George és Azazel ismét
bajban lévõ barátja segítségére
siet, és megint örvendhetünk, hogy semmi közünk
George-hoz.
Valaha ismertem valaki hozzád
hasonlót - szólalt meg George.
Éppen ebédeltünk a
kis étterem egyik ablak melletti asztalánál,
és George elgondolkodva bámult kifelé.
- Igazán meglepõ - mondtam
-, pedig azt hittem, egyedülálló jelenség
vagyok.
- Az is vagy - mondta George. - Az illetõ,
akirõl beszélek, csak egy egész kicsit hasonlított
rád. A képességed pedig, hogy csak irkálsz
meg irkálsz, miközben teljesen kikapcsolod az agyadat,
igazán páratlan.
- Valójában - mentegetõztem
- fogalmazógépet használok.
- A "firkál" szót
használtam - jelentette ki George fennhéjázva
-, amit egy igazi író nyilvánvalóan
metaforikusan értelmezne. - Ekkor elmerengett csokoládékrémje
fölött, és drámaian fölsóhajtott.
Jól ismertem ezt a jelzést.
- Már megint valamelyik, Azazellel
tett fantáziarepülésedrõl óhajtasz
mesélni, ha nem tévedek!
George gúnyos pillantást
vetett rám.
- Te, egyedül röpdöstél
oly sokáig és vergõdve, hogy már föl
sem ismered az igazság szavát, amikor meghallod.
De rá se ránts. Különben túl szomorú
ez a történet ahhoz, hogy elmondjam neked.
- Amit azért mindenképpen
megteszel, nem igaz?
George ismét fölsóhajtott.
- Az a buszmegálló odakint - magyarázta
George - Mordecai Simsra emlékeztet engem, aki szerény
megélhetést biztosított magának a
tarkabarka locsogással teleírt ívekkel. Persze
nem irkál olyan sokat, és nem is fecseg annyira,
mint te, ezért mondom, hogy csak egy kicsit hasonlít
hozzád. Igazság szerint itt-ott bele is olvasgattam
az irományaiba, és egészen elfogadhatónak
találtam õket. Anélkül hogy belegázolnék
az érzelmeidbe, te sohasem érheted el azt a színvonalat,
legalábbis a könyvismertetések alapján,
mert persze még nem süllyedtem odáig szellemileg,
hogy végigolvassak tõled valamit.
Mordecai más szempontból
pedig erõteljesen különbözött tõled:
abban, hogy szörnyûségesen türelmetlen.
Nézd csak meg magadat ott, abban a tükörben,
föltéve, hogy nincs ellenedre az emlékeztetés
a küllemedre, és lásd, amint itt terpeszkedsz
hanyagul, kezedet a szék karjára vetve, míg
egyéb részeid alaktalan kupaccá gyûrõdnek.
Rád pillantva az embernek sohasem jutna eszébe,
hogy téged a legcsekélyebb mértékben
is érdekel, vajon elkészül-e a napi adag hevenyészve
gépelt papírkupacod vagy sem.
Mordecai nem ilyen volt. Õ mindig
tisztában volt a határidõivel
állandó
rettegésben élve attól, hogy esetleg nem
tartja be õket.
Akkoriban minden kedden rendszeresen
vele ebédeltem, és õ állandó
fecsegésével elviselhetetlenné tette az együttléteinket.
- Ezt a darabot is legkésõbb
holnap reggel postára kellene adnom - mondta például
-, aztán egy másikon még lenne valami kiigazítanivalóm,
de sehogy sem elég rá az idõm. Hol a fenében
késik már a számla? Miért nem jön
már a pincér? Mi a nyavalyát mûvelnek
azok ott a konyhán? Talán úszóversenyt
rendeznek valamelyik mártásban?
És rendszerint a számlát
illetõen volt a legtürelmetlenebb, én pedig
reszkethettem, hogy végül hagyja a csudába,
vagyis az én nyakamban! Az igazat megvallva ilyesmire sohasem
került sor, de a nyomasztó érzés a legtöbbször
csak tönkretette az egész ebédet.
Vagy nézzük azt a buszmegállót.
Én már vagy tizenöt perce figyelem. Busz persze
egy szál se, közben pedig hogy fúj a szél,
és a levegõ is késõ õszi csípõs
hideget áraszt. És mit látunk? Fölgyûrt
gallérokat, zsebre dugott kezeket, kékre-zöldre
fagyott orrokat, némi melegedés reményében
tipródó lábakat. Viszont a tömegben
semmi lázongás, nem látni egyetlen, az ég
felé hadonászó öklöt sem. Az ott
várakozókat teljesen tehetetlenné züllesztette
az élet igazságtalansága.
De nem úgy Mordecai Simst. Ha
õ ott lenne a tömegben, már régen kirohant
volna az út közepére, hogy dühödten
kémlelje a távoli látóhatárt,
hátha feltûnik valamilyen jármû. Morogna
és zsörtölõdne és hadonászna
veszettül. Már tömegfelvonulást szervezne
a városháza elé. Egyszóval rendesen
igénybe venné adrenalint termelõ mellékveséjét.
Bizonyára az én nyakamba
zúdítaná panaszáradatát, ahogy
annyian mások is megteszik, hûvösen nyugodt
tárgyilagosságom és megértésem
ismeretében.
- Én elfoglalt ember vagyok, George
- hadarná sebesen. Mindig is túlságosan gyorsak
beszél. - Kész szégyen, botrány, sõt
egyenesen gaztett, ahogy az egész világ összeesküszik
ellenem. Be kellett ugranom az egyik kórházba valami
rutinvizsgálatra. Az isten tudja csak, miért, ha
nem azért, mert az orvosom eléggé ostobán
ilyesmibõl akar megélni, és az volt az utasítás,
hogy 9.40-re legyek ennél meg ennél a rendelõnél.
Természetesen pontosan 9.40-re
ott is voltam, a kérdéses pulton pedig ott díszelgett
egy tábla: "Nyitva 9.30-tól." És
- folytatta George - helyes angolsággal, egyetlen betû
sem hibádzott benne. Hanem a pult mögött persze
nem volt senki.
Megnéztem az órámat,
azután szóltam valakinek, aki elég alamuszi
volt ahhoz, hogy kórházi segéderõ
legyen.
- Hol van - mondtam neki - az a névtelen
semmirekellõ, akinek ennél az asztalnál kellene
ülnie?
- Még nem jött meg - felelte
az idétlen csirkefogó.
- De az írás szerint 9.30-tól
itt kellene lennie.
- Elõbb-utóbb majdcsak
jön valaki, azt hiszem - mormolta az az alak dühítõen
közömbösen.
Végül is kórházban
voltam. Az is elõfordulhatott volna, hogy éppen
haldoklom. De törõdött ezzel valaki? Nem! Akkor
is szorongatott a határidõ egy fontos darabbal kapcsolatban,
amiért a fele lelkemet kitettem, és várhatóan
elég pénzt kapok majd érte, hogy az orvosom
számláját kifizessem (ha nem találnék
a pénznek valami jobb helyet, ami igazán kevéssé
volt valószínû). És ezzel talán
törõdött valaki? Neem! Már 10.04 volt,
amikor végre valaki fölbukkant, s amikor a pulthoz
szaladtam, az a megkésett ördögfattya gõgösen
rám pillantott, és csak annyit mondott:
- Meg kell várnia a sorát.
Mordecai mindig tele volt ilyesféle
történetekkel. Például egy sor liftrõl,
amelyek mind lassan fölfelé kúsztak, miközben
õ odalent várakozott az elõcsarnokban. Emberekrõl,
akik 12.00-tõl 3.30-ig ebédeltek, és négynapos
hétvégéjüket már szerdán
elkezdték, amint neki tárgyalnia kellett volna velük.
- Egyáltalán nem fér
a fejembe, George, miért kellett valakinek föltalálnia
az idõt - méltatlankodott. - Csupán arra
való, hogy csak elfecséreljék. Tisztában
vagy vele, hogy ha írásra fordíthatnám
azt az idõt, amelyet semmirekellõ csirkefogókra
való várakozással kell eltöltenem, legkevesebb
tíz-húsz százalékkal megnövelhetném
a teljesítményemet! És tisztában vagy
azzal, hogy függetlenül a kiadók kriminális
fösvénységétõl, a jövedelmem
is legalább olyan mértékben megnõne?
Hol késik már az a szerencsétlen számla?!
Muszáj volt arra gondolnom, hogy
helyénvaló dolog lenne hozzásegítenem
õt jövedelmének gyarapodásához,
mivel jó ízlésének parancsára
egy részét úgyis rám költi. Sõt
mi több, rendszerint elsõ osztályú vacsorázóhelyeket
választott, ami még jobban esett a szívemnek.
Nem, nem ilyesféléket, mint ez, öregem. Az
ízlésed messze van attól, amilyennek lennie
kellene, ami egyértelmûen kiderül az írásaidból
is.
Nekiláttam hát, hogy hatalmas
elmémet mozgósítva valami segítségrõl
gondoskodjam számára.
Azazel nem jutott eszembe azonnal. Azokban
a korai napokban még nem szoktam egészen hozzá.
Még abban sem lehettem teljesen biztos, hogy egy kétcentis
démon vagy valami, fejlett technológiával
rendelkezõ idegen bolygóról származó
földön kívüli lény.
Elvégeztem a szükséges
mûveleteket, hogy átvezessem az ûr görbületén
vagy micsodán, mire meg is érkezett, mély
álomba merülve. Parányi szeme csukva volt,
és ütemesen emelkedõ-süllyedõ vékony
zümmögés hallatszott felõle szabálytalanul
és idegesítõen. A hangocska valószínûleg
az emberi horkolás megfelelõje lehetett.
Persze azon is el kellett gondolkodnom,
hogy vajon Azazel képes lehet-e bármi módon
írásra való idõt teremteni valaki
számára. Nem tûnt valószínûnek
a dolog, egyszóval lehet, hogy csak az idejét pocsékolom
vele, de ugyan mit számít az idõ egy földönkívülinek?
Azon gondolkodtam, miképpen kellene
fölébresztenem, végül úgy döntöttem
hát, hogy egy csepp vizet pottyantok a hasára. Tökéletesen
gömbölyû pocakja volt, mintha lenyelt volna egy
jókora csapágygolyót. Halvány sejtelmem
sem volt róla, vajon ez normális jelenség-e
az õ világán, de amikor egy alkalommal megjegyeztem,
nyomban meg akarta tudni, mi az a csapágygolyó,
s miután megmagyaráztam neki, megfenyegetett vele,
hogy zapulnikát. Nem tudtam, hogy ez mit jelent, de a hanghordozása
alapján arra következtettem, hogy szerfölött
kellemetlen dolog lehet.
A vízcsepptõl azonnal fölébredt,
és váratlanul rettentõen begorombult. Azt
hajtogatta, hogy félig megfulladt tõle, és
idegesítõ részletességgel elmagyarázta,
hogyan kell fölébreszteni valakit az õ világán.
Valami táncról meg virágszirmokról,
lágy, halk muzsikáról és gyönyörû,
táncoló szüzek ujjainak puha érintésérõl
karattyolt. Erre elmondtam neki, hogy mifelénk legföljebb
jól nyakon öntjük egymást, mire morgott
valamit holmi tudatlan barbárokról, de végül
csak lecsillapodott annyira, hogy végre értelmesen
szólhattam hozzá.
Elmagyaráztam neki a helyzetet,
és leginkább azt reméltem, hogy minden további
fölhajtás nélkül összehord majd valami
zagyvaságot, és ennyi lesz az egész. Akkoriban
ugyanis még mindig arra gyanakodtam, hogy démoni,
majd mágikus varázslatokat hajt végre.
De semmi ilyesmit nem csinált.
Ehelyett szomorú tekintetet vetett rám, és
így szólt:
- Gondold meg! Azt kívánod
tõlem, hogy avatkozzam bele a lehetséges törvényeibe.
Megörültem neki, hogy ilyen
gyorsan fölfogta a lényeget.
- Pontosan! - válaszoltam.
- De az korántsem könnyû
- zümmögte.
- Hát persze hogy nem - ismertem
el. - Talán hozzád fordulnék, ha könnyû
lenne? Ha nem lenne nehéz, magam is megcsinálnám.
Csak ha nehéz dologról van szó, akkor kell
olyan csodálatosan felsõbbrendû lényhez
fordulnom, amilyen te vagy.
Émelyítõ szöveg
persze, de szükséges, amikor az embernek egy olyan
földönkívülivel van dolga, aki legalább
olyan kényes a magasságára, mint a csapágygolyónyi
pocakjára. .
Elégtétellel nyugtázta
fényes logikámat, és így folytatta:
- Nos, azt nem állítom,
hogy lehetetlen.
- Nagyszerû!
- Az kell hozzá, hogy alkalmazkodjam
a ti világotok himmi-hummi kontinuumához.
- Hajszálpontosan. A számból
vetted ki a szót.
- Be kell majd építenem
néhány érintkezési csomópontot
a kontinuumotok és a határidõs barátod
közé. Különben mi a csuda az a határidõ?
Megpróbáltam neki elmagyarázni,
amire halvány kis sóhajtással felelte:
- Ó, persze, nálunk is
elõfordul ilyesmi, sokkal éteribb érzelmeink
kifejezése közepette. Ha túllépsz egy
határidõt, azok az aranyos kis teremtmények
örökre elzárják az utadat. Emlékszem,
egyszer
De megkímélem a nyájas
olvasót jelentéktelen szexuális életének
szánalmas részleteitõl.
- Csak az a helyzet - mondta végül,
hogy ha egyszer beépítem ezeket az érintkezéseket,
többet már nem csinálhatom vissza.
- És miért nem?
Azazel kiszámított hanyagsággal
vetette oda:
- Elméletileg lehetetlen, attól
tartok.
Egy szavát sem hittem. Arról
lehetett szó, hogy a szerencsétlen, tudatlan kis
alak egyszerûen nem értett hozzá. Ám
mivel ahhoz nagyon értett, hogy az én életemet
megkeserítse, nem hoztam a tudomására, hogy
átláttam szánalmas makogásán,
s helyette csak ennyit mondtam:
- Nem is kell majd visszacsinálnod.
Mordecai vágyakozik arra a többlet írásidõre,
és ha egyszer megkapja, egész életére
boldog lesz vele.
- Ha így áll a dolog, akkor
megcsinálom.
Jó hosszú ideig hókuszpókuszolt.
Pontosan úgy nézett ki, mint valami bûvész
hadonászása, azzal a különbséggel,
hogy a keze villámgyorsan mozgott, és rövidebb-hosszabb
idõre látni se lehetett. Valójában
olyan parányi volt a keze, hogy még normális
körülmények között sem lehetett mindig
biztos benne az ember, éppen látja-e vagy sem.
- Mégis, mit mûvelsz? -
kérdeztem, de Azazel csak megrázta a fejét,
és úgy mozgatta a száját, mintha számolna
valamit.
Egyszer csak, nyilván végezvén
a dolgával, lihegve hanyatt vágta magát az
asztalon.
- Nos, sikerült? - érdeklõdtem.
Bólintott, majd hozzáfûzte:
- Remélem, tisztában vagy
vele, hogy többé-kevésbé örökre
le kellett szállítanom valamelyest az entrópiáhányadosát.
- És az mit jelent?
- Azt jelenti, hogy a dolgok valamivel
nagyobb rendben lesznek körülötte, mint különben
elvárhatnánk.
- Hát az nem rossz, ha rendesebb
lesz - feleltem. - lehet, hogy nehezen hihetõ, kedves öreg
barátom, de én mindig is törekedtem a rendre.
Pontosan nyilvántartom például minden centnyi
tartozásomat is. Az adatok megszámlálhatatlan
papírfecnin szerepelnek, szerteszét a lakásomban.
Kívánságra bármely pillanatban rendelkezésre
állnak.
- Hát persze, semmi rossz nincs
a rendességben - dünnyögte Azazel. - Csupán
arról van szó, hogy az ember nem húzhat ujjat
a termodinamika második törvényével.
Vagyis hogy a dolgok valahol másutt kissé rendetlenebbek
lesznek az egyensúly megõrzése végett.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem,
rápillantva a cipzáramra. (Az ember sohasem lehet
elég óvatos.)
- Különféleképpen
alakulhat és jórészt észrevehetetlenül.
Az egész hatását szétterítettem
a Naprendszerben, így aztán a szokásosnál
kicsivel több lesz a hullócsillag, kicsit megélénkülnek
az Io vulkánjai meg ilyesmi. De a leginkább a Napot
érinti majd a dolog.
- Hogyan?
- Úgy számolom, hogy olyan
két és fél millió évvel hamarabb
forrósodik föl és teszi lehetetlenné
az életet a Földön, mint lett volna, mielõtt
én belepiszkáltam a kontinuumba.
Megvontam a vállam. Mit számít
egypár millió év, amikor arról van
szó, hogy legyen valaki, aki olyan nemtörõdöm
lezserséggel állja a vacsoraszámláimat,
hogy öröm nézni?!
Körülbelül egy hét múlva vacsoráztam
ismét Mordecai társaságában. Izgatottnak,
látszott, amint végigtapogatta a kabátját,
és ragyogó mosolyt vetett rám, amikor az
asztalhoz ért, ahol az italomat szopogatva vártam
rá.
- Micsoda szokatlan hét van mögöttem,
George - jelentette ki. Fölemelte a kezét anélkül,
hogy körülpillantott volna, és csöppet sem
csodálkozott, mikor egy étlap jelent meg benne.
Ne feledjék közben, hogy ez egy olyan étterem
volt, ahol a nagyképû és gõgös
pincérek a világért sem adták volna
ki kezükbõl az étlapot az igazgató aláírásával
hitelesített, három példányban benyújtott
írásbeli folyamodvány nélkül.
- Minden simán ment, George, óramûpontosággal
- tájékoztatott Mordecai.
Elnyomtam magamban egy mosolyt.
- Igazán?
- Ha belépek egy bankba, van szabad
ablak, mögötte mosolygó pénztárossal.
És ha a postán akad dolgom, nos, ott is van szabad
ablak, és bár egy postai alkalmazottól. ugyan
aligha várhatja el az ember, hogy mosolyogjon, de legalább
barátságos morgással pecsételi le
a levelemet. A busz is rögtön jön; amint a megállóba
érek, tegnap pedig alig, emeltem föl a kezem csúcsforgalom
idején, s máris lefékezett és mellém
gördült egy taxi. Ráadásul a Checker cégtõl!
Amikor megkértem, hogy vigyen el az Ötödik és
a Negyvenkilencedik utca sarkára, hát nem odavitt?
Közben tanújelét adva, hogy még a várost
is egész jól ismeri! S mindennek a tetejébe
még angolul is tudott. Mit parancsolsz, George?
Elég volt egy pillantást
vetnem az étlapra. A dolgok úgy alakultak, hogy
még nekem sem kellett föltartanom õt. Mordecai
ekkor félretolta a saját étlapját,
és nekigyürkõzött, hogy gyorsan leadja
mindkettõnk rendelését. Észrevettem,
hogy még csak föl sem pillantott, vajon ott áll-e
mellette a pincér: Máris hozzászokott a gondolathoz,
hogy valamelyiknek biztosan ott kell lennie.
És tényleg ott is volt.
A pincér összedörgölte
a kezét, meghajolt és nekilátott, hogy gyorsan,
kecsesen és ügyesen fölszolgálja az ételt.
- Úgy tûnik, a szerencse a legmosolygósabb
arcát fordította feléd, Mordecai barátom
- szóltam. - Mire véled az egészet? (El kell
ismernem, hogy, egy futó gondolat erejéig reméltem:
meggyõzhetem róla, hogy nekem köszönheti
a dolgot. Rájönne vajon, hogy arannyal, vagy degenerált
korunkban legalább holmi bankókkal kellene meghálálnia?)
- Mi sem egyszerûbb! - mondta szalvétáját
begyûrve az inggallérja mögé, halálos
szorítással megmarkolva kését és
villáját, mivel Mordecainak minden képessége
dacára nem voltak kifinomult étkezési szokásai.
Egyáltalán nem szerencsérõl van szó.
Ez a véletlenek összjátékénak
szükségszerû következménye.
- Még hogy a véletlené?
- mormoltam sértõdötten.
- Egész biztosan! - folytatta
Mordecai. - Egész eddigi életemet a világon
egyedülálló, dühítõ késedelmeskedések
nyomorúságos sorozatának elviselésével
töltöttem. A véletlen törvénye szerint
az ilyen töretlen kudarcsorozatnak is vége kell szakadjon
egyszer. Most éppen az történik, és
így is lesz tovább a hátralévõ
életemben. El is várom. Sõt biztos vagyok
benne. Mindennek ki kell egyenlítõdnie. - Ezzel
felém hajolt, és a lehetõ legkellemetlenebb
módon megbökdöste a mellemet. - Erre mérget
vehetsz. Nem piszkálhatsz bele a valószínûség
törvényeibe.
Egész vacsora alatt a valószínûség
törvényeirõl oktatott, amelyekrõl, biztos
vagyok benne, éppoly keveset tudott, mint jómagam.
Végül csak megjegyeztem:
- Ez jó csomó idõt
biztosít majd neked az írásra is.
- Nyilvánvalóan - válaszolta.
- Úgy számolom, hogy az írásra való
idõm jó húsz százalékkal megnövekedett.
- És a teljesítményed
is legalább ilyen mértékben gyarapodott,
gondolom.
- Nos - fészkelõdött
egy kissé kényelmetlenül -, még nem
egészen. Persze hozzá kell szoknom a dologhoz. Még
nem nagyon szoktam hozzá, hogy ilyen könnyedén
megoldódjanak a gondjaim. Meglepetésszerûen
ért az egész.
Ámbár az én szememben
csöppet sem látszott meglepettnek. Fölemelte
a kezét, és oda sem nézve kivette a számlát
az éppen asztalunkhoz érkezõ pincér
ujjai közül. Futó pillantást vetett rá,
majd egy hitelkártya társaságában
visszanyújtotta a némán várakozó
pincérnek aki futótépésben eltávozott
vele.
Az egész vacsora alig tartott
tovább harminc percnél. Nem titkolom önök
elõtt, hogy inkább kedvemre lett, volna egy civilizált,
két és fél órás étkezés;
elõtte pezsgõvel, utána konyakkal, egy-két
jófajta borral a fogások között és
persze kultúrált csevegéssel kitöltött
szünetekkel. A jó oldala viszont abban rejlett, hogy
Mordecai két órát takarított meg ily
módon, amit pénzcsinálásra fordíthatott
a maga
és valamelyest az én javamra is
Úgy alakult, hogy e vacsorát követõen
jó három hétig nem találkoztam Mordecaijal.
Már nem emlékszem rá, mi volt az oka; de
gyanítom, hogy azoknak az eseteknek valamelyikével
függött össze, amikor mindketten a városon
kívül tartózkodtunk.
Akárhogy is, éppen egy
kávézóból léptem ki, ahol néha
bekapok egy sütemény vagy rántottát,
amikor megpillantottam õt, amint agy fél háztömbnyivel
odébb a sarkon álldogál.
Nyomorúságos, havas esõs
nap volt, olyasféle, amikor a taxik csak azért jönnek
az ember közelébe, hogy, mocskos, szürke sárral
fröcsköljék be a nadrágja szárát
és továbbsuhanjanak, fölvillantva a "garázsmenet"
jelzést.
Mordecai háttal állt nekem,
és éppen fölemelte a kezét, hogy leintsen
egy óvatosan felé araszoló üres kocsit.
Legnagyobb megdöbbenésemre Mordecai félrefordította
a fejét. A taxi megtorpant, majd továbbgördült,
s mintha még a szélvédõje is csalódottságot
tükrözött volna.
Barátom másodszor is fölemelte
a kezét, mire a semmibõl elõbukkant egy másik
taxi, és készségesen megállt mellette.
Beszállt, de még negyvenlépésnyi távolságból
is jól hallhattam, hogy olyan káromkodásözön
kíséretében, amely nem lett volna bármely
jól nevelt ember fülének való, mármint
ha egyáltalán akadna ilyen a városban.
Valamivel késõbb fölhívtam
õt, és meginvitáltam egy rövid koktélivászatra
egy Boldog Óra névre hallgató, neki is ismerõs,
barátságos kiskocsmába. Alig vártam
az érkezését, mert föltétlenül
valami magyarázatot kellett kapnom tõle.
Azt akartam megtudni mindenképpen,
mit jelentett az a veszett káromkodás. Nem, barátaim,
nem a szavak szótári jelentésére voltam
kíváncsi, ugyanis aligha szerepelhettek bármely
szótárban. Az izgatott, hogy vajon miért
használta õket. Hiszen minden valószínûség
szerint eksztatikus boldogságban kellett volna úsznia.
A kocsmába belépvén
ugyan szemernyi boldogság sem látszott a képén.
Az az igazság, hogy határozottan letörtnek
tûnt.
- Légy oly jó, George,
és hívd a pincérlányt! - mordult rám.
Olyasféle intézmény volt az, ahol a pincérlányok
sohasem gondoltak rá, hogy melegen öltözzenek,
ami persze egész jól melegen tartott engem. Örömmel
integettem hát az egyiknek, bár tisztában
voltam vele, hogy hadonászásomat csupán valami
ital megrendelésére vonatkozó jelzésnek
tekinti majd.
Rögvest kiderült, hogy sehogy
sem értékeli, mivel ügyet sem vetett rám,
kitartóan felém fordítva vonzóan csupasz
hátát.
- Figyelj, Mordecai - mondtam feszengve
-, ha azt akarod, hogy kiszolgáljanak, jelezz magad! A
valószínûség törvényei
még nem az én malmomra hajtják a vizet. Ami
egészen szégyenletes dolog, mert már rég
itt lenne az ideje, hogy gazdag bácsikám kimúljon,
elõzõleg az én javamra kitagadva a fiát
az örökségbõl.
- Neked van egy gazdag bácsikád?
- kérdezte Mordecai fölvillanó érdeklõdéssel.
- Nincs. De ettõl csak még
sokkal igazságtalanabb a dolog. Rendelj már egy
italt, Mordecai, oké?
- A fenébe vele - dörmögte
Mordecai zordan. - Hadd várjanak csak.
A szomorú valóság
persze az volt, hogy egyáltalán nem nekik kellett
várakozniok, hanem nekünk, de a kíváncsiságom
legyõzte a szomjúságomat.
- Mordecai - faggatóztam -, olyan
boldogtalannak látszol. Te ugyan nem láttál
engem ma délelõtt, én viszont láttalak
téged. Éppen elengedtél egy üres taxit,
méghozzá ebben az ocsmány idõben.
Amikor meg a másik odaért, káromkodtál
rá, mint a jégesõ.
- Csakugyan így volt? - csodálkozott
Mordecai. - Izé, szóval elegem van azokból
az ebadtákból. A taxik vadásznak rám.
Hosszú sorokban loholnak utánam. Még csak
rá sem nézhetek a forgalomra anélkül,
hogy valamelyik oda ne jönne hozzám. Mindig pincérek
serege nyüzsög körülöttem. A kereskedõk
kinyitják bezárt üzleteiket, ha véletlenül
éppen arra járok. Minden lift szélesre tárja
elõttem az ajtaját, bármely épületbe
belépek, makacsul vár rám, akármelyik
emeleten vagyok is éppen. Minden tisztességes intézményben
vigyorgó hivatalnokok hordái terelnek keresztül
azonnal a váróhelyiségeken. Minden alacsonyabb
rangú kormányhivatalnok csak azért létezik,
hogy nekem
Ekkorra valahogy visszanyertem a lélegzetemet.
- De Mordecai! - dadogtam. - Hiszen ez
maga a jó szerencse. A valószínûség
törvényei
Aminek megtételére a valószínûség
törvényeit fölszólította, természetesen
teljességgel lehetetlen volt, lévén azok
elvont fogalmak, nem rendelkeznek a megfelelõ testrészekkel,
- No de Mordecai - tiltakoztam -, hiszen
mindez csak az írásra való idõdet
gyarapítja!
- Csöppet sem! - hördült
föl barátom mérgesen. - Egyáltalán
nem tudok írni!
- De miért, az ég szerelmére?
- Mivel elveszítettem a gondolkodásra
való idõt!
- Hogy mit veszítettél
el? - kérdeztem elhalón.
- Azt a sok megszokott várakozást:
sorban állást, utcasarkon, elõszobákban
töltött idõt, amikor gondolkodtam, amikor kiagyaltam,
mit is akarok megírni. Ez volt az én pótolhatatlanul
fontos felkészülési idõm!
- Ezt én nem is tudtam.
- Én magam sem, de most már
tudom.
- Én meg azt hittem - folytattam
-, hogy azt a sok várakozással teli órát
mind füstölögve, káromkodva és saját
lelkedet marcangolva töltötted el.
- Egy részét valóban
így töltöttem. A többit viszont gondolkodással.
De még az az idõ is hasznosnak bizonyult, amit a
világmindenség igazságtalansága elleni
lázongással töltöttem, mert fölkavart,
és a hormonjaimat úgy mozgósította
a vérkeringésemben, hogy amikor az írógépemhez
értem, minden keservemet beleölhettem a billentyûk
vad csépelésébe. A gondolkodás volt
a szellemi motivációm forrása, míg
a harag az érzelmi motiváltságomat teremtette
meg. Ezek együtt eredményezték azt a sok, terjedelmes
és kitûnõ írást, amelyekbe kiönthettem
a lelkem sötét, pokoli izzását. Most
pedig mim maradt? Idenézz!
Halkan pattintott hüvelyk- és
középsõ ujjával, mire nyomban megjelent
egy lenyûgözõen alulöltözött
hölgyike "Mivel szolgálhatok, uram?" - szavakkal
az ajkán.
Persze sok mindennel szolgálhatott
volna, de Mordecai mindössze két nyomorult italt rendelt
számunkra.
- Azt gondoltam - panaszkodott barátom
-, hogy csupán alkalmazkodnom kell az új helyzethez,
de most már tisztában vagyok vele, hogy teljesen
reménytelen az alkalmazkodás.
- De hát el is utasíthatod
a fölkínált lehetõségeket!
- Valóban? Hiszen láttál
ma reggel. Ha elküldök egy taxit, csak annyit érek
el vele, hogy nyomban jön egy másik. Akár ötvenszer
is elutasíthatom, de akkor is biztosan ott lesz az ötvenegyedik.
Teljesen kikészít a dolog.
- Akkor hát miért nem kanyaríthatsz
ki magadnak mindennap egy egy nyugodt órát a gondolkodásra
a dolgozószobád magányában?
- Hát persze! A kényelmes
dolgozószobámban! De ha csak akkor támadnak
jó gondolataim, amikor kint toporgok az utcasarkon, kényelmetlen
kõpadon ücsörgök valami váróhelyiségben,
vagy éhesen ácsingózom valami, lusta pincérekkel
teli étteremben! Szükségem van a harag hajtóerejére.
- Miért, hát most éppen
nem vagy elég dühös?
- Ez nem ugyanaz! Az ember háboroghat
az igazságtalanságok fölött, de hogyan
dühönghet azon, ha mindenki kedves és figyelmes
hozzá? Most sem vagyok dühös, csak éppen
szomorú. És egy sort sem tudok leírni, ha
bánatos vagyok.
- Esküszöm neked, George -
folytatta Mordecai -, egyenesen azt hiszem, hogy valami átok
ül rajtam. Talán valami "tündéri"
nagynéni, aki megsértõdött, mert nem
hívták meg a keresztelõmre, végre
kitalálta, mi lehet még annál is rosszabb,
mintha az embert minden pillanatban utálatos várakozásra
kényszerítik. Kiagyalta ezt az átkot, hogy
minden kívánságom azonnal teljesüljön.
Szenvedéseit látván
férfihoz nem méltó könnycsepp gyûlt
a szemem sarkába, súlyosbítva a tudattal,
hogy én magam vagyok az elõbb emlegetett boszorkány-nagynéni,
s rettegve tõle, hogy még õ is rájöhet
valahogyan. És ha ez bekövetkezik, elkeseredésében
még végezhet magával, vagy ami még
rosszabb
velem!
Ekkor következett be a legborzalmasabb.
Miután kérte és természetesen azonnal
meg is kapta a számlát, egy pillanatig elhomályosult
tekintettel tanulmányozta, majd elém tolta üres,
nyekergõ kacagással.
- Tessék, fizesd ki. Én
most hazamegyek.
Kifizettem. Mi mást tehettem volna?
De olyan sebet ejtett rajtam az eset, hogy a szívem máig
meg-megsajdul ilyen esõs napokon. Végül is
az a helyzet; hogy két és fél-millió
évvel úgy rövidítettem meg a Nap élettartamát,
hogy a végén még az italomat is magamnak
kell állnom. Hát igazság ez?
Azóta nem láttam Mordecait.
Késõbb hallottam róla, hogy strandsöprögetõ
lett valahol a déli tengereken.
Azt nem tudom pontosan, mi a dolga egy
strandsöprögetõnek, de abban biztos vagyok, hogy
abból még senki sem gazdagodott meg igazán.
Azt viszont biztosan tudom, hogy ha tényleg valahol a tengerparton
kószál, és kedve támad egy szép
nagy hullámra, akkor az a nyakába is zúdul.
Ekkor elénk tette a számlánkat egy leereszkedõen
vigyorgó, lakájképû alak, mire George
olyan emelkedett tekintettel nézett el a cetli fölött,
ahogy általában teszi, ha ilyen alakításra
nyílik lehetõsége.
- De az ugye nem jár az eszedben,
George, hogy nekem is tétetsz valami kedves szolgálatot
Azazellel? - kérdeztem.
- Nem igazán - mélázott
el George. - Sajnos, kedves öregem, te egyáltalán
nem az az ember vagy, akivel kapcsolatban valami jótékony
jutna bárkinek az eszébe.
- Akkor tehát nem csinálsz
nekem semmit?
- Az égvilágon semmit.
- Jól van - sóhajtottam.
- Akkor kifizetem a számlát.
- Igazán, ez a legkevesebb, amit
megtehetsz - felelte George.
Füssi-Nagy Géza fordítása