- De hisz ez két különbözõ
fajta - mondta Garm kapitány alaposan szemügyre véve
az alattuk keringõ bolygóról felhozott lényeket.
Látószervét maximális élességre
állította, úgyhogy kidülledt. A felette
levõ színhártya sebesen villogott.
Botaxot kellemes melegség öntötte
el, hogy újra a színes fényjelzéseket
figyelheti. Hónapokat töltött el a bolygón
egy kémlelõfülkében, igyekezett megfejteni
a bennszülöttek által kibocsátott, árnyalt
hanghullámok rejtélyét. A fényjelek
útján való érintkezés már-már
azt az érzést ébresztette benne, mintha otthon
volna, a Tejútrendszer távoli Perseus körzetében.
- Nem két különbözõ
fajta - jelentette ki -, hanem ugyanannak a fajtának két
formája.
- Ostobaság, egészen különbözõknek
látszanak! Ha a az Entitásnak, kissé hasonlítanak
a perseusbeliekhez, nem olyan undorító a külsejük,
mint sok-sok más idegen formának. Ésszerû
alakjuk, felismerhetõ végtagjaik varrnak. De színhártyájuk
nincs. Beszélni tudnak?
- Igen, kapitány úr. -
Botax megengedett marfának egy diszkréten helytelenítõ
prizmás közjátékot. - A részleteket
megtalálja a jelentésemben. Ezek a lények
torkuk és szájuk segítségével
bonyolult, köhögéshez hasonló hanghullámokat
bocsátanak ki. Megtanultam utánozni õket.
- Csendes büszkeséget érzett. - Nem volt gyerekjáték!
- Csodálom, hogy nem fordul fel
a gyomrom, tõle. Szóval ez a magyarázata,
miért van lapos szemük, s miért nem tudják
kinyújtani õket. Ha nem színekkel beszélnek,
akkor ez a szemet jóformán feleslegessé teszi.
De mondja, miért ragaszkodik ahhoz, hogy ez egy és
ugyanaz a fajta? A bal oldali kisebb, és az indái,
vagy akármik is azok, hosszabbak, s a testének arányai
is mások. Domborodik. ott, ahol a másik lapos. Ezek
élnek?
- Igen, kapitány úr, csak
pillanatnyilag nincsenek öntudatnál. Pszichokezelést
kaptak, hogy ne féljenek, s így könnyebben
lehessem tanulmányozni õket.
- De érdemes-e egyáltalán
tanulmányozni õket? Már így is le
vagyunk maradva, s még legalább öt, ennél
fontosabb bolygát kell átvizsgálnunk és
felderítenünk. Az idõsztázis-egység
fenntartása költséges dolog; jobb volna, ha
visszaküldeném õket, és mennénk
tovább
Erre Botax nedves, nyurga teste az aggodalomtól
rezegni kezdett. Csõ alakú nyelvét kiöltötte,
felfelé görbítette, lapos orra fölé,
s ugyanakkor szemét beszippantotta. Háromujjas,
kifelé szélesedõ kezével tagadó
mozdulatot tett, s eközben beszéde mélyvörös
színt öltött.
- Az Entitás óvjon ettõl
minket, kapitány úr. Ennél fontosabb bolygó
nincs is a világon. Meglehet, hogy rendkívül
válságos helyzettel állunk szemben, s hogy
ezek a lények a legveszedelmesebb életformák
az egész Tejútrendszerben, éppen azért,
mert két formájuk van.
- Nem értem, mirõl beszél.
- Azt a feladatot kaptam, kapitány
úr, hogy tanulmányozzam ezt a bolygót. S
igen nehéz feladat volt, mert ez a bolygó a maga
nemében egyedülálló. Olyannyira egyedülálló,
hogy még most sem értem minden sajátosságát.
Ezen a bolygón például úgyszólván
minden élõlénynek két formája
van. Nekünk erre nincsenek szavaink, de még fogalmaink
sem. Csak mint az elsõ és második formáról
beszélhetek róluk. Vagy az õ hangjaikkal
élve azt mondhatom, a kisebbik "nõstény",
ez a nagyobbik meg "hím". Amibõl látható,
hogy e lények maguk is tisztában vannak a különbséggel.
- Micsoda undorító érintkezési
mód! - borzongott a kapitány.
- És a kicsinyek létrehozása
érdekében a két formának együtt
kell mûködnie.
A kapitány, aki eddig elõrehajolva,
érdeklõdéssel vegyes undorral vizsgálgatta
a példányokat, most hirtelen kiegyenesedett.
- Együtt kell mûködniük?
Hát ez meg miféle zöldség? Nincs az
életnek alapvetõbb sajátsága annál,
mint hogy minden élõlény önmagával
való legbensõségesebb kapcsolat útján
hozza létre kicsinyeit. Mi másért érdemes
élni?
- Itt az egyik forma hozza létre
az életet, de a másiknak együtt kell vele mûködnie.
- Hogyan?
- Ezt nehéz megállapítani.
Ez valami igen intim dolog, s bár átkutattam a rendelkezésre
álló irodalmi mûfajokat, pontos és
részletes leírást sehol sem találtam
róla. De sikerült ésszerû következtetéseket
levonnom.
Garm a fejét rázta.
- Nevetséges! A bimbózás
a legszentebb és a legintimebb funkció a világon.
Tíz- és tízezer bolygón mindenütt
egyformán. Ahogy Levuline, a nagy fotóbárd
mondta: "Bimbózáskor, bimbózáskor,
édes, gyönyörû bimbózáskor,
midõn
"
- Félreérti a dolgot, kapitány
úr. Ez a formák közti együttmûködés
valahogyan, nem tudom pontosan, hogyan, a gének keveredését
és átalakulását teremti meg. Olyan
módszer, amelynek révén minden egyes nemzedékben
a jellegzetességek új kombinációi
jönnek létre. A variációk megsokszorozódnak,
a módosult gének szinte egyik percrõl a másikra
alakot öltenek, szemben a szokásos bimbózó
rendszerrel, ahol elõbb évezredek is elmúlhatnak.
- Ez azt jelenti, hogy az egyik egyén
génjei a másiknak a génjeivel kombinálódnak?
Tudja-e, hogy ez a sejtfiziológia elveinek tükrében
milyen nevetséges állítás?
- És mégis így kell
lennie - mondta Botax a kapitány kidülledt szemének
pillantásától idegesen. - Az evolúció
itt meggyorsult. Ezen a bolygón a fajták beláthatatlan
sokasága él. A feltevések szerint egynegyed
millió különféle lény létezik.
- Tán egy negyed tucat. Ne fogadja
el fenntartás nélkül a bennszülött
irodalom állításait.
- Tucatjával láttam gyökeresen
különbözõ fajtákat, s hozzá
egy egészen kis területen. Én mondom önnek,
kapitány úr, ha ezeknek csak egy kis idõt
engedünk, olyan értelmes lényekké fejlõdnek,
amelyek elég erõsek lesznek ahhoz, hogy az egész
Tejútrendszert uralmuk alá hajtsák.
- Bizonyítsa be, nyomozó,
hogy az az említett együttmûködés
valóban létezik, s aztán majd megfontolom
az állításait. De ha nem tudja bebizonyítani,
akkor mindezt a képzelgést nevetségesnek
minõsítem, s megyünk tovább.
- Be tudom bizonyítani. - Botax
fényjelei erõs sárgászöldbe váltottak
át. - E bolygó lényei még más
szempontból is egyedülállók. Elõre
látják jövõbeli fejlõdésüket,
valószínûleg azért, mert hisznek abban
a gyors változásban, amelyet végül is
állandóan maguk elõtt látnak. Így
aztán egy olyan irodalmi mûfajban lelik örömüket,
amelynek tárgya többek közt az ûrutazás,
holott a valóságban odáig még nem
jutottak el. Ennek az irodalmi mûfajnak nevét "sci-finek"
fordítottam le. Mármost én csaknem kizárólag
sci-fiket olvastam, mert úgy gondoltam, hogy az álmaikban
és képzelgéseikben leleplezik önmagukat,
s azt a veszélyt, amit számunkra jelentenek. És
e sci-fik alapján állapítottam meg a formák
közti együttmûködés módszerét.
- Ezt hogyan csinálta?
- Ezen a bolygón van egy folyóirat,
amely olykor ugyan sci-fit is közöl, de egyébként
csaknem kizárólag ennek az együttmûködésnek
különféle formáival foglalkozik. Nem beszél
róluk egészen nyíltan, ami persze bosszantó,
mindig csak célozgat. A folyóirat neve, amennyire
ezt fényjelekkel ki tudom fejezni: Playboy. A lap szerkesztõjét,
gondolom, semmi más nem érdekli, csak a formák
közti együttmûködés, s azt olyan rendszeres
és tudományos buzgalommal kutatja, amely egyenesen
tiszteletre méltó. A sci-fiben is megtaláltam
az együttmûködés leírásának
különbözõ példáit, s én
ennek a folyóiratnak az anyagát tettem vezérfonalammá.
A leközölt történetbõl tudtam meg,
hogyan lehet ezt az együttmûködést létrehozni.
És ha majd ez az együttmûködés itt
lejátszódik, s a kicsinyek az ön szeme láttára
létrejönnek, akkor kérem kapitány úr,
adjon utasítást, hogy ebbõl a bolygóból
egy atomot se hagyjanak meg.
- Jó, jó - mondta fáradtan
Garm kapitány. - Élessze fel õket, s tegye,
amit tenni akar, de gyorsan!
Marge Skidmore hirtelen pontosan tudta, hol van. Világosan
emlékezett rá, hogy alkonyatkor a magasvasút
állomásán várakozott. Az állomás
úgyszólván üres volt, csupán
egy ember állt a közelében, s egy másik
a peron túlsó végén. És ekkor
meghallotta a közeledõ vonat távoli dübörgését.
Majd egy villanást látott,
úgy érezte, az egész belseje tótágast
áll, s valamilyen bizonytalan látomása támadt:
egy nyurga teremtmény bukkant fel, nyálka csepegett
róla. Aztán mintha valami a magasba rántotta
volna, s most
- Úristen! - mondta megborzongva.
- Még mindig itt van. És ott egy másik is.
- Undorodott, de nem félt. Szinte büszke volt, hogy
nem érez semmi félelmet. A mellette álló
férfi, aki ugyanolyan nyugodtan viselkedett, mint õ,
s akinek fején még mindig egy viharvert puhakalap
ült, ugyanaz a férfi volt, aki az imént a peronon
a közelében állt.
- Magát is elkapták? -
kérdezte. - És kit még?
Charlie Grimwold ernyedtnek, súlyosnak
érezte magát. Megpróbálta felemelni
a kezét, hogy levegye kalapját, és lesimítsa
ritkás haját, amely felfelé ágaskodott,
de nem borította be egészen a fejbõrét.
Kiderült, hogy csak nehezen tud mozogni, valamilyen rugalmas,
de egyre merevedõ ellenállással szemben.
Leejtette kezét, és mogorván nézett
a vele szemben álló, keskeny arcú nõre.
Körülbelül harmincöt éves lehet - gondolta
-, haja szép, ruhája rendes, elegáns. De
Grimwold mégis elkívánkozott innen, s ezen
mit sem változtatott, hogy nincs egyedül, hogy egy
nõvel van.
- Nem tudom, asszonyom - válaszolta.
- Csak ott álltam az állomás peronján.
- Én is.
- És akkor egy villanást
láttam. Hallani semmit se hallottam. Most meg itt vagyok.
Ezek bizonyára a Marsról, a Vénuszról
vagy valami hasonló helyrõl jöttek.
Marge hevesen bólintott.
- Én is így gondolom. Vajon
ez egy repülõ csészealj? Mondja, maga fél?
- Furcsa, de nem félek. Talán meghibbantam, mert
másképp félnék.
- Fura. Én sem félek. Úristen,
itt jön az egyik! Ha hozzám nyúl, én
sikoltok. Nézze azokat a tekergõzõ kezeket!
És azt a ráncos bõrt, csupa nyálka.
Hányni tudnék tõle! Botax óvatosan
közeledett. Reszelõs, rikácsoló hangon
szálait meg, csak ennyire tudta utánozni a bennszülöttek
beszédét.
- Lények! - mondta. - Nem bántjuk
magukat. De kérjük, tegyék meg nekünk
azt a szívességet, hogy együttmûködnek.
- Jé, ez beszél! - csodálkozott
Charlie. - Mit akar azzal mondani, hogy együttmûködni?
- Maguk ketten, egymással - válaszolta
Botax.
- Ó! - Charlie Marge-ra nézett.
- Érti, hogy mit akar, asszonyom?
Fogalmam sincs róla - válaszolta
az asszony gõgösen.
- Úgy értem
- mondta
Botax, és itt egy rövid szót használt,
amelyet egyszer hallott a szóban forgó folyamat
szinonimájaként alkalmazni.
Marge elpirult.
- Micsoda?! - sikoltotta élesen,
ahogy csak kifért a torkán. Botax és Garm
kapitány a testük közepére szorították
kezüket, hogy eltakarják e hangerõsség
hatására kínosan remegõ hallóhártyáikat.
Marge gyorsan, már-már
összefüggéstelenül folytatta:
- Még mit nem! Ide figyeljen,
én férjes asszony vagyok. Ha Ed itt volna, majd
hallanának tõle egyet-mást. És maga
meg, fõokos - a rugalmas ellenállást leküzdve
Charlie felé tekerte testét -, bárki legyen
is, ha netán azt gondolná
- De kérem, asszonyom - mentegetõzött
elkeseredve Charlie. - Ez nem az én szemetemen termett.
Távol álljon tõlem, hogy egy hölgyet
elutasítsak, de én is házas vagyok. Három
gyermekem van. Ide figyeljen
- Mi történik itt, Botax nyomozó? - kérdezte
Garm kapitány. - Ez a ricsaj kibírhatatlan.
- Ez igen bonyolult szertartás
- válaszolta Botax, és zavarának jeléül
egy rövid bíbor fényt villantott fel. Eleinte
mindig vonakodnak. De ez fokozza aztán az eredményt.
A kezdeti állapot után a bõrüket le
kell venniük.
- Meg kell nyúzni õket?
- Nem szó szerinti értelemben.
Ezek csak amolyan mesterséges bõrök, amelyeket
fájdalommentesen le lehet és le is kell venni. Különösen
a kisebbik formának.
- Rendben van. Akkor mondja neki, hogy
vegye le a bõreit. Ez igazán nem valami kellemes
dolog, Botax.
- Szerintem nem volna jó, ha én
szólnék a kisebbik formának, hogy vegye le
bõreit. Inkább figyeljük csak a szertartást.
Olvastam egyes részleteket, olyan ûrutazási
történetekbõl, amelyeket az a Playboy nevû
folyóirat nagyon megdicsért. Ezekben a történetekben
a bõröket erõszakkal távolítják
el. Itt van például egy ilyen eset leírása:
"Rángatni kezdte a lány ruháját,
már-már letépte karcsú testérõl.
Egy pillanatra az arcán érezte a lány félig
lemeztelenített meleg, kemény melleit
"
És így tovább. A letépés, az
erõszakos eltávolítás, mint látja,
serkentõként hat.
- Mell? - kérdezte a kapitány.
- Nem ismerem fel ezt a fényjelet.
- Én találtam ki a fogalom
kifejezésére. A kisebbik forma felsõ testének
domborulataira vonatkozik.
- Értem. Hát akkor szóljon
a nagyobbiknak, hogy tépje le a kisebbik bõreit.
Micsoda undorító dolog ez!
Botax Charlie-hoz fordult.
- Tépje le, kérem uram,
a lány ruháját a karcsú testérõl.
Fellazítom az erõteret, hogy megtehesse.
Marge szeme tágra nyílt,
fellángoló dühében Charlie felé
tekergõzött.
- Ne merészelje! Ne merészeljen
hozzám nyúlni, piszkos szoknyavadász!
- Én? - siránkozott Charlie.
- Ez az egész nem az én szemetemen termett. Azt
hiszi, én csak úgy nekiesem a nõknek, s letépem
a ruhájukat? Hallja, maga - fordult oda Botaxhoz -, nekem
feleségem és három gyerekem van! Ha az asszony
megtudja, hogy ruhákat tépdesek, beveri a fejem.
Tudja, mit csinál a feleségem, ha csak ránézek
egy nõre? Ide figyeljen
- Még mindig vonakodik? - kérdezte
türelmetlenül a kapitány.
- Úgy látszik - válaszolta
Botax. - Talán az ismeretlen környezet teszi, hogy
az együttmûködésnek ez a fázisa
tovább tart, mint általában. Ez, tudom, kényelmetlen
az ön számára, kapitány úr, hát
a szertartásnak ezt a részét majd magam hajtom
végre. Az ûrhajózási történetekben
gyakran elõfordul, hogy ezt a feladatot idegen bolygóbeli
lények hajtják végre. Itt van például
- folytatta jegyzetei között lapozgatva, mígnem
megtalálta a keresett helyet-, leírnak egy ilyen
rendkívül csúnya idegen fajtát. Ezeknek
a lényeknek, tudja, igen ostoba nézeteik vannak.
El se tudják képzelni, hogy létezzenek olyan
vonzó lények is, mint mi, akiknek finom nyálka
borítja a testét.
- Olvassa már - mondta a kapitány.
- Ne piszmogjon annyit!
- Igenis, kapitány úr.
Azt mondja itt, hogy az idegen lény "odatépett
a lányhoz, aki hisztérikusan sikoltozni kezdett.
A szörnyeteg átölelte, karmai vakon martak belé,
rongyokban szaggatták le róla ruháját".
A bennszülött lény, mint látja, sikoltozik,
mert lázba hozza, hogy a másik lehúzza róla
a bõreit.
- Hát akkor rajta, Botax, húzza
le róla a bõröket! De semmi sikoltozás.
Már úgyis remeg az egész testem ezektõl
a hanghullámoktól.
- Ha nincs ellenére
- szólt
oda Botax udvariasan Marge-nak.
Egyik lapos ujjával olyan mozdulatot
tett, mintha bele akarná akasztani a ruha nyakába.
Marge kétségbeesetten rángatózott.
- Ne nyúljon hozzám, Ne
nyúljon hozzám! Összevissza nyálkáz.
Ide figyeljen, ez a ruha 24 dollár 95 centbe került.
Menjen innen, maga szörnyeteg! Micsoda szeme van! - Lihegve,
kétségbeesetten igyekezett elkerülni az idegen
lény tapogatózó kezét. - Micsoda nyálkás,
dülledt szemû szörnyeteg! Leveszem magamtól,
hallja-e, csak ne nyúljon hozzám azzal a nyálkás
kezével, az isten szerelmére! - A cipzárral
babrált, de közben felfortyanva odaszólt Charlie-nak:
- Ne merjen idenézni!
Charlie lemondóan vállat
vont, és behunyta szemét. Az asszony kilépett
a ruhájából. - No, meg van elégedve?
Garm kapitány ujjai tekergõztek
az undortól.
- Ezt hívják mellnek? S
az a másik lény miért fordítja el
a fejét?
- Vonakodik. Vonakodik - válaszolta
Botax. - És különben is, a melle még mindig
be van takarva. A többi bõrt is le kell húzni.
A meztelen mell igen erõsen serkentõ. Mindig elefántcsont
gömböcskének, fehér halmocskának
vagy valami más ehhez hasonlónak írják
le. Vannak itt rajzaim, vizuális ábrázolásaim
az ûrhajózási képeslapok címoldalairól.
Ha megnézi õket, látni fogja, hogy mindegyiken
van egy-egy ilyen lény, többé-kevésbé
meztelen mellel.
A kapitány elgondolkozva nézett
a képekrõl Marge-ra, majd újból a
képekre.
- Mi az az elefántcsont?
- Ezt a fényjelet is én
ötlöttem ki. Ez a bolygón élõ egyik
alacsony értelmû, nagy testû lény agyarának
anyaga.
- Ahá - mondta Garm kapitány,
és elégedettségében pasztellzöld
színbe váltott át. - Most már értem.
Ez a kisebbik lény valamilyen harci szektához tartozik,
ezek az agyarai, amellyel agyoncsapja az ellenséget.
- Nem, dehogyis. Ezek, mint olvastam,
egészen puhák - Botax kis barna keze a vita tárgya
felé lendült, mire Marge felsikoltott, és félrehúzódott.
- Hát akkor mi a rendeltetésük?
- Azt hiszem - válaszolta Botax
habozva -, ezekkel táplálják a kicsinyeiket.
- A kicsinyek megeszik ezeket? - kérdezte
a kapitány szemmel látható undorral.
- Nem egészen. Ezek a dolgok valamilyen
folyadékot (bocsátanak ki, s a kicsinyek ezt isszák.
- Egy eleven testbõl származó
folyadékot isznak? Brr! - A kapitány mindhárom
kezével betakarta fejét. Segítségül
hívott középsõ kezét egy hüvelybõl
húzta elõ, s hozzá olyan gyorsan, hogy csaknem
leütötte vele Botaxot.
- Háromkezû, dülledt
szemû, nyálkás szörnyeteg! - borzongott
Marge.
- Jól mondja - helyeselt Charlie.
- Maga csak tartsa csukva a szemét.
- De kérem asszonyom! Igazán
nem akarok odanézni.
Botax újból közelebb
lepett Marge-hoz.
- Asszonyom, hajlandó volna levenni
a többit is?
Marge, amennyire csak tudott, kiegyenesedett
a testét körülszorító erõtérben.
- Nem. Soha!
- Ha akarja, én majd leveszem.
- Ne nyúljon hozzám! Az
isten szerelmére, ne nyúljon hozzám! Nézze
csak, milyen nyálkás. Jól van, majd én
leveszem. - Halkan motyogott magában, s közben egy
dühös pillantást küldött Charlie felé.
- Semmi sem történik - mondta elégedetlenül
a kapitány. - Ez, úgy látszik, tökéletlen
példány.
Botax úgy érezte, teljesítményét
ócsárolják.
- Két tökéletes példányt
hoztam. Mi kifogása van ellenük?
- A mellei nem gömböcskék.
Én tudom, mik azok a gömböcskék, s azokon
a képeken, amelyeket mutatott nekem, valóban gömböcskék
vannak. Jókora gömböcskék. Ezen a lényen
pedig csak petyhüdt, lapos lebernyegek vannak. És
amellett résiben elszíntelenedett lebernyegek.
- Ugyan - mondta Botax. - Vannak bizonyos
természetes variációk. Majd mindjárt
megkérdezem magától a lénytõl.
- Marge-hoz fordult.
- Mondja, asszonyom, a maga melle nem
tökéletes?
Marge tágra nyitotta szemét,
hosszú pillanatokig hiábavalóan viaskodott,
hogy szavakat találjon, csak levegõ után
kapkodott.
- Ez több a soknál! - nyögte
ki végül. - Lehet, hogy nem vagyok Gina Lollobrigida
vagy Anita Ekberg, de a testemnek nincs semmi hibája. Ó,
ha Ed itt volna! - Charliehoz fordult. - Ide figyeljen, mondja
meg ennek a dülledt szemû, nyálkás valaminek,
hogy az alakom tökéletes.
- Hölgyem - válaszolta Charlie
halkan. - Ne feledje el, hogy én nem nézek oda.
- Persze, nem néz ide. De már
eleget kukucskált, s így akár ki is nyithatja
azt a csipás szemét, s kiállhat egy hölgy
mellett, ha csak egy icipicit is úriember. Bár valószínûleg
nem az.
- Én ugyan - mondta Charlie, és
Marge-ra sandította aki kihasználta ezt az alkalmat,
hogy mély lélegzetet vegyen, és kihúzza
magát - nem szeretek ilyen kényes ügyekbe belekeveredni,
de azt hiszem, asszonyom, hogy ön tökéletesen
megfelel a kívánalmaknak.
- Csak azt hiszi? Maga talán vak?
Engem lánykoromban, ha nem tudná, kis híján
Miss Brooklynnak választottak, és csupán
a csípõm miatt estem ki, nem pedig a m
- Jól van. Jól van - mondta
Charlie. - A mellei gyönyörûek. Becsületszavamra.
- Erõteljesen bólintott Botax felé. - Teljesen
rendben levõk, Nem vagyok nagy szakértõ,
de szerintem teljesen rendben levõk.
Marge megnyugodott.
Botax is megkönnyebbült. Garm
kapitányhoz fordult.
- A nagyobbik már érdeklõdést
mutat, kapitány úr. A serkentõ hat. Most
a végsõ mozzanat következik.
- És az micsoda?
- Erre, kapitány úr, nem
találtam fényjelet. Lényegében abból
áll, hogy az egyik forma a beszélõ- és
evõszervét a másik forma hasonló szervére
helyezi. És erre a folyamatra is kiötlöttem egy
fényjelet, éspedig ezt: csók.
- Hát ennek az undorító
dolognak már sosem lesz vége?! - nyögött
fel a kapitány.
- Ez a csúcspontja az egésznek.
Valamennyi történetben az olvasható, hogy ezek
a formák a bõrök erõszakos lehúzása
után végtagjaikkal megragadják egymást,
és - hogy a leggyakrabban használt kifejezéssel
fordítsam - vadul égõ csókokat váltanak.
Íme, egy találomra kiragadott példa: A
fiú átölelte a lányt, mohó száját
ajkára nyomta.
- Talán az egyik lény megeszi
a másikat - tûnõdött a kapitány.
- Dehogyis! - vágta rá
türelmetlenül Botax. - Ezek égõ csókok.
- Mi az, hogy égõ? Tûz
keletkezik?
- Nem szó szerinti értelemben.
Ez a kifejezés, gondolom, azt jelenti, hogy a hõmérsékletük
megemelkedik. Minél magasabb a hõmérséklet,
annál biztosabb, hogy kicsinyeket hoznak létre.
Most, hogy a nagyobbik forma már kellõképpen
lázban van, csak a száját kell a másikéra
helyeznie ahhoz, hogy kicsinyeket hozzanak létre. Enélkül
nem születnek kicsinyek. Ez az említett együttmûködés.
- Ennyi az egész? Ez a
-
A kapitány úgy tett, mintha össze akarná
érinteni kezeit, de arra nem tudta rászánni
magát, hogy a gondolatot fényjellel is kifejezze.
- Igen, ennyi az egész - válaszolta
Botax. - Egyetlen történetben, még a Playboy
történeteiben sem találtam a kicsinyek létrehozásánál
más fizikai tevékenységre vonatkozó
leírást. Olykor elõfordul, hogy a történetben
a csókolózás után kis csillag alakú
jelekkel egy sor következik, de azt hiszem, ez csupán
a csókolózás folytatását jelzi.
Minden csillag egy csókot jelent, vagyis hogy sok kicsinyt
akarnak létrehozni.
- Most itt egy is teljesen elég
lesz.
- Igenis, kapitány úr.
- Uram - mondta Botax komoly, érthetõ
hangon -, volna szíves megcsókolni ezt a hölgyet?
- De hisz meg sem tudok mozdulni - válaszolta
Charlie.
- Kiszabadítom.
- A hölgynek ez nem fog tetszeni.
- Erre mérget vehet! Maga csak
maradjon ott, ahol van! - fortyant fel Marge.
- Szívesen megtenném, hölgyem,
csak az a kérdés, mit tesznek, ha nem fogadok szót.
Nem szeretném felingerelni õket. Talán az
volna a legjobb, ha egy icipicit megpuszilnám. Marge habozott,
belátta, hogy Charlie óvatossága indokolt.
- Na, jól van. De semmi figurázás.
Nem vagyok hozzászokva, hogy csak így leálljak
mindenféle jöttmenttel.
- Tudom, asszonyom. Ez az egész
nem az én szemetemen termett.
- Ronda, nyálkás szörnyetegek
- motyogta dühösen Marge. - Isteneknek képzelik
magukat, hogy így parancsolgatnak nekünk?! De nyálkás
istenek, annyi szent!
Charlie közelebb lépett hozzá.
- Na, akkor rajta, hölgyem! - Bizonytalan
mozdulatot tett, mintha meg akarná emelni a kalapját.
Aztán ügyetlenül átfogta az asszony meztelen
vállát, s elõrehajolva óvatosan összecsücsörítette
ajkát.
Marge annyira megmerevítette fejét,
hogy nyakán kidagadtak az izmok. Ajkuk összeért.
Garm kapitány bosszús fényjelzést
adott.
- Nem észlelek semmiféle
hõemelkedést. - A feje tetején levõ
hõészlelõ csápja teljes hosszúságában
kinyúlt, majd remegve megállt.
- Én sem - vallotta be értetlenül
Botax -, pedig pontosan úgy csinálják, ahogyan
azt az ûrhajózási történetek elmondják.
Talán a végtagjaikat jobban ki kellene nyújtaniuk.
Ahá, így. Látja, mégiscsak sikerülni
fog.
Charlie szinte ösztönösen
átfogta karjával Marge puha, meztelen testét.
Egy pillanatra úgy tûnt, mintha az asszony átengedné
magát neki, de aztán hirtelen vonagló testtel
nekifeszült az erõtérnek, amely még
mindig erõsen tartotta.
- Engedjen el - mondta tompa hangon,
mert a csókoló ajak még mindig az ajkára
tapadt. Aztán hirtelen Charlie-ba harapott. A férfi
vadul felkiáltott, hátraugrott, kezét alsó
2'~2 ajkára szorította, majd ujjait nézegette,
hogy nincs-e vér rajtuk.
- Mi jut eszébe, asszonyom?! -
kiáltotta siránkozva.
- Könnyû pusziban állapodtunk
meg - válaszolta Marge. - Maga meg mit mûvelt? Mi
maga? Casanova? Hova kerültem? Casanovák és
nyálkás istenek közé?
Garm kapitány gyors egymásutánban felváltva
hol kék, hol sárga fényeket villantott fel.
- Készen vannak? Vagy meddig kell még várnunk?
- Azt hiszem, ennek egyik pillanatról
a másikra kell történnie. Az egész világegyetemben,
ha valaki bimbózik, hát bimbózik. Nem kell
rá várni.
- Igen? Ha azokra az undorító
szokásokra gondolok, amelyeket maga itt elmondott, akkor
azt hiszem, soha életemben nem fogok többé
bimbózni. Na, gyerünk, fejezzük be ezt a dolgot!
- Csak még egy pillanat, kapitány
úr.
De egymás után múltak
a pillanatok. A kapitány fényjelei lassanként
töprengõ narancsszínbe váltottak át,
Botaxéi pedig csaknem teljesen kialudtak.
- Bocsásson meg, asszonyom - kérdezte
végül is habozva Botax -, mikor kezd el bimbózni?
- Mit mikor kezdek el?
- Kicsinyeket szülni.
- Nekem már van gyerekem.
- Úgy értem, hogy most
mikor fog szülni?
- Nem fogok szülni. Egyelõre
nem akarok még egy gyereket.
- Mi az? Mi az? - kérdezte a kapitány.
- Mit mond?
- Úgy látszik - válaszolta erõtlenül
Botax -, hogy e pillanatban nem akar kicsinyeket. A kapitány
színhártyája élesen felvillant.
- Tudja, nyomozó, mi az én
véleményem? Magának szerintem beteges, perverz
képzelete van. Semmi sem történt ezekkel a
lényekkel. Nincs együttmûködés közöttük,
és nem születnek kicsinyeik. Szerintem ez két
különbözõ fajta, s maga valamilyen ostoba
tréfát ûz velem.
- De kapitány úr
- tiltakozott Botax.
- Ne kapitány urazzon! - dühösködött
Garm. - Elegem van ebbõl. Maga felizgatott, felfordította
a gyomromat, hányingert, undort okozott nekem ezzel az
egész bimbózással, s elvesztegeti az idõmet.
Maga öles címekre és egyéni dicsõségre
vadászik, de én majd teszek róla, hogy semmi
ilyet ne Kapjon. Távolítsa el ezeket a lényeket.
Adja vissza annak az egyiknek a bõreit, s tegye vissza
mind a kettõt oda, ahol találta Sket. Megérdemelné,
hogy az idõsztázis fenntartási költségeit
levonassam a fizetésébõl.
- De kapitány úr
- Gyerünk! Vigye vissza õket
ugyanarra a helyre, és ugyanabba az idõpontba, ahol
voltak. Maradjon csak ez a bolygó érintetlen állapotában
most is és a jövõben is. Majd én gondoskodom
errõl. - Újból egy dühös pillantást
vetett Botaxra. - Ugyanaz a fajta, két forma, mellek, csókok,
együttmûködés, még mit nem? Maga
egy ostoba fráter, nyomozó, tökfej, s tetejébe
beteges, beteges lény!
Vitának nem volt helye. Botax
remegõ végtagokkal nekifogott, hogy visszavigye
a lényeket.
A magasvasút állomásán álltak,
erre-arra kapkodták fejüket. Alkonyodott, s a távolban,
felhangzott a közeledõ vonat halk dübörgése.
- Mondja, ez valóság volt?
- kérdezte habozva Marge. Charlie bólintott.
- Mindenre emlékszem.
- Senkinek sem szabad beszélnünk
róla - mondta Marge.
- Persze hogy nem. Azt hinnék,
bediliztünk. Érti, mit akarok ezzel mondani?
- Igen - Marge odébb húzódott.
- Ide figyeljen - szólalt meg
Charlie. - Sajnálom, hogy zavarba hoztam. De én
nem tehetek róla.
- Tudom. Rendben van. - Marge a peron
padlózatát nézegette. A vonat dübörgése
hangosabbá vált.
- Azt szeretném mondani, asszonyom,
maga nagyon csinos volt. Határozottan elragadó,
csak én zavaromban meg sem tudtam szólalni.
Marge hirtelen elmosolyodott.
- Nincs semmi baj.
- Nem inna meg velem egy csésze
kávét, csak hogy egy kicsit megnyugodjon? Valójában
a feleségem csak késõbbre vár.
- Ed pedig a hét végére
elutazott, s így odahaza üres lakás fogadna.
A kisfiam az anyámnál van látogatóban
magyarázta Marge.
- Akkor jöjjön. Hisz mi tulajdonképpen
már bemutatkoztunk egymásnak.
- Igen, ezt elmondhatjuk - nevetett Marge.
A vonat közben befutott az állomásra,
de õk hátat fordítottak neki, s elindultak
a keskeny lépcsõn az utca irányába.
Szó ami szó, két
koktélt ittak meg, s aztán Charlie nem engedhette,
hogy az asszony a sötétben egyedül menjen haza,
elkísérte hát a lakása ajtajáig.
Marge persze úgy érezte, kötelessége
egypár percre behívni a férfit.
Idõközben az ûrhajón a csalódott
Botax még egy végsõ kísérletet
tett rá, hogy bebizonyítsa igazát. Mialatt
Garm felkészült a hajóval az indulásra,
Botax sietõsen felállította a széles
sugarú videoernyõt, hogy még egy utolsó
pillantást vessen a lényekre. A készüléket
Charlie-ra és Marge-ra állította be, ahogy
a lakásban ültek. Aztán a csápja egyszerre
megmerevedett, és Botax most a szivárvány
minden színét felvillantotta.
- Kapitány úr! Kapitány
úr! Oda nézzen, mit csinálnak!
De az ûrhajó pontosan ebben
a pillanatban kilibbent az idõsztázisból.
Vámosi Pál fordítása