Isaac Asimov - Nem tûri a hibát


    
     Január 9.
     Én, Abram Ivanov végül is birtokába jutottam egy házi komputernek; hogy pontosabban fejezzem ki magamat: egy szövegszerkesztõnek. Amíg bírtam, küszködtem a gondolat ellen. Önmagammal is megvitattam a dolgot. Amerika legtermékenyebb írójaként is nagyon jól megvagyok az írógépemmel, a múlt évben több mint harminc kötetet publikáltam. Volt ezek között néhány gyermekeknek való könyv, regények is, elbeszélésgyûjtemények, dokumentumkötetek. Egyiket sem kell szégyenlenem.
     De akkor mi a fenének kell nekem szövegszerkesztõ? Attól még nem fogok gyorsabban dolgozni! Persze, tudják, ez olyan divatos, elegáns dolog… Eddig, miután legépeltem az anyagomat, neki kellett és kell esnem, hogy tollal-tintával kijavítsam a félreütött betûket, mert helyettem aztán senki más meg nem csinálja ezt. Pedig nem szeretem, ha kézirataim úgy festenek, mint egy kiütésekkel teli kéz. S nem örülök, ha a kiadók azt hiszik, hogy másodrendû a kéziratom, csupán azért, mert tele van javítgatásokkal.
     A dolog lényege az volt, hogy olyan masinát kellett találnom, amelyhez nem szükséges két éven át kezelési elõtanulmányokat végeznem. Kerestem tehát egy olyat, amely "nem tûri a hibát". Ez pedig azt jelenti, hogy ha becsúszik valami hiba a szövegbe, akkor a gép azonnal mûködésbe lép, megkeresi a hibát okozó komponenst; ha képes rá, akkor kijavítja, ha meg nem képes rá, akkor jelzést ad, s akkor a javítást vagy betûhelyettesítést már bárki elvégezheti. Semmiféle szakbuzira nincsen ehhez szükség. Rokonszenvesnek látszott, hát rámondtam: ez kell nekem.

Február 5.
     Régóta nem beszéltem már szövegszerkesztõmrõl, mert elõször is rá kellett jönnöm, hogy hogyan dolgozik. És rájöttem és beletanultam. Eleinte volt vele némi gondom, mert bár nekem eléggé magas az intelligenciahányadosom, sõt: igen magas ez az IQ, egyszóval írni tudok, de undorodom attól, hogy gépekkel küszködjem.
     Ám hamarosan belejöttem, mert kezdtem megbízni benne. A gyártó cég képviselõje biztosított arról, hogy a gép nagyon ritkán követ el hibát, és különösen ritka eset, hogy a saját maga által ejtett hibákat ne tudná kijavítani. Azt mondta, hogy öt év alatt legfeljebb egyszer lesz szükség alkatrészcserére.
     Ha pedig mégis úgy adódnék, hogy szükség van erre, akkor õ is pontosan szeretné tudni, hogy miféle feladat megoldását kívántam a géptõl. S a komputer akkor majd saját maga kicseréli a kérdéses alkatrészt, véghezvisz mindenféle szükséges huzalozást és olajozást, s miután kiemelte az elromlott szerkentyûrészt, nekem nem lesz más dolgom, csak az, hogy eldobjam azt a vacakot.
     Ettõl aztán fellelkesedtem. Majdhogynem azt kívántam, bárcsak becsúszna valami kis hiba, akkor beszerezhetnék egy új alkatrészt, és belepakolhatnám. És akkor bárkinek így beszélhetnék: "Na, igen, ez a diszkombulátor kinyiffant, de egy pillanat alatt rendbe raktam. Nem is érdemes szót ejteni róla…" No de az emberek úgysem hinnének nekem.
     Nekiveselkedtem, s megpróbáltam írni rajta egy elbeszélést. Nem túlságosan hosszút. Vagy kétezer szónyi terjedelemre gondoltam. Amikor munka közben belezavarodtam, visszatértem az írógéphez, újra meg újra, mígnem végül megszilárdult biztonságérzetem. Azután megint nekiláttam a munkának a szövegszerkesztõn.

Február 14.
     Nem zavarodtam bele a dologba. Most, hogy túl vagyok az elsõ kísérletezgetéseken, már tudok beszélni róla. Nos, az elbeszélés gördülékenyre sikeredett. Beadtam és elfogadták. Semmi probléma!
     Így azután belefogtam új regényembe. Már egy hónappal régebben neki kellett volna kezdenem, de elõbb meg akartam bizonyosodni róla, hogy csakugyan tudom használni a szövegszerkesztõt. Eleinte furcsa volt; hogy nincsenek hasábba tördelt sárga, nyomtatott lapok, amelyeken végigfuthatok, ha meg akarok találni valamit, amit vagy száz oldallal korábban írtam, de gondoltam, majdcsak beletanulok, hogy hogyan kell visszafuttatnom a floppylemezeket.

Február 19.
     Komputeremnek van egy helyesírás-javító egysége is. Ez a felfedezés meglepett, mert a cég képviselõje egy árva szót sem szólt errõl. A gép eleinte nem törõdött a helyesírási hibákkal, én meg miután átolvastam a szöveget, a szokásos módon korrigáltam. Késõbb azonban jelezni kezdte, ha valami olyasmit talált, ami neki nem tetszett. Ez kissé kínos volt, mert nekem meglehetõsen nagy a szókincsem, és nem okoz nehézséget új szavak alkotása sem. És természetesen minden új szavam vagy kifejezésem eléggé szokatlan.
     Felhívtam a cég képviselõjét, mert bosszantott, hogy a gép által végzett javításoknak azt a részét, amelyekre nem volt szükség, vissza kellett javítanom.
     A pasas így nyilatkozott:
     "Ez ne zavarja önt, Mr. Ivanov. Ha a gép kérdésessé tesz egy szót, amelyet ön benne akar hagyni a szövegben, akkor csak üsse be újra, pontosan: a komputer akkor megérti az ön szándékát, és a legközelebbi alkalommal már úgy fogja hagyni:
     Ez némiképp zavarba ejtett.
     "Nem kellene betáplálnom egy szótárt a gép számára? Honnan tudhatná, hogy én mit tartok helyesnek és mit helytelennek?"
     "Ez hozzátartozik a hiba nem tûréshez, Mr. Ivanov - mondta. - A gépnek most már van egy alapvetõ szókincse, és az új szavakat úgy emeli ki, ahogyan ön használja õket. Meglátja majd, hogy a gép egyre ritkábban fog általa helytelennek vélt szavakat kibányászni. Hogy õszinte legyek, Mr. Ivanov, ön egy egészen új modell birtokában van, és ennek lehetõségeit még mi magunk sem igen ismerjük. Kutatóink közül néhányan úgy vélik: a gép hibatûrõ, ha a saját hibái ellenére folytatni tudja a munkát, de nem tûr hibát abban, ami a gép használóját akadályozná a munkában. Ha valami újabb zûr lenne, kérem, értesítsen minket. Valóban nagyon kíváncsian várjuk…
     Ez… Ez valahogy nem nagyon tetszik nekem.

Március 7.
     Nos tehát, tovább küszködtem szövegszerkesztõmmel, és most nem tudom, mit gondoljak. Hosszú idõn át rendre kijavította a gépelési hibákat, én meg azután újra és helyesen beütöttem a szavakat. Késõbb azonban, úgy látszik, megtanulta, hogy melyek a valódi gépelési hibák. Ezekkel attól fogva nem voltak gondjaim. Tény, hogy ha valami hosszú szóról volt szó, néha kísérletképpen szándékosan hibát ejtettem benne - vajon kiszúrja-e. Olyan szavakat írtam, mint "szuperkorroborálás", meg "vákuum", meg "hasonszenv". Általában nem hibázott.
     Tegnap azután furcsa dolog történt. Leállítottam, hogy kijavítsam a gépelési hibákat. Csakhogy a gép már maga kijavította õket, automatikusan. Néha még meg sem érinthettem a helytelen billentyût, már javított is. Így azután kísérletképpen néha ezt ütöttem be: "a5", és a szemem láttára változott az "a5" "az"-zá. Méghozzá káprázatos gyorsasággal.
     Megkíséreltem próbára tenni azzal, hogy egy-egy szót teljesen helytelenül írtam le, ahogyan éppen jött. Láttam, amint helytelenül felvillanak a képernyõn, de mire egyet pislantottam, már ott is álltak helyesen.
     Ma délelõtt aztán felhívtam a cég képviselõjét. "Hmmm - mondta. - Ez érdekes:"
     "Érdekes? Kétségbeejtõ - mondtam. - Hibákat keverhet a szövegbe. Ha például véletlenül ezt ütöm be: »mrt«, akkor a gép vajon »mert«-re vagy »márt«-ra fogja javítani? És ha õ azt tételezi fel, hogy nekem a »mért« járt az eszemben… Csakhogy én a régies »mart« szóra gondoltam. Érti, amit mondok?"
     "Már tárgyaltam a gépe dolgáról az egyik elméleti szakemberünkkel - mondta. - Szerinte a gép képes belsõ kulcsot kialakítani az ön írásaiból, és pontosan tudja, hogy ön milyen szót akart használni. Ha ön beüt valamit, akkor a gép elkezdi elemezni az ön stílusjegyeit, s a szót integrálja a saját programjába."
     Ez egy kicsit ijesztõ, de hasznos. Most már felesleges lesz újraolvasnom az oldalakat.

Március 20.
     Az oldalakat valóban nem kell újraolvasnom. A gép most már magától javítja a központozást meg a szórendet is.
     Amikor ez elõször megesett, nem akartam hinni a szememnek. Mintha valami szédülés fogott volna el; mintha csak elképzeltem volna, hogy beütöttem valamit, ami azután nem is jelent meg a képernyõn.
     Ez egyre gyakrabban és gyakrabban fordult elõ, és persze semmi hiba nem is lett belõle. Eljutottunk addig a pontig, hogy már nem is voltam képes nyelvtani hibát elkövetni. Ha megpróbáltam olyasmit beütni, hogy "Jack, és Jill a dombra ment", a Jack utáni vesszõ meg sem jelent a képernyõn. Arról nem is beszélve, hogy ha ezt ütöttem be: "Van neki egy könyvem", az így jelent meg: "Van nekem egy könyvem". Ha meg ezt ütöttem be: "Jack, s hasonlóképpen Jill, felment a dombra", akkor persze nem hagyhatta el a vesszõket. És a gép nem is hagyta el.
     Szerencse, hogy ezt a naplót kézírással vetem papírra, különben nem is tudnám kifejteni, mire is gondolok valójában. Nem tudnék példát felhozni a helytelen nyelvhasználatról.
     Tulajdonképpen utálom, hogy van egy komputerem, amely vitatkozik velem nyelvhelyességi dolgokról. De a dologban az a legrosszabb, hogy mindig õneki van igaza.
     Figyeljenek csak ide: én sohasem tiltakozom, ha egy húsvér nyomdai elõkészítõ úgy küldi vissza a kéziratomat, hogy minden sorában van egy javítás. Író vagyok, nem pedig tudós, akinek a kisujjában van a nyelvhelyesség minden csínja-bínja. A korrektorok hadd korrigáljanak, de írni nem õk tudnak, hanem én. Így hát hadd legyen egy gépi szövegszerkesztõ a nyomdai elõkészítõm. Hatalmas terhet vesz le a vállamról.

Április 17.
     A múltkor túlságosan elhamarkodottan nyilatkoztam a szövegszerkesztõmrõl. Három héttel ezelõtt még gyönyörûen szerkesztett, és regényem bársonyrimán haladt elõre. A munkamegosztás kitûnõ volt. Hogy úgy mondjam: én adtam hozzá a kreativitást, õ pedig a modulálást.
     Tegnap este azután makacsul visszautasítóa mindenfajta munkát. Bármelyik billentyûjéhez nyúltam is, semmi sem történt. Pedig be volt kapcsolva minden, a csatlakozódugó is benne volt a konnektorban. Mindent elõírásszerûen csináltam, csak éppen a gép sem mûködött. Na, gondoltam, ezt jelenti az, hogy "öt éven belül egyszer sem". Összevissza három és fél hónapon át használtam, és máris annyi alkatrésze tönkrement, hogy hasznavehetetlen.
     Ez pedig azt jelentette, hogy most egy csomó alkatrészt kell rendelnem a cégtõl, gyorsküldönc útján, de erre persze várni kell másnapig. Elhihetik, rosszul éreztem magamat, és visszaborzadtam attól a gondolattól, hogy megint vissza kell ülnöm az írógéphez, utána ki kell bogarásznom a szövegben ejtett hibákat, aztán meg tollal-tintával kijavítanom õket, vagy újragépelhetem az egész oldalt.
     Aznap este eléggé lelombozottan bújtam az ágyba, és nem sokat aludtam. Reggel, mihelyt felkeltem, pontosabban: mihelyt megreggeliztem, elõször is bementem dolgozószobámba, s amikor odaléptem a szövegszerkesztõmhöz, az - mintha olvasni tudna gondolataimban, hogy tudniillik úgy el vagyok keseredve, hogy boldogan lekapnám polcáról és kivágnám az ablakon - elkezdett dolgozni.
     Teljesen magától - képzeljék csak el! Hozzá sem nyúltam a billentyûkhöz. A szavak gyorsabban jelentek meg a képernyõn, semhogy követni tudtam volna õket. Szövege így kezdõdött:

Abram Ivanov

Nem tûri a hibát…

Csak bámultam. És nekiláttam, hogy folytassam napi munkámat a gépen, a szokott módon. És folytattam is, de sokkal jobban. Simábban ment az írás, színesebb volt, s még valami humoros elem is lappangott benne. Tizenöt perc alatt megvoltam a napi penzummal, és a printer öt percen belül kész hasábokat dobott ki.
     S ez szemmel láthatóan csak kísérlet vagy bemelegítés volt, mert miután regényem legutóbbi kész oldala megjelent a képernyõn, folytatódott az írás - nélkülem.
     A szövegszerkesztõ pontosan tudta, hogyan írja tovább az én anyagomat, csakhogy nálam jobban.
     Hát ez igen! Nem kell többé dolgoznom!
     A szövegszerkesztõ ettõl kezdve az én nevem alatt írt, az én stílusomban írt, s bizonyos finomodási folyamat is érzett rajta. Csak be kellett indítanom, aztán meg le kellett aratnom a dicsérõ kritikákat, amelyek világgá kürtölték, hogy íme, mennyit fejlõdtem; s be kellett söpörnöm a honoráriumokat:
     Nos, ez mind rendben is volna, de hát én nem vagyok Amerika legtermékenyebb írója, semmi esetre sem. Csak éppen szeretek írni.
     Véletlenül ez az egyetlen dolog a világon, amit szeretek csinálni.
     És most, hogy az én szövegszerkesztõ masinám helyettem ír, hátralévõ életemben mihez fogok kezdeni én?

Kemény Dezsõ fordítása