Murray Templeton élete delén
járt, negyvenötödik évét taposta,
és testében a szívkoszorúér
kivételével minden tökéletesen mûködött,
de ez az egy éppen elég volt.
Hirtelen tört rá a fájdalom;
elõbb pillanatok alatt elviselhetetlenné fokozódott,
majd fokozatosan alábbhagyott. Templeton érezte,
hogy légzése lassul, és valami különös
béke nyugalma árad szét a testében.
Közvetlenül a fájdalom
után tapasztalt megkönnyebbülés a gyönyörök
netovábbja. Murray szinte szédítõen
könnyûnek érezte magát, mintha csak felemelkedett
volna a levegõbe, és lebegne a föld felett:
Felnyitotta a szemét, és
tompa szórakozottsággal vette tudomásul,
hogy még mindig izgatottan sürgölõdnek
körülötte az emberek. Teljesen váratlanul,
a laboratóriumban lepte meg õt a fájdalom,
és amikor megtántorodott, egy pillanatra még
hallotta a többiek meglepett kiáltásait, de
aztán már csak a mindent elborító
agóniát érzékelte.
Most, a fájdalom megszüntével;
a többiek még mindig ott nyüzsögnek és
aggodalmaskodnak a földön heverõ teste körül
Ekkor döbbent rá, hogy õ
maga felülrõl látja a saját testét.
A teste ott volt lent kinyújtózva, eltorzult arccal.
És õ innen fentrõl, a békességbõl
nézett le rá.
Csodák csodája, gondolta,
az élet utáni életben hívõ
diliseknek ez egyszer igazuk volt!
És bár egy ateista fizikus
számára igencsak megalázó eseménynek
számit a saját halála, õ csak egészen
enyhe meglepetéssel vette tudomásul a tényt,
s belsõ békéje háborítatlan
maradt.
Most valami angyalnak vagy hasonlónak
kellene értem jönnie - gondolta.
A földi világ képe
elhomályosodott. Tudatára sötétség
borult, és a távolban egy fénylény
némiképp emberre emlékeztetõ alakja
jelent meg, mely melegséget sugárzott.
Jó vicc, Móric, gondolta
Murray. Most mennybe megyek. Alighogy ezt elgondolta, a fény
elhalványult, bár a melegség maradt. Nem
csökkent a belsõ béke érzete sem, noha
a világmindenségben már csak két dolog
létezett: õ és a Hang. És a Hang így
szólt:
- Még mindig tudok örülni
a sikernek, pedig milyen sokszor végigcsináltam
már ezt.
Murray erre válaszolni akart valamit,
de nem tudta, van-e még szája, nyelve, vannak-e
hangszálai. Mindenesetre megpróbált valamilyen
hangot képezni. Próbált száj nélkül
hümmögni, próbált lihegni, próbálta
kipréselni a hangot azzal, hogy összeszorított
valamit.
És sikerült. Hallotta a saját,
jól felismerhetõ hangját és a saját,
végtelenül tisztán esengõ szavait.
- Ez a mennyország? - kérdezte
Murray. És a Hang így gálaszolt:
- A te fogalmaid szerint ez nem nevezhetõ
helynek. Murray zavarba jött, de mindenképpen fel
kellett tennie a következõ kérdést:
- Nézd. el nekem, ha szamárságot
kérdezek. Te vagy az Isten?
A Hangnak az intonáció
megváltoztatása és a hangzás tökéletességének
csorbítása nélkül is sikerült valamiképpen
éreztetnie, hogy õ most remekül szórakozik.
- Különös, hogy végtelenül
sokféle módon ugyan, de ezt a kérdést
mindig fel szokták tenni nekem. Nem tudok olyan választ
adni, amit te is fel tudnál fogni. Csak annyit mondhatok,
hogy
vagyok. Tetszés szerinti szóval vagy
fogalommal kiegészítheted a mondatot.
Ekkor Murray azt kérdezte: - És
mi vagyok én? Lélek? Vagy énbennem is csak
a létezés testesül meg? - Igyekezett, hogy
ne érzõdjön ki a gúny a hangjából,
de érzése szerint ez nem nagyon sikerült. Ekkor
egy pillanatra arra gondolt, hogy megtoldja a mondatot még
egy "Felség" vagy "Szent Atyám"
megszólítással vagy akármivel, ami
elveszi a kérdés élét, de végül
képtelen volt kimondani bármit is, holott létezése
során elõször számolt azzal a lehetõséggel,
hogy tiszteletlenségéért - vagy bûnéért?
- pokolra juthat.
A Hangon nem érzõdött,
hogy megsértõdött volna.
- A. te lényegedet még
te is könnyen megértheted. Léleknek is nevezheted
magad, ha jólesik, de tulajdonképpen elektromágneses
erõk szövevénye vagy, és ezen erõk
kapcsolódásai és viszonyai a legapróbb
részletig pontosan imitálják a te fogalmaid
szerinti világegyetemben létezõ agyad szerkezetét.
Ezért tudsz gondolkodni, vannak emlékeid, és
van személyiséged. Ezért érzed még
mindig, hogy te vagy te.
Murray hitetlenkedve megjegyezte:
- Vagyis az agyam lényege állandó
volt,
- Egyáltalán nem. Semmi
sem állandó benned, csak az, amit én állandóvá
akarok tenni. Én formáztam meg az erõhálót.
Én építettem meg, mialatt te fizikailag is
léteztél, és ahhoz a pillanathoz igazítottam,
amikor megszûntél létezni.
Érzõdött, hogy a Hang
határozottan elégedett magával. Rövid
szünet után így folytatta:
- Bonyolult, de tökéletesen
pontos építmény. Természetesen minden
emberi lény számára készíthetnék
ilyet, de örülök, hogy nem teszem. Örömöm
telik a válogatásban.
- Tehát csak nagyon keveset választasz
ki közülünk. - Nagyon keveset.
- És mi a többiek sorsa?
- A feledés! Ja persze, ti pokolról
képzelõdtök.
Murray elpirult volna, ha képes
lett volna rá. így csak annyit mondott:
- Én aztán nem. De sokan
szokták emlegetni. Azért nemigen gondoltam volna,
hogy elég erényes vagyok ahhoz, hogy kitüntess
a figyelmeddel, és a választottak közé
sorolj.
- Erényes? Aha, értem már,
mire gondolsz. Nehezemre esik leereszkednem a te szintedre. Nem.
Téged a szellemi befogadóképességed
miatt választottalak ki, ahogyan sok milliószor
trillió más egyedet is kiválasztok a világegyetemben
élõ értelmes fajok képviselõi
közül.
Murray azon kapta magát, hogy
egyszerre elfogja a kíváncsiság. Kíváncsi
volt õ egész életében.
- Mindannyiukat te választod ki,
vagy többen is vannak hozzád hasonlók? - Murray
egy futó pillanatig azt hitte, hogy ingerült választ
kap majd a kérdésére, de a Hang minõsége,
mit sem változott.
- A te szempontodból lényegtelen
az, hogy vannak-e mások is. Ez a világ az enyém,
egyedül az enyém. Én találtam ki, én
építettem fel, és minden, ami benne van,
az én céljaimat szolgálja.
- És az általad létrehozott
több kvadrillió erõhálózat közül
éppen rám esett a választásod? Annyira
fontos vagyok? A Hang erre azt válaszolta:
- Egyáltalán nem vagy fontos.
Én most, te úgy érzékeled, egyidejûleg
másokkal is együtt vagyok.
- És mégis egyetlenegy
van csak belõled?
A Hang a jelek szerint ismét jót
mulatott a kérdésen. - Az önellentmondás
csapdájába akarsz csalni. Képzelj el egy
amõbát, amely csak egyetlenegy sejt vonatkozásában
tudja felfogni a személyiség egységét;
egy harminc kvadrillió sejtbõl álló
ámbrás cet hogyan válaszolhatna az amõba
számára is érthetõen ugyanerre a kérdésre?
- Ezen még gondolkozni fogok -
felelte Murray mogorván. - Lehet, hogy egyszer megértem.
- Pontosan errõl van szó.
Ez a te dolgod. Gondolkodni fogsz.
- De minek? Ha jól sejtem, te
már mindent tudsz.
- Még ha tudnék is mindent
- felelte a Hang -, honnét tudhatnám, hogy csakugyan
mindent tudok?
- Ez most úgy hangzott, mintha
egy keleti filozófus mondta volna. Pedig csak azért
tûnik mély gondolatnak, mert valójában
nem jelent semmit. '
- ígéretes tehetség
vagy - szólt a Hang. - Paradoxonra paradoxonnal válaszolsz;
csak az a baj, hogy amit én mondtam, az nem paradoxon.
Gondold végig! Öröktõl fogva létezem,
de mit jelent ez? Azt jelenti, hogy nem tudok visszaemlékezni
arra a pillanatra, amelyben létrejöttem. Ha emlékeznék,
az azt jelentené, hogy nem létezem öröktõl
fogva. Ha viszont nem tudok visszaemlékezni a keletkezésemre,
akkor legalább egyetlenegy olyan dolog létezik,
amit nem tudok, ez pedig saját magam létrejöttével
kapcsolatos.
Akkor pedig - noha tudásom végtelen
- az is igaz, hogy a birtokolható ismeretek száma
is végtelen, és nincs bizonyság arra, hogy
a két végtelen egyenlõ. A potenciális
tudás végtelensége végtelenül
nagyobb lehet, mint az én tényleges tudásom
végtelensége. Mondok egy egyszerû példát:
tegyük fel, hogy ismerek minden páros egész
számot. Ez esetben végtelen sok számot ismerek,
pedig semmit sem tudok a páratlan egész számok
létezésérõl.
- De a páratlan egész számok
levezethetõk a párosakból
- felelte Murray. - Ha veszed az egész
végtelen sorozatot, és minden páros számot
elosztasz kettõvel, eredményképp egy újabb
végtelen sorozatot kapsz, ami tartalmazni fogja a páratlan
egész számok végtelen sorozatát.
- Fején találtad a szöget
- mondta a Hang. - Meg vagyok veled elégedve. Az lesz a
feladatod, hogy hasonló, de sokkal bonyolultabb problémákról,
ismert és egyelõre még ismeretlen dolgokról
elmélkedj. Meghagytam az emlékeidet. Emlékezni
fogsz minden adatra, amit valaha is megtanultál, amivel
életed során találkoztál, tudni fogsz
mindent, amit már kikövetkeztettél vagy ki
fogsz következtetni ezekbõl az adatokból. Szükség
esetén engedélyezem neked, hogy tudomást
szérezz olyan újabb, általad fontosnak ítélt
adatokról, amelyek birtokában megoldást találhatsz
a saját magad által felvetett problémákra.
- Te nem tudnád megtenni ugyanezt?
- Megtehetném - felelte a Hang
-, de így érdekesebb. Azért teremtettem a
világegyetemet, hogy több tényezõvel
dolgozhassak. Beépítettem a bizonytalansági
tényezõt, az entrópiát és egyéb
kiszámíthatatlansági faktorokat is, hogy
ne legyen elsõ pillantásra átlátható
az egész. A módszer bevált, mert a világ
fennállása óta egyfolytában szórakoztat.
Azután megengedtem a bonyolultabb
szervezõdések létrejöttét is,
és ezekbõl elõbb élet, késõbb
pedig intelligencia született. Megvizsgáltattam õket
egy kutatócsoporttal, nem mintha szükségem
lett volna a tudósok segítségére,
de ezzel újabb kiszámíthatatlansági
tényezõ lépett be. Rájöttem,
hogy nem tudom megjósolni, hogy legközelebb a tudásnak
melyik becses szeletkéjére bukkannak rá,
honnan bányászszák azt elõ és
miképpen jutnak el hozzá.
- Gyakran megesik ez? - kérdezte
Murray.
- Persze. Egyetlen évszázad
sem múlik el anélkül, hogy valahol napvilágot
ne látna valamilyen érdekes felfedezés. -
Olyasmi, amire elõbb vagy utóbb magad is gondoltál
volna?
- Igen.
- És tényleg lehetségesnek
tartod, hogy én is a kedvedre tehetek?
- A következõ évszázadban?
Erre gyakorlatilag semmi esély. Viszont hosszú távon
biztos, hogy sikerrel jársz, mivel az idõk végezetéig
ezen fogsz munkálkodni.
- Az idõk végezetéig
fogok gondolkodni? Örökké? - kérdezte
Murray.
- Igen.
- És mi célból?
- Mondtam már. Azért, hogy
újdonságokat fedezz fel. - De azon kívül.
Mi célt szolgál ez az egész?
- Akkor is ezt tetted, amikor a világegyetembér
éltél. Akkor mire szolgált?
Murray így felelt:
- Arra, hogy olyan újdonságokat
fedezzek fel, amilyeneket rajtam kívül nem fedezhet
fel senki más. Arra, hogy elismerjenek a társaim.
Arra, hogy megelégedést érezzek, miközben
tudom, hogy csak rövid idõ áll a rendelkezésemre
a feladat végrehajtásához. Ezzel szemben
most csak olyasmit fedezhetek fel, amit egy kis fáradsággal
te magad is felfedezhetnél. Tõled dicséretet
nem kapok, te legfeljebb jót szórakozol. És
a jól végzett munka öröme sem az enyém,
ha a munkához rendelkezésemre áll az egész
örökkévalóság.
- És nem találod, hogy
gondolkodni és valamit felfedezni önmagában
is érték? - kérdezte a Hang. - Szerinted
emellett még másra is szükség van?
- Véges idõre mindenképpen.
Ne álljon elõttem az egész örökkévalóság.
- Értem, mire gondolsz. De hiába:
nincs más választásod. - Azt mondod, az a
dolgom, hogy gondolkodjam. Nem kényszeríthetsz erre.
- Nem szeretném, ha direkt módon
kellene téged kényszerítenem. Erre nem lesz
szükség. Gondolkodni fogsz, mivel a gondolkodáson
kívül semmi mást nem tudsz csinálni.
Képtelen vagy nem gondolkodni.
- Akkor kitûzök magam elé
valamilyen célt. Kitalálok valami értelmeset.
- Azt természetesen megteheted
- mondta a Hang elnézõen.
- Máris kitaláltam valamit.
- Megtudhatnám, mi az?
- Már tudod is. Világos
elõttem, hogy nem közönséges párbeszédet
folytatunk. Úgy alakítod az agyamat helyettesítõ
erõhálót, hogy azt higgyem, hallok és
beszélek, holott te közvetlen gondolatcseré
útján érintkezel velem. És amikor
a gondolataim megváltoztatják az erõhálót,
te rögtön tudomást szerzel róluk, és
nincs szükséged arra, hogy jószántamból
közöljem õket veled.
- Meglepõen jól gondolkodsz
- mondta a Hang. - Meg vagyok veled elégedve. Csakhogy
nekem abban is örömöm telik, ha rábírlak,
hogy önként mondd el a gondolataidat.
- Akkor elmondom. Az a' célom,
hogy rájöjjék, hogyan rombolhatom szét
az erõhálómat, amit te hoztál létre.
Nem akarom, hogy a gondolkodásom a te szórakoztatásodon
kívül semmi más célt ne szolgáljon.
Nem akarok örökké csak azért gondolkodni,
hogy téged mulattassalak. Nem akarok örökké
létezni csak azért, hogy téged szórakoztassalak.
Minden energiámmal azon leszek, hogy szétromboljam
az erõhálót. Engem az tudna szórakoztatni.
Erre a Hang így felelt:
- Ez ellen semmi kifogásom. Az,
hogy gondolatóidat a saját létezésed
megszüntetésére összpontosítod,
akaratod ellenére érdekes új felfedezéseket
eredményezhet. No és persze semmire sem jutsz azzal,
ha sikerül elkövetned az öngyilkosságot,
mivel akkor egy pillanat alatt újra megteremtelek, mégpedig
úgy, hogy ne ölhesd meg magad még egyszer.
Ha pedig újabb, még kifinomultabb módszereket
agyalsz ki, úgy teremtelek meg, hogy azt a lehetõséget
is kizárom és így tovább. Érdekes
játék lenne, de attól még te léteznél
az idõk végezetéig. Mert ez az én
akaratom.
Murray úgy érezte, a Hang
megremeg egy kissé, de ennek ellenére a szavak tökéletes
nyugalommal csendültek fel.
- Akkor tulajdonképpen mégiscsak
a pokolra kerültem? Azt mondtad, olyan nincs, de ha ez a
pokol, akkor te a pokoli játékszabályok szerint
hazudhatsz is.
- Ebben az esetben viszont - felelte
a Hang - semmi értelme azt mondanom neked, hogy nem vagy
a pokolban. Mindazonáltal biztosíthatlak efelõl.
Nincs itt se mennyország, se pokol. Csak én. .
Murray tovább érvelt.
- Akkor most tegyük fel, hogy a
gondolataim értéktelenek a számodra. Ha semmi
értékeset nem tudok felmutatni, nem lenne érdemes
megsemmisítened engem, hogy ezzel megkíméld
magad a további veszõdségtõl?
- Megjutalmazzalak? A kudarcért
a nirvánát akarod jutalmul, és te semmit
sem adsz érte? Ez számomra rossz csere lenne. Nem
fogsz kudarcot vallani. Elõtted az öröklét,
és elkerülhetetlen, hogy minden igyekezeted ellenére
rá ne bukkanj legalább egy érdekes gondolatra.
- Akkor viszont más célt
tûzök ki magam elé. Nem keresem saját
magam elpusztításának a módját.
Az lesz a célom, hogy megalázzalak. Olyasmit fogok
kitalálni, amire te nemhogy nem gondoltál, de nem
is tudnál gondolni soha. Megtalálom a végsõ
választ, amin túl már nem létezik
tudás.
- Rosszul értelmezed a végtelenség
fogalmát - válaszolta a Hang. - Olyan dolgok is
létezhetnek, amelyeket eddig még nem próbáltam
megismerni. De nem létezhet olyasmi, amit ne tudnék
megismerni.
Murray gondolataiba merülve azt
felelte:
- Nem ismerheted meg a saját keletkezésed
körülményeit. Ezt már mondtad. Ezért
aztán a végzetedet sem ismerheted. Nagyszerû!
Akkor ezt fogom keresni, és ez lesz a végsõ
válasz. Nem magamat fogom elpusztítani. Téged
pusztítalak el, hacsak te el nem pusztítasz elõbb
engem.
- Hoppá! - mondta a Hang. - Az
átlagosnál rövidebb idõ alatt jutottál
el idáig. Azt hittem, tovább fog tartani. Azok között,
akik itt vannak velem ebben a tökéletes és
vég nélküli gondolkodás uralta létben,
egyetlenegy olyan sincs, aki ne akarna elpusztítani. De
nem tudják megtenni.
- Elõttem az örökkévalóság,
még rájöhetek, hogyan pusztítsalak el
- felelte Murray.
A Hang egykedvûen válaszolt:
- Akkor próbálj meg rájönni.
- És eltûnt.
De Murray elégedett volt, talált
magának egy célt. Mert mi másra is törekedne
minden, örökös létezésének
tudatában!evõ lény, mint a saját pusztulására?
És mi mást keresne a Hang
is sok-sok billió éve? Mi más vezethette
õt az intelligencia megteremtésében, bizonyos
fajok megmentésében és munkába állításában,
ha nem az, hogy igénybe vegye a segítségüket
a nagy kutatásban? És Murray azt akarta, hogy neki,
egyedül csak neki sikerüljön megtalálnia
a választ.
És Murray a nemes cél tudatától
felvillanyozva, minden részletet figyelembe véve
gondolkodni kezdett.
Elvégre ideje volt bõven.
Hajdú Gábor fordítása