Harminckét évi szünet
után 1982-ben a sci-fi egyik klasszikus remekmûve,
a világhírû Alapítvány-trilógia
- amelybõl addig ötmillió példány
kelt el - újabb regényekkel bõvült:
megjelent Az Alapítvány pereme (Foundation's Edge).
Ebbõl az alkalomból a szerzõ
a róla elnevezést lsaac Asimov's Science Fiction
Magazine szerkesztõinek felkérésére
a folyóirat 1982. decemberi számában visszaemlékezik
arra, hogyan született meg a sorozat addigi négy kötete.
(Mint tudjuk, a sorozat könyveinek száma azóta
már hatra emelkedett, mivel megjelent az Alapítvány
és Föld és az Alapítvány elõtt
is.)
Asimov egészen 1941. augusztus
elsejéig kalandozik vissza gondolataiban. Javában
dúl a második világháború:
a németek már megtámadták a Szovjetuniót,
a japánok pedig már Pearl Harbour bombázására
készülõdnek.
A 21 éves Asimov - a Columbia
egyetem kémia szakának végzõs hallgatója
- egy megbeszélésre siet John Campbellhez, az Astounding
Science Fiction, a legendás sci-fi magazin fõszerkesztõjéhez,
aki már öt novellát fogadott el tõle,
amelyek közül az ötödik, az Alkony (Nightfall)
éppen megjelenés elõtt áll,
Asimov szeretné neki elmesélni
új, megírandó novellájának
történetét. A baj csak az, hogy a leghalványabb
elképzelése sincs róla. Kétségbeesésében
tatálomra fölüti a nála lévõ
könyvet, hogy a szabad asszociáció segítségével
jusson valami eredményre. A módszer remekül
beválik. A könyv ugyanis Gilbert és Sullivan
színmûveit tartalmazza, és éppen annál
a képnél nyitja ki, amelyben Iolanthe tündérkirálynõje
Willis közlegény lábai elé veti magát.
Asimov katonákra gondol, katonai birodalmakra, a Római
Birodalomra, egy Galaktikus Birodalomra. Miért ne írhatna
a Galaktikus Birodalom bukásáról? Elvégre
kétszer is elolvasta Edward Gibbon A Római Birodalom
hanyatlása és bukása címû mûvét.
Mire Campbellhez ér, ég
a lelkesedéstõl, és ez a szerkesztõre
is átragad. Egy órán át beszélgetnek,
és fölvázolnak egy egymáshoz kapcsolódó
történetbõl álló hatalmas sorozatot,
amely annak az ezer évnek a bonyolult eseményeit
öleli fel, amely az Elsõ és a Második
Galaktikus Birodalom között telik el. Mindezt a pszichohistória
tudományán át láttatva, amelyet alaposan
megbeszélnek egymással.
Asimov augusztus 11-én kezdi el
írni az elsõ sztorit Alapítvány (Foundation)
címmel. Ez arról szólt, hogy létesített
Hari Seldon pszichohistorikus egy-egy Alapítványt
az univerzum két végén, olyan feltételekkel;
amelyek biztosítják, hogy a történelem
erõi - az egyébként várható
harmincezer év helyett - ezer év elmúltával
létrehozzák a második Birodalmat. Szeptember
8-án adja át a kéziratot, és hogy
biztos legyen benne, hogy Campbell komolyan gondolja a dolgot
- a folytatást bebiztosítva -, a legizgalmasabb
résznél hagyja abba a sztorit.
Amikor azonban el akarja kezdeni a második
történetet, rádöbben: fogalma sincs, hogyan
folytassa. A szerencse azonban másodszor is melléje
szegõdik: a Brooklyn hídon összefut Frederik
Pohllal, és elbeszélget vele. Az ebbõl nyert
inspiráció túljuttatja a holtponton, és
elkészül a második sztori is. Ezután
már rutinszerûen, egymás után jönnek
és jelennek meg az ASF-ben az újabb folytatások,
egészen 1945 decemberéig, amikor is Asimov bevonul
a hadseregbe.
Leszerelése után tovább
írja az Alapítvány történeteket.
1948-ban azonban már torkig van velük, és elhatározza,
hogy a Második Alapítvány elhelyezkedésének
rejtélyét megoldva véget vet a sorozatnak.
Szerkesztõje azonban arra kényszeríti, hogy
változtassa meg a befejezést, és ígéretet
csikar ki tõle még egy sztori megírására.
Asimov ennek eleget tesz, és az utolsó sztori utolsó
folytatása 1950 elején jelenik meg.
Asimov ekkor már a bostoni orvostudományi
egyetem biokémia fakultásán dolgozik. Egy
könyve már megjelent, és mivel nyolc évet
töltött az Alapítvány kilenc történetének
megírásával, és összesen 3641
dollárt keresett vele, úgy gondolja, hogy elégedett
lehet, s végezhet vele egyszer s mindenkorra.
Úgy látszik azonban, hogy
a sors másként akarta. 1950-ben ugyanis kezdenek
megjelenni a kemény kötésû sci-fi könyvek,
és Asimov úgy gondolja, miért ne kereshetne
még egy kis pénzt azzal, hogy megjelenteti könyv
alakban az Alapítvány-sorozatot. Két ismert
könyvkiadó elutasítja, egy új, kis cég
azonban érdeklõdést mutat iránta,
és háromkötetes formában szándékozik
megjelentetni.
A kiadónak mindössze annyi
a kifogása, hogy túl hirtelen kezdõdik a
sorozat, ezért rábeszéli a szerzõt,
hogy írjon egy rövid bevezetõ részt
az elsõ könyv élé. Így jelenik
meg aztán a Gnome Press kiadónál 1951-ben
az Alapítvány, 1952-ben az Alapítvány
és Birodalom (Foundation and Empire), 1953-ban pedig a
Második Alapítvány (Second Foundation). Késõbb
a három könyv az Alapítvány-trilógia
néven válik ismertté.
Asimov örül a trilógia
megjelenésének, ugyanakkor elégedetlen is,
mivel a kiadó nem tudja megfelelõen forgalmazni
könyveit. Egy másik kiadó papírkötésben;
rövidítve és más címeken jelenteti
meg õket, és a belõlük befolyó
pénz sem a szerzõt, hanem a Gnome Presst illeti.
Változás csak akkor következik
be, amikor 1961 elején a Doubleday kiadónál
- amely Asimov többi könyvét publikálta
- a portugálok érdeklõdni kezdtek a trilógia
iránt. Ennek eredményeképpen a Doubleday
megveszi az Alapítvány-trilógiát,
bár a szerzõ figyelmezteti õket, hogy "a
gatyájuk is rá fog menni".
Szerencsére nem így történik:
ettõl kezdve a trilógia egyre nagyobb sikereket
ér el mind a megjelenések és az eladott példányok
számában, mind az olvasói levelek rajongó
hangvételében. A dolgok 1966-ban tetõznek,
amikor az SF-rajongók Clevelandben tartott világkongresszusán
úgy határoznak, hogy a legjobb regénysorozatot
is Hugo-díjjal jutalmazzák. Asimov már trilógiája
benevezését is nagy dicsõségnek tartja,
mert meg van róla gyõzõdve, hogy a díjat
Tolkien örökbecsû remekmûve, A Gyûrûk
ura (Lord of the Rings) kapja meg; de téved, mert az Alapítvány
nyer.
A nagy anyagi siker és hírnév
ellenére Asimov mégsem ülhet békésen
a babérjain. Az olvasók észreveszik, hogy
a trilógia a Birodalmak közötti ezeréves
idõszakból csak négyszáz évet
dolgoz fel, tehát befejezetlen. Asimov számtalan
levelet kap az olvasóktól, amelyekben kérve,
könyörögve, sõt fenyegetõzve követelik,
hogy fejezze be. Ráadásul a Doubleday különbözõ
szerkesztõi is emellett kardoskodnak.
Mindez hízelgõ, de egyben
idegesítõ is a szerzõ számára.
Sok év telt el a negyvenes évek óta, amikor
"Alapítvány-író hangulatban"
volt. A hatvanas és a hetvenes években azonban sokkal
szívesebben ír nem regény jellegû mûveket,
s írásainak csak húsz százalékát
teszi ki az ez idõ tájt megjelenõ három
regény (köztük egy krimi) és több
mint száz novella.
Legfáradhatatlanabbul egy jó
barátja, a nagy sci-fi író, Lester del Rey
nyaggatja, sõt még azt is felajánlja a Doubleday
kiadónak, hogy befejezi helyette a sorozatot. Amikor Asimov
1973-ban ezt megtudja, merõ kétségbeesésbõl
megír egy Alapítvány-történetet,
de félreteszi. 1977-ben a kiadó ismét sürgeti,
õ azonban inkább terjedelmes önéletrajzi
mûvét írja meg.
1981 januárjában a Doubleday
elveszti türelmét. Betty Prashker szerkesztõ
addig nem tágít, míg Asimov alá nem
írja a szerzõdést az új regény
megírására. Elõlegül ötvenezer
dollárt ajánl fel, ami majdnem hússzorosa
az addig adott elõlegeknek: A szerzõ beadja a derekát.
Négy hónap telik el, míg
Asimov elintézi függõben lévõ
ügyeit, és május végén elkezdi
olvasni az Alapítvány-trilógiát. Kénytelen
ezt tenni, mert már harminc éve nem olvasta, és
a részletek teljesen kimentek a fejébõl.
Meg aztán szeretne megmártózni a trilógia
stílusában és atmoszférájában
is.
Ekkor azonban nagyon érdekes dolog
történik: olvasás közben egyre növekvõ
nyugtalanság tölti el Asimovot. Folyton arra vár,
hogy történjék valami, de nem történik
semmi. Mindhárom kötet gondolatok és beszélgetések
halmaza. Semmi akció, semmi izgalom. Akkor minek a nagy
felhajtás, miért akarja mindenki a folytatást?
Mégis azon veszi észre magát, hogy mohón
pörgeti a lapokat, és dühös, amikor a trilógia
végére ér, mert még többet akar
belõle. Igen ám, de hát õ a szerzõ,
neki kellene megírnia.
Már-már ott tart, hogy
visszaadja a szörnyû tévedésbõl
fölvett elõleget, amikor ismét történik
valami. Véletlenül a keze ügyébe kerül
James Gunn sci-fi író és kritikus egyik írása,
amelyben az Alapítvány-sorozatról így
elmélkedik: "Az akciónak és a romantikának
nem sok köze van a trilógia sikeréhez - gyakorlatilag
minden akcióról csak étmondásban értesülünk,
a romantika pedig szinte észrevehetetlen -, a történetek
azonban a gondolatok fölcserélése és
megfordítása révén krimi jellegû
varázsra tesznek szert:
Hát ha csak ez kell, akkor megkapjátok
gondolja Asimov. Pánikja elmúlik, és elõszedi
a nyolc évvel korábban megírt, de félretett
történetet. Tetszik neki, és elkezdi folytatni.
Legnagyobb megkönnyebbülésére minden nehézség
nélkül vissza tud kerülni az "Alapítvány-hangulatba",
és úgy érzi, hogy a kisujjában van
a történet.
Vannak persze különbségek:
az eredeti történeteket egy sci-fi magazin számára
írta, következésképpen a trilógia
mindegyik könyve legalább két sztoriból
állt, amelyek nem voltak egységesek. Az új
könyvet egységes történetként szándékszik
megírni. Hosszúságára nézve
sincs megkötése, mivel a kiadó azt mondja:
"hadd találja meg a könyv a maga terjedelmét".
Végül pedig a közben eltelt idõ alatt
a csillagászat és a számítógép-tudomány
rengeteget fejlõdött, ezért Asimov elhatározza,
hogy a fekete lyukak mindenképpen szerepelni fognak a folytatásban.
Az írás jól halad:
a szerzõ 1982. március 25-én adja le a kéziratot.
A regény munkacíme mindvégig Villámhárító
(Lightning Rod) volt, de a szerkesztõ kérésére
Asimov elõbb Harcra kész Alapítványokra
(Foundations at Bay), majd végül Az Alapítvány
peremére változtatja.
Visszaemlékezése végén
Asimov még elmondja, hogy bármennyire komplikáltak
legyenek is történetei, a végén általában
mindig elvarrja a szálakat. Ebben az esetben azonban észrevette,
hogy egy apró dolog megoldatlan maradt. Reméli,
hogy senki más nem veszi észre, mert ez lehetõséget
ad a sorozat folytatására. Igaz, már akaratlanul
is hibát követett el; amikor azt írta regénye
végére: "Vége (egyelõre)".
Nagyon fél ugyanis, hogy amennyiben a regény sikeres
lesz, a kiadó ismét a nyakára jár
majd, mint ahogyan Campbell tette a régi szép idõkben.
(Hogy valóban így is történt; azt az
azóta megirt két újabb könyv bizonyítja.)
Isaac Asimov visszaemlékezését
követõen neves sci-fi írók mondják
el véleményüket az Alapítvány-sorozatról.
Harlan Ellison arról beszél,
hogy bár negyven éve dicsérik és tanulmányozzák
az Alapítvány-trilógiát, mégis
teljesen félreértik. Szerinte a trilógia
nem a Római Birodalom bukásának az újraköltése,
hanem az egyiptomi fáraó rabszolgaságából
menekülõ zsidó nép történetének
ügyesen megtervezett új feldolgozása. Mindezt
állítólag maga Asimov mondta el neki néhány
évvel korábban egybizalmas beszélgetésük
alkalmával.
Clifford D. Simak örömmel ragadja
meg az alkalmat, hogy csatlakozzon a legújabb Alapítvány-regény
méltatásához. Nagyra tartja a sorozatot,
amelyet már elsõ magazin megjelenésekor olvasott,
de dicséri a szerzõ novelláit és tudományos
munkáit is. Finom humorral állapítja meg,
hogy Asimov minél öregebb, annál gyorsabban
dolgozik, úgyhogy mellette mindenki lustának tûnik.
Stanley Schmidt visszaemlékezik,
hogy 13 éves korában a vonaton utazva olvasta elõször
a Második Alapítványt. Bár akkor még
nem gondolta, hogy "igazi" író lesz belõle,
Asimov mûvét olyannak találta, amilyet egy
szép napon majd õ is szeretne írni. Most,
amikor újraolvassa a trilógiát, még
jobban tetszik neki, mert sok olyan dolgot felfedez benne, ami
elõször elkerülte a figyelmét.
Spider Robinson reméli, hogy az
új Alapítvány-regény olyan széles
körben ismertté teszi Hari Seldon nevét, mint
Hare Krishnáét. Nagy várakozással
tekint Az Alapítvány pereme olvasása elé.
Nagyra értékeli, hogy Asimov története
három könyv és három évtized
után sem tud véget érni…
Algis Budrys megállapítja;
hogy Az Alapítvány pereme az elsõ Alapítvány-regény,
mivel az elõzõ három rövid történetekbõl,
novellákból és kisregényekbõl
volt összeállítva. A trilógia felhasználja
azt a rengeteg mindent, amit a szerzõ a történelemrõl
tud, és az emberi pszichológia fényében
új megvilágításba helyezi. Asimov
az emberi történelemrõl és az ember
galaktikus terjeszkedésérõl beszél.
A trilógia szabályos "gondolatkísérlet",
amelyben az Öszvér a rendezõ erõ, aki
mutáns ugyan, mégis az emberi nem egyenes meghosszabbítása.
Az Alapítvány nem soviniszta, hanem pararealisztikus.
Nem a galaktikus terjeszkedésrõl szól, hanem
arról, hogy mi van az emberi szívben és lélekben.
A. E. Van Vogt elmondja, hogy annak idején
az Astounding Sciencie Fiction minden számában minden
történetet elolvasott, így tanúja volt
a nagy Asimov karrierje elindulásának. Asimov -
rendkívüli szerénysége miatt - nem beszélhet
saját mûveirõl, ezért õ mondja
el, hogy a sci-fi, egyik nagy mérföldköve az
a nap, amikor John Campbell "befogta" magazinja számára
azt a fiatalembert, akinek csodálatos memóriája,
a kémiában a késõbbiekben szerzett
tudása és a legkülönfélébb
tudományokban való jártassága az évek
során mintegy ezer tudományos ismeretterjesztõ
újságcikket eredményezett, no meg minden
idõk legkülönlegesebb sci-fi életmûvét,
amely a mûfaj aranykorának kiemelkedõ, klasszikus
remekmûvében, az Alapítvány-sorozatban
csúcsosodott ki.
Jack Williamson arról beszél,
hogy õ és Asimov nagyjából egy idõben
kezdték a pályát John Campbellnél,
aki nemcsak szerkesztõjük, hanem tanítójuk
is volt. Asimov remek tanulónak bizonyult: csodálatos
tehetséggel vitt bele drámát, színt
és meggyõzõ erõt az Alapítvány-történetekbe.
Szerinte Asimov a Római Birodalom bukásának
történelmi drámáját vetítette
ki csillagközi színpadra. Alapötlete az Alapítvány
volt, amelyet azért létesítettek, hogy az
új sötét középkor idején
védelmezze a civilizációt, és siettesse
az új reneszánsz eljövetelét. Ez a csodálatos
elképzelés a sci-fi egyik klasszikusává
nõtte ki magát.
További idézetek:
"Nyíltan beismerem, hogy Isaac végül
is körülbelül 6:1 arányban gyõzött.
Én ugyanis csak öt évig mondogattam egyfolytában,
hogy soha, de soha nem fogom megírni a 2010: Második
Ûrodisszeia (2010. Odyssey Two) címû regényemet.
És milyen furcsa véletlen,
hogy két kialudt vulkán ugyanabban a hónapban
tör ki. (Bár ez a megfogalmazás talán
nem áll teljesen Isaacra: olyan híreket hallok,
hogy amióta 32 évvel ezelõtt befejezte a
Második Alapítványt, valójában
írt. egy vagy két regényt, vagy akár
hármat is.)
Így hát - ahogyan legutóbbi
levelében Isaac figyelmeztetett rá - jövõre
valószínûleg jól elagyabuláljuk
egymást a ringben a Hugo és a Nebula-díjért.
De senki se nevessen, ha kettõs kiütéssel végzõdik
a dolog, és elégtelen teljesítményünk
miatt a pálmát az ígéretes új
szerzõ, Drusilla van Rinderpest Az óriás
sivatagi rágcsálók támadása
(Attack of the Giant Gerbils) címû mûve viszi
el.
Hogy teljesen õszinte legyek,
Isaac õsz haját tisztelve azon gondolkodtam, hogy
visszavonulok a versengéstõl. Csak annak a biztos
tudata tartott ettõl vissza, hogy ha megteszem, Judy-Lynn
dal Rey saját kezûleg fog megfojtani.
Úgyhogy Isaac, a legjobbakat kívánom.
Remélem, ugyanannyi kel el a könyvedbõl, mint
az enyémbõl - mínusz egy példány."
Arthur C. Clarke
"Egy új Alapítvány-könyv? Még
a régieket sem olvastam ki! De azért nem egészen.
A teljes igazság az, hogy már az Astoundingban való
megjelenésük idején olvastam az Alapítvány-könyveket.
Micsoda feszültség! Vajon Öszvér kivágja-e
magát a bajból? Vajon hol helyezkedhet el a Második
Alapítvány? Ez utóbbi olyan égetõ
kérdés volt, hogy emlékszem, ínég
csalni is megpróbáltam: megkérdeztem Isaacet
a helyrõl (gondolván, hogy õ tudja). Õ
azonban csak rejtélyesen mosolygott, és felém
rázogatta ujját. »Várj«, mondta,
úgy értve, hogy »szenvedj még néhány
hónapig«. Szenvedtem, de azért örültem
is neki. Most azonban megint szenvedek. Épp most ért
véget Az Alapítvány pereme, ami azt jelenti,
hogy ismét jöhet a gályarabság. Isaac,
ne tedd ezt velem minden harminc évben! Mert gondolom,
2012-t írunk majd, amiikor újabb könyv jelenik
meg a sorozatból. Ha tényleg meg akarod írni
azt a regényt, van rá egy nagyon jó címem.
Hogy mi az? Majd elmondom neked 2011-ben. Legyen ez a szenvedésjáték
kétszemélyes!"
Harry Harrison
"Az öregségnek is megvannak a maga elõnyei:
ha más nem, az, hogy az ember egy különlegesen
jó idõszakban volt fiatal. Alig múltam tízéves,
amikor - a Campbell-féle aranykor kellõs közepén
- fölfedeztem a scifit. Az egyik elsõ novella, amelyet
ebben a mûfajban olvastam, az Alkony volt. Ez persze még
az edzett olvasókra is nagy hatást gyakorolt, így
hát elképzelhetik, hogy mekkora erõvel hatott
rám. Ezután már mindenütt türelmetlenül
kerestem Isaac Asimov nevét.
Már az elsõ Alapítvány-sztorik
sem okoztak csalódást, és az izgalmas kezdet
után a sorozat még csak egyre és egyre jobb
lett. Clifford D. Simak párhuzamosan futó Város
(City) novelláihoz hasonlóan a sorozat végül
klasszikus regénnyé nõtte ki magát,
de a fiatalabbaknak nem adatott meg az az izgalom, hogy lássák,
hogyan zajlott le ez a folyamat.
Bár a novellák bõvelkedtek
izgalmakban és kalandokban, azért ezeknél
sokkal több volt bennük. Volt egy gazdag történelmi
háttér, amelyre a szerzõ gondolatébresztõ
elképzeléseit alapozta. A történelem
iránti tartós érdeklõdésem
a sorozat elbeszéléseit olvasva gyökerezett
meg bennem.
Így aztán olyan örömmel
készülõdök az új könyvre,
mint bárki más, vagy talán még fokozottabban.
Olyan lesz, mintha újra fiatal lennék:
Poul Anderson
"Dr. Asimov Alapítvány-trilógiájának
hatása - nemcsak az írott sci-fire, hanem a sci-fi
filmre is - felmérhetetlen. Ennek a kiemelkedõ sorozatnak
a negyedik kötete minden bizonnyal újabb mérföldköveket
fog jelenteni a sci-fi történetében és
Isaac Asimov történetében is. El sem tudom
képzelni, hogyan tudná fölülmúlni
mindazt, amit már elmondott az Alapítványokról,
de Asimov olvasása közben éppen az jelenti
az egyik nagy élvezetet, hogy az ember sohasem tudja, a
következõ pillanatban milyen meglepetés kápráztatja
el:
Martin Gardner "Negyven évvel
ezelõtt, amikor Isaac Asimov elkezdte írni az Alapítvány-sorozatot,
New York belvárosában laktam,
és Isaac majdnem minden vasárnap meglátogatott.
Rendszerint elmentünk sétálni a közeli
kínai negyedbe, és arról beszélgettünk,
amit éppen írtunk. Amit Isaac írt, az egy
bizonyos Hari Seldon nevû pasasról és hõstetteirõl
szólt, s évszázadokat és egy galaktikus
birodalmat fogott át.
Mindez igazán remek dolog volt,
és én nagy élvezettel hallgattam, de késõbb
meg kellett fizetnem ennek az árát. John Campbell
természetesen olyan ütemben közölte a történeteket
az Astoundingban, ahogyan Isaac írta õket, viszont
amikor megjelentek, számomra már nem jelentettek
semmiféle újdonságot. Így hát
nem volt mit olvasnom!
Ezért és még sok
minden más miatt el sem mondhatom, hogy mekkora örömmel
készülök Az Alapítvány peremére,
a sorozat elsõ olyan regényére, amelyet merõ
gyönyörrel tudok majd elolvasni, mert senki sem csinálta
meg velem azt a rossz viccet, hogy elõre elmesélte
volna a történetét.
Frederik Pohl