Ami John Heatht illeti, az volt a baj vele, hogy menthetetlenül
szürke és átlagos volt. Ezt biztosan tudta.
És ami még rosszabb, érezte, hogy Susan is
gyanítja a dolgot.
Ez pedig azt jelenti, hogy soha nem lesz
képes nyomot hagyni a világban vagy felhágni
a szamárlétra csúcsára a Quantum Gyógyszernél,
ahol a többi fiatal tisztviselõ között õ
is egy fontos apró csavar volt a gépezetben.
És ha állást változtatna,
ott se.
Magába révedt. Két
hét múlva összeházasodnak, és
Susan kedvéért iszonyúan szeretett volna
egy kicsit emelkedni. Õrülten szerelmes volt, és
imponálni akart a lánynak.
De csak a halálos szürkeség
tátongott elõtte.
Susan Collins szerette Johnt, miért
is ne szerette volna? Meglehetõsen jóképû
volt, értelmes és komoly; szeretõ társ.
Ha nem vakította is el a lányt tündöklésével,
legalább nem zaklatta fel a hóbortjaival. Nem voltak
hóbortjai.
Susan felpaskolta a kispárnát,
melyet John a feje alá szokott tenni, amikor hátradõlt
a karosszékben, és odaadta neki a pohár italt.
Mielõtt elengedte volna a poharat, megbizonyosodott róla,
hogy John jól fogja-e.
- Gyakorolom, hagy jól bánjak
veled, Johnny - mondta. - Jó feleséged akarok lenni.
John belekortyolt az italába.
- Nekem kell inkább megemberelnem
magam - mondta csüggedten. - Többet keresel, mint én.
- Ha összeházasodunk, minden
a közösbe kerül. A Johnny & Sue cég
egy könyvelést vezet majd.
- Te kell, hogy vezesd, holtbiztos, hogy
összezavarnám, ha megpróbálkoznék
vele.
- Mert eleve nem hiszed, hogy sikerülhet.
Hányra jönnek a barátaid?
- Talán kilencre. Vagy fél
tízre. És nem egészen barátok. Csak
a Quantum kísérleti laborbeli fickók.
- Biztos vagy benne, hogy nem kell valamivel
megkínálnunk õket?
- Azt mondták: "vacsora után".
Jól emlékszem. Ez olyan üzleti dolog.
- Ezt nem említetted - nézett
rá fürkészõen Susan.
- Mit nem említettem?
- Hogy üzleti dolog. Ez biztos?
John megzavarodott. Az erõfeszítés,
hogy pontosan visszaemlékezzen valamire, mindig összekavarta.
- Úgy mondták
azt
gondolom
Susan azzal a szelíd csalódottsággal
nézett rá, mint aki egy barátságos
kiskutyát kap, akinek sejtelme sincs róla, hogy
a mancsa csupa sár.
- Ha tényleg gondolkodnál,
amikor azt mondod: úgy gondolom, nem lennél örökké
ilyen bizonytalan - mondta. - Hiszen nem lehet üzlet. Ha
az lenne, odabent találkoznátok.
- Ez bizalmas - érvelt John. -
Nem akartak odabent. És a lakásomon sem.
- De miért éppen nálam?
- Ó, én javasoltam. Mindenképpen
jobb, ha jelen vagy úgy gondoltam. Végül is
a John & Sue céggel lesz dolguk, nem?
- Attól függ - mondta Susan
-, miféle bizalmas dolog ez. Nem is utaltak rá?
- Nem, de nem árt majd odafigyelni.
Olyasmi lehet, ami jókorát lendíthet rajtam
odabent.
- Épp rajtad? - kérdezte
Susan.
- Miért ne épp rajtam?
- vágott vissza megbántottan John. - Csak arra gondoltam,
hogy a te beosztásod nemigen kívánja meg
az olyan bizalmas dolgok ismeretét, és hogy
Megcsörrent a kaputelefon. Susan
beleszólt valamit, és visszajött a szobába.
- Jönnek már.
Az ajtó elõtt ketten álltak. Egyikük
Boris Kupfer, akivel John már beszélt néhányszor
- jól megtermett, izgékony alak, arcán a
friss borotválkozás kékes árnyalatával.
A másik, David Anderson, alacsonyabb
és fegyelmezettebb. Élénk szeme fürgén
járt ide-oda, semmi nem kerülte el a figyelmét.
- Susan - mondta tétován
John, még mindig a nyitott ajtót tartva -, õk
a munkatársaim, akikrõl beszéltem. Boris
- megint nem tudott visszaemlékezni, és megakadt.
- Boris Kupfer - mondta rosszkedvûen
a testesebbik, zsebében aprópénzt csörgetve.
- Õ meg David Anderson. Igazán kedves, Miss
- Susan Collins.
- Igazán kedves, hogy Mr. Heath
rendelkezésére bocsátja a lakását
ehhez a kis magánbeszélgetéshez. Sajnáljuk,
hogy háborgatjuk a magánéletében,
és raboljuk az idejét, s még inkább
lekötelezne, ha egy idõre magunkra hagyna bennünket.
Susan rámeredt.
- Úgy érti, hogy menjek
el moziba, vagy a másik szoba is. jó lesz?
- Ha talán meglátogatná
egy barátját
- Nem - mondta elszántan Susan.
- Természetesen ön rendelkezik
az idejével. Akkor mozi?
- A nemet úgy értettem
- mondta Susan -, hogy itt maradok. Tudni akarom, hogy mi ez az
egész.
Kupfer elképedtnek látszott.
Egy pillalatra Andersonra nézett, aztán azt mondta:
- A dolog - mint remélem, Mr.
Heath már elmondta önnek - bizalmas természetû.
- Elmondtam neki - feszengett John -,
Susan érti
- Susan nem érti - mondta Susan.
- És nem is hajlandó megérteni, hogy miért
kellene kimaradnia ebbõl az egészbõl. Ez
az én lakásom, és Johnnyval két hét,
pontosan két hét múlva összeházasodunk.
Mi vagyunk a Johnny & Sue, és maguk ezzel a céggel
állnak szemben.
Anderson most szólalt meg elõször.
Meglepõen mély hangja volt, és olyan sima,
mintha viasszal kenték volna be.
- Boris, a hölgynek igaza van. Mint
Mr. Heath jövendõ feleségét, komolyan
érdekelheti a javaslat, amiért idejöttünk.
Hiba volna õt kirekesztenünk. Kíváncsisága
olyan heves, hogy most már, ha távozni akarna, én
ragaszkodnék hozzá a legjobban, hogy maradjon.
- Akkor, barátaim - mondta Susan
-, találjuk ki, hogy ki mit iszik, és ha behoztam
az italokat, kezdhetjük.
A két vendég meglehetõsen mereven üldögélt,
és megfontoltan kortyolgatták az italukat. Aztán
Kupfer megszólalt:
- Nézze, Heath. Nem tételezem
fel, hogy túl sokat tud a Társaság munkájának
kémiai részleteirõl, az agyra ható
szerekrõl például
- Egy szikrát sem - felelte nehézkesen
John.
- Miért is tudna? - jegyezte meg
Anderson selymesen. - Ez olyasvalami
- kezdte Kupfer, feszélyezett
pillantást vetve Susanra.
- A technikai részletek szükségtelenek
- mondta Anderson olyan halkan, hogy szinte hallani sem lehetett.
Kupfer enyhén elvörösödött.
- Tehát technikai részletek
nélkül. A Quantum Gyógyszer foglalkozik olyan
anyagokkal, melyek közvetlenül az agyra fejtik ki hatásukat,
s az eredmény az agy tökéletesebb mûködése.
- Nagyon komoly munka lehet - mondta
higgadtan Susan.
- Az - felelte Kupfer. - Az emlõsök
agyában több száz jellemzõ molekulatípus
fordul elõ, melyekkel sehol másutt nem találkozhatunk.
Ezek szabályozzák az agytevékenységet,
beleértve azt is, amit mi intellektusnak nevezünk.
Munkánk a legszigorúbb biztonsági ellenõrzés
alatt folyik, ezért nem kíván Anderson, részleteket
közölni. Azt elmondhatom azonban, hogy az állatkísérleteknél
nem jutottunk messzebb. És nem léphetünk tovább,
ha nem ismerjük meg az emberre gyakorolt hatásokat.
- Miért nem próbálják
ki? - kérdezte Susan. - Van valami akadálya?
- A nyilvánosság reakciója,
ha valami balul ütne ki.
- Akkor csinálják önkéntesekkel.
- Nem megoldás. A Quantum Gyógyszer
nem kockáztathatja, hogy rossz. sajtója legyen,
ha bármi is rosszul alakul.
- Maguk ketten a tilosban járnak,
ugye? - nézett rájuk kajánul Susan.
Anderson egy intéssel elnémította
a szólni készülõ Kupfert.
- Nos, engedje meg, hogy, röviden
elmagyarázzam és vége legyen a köntörfalazásnak.
Ha sikerül a dolog, a jutalom óriási lesz.
Ha kudarcot vallunk, a Quantum Gyógyszer kirúg minket,
és érdemünk szerint megfizetünk, például
a karrierünkkel. Ha arra kíváncsi, hogy miért
vállaljuk a kockázatot, hát azért,
mert nem hisszük, hogy van kockázat. Meglehetõsen
biztosak, vagyunk abban, hogy sikerül, és teljesen
biztosak abban, hogy veszélytelen. A cég nem vállalhat
kockázatot, de mi igen. Folytassa, Kupfer!
- Van egy memóriakészítményünk,
amelyik az eddig alkalmazott összes állatnál
bevált. Elképesztõ mértékben
növekedett a tanulási képességük.
Kizárt, hogy ne mûködjön az embernél.
- Ez izgalmasan hangzik - mondta John.
- Az is - felelte Kupfer. - A memória
nem javul, ha az agyat információ hatékonyabb
raktározására serkentjük. Minden kísérletünk
azt bizonyítja, hogy az agy szinte végtelen mennyiségû
információt tárol, tökéletesen
és folyamatosan. A nehézség a lehívásnál
van. Hányszor volt már úgy, hogy a nyelve
hegyén volt egy név, és képtelen volt
felidézni? Hányszor nem jutott eszébe valami,
amirõl tudta, hegy tudja, és hányszor bukkant
fel órák múlva, amikor egészen máson
járt már, az esze? Jól mondom, David?
- Kitûnõ - mondta Anderson.
- A visszakeresés gátlás alatt van; úgy
gondoljuk, ezért, mert egy túl tökéletes
rögzítõ-felidézõ rendszerrel
az emlõsagy túlszaladna saját szükségletein.
Sokkal több információt tárol mint amennyire
szüksége van, vagy amennyit használni képes,
és ha minden pillanatban mind "kéznél"
volna, az állat nem tudna választani közülük.
a helyes cselekvéshez. A lehívás gátolva
van tehát, hogy egyidejûleg csak egy kezelhetõ
mennyiségû információ jöhessen
felszínre, és a keresett adatokat ne zavarja a felbukkanó
számtalan felesleges.
Az agyban jelen van egy bizonyos vegyület,
amely gátolja az adatok lehívását.
nekünk pedig van egy szerünk, amely semlegesíti
ezt az inhibitort. Úgy hívjuk, hogy, Disinhibtor,
és a lehetõségek határáig bizonyosak
vagyunk benne, hagy semmiféle mellékhatása
nincs.
Susan felnevetett.
- Tudom, mi jön most, Johnny. Uraim,
abbahagyhatják. Ezek szerint az információk
felidézése azért gátolt, hogy, az
emlõsök hatékonyabban reagálhassanak,
a Disinhibitornak pedig nincs mellékhatása. Akkor
viszont a Disinhibitor rontja az emlõsök reakcióképességét,
talán, arra is képtelenné teszi õket,
hogy egyáltalán válaszokat adjanak a, külsõ
hatásokra. És maguk most azt, fogják javasolni,
hagy próbáljuk ki a szert Johnnyn, és nézzük
meg, vajon, katatóniába dermed-e, vagy sem.
Anderson felállt, az ajka remegett.
Néhányszor fel-alá járkált
a szobában, aztán visszaült, újra. nyugodt
volt, és mosolygott.
- Ez, Miss Collins, elõször
is adagolás kérdése. Mint említettük,
a kísérleti állatok tanulási képessége
jelentõsen megnövekedett. Az inhibitort természetesen
csak részlegesen semlegesítettük. Továbbá
jó okunk van feltételezni, hogy az emberi agy képes
mûködni az inhibitor teljes hiányában
is. Az emberi agy jóval nagyobb, mint bármelyik
eddigi kísérleti állaté, és
mindannyian tudjuk, hogy az absztrakt gondolkodásra való
képessége semmihez sem hasonlítható.
Ez az agy a tökéletes felidézésre,
emlékezésre teremtõdött, de az evolúció
vak erõi nem gondoskodtak az inhibitor eltüntetésérõl,
melyre az alsóbbrendû emlõsöknek volt
szükségük, akiktõl származunk.
- Biztos ebben? - kérdezte John.
- Nem lehet biztos benne - mondta közönyösen
Susan.
- Biztosak vagyunk benne - mondta Kupfer
-, de szükségünk van bizonyítékra,
hogy meggyõzhessük az embereket. Ezért kell
emberrel próbát tenni.
- Történetesen Johnnal -
szólt Susan.
- Igen.
Ami - folytatta Susan - elvezet a legfontosabb
kérdéshez: miért éppen vele?
- Nos - mondta vontatottan Kupfer -,
olyasvalakire van szükség, akinél a legvalószínûbb
és a legkönnyebben kimutatható a siker. Túl
alacsony szellemi képességekkel rendelkezõ
személynek veszélyesen nagy dózis Disinhibitort
kellene adnunk, egy briliáns elménél viszont
nem lenne látványos a hatás. Átlagos
emberre van szükségünk. Szerencsére a
Quantumnál megvan minden alkalmazott testi és szellemi
"törzskönyve", amelynek alapján - meg
egyébként is Mr. Heath az ideális.
- Az abszolút szürke? - kérdezte
Susan.
John megütközött a kifejezés
hallatán, melyet legbelsõ, kényes, titkának
érzett.
- És aztán? - vágott
közbe hevesen.
- Igen - felelte Kupfer Susannak, nem
is törõdve John kitörésével.
- És nem lesz az, ha aláveti
magát a kísérletnek?
Anderson ajkán újra megjelent
az üres, éles mosoly.
- Pontosan. Nem lesz többé
az. És ez olyasvalami, amin gondolkozniuk kell, ha azt
tervezik, hogy összeházasodlak. A Johnny & Sue
miatt is, ahogy az imént nevezte. Ami azt illeti, nem hiszem,
hogy ez a cég túlságosan magasra jutna a
Quantumnál, mert, bár Mr. Heath megbízható
alkalmazott, de - ahogy ön mondta - abszolút szürke.
A Disinhibitor jóvoltából azonban kiemelkedõ
egyéniséggé válhat, és szédítõ
iramban haladhat felfelé. Gondolják meg, mit jelent
ez a J&S-nek.
- És mit veszthetünk? - kérdezte
sötéten Susan.
- Nincs mit veszíteniük -
válaszolta Anderson. - Egy ésszerû dózisról
van szó, melyet a szervezetébe juttatunk a laboratóriumban
holnap - vasárnap. Az egész emelet a miénk.
Pár, órán át megfigyelés alatt
tartjuk. Biztos, hogy minden sikerülni fog. Ma mesélnék
önnek azokról a precíz kísérletekrõl
meg a mellékhatások mindenre kiterjedõ vizsgálatáról
- Állatokon - szögezte le
Susan. Johnny azonban hirtelen megszólalt:
- Döntöttem, Sue. Mostanáig
éltem ebben a halálos szürkeségben.
Megér némi kockázatot, hogy talán
véget vethetek neki.
- Johnny - mondta Susan -, ne ugorj bele
csak így
- A cégre is gondolok, Susan.
Bele akarom adni, amit tudok.
- Jó - mondta Anderson. - Azért
aludjanak rá egyet. Írtunk egy szerzõdést,
itt hagyunk, belõle két példányt.
Nézzék át és írják alá.
És kérem, ne mutassák meg senkinek, akár
aláírják, akár nem. Reggelre itt leszünk,
és elvisszük önöket a laboratóriumba.
Mosolyogtak, felkeltek és távoztak.
John kínos figyelemmel átnézte
a szerzõdést, majd felpillantott.
- Bele kéne vágnom, nem
gondolod?
- Nyugtalanít - felelte Susan.
- De hát ha egyszer esély
van rá, hogy kikerüljek ebbõl a halálos
szürkeségbõl
- Mi bajod van vele tulajdonképpen?
- kérdezte Susan. - Annyi ütõdöttel és
kriplivel találkoztam már rövid kis életemben,
hogy nagyon is örülök egy ilyen helyes, átlagos
pasinak, mint te, Johnny. Tudod, én is halálosan
szürke vagyok.
- Te? Ezzel a külsõvel? Ilyen
alakkal?
Susan árnyalatnyi önelégültséggel
nézett végig magán.
- Jó - mondta. - Akkor egy káprázatos
halálszürke vagyok.
Az injekciót vasárnap reggel nyolckor adták
be Johnnak, nem egészen húsz órával
azután, hogy a javaslat elhangzott. A számítógéppel
összekapcsolt mûszer érzékelõi
tucatnyi ponton tapadtak Johnny testéhez, Susan pedig árgus
szemekkel figyelte a jelenetet.
- Engedje el magát, Heath - mondta
Kupfer. - Minden rendben van. Az izomfeszültség azonban
gyorsítja a szívverést, nõ a vérnyomás,
és ez befolyásolhatja az eredményt.
- Hogy engedjem el magam? - mormogta
John.
- Befolyásolhatja az eredményt?
- vágott közbe Susan élesen. - Esetleg annyira,
hogy kicsúszik a kezükbõl az egész?
- Nem, dehogy - csitította Anderson.
- Boris azt mondta, hogy minden rendben van, és neki elhiheti.
Arról van csak szó, hogy az állatok az injekció
elõtt nyugtatót kaptak, most azonban ezt nem tartottuk
szükségesnek. Ha nem használunk nyugtatót,
várható bizonyos feszültség. Csak lélegezzen
lassan, és próbálja csökkenteni.
Késõ délután
volt, mire Johnnyról lekapcsolták a berendezést.
- Hogy érzi magát? - kérdezte
Anderson.
- Ideges vagyok - felelte Johnny. - Különben
semmi.
- Fejfájás?
- Nincs. De szeretnék kimenni
a fürdõszobába. Ágytállal nemigen
tudok pihenni.
- Hogyne, tessék.
Johnny felkelt, a homlokát ráncolta.
- Nem érzek változást
az emlékezõképességemben mondta tétován.
- Idõbe telik - felelte Anderson
-, és fokozatos. A Disinhibítornak fel kell szívódnia
a véráramból az agyvelõbe.
Már majdnem éjfél volt, amikor Susan megtörte
a nyomasztó csendet, melyben egyikük sem figyelt túlságosan
a televízióra.
- Itt kell maradnod éjszakára
- mondta. - Nem hagylak egyedül, amikor azt se tudjuk, mi
fog történni.
- Nem érzek semmit - mondta John
komoran. - Még mindig ugyanaz vagyok.
- Az nekem bõven elég.
Érzel fájdalmat, kellemetlenséget vagy valami
szokatlant?
- Azt hiszem, nem.
- Bárcsak ne mentünk volna
bele ebbe az egészbe
- A cég
- mosolygott
ernyedten Johnny - vállalnunk kell a kockázatot.
John rosszul aludt, és kedvetlenül, de a szokott
idõben ébredt. A munkába is pontosan érkezett,
hogy elkezdje az új hetet.
Kedélytelensége azonban
délelõtt tizenegy körül magára
vonta közvetlen fõnöke, Michael Ross, nem túl
megtisztelõ figyelmét. Ross tagbaszakadt, sûrû,
fekete szemöldökû ember volt, és úgy
nézett ki, ahogy egy rakodómunkást képzelnek
el az emberek. John aránylag jól kijött vele,
bár nem kedvelte.
- Hol a szokott jó kedély,
Heath? - kérdezte mély baritonján. - Mi van
tréfáival s a víg kacagással? - Ross
gondot fordított beszédének egyfajta modoros
finomságára, mintha ellensúlyozni akarná
a dokkmunkás látszatot.
- Nem érzem túl jól
magam - pillantott fel John.
- Macskajaj?
- Nem, uram - felelt John hûvösen.
- Mosolyogjon hát. Barátokat
aligha nyer, ha csak bogáncsot szór szerteszét,
amint a pagonyon át futoz.
John nyüszíteni szeretett
volna. Ross szépelgését csak a legjobb pillanatokban
viselte könnyen, és ezek most nem voltak jó
pillanatok.
És hogy még rosszabb legyen,
hirtelen megérezte egy dohos cigaretta visszataszító
szagát, amibõl tudni lehetett, hogy James Arnold
Prescott, az eladási részleg vezetõje valahol
a közelben van.
Így is volt. Prescott belépett,
körülnézett és megszólalt:
- Mike, mit és mikor adtunk el
Rahwaynek a múlt tavasszal vagy akörül? Valami
istenverte probléma van vele, és azt hiszem, nem
táplálták be pontosan a gépbe.
Bár a kérdés nem
neki szólt, John azonnal válaszolt:
- Negyvenkét ampulla PCAP. Április
14-én történt az eladás, a számla
száma P-20543. Harminc napon belül fizetés
esetére 5% engedmény; számla kiegyenlítve
május 8-án.
Alkalmasint az egész terem hallotta.
Legalábbis mindenki felkapta a fejét.
- Honnan az ördögbõl
tudja maga ezt? - kérdezte Prescott.
John nézte egy pillanatig az elképedt
arcot.
- Történetesen emlékszem,
J. P. - felelte.
- Emlékszik, na persze. Ismételje
meg!
John kicsit akadozva megismételte,
és Prescott leírta egy darab papírra. Kissé
szuszogott, mert az elõrehajlástól tekintélyes
pocakja a rekeszizmába nyomódott. John megpróbált
észrevétlenül elhúzódni a cigarettafüst
elõl.
- Ross - mondta Prescott -, nézze
meg, hogy van-e egyáltalán valami ezekrõl
a számítógépben. - Aztán odafordult
Johnhoz. - Nem szeretem a vicces fiúkat. Mit csinálna,
ha most elhinném a maga adatait, és visszamennék
velük?
- Semmit. Ezek helyes adatok - mondta
John. Tisztában volt vele, hogy mindenki õt figyeli.
Ross átadta az eredményt.
Prescott megnézte.
- Ezek a komputer adatai?
- Igen, J. P.
Prescott a papírra bámult,
aztán John felé bökött a fejével.
- És õ micsoda? Egy másik
komputer? Hajszálra ezt mondta.
John megpróbálkozott egy
erõtlen mosollyal, de Prescott mordult egyet, és
kiment. A cigaretta bûze még sokáig emlékeztette
ottlétére.
- Mi volt ez a kicsiny hókuszpókusz?
- kérdezte Ross. Kitalálta, hogy mi kell neki, és
elõre megnézte, hogy villoghasson?
- Nem, uram - felelte John. - Véletlenül
emlékeztem rá. Szoktam emlékezni az ilyesmire.
- És éveken át erõt
vett magán, hogy ezt eltitkolja derék kollégái
elõl? Nincs ebben a teremben senki, aki álmában
is fel merte volna tételezni, hogy ilyen memóriát
rejteget a mögött a jellegtelen homloka mögött.
- Minek hetvenkedni, nem igaz, Mr. Ross?
Most, hogy kiderült, nem úgy fest, mintha különösebben
örülnének neki.
Nem is örültek.
Ross végigmérte és
otthagyta.
Este Gino vendéglõjében
John az izgalomtól alig tudott, összefüggõen
beszélni, Susan azonban türelmesen hallgatta, és
megpróbálta mederben tartani a beszámolót.
- Azt mondod, egyszerûen csak emlékeztél
rá - mondta. - De Johnny, ez még nem bizonyít
semmit.
- Hülye vagy?! - Aztán ahogy
Susan idegesen körbepillantott, és csillapítóan
intett, félig súgva ismételte: - Hülye
vagy? Csak nem képzeted, hogy ez az egyetlen dolog, amire
emlékszem? Azt hiszem, mindenre emlékszem, amit
valaha hallottam. Csak lehívás kérdése.
Mondj például valamit Shakespeare-tõl!
- Lenni vagy nem lenni.
John lesajnáló pillantást
vetett rá.
- Na ne hülyéskedj! Mindegy,
nem érdekes. Az a lényeg, hogy ha bárhonnan
is idézel egy sort, addig folytatom, amíg csak akarod.
Elolvastam pár Shakespeare-darabot az angol irodalom-órákra
meg magamtól is, és bármelyiket fel tudom
mondani. Megpróbáltam! Mint a vízfolyás!
Azt hiszem, el tudom ismételni bármelyik könyvbõl
vagy újságból bármelyik részt,
amit valaha is elolvastam, vagy akármilyen tévémûsort,
amit láttam, szóról szóra, jelenetrõl
jelenetre.
- És most mit fogsz csinálni?
- kérdezte Susan.
- Ez nincs mind folyton, tudatosan a
fejemben. Biztosan nem. Várj, rendeljünk.
- Biztosan nem
- mondta John át
perccel késõbb. Úristen, tudom, hogy hol
hagytam abba! Biztosan nem hiszed azt, hogy szüntelenül
egy Shakespeare-idézetekbõl álló óceánban
úszkálok. Akarni kell, hogy elõjöjjenek.
Nem nagyon, de akarni kell.
- Hogyhogy?
- Nem tudom. Hogyan emeled fel a karodat?
Milyen parancsot adsz az izmaidnak? Egyszerûen akarod, hogy
felemelkedjen, és felemelkedik. Na, szóval mindenre
visszaemlékszem, amit valaha olvastam vagy láttam
- ha akarok. Ha nem akarok, nem. Nem tudom, hogyan csinálom,
de megy.
Megérkezett az elsõ fogás,
és John vígan nekilátott. Susan belebökött
a töltött gombába.
- Izgalmasan hangzik.
- Izgalmasan? A világ legcsodálatosabb
játéka! A saját agyam! Figyelj ide, bármilyen
szót helyesen lebetûzök! Nem hiszem, hogy valaha
az életben elkövetek még egy helyesírási
hibát.
- Minden szótárra és
nyelvtankönyvre emlékszel, amit elolvastál?
- Ne gúnyolódj - nézett
fel John szúrósan. - De én
John leintette.
- Soha nem szórakoztattam magam
szótárakkal. Viszont emlékszem a szavakra
és kifejezésekre az olvasmányaimból,
és ott helyesen írták és alkalmazták
õket.
- Nem olyan biztos. Akármelyik
szót olvashattad akárhol helytelenül írva
és helytelen értelemben is.
- Ezek kivételek. Messze leggyakrabban
a korrektül használt irodalmi angollal volt dolgom,
és ezáltal kiszûrõdnek a hibák,
a tévedések és marhaságok. De ez nem
minden. Biztos vagyok benne, hogy most is, ahogy itt ülök,
lassan egyre intelligensebb vagyok.
- És nem aggódsz? Mi lesz,
ha
- Ha túl intelligens leszek? Mondd
már meg, hogy az istenbe lehetne ez hátrányos?
- Azt akartam mondani - mondta hidegen
Susan -, hogy ez nem intelligencia. Ez csak a korlátlan
lehívás képessége.
- Hogyhogy csak? Ha egyszer bármit
felidézhetek, ha tökéletesen beszélem
a nyelvet, ha végtelen mennyiségû ismerettel
rendelkezem, nem intelligensebbnek fogok tenni? Nem arról
van inkább szó, hogy egy kicsit féltékeny
vagy, Sue?
- Nem - felelt még fagyosabban
Susan. - Ha olyan nagyon akarom, én is bármikor
kaphatok egy injekciót. John letette a villát.
- Ezt nem mondod komolyan.
- Nem, de mi van akkor, ha igen?
- A különleges ismereteiddel
sem tudsz kitúrni a helyzetembõl.
- Miféle helyzetedbõl?
Meghozták a fõ fogást,
és John pár percig nem törõdött
mással. Aztán suttogva mondta:
- Abból, hogy én vagyok
az elsõ! Homo superior! Belõlünk soha nem lesz
olyan nagyon sok. Hallottad, mit mondott Kupfer, némelyek
túl hülyék hozzá, a túl okosok
meg nemigen változnak meg. Én vagyok az egyetlen!
- A halálos szürke - somolygott
Susan.
- Az voltam. Lesznek majd többen
is. Nem sokan, de lesznek. És én meg akarom tenni
a magamét, mielõtt a többiek megérkeznek.
A cég miatt, tudod? Értünk!
Elhallgatott, és magába
merülten próbálgatta új képességeit.
Susan némán és boldogtalanul
ette a vacsoráját.
John néhány napig az emlékeit rendezgette.
Olyan volt, mint valami katalógus készítése.
Sorra-rendre idézte fel a Qantumnál töltött
hat év tapasztalatait; mindazt, amit hallott, minden iratot
és cédulát, amit elolvasott.
Nem volt nehéz kiszûrni
a közömböseket vagy jelentékteleneket, és
"eltárolni" a "további intézkedésig
megõrizendõ" feliratú rekeszbe, ahol
nem zavarták a fõ folyamatot. Más adatokat
szépen sorba állított, hogy a váz
kibontakozhasson.
Erre a csupasz vázra "hordta
fel" a pletykákat és szóbeszédeket,
amiket hallott. Dicsérõ vagy gonoszkodó megjegyzéseket;
konferenciákon elhangzott szófordulatokat és
közbeszólásokat, amik fölött akkor
elsiklott. Azok a dolgok, melyek nem illettek a képbe,
amit felépített, értéktelenek, tartalmatlanok
voltak, ám a többi remekül kattant a helyére,
s ez a puszta tény is bizonyította az értékelés
helyességét.
Minél jobban tisztult és
vált összefüggõvé a kép,
annál jelentõsebbekké váltak az újabb
és újabb részletek, és annál
könnyebben illeszkedtek a helyükre.
Kedden Ross megállt John asztala
elõtt.
- Ez egyszer szeretném az irodámban
látni, Mr. Heath, ha a tisztelt lábai arrafelé
méltóztatnák vinni önt.
- Fontos? - emelkedett fel nehézkesen
John. - Sok a munkám.
- Hogyne, látszik is - nézett
Ross az asztalra, ahol semmi egyéb nem volt, mint egy mosolygós
mûtermi fotó Susanról. - És egész
héten ilyen sok volt. Nos, azt kérdezte, fontos-e
az irodámba látogatnia: számomra nem. Önnek
- életbevágó. Imhol tehát irodám
ajtaja. Az pedig ott a kijárat - a francba. Válassza
ki hát az egyiket - de gyorsan.
John bólintott, és sietség
nélkül követte Rosst az irodába. Ross
elhelyezkedett az asztala mögött, de Johnt nem kínálta
hellyel. Egy percig mereven nézte, aztán megszólalt:
- Mi a fene ütött magába
ezen a héten, Heath? Nem tudja, mi a dolga?
- A kötelességemnek, azt
hiszem, eleget teszek - felelte John. - A Microcosmicról
szóló jelentésem ott van készen az
asztalán, egy héttel a határidõ elõtt.
Kétlem, hogy bármi kifogása lehetne.
- Kétli, mi? Engedélyre
van tán szükség kifogások emeléséhez,
ha énlelkemmel már meghányom-vetem döntésemet?
Avagy épp az ön engedélyéért
vagyok folyamodandó?
- Úgy tûnik, pontatlanul
fogalmaztam, Mr. Ross. Kétlem, hogy racionális kifogásai
lehetnének a jelentésemmel kapcsolatban. Más
természetû észrevételei természetesen
csakis önre tartoznak.
Ross felemelkedett.
- Ide figyeljen, maga balfácán!
Ha én egyszer úgy határozok, hogy befûtök
magának, nem a szájnak szóiból tudja
majd meg a hírt. Bizony mondom, semmi nem lesz, mi idves
újságot hoz önnek. Ez ajtón át
ön rettentõ bukfenccel távozand, s e bukfenc
ennen lábamtól nyeri majd a meghajtást. Ezt
forgassa azon parányi agyában, s nyelvére
kantárt vessen azon óriási pofájában.
Hogy munkáját elvégezte vagy sem, az e percben
fontossággal nem bír. Ki s mi jogosította
fel magát, hogy mindeneket irányítson?
John nem felelt.
- Mi? - hörögte Ross.
- Utasítása úgy
szólt: "Nyelvére kantárt vessen azon
óriási pofájában".
Ross ijesztõen elvörösödött.
- Válaszoljon, ha kérdezem!
- Nincs tudomásom róla
- mondta John -, hogy bárkit is irányítanék.
- Ezen teremben nincs egy ember sem,
akit legalább egy alkalommal ki ne javított volna
valamiben. A TPM-mel kapcsolatos levelezésben felülbírálta
Willoughbyt, Bronstein kódjával behatolt a fõhálózatba,
s csak Isten a megmondhatója, miket kell még megtudnom
magáról az elkövetkezendõ két
napon. Maga felborította e részleg munkáját,
és ennek azonnal vége kell hogy legyen! Itt vagy
halálos nyugalom lesz, ember, vagy földindulás,
de magának!
- Ha egy szûk értelemben
beleavatkoztam is a dolgokba - mondta John -, ez a vállalat
érdekében történt. Ahogy Wílloughby
a TPM-et kezelte, az összeütközésbe keverte
volna a Quantum Gyógyszert a kormányrendeletekkel,
mint arra rá is mutattam azon emlékeztetõk
egyikében, melyeket önnek továbbítottam,
s melyeket láthatóan még nem volt ideje elolvasni.
Ami Bronsteint illeti, egyszerûen figyelmen kívül
hagyta az általános szabályokat, és
a szükségtelen vizsgálatok 50 000 dollárba
kerültek a cégnek, amit könnyûszerrel tudtam
bizonyítani a megfelelõ összefüggések
megjelölésével - egyébként pusztán
azért, hogy az ügyrõl való világos
emlékeimet igazoljam.
Ross feje szemmel láthatóan
dagadt egyre nagyobbra.
- Heath, maga az én feladatkörömet
bitorolja. Ekképpen most összeszedi az összes
személyes holmiját, elhagyja emez épületet
még ebéd elõtt, és a lábát
ide többé be nem teszi. Ha mégis, mennyei boldogság
leszen számomra, hagy lábammal segítsem újra
kifelé. Az elbocsátásáról szóló
hivatatos értesítést a kezébe adom,
vagy a torkán dugom le, még mielõtt összepakol,
ha mégúgy iparkodik is.
- Ne fenyegetõzzön, Ross
- mondta John. - A maga hozzá nem értése
negyedmillióba van a vállalatnak, és ezt,
maga is tudja.
Ross leeresztett. Kis csend után
megfontoltan kérdezte:
- Mirõl beszél?
- A Quantum Gyógyszer csontig
legatyásodott a Nutley-féle hajszában, és
végül lecsúszott róla, mert bizonyos
információtöredékek, melyek az ön
kezében voltak, nem jutottak el az igazgató tanácshoz.
Maga vagy elfelejtette, vagy nem érdekelte a dolog, tehát
vagy alkalmatlan a munkájára, vagy hûtlen,
és pénzt csinált belõle.
- Maga beteg.
- Nem kell hinnie nekem. Az adatokat
megtalálhatja a komputerben, aki tudja, hol kell keresni,
és én tudom, hol kell keresni. És még
valami. Mindaz, amit tudok, benne van a gépben és
meg fog jelenni az érintettek asztalán két
perccel azután, hogy elhagytam ezt a helyet.
- Ha igaz lenne is, amit állít
- mondta nehézkesen Ross -, maga egyáltalán
nem tudhatna róla. Ez csak egy ócska zsarolási
kísérlet. Maga azzal fenyegetõzik, hogy megrágalmaz.
- Jól tudja, hogy ez nem rágalom.
Ha nem hiszi, hadd mondjam el, hogy létezik egy feljegyzés,
amely nincs a számítógépben, de nem
túl nehéz következtetni rá, és
kitalálni a tartalmát abból, ami viszont
ott van. A hiányát magának kellene megmagyaráznia,
és ez valószínûsíti azt, hogy
maga is tüntette el. Tudja, hogy nem blöffölök.
- Akkor is zsaroló.
- Miért? Én nem követelek,
és nem fenyegetõzöm. Pusztán csak megindokoltam
az elmúlt kétnapi tevékenységemet.
Ha viszont távozásra kényszerítenek,
meg kell mondanom, miért megyek el, nem?
Ross nem felelt.
- Kérjem tehát a felmentésemet?
- kérdezte nyugodtan John.
- Kifelé!
- Az utcára vagy az asztalomhoz?
- Az asztalához - mondta Ross.
Az arca alapján tanulmányt lehetett volna írni
a gyûlöletrõl.
Susan otthon elõkészítette a vacsorát,
komoly gondot és odafigyelést fordítva a
részletekre. Saját megítélése
szerint még soha nem volt ennyire csábító,
és úgy érezte, mindennél fontosabb,
hogy John figyelmét legalább egy kicsit elterelje
önmagáról.
- Mindenesetre ünnepeljük meg
a boldog legénykor utolsó kilenc napját -
mondta, és igyekezett vidámnak látszani.
- Nagyobb dolgot kell megünnepelnünk
- mondta John marcona mosollyal. - Csak négy napja, hogy
megkaptam a Disinhibitort, és már sikerült
Rosst a helyére tennem. Nem fog okvetetlenkedni többet.
- Úgy látszik, nem egyformák
az érzelmi irányultságaink - mondta Susan.
- Akkor meséld el a te gyengéd emlékeidet
részletesen.
John lendületesen elõadta
a történetet, fennakadás nélkül
szó szerint idézve a beszélgetést.
Susan mereven figyelt, anélkül
hogy a John szavaiból sugárzó gyõzedelmes
öröm a legkisebb hatással lett volna rá.
- Honnan tudod Rossról mindezt?
- Ez nem titok, Sue. A titkok csak annak
látszanak, mert az emberek nem emlékeznek a dolgokra.
Ha összeszedsz minden megjegyzést, minden beszámolót,
minden kósza szót, amit neked mondtak, vagy csak
meghallottál; aztán megvizsgálod õket
minden lehetséges összefüggésben, akkor
rájössz, hogy az emberek szüntelenül és
mindenben elárulják magukat. Ki tudod csípni
az utalásokat, melyek ebben a komputerizált világban
elvezetnek a szükséges feljegyzésekhez. Ez
lehetséges. Én meg tudom csinálni. Ezt csináltam
Rosszal, és megtehetem bárkivel, akivel kapcsolata.
kerülök:
- Fel is bõszítheted õket.
- Ross felbõszült. Elhiheted.
- És ez bölcs dolog volt
tõled?
- Mit tehet? Kicsit lehûtöttem
- Kap eleget fölülrõl
- Nem sokáig. Holnap kettõkor
találkozóm van az öreg Prescott fiúval
és a rohadt cigarettáival. Eltakarítom az
útból Rosst.
- Nem túl gyors, amit csinálsz?
- Túl gyors? Még el se
kezdtem. Prescott csak egy lépcsõfok. A Quantum
Gyógyszer is csak egy lépcsõfok.
- Akkor is túl gyors, Johnny.
Szükséged volna valakire, aki irányít.
Szükséged
- Semmire sincs szükségem.
Ezzel - kopogtatta meg a homlokát - senki és semmi
nem állíthat meg.
- Jó - mondta Susan. - Ne vitatkozzunk
most ezen. Másféle tervekrõl kellene beszélnünk.
- Tervekrõl?
- A mi saját terveinkrõl.
Már csak kilenc nap, és összeházasodunk.
Ugye nem térnek vissza a régi szomorú napok,
amikor elfelejtetted a dolgokat?
- Hogyne, tudok róla - mondta
mogorván John. - De most át kell szerveznem a Quantumot.
Õszintén szólva komolyan gondoltam arra,
hogy el kellene halasztanunk az esküvõt, míg
jól kézben nem tartom a dolgokat.
- Ó. És mikor lenne az?
- Nehéz megmondani. Nem túl
soká, amilyen iramban csinálom. Egy hónap,
talán kettõ, gondolom. Hacsak - vált csúfondárossá
a hangja - nem tartod túl gyorsnak a tempót.
Susan nehezen lélegzett.
- Tervezted, hogy megkérdezed
az én véleményemet is?
- Meg kellene hogy kérdezzelek?
- húzta fel a szemöldökét John. - Mi értelme
volna? Nyilván te is látod, mi történik.
Nem szakíthatjuk félbe, hiszen elvesztenénk
a lendületet. Nézd, én egy matematikai fenomén
vagyok. Olyan gyorsan osztok és szorzok, mint egy számítógép,
mert életem során majd minden mûveletet elvégeztem
egyszer, és felidézem az eredményt. Átnéztem
a négyzetgyöktáblázatot, és
- Úristen, John! - kiáltott
fel Susan. - Te tényleg egy kölyök vagy, aki
új játékot kapott! Elvesztetted az arányérzékedet!
Ez a korlátlan emlékezet semmire sem jó,
csak arra, hogy trükköket csinálj! Egy cseppet
se leszel tõle intelligensebb, egy szikrányival
sem lesz jobb ítélõképességed,
egy hajszálnyival több józan eszed! Körülbelül
olyan agyafúrt vagy, mint egy éles gránáttal
játszadozó kisfiú. Kéne melléd
valaki, akinek esze is van!
- Igen? - nézett rá savanyúan
John. - Nekem úgy tûnik, elérem, amit akarok.
- El? Engem is akarsz, ugye?
- Micsoda?
- Folytasd, Johnny! Akarsz engem, nem?
Akkor használd a fantasztikus memóriádat!
Emlékezz rá, hogy ki vagyok, mi vagyok, idézd
fel a dolgainkat, a meghittséget, a vonzalmat, az érzéseket.
John, még mindig értetlen
homlokráncolással kinyújtotta felé
a karját.
Susan hátralépett.
- De attól nem leszek a tied!
Nem tudsz engem a karodba emlékezni! Ahhoz szeretned kell!
Az a baj, hogy nincs eszed és intelligenciád, hogy
felismerd és sorba rakd az értékeket! Tessék,
fogd ezt, és tûnj el a lakásomból,
mielõtt valami sokkal nehezebbet vágok a fejedhez!
John megállt, és felvette
a földrõl a jegygyûrût.
- Susan
- Azt mondtam, kifelé! A Johnny
& Sue ezennel megszûnt!
Az arca lángolt a haragtól.
John némán megfordult és elment.
Amikor másnap megérkezett a vállalathoz,
Anderson várta, arcán ideges türelmetlenséggel.
- Mr. Heath - mondta mosolyogva, és
felállt.
- Mit akar? - kérdezte John.
- Itt nyugodtan beszélgethetünk,
ugye?
- Tudtommal nincsenek poloskák.
- Úgy volt, hogy holnapután
jelentkezik nálunk vizsgálatra. Vasárnap.
Emlékszik?
- Természetesen emlékszem.
Nem tudok nem emlékezni. Másképp dönteni
viszont tudok. Miért volna szükségem a vizsgálatra?
- De miért ne volna, uram? Abból,
amit Kupfer meg én itt-ott hallottunk, úgy tûnik,
hogy a kezelés tökéletesen sikerült. Tulajdonképpen
nem is szívesen várnánk vasárnapig.
Ha velem tudna jönni még ma - esetleg most rögtön
-, az remek lenne. Nekünk is, a Quantumnak és az emberiségnek.
- Akkor kellett volna ott tartania, amikor
még lehetett mondta John. - Maga elküldött a
dolgomra, hagyta, hogy folytassam az életemet és
a munkámat ellenõrizetlenül, hogy természetes
közegben tesztelhessen, és jobban megfigyelhesse,
hogy mennek a dolgok. Ez számomra kockázatos volt,
de ez magát persze nem zavarta.
- Mr. Heath, mi erre nem is gondoltunk.
Mr
- Ne mondja ezt. Mindes szóra
emlékezem amit maga meg Kupfer a múlt vasárnap
mondtak és nyilvánvaló számomra, hogy
igenis erre gondoltak. Szóval, ha enyém volt a kockázat,
enyém a nyereség is, Nincs szándékomban
biokémiai csodabogárként bemutatkozni, aki
egy injekciós tûbõl kapta a képességeit.
És azt sem akarom, hogy túl sok hozzám hasonló
mászkáljon szanaszét. Most egyetlen és
egyedüli vagyok, és ki akarom ezt használni.
Ha kész vagyok és nem elõbb! -, lehet szó
az együttmûködésünkrõl meg
az emberiség javáról. De jegyezze meg, én
tudom, hogy mikor leszek kész, és nem maguk. Úgyhogy
ne zaklassanak - majd én jelentkezem.
Andersonnak sikerült lágy
mosolyt erõltetnie az arcára.
- Mr: Heath, tulajdonképpen hogyan
tudná megakadályozni, hogy nyilvánosságra
hozzuk az egészet? Akikkel ezen a héten dolga volt;
azoknak nem lesz probléma, hogy felismerjék és
tanúsítsák a változást.
- Igazán? Hát jól
figyeljen, Anderson, és hagyja abba ezt a bárgyú
vigyorgást, mert idegesít. Megmondtam, hogy minden
szóra emlékszem, amit Kupferrel mondtak. Emlékszem
minden hangsúlyra és árnyalatra. Amit ezek
elárulnak, az köteteket töltene meg. Éppen
eleget értettem meg ahhoz, hogy átnézzem
a betegszabadság-kimutatásokat, és tudtam,
hogy mit keressek. És világossá vált,
hogy nem én vagyok az elsõ Quantum-alkalmazott,
akin maguk kipróbálták a Disinhibitort.
- Képtelenség. - Anderson
már egyáltalán nem mosolygott.
- Nem az. Maga pontosan tudja, és
jobb, ha elhiszi, hogy be is tudom bizonyítani. Tudom az
érintettek nevét - egyikük történetesen
nõ -, tudom, melyik kórházakban kezelték
õket, és tudom, hogy milyen áltörténetekkel
kerültek oda. És minthogy maga nem figyelmeztetett
minderre, mikor rávett hogy én legyék a negyedik
kétlábú kísérleti állata,
nemigen tartozom magának mással, mint egy börtönbüntetéssel.
- Nem vitatkozom magával, Heath
- mondta Anderson -, de hadd mondjak valamit. A hatás gyengülni
fog. A tökéletes memóriája nem marad
meg örökké. Vissza fog jönni hozzánk
újabb kezelésért, és akkor mi szabjuk
meg majd a feltételeket.
- Tökfej - felelt John. - Ne higgye,
hogy nem néztem utána a jelentéseinek, már
azoknak, amelyeket nem tartott titokban. És van már
némi elképzelésem róla, hogy mit is
kellett eltitkolnia. A kezelés hatása egyes esetekben
tártósabb, máskor kevésbé,
de ha hatékonyabb, akkor feltétlenül tartósabb
is. Nálam pedig rendkívül hatékonynak
bizonyult, így meglehetõsen soká is fog tartani.
És amikor majd újra eljövök magához,
ha egyáltalán szükségem lesz rá,
addigra olyan helyzetben leszek, hogy a legkisebb kudarc az együttmûködésünkben
végzetes következményékkel jár
majd magukra nézve. Úgyhogy eszébe se jusson
ilyesmi.
- Maga hálátlan
- Kíméljen meg - mondta
fáradtan John. - Nincs több idõm, hogy hallgassam
a locsogását. Menjen innen. Dolgom van.
Anderson elment.
Arcán félelem és
zavarodottság tükrözõdött:
Fél három volt, amikor John besétált
Prescott irodájába, és ez egyszer nem bánta
a cigarettafüstöt sem. Jól tudta, hogy nincs
messze az idõ, amikor Prescottnak választania kell
a cigaretta és az állása között.
A szobában ott ült Arnold
Gluck és Lewis Randall is, és John sötét
örömmel vette tudomásul, hogy a részleg
három fõ vezetõjével áll szemben.
Prescott letette a cigarettáját
a hamutartóba, és, megszólalt:
- Ross arra kért, hogy adjak magának
félórát, és az minden, amit kapni
fog. Maga az a trükkös fiú, ugye?
- A nevem John Heath, uram, és
szeretnék bemutatni önnek egy vállalati szintû
ésszerûsítési tervet, mely maradéktalanul
kihasználná a számítógépkorszak
és az elektronikus adattovábbítás
lehetõségeit, s egyúttal alapul szolgál
további módosításokhoz, ahogy a technológia
fejlõdik.
A három ember összenézett.
- Maga képzett a hivatali irányítás
terén? - kérdezte Gluck.
- Nincs rá szükségem,
uram. Hat éve dolgozom itt, és emlékszem
minden tranzakció legkisebb részleteire is, melyhez
valaha is közöm volt: Vagyis ezeknek az adás-vételeknek
az egész szerkezete világos elõttem, és
nyilvánvalóak a fogyatékosságok is.
Az ember látja, hogy merre tart a dolog, és hol
folyik pazarlás, vagy hol alacsony a hatékonyság.
Ha figyelnek, elmondom. Könnyen meg fogják érteni.
Randall, aki a vörös haja és
a szeplõi jóvoltából fiatalabbnak
látszott a koránál, epésen közbeszólt:
- Remélem, tényleg nem
lesz túl bonyolult, mert tudja, elég nehéz
fejünk van
- Nem lesznek nehézségeik
- mondta John.
- És, huszonegy perce van, egy
másodperccel se több szólt Prescott, az órájára
nézve.
- Nem fogom kihasználni - felelt
John. - Már vázoltam, és gyorsan kifejthetem.
Tizenöt percig tartott, és
a három felelõs személy figyelemre méltó
némasággal hallgatta. Végül Gluck szólalt
meg. Apró szeme ellenségesen csillogott.
- Ez úgy hangzik, mintha maga
szerint kitûnõen megvolnánk a most foglalkoztatott
vezetõk felével is.
- Kevesebb, mint felével - mondta
szárazon John. - És nagyobb lenne a hatásfok.
A szakszervezetek miatt nem rúghatjuk ki egy utasítással
a közönséges személyzetet, de hasznos
lenne fokozatosan megválni tõlük. A vezetõséget
azonban nem védik, õket el lehet küldeni. Ha
elég öregek, nyugdíjat kaphatnak, ha meg elég
fiatalok, szerezhetnek másik állást. Nekünk
a Quantumra kell gondolnunk.
Prescott, aki mindeddig vészjósló
csendben üldögélt, dühödten beleszívott
rettenetes cigarettájába, és megszólalt:
- Az ilyen változásokat
rendkívül körültekintõen kell megvizsgálni
és a legnagyobb elõvigyázattal végrehajtani,
ha egyáltalán. Ami papíron logikusnak tûnik,
kirostálódhat az emberi megfontolásokon.
- Prescott - mondta John -, ha nem fogadják
el ezt az átszervezési javaslatot egy héten
belül, és nem bíznak meg engem a megvalósítás
vezetésével, akkor felmondok. Nem lesz nehéz
állást találnom egy kisebb cégnél,
ahol a tervem még könnyebben lesz átültethetõ
a gyakorlatba. Egy kis vezetõ csoporttal olyan fejlõdést
érek el mennyiségben és hatékonyságban,
további létszámnövelés nélkül,
hogy egy év múlva csõdbe juttatom a Quantum
Gyógyszert. Örömömet fogom lelni benne,
ha most rákényszerítenek, úgyhogy
jól gondolják meg. A félóra lejárt.
Viszlát.
És kiment.
Prescott a higgadt számítgatás arckifejezésével
nézett utána.
- Azt hiszem - mondta a másik
kettõnek -, komolyan gondolja, amit mond, és minden
tevékenységünk legapróbb részletét
is jobban ismeri, mint mi. Nem engedhetjük el.
- Azt akarja mondani, hogy el kell fogadnunk
a tervét? kérdezte döbbenten Randall.
- Ezt nem mondtam. Most menjenek, és
ne felejtsék, hogy ez az egész szigorúan
bizalmas.
- Van egy olyan érzésem
- mondta Gluck -, hogy ha nem csinálunk valamit, egy hónapon
belül pucér seggel találjuk magunkat az utcán.
- Nagyon valószínû
- mondta Prescott -, úgyhogy csinálunk valamit.
- És mit?
- Ha nem tudnak róla, nem lehet
bajuk belõle. Bízzák rám a dolgot.
Felejtsék el, és töltsék kellemesen
a hétvégét. Miután kimentek, töprengett
egy kicsit, dühödten rágva a cigarettáját.
Aztán a telefonhoz lépett és tárcsázott.
- Itt Prescott. Hétfõn
reggel az irodámban. Elsõ dolguk legyen. Világos?
Anderdon kissé ziláltnak tûnt. Rossz hétvégéje
volt. Prescott, akinek még rosszabb volt, ellenségesen
nézte.
- Maga meg Kupfer megint megpróbálták,
mi?
- Errõl talán inkább
ne beszéljünk - mondta lágyan Anderson. - Emlékezzen
vissza megállapodtunk, hogy a kutatás bizonyos aspektusait
nem feszegetik. Mi vállaltuk a bukást vagy a dicsõséget,
a Quantum csak az utóbbiban osztozott volna.
- A maga fizetését pedig
megduplázták, és garanciát kapott,
hogy a Quantum minden legális kiadást fedez. Ezt
se felejtse el. Ez az ember, ez a John Heath kezelést kapott
maguktól, igaz? Mondja csak meg. Nem lehet tévedés.
Nincs értelme takargatnia.
- Nos, igen.
- És maguk még voltak olyan
lángelmék is, hogy szabadon a nyakunkra engedték
ezt a
tarantulát.
- Nem hittük, hogy ez lehet belõle.
Amikor nem került azonnal sokkos állapotba, arra gondoltunk,
ez az elsõ alkalom, hogy a valós életben
vizsgáljuk az eredményt. Arra számítottunk,
hogy két-három napon belül összeroppan
a fickó, vagy elmúlik a hatás.
- Ha nem éreztem volna magam ilyen
átkozottul biztonságban - mondta Prescott -, nem
hagytam volna, hogy kimenjen a fejembõl a dolog, és
utánanéztem volna, hogy mi történt,
már akkor, amikor az a fattyú elõször
játszott számítógépet, és
olyan adatokat tudott, amikre semmi oka nem volt, hogy emlékezzen.
Rendben, most már tudjuk, hogy állunk. A fickó
sakkban tartja a céget ezzel az új tervezettel,
amit nem szabad, hogy megvalósítson. És azt
sem engedhetjük meg, hogy elmenjen tõlünk.
- Ismerve a képességeit
- szólalt meg Anderson -, nem lehet hogy az a tervezet
tényleg jó?'
- Nem érdekel, ha jó is.
Ez a fattyú az állásomra pályázik,
meg ki tudja még, hogy mire. Meg kell szabadulnunk tõle.
- Ezt meg hogy érti? A kutatás
szempontjából pótolhatatlan.
- Felejtse el. Ez egy katasztrófa.
Maguk egy szuper-Hitlert teremtenek.
- Meg fog szûnni a hatás
- mondta Anderson elkínzottan.
- Igen? És mikor?
- Most még nem tudom pontosan.
- Akkor nem vállalhatom a kockázatot.
Meg kell tennünk az elõkészületeket, és
legkésõbb holnap cselekedni kell. Nem várhatunk
tovább.
John jókedvében volt. Ahogy Ross kerülte,
ha lehetett, és a tisztelet, ahogy beszélt vele,
amikor muszáj volt, jótékonyan hatott az
egész munkára. A rangsor gyökeresen megváltozott,
és most John volt legfölül.
Nem tagadhatta önmaga elõtt,
hogy tetszik neki a dolog, hogy mulattatja. Az események
hihetetlenül gyorsan fejlõdtek és alakultak.
Még csak kilenc napja, hogy megkapta a Disinhibítort,
és máris minden mozgásba jött.
Ott van persze Susan csacsi nehéztelése,
de vele majd késõbb foglalkozik. Amikor majd megmutatja
neki; milyén magasra jut még kilenc
esetleg
kilencven nap alatt.
Felnézett. Ross állt az
asztalánál, és várta, hogy John észrevegye,
de nem mert mást tenni, minthogy a torkát köszörülte.
John hátratolta a székét, és kinyújtatta
a lábait, mint aki jólesõen elnyújtózik.
- Nos, Ross?
- Szeretném, Mr. Heath - mondta
Ross óvatosan -, ha bejönne az irodámba. Felmerült
valami fontos kérdés, és õszintén
szólva csak maga tudná eligazítani.
John lassan felállt.
- Mirõl van szó?
Ross némán körbeintett
a szobán, ahol legalább öten ültek hallótávolságban.
Aztán az irodája felé pillantott, és
nyájas kézmozdulattal invitálta Johnt.
John habozott, de Ross évekig
feltétlen tekintélyként állt fölötte,
s ebben a pillanatban a megszokás vezette reakcióit.
Ross elõzékenyen kitárta az ajtót,
aztán maga is belépet:
Becsukta maga mögött, feltûnés
nélkül kulcsra zárta, és ott maradt
állva. A könyvszekrény mögül Anderson
lépett élõ.
- Mit jelentsen ez? - kérdezte
élesen John.
- Semmit, Heath - mondta Ross. A mosolya
lassan sunyi vigyorrá vált. - Csupán kisegítjük
magát ebbõl az abnormális állapotból.
Visszahozzuk a megszokottba. Ne mozduljon, Heath.
Anderson fecskendõt tartott a
kezében.
- Ne kapálózzon, kérem.
Nem akarjuk bántani.
- Kiáltok - mondta John.
- Ha egy szót is szól -
felelt Ross -, mutatok magán egy jó fogást,
és addig tartom, míg kifordul a szeme. Nagy kedvem
vagyon hozzá, úgyhogy csak kiabáljon.
- Az összes magukról szóló
adat biztos helyen van. Ha bármi történik velem
- Mr. Heath - szólt Anderson -,
magával nem történik semmi. Éppen arról
van szó, hogy magával semmi ne történjen.
Most visszakerül oda, ahol volt. Ez mindenképpen bekövetkezne,
mi csak egy kicsit meggyorsítjuk a dolgot.
- Szóval én majd tartom
magát, Heath - figyelmeztette Ross. - És ne mozogjon,
mert ha megzavarja a barátunkat a tûjével,
hát megbillenhet az ujja, és esetleg többet
ad be magának, mint a gondosan kiszámított
adag. Akkor meg még a végén egyáltalán
nem fog emlékezni semmire.
- Tehát ezt eszelték ki
- hátrált John. - Azt hiszik, hogy így biztonságban
lesznek. Hogy elfelejtek mindent magukról, az adatokról,
meg hogy hol vannak. Csakhogy
- Nem fogjuk bántani, Heath -
ismételte Anderson. John homlokán kiütött
a verejték. Egész testén bénultság
vett erõt.
- Amnézia!
- suttogta elfulladva,
olyan borzadállyal, amit csak olyan ember érezhet,
akinék tökéletes az emlékezete.
- De hát hiszen akkor erre sem
fog emlékezni igaz? - mondta Ross. - Rajta, Anderson!
- A francba - motyogta Anderson lemondóan.
- Tönkreteszek egy tökéletes vizsgálati
alanyt. - Megfogta John ernyedt jobb karját, és
felemelte a fecskendõt.
Hirtelen kopogtak az ajtón, és
kintrõl egy csengõ hang szólalt meg:
- John!
Anderson megdermedt.
Ross a kopogtatásra az ajtó
felé fordult, aztán visszanézett, és
sürgetõen sziszegte:
- Lõje már bele azt az
izét, doki!
A hang ismét megszólalt:
- Tudom, hogy itt vagy; Johnny! Kihívtam
a rendõrséget. Már úton vannak!
- Csinálja már - súgta
ismét Ross. - A nõ hazudik. És mire ideérnek,
mindennek vége lesz. Ki tud bármit is bizonyítani?
De Anderson határozottan megrázta
a fejét.
- Ez a menyasszonya. És tud a
kezelésrõl. Ott volt.
- Maga idióta!
Az ajtón ismét kopogtak,
és újra a hang, elfúlóan:
- Engedjenek be! Ezek
Engedjenek
- Csak úgy lehetett a pasast beleegyezésre
bírni, hogy a nõ is belesegített - mondta
Anderson. - Egyébként azt hiszem, nem kell már
semmit sem csinálnunk. Nézze meg a fickót.
John az egyik sarokban hevert, összeroskadva,
eszméletlenül.
- Megrémült - folytatta Anderson.
- És ez olyan sokkot idézhet elõ, amely normális
körülmények közt blokkolhatja az emlékezést.
Azt hiszem, a Disinhibitor hatása kitörlõdött.
Engedje be a nõt, és hagyja, hogy én beszéljek
vele.
Susan sápadtan ült, és védelmezõen
ölelte át exvõlegénye vállát.
- Mi történt?
- Emlékszik az injekcióra,
amelyik
- Igen, igen. Mi történt?
- A võlegényének
tegnapelõtt, vasárnap kellett volna bejönnie
hozzánk, alapos kivizsgálásra. De nem jött
el. Aggódtunk miatta, és a fõnökeitõl
kapott beszámolók még inkább nyugtalanítottak.
Arrogánssá, nagyzolóvá, ingerlékennyé
vált. Talán ön is észrevette. Úgy
látom, nem viseli a jegygyûrûjét.
- Mi
Vitatkoztunk - mondta Susan.
- Akkor érti, mirõl van
szó. Ha valami élettelen géprõl volna
szó, azt mondanám, túlhevült a motorja,
mert egyre jobban és jobban felgyorsult. Ma reggel már
halaszthatatlannak látszott, hogy kezelést alkalmazzunk.
Rábeszéltük, hogy jöjjön be ide,
bezártuk az ajtót, és
- Beadtak neki valamit, míg én
odakint kiabáltam és dörömböltem!
- Szó sincs róla - mondta
Anderson. - Nyugtatót kellett volna adnunk neki, de túl
késõ volt már. Leghelyesebb, ha úgy
fogalmazok: összeroppant. Megvizsgálhatja a testét,
hogy lát-e friss tûszúrást. Mint menyasszonya,
gondolom, megteheti. De nem fog találni.
- Meglátjuk - mondta Susan. -
És most mi lesz?
- Biztosan rendbejön. Újra
a régi önmaga lesz.
- A halálos szürkeség?
- Nem lesz tökéletes az emlékezete,
de tíz nappal ezelõttig nem is volt az. A cég
természetesen korlátlan idejû fizetett szabadságot
biztosít neki. Ha orvosi kezelés szükséges,
megtérítjük a költségeket. Ha pedig
egyszer majd kedve lesz, visszatérhet a munkájához.
- Valóban? Hát akkor mindezt
még ma szeretném írásban látni,
vagy az ügyvédemhez fordulok.
- De Miss Collins - mondta Anderson -,
ön is tudja, hogy Mr. Heath önkéntes volt. És
ön szintén beleegyezett.
- Azt hiszem - felelte Susan -, ön
tisztában van vele, hogy minket félrevezettek, és
bizonyára nem vennének szívesen egy nyomozást.
Úgyhogy tegyen róla, hogy amit most megígért,
papírra kerüljön.
- Akkor viszont ön írjon
alá egy megegyezést, hogy nem fog minket vádolni
az esetleges károsodásokért, amiket a võlegénye
elszenvedett.
- Talán. Elõbb szeretném
látni azokat a károsodásokat. Tudsz járni,
Johnny?
John bólintott, és kissé
rekedten felelte:
- Igen, Sue.
- Akkor menjünk innét.
15.
Johnnak be kellett burkolnia egy omlettet és egy csésze
kávét, mielõtt Susan megengedte volna, hogy
beszéljen,
- Csak azt nem értem - mondta
azután -, hogyan kerültél oda?
- Mondjam azt, hogy nõi megérzés?
- Mondjuk inkább azt, hogy Susan
lángesze.
- Jó. Mondjuk. Miután hozzád
vágtam a gyûrûmet, tele voltam önsajnálattal
és megbántottsággal. Aztán amikor
elmúlt, csak a veszteséget éreztem, mert
- bármily különös is egy átlagos
érzékenységû embernek - én nagyon
szeretlek.
- Sajnálom, Sue - mondta John
alázatosan.
- Sajnáld is. Úristen,
kibírhatatlan voltál! Aztán belegondoltam,
hogy ha ilyen vagy velem, akit annyira szeretsz, milyen lehetsz
a kollégáiddal? És minél többet
gondoltam erre, annál biztosabban éreztem, hogy
erõs hajlandóságuk lehet megölni téged.
Ne érts félre, megérdemelted volna, de csakis
tõlem. Eszem ágában sincs, hogy másnak
engedjem. Nem hallottam rólad
- Tudom, Sue. Tele voltam tervekkel,
és nem volt idõm
- Két hét alatt
akartad megcsinálni. Tudom, te idióta, De ma reggel
nem bírtam tovább. Eljöttem megnézni,
hogy vagy, és itt találtalak a bezárt ajtó
mögött.
John megborzongott.
- Sosem hittem volna, hogy valaha örülni
fogok a dörömbölésednek meg a kiabálásodnak,
de most örültem. Te állítottad meg õket.
- Felizgatna, ha elmesélnéd?
- Nem hiszem. Jól vagyok.
- Szóval mit csináltak?
- Újra le akarták gátolni
az emlékezetemet. És azt hiszem, túl akarták
adagolni, hogy amnéziássá tegyenek.
- Miért?
- Mert tudták, hogy a kezemben
vannak. Tönkre tudnám tenni õket is meg a vállalatot
is.
- Kitelt volna tõled.
- Nem vitás.
- De végül nem adták
be, ugye? Vagy ez is egyike Anderson hazugságainak?
- Nem, nem adták be.
- És jól vagy?
- Nem vagyok amnéziás.
- Izé
Utálnám,
ha olyannak tûnnék, mint egy viktoriánus kisasszony,
de remélem, tanultál a leckébõl.
- Ha arra gondolsz, beláttam-e,
hogy igazad van, beláttam.
- Akkor csak egy percig hadd leckéztesselek
még, hogy el ne felejtsd megint. Túl hamar, túl
nyíltan kezdtél bele mindenbe, és túlságosan
keveset törõdtél a várható heves
ellenállással. Tökéletes memóriád
volt, és összetévesztetted az intelligenciával.
Ha lett volna melletted egy igazán intelligens valaki,
aki irányít
- Te kellettél volna, Sue.
- Hát most itt vagyok, Johnny.
- És mihez kezdünk, Sue?
- Elõször is megszerezzük
azt a papírt a Quantumtól, és minthogy kutya
bajod, aláírjuk a felelõsség alóli
felmentésüket. Másodszor: vasárnap összeházasodunk,
ahogy eredetileg terveztük. Harmadszor: majd meglátjuk.
De
Johnny?
- Igen?
- Minden rendben?
- A legnagyobb rendben, Sue. Együtt
vagyunk. Minden csodálatos.
Nem volt szokványos esküvõ. Még kevésbé
szokványos, mint tervezték. És vendég
is kevesebb volt. A Quantumtól például senki.
Susan fejtette ki, nagyon határozottan, hogy nem lenne
szerencsés meghívni õket.
Susan egyik szomszédja hozott
egy videokamerát, hogy felvegye a szertartást. John
szemében ez a sznobság teteje volt, de Susan szerette
volna.
Aztán a szomszéd odajött,
és tragikus vállvonogatással mondta:
- Nem bírom ezt a rohadt kasztnit
bekapcsolni. Az ember azt hinné, hogy legalább olyat
adnak, amelyik mûködik. Telefonálok. - És
lesietett a lépcsõn, a kápolnafolyosón
lévõ telefonhoz.
John odalépett, és kíváncsian
nézte a kamerát. Oldalt, egy kis asztalon feküdt
a kezelési útmutató. Felütötte,
ráérõsen átlapozta, és visszatette.
Körülpillantott. Mindenki mással volt elfoglalva;
úgy tûnt, senki nem figyel rá.
Lopva, oldalra csúsztatta a kamera
hátsó falát, és belebámult.
Aztán elfordult, és elmerülten nézte
a szemközti falat. Jobb kezével a szerkezetbe nyúlt,
és még mindig a falat nézve igazított
benne valamit. Várt egy kicsit, majd visszatolta a borítást,
és megnyomta a kapcsolót.
A szomszéd bosszankodva jött
vissza.
- Hogy kövessem az utasításokat
- fontoskodott -, amiket nem is
- Megzavarodott, - Különös
- mondta -, be van kapcsolva. Ezek szerint végig mûködött.
Csókolja meg a menyasszonyt - mondta jóindulatúan
a pap. John átölelte Susant, és odaadóan
engedelmeskedett.
Susan mozdulatlan ajkakkal, súgva
kérdezte:
- Megcsináltad a kamerát.
Miért?
- Azt akartam, hogy minden jól
menjen - súgta vissza John.
- Fel akartál vágni
Szétváltak, és szerelemittasan
bámultak egymásra, aztán újra összeborultak,
míg a kis közönség fészkelõdött
és kuncogott.
- Csak próbáld meg még
egyszer, én megnyúzlak - súgta Susan. - Amíg
senki nem tudja, hogy nem vesztetted el, senki nem állíthat
meg. Egy év alatt megcsináljuk, ha rám hallgatsz.
- Igen, drágám - susogta
John.
Makovecz Benjamin fordítása