- Mi a csoda, ez a város tele van gépekkel - jegyezte meg Douglas, miközben futottak. - Mr. Auffmann az ő Boldogságcsináló gépével, aztán Miss Fern és Miss Roberta azzal a Zöld géppel. Ez most micsoda, Charlie?

- Utazgatás a múltba és a jövőbe? - kérdezte John Huff, és könnyedén körözött körülöttük.

- A fenébe is, hiszen ez Freeleigh ezredes háza! Itt aztán nem lesz semmiféle Időgép! Ő nem feltaláló. De ha az is volna, egy olyan fontos dologról, mint az Időgép, már réges-rég tudomást szereztünk volna!

- Oké, Douglas - mondta Charlie. - Csak játszd meg a bunkót! Hál persze, hogy nem Freeleigh ezredes személyesen találta fel az Időgépet. De neki is érdekeltsége van benne, és a gép egész idő alatt itt állt. Csak mi olyan bénák voltunk, hogy nem vettük észre! Egészen mostanáig, Douglas Spaulding!

Charlie keresztülment a zárt verandán, bekopogott, és kinyitotta a belső ajtót. Mindannyian belestek a hosszú, sötét hallba, amelyen túl egy szoba látszott. A szobát a halványzöld, opálos megvilágítás tenger alatti barlanghoz tette hasonlóvá.

Közelebb araszoltak, és bekukucskáltak a szobába, amelynek berendezése mindössze két bútordarabból állt: egy székből meg egy öregemberből. Hasonlítottak egymásra, lévén mindkettő olyan vézna, hogy jól látszottak az illesztési pontjaik: gömb és üveg, ín és ízület: A szoba többi részét durva padlódeszka, a csupasz falak, a mennyezet és jókora adag néma levegő tette ki.

- 1910. október elseje egy hűvös, csendes őszi éjszaka, a bostoni Varieté-színház… igen, ez az. Telt ház, mindenki telve várakozással. A zenekar tust húz, függöny! Csing Ling Szu, a nagy Keleti Mágus! Ez ő, a színpadon! És én is ott vagyok, az első sorban középen. "A golyó-mutatvány!", kiáltja. "Önként jelentkezőket kérek!" A szomszédom feláll. "Vizsgálja meg a puskát!", kéri Csing. "Jelölje meg a golyót! És most, lőjje ki ezt a megjelölt golyót a puskából, egyenesen az arcomra célozva, én pedig"… így Csing… " a színpad másik végén fogok állni, és a fogammal fogom elkapni a golyót!"

Douglas rábámult zavarodottan ugyan, de tiszteletteljesen. John Huff és Charlie teljesen belefeledkeztek a történetbe. Az öregember folytatta. Egész dermedt testéből csak az ajka látszott mozogni.

- "Cél, tűz!", kiáltja Csing Ling Szu. Dörrenés. A fegyver elsült. Csing Ling Szu felsikolt, megtántorodik, és összeesik. Az arca csupa vörös. Pokoli zűrzavar. A közönség felugrál a helyéről. Valami nincs rendben a puskával. "Meghalt", mondja valaki. És igaza van. Halott. Rettenetes, rettenetes… Sohasem fogom elfelejteni… Az arcára mintha vörös maszk lenne húzva, a függönyt hirtelen leengedik, és az asszonyok zokognak… 1910… Boston… Szegény ember… szegény ember…

- Póni Bill… - Az ezredes visszazuhant a sötétségbe. - Ezernyolcszázhetvenöt… Igen, én és Póni Bill ott várunk azon a kis halmon a préri közepén. "Ssssh", mondja Póni Bill. Figyelj! Olyan a préri, mint egy óriási színpad, ahol minden a kitörni készülő vihart idézi. Halk mennydörgés. Majd ismét mennydörgés. Már nem olyan halk. És keresztül a prérin, ameddig a szem ellát baljós, nagy, sárgás felhő sötétlik, telve fekete villámlással. Valahogy mintha a földbe lenne süppedve ötven mérföld szélességben és egy mérföld magasságban, s mindössze egy hüvelyknyire a föld fölött. "Istenem" kiáltottam az én dombomról, "Istenem." A föld úgy dübörgött, mint egy őrült szív. Úgy ám, fiúk, mint egy pánikba esett szív. A csontjaim úgy kocogtak, hogy azt hittem, eltörnek. A föld rázkódott: ratatata-bumm! Morajlás. Milyen ritka szó: morajlás. Ó, hogyan morajlott az a hatalmas vihar ott a domb fölött, közben semmit sem lehetett látni, csak azt a felhőt, és az is átláthatatlan. "Ezek ők!", kiáltja Póni Bill. És az a felhő porból volt! Nem pára vagy vízcseppek, hanem a préri pora, amely a taplószáraz fűről verődött fel, mint a finom kukoricadara, mint a virágpor, amelyet most lángra gyújtott a napfény, mert előbukkant a Nap. Ismét felkiáltottam. Hogy miért? Mert ebben a pokol tüzében szállongó porban most mintha egy fátyol emelkedett volna fel, és akkor láttam őket, erre megesküszöm! Az ősi préri fenséges hadseregét, a bölényt!

- Olyan a fejük, mint egy óriás néger ökle a testük mint a gőzmozdony! Húsz, ötven, kétszázezer vaslövedék, mind nyugat felé tart, nyomukban kavargó hamu a szemük izzó szén, és egyenesen a feledésbe dübörögnek! A porfüggöny felemelkedett, és egy pillanatra feltárta előttem a púpoknak, bozontos, fekete sörénytömböknek azt a fel-le hullámzó tengerét… Lőjj!, kiáltja Póni Bill. Lőj! Felhúzom a kakast és célzok. Lőj már! Én csak állok ott, és úgy érzem magam mint isten jobb keze; és bámulom az erőnek és erőszaknak ezt a lenyűgöző látomását, amint elvonul előttem, éjfél fényes délben, mint egy csillogó temetési menet, csupa fekete, hosszú, szomorú és örökkévaló; és hát az ember nem lő rá egy temetési menetre, nem igaz, fiúk? Ugye, nem? Csak az az egy kívánságom volt, hogy a porfüggöny szálljon le ismét, és takarja el a balsorsnak azokat a fekete árnyait amelyek lökdösődve, hatalmas, nyugtalan tömegben dübörögtek ott tova. És igen, fiúk, a por leereszkedett. A felhő elrejtette a milliónyi mennydörgő lábat, amely a vihart kavarta. Hallottam, hogy Póni Bill káromkodik és a karomra csap. De én boldog voltam, hogy nem érintettem azt a felhőt, vagy azt a hatalmat, amit a felhő rejtett, még egy puskagolyóval sem. Csak állni akartam ott, és nézni, hogyan gomolyog tova az idő maga azokban a bugyrokban, amelyeket elrejtett a bölény gerjesztette vihar, el az örökkévalóságba.

Póni Bill eltűnt, egyedül álltam ott, megsüketülve. Dermedten lovagoltam keresztül egy városon, amely vagy száz mérföldnyire délre volt, és még mindig nem hallottam az emberek hangját, és ez jól is volt így. Emlékezni akartam a mennydörgésre. Még most is hallom, az ilyen nyári délutánokon, mint ez is, amikor eső készülődik a tavon, hallom azt a félelmetes, csudás hangot… bár ti is hallhatnátok…

Freeleigh ezredes hatalmas orra megszűrte az opálos fényt, mint egy langyos, narancsszínű teával telt finom fehér porceláncsésze.

- A színek elhomályosodnak egy idő után - suttogta az ezredes. - Látom a katonákat magam körül, de már régóta nem látom a köpenyek és sapkák színét. Illinois-ban születtem, Virginiában nevelkedtem, New Yorkban kötöttem házasságot, Tennessee-ben építettem fel a házam, és most, sok-sok idő után itt vagyok, jóságos istenem, megint itt vagyok Green Townban. Értitek, ugye, miért keverednek össze a színek…

- Úgy rémlik, hogy bizonyos reggeleken a jobb kezem felől kelt fel a nap, máskor a bal vállam fölött. Minden irányba meneteltünk. Már több, mint hetven év telt el azóta. Ennyi idő alatt az ember elfelejti a napot és a napkeltét.

- De arra csak emlékszik, hogy győztek? Egy megnyert csatára valahol?

- Nem. - Az öregember hangja valahonnan a mélyből érkezett. - Nem emlékszem, hogy bármikor is győztünk volna valahol. A háborúban sohasem győz senki, Charlie. Mindig csak veszít, és az kér békét, aki utoljára veszít. Csak a veszteségekre emlékszem, és a szomorúságra, és semmi jóra. Csak az volt a jó benne, amikor véget ért. Hogy véget ért, Charlie, az már önmagában is győzelem volt, olyan győzelem, amelynek semmi köze nem volt a fegyverekhez. De az az érzésem, hogy ti nem ilyen győzelmekről szeretnétek hallani tőlem.

- Még nem múlt el úgy év az életemben, hogy eszembe ne jutott volna, micsoda gyönyörű név, és milyen szégyen, hogy a csatakrónikákban lett megörökítve.

- Láttam az első puskaporfelhőket felszállni. - Álmodozó hangon folytatta. - Olyan sok minden tér vissza, ó, olyan sok minden. Emlékszem a dalokra: Csend honol a Potomac mentén ma éjjel; Békésen alszanak a katonák; Sátruk a tiszta őszi holdfényben fürdik, vagy az őrtüzek fényében. Emlékszem, igen, emlékszem… Csend honol a Potomac mentén ma éjjel; csak a folyó csobogása hallatszik, meg finom harmat, amely a halott arcára permetez… az őrszem soha többé nem lesz szolgálatban!… A megadás után Mr. Lincoln a Fehér Ház erkélyén megkérte a zenekart, hogy játsszák el a Dixie-t… És az a bostoni hölgy, aki egyetlen éjszaka alatt írta meg azt a dalt, amit ezer év múlva is énekelni fognak: "Látta szemem az Úr eljövetelének dicsőségét; Ő aratja le a szőlőfürtöket." Álmatlan éjszakákon gyakran érzem, hogy ajkam mozog, és a régi időkbe visznek vissza ezek a dalok. "Dixie Lovagjai, ti! Kik a Dél partjait vigyázzátok…" "Amikor majd győzedelmesen hazatérnek a fiúk, testvérem, a babérokkal, amelyeket elnyernek majd…" Olyan sok a dal, amit mindkét oldalon énekeltek, északnak zengve, és délnek zengve bele az éjszakai szélbe. "Jövünk, Ábrahám atyánk, még háromszázezren jövünk.." "Ma éjjel, ma éjjel, ma éjjel az ősi földön táborozunk " "Éljen, éljen, miénk lesz a díj, éljen, éljen, a zászló felszabadít minket…"

Az ezredes lassan hátradőlt a székben, a fiúkra nézett, majd a kezére, majd a csupasz falra, amely szilárdan állt mögöttük.

- És rájöttem, hogy igazatok van! Hogy is nem jutott hamarabb az eszembe! Időgép, az égnek hála, egy időgép!

Visszaintegettek, melegség és valami jó érzés töltötte el őket, aztán továbbmentek.