Volt egyszer egy Hilderic nevû
király, aki egy Micrometrica nevû pirinyó
országban uralkodott. Nem volt ez az ország se gazdag,
se hatalmas, de boldog volt, mert Hilderic jó király
volt, aki szerette népét, és népe
is szerette õt.
Micrometrica kicsinysége és
szegénysége folytán Hilderic nem is próbálkozott
más királyságok leigázásával,
és mivel oly igen apró és nyomorúságos
volt, más uralkodók sem tartották leigázásra
érdemesnek. Ennek következtében Micrometricában
békében és kellemesen lehetett élni.
Hilderic király persze nem szeretett
szegény lenni. A palota meglehetõsen kicsi volt,
és neki be kellett segítenie a kerti munkába,
míg feleségének, Ermentrude királynénak
a konyhába kellett beállnia. Ezen mindketten búsultak,
de hát fiaikat kivéve nem dúskáltak
semmiben.
Egy nap úgy esett, hogy a királyné
apává tette férjét, aminek roppantul
örült volna az ország, ha Ermentrude nem viszi
túlzásba a dolgot. Mert hármas ikrei lettek.
Három fiú.
- Ó, ó! - mondta gondterhelten
Hilderic király. - Most hogy döntsük el három
ikernél, hogy melyik kerüljön a trónra?
- Talán - szólalt Ermentrude
királyné, büszkén és szeretettel
nézve a három újszülöttet- megengedhetnénk,
hogy egyszerre uralkodjanak hárman, ha eljön az idõ.
Hilderic király azonban a fejét
csóválta.
- Nem hiszem, szerelmem. A királyság
még egy uralkodónak is kicsi. Ha három uralkodója
lenne, rajtunk nevetne minden király. És ha nézeteltérés
támadna közöttük? Milyen boldogtalan lenne
a nép viszálykodó uralkodók alatt.
- Hát - mondta a királyné
-, majd eldöntjük, ha megnõnek.
Magas, erõs és jóképû
fiatalember lett a három babából, és
királyi szüleik egyformán szerették
õket. Gondjuk volt rá, hogy mindhárom fiukat
kitaníttassák, és tökéletesen
alkalmasak legyenek királynak, ha eljön az idõ.
Noha nagyon jól tanultak mind,
hamarosan kiviláglott, hogy nem egyformák. Külsejük
és érdeklõdési körük különbözött
egymástól.
Az egyik királyfi hatalmasabb
és erõsebb volt, mint a másik kettõ.
Primusnak nevezték, ami a királyság szent,
õsi nyelvén annyit jelent, hogy "elsõ".
Ha éppen nem tanult, Primus királyfi
tornázott, és izmait fejlesztette. Fel tudott emelni
nehéz súlyokat, vastag vasrudakat hajlítgatott,
és puszta kézzel roppantotta szét a kókuszdiót.
Országszerte mindenek csodálták
a királyfi erejét, és úgy gondolták,
biztonságban lennének, ha idõvel Primus lenne
a király.
A másik fiú nem volt sem
olyan magas, sem olyan erõs, mint Primus, így hát
Secundusnak nevezték, ami ugyanazon a szent, õsi
nyelven annyit tesz, hogy "második".
Izmai nem dagadoztak úgy, mint
Primuséi, de ha éppen nem tanult, akkor a fegyverforgatást
gyakorolta. Az egész királyságban Secundus
királyfi dobta legmesszebbre a lándzsát,
és az õ nyila talált a legpontosabban a célba.
Kardvívásban senki sem állhatott meg elõtte,
és tökéletesen ülte meg a lovat.
Országszerte mindenek csodálták
a királyfi ügyességét, és úgy
gondolták, biztonságban lennének, ha idõvel
Secundus lenne a király.
A harmadik fiú is elég
magas és erõs volt, de nem olyan erõs és
magas, mint a fivérei, így Tertiusnak nevezték,
ami "harmadik"-at jelent.
Tertius királyfi még a
fivéreinél is jobban tanult, de nem érdekelte
se a súlyemelés, se a dárdavetés.
Ha éppen nem tanult, akkor szerelmes verseket írt,
és eldalolta õket nagyon kellemes hangján,
valamint rengeteg sok könyvet olvasott.
A királyság ifjú
hölgyei csodaszépnek tartották Tertius költészetét.
Mások azonban nem nagyon tudták, mennyire jelentene
biztonságot egy költõ a trónuson. Örültek,
hogy van két erõsebb herceg is, akik közül
választani lehet.
Szerencsére a három királyfi
nagyon jól megvolt egymással, és ahogy növekedtek,
elhatározták, hogy se verekedni, se veszekedni nem
fognak azon, ki legyen majd a király. Az a helyzet, hogy
szerették az apjukat, és azt kívánták,
hogy még sok-sok évig õ legyen a király.
- Mindazonáltal - mondta Primus
-, királyi atyánk öregszik, és nekünk
határoznunk kell valamit. Minthogy egykorúak vagyunk,
ne is próbálkozzunk azzal, hogy a legidõsebbet
választjuk. Mindazonáltal én vagyok a legnagyobb
és a legerõsebb, ami figyelemre méltó
tény.
- Igen - mondta Secundus királyfi
-, de én vagyok a legügyesebb harcos. Nem akarok nagy
felhajtást csinálni belõle, de ez fontos.
- Szerintem - szólt Tertius királyfi
-, papára és mamára kellene bízni,
hogy döntsék el.
Primus királyfi összevonta
a szemöldökét.
- Szerintem nem illendõ királyi
szüleinkre azt mondanod, hogy papa és mama.
- De ha egyszer azok - mondta Tertius
királyfi.
- Itt nem errõl van szó
- mondta Secundus királyfi. - Tekintettel kell lenned a
méltóságukra. Ha én király
lennék, elvárnám tõletek, hogy "királyi
fivéremnek szólítsatok. Biztos, hogy nagyon
meg lennék bántva, ha "kisapám"-nak
vagy "haver"-nak neveznétek.
- Milyen igaz! - mondta Primus királyfi.
- Ha én király lennék, utálnám,
ha ilyen frech módon szólongatnának.
- Ha ez a helyzet - mondta Tertius, aki
sose szeretett veszekedni -, miért nem királyi szüleinket
kérdezzük meg, hogy mi a teendõ? Végül
is õk az uralkodók, és nekünk teljesítenünk
kell kívánságaikat.
- Nagyon helyes - mondta a másik
kettõ, és mindhárman elsiettek a királyi
trónterembe.
Hilderic király fontolóra
vette a dolgot. Jó uralkodó lévén,
azt akarta tenni, ami apró országának a legjobb.
Nem egészen volt benne biztos, hogy az országnak
jó lenne egy nagyon erõs király alatt vagy
egy nagyon harcias király alatt, sõt egy nagyon
költõi király alatt.
Akire, gondolta, az országnak
szüksége van, az egy nagyon gazdag király,
akinek van pénze, hogy boldogabbá tegye és
felvirágoztassa Micrometricát. Végül
sóhajtott egyet, és így szólt:
- Én képtelen vagyok választani
közöttetek. Nehéz és veszélyes
vándorútra kell küldenem benneteket, hogy szerezzetek
pénzt, rengeteg pénzt. Ezzel nem azt akarom mondani,
hogy a pénz olyan borzasztóan fontos, de nekünk
borzasztó szükségünk van rá. Úgyhogy
aki a legtöbb pénzt hozza haza, az lesz a király.
Ermentrude királyné fel volt dúlva.
- De papa! -(Sose szólította
"felséged"-nek, kivéve, ha udvaroncok
is tartózkodtak a közelben, udvaroncból pedig,
a királyság szegénysége miatt, nem
volt sok.) - De papa - mondta -, és mi lesz, ha drága
hercegeinknek valami bajuk esik a vándorlásban?
- Reménykedjünk, hogy nem
esik bajuk, mama, de beláthatod, hogy szükségünk
van a pénzre, és Alemanniai Maximian császárnak
rengeteg pénze van. Alighanem õ az egész
világon a leggazdagabb uralkodó.
- Az lehet, királyi atyám-szólt
Primus királyfi-, de a császár nem fog nekünk
pénzt adni, csak azért, mert kérjük.
- Az a helyzet - szólt Secundus
királyfi -, hogy senki se fog nekünk pénzt
adni, csak azért, mert kérjük.
- Szerintem - szólt Tertius királyfi
-, királyi fiaknak egyáltalán nem is illik
pénzt kérincsélniük.
- Nos, hercegeim - szólt a király
-, itt szó sincs kéregetésrõl. Maximian
császárnak van egy Meliversa nevû leánya.
Egyetlen gyermek.
Orrára biggyesztett egy nagy pápaszemet,
és egy darab kemény pergament halászott elõ
a királyi íróasztal fiókjából.
És azt mondta:
- Ezt az üzenetet két napja
hozta a fullajtár, és azóta egyfolytában
tanulmányozom. Megkapta a világ minden királya,
és igazán nagyon kedves a császártól,
hogy eszébe jutottam, holott ily apró és
szegény országnak vagyok a királya.
Megköszörülte a torkát.
- Itt az áll - futtatta végig
pillantását a pergamenen -, hogy a császári
hercegnõ olyan gyönyörû, mint a nap: magas,
karcsú és rendkívül mûvelt.
- Kicsit kellemetlen, ha egy hercegnõ
túl mûvelt - mondta Primus királyfi. Esetleg
túl sokat beszél.
- De nem kell odafigyelnünk rá
- figyelmeztette Secundus királyfi.
- De királyi atyám - szólt
Tertius királyfi -, mi köze a császári
hercegnõnek a pénzszerzéshez?
- Nos, gyermekeim - szólt a király-,
minden királyfi, aki származását születési
anyakönyvi kivonattal képes igazolni, megmutathatja,
mit tud. És ha ez annyira megtetszik Meliversa császári
hercegnõnek, hogy házasságot óhajt
kötni a szóban forgó királyfival, akkor
nevezett lesz a trónörökös, és tekintélyes
hozományban részesül. Aztán idõvel
õ lesz a császár. Ha valamelyikõtökre
esik a választás, akkor itt is ugyanõ lesz
a király, és a császárság kincseivel
képes lesz felvirágoztatni Micrometricát.
- Meliversa hercegnõ - mondta
Primus királyfi -, nem fog tudni ellenállni az izmaimnak,
királyi atyám.
- Vagy ha már itt tartunk, a lovaglótudományomnak
- mondta Secundus királyfi.
- Vajon szereti a verseket? - tûnõdött
Tertius királyfi.
- Csakhogy van egy bökkenõ
- mondta Hilderic király. - Én kitaníttattalak
benneteket közgazdaságtanra, szociológiára
és a többire, amit egy királynak tudnia kell.
Meliversa viszont varázslást végzett. Ha
egy királyfi megpróbálja elnyerni a szívét,
és kudarcot vall, a császárkisasszony kõvé
változtatja. Azt állítja, rengeteg szoborra
van szüksége a parkban a promenádhoz.
- Tudtam! - mondta Ermentrude királyné,
és elkezdett sírni.
- Ne sírj, királyi anyám!
- mondta Tertius királyfi, aki nagyon szerette a mamáját.
- Királyfiak kõvé változtatását
egészen biztosan tiltja a törvény.
- Általában igen - mondta
a király -, de itt hozzátartozik az egyezséghez.
Egyébként is nehéz dolog törvényrõl
vitatkozni egy császári hercegnõvel. Úgy
hogy ha nem akarjátok vállalni a kockázatot,
én bizonyosan nem hibáztatlak benneteket
Épp
csak olyan borzasztóan szükségünk van
a pénzre.
- Én nem félek - mondta
Primus királyfi. - Meliversa egyszerûen nem fog tudni
ellenállni nekem.
- Vagy nekem - mondta Secundus királyfi.
Tertius királyfi töprengeni
látszott, és nem szólt semmit.
A három királyfi legott
felkészült a hosszú útra. Ruhájuk
elég kopott volt, és divatjamúlt, a lovaik
pedig vének, de hát ennyi telt tõlük.
- Isten veletek, királyi szüleim!
- mondta Primus királyfi. - Nem fogok szégyent hozni
rátok.
- Remélem is- mondta kétségeskedve
Hilderic király, miközben Ermentrude királyné
halkan sírdogált a háttérben.
- Én se hozok szégyent
rátok, királyi szüleim - mondta Secundus királyfi.
Tertius királyfi kivárta, amíg fivérei
elindulnak, majd így szólt:
- Csókolom, mama, csókolom,
papa! Megteszem, ami tõlem telik. - Szervusz, fiam! - mondta
Hilderic király gombóccal a torkában. Ermentrude
királyné megölelte Tertiust, aki aztán
elügetett a fivérei után. Sokáig tartott,
amíg a három királyfi odaért a császárság
fõvárosába. Addigra a lovaik nagyon elfáradtak,
és a ruháik teljesen elrongyolódtak. A pénzüket
is elköltötték, és a tárnokmesterektõl
kellett kölcsönt kérniük azokban az országokban,
amelyeken átkeltek.
- Eddig tetemes adósságra
tettünk szert - mondta szomorúan Tertius királyfi
-, és országunk rosszabbul áll, mint valaha.
- Amint elnyertem a császárlányt-
mondta Primus királyfi -, háromszorosan fizetem
vissza a tartozást.
- Én ötszörösen
- mondta Secundus királyfi.
- Mármint ha egyikünk nyeri
el - mondta Tertius királyfi.
- Hogy veszíthetnénk? -
kérdezték egyszerre Primus és Secundus királyfiak.
És valóban, amikor megérkeztek
a fõvárosba, nagy nyájassággal fogadták
õket. Friss lovakat kaptak, és a legpompásabb,
legislegszebb új ruhákat, és egy fényûzõ
lakosztályba tessékelték be õket a
leghatalmasabb és leggyönyörûségesebb
palotában, amit el tudtak képzelni. Sok szolgát
rendeltek nekik, akik mind a legcsiszoltabb modorban szolgálták
õket.
A három királyfinak nagyon
tetszett ez a bánásmód.
- A császár - mondta Primus
királyfi - nyilván tudja, milyen híres családból
származunk. Õseink számos nemzedék
óta királyok voltak.
- Való - mondta Tertius királyfi
-, de szegény királyok. Ezt vajon tudja Maximian
császár?
- Tudnia kell! - mondta Secundus királyfi.
- A császárok mindent tudnak. Egyébként
hogy lehetnének császárok?
Ebben a pillanatban hozta be a helyettes
másodkomorna a tiszta törülközõt,
hogy a királyfiak megtisztálkodhassanak az esti
nagy lakomára.
Primus királyfi rögtön
megszólította. - Hé, komorna!
A komorna beleremegett, hogy egy királyfi
szól hozzá, és nagyon mélyet bókolt.
- Igenis, felség!
- Bölcs uralkodó-e a császár?
- 6, felség-mondta a komorna-,
az egész birodalom bámulja bölcsességét.
- Számít-e neki - mondta Secundus királyfi
-, hogy az idelátogató hercegek gazdagok-e vagy
szegények?
- Ó, dehogy, felség! -
mondta a komorna. - Õ olyan gazdag, hogy egyáltalán
nem fontos neki a pénz. Õ csak a lánya boldogságával
törõdik. Ha a császári felség
nõül óhajtana menni valamelyik királyfihoz,
az a királyfi lenne a birodalom trónörököse,
akkor is, ha nincs egy fabatkája se.
Primus királyfi és Secundus
királyfi összemosolyogtak és bólogattak,
mintha azt mondanák: "Tudtuk mi ezt!"
Tertius királyfi rámosolygott
a komornára, és megkérdezte: - És
a császárlány, galambom? Van olyan helyes,
mint te?
A lány tûzvörösre
pirult, és tátva maradt a szája. Egy szót
se tudott kinyögni. - Ne galamborrozd! - súgta oda
Primus királyfi. - Zavarba hozza a cselédeket, ha
egy királyfi szól hozzájuk.
- Hogy lehetne helyes egy cseléd?
- súgta még halkabban Secundus királyfi.
- A cseléd az cseléd.
A komorna pedig, aki komorna létére
tényleg nagyon helyes volt (noha a királyfiak ezt
sosem ismerték volna el), így válaszolt:
- Királyi felségednek tréfálni
méltóztatik. A hercegnõ magasabb nálam,
és sokkal gyönyörûbb. Olyan gyönyörû,
mint a nap.
- Ah! - mondta Primus királyfi.
- Egy gazdag hercegnõ, aki olyan gyönyörû,
mint a nap! Ez már méltó a figyelemre!
- Tényleg öröm lenne
egy ilyen gazdag hercegnõ a háznál! - mondta
Secundus királyfi.
- Talán túlságosan
is ragyogó, ha olyan gyönyörû, mint a nap
- mondta Tertius királyfi.
- Csakhogy kevély - mondta a komorna.
- A cseléd akkor szólhat,
ha kérdezik! - mondta azonnal Primus királyfi.
- Ide vezet - mondta szigorúan
Secundus királyfi -, ha legalambozzák a komornákat.
Tertius királyfi azonban azt kérdezte:
- Nagyon kevély, galambom?
- Nagyon kevély, királyi
felség - mondta a komorna, a másik két fivér
dölyfös pillantásaitól reszketve. - Nagyon
sok királyfi szerette volna már elnyerni a kezét,
de neki egyik sem kellett.
- Hát persze hogy nem! - mondta
Primus királyfi. - Nyilván afféle vizesnyolcasok
voltak, akik még egy ujjnyira se bírták meghajlítani
a vasrudat. Miért is érdekelték volna a császárkisasszonyt?
- Valószínûleg -
folytatta Secundus királyfi - fel se bírták
emelni a kardot, nemhogy vívni tudtak volna vele. Nem is
érdekelhették a császárkisasszonyt.
- Talán - vélekedett Tertius
királyfi-, azt kellene megkérdeznünk a komornától,
mi lett a királyfiakkal, akik nem nyerték el a császári
hercegnõ tetszését. A komorna lesütötte
a szemét.
- Szoborrá változtak, felség
- mondta szomorúan. - Szép szobrokká, hiszen
mind szépek voltak, és fiatalok.
Tertius királyfi a fejét
csóválta.
- Reméltem, hogy a császár
viccelt csupán, de ezek szerint komolyan gondolta, amit
a pergamenen írt. Sok ilyen szobor van?
- Körülbelül két
tucat a kerti ösvény két oldalán, amelyen
a hercegnõ reggelente sétálni szokott, felség.
Soha rájuk se néz, mert éppolyan kõszívû,
mint amilyen gyönyörû.
- Bah! - szólt Primus királyfi.
- Mit számít, kõszívû-e, amíg
gazdag. És persze amíg gyönyörû.
Majd én meglágyítom a szívét
Most pedig távozzék azonnal, komorna! A leány
mélyet bókolt, és távozott, hátrálva,
mert rettentõ neveletlenség lett volna, ha a hátát
fordítja a három királyfinak.
Azon az estén fényes lakomát
adtak, és a három királyfi volt rajta a díszvendég.
Köszöntötte õket a császár,
aki káprázatos trónuson ült az asztalfõn.
Mellette Meliversa hercegnõ ült, aki tényleg
olyan gyönyörû volt, mint a nap. A haja hosszú
volt, és olyan színû, mint a kukoricaselyem.
Kék szemérõl mindenkinek az égbolt
jutott eszébe egy tavaszi fényes napon. Arcvonásai
tökéletesen szabályosak voltak, a bõre
pedig makulátlan.
De a szeme üres volt, és
az arca kifejezéstelen.
Nem mosolygott, amikor bemutatták
neki Primus királyfit. Büszkén ránézett,
és így szólt:
- Melyik királyságból
jött?
- Micrometricából, császári
fenség - mondta Primus királyfi.
- Én ismerem a föld minden
királyságát - mondta megvetõen a hercegnõ
-, és Micrometrica köztük a legkisebb. - Azzal
elfordította a tekintetét.
Primus királyfi visszahátrált
az asztalhoz, és leült.
- Majd fog érdeklõdni mindjárt,
ha megmutatom, mit tudok! - súgta oda Tertius királyfinak.
Most Secundus királyfit mutatták
be a császárkisasszonynak, aki azt mondta: - Gondolom,
maga is Micrometricából jött.
- Igen, császári fenség.
Primus királyfi a fivérem.
- Micrometrica a legszegényebb
királyság a világon. Ha maguknak ezen a gazdagságon
kell osztozniuk, akkor tényleg nagyon szegények
lehetnek. Azzal elfordította a tekintetét.
Secundus királyfi visszahátrált
az asztalhoz, és leült.
- Majd elfelejti a szegénységünket,
ha megmutatom, hogy mit tudok! - súgta oda Tertius királyfinak.
Most Tertius királyfit mutatták
be, és Meliversa azt kérdezte: - Maga is micrometricai?
- Hármas ikrek vagyunk, császári
fenség - mondta Tertius királyfi -, noha nem egyformák.
Osztozunk mindenben, amink van.
- De maguknak semmijük sincs, amin
osztozhatnának.
- Nincs pénzünk és
nincs hatalmunk - mondta Tertius királyfi -, de boldogok
vagyunk, mi és az országunk. És a boldogság
gyarapszik, ha megosztják.
- Ezt még sose vettem észre
- mondta a hercegnõ, és elfordította a tekintetét.
Tertius királyfi visszahátrált az asztalhoz,
és leült.
- Gazdag - súgta fivéreinek
-, és hazánknak szüksége van a pénzre.
Ám szépsége jéghideg, és gazdagsága
nem teszi boldoggá.
Másnap reggel Primus királyfi
fölkészült, hogy bemutassa tudását
a császárkisasszony elõtt. Felöltötte
a császártól küldött elegáns
atlétadresszt, és feszegette pompás izmait
a tükör elõtt. Igen elégedett volt a látvánnyal.
Ebben a pillanatban félénken
megkopogtatták az ajtót, és mikor Primus
királyfi odaszólt: - Szabad! -, a helyettes másodkomorna
lépett be egy tál almával.
- Mi ez? - kérdé Primus
királyfi. A leány pedig így válaszolt:
- Gondoltam, felséged talán
szeretne egy kis frissítõt a próba elõtt.
- Badarság! - mondó Primus
királyfi. - Kaptam épp elég frissítõt.
Vigye innen emez ostoba almákat!
- És azt is szeretném megkérdezni,
felség - mondta a komorna, és belepirult önnön
vakmerõségébe, amellyel így folytatja
a beszédet -, hogy tényleg bele tetszik-e vágni
a próbába.
- Miért ne? - kérdezte
Primus királyfi, azzal behajlította a karját,
és rámosolygott a tükörképére.
- Vagy maga szerint nem vagyok elég férfias?
- Bizonyos- mondta a komorna-, hogy az
egész világ a lehetõ legférfiasabbnak
találja felségedet. Kivéve a hercegnõt.
Oly igen nehéz elnyerni a tetszését, és
mily kár lenne, ha ily finom úr, mint felséged,
márványszoborként végezné.
Primus királyfi megvetõen kacagott.
- Nem lehet oly igen nehéz elnyerni
a tetszését, hogy én ne legyek rá
képes. Most pedig elég a beszédbõl.
Komorna akkor beszél, ha kérdezik. Távozzék
haladéktalanul!
És a komorna haladéktalanul
távozott, de elõbb azért pukedlizett.
Primus királyfi kilépett
a széles arénába, a nézõtér
elé, amely fölé szépséges selyemmennyezet
borult. Középen ült a császár,
a jobbján Meliversa hercegnõ. Ott lehetett látni
a padokban az udvaroncokat, valamint számos ifjú
urat és hölgyet. Az egyik sarokban ült Secundus
királyfi és Tertius királyfi.
Primus királyfi szembefordult
a nézõtérrel. Mellette ott volt a szükséges
felszerelés.
A kézisúlyzókkal
kezdte. Hanyagul félredobta a kisebbeket, amelyeket egy
közembernek még megemelni is nehezére esett
volna.
Aztán két marokra fogta
a nehezebbeket, egy rándítással vállmagasságba
lökte, majd valamivel lassabban a magasba nyomta õket.
Az egész udvar tapsviharban tört
ki, amikor Primus királyfi fölemelte a legnehezebb
súlyt, amelyet még soha, senki sem tudott fölemelni.
Végül a tarkójára
tett egy vasrudat, és addig nyomta össze a két
végét, míg azok nem találkoztak a
nyaka elõtt. Aztán visszahajlította a rúd
végeit. A feje fölé emelte a vasat, és
elhajította.
Az udvar sorra megtapsolta minden mutatványát.
Még a császár is helyeslõen bólogatott.
A hercegnõ azonban nem tapsolt és nem is bólogatott.
A császár odahajolt a lányához,
és így szólt:
- Tényleg, drágám,
ez a királyfi a legerõsebb ember, akit valaha is
láttam. Nagyon jól beválna örökösömnek.
És szólt hidegen a hercegnõ:
- Erõmûvésznek válna
be nagyon jól a Czája-cirkuszban, császári
atyám, ámde az én férjemnek távolról
sem alkalmas. Vagy súlyzókat tartok én ágyasházamban,
netán hajtogatni való acélt? Hamar elunnám
karfeszegetéseit, és ha megölelne, összezúzná
a bordáimat.
Felkelt, és nyomban elnémult
mindenki.
- Primus királyfi! - mondta csodaszép
hangján.
Primus királyfi összefonta
karjait, és magabiztosan figyelt.
- Maga - szólt a hercegnõ
- a legerõsebb ember, akit valaha láttam, és
köszönöm fáradozásait, amelyekkel
tetszeni akart nekem. Mindazonáltal nem kívánom
magát férjemül. Tudja a büntetést.
Titokzatosan gesztikulált (valóban,
nagyon magasan képzett hercegnõ volt), mire villám
lobbant. Az udvaroncok eltakarták a szemüket, mert
tudták, mi jön most. Secundus királyfit és
Tertius királyfit azonban váratlanul érte
a dolog, és egy idõre elvakította õket
a villámfény.
Amikor visszanyerték a látásukat,
egy szobrot láttak, amelyet épp akkor emeltek be
egy taligába, hogy elszállítsák a
kerti promenádra, ahol reggelente a császárkisasszony
sétálni szokott.
A szobor pedig Primus királyfi
volt, keresztbe font karokkal, büszke, szép arccal.
Tertius királyfi szomorú
volt ezen az estén. Még sohasem veszítette
el egyik fivérét sem, és egyáltalán
nem volt ínyére a dolog.
Mondta is Secundus királyfinak:
- Szerintem királyi szüleink
borzasztóan el lesznek keseredve. Hogy fogjuk elmondani
nekik?
- Majd ha elnyertem a hercegnõ
kezét- válaszolta Secundus királyfi -, talán
rá tudom beszélni, hogy próbálja meg
visszaadni királyi fivérünket. Végül
is ilyen mûvelt személynek csak kell ismernie valamilyen
eljárást.
- De hogy tudod elnyerni a kezét?
Olyan, mintha kõbõl lenne a szíve. Hideg
kõbõl.
- Szó sincs róla! - mondta
Secundus királyfi. - Egyszerûen csak nem érdekli
az öncélú izomerõ. Mi a csuda a jó
a súlyemelgetésben? De én harcos vagyok!
Tudok vívni és fegyverekkel bánni. Az hasznos
elfoglaltság.
- Remélem - mondta Tertius királyfi
-, mindazonáltal szörnyû kockázatot vállalsz.
Bár a hercegnõ tényleg gazdag, és
nekünk szükségünk van a pénzre. Másnap
reggel Secundus királyfi éppen ragyogó páncélját
öltötte magára, amikor a helyettes másodkomorna
betántorgott egy irdatlan karddal. Egészen meggörnyedt
a súlyától, és mikor pukedlizni próbált,
hangos bondulással elejtette a fegyvert.
- Maga nagyon ügyetlen! - mondta
bosszúsan Secundus királyfi.
- Bocsánatáért esedezem,
felség - mondta alázatosan a komorna, és
megint pukedlizett -, de tényleg vállalni tetszik
a próbát a hercegnõért?
- Természetesen vállalom,
de magának ehhez mi köze?
- Semmi az égvilágon, felség
- ismerte be a leány -, de a hercegnõ olyan szívtelen,
és olyan nehéz elnyerni a tetszését.
Nem szeretném látni, amint önt is szoborrá
változtatja, mint a fivérét.
- Nem fog szoborrá változtatni
- mondta Secundus királyfi -, mert el fogom bûvölni
a hercegnõt. Most pedig, komorna, távozzék
köreimbõl! Ezt a fokú impertinenciát
képtelen vagyok elviselni.
A komorna pukedlizett és távozott.
Secundus királyfi kilépett
az arénába, és az udvaroncok körében
nyomban kitört a tapsorkán. Remekül állt
neki a gyönyörû, csillogó páncél,
amelyet a császártól kapott. Pajzsa hattyúfehér
volt, kardja a legjobb acélból készült,
dárdája tökéletesen ki volt egyensúlyozva,
arcát eltakaró sisakja ádáz külsõt
kölcsönzött neki.
Eldobta dárdáját,
amely átszelte az arénát, és beleállt
a céltábla közepébe. Ezután Secundus
királyfi minden vállalkozót kihívott
kardra. Páncélos, testes ember lépett az
arénába, és hosszú percekig vívtak,
kongott a pajzson a kard. Secundus királyfi azonban kétszer
vágott oda, míg ellenfele egyszer, és ahogy
a másik fáradt, úgy tûnt õ egyre
erõsebbnek. Az ellenfél kezét fölemelve
hamarosan megadta magát, és Secundus királyfi
lett a gyõztes. Fülsiketítõ taps köszöntötte.
Végül Secundus királyfi
letette sisakját, vértjét, és nyeregbe
pattant. Fél kézzel is tökéletesen kormányozta
a lovat, ágaskodtatta, ugratta, táncoltatta. Figyelemre
méltó teljesítmény volt, és
a közönség õrjöngött.
- Tényleg, drágám
- hajolt oda a császár a lányához
-, ez a királyfi jeles harcos. El tudná vezetni
hadaimat, és szétverné minden ellenemet.
Ó, csak tetszik neked?
A hercegnõ kevély arca
olyan volt, mint a jég, és azt mondta:
- Ha még a hadvezetéshez
is ért, lehet belõle jeles generális, de
mi hasznát venném férjnek? Ágyasházamban
nem találkoznak fegyveresek, kiket leverjen, lovak, miket
megüljön, céltáblák, melyekre lõdözzön.
És ha megfeledkezik magáról, egyszer még
énbelém vágja dárdáját,
lévén, hogy a fegyvereket érti és
imádja mindenekfelett.
Felkelt, és nyomban elnémult
mindenki.
- Secundus királyfi - mondta -,
maga a leghatalmasabb harcos, akit valaha láttam, és
köszönöm fáradozásait, amelyekkel
tetszeni akart nekem. Mindazonáltal nem kívánom
magát férjemül. Tudja a büntetést.
Megint azt a titokzatos kézmozdulatot
tette, mint azelõtt. Tertius királyfi ezúttal
már eltakarta a szemét. Amikor leengedte a tenyerét,
egy másik szobrot látott: egy szép, kecses
királyfiét, akinek kinyújtott kezébõl
mintha akkor röppent volna el a dárda. Tertius királyfi
tudta, elveszítette második testvérét
is. Másnap reggel Tertius királyfi egymagában
ücsörgött a szobájában. Egész
éjszaka egy szemhunyást se aludt és õszintén
szólva nem tudta, mit tegyen.
- Ha most hazamegyek - mondta magában
-, mindenki azt fogja mondani, hogy gyáva vagyok. Egyébként
is hogy menjek haza, és hogy mondjam el ezt a hírt
a papának? Szegény mama pedig végig fogja
sírni az egész életét. Ami engem illet,
két testvéremet veszítettem el, jó
testvéreimet, még ha egy kicsit beképzeltek
és önfejûek voltak is.
És most besomfordált a
szobába a helyettes másodkomorna. Nem volt a kezében
semmi.
- Nekem hozol valamit, galambom? - kérdezte
Tertius királyfi. A komorna rendkívül idegesen
pukedlizett, és azt mondta:
- Nem, felség. Ne haragudjék
rám, de most csak azért jöttem, hogy megmondjam,
a két fivérét is kértem, ne vágnának
bele a próbába, de õk nem hallgattak rám.
Tertius királyfi sóhajtott.
- Tudom, hogy milyen nagyon akaratosak
voltak. Ne hibáztasd magad, ha nem hallgattak rád.
Én bizonyosan nem haragszom rád.
- Akkor talán felséged
hallgatna rám, ha megkérném, hogy ne menjen
neki a próbának? Felséged nem olyan nagy,
erõs ember, és nem is jeles harcos. Hogy nyerhetné
el a hideg, kegyetlen hercegnõt, ha a fivéreinek
sem sikerült? És szólt Tertius királyfi:
- Tudom, hogy nem értek máshoz,
csak a verselgetéshez és az énekelgetéshez,
de talán ez tetszeni fog a hercegnõnek.
- Neki nagyon nehéz tetszeni,
felség - mondta a komorna, és összeborzongott
a tulajdon orcátlanságától, hogy így
merészel vitatkozni egy királyfival. Ha önt
is kõvé változtatja, szülei úgy
maradnak, mint a szedett fa, és nem lesz kit ültetniük
a trónra.
Tertius királyfi megint sóhajtott.
- Tökéletesen igazad van,
kicsi komorna. Jó szíved van, és okos fejed.
De látod, a mi országunk olyan szegény, hogy
papának be kell segítenie a kertben, mamának
pedig a konyhán. Ha feleségül tudnám
venni a hercegnõt, akkor olyan gazdag lennék, hogy
boldoggá tehetném mamát és papát
és a népet
Ezért úgy vélem,
meg kell próbálnom elnyerni a hercegnõ tetszését.
Talán, ha elõszedem a legjobb verseimet, és
olyan édesen dalolok, ahogy bírok, akkor tetszésre
találok õelõtte.
Könnyek peregtek végig a
komorna arcán.
- Ó, bárcsak így
lenne, de õ olyan keményszívû! Bezzeg
más lenne, ha szívet cserélhetne velem.
- Hát, galambom - mondta Tertius
királyfi -, akkor hadd tegyem próbára a te
szívedet. El fogom énekelni neked néhány
dalomat, és te majd eldöntöd, tetszenek-e. Mert
ha igen, akkor tetszeni fognak talán a hercegnõnek
is.
A komorna elszörnyedt.
- Ó, felség! Nem szabad
ilyet csinálnia! Az ön dalai nem arra születtek,
hogy közönséges komornának, hanem hogy
hercegnõnek énekeljék õket. Hogyan
akar megítélni egy hercegnõt egy komorna
alapján?
- Ez esetben - mondta Tertius királyfi
- felejtsük el a hercegnõt. Kizárólag
a komorna véleményére leszek kíváncsi.
Tertius királyfi felhangolta a
hárfáját, ami az õ saját tulajdona
volt, és amit otthonról hozott magával. Aztán
nagyon lágy és dallamos hangon mondott egy éneket
a reménytelen szerelemrõl. És mikor a komorna
szinte elolvadt a bánat könnyeiben, akkor a boldog
szerelemrõl mondott víg éneket. És
a könnyek felszáradtak, és a komorna tapsolt
és kacagott.
- Tetszett? - kérdezte Tertius
királyfi.
- Ó, igen! - mondta a komorna.
- Gyönyörûek voltak a dalok, és az ön
hangjától a mennyországban éreztem
magam.
Tertius királyfi elmosolyodott.
- Köszönöm, kedves hölgy.
- Lehajolt, és megcsókolta a leány kezét,
a komorna pedig vörösre pirult zavarában, és
gyorsan a háta mögé rejtette a kezét,
amelyre a királyfi csókot lehelt.
És pontosan ékkor hangosan
megkopogtatták az ajtót, és belépett
egy kamarás, egy magas rangú udvaronc, aki meghajolt
Tertius királyfi elõtt (noha nem túl mélyen),
és így szólt:
- Felség, õfensége
Meliversa császári hercegnõ tudni óhajtja,
miért nem jelent meg az arénában.
Míg ezt mondta, csúnyán
nézett a helyettes másodkomornára, és
a leány rémülten iszkolt a szobából.
És szólt Tertius királyfi:
- Nem tudom, belevágok-e a próbába.
Még fontolgatom a kérdést.
A kamarás még az elõbbinél
is tompább szögben bókolt, és azt mondta:
- Tolmácsolom szavait a hercegnõnek.
Kérem, hogy õfelsége további döntéséig
szíveskedjék a szobájában tartózkodni.
Tertius királyfi a szobájában
várt és azon morfondírozott, szoborrá
fogja-e változtatni a hercegnõ, amiért habozott
vállalni a próbát.
Még mindig ezen morfondírozott,
amikor bejött a szobába Meliversa hercegnõ.
Nem kopogott. Császári hercegnõk sose kopognak.
- Kamarásom szerint - mondta -
elképzelhetõ, hogy maga nem óhajtja vállalni
a próbát.
- Lehetséges - mondta Tertius
királyfi - hogy verseim vagy hangom nem lelnek tetszésre
császári fenséged elõtt. Én
pedig nem adhatok ennél többet.
- És ha tetszenek, akkor mi van?
- Abban az esetben nem tudom, akarok-e
feleségemnek olyan hideg és kõszívû
teremtést, aki képes bátor és derék
királyfiakat szoborrá változtatni. - Nem
vagyok-e csodaszép, királyfi?
- Csupán külsõre,
császári fenség. - Nem vagyok-e gazdag, királyfi?
- Csak pénzben, császári fenség. -
Nem vagy-e szegény, királyfi?
- Csak pénzben, császári
fenség, és már megszoktam, mint ahogy megszokták
a szüleim és országom is.
- Nem akarod-e kezemmel együtt a
gazdagságot is elnyerni, királyfi? - Azt hiszem,
nem, császári fenség. Végül is
nem vagyok eladó.
- Kamarásom pedig hallotta az
ajtó mögül, amint énekeltél egy
alacsony származású komornának.
- Ez igaz, de az a komorna kedves volt,
és jószívû, és én énekelni
akartam neki. Ha belegondolok, pontosan a kedves és jó
szív az a fajta szépség és gazdagság,
amire én vágyom. Ha az a komorna elfogad engem,
akkor feleségül veszem, és egy napon, amikor
apám örökébe lépek, az az alacsony
származású komorna lesz az én királyném.
Erre a hercegnõ elmosolyodott.
Még sokkal szebb volt, amikor mosolygott. - Most pedig
- szólt -, meg fogod látni, mire való a jó
iskola.
Keze megrebbent, elmormolt két-három
szót, és ekkor elmosódott a külseje,
összement egy kicsit, megváltozott egy kicsit, és
Tertius királyfi elõtt ott állt a helyettes
másodkomorna.
- Most melyik vagy? - hüledezett
a királyfi. - A császárkisasszony vagy a
komorna?
- Mindkettõ, Tertius herceg -
mondta a leány. - Komorna alakját öltöttem,
hogy megfelelõ férjet találjak magamnak.
Mit számított nekem, mire képesek a királyfiak
egy csodaszép és gazdag hercegnõ kezéért,
azzal se törõdve, ha a hölgy rideg és
kegyetlen. Nekem olyasvalaki kellett, aki barátsággal
és szeretettel fordul egy kedves, szelíd lányhoz,
akkor is, ha az a lány nem olyan gyönyörû,
mint a nap, és nem olyan gazdag, mint Krõzus. Te
megálltad a próbát.
Megint megváltozott, és
a hercegnõ volt újra, de már egy mosolygó,
kedves hercegnõ.
- Elfogadsz most feleségednek,
Tertius királyfi. Tertius királyfi pedig azt mondta:
- Ha szívedben mindig megmaradsz
annak a jóságos, gyengéd asszonynak, akit
megszerettem, akkor feleségül veszlek.
És ekkor minden kõszobor
hirtelen visszaelevenedett hús-vér királyfivá.
Két hónap múlva, miután a leggyorsabb
fogatok repítették a császárvárosba
Micrometrica királyát és királynéját,
akik minden képzeletet felülmúlóan boldogok
voltak, Tertius királyfi és Meliversa hercegnõ
összeházasodtak.
Primus királyfi és Secundus
királyfi ugyancsak az elképzelhetõ legnagyobb
mértékben boldogok voltak, hiszen megint éltek,
ahelyett hogy hideg szoborrá kellett volna fagyniuk. Mindegyre
azt hajtogatták: "A komorna! Hát ezt nem gondoltuk
volna!"
Természetesen boldog volt Tertius
is, de valamennyiük közül a császárkisasszony
volt a legboldogabb, hiszen attól félt, hogy minden
iskolájával együtt se fog találni olyan
férjet, akinek nem számít a szépség
és a gazdagság, hanem önmagáért
fogja szeretni õt.
Sóvágó Katalin fordítása