George és én egy padon
üldögéltünk a parti sétányon,
rábámészkodtunk a hosszan elnyúló
partszegélyre és a távolban csillogó
tengerre, Ártatlan örömmel merültem el a
bikinis ifjú hölgyek szemlélésében,
s töprengtem: mit kapnak az élet szépségeibõl,
hiszen ez feleannyi sincsen, mint amennyit õt maguk hozzáadnak.
Ismerve George-ot, mert hát ismertem,
gyanakodtam, hogy az õ gondolatai kevésbé
tiszteletre méltóan esztétikusak, mint az
enyéim. Biztos voltam benne, hogy az ó gondolatai
a szép ifjú hölgyek testi adottságai
körül forognak.
Figyelemreméltó meglepetés
volt tehát számomra, amikor megszólalt.
- Öreg fiú, mi itt ülünk,
megittasulunk a természet szépségeitõl
az isteni nõiformák révén (hogy költõi
legyek), és mégis, a valódi szépség
nem lehet ennyire magától értetõdõ.
Végül is a valódi szépség olyan
érték, amelyet el kell rejteni az érdemtelenek
szeme elõl. Gondoltál valahais erre?
- Nem - mondtam. - Sosem gondoltam erre,
és most, hogy említed, most sem gondolok. S mi több,
nem hiszem; hogy te valaha is gondoltál ilyesmire.
George felsóhajtott.
- Ha veled beszél az ember, öreg
harcos, mintha hínáros vízbe esett volna:
csak óriási erõfeszítéssel
lehet kivergõdni belõle. Megfigyeltem, hogy te azt
a magas istennõt bámultad, azt ott, akin vékony
rongydarabkák semmi egyebet nem rejtenek el, csak azt a
néhány négyzethüvelyknyit, amit õ
le akar takarni. Beláthatod, hogy amit õ mutogat,
az csak a külszín.
- Én soha nem kívántam
túl sokat az élettõl - mondtam, a magam szerény
módján. - Én megelégszem az effajta
felületességekkel.
- De gondold meg, hogy egy fiatal nõ
mennyivel szebb tud lenni, még egy szerinted csúnyácska
nõ is, ha sugárzik belõle a jóság,
önzetlenség, kedvesség, a másokkal való
türelmes törõdés és az iparkodás
örök dicsõsége: röviden mindamaz
erények, amelyek aranyló bájt adnak egy asszonynak.
- Tudod, George - mondtam -, nekem az
a véleményem, hogy te be vagy rúgva. Honnan
a pokolból tudnál te bármit is az ilyesfajta
erényekrõl.
- Tökéletesen ismerem õket
- mondta George rátartian. Méghozzá azért,
mert én teljes egészükben és állandóan
gyakorlom is ezeket.
- Kétségkívül
- mondtam -, de kizárólag sötét szobádban.
Nem törõdöm goromba megjegyzéseiddel
(kezdte George), de tudd meg, hogy még ha személyes
ismereteim nem is lettek volna ezekrõl az erényekrõl,
akkor is megismertem volna õket egy Melisande nevû
ifjú hölggyel való ismeretségem révén.
Melisande Ott, született Renn, akit szeretõ férje,
Octavius Ott Maggie-nek hívott. Jómagam is ezen
a néven ismertem, mert egyik jóbarátom leánya
volt: õ, sajna, már elhunyt, leánya pedig
mindig George bácsinak szólított.
Meg kell hagynom, valamennyire én
is fogékony vagyok az általad "felületességnek"
nevezett valami iránt
Igen, öreg fiú,
jól tudom, hogy magam is használtam ezt a kifejezést
eleinte, de nem jutunk semmire, ha te állandóan
félbeszakítgatsz a közhelyeiddel.
Mivel bennem is megvolt ez a parányi
gyengeség, azt is be kell vallanom, hogy amikor meglátogatott,
s örömében sikított, karjait nyakam köré
fonta, bizony, 'nagyobb lett volna az elragadtatásom, ha
a teremtõ bõkezûbben áldotta volna
meg a testi bájakkal. Ugyanis teljesen lapos volt, csontjai
ijesztõen kiálltak. Orra nagy volt, álla
csapott, haja meglehetõsen ritka és egérszínû,
két szeme pedig fakó, zöldesszürke. Arccsontjai
olyan szélesek voltak, hogy leginkább egy mókusra
hasonlított, amely éppen most tömte tele a
pofazacskóját dióval meg mogyoróval.
Tehát nem az a fajta ifjú nõ volt, aki, ha
megjelenik a színen, minden férfi gyorsabban kezdi
szedni a levegõt, és igyekszik, hogy a közelébe
kerülhessen.
De jó szíve volt. Elmélázó
mosollyal viselte el azoknak az ifjaknak a jól látható
összerezzenését, akik elõször találkoztak
véle, és nem voltak felkészítve a
látványra. Minden barátnõjét
kiszolgálta nyoszolyólányként, szomorkás
mosolyokat osztogatva. Mostohaanyja volt számtalan gyereknek,
dajkált és Gumiztatott egy örökkévalóságon
át.
Levest hordott a rászoruló
szegényeknek, és azoknak is, akik nem voltak annyira
rászorulva. Különféle szolgálatokat
vállalt a helyi templomban, gyakran túlságosan
sokat is, mind maga helyett, mind pedig azon barátai helyett,
akik többre tartották a mozik bûnös tündöklését,
mint az önzetlen szolgálatot. Voltak osztályai
a vasárnapi iskolában, és azzal szórakoztatta
a gyerekeket, hogy (már ahogyan azok hitték) vicces
torzképet vágott rájuk. Gyakran olvastatta
velük a kilenc parancsolatot (kihagyva azt az egyet, amelyrõl
serdülõkora óta tudta, hegy, elkerülhetetlenül
kellemetlen kérdezõsködésekhez vezeti.
Végül: önkéntes munkát végzett
a nyilvános könyvtárban is.
Körülbelül negyvenéves
korára minden reményét elveszítette
arra, hogy férjhez menjen. Egy másik nembélivel
való randi már akkor is elérhetetlen álom
volt számára, amikor tízéves lett.
Igen sokszor mondta nekem:
- Nem vagyok boldogtalan, George bácsi.
A férfiak világa ismeretlen számomra, kivéve
a te kedves személyedet és szegény papa emlékét,
de sokkal több boldogságot lelni abban, ha az ember
ját cselekszik.
Látogatta a megyei börtön
foglyait, hogy bûnbánatra késztesse s a jó
cselekedetek felé fordítsa õket. Csak a hitványabbja
között akadt egy-kettõ, aki önkéntes
zárkafogságot vállalt azokra a napokra, amikor
Melisande jövetele esedékes volt.
Ám találkozott Octavius Ott-tal, egy fiatal elektromérnökkel,
aki újonnan jöttnek számított a környéken,
s jó pozíciót töltött be az energiaszolgáltató
társaságnál. Derék ifjú volt
- komoly, szorgalmas, állhatatos, bátor, becsületes
és tisztelettudó -, de te sem találtad volna
vonzónak. Hogy ne szaporítsam a szót, az
égvilágon senki sem nevezte volna jóképûnek.
Haja visszavonulóban volt (ha
ugyan nem volt teljesen kopasz), homloka hagymaszerûen gumós,
orra pisze, ajka vékony: füle meglehetõsen
elállt, és hatalmas ádámcsutkája
állandóan izgett-mozgott. Hajának maradványai
rozsdaszínûek voltak, arcát és karjait
rendszertelenül elszórt szeplõk, foltok tarkázták.
Véletlenül jelen voltam,
amikor Maggie és Octavius elsõ ízben találkozott
az utcán. Ez az esemény mindkettejüket felkészületlenül
érte, s mindketten úgy viselkedtek, mint két
ijedõs ló, amikor' váratlanul összetalálkozik
egy csapat füttyögetõ, ijesztõ parókás
bohóccal. Egy pillanatra attól tartottam, hogy mind
Maggie, mind Octavius visszahõköl, horkantani és
nyeríteni fog.
A pillanat azután elröppent,
s lassacskán mindketten túljutottak a pánikon,
amely meglegyintette õket. A nõ csak annyit tett,
hogy kezét a szívére szorította, mintegy
megakadályozandó, hogy kiugorjon bordái közül,
s valami nyugalmasabb helyet találjon magának; Octavius
pedig megtörülte a homlokát, mintha valami borzalmas
emléket akart volna kitörölni.
Octaviussial már néhány
nappal azelõtt összeismerkedtem, be tudtam tehát
mutatni õket egymásnak. Mindketten gyanakodva nyújtották
a kezüket, mintha a látvány keltette benyomást
nem óhajtanák közvetlen testi érintéssel
is tetézni.
Meggie késõbb, de még
ugyanazon a délután, megtörve hosszú
hallgatását, így szólt hozzám:
- Milyen furcsa embernek látszik
ez a Mr. Ott.
Azzal az eredeti metaforámmal
válaszoltam, amelyet mindig is élveznek a barátaim:
- Drágám, nem szabad egy
könyvet a kötésérõl megítélni.
- De ez a kötés eleven, George bácsi - mondta
-, és azt is számításba kell vennünk.
Ki merem jelenteni, hogy egy átlagos fiatal nõ,
aki frivol és érzéketlen a lelki finomságokra,
nem sokat törõdnék Mr. Ott-tal. Nagyon kedves
cselekedet volna tehát, ha bebizonyítanók
neki, hogy nem minden ifjú nõ hebehurgya, s hogy
legalábbis ez az egy nem néz le egy fiatalembert
pusztán azért, mert szerencsétlen a megjelenése,
hogy hasonlít egy
egy
- Elhallgatott egy kicsit,
mert nem jutott eszébe az állatvilágnak egyetlen
ideillõ képviselõje sem, majd akadozva, de
meleg hangon folytatta: - Bármihez hasonlítson is,
kedvesnek kell lennem vele.
Nem tudom, volt-e Corneliusnak bizalmasa,
aki elõtt hasonló módon meg tudott volna
nyilatkozni. Valószínûleg nem volt, mert közülünk
keveseknek adatott meg - ha ugyan megadatott még valakinek
-, hogy legyen egy George bácsija. Egyébként
biztos voltam benne, s ezt a késõbbi események
be is bizonyították; hogy pontosan ugyanilyen gondolatok
támadtak a fiatalemberben, persze fordított értelemben.
Nos, mindketten buzgón igyekeztek
kedvesnek lenni a másikhoz, eleinte tapogatózva
és bizonytalankodva, késõbb melegen, végül
pedig szenvedélyesen. Ami a szokásos könyvtárlátogatásokkal
kezdõdött, folytatódott az állatkerti
sétákkal, majd esti mozikkal és táncokkal,
végül - ha szóhasználatomat megbocsátod,
de ezt csak így lehet mondani - találkákkal.
Az emberek keresni kezdték a másikat,
ha csak egyiküket látták, mert már elválaszthatatlan
párrá váltak. A környéken lakók
közül egyesek kesernyésen panaszolták,
hogy ez a dupla adag Maggie és Octavius több, mint
amit egy emberi szem képes elviselni.
Nem azt akarom mondani, hogy teljesen
hiányzott belõlem a rokonszenv ez iránt az
extrém látvány iránt; de mások
toleránsabbak és talán értelmesebbek
- rájöttek, hogy valami különös véletlen
folytán, ami egyikük testi felépítésében
észlelhetõ volt, az pontosan ellenkezõje
volt a másik megfelelõ testrészének.
Ha az ember együtt látta õket, akkor valamiféle
kiegyenlítõdést tapasztalt, úgyhogy
ketten együtt tulajdonképpen sokkal elviselhetõbbek
voltak, mint külön-külön. Legalábbis
egyesek így vélték.
Végül egy nap Maggie berontott
hozzám.
- George bácsi, számomra
Octavius az élét fénye és értelme.
Hûséges, erõs, állhatatos, határozott
és megbízható. Szeretetreméltó
ember.
- Köztünk maradjon, kedvesem
- mondtam -, biztos vagyok benne, hogy Octavius birtokában
van mindemez erényeknek. Ami azonban a külsõ
megjelenését illeti
- Imádnivaló - mondta hûségésen,
erõsen, állhatatosan, határozottan és
meggyõzõdéssel. - George bácsi, õ
ugyanúgy érez irántam, mint ahogyan én
érzek õiránta, és össze akarunk
házasodni.
- Te és Ott? - mondtam halkan.
Akaratlanul is felmerült elõttem egy ilyesfajta házasság
víziója és meglehetõsen elbágyadtam.
- Igen - felelte a lány. - Azt
mondta, hogy én vagyok az ó gyönyörûségének
napfénye és örömének holdsugara.
És azt is hozzátette, hogy én vagyok az õ
boldogságának minden csillaga. Nagyon poétikus
férfi.
- Igen, úgy látszik - mondtam
kétkedve. - Mikor akartok összeházasodni?
- Mihelyt lehetséges - felelte.
Nem tehettem mást, összeszorítottam
a fogaimat. A kihirdetés már megtörtént;
az elõkészületek befejezõdtek, s megtörtént
az esküvõ úgy; hogy nekem kellett a menyasszonyt
az oltárhoz kísérnem. A környéken
senki nem akart hinni a szemének. Még magának
a lelkésznek az arcán is átsuhant valami
meghökkent kifejezés.
Senki sem pillantott nagy gyönyörûséggel
az ifjú párra. A jelenlevõk a szertartás
egész ideje alatt felváltva hol az egyik, hol a
másik térdüket bámulták. Kivétel
csak a lelkész volt: õ egész idõ alatt
mereven bámulta a templomkapu feletti rózsa formájú
ablakot.
Egy idõ múlva elköltöztem arról
a vidékrõl, a város másik részében
béreltem lakást, és Maggie-t szem elõl
veszítettem. Tizenegy évvel késõbb
azután úgy esett, hogy visszatértem, mert
lehetõség kínálkozott egy befektetésre,
egy, a lovak versenyzési képességeiben jártas
barátom jóvoltából. Felhasználtam
az alkalmat, hogy meglátogassam Maggie-t, aki, nem beszélve
megõrzött szépségérõl,
kitûnõ szakács volt.
Ebédidõben érkeztem.
Octavius dolgozott, de ez nem számított. Nem vagyok
önzõ, és nagyon szívesen megeszem a
más adagját is, a magamé mellé.
Bár segíteni nem tudtam
rajta, észre kellett vennem, hogy valami beárnyékolja
Maggie arcát. A kávé után megszólaltam:
- Boldogtalan vagy, Maggie? Valami baj
van a házasságod körül?
- Ó nem, George bácsi -
mondta hevesen. - A mi házasságunk az égben
köttetett. És bár gyermektelenek maradtunk,
mi annyira csak egymásnak élünk, hogy errõl
a hiányról majdnem teljesen meg tudunk feledkezni.
Az állandó elragadtatás tengerében
élünk, és semmi mást nem is kívánunk
a világtól.
- Értem - mondtam majdhogynem
foghegyrõf -, de hát akkor miféle bánat
az, amirõl észrevettem, hogy befelhõzi arcodat.
Habozott, azután kitört:
- Ó, George bácsi, te olyan
finom érzésû ember vagy. Egyetlen homokszemecske
szorult boldog életünk fogaskerekei közé.
- Éspedig?
- Az én külsõm.
- A külsõd? Mi baj van
- Nyeltem egyet, és úgy éreztem, hogy képtelen
vagyok befejezni a mondatot.
- Nem vagyok szép - mondta Maggie
úgy, mintha egy jól elrejtett titkot osztana meg
velem.
- Ah - mondtam.
- És szeretnék szép
lenni, George bácsi. Octavius kedvéért. Csak
neki akarok szép lenni.
- Panaszkodott talán a külsõd
miatt? - kérdeztem óvatosan.
- Octavius?' Természetesen nem.
Nemes némasággal tûri szenvedéseit.
- Akkor honnét tudod, hogy szenved?
. - Asszonyi szívem megsúgta.
- De Maggie, Octavius maga is
Nos
Õ maga sem szép. - Hogyan mondhatsz ilyet? - méltatlankodott
Maggie. Õ nagyszerû.
- De hátha õ úgy
gondolja, hogy te vagy nagyszerû. - Ó nem - mondta
Maggie. - Hogyan is gondolhatna ilyet. - Talán valami más
nõ iránt érdeklõdik?
- George bácsi! - döbbent
vissza Maggie. - Micsoda aljas gondolat! Csodálkozom rajtad.
Octavius nem néz rá más nõre, csak
énrám.
- Hát akkor mit számít,
hogy szép vagy-e vagy nem. - Miatta - felelt. - Ó,
George bácsi, õmiatta szeretnék szép
lenni.
És kabátom hajtókájának
dõlve zokogni kezdett és jól összekönnyezte.
Mire befejezte, már csuromvizes voltam. Így azután
találkoznom kellett Azazellel, azzal a két centi
méteres földönkívülivel, akit már
említettem neked abból az atkalomból
Nos, öreg fiú, nem kell olyan fölényesen
undorkodnod. Aki ír, mint te, annak nem szabad finnyáskodnia.
Egyszóval hívtam Azazelt.
Azazel alvó állapotban érkezett. Pöttöm
fejét valami zöld anyag borította, és
csak egyfajta gyors, szopránfekvésû karattyolás
jelezte, hogy életben van. Meg az, hogy kis, porcogós
farka idõnként megmerevedett, és halk berregéssel
rezgett.
Vártam egy percet, hogy magától
felébredjen, és amikor ez nem történt
meg, finoman levettem fejérõl a köteget egy
csipesszel. Lassan kinyitotta a szemét, rám bámult,
azután nekilendült.
- Egy pillanatra azt hittem, hogy lidércnyomásom
van mondta -, persze nem számoltam veled.
Nem vettem tudomást gyermekes
zsémbelõdésérõl. - Van egy
ügyem, szeretném, ha elintéznéd nekem.
- Hát persze - mondta Azazel savanyúan.
- Eszembe sem jutna, hogy én kérjelek téged
arra: tégy meg nekem valamit. - De igen - mondtam rábeszélõen.
- Ha az én belsõ képességeim lehetõvé
tennék, hogy egy olyan személyiség számára,
olyan erejû és hatalmú lény számára,
mint amilyen te vagy, valami hasznot hajthassak.
- Persze, persze - felelt Azazel azonnal
megenyhülve. Hozzá kell tennem, hogy valóban
undorító: egyesek menynyire tudnak hízelegni.
Például láttalak már téged,
hogy milyen ostoba örömet szerez neked, ha valaki autogramot
kér tõled. De hadd folytassam,
- Mirõl van szó? - kérdezte
Azazel.
- Szeretném, ha széppé
varázsolnál egy fiatal nõt. Azazel összeborzadt.
- Nem tudom, képes leszek-e rászánni
magamat. A ti felfuvalkodott és szánalomra méltó
testetekrõl alkotott szépségideál
förtelmes.
- De azok a mi ideáljaink. Elmondom,
hogy mi a teendõd. - Te mondod el nekem, hogy én
mit tegyek? - rikkantott, reszketve a felháborodástól.
- Te mondod meg nekem, hogyan stimuláljam és változtassam
meg a szõrtüszõket, hogyan tegyem erõssé
az izmokat, hogyan erõsítsen' vagy finomítsam
a csontokat? Te akarod mindezt megmondani nekem?
- Egyáltalán nem - mondtam
alázatosan. - Egy ilyen eljárás mechanizmusának
részletei csak egy olyan lénytõl kívánhatók
meg, aki a te csodálatos tudásodnak birtokában
van. De engedd meg, hogy elmondjam, milyen külsõre
lesz szükség.
Azazel újra megenyhült, és
részleteiben végigmentünk a dolgon.
- Ne felejtsd el - mondtam -, a lassú
változásnak legalább hat napig kell tartania,
mert a túlságosan gyors átalakulás
gyanút kelthet.
- Gondolod - mondta Azazel -, hogy hajlandó
vagyok hat napot rászánni a vizsgálatra,
a változtatásra és a javításokra?
Az eszedbe sem jut, hogy az én idõm milyen értékes?
- Ó, de hát aztán
megírhatod a dolgot a te világod valamelyik biológiai
folyóiratának. Nem olyan feladat az, amilyenre a
te világodból sokaknak nyílnék alkalma,
és türelmük is volna hozzá. Siker esetén
bámulni fognak téged.
Azzal elgondolkozva bólintott.
- Az olcsó hízelgést
persze megvetem - mondta -, de feltételezem, hogy kötelességszerûen
modellnek kell lennem az én fajtám alacsonyabbrendû
képviselõi számára. - Éles,
visító füttyöt hallatott. - Fáradságos
és kellemetlen, de ez a kötelességem.
Nekem is megvolt a magam kötelessége. Úgy
éreztem, hogy ott kell maradnom, azon a vidéken,
mindaddig, amíg a változás végbe nem
megy. Lóversenyszakértõ barátom óvadékot
fizetett nekem cserébe hozzáértésemért
és tudásomért, amelyek eredményeket
hoztak neki különféle futtatásokon, már
tudniillik olyan eredményeket, hogy nem sok pénzt
veszített.
Nap mint nap találtam alkalmat
arra, hogy lássam Maggie-t, s az eredmények lassacskán
mutatkozni kezdtek. Haja dúsabb lett és bájos
hullámokba csavarodott. A színe vörösaranyban
kezdett játszani, hívogatóan vonzotta a tekintetet.
Állkapcsa egyre kevésbé
állt ki, pofacsontja finomabb lett. Szeme határozottan
megélénkült, egészen ibolyaszínû
volt. Szemhéja finom, keleties vágást nyert.
Két füle formássá változott.
Alakja kigömbölyödött, majdhogynem telt lett,
dereka pedig megvékonyodott.
Az emberek zavarba jöttek. Ilyesmiket
hallottam:
- Maggie, mi az ördögöt
csináltál magaddal? A hajad egyszerûen csodálatos.
Tíz évvel fiatalabbnak látszol.
- Semmit sem csináltam - szokta
erre válaszolni Maggie. Õ éppolyan zavarodott
volt, mint a többiek. Persze engem kivéve.
- Látsz valami változást
rajtam, George bácsi? - kérdezte. - Vonzó
vagy - feleltem. - De számomra mindig is az voltál,
Maggie.
- Talán igen - felelte. - De én
sosem találtam magamat vonzónak egészen a
legutóbbi idõkig. Nem értem. Tegnap egy szemtelen
fiatalember utánam fordult. Pedig ezek mindig gyorsan tovább
szoktak volt sietni, szemüket lesütve. Ez pedig rám
kacsintott. És ez annyira meglepett, hogy visszamosolyogtam
rá.
Néhány héttel késõbb
találkoztam férjével, Octaviusszal, egy vendéglõnél,
ahol éppen a kiragasztott étlapot nézegettem.
Mivel éppen be akart menni, hogy valamit bekapjon, kapóra
jött neki, hogy meghívjon, s én pedig habozás
után elfogadtam a meghívást.
- Boldogtalannak látszol, Octavius
- mondtam.
- Az is vagyok - felelte. - Nem értem,
mi történt Maggievel az utóbbi idõben.
Olyan zaklatott, hogy idejének még a felét
sem szánja rám. És tegnap
- Olyan búbánatos
elkeseredettség futotta el az arcát, hogy bárkinek
megesett volna rajta a szíve.
- Tegnap? - kérdeztem. - Mi volt
tegnap?
- Tegnap arra kért, hogy hívjam
Hívjam Melisande-nak. De én képtelen vagyok
Maggie-t ezen a nevetséges Melisande néven szólítani.
- Miért nem? Ez a keresztneve.
- Mert hát õ az én
Maggie-m. Melisande valahogyan idegen számomra.
- Na igen, hát megváltozott
egy kissé - mondtam -. Nem vetted észre, hogy mostanában
sokkal csinosabb?
- De igen - köpte ki Octavius. -
És ez nem jó?
- Nem jó - felelte még
élesebben. - Nekem az én egyszerû, bolondos
kinézetû Maggie-mre van szükségem. Ez
az új Melisande állandóan fésüli
a haját, mindenféle szemfestékeket keneget
magára, új ruhákat meg nagyobb méretû
melltartókat próbálgat, és alig szól
hozzám.
Az ebéd az õ részérõl
kedveszegett némaságban telt el. Arra gondoltam,
hogy meglátogatom Maggie-t, és jót dumálok
vele.
- Maggie - szólítottam
meg.
- Kérlek, hívj Melisande-nak
- hangzott a válasz.
- Melisande - mondtam hát -, én
úgy látóm, hogy Octavius boldogtalan.
- Igen, én is így látom
- mondta mogorván. - Octavius kezd bosszantóan unalmassá
válni. Ki sem akar lépni a házból.
Nem hajlandó elmenni szórakozni. Rossz a véleménye.
a ruháimról, a kozmetikai szereimrõl. Hát
mit képzel, micsoda õ?
- Régebben úgy vélted,
hogy a férfiak között õ a király.
- Annál bolondabb dolog ez. Csak egy ronda kis fickó,
és számomra már az is kínos, ha vele
együtt látnak.
- De hát te épp az õ
kedvéért akartál szép lenni!
- Mit értesz azon, hogy akartam?
Én szép vagyok. És mindig is szép
voltam. Csak azon múlt az egész, hogy felfedezzek
magamnak egy jó frizurát, és hogy megtanuljam:
hogyan fessem ki magamat. Nem vagyok hajlandó eltûrni,
hogy Octavius az utamba álljon.
És nem is hagyta. Fél évvel
késõbb elváltak egymástól,
és újabb fél év múlva Maggie
- vagyis Melisande - hozzáment egy nagyon fõképû
és nagyon rossz természetû férfihoz.
Egyszer együtt ebédeltem ezzel a pasassal, és
olyan sokáig vacakolt a számlával, hogy már
azt hittem, nekem kell majd kifizetnem.
Válásuk után körülbelül
egy évvel összeakadtam Octaviusszal. Õ természetesen
nem házasodott meg újra, mert ocsmányabb
volt, mint valaha, és a tej is megaludt a közelében.
A lakásában üldögéltünk, ami
tele volt Maggie fényképeivel, a valahai Maggie
képeivel, és egyik képen förtelmesebb
volt, mint a másikon.
- Még mindig hiányzik neked,
Octavius - mondtam.
- Kegyetlenül - felelte. - Csak
azt remélhetem, hogy boldog.
- Úgy tudom, hogy nem - mondtam.
- Még visszatérhet hozzád.
Szomorúan nemet intett.
- Maggie sosem jön vissza hozzám.
Ez a Melisande nevû nõ gondolhatja, hogy talán
visszajön, de ha jönne, nem fogadnám be. Õ
nem Maggie, az én drága Maggie-m.
- Melisande - mondtam neki - sokkal szebb,
mint Maggie volt.
Hosszan bámult rám.
- Egyesek szemében - mondta végût.
- De nem az enyémben. Egyébként akkor találkoztam
vele utoljára.
Egy percnyi némaság után
így szóltam:
- Megleptél, George, komolyan
meghatott a történeted. Szegényes szavak voltak
ezek.
- Errõl jut eszembe, öreg
fickó - mondta George -, megvághatnálak öt
dollár erejéig egy hétre, legfeljebb tíz
napra? Habozva elõhúztam egy ötdollárost.
- Nesze. A történeted megér
ennyit. Ez ajándék. A tiéd. (Miért
is ne? Minden kölcsön, amit George-nak ad az ember,
de facto ajándék.)
George megjegyzés nélkül
elvette a pénzt, és viseltes levéltárcájába
csúsztatta. (Már akkor viseltesnek kellett lennie,
amikor megvette, mert azelõtt soha nem volt ilyesmije.)
- Térjünk vissza a tárgyra
- mondta. - Megvághatlak öt dollárral, egy
hétrõl, legfeljebb tíz napról lenne
szó?
- De hát már kaptál
öt dollárt - mondtam.
- Az az én pénzem - felelte
George -, és neked semmi közöd hozzá.
Érdeklõdöm én a te pénzügyi
helyzeted iránt, amikor pénzt kölcsönzöl
tõlem?
- De hiszen én sosem
- kezdtem,
és sóhajtva átadtam neki még öt
dollárt.
Kemény Dezsõ fordítása