, és vigyáz, hogy a szemén
lévõ meleg borogatás gyakran cserélõdjék.
- Meleg borogatás a szemén?
Mire jó az? Ha jól értettelek, a háta
készült ki.
- Úgy is van, George bácsi,
de Euterpe azt vallja, amire tanítottuk, hogy minden kezelés
a szemekkel kezdõdik. Egyébként úgy
nyilatkozott: az õ életküldetése az,
hogy gondoskodjék Absalomról, segítsen felépülnie,
jókedvûvé és boldoggá tegye
és végsõ célként hozzámenjen
feleségül.
- De Manfred, te a meghûlések
mártírja voltál. Õ akkoriban miért
nem
- Mert én akkor elutasítottam
õt, nem akartam, hogy õ is megfertõzõdjék,
nem akartam a szemébe hideg elutasítást látni,
amelyet persze csak én gondoltam oda. Milyen hülye
voltam! Milyen hülye! - És öklével vadul
döngette a fejét.
- No de kelthetnéd azt a látszatot
- kezdtem, ám Manfred arcán újra megjelent
a rátarti kifejezés.
- Egy optikus nem élhet hazugságban,
George bácsi. Egyébként bizonyos okokból
úgy áll a dolog, hogy képtelen lennék
meggyõzõ lenni. Én egyszerûen egészségesnek
látszom. Szembe kell néznem a sorsommal, George
bácsi. Absalom áldott jó barát, és
megkért, hogy legyek megértõ vele szemben.
És így is lett. Manfred
derék, megértõ volt, és az azóta
eltelt hosszú évek alatt mindvégig magányos
maradt. Olykor azt gondolom, hogy talán megbarátkozott
már kegyetlen sorsával. Absalomnak most van három,
meglehetõsen rusnya gyermeke, Euterpe elhízott,
hangja rikoltozó, és õ maga meglehetõsen
hóbortos.
Ezt a közelmúltban el is
mondtam Manfrednek, de õ csak sóhajtott.
- Te teljesen korrekt módon beszélsz,
George bácsi. Lehet is, hogy így van, de egy optikus,
ha szeret, akkor nem felületesen szeret, hanem, mindörökre.
George szentimentálisan sóhajtott, és
abbahagyta a mesélést.
- Furcsa - mondtam -, de az az egy optikus,
akit én ismerek, sosem látható nõ
nélkül, és sosem ugyanazzal a nõvel.
- Ez jelentéktelen részletkérdés
- legyintett George.
Azért meséltem el neked
ezt a történetet, hogy meggyõzzelek: ki tudlak
kúrálni az orrmelléküreg-gyulladásodból.
Mindössze húsz hitvány dollár, és
- Nem! - mondtam ridegen. - Feleségem,
akit igen forrón szeretek, orvos, és perverz örömét
leli abban, hogy kúráljon engem. Na nesze, itt van
öt dollár. Csak ígérd meg, hogy békét
hagysz nekem.
S nem is hiába adtam ki ezt a
pénzt.
Kemény Dezsõ fordítása