Hogyan keletkezett az Alapítvány-sorozat?


    
     Harminckét évi szünet után 1982-ben a sci-fi egyik klasszikus remekmûve, a világhírû Alapítvány-trilógia - amelybõl addig ötmillió példány kelt el - újabb regényekkel bõvült: megjelent Az Alapítvány pereme (Foundation's Edge).
     Ebbõl az alkalomból a szerzõ a róla elnevezést lsaac Asimov's Science Fiction Magazine szerkesztõinek felkérésére a folyóirat 1982. decemberi számában visszaemlékezik arra, hogyan született meg a sorozat addigi négy kötete. (Mint tudjuk, a sorozat könyveinek száma azóta már hatra emelkedett, mivel megjelent az Alapítvány és Föld és az Alapítvány elõtt is.)
     Asimov egészen 1941. augusztus elsejéig kalandozik vissza gondolataiban. Javában dúl a második világháború: a németek már megtámadták a Szovjetuniót, a japánok pedig már Pearl Harbour bombázására készülõdnek.
     A 21 éves Asimov - a Columbia egyetem kémia szakának végzõs hallgatója - egy megbeszélésre siet John Campbellhez, az Astounding Science Fiction, a legendás sci-fi magazin fõszerkesztõjéhez, aki már öt novellát fogadott el tõle, amelyek közül az ötödik, az Alkony (Nightfall) éppen megjelenés elõtt áll,
     Asimov szeretné neki elmesélni új, megírandó novellájának történetét. A baj csak az, hogy a leghalványabb elképzelése sincs róla. Kétségbeesésében tatálomra fölüti a nála lévõ könyvet, hogy a szabad asszociáció segítségével jusson valami eredményre. A módszer remekül beválik. A könyv ugyanis Gilbert és Sullivan színmûveit tartalmazza, és éppen annál a képnél nyitja ki, amelyben Iolanthe tündérkirálynõje Willis közlegény lábai elé veti magát. Asimov katonákra gondol, katonai birodalmakra, a Római Birodalomra, egy Galaktikus Birodalomra. Miért ne írhatna a Galaktikus Birodalom bukásáról? Elvégre kétszer is elolvasta Edward Gibbon A Római Birodalom hanyatlása és bukása címû mûvét.
     Mire Campbellhez ér, ég a lelkesedéstõl, és ez a szerkesztõre is átragad. Egy órán át beszélgetnek, és fölvázolnak egy egymáshoz kapcsolódó történetbõl álló hatalmas sorozatot, amely annak az ezer évnek a bonyolult eseményeit öleli fel, amely az Elsõ és a Második Galaktikus Birodalom között telik el. Mindezt a pszichohistória tudományán át láttatva, amelyet alaposan megbeszélnek egymással.
     Asimov augusztus 11-én kezdi el írni az elsõ sztorit Alapítvány (Foundation) címmel. Ez arról szólt, hogy létesített Hari Seldon pszichohistorikus egy-egy Alapítványt az univerzum két végén, olyan feltételekkel; amelyek biztosítják, hogy a történelem erõi - az egyébként várható harmincezer év helyett - ezer év elmúltával létrehozzák a második Birodalmat. Szeptember 8-án adja át a kéziratot, és hogy biztos legyen benne, hogy Campbell komolyan gondolja a dolgot - a folytatást bebiztosítva -, a legizgalmasabb résznél hagyja abba a sztorit.
     Amikor azonban el akarja kezdeni a második történetet, rádöbben: fogalma sincs, hogyan folytassa. A szerencse azonban másodszor is melléje szegõdik: a Brooklyn hídon összefut Frederik Pohllal, és elbeszélget vele. Az ebbõl nyert inspiráció túljuttatja a holtponton, és elkészül a második sztori is. Ezután már rutinszerûen, egymás után jönnek és jelennek meg az ASF-ben az újabb folytatások, egészen 1945 decemberéig, amikor is Asimov bevonul a hadseregbe.
     Leszerelése után tovább írja az Alapítvány történeteket. 1948-ban azonban már torkig van velük, és elhatározza, hogy a Második Alapítvány elhelyezkedésének rejtélyét megoldva véget vet a sorozatnak. Szerkesztõje azonban arra kényszeríti, hogy változtassa meg a befejezést, és ígéretet csikar ki tõle még egy sztori megírására. Asimov ennek eleget tesz, és az utolsó sztori utolsó folytatása 1950 elején jelenik meg.
     Asimov ekkor már a bostoni orvostudományi egyetem biokémia fakultásán dolgozik. Egy könyve már megjelent, és mivel nyolc évet töltött az Alapítvány kilenc történetének megírásával, és összesen 3641 dollárt keresett vele, úgy gondolja, hogy elégedett lehet, s végezhet vele egyszer s mindenkorra.
     Úgy látszik azonban, hogy a sors másként akarta. 1950-ben ugyanis kezdenek megjelenni a kemény kötésû sci-fi könyvek, és Asimov úgy gondolja, miért ne kereshetne még egy kis pénzt azzal, hogy megjelenteti könyv alakban az Alapítvány-sorozatot. Két ismert könyvkiadó elutasítja, egy új, kis cég azonban érdeklõdést mutat iránta, és háromkötetes formában szándékozik megjelentetni.
     A kiadónak mindössze annyi a kifogása, hogy túl hirtelen kezdõdik a sorozat, ezért rábeszéli a szerzõt, hogy írjon egy rövid bevezetõ részt az elsõ könyv élé. Így jelenik meg aztán a Gnome Press kiadónál 1951-ben az Alapítvány, 1952-ben az Alapítvány és Birodalom (Foundation and Empire), 1953-ban pedig a Második Alapítvány (Second Foundation). Késõbb a három könyv az Alapítvány-trilógia néven válik ismertté.
     Asimov örül a trilógia megjelenésének, ugyanakkor elégedetlen is, mivel a kiadó nem tudja megfelelõen forgalmazni könyveit. Egy másik kiadó papírkötésben; rövidítve és más címeken jelenteti meg õket, és a belõlük befolyó pénz sem a szerzõt, hanem a Gnome Presst illeti.
     Változás csak akkor következik be, amikor 1961 elején a Doubleday kiadónál - amely Asimov többi könyvét publikálta - a portugálok érdeklõdni kezdtek a trilógia iránt. Ennek eredményeképpen a Doubleday megveszi az Alapítvány-trilógiát, bár a szerzõ figyelmezteti õket, hogy "a gatyájuk is rá fog menni".
     Szerencsére nem így történik: ettõl kezdve a trilógia egyre nagyobb sikereket ér el mind a megjelenések és az eladott példányok számában, mind az olvasói levelek rajongó hangvételében. A dolgok 1966-ban tetõznek, amikor az SF-rajongók Clevelandben tartott világkongresszusán úgy határoznak, hogy a legjobb regénysorozatot is Hugo-díjjal jutalmazzák. Asimov már trilógiája benevezését is nagy dicsõségnek tartja, mert meg van róla gyõzõdve, hogy a díjat Tolkien örökbecsû remekmûve, A Gyûrûk ura (Lord of the Rings) kapja meg; de téved, mert az Alapítvány nyer.
     A nagy anyagi siker és hírnév ellenére Asimov mégsem ülhet békésen a babérjain. Az olvasók észreveszik, hogy a trilógia a Birodalmak közötti ezeréves idõszakból csak négyszáz évet dolgoz fel, tehát befejezetlen. Asimov számtalan levelet kap az olvasóktól, amelyekben kérve, könyörögve, sõt fenyegetõzve követelik, hogy fejezze be. Ráadásul a Doubleday különbözõ szerkesztõi is emellett kardoskodnak.
     Mindez hízelgõ, de egyben idegesítõ is a szerzõ számára. Sok év telt el a negyvenes évek óta, amikor "Alapítvány-író hangulatban" volt. A hatvanas és a hetvenes években azonban sokkal szívesebben ír nem regény jellegû mûveket, s írásainak csak húsz százalékát teszi ki az ez idõ tájt megjelenõ három regény (köztük egy krimi) és több mint száz novella.
     Legfáradhatatlanabbul egy jó barátja, a nagy sci-fi író, Lester del Rey nyaggatja, sõt még azt is felajánlja a Doubleday kiadónak, hogy befejezi helyette a sorozatot. Amikor Asimov 1973-ban ezt megtudja, merõ kétségbeesésbõl megír egy Alapítvány-történetet, de félreteszi. 1977-ben a kiadó ismét sürgeti, õ azonban inkább terjedelmes önéletrajzi mûvét írja meg.
     1981 januárjában a Doubleday elveszti türelmét. Betty Prashker szerkesztõ addig nem tágít, míg Asimov alá nem írja a szerzõdést az új regény megírására. Elõlegül ötvenezer dollárt ajánl fel, ami majdnem hússzorosa az addig adott elõlegeknek: A szerzõ beadja a derekát.
     Négy hónap telik el, míg Asimov elintézi függõben lévõ ügyeit, és május végén elkezdi olvasni az Alapítvány-trilógiát. Kénytelen ezt tenni, mert már harminc éve nem olvasta, és a részletek teljesen kimentek a fejébõl. Meg aztán szeretne megmártózni a trilógia stílusában és atmoszférájában is.
     Ekkor azonban nagyon érdekes dolog történik: olvasás közben egyre növekvõ nyugtalanság tölti el Asimovot. Folyton arra vár, hogy történjék valami, de nem történik semmi. Mindhárom kötet gondolatok és beszélgetések halmaza. Semmi akció, semmi izgalom. Akkor minek a nagy felhajtás, miért akarja mindenki a folytatást? Mégis azon veszi észre magát, hogy mohón pörgeti a lapokat, és dühös, amikor a trilógia végére ér, mert még többet akar belõle. Igen ám, de hát õ a szerzõ, neki kellene megírnia.
     Már-már ott tart, hogy visszaadja a szörnyû tévedésbõl fölvett elõleget, amikor ismét történik valami. Véletlenül a keze ügyébe kerül James Gunn sci-fi író és kritikus egyik írása, amelyben az Alapítvány-sorozatról így elmélkedik: "Az akciónak és a romantikának nem sok köze van a trilógia sikeréhez - gyakorlatilag minden akcióról csak étmondásban értesülünk, a romantika pedig szinte észrevehetetlen -, a történetek azonban a gondolatok fölcserélése és megfordítása révén krimi jellegû varázsra tesznek szert:
     Hát ha csak ez kell, akkor megkapjátok gondolja Asimov. Pánikja elmúlik, és elõszedi a nyolc évvel korábban megírt, de félretett történetet. Tetszik neki, és elkezdi folytatni. Legnagyobb megkönnyebbülésére minden nehézség nélkül vissza tud kerülni az "Alapítvány-hangulatba", és úgy érzi, hogy a kisujjában van a történet.
     Vannak persze különbségek: az eredeti történeteket egy sci-fi magazin számára írta, következésképpen a trilógia mindegyik könyve legalább két sztoriból állt, amelyek nem voltak egységesek. Az új könyvet egységes történetként szándékszik megírni. Hosszúságára nézve sincs megkötése, mivel a kiadó azt mondja: "hadd találja meg a könyv a maga terjedelmét". Végül pedig a közben eltelt idõ alatt a csillagászat és a számítógép-tudomány rengeteget fejlõdött, ezért Asimov elhatározza, hogy a fekete lyukak mindenképpen szerepelni fognak a folytatásban.
     Az írás jól halad: a szerzõ 1982. március 25-én adja le a kéziratot. A regény munkacíme mindvégig Villámhárító (Lightning Rod) volt, de a szerkesztõ kérésére Asimov elõbb Harcra kész Alapítványokra (Foundations at Bay), majd végül Az Alapítvány peremére változtatja.
     Visszaemlékezése végén Asimov még elmondja, hogy bármennyire komplikáltak legyenek is történetei, a végén általában mindig elvarrja a szálakat. Ebben az esetben azonban észrevette, hogy egy apró dolog megoldatlan maradt. Reméli, hogy senki más nem veszi észre, mert ez lehetõséget ad a sorozat folytatására. Igaz, már akaratlanul is hibát követett el; amikor azt írta regénye végére: "Vége (egyelõre)". Nagyon fél ugyanis, hogy amennyiben a regény sikeres lesz, a kiadó ismét a nyakára jár majd, mint ahogyan Campbell tette a régi szép idõkben. (Hogy valóban így is történt; azt az azóta megirt két újabb könyv bizonyítja.)
     Isaac Asimov visszaemlékezését követõen neves sci-fi írók mondják el véleményüket az Alapítvány-sorozatról.
     Harlan Ellison arról beszél, hogy bár negyven éve dicsérik és tanulmányozzák az Alapítvány-trilógiát, mégis teljesen félreértik. Szerinte a trilógia nem a Római Birodalom bukásának az újraköltése, hanem az egyiptomi fáraó rabszolgaságából menekülõ zsidó nép történetének ügyesen megtervezett új feldolgozása. Mindezt állítólag maga Asimov mondta el neki néhány évvel korábban egybizalmas beszélgetésük alkalmával.
     Clifford D. Simak örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy csatlakozzon a legújabb Alapítvány-regény méltatásához. Nagyra tartja a sorozatot, amelyet már elsõ magazin megjelenésekor olvasott, de dicséri a szerzõ novelláit és tudományos munkáit is. Finom humorral állapítja meg, hogy Asimov minél öregebb, annál gyorsabban dolgozik, úgyhogy mellette mindenki lustának tûnik.
     Stanley Schmidt visszaemlékezik, hogy 13 éves korában a vonaton utazva olvasta elõször a Második Alapítványt. Bár akkor még nem gondolta, hogy "igazi" író lesz belõle, Asimov mûvét olyannak találta, amilyet egy szép napon majd õ is szeretne írni. Most, amikor újraolvassa a trilógiát, még jobban tetszik neki, mert sok olyan dolgot felfedez benne, ami elõször elkerülte a figyelmét.
     Spider Robinson reméli, hogy az új Alapítvány-regény olyan széles körben ismertté teszi Hari Seldon nevét, mint Hare Krishnáét. Nagy várakozással tekint Az Alapítvány pereme olvasása elé. Nagyra értékeli, hogy Asimov története három könyv és három évtized után sem tud véget érni…
     Algis Budrys megállapítja; hogy Az Alapítvány pereme az elsõ Alapítvány-regény, mivel az elõzõ három rövid történetekbõl, novellákból és kisregényekbõl volt összeállítva. A trilógia felhasználja azt a rengeteg mindent, amit a szerzõ a történelemrõl tud, és az emberi pszichológia fényében új megvilágításba helyezi. Asimov az emberi történelemrõl és az ember galaktikus terjeszkedésérõl beszél. A trilógia szabályos "gondolatkísérlet", amelyben az Öszvér a rendezõ erõ, aki mutáns ugyan, mégis az emberi nem egyenes meghosszabbítása. Az Alapítvány nem soviniszta, hanem pararealisztikus. Nem a galaktikus terjeszkedésrõl szól, hanem arról, hogy mi van az emberi szívben és lélekben.
     A. E. Van Vogt elmondja, hogy annak idején az Astounding Sciencie Fiction minden számában minden történetet elolvasott, így tanúja volt a nagy Asimov karrierje elindulásának. Asimov - rendkívüli szerénysége miatt - nem beszélhet saját mûveirõl, ezért õ mondja el, hogy a sci-fi, egyik nagy mérföldköve az a nap, amikor John Campbell "befogta" magazinja számára azt a fiatalembert, akinek csodálatos memóriája, a kémiában a késõbbiekben szerzett tudása és a legkülönfélébb tudományokban való jártassága az évek során mintegy ezer tudományos ismeretterjesztõ újságcikket eredményezett, no meg minden idõk legkülönlegesebb sci-fi életmûvét, amely a mûfaj aranykorának kiemelkedõ, klasszikus remekmûvében, az Alapítvány-sorozatban csúcsosodott ki.
     Jack Williamson arról beszél, hogy õ és Asimov nagyjából egy idõben kezdték a pályát John Campbellnél, aki nemcsak szerkesztõjük, hanem tanítójuk is volt. Asimov remek tanulónak bizonyult: csodálatos tehetséggel vitt bele drámát, színt és meggyõzõ erõt az Alapítvány-történetekbe. Szerinte Asimov a Római Birodalom bukásának történelmi drámáját vetítette ki csillagközi színpadra. Alapötlete az Alapítvány volt, amelyet azért létesítettek, hogy az új sötét középkor idején védelmezze a civilizációt, és siettesse az új reneszánsz eljövetelét. Ez a csodálatos elképzelés a sci-fi egyik klasszikusává nõtte ki magát.
     További idézetek:

"Nyíltan beismerem, hogy Isaac végül is körülbelül 6:1 arányban gyõzött. Én ugyanis csak öt évig mondogattam egyfolytában, hogy soha, de soha nem fogom megírni a 2010: Második Ûrodisszeia (2010. Odyssey Two) címû regényemet.
     És milyen furcsa véletlen, hogy két kialudt vulkán ugyanabban a hónapban tör ki. (Bár ez a megfogalmazás talán nem áll teljesen Isaacra: olyan híreket hallok, hogy amióta 32 évvel ezelõtt befejezte a Második Alapítványt, valójában írt. egy vagy két regényt, vagy akár hármat is.)
     Így hát - ahogyan legutóbbi levelében Isaac figyelmeztetett rá - jövõre valószínûleg jól elagyabuláljuk egymást a ringben a Hugo és a Nebula-díjért. De senki se nevessen, ha kettõs kiütéssel végzõdik a dolog, és elégtelen teljesítményünk miatt a pálmát az ígéretes új szerzõ, Drusilla van Rinderpest Az óriás sivatagi rágcsálók támadása (Attack of the Giant Gerbils) címû mûve viszi el.
     Hogy teljesen õszinte legyek, Isaac õsz haját tisztelve azon gondolkodtam, hogy visszavonulok a versengéstõl. Csak annak a biztos tudata tartott ettõl vissza, hogy ha megteszem, Judy-Lynn dal Rey saját kezûleg fog megfojtani.
     Úgyhogy Isaac, a legjobbakat kívánom. Remélem, ugyanannyi kel el a könyvedbõl, mint az enyémbõl - mínusz egy példány."
     Arthur C. Clarke

"Egy új Alapítvány-könyv? Még a régieket sem olvastam ki! De azért nem egészen. A teljes igazság az, hogy már az Astoundingban való megjelenésük idején olvastam az Alapítvány-könyveket. Micsoda feszültség! Vajon Öszvér kivágja-e magát a bajból? Vajon hol helyezkedhet el a Második Alapítvány? Ez utóbbi olyan égetõ kérdés volt, hogy emlékszem, ínég csalni is megpróbáltam: megkérdeztem Isaacet a helyrõl (gondolván, hogy õ tudja). Õ azonban csak rejtélyesen mosolygott, és felém rázogatta ujját. »Várj«, mondta, úgy értve, hogy »szenvedj még néhány hónapig«. Szenvedtem, de azért örültem is neki. Most azonban megint szenvedek. Épp most ért véget Az Alapítvány pereme, ami azt jelenti, hogy ismét jöhet a gályarabság. Isaac, ne tedd ezt velem minden harminc évben! Mert gondolom, 2012-t írunk majd, amiikor újabb könyv jelenik meg a sorozatból. Ha tényleg meg akarod írni azt a regényt, van rá egy nagyon jó címem. Hogy mi az? Majd elmondom neked 2011-ben. Legyen ez a szenvedésjáték kétszemélyes!"
     Harry Harrison

"Az öregségnek is megvannak a maga elõnyei: ha más nem, az, hogy az ember egy különlegesen jó idõszakban volt fiatal. Alig múltam tízéves, amikor - a Campbell-féle aranykor kellõs közepén - fölfedeztem a scifit. Az egyik elsõ novella, amelyet ebben a mûfajban olvastam, az Alkony volt. Ez persze még az edzett olvasókra is nagy hatást gyakorolt, így hát elképzelhetik, hogy mekkora erõvel hatott rám. Ezután már mindenütt türelmetlenül kerestem Isaac Asimov nevét.
     Már az elsõ Alapítvány-sztorik sem okoztak csalódást, és az izgalmas kezdet után a sorozat még csak egyre és egyre jobb lett. Clifford D. Simak párhuzamosan futó Város (City) novelláihoz hasonlóan a sorozat végül klasszikus regénnyé nõtte ki magát, de a fiatalabbaknak nem adatott meg az az izgalom, hogy lássák, hogyan zajlott le ez a folyamat.
     Bár a novellák bõvelkedtek izgalmakban és kalandokban, azért ezeknél sokkal több volt bennük. Volt egy gazdag történelmi háttér, amelyre a szerzõ gondolatébresztõ elképzeléseit alapozta. A történelem iránti tartós érdeklõdésem a sorozat elbeszéléseit olvasva gyökerezett meg bennem.
     Így aztán olyan örömmel készülõdök az új könyvre, mint bárki más, vagy talán még fokozottabban. Olyan lesz, mintha újra fiatal lennék:
     Poul Anderson

"Dr. Asimov Alapítvány-trilógiájának hatása - nemcsak az írott sci-fire, hanem a sci-fi filmre is - felmérhetetlen. Ennek a kiemelkedõ sorozatnak a negyedik kötete minden bizonnyal újabb mérföldköveket fog jelenteni a sci-fi történetében és Isaac Asimov történetében is. El sem tudom képzelni, hogyan tudná fölülmúlni mindazt, amit már elmondott az Alapítványokról, de Asimov olvasása közben éppen az jelenti az egyik nagy élvezetet, hogy az ember sohasem tudja, a következõ pillanatban milyen meglepetés kápráztatja el:
     Martin Gardner "Negyven évvel ezelõtt, amikor Isaac Asimov elkezdte írni az Alapítvány-sorozatot,
     New York belvárosában laktam, és Isaac majdnem minden vasárnap meglátogatott. Rendszerint elmentünk sétálni a közeli kínai negyedbe, és arról beszélgettünk, amit éppen írtunk. Amit Isaac írt, az egy bizonyos Hari Seldon nevû pasasról és hõstetteirõl szólt, s évszázadokat és egy galaktikus birodalmat fogott át.
     Mindez igazán remek dolog volt, és én nagy élvezettel hallgattam, de késõbb meg kellett fizetnem ennek az árát. John Campbell természetesen olyan ütemben közölte a történeteket az Astoundingban, ahogyan Isaac írta õket, viszont amikor megjelentek, számomra már nem jelentettek semmiféle újdonságot. Így hát nem volt mit olvasnom!
     Ezért és még sok minden más miatt el sem mondhatom, hogy mekkora örömmel készülök Az Alapítvány peremére, a sorozat elsõ olyan regényére, amelyet merõ gyönyörrel tudok majd elolvasni, mert senki sem csinálta meg velem azt a rossz viccet, hogy elõre elmesélte volna a történetét.

Frederik Pohl