Bár még a csodálatos Azazel is lehetetlennek véli az idõutazás megvalósítását, semmi sem riaszthatja vissza a bosszúállástól mindazért a gonoszságért, amit egy ma már neves íróval szemben követtek el mintegy negyven esztendõvel ezelõtt.
- Véletlenül ismerek valakit, aki nagyon hasonlít
hozzád - mondta George, miközben letelepedtünk
a Café des Modistes halljában egy többé-kevésbé
kiadós lakoma elköltése után.
Az otthon rám leselkedõ
határidõkre fittyet hányva örömmel
készülõdtem a semmittevésre, és
már-már neki is láttam, de nem így
rendeltetett. Mélységesen nagyra tartom ugyanis
egyéniségem egyedülállóságát.
- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem.
- Hozzám hasonló nem létezik.
- Hát - ismerte el George -, olyan
sokat nem ír, mint te. Senki sem ír annyit. De ez
csak azért van így, mert az a másik legalább
valamelyest ügyel az írás minõségére,
és nem véli úgy, hogy a legnyúlfarknyibb
baklövése is halhatatlan próza. És mégis
ír, legalábbis írt, mivel pár évvel
ezelõtt megboldogult, és most a purgatóriumnak
abban a speciális, írók számára
kijelölt szögletében tartózkodik, ahol
állandóan jelen van az ihlet, de nincs írógép,
sem papír.
- Megengedem, hogy ismered a pokol tornácát,
George - morogtam zordan -, hiszen önnön személyedben
hordozod, de ez a te firkász komád ugyan miben hasonlíthat
hozzám azon kívül, hogy maga is író?
- E hasonlóság lényege
abban rejlik, öreg barátom, hogy míg elérte
az e világi sikert és gazdagságot, akárcsak
te, állandóan azon nyavalygott és kesergett,
hogy alábecsülik õt. Elvigyorodtam.
- Én nem panaszkodom, hogy alábecsülnek.
- Még hogy nem! Éppen most
ültem végig egy unalmas ebédet, hallgatva a
sopánkodásodat, hogy nem kapod meg mindazt, amit
joggal megérdemelsz, és bizonyára nem egy
alapos vesszõzésre gondoltál.
- Magad is nagyon jól tudod, George,
hogy mindössze a közelmúltban ért néhány
bírálat miatt panaszkodtam. Sekélyes észjárású,
irigy, elfuserált írók kritikái
- Magam is gyakran elgondolkodtam rajta,
mi is az, hogy "elfuserált író".
- Sikertelen író, más
szóval kritikus.
- Nos, akkor helyben vagyunk. A te megjegyzéseid
juttatták eszembe öreg barátomat, nyugodjon
békében, akinek neve Fortescue Quackenbrane Flubb
volt.
- Fortescue Quackenbrane Flubb? - kérdeztem
rá megrökönyödve.
- Igen. Vagy ahogy általában
emlegettük õt, az öreg Quackbrain. (Hígvelejû;
beszélõ név - a ford.)
- És õ vajon hogyan emlegetett
titeket?
- Sokféleképpen, de már
nem emlékszem rá igazán dünnyögte
George. - Ifjúkorunktól barátok voltunk,
mivel ugyanarra a fõiskolára jártunk. Pár
évfolyammal fölöttem járt, de többször
is összefutottunk az öregdiákok találkozóin.
- Valóban, George? Valahogy sohasem
föltételeztem rólad, hogy fõiskolai
végzettséged van.
- De igen. Az Aaron Burr fõiskolára
jártunk mind a ketten, az öreg Quackbrain meg én.
Ó, de sokszor elfújtuk együtt a vén
alma mater nótáját, miközben a visszaemlékezés
könnyei peregtek orcáinkon. Ó, azok a boldog
diákévek!
És minden zenét megcsúfoló
regiszterbe szökõ hangon rázendített:
- Öreg Pöcegödör? - bámultam rá.
- Igen, a beceneve. A Yale Öreg
Eliz néven ismert, a Mississippi egyetem az Öreg Miss,
az Aaron Burr fõiskola pedig
- Az Öreg Pöcegödör!
- Pontosan.
- És milyen volt az iskolátok
lobogója?
- Fekete-kék - felelte George
-, de biztos vagyok benne, hogy inkább
cue Quackenbrane Flubb történetére nagy kíváncsi.
- Semmi nincs, amire kevésbé
lennék kíváncsi - válaszoltam.
- Fortescue Quackenbrane Flubb - mondta George - középkorú,
boldog férfiú volt. Legalábbis boldognak
kellett lennie, hiszen a sors megáldotta mindennel, amire
bárki vágyhat.
Hosszú pályát futott
be sikeres íróként. Sorban adta ki a gyorsan
elkelõ és népszerû könyveket,
amelyekrõl ettõl függetlenül elismerõen
nyilatkoztak azok a félresikerült írók,
akik kritikusnak nevezik magukat.
Már látom a képeden
a kérdést, öregem. Arra vagy kíváncsi,
hogyan lehet valaki sikeres író, ráadásul
ilyen névvel, hagy Fortescue Quackenbrane Flubb
és
mégis teljesen ismeretlen számodra? Mondhatnám
erre, hogy a te kizárólagos önimádatod
az oka, de nem teszem, mert más magyarázata is van.
A többi, legalábbis valamennyire érzékeny
és szemérmes íróhoz hasonlóan
az öreg Quackbrain is álnevet használt. Bármely,
a legcsekélyebb mértékben tehetséges
íróhoz hasonlóan nem akarta, hogy megtudják,
mivel is keresi a pénzét. Azt tudom, hogy te a saját
neveden írsz, de hát benned nincs egy szemernyi
szégyenérzet sem.
Quackbrain álnevét persze
biztosan jól ismered, de egyszer megkért rá,
hogy tartsam szigorúan titokban azután is, hogy
eltávozott az írógép híján
lévõ purgatóriumba, és én természetesen
nem szeghetem meg neki adott szavamat.
Az öreg Quackbrain tehát
boldog ember volt.
Mint a drága vén Burrból
való véndiák társában, tökéletesen
megbízott bennem.
- Mi hasznom belõle, George, hogy
szakadatlan áradatban hull ölembe pénz? Mi
hasznom belõle, hogy világhírû lettem?
Mire megyek vele, hogy a lehetõ
legnagyobb tisztelettel viseltetik irántam a világ
apraja-nagyja? - panaszkodott nemegyszer.
- Quackbrain - válaszoltam neki
ünnepélyesen -, azt hiszem, azért csak veszed
valami hasznát mindennek!
- Hah! - mondta erre õ. - E világi
értelemben talán igen. Csupán anyagi szempontból
talán tényleg. De ez mit sem ér a lélek
számára!
- De miért? - kérdeztem.
- Azért - döngette meg fájdalmasan
a mellét -, mert az ifjúkori megaláztatások
és durva elutasítások égetõ
emléke megbosszulatlan és örökre megbosszulhatatlan
is marad. Megrökönyödtem.
- Csak nem értek még téged
is fiatalkori megaláztatások és visszautasítások?
- Még hogy nem?! Egyenesen az
Öreg Pöcegödörben! Magán az Aaron Burr
fõiskolán!
- De hát mégis hogyan történt?
- kérdeztem, nem akarván hinni a fülemnek.
- 1934-ben történt - mondta
George. - Akkoriban alsós voltam, de már éreztem,
amint megindul bennem az ihlet isteni áradása. Tudtam,
hogy egy szép napon nagy író válik
majd belõlem, ezért aztán beiratkoztam egy
speciális irodalmi szemináriumra, amelyet egy öregember
vezetett, bizonyos Yussif Newberry. (Újdonsült; beszélõ
név - a ford.) Ismered te Yussif Newberry nevét,
George?
- Talán az öreg morcos képû
Newberryre gondolsz?
- Pontosan õrá. Az volt
az elképzelése, hogy meghirdetve egy ilyen szemináriumot,
ifjú tehetségek olyan érintetlen tömegére
lel, amelybõl bõven meríthet majd írott
gyöngyszemeket, és megtöltheti velük az
iskola féléves irodalmi lapját. Emlékszel
arra a lapra, George?
Megvontam a vállam, mire a jó
öreg Quackbrain így reagált:
- Látom, igen. Elsõ feladatként
esszét kellett írnunk, képességeink
legelsõ felmérése végett, és
én, máig emlékszem rá, egy dicshimnuszt
írtam a tavaszhoz, töretlen ékesszólással
és ráadásul költõi vénával.
Amikor a vén morcos képû
fölszólított bennünket, ki olvasná
fel önként az alkotását, azonnal büszkén
magasba lendült a kezem. Ki is hívott az osztály
elé. Emlékszem, hogyan szorítottam izzadó
kezemben a kéziratot izgalomtól remegve, és
el-elcsukló hangon kezdtem olvasni megható tizenöt
oldalas munkámat. Azt vártam, hogy hallgatóságom
is átveszi izgalmamat, és a végén
fülsiketítõ éljenzéssel és
tapssal jutalmaz. Rosszul számítottam, Newberry
már a második oldal közepe táján
megállított.
- Ez - mondta világosan tagolt
kiejtéssel - a legtisztább kutyaszar, ami semmi
másra nem jó, mint legföljebb trágyának,
de még annak is csak szükségbõl.
Ezt hallván a serdületlen
talpnyalók egész bandája falrengetõ
röhögésben tört ki, nekem pedig a helyemre
kellett mennem a fölolvasás befejezése nélkül.
Newberry ezek után minden alkalmat kihasznált a
megalázásomra. Soha, semmi sem tetszett neki, amit
írtam, nemtetszésének ráadásul
gusztustalanul nyilvánosan adott hangot, mégpedig
mindig az egész osztály nagy derültségére,
s így lassacskán köznevetség tárgya
lettem.
Végül, amikor abban a szemeszterben
eljutottunk az utolsó feladatig, mindannyiunknak írnia
kellett egy elbeszélést, egy költeményt
vagy esszét a félévi lap számára.
Én egy könnyed stílusú esszét
írtam, tele szikrázó ötletekkel és
humorral
és képzelheted, milyen kellemes meglepetés
volt számomra, amikor Newberry elfogadta.
Természetesen nagyon bölcsnek
és helyénvalónak éreztem, hogy az
óra után fölkeressem a vén morcos képût
és gratuláljak neki éleslátásához.
- Nagyon örülök, uram
- mondtam neki -, hogy a szokásosnál színvonalasabb
anyagot bocsát ki a kezébõl, beletéve
a lapba az én írásomat is.
Erre azt válaszolta, a legundorítóbb
módon rám vicsorítva nagy, sárga agyarait:
- Csupán azért fogadtam
el, F. Q. Flubb, mert ez volt az egyetlen lehetõségem,
hogy némi humort csempésszek a lapba. E kényszerû
lépés részemrõl az utolsó szalmaszál
volt a maga számára, Flubb, többre ne is számítson
ezen a szemináriumon!
Hát nem is adott, és bár
azóta már jó negyven év étmúlt,
az Öreg Pöcegödörnek azon a szemináriumán
engem ért szégyen emléke még most
is frissen él bennem. A sebeim azóta sem gyógyultak
be, George, és már sohasem szabadulhatok meg tõlük.
- De Quackbrain - vigasztaltam -, gondold
csak el, hogy érezhette magát, amikor téged
szárnyára kapott az irodalmi hírnév!
Az, ahogyan te fölrugaszkodtál csaknem az irodalmi
világ csúcsaira, biztosan nagyobb keserûséget
okozott neki, mint az õ régi gazságai és
kegyetlenségei annak idején neked.
- Hogy érted azt, hogy "csaknem
a csúcsokra"? No, de hagyjuk ezt. Nyilvánvalóan
nem követted figyelemmel az iskola történetének
utóbbi szakaszát. A nyavalyás gazember, aki
azt a szemináriumot tartotta, meghalt vagy öt évvel
azután, hogy én a hallgatója voltam, méghozzá
szerintem azért, hogy ne legyen tanúja a sikereimnek,
mivel a dicsõség babérjai csupán a
kimúlta után két-három évvel
kezdtek el gyülekezni a homlokom körül, így
aztán örökre itt maradtam, tehetetlenül
dühöngve amiatt, hogy nem tudom alaposan megfricskázni
a fricskázás nagymesterét. De ugyan, mit
tehetnél? Még az istenek sem változtathatják
meg a múltat.
- Kíváncsi vagyok - dünnyögtem
csöndesen.
- Hmm?
- Semmi, semmi.
Természetesen Azazelre gondoltam, kétcentis barátomra
egy másik világból, talán másik
univerzumból vagy akár másik kontinuumból,
akinek hatalmas tudása annyira fölötte áll
a miénknek; hogy már-már a mágia mesterének
nézzük. (Ó, tényleg, mondott valami
ilyesmit már egy Clarke nevû egyén? Nos, mivel
én még sohasem hallottam róla, feltehetõen
jelentéktelen alak.)
Azazel éppen aludt, amikor hívó
mûveleteim elõvarázsolták saját
világából vagy tán univerzumából,
esetleg kontinuumából, de természetesen ezeknek
a mûveleteknek a részleteit nem közölhetem.
Egy olyan kezdetleges elme, mint a tiéd például,
helyrehozhatatlan károsodást szenvedhetne, ha megpróbálkozna
ezzel a bonyolult eljárással. Csak a javadat akarom,
öreg barátom.
Türelmesen vártam, hogy Azazel
fölébredjen, mivel meglehetõsen ingerlékeny
ha fölzavarják, és egy ingerlékeny Azazel
igencsak veszélyes Azazel, parányi méreteitõl
függetlenül. Nem volt tehát más tennivalóm,
mint hogy nézzem, amint sajátos mozdulatokat végez
a kezével és a lábával, amibõ1
persze nem értettem semmit. Föltehetõen álmodott
valamit, és mozgásával az álmára
reagált.
Egyre hevesebben ficánkolt, majd
egyszer csak látszólag riadtan kinyitotta a szemét.
- Azt hittem
- sikkantotta (magas
hangú, sziszegõ sikkantással, mint egy parányi
gõzsíp) - de csak álom volt az egész.
- Mit álmodtál, ó,
univerzum csodája?
- A szabad zybbulk és az én
egybekelésemet. Hát sohasem valósulhat meg?
No persze - tette hozzá szomorúan - körülbelül
akkora lehet, mint te vagy, így aztán nem hajlandó
komolyan venni engem.
- Hát nem teheted magadat nagyobbá,
ó, korok tüneménye?
- Már hogyne tehetném -
mondta vékony hörrenéssel -, de akkor a lényem
megritkul, ködös és szellemszerû lesz,
és ha megölelem, nem érez majd semmit. Fogalmam
sincs, miért van így, de a szabad nõnemûek
szeretik, ha éreznek valamit ilyen esetben. No de elég
legyen az én személyes tragédiám költõi
ecsetelésébõl! Mit óhajtasz ezúttal,
te, a földi bóvli mintapéldánya?
- Idõutazást, ó,
csillagok csodája!
- Idõutazást?! - visította
Azazel. - Az lehetetlen!
- Tényleg? Én nem vagyok
fizikus, hatalmas lény, de e világ tudósai
folyton fénysebességnél gyorsabb utazást
meg valami féregátjárókat emlegetnek.
- Beszélhetnek, amíg holmi
kolibrikrõl meg a szirupos nektárjukról van
szó, de az idõutazás elméletileg lehetetlen.
Felejtsd el!
- Jól van hát - sóhajtottam
-, de ez azt jelenti, hogy a jó öreg Quackbrain életének
hátralévõ pár évét hiábavalóan
fecsérelheti el, bosszú nélkül hagyva
azokat a fricskákat és megaláztatásokat,
amelyeket néhai gazfickóktól szenvedett el
olyan gonosztevõktõl, akik föl sem ismerték,
nemhogy elismerték volna lenyûgözõ tehetségét.
Ennek hallatán Azazel képe
a megszokott répavörösbõl a görögdinnye
belsejének eleven pirosához hasonló színárnyalatra
váltott.
- Fricskák és megaláztatások?
- sziszegte. - Ó, mennyire ismerem a megaláztatásokat,
melyeket a türelmesnek érdemtelenül kell elviselnie!
Tehát van egy barátod, aki ugyanúgy szenved,
ahogy én szenvedtem valaha.
- Senki - jegyeztem meg óvatosan
- nem szenvedhet annyira, amennyire a te hatalmas lelked szenvedett,
ó, nyomorultak istápolója, de azért
neki is kijutott a gyötrelmekbõl, és még
most is szenved.
- Mily szomorú! És most
szeretne visszamenni az idõben, hogy megbosszulja méltatlanul
elszenvedett kínjait?
- Pontosan, de hát épp
az imént mondtad, hogy az idõutazás lehetetlen.
- És így is van. Viszont
befolyásolhatom a tudatot. Ha akad nálad vagy keríthetsz
valamit, ami szorosan kötõdik hozzá, akkor
beállíthatom a tudata mûködését,
hogy úgy tûnjék neki, mintha visszatért
volna a múltba, ott szemtõl szembe találkozott
régi kínzóival, s akkor cselekedhet a tetszése
szerint.
- Pompás - mondtam. - Teljesen
véletlenül van nálam egy tízdolláros,
amelyet a pénztárcájából vettem
kölcsön legutóbbi találkozónk alkalmával,
és biztos vagyok benne, hagy legalább egy hónapig
a legszorosabb kapcsolatban volt vele, mivel a jó öreg
Quackbrain minden, csak éppen nem egy Quackbuek. (Szójáték,
jelentése kb. Tallérszóró - a ford.)
Aztán be is következett a dolog, mivel amikor úgy
egy hónap múlva találkoztam Quackbrain barátommal,
félrevonszolt egy sarokba.
- George - lihegte -, tegnap éjjel
valami megdöbbentõt álmodtam. Legalábbis
azt hiszem, hogy álom volt, mert ha bármi más
lett volna, biztosan belebolondulnék. Annyira valóságosnak
tûnt
úgy éreztem, hogy visszaléptem
az idõben. Méghozzá pont negyven évvel.
- Hogyan? Vissza az idõben?
- Legalábbis úgy látszott,
George. Olyan volt, mintha idõutazást tettem volna.
- Mondd el, milyen volt, Quackbrain!
- Azt álmodtam, hogy a jó
Öreg Pöcegödörben vagyok. Úgy értem,
a régi Öreg Pöcegödörben. Ném
abban, amilyen ma, lerobbant és jelentéktelen, hanem
a negyven évvel ezelõtti tekintélyes, ódon
épületben, amelyen akkoriban csak az idõ patinája
látszott. Végigsétáltam a folyosókon,
bekukkantottam az elõadótermekbe, megfigyelhettem
a fõiskolásokat munka közben. Ott lebegett
a csönd áhítata. Emlékszel arra a néma
csöndre, George?
- Hát persze!
- Elolvastam a hirdetõtábla
közleményeit. Átfutottam az iskola lapjának
legutóbbi számát. Senki sem törõdött
velem. Még csak észre sem vettek. Mintha egyáltalán
nem is léteznék számukra. Ekkor rádöbbentem,
hogy a mai énem kószál ott, a régmúlt
idõben. Továbbá egyszer csak azt is megéreztem,
hogy az eleven Yussif Newberry is valahol ott lapul,az épületben.
Megértettem, hogy valami konkrét céllal kerültem
vissza az Öreg Pöcegödörbe. Kezemben szorongattam
a levéltárcámat, átvizsgáltam
a tartalmát, s a legnagyobb öröm töltött
el meggyõzõdvén róla, hogy minden
szükséges bizonyíték ott van nálam.
Földübörögtem a harmadik
emeletre, ahol a vén gazember szobájának
kellett lennie.
- Emlékszel arra a szobára,
George, meg az áporodott fóliánsok penészes
bûzére, ami betöltötte? Az a szag még
most, negyven év múltán is ott terjengett,
vagyis hogy én léptem vissza negyven évet,
és úgy találtam mindent, ahogy mindig is
volt.
Tartottam tõle, hogy a vén
morcos képû éppen órán van,
de az álmom pontosan a kellõ pillanatban röpített
vissza a múltba. Éppen lyukas órája
volt, és dolgozatok javításával foglalatoskodott.
Amint beléptem, fölpillantott.
Õ meglátott. Õ észrevett engem.
Ennek így kellett lennie.
- Hát te ki vagy? - kérdezte.
Így szóltam:
- Készülj föl a legrosszabbra,
Yussif Newberry, mert én Fortescue Quackenbrane Flubb vagyok.
Elvigyorodott.
- Úgy érti, maga a megviselt
atyja annak a hitvány semmirekellõnek, aki tavaly
látogatta az elõadásaimat?
- Nem, én nem az apja vagyok annak
a hitvány semmirekellõnek! Reszkess, Newberry, mert
én magam vagyok az a hitvány semmirekellõ.
Negyvenévnyi jövõ távolából
jöttem, hogy összecsapjak veled, te, ifjúi énem
galád pribékje!
- Hmm, negyvenévnyi jövõbõl?
Meg kell jegyeznem, hogy az idõutazás semmivel sem
tett különbbé. Föltételeztem, hogy
pocsékabbul nézel majd ki, mint amilyen szakadtnak
látszol e pillanatban, de látom, azt azért
megúsztad.
- Newberry! - mennydörögtem.
- Készülj föl a szenvedésre! Tudod, hogy
mi lett belõlem a negyven év alatt?
- Igen - felelte nyugodtan -, visszataszító,
undok öregember lett belõled. Gondolom, ennek így
kellett lennie, de most mégis szinte sajnálat tölt
el irántad.
- Ennél azért jóval
többre vittem, Yussif Newberry! Az Egyesült Államok
irodalmi életének egyik kiválósága
lettem. Íme, itt van számodra egy példánya
a Ki kicsoda Amerikában rólam szóló
szócikkének. Nézd csak az általam
publikált könyvek számát, és
tudd meg továbbá, hogy e nagyszerû kötetekben
sehol sem szerepel Yussif Newberry megvetett neve. Ezenkívül,
Newberry, íme egy válogatás a legutóbbi
mûveimrõl szóló kritikákból.
Olvasd csak el õket, és különösen
figyelj arra, mit írnak a tehetségemrõl és
kiváló íráskészségemrõl!
De ennél is többet mutathatok: itt van a New Yorker
magazin rólam szóló tanulmánya, amely
még többre tart. És most, Yussif Newberry,
jusson eszedbe mindaz a sok szívtelenség és
gonoszság, amit rólam és ar írásaimról
mondtál a múlt tanévben, és hajtsd
le mélyen a fejed, Yussif Newberry, a keserû szégyentõl.
- Gondolom, álmodom - mormolta
Newberry.
- Lehetséges, hogy álom
az egész - mondtam -, de az én álmom, és
azért vagyok itt, hogy megmutassam neked, mi lesz az igazság
negyven év múltán. Nem tör le a mélységes
önvád, Yussif Newberry?
- Nem - felelte Newberry. - Én
nem vagyok felelõs a jövendõért. Csak
annyit mondhatok, hogy mindaz, amit a múlt évben
az én tanfolyamomon írtál, trágya
volt, és az is marad nem csupán negyven évig
hanem az írott történelem legutolsó
betûjéig. Most pedig tûnj el innen, és
ne zavarj tovább a dolgozatjavításban!
- Ezzel vége is szakadt az álomnak.
Mi a véleményed róla, George?
- Eléggé hihetõnek
tetszik.
- Igen. Valóban. De nem erre gondolok.
El tudod képzelni, hogy az emberi méltóságot
ily ocsmányul megtipró silány tanító
még késõbbi sikereim ismeretében is
makacsul ragaszkodik a véleményéhez? Semmi
szégyenkezés. Semmi megbánás. Még
most is hangoztatta, hogy a zsengéim szart sem értek,
és jottányit sem enged a meggyõzõdésébõl!
A szívemet törte össze ezzel, George. Ez rosszabb
volt minden egyébnél, amit eddig megértem.
Ez sokkal rosszabb mindannál, amirõl tudok, és
ami még várhat rám.
- Öregem, egy megtört és
összeroppant árny vált el akkor tõlem.
Nem sokkal ezután meg is halt szegény.
George befejezte történetét, és az
e célból markába nyomott ötdollárossal
törülgette könnyezõ szemét. A nedvszívó
képessége ugyan nem ért föl egy zsebkendõvel,
de George makacsul állítja, hogy a bankó
érintése sokkál puhább és kellemesebb
neki.
- Alighanem reménytelen elvárnom,
George, hogy a történeteidnek némi értelme
is legyen - mondtam -, de azt meg kell állapítanom,
hogy ez a saját bevallásod szerint sem volt valóságos
idõutazás, hanem csupán a képzelet
játéka. Valójában csak egy látomás
volt, amit Azazel barátod mesterkedése idézett
elõ Flubb tudatában. Ebben az esetben viszont Flubb
ura lehetett a helyzetnek, legalábbis így kellett
volna lennie. Hát miért nem kényszerítette
Yussif Newberryt, hogy bocsánátáért
könyörögve fetrengjen a lába elõtt?
- Pontosan ezt kérdeztem én
is Azazeltõl egy másik alkalommal - mormolta George.
- Mire Azazel azt válaszolta, hogy bármilyen nagy
véleménnyel volt is magáról szegény
Quackbrain, elég jó irodalmár is volt ahhoz,
hogy tisztában legyen vele, legalábbis tudat alatt,
miszerint egynémely írásái valóban
kutyagumit sem értek, s ebben Newberry nem tévédett.
Igazság szerint ezzel szembe kellett volna néznie.
George egy-két pillanatig eltöprengett
a hallottakon, majd megjegyezte:
- Azt hiszem, Quackbrain nem is olyan
nagyon hasonlít hozzád.
Füssi-Nagy Géza fordítása