Eufrázia és Alexius ugyan fürdik a pénzben, hõs Cupidóink, George és Azazel mégis nehezen értethetik meg velük, hogy házastársi fogadalmuk mást is jelent a pénzen, becsületen és engedelmességen túl.
George és én éppen
ebédeltünk. A pincér most tette elé
a tál gõzölgõ bablevest, azt a kotyvalékot,
amelyet a fiú olyan rendhagyó módon kedvelt.
Jó részét belapátolta, kéjesen
fölsóhajtott, majd az ablakon kitekintve így
szólt:
- Hó jelét látom
a levegõben.
Amire én imigyen válaszoltam:
- Ha az égbõl kavarogva
hulló öklömnyi pihéket te a hó
"jelének" tekinted, akkor azt hiszem, igazad
van.
- Csupán azon igyekszem - tette
hozzá George fennhéjázva -, hogy némi
poézist kölcsönözzek az egyébként
lapos kifejezésnek, miszerint esik a hó. Ámbár
neked beszélnem a költészetrõl, pontosan
annyit ér, mintha egy lónak mondanám.
- Attól eltekintve, hogy az a
ló nem fizetné ki az ebédedet.
- És neked sem kellene, ha nem
állnék olyan pocsékul anyagilag e pillanatban.
Ez a pillanat persze azóta tart,
mint maga George, s bár jólesett volna ezt ki is
mondanom, mégis megfékeztem a nyelvemet.
- Az ilyen látvány - mondtam
helyette - azzal a baljós elõérzettel tölt
el, hogy közeleg a hideg idõ. Ugyanakkor vigasztal,
hogy alig pár hónap, és máris vége
lesz, s akkor majd azon aggódhatom, hogy közeleg a
kánikula. Az ilyesféle aggodalmak szabályos
váltakozása azt hiszem, jót tesz az embernek,
beletáplálja a szükséges isteni elégedetlenséget.
- Igazán kíváncsi
vagyok - vágott közbe George -, miért nevezik
az efféle elégedetlenséget isteninek.
- Mivel a dolgok állásával
való elégedetlenség az, ami az emberiséget
a civilizáció és a kultúra megteremtésére
ösztönözte. Az elégedettség pangáshoz
és sekélyességhez vezetne, mint a te esetedben.
De még te is, George, ha igazak a történetek,
amelyekkel engem traktálsz, másokban hamar észreveszed
ezt az isteni elégedetlenséget, s akkor azon iparkodsz,
hogy javíthass valamit a helyzetükön. És
persze ha a rám zúdított történeteid
folytatása is igaz, akkor hamarosan megbizonyosodhatunk
róla, hogy a barátaid életébe való
beavatkozásaid menthetetlenül katasztrófához
vezetnek.
George elvörösödött.
- Egyetlen rövid kijelentésedben
kétszer is kételyeidnek adtál hangot azokkal
a történetekkel kapcsolatban, amelyek elmesélésével
megtiszteltelek.
- Nem nagy csoda, hogy kételkedem
az olyan történetek hitelességében,
amelyekben a mazsola egy kétcentis földög kívüli
lény, akit valami térgörbület segítségével
varázsolhatsz elõ, és aki képes végrehajtani
azokat az emberi ismereteket meghaladó hõstetteket.
- Én pedig visszautasítom
azt az állításodat, hogy jószándékú
segítségem minden esetben katasztrófához
vezet. Ez a megállapítás oly távol
esik az igazságtól, hogy a mennyben az angyalok
e pillanatban biztosan könnyeket hullatnak miattad.
- Nos, ha tényleg sírnak,
az isteni könnycseppek csak téged illethetnek. Te
magad adod elõ ezeket a szószátyár
meséket és számolsz be a katasztrófákról.
Én csupán fölhívom rájuk a figyelmet.
- A helyzet pedig az, kedves öregem,
hogy teljesen véletlenül beszámolhatok egy
olyan erkölcsös és hûséggel ékes
házasságról, amelyet én hoztam rendbe,
ami teljes egészében az én fáradozásom
eredménye. Az eset, amelyre utaltam, Eufrozina Mellon és
a férje, Alexius története. Máris elmesélem
az egészet.
- E pillanatban semmi kedvem hozzá.
- Eufrozina Mellon - mondta George - a házassága
elõtt az Eufrozina Stump névre hallgatott, és
én gyermekkorátál fogva ismertem õt.
Szégyenlõs volt a kicsike, s amikor be akarták
mutatni valakinek, aki nem tartozott a szûkebb családi
környezetéhez, nyomban elrejtõzött a legközelebbi
bútordarab mögé, onnan meresztgette két
nagy, rémülettel teli szemét. A szégyenlõsségét
sohasem küzdötte le igazán, s ahogy növekedett,
ez a jelenség egyre inkább az ellenkezõ nem
képviselõire összpontosult.
Még képtelenebbé
vált a dolog, amikor fetnõtté cseperedett,
és egy istennõ tökéletes másává
vált. Aprócska istennõ volt, az igaz, mindössze
öt láb két hüvelyk, de a környékbeli
fiatal emberek figyelmét így sem kerülte el
a csodás jelenség.
Sok ifjonc vágyakozott rá,
hogy összebarátkozhasson vele. És ha sikerült
volna némelyiknek, nyilvánvalóan azonnal
elmélyült filozófiai elmélkedésre
próbálja rávenni õt. Ezt ugyan sohasem
ellenõrizhettem, mert egyikük sem jutott vele a barátság
olyan fokára, amely elõfeltétele az ilyesféle
elmélkedésnek.
Eufrozina gondosan úgy öltözködött,
hogy elrejtse fizikai adottságainak szemkápráztató
valóságát, de rá kellett jönnie,
hogy a fiatalemberek e tekintetben rendelkeznek a hatodik érzékkel.
Olyan ifjak, akiknek még arra sem volt szemük, hogy
egy omlettet megtaláljanak az elébük tett tányéron,
lelki szemeikkel áthatolhatnak azokon a szövetrétegeken,
amelyekbe Eufrozina burkolta magát, hogy földerítsék
az alattuk rejtõzködõ csodát.
Én magam persze a keresztapja
voltam, mivel, amint már korábban is többszõr
megemlítettem, rendkívül sok csinos keresztlányom
van, nyilvánvalóan tiszta erkölcsiségemnek
és tekintélyemnek köszönhetõen.
Még maga Eufrozina is kivételt tett velem a másik
nemmel szembeni, egyébként általános
gyanakvását illetõen.
Például a térdemre
ült, és a vállamon pityergett, miközben
én aranyló haját simogattam.
- Egyszerûen képtelen vagyok
elviselni azoknak a durva teremtményeknek az érintését
- panaszkodott -, és állandóan érzem,
hogy erõszakos tapogatási inger munkálkodik
bennük. Nem tehetek róla, de észreveszem, hogy
mindig kezet mosnak, mielõtt hozzám közelednének,
mintha csak arra számíthatnának, hogy tiszta
kézzel nagyobb sikert érnek el.
- No és nem így van?
Eufrozina megvonta a vállát.
- A szutykos kezeket egyszerûen
el nem viselhetem, de a tiszta kezek sem sokkal különbek,
George bácsi.
- Mégis itt ülsz az ölemben,
én meg simogatom a hajadat, sõt néha a válladat,
sõt a karodat is.
- Ez egészen más, George
bácsi. Te családtag vagy. Tovább simogattam
hát. A családtagoknak lám megvannak a maguk
elõjogai.
E hozzáállás ismeretében
gondolhatod, mennyire elképedtem, amikor azzal a hírrel
állított be, hogy férjhez megy Alexius Mellonhoz,
egy tagbaszakadt fiatalemberhez, akibe nem szorult szemernyi költõiség
sem, de egész szép jövedelme származik
utazó kereskedelmi ügynöki munkájából.
Amikor berontott hozzám a nagy
újsággal, pironkodva és negédes mosollyal,
megkérdeztem tõle:
- A férfinemrõl alkotott
véleményedet figyelembe véve hogyan dönthettél
úgy, Eufrozina, hogy mégiscsak férjhez mégy?
- Nos - válaszolta szégyenlõsen
-, azt hiszem, a szívem mélyén mégiscsak
romantikus vagyok. Tudom, hogy csöppet sem biztonságos,
ha az embert pénz utáni sóvárgás
vezérli. Azt beszélik, hogy a pénz elvakít,
és ha egyszer elcsábít, szörnyû
hibákra is ragadtathat. Ugyanakkor azt is hallottam, hogy
a pénz mindent legyõz, és most éppen
ebben hiszek. Megpróbáltam távol tartani
magamtól Alexiust, kizárni õt az életembõl,
de mindenki azt hajtogatja, hogy vonzza magához a pénzt,
ami egyébként be is bizonyosodott. Én meg,
szóval lehet, hogy csak egy butácska lány
vagyok, de miután egész életemben próbáltam
elzárkózni a férfiak elõl, egy szép
napon mégiscsak arra ébredtem, hogy Alexius jár
az eszemben, és teljesen tehetetlen vagyok vele szemben
beleestem a pénzébe. Egész álló
nap csak azt dudorásztam magamban, hogy a pénz a
legédesebb dolog a világon, és amikor Alexius
ismét elõállt az ajánlatával,
így feleltem neki: "Igen, kedvesem, összeházasodunk,
és én vállalom a pénz, becsület,
engedelmesség fogadalmát."
Én meg csak mosolyogtam rá,
és elhalmoztam minden lehetséges szerencsekívánattal,
de amikor elment, csak bánatosan csóváltam
a fejemet.
Eleget láttam már a világból,
hogy tudjam, a pénz aranyló csillogása megédesítheti
a mézesheteket, ám amikor elõbukkannak az
élet komoly problémái, azokhoz a pénz
önmagában már sehogy sem elegendõ. Szomorúan
elõre láttam édes kis keresztlányom
keserves kiábrándulását, arra gondolva,
hogy túl sok pénzrõl szóló
mesét és romantikus történetet olvasott
eddigi életében.
Sejtésem be is igazolódott.
Még alig hat-nyolc hónapja voltak házasok,
amikor egyszer csak megjelent nálam sápadtan és
lógó orral.
- Üdv, üdv, Eufrozina - köszöntöttem
szívélyesen -, és a kedves Alexius hogy van?
Körülpillantott, mintha arról
akarna meggyõzõdni, hogy nem hallgatózik
senki, majd suttogva közölte:
- Oda van egyik kereskedelmi útján,
hála istennek! - Ajka megremegett, és végül
keserves zokogással a karjaimba vetette magát.
- De mi a baj, aranyom? - kérdeztem,
és simogatni kezdtem, amiben mindig oly õszinte
örömömet leltem, és remélem, õ
maga is.
- Hát Alexius! Egy darabig a pénz
elég volt. Gondtalanul költekeztünk, és
élveztük az életet. Úgy tûnt,
semmi gondunk a világon, de egyszer csak valahogy kezdett
megváltozni a helyzet. Mind gyakrabban utalgatott rá,
hogy a házassághoz a szerelem is hozzátartozik.
Megpróbáltam nevetéssel elütni a dolgot,
és vígan azt feleltem, hogy a pénzeszsákok
beérik a pénzzel. Ám ahogy múltak
a hetek, egyre követelõzõbb lett, én
pedig lassacskán ráébredtem, hogy egy szexmániáshoz
mentem feleségül.
Olyan volt, mint valami betegség,
George bácsi! A múlt hétig külön
ágyban aludtunk, egyik a szoba egyik, másik a másik
oldalán, közöttük pedig néhány
súlyos bútordarab
ahogy minden normális
újházashoz illik, gondolom. Ám egyszer csak
egy
egy
franciaágyat találtam a szobánkban.
Azt mondta, hogy a külön ágy elhidegítheti
egymástól a párokat. És azóta,
George bácsi, már nem tekinthetem sajátomnak
az ágyamat, sõt amikor átjön az enyémbe,
néha még a kezével is hozzám ér.
Valójában folyton felém nyúlkál.
El nem képzelhetem, miféle beteges kényszer
vehet erõt rajta ilyenkor. De te talán tudod, George
bácsi.
- Nem gondolod, Eufrozina, drágám,
hogy egyszer csak megkedvelheted a keze érintését?
- Soha! Õ mindig olyan forrónak
tûnik, én pedig állandóan kellemesen
hûvös vagyok. Semmi szükségem arra a hímtüzességre.
Meg is mondtam neki, mire azt válaszolta, hogy én
egy hideg
ezt a szót persze nem ejthetem ki elõtted,
de az eleje szu
a vége meg
ka! Szóval,
hogy ez vagyok.
- Azt hiszem - dünnyögtem -,
talán meg tudom fejteni.
- Gondolod, George bácsi, hogy
õ többé már nem is az én pénzecském?
Végül is az ember nem nevezheti a pénzestársát,
akivel már vagy fél évet együtt élt,
csak úgy egy ilyen hideg micsodának és még
mindig a pénzecskéje legyen.
- Jól van, no jól van,
Eufrozina. Meddig is lesz oda Alexius?
- Ez egy hosszabb utazás. Délnyugaton
kell egy nagyobb területet beutaznia. Aligha ér vissza
egy hónapnál hamarabb. - Akkor hagyd rám
az ügyet, kedvesem, addig biztosan kitalálok valamit.
- Tudom, hogy neked sikerül - mondta,
bizakodva emelve felém bájos arcocskáját
-, hiszen te mégiscsak családtag vagy!
Úgy éreztem, hogy ez pont Azazelnek való
eset, megidéztem hát õkelmét. Megszokott
kis polcán jelent meg, amelyet szemmagasságban készítettem
számára. Mint rendesen, most is készületlenül
érte a hívásom, és szokás szerint
minden elõzmény nélkül bukkant föl
a szemem elõtt, és hallatta mindenkori éles
sikkantását. Azt állítja, hogy minden
alkalommal így reagál, ha váratlanul szembekerül
valami rémítõ szörnyeteggel, de azt
sohasem magyarázta meg, miért kell visítania,
ha engem meglát.
Kissé vörösebbnek látszott,
mint máskor, akárha valami komoly erõfeszítésben
szakítottam volna meg, és parányi kezében
valami darázsfullánkra emlékeztetõ
tárgyat szorongatott. Még a láttomra fölhangzó
visongása közepette is ritmikusan föl-le hadonászott
vele.
- Tisztában vagy vele, hogy megszakítottad
a reggeli tornagyakorlatomat? - förmedt rám.
- Nagyon sajnálom.
- És azzal ugyan mire megyek?
Most aztán odavan az egész mai edzésem. Egyszerûen
nem tudom, hogyan tarthatnám magamat így megfelelõ
formában!
- De miért kell végképp
elmulasztanod, ó, világmindenség hatalmas
és fennkölt ura? Hát nem térhetsz haza
abban a szent pillanatban, amint innen távozol, és
nem folytathatod tovább?
- Nem. Az túl bonyolult lenne,
és különben sincs szükségem az ostoba
tanácsaidra. Ezúttal egyszerûen kihagyom.
De hadd tegyek föl egy kérdést
- Parancsoljon hatalmasságod!
- Eddig már megszakítottál
szerencsejáték közben, amikor éppen
nyerésre álltam. Közbeavatkoztál, amikor
éppen különféle jutalmakban részesültem
volna, amikor éppen zuhanyoztam, amikor bonyolult szertartásokat
végeztem fajtám legvonzóbb tagjaival. Hogyan
lehetséges, hogy mindeddig sohasem szakítottad félbe
a reggeli tornámat? Ha mindenképpen zavarnod kell,
hát ez rá a legmegfelelõbb idõ. Ígérd
meg, hogy máskor is megteszed.
Ezzel letette a darázsfullánkot,
és megvetõen odébb rúgta. Valami azt
súgta nekem, hogy nincs különösebben oda
a tornázásért.
- Különben most éppen
mit óhajtasz? - kérdezte savanyú ábrázattal.
Elõadtam neki Eufrozina és
Alexius Mellon történetét, miközben õ
apró, csettegõ hangokat produkált a nyelvével.
- Ó, szóval a régi
jó história - jegyezte meg. - A fiatalság
tévelygõ csacskaságai még a mi világunkon
is sokszor keserves boldogtalansághoz vezetnek. De nekem
úgy tûnik, hogy ennek az Euf
Euf
vagy
mi is a neve
szóval csak el kellene fogadnia a párja
semmirevaló és perverz közeledését.
- Ezúttal azt hiszem, tévedsz,
ó, végtelen hatalmú, ugyanis egy tiszta és
makulátlan ifjú hölgyrõl van szó.
- Ugyan, ugyan, ellentétes fogalmakat
kapcsolsz össze. Legalábbis amennyiben az ifjú
hölgyek a ti világotokon a legcsekélyebb mértékben
is hasonlóak a miéinkhez. Életem során
a hideg zybbulok és érett zybbulok hihetetlenül
gazdag gyûjteményére tettem szert. Azokról
a nõnemû háziállatokról beszélek
- Jól tudom, mirõl beszélsz,
ó, mindennél hatalmasabb, de mi legyen Eufrozinával?
- Ó, ez végül is elég
egyszerûnek tûnik számomra. Mivelhogy tiltakozik
a férfiúi tûz ellen
Tudnál adni
róla valami fényképet vagy akár egy
ruhadarabot, amire összpontosíthatnám az energiáimat?
A jó szerencse úgy hozta,
hogy éppen nálam volt az egyik, legtöbbet föltáró
képe, amelyet Azazel fintorgó képpel tanulmányozott.
Viszont nem sok idejébe telt, hogy megtegye, amit meg kellett
tennie, s azután gyorsan elszelelt. Észrevettem,
hogy még a darázsfullánkját is hátrahagyta.
Ez az apróság éppenséggel itt van
a zsebemben, és bármikor megmutathatom neked Azazel
létezésének bizonyítékául.
No jól van, nem tudom ugyan, mit tekintenél "valós"
bizonyítéknak, hogy a te kifejezéseddel éljek,
de ha nem vagy kíváncsi rá, akkor mesélek
tovább.
Két héttel késõbb találkoztam
ismét Eufrozinával. Sokkal elgyötörtebbnek
látszott, mint bármikor, ezért attól
féltem, bármit mûvelt is vele Azazel, csak
rosszabbra fordult általa a helyzet. És ez a fránya
Azazel sohasem hajlandó bármit visszacsinálni,
amit egyszer véghez vitt.
- Alexius még nem érkezett
haza? - érdeklõdtem.
- Vasárnapra várható
- felelte Eufrozina csüggedten. George bácsi, neked
nem tûnik úgy, hogy mostanában nagyon hideg
van?
- Az évszakhoz képest nem,
kedvesem.
- Biztos vagy benne? Én mégis
valahogy úgy érzem. Álló nap csak
ülök és reszketek. Ez alá a vastag télikabát
alá fölvettem a legmelegebb ruhámat, az alá
finom, meleg alsónemût, sõt még gyapjúzoknit
is húztam a harisnyanadrágomra, a tetejébe
meg bundacipõt, és mégis fázom.
- Talán rosszul táplálkozol.
Egy jó nagy tányér bableves biztosan nagyszerûen
fölmelegítene. Aztán a helyedben én
azonnal ágyba bújnék. Kapcsold be a fûtést
a hálószobában, húzz magadra minden
takarót, és meglásd, olyan meleged lesz,
mint egy déltengeri sziget fövenyén.
- Nem is tudom - felelte, elfintorítva
imádnivaló orrát, és megcsóválta
bájos fejecskéjét. - Éppen akkor fázom
a legjobban, amikor ágyban vagyok. Különösen
a kezem és a lábam olyan, akár valami jégcsap.
Ha Alexius hazajön, biztosan nem óhajt majd mellém
bújni, olyan fagyos vagyok. Talán ez az egyetlen
jó dolog az egészben - tette hozzá sötéten.
- Akkor majd megláthatja, hogy tényleg olyan hideg
micsoda vagyok, aminek nevezett.
Elmúlt még két hét, és egyszer
csak kopogtattak az ajtómon. A legboldogabb kopogás
volt, amit életemben hallottam. Egy áldott ujjacska
kipp-koppja. Éppen bonyolult matematikai számításokba
mélyedtem a lóverseny bizonyos futamaival kapcsolatban,
ha jól emlékszem, és egyáltalán
nem örültem a zavarásnak. Hanem amikor kinyitottam
az ajtót, Eufrozina viharzott be rajta, szökellõ
tánclépésekkel. Eltátottam a számat.
- Mi történt, Eufrozina?
- lihegtem. Majd eksztázisának oka után tudakozódva
megkérdeztem: - Talán Alexius minden pénzét
rád hagyta, és kereket oldott?
- Nem, nem, George bácsi, egyáltalán
neem! Alexius már egy egészhete itthon van, az a
drága ember!
- Az a drága ember? Úgy
érted, hogy leküzdötte szexmániákus
rohamait, és visszatért a pénz áldott
imádatához? - Igazán nem is értem,
mirõl beszélsz, George bácsi - pihegte Eufrozina,
fölvetve bûbájos kis állát. -
Annyit tudok csak, hogy amikor hazaért, én a magam
oldalára húzódtam az ágyban, és
jobban fáztam, mint addig valaha. Kékre fagytam
és reszkettem. Akkor bebújt a maga felére,
és nekem úgy tûnt, hogy olyan messzirõl
is érzem a melegét. Sejtelmem sincs róla,
hogyan csinálhatta, de a testébõl valami
csodálatos melegség áradt, és engem
is egészen elborított. Ó, maga volt az áldás!
Természetesen a melegsége
felé húzódtam. Õ volt a mágnes,
én pedig valami vaspor. Éreztem, amint csúszom
felé, aztán egyszer csak beléütköztem
és köré fontam elgémberedett, hideg
karjaimat. Rémült üvöltéssel reagált
jéghideg kezem és lábam érintésére,
de én a világért sem engedtem volna el. Csak
még szorosabban öleltem.
Erre szembefordult velem, és megszólalt:
- Te szegény teremtés!
Milyen szörnyen hideg vagy! - És akkor édes,
meleg kezét a hátamra tette, és föl-alá
simogatni kezdett. George bácsi, akkor elõször
aludtam el a karjában boldogan. Még sohasem volt
ilyen csodálatos éjszakám, és reggel
sehogy sem akartam engedni, hogy fölkeljen az ágyból.
Attól tartok, hogy úgy kellett leráznia magáról.
- Ne hagyj itt! - könyörögtem.
- Megint fázni fogok! De sajnos mennie kellett.
És azóta így van
minden éjszaka. Micsoda boldogság! Az én
tüzes Alexiusom forró karjában! Az az érzésem,
George bácsi, hogy emellett még a pénz is
elveszítette a jelentõségét. Az a
vacak pénz is valahogy olyan hideg dolog.
- Hohó, csitt, gyermekem! - kiáltottam,
mivel teljesen megdöbbentett a dolog.
- De nem! Vagyis igen! - erõsködött
Eufrozina.
- De mondd csak, gyermekem - folytattam
inkább -, mindezzel a hozzábújással,
érintéssel és melegedéssel együtt
járt
- De itt meg kellett állnom, mert nem
találtam megfelelõ szavakat a tudatomon végigszáguldó
szégyenteljes gondolatok kifejezésére. Végül
is elég vén vagyok már hozzá, hogy
kellõképpen tisztában legyek a világ
romlottságával.
- Igen, együtt járt - felelte
Eufrozina büszkén -, és nem hiszem, hogy bármi
elítélendõ lehetne benne. Ó, a moralisták
csak mondjanak, amit akarnak arról, hogy a pénz
a legnagyobb jótétemény, amelyet az Isten
adhat az embernek, és még azt is állíthatják,
hogy a szerelem minden rossznak a gyökere, én viszont
azt mondom, hogy a szerelem a lehetõ legtüzesebb dolog.
- És mik a terveid idén
nyárra? - kérdeztem kihívóan.
- Nos, legföljebb izzadok majd egy
kicsit - felelte, mire én megértettem, hogy máris
túlesett a megváltás minden esélyén.
Sohasem hallottam Eufrozina és Alexius Mellon házasságánál
boldogabb kapcsolatról. Minden éjszaka összemelegedtek,
nyaranta ugyan izzadtak egy kicsit, de végül csak
világra hoztak két gyermeket.
Eufrozina pedig teljesen megváltozott.
Többé soha, a legkevésbé sem félt
a férfiaktól, és a szándékaik
sem voltak gyanúsak számára. Valójában
nagyon is engedékenyen fogadta ezeket a törekvéseket,
és igencsak lekezelõen szólt azokról,
akik a régimódi udvarlás útvesztõiben
tévelyedtek.
Mindig úgy öltözött,
hogy magára vonja a férfiak figyelmét, és
valóban sokakat sikerült magához csábítania.
Késõbb bevallotta nekem, hogy merõ kíváncsiságból
megkísérelte fölhasználni egyikük-másikuk
melegét, de a tizenötödik vagy tizenhatodik kísérlet
után - valahol e tájt elveszítette a fonalat
- föladta a dolgot. Ugyanis egyikük sem volt olyan mennyeien
tüzes, mint Alexius.
Egy kissé ingerült, ha ilyesmirõl
esik szó, és hangoztatja, hogy a szerelem a pénzzel
ellentétben mindig megosztandó, valamint hogy a
szerelem a pénzzel ellentétben csak szabad továbbadása
révén sokszorozható. Még akkor is
csak ezt hajtogatta, amikor figyelmeztettem rá, hogy a
pénz, ha értelmesen fektetik be, tekintélyes
nyereséget hozhat.
Így végül megmaradt
Alexius mellett, és mit tekinthetünk szerencsés
kimenetelnek, ha nem éppen ezt?
Nekem úgy tûnik, George - vélekedtem -,
mintha Eufrozina talán egy kissé vagy nagyon csalódott
lenne amiatt, hogy semmi igazi örömét nem lelheti
szabados kapcsolataiban, és inkább Azazel közbenjárása
révén lett monogám, mintsem hogy szabadon
választott kedveseivel mulatozzék.
- Amint már említettem
- válaszolta George -, némiképpen bosszús
a kísérletei sikertelensége miatt, de mit
számít az? Egy kis elégedetlenség
igazán csekély áldozat a tiszta erkölcsök
oltárán. És - tette hozzá - amikor
a szerelem bolondériája elhagyja a testét,
amint az elõbb-utóbb mindenképpen bekövetkezik,
még mindig ott marad a pénz, csak a pénz
és kizárólag a pénz. Mint például
most, amikor jelzem neked, hogy pár napra igazán
hasznát vehetném egy ötdollárosnak.
Ez a néhány nap persze
George egész életét jelentette, de azért
csak a markába nyomtam egy ötöst.
Füssi-Nagy Géza fordítása