IDŐRENDI TÁBLÁZAT

Évezred - Esemény

15.

Az emberiség hagyományos, a fénysebességnél lassabb űrhajókkal megkezdi a közeli

naprendszerek gyarmatosítását. A folyamat kezdetben gyötrelmesen lassú. Az új

telepeket gyakran tíz nemzedéknyi út választja el a Földtöl, és a helyi eröforrásokra

támaszkodva kell boldogulniuk.

20. A technológia sötét kora

A hiperhajtómű felfedezése meggyorsítja a gyarmatosítás menetét, és a korai -

független vagy korporációs érdekszférába tartozó - telepek szövetségre lépnek a

Földdel. Megtörténik a kapcsolatfelvétel az elsö idegen fajokkal, többek között a

mindenütt jelenlévö orkokkal.

A navigátorgének kialakulása képessé teszi a pilótákat, hogy nagyobb és gyorsabb

"ugrásokkal" mozogjanak a hiperűrben, mint korábban. A nagy navigátorcsaládok,

akik eredetileg az ipari és kereskedöcégek szolgálatában álltak, hamarosan külön

nagyhatalmi tényezövé fejlödnek.

Az emberiség folytatja a galaxis meghódítását és betelepítését. Kapcsolatok létesülnek

az eldákkal és más idegen fajokkal. Kezdetét veszi a tudományos fejlödés aranykora. A

Szabványrendszer (SR) tökéletesítése robbanásszerű terjeszkedéshez vezet a csillagok

felé.

25. A viszály kora

Az emberiség eléri a galaxis peremvidékét, s ezzel lezárul a csillagok meghódításának

korszaka, amely tízezer éve vette kezdetét. Az emberi civilizáció sokszínűvé és

szétágazóvá válik - számtalan kis telep virágzik a nagy, túlnépesedett bolygók mellett.

Folytatódnak a helyi háborúk és viták a különféle idegen fajokkal (különösen az

orkokkal!), ezek azonban nem jelentenek veszélyt az emberlakta világűr stabilitására.

Aztán egyszerre két dolog történik. Egyrészt csaknem valamennyi telepesvilágon nagy

mennyiségben jelennek meg a mentális hatalommal rendelkezö egyének. Másrészt a

civilizáció bomlásnak indul; rohamosan elharapózik az örültség, a démoni

megszállottság, a rasszista viszálykodás az új "pszik" és az emberiség fennmaradó

hányada között. Számtalan fanatikus kultusz és szervezet lát neki a pszik üldözésének,

boszorkánymestereknek és/vagy degenerált mutánsoknak bélyegezve öket. Ekkoriban

még nem tudnak a hiperűri szörnyek létezéséröl (akiket késöbb démonoknak neveznek

el), és nem értik, micsoda veszélyt jelentenek a frissen szerzett mentális erökkel bíró

emberi elmékre nézve.

Iszonyú háborúk szaggatják az emberi civilizációt. A helyi jelentöségű birodalmak és

frakciók részben egymással, részben pedig az orkok, tiranidák és egyéb idegen fajok

csillagflottáival harcolnak, akik igyekeznek kihasználni az alkalmat, és minél nagyobb

szeletet kihasítani maguknak az emberlakta galaxisból. Számos világ a hiperűri lények

prédája lesz, mások visszasüllyednek a barbárságba. Az emberiség csak azokon a

bolygókon marad fönn, ahol a pszi népességet kiírtják vagy szigorú ellenörzés alá

vonják. Ebben az idöszakban a Földet szörnyű hiperviharok vágják el az emberiség

többi részétöl, aminek eredeményeképpen az anyavilág néhány ezer évre elszigetelödik

a gyarmatoktól, tovább siettetve az emberiség hanyatlását.

30. A Horus-eretnekség

Az emberiség a pusztulás szélén táncol. A galaxisban polgárháború tör ki, mikor az

emberlakta világűr Császára ellen fellázad leghűségesebb tábornoka, Horus hadúr.

Horus, akit a hiperűr egyik démona kerített a hatalmába, ezerszámra csábítja át

magához az emberi történelem legnagyszerűbb harcosait, az űrgárdistákat. Mikor a

mindent eldöntö csata menete kedvezötlenre fordul, a Császár párviadalban legyözi

Horust, ezért azonban saját emberi mivoltával kell fizetnie.

A Császár, akinek testét mesterséges módszerekkel, lelkét pedig emberáldozatokkal

tartják életben, megkezdi az emberlakta világűr visszahódításának fáradságos

munkáját. Mikor létrehozza az Astronomican néven ismert mentális, navigációs

vezérsugarat, ezzel lerakja a 41. évezred Birodalmának alapjait. Az Astronomican

azoknak a fiatal psziknek a haldokló elméjéböl nyeri az energiáját, akik máskülönben

a hiperűri démonoknak estek volna áldozatul, és a Császár rendíthetetlen akarata

irányítja. Hamarosan a navigátorok felbecsülhetetlen segédeszközévé válik szerte a

galaxisban.A csillagközi utazás még egyszerűbb és gyorsabb lesz, a pszik és a hiperűri

szörnyek elnyomása, illetve szigorú ellenörzése pedig az emberiség nagy részét

kiszabadítja pokoli béklyóiból.

41. A Birodalom kora

A galaxis Birodalom néven ismert régiójában az emberiség életét az Administratum

törvényei és elöírásai szabályozzák. A Császár mindinkább eltávolodik halandó

alattvalói mindennapos életétöl, mialatt az Inkvizíció szüntelenül munkálkodik, hogy

megvédje az emberiséget attól a soha nem szűnö veszélytöl, amit a renegát pszik és a

hiperűrben tanyázó szörnyetegek jelentenek. A Birodalom hadserege - a

rohamosztagosok és a szinte emberfölötti képességekkel rendelkezö űrgárdisták -

éberen ügyelnek minden jelre, ami az orkok, tiranidák és más idegenek fenyegetö

inváziójára utalna. A pszik száma azonban folyamatosan növekszik, és teret nyernek

más, baljósabb csoportok is, akik valamilyen szinten kapcsolatban állnak a hipertér

démonaival...

ELSÖ RÉSZ

HÁROM TESTVÉR TRAZIORBÓL

ELSÖ FEJEZET

Úgy beszélik, Necromundán hamar felnö az ember.

Vagy hamar meghal.

A bolyvárosokban, melyek úgy lepik el ezt a halálos bolygót, akár az üszkös fekélyek a

pestises hulla képét, az érettséghez vezetö leggyorsabb utat az jelenti, ha beállsz egy

bandába - bár persze ez sem garantálja, hogy életben maradsz.

Fekélyeket mondtam? Nem inkább szeplök azok a bolyvárosok? Néha valóban ez a

helyzet - ha az ember egy élelmiszerszállító bárkáról nézi, amely a mélyűr felöl közelít a

bolygóhoz; vagy az űrgárdisták Császári Ököl rendjének egyik transzporthajójáról, akik

kolostorerödöt tartanak fenn Necromundán, Palatinus városában.

Ahogy közeledünk, a szeplökböl termeszdombok lesznek. Tovább haladva aztán

rájövünk, hogy a bolyvárosok zsúfolt tornyai a hamusivatagoktól a legmagasabb

felhökig érnek. Nem egy közülük olyan hatalmas, hogy képtelenség emberkéz által

emelt városokat látni bennük. úgy tűnik, mintha ingatag, lakható hegyormok sarjadtak

volna rákos daganat módjára a tönkretett tájból, dacolva a nagy egyengetövel: a

gravitációval. A bennük élök szemében mindegyik bolyváros egy-egy különálló,

függöleges világ.

Azt mondtam, hogy lakható?

Igen, az ifjú Lexandro d'Arquebus számára minden bizonnyal, hiszen ö a Trazior

bolyváros Oberon tornyának privilegizált, felsö szintjein született.

Nem egészen így fogja fel a helyzetet Yeremi Valence, akinek technikusok voltak a

szülei Trazior alsó lakószintjein.

És kétségkívül egészen másképp látja a dolgot Biff Tundrish, a dögevész, a radioaktív

mérgekkel elöntött alsóvárosban, ahová nem ér el a törvény keze!

Ez a három személy még csak tizennegyedik nyomorúságos évét taposta, amikor útjaik

már durva, eröszakos módon összefutottak...

Lexandro apja Calculator Maximusként szolgált Lord Spinoza alatt, akinek a klánja

nagy gyártelepekkel rendelkezett az alsó szinteken, ahol Mamut osztályú

terepszerelvényeket építettek, melyek roppant, szelvényezett lánctalpakon járták a

hamusivatagokat, s vastag páncélzat védte öket a nomádok rajtaütései ellen.

D'Arquebus seniornak természetesen eszébe sem jutott azzal beszennyezni a kezét -

vagy a szemét -, hogy a Spinoza udvarház testöreinek kíséretében leereszkedjen a

telepekre, és személyesen felügyelje a szerelvényeket gyártó technikuscsaládokat. A

fiát még kevésbé érdekelték az ilyen koszos apróságok, legfeljebb annyiban, hogy a

technikusok olykor nagyszerű mókát biztosítottak neki meg kölyökbandája többi

tagjának, a Fenséges Fantazmáknak...

Gyakran elöfordult, hogy a Fantazmák - démonálarcosan, különféle drága

parfümöktöl illatozva, buja emblémákkal díszített, fényes selymekben kevélykedve -

rakétatricikliken száguldoztak fel-alá a széles felsö sugárutakon és kihalt, éjféli

sétányokon: gondosan kidolgozott szabályok szerint háborúkat vívtak más

kölyökbandákkal, vagy szagbárokat és elegáns bordélyokat kerestek, ahol kedvükre

törhettek-zúzhattak pár órán át, míg menekülniük nem kellett a békebírák egyik

örjárata elöl.

Amikor azonban a Fantazmák lemerészkedtek a közlekedöaknákon honi felsö

szintjeikröl a technikusok területére - vagy még mélyebbre, az alsóváros mocskos

vakondjárataiba -, viselkedésük korántsem ártalmatlan ficsúrokra vallott.

Selyemruhájuk alatt lézerpisztolyok lapultak, s ilyenkor mindig azt mondogatták:

"megyünk, megpörköljük öket!"

Raphaelo Florienborque, a Fantazmák vezére, gyakran viccelödött azzal, hogy egyszer

szó szerint kellene ezt érteniük. Traziornak, mint minden más necromundai

bolyvárosnak, egy roppant, függöleges plasztacél alagút volt a szíve, amely átfúrta a

bolygó kérgét. Fala többszáz méter vastag volt, átméröje kilométerekre rúgott; ezen a

csövön áramlott a bolygó belsö energiája, amely a falba épített eröműveket táplálta, a

gyárszintektöl felfelé, ahol a nyers höt energiává alakították át. Ez a hatalmas, üreges,

hövezetö tüske volt egyúttal a bolyváros horgonya és gyökere is.

Micsoda jó móka lenne, jelentette ki Raphaelo, ha valahogy hozzáférhetnének a

höaknához. Micsoda mulatság lenne elkapni valami beképzelt technikusbanda egyik

tagját, vagy egy-két fickót az alsóvárosi csöcselékböl, és behajítani öket a höaknába -

hogy kilométereken keresztül csússzanak, bukfencezzenek, zuhanjanak lefelé, a

lángoló pokolba. Vajon egyszerűen szétvetné öket a testükben termelödö hö? Vagy

elevenen megsülnének? Alig pár száz méteres hempergés után megföne a tüdejük,

kicsapódna a szemük fehérje, száraz pernyévé aszalódna a börük? Egyáltalán maradna

belölük valami, mire az akna fenekén bugyborgó olvadt magmához érnek?

- Képzeljétek el, mit fognak érezni, amikor lehajítjuk öket! - fuvolázta Raphaelo; a

Fenséges Fantazmák pedig kuncogtak, és obszcén jelekkel díszített, illatosított

selymeiket lobogtatták.

- Micsoda nagy pörkölés lesz! - helyeseltek.

Az energiaellátó klánok bandái féltékenyen örizték azokat a csapóajtókat, amiken

keresztül el lehetett jutni az eröművekhez, majd a höaknához. A működö gyártelepek

alatt azonban a bolyváros ösi szintjei húzódtak, melyeket minden lakó rég elhagyott.

Az alsóvárost fojtogató, évszázadok során felgyülemlett szennytömeg igazi senkiföldje

volt, csak guberáló és fosztogató bandák tévedtek erre olykor; és itt, általában a

hulladékréteg alatt, de néha hozzáférhetö helyen, ösrégi csapóajtók bújtak meg,

melyeket évezredekkel ezelött behegesztettek. Raphaelo úgy hallotta, a varratok itt-ott

már elrozsdálltak...

Aznap éjszaka, a bűzhödt, mérgekben úszó alsóvárosban a Fenséges Fantazmák

becserkésztek egy technikusbandát, amely a központi höakna közelében portyázott.

Ezek a technikusbandák jelentették a határvonalat a fenti zűrzavaros civilizáció meg a

lenti nyers bestialitás között. A Fenséges Fantazmákat azonban a közszolgálatnak ez az

önvédelmi ágazata csöppet sem érdekelte. ök nem tettek különbséget technikusok és

dögevészek között.

A félhomályos, mocskos katakombák útvesztöjében, amit a bolyváros terhe alatt

rogyadozó, barokkos díszítésű plasztacél árkádok tagoltak, melyeket csaknem eltömött

a rengeteg szemét, csatazaj harsant; a technikusokon egy meglepöen jól felfegyverzett

dögevész banda ütött rajta. A dögevészek, akik a sötétben meglapulva lestek

prédájukra, csonkpuskákat és gránátokat használtak - közelharcban pedig késeket meg

egy lánckardot. A technikusok elöbb sorozatlövökkel majd nehéz csonkfegyverekkel

viszonozták a tüzet. A boltívek és a szeméthalmok felfogták a sorozatok és a

robbanógolyók nagyját; hamarosan mindkét félnek elfogyott a muníciója. A kézitusára

kényszerülö technikusok elökapták a saját pengéiket; némelyik hideg acélból volt, a

többiben forró energia lüktetett.

A robbanólövedékek, kattogó sorozatok és szerteszét röpködö srapnelszilánkok száraz

staccatója rekedt zihálásnak és gyilkos sistergésnek adta át a helyét, amit néha egy-egy

fejhangú halálsikoly zavart meg. Ebbe a halálos forgatagba repültek bele

lézerpisztolyaikat és sugárstilettóikat lengetve a Fenséges Fantazmák vicsorgó

démonmaszkjaikban; selyemköpenyük foszforeszkálva lobogott a nyomukban, akár a

radioaktív molyok szárnya.

Ma nem ölni jöttek; foglyokat akartak ejteni. -gy a lézersugarak, amikkel a többi

fegyver nem vehette fel a versenyt, csak szúrtak és pörköltek, fejvesztett menekülésbe

kergetve a fölös dögevészeket és technikusokat.

Egy groteszk módon eltorzult árkád mögül, amin hárfahúrként feszült keresztbe a sok

pókfonál, egy dögevész fiú pattant elö, hogy letépje Lexandro álarcát trófeának.

A fiú zömök volt, zsíros, fekete hajába tucatnyi diszgyöngyöt font, mintha a feje

golyós számológép lenne, vagy zsugorított csecsemökoponyák koszorúja sarjadna

belöle. Az arcán szétágazó forradások, amikbe kátrányt vagy szénport dörzsölt, hogy

megfeketedjenek, valami soklábú, mutáns pókot formáztak. A potroha a fiú lapos orra

volt, rágói helyén élesre köszörült fogsor villogott. A kölyök zöld szeméböl még a

lézervillanásokkal átszött félhomályban is intelligencia sugárzott: a ragadozó állatok

gyilkos indulattal vegyes intelligenciája. Szinte lenyűgözve próbálgatta a kezében tartott

álarc súlyát, miközben lecsupaszított képű tulajdonosára meredt.

Mert Lexandro csinos, olajbarna arcát egyetlen sebhely sem rútította el - csak egy

rubingyűrűt viselt hosszú ívű orrának jobb cimpájában. A fölakó kölyökbandák

beavatási szertartása nem torzította el a jelölt testét, legfeljebb az érzelmeit. Lexandro

szeme sötét volt és érzéki, foga gyöngyfehér, gesztenyebarna haját gondosan nyírta,

pomádézta és bodorította.

A dögevész kölyök egy pillanatra mintha a saját arcára akarta volna illeszteni a

maszkot, hogy eltakarja vad vonásait... vagy néhány percre átlényegüljön Lexandro

tükörképévé, aki olyan hihetetlen, idegen életet élt. Ahogy a fiú megpróbálta

elképzelni ezt a különös életet, az arca hullámokat vetett, a pók vonaglani és

rángatózni kezdett.

- Fölakó disznó! - hallatszott egy hang az árnyékból, mire Lexandro megpördült - és

szembetalálta magát egy technikusfiúval, aki ugyanolyan magas volt, mint ö, szöke

haja szinte világított, s az arcába oldalt ájtatos rúnákat égettek. A technikus azúrkék

tekintete megvetöen, de némi vágyakozással méregette Lexandrót.

- Értetek dolgozunk. Mi védünk meg titeket a lenti csürhe elöl. Ti viszont csak

játékszernek tartotok minket - A fiú a fölakó nyelvjárást használta, amit a gazdag

srácok beszéltek.

- Akkor csatlakozz hozzánk! - ajánlotta Lexandro gögösen. - Törj utat magadnak

felfelé! Szolgáld a fenségeseket! Élvezd a gyönyöröket! De addig is...

Megpördült, és lézerpisztolyával a tetovált fiúra lött, nehogy az kihasználja figyelme

pillanatnyi elterelödését, és megperzselte a kezét, mire a dögevész kölyök elejtette

zsákmányát.

- Ez az én álarcom, azt hiszem.

Lexandro visszafordult, és megeresztette egy lövést a másik irányba is, ugyanabban a

pillanatban, amikor a technikusfiú dobásra emelte a kését. Lexandro hasravágta magát,

és odébb hemperedett; megszaggatta és összekoszolta a ruháját, de a maszkot

visszaszerezte. Néhány idösebb Fantazma egy sebesült technikust lökdösött felé. A két

másik fiú azonnal kereket oldott.

- Egy dögevész is lesz a fazekunkban! - kiáltotta Raphaelo Florienborque, aki életében

nem járt még igazi konyhában. Bíborszínű démonmaszkjában kevélykedve egy

rúgkapáló, vicsorgó, tetovált harcost kísért, akinek elektromos bilincset raktak a

kezére, és kétoldalt két másik Fantazma tartotta. A harcos káromkodását alig lehetett

érteni.

- Egy innen, egy onnan! - lelkesedett Raphaelo. - És most életük legnagyobb

pörkölésében fogjuk részesíteni öket! Méghozzá egymáshoz bilincselve... Eggyé teszi

öket magasztos vállalkozásuk, mélyenszántó szellemű expedíciójuk Trazior

gyökereihez. Megtiszteljük a klánjukat, kegyet gyakorolunk a bandájukkal. A nevük

legendákban él majd tovább. Soha még ilyet, fenséges cimborák, soha még ilyet!

-gy hát a Fantazmák noszogatni kezdték két foglyukat a höakna irányába.

Az alsóváros általában nyirkos és hideg volt, a höakna közelében azonban épp

ellenkezöleg. Már itt is egészen kellemesnek találták a hömérsékletet, noha persze

szörnyen büdös volt. Ahogy tovább haladtak, egyre melegebb lett. Az oszlopok és

tartópillérek között, a végeláthatatlan, földalatti hulladékmezön az expedíció

hamarosan megpillantotta a viharvert falat, amely fokozatosan, széles ívben

kanyarodott jobb és bal felé. A Fenséges Fantazmák tisztában voltak vele, hogy

technikusok és dögevészek kísérik öket lopakodva, éber pillantásokkal méregetve a

lézerfegyvereiket. Söt, Raphaelo még örömét is lelte ebben a kölcsönös ellenségekböl

álló, rejtett hallgatóságban, és harsányan, ékes szavakkal ecsetelte, hogy milyen sorsot

szán a foglyoknak. Hiszen ha nem büszkélkedik el vele, teljesen megfosztaná a

sötétben lapuló kíséröket a végsö, drámai aktus műélvezetétöl, amelynek saját

szemükkel ugyebár nem lehetnek a tanúi!

A kölykök végül elérték a plasztacél falat, és utat égettek maguknak a rozsdás

záróvarratokon keresztül egy fojtogatóan fülledt, sokfelé ágazó folyosóra. Sietösen

átkutatták a masszív fal zsigereit, találtak egy félreesö, de forró csapóajtót - és

felnyitották.

Ha nem viselnek álarcot, a Fantazmáknak bizonyára felhólyagzik az arcuk - a csapóajtó

mögül hullámokban áradt a kohók emésztö, száraz, perzselö lehellete. A Fantazmák

gyorsan belökték sikoltozó foglyaikat a nyíláson - nem akarták tönkretenni gondosan

ápolt arcbörüket.

A technikus és a dögevész harcos teste azonban legnagyobb meglepetésükre nem tűnt

el a látóterükböl, hanem bukdácsolva lebegni kezdett a forró gázok felfelé áramló

örvényében, mintha megpróbálna távolabb úszni a faltól - bár az állaga mindkettönek

gyorsan megváltozott. Egyáltalán nem zuhantak le. Raphaelo durcásan, csalódottan

bevágta a csapóajtót, és közben megégette a kezét.

És aztán a Fenséges Fantazmák visszatértek a felsö régiókba, mulatni.

Nem sokkal késöbb Lexandro is lezuhant - nem a höaknába, de azzal párhuzamosan.

Lord Spinoza azt állította, hogy a Calculator Maximusa kétes pénzügyi manöverekbe

keveredett. Talán igaza volt; talán nem. D'Arquebus senior szörszálhasogató

mentegetözése senkit sem érdekelt. -gy hát lezuhant - ö is, a felesége is, két

elkényeztetett lányával és Lexandro fiával egyetemben. Sértö módon technikus

területre költöztették le öket - ahol könnyen odaveszhetett a kitaszított fölakó...

...és ahonnan Lexandro tudta, hogy minél gyorsabban menekülnie kell.

Az apja már a Ducas klánnak, Lord Spinoza klienseinek egyszerű Tabulatora volt

csupán - azzal bízták meg, hogy a nála is jelentéktelenebb bedolgozók munkáját

felügyelje.

Nem Lexandrónak valók voltak azok a szűk, kanyargós sikátorok, melyek kusza

kirakósjáték-darabokra osztották a füstös gyártelepeket, ahol egymásra féltékenykedö,

sokporontyos családok tengették életüket, sebességváltókat és karburátorokat,

fötengelyeket és páncéllemezeket gyártva. Nem Lexandrónak valók voltak azok a

zsúfolt, gigászi udvarok és komor, boltíves katakombák, ahová a távoli napfénynek

csak szennyes kísértete jutott le vastag üvegcsöveken, s ahol a szellöztetö vízköpök

ötvenszer is újrahasznosított, pállott levegöt okádtak. ó nem, mindez nem illett egy

olyan sráchoz, aki régebben obszcén, illatosított selymeket viselt. Lexandro nem kért a

kétes kiváltságból, hogy sebészileg átalakított testtel gyorsabban kezelhesse az

esztergagépet!

Szerencsére az utóbbi években ádáz kereskedelmi háború dúlt Oberon nagyobbik

testvértornyában, Titaniában - egyébként Traziort, ezt a három derékban egybeforrt,

kifakult, leprás városormot általában "Három Testvér" néven szokták emlegetni. A

viszály örjöngö anarchiává fajult, és a Planetáris Véderö helyi állománya súlyos

veszteségeket szenvedett, mikor elfojtotta ennek a társadalmi vonaglásnak a

legelvadultabb túlzásait. A parancsnokuk most kénytelen volt eröszakkal besorozni

néhány technikus- és kereskedöbandát az Oberon toronyból.

Ami talán nem is válik hátrányára a sor alá kerülö újoncoknak...

-gy kitörhetnek a születésük szabta korlátok közül, s talán hozzájuthatnak valami

jobbhoz - jobb fegyverekhez, esetleg egy kevés igazi ételhez, az ízetlen szintilepény és

szintikása helyett. A bandavezérek reménykedhetnek, hogy feljebb lépjenek a

bolyváros hierarchiájában. Egy szerencsés, törekvö fickó elnyerheti valamelyik

nagyhatalmú fölakó klán támogatását, vagy akár egy nemesúrét is. ám a Planetáris

Véderöben az embernek arra is volt esélye - ha mégoly kevés is -, hogy továbblépjen a

Birodalmi Hadseregbe, és végleg maga mögött hagyja Necromunda klausztrofóbiás

világát. Akkor pedig más bolygók várnak rá - más bolygók, és más háborúk...

Lexandro lenyelte büszkeségét, s hízelgéssel, ravaszkodással és kenöpénzek

osztogatásával sikerült bekönyörögnie magát - mint koszos vakarcsot - a Ducas-

klánnak abba a bandájába, amiröl az apja úgy hallotta, hogy nemsokára besorozzák. Ez

a lépése elszomorította a szüleit. Mert a húgainak szüksége volt a testvéri pártfogásra,

ha méltóak akartak maradni rá, hogy beházasodjanak a Ducas-klánba, s ily módon

biztosítsák a bukott d'Arquebus-család jövöjét. Ha Lexandro nincs mellettük,

tönkreteheti ezt a lehetöséget.

Lexandrót nem érdekelte a dolog.

- Te hagytál cserben minket, öregember - mondta az apjának.

- Még nem vagyok öreg! - tiltakozott az apja patetikusan.

- De hamar az leszel idelent! - felelte a fia.

-gy hát eljött a nap, amikor a Ducas-bandát fegyvereiktöl megfosztva beterelték a

helyörségi épülettömbbe, amely a bolyváros kérgében kapott helyet, közvetlenül a

kapueröd mellett, ahol ki lehetett jutni a terepszerelvényekhez.

A gyűjtöhelyiségben számos banda tagjai zsúfolódtak össze a repedezett

plasztikpadokon vagy a csupasz földön kuporogva, tizen- és huszonévesek vegyesen,

és az alkalmassági vizsgára vártak, ami elég lassan haladt. Éber rohamosztagosok

szegezték kábítópuskáikat a verítékezö testekre, ha netán valami zavargás támadna,

mert a szoba légköre feszült volt, ellenségességtöl terhes. A lövésre készen tartott

fegyverektöl eltekintve nem sok különbség volt a bandatagok meg a tetovált,

sebhelyes képű rohamosztagosok között, akik kifakult, olajzöld bolytunikát viseltek,

amulettekkel teleaggatva. Az újoncok arcán forradások és tetoválások jelezték, melyik

klánba vagy bandába tartoznak; a rohamosztagosokon hasonló bélyegek árulkodtak az

ö származásukról.

A plasztacél panelekkel borított falakon elmosódott holoposzterek lógtak, melyek

Palatinus bolyváros hivalkodó, dölyfös épületeit ábrázolták, ahol Necromunda

kormányzója székelt - meg egy ballonabroncsos terepszerelvényt, amint

karmazsinvörös és narancssárga dűnékbe gyűlö vegyszerüledéken gázol az egyik

hamusivatagban. A falon lógó hangszóró recsegö, gépies szöveget harsogott.

- Itt Lord Helmawr békéje uralkodik. A Császár békéje uralkodik. Ha megsérted Lord

Helmawr békéjét, meghalsz. Ha megtöröd a Császár békéjét, elkárhozol...

Egy másik hang szakította félbe a hangszóró nyugtató szándékú fenyegetéseit:

- Következö: Zen Sharpik, más néven Takony!

Egy tagbaszakadt, disznóképű kamasz tápászkodott fel, aki a fején lila csörgösipkát, az

orrában pedig hegyes csontdarabot viselt, és csoszogva megindult az ajtó felé, amely

mögött tovább tesztelték az újoncokat, és kiselejtezték közülük az alkalmatlanokat. Az

ilyen vadállatokat, mint Takony, nyilván tárt karokkal fogadják, hacsak a vizsgálatok

során ki nem derül róluk, hogy veszélyes örültek. Az efféle cápák, akik beleakadtak a

kényszersorozás hálójába, kitűnö nyersanyagnak bizonyultak, hogy rátermett

rohamosztagosokat faragjanak belölük. ám a bandákban sok volt a fiatalabb kölyök is.

Ezek közül egyesek nyilván le fognak morzsolódni; ami azt illeti, éppen az ilyen vézna

kissrácok méregették egymást a leggyilkosabb tekintettel.

- Mér' nem kopnak le a kis szarevök mind? - kérdezte a mennyezetet bámulva egy

girhes, borotvált fejű siheder, akinek hiányzott az egyik kisujja.

Az egyik fiú, akinek a szónoki kérdés szólt, elöredölt, és fölakó nyelvjárásban,

mézédes hangon szólalt meg.

- Szégyen, ha az embernek le kell vágnia a saját ujját, hogy bocsánatot kérjen a

fönökétöl, mert elcseszett valamit. Vagy talán valaki más vágta le azt az ujjat,

trófeának? Micsoda nagy rohamosztagos lesz az ilyenböl, uramatyám!

A borotvált fejű felpattant, de a rohamosztagosok azonnal feléje fordították a

fegyverüket, úgyhogy a fiú bosszút esküdözve visszaült. A Dorcas-bandából néhányan

elismeröen füttyentettek. A vakmerö hetvenkedö azonban szemlátomást magára vonta

két vele egykorú fiú rosszallását. A várakozás órái alatt a három kölyök gyilkos

tekintettel méregette egymást.

Alig tíz perccel Takony távozása után a hangszóró bejelentette:

- Következö: Lexandro d'Arquebus.

A fölakó név hallatára a helyiségben tartózkodók közül sokan megvetöen

füttyentettek, vagy kiköptek - de csak azok, akik nem a Dorcas-bandába tartoztak. A

kicsúfolt fiú nem törödött leendö bajtársai szinte tapintható ellenszenvével, hanem

hanyagul elindult az ajtó felé.

A damaszkolt bronzból készített íróasztal-adattár mögött, amin tenyérnyi zöld

foltokban virított a rézrozsda, egy örmester ült, orra helyén remegö, rózsaszín

húscsomóval - nyilván leharapták neki valamikor katonai pályafutása során, vagy

régebben, még civil korában. Mellette egy fontoskodó, szürke képű írnok körmölte

börkötéses mappájába, amit érdemes volt tudni Zen Sharpikról. A magas támlájú

vasszék, amit sárgaréz drótok fontak körül ketrec gyanánt, s állítható méretű

acélsisakkal volt felszerelve, mely mintha arra várt volna, hogy összeroppantsa

valakinek a koponyáját, egyelöre üresen állt. Egy technikus imákat mormolva

simogatta a széktöl a csontkeretes képernyöhöz futó huzalokat, melyen rúnák és

képletek villództak; jobb keze helyén barokkos díszítésű feszültségmérö-protézist

viselt, karmos elektródákkal. A szobát színleg kétszeresére nagyította egy hatalmas,

ezüstözött ablakról visszaverödö tükörkép. Lexandro sejtette, hogy az ablaküveg csak

az egyik irányból ereszti át a fényt, és mintha valami elmosódott árnyalak derengett

volna mögötte.

Az örmester nem volt különösebben elragadtatva Lexandrótól.

- Miféle kadét válna belöled, szépfiú? - gúnyolódott rekedten, csiszolatlan

nyelvjárásban. - Tudsz a nyelveddel bakancsot pucolni?

- Tizennégy éves vagyok, uram - A tisztelettudó megszólítástól Lexandro gyomra

görcsbe rándult, de valahogy mégis sikerült kikényszerítenie a száján.

- Fölakó vakarcs, mi? Lepotyogott, ugye?

- Atyám ellen ármányt szöttek a rosszakarói, uram. Megvetem öt.

- Alig értem a csicsás szavaidat, vakarcs. Szóval most szeretnél valahogy

visszamászni... Túl sok ellenséget szereztél a bolyvárosunk alsó szintjein, mi? Még

azokban a boldog idökben, amikor technikusokat püföltél és a söpredékre vadásztál.

Igen, gondolta Lexandro, és a most csak egy ajtó választ el ugyanattól a söpredéktöl.

Bólintott, s remélte, hogy ezt a jellemerejének fogják betudni.

- Még így is kicsit fiatal vagy ehhez, nem, szépfiú? Te lettél a banda kabalavakarcsa?

Lexandrónak elevenébe vágott a megjegyzés, és azt kívánta, bárcsak megölhetné ezt az

arcátlan - bár jó megfigyelöképességű - örmestert.

- Miért adjunk neked menedéket, mi? Valószínűleg elpuhultál attól a sok luxustól és

igazi ételtöl. Milyen íze van az igazi ételnek, ha?

- Én nem puhultam el, uram. Megkérdezheti pár sráctól odakint - Lexandro azonnal

megbánta, hogy dicsekedett. Az örmester szúrós szemmel meredt rá.

- Tudod, szépfiú, Trazior elég kicsike a bolyvárosok között. Három-négy millió lakos.

Meg se bírjuk számolni, hány újoncot találunk Necromunda összes bolyvárosában.

Semmi szükségünk fölösleges fölakó fiúkra, még csalinak se jók a sivatagi

nomádoknak.

Ekkor megmozdult az árnyalak az ablak mögött. Kinyílt egy ajtó; és a vizsgálóterembe

egy óriás lépett be. Bal szemét műaranyba foglalt, piros lencse takarta, s talán pótolta

is. Jobb arcára szárnyas öklöt tetováltak, amint éppen összezúz egy holdat, melyböl

tetovált, narancsvörös láva csorgott végig az állán, a nyakán, mint valami idegen lény

vére. Sörtére nyírt, öszülö haja drótpárnaként borította sziklatömbre emlékeztetö

koponyáját, s a homlokából két kurta, fénylö acélrúd állt ki.

Lexandro szíve hevesebben kezdett verni, s ámulat fogta el. Az Ecclesiarchia által

sugárzott ájtatos videoadásokból, meg egy kápolna színes üvegablakáról, ahová az

édesanyja vitte el jóval fiatalabb korában, felismerte a belépö idegenben az

űrgárdistát...

Az űrgárdista széles vállát prémmel szegett, sötétkék köpeny borította, amit ismeretlen

ikonokkal és napjelvényekkel hímeztek tele, s egészen nehéz bakancsáig ért, jórészt

eltakarva az azúrsávos, gennysárga egyenruhát - amely alatt rettentö izomkötegek

duzzadtak. A térdét nagyhatalmú keresztekbe foglalt, tépöfogas koponyák díszítették.

Az óriás intarziaberakásos energiakardot és hasonlóképpen díszített sorozatlövöt viselt,

síkos gyíkbörrel szegett réztokban.

Hogyan lehet hús-vér ember ennyire hatalmas és lenyűgözö? Hogyan sugározhat

magából ilyen irgalmatlan, acélos eröt? Lexandro nyakas, önfejű, akaratos lelkét

perzselö láng égette hosszú másodpercekig.

Az óriás torokhangon felmordult; a necromundai köznyelvet használta.

- Tesztelje le nekem! Teljesen.

Miközben Lexandro ketrecbe zárva, félkábán ült a zümmögö vasszékben, pöre testét

áramütések és tűszúrások gyötörték, szeme elött pedig villódzó fények örvénylettek,

valahonnan távolról hallotta a technikus monoton jelentéseit.

- Izomzati potenciál nulla egész nyolcvanhét...

- Kábítószer-kiértékelés. Blitz semmi, stimul semmi, gyilokgöz semmi. ábrándpor

semmi. Szárnyas álom-függöség nincs. Halcyon, hedonsav és gyönyörkapszulák

rutinszerű nyomokban kimutathatók...

- Pszichotikus szint nulla egész negyvenkettö...

- Pszichikai profil nulla egész nulla egy...

- Okuláris reflex...

- Intelligencia...

- Ballisztikus képesség...

- Fájdalomtűrés... - Egy pillanatra irtózatos kín öntötte el Lexandrót, mintha egy

kohóból olvasztott fémet vezettek volna az ereibe és a belszerveibe. Talán felordított -

de a szörnyűséges pillanatnak már vége is volt.

Végül a rács félrelendült a vasszék elöl, a sisak fölemelkedett a fejéröl, és Lexandro

kiszabadult. Mégsem állt fel. Az óriás tornyosult fölébe.

- Lexandro d'Arquebus - dörögte ez a hihetetlen harcos -, mi a neve a Császárnak?

- N-nem tudom, uram - dadogta Lexandro; és ezúttal öszintén jött az ajkára a

megszólítás. Összeszorította a fogát; dühös volt a nyelvére, amiért cserben hagyta.

Soha életébn nem dadogott, még azon a megalázó szertartáson sem, amikor

befogadták a Fenséges Fantazmák közé, és utána sem, bármilyen nyaktörö

vállalkozásba fogott velük. Nem dadogott akkor sem, amikor a d'Arquebus család

kegyvesztett lett. Most azonban más volt a helyzet. Egész teste lúdbörözött. öszinte

ámulatba ejtette ez az emberfölötti ember, aki oly dacosan, öntudatosan és

rögeszmésen viselkedik.

Mit is válaszolhatna? Biztos, hogy senki nem ismeri az emberiség távoli, halhatatlan

urának a nevét - aki iránt Lexandro egyébként csak a leghalványabb érdeklödést

tanúsította, a kiskorában vett katekizmus-leckék óta.

- Irtózatos az ö neve, uram - próbálkozott, és az óriás csaknem rámosolygott.

- Szóval most én vagyok a te Császárod, a jelek szerint. Ez igaz. Az ö nevében

összezúzhatlak - vagy felemelhetlek. Gondold meg jól: akarsz űrgárdista lenni az ö

szolgálatában?

Lexandro visszahökkent, s pillantása végigfutott az elötte álló űrgárdista fizikumán.

- Hogyan is érhetnék fel önnel, uram?

- ó, ez nem olyan nagy probléma. Nem vagy túl idös. A tested még fejlödik. Mi majd

segítünk neki a fejlödésben. És segítünk neked is, hogy emberi lénnyé fejlödj.

Lexandro nem értette. Izomszakasztó erönléti gyakorlatokra gondolt, és serkentö

anyagokkal dúsított, igazi ételekböl összeállított étrendre, amit olyannyira hiányolt apja

megszégyenülése óta. Ritkán nézte az ájtatos videoadásokat, de azt a következtetést

vonta le belölük, hogy az űrgárdistáknak kivételes adottságú, felnött harcosokra van

szüksége, nem pedig - s itt lenyelte büszkeségét - kölykökre.

- Mi ez, valami kegyetlen tréfa? - kérdezte.

Az óriás arcáról a mosolynak még az árnyéka is eltűnt, és a keze fejével képen törölte -

könnyed mozdulat volt, de Lexandrónak összekoccantak töle a fogai, és a vasszék

megingott alatta.

- Szóval nem - nyögte. - De hát hogyan, uram?

- Itt idegen fülek is vannak - felelte az óriás kurtán. És Lexandro lelke örömmel telt

meg, mert a ködös távolban egy olyan beavatási rítus sejlett föl elötte, amely minden

necromundai bandáénál többet ér, és végtelenül hatalmasabb.

- Azt hiszem, érted - mondta az óriás. - Megtagadod-e a családodat, a bolyvárosodat, a

szülövilágodat? Kész vagy-e oda menni, ahová a Birodalom küld; hajlandó vagy-e azt

tenni, amit a Birodalom parancsol?

- Igen... - Csak nem csuklott el Lexandro hangja?

- Most azonnal, tudván, hogy nincs visszaút? Hogy nincs helye kétségnek?

- Azért jöttem ide... reméltem, hogy... sikerült befurakodnom egy bandába, amiröl azt

hallottam, hogy...

- Besorozzák öket a rohamosztagosok közé. Igen, azt hiszem, valóban szilárd

eltökéltségröl tettél tanúságot. De ez egy teljesen más út... megszentelt út. Az esküt

most kell letenned; bár azt elárulhatom, hogy a családodat értesíteni fogjuk. Büszkék

lesznek a választásodra; és ennek a büszkeségnek a visszfénye talán a védelmükre

válik. Húsz-harminc év múlva visszatérhetsz, hogy mesélj nekik az élményeidröl. Bár

ezt nem garantálhatom. Mert a szíved megváltozik majd, csodálatosan megváltozik.

Az óriás most úgy beszélt Lexandróhoz, mint férfi a... potenciális férfihez, aki egyszer

még egyenlövé válhat vele.

- Esküszöm! - suttogta Lexandro.

MáSODIK FEJEZET

Mikor egy órával késöbb Yeremi Valence ült a vasszékben, ilyesmiket hallott

valahonnan messziröl:

- Pszichotikus szint nulla egész harminckilenc...

- Pszichikai profil nulla egész nulla kettö...

- Ügyesség nulla egész kilencvennégy...

És így tovább.

Hogy került ide a helyörségi tömbbe az a cifra nevű fölakó kölyök? Ráadásul a Dorcas-

banda tagjai között, ahogy láttam. Rossz emlékei voltak arról a fiúról, keserű emlékei.

Yeremi döbbent ámulattal fogadta, hogy egy űrgárdista jelenlétében vizsgálják meg,

érzelmeibe azonban epés-keserű íz vegyült, mikor eszébe jutott, ahogy az a fickó és

gazdag huligántársai, akik törvények felett állónak tekintették magukat, károgva és

hencegve iszonyatos halálba taszították az ö Yakobi rokonát. Ráadásul egy dögevész

tolvajjal összebilincselve, mintha semmi különbség nem lenne Yakobi meg az

alsóvárosi férgek között - noha Yakobi épp az efféle vérengzö söpredéket segített

távol tartani a civilizált világtól, tehát tulajdonképpen ugyanazoktól az önzö,

felsövárosi aranyifjaktól!

És hogy bukkanhatott fel az újoncok tömegében egy dögevész kölyök? Méghozzá

éppen az, akinek a képére tetovált pókra Yeremi tisztán emlékezett arról a sorsdöntö

éjszakáról!

Ahogy Yeremi idegvégzödéseit és inait áramütések ingerelték, a rúnák az arcán

hevesen viszketni kezdtek. Némán imádkozott a Császárhoz, mivel ájtatos családból

származott. A terepszerelvényeket ellátó karburátorgyárban, ahol kilencven-egynéhány

technikus rokonukkal együtt éltek, minden lakófülkében elektrogyertyák égtek a drága

polikróm ikonok elött a galéria mentén, amely a zsíros, maró fémbűzt árasztó

esztergapadok, fúrógépek és köszörűk hosszú sorára nézett, meg a vastag fémforgács-

szönyegre, amely koszos, ezüstszín hórétegként borította a padlót. Yeremi fejböl tudta

a Birodalmi Kultusz katekizmusát; és ez volt a szikla, amire a hite épült - a hite, mely

szerint valahol mesze túl Trazior bolyvárosán, a Necromunda bolygón és epebajos

napján van valaki, aki isteni tekintetét reájuk függeszti, aki egyszer már megmentette a

galaxist az iszonyú háborútól, s akinek örökéber, érthetetlen elméje szüntelenül

felügyeli és óvja birodalmát: a rettenetes, irgalmatlan Istenatya.

Ezen a gyártelepen, amely nélkülözhetetlen volt Trazior prosperitásához - az ellátmányt

biztosító kereskedöutak fenntartásához, ahol mindig lesben álltak a vérengzö nomádok

- élték le a Valence-ek az egész életüket. Itt dolgoztak, ettek, imádkoztak, aludtak,

nevelték a porontyaikat, s örizgették sorozatlövökböl meg nehéz csonkfegyverekböl

álló arzenáljukat, amire szükségük volt, ha meg akarták védeni lakhelyüket és betevö

falatjukat az olyan családok ellen, akik nem voltak a szövetségeseik, és nem kötötte

öket hűségeskü Lord Spinozához. Igen, és az alsóváros dögevész csürhéje ellen, amely

nem esett túl messze a Valence-gyárteleptöl.

ó, bárcsak messzebb kerülhetne a lenti vadaktól! A Valence-ek tizenöt nemzedéke

birtokolták a karburátorgyárat, és semmi jele nem mutatkozott, hogy bármikor feljebb

tudnák verekedni magukat a traziori hierarchiában. Yeremi apja azt szokta mondani:

- Az ö akarata, hogy ott vessük meg a lábunkat, ahol biztonságban vagyunk, s ezáltal

gondoskdojunk bolyvárosunk biztonságáról is.

A ö akarata.

Ez az ö amorf keveréke volt a távoli Istenatyának - és Lord Helmawrnak, a birodalmi

kormányzódinasztia fejének, aki a központi bolyvárosban, Palatinuson székelt a

palotájában, mint valami roppant pók, aki Necromunda összefutó fonalszálait

igazgatja, s minden rezdülésükre fülel - no meg az oberoni Lord Spinozának.

Az ö akarata, az ö akaratuk. Az ö akaratuk, az ö akarata.

De akkor miért tűri el ez az akarat az ipari élet fegyveres anarchiáját az alsóbb

régiókban? Miért hagyja, hogy a nomádok kirabolják a terepszerelvényeket, hogy a

dögevészek a technikusokat fosztogassák, hogy a fölakó kölykök leereszkedjenek

közéjük, és kacagó cinizmussal szítsák a pusztulást?

Trazior fakóra szikkadt, hármas csúcsa a Palatinus-komplexum déli szélén emelkedett

ki az ipari hulladék mély üledékrétegeiböl, s fúrta át a mérgezö felhöket odafönt.

Mégis valószínűtlennek tűnt, hogy a Valence családból bárki is eljuthatna Palatinusra.

Mint ahogy az is, hogy a számukra kijelölt hely fölé emelkedjenek Traziorban.

Egyszóval Yereminek aligha nyílik alkalma, hogy megmássza Trazior egyik tornyát, és

alázatosan megkérdezze Lord Spinozától: "Miért van ez így?" A kérdés elsö pillantásra

naivnak tűnhet, pedig távolról sem volt gyerekes. Mert a gyerekek nagyjából-egészéböl

elfogadják a környezö világot. Ha egyszer ilyen környezetbe születtek, hogyan is

foghatnák fel, hogy másfajta is létezik?

Egyes hegyoromnyi, cseppköszerű bolyvárosok Necromundán - nem úgy, mint Trazior

- minden összeköttetésnek híján voltak a szomszédaikkal, teljesen elszigetelték öket a

csillámló kétségbeesést sugárzó fémdűnék, a különös vegyszerekböl összerothadó

iszaptengerek. Trazior is egy ilyen sivatagra nézett, mint a Palatinus-csoport déli

elöfutára. Trazior azonban egyúttal egy bolyvárosok alkotta megakomplexumnak is

része volt, melyek sűrűn összezsúfolódtak a mérgezö terepen, s pilonokkal

alátámasztott vagy tartókábeleken lógó közlekedöcsövek kötötték össze öket

egymással. Ha az ember Trazior masszív védöpáncélja mögül északra nézett, az a

benyomása támadt, mintha valami talajmérgen élö, titáni világpók bolyvárosról

bolyvárosra szökkent volna, nyálkás fonalakat húzva maga után, s peték millióit rakva

minden megállóhelyén.

A pók és a pókháló nagyhatalmú szimbólumok voltak Necromunda életében. A

Valence-család bandájának titkos jelbeszédében a pókot utánzó kéztartás sok mindent

jelenthetett. Ezért bosszantotta a dögevész siheder arctetoválása Yeremit: gúnynak,

gyalázkodásnak értelmezte.

És ami még jobban dühítette Yeremit, az a fölakó kölyök pimaszul sima képe volt...

A höaknás incidens után Yeremi azért kezdett imádkozni, hogy elkerüljön a helyéröl,

hogy lehetösége nyíljon... valami más rend kikényszerítésére, bármilyen csekély is

legyen az ö hozzájárulása. Mi egyebet tehetett volna? Imádkozott - a végtelenül távoli,

már-már felfoghatatlan Császárhoz. A Föld istenéhez. Az Istenatyához.

És amikor a Planetáris Véderö lecsapott a Valence-bandára, az imái úgy tűnt,

meghallgatásra leltek; noha, ahogy az már a teljesedésbe ment imáknál lenni szokott,

siránkozásra is böséges okot adtak, mivel a Valence-eket meg fogják fosztani

legígéretesebb ifjú harcosaiktól.

Lehetséges lenne, hogy az Istenatyához intézett magánfohásza csak most kezd

beteljesülni?

- Szomatikus ruganyossági hányados nulla egész nyolcvanöt - zárta le végül litániáját a

vasszék kezelöje.

A rács félrelendült; a sisak felemelkedett. A hatalmas űrgárdista - aki annyira

méltóságteljesebbnek tűnt egyenruhájában a szedett-vedett rohamosztagosoknál - úgy

állt oda Yeremi elé, mint valami emberoszlop, amit tíz ilyen rohamosztagosnak is

nehezére esne ledöntenie, ha hirtelen felébredne bennük az öngyilkossági vágy.

Mostanáig Yeremi számára az űrgárdisták gyakorlatilag mesealakok voltak. Bár a saját

életétöl végtelenül távol esett a dolog, azért az idösebbek zavaros fecsegéséböl tudta,

hogy az űrgárdisták kolostorerödöt tartanak fenn Palatinus egyik ormában. Néhány

évszázaddal ezelött idegen, nomád űrkalózok szálltak le Necromundán - orkoknak

hívták magukat. Ezek a vérszomjas idegen lények szövetségre léptek a helybéli

nomádokkal, és elfoglaltak egy félreesö városegyüttest. Egy tucat Valence is volt

akkoriban a rohamosztagosokból és besorozott városi bandákból álló hadseregben,

amely - élén egy űrgárdista különítménnyel - átverekedte magát a hamusivatagokon,

hogy megostromolja és megtisztítsa azokat a tönkretett bolyvárosokat, melyek azóta is

elhagyottan magasodnak, bezúzott óriáskoponyák gyanánt.

Csak egyetlen Valence tért vissza onnan, hogy aztán lassan elsorvasszák a mérgek,

amiket a szervezete a hosszú menetelés közben magába szívott. Ez az epizód beépült a

családi tanításokba, és azt sugallta, hogy a Valence-ek számára a legjobb hely Trazior.

Az űrgárdisták, akiket a jelenlegi kormányzó, Lord Helmawr egyik ösének a kérésére

küldtek Necromundára, azóta erödített támaszpontot tartottak fenn Palatinuson.

- Yeremi Valence - szólt az űrgárdista -, mi a neve a Császárnak?

- Az Istenatyának? - suttogta Yeremi, s közben Yakobi emléke járt az eszében, amint a

höakna felé lökdösik. - Akaraterö; ez az Istenatya neve. Legfensöbb akaraterö.

- Jó választ adtál egy olyan kérdésre, amelyre nincsen egyszerű válasz. Tisztelettudó

választ. Eröteljes választ.

- Uram, hát tényleg az az ö akarata, hogy bolyvárosunkon belül is oly sok ellenség

fenyegessen minket? Fent és lent? Miért nem szül erösebb törvényt az ö akarata?

Az űrgárdista egyre fokozódó érdeklödéssel figyelte Yeremit.

- Mert ez, Yeremi Valence, a galaxis természetes állapota. Amint fent, úgy lent! Az

ellenség mindenütt ott tenyészik. árulók és hitehagyottak. Csoda, hogy az ö akarata

még így is világok milliói fölött uralkodik. És uralkodni is fog, könyörtelenül! Vérrel

és vassal, ha kell. Ez az egyetlen univerzális törvény.

Yeremi a távoli Lord Helmawrra gondolt, aki Necromunda pókfonalait igazgatja. A

birodalmi kormányzó csak a megtermett darazsakkal törödhet, akik szétszakíthatják a

háló szövedékét - az egymással marakodó molyok miriádjára egyszerűen nincs ideje.

A Császár isteni agyában egész világok is molyoknak számítanak... Yeremi lelkében

tátongó, iszonyatos, fekete űr nyílt.

- átadnád-e magadat neki testestül-lelkestül, Yeremi Valence, hogy segíts betartatni az

ö akaratát? - kérdezte az űrgárdista.

- Pszichotikus szint nulla egész negyvenkilenc...

- Hubbard-Nietzsche intelligenciahányados nulla egész nyolcvannyolc...

Biff Tundrish félelem nélkül hallgatta a misztikus jampi-szavakat. Az érthetetlen litánia

nem fog bűbájt szöni köré, mint ahogy a póktetoválás sem kötötte öt örökre a

bandájához.

Mennyit jelenthet az alsóvárosban az örökké? Húsz évet, legfeljebb harmincat. Aztán

elragadja valami sorvasztó betegség, mint dögevész szüleit, ha ugyan nem egy másik

alsóvárosi bandával vagy a feljebb héderezökkel való összecsapásban esik el, akiknek

jobb a fegyverzetük, bár nem értenek annyira a mocsokzónában dívó hadviseléshez...

úgy tűnt, itt Biffen kívül senki nem elég agyas.

ö például nem támadta meg a másik nagy teremben azt a simakép? kölköt, akinek

letépte az álarcát, de ö lézerrel megégette Biff kezét; a kölköt, akinek a haverjai

elhurcolták Repedtfazekat a lángoló halálba. Nudli vagy Kékbagó azonnal nekiesett

volna a kölöknek, hogy bosszút álljon Repedtfazékért. Biff viszont csak ült, és

agyaskodott.

Ami azt illeti, sem Nudli, sem Kékbagó nem tette volna le a seggét abban a kinti

teremben, a rohamoszik meg a többi ellenség között, egykedv?en malmozva az

ujjaival...

Mert ök csak ahhoz voltak elég agyasak, hogy feltúrják a törmeléket, guberáljanak,

szörnyalakokat hasítsanak a haverok képébe, vagy esetleg nyüzsögjenek egy kicsit, ha

felpörgették magukat. ó, a Pókpofák értettek a bimm-bumm bulikhoz; hogy törbe

csalták azokat a technókat is, akik aztán alaposan meglepödtek, mikor rájöttek, ki

vadászik kicsodára!

De sosem agyaskodtak messzire. Sosem agyaskodtak magasan.

Biff agyaskodása egy kicsit másmilyen volt. Pókpofa haverjai néha meg is gyakták egy

kicsit érte; persze nem úgy, ahogy azt egy Veszett Kutyával vagy egy Sebhelyessel

tették volna, ha történetesen alkalmuk nyílik rá. Lehet, hogy Biff tényleg mutinak

született, mert máshogy volt agyas, mint a többiek. Nemrégiben például azt mondta a

többi Pókpofának:

- Mi egyáltalán nem vagyunk dögevészek, még akkor sem, ha mások így hívnak

minket. Mi egy alsóvárosi banda vagyunk, oké? És felfelé törünk.

Idövel - egy-két éven belül - kétségkívül ö lett volna a Pókpofák vezére, az

agyaskodása miatt. ök nem tudták - számukra továbbra is csak Suhanc maradt -, de ö

igen.

A Pókpofák terjeszkedni és emelkedni fognak, akár koszos tócsán a vegyszerhab.

Biffnek nem volt ideje kivárni azokat az éveket, mert mi van, ha közben megfikál?

Nem mintha a halál nagy ügy lett volna.

De ö elöbb csinálni akart valamit.

úgyhogy egyre csak agyaskodott. Mindenröl, amit tudott, bár ez nem volt sok. De

legalább már tudta, hogy nem sok.

A Pókpofák egyszer elkaptak egy technót, hogy elszórakozzanak vele, egy technót, aki

nyeste a dögdumát, és egész idö alatt azt üvöltözte, hogy a bandatársait besorozták a

rohamoszik közé valami kapuerödben, ahonnan a terepszerelvények indulnak, bármik

is legyenek azok. Ha nagyon bántják, a rokonai le fogják vadászni a Pókpofa fattyúkat;

kifüstölik öket.

Ez persze hülyeség volt. Egyrészt sosem fogják megtudni. És nincs az az épesz?

rohamoszi, aki bedugná a szimatolóját az alsóvárosba, hacsak korbáccsal nem hajtják.

De úgy látszik, az emberböl így lehet rohamoszi. A rohamoszik nem szaporodnak csak

úgy maguktól. Nem alkotnak külön fajt, mint a mutik.

Szinte úgy t?nt, mintha Biff megértette volna Lexandro gúnyos tanácsát, amit

Yereminek adott. Törj utat magadnak felfelé!

Lelécelt. Elindult fölfelé, egymagában; csörömpölö, zúgó, füstölgö gyártelepeken

vágott át, ami nem volt könny? mulatság. Egy szállítóaknán az egyik függölegesen futó

csille oldalába kapaszkodva jutott fel, a lába végig a feneketlen mélység fölött

kalimpált. Sz?k járatokban csúszott-mászott, boltíves folyosókon lopakodott végig,

irigyen falva tekintetével az üvegcsövek végéröl áradó halovány derengést, a napfény

emlékének kísértetét.

Nem tudta, merre menjen, de ösztönösen jó irányérzéke volt, és úgy vélte, a kapunak a

külsö héjban kell lennie, a lehetö legmesszebb a központi höaknától. Aztán meglátott

pár rohamoszit, és a nyomukba eredt, de kiszagolták. Szerencséje volt, rohadt nagy

szerencséje. Mert mit csinálhat egy magányos dögevész a felsö régiókban, a sötétben

sunnyogva, mint valami kém? Talán a dögevész bandák összefogtak, és valami nagy,

egyesített portyára készülnek? A rohamoszik biztos így agyaskodtak. Ugyanis nem

gyakták szét Biffet azonnal, és mikor látták, hogy nem védekezik, magukkal vitték

kihallgatásra...

- Biff Tundrish - mondta a sárga-kékbe öltözött böhöm. De továbbra is jampi-szavakat

használt, amit Biff egyáltalán nem értett. Megrázta a fejét, hogy a gyöngyei csak úgy

csörögtek, és lassan, dögdumával válaszolt, hogy nem nyesi.

Az óriás bólintott. Hamarosan egy rohamosztagos t?nt fel mellette, és úgy-ahogy

fordított, ellenséges pillantással méregetve Biffet.

- Böhöm aszondja, agyaskodd ki az óberhé nevét.

Biff a fejét törte. Gyorsan agyaskodott. Az óberhé az óberhé, és passz. A technók az

óberhét imádják. Még a dögevészek is az óberhét emlegetik, ha káromkodnak. Persze

nem mindig; van, amikor csak simán káromkodnak. Az óberhé volt a megafönök. De

ki az óberhé? És hol van?

Mindenhol. Sehol.

Valahol.

Nem itt.

Nem Traziorban.

Akkor talán még csak nem is a közelében.

Talán az óberhé messzebb van, mint Biff el tudná képzelni. És még inkább mega.

Mi a legmegább dolog, amit Biff ismer?

A böhöm szemébe nézett, és bátran azt mondta:

- Az óberhé neve Nagyobb-Nálad. Az óberhé neve Halál.

úgy t?nt, a böhöm benyeste, mielött a rohamoszi lefordította volna Biff szavait

jampidumára. Halványan elmosolyodott.

A három fiú szoros örizet alatt üldögélt egy parázsgömbökkel megvilágított szobában,

melynek falikárpitja a három évszázaddal azelötti sivatagi menetelést ábrázolta. Biff

miatt itt volt a rohamosztagos tolmács is, mintha ideiglenesen a dögevész szolgája

lenne. Yeremi és Biff egymást meg Lexandrót méregették; mindketten jól emlékeztek

korábbi vad találkozásukra. Maga Lexandro dölyfösen szegte fel az állát, amiért két

ilyen... bajtársat kell megt?rnie a környezetében.

Aztán belépett az ?rgárdista, és Lexandro fennsöbbsége elpárolgott.

Az ?rgárdista örmester, Huzzi Rork, elégedett volt aznapi munkájával. A hirtelen

ötlettel, hogy kihasználja a bandasorozást, ezúttal megszolgálta a zsoldkiegészítését.

A Császári Öklök elsösorban két bolyvilágban újoncoztak: Inwit jégbolygóján, ahol a

három kilométeres jégtakaró alatt barlangvárosok ezrei szötték át keresztbe-kasba a

földkéreg legkülsö héját - és Necromundán, a mérgezö sivatagokban. általában nem

volt szükségük sok újoncra: egy teljes létszámú ?rgárdista rend ezer kemény harcost

számlált, akik háromszáz évig vagy még tovább is elélhettek, s mindegyikük

elvesztése tragédiának számított. És persze diadalnak is: mert mi lehet nagyszer?bb az

eredményes halálnál, a Császár szent ügyének szolgálatában? Igen, elöfordultan néha

ilyen diadalmas tragédiák.

-gy hát a Császári Öklök gondosan tanulmányozták a fiatal kamaszokkal foglalkozó

bírósági és b?nügyi jelentéseket, az ötletességnek, vakmeröségnek és akaraterönek egy

speciális elegyére vadászva - gyakran megesett, hogy mire az Öklök tudomást szereztek

a megfelelönek t?nö jelöltek létezéséröl, már ki is végezték öket mérgesgázzal vagy

robbanógolyóval. Egyéb okok is amellett szóltak, hogy az ígéretes ifjakat minél

korábban ki kell emelni a környezetükböl: a testi módosításokat ugyanis csak

közvetlenül a serdülökor kezdete után lehetett elvégezni rajtuk. A tizennyolc éves fiúk

már nem jöhettek számításba; lehet, hogy keménykötés? férfi válna belölük, ám

emberfölötti bajtársaik között örökké szánalmas korcsok maradnának.

És persze számos, elsö pillantásra ígéretesnek t?nö jelölt kihullott a diagnosztizáló

tesztek szigorú rostáján...

De ezek a belevaló srácok nem. Ezek nem.

Persze fegyelmezésre lesz szükségük; meg kell akadályozni öket, hogy megöljék

egymást, amire máskülönben természetes hajlamuk lehet.

- Lexandro d'Arquebus - mondta Huzzi Rork -, Yeremi Valence, Biff Tundrish: a

bolyvárosotok neve, Trazior, Három Testvért jelent, a hármas csúcs miatt. Bármik is

voltatok ezelött, most három testvérré kell válnotok. új testvérek társaságába fogtok

kerülni. Ha mostantól fogva bármelyikötök megtámadja a testvérét, és erre nem

valamelyik feljebbvalójától kap parancsot, a támadó rabszolga lesz, és élete végéig

sebészeti kísérletekre fogjuk használni a laboratóriumainkban. Megértettétek?

Lexandro és Yeremi bólintott, Biff azonban szemöldökét ráncolta a rohamosztagos

tolmácsolását hallván. Homlokába vaskos redök mélyedtek, ahogy az agya igyekezett

megbirkózni a laboratóriumnak és a sebészet ösi, titkos mesterségének a fogalmával.

-gy hát Huzzi Rork rövid litániát mormolt, bekapcsolt egy kis képernyöt, és a villódzó,

mattfehér monitor alatt ásító szájat megetette egy adattároló medállal.

A monitoron pasztellszínekben pompázó kép szökkent virágba. Egy rózsaszín bör?

kamaszt pillantottak meg, acélketrecbe zárva, amely csak a kezét hagyta szabadon. A

fiú szemei szennyesek, zavarosak voltak, azúrkék üveggolyókra emlékeztettek. Elötte

áttetszö folyadék fodrozódott egy medencében, melynek fenekén egymásba

kapcsolódó gy?r?kböl álló, bonyolult kirakósjáték hevert. A gépketrec ikerfogói

belenyomták a kezét a folyadékba, amely sisteregni és gözölögni kezdett. A kép a

kaparászó, tapogatózó ujjakra összpontosított. Hangfelvétel nem volt.

- Az a folyadék sav - magyarázta Huzzi Rork. - A gy?r?k adamantiumból vannak,

amely minden korróziónak ellenáll. Az engedetlen ifjú szervezetébe egy nemrég

kikísérletezett kábítószert fecskendeztek, ami persze nem tompítja a tapintóérzékét.

Mert a kezét csak akkor húzhatja vissza, ha szétkapcsolja a gy?r?ket.

Figyelték egy darabig a látványt, aztán az ?rgárdista azt kérdezte:

- Képes-e az elme és az akarat a csupasz csontok mozgatására, most, hogy az izmok

nincsenek többé? Ez a kísérleti alany harmadik próbálkozása. Két ízben már új kezet

kapott pszeudoszövetekböl.

Rork vaskos ujjával megbökött egy berakásos, vésett halálfövel díszített gombot a

vetítögépen. A képernyö kihunyt; szaja az ?rgárdista markába köpte az adattároló

medált.

- Nyestem - mondta Biff. - Értettem.

- Innen az én felügyeletem alatt utaztok tovább - mondta nekik Rork - a katonaság

szállító mélyalagútjában Palatinus bolyvárosba, az ottani kolostorerödünkbe. Ott a

többi újonccal együtt ?rkompra szálltok, ami orbitális pályára áll. Aztán egy hiperhajó

elvisz titeket a Császári Öklök támaszpontjára.

Az ?rgárdista ökölbe szorította a kezét, ami majdnem akkorának t?nt, mint a fiúk feje -

de ez persze csak a látszat volt.

- Hogyan lehetünk olyanok, mint te, uram? - kérdezte Lexandro habozva.

- Egyelöre ez minden, amit tudnod kell, Lexandro d'Arquebus. Mostantól fogva az

újonc kadétok egyetlen Császári Öklöt sem szólíthatnak meg, hacsak a mondott

?rgárdista elöbb nem szólítja meg öket, vagy a beszédre külön engedélyt nem ad. Az

elsö kihágásért a büntetés egy perc a neurokeszty?ben. Fordítsa le valahogy,

rohamosztagos! Mi az a neurokeszty?, d'Arquebus kadét?

- Uram, az újonc kadét nem tudja.

- Helyes a válasz, kadét - Az ?rgárdista szünetet tartott, mintha arra várna, hogy

valamelyik fiú megszólaljon.

Egyik sem tette.

Lexandro, Yeremi és Biff némán meredtek egymásra. Három testvér Traziorból.

HARMADIK FEJEZET

Lexandro azt hitte, a Császári Öklök támaszpontja egy bolygón lesz. Talán valami

t?zforró világon, hogy próbára tegye a szívósságukat; talán egy olyanon, amit vastag

rétegben gleccserek borítanak. De az is meglehet, hogy egy vad dzsungelbolygón...

Elképzelhetönek tartotta azt is, hogy a támaszpont valami roppant m?hold lesz, egy

plasztacél szatellit, amely orbitális pályán kering a fenti planéták egyike körül. Az

ájtatos adások ezt az elképzelést sugallták.

ám korántsem a valóságot.

Legalábbis nem a Császári Öklök valóságát...

Mikor Lexandro kinézett a korvett obszervatóriumának négykaréjos

megfigyelöablakán, egy hatalmas, csillámló leviatánt látott maga elött, melyet mintha

finom szemcséj? jégböl metszettek volna ki, s uszonyok, bordázott szárnyak, meg

szédítö tornyok díszítették, amiket hermetikusan lezárt lengöfolyosók kötöttek össze. A

szörnyeteg lassan, minden naptól távol úszott az ?r poklában, s magányosabb volt,

mint maga az egyedüllét.

Törzséböl hosszú fogadófedélzet nyúlt ki csorba pallos gyanánt. A körülötte nyüzsgö

feketepáncélos parányok ?rcirkálók és csapatszállító hajók voltak, amik mellett szinte

eltörpült volna a méltóságteljes korvett, mely Lexandrót meg a többi újoncot hordta a

fedélzetén. Lexandro a szemét eröltette, hogy megpróbálja befogadni a szédítö

távlatokat, s közben mikroszkopikus lárvákat vett észre, amik szintén ?rhajók voltak.

- Teleszkóppal próbálkozz! - szólalt meg egy hang gúnyos-szolgálatkészen.

Valence hangja.

Több tucat, különféle bolyvárosokból való necromundai bámult kifelé az arabeszkes

hajóablakokon; és Lexandro most már mindegyikükkel tudott beszélni,

szülövárosuktól és a lakószintükön uralkodó nyelvjárástól függetlenül. Minden

kadétnak hipnosisakot húztak a fejébe, és gyorstalpaló tanfolyamon beléjük nevelték a

választékos birodalmi gót nyelv használatát. Még a volt dögevész, Tundrish is

viszonylag folyékonyan beszélte, bár az ö esetében a szájából áradó szavakhoz mintha

nem mindig társult volna világos jelentés; valószín?leg több szót ismert, mint fogalmat.

ám a dögzóna kölyke mohón igyekezett megragadni ezeket a fogalmakat és ideákat.

- A teleszkóp felnagyítja a dolgokat, d'Arquebus - A volt technikusnak valahogy nem

sikerült barátilag leereszkedö hangot megütnie. Valence odaállt Lexandro mellé, és

felajánlott neki egy rúnadíszes oculust.

- Tudom. Köszönöm... testvér - Lexandro árnyalatnyi gúnnyal ízesítette az utlsó szót.

Az oculuson keresztül Lexandro most már az éjsötét semmi fölé nyúló, bástyázott

barbakánokat látott, színes üvegablakokkal ékes galériákat, tarka harci lobogókat,

melyek fagyottan dermedtek az ?rbe a tornyok csúcsairól, tövisként meredezö

lézerütegeket. Ekkor döbbent rá, milyen hatalmas a Császári Öklök repülö

kolostorerödje, ahol az elkövetkezendö éveket fogja tölteni.

- Az ?rben nehéz dolog jól megítélni a méreteket - jegyezte meg Valence.

- Mit nem mondasz? - fuvolázta Lexandro, s álnok kajánsággal hozzátette: -

Lefogadom, hogy ez az eröd nagyobb, mint a jó öreg Trazior egész höaknája!

A technikusfiú elvörösödött, majd keskeny mosolyra húzta az ajkát.

- Nem, hiába próbálsz provokálni, testvér. Nem fogok rád támadni, ha ezt remélted.

De azt javaslom, Tundrisht testvért ne ingereld ezzel. Elöfordulhat, hogy ö hevesebben

reagálna - bár lehet, hogy tévedek. Ahhoz képest, hogy dögevész, egész meglepö az

ösztönös intelligenciája. Ha mégis sikerül annyira felböszítened, hogy megtámad, nem

lehetetlen, hogy a végkifejlet nem lesz az ínyedre. Könnyen elképzelhetö, hogy az

olyan testvér nevéhez, aki ilyen fondorlattal teszi tönkre társai egyikét, élete végéig

undor és utálat fog tapadni.

Lexandro ásított.

- Mit mutatott ki a vizsgálat, mennyi a pszichotikus szinted?

- És persze - folytatta Valence der?sen - lehet, hogy csak saját lelki szegénységedet

leplezed ezzel az ostoba pózolással.

- Ha erkölcsi útmutatásra lesz szükségem, Valence, majd a káplánhoz fordulok.

- És ö azt fogja mondani neked, hogy egymillió - vagy akár egybillió - ember között

egy van, aki alkalmas ?rgárdistának, és ez sokkal többet ér az összes többinél - hacsak

a testvérei fölé nem helyezi magát, mert akkor kevesebbet.

- Nem voltál te véletlenül valami eretnek forradalmár kultusznak a tagja?

Ebben a pillanatban feldöndült az imára hívó gongszó. Az újoncok lesiettek, és

betömörültek a fedélzeti kápolnába, ahol tömjénrudak égtek a Császár sápadt-arany

ikonja és Rogal Dornnak, a Császári Öklök alapító primarchájának az

alabástrombálványa elött. Igen, azt a szobrot a legfehérebb alabástromból faragták,

lelkének tisztaságát hangsúlyozandó.

A káplán annyira megnyomorodott a harcban, hogy a továbbiakban csak úgy hajthatott

hasznot a rendjének, ha fiatal újoncokat kísér, és felszítja bennük a vallásos buzgalom

lángját. Deréktól lefelé az egész teste hiányzott, törzsének csonkját egy halkan

gurgulázó csövekkel átszött kiberkocsihoz csatlakoztatták, amit egyetlen megmaradt

hús-vér kezével irányított. A másik karját plasztacélból és szervomotorokból álló,

damaszkolt borítású protézissel helyettesítették. A szeme helyén m?aranyba foglalt

zafírlencsék ültek. Ha valakire ránézett, a két lencse pillantása a szívéig hatolt, lenyúzta

róla a bört, elgözölögtette a zsírt, valósággal csupaszra vetköztette.

útközben a káplán már kiokította a necromundai fiúkat a vallásos áhítat megfelelö

módozataira, különös hangsúlyt helyezve Rogal Dorn tiszteletére, akinek ösgénjei -

melyeket a Császári Öklök nemzedékröl nemzedékre örökítenek beültetett

sarjmirigyeikben - hamarosan ?rgárdistákká fogják változtatni a kadétokat, a rend

hamisítatlan ?rgárdistáivá.

A rend. Az Elsö Alapítású rendek egyike. A rend, amely h?ségesen védte a császári

palotát a Földön a Horus-lázadás bestiális, elfajzott örjöngése ellen. A káplán mutatott

nekik egy holorámát a Dicsöség Oszlopáról, arról az ötszáz méteres, szivárványfém

toronyról, mely a Császár tróntermének a közelében áll, és tetötöl talpig páncélok

borítják. Azoknak a Császári Öklöknek a páncéljai, akik itt, meg a véres támadás

során estek el, amit Horus káoszt verítékezö csatahajója ellen intéztek kilencezer éve.

A felhasadt vértezetekben ott voltak a csontjaik; az összetört sisaklemezek mögött ott

vigyorgott a koponyájuk. Kívánhat-e magának szebb díszsírhelyet egy ?rgárdista?

Ez volt az ö hagyományuk, amely tíz évezredet ölelt át.

Most, hogy a korvett közvetlen rádiókapcsolatban állt a támaszponttal, a hajó

asztropatája felszabadult, hogy ö is résztvehessen ezen az utolsó, hálaadó

istentiszteleten. A necromundaiak kíváncsian nézegették a titokzatos, vak férfit, aki

ugyanolyan alabástromfehér volt, mint a primarcha bálványa - a böre mintha áttetszö

lett volna -, ám elméje a csillagok között szárnyalt, s végszükség esetén akár magával a

Császárral is érintkezésbe léphetett.

- Örvendezzetek! - mordult föl a káplán. - A Császár Hangja ma velünk van.

Örvendezzetek, hogy visszatértünk szent erödítményünkbe! De akárhol is legyen

ebben a világegyetemben, az ?rgárdistának átalakított teste a temploma, mely Rogal

Dorn oltáriszentségét tartalmazza; s hamarosan nektek is a testetek lesz a templomotok.

Igen, gondolta Lexandro, mielött szolgálatba állna, az ö teste is számos új, csodálatos

szervnek fog otthont adni. Ahogy azt a káplán elmagyarázta, így lesz az ígéretes

emberfiából hatalmas, legyözhetetlen ?rgárdista. Az ?rgárdistáknak valóban óriásoknak

kellett lenniük, különben nem fért volna el bennük - hogy is van a litánia? - a Második

Szív, az Ossmodula, a Biscopea; a Haemostamen, a Larramen-szerv, a Lyman-fül...

nem, összekeverte a beültetés sorrendjét...

Ezért volt az, hogy csak növésben lévö fiúkat toborozhattak, felnött férfiakat nem.

Az Ossmodula által termelt hormonok önmagukban is vaskosabbá teszik a csontvázat,

szilárd kerámiaötvözetté változtatják a csontokat, tömör mellvértté forrasztják össze a

bordákat...

A káplán egyetlen megmaradt hús-vér öklével azúrsávos, gennysárga páncéljára

csapott. Bíbor tisztítópecsét volt rajta, már-már szemfájdítóan sötét, mellette pedig

epebajos szín? személyi címer, egy szöggel átfúrt, széttárt tenyér, amely szinte szemmel

követhetöen olvadt bele a mellvértbe, mintha azon a ponton keresztülsejlett volna a

fémen az egyik szív kísértete - az ujjak a koszorúerek, a tenyér pedig maga a vastól

átjárt szív.

- Ez az én templomom! És ez lesz a tiétek is!

- Rombadölt templom... - súgta oda Lexandro mozdulatlan ajakkal Valence-nek, a volt

technikus akcentusát utánozva.

- D'Arquebus kadét! - ordította a káplán jogos felháborodással, amit talán színlelt,

talán nem. - Mi a rendeltetése a Lyman-fülnek, ami a te fejedre is rákerül majd, ha

addig életben maradsz?

- A Lyman-fül megakadályozza, uram, hogy az ?rgárdista szédülést vagy hányingert

érezzen bármilyen körülmények között.

- És még?

- Tisztelettel, a kadét nem tudja, uram.

- A Lyman-fül ezenkívül élesíti az ?rgárdista hallását, és lehetövé teszi számára, hogy

kisz?rje a háttérzörejeket. Az én rombadölt templomomból - amely még mindig Rogal

Dorn megszentelt, felkent szentélye - nem hiányzik a Lyman-fül...

- Ezért neurokeszty? jár, d'Arquebus kadét! B?n: istenkáromlás. -télet: öt perc.

Fájdalomfokozat: tertius. Az ítélet azonnal végrehajtandó, a jelenlévö tanúk elött. Meg

fogjuk tisztítani ezt a kápolnát, s egyúttal mindannyiunk szívét - A káplán mintha kicsit

lecsillapodott volna. - Kadét: ügyelj rá, hogy mit üvöltesz ítéletvégrehajtás közben,

nehogy további megrovásra legyen szükséged!

A káplán megérintett néhány gombot a kocsiján. A padlólapok irizáló fénnyel

szétnyíltak elötte, mély aknát tárva fel, amelyböl egy acélváz emelkedett ki. A vázon

átlátszó, sz?k, egybeszabott tunika függött, amit hajszálfinom ezüsthuzalok szöttek be,

mintha valami lecsupaszított emberi idegrendszer lógna ott, megroggyant orvosi

szemléltetö ábraként.

A tunika csak a fejet és a vállcsúcsot hagyta födetlenül. Az acélváz megmozdult, s

lassan kifeszítette a különös ruhadarabot.

Ez volna a neurokeszty?? Traziorban Lexandro közönséges, ötujjas keszty?nek hitte,

amit az ember egyszer?en a kezére húz...

Nem test-keszty?nek. Ami az egész testet nyakig eltakarja.

A káplán szinte megrészegülten kántált tovább.

- A keszty? az egész testedet be fogja fedni, a fejedet kivéve. Az elasztikus szövet

rátapad a lábadra, az ágyékodra, a törzsedre, a karodra. Az elektrorostok hálózata

iszonyú fájdalomingereket fog gerjeszteni a szervezeted idegrendszerében, magát a

testedet azonban nem éri semmiféle károsodás. Bár úgy fogod érezni, mintha elevenen

megsütnének és szénné égetnének, valójában semmi bajod nem esik majd - és a kínzás

minden kockázat nélkül folytatódhat.

A nyomorék nyelve fürgén, nyáltól csillogva fel-le járt az ajkai között, mintha

Lexandro párolgó verítékének a levegöbe jutott molekuláit ízlelgetné, mielött folytatta

volna az elöadását.

- A leghosszabb idötartam, amit emberi lény a neurokeszty?ben tertius

fájdalomfokozaton kibírt, mielött gyógyíthatatlan örültség lépett volna fel, kerek

ötvenkét perc. Ezen a ponton a fájdalominger már annyira beleég az idegekbe, hogy

soha többé nem lehet töle megszabadulni.

A káplán mesterséges zafírszeme belsö fénnyel parázslott fel, amikor Lexandróra

nézett. Vajon élvezte ezt a pillanatot, és szándékosan nyújtotta mind hosszabbra, hogy

tovább csigázza az istenkáromló kadét feszültségét? Nem, erröl szó sem volt! Ebben a

fürkész tekintetben volt valami szent és titokzatos, mintha a Fájdalom isten lenne, a

káplán pedig a föpapja.

Megnyomott egy gombot a kiberkocsija m?szerfalán, mire a kifeszített tunikát tartó

acélváz visszaereszkedett a henger alakú aknába, bevetésre készen: a tátongó váll-száj

egy vonalban volt a szegecselt padlólapokkal.

- Vetközz meztelenre, kadét!

Lexandro egy pillanatra tétovázott.

- Figyelmeztetlek, hogy a parancsmegtagadás föbenjáró b?n.

Lexandro gyorsan levetette mustársárga kadéttunikáját, bakancsát, és ágyékkötöjét, s

pörén kiegyenesedett. Egész teste lúdbörözött, s hiába igyekezett elnyomni tagjainak

remegését.

- Ugorj bele a keszty?be, d'Arquebus kezét! Nem fog elszakadni.

Lexandro nekilódult, és lezuhant. A keszty? elkapta, magába fogadta. úgy simult a

testére, mint valami meghitt, második börréteg. Csak fedetlen feje maradt szabadon, a

fedélzettel egy vonalban.

Az állvány megint feljebb emelkedett, hogy megmutassa öt: ezüstös hálóba font test,

törékenynek t?nö, de irgalmatlan fémvázba zárva.

- A fájdalom... lecke, amelyre a világegyetem tanít meg minket - kántálta a káplán. - A

fájdalom óv meg minket a kártól. A fájdalom hosszabítja meg életünket. Lelkünk

gyógyító, purgáló szikéje ö. A fájdalom a hösök átlényegülésének misebora. A

gyöngeség higanymérges gyógyírja ö - az odaadó létezés kvintesszenciája. A fájdalom a

filozófia aranyvize, amely az egyszer? halandót halhatatlanná teszi. A szublimáló ned?,

az aranyló asztrális t?z! Én örök fájdalomban élek, áldott fájdalomban. Javaslom,

kadét, hogy figyelmedet Rogal Dorn orcájára fordítsd.

Egy másodpercre rá mintha lobogó vízzel forrázták volna le Lexandro egész testét, a

nyakától lefelé. Ugyanakkor pokoli t?z örvénylette körül. Most már tudta, mit éreztek

az áldozatai, amikor a höaknába lökte öket.

Csakhogy azok gyorsan meghaltak. Legalábbis úgy vélte.

ö viszont képtelen volt meghalni.

Mert görcsösen rángó tagjai a kecses, ám kemény acélváz szorításában nem hamvadtak

el - még a gyötrelem tetöfokán is tudatában volt, hogy a testén egy karcolás sem esett.

A lábát nem egyszer?en olvasztott ólomba mártották; a lába olvasztott ólomból volt. A

gyomra lángoló kohó, a bordázata szellözörács, az ujjai fogóvasak. ágyékáról egy

fehéren izzó piszkavas összezsugorodott csonkja lógott. Az ereiben láva keringett.

És az eszméletét sem tudta elveszíteni...

Aztán a forró vízböl forró göz lett. A kohó tüzéböl fortyogó magma.

Üvöltött, hogy kiürítse a tüdejét. Talán elájul az oxigénhiánytól.

Nem, a tüdejébe szaggatott kortyokban tódult a friss levegö, az újabb ordításhoz. A

szelepek sivítottak.

De nem káromolta a káplánt. Nem rimánkodott kegyelemért sem. Lexandro énjének

egy része még a pokoli kínok közepette is tudta, hogy az elöbbi ostobaság lenne, az

utóbbi pedig hiábavalóság.

A keszty? valahogy gondoskodott róla, hogy eszméleténél maradjon, hogy tudatában

legyen az állapotának. Elzárta az agyába tóduló kábító vegyületek útját, elnyomta benne

a reflexeket, melyek ájuláshoz vezettek volna. Mennydörgö dallamokat játszott a

testén, mintha a fájdalom zongorája lenne.

Rogal Dorn alabástromfehér arca a retinájába égett: inkább szirtfal volt az, mint arc,

határozott, érzéki szájjal. Az a száj mintha szavakat formált volna, kizárólag neki,

belecsókolva öket kocsonyásan remegö agyába.

- Bár letaszíttattál a végsö höaknába, te elpusztíthatatlanul lebegsz benne. Gyötrelmek

közepette repülsz legyözhetetlenül; fölötte vagy azoknak, akiket a t?z elemészt.

Ezek a szavak örült húrokat pendítettek meg lelkében, s egy pillanatra valahogy

sikerült függetlenítenie magát a fájdalmától, szabadon repült az olvadó kínok tengere

fölött, mielött visszazuhant volna belé. ámbár a szája egész idö alatt ordított.

Végül a fájdalom megsz?nt - annyira hirtelen, hogy Lexandrónak az a benyomása

támadt, mintha a teste elpárolgott, elt?nt volna, s belöle csak a csupasz lélek maradt.

Az acélváz lejjebb ereszkedett, míg a felsö része egy szintbe került a padlóval. H?vös

kezek ragadták meg a hóna alatt. H?vösek bizony, áldottan h?vösek. Az a két enyhet

adó kéz kihúzta a neurokeszty?böl.

Az egyik kéz Yeremi Valence-é volt, a másik Biff Tundrishé. Vajon segítettek

Lexandrónak - vagy részt vettek az ítélet végrehajtásában?

A meztelen Lexandro letérdelt Rogal Dorn bálványa elött, és imádkozni kezdett...

A káplán szúrós szemmel figyelte. Egy idö után Lexandro mellé irányította a

kiberkocsiját, és kinyújtotta hús-vér karját, hogy megérintse a kadétot.

- Pedig még nincsenek is beléd ültetve a Primarcha ösgénjei... - mormolta áhítatosan. -

Pedig még... Mintha az áldott Dorn elöre megjelölt volna magának.

Lexandrónak sejtelme sem volt róla, mire céloz a káplán. De valahol agyának egy

rejtett zugában, ahol nem volt helye a racionalitásnak, bizarr módon örvendezett.

- Nem szabad szándékosan megsértened a szabályokat, hogy kiprovokáld ezt a

büntetést - suttogta rekedten a délceg nyomorék. - Engedelmeskedj, imádkozz, és

engedelmeskedj! Most pedig öltözz fel, és állj vissza a sorba!

-gy hát, miközben a korvett tovább lebegett a kivilágított dokk felé, ahogy a kis ponty

közelít a roppant, mélytengeri ragadozó foszforeszkálón tátongó pofájához, a

félbeszakadt hálaadó istentisztelet folytatódott.

A neurokeszty? m?ködésének bemutatása szintén szent aktus volt, a maga módján.

A necromundaiaknak hat birodalmi hónapot kellett a kolostorerödben tölteni, mielött

az idösebb kadétok egy beavatási szertartáson maguk közé fogadták öket. Ha erre

korábban kerül sor, talán senki sem éli túl közülük az Iszonyalagút rituáléját...

NEGYEDIK FEJEZET

A támaszpont topográfiájába a necromundaiak m?velt rabszolgák segítségével nyertek

beavatást, kiknek ösei ezredévek óta szolgálták h?ségesen a rendet, s a roppant

kolostorerödön kívül nem ismertek más világot. Megtanulták, hol vannak a galériák,

csarnokok, edzötermek és oratóriumok; az öntödék, kápolnák, gyakorlótermek,

sebészm?tök és az elszórt olvasószobák, ahol hozzá lehetett férni a Librariumban tárolt

információkhoz.

A Librariumba ugyanis nem juthatott be mindenki, mivel az nem pusztán könyvtár

volt: egyúttal a kommunikációs központ szerepét is betöltötte. A Librariumban mindig

asztropaták és biztonsági tisztek tartottak ügyeletet; és itt tárolták a rend tízezer éves

örökségének eredeti kódexeit is. Ezért építették a külön olvasószobákat, ahol az ember

tanulmányozhatta a biztonsági okokból nem zárolt dokumentumok elektronikus

kísértetét.

A Gépészeti Misztériumokban jártas technikusok, az önálló személyiséggel bíró

rabszolgák, az adminisztrátorok, a hajózó legénység - az ?rgárdista rend teljes

segédszemélyzete - szerény, de viszonylag kényelmes dormitóriumokban aludtak... már

akinek szüksége volt ilyesmire, vagy megengedhette magának ezt a fény?zést

pihenöidöben. A különféle feladatokra kitenyésztett technomaták, akiknek kitörölték

eredeti személyiségét, s vidám, jóindulatú jellemvonásokkal meg elektronikusan

beégetett adatállománnyal pótolták, képesek voltak erre, és meg is tették. Ugyanez volt

a helyzet az olyan servitorokkal, akik teljesen megmaradtak embernek. Mások

azonban, akiket a Marson székelö Adeptus Mechanicus szállított a rendnek, automaták

voltak - elöre programozott herék. Megint mások specializált kiborgok és félrobotok,

akik sosem heveredhettek le a priccsekre.

Az ?rgárdisták, felderítök és kadétok sivár cellákban töltötték a mesterséges

éjszakákat. Kerámiaalapú, serkentöszerekkel dúsított ételüket némán fogyasztották el

külön ebédlöjükben; az étkezéseket mindig egy idösebb beavatott imája zárta.

D'Arquebusba, Valence-be, Tundrishba és társaikba a hivö sebészek hamarosan

beültették a legalapvetöbb implantátumokat az Apothacarion-szárnyban. Az elsö a

Második Szív volt, amely életben tartja öket, ha az eredeti szívük harc közben

felmondaná a szolgálatot. Aztán jött a csontvázat erösítö Ossmodula - meg a Biscopea-

mirigy, amely az izomzat növekedését stimulálta.

Késöbb megkapták a Haemastament és a Larraman-szervet; az elöbbi az Ossmodula

meg a Biscopea m?ködését ellenörizte, és a vérplazmát dúsította, az utóbbi pedig

meggyorsította a véralvadás ütemét, hogy az ?rgárdisták sebei szinte azonnal

beforrjanak.

A necromundai újoncok megismerték az Apothacarion m?töoltárait, biomonitorait és

vegyelemzö készülékeit - a sáskarágóra emlékeztetö lézerszikéket, az értékes új

szerveket dajkáló sztázisbölcsöket, a rézveretes tatuként toronyló vizsgálóberendezést,

melynek hasított ormánya az operálandó alany belszerveit fürkészte, meg a roppant

pókhoz hasonló altatógépet, amely metakurárét fecskendezett az idegrendszerbe.

Mindehhez hátborzongató háttérzenéül szolgáltak a monotonon zúgó sebészlitániák az

adeptusok szájából, akiknek köpenyét arabeszkes fertötlenítörúnák és tisztítóbélyegek

díszítették.

Az elkövetkezendö években a kadétok még jobban megismerkednek majd az

Apothacarion termeivel. Ez volt a temploma a sebészet szent m?vészetének, amely

képes a közönséges embert robottá változtatni - vagy az emberfölötti erö

megtestesülésévé.

Egy szerencsétlen fiú a Palatinus bolyvárosból már az elején elpusztult. A

Haemastamenjének nem sikerült összehangolnia szervezete m?ködését az

Ossmodulával. A csigolyáiból csonttövisek sarjadtak, átszakítva a háta börét, ujjhegyei

pedig lapátszer?en kiszélesedtek, és borotvaélesekké váltak. Az persze elképzelhetetlen

volt, hogy ez az anomália azért következett be, mert valaki tévesen citálta az ortodox

sebészliturgiát! A kemoterápiás kezelés és az ismételt amputációk ellenére a tünetek

megmaradtak. -gy hát a fiút tiszteletteljes agymosásnak vetették alá, majd az öntudatlan

zombit tápfolyadékos tartályba tették az Apothacarion egyik laboratóriumában, hogy

késöbb tanulmányozhassák az anatómiáját.

Lexandro egy nap a pihenöidejében benézett az egyik olvasószobájába, hogy tanuljon

egy kicsit - és mindkét "testvérét" ott találta, bár elég messze esö számítógépes

konzoloknál ültek. A feneketlen tudásszomj, amellyel Biff Tundrish mindig

befészkelte magát a legközelebbi olvasószobába, hogy elmerüljön a Császári Öklök

történetében, cinikus der?t és némi ingerültséget ébresztett Lexandróban.

- Persze - jegyezte meg dölyfösen, miközben odasétált Valence-hez - a mi Biffünk

meglehetösen alacsony intellektuális szintröl indul...

- Ellentétben veled, aki a csúcsokon kezdted? - kérdezte Valence maró gúnnyal.

- Ohó - felelte Lexandro -, de felérhet-e a tények ismerete a vallásos tapasztalattal?

Azzal a tapasztalattal, amit Lexandro a neurokeszty?ben átélt - vagy legalábbis átélni

vélt... ö órákat töltött a kadétoknak fenntartott kápolnában, buzgón imádkozott Rogal

Dorn és a Császár képmásához, és igyekezett megragadni azt a pillanatot, amikor

átrepült a t?zön; biztos volt benne, hogy a harcban még hasznára válik. Mélyen

beszívta a fenyötömjén illatos füstjét, s közben maga elé képzelte, amint a teste lángra

lobban, s lelke homályos páraként elszáll belöle.

úgy t?nt, Tundrish nem figyel rá, teljesen elmerült valami négyezer éves hadjárat

aprólékos részleteiben. Yeremi azonban számító pillantással méregette Lexandrót.

- Korai lenne még becsületbeli ügyet provokálni - jegyezte meg.

És ez igaz volt - hiszen a párbajozást csak a teljes jogú csatatestvéreknek

engedélyezték. Engedélyezték? Nem, szinte buzdították rá öket - de mindig a

lovagiasság legszigorúbb kötelmei szerint...

Valence ravaszkás hangja ismét megszólalt.

- úgy hallom, ilyenkor annak jár tisztelet, aki a sebet kapja, mivel az arca egy testvér

érintésének viseli a nyomát, mintha jóíz?en beléharaptak volna, vagy gyengéd csókot

leheltek volna rá. Arra a megtiszteltetésre vágysz, hogy Biff megjelölje az arcodat?

Vagy te akarsz bélyeget hagyni az övén... majd egy szép napon? - Valence

szórakozottan megvakarta az egyik rúnát a saját ábrázatán, mintha már ugyanilyen

stílusú megtiszteltetés érte volna, vagy legalábbis számítana rá.

Lexandro vállat vont.

- Honnan szedted ezt a bölcsességet a párbajozással kapcsolatban?

- Én inkább megfigyeléseket végzek és tanulok, testvér, nem az eksztázis intuíciójára

hagyatkozom. A Császári Öklök Dorn kegyelméböl az aprólékos részleteknek élnek, a

haditaktikában éppúgy, mint a személyes magatartás terén. Ezért tettük a magunkévá...

- A magunkévá? - húzta el a száját Lexandro.

- ...ezért tettük a magunkévá a junker viselkedésmódot.

Lexandro nem ismerte a junker szót.

- Igen, az ösi porosz becsületkódexet - magyarázta Valence, talán túlzottan

készségesen. - Poroszországról kapta a nevét, az antik Föld egyik államáról. A

sejtplazmában, amit belénk ültetnek, valami finom méreg lappang, d'Arquebus.

Mámorító, gyilkos méreg - és úgy látom, te már megrészegültél töle.

- Istenkáromlás, amit beszélsz!

- Gondolod, annyira bolond vagyok, hogy az istent káromoljam? Foglalkozz kicsit

elmélyültebben az örökségünk kódexeivel, d'Arquebus! A vallásos vakbuzgóság

önmagában nem elég a gyözelemhez, de még az áhítatos kínszenvedés sem. Ha egy

?rgárdista meghal, az tragédia is, nemcsak diadal.

- Istenkáromló eretnek vagy, aki nem hisz az imákban! Vagy felfuvalkodott, okoskodó

technikuspalánta, akinek az apám írnokai között lett volna a helye.

S ezzel a megvetö kijelentéssel Lexandro elhagyta az olvasószobát, és visszatért sz?k

cellájába, hogy fennhangon elmondjon egyet a liturgikus szövegek közül, amiket

mindannyiuknak fejböl tudniuk kellett.

- ó Dorn, lényünknek hajnala,

Fordítsd reánk, igaz fiaidra napodnak sugarát,

ó primarcha, isteni ös, tisztíts meg minket...

Az öntödékhez kapcsolódó egyik gyakorlóteremben a fegyvermester testvérek - akik

hajdan, az átalakításuk elött maguk is bolylakók voltak megismertették a necromundai

újoncokat a katonai sorozatlövökkel, a lángszórókkal, a plazmaágyúkkal, a

hövetökkel, a lézerfegyverekkel. A testvérek bemutatták a sugárbárdokat is, meg a

többi nehézfegyvert, melyeknek forgatásához a kadétok még nem voltak elég erösek,

hacsak nem vették igénybe szuszpenzormezök segítségét. Egyelöre energiapáncélt sem

ölthettek, ami nélkül lehetetlen volt az ilyen terjedelmes fegyverek kezelése. Az

újoncok még növöfélben voltak; sokat kell még várniuk, hogy megkapják az utolsó

implantátumukat - a feketehámot -, ami lehetövé teszi majd nekik, hogy bekapcsolják

magukat a páncél áramkörébe.

De az tagadhatatlan, hogy nöttek - lassan, fokozatosan. Keményebbek lettek,

szívósabbak, tagbaszakadtabbak.

A kadétok persze még nem léphettek be a Fegyvertár lezárt, éjjel-nappal örzött,

hatalmas komplexumába, ahol végeláthatatlan állványokon sorakoztak a fegyverek

meg a löszerek, vadonatújak és ösrégiek egyaránt; az áthatolhatatlan

adamantiumfülkék mélyén minden egyes darabot sztázismezö védett.

És Lexandro nagy bánatára nem tehették be a lábukat a szent Reclusiamba sem, a rend

legféltettebb ereklyéinek és trófeáinak az otthonába, ahová csak a beavatottaknak

engedélyezték a bejárást.

Tiltottak voltak számukra a roppant Katakombák is a kolostoreröd mélyén, ahol a

hosszan sorakozó szarkofágokban egymás mellett pihentek a tegnap és a rég let?nt

idök hösei. Túl szent hely volt ez az újoncoknak.

ám a támaszponton nem volt hiány kisebb jelentöség? ereklyékböl.

A teljes jogú csatatestvérek - a Birodalom óriás lovagjai, akiket nem zavarhattak az

egyszer? kadétok - keresztes hadjáraton voltak, amivel kapcsolatban az újoncoknak

persze tilos volt kérdéseket feltenniük. Ha nem edzettek, gyakoroltak és imádkoztak, a

Császári Öklök gyakran foglalatoskodtak csontfaragással cellájuk magányában. Az

évezredek során felhalmozódott remekm?veket mindenütt látni lehetett. A faragásokat

ezüst ereklyetartókban helyezték el a falifülkékben, vagy aranyozott, rokokó

dísztokokban, amiket a kiborgizált servitorok rendszeresen leporoltak. A tisztek

ékszerként viselték öket, a többi nemes és szent dísztárgy mellett; ilyenek voltak

például a Császár évezredes páncéljának a darabkái, amelyek még abból az idöböl

származtak, amikor az Isteni Halhatatlan nem volt bebörtönözve színarany

trónprotézisébe.

A csontfaragások fényezettek voltak, és aprólékosan kidolgozták öket; szín?k meleg

vajsárgába játszott. Egyesek fegyvereket ábrázoltak, mások páncélokat, de akadtak

miniat?r csatajeleneteket formázó kámeák is. Az ?rgárdisták nyersanyaga kemény,

kerámiával dúsított csont volt: azoknak a Császári Öklöknek az ujjpercei és

kézközépcsontjai, akik harcban estek el, vagy becsülettel megöregedve engedélyt

kaptak a tiszteletteljes eutanáziára. A Katakombákban sorakozó koporsókban lévö

csontvázak közül kevésnek volt meg a keze. A legtöbbet amputálták. Ahogy a mondás

tartja: a Császári Öklök keze holtukban sem pihent.

A kadétoknak fenntartott rúnafrízes, fellobogózott oratóriumban a necromundaiak

buzgón itták a nyomorékká csonkolt, veterán elöadók szavait; és az egyik ilyen

alkalommal Lexandro megtudta, hogy Valence-nek igaza volt, amikor azt a látszólag

istenkáromló kijelentést tette az olvasószobában...

Az egész testére béna rhetoricus testvér atommeghajtású karosszékbe volt szíjazva,

amely sunyin kuporgó szubhumán korcsot formázott. A nyakában egy csontfaragást

viselt ezüstláncon. Magáról a székröl további faragványok lógtak díszesen csomózott

hurkokon. A birodalmi sast formázó, szurokkö olvasóállvány széttárt, fekete szárnyán

a Codex Astartesnek egy hatalmas, odaláncolt példánya nyugodott. Az ?rgárdista

szervezet törvénykönyvét gondosan preparált, cserzett mutánsbörbe kötötték, a

kezdöbet?ket pedig két idegen faj vérével festették ki aprólékosan: az egyik típus

méregzöld volt, a másik narancsvörös. Ezúttal azonban a rhetoricus testvér nem a

kódexböl olvasott fel, hanem a saját szavaival fogalmazott; és ez így is volt rendjén,

mert elöadásának témája ma nem a Legiones Astartes szervezeti felépítése volt.

Reszelös hangon beszélt, amely úgy marta bele magát a hallgatóság agyába, mint

karmok a puha vajba.

- Bizonyos fokig már részesültetek áldott primarchánk sejtplazmájából, amely igazi

Császári Öklökké fog alakítani titeket...

A kadétok üléseinek támláját stilizált csatajelenetek díszítették. Széles ív? karéjban

ültek a szónokkal szemben, alig moccantak olykor-olykor.

- új szerveiteknek és mirigyeiteknek végsö soron egyetlen forrása van, nevezetesen az

isteni Rogal Dorn génállománya, amelyet nemzedékröl nemzedékre örökítünk a

testünk templomában. Ebböl a magból neveljük ki azokat az emberfölötti szerveket és

mirigyeket, melyek ?rgárdistát fognak belöletek csinálni. Mielött megkapnátok a

feketehámot, az Apothacarion adeptusai beültetik a szervezetetekbe a két sarjmirigyet,

amely az elkövetkezendö egy-másfél évtized folyamán magába vési az anyagcserétek

mintasablonját. Ha ezeket a mirigyeket kioperálják belöletek, az adeptusok további

szerveket tudnak kitenyészteni belölük, amelyeket aztán beültetnek a Császári Öklök

következö generációjába.

- Ezért hát jaj annak, aki meghal közületek, mielött legalább öt évet leszolgálna! Mert

ezáltal megfoszt minket egy jövendöbeli testvértöl. Ezért fogtok elöször

felderítöcsapatokat alkotni, amiket egy-egy kemény, túlélésközpontú örmester vezet.

Pillanatnyilag egyetlen felderítö sem tartózkodott a kolostoreröd fedélzetén. Akik már

megkapták a feketehámot, és próbaidös szuperemberré léptek elö, azok valahol másutt

harcoltak a galaxisban, mint terrorcsapatok. A feketehámnak csaknem egy évre volt

szüksége, hogy teljes szimbiózisba lépjen a szervezettel - a gazdájának pedig meg

kellett tisztulnia, átdesztillálódnia a harc lombikjában. Csak ezután döntöttek úgy a

feljebbvalói, hogy átalakított termászetes teste nemcsak hús-vér formájában, hanem

lélekben is átesett a metamorfózison, s ö méltóvá vált a teljes ?rgárdista vértezet

viselésére...

- Nem vagyunk harci lázban égö vademberek, soha nem is voltunk azok - hangoztatta

a rhetoricus testvér. - Ne riadozzatok feláldozni az életeteket, ha úgy hozza szükség!

Végsö esetben lassan is kitenyészthetünk sarjmirigyeket, hívö rabszolgák

szervezetében. De ne legyetek meggondolatlanok! Az igazi Császári Ököl minden

lépését gondosan kidolgozza és megtervezi, még a csata s?r?jében is, amikor kiontott

vérünk cinóberként a börünkre kérgesedik, a Larraman-szervnek hála. Ez legyen hát

az alapelvetek: a forró vér kiömlik ugyan, ám az ?rgárdista lélekben olyan szilárd

marad, akár a köszikla - és olyan fürge, akár a higany, amely pillanatok alatt átfolyik az

elágazó járatok útvesztöjén, az összes lehetséges utat számba véve.

Az atommeghajtású karosszék zümmögve csúszkált elöre-hátra, mintha a szubhumán

gépezet hol elörenyomulva, hol visszakozva akarná súlypontozni az érvelést. A

csontfaragások szárazan zörögtek, mint a boszorkánymesterek dzsudzsu-csontokból

font szoknyája.

- Tudjátok meg! - kiáltotta a paralízises szónok, aki gyógyíthatatlan idegbénulást

kapott valami különös idegen lény neuro-elektromos támadásától. - Tudjátok meg,

hogy a Tiszteletreméltó Dorn egyes drága szervei örökre elvesztek számunkra az idök

folyamán. Már nincs birtokunkban a Hibermembrán, amely lehetövé tenné az

?rgárdistának, hogy idöszakosan felfüggessze az életm?ködését. És nem rendelkezünk

a Betcher-miriggyel sem, amelynek segítségével maró mérget köphetne ellenfelére.

- Siránkozunk-e a veszteségek miatt? Soha! Mi Öklök vagyunk! Nincs szükségünk rá,

hogy hibernáljuk magunkat, vagy mérget köpködjünk. Mi szétzúzzuk az

ellenségeinket.

- Tudjátok meg azt is, hogy a mutációk eltorzíthatják a génállományban lévö

rúnajeleket. Erre már láthattatok egy súlyos példát: volt társatokat, akinek a gerincéböl

csonttövisek sarjadtak, az ujjai pedig szétlapultak és kiélesedtek.

- Nem volt szerencséje. Kivételes eset volt. A mutációja ritkán fordul elö. Sietek

hozzátenni, hogy nem valami átok okozta, nem is b?báj, és nem gonosz ráolvasás, már

amennyire az adeptusok meg tudják állapítani. A sebészliturgiában sem esett hiba. A

jelenség egyszer?en csak megtörtént.

- De mi valamennyien, kivétel nélkül osztozunk egy finomabb, kettös természet?

genetikai hibában, amely nem a csontok burjánzásában jut kifejezésre, hanem a

tulajdon viselkedésünkben. Meg tudná mondani valamelyik kadét, hogy mi lehet ez a

hiba? - A büszke nyomorék tekintete végigvándorolt az újoncokon.

Valence vigyázzba kapta magát. A lehajtható üléslap éles csattanással visszatért

mögötte eredeti helyzetébe. Yeremi tekintete egy töredékmásodpercre Lexandro

irányába tévedt.

- Beszélj! - utasította a béna prédikátor.

- Uram, a fájdalomhoz való viszonyulásunk, tisztelettel.

- ó, ezek szerint folytattál ezirányú tanulmányokat... Fejtsd ki bövebben, Valence

kadét!

- Uram, a Császári Ököl megszállott vágyat érezhet magában, hogy akaratereje

segítségével úrrá legyen a fájdalomérzeten. Ez célszer? érzelem, mivel lehetövé teszi

számunkra, hogy a legszörny?bb sérülésekkel is tovább harcoljunk. Viszont

amennyiben tudat alatt kiprovokáljuk az ilyen sérüléseket...

- Igen, az effajta meggondolatlanság, amikor tárt karokkal várjuk a sebesülést, mintha

valami gyerekkori játszópajtás lenne, komolyan veszélyezteti a csatatervet; személyi és

anyagi veszteségeket kockáztatunk vele. Ügyelnünk kell erre a hajlamunkra,

ugyanakkor azonban ki is aknázhatjuk. Mert mi nem vagyunk vademberek!

Ellenkezöleg, az Öklök példás hír? tervezök, a legapróbb részletek is foglalkoztatják

öket. Leülhetsz, kadét.

Amint Valence engedelmeskedett, a paralízises szónok ujjai összerándultak, mintha

valami bonyolult, titkos jelet rajzolna a levegöbe.

- Hiszünk az aprólékos, minden részletében megtervezett viselkedésben és harci

taktikában. Innen ered rendünk nevezetes udvariassága és m?vészi hajlama. Ha majd

idösebbek lesztek, tétlen óráitokban elöfordulhat, hogy az ujjaitok viszketni kezdenek.

Felébred bennük a vágy, hogy csodás ábrákat faragjanak halott testvéreitek

ujjcsontjaira, így róva le tiszteletüket immáron hústalan öklük elött. Mi így szeretjük

kifejezni kézm?ves hajlamainkat. A roppant energiakeszty?ben, amely pöfetegként

morzsolja szét az idegen lények koponyáját, ilyen mikroszkopikus finomság és

aprólékosság rejlik!

- Igen, csata után, a hálaadó istentiszteletet követöen, vagy harcba indulás elött, amikor

megacélozzátok lelketeket a keresztes hadjáratra, sokan térdelnek majd közületek a

cellájukban, csontf?résszel és magnilencsével, reszelövel és elektroköször?vel,

karbidvésövel, ecsettel és tustintával. És egy elesett vagy elaltatott bajtárs kézcsontjai

lesznek elöttetek...

Az elöadó ujjai rángatózni kezdtek, sápadt arcába pír szökött, ahogy fennhangon idézte

a litániát:

- Ujjunk percén szépség,

Öklünk bütykén halál,

Szívünkben nincs kétség,

Vigaszt harcban talál!

Hogy milyen fontos és központi szerepet játszik a csontfaragás m?vészete a Császári

Öklök rendjének mindennapos életében, azt Lexandro egy késöbbi alkalommal

tapasztalta meg, amikor véletlenül tanúja lett két teljes jogú csatatestvér

beszélgetésének, akik udvarias, ám szenvedélyes hangú vitába bonyolódtak a

Librarium közelében.

Egy szelvényezett test? servitor, akinek csigaszer? törzse volt, éppen a bordázott

mennyezet? folyosó padlóját súrolta párnás kezével, amely illatosított fertötlenítöszert

izzadt. A falitartóban elektromos gyertyák pislákoltak a faragásokkal teleaggatott

ikonok elött, és Lexandrónak meg kellett állnia, mert a két ?rgárdistától nem tudott

továbbmenni.

Neki a fájdalom járt az eszében, mint annyiszor, meg az, hogy már-már úgy t?nt,

mintha Rogal Dorn különleges áldásával tüntette volna ki, mielött a primarcha

sejtplazmáját egyáltalán beültették volna a szervezetébe...

A két ?rgárdista rá se hederített, ö pedig türelmesen álldogált, és várta, hogy

elengedjék. Amit hallott, az elöször engedett neki betekintést a teljes jogú Császári

Öklök legbensöbb érzelmeibe, akik több mint hetven éve szolgáltak már - amint azt a

hét tömpe fémrúd tanúsította a csillaglovagok viharvert, mélyen barázdált

homlokában.

- De testvér - mondta az egyik -, abban az esetben, ha a finom szemcsés homokkal

való átdörzsölés után, amely - a te szavaiddal élve - zúzmarás állagot kölcsönöz az

anyag felületének, forró paraffinba mártod az ujjcsontot, akkor ezzel idegen

szubsztanciát viszel egy rég halott bajtárs ereklyéjébe!

- A csont, a szaruval ellentétben, bizonyos fokig porózus - vitatkozott a másik -, bár

persze a testvérek csontjai fel vannak dúsítva kerámiával.

- De...

- Én érzékelem ezt a porózusságot! Lehet, hogy az én Occulobisom élesebb mikrolátást

biztosít, mint a tiéd? Ha a csontot olvasztott paraffinviaszba mártom, az eltömi a

pórusokat, így a tustinta nem fog szétfolyni rajta.

- Csakhogy azok a pórusok már el vannak tömve kerámiával, testvér!

- Az a sok-sok pórus mind? És mindig?

- Nem kizárt, hogy az Occulobisod túlstimulálja a látásodat, és olyan részleteket vélsz

érzékelni, amik valójában nem is léteznek. A harcban ez veszélyesnek bizonyulhat.

- Testvér, az embernek alaposan tanulmányoznia kell a csontokat, mielött

összekaristolja öket. Párbajozunk?

Mindkét férfi arcát több sebhely és forradás díszítette.

- Azt hiszem, nincs más megoldás - mondta a másik. - Mi lenne, ha elöbb elvonulnánk

a Solitoriumba, hogy csendben böjtöljünk és válasz után kutassunk a lelkünkben?

A két testvér mereven, kart karba öltve elindult a néma elmélkedés céljára fenntartott

sötét gondola felé, amely a kolostoreröd alatt meredt a magányos ?rbe.

A gilisztaszabású félautomata tisztelettudóan odébb csúszott, hogy kifényesítse az

ösrégi, szegecselt padlónak azt a pontját, ahol a két ?rgárdist állt egy ideig.

Igen, ez volt az a helyzet, amelyben Lexandro a legközelebb került hozzá, hogy

érintkezésbe lépjen az idösebb testvérekkel.

Az idösebb kadétok persze más lapra tartoztak...

Az elsö hat hónapban azok, akik elöbbre jártak a teljes jogú ?rgárdistává válás útján, a

necromundai újoncokat egyszer?en kölyköknek tekintették, vézna ebihalaknak,

akikböl talán cápa lesz, talán nem. Az azonban természetes volt, hogy a fiatalabb

kadétok az idösebbek servitorai; például velük takaríttatták a celláikat.

Most azonban, ahogy Lexandro kezdett egyre tagbaszakadtabbá válni, fokozódó

feszültséget érzett a még nagyobb darab ifjak meg a friss újoncok között. úgy t?nt,

mintha azok a dölyfös suhancok, akikbe már egy-két szervvel többet ültettek be,

türelmetlenül várnának valami jelre, a levegöben szálló feromonok illatára...

Egy este két izmos fiú utasítást adott nekik. A necromundai újoncoknak azonnal velük

kell jönniük.

A kísérök minden további magyarázat nélkül elvezették a döbbent társaságot a

lakócelláktól. átvágtak egy kupolás csarnokon, amit vörhenyes fény világított be, és a

levegöjében kámforfüst terjengett - aztán egy másikon. A rúnákkal telemázolt

dormitóriumaik bejáratánál kuporgó technikusok éktelen nyöszörgésben törtek ki,

mikor a fiúk elvonultak elöttük.

Homályos, bálnabordás folyosón meneteltek, amely fél kilométer után egy nyirkos-

mocskos mellékjáratba torkollott, ahol foszforeszkáló penész fénylett a falakon, és a

szellöztetö vízköpök savas füstöt okádtak. Most hagyták el az öntödéket; úgy t?nt, a

vezetöik szándékosan alig használt utakat választanak, hogy összezavarják öket. Néha

süketnéma herékkel találkoztak, akiknek kitörölték a személyiségét - ezek gépiesen

végezték robotoknak való munkájukat, vagy talán csak zombi-tagjaik

gyakorlatoztatására kaptak parancsot, mielött nekilátnának egy mérgezö pocsolya

feltakarításának. Olykor kiborgizált servitorok gurultak el mellettük.

Végül a kolostoreröd egyik félreesö zónájában a vezetök beterelték Lexandrót és

társait egy félhomályos, boltozatos terembe - és azonnal elt?ntek, becsukva maguk

után a plasztacél ajtót, amit egy ragadozó óriásgyík pofája díszített.

A parázsgömbök felragyogtak. A helyiség roppant hosszúnak bizonyult. A túlsó végén,

átlátszó plasztkristály fal mögött, egy tucat idösebb kadét állt. Közvetlenül az újoncok

elött egy másik hasonló fal húzódott a termen keresztbe - emberi erö mesterséges

segédlet nélkül nem törhette át. A két falat átlátszó alagút kötötte össze, amely talán

hatszáz méter hosszú volt, és meglehetösen széles. Öt felnött ember is elfért benne

egymás mellett, s szabályos közökben vezetékhurkok szelvényezték.

- Ügyefogyott újoncok - harsogta gúnyosan egy hangszóró -, isten hozott titeket az

iszonyalagútban! Ez a neurokeszty? egyik igen szórakoztató változata. Meztelenül

fogtok belépni. Egy energiamembrán mindenkit kirekeszt, aki védöruhát visel. Az

alagútban akad néhány rövid biztonságos szakasz. Ezek olyan zónákkal váltakoznak,

ahol különféle agyafúrt jelenségeket fogtok tapasztalni, például perzselö forróságot,

bénító fagyot, légüres teret és a fájdalom egyéb válfajait. ó igen, és minél messzebb

juttok, annál nagyobb a gravitáció. Érdekes lesz találgatni, melyik biztonságos zónában

fogy el az erötök. Amennyiben egy újonc vakarcs elér az innensö oldalra, ami

valószín?tlennek t?nik, billoggal tiszteletbélyeget égetünk a fenekére. Persze

valamennyien beléptek az iszonyalagútba, mert ebben a pillanatban megkezdtük a

levegö kiszivattyúzását a terem felétek esö végéböl. Gyertek, hadd mulassunk!

A szellöztetö vízköpök sziszegni kezdtek; már nem fújtak, hanem szívtak. Az akaratlan

vendégek sietve nekilátták vetközni; tunikák, ágyékkötök és bakancsok hullottak a

padlóra.

- Quninspirus bolyvárosért! - kiáltotta az egyik fiú, és berohant az alagútba, két

társával a nyomában.

Ordítva botorkálni kezdtek, míg el nem érték az elsö biztonságos szakaszt, ahol

megálltak.

- Gyerünk, mielött túl nagy lesz a tömeg! - mondta Biff Tundrish Valence-nek, szinte

vicsorogva.

- Traziorért! - rikoltotta Valence. Mindketten berontottak az alagútba.

- Rogal Dornért! - üvöltötte Lexandro, és utánuk eredt.

Lángoló forróság...

Lexandro hátranézett. A Második Szíve ugyanúgy kalapált, mint az elsö. Az idegei

sikoltva tiltakoztak a hihetetlen megpróbáltatás ellen, amelynek a teste az elmúlt

percekben ki volt téve. Valahogy átjutott a legutóbbi perzselö zónán, bár úgy érezte

magát, mint akit máglyán égetnek el. Ezek a szakaszok voltak a legrosszabbak, de

Rogal Dorn nem hagyta el. Akárcsak a nyers fájdalom zónáiban; bár a vákuumban és a

fagyban nem érezte a jelenlétét.

Tundrish és Valence elérte az elözö biztonságos szakaszt, és úgy t?nt, feladták. A többi

necromundai még hátrább járt. A primarcha ösgénjeinek a torzulása valóban

megacélozhatja az akarateröt a fájdalom elt?résére, különben a kadétok az elsö

lépéseket sem bírták volna ki, de szemlátomást voltak határok, és ez az alagút -

melynek oly ártalmatlan a külseje, és oly rettenetes a hatása - a végsökig próbára tette

képességeiket. Igen, annyira ellentmondásosan, kiszámíthatatlanul és totális érvénnyel

variálta a fájdalomingerek fajtáit, hogy az elme képtelen volt egy meghatározott

próbatételre összpontosítani, és a gyötrelmek valóságok állatsereglete, a kínok

menazsériája rohanta le.

A gravitáció iszonyú volt, legalább háromszorosára növelte Lexandro súlyát. Képes

lesz vajon tovább tántorogni? Mivel véletlenül nekiment, már tudta, hogy a következö

zóna olyan gyilkosan hideg, hogy t?zként éget.

Hatalmas kortyokban nyelte a levegöt, és hátrakiáltott az alagútba.

- Nem bírjátok a meleget?

- Nem, hogy rohadnál meg! - üvöltötte vissza Tundrish.

Lexandro szenvedélyesen imádkozott.

És úgy t?nt neki, mintha belülröl egy hang válaszolna.

- Gyötrelmek közt szárnyalsz, Lexandro. De ne szárnyalj magadban!

úgy érezte, a hang a primarcha második szívéböl szól hozzá, amit a testébe ültettek.

Gondolkozott. Szeretné-e, hogy az alagút végén - ha ugyan eléri -, megragadják és

megbélyegezzék? Lehet, hogy a bélyeg egyáltalán nem a tisztelet jele - hanem valami

elöre kiszámított, kegyetlen, megalázó tréfa.

Föltámadt benne a düh. Mennyire szerette volna megtámadni és bántani azokat az

izmosabb fiúkat, akik csak álltak ott, figyeltek, és vigyorogtak! És mi van, ha a

bosszújáért azzal büntetik majd, hogy a neurokeszty?be dugják? Ez perverz áldást

jelentene pillanatnyi helyzetéhez képest. Egyáltalán jelentenék a kihágását az idösebb

kadétok, vagy bajtársi udvariasságból tartanák a szájukat? Hiszen voltaképpen ök

maguk voltak azok, akik szörny? kínoknak betették alá fiatalabb társaikat.

De képes-e rá jelenlegi állapotában Lexandro, hogy ezt hasonlóval viszonozza?

- Az egyik kéz: ökölbe szorítva - mondta a belsö hang. - A másikat nyújtsd testvéred

felé!

Régebben fölakó volt, ö ütött, mások állták... Ha most kinyújtja értük a kezét,

továbbra is ö marad felül. Elképzelte magát, mint tisztet, Valence és Tundrish

parancsnokaként.

- Visszamegyek értetek! - kiáltotta. - áthozlak titeket a t?zön!

- Emberfelettivé teszlek! - fogadta meg a hang.

Lexandro visszafordult.

Elöször Valence-et vonszolta át. Utána visszament, és magával hozta Tundrisht. Rogal

Dorn szelleme valóban emberfeletti erövel áldhatta meg; különben hogyan lett volna

képes a magáén kívül még az ö testük súlyával is megbirkózni?

A három fiú együtt kuporodott le a biztonságos zónában.

- Elt?ritek, hogy megbélyegezzenek titeket? - zihálta Lexandro. - Vagy inkább ti

bélyegeznétek meg öket az öklötökkel - meg a lábatokkal, meg a homlokotokkal?

Most kiáltsátok, testvérek, hogy Traziorért!

Együtt tántorogtak elö az alagútból, nyöszörögve kínjukban...

A fájdalom forrása hirtelen elt?nt. A gravitáció annyira lecsökkent, hogy a három fiú

úgy érezte, mintha lebegne. Nekikészülödtek, hogy rávessék magukat a

tagbaszakadtabb, idösebb kadétok sorfalára, akik már nem gúnyolódtak.

És aztán észrevették az ?rgárdista örmestert, aki egy alkóvban ült, melyet az alagútból

nem lehetett látni, és egy képernyö vibrált mellette. Az örmester hatalmas, lapátmarkú

óriás volt, homlokán a fémrudak ötvenéves szolgálatról tanúskodtak. Az arca rózsás

volt, mintha pukkanásig telt volna az ?rgárdisták dúsított hemoglobin-szint? vérével; a

Lyman-fülben valami idegen faj zsugorított magzatát viselte díszként.

A harag és a bosszúvágy birokra kelt a fegyelemmel.

Biff Tundrish volt az elsö, aki vigyázzba kapta magát: öklével csupasz mellkasára

sújtott, aztán kifelé és felfelé lendítette karját, végül ismét ikerszívére csapott.

Lexandro azonnal követte példáját; és egy pillanattal késöbb Valence is.

- Elviseltétek a szenvedést, kadétok - dörögte az örmester. - És látom, hogy úrrá

lettetek a vak düh felett is. Ezenkívül segítettetek levezetni az idösebb kadétok

hormonális feszültségét, akiknek a szervezete most próbálja összehangolni az új

mirigyek m?ködését. Kivívtátok az elöljáróitok tiszteletét.

És bármilyen hihetetlen - az örmester tisztelgett a három pöre újoncnak!

Bélyeg azonban így is került a megkérgesedett bör? ülepekre: egy összeszorított ököl,

alig körömnyi nagy. Csakhogy ez valóban megtiszteltetésszámba ment - mert amikor

Lexandr, Yeremi és Biff lehajolt, megfeszítve vaskos farizmát, maga az örmester

forgatta az elektrobillogot.

Vajon ö is visel ilyen bélyeget roppant tomporán, az egyenruha leple alatt?

ö is átkelt egyszer az iszonyalagúton? Minden bizonnyal. Nem lehetett másképp.

Kétségtelen. Egyike volt ez a rend ösi beavatási rítusainak.

Az idösebb kadétok egyike csak a szertartás befejeztével kapcsolta ki az alagút

vezetékszelvényeit, kiszabadítva a többi necromundait, akik csodálkozva figyelték az

eseményeket kristálybörtönükböl.

Az örmesternek mindenképpen észre kellett vennie, hogy Lexandro magához ragadta a

kezdeményezést...

Innentöl kezdve még inkább úgy t?nt, mintha valami vibráló mágnesesség f?zné össze

a három testvért Traziorból; megmagyarázhatatlan módon vonzódtak egymáshoz és

taszították egymást, valami bizarr, negatív barátság széttéphetetlen kötelékében.

ÖTÖDIK FEJEZET

A kadétok agyába nem sokkal késöbb beültették a Katalepszia-lebenyt. Nincs az az

ellenség, aki orvul rajtaüthetne a kimerült ?rgárdistán, akit a hosszas harcok után

elnyomott az álom. A lebeny lehetövé tette, hogy agyuknak csak az egyik féltekéje

aludjon, miközben a másik teljes tudatában van a környezetüknek.

Ezzel egyidöben hipnoterápiás gyorstanfolyamokra kellett járniuk az Apothacarionban.

Enélkül a lebeny nem tudta volna kifejteni hatását. A mesmerista adeptusok monton

litániái a hipnosisakban más szempontból is életbevágóan fontosak voltak. Ahogy

egyre több egzotikus szerv és mirigy került a kadétok testébe, melyek mind a

szervezetbe ürítették különféle nedveiket és váladékaikat, az újoncok lelkiállapotában

vad kilengések jelentkeztek. Gyilkos dühkitörések a félemberi lényekkel szemben.

Szadizmus és mazochizmus. Törö-zúzó örömmámor. Umweltschmerz. ?rmánia. A

hipnoterápia segített a kadétoknak elkormányozni lelkük hajóját ezek között a

zátonyok között a végsö harmónia állapotába, amit valamennyiüknek el kell érniük,

mielött megkapnák a szervezetük átalakítását megkoronázó utolsó inplantot, a

feketehámot.

A hipnoterápia... meg a kábítószerek, meg a Rogal Dornhoz intézett fohászok.

ám a serdülö kadétokban felhalmozódó feszültség idönként mégis levezetést igényelt.

Ezért engedélyezték az idösebb növendékeknek, hogy brutálisan megkínozzák

fiatalabb társaikat az iszonyalagútban.

Már érkezett néhány friss újonc Inwit vad, mélabús jégvilágáról. Hat hónap múlva

majd ök kerülnek sorra, hogy Lexandro csoportja tanulságos kínzásnak vesse alá öket.

Aztán következett a Preomnor - a második, mellkasi gyomor - beültetése, amelynek

jóvoltából az ?rgárdista szükség esetén akár mérgezö élelmiszert is fogyaszthat, s

szemeten és hulladékon is elél.

Ennek az operációnak a sikerét b?zhödt szennylakomával ünnepelték meg a

fellobogózott Assimularum-csarnokban, amin jelen volt maga Vlagyimir Pugh

parancsnok is, a rend nagymestereivel együtt. Az újoncok, akik elötte öt napig

böjtöltek, most teletömték magukat névtelen halálvilágokon termö mérgesgombával,

amit külön a számukra termesztettek hidroponikus kádakban, hatalmas kortyokban

nyelték a rothasztott mirigyhalból fözött péplevest, b?zlö ürülékszósszal leöntött,

többnapos dögökbe vágták a késüket, és elszántan rágták a tányérukon tornyosuló

bör- és pergamenhulladékot - miközben a tisztek, a csatatestvérek meg az idösebb

kadétok szerényebb teríték mellett friss zöldséget és gyümölcsöt ettek. Félóra múlva,

miután mindegyik újonc telehányt egy háromliteres tartályt, az ünneplök avokádóval,

mangóval, padlizsánnal és dicsbogyóval frissítették föl a szájuk ízét.

Ezután az Omophagea beültetése következett, hogy az ?rgárdista okuljon is abból, amit

megeszik. Ezután már, ha jól belakott valami állatból vagy értelmes lényböl, a

felszívott molekulákból kifacsarhatta lakomája hajdanvolt emlékeit. Egy újabb közös

étkezésen minden kadétnak be kellett számolnia a gondosan álcázott táplálék

természetéröl, amit elfogyasztott.

Biff Tundrish felállt az asztal mellöl, és szorosan lehunyta a szemét, hogy

koncentráljon. Az a szempár olyan volt, mint két zöld bogár, amit mohón befalt az

arcon vonagló, tetovált pók...

- Négy fürge lábam van - jelentette ki különös, nyihogó hangon, és Lexandro kis híján

elfintorodott. Esetleg négy fürge láb mindkét oldalon? Csak nem valami pókszabású

óriáslényt tálaltak fel Tundrishnak? De nem, mert a volt dögevész így folytatta: -

Határtalan mezökön szeretnék vágtázni, lovassal a hátamon, hogy a farkam fennen

lobogjon a szélben. De nagyon kicsi vagyok, kemény vasrácsok mögött élek, és

szintizabbal etetnek...

- Ennek az élölénynek ló a neve - helyeselt a szakács adeptus, a jegyzetekkel ellátott

menükártyát tanulmányozva. - Ez egy törpe példány, ketrecben neveltük, hogy

lédúsabb legyen a húsa. A genetikai múltjáról álmodik.

Yeremi Valence beszámolt róla, hogy az ö vacsorája pállott mocsarakban úszott egy

kéken ragyogó nap alatt. Éles fogai voltak, és mérhetetlen étvágya. A farka hosszú volt

és páncélozott. Gondolatai vértöl vöröslöttek.

Lexandro felállt, és lehunyta a szemét.

- Futok... - Agyában köd kavargott, s az elmosódott derengésböl bizonytalan lidércalak

bontakozott ki; elöbb képlékeny volt, majd lassan megszilárdult, ahogy az alvadt vér

rákérgesedik a sebre. - Két lábon futok. A hasam meg van dagadva, a mellem pedig...

a mellem gömböly? - Lehet, hogy rosszul látja? Lehet, hogy téved? - Az ágyékom...

sima. A börömre titkok térképét tetoválták, a láthatatlan világ titkaiét, amit csak a

kígyók ismernek... A kígyóisten eljött hozzám álmomban, és megtöltötte a hasamat -

Lexandro igyekezett megragadni az emlékképeket. - A papnöt el kell fogni, és

felhasítani, hogy kivehessük belöle a kis istent, és feláldozhassuk... De az arctalan

démonok, akiknek a keze tüzet okád, megölték a szent vadászokat...

- Elég - szólt a gastronomus. - Egy vad törzs papnöjének a máját etted meg, ami

valamelyik halálvilágon él - Összecsattintotta a sarkát, és kurtán, szertartásosan

meghajolt Lexandro felé. - Ezeken a lakomákon mindig feltálalunk egy vadembert.

Elöfordulhat majd, hogy csak úgy tudod kikérdezni az ellenségedet, ha eszel belöle,

különösen akkor, ha ez az ellenség idegen lény.

A soron következö implantátum a Multitüdö volt. Aztán jött az Occulobis, amely arra

szolgált, hogy az ?rgárdisták élesebben lássanak, és sötétben is ugyanolyan jól, mint

világosban. Aztán Lyman-fülek kerültek a kadétok közönséges hallószervei helyére,

amiket kifúrtak és körbevágtak...

És a hatalmas kolostoreröd egész idö alatt csak repült a magányos ?rben a semmi felé,

ahogy évezredek óta tette, és mindig is tenni fogja.

Ha majd az Öklök asztropatái fogják a kereszteshadjáratra felszólító üzenetet, a

csatatestvérek mély?ri hajókra szállnak a kiugró kardfedélzeteken... és a valós idöben

talán évek telnek el, mire ünnepelt hösökként visszatérnek. Persze lesznek majd

nyomorékok is, akiket az Apothacarion beavatottjainak kell újjáépíteniük... meg

tiszteletreméltó holttestek, és egy-két csupaszon kivágott sarjmirigy, melynek

segítségével új ?rgárdistákat lehet kinevelni.

A testvérek addig is gyakorlatoztak, litániákat szavaltak, kántálták a jól ismert harci

imákat, néha párbajoztak, algometrikus fájdalommérökön hasonlították össze a

t?röképességüket... szabad idejükben pedig a halottak csontjait faragták.

Persze nemcsak a kolostoreröd fedélzetén voltak Császári Öklök. Mindennap jöttek-

mentek a mély?ri hajókon a kisebb expedíciók. Az Öklök idönként segítettek a

bolygókormányzóknak leverni egy-egy lármás zendülést. Elöfordult az is, hogy jelentés

érkezett egy hatalmas hajóroncsról, amely az ?rben vagy a hipertérben sodródott, és

gyanús kalózok ütöttek rajta tanyát, vagy - rosszabb esetben - ádáz-ravasz, támadó

kedv? génorzók, amelyek ugyanúgy megfertözhették az emberlakta világokat, mint

termeszhangyák a házat - kívülröl mindaddig szilárdnak t?nik, míg darabokra nem

hullik az egész. A rend egyes osztagai és különítményei elveszett világokat kerestek,

mások olyan bolygókat, amelyek potenciális fenyegetést jelenthettek az emberiségre

nézve, megint mások idegen erödítményeket a Birodalom befolyási övezetében, hogy

sterilizálják öket.

Eljött a nap, amikor valamennyi kadétot összehívták, hogy tanúi legyenek egy ilyen

hazafelé tartó expedíció behajózásának, amely diadalmasan, bár kissé megnyomorodva

tért vissza a támaszpontra.

Teljes csatapáncélt viselö harcosok parádeztak a kolosszális hangárban, melynek falát

höelnyelö csillámlapok borították. A közelben még néhány cirkáló kuporgott

mogorván, hibernált óriásteknösök gyanánt. Piszkoszöld, galvánozott szintiturmalin

pillérek tartották a bordázott, fekete mennyezetet, amelyröl szelvényezett karbantartó

gépek lógtak, melyek hatalmas, alvó, mutáns denevérekre emlékeztettek. A reflektorok

fénye úgy verödött vissza az ezüstösre perzselt umbrafestékröl a falakon, mintha

jégszellemek ropnák rajta a táncukat; a tartópillérek méregzöld lángra gyúltak.

A hazatérö ?rgárdisták páros ököllel a mellvértjüket díszítö, kiterjesztett szárnyú sasra

csaptak, így tisztelegve Lord Pughnak, aki egy wolframacélból öntött, gótikus

csipkézettel áttört balkonon fogadta öket.

Micsoda páncéljuk volt! Azúrkék sávok gennysárga alapon. A harcosok térdvédöjét

nagyhatalmú keresztekbe foglalt, tépöfogas koponyák díszítették. ám az osztagok

jelzésén kívül számos egyéni vonást is látni lehetett rajtuk. Jobb lábszárvédöjükön

viselték például a hadjárat-emblémákat meg a kitüntetéseket, sok esetben külön

érdemrendekkel együtt. De ez még nem volt minden. Nem egy páncélon zseniális

artifexek keze hagyta rajta a bélyegét - tíz, száz vagy ezer évvel korábban. A sérült

combvérteket és ágyékvédöket damaszkolt ezüstlapokkal egészítették ki, s Rogal Dorn

tetteit ábrázoló aranyberakással díszítették.

Hajadonfött, párnázott könny?vértezetben három szakasz ?rgárdista felderítö is

köszöntötte a magasban trónoló Pugh parancsnokot - aki, ha majd meghirdetik a

kereszteshadjáratot, nem messzi távolból rendelkezö méltóság lesz, hanem

személyesen fogja vezetni az elövédet...

Mindenesetre nem minden ?rgárdista páncélja volt makulátlan. Egyiket-másikat

gyilkos hö perzselte meg, vagy szörny? ütések horpasztották be. És miközben folyt az

üdvözlö ceremónia, beteghordók szállították el a súlyos sebesülteket, egy Frater

Medicus felügyelete alatt. Néhány urna is lekerült a dokkban várakozó hajó

fedélzetéröl; tépöfogas koponyákkal kihímzett, sárga lobogókba csavart

sztázisdobozok voltak bennük, melyek a drága sarjmirigyeket védelmezték. Vajon a

holttestek kezét közvetlenül a temetési szertartást követöen amputálják, a legnagyobb

tisztelet mellett - vagy késöbb, miután a hús már lerohadt róluk? Lexandrónak fogalma

sem volt róla.

És egy pillanatra rá minden léha gondolat tovat?nt az agyából - mert ekkor, életében

elöször, megpillantott egy idegen hadifoglyot: egy érzéki színekben tündöklö, zöld

foltos, kétlábú békalényt, akit vasra verve hurcoltak lefelé a rámpán.

Ahogy ezt a minden emberi normától eltérö torzszüleményt nézte, Lexandróban

feltámadt az ámulat bizsergetö szikrája, amely hamarosan lángoló haraggá

terebélyesedett - dühös volt arra a ravasz, inhumán értelemre, amely miatt a rend

elvesztette azokat a bátor bajnokokat, akik most élettelenül hevernek az urnákban.

- Ez egy szlann fömágus - jegyezte meg a közelükben álló egyik csatatestvér.

Egy páncélos ?rgárdista ráncigálni kezdte a csupasz, bilincsbe vert idegent - minden

bizonnyal a gyémántötvözet falú tömlöcökbe, mélyen az Apothacarion alatt, ahol a

hóhér-sebészek kínzókamrái voltak.

- Régebben nagyszer? teremtés lehetett... de most már nem az - tette hozzá a

csatatestvér töprengve.

Lexandro azonban semmiféle szánalmat nem érzett. A pulzusa felgyorsult. Mindkét

szíve vadul kalapált. Pír szökött az arcába. A fogát csikorgatta; szerette volna puszta

kézzel széttépni az idegen lényt, és felfalni vérbö zsigereit, hogy megértsen valamit

különös természetéböl. Hormonroham fogta el, amit a meztelen, zöld bör látványa

váltott ki belöle, amikor megpillantotta az emberiségnek ezt az idegen ellenségét,

akivel valószín?leg soha többé nem fog találkozni. Rogal Dornhoz imádkozott, hogy

megörizze nyugalmát.

Biff Tundrishra a jelek szerint hasonló hatást gyakorolt a látvány. Tundrish ökölbe

szorította a kezét, hogy csak úgy ropogott. A fejéhez kapott, mintha bele akarna

markolni a skalpját díszítö gyöngyfüzérekbe, bár azokat már rég lenyírták, a zsíros,

fekete hajzuhataggal együtt; ö azonban most meg akarta rántani öket, hogy megnyisson

valami belsö szelepet, amin levezetheti az egyre fokozódó nyomást.

És Yeremi Valence? A rúnák kifehéredtek az arcán.

Lexandro gyilkos - idegenölö - feromonok forró illatát érezte a levegöben.

Egy másik kadét - a szeplös Hake Bjortson - teljesen elvesztette az önuralmát. Lázas,

rekedt csatakiáltást hallatott, kitört a kadétok sorából, és az idegen hadifogoly felé

rohant. Az ujjai karmokká görbültek, a szeme kidülledt, ajkáról nyál fröcskölt

szerteszét. Semmilyen parancs nem állíthatta meg. Néhány kadét önkéntelenül

elörelépett, mintha Bjortson magával vonzaná öket.

A medicus elökapott egy t?pisztolyt, és hanyag mozdulattal a Bjortson nyakán duzzadó

izomkötegekbe lött. Egy pillanattal késöbb az örjöngö kadét arcra bukott, és jópár

métert csúszott még a fedélzet padlólapjain, mielött megállapodott volna; csikorgó

körme szikrákat szórt a fémen. Az izmai egy darabig még rángatóztak. A szlann

fömágus a halálra ítéltek keser? mélabújával nézett Bjortsonra.

- Kadétok! - üvöltötte a medicus. - Kettös sorokban kifelé a celláitokba, és

imádkozzatok!

Egyórás ima után az az örmester, aki megbélyegezte Lexandrót - Zed Juron volt a neve

- magához hívatta öt, Valence-t, Tundrisht meg egy másik kadétot, Omar Akbart. Öten

voltak tehát - éppen ennyi harcos tesz ki egy felderítöosztagot. Kettös sorba fejlödve

meneteltek a plasztacéllal bordázott folyosókon az öntödék felé; aztán légaknán lejjebb

ereszkedtek néhány szinttel, és megérkeztek egy legyezömennyezet? elöcsarnokba,

amelynek a falán energiakardok, sugárbárdok és más fegyverek lógtak.

A színes üvegböl épült galéria egy barlangszer? környezet-szimulátor teremre nézett,

ahol indákkal teleszött fák vettek körül egy rikító méregzöldben pompázó tisztást a

fénylö napgömb alatt. A zsúppal fedett, kezdetleges vályogkunyhók közül tábort?z

füstje szállt a mesterséges égre. Egy tucat állatbörökbe öltözött férfi és nö kardokat és

szekercéket élesített gépies mozdulatokkal, üres tekintettel. Az elfajzott vademberek

arcát obszcén démontetoválások díszítették.

- Most bementek - utasította öket Juron örmester -, és megtisztítjátok ezt a termet.

A faliszekrényre bökött, amelyben néhány ütött-kopott párnázott vértezet lógott - még

csak nem is hasonlítottak a felderítök büszke páncéljára.

Miközben Lexandro fölcsatolta a mellvértjét, és lábszárvédöket szíjazott a sípcsontja

elé, azon törte a fejét, hogy leendö ellenfeleik valóban valami elvadult embertörzs

tagjai-e, akiket külön ebböl a célból szállítottak a kolostoreröd fedélzetére? Esetleg

lázadók, akiket egy planetáris zendülés leverésekor fogtak el, kitörölték a

személyiségüket, és arra ítélték öket, hogy legalább a halálukkal a Birodalom ügyét

szolgálják? Vagy külön erre a célra kitenyésztett és kondícionált zombik, akik

valójában már nem is nevezhetök emberi lényeknek?

Kadéttársainak minden bizonnyal hasonló gondolatok jártak a fejében.

Az örmester nem mondta meg; az pedig egyiküknek sem jutott eszébe, hogy kéretlenül

rákérdezzen.

A vadak - ha ugyan azok voltak - szilajon, gépiesen, ösztönösen harcoltak, érthetetlen

istenkáromlásokkal árasztva el ellenfeleiket. Háromszoros túleröben voltak. Csakhogy

a közönséges szekerce nem ér fel a zümmögö él? sugárbárddal, amely vajként vágja a

bronzot; és az acélkard sem veheti fel a versenyt a halálosztó energiakarddal. Ráadásul

ezek az egyszer? emberek közel sem voltak olyan robosztusak, amilyenné a kadétok

fejlödtek az utóbbi idöben.

A négy kadét csakhamar némán állt a levágott végtagok, széthasított törzsek, és

lecsapott fejek között; csizmájuk a sárba taposta a kiontott vért meg a gözölgö beleket.

A hormonális feszültség elt?nt Lexandróból, levezette a vonagló testekbe hasító

energiakard. Balzsamos nyugalmat érzett; azt a fajta békét, amely mindig el fogja

tölteni a jövöben, ha befejez majd egy ájtatos, lojális, értelmes mészárlást.

Mivel a vértezetük kicsit bepiszkolódott, visszatértek a galériára, hogy átöltözzenek és

leadják a fegyvereiket. Juron örmester egy neuro-diszruptorral a kezében várakozott,

amíg letakarították a fegyvereket, és visszaakasztották öket a helyükre. Aztán beszélni

kezdett a négy kadéthoz.

- Rókák voltatok a csirkeólban - Az újoncok üres tekintettel meredtek pirospozsgás

arcába. - Veszett kutyák a patkányketrecben - Most már rábólintottak. - Minden

bizonnyal sikeresen megtisztultatok - nemsokára ez történik majd a társaitokkal is. De

nem szégyellitek-e magatokat, amiért elveszítettétek az önuralmatokat, amiért elszállt

belöletek a higgadt nyugalom? D'Arquebus kadét, te mit szólsz ehhez?

- Uram, a kadét úgy véli, hogy megtapasztalta a tiszteletreméltó Dorn kegyét.

Az örmester alaposan szemügyre vette.

- Az elsö harci bevetéseden, kadét, majd megtudod, hogy tévedtél; magam is így

voltam ezzel. Egyébként éppen a te világodon, az ork kalózok elleni hadjáratban.

Még soha nem fordult elö, hogy egy csatatestvér ilyen személyes természet? részletekbe

avassa be öket. Lexandrónak megint pír szökött az arcába, ezúttal azonban semmihez

nem fogható öröm és ámulat töltötte el.

- De uram, az háromszáz évvel ezelött volt! - Ez az eleven kolosszus nemigen látszott

idösebbnek negyven évesnél.

Az örmester elmosolyodott.

- Csakhogy mint tudod, az ?rgárdisták tovább élnek a közönséges embereknél.

Egyrészt kötelességük, hogy meghaljanak - másrészt viszont az is, hogy minél tovább

éljenek, a rend elöírásainak szellemében. Mert mi nem veszett kutyák vagyunk,

azokból akad elég szerte a galaxisban, hanem szent lovagok, akiknek cselekedeteit

maga a Császár vigyázza...

- Azonkívül a hiper?ri utazásokon az idö úgy nyúlik, mint az elasztikus m?anyag.

Egyszóval: igen, én valóban ott voltam a hosszú sivatagi menetelésen, és részt vettem

annak a bolyvárosnak az ostromában, amit most Halálfönek hívnak.

Az ábrándos árnyék-mosoly lehervadt Zed Juron arcáról.

- Sajnos azonban a kadét engedély nélkül szólította meg az örmesterét. Két perc a

neurokeszty?ben, d'Arquebus. A büntetésre az összes kadét jelenlétében fog sor

kerülni. Majd megtanulod, hogy uralkodnod kell magadon.

Lexandro vigyázzba vágta magát. Tudta, hogy Rogal Dorn kegye a neurokeszty?be is el

fogja kísérni. A "veszett kutya" büntetést érdemel, mert nem volt elég önfegyelme. A

drogok és a hipnózis sokat segítenek a hormonviharok megzabolázásában, amik az

emberfölötti szervek beültetése miatt dúlják a szervezetét; amit azonban mielöbb ki

kell fejlesztenie magában, az az emberfölötti akarat, mely minden körülmények között

harcba küldi a testet, bármilyen sérülések érik is. Akkor valóban ?rgárdista lesz belöle,

aztán egy szép napon - biztosította magát - ?rgárdista tiszt, késöbb pedig (lehet-e ilyen

tünékeny álmokat szöni?) akár parancsnok is.

-gy hát örömmel fogadta a büntetést.

Milyen messze jutott a selyemruháktól, a bódító hedonsavtól és a gyönyörkapszuláktól,

amiket Trazior felsö régióiban élvezett!

-gy hát néhány órával késöbb a Punitor-kápolnában Lexandro ismét elmerült a

fájdalom óceánjában - két másik kadéttal együtt, akik szintén vétkeztek, miközben

féktelen vérontással megtisztították szervezetüket a mérgektöl. ök ketten ordítottak - de

utána a saját lábukon mentek át az ebédlöbe, és enni is bírtak. Lexandro azonban nem

kiabált - legalábbis kifelé. T?rt, és acélos elszántsággal próbálta újjáalkotni magát.

Hake Bjortson nem volt a neurokeszty?re ítélt kadétok között. öt soha többé nem látták

viszont a társai. Mielött a servitorok kiosztották a vacsorát, a káplán bejelentette, hogy

Bjortson instabilitása túl veszedelmesnek bizonyult. Teljes tisztelettel bár, de

agymosásnak vetették alá; a teste kutatási célokat fog szolgálni.

Az ima után, amely lezárta aznap esti néma étkezésüket, a kadétok libasorban

elhagyták az ebédlöt, hogy visszatérjenek sivár celláikba.

- Vigyázz! - mondta Biff Tundrish a ragyogó arcú Lexandrónak. - Ha így folytatod,

flagelláns lesz belöled!

- És az micsoda? - kérdezte Lexandro gögösen.

- Olyan ember, aki folyton önmagát korbácsolja.

- Aha! Szóval megint m?velödtél.

Tundrish nem törödött a szurkálódással.

- A flagellánsok örültek. A mi rendünkben sosem lehet tiszt belölük. Láttam, milyen

szemeket meresztesz a tisztekre.

- Te össze akarsz zavarni. Aláásnád az elhatározásomat - Lexandro könnyedén

felnevetett. - Nem úgy tanultuk, hogy az univerzum nagy része örült?

- Ezért kell nekünk épesz?nek maradni. Te fény?zö környezetböl származol,

d'Arquebus. Én éppen ellenkezöleg. Én nem csinálok erényt a szenvedésböl, nem

hiszem azt, hogy felsöbbrend?vé tesz. Figyelmeztettelek.

- Kedves töled, hogy így aggódsz miattam.

- Nem szeretném, ha a csatában egy flagelláns fedezné a hátamat.

Lexandro az agresszíven vicsorgó póktetoválásra meredt, és egy villanásnyi idöre

különös déja vu-érzés fogta el - mintha megint az alsóvárosban nézne farkasszemet

Tundrishsal, miután a dögevész lekapta róla az álarcát.

- Rogal Dorn bölcsességgel áldott meg téged - mondta Lexandro gögösen. Nagyon jól

tudta, hogy Tundrish sokkal több idöt tölt az olvasószobákban, mint a cellájában vagy

a kápolnában imádkozva.

- A kegye velem van, testvér - felelte Tundrish egyszer?en.

- ö nem a te külön védöszented. Mindannyiunk számára másképpen nyilvánul meg.

- De mindenkivel ott van. Velem is - mondta Yeremi Valence, és közelebb húzódott

hozzájuk a szürke folyosón, miközben szellöztetö vízköpök és ezüstkarokra szerelt,

csontfaragásokkal telizsúfolt ereklyetartók mellett haladtak el. - Rogal Dorn velem

volt, amikor rendet tettem a vadak barlangjában.

Csak nem remegett meg Valence hangja?

- Ugyanúgy, ahogy az alsóvárosban akartál rendet tenni? - kérdezte Tundrish

gúnyosan.

- Nem - válaszolta Valence. - A vadak semmit nem ártottak nekünk. Ha ugyan valóban

vadak voltak. Én viszont egyszer?en, önkényesen elpusztítottam öket... és igen,

élveztem az öldöklést, teljesen leny?gözött... - A hangja ismét elcsuklott. - Néha furcsa

az ö akarata.

- Nézd, Valence! - mondta Tundrish, most már szemlátomást együttérzön. - A halál a

fönök - ebben az egész galaxisban, az emberlakta világok millióin. Az emberiség

engedelmeskedik a fönöknek. -gy képes fennmaradni, noha szinte minden ellene szól.

De van, ami még a halálnál is rosszabb: a z?rzavar, a Káosz szálláscsinálója.

A Káosz említésére Valence megborzongott. A kadétok káplánja ájtatos prédikációiban

csak homályos célzásokat tett az iszonyatos, mindenek fölött álló anti-istenek

létezésére, melyek a hiper?rt járják, s minden erejükkel igyekeznek áttörni a

kozmoszba, hogy megfertözzék magát a realitást. Antitézisei voltak ök mindannak,

amit a Császár jelképezett; az ?rgárdistáknak imádkozniuk kell, hogy soha ne

kerüljenek szembe ezekkel az erökkel. Soha. Semmikor.

A káplán csak bizonytalan utalásokat tett ennek a "Káosznak" a természetére nézve,

amely ellen csak a speciálisan kiképzett pszi-személyzet van felvértezve: az

Inkvizíció... a Könyvtárosok... a legendás Szürke Lovagok... Az ?rgárdistákra elég

terhet ró a közönséges gonosz is.

Lexandro azonnal éberré vált.

- Csak nem botlottál véletlenül zárolt információkba, miközben a

komputerterminálokat bújtad az olvasószobákban? - fuvolázta. - Ez kétségkívül az

eretnekség b?nével lenne határos.

Csak nem bizonytalanodott el Tundrish egy pillanatra? Csak nem szándékosan

igyekezett témát váltani?

- Egy ?rgárdista tíz közönséges katonával felér, Valence - folytatta sietve. - És száz

egyszer? halandóval. Ezt a leckét kellett ma megtanulnunk. Legyünk méltók ehhez a

leckéhez, és ne riadjunk vissza egy-két szükséges haláltól, amelynek árán ezerbillió

ártatlan életet védhetünk meg. Mert hiába t?nik úgy, hogy sokan vagyunk, számunk

valójában elenyészö. Milliónyi emberlakta világ van, az idegen bolygók száma

százmilliókra rúg - és az összes rendben alig egymillió ?rgárdista szolgál együttvéve.

Ezt tanultam az olvasószobákban az Index Astartesböl, amint az minden igazi

?rgárdistának kötelessége lenne.

Mit jelentenek ezek a számok? Teljesen értelmetlenek! Lexandro kuncogott. Ha

tömegesen lépnek fel, az ?rgárdistákat nem lehet legyözni.

- Akkor is elfajzással gyanúsítalak, Tundrish.

- Én pedig téged perverzitással - felelte Biff.

- Mindketten olyan idegenül viszonyultok ahhoz, amit védelmeznünk kell - tiltakozott

Valence.

- Azt hiszem, inkább azt akartad mondani, hogy emberfelettien - vágta rá Tundrish. -

És mégis, gondolj csak bele: mik lennénk mi a Császár kegyelme és primarchánk

öröksége nélkül?

- Gyilkosok lennénk - suttogta Valence. - Szent gyilkosok.

- Na, ez már föbenjáró eretnekség - mondta Lexandro.

- Nem, csak gyávaság - húzta el a száját Tundrish.

- Muszáj lennie - mondta Valence - valami végsö igazságnak ezen az elfajzott galaxison

túl. És biztosíthatlak titeket, hogy én mindenkinél eltökéltebben fogok kutatni ez után

az igazság után. Kegyetlen leszek, keménykez? és agyafúrt. Igazságnak lennie kell.

És Trazior három gyermeke elvált egymástól, hogy visszavonuljon a maga cellájába.

Mindegyiküknek más-más gondolatok jártak a fejében.

HATODIK FEJEZET

A kadétok megkapták Melakróm-szervüket, amely a továbbiakban érzékelni fogja a

szervezetüket érö külsö sugárzást, és ha szükséges, besötétíti a börüket védekezésül.

Aztán az Apothacarion sebészei egyetlen operációval beültették az Oolitikus Vesét meg

a Neuroglottist. Ez a vese - a Második Szívvel összhangban - a szervezet gyors

méregtelenítéséröl gondoskodott, a Neuroglottis pedig az ízérzékelést finomította,

különös tekintettel a mérgezö anyagokra - kiválóan kiegészítve a Preomnort és az

Omophageát. A kadétok egyre inkább megközelítették Rogal Dorn emberfölötti

szintjét, bár a primarchájukkal természetesen sosem lesznek összemérhetök.

- És miután learattuk minden gyözelmek legkeser?bbikét a renegát Horus ellen, a

tiszteletreméltó Dorn megmentette a Császár megcsonkított, összeégett, élöhalott testét

- harsogta Lo Chang, a holdvilágkép? csatakáplán a kápolnában -; ezt követöen pedig

felügyelte az Arany Trónus építését, a Császár hatalmas szellemétöl vezérelve, aki

egész idö alatt tápfolyadékban lebegett; aztán Rogal Dorn végignézte, hogyan

plántálják át azt az eltiporhatatlan, isteni roncsot a Nagy Trónprotézisbe; és ezután -

halljátok és álmélkodjatok! - áldott primarchánk további négyszáztizenhárom évet élt...

A káplán arca kerek volt, akár a holdkorong. Odaadó eksztázisban beszélt, az arcán

apró verejtékcseppek gyöngyöztek, s az izzadságon meg-megcsillant a számtalan

elektrogyertya fénye - a gyülekezet úgy látta, mintha a káplán ábrázata holdvilágszer?

fényt sugározna. De nemcsak ebben hasonlított a holdhoz: mert kráterek is voltak az

arcán, ahol a sisakja átszakadt valami ádáz tusában, és ezeket a krátereket fehéren

világító párbajhegek barázdáltál.

- És azok a cselekedetek, amiket Rogal Dorn ez alatt az idö alatt véghezvitt, egy egész

hagiográfiát töltenek meg, amit most részletesen végigveszünk. Kezdjük azzal, hogy

milyen szerepet játszott primarchánk a renegát Vasvitézek ki?zésében az Emberek

Birodalmából, akik aztán az Iszonyat Szemeként ismert tiltott zónába menekültek; erröl

a régióról azonban ritkán beszélünk, és akkor is csak suttogva...

Micsoda múlt...

Ennek a múltnak már-már földtörténeti rétegei voltak, melynek szintjeit egymásra

halmozódott tetemek alkották - mintha a történelem föltoronyló keresztmetszete

egymásra sajtolt hullákból állna, emberekéböl, félemberekéböl és idegen lényekéböl,

és a porrá hulló csontvázakból az egész kozmoszt átívelö, roppant korallszirt alakulna

ki...

Ezután a Mucranoid beültetése következett, amely a megfelelö drogok beszedése

esetén olajos védöverítéket választott ki az ?rgárdisták börén, és segített nekik elviselni

a perzselö forróságot meg a maró fagyot.

Végül, egy szent szertartás során az Apothacarionban, a kadétok nyakába és

mellkasába beültették a sarjmirigyeket. Most már valóban felkent örei voltak a

Császári Öklök legféltettebb kincsének. Testük immár igazi szentélynek számított.

Csaknem öt év telt el, mióta megérkeztek a támaszpontra. Necromunda már-már olyan

távolinak t?nt, mint a gyermekkoruk. Régen volt már, mikor Huzzi Rork örmester azt

mondta Lexandrónak, hogy késöbb, húsz-harminc év múlva talán visszatérhet, ha az

Öklök is úgy akarják. Haza? Haza? Mit jelent az? Valószín?, hogy Necromunda nem

sokat változott; számára azonban ugyanolyan idegennek t?nne, mint bármelyik másik

világ, amit késöbb esetleg felkeres majd.

A Császár még mindig nem hirdetett kereszteshadjáratot. A Birodalom évtizedekben,

évszázadokban gondolkodott. A csatatestvérek azonban már kezdtek pórázukat

rángató buldogokra hasonlítani, és úgy t?nt, a kadétokat épp idejében fogják

felderítökké avatni, hogy - ha szerencséjük lesz - részt vegyenek a nagy

vállalkozásban.

Már csak a végsö implantátum maradt; s egy szép napon Lexandrót felnyitották a

m?töoltáron - ezúttal nem túl mélyen, és utoljára -, hogy beültessék a böre alá a fekete

szövettenyészetet.

Néhány óra alatt, miközben vadul viszketett és vakarózott, a szövettenyészet szétterjedt

az egész testében; a külsö fele megkeményedett, a belsö feléböl pedig csápok és

tapogatók sarjadtak az idegrendszerébe.

Hónapokba telik majd, amíg a feketehám teljes, harmonikus szimbiózisba kerül a

szervezetével - és közben persze a lelkét is meg kell edzeni és tisztítani a harc tüzében.

Csak utána fognak aljzatokat vágni a feketehámba, hogy Lexandro közvetlenül is

csatlakoztatni tudja magát az energiapáncélhoz; ekkor válik majd tökéletesen eggyé

harcos és felszerelése. De már nem tekintették kadétnak. Följebb került egy fontos

lépcsöfokkal; beavatták Dorn titkos kultuszába.

A volt kadétokat néhány nap múlva - miután alaposan belaktak nyers, véres hússal,

amely fölött még melegen gözölgött az ölés illata - a reclusiarcha testvér, a kultusz

letéteményese ünnepélyes körmenetben az Assimularum boltozatos, trófeákkal

teleaggatott csarnokába vezette. A fellobogózott falakat freskók és idegen lények

koponyái díszítették; az üres szemgödrök vakon nézték legyözöik titkos rítusait, a

kongó csonthéjakból még az elfajzott, inhumán gondolatok kísértö szelleme is rég

elszállt már.

Az ösrégi, hatalmas, berakásos paravánfalat, amelyen az Öklök a császári palotát

védték a lázadók páncélozott Titánjai ellen, most félrehúzták, hogy bejárást nyissanak

a Reclusiamba. Csatatestvérek álltak meditáció pózban a primarcha dicsöséges

vértezetének darabjai elött, amit ezredévek óta itt öriztek.

Az új beavatottak most pillantották meg életükben elöször az Isteni Császár

nemesmárvány belsö szentélyét - a tejfehér, kristályos mészköben húzódó élénkvörös

erek mintha csak az ö elgyötört, mentális csápjai lettek volna, amint átszövik a fénylö

gázködöket.

Közvetlenül szemben volt Rogal Dorn belsö szentélye, amit összesajtolt, kénnel s?rített

borostyánból faragtak ki, falain lapis lazuli-erek futottak, s az Öklök legszentebb

ereklyéjének adott otthont: a primarcha roppant csontvázának, melynek színborostyán

foglalata az emberi test formáját utánozta.

A növendékek valamennyien letérdeltek. Tekintetük a hatalmas csontokra szegezödött,

amiket féltön-gondosan ölelt a makulátlan, aranysárga borostyánhús. A reclusiarcha

jelére a parázsgömbök kialudtak, csak egy ferde fénynyaláb világított tovább,

valahonnan az óriásboltozatról, mintha folyékony csillagfény lenne. A sugár egy díszes

oltárra irányult, amit egyetlen hatalmas jádetömbböl faragtak ki, s aranybrokát

selyemterítö takarta, amin egy kés, egy kefe meg egy kehely nyugodott. A reclusiarcha

az oltár mögé lépett, és felemelt egy ovális, homorú tükröt, amit valami idegen lény

hurokba hajlított gerince keretezett; a tüskés csigolyákba nagyerej? rúnákat véstek.

Elnyújtott liturgiába kezdett, aztán megbillentette az ezüstözött üveget, és a

visszaverödö fényt a csontvázra irányította. A borostyán hirtelen felragyogott -

epebajos, olajzöld árnyalatban, úgyhogy az ál-izmok megint életre kelni látszottak, bár

ezúttal üszkösen és betegen. Mintha a primarcha rég elporlott teste ismét feltámadt

volna, áttetszö, rothatag húsfoszlányokba öltözve. Tökéletes volt, makulátlan,

egyvalamit kivéve...

- Mani manent cum nostris semper in aeternum, Primarche! - kántálta a reclusiarcha a

papok szent nyelvén, amiböl a hallgatóság semmit sem értett, legfeljebb ösi sirámok és

okkult varázsigék különös egyvelegének vélte. - Interficere est orare, Primarche!

Aztán megfordult, és lefordította birodalmi gótra:

- A te kezed örökkön-örökké velünk marad, primarcha. Ölni annyit tesz, mint

imádkozni.

A primarcha keze hiányzott...

Amint a reclusiarcha elfordult, hogy visszaakassza a tükröt a falra, a borostyánból

sugárzó fény kialudt. Most a kefét emelte föl, és biztos kézzel, fürgén dörzsölni kezdte

a s?r?n álló sörtékkel a félisteni, halott kereszteslovag kökemény burkát. A masszív

vállaknál kezdte, és tisztelettudóan folytatta, egészen a lábakig, mintha leporolná - de a

hatás teljesen más volt. Mert a növendékek kurtára nyírt haja - és minden szál ször

testük födetlen és rejtett pontjain - hirtelen bizseregni kezdett, majd az égnek meredt,

mintha néhány pillantra valami elektromos kísértet szállta volna meg öket.

A reclusiarcha visszatette a kefét az oltárra, aztán elvette a kis, éles kést meg a kelyhet.

Letérdelt Dorn elé, és magasra emelte a kést.

A primarchának mindkét keze hiányzott...

A reclusiarcha térdet hajtott, és lefaragott néhány nagyobb borostyánszilánkot elöbb az

egyik, aztán egy másik lábujjról, és a kehelybe ejtette öket. Felállt, a növendékek felé

fordult, és a magasba emelte a kelyhet, amely szinte izzott. Valami pezsegve habzott

benne. A bugyborgó borostyánolajból illatos, fehér füst szállt fel.

- Respire corpus memoria! Lélegezzétek be testemnek emlékét!

Végigsétált a forró kehellyel a növendékek sora elött, hogy mindegyikük mélyen

belélegezhesse a bódító, f?szeres illatot. Idönként biztosan friss, olvasztott

borostyánnal töltik ki a faragókés hagyta réseket - hacsak az a borostyántest nem

pótolja a hiányt magától. Ki tudja, mire lehet képes az az ösrégi, kevély csontváz a

hideg burok mélyén?

Mikor a reclusiarcha visszafelé menet is elhaladt elöttük, minden növendéknek ki

kellett nyújtania a középsö ujját, mereven eltartva a többitöl. A kis kés borotvaéles

volt, egymás után körbehasította a fölemelt ujjak hegyét, és mielött a Larramen-sejtek

beforrasztották volna a sebet - persze az is lehetséges, hogy a pengét valami különleges

alvadásgátló szerrel kenték be -, élénkpiros vércseppek hullottak rubinkönnyek

gyanánt a kehelybe minden egyes kézröl, majd vegyültek el egymással röpke pillanatok

alatt.

A reclusiarcha az ajkához emelte a kelyhet, és felhajtotta a vérrel kevert, forró

borostyánolajat.

- Ego vos initio in Pugnorum Imperialorum fraternitate in secundo grado - kántálta

dallamos hangon. - És miután tapasztalt felderítökként visszatértek az elsö

bevetésetekröl - ígérte -, más testnedveiteket is összevegyítjük majd ebben a kehelyben

- amely hajdan magának a primarchának az ivókupája volt! -, amikor beavatást

nyertek a testvériség harmadik fokozatába; noha ez, önmagában, a harmadik fokú

szertartásnak a felszíne lesz csupán...

A parázsgömbök kigyulladtak.

Hol lehet a primarcha keze...?

Az oltár két oldalán, a márványfalon két jókora, m?arany ereklyetartó lógott; a

domborm?vek csukott szárnyukon ösi, szögletes vonalú ?rgárdista páncélokat

ábrázoltak.

A reclusiarcha kinyitotta az ereklyetartókat: elöbb a bal-, aztán a jobboldalit.

Odabent magnilencsés üveg?, átlátszó sztázistartályokban ott pihent Rogal Dorn két

csontökle, hiánytalanul; csaknem az összes szabad felületet miniat?r írásjelek és

címerpajzsok borították.

- Egyedül rendünk mindenkori parancsnokát illeti meg a kiváltság, hogy amilyen apró

jelekkel csak tudja, belefaragja ezekbe a szent csontokba a személyes címerét - közölte

a reclusiarcha.

A két csontkézen így is alig akadt már szabad hely.

Parancsnokok évezredeken átívelö sora, ösinél is ösibb hagyomány...

Micsoda tátongó szakadéka ez az idönek - és a fegyelemnek.

Maradt még Dorn kezén szabad felület egy majdani Lexandro d'Arquebus

parancsnoknak, hogy belevésse majdani címerét...

A reclusiarcha minden növendék homlokát felkente krizmával, a szentelt balzsammal.

Aztán hosszú litániába kezdett az egyes csontokról, meg a hajdani parancsnokokról,

akik a Császár kegyéböl uralkodtak a kolostorerödben.

- Ha ökölbe szorítjátok a kezeteket, rájuk gondoljatok! Amikor megragadjátok a

fegyvereteket, ezek a nevek mind ott feszülnek majd a markotokban, s ütésetek

ronccsá zúzza az edzett acélt, mert ott lángol benne Dorn minden fiának hatalma!

Manus sinister, elsö kézközépcsont: Lord Bronwin Abermort, Lord Maximus Thane,

Lord Kalman Flodensbog. A hüvelykujj elsö perce: Lord Ambrosian Spactor...

A litánia hipnotikus erövel duruzsolt tovább a fülükben.

Mind közül talán a legfurcsább talizmánt - azt, aminek révén a beavatottak a lehetö

legintimebb módon a rend részének érezhették magukat - egy hosszú kriptában

tartották a Reclusiam alatt, ahová csak egy olyan légaknán lehetett lejutni, amely

pillanatok alatt mindenkit hamuvá égetett, akinek nem sarjadt a testén feketehám.

Itt lent az adamantium padlóban keskeny, sekély, sokszín? csatornák futottak ezerfelé,

amiket sok-sok emberöltö alatt sem koptathatnak el az ?rgárdista csizmák, mint valami

gigászi, kozmikus útvesztö alaprajza. A csatornák mellett kis mélyedések sorakoztak,

akkorák, mint egy Császári Ököl hüvelykujjának lenyomata, és mindegyik mellett egy-

egy rúna állt. Ennek a teremnek a végében, mely leginkább valami ösrégi, titokzatos

térképre vagy játékmezöre emlékezetett, hatalmas, plasztkristály üst toronylott,

csaknem színültig telve apró golyóbisokkal, amelyek elsö pillantásra véreres,

okkersárga szemgolyóknak t?ntek.

Mindegyik golyóbis egy-egy kadétcsoport beavatásának állított emléket az idök során;

mindegyik egy-egy olvasztott borostyánból és alvadt vérböl összekérgesedett rög volt.

A borostyánt és a vért Rogal Dorn ivókupájából kortyolta ki a mindenkori

reclusiarcha, aztán késöbb ilyen formában ürítette ki magából.

A kripta-emlékm? túloldalán egy másik hatalmas üst sötétebb golyóbisokat

tartalmazott, minden bizonnyal a harmadik fokozatú beavatottak borostyánnal

balzsamozott testnedveit.

Miféle szent játékot játszanak ebben a teremben? Milyen ösi szertartásokat végeznek

ezen a padlón? Miféle tiltott praktikákat - vagy akár eretnek pszi-mágiát - lehet

gyakorolni végsö szükség esetén ebben a kriptában? A növendékek már rájöttek, hogy

vannak titkok, amiket említeni sem szabad a Reclusiamon kívül - szörny? titkok,

amikbe ugyan beavatták öket, de talán eljön az idö, amikor keser?en bánni fogják.

A rend a lehetö legszervesebb, legzsigeribb módon kötötte öket magához, kegyetlen

bensöségességgel: felfalta és megemésztette valamennyiüket.

Az ünnepélyes és hátborzongató beavatási szertartás után, mintegy a komor hangulatot

feloldandó, meghívták öket, hogy tekintsenek meg egy párbajt...

Két csatatestvér, aki elötte egy teljes napot és éjszakát végigböjtölt a Solitoriumban,

nézett farkasszemet most egymással az Arena Restrictában, ebben a dongaboltozatos

csarnokban, amelynek sötét pompával sugárzó, poroszkék falait stilizált, vérvörös

villámok osztották széles, ferde sávokra. A padló fém sakktábla volt, ugyanilyen

színekben. Egy vörös meg egy kék mezön, de nem közvetlenül egymás

szomszédságában, két pár térdig érö, fekete börcsizma várakozott, csillogó

acéltömbökre erösítve. A falakon antik tengerészkardok, párbajtörök, szablyák és

kriszkések lógtak, meg köböl faragott ivómeszelyek, amiket kétfej? sasok,

horogkeresztek és agyaras vaddisznófejek díszítettek.

Egy tucat csatatestvér tanú magasított trónusokon ülve kortyolgatott más, hasonló

meszelyekböl, amiket servitorok kínáltak nekik. A leendö felderítök hosszú lábú

lócákon kaptak helyet, és nekik is jutott a keser?, habzó fözetböl, melynek

szesztartalmát Preomnor-gyomruk szinte azonnal közömbösítette. A megfigyelögép egy

óriás vámpírdenevér fejét formázta, szeme vérvörösen parázslott; köpenyes döntöbíró

ült mellette, akinek névtelenségét - és pártatlanságát - leforrasztott rostélyú sisak

biztosított. Fülantennái ultrahang-hálót szöttek a terem köré, amely a legapróbb

mozdulatokat is érzékelte a központi arénában.

Lexandro Valence-re és Tundrishra emelte a meszelyét, akik a baloldalán ültek.

- Emlékeztek a f?szeres, jegelt julepi pezsgö zamatára? - Az alkohol emlékeket

ébresztett benne.

- Persze hogy nem! - felelte Valence. - Hogy emlékezhetnék rá? Csak nem valami rég

elvesztett fény?zés jár a fejedben?

Tundrish ravaszul azt mondta:

- Talán azt hiszi, hogy ha elöléptetik tisztté, visszanyeri a régi kiváltságait. De én úgy

hallottam, Lord Pugh annyira megveti az érzéki gyönyöröket, hogy kiégettette az

ízlelöbimbóit. Valahányszor lakomázik, az érzékei böjtölnek.

Valence bólintott, mintha összeesküdött volna Tundrishsal.

- Maga rótta ki magára ezt a büntetést - mert egy borzalmas bevetésen százhetven

?rgárdistát vesztett, és mert a Császár sem érzékeli sem az ízeket, sem a szagokat.

- Ezen igazán csodálkozom - húzta a szót Lexandro. - Ha ez a saját külön penitenciája

volt, honnan tudnak róla mások? A legendák gyakran a semmiböl szökkennek szárba.

Csak nem csípett be az absztinencia hosszú évei után, második gyomra ellenére? Talán

a régi, gúnyolódó Lexandro bukkant fel újra a rövid pihenö közben? Perverz örömöt

lelne benne, hogy megosztja érzéseit és gondolatait traziori testvéreivel? Esetleg

hallucinál, és Fenséges Fantazmáknak képzeli öket, egy díszes aréna széksoraiban,

ahol nemsokára agymosott rabszolgákat uszítanak egymásra, eleven bábukat, akit a

nézök irányítanak?

- óvakodj az istenkáromlástól! - tanácsolta Valence szúrósan - ugyanolyan

hangnemben, ahogy egyszer Lexandro mondta neki.

Lexandro szabad keze hirtelen olyan erövel ragadta meg Valence csuklóját, hogy

közönséges embernek csontja törött volna. Szóval Lexandro rádöbbent a hibájára?

Lehet, hogy egy pillanatra valóban más embernek látta Tundrisht és Valence-t? A

szemében Dorn fénye lobogott.

- Sose vádolj istenkáromlással, még tréfából sem! Egy igazi Ökölnek meg kell

fontolnia, mit mond! Alaposan meg kell fontolnia. Ami pedig az elöbbi

megjegyzésemet illeti, csak egy kis bensöséges hangulatot akartam teremteni.

Udvariasságból. Már látom, hogy idöpocséklás volt.

- Persze, idöpocséklás - mondta Valence. - Mivel te egyértelm?en magasabbrend?

vagy. Most azonban, testvér, lennél olyan szíves, és levennéd rólam a kezedet?

Lexandro elkapta a kezét - mintha észre sem vette volna, hogy megmarkolta a

szomszédját.

- Különben - szólt közbe Tundrish - hajlamos leszel rá, hogy fölösleges párbajokat

provokálj.

Lexandro lángoló szemmel, szinte vakon meredt Tundrishra. Olyan ember tekintete

volt ez, aki egyszer?en keresztülbámul a társán, s pillantását valami képzelt, ragyogó

napkorongra függeszti mögötte.

- Dornnal vagyok - motyogta. Most már két szív ver a testében. Lehet, hogy lelke is

kettö van? A régi fölakó-lélek, amely ott lapul az új Ököl-lélek mögött? Hipnotizálva,

bénán - legalábbis az esetek túlnyomó részében -, és mégis ingerlön, csiszolatlanul?

Lehet, hogy ezt a lelket néha... nosztalgia gyötri?

- Szóval belöled is legenda lesz? Tundrish fölényes, megvetö mozdulattal

megbillentette a meszelyét, és kilöttyintett pár kortyot az italból. Egy servitor sietve

odaloholt, hogy feltörölje.

Lexandro nem szólt semmit. Az irgalmatlan, gyötrö lángba bámult, amit rajta kívül

senki sem láthatott, és kiirtott az agyából minden atavisztikus gondolatot, amit a szesz

keltett életre benne. Aztán minden figyelmét a kezdödö párbajnak szentelte.

Két csatatestvér kapaszkodott föl a párbajtömbökre, és beleléptek a nehéz acélba

foglalt csizmákba. Derékig csupaszok voltak, feszülö izomzatukon halványan

kirajzolódtak az évtizedes m?téti hegek. Már alig látszottak. Valójában csak az

Occulobisszal fölszerelt szemek tudták kivenni annak a sebészi átalakításnak a nyomát,

amely hajdan ?rgárdistákká tette öket; mintha leheletvékony, halványrózsaszín vonalak

hálózták volna be kökeményen duzzadó, melakrómmal színezett izmaikat, akár a

nemesmárványt átszövö erezet, amely idövel okkersárgává sötétül, majd

szurokfeketévé. A küzdöfelek felvették a védöszemüveget.

Keskeny, wolframacél vívótörükkel elöbb a köpenyes bírának tisztelegtek, aztán

egymásnak. A döntöbíró néhány gyors ráolvasással és kézmozdulattal bekapcsolta a

megfigyelögéphez kapcsolt m?szereket, mire a két acéltömb közelebb csúszott

egymáshoz - két mezönyire, azaz vívótör-távolságra -, majd mágnesesen a padlóhoz

rögzültek. Ha csak egy mezö marad köztük, az kés-távolság lett volna.

A felületes szemlélö szemében az egész párbaj elég ostobának t?nhetett volna: két

tagbaszakadt óriás, aki teljes mozdulatlanságra van kárhoztatva, legfeljebb a törzsével

tud elhajolni, addig vagdalkozik eszeveszetten cselezve és hárítva, míg a

vámpírdenevér-készülék úgy nem dönt, hogy elég seb esett, elég vér alvadt vékony

cinóbercsíkokká.

Pedig nem így volt. Minden mozdulatot a legapróbb részletekig kiszámítottak, s a két

penge kecses légitáncot ropott egymás körül, villogva, kitérve, nyílást keresve -

wolframacél pas de deux volt ez, a versengés vadállati ösztönének esztétikummá

finomult változata. -gy ment ez egy percig, két percig, háromig - aztán egy vékony

karcolás az egyik küzdöfél arcán eldöntötte a párbajt.

A csatatestvérek tisztelegtek egymásnak.

- Bocsánatért esedezem a hibámért - jelentette ki a vesztes szertartásosan. - Megtisztelsz

becsületed jelével. Köszönöm néked. A lekötelezetted vagyok.

- Nem - felelte a gyöztes udvariasan -, én tartozom neked.

A mágnesbilincsek kikapcsoltak, és ök leléptek a párbajtömbökröl. Servitorok siettek

oda hozzájuk hatalmas, habzó meszelyekkel - az egyik vörös volt, a másik kék. A két

ellenfél egy hajtásra kiitta az italt, aztán olyan erövel csapták össze a köböl faragott

kupákat, hogy szilánkokra törtek.

A döntöbíró elörelépett, és tanulmányozni kezdte a padlóra hullott darabokat, hogy az

elrendezésükböl megállapítsa, maradt-e ellenségesség a két csatatestvér között.

Néhány héttel késöbb a kolostoreröd fedélzetén élesen kongani kezdett a vészharang.

Minden csatatestvér szívét öröm töltötte el; akárhol voltak éppen, megálltak pár

pillanatra, hogy pusztító fohászt küldjenek a Császár ellenségei felé. Lexandro

majdnem elsírta magát.

Mert igen, ó igen: most már biztos volt, hogy az újdonsült ?rgárdista felderítök elsö

bevetésére egy hivatalos kereszteshadjárat keretein belül kerül sor...

MáSODIK RÉSZ

A KARKASONI

KERESZTESHADJáRAT

HETEDIK FEJEZET

A komphajó vörösen megvilágított gyomrában Yeremi megkapaszkodott az egyik

kígyó alakú falikarban, mikor a járm? vibrálni kezdett. A burkolat panaszos hangokat

hallatott, a hajtóm? elkínzottan nyöszörgött, ahogy Karkason felsö atmoszférája

durván, csalódottan körülsimogatta ezt a plasztacél behatolót, amely egyre mélyebbre

merült bele. A bolygó levegökeze felhólyagosodott a súrlódástól. Az ?rfregattban a

pusztulás csírái lapultak, melyek nemsokára ki fognak törni onnan.

Yeremi felderítötársai kapaszkodtak, és harsány imákat üvöltöztek Rogal Dornhoz,

örmestereik nagy megelégedésére. Ahogy beléptek a légkörbe, az iszonyú lárma

csaknem elnyomta a hangjukat.

- Primarcha, progenitor, kend fel szent olajjal jövetelünket a veszedelmeknek eme

bolygójára...

- Aztán lobbantsd lángra azt az olajat...

- Hogy gyorsan áttörhessünk minden védelmen, ahogy az parancsnokaink agyában

megfogamzott...

- Hogy elpusztíthassunk minden gonoszt...

- A te dicsöségedre, és az ö dicsöségére a Földön...

- És a felsöbbrend? igazság diadalára - tette hozzá suttogva Yeremi, mintegy személyes

ámenként.

- Yazoooo! - rikoltotta el magát a bolynyelvén valamelyik quinspirusi felderítö; a

pillanat hevében megfeledkezett az udvarias, tisztelettudó beszédröl, mintha sosem

tanult volna birodalmi gótul. Az egész fejét kopaszra borotválta, csak néhány hajtincset

hagyott a tarkóján, amiket szoros kontyba t?zött.Kivicsorította feketére festett fogait, és

tovább ordított: - Zooyaaaa-yaa-yaa!

A széthasadó légrétegek egyre erösödö sikolyától alig lehetett hallani a csatakiáltást.

- Yaa-yaa-yaa! - csatlakozott a kórushoz néhány másik quinspirusi.

A szállítótér jobboldalán két osztag Ököl állt mereven, teljes csatapáncélban,

sorozatlövöket és lánckardokat markolva; mágneses csizmájuk a vezetörudakkal

ellátott fedélzethez rögzítette öket. A sötétség leple alatt fognak kiszállni valamelyik

célzónában, ötven kilométerre a rákos óriásként terpeszkedö Sagramosovárostól.

Aztán a komphajó - ha közben le nem lövik - közelebb lopakodik az egyik hegyes-

völgyes, jómódú elövároshoz, és kiokádja magából a terrorcsapatokat: a felderítöket.

A felderítöket vezetö örmesterek hibrid páncélt viseltek: sasdíszes plasztront, rugalmas

anyagból készített lábvédöt, és hatalmas vállvértet, amelybe drágaköves csatabárdok

képét maratták - sisakot azonban nem, mivel a könny?vértezet? felderítök fejét sem

védte semmi.

Yeremi, továbbra is az igazság szót suttogva, a négy részre osztott megfigyelöképernyöt

nézte. Az egyik negyed egy bálnaszer? csapatszállító hajót mutatott, amely lomhán

ereszkedett a lenti világ felé, fedélzetén egy birodalmi rohamosztagos ezreddel, melyet

- valós idöben számolva - évekkel ezelött vezényeltek át ebbe a háborúba.

Egy másik negyed Karkason bolygójának éjszakai oldalát mutatta: végtelenbe nyúló

sötétség, itt-ott kis, piros szeplökkel pettyezve, amik m?ködö vulkánok voltak - bár

nem az összes, mert számos t?zhányó mérgezö füstfelhök mögött lapult...

A harmadik negyedben, a nagyítás miatt kissé elmosódva, a bolygó fövárosa látszott,

szenesedö daganat gyanánt. Perzselö fénydárdák lövelltek belöle az égbolt felé, folyton

változó, függöleges sugárhálót alkotva: a lézerlövegek elhárító tüze. Miközben Yeremi

figyelte, egy lefelé igyekvö diverziós fregatt felizzott, és nyomtalanul elenyészett...

A képernyö negyedik negyede az ellenség egyik orbitális harcállomásának a roncsát

mutatta, amely lomhán forgott az ?rben, a háromfelé hasadt cirkálóval együtt, amely

néhány órával korábban belerohant, hogy semlegesítse. Hulladék és apró testek

keringtek körülöttük keskeny salakgy?r?ben, amely idöröl idöre felragyogott, amikor a

fémszilánkokon és a szkafanderes hullákon megcsillant a beesö napfény...

A város fölött egy másik öngyilkos fregatt robbant szét káprázatos, véres-nemes

t?zgolyóvá.

- Hét perc a célzónáig - A pilóta érzéktelen hangja egy sárgaréz hangszóróból

harsogott, amely szélesre tátott, tépöfogas kígyópofa alakját viselte. A rettenetes

lármával járó rázkódás, amely a légkörbe való belépést kísérte, most már reszketeg,

sziszegö vibrálássá szelídült, amit csak a Lyman-fülek tudtak megkülönböztetni a

hajtóm? fojtott dübörgésétöl. - Planetáris gravitációhoz való alkalmazkodásra

felkészülni! Mesterséges gravitáció öt másodperc múlva kikapcsol. Vége.

A padló megbillent elöre, és Yeremi egyszerre csak nehezebbnek érezte a testét.

- Rendben! - csattant fel Juron örmester. - Rozsomák-osztag: miért vagyunk itt

Karkasonon?

- Gyakni! - vágta rá Tundrish, mielött Yeremi megfogalmazhatta volna a válaszát, és

kivicsorította élesre köszörült fogsorát. - Mega-gyakni!

És tény, hogy ez a felelet nagyjából megfelelt a valóságnak, már ami a felderítöket

illeti. Lehet, hogy a harc kilátására a volt dögevészröl egyszeriben lehámlott a

fáradságosan megszerzett kultúrmáz?

D'Arquebus, az örült sznob elhúzta a száját a válasz hallatán.

- Azért vagyunk itt, mert Lord Sagramoso átkozott eretnek, és más eretnekeket is a

Császár ellen bujtogat.

- Hitetlen kutya, úgy bizony - helyeselt Omar Akbar, akinek az arcát furcsa,

szimetrikus rúnák díszítették. - A Császár hatalmas - Akbar egy sivatagi

terepszerelvényes klánból származott.

- És te, Valence, te mit gondolsz?

- Azért vagyunk itt, hogy érvényt szerezzünk az univerzális törvénynek - mondta

Yeremi. - És ráadásul... Karkason termeli a legjobb minöség? energiakristályokat a

csatapáncélok m?ködtetéséhez.

D'Arquebus kuncogott.

- úgy beszélsz, mint egy igazi, józan technikus. Akinek kozmikus küldetése van. Ugye

igyekszel majd megvédeni minket odalent, nehogy túlzásokba essünk?

- Csak el ne cseszd a murit! - mondta Tundrish, mintha soha nem ismert volna más

nyelvet a dögdumán kívül.

Juron zord pillantást vetett ezekre a vetélkedö lelkekre. Most, hogy a volt kadétokat

felderítövé avatták, már szabadon beszélhettek. De akkor is...

- Azt hittem, hogy ti hárman, trazioriak olyanok vagytok, mint a szívüknél összenött

sziámi ikrek - mondta az örmester. - Ahogy kivonszoltátok egymást az

iszonyalagútból...

- Igen - felelte Tundrish -, de a vérünk méreg egymás számára. Igaz, hogy csábító erej?

méreg.

Juron elkomorodott.

- Látom már, hogy sokszor fogtok párbajozni, míg az ellenséges érzelmek utolsó

nyomától is megszabadultok.

D'Arquebus arcára éteri mosoly ült ki.

- ó, nem hiszem, hogy mi valaha is párbajoznánk egymással.

Vajon melyik énje mondta ezt? Dorn vaknuzgó híve? Vagy a háttérben meghúzódó

fölakó jampec?

- Mindegyikötök válasza helyes - mondta Juron -, a tiéd pedig - fordult Yeremihez -

stratégiai távlatú. ámde - és az állával Tundrish felé bökött - a te válaszod írja le

legjobban, mi a feladata most a felderítöosztagoknak: a terrorizmus legelvetemültebb

eszközeihez kell nyúlnunk, hogy segítsünk helyreállítani a birodalom rendjét. Minél

találékonyabbak vagyunk, annál jobb. Kevesen vagyunk, de el kell hitetni a lázadókkal

az ellenkezöjét.

- Egy perc a célzónáig. Öklök: felkészülni!

A komphajó megrázkódott, és vadul billegni kezdett. Csak nem vették t?z alá?

Ennek a kereszteshadjáratnak a célja nem a féktelen rombolás volt. Legalábbis nem

elsödlegesen, bár könnyen elképzelhetö volt, hogy a következménye ez lesz. A kívánt

végeredmény Karkason örökletes uralkodóinak, a Sagramoso-családnak a kiírtása

volt, ad extremum fetum - az írmagjukig.

Karkason régebben a Birodalom kormos drágaköve volt. Egyes t?zhányóiból

folyamként ömlött a transzurán elemekben dús láva, amely nagy mennyiség?

pszikuriumot tartalmazott. A pszikurium felbecsülhetetlen érték? anyag volt, a pszi-

csuklyák és az ?rgárdista könyvtárosok által forgatott energiakardok készítéséhez

használták fel. Más kitöréseknél szerteszét szóródtak a lávamezökön a földmélyi

magmában kijegesedett energiakristályok, olykor agyonütve a begy?jtöket. Számos

ilyen mezö színtiszta vitrodurból volt, abból a füstös-sötét páncélüvegböl, amiböl

Sagramosovárost - a "Birodalom fekete gyertyatartóját" - is építették.

Lord Sagramoso fennhatósága kiterjedt a Kark-napnak és nyomorék, vörös törpe

ikercsillagának, a Karka Secundusnak a többi sivár bolygójára is; az ikercsillag körül

csak néhány kicsiny bányászvilág keringett.

Mikor a gögös és nagyratörö Fulgor Sagramoso harminc éve uralomra került,

független uralkodónak és istennek nyilvánította magát. Kész volt rá, hogy a saját maga

által megszabott feltételek szerint kereskedelmi szerzödést kössön a Birodalommal; ö

ezt két egyenragú fél, két szuverén isten szövetségének fogta volna fel. Isteni mivoltát

bizonyítandó, a testörgárdájával lemészároltatta a birodalmi kultusz összes prédikátorát

és az Administratum minden hivatalnokát, aki csak a keze közé került - a birodalmi

kultusz pontifexét pedig egy t?zhányóba dobatta.

Tíz évvel késöbb a Birodalom regisztrálta, hogy Karkason eretnekké lett. Tizenöt év

múlva nyilvánvalóvá vált, hogy Lord Sagramoso arra bujtogatja a szomszédos

naprendszerek örökletes kormányzóit - ezek föleg mezögazdasági világokon

uralkodtak -, hogy csináljanak komposztot a prédikátorokból, és inkább neki

esküdjenek h?séget, mint egy tölük harmincezer fényévre élö istenségnek.

Húsz évvel a pontifex elégetése után megkezdték a kereszteshadjárat tervezését - mert a

Birodalom malmai többnyire lassan örölnek. Az azonban egyértelm? volt, hogy a

Sagramoso-klánt mikronnyi porszemekké kell morzsolni, és egy új, h?séges

kormányzódinasztiát ültetni a helyükre. A parvenü minicsászár eleven istenkáromlás

volt.

Az orbitális lézerütegektöl eltekintve Karkason felszínének nagy része védtelen volt.

De mi értelme lenne megszállni egy vulkánokból álló hegyláncot, vagy elfoglalni egy

lávatavat? Magát Sagramosovárost légelhárító lézerlövegek védték, amiket nem

lehetett egykönnyen semlegesíteni. A csatahajók precíziós lézertüzét szétszórják és

hatástalanítják a város vitrodur védöpajzsai. A plazmalövedékek lángoló pokla

úgyszintén nem tenne sok kárt ebben az anyagban, amely a vulkánok méhében

kristályosodott ki - záróbombák és termonukleáris rakéták bevetése esetén pedig sem a

városból, sem a lakosságból nem maradna túl sok a császárh? új kormányzócsaládnak.

A Birodalom szervei úgy falták a pszikuriumot meg az energiakristályokat, mint egy

beteges ínyenc az osztrigákat. Egy emésztési gondokkal küszködö, köhögö, tüdöbajos

- ám igen harcias természet? - ínyenc, aki csak az ilyen ritka táplálékon él meg...

Ráadásul ennek az ínyencnek a szíve a kultikus tiszteletböl meríti az energiáját... amit a

karkasoni eretnekek megtagadtak töle.

Feltételezhetö, hogy az isten-zsarnok székbolygóját védö haderö nagyszámú és jól fel

van fegyverezve - de vajon mennyire tapasztalt? Ezért vetették be a birodalmi

rohamosztagosokat, hogy felhigítsák az ellenállás savát, és lehetövé tegyék a több mint

hétszáz ?rgárdistának, hogy Lord Vladimir Pughgal az élükön gyilkos, jól szervezett

támadást intézzenek a föváros és a kormányzói testörgárda ellen, kásává morzsolva

mindkettöt.

Miközben a felderítök fel-alá kóborolnak a városban - páncélos bolhák gyanánt,

amelyek iszonyatosakat marnak...

A komphajó leszállt. Yeremi felhúzózkodott a kígyópofát formázó kapaszkodón, és

hunyorogva nézte az Öklök sisakja fölött, ahogy a három portyázógép kidübörög a

rámpán a szomszédos, nagyobb szállítótérböl a hullámzó, ébenfekete láva megkövült

tengerére.

A páncélosok széles hernyótalpai meg-megcsúsztak a törhetetlen üvegrétegen;

élénkvörös szikrák záporoztak. A lézerágyúk éberen forogtak, de semmi gyanúsat nem

találtak a közelben.

Az Öklök már kifelé meneteltek, kettös oszlopban. Az éjszakai égen füst- és

hamucsíkok úsztak, a legtöbb csillagot eltakarva, de Karkason egyik tojás alakú holdja

átragyogott a mocsokfátylon, s kicsivel odébb úgy tükrözödött vissza a hullámokba

dermedt láván, mint egy délibábos ezüst-tavacska, vagy egy eltorzult, jéghideg

óriásmedál. A beáramló léghuzatban Yeremi egy pillanatra égö benzin b?zét érezte,

aztán a csapóajtó fölhúzódott, és a helyére kattant. A járm? megremegett, fölemelkedett

a talajról, és vadul kacsázva, minel alacsonyabban maradva megindult a város külsö

negyedei felé.

Azok a szurokfekete ernyök...

Alattuk, mögöttük fények miriádja hunyorgott haloványan, jelentéktelennek t?nö,

pislákoló fényeké, melyeket úgy megsz?rtek az obszidián- és vitrodurrétegek, hogy

foszforeszkáló parányok s?r? rajára emlékeztettek csupán, amit a messzi távolból lát az

ember valami roppant, alvilági hasadékban a tengerfenéken, amely nagyon mély,

nagyon hosszú és nagyon széles...

Fölöttük állandóan változó mintájú fényháló villódzott, mintha valami óriás

kézimunkázó hímezné ki halállal az éjszakai eget.

A komphajó meglódult landolás közben, kicsit odébb csúszott a vaskemény

üvegfelszínen, aztán csattanva leereszkedett a rámpa. A Rozsomákok meg a másik

négy felderítöosztag pillanatok alatt odakint termett, majd az örmesterek intésére

szétszóródtak. Az ?rkomp máris emelkedni kezdett; a pofája tátva maradt, s a hosszú

fémnyelv úgy lógott ki belöle, akár valami idióta degenerálté; a hajtóm? dübörgött, a

felszabaduló gázok forró löketekben száguldottak végig az üvegsíkságon.

A pilótát kezdetben talán bizonytalankodott, hogy a célzóna felszíne - az egymást

átfedö fekete üveglapok, a mélyben izzó parázsgömbökkel - tömör-e vagy csalóka.

Most valószín?leg a sötét, füstös, zömök tornyok zavarták körös-körül, melyeknek

tompa fénnyel világító szíve a röntgengép képernyöjén lüktetö emberi szervekre

emlékeztetett - miközben odafent az eget vékony, összefüggö fénycsíkok százai

szabdalták keresztbe-kasba, villózva, vibrálva, felizzítva az útjukba esö légköri

porrétegeket. A város légelhárító lövegei a beérkezö hajókat keresték. A lézerháló

folyton változott, a kétdimenziós keresöfények halálos, görcsösen rángó

macskabölcsöt alkottak; a tüzérek bizonyára számítógépagyú lexmekek voltak,

kiborgizált rabszolgák, akiket örökre egybeépítettek a fegyverükkel.

Amint a menekülö komphajó a magasba emelkedett, a macskabölcsö egyik

szegélyszála feléje villant. Fénycsíkok ragyogtak. A hajó felizzott, egy pillanatra

megvilágítva az alatta elterülö tájat - korábban az éteri lézerszövevénynek az

ébenvárosról visszatükrözödö torz visszfényei csak zavarták a szemet. A járm?,

aminek Yeremi tíz másodperce még a gyomrában volt, felrobbant, semmivé enyészett.

Addigra már ö, Tundrish, d'Arquebus, Akbar meg az örmester egy tömzsi vitrodur

torony tövében lapultak.

Yeremi a fejét rázta, a szemét dörzsölte. A környezet annyira hirtelen változott meg, és

annyira gyökeresen. Mindent tisztán és élesen látott, az Occulobis jó szolgálatot tett. De

mi az, amit lát? Mit jelentenek ezek a roppant minták és alakzatok, ez a láthatóvá vált

sötétség? Miféle képzödmény ez a hatalmas, komor, összetett ásványlény, amelynek

egyszerre csak bekerültek a zsigereibe? Igaz egyelöre nyugodt, biztonságos helyen

vannak, életnek semmi nyoma... de meddig?

Pedig itt emberek élnek. Ez nem idegen lények tanyája, ahol még a geometria is

eltorzul és megváltozik.

úgy t?nt, Tundrisht is megszédítette a környezet. Yeremi szinte belekapaszkodott a volt

dögevészbe, akár valami furcsa bajtársiasságból, akár azért, hogy ha már a nyelve

megbénult, legalább az érintésével támogassa. Akár azért, hogy kölcsönösen

megerösítsék egymásban a képességet ennek a különös városnak az érzékelésére és

értelmezésére - ha két nézöpontot egyesít az ember, térhatású panorámát kap.

Szinte belekapaszkodott. Szinte. A hármójuk közötti kapcsolat kényszerítö erej?

mágnesessége, amely összebéklyózta öt Tundrishsal és d'Arquebusszal, folyton a

pozitív és a negatív pólus, a vonzás és a taszítás között váltakozott. A másik kettö iránt

táplált megvetés ragacsos, keserédes enyv volt. A vetélkedés szárnyas csavarokat vert

a csontjaikba, s szédítö haláltáncban, folyton változó pas de trois-ban egyesítette öket.

Akárcsak a sáskákat, amelyek párzás közben felfalják egymást, noha pontosan tudják,

hogy ez lesz a sorsuk, öket is bensöséges testvériség f?zte össze; valami bizarr

tropizmusnak engedelmeskedtek.

Az a hivalkodó incidens a höaknánál... ám aztán: az összekulcsolódó kezek az

iszonyalagútban... akármi oka is volt rá, a fölakó visszajött két társáért. Felodozást

keresett? Aligha. Leereszkedésböl tette? Talán...

Maga d'Arquebus vicsorgott, és közben a feje kitisztulásáért imádkozott.

- Gondoljátok végig, amit láttok! - buzdította öket Juron örmester.

Hirtelen - legalábbis Yeremi számára - rend költözött a környezetükbe.

Szabályszer?ség. Törvény. Elsuttogta a Valence-ek egyik ösi, családi fohászát, egy

rejtélyes varázsigét, amit a klánja akkor használt, ha be kellett kapcsolniuk egy gépet.

- Artifex armifer digitis dextris oculis occultis!

Mert megérezte Sagramosovárosban a technikát.

Hatalmas, fekete vitrodurernyök a tornyok csúcsán... ernyök, amik kúpokká és

gúlákká tudtak összecsukódni, és idöröl idöre meg is tették. Obszidiánburkolatú

épületek, üvegdómok, kupolák... óriás szurokkö-harangokra emlékeztetö alakzatok...

Karcsú tornyok, amik teleszkóposan visszahúzódtak az alsóvárosba, körkörös, sima

tereket hagyva maguk után... Sakktábla-mintás térségek, tetökontúrok alig észrevehetö

nyomaival... Az épületek páncélozott állatok gyanánt gömbölyödtek össze és nyíltak

szét, ha támadás érte öket, a kockákból piramisok lettek.

Ez a város részlegesen át tudta alakítani magát! Roppant vitrodurpanelek billentek,

hajlottak, csúszkáltak nesztelenül. Aknák nyíltak meg és zárultak be... Utak hajlottak

kétrét, s váltak szelvényezett falakká. Páncélüveg utak, végeláthatatlan rétegekben.

Spirális rámpák fúrták be magukat dugóhúzóként a felszín alá.

Egy városgép, sima, fekete, olajozott üvegböl.

És nem is volt teljesen fekete, ó nem. Most, hogy Yeremi már értelmezni tudta az

alakzatokat - egyesek azalatt változtak át, míg nézte öket -, a sötét színárnyalatok

gazdag skáláját különböztette meg: bíbor, indigó, ametisztkék.

A horizonton tompa fényorkán vette kezdetét, mintha a világ széle rövidzárlatot kapott

volna. A fojtott pukkanások távoli robbanásokról tanúskodtak. Szóval a birodalmi

rohamosztagosok rátaláltak a lázadó egységekre - vagy fordítva.

A másik négy felderítöosztag az örmestereikkel együtt elt?nt, bevették magukat a

városgép füstös-sötét zsigereibe, Juron azonban a jelek szerint nem akarta siettetni az

embereit. Yeremi rájött, mire szánta Juron ezeket a drága perceket: azt akarta, hogy a

Rozsomák osztag elveszítse a környezeti szüzességét, hogy legyen idejük megbirkózni

a mindenfelöl áradó új benyomásokkal. Yeremi tudta, hogy most már soha többé nem

fogja kizökkenteni nyugalmából az idegen környezet. Automatikusan igazodni fog

hozzá, egy gyilkos gépezet precizitásával. Legalábbis remélte.

Yeremi beleszimatolt a forró levegöbe: egy kevés hamu, megperzselt por, a

vulkánmezök szaga, meg valami meleg, lúgos aroma.

- És értsétek meg, amit hallotok!

Hallotta a város mozgását, a megfeszülö hidraulikus karokat, a sínpályákon sikló

vitrodurpaneleket. Valahol - nem is olyan messze - sorozatlövöböl tüzeltek. Elöször a

huzagolt csövet elhagyó lövedék pukkanása jött. Aztán a sercegö sistergés, ahogy a

hajtóanyag begyulladt, és megkétszerezte a lövedék kinetikus energiáját. Végül a kettös

finálé: az átütö erej? becsapódás puffanása, amit egy töredékmásodperccel késöbb a

robbanás döreje követ...

Valami sziszegö zaj is hallatszott, ami egyre erösödött: ravasz, ütemesen ismétlödö,

éles nesz.

Mintha azt hajtogatta volna: Ssssag-ram-ossso! Ssssag-ram-ossso!

Egy közeli, spirális rámpáról, amely úgy nézett ki, mint egy füstüveggé fagyott, gyászos

örvény, korcsolyázók száguldottak feléjük; fekete selymek lobogtak mögöttük vitorlák

gyanánt, elöretartott kezükben surikenvetöt markoltak.

- Surikenek - figyelmeztette társait Akbar.

- Látom - Yeremi már messziröl megismerte a fegyvereket a kerek, lapos

fekvötárakról meg a csötorkolattól hátrafelé ívelö, mágneses vezérgondolákról,

amelyek rakétahajtóm?vel felszerelt szárnyakra emlékeztettek.

A feléjük száguldó, fekete selyembe öltözött alakok láttán d'Arquebus elörelódult,

mintha megdelejezték volna.

- Fenséges Fantazmák! - kiáltotta. - Raphaelo Florienborque!

Kik! Kik! Kik! - hallatszott a fedezékül szolgáló torony irányából, ahogy egy sorozat

csillag alakú fémkorong eltalálta a fejük felett. A legtöbb lepattant róla. Mások

monomulekuláris vágóélükkel beleálltak a vitrodurba, és úgy sorakoztak ott, mint

apró hegymászókapcsok a sziklafalban - szabálytalanul futó mini-létra körömnyi

pénzérmékböl, melyeknek névértéke a halál.

Ölni akartak vajon a támadók? Vagy csak egy rendfenntartó szakasz tévedt erre, és

elhatározták, hogy szétkergetik a bámész polgároknak vélt csoportosulást, de a

sötétség miatt még nem biztosak benne, milyen a rangjuk és a besorolásuk?

Vagy inkább az a szándékuk, hogy foglyokat ejtsenek, gyors kihallgatásra? A

surikenek át tudják vágni a páncélt, a feketehámot és a csontot, és megnyomoríthatják

a felderítöket, de nem feltétlenül ölik meg az ilyen emberfeletti szervezettel bíró

harcosokat.

újabb korcsolyázók t?ntek fel, jobbra-balra dölve; kecses, kaszáló lábmozdulatokkal

hajtották magukat elöre. Mi lehet a csizmájuk talpán? Görgök, apró kerekek,

korcsolyapengék?

- Fenséges Fantazmák! - üvöltötte d'Arquebus az éjszakába, mintha szenvedne, vagy

kísértetek gyötörnék. Elöremeredt.

Mikor Akbar és Tundrish tüzet nyitott a sorozatlövökböl, Yeremi nekilendült, hogy

fedezékbe rángassa a meggondolatlan - vagy talán hallucináló - bolondot.

D'Arquebus lebukott Yeremi marka elöl, és cikkcakkban rohanni kezdett a nyílt

terepen, egyenesen a t?zvonalba; úgy látszott, mintha versenyre akarna kelni a

korcsolyázók gyorsaságával. Azok most, hogy elöbújtak rejtekhelyükröl, nem rohantak

tovább meggondolatlanul a felderítök felé. Fürgén köröztek, keringtek és piruetteztek,

gyilkos surikensorozatokat küldve a torony irányába.

D'Arquebus gúnyosan utánozta a mozdulataikat. ö is ide-oda fordult, szédítö

ellipsziseket írt le. Talán így akarta megzavarni a korcsolyázókat - lehet, hogy ez a

harcos mégis közülük való, noha nem selymeket visel, hanem párnázott vértezetet?

Vagy mágikusan le akarja másolni a létezésük esszenciáját, hogy magába fogadja öket?

Hogy magába fogadja, felfalja, megeméssze és elpusztítsa valamennyit?

Vagy a sérülést kereste, hogy bebizonyítsa: ö akkor is tud harcolni, ha telelövöldözik

surikenekkel?

Yeremi lekuporodott, és egyelöre megelégedett azzal, hogy sorozatlövö pisztolyából

tüzet nyisson az akrobatikus mozgású célpontokra. A pisztoly alig rúgott vissza a

tenyerébe, ahogy köpködte magából a lövedékeket, melyek felizzottak és

tovaszáguldottak. Mégis csak a vakszerencsének köszönhette, hogy eltalálta az egyik

korcsolyázót - aki azonnal szétrobbant. A selyemruhája kigömbölyödött, aztán

cafatokra szakadt. Húsa és csontja úgy nyílt szét, akár egy vérvörös, fehér porzójú

virág bimbója, amelyröl szinte rögtön lehullottak a szirmok. A többi lövedék elzúgott

az éjszakába, vagy lepattant a vitrodurlapokról.

D'Arquebus tovább balettozott az úton, spirálokat, hurkokat, kígyóvonalakat írva le.

Valahogy sikerült belehelyezkednie ebbe az idegen pózba, mert amikor meghúzta a

ravaszt...

Juron örmester egy nehéz sorozatlövöt bízott d'Arquebusra, amely nemcsak

közönséges robbanógolyókat lött, hanem volt benne egy pokolgránát is.

És ezzel tüzelt d'Arquebus - pontosan abban a pillanatban, amikor, Yeremi és a

szabálytalan parabolaívben keringö korcsolyázók számára teljesen váratlanul, minden

ellenfél egymás közelébe került, mint a bolygók együttállás idején.

Lehet, hogy valami módon d'Arquebus tánca vonta össze a korcsolyázókat

önkéntelenül, ahogy mind örá, az ö bizarr viselkedésére összpontosítottak?

A pokolgránátnak csak az egyik korcsolyázót kellett eltalálnia - azt viszont

mindenképpen, ha nem akarták, hogy veszendöbe menjen, amint az gyakran

elöfordult, ha látszólag célzás nélkül lötték ki. A fegyverrel persze folytatni lehetett a

tüzelést, de csak közönséges lövedékekkel; újabb pokolgránátot csak akkor tudott

kilöni, ha beiktattak egy veszedelmes szünetet az újratöltéshez...

Az idö mintha megállt volna Yeremi számára, amikor meglátta, hogy d'Arquebus

meghúzza a ravaszt. Biztos volt benne, hogy d'Arquebus elpocsékolja azt az egyetlen

töltetet, és idö elött lövi ki a pokolgránátot.

D'Arquebus egy ösi, történelmi fegyver kezelésére kapott elöjogot. Artifexek

nemzedékei gondozták és ápolták szeretö kézzel ezt a sorozatlövöt; és Yeremit az

irigység mardosta. A tust vallásos feliratokkal ékes, aranyozott panelek borították. A

závárzatot valami ritka, harcos természet? kérödzö agancsából készült berakás

díszítette, a ravaszvédöt pedig igazgyöngy.

Az ilyen nagyszer? szerszám nyilván egy volt technikus kezébe való! Akinek szinte a

génjeiben van a bensöséges kapcsolat az antik m?szerekkel, amik beragadhatnak vagy

eltörhetnek. Aki ismeri a megfelelö fohászokat és litániákat.

Csakhogy d'Arquebus volt az, aki visszatért értük azon a szörny?, gyötrelmes

alagúton... ugye?

A kristálylövedék telibe találta az egyik korcsolyázó mellkasát, és felrobbant.

Borotvaéles srapnelszilánkok záporoztak mindenfelé. A virulens savak és idegmérgek

maró-perzselö fellege csaknem az összes korcsolyázót elborította.

Börük és selyemruhájuk úgy oldódott fel, mintha éhes szájak serege szaggatta volna le

róluk. A korcsolyázók görcsösen rángó izmokkal támolyogtak ki a felhöböl. Estek,

bukdácsoltak, vonaglottak mindenfelé.

Yeremi, Tundrish és Akbar lelötte a többieket, akik túlélték a kristályszilánkokat és a

halálfelhöt, de lelassultak a szörny? sokktól.

D'Arquebus csak állt mozdulatlanul, féktelen-furcsa örjöngése hirtelen véget ért.

Milyen hanyagul pózolt; hagyta, hogy a maradék, már korántsem olyan elegáns

söpredékkel az alárendeltjei végezzenek.

- Meggondolatlan voltál! - kiáltotta oda neki Yeremi. - Szerencsés voltál.

- áldott voltam - felelte d'Arquebus gögösen; és felkacagott.

Yeremi az örmesterre pillantott, hátha rendreutasítja d'Arquebust. Zed Juron azonban

csak helyeslön bólintott.

A Sagramosováros zsigereibe vezetö út hívogatón várt rájuk a megkövült

üvegörvényen.

- Ideje gyakni! - kurjantotta Tundrish.

NYOLCADIK FEJEZET

Biff örült. A pók az arcán mosolygott. Vigyorogva villogtatta rágóit; a hegyesre

köszörült fogak között nyálbugyborékok fröcsögtek.

A város szétgyakása frankó volt, legalábbis szerinte.

A pihizónákban nem is agyalta volna az ember, hogy itt háború van - amíg a felderítök

meg nem érkeztek...

Nem szabad visszaesnem a dögdumába, csak mert felpörögtem, mondta magának Biff.

Csak mert izgatott vagyok, helyesbített gondolatban. Ez egyrészt méltatlan lenne Rogal

Dornhoz, aki harcos volt és udvaronc. Másrészt méltatlan lenne ahhoz az átalakult

személyhez is, akivé Biff vált. Harmadrészt d'Arquebus lesújtó pillantást vetne rá a

keskeny, rubingy?r?s orra mögül.

Valence-t néha teljesen elragadja a... a mazochizmus, d'Arquebus-zal kapcsolatban.

Lehet, hogy a volt technikus élvezi ezeknek a kisebb megaláztatásoknak a fájdalmát;

talán a génállományának a hibája megfelelö levezetést talál magának ezen a téren. Biff

Tundrishsal azonban más a helyzet.

Ez a Biff eléggé mindennapos név, nem? Maga Biff azonban nem volt mindennapos

soha, még a tudatlanság mélyén sem, Trazior alsóvárosában. A Tundrish pedig úgy

hangzott, mintha egy rakás szarról lenne szó. Biff Tundrish olyasvalaki, aki

szarkupacokat tologat. Ami illik is a dögevészekre, akik a bolyváros hulladékán

tenyésznek, poshadt ürüléket zabálnak - és szétgyakják egymást, hogy hozzáférjenek.

A nevekben varázserö rejlik. Mindenki tudja, hogy a gépeket a szent imák m?ködtetik.

Lehet, hogy Tundrish tulajdon nevének a foglya - mint ahogy d'Arquebus is az

övének?

Nem. Soha.

Az okádékodat adtad nekem, univerzum, mondta a kozmosznak, én pedig arannyá

változtatom.

A többi alkotórészedet meg szemétté, tette hozzá vad vigyorral.

Azok a szétgyakott cafatok áldozatok az átalakulás személyes istenének. Ebben nincs

semmi d'Arquebus-féle fennhéjázás. Biff elött mégis felsejlett egy kozmikus minta

derengö körvonala, amit egy napon teljes egészében képes lesz felfogni. Felfedezi a

teremtés és pusztítás roppant hálóját, amit az arcára tetovált pók felismer majd, s

eltájékozódik rajta - de hová? Az út végén a bölcsek köve vár rá, a dicsöséges

transzmutáció - egy felmagasztosult Biff Tundrish, aki teljesen átalakult az ájtatos

háború olvasztótégelyében.

És akkor a Biff név valami igazán különlegeset fog jelenteni. Lesznek majd kezek,

amik adamantium emlékm?re vésik.

Néhány szinttel a fejük fölött már bizonyára késö délutánra járt az idö, bár

Sagramosováros lakosai a jelek szerint viszolyogtak a napfénytöl, hiszen hatalmas,

összekapcsolódó, fekete üvegernyök mögé rejtöztek elöle. Amikor a t?zhányók

visszafojtották hamuval terhes, áporodott lélegzetüket, a fehér nap kegyetlen höséggel

árasztotta el a lávamezöket, melyekröl gyilkos erej?, forró szélviharok sodorták a port

keletre, mindig csak keletre, a Halálmedencébe, ebbe a sekély tengerbe, amely híján

volt minden folyadéknak.

A Rozsomák osztagnak elege lett a gyakásból, s éber pihenöre készült egy hatalmas,

félhomályos, dohos vitrodur-pincében, amelyet lávaszobrok megkövült hadseregével

osztottak meg. Egyik szobor sem volt három méternél alacsonyabb. Egyesek karcsúak

voltak, mások kövérek. Mindegyik felszegte arisztokratikus orrát; hasonlítottak

egymásra, söt, számos másolat is akadt közöttük. Faragott öltözékük változatos volt:

egyenruhák, tógák, palástok. Egyik-másik meztelen volt. Akadtak roppant köfejek is;

hiszen a divat változik. Ebben a teremben tárolták a néhai Sagramosók szobrait,

amiket ide szám?ztek az új Lord hatalomra kerülésekor, de nem zúzták porrá öket -

puszta, masszív súlyuk is horgonyként rögzítette a trónon a sokezer éves dinasztiát.

A félreesö sarkokban néhány elektromos fáklya lobogott, bár sok nem is m?ködött

közülük. A falifülkékben tucatjával hevertek a megláncolt csontvázak - kétségkívül a

rezsim ellenségei, potenciális vetélytársak, akiket csupaszon, minden felszerelési

tárgyuktól megfosztva hagytak itt az évszázadok folyamán, hogy elmélkedjenek az ösi

kormányzócsalád monumentális történelmén, mielött éhen vesznének.

A Rozsomákok tegnap éjjeltöl egészen mostanáig szintröl szintre portyáztak, mindig

olyan gyorsan és zavarba ejtöen mozogva, amennyire csak tudtak. A felderítök olykor

magukhoz ragadták a kezdeményezést, és in extremis Juron örmester sietösen

terelgette osztagát. Sagramosováros surikenvetös korcsolyázói fürgék voltak - ámbár

hajlottak a látványos mutatványokra, a virtuóz kunsztokra, mintha rájöttek volna, hogy

a felderítök ugyan pusztító erövel zaklatják a várost, de tulajdonképpen nem

jelentenek komoly veszélyt.

- Azt hiszem, nem érdekli öket, ha egy-két negyedet pocsékká gyakunk - mondta Biff.

- Akkor a nép h?ségesebb lesz a kormányzójához... Persze azért szeretnének

meggyakni minket.

Mind a négy felderítö szerzett kisebb surikensebeket, amik gyorsan begyógyultak:

cinóber vérük úgy zárta el a sebszájakat, akár a pecsétviasz. Csak Zed Juron maradt

teljesen sértetlen - ez a tagbaszakadt óriás olyan ügyesen mozgott, mintha a börén

érezné a veszélyt -, bár egy visszapattanó suriken széthasította a kommunikátorát.

Juron szinte második kamaszkorát élte felderítöi társaságában, ez azonban cseppet sem

csökkentette vallásos buzgalmát és felelösségérzetét.

A felderítök rengeteg kéjfülkét gyaktak szét. Ezek a csúszópályákkal összekötött,

fekete, fényezett tojások a boltozatos vitrodur-ernyökröl lógtak, kormos-tömör

esöcseppek gyanánt. A felderítök nyaktörö sebességgel csúszkáltak egyik fülkétöl a

másikig, s bágyadt, nyegle narkósokat, kurjongató részegeket, orgiákban vonagló

kéjenceket égettek hamuvá, akik a maguk kicsapongó módján reagáltak a háborúra, ha

ugyan tudtak róla egyáltalán.

A város józanabb negyedei bezárkóztak - az összecsukódó vitrodur-ernyök hatalmas,

arénaszer? nyílt térségeket hagytak mahuk után. De kanyargós utakon, csatornákon és

szellözöaknákon, ezek a zónák is megközelíthetök voltak.

A Rozsomákok betörtek az isteni Fulgor Sagramoso egyik kápolnájába, ahol fényesen

kivilágított lávaszobor állt a Császár oltára helyén. Idös eretnekek kántáltak panaszos

himnuszokat isten-diktátorukhoz, fegyveres szerpapok felügyelete alatt. A híveknek

talán nem volt más választásuk, eröszakkal kényszerítették öket, hogy Sagramoso

dícséretét zengjék, és beszívják a pimasz pazarlással égetett diadaltömjén illatát. A

Rozsomákok adományok helyett repeszgránátokat hajítottak az ösz gyülekezetbe.

A felderítök pokolgránáttal lötték a zsúfolt szállítószánokat, melyek kökemény,

olajozott vitrodur-csatornákban száguldoztak, felbukkanva az egyik állomásnál,

elkanyarodva a csomópontokon, spirális bukófordulókat írva le, hogy végül célba

érve megállapodjanak...

Egyszer rátaláltak egy halott felderítötársukra a Vadkan osztagból, aki egy páncélüveg

zsákutcában feküdt. A surikenek annyira szétszabdalták, hogy csak egy kupac hosszú,

keskeny húscsík maradt belöle, amit cinóber váladék tartott össze úgy-ahogy. Késöbb,

egy közeli magaslatról a Rozsomák osztag pár tucat karkasoni bennszülöttet pillantott

meg; a hullájukból fenyegetö rúnákat raktak ki egy sivár, zománcozott sugárúton.

Kétségkívül a Vadkanok m?ve volt. A holttestekböl néhány üvöltözö Sagramoso-pap

próbálta ki?zni tömjénrudakkal és kénsavszóróval a rontást, akiket surikenvetövel

felszerelt korcsolyázók öriztek.

Szóval a Vadkanok nem tétlenkedtek... miközben az igazi harc egyre közelebb

dühöngött a Birodalom fekete csillárjához, hogy megrázza és megcsörgesse az

érintetlenül maradt részeket is.

És nem pihentek a Rozsomákok sem - bár az a rúna-ötlet nem jutott eszükbe...

Juron örmester nem tartotta valami sokra. A felt?nösködés a gyorsaság rovására megy,

és könnyen meglehet, hogy abból az elesett Vadkanból éppen ezért lett

császárszalonna.

Most pedig pihenni fognak egy kicsit.

És melyik hely lenne alkalmasabb, hogy néhány órára bekapcsolják a Katalepszia-

lebenyüket, mint ez a hatalmas, elhagyott pince, a szobraival meg a csontvázaival?

-gy hát a felderítök letelepedtek az alagsor mélyén, a Sagramosók genealógiájának

összevissza hányt, poros, lávaköböl kifaragott emlékei között.

-gy hát kikapcsolták agyuk egyik féltekéjét, hogy megtisztítsák szervezetüket a

kimerültség termelte mérgektöl; a másik félteke azonban ébren maradt, és figyelte,

nem közelednek-e betolakodók...

A logika meg a beszéd elszunnyadt Biffben, s ö álmodott; mert most az agyának a bal

féltekéje aludt.

A félálomban, melynek úgy-ahogy tudatában volt, gumitest? szavak ezredei

meneteltek, hogy összecsapjanak egymással. Lánckarddal és sugárbárddal

felfegyverzett fönevek és igék parádéztak ruganyos lábukon. Ahogy a két fél

manöverezni kezdett, a szavak mintha valami látszólag fontos mondattá álltak volna

össze - ellentmondó üzenetekké, amik miatt a háború kitört közöttük.

A Császár Akarata Mindenek Fölött Való, áldott és Örök.

A Császár Neve Halál; a Trónja a Sír.

Ezek a mondatok - meg néhány másik - összecsaptak. Addig ütötték-vágták egymást,

míg elt?nt minden jelentés, csupán az abszurd töredékeket alkotó, vérszomjas szótagok

z?rzavara maradt.

Biff agyának éber, tudatos jobb féltekéje régi por gyenge illatát regisztrálta. Érzékelte a

halál fakó áporodottságát, amely a csontvázakból szállt fel, meg a bajtársai testén

száradó verítéket, melyet a fölbecsülhetetlen, emberfölötti mirigyek hormonmolekulái

f?szereztek. -zlelgette Biff saját nyálának az aromáját, amely hasonló adalékanyagokkal

volt dúsítva, amint elöre-hátra áramlik a szájüregében. Hallotta az ikerszívek verését,

az egybevegyülö lélegzetvételek halk neszét. A támpillérek és árkádok homályos

mintáját fürkészte, amely a dongaboltozatot tartotta a fejük fölött. A baljósan

magasodó mennyezet valami rég halott, idegen óriáslény csipkésen áttört mellkasának

t?nt,amit mintha nem kifaragtak, hanem fáradságos munkával kicsiszoltak volna;

rabszolgahadak robotolhattak rajta évtizedekig, sok-sok ezredévvel ezelött.

Az agya jobb féltekéje nem tudta megfogalmazni, amit észlelt. A logika, a szavak

cserbenhagyták. Elmenekültek háborúzni, abba a kísérteties álomba, ahol véres

csatákat vívtak egymással. Ez a félteke csak a nyers érzékszervi benyomásokat ismerte

- a hangulatokat, az intuíciót, a mintákat és ritmusokat, amiket a tudatalatti a túlélés

szolgálatába állít. Mintha Biff valami állattá - talán hüllövé - fejlödött volna vissza,

amely egyelöre béna, hiszen semmi nem ösztönzi cselekvésre, de elpattanó rugóként

reagálna, ha valami szokatlant érzékelne a környezetében...

Valami viszketés...

Valami furcsaság.

Valami nem volt rendjén a lélegzetvétel és a szívverés visszhangjával ebben a boltíves

pincében, ahol a monumentális, ozymandiási gög a béklyóba vert halál lomha illatával

vetekedett.

A jobb félteke valami anomáliát érzett...

Idöközben Yeremi logikus, technikusi énje álmodott.

álmában rúnadíszes szerszámok keltek kísérteties táncra egymással. Segítségükkel

kapcsolóelemek, eltorzult karburátor-alkatrészek, kisebb-nagyobb páncéldarabok

álltak össze valami roppant, barokk fegyverré.

Elefántkerekek támasztották alá az adamantiumból öntött, rácsos alvázat. Hidraulikus

lökésgátlók pumpálták ki az elhasznált hulladékanyagokat. Hatalmas, hosszú,

rézveretes fegyvercsö szegezödött fenyegetöen a galaxis szívének.

Ez az ágyú egy páncélos emberlövedéket, magát Yeremit fogja kiokádni magából, aki

kinyújtott kezében egy foszforeszkáló emberbörbe kötött, vaskos könyvet lenget,

fedelén az ösi rúnákkal írott címmel: Codex Lex - Törvénykönyv...

Hacsak az ágyúcsö fel nem robban.

Közben Yeremi éber érzelem-énje a környezetét és a bajtársait figyelte, különösen

Lexandro d'Arquebust...

Yeremi nem gondolkozott logikusan. Képtelen volt rá. Racionalitása abba a másik

fantomvilágba szám?zetett, ahol éppen a Törvény Fegyvere készült, az álomlogika

szabályai szerint.

Hormonrohamokat érzett - a szóban kifejezetlen érzelmek megfelelöit. Irigységet.

Gy?löletet. Vallásos áhítatot. Bajtársiasságot.

Mindegyik hormonvegyület a d'Arquebus-rejtély körül keringett, akár a vacsorára lesö

cápa.

Egészen addig, amíg valahol mélyen a gyomrában rá nem döbbent, hogy csakis akkor

tudja fölülmúlni és megalázni elátkozott "testvérét", ha Lexandro létezésének odaadó

hívévé válik, mint valami felkent pap; ha védelmezni és oltalmazni fogja a

vakmeröségével kérkedö d'Arquebust.

Igen, Yeremi rá fogja hangolni érzékszerveit a d'Arquebusra leselkedö veszélyekre,

hogy idejében elhárítsa a feje felöl a halál fenyegetését. Yeremi Lexandro jóindulatú

piócája vagy remorája lesz, pártfogó vámpír, aki elszívja a veszély mérgét, s ezáltal -

élösdi módra - magába issza Lexandro lelkét is. Igen, és eljön majd az idö, amikor

Lexandro megismeri a keser? szégyent, a többiek pedig lenézik öt; mert rádöbbennek,

hogy d'Arquebus bátorsága nem Dorntól való, hanem régi, fölakó extravaganciájának

másik oldala...

Ilyen esküvést tett Yeremi érzelem-féltekéje - perzse nem szavakkal, hanem érzelmi

jelképekkel, melyek befészkelték magukat a szívébe és a zsigereibe, hogy ott aztán

rákos sejtek módjára burjánzásnak induljanak.

Lexandro kettéhasadt agya a saját lovaggá ütéséröl álmodott. Az egész testét tetovált

címerpajzsok borították - mintha az igazság páncéljába öltözött, eleven pajzs lett volna.

áttetszö, szivárványszín? neurokeszty?t viselt, amit alig lehetett ltáni rajta.

Kiengesztelhetetlen arckifejezéssel ült egy magas, plasztacél balkonon, s nézte, ahogy

odalent az Öklök kivégzik a végtelen sorokban álló idegen lényeket és eretnekeket. És

élvezte gyötrelmes, soha véget nem érö vezeklését, amiröl az ?rgárdisták csak

áhítatosan suttogva mertek szót ejteni.

Érzékszervei közben a pincét fürkészték. Minden zord árnyék fennen ragyogott a

szemében, a tisztaság fénye itatta át, amit Rogal Dorn sugárzott magából, az ö teste

lencséjén keresztül...

Biff fölriadt a megosztott agyú transzból.

Még mindig ösztönös állat-lény volt. Egy pillanatig a nyers, csiszolatlan látás, hallás és

szaglás volt bölcsessége kizárólagos forrása.

A dögevész vadállattá fejlödött vissza.

Aztán a szavak visszaáramlottak újra egyesülö tudatába. Csonkítatlan, feltámasztott

szavak.

- Valaki van itt! - figyelmeztette társait. - Egész idö alatt itt volt velünk.

Nem szabad túlpalléroznom magam, gondolta. Különben megfosztom magamat az

állatszer? érzékeléstöl, a régi dögevész ösztönöktöl... Bezárulok a minták elött, amiket

a vadállatok azonosítani tudnak, hiszen a csiszolatlan idegrendszer érzékeli a

természetfölötti kisugárzásokat.

Talán a jampecnek ebben az egyben igaza volt, amikor kigúnyolta Biff szorgalmas

munkáját az olvasószobában...

A pince mélyén egy négyszeresen amputált foglyot találtak. Karja és lába hiányzott,

masszív törzsét egyenes tartásban egy nagy rézüstbe állították. ólom rögzítette ebbe a

különös tartályba - a fémet minden bizonnyal olvasztva öntötték bele, aztán kih?lt és

megkeményedett az ágyéka körül.

A szemhéját hajszáldróttal kifeszítették, úgyhogy kénytelen volt pislogás nélkül egy

roppant Sagramoso-fejet bámulni; körülbelül akkora lehetett, mint nyomorékká

csonkolt teste. A vállgödrében vastag csomóba kérgesedett a cinóber. Az ajkát vékony,

fekete ostorszíjjal összevarták; a két vége úgy lógott le oldalt, mint valami

rozmárbajusz.

Mikor a felderítök megözelítették a nyomorékot, éppen az üstöt próbálta elöre-hátra

billegtetni. Emberfölötti eröfeszítésének halk csikorgás lett az eredménye; ezt hallotta

meg Biff az állat-agyával.

Az ember - vagyis az emberroncs - elöremeredt. Lélegzett. Buldogállkapcsán

rángatóztak az izmok.

Az ösi m?téthegek halovány rajzolata a börén... A három lyuk a homlokában, ahonnan

mintha rudakat téptek volna ki fogóval...

Ez egy ?rgárdista volt - valamikor.

A férfi arcára kis, élénkvörös kelyheket tetováltak, amik színültig voltak habzö, félig

alvadt vérrel.

Juron örmester elkérte Bifftöl a harci kését. Az ostorszíj, amivel a megcsonkított

?rgárdista ajkát összevarrták, miniat?r kabalisztikus rúnákat formázott. Juron imát

mormolt, hogy hatástalanítsa öket, aztán a fogoly ajka közé csúsztatta a

monomolekuláris pengét, és könnyed mozdulattal elvágta a szíjat.

A száj kitárult. A metszö- és szemfogak hosszú, éles agyarak voltak; a szemfogak

üregesnek t?ntek, mintha elefántcsontból faragott injekcióst?k lennének.

A fogoly néhány alig érthetö szótöredéket károgott. A nyelvét nem vágták ki -

megdagadva, bíborszínben játszva vonaglott a gyilkos tépöfogak és az elnyesett

ostorszíj bajusz-szálai mögött -, a torka azonban csontszáraz volt.

Juron újra és újra vizet fröcskölt a kulacsából a pergamenszáraz, vérvörös nyílásba. A

férfi most szélesre tátott szájjal kinyújtotta a nyakát, mintha emésztö vágyat érezne,

hogy fogát az örmester páncélkeszty?jébe mélyessze, és átharapja; ám végül uralkodott

magán.

- Ki vagy? - akarta tudni Juron.

Elkínzottan jött a válasz.

- Vérivó... ?rgárdista... Tezla... hadnagy...

Biff az örmesterére nézett, aki helyeslön bólintott.

- Tiszteletreméltó ?rgárdista rend, sokat hallottam róluk. Hogy kerültél ide... uram? -

kérdezte a nyomoréktól, akinek az ülepe és az ágyéka szürke ólommasszába volt

ágyazva.

A Vérivó küszködve próbált beszélni.

- Felderítöhajó... Tízfös különítmény... Idegen támadás... Súlyos károk... Navigátor

haldoklott... Leszálltunk ezen a császárh? világon... Világ nem volt császárh?...

Elfogtak minket... Ránk eresztettek egy titánt... Páncélüveg aréna. Titánok! Titánjaik

vannak!

Juron elmorzsolt egy káromkodást.

- Hány?

- Azt hiszem... hat Hadúr osztályú... meg egy Császár... Nem tudtátok?

- De nem ám! - Az örmester megmarkolta a tönkrement kommunikátort a harci övén,

és szörny? átkokat mormolt. Mivel felderítöosztagot vezetett, természetesen nem viselt

sisakot, amiben lett volna beépített fökommunikátor. - Mea culpa! - szitkozódott. -

Dorn bocsássa meg nekem!

Hála az olvasószobákban folytatott tanulmányoknak, Biff legalább úgy átérezte a

helyzet súlyosságát, mint - feltételezhetöleg - Valence. A titánok vákuumpajzsokkal

felszerelt, huszonöt méteres robotharcosok voltak, félelmetes fegyverarzenállal. A

páncélozott gépszörnyetegeket három-négy fös legénység irányította, akik tudati

impulzusokkal kezelték a nehéz fegyvereket... Most hét ilyen rettenetes szerkezet lapul

Sagramosovárosban, bármelyik pillanatban készen, hogy rátörjenek az ?rgárdistákra,

amikor a páncélos Öklök vakon belerohannak - a csapdába.

A csapdába: igen. Biff úgy agyaskodott... Biff úgy gondolta, hogy most már elég

tisztán látja a mintát. A támadó birodalmi rohamosztagos ezredek és a Fulgor

Sagramosóhoz h? helyi katonaság - akik körülbelül húsz-harmincezren lehetnek -

gyakorlatilag semlegesítik egymást. Az Öklök Lord Pugh vezetésével beverekszik

magukat a városba, az áruló városba, amely óriás robotgépként átrendezi magát; az

?rgárdisták nem veszik észre, de a kívánt irányba tereli öket. A titánok lesböl fogna

lecsapni, vulkáni végzetként magasodva fel egy vitrodur teraszról, vagy elölépve

valami fekete falóriás mögül, amely alattomosan félrecsúszik.

Vajon hány ?rgárdistát tud elpusztítani hét titán plazmavetökkel, makroágyúkkal,

rakétákkal, vagy akár a csupasz sugáröklével?

Talán túl sokat... Mintha t?zhangyák rohannának meg egy gigamedvét. A gyözelem

persze így sem kizárt, de túl nagy árat kell érte fizetni.

- Milyen jól kezelik a titánjaikat? - kérdezte Juron.

- Egyetlen titán... könnyedén végzett kilenc csatapáncélos Vérivóval... Engem

egyszer?en felkapott, és... odanyújtott Lord Sagramosónak... áldozati ajándékul...

Letépték rólam a páncélt... - Juron újabb adag vizet akart a hadnagy szájába tölteni, az

?rgárdista azonban a fejét rázta. - Túl sok... Nem tudok vizelni... Energiakarddal

levágták a végtagjaimat... - A fogoly arcára örült vigyor ült ki. - Még így sem volt

könny? dolguk! Két teljes percükbe telt... Aztán idehoztak... Rúnákkal bevarrták a

számat, nehogy káromolhassam az istenüket... Olvasztott ólmot öntöttek alám...

Magamra hagytak, hogy az öseit csodáljam, míg éhen nem veszek...

- Ez mikor történt?

- Nem tudom... Fogalmuk sincs... a hiberállapotról. Mikor elmentek, felfüggesztettem

az életm?ködésemet... amíg a tudatalattim, vérröl álmodva, meg nem érezte a sebeitek

szagát... erre felébredtem...

- Honnan szerezhették a titánokat... uram?

A Vérivó megrázta a fejét.

- A Collegia Titanicától soha!

- Persze, hogy nem... Ki gyárthat itt titánokat? Hol ismerik a szükséges technikát? - Az

örmester elkomorodott. - Ez lényegtelen. Téged itt kell hagynunk, hadnagy. Folyik az

invázió. De a szemedet kiszabadíthatjuk. Lehunyhatod. Nem kell többé Sagramosót

nézned.

Juron csalódott dühében megrázta a kommunikátorát.

- Talán meg tudom javítani - javasolta Yeremi. - Ismerek pár litániát. Technikus

családból származom.

- Ez teljesen tönkrement, Valence. Mea culpa! át kell törnünk az ellenségen, hogy

figyelmeztethessük a testvéreinket.

- Mélyen benn vagyunk a városban - szólalt meg d'Arquebus, és megnyalta az ajkát. -

Talán a titánok mögött.

- El tudod magyarázni, hogy pontosan hol tartják azokat a gépeket, hadnagy?

Tezla el tudta. Tezla megtette. A szeme nyitva maradt. És igen, d`Arquebus jól sejtette.

- Egy obszidián aréna, amely hol kinyílik, hol becsukódik... - t?nödött Juron. - És csak

arra vár, hogy a testvéreink a közelébe érjenek...

- Mi lenne, ha megpróbálnánk belopózni, és eljutni az egyik titánig? - vágott a szavába

d'Arquebus. Az örmester hitetlenkedve meredt rá. - Egyet legalább tönkre tudnánk

tenni, uram... vagy akár fel is használhatjuk!

- Felhasználni egy... - D'Arquebusnak nyilván fogalma sem volt, milyen kiképzést

kapnak a titánokat irányító, elit moderatusok.

- Hány... felderítötök... van itt? - nyögte Tezla.

- Négy - mondta az örmester -, meg jómagam.

Tezla rekedten felnevetett.

Ez sértette Juront.

- Mi Császári Öklök vagyunk... uram. Nem öngyilkos zombik. A rendünk a gondos

tervezésröl nevezetes.

- A titánokat nem terveztétek be.

- Rokon, arra kérlek, írd le nekünk részletesebben azt az arénát!

Tezla engedelmeskedett, Juron pedig üveges szemmel emésztette az információt, mint

valami lexomat, vagy adattároló szivacs.

Gondolkodott. Tervezett. Számítgatott.

Végül lassan azt mondta:

- Talán megvan a módja annak, hogy felhasználjunk egy titánt. Ha felt?nés nélkül a

közelébe tudunk jutni... álruha és kés lesz a fegyverünk, fiúk, nem lármás puskák...

Semmi hivalkodás. Selyemruhák és kézipengék. Szükségünk lesz Dorn szerencséjére.

Majdnem biztosan meghalunk. Majdnem biztosan. Kilencven százalék.

- Halál a Császár nevében! - sziszegte Biff. Vagy azt mondta, hogy "halál a Császár

neve"?

- Ha már tudjuk, ami tudunk, van-e más választásunk, mint odamenni? Feláldozzuk

magunkat, ha másért nem, hát azért, hogy pár perces elönyt biztosítsunk a

testvéreinknek!

Tezla továbbra is tágra nyílt szemmel nézte Juront.

- Hadnagy; megöljünk? Lehet, hogy senki más nem talál rád.

Tezla fontolóra vette az ajánlatot.

- Ne... - határozott végül. - Valahogy még hasznára lehetek a rendemnek, ha

összeszednek. Lehunyom a szemem, és várni fogok.

KILENCEDIK FEJEZET

álcázásként helyi öltözéket kellett szerezniük. Erre azonban a sorozatlövök nem voltak

alkalmasok. Az ember nem viselhet cafatokra szaggatott, vérfoltos ruhát.

Yeremi egy pillanatra kaján, perverz örömöt érzett, amikor Juron örmester úgy

döntött, hogy a fegyvereiket - a harci késeket meg a minigránátokat kivéve - a

pincében hagyják. Milyen élvezet volt látni Lexandro arcán a csalódottságot, amikor

kénytelen volt lerakni azt az agancs- és igazgyöngyberakásos, antik sorozatlövöt....

A hö- és repeszgránátoknak úgyszintén nem sok hasznát veszik majd a Rozsomákok,

mivel azonban alig voltak nagyobbak egy pénzdarabnál, legalább a zsebükben

magukkal vihetik öket, arra az esetre, ha távolról kellene ölniük.

Bárcsak lennének füst-, könnygáz- és kábítógránátjaik! De egyébként sem volt

gázálarcuk. Terrorakciókra szólt a megbízásuk, nem beszivárgásra.

Hogy ne keltsenek túlzott gyanút, le kellett csatolniuk a széles vállvérteket, a

lábszárvédöket meg a sasdíszes plasztront.

- Mi lesz, ha belebotlunk a Vadkan osztagba? - kérdezte d'Arquebus, s a szeme

tébolyultan csillogott.

Erre a megjegyzésre vészjelzö szólalt meg Yeremi agyában. Könnyen elöfordulhat,

hogy a többi felderítö nem fogja megismerni Lexandrót és társait; elöbb lönek, és csak

aztán kérdeznek, ha egyáltalán veszik maguknak a fáradságot a beszédre. Megölhetik

Lexandrót, ha tovább játssza az ostobát.

- Azt hiszem, kerülnünk kell a testvéreinket - mondta Yeremi.

- ó, igen! - helyeselt d'Arquebus lázasan - és Yeremi rádöbbent, mennyire el van

ragadtatva Lexandro a rájuk váró hösi sorstól. Most, hogy örült küldetésük kezdetét

vette, esze ágában sem volt felhigítani a soraikat további erösítéssel.

- De a többi örmesternek van kommunikátora... - kezdte Akbar.

- M?ködö kommunikátora - morogta Juron örmester olyan hangon, mint akinek nincs

szüksége rá, hogy felhánytorgassák a hibáját. - Ha találkozunk a többiekkel, te, Akbar,

meztelenre vetközöl; így nagyobb lesz az esélye, hogy felismerik benned a

csatatestvérüket. Aztán odamégy hozzájuk. Az elsödleges cél az Öklök figyelmeztetése.

Ez azonban nem jelenti azt - nézett farkasszemet d'Arquebusszal -, hogy ne szállnánk

rá a titánokra is. Csak jobb volna, ha lenne velünk még pár haver meg egy-két veterán

örmi.

D'Arquebus elfintorodott; vagy az nem tetszett neki, hogy Juron stresszhelyzetben nem

a tiszta birodalmi gótot beszélte, vagy az a kilátás, hogy mások is részt vehetnek a

vállalkozásban - ki tudja?

Meztelenre vetközve, gondolta Yeremi. Még mellvért és lábszárvédö sem óvja a

bordáikat meg a sípcsontjukat; a küldetésnek ez a szakasza kicsit hasonlítani fog a

fejvesztett rohanásra az iszonyalagútban...

A jelek szerint Juron is tudatában volt sebezhetöségüknek.

- Ne feledjétek, srácok - mondta -, nem vagytok kiscsirkék! A börötök alatt egy

kicseszett mellvértet viseltek, tömör csontból. És megkaptátok a feketehámot is, meg

minden - Megköszörülte a torkát. - Még van idönk egy gyors imára Rogal Dornhoz. Az

ima helyreállítja majd a szertartásos légkört.

Mostantól fogva nem tomboltak - lopakodtak. Surrantak. Osontak - a városon

keresztül, amely egyre inkább elhátrált az invázió elöl. Antracit-fekete épületek

húzódtak vissza a talajba, s lapultak széjjel tomba moraj kíséretében, hogy legyen

szabad tér a harchoz. Sugárutak szélesedtek ki, hogy odacsalják a támadókat. A

hátvédet alkotó katonák többé-kevésbé rendezetten vonultak vissza. Menekültek

özönlöttek hátrafelé, surikenvetös korcsolyázók terelték öket. A csata szabálytalan

érverése még messze volt, de egyre közeledett.

Egy idö múlva a Rozsomákok kihasználták az alkalmat. A zömök, hornyolt oszlopok

mögül kiugorva megragadtak két korcsolyázót, és kitörték a nyakukat.

D'Arquebus úgy kapta fel az egyik fekete selyemköpenyt, mintha az atyai öröksége

lenne. Az örmester magára kanyarította a másikat.

Kiderült, hogy a bakancsok talpába vitrodur görgök vannak szerelve. Az áldozatok

mérete azonban jónéhány számmal kisebb volt az ?rgárdisták lábánál. -gy hát az

álcázott párosnak korcsolyázó mozdulatokat utánozva kellett keringenie - míg buzgó

integetéssel magukhoz nem csaltak egy másik surikenlövészt, akit aztán megfojtottak.

Ez még egzotikusabb falat volt: egy sötét hajú, kreol bör? nö. D'Arquebus elhúzta a

száját, amikor Yeremi belebújt a ruhájába. Hangulata azonban hirtelen megváltozott.

- Fenséges! - bólintott elismeröen. - Fantazmikus!

Yeremi ezekben a percekben tükör volt, amelyben Lexandro megcsodálhatja magát.

Utána az álruhás trió lecsapott két selyemruhás menekültre, agyonverte és pörére

vetköztette öket. Aztán mind az öt botcsinálta ripacs elindult a nyomorékká csonkolt

Vérivó által megadott irányban; igyekeztek a legsötétebb árnyékban maradni. A harci

zónából pánikba esve menekülö polgárok gondoskodtak a kellö z?rzavarról. A fények

szerte a városban pislákolni kezdtek, egész negyedek borultak zord, iszapszürke

homályba. Odafentröl alig szivárgott be egy kis füstös napfény a sötét üvegpajzsokon

keresztül.

A szürkületben ballongumis járm?vek torlaszolták el az egyik sugárutat.

Makroágyúkkal és hövetökkel voltak felszerelve. Nehézfegyverzet? rohamcsapatok

nyüzsögtek mindenfelé - Lord Sagramoso testörgárdájának elöretolt egységei. A

sugárút végén emelkedett a szénfekete teraszokra tagolódó palota; egy roppant,

csillámló, üvegszirmos zikkurat, teleszkópos fiatornyokkal, amiken hatalmas vitrodur

ernyök nyíltak-csukódtak állandóan, idönként egymáshoz kapcsolódva.

A föút közelében egy obszidián tér szinte kihalt volt. Csak néhány surikenvetös

korcsolyázó körözött rajta lustán - a menekültek úgy irtóztak ettöl a helytöl, mintha alá

lenne aknázva. A kövezet lapjait aranyszín? fönix-sziluettek díszítették; leginkább

óriási, karmos lábnyomokra hasonlítottak.

Az aréna feketébe játszó kupolái - ahogy Kroff Tezla hadnagy mondta - ott

toronylottak a nem-annyira-köztér mögött.

Az épület gigászi, megüvegesedett, fekete gombatelepre emlékeztetett. A kupolákon

mégis ezüstszín? és azúrkék lobogók lengtek vidáman; dróthuzalokkal feszítették ki

öket, hogy friss szellö jelenlétének látszatát keltsék. Kívülröl úgy t?nt, mintha az aréna

valami díszes kiállításnak vagy mozgószínpadnak adna otthont, és semmi stratégiai

jelentösége nem lenne. Az épületet foghíjas örkordon vette körül, mintegy ártatlan

mivoltát hangsúlyozandó.

Ahogy a Rozsomákok közelebb sasszéztak, a csatazaj mennydörgö koncertje észak

felöl hangosabb lett. A város vitrodur hangfogó falai felerösítették a fegyverropogást

és a robbanások dobpergését, ami mintha közeledett volna - a menekültek árapálya

lassan araszolni kezdett a testörök és a palotanegyed csalóka biztonsága felé.

Ez megengedhetetlen volt.

Talán egy tüzértiszt határozott úgy, hogy drákói módon megtisztítja a lövonalát? Vagy

egyszer?en szerette volna kipróbálni a fegyverét? Lehet, hogy csak más irányba akarta

hessegetni a civileket, de nem volt eléggé járatos a fegyver kezelésében.

Egy hövetö tüzet nyitott.

A négy egymás mellett sorakozó lövegcsö iszonyú forróságot okádott. A legközelebb

esö célpontok húsa és zsírja folyékony masszává olvadt, aztán elpárolgott; a füstölgö

csontkupacokból nyúlós, fekete gözfelhö szállt fel. A távolabbi áldozatok lángba

borultak. Mások akkor lobbantak föl gyertyák gyanánt, amikor menekülni próbáltak.

Ez az elterelö mozzanat lehetövé tette a Rozsomákok számára, hogy közelebb

húzódjanak az aréna bordázott külsö falához.

A bejárati rámpa spirális ívben ereszkedett eléjük.

A rámpa alján három lángszórós ör teljesített szolgálatot. A rabolt selymek

felbecsülhetetlen érték? másodperceket nyertek a Rozsomákoknak; megközelítették az

öröket, és elvágták a torkukat, mielött tüzet nyithattak vagy akár riadót kiálthattak

volna.

Szerteágazó alagutak vezettek a föld alá, itt-ott elektromos fáklyákkal megvilágítva. A

távolban emberalakok mozogtak. Találtak egy csatornanyílást, ahol el tudták rejteni a

holttesteket.

Nem messze a falban s?r? szövés? acélhálóra bukkantak: egy inspekciós panelre, amit

rontástól védö viaszhatszögekkel pecsételtek le, és kifakult felirat látszott rajta, a szent

nyelven: Hoc sacrificium consecrat nos muros.

Juron valami vulgáris varázsigét mormolt, hogy elhárítsa a b?bájt, és letépte a panelt.

Odabent láncok és emberi csontok hevertek: egy magába roskadt, megbéklyózott

csontváz. Az egyik sípcsontja törött volt - meg a bal szárkapocscsont és néhány borda

is.

Fent keskeny csöakna ívelt az egyiptomi sötétségbe, mintha a fal vékonybele lenne.

Valakit az építömunkás rabszolgák közül bebörtönöztek a csapóajtó mögé, hogy

feláldozásával biztosítsák a szerencse kegyét - és megadták neki a lehetöséget, hogy

azon a kanyargós aknán felmásszon a magasban nyíló kijáratig, bár ez láncra verve

szinte lehetetlen feladat volt. Bizonyára megpróbálta a sötétben; talán többször is. És

folyton visszacsúszott, nem bírta megállítani az esést, egyik csontját a másik után törte

el. Hogy bámulhatott ki az acélhálón a szabadságba; reménytelenül, vaksin hunyorgott

a halálfülkéjét lezáró szárnyas viaszpecsétekre! Minden erejét megfeszítve igyekezett

feltörni, állva maradni; s haldokló vágyakozása hasonló szenvedéllyel itatta át a

falakat.

Juron fölnézett a csöbe, ameddig csak ellátott, és bólintott.

- Te mégy elöre, d'Arquebus.

Csontok ropogtak, amikor d'Arquebus csizmája rájuk tiport. Nekifeszítette magát a

kanyargós akna tükörsima falának, és szinte magzati pózban, kürtömászó technikával

megindult felfelé.

Ahogy Yeremi követte, belélegezte a halál illatát, a szétporladt csontok szállongó

szemcséit.

Utána Tundrish következett, majd Akbar. Juronnak valahogy sikerült a helyére

illesztenie a csapópanelt mögöttük, és ami kevés fény besz?rödött ide, most még

jobban elhalványult. Mesterségesen kiélesített szemével Yeremi még így is elég tisztán

látta maga elött a kürtö falát. Azaz láthatta volna, ha veszi a fáradságot, hogy nézze.

Lehunyta a szemét - annál jobban tudott izmai görcsös megfeszítésére összpontosítani;

erre a monoton, féregszer? araszolásra, mintha valami elfajzott mutánscsecsemö lenne,

aki a gravitáció és a klinikai szülészet minden törvényével dacolva kínlódik elöre

valami függöleges vaginában.

Ahogy egyre feljebb jutottak, Yereminek szomorúan rá kellett döbbennie, hogy a

három "testvér" egymáshoz viszonyított pozíciója a régi, traziori rangsorrendet tükrözi.

Az összesajtolt belek elöbb-utóbb kiadták magukból a felgyülemlett gázokat.

D'Arquebus a tunikáján és a selymeken keresztül egyenesen Yeremi arcába szellentett.

Yeremi sem tehetett mást, ö Tundrisht volt kénytelen lefingani.

Yeremi legalább hátranyögött néhány mentegetözö szót az alatta izzadó test felé.

- Elnézést, testvér!

- Semmi vész - lihegte Tundrish. - Megszoktam már odahaza, az alsóvárosban...

- Csak nem léptél a képére? - fuvolázta egy hanyag hang felülröl. Létezik, hogy

d'Arquebus nem tudja, miért udvariaskodik Yeremi?

ó, hiszen d'Arquebus a bátor úttörö, nem? Legelöl halad, az élen, ahol a levegö kissé

áporodott ugyan, de nem különösebben büdös.

Az ingerült Yeremi figyelme elkalandozott. Megcsúszott. Visszazuhant Tundrishra -

aki a maga részéröl irtózatos erövel nekicsapódott Akbarnak, akinek tenyere-talpa alól

kisiklott a fal. Egy pillanatra úgy t?nt, mintha d'Arquebuson kívül mindenki ötven

métert fog lefelé szánkázni, az akna fenekére.

De a felderítök nem csúsztak tovább.

- Feszítsetek be, béna fattyúk! - bömbölte alulról egy hang. Juron herkulesi

eröfeszítéssel megállította a testek miniat?r lavináját. - Feszítsetek be, és nyomjátok!

Feszítsetek be, és nyomjátok!

Engedelmeskedtek; de még hogy!

A meredek kürtömászás folytatódott.

Yeremi azon kapta magát, hogy szenvedélyes érzelmekkel gondol a névtelen

rabszolgára, akit magára hagytak a szurokfekete akna mélyén. Neki nem voltak

emberfölötti izmai, mint a felderítöknek, és a béklyók is akadályozták. Lehet, hogy

haló pora, amit Yeremi belélegzett, molekuláris üzenet küldött az agyába?

És mi van, ha a rabszolga legyözi a börtön-aknát? Mi van, ha sikerül kimásznia a kürtö

végén?

Ugyan hogy lehetett volna képes erre? A rabszolgának sosem volt igazi esélye. Miután

az elsö csontját eltörte, még kevésbé. A lelke azonban kétségbeesetten vágyódott

felfelé. Most a rabszolga szelleme segít feljutni Yereminek...

Yeremi bosszút fog állni a szerencsétlenért azokon, akiket odafönt talál. Igazságot

szolgáltat az áldozatnak.

Végül két dinoszaurusz-pofájú, hatalmas szellöztetö vízköpö között bukkantak ki. A

magasított, balkonokkal beépített bástyafedélzetröl elektromos fáklyákkal

megvilágított, masszív szerelöállványok meredtek az ?rbe. A fedélzeten gigászi,

rúnákkal telefestett karbantartó gépek sorakoztak, meg halomba rakott hadianyagok:

multirakéták, makroágyú-lövedékek. Az egyik portáldarun egy tartalék gigalánckard

lógott; akkora volt, mint egy portyázógép...

A bástyafedélzet, a daruk és a szerelöállványok mögött az aréna elsötétített verme

ásított - ahol a Vérivó ?rgárdistákat utolérte a sorsuk.

A közlekedöhidak között görnyedt tartásban tornyosultak a páncélozott titánok.

Ezeken a viharvert, fekete-bíbor, plasztacél sziklaszirteken tonnaszám díszelegtek a

tömegpusztító fegyverek, és Lord Sagramoso élénkvörös, vulkándíszes lobogója

lengett rajtuk.

Yeremi megismerte a plazmavetöket, a makroágyúkat, a védelmi lézereket - az ilyen

tüzérség kásává olvasztja a csatapáncélos ?rgárdistákat, szétszórja öket a szélben, akár

az ocsút.

A hat Hadúr osztályú robotgép fölé magasodva állt fenségesen a Császár titán -

teknösbékafeje elöreugrott, az egyik plazmavetöjét rézsút tartotta.

Juron halkan elfüttyentette magát a látványra.

Ekkor a föfedélzet vibrálni kezdett. Felbúgtak a szervomotorok. Az egyik Hadúr

dübörögve néhány lépést tett elöre.

Egy csapat technikus sietett el a Rozsomákok rejtekhelye mellett. Légyfejre emlékeztetö

sisakot viseltek, s fekete selyemruhájukat ösi, ezüst hieroglifák díszítették. Egy palástos

pap unszolására további technikusok kászálódtak le a közlekedöhidakról. Egy

második Hadúr is elöredübörgött, majd megállt. Fogazott fémnyaka alatt balról jobbra

lendítette beépített makroágyúval felszerelt karját, mintha gúnyosan, fenyegetöen

meghajolna.

Hirtelen az összes fáklya kialudt a fedélzeten, hogy ne legyen ellenfény a harci

gépeknek.

A technikusok szemének sokkal több idöre lesz szüksége, hogy hozzászokjon a

tiszteletet parancsoló félhomályhoz, mint a Rozsomákokénak. Ráadásul a technikusok

letérdeltek, és lehajtották a fejüket - miközben a pap habzó szájjal üvöltözni kezdett, s

a szeme fehérje kifordult, mintha tulajdon koponyája belsejét tanulmányozná.

- A Császár! - csattant fel Juron. A földi megváltóra gondolt. Azonkívül a legnagyobb

titánra. A Rozsomákok kihasználták az alkalmat: rohantak, ugrottak, lebuktak.

Már a közlekedöhídon jártak, a robotgép alatt.

Már ott álltak az adamantium csapóajtónál. Juron gyors fohászt mormolt, amint

letépett a kilincsröl egy hátborzongató fétisköteget, amit szárított ínszalagokból

csomóztak össze, aztán felrántotta a fémfedelet.

A titán tarkójában vörhenyes fénnyel megvilágított mentöfülke kapott helyet, ami

antigravitációs hajtóm?vel volt felszerelve. Ebböl a helyiségböl rövid, széles alagut

vezettek a vállban lévö vezérlöbuborékokba meg a homlokkabinba. Vészhelyzetben

ezek a buborékok pneumatikusan visszahúzódnak ide, és az egész fej lerobban a

teströl. A levegöben valami édeskés, gyantás balzsam illata terjengett; minden

bizonnyal az a pap fröcskölte szét, fertötlenítöszernek a harcban szerzett sérülések

ellen.

Yeremi belopózott a baloldali vállbuborékba, ahol egy moderatus ült a tüzelöülésbe

szíjazva; elöre bámult, várt. A gondolatátvivö sisak fülhallgatója miatt nem hallotta a

behatolás zaját.

A sisakból vastag fémkábelek csatlakoztak a vezetékekkel telizsúfolt mennyezethez,

mintha a férfi szelvényezett agancsot növesztett volna. Hasonló kábelek kígyóztak a

kabin sarkából a vaskos m?végtaghoz, amelybe bal karját dugta. Ezek a

szervomotorizált rostkötegeket irányították, a titán gargantuai karjának izmait. A

moderatus páncélkeszty?s jobbja a kardáncsuklós tüzelöfogantyún pihent.

Elötte jelzöfények pislogtak táncoló szentjánosbogarak gyanánt. Ikonok meneteltek a

képernyökön; irizáló bogarak hosszú sora. Egy központi, négyzetrácsos monitoron,

amit bronzból öntött csontok kereteztek, az aréna síkja meg a kupola roppant,

összecsukott virágszirmai látszottak, melyek nemsokára ki fognak nyílni, hogy

kieresszék vackukról a szörnyetegeket. A kép halvány gyömbérszín? volt - az

infravörös kamerák közvetítették.

A moderatus vállát kúp alakú vért takarta, amelyböl további kábelek sarjadtak, akár a

tintahal csápjai. Párnázott páncélt viselt.

A védöszemüvege alatt azonban az orra meg a szája födetlen maradt.

Akkor ismerte meg a halált, amikor Yeremi monomolekuláris pengéjével széthasította

az orrlyukát, s a csonthártyán keresztül az agykérgébe döfött.

A haldokló jobb keze görcsösen kinyílt. Yeremi elrántotta a tüzelökarról. A

plazmavetö azonban félrebillent, félig eltakarva a képernyön a rozsdaszín? kilátást.

Egy pillanattal késöbb a titán egész masszív teste összerándult, megtántorodott. A

lendület egy élénk szín? graffitikkel telemázolt válaszfalhoz vágta Yeremit. Valahol

odalent dühös kígyókként felsziszegtek a stabilizátorrakéták, ahogy az automatika

helyreállította az egyensúlyt. A princeps, akinek a gondolotai a titán mozgását

irányították, nyilván halálát lelte a homlokkabinban.

Yeremi vetlöztetni kezdte a hullát, aminek csurom vér volt az arca...

A vezérlökabinban két hatalmas, ferde szem-monitor fürkészte az arénát. Mikor

Yeremi visszatért, Juron örmester éppen hazugságokat motyogott a halott princeps

fejéröl letépett sisakmikrofonba.

- Probléma - mondta már-már érthetetlenné torzított hangon. - Plazmareaktor...

Igyekszünk megjavítani... Ürítsétek ki a terepet... Szökik a sugárzás...

Megszakította a vonalat.

- Nyesik? - kérdezte Akbar.

- A karkok szabványgótul dumálnak - mondta neki türelmetlenül Tundrish. - Oda se

lestél rájuk, mikor szétgyaktuk azt a kápolnát?

- Olyan gyorsan közibük vágtuk a gránátokat, hogy...

- Idefigyeljetek! - csattant fel Juron. - Ezek a vacakok... - Az üres gondolatátvivö

szkafanderre bökött, ami teljesen belebonyolódott a kábelek spagettimasszájába. -

Egyelöre szart sem jelentenek nekünk. úgyhogy vissza a helyetekre, lékeljétek meg a

pasasok fejét, és zabáljatok! Közben pedig koncentráljatok a vezérlésre, de veszettül!

Persze. Hát persze.

Használjátok az Omophagea-szerveteket!

A Hadúr osztályú titánok szoros alakzatban távolodtak, lomha igyekezettel próbáltak

minél messzebb kerülni a Császártól.

- Imádkozzatok, hogy eleget tudjunk meg, és elég gyorsan!

Juron a halott princeps homlokának szegezte kését, és nekilátott, hogy a

monomolekuláris pengével átf?részelje a csontot.

Yeremi hamarosan rájött, hogy a monomolekuláris penge ugyan kiválóan alkalmas a

koponya felnyitására, amikor azonban a tartalmát kell feldarabolni, túl élesnek

bizonyul - olyan hajszálvékonyan vágott, hogy a még lüktetö agyvelö azonnal

összeforrt a nyomában, akár a nyúlós csiriz. És az se lenne biztonságos, ha ezzel a

késsel rakná a szájába a nedves-nyálkás anyagot; könnyen széthasíthatná vele a saját

nyelvét.

-gy hát lehúzta a keszty?jét, csupasz kézzel markolt a meleg masszába, és addig

szopogatta az ujjait, amíg a koponya alsó része - amely még mindig a gerincoszlopon

ült, nem tépte le róla - nagyjából ki nem ürült. Aztán sietve felszürcsölte a hevenyészett

csontcsészéböl a maradékot.

Még így, kapkodva is érzékelte a finom különbséget a kéregállomány és a kisagy, a

homloklebenyek és a limbikus rendszer íze között. Itt a keser?mandula aromáját érezte,

amott a szarvasgombáét. Ez a nyálkás szövetcsomó a fött vargányára emlékeztette; az a

másik zsenge halikrára...

Sietös lakomáját befejezve félrelökte a kettéf?részelt fejet. A sarokban, ahová esett, egy

elfelejtett koponya-amulett hevert, amelynek nem sikerült megvédenie viselöjét a

radikális agym?téttöl.

Yeremi belebújt a gondolatátvivö szkafanderbe, a fejére húzta a sisakot. Beszíjazta

magát az üres ülésbe, és Rogal Dornhoz fohászkodott útmutatásért - aztán kiürítette az

elméjét, hogy ne maradjon benne semmi, csak a titánt irányító elit technikus

gondolatai.

A plazmavetöm, gondolta, és az izmai összerándultak. úgy m?ködik, hogy... hogy...

...hogy szuperforró, ionizált gázokat lövell, az anyag negyedik halmazállapotában, mint

a napok lángoló poklában. Az akkumulátorsíkok a védökámzsában energizálják a

capacitor vezetö- és szigetelörétegeit, innen nyeri az energiáját ez a perzselö

plazmakisülés. Az ösrégi capacitor minden lövés után feltöltödik energiával, miközben

az elülsö kámzsa szellözik és leh?l. Ezalatt a rövid szünet alatt sebezhetö vagyok,

hacsak nem vonok el turbóenergiát a titánunk plazmareaktorától; ebben az esetben

folyamatosan tüzelhetek. Viszont akkor a fegyverem túlhevülhet...

A gondolatok úgy szálltak fel Yeremi tudatában, mint olajcseppek a vízben, s végül

ragadós nyálkaréteget alkottak a felszínén.

Olykor zavaros, elmosódott ködképek merültek föl; annak a személyiségnek a nyomai,

akinek a gondolatait kisajátította. Ezeket a haszontalan kísérteteket azonnal kiírtotta a

tudatából; csak a fontos adatokra koncentrált, falta, nyelte, finomította öket.

Sok minden homályos és bizonytalan maradt, éppen a szellemképek zavarása miatt.

Igazából legalább félórára lett volna szüksége, hogy megeméssze ennek a személynek a

gondolatürülékét.

Csak percei voltak. A harci kannibalizmus nem ínyenceknek való élvezet.

...a jobboldali moderatusom pedig egy sugáröklöt irányít. Ha közelharcra kerül a sor,

azzal fogja elsöpörni és összezúzni az aprócska ?rgárdistákat, akiknek a

robbanólövedékei annyit érnek ellenünk, mint a szúnyogcsípés...

A clavicles-moderatusok azonban egy makroágyút meg egy védelmi lézerlöveget

irányítanak, amiket magasított állásban szereltek fel a páncélzatunkra...

A testünk még így is viszonylag hozzáférhetö...

A fegyvereket azért osztottuk el úgy, hogy a gyorstüzelök feljebb kerüljenek, mert mi

vagyunk a legmagasabb titán, és a Hadurak mögül kell lönünk...

Yeremi bal karja megfeszült a m?végtagban. A rostkötegelt izmok szenzorain keresztül

érezte a hidroplasztikus csövekben lüktetö energiát - és odakint a nagy plazmavetö

odébb lendült.

Igen, ó igen... -gy érezheti magát az ?rgárdista is a csatapáncéljában, amelynek

szervorendszere az ö mozdulataira reagál, azoknak az erejét fokozza sokszorosára...

A képernyön a kinti hangár képe egy pillanatra elmosódott.

És Yeremi azonnal tudta, hogy bekapcsolták a vákuumpajzsokat, amik az ellenséges

t?ztöl védik öket.

...Ha a beérkezö t?z túlterheli a vákuumpajzsokat, és károsodás éri a titánunkat, ha a

tompító áramkörök is kiégnek, akkor a moderatus ki van téve az álsérülés iszonyú

kínjának. úgy érzi, hogy az ö testét törték össze, hasították szét, égették el...

Ezek a titánok régiek. Régiek.

Mi nem olyanok vagyunk, mint a gyalázatos Birodalom moderatusai a marsi

gyártmányú gépeikkel - bár lehet, hogy a mi titánjainkat is a mesés Marson szerelték

össze évezredekkel ezelött. Mi Lord Sagramoso karmai vagyunk, az új Istené, aki

hatalmas szeletet fog kihasítani a csillagközi ?rböl magának és nekünk...

De a plazmareaktorunk nagyon régi...

Szóval Juron örmester mondvacsinált kifogása nagyon is elevenbe talált...

Egy pillantra Yeremi halvány reménysugarat látott.

- Belsö parancsnoki rádió - szólalt meg Juron hangja Yeremi fülében. Teljesen

megdöbbentette a felismerés, hogy most valamennyien egy egységes test alkotórészei. -

Visszajelzést várok. Tájékoztatást kérek a rendelkezésre álló kapacitásról és a

harckészültségi fokról!

- Valence. Bal kar, plazmavetö. Azt hiszem, megvan.

- D'Arquebus a bal vállban. Makroágyú. Finom agy. Édes volt, olyan éééédes!

- Tundrish. Jobb kar. Sugárököl. Mega!

(- Bár az adott körülmények között nem sok hasznát vesszük - fuvolázta d'Arquebus

halkan.)

- Amíg nem adok engedélyt, addig ne löjetek, halljátok! Ha viszont szólok, nyissatok

tüzet arra a Hadúrra, amit kijelölök. Teljes t?zerö, rogyásig! Terheljétek túl a pajzsait -

így lehet megnyomorítani. Aztán átváltunk egy másikra. Adjuk drágán az irhánkat!

(- És mit fog csinálni szegény Tundrish? Csalódottan ökölbe szorítja azt a nagy-nagy

kezét?)

- Tundrish: te akkor következel, ha az összes többi fegyver kikapcsol. Persze csak

akkor, ha még életben leszünk. D'Arquebus: fecsegést befejezni! A Császári Öklöket

nem roppantja össze a felelösség. Akbar!

- Jobb váll. Védelmi lézerlöveg. Nem vagyok egészen... biztos benne. Olyan... zsúfolt,

nehéz. Nem érzem igazán. Nem forog elég könnyedén.

(- Miért nem mászol ki, és olajozod meg?)

Csak Lyman-füllel lehetett hallani ezt a ravasz suttogást.

- Azt hiszem... nem olvadtam össze vele eléggé.

- Csak próbálj löni, amikor a testvéreid tüzet nyitnak, Akbar!

A távolban az egyik Hadúr félfordulatot tett...

...amint a Császár osztályú titán megvonaglott; görcsös remegését az amatör,

gyakorlatlan princeps okozta. A Hadúr vállán egy rakéta óvatosan a rázkódó Császár

felé fordult.

Örvényrakéta...

...perzselö energiaörvényt támaszt...

...az egyetlen örvényrakétánk. Vajon m?ködni fog...?

- ó Dorn, lényünknek hajnala, legyél velünk, világosíts meg minket! - imádkozott

Juron.

A hajtóm?vek már ütemesen zúgtak. A Császár osztályú titán otrombán meglódult,

elöbb a jobb, aztán a bal lába zúdult le hatalmas robajjal, úgyhogy Yeremi ülése

szédítö himbálózásba kezdett a hidraulikus felfüggesztésben, és csak hajszálom múlt,

hogy nem sütötte el idö elött a plazmavetöt. A lázadó moderatus holtteste ide-oda

hemepergett, és az amulett valahogy belecsúszott a meglékelt koponyaüregbe.

Hogy imbolygott és tántorgott a gépóriás - amíg Juronnak sikerült ráéreznie a

szükséges ritmus távoli utánzatára.

Az aréna túlsó vége azonban nyílni kezdett. Roppant vitrodur panelek siklottak a

mennyezetbe, szabad kilátást engedve a harcok szaggatta síkra. A kíváncsi Hadúr

visszafordult, hogy besoroljon a társai mellé - akik szoros rajvonalban masíroztak az

?rgárdisták lemészárlására.

TIZEDIK FEJEZET

Biff egész jobb karja egy rugalmas m?végtagban volt, amely flexiplasztba ágyazott,

vékony, szenzorgombos acélhurkokból állt, a keze pedig egy ugyanilyen keszty?ben.

Az alkalmatosság súlyát jórészt a mennyezet felé kígyózó transzmissziós kábelek

tartották. Biff karja gyakorlatilag a levegöben lógott; mintha az Apothacarion egyik

szárnyában lábadozna, felfüggesztett végtaggal...

Tehetetlenül ökölbe szorította a kezét.

A jobboldali infravörös képernyön a roppant sugárököl - akkora volt, mint egy

légelhárító löveg - engedelmesen utánozta a mozdulatot, és sújtó adamantium pöröllyé

változott. A rostinak körvonala sárgászölden izzott, a képernyö alján diagnosztikus

ikonok villogtak. A rendszer ellenörizte magát, bár Biff nem tudta volna megmondani,

hogy milyen eredményre jutott.

Az ember nem szerezhet korlátlan ismereteket egy pasas nyers agyának a befalásával.

Az öklöt irányítani tényleg mega érzés volt. A régi pilóta valami fenevad vicsorgó

pofáját festette a tenyerére. Vértöl csöpögö, nagy tépöfogakkal.

Ugyanakkor rossz érzés is volt. örjítö.

Mert mikor tud majd odacseszni vele?

A Hadurak már kivonultak az arénából. Juron örmester azonban eddig semmit nem

csinált, csak imbolyogva utánuk csörtetett a Császárral.

Emeld, bumm; emeld, bumm.

- Nem lenne jó, ha az aréna becsukódna, amíg mi odabent vagyunk, fiúk - magyrázta.

Persze hogy nem. Bizony ám.

Miután a Császáruk kilépett a t?zcsíkos félhomályba, Juron hagyta, hogy a Hadurak

átvágjanak a téren.

A váll váll mellett menetelö Hadurak kecsegtetö célpontot nyújtottak. A fönix-

sziluettek a kövezeten mintha az ö hatalmas, aranyló, alkímiai lábnyomaik lettek volna.

(- Uram - szólalt meg d'Arquebus a vezérlöbuborékjában - Mikor, uram?)

A jampec úgy beszélt, mint akinek minden idegszála pattanásig feszült, és már alig bír

uralkodni magán.

(- Még nem!)

Biff szándékosan elernyesztette az öklét.

A nagyítórendszerrel felszerelt föképernyön, a Hadurakon túl látta a Császári Öklök

csatasorba fejlödö osztagait; egyesek portyázógépek és Rinocéroszok fedezetében

törtek elöre, mások egyik kemény harc árán elhódított szeglettöl a másikig haladtak.

A városnak egy egész zónája gigászi vitrodur síksággá lapult. Néhány karcsú torony

még állt; ezek tartották az ébenfekete ernyöpajzsokat. Máskülönben a harcmezön csak

néhány tömzsi épület maradt; tintakékek és indigószín?ek voltak, s ontották magukból

az ellenséges tüzet. A sekély, fekete üvegárkok útvesztöjében - mintha undok ráncok

lettek volna a teleszkópos város ízelt kültakaróján - helyi rohamosztagosok lapultak,

megfelelö pillanatra várva a rajtaütéshez; másutt páncélozott csapóajtók mögül

özönlöttek elö, amik percekkel ezelött még háztetök voltak.

A védekezö katonákat lassan, de biztosan visszaszorították. Az ide-oda billegö

képernyön tomboló forgatagban Biff egy pillanatra látni vélte az Öklök harci zászlaját.

Pugh parancsnok ott van a csata s?r?jében, mámorosan ízlelgeti a harc tüzét - ha már

ételbem-italban nem lelhet örömet.

(- De hisz háttal vannak nekünk!)

(- És a vákuumpajzsaik átfedik egymást, mert olyan rohadtul közel állnak! Nem

tudom, hogy ez megsokszorozza-e a véderejüket - nem bírom felböfögni ezt az infót -,

de az pokoli biztos, hogy fedezni fogják egymást! Szét kell húzniuk a arcvonalat.

Muszáj!)

- Nem törhetünk be a vákuumpajzson belülre? - kérdezte Biff. Észre sem vette, mikor

szorította megint ökölbe a kezét, csak üres levegöt morzsolva vele.

(- Ha szoros alakzatban nyitnak tüzet, azt fogjuk csinálni.)

(- Mert az örmesterünk igazi taktikus alkat - jegyezte meg d'Arquebus savanyúan.)

(- Ezért a megjegyzésért neurokeszty? jár! Utána... Értve vagyok?)

Ha ugyan lesz utána.

Ami valószín?tlennek t?nt.

De legalább fegyelmezett hangulatban fognak meghalni.

A régi moderatus a vezetékeket is telemázolta élénkpiros feliratokkal Biff

vezérlöbuborékjának a mennyezetén. Ego Atrox. Ego Ferox.

Bármit is jelentsen ez.

Ezeknek a feliratoknak a készítöje lemészárolva hevert a kardáncsukló, plasztacél ülés

mellett. Most már nem volt agya. Süket volt, néma, érzéktelen, vak. Biff valami

hirtelen sugallatra a szemét is bekapta.

De igen, igen... a Hadurak most kezdtek eltávolodni egymástól, ahogy dübörögve

csörtettek az ?rgárdisták felé - akik már biztosan látják öket a füstfátylakon keresztül, a

robbanások villámfényétöl szaggatott sötétségben. Nem, kedves ?rgárdisták, ezúttal

nem mobil épületek bontakoznak ki a homályból - hanem hat csatagépezet, a valaha

készített leghatalmasabbak közül! Meg egy hetedik, kissé lemaradva... Ezt látják most a

Császári Öklök, és páros szívükben tanyát ver az iszonyat.

És vajon mit érezhet Lord Pugh, az a megtisztult férfiú? Valószín?leg elszörnyed a

látványtól.

Biff sajnálta.

És dühöngött, amiért nem sújthat le a sugáröklével.

És imával próbálta lecsendesíteni háborgó lelkét.

A harctéren sok zömök torony még jobban visszahúzódott, hogy egy szintbe kerüljön a

felszínnel. Az összes, amelyik képes volt rá. Néhányat károsodás ért, beragadt a

hajtóm?vük vagy kimerült az energiatartalékuk.

Sok kark katona és harci járm? maradt fedezék nélkül, de mit számít az? Az

elörenyomuló Császári Öklök, a megmaradt portyázógépekkel és Rinocéroszokkal

együtt, hamarosan szintén nyílt terepen találták magukat - mire a Hadúr osztályú

titánok gögös magasságukból tüzet nyitottak, lézer- és hösugarakkal,

plazmakitörésekkel és makrogránátokkal terítve be a csatamezöt.

(- Az a titán, a rakétás! Nyírjátok ki!)

Juron végre kiadta a parancsot.

Mikor a dübörögve elörenyomuló Császár remegve szabadjára engedte fegyverei

haragját, Biff csak pár másodpercig ült tehetetlenül.

Aztán megforgatta sugáröklét, és fityiszt mutatott a Haduraknak: adamantiumujja

nagyobb volt egy csatapáncélos ?rgárdistánál.

Remélte, hogy néhány Ököl talán felfigyel a pimasz gesztusra, és kajánul elvigyorodik.

Lexandro egy félig elfelejtett fölakó dalocskát fütyörészett - Necromundai éjszaka volt

a címe -, s közben telepumpálta makrogránátokkal a célzóképernyöjének szálkeresztje

elött imbolygó Hadúr seggét. Robbanás robbanást követett. Sajnos Valence

plazmasugarai gyakran közbeestek, és felrobbantották a gránátokat, mielött még

elérték volna a célpont vákuumpajzsát. Valence, a vákuumagyú. Valence, a vérbeli

verekedö. Miért nem tud kiválasztani magának a nyavalyás egy másik helyet azon a

titáni robottesten? Azt hiszi, hogy ezzel segít? Akbar, a homoki bolha legalább azt a

rakétát lötte lézersugarakkal az ellenfél vállán.

A titán vákuumpajzsai mégis szemmel láthatóan vibrálni kezdtek. Narancsvörös és

elektromos-kék energiafoltok kezdtek örvényleni körülötte, az elektromágneses kór

t?nékeny lidérceibe öltöztetve a gépszörnyet.

A titán hátranézett, a rakétája megmozdult.

Egy szomszédos Hadúr is visszafordult...

Célpontjuk lábán a ferdén lapolt burkolólemezre okkersárga vulkánokat festettek,

melyekböl forró, skarlátvörös láva áradt, akár a vér a felszakított artériából.

Megpróbált kiegyenesedni a gránát- és plazmat?zben...

...és a rakéta szilánkokra repült szét. Néhány vákuumpajzs végre túlterhelödött. Akbar

csiklandozó lézere közvetlenül a kilövés elött felrobbantotta a rakétát.

Lexandro szeme belesajdult, mikor a gyilkos erövel felszabaduló energiaörvényre

nézett. Mintha a térnek egy helyi darabja oldódott volna föl a szuperforró kitörésben; a

darabokra szaggatott titán elt?nt a kavargó gázok forgatagában.

A szomszédos titán megbillent; lobogója tüzet fogott, jobb karján a kásává olvadt

hövetöböl folyékony fémcseppek záporoztak szerteszét. Bal karja lézerágyút szegezett a

Császárra. Lexandro látása egy pillanatra elhomályosult, ahogy a vákuumpajzs

szivárványszínben játszva fölvillant, szétoszlatva a feléjük röppenö fénydárdákat.

Csakhogy egy másik titán is megfordult, hogy szembeszálljon a hátulról támadó

ellenséggel.

Meg egy harmadik is.

A negyedik habozott.

Nyilván meg kell semmisíteniük ezt az ellenfelet, amely százszorta veszedelmesebb a

portyázógépeknél.

A tankok azonban most már a többi titánra összpontosították a lézertüzüket, amilyen

magasra csak tudták - a lábukra, a hasukra meg az alsó páncéllemezekre -, úgyhogy a

gépszörnyek elektromos pókhálóként villódzó lidércfények tengerében gázoltak.

Az egyik titán alsó pajzsa fellobbant, és kiégett.

A sérült Hadúrhoz legközelebb esö portyázógépek megkettözték az eröfeszítésüket, és

lassan szétforgácsolták a jobb térdkalácsát, nem sokkal a páncélborítás fölött.

A megtámadott titán lomhán nekilódult, és eltiporta az egyik tankot, péppé morzsolva

a talpa alatt. Plazmát okádott egy kis csapat ?rgárdistára, akik egy katonákkal

telezsúfolt lövészárok felé rohantak. Páncélos testek repültek szerteszét.

ám ekkor a titán reumásan botladozni kezdett; a jobb lába megbénult...

A princeps megpróbált tovább menni, a merev lábat elörelendítve - hiába. A Hadúr

hanyatt esett - elöször csak lassan borult hátrafelé, aztán irtózatos erövel zúdult neki a

vitrodur talajnak. ?rgárdisták rohantak oda hihetetlen sebességgel, hogy sorozatlövöik

tárját az immár hozzáférhetö nehézfegyverekbe ürítsék, szétlöjék a páncélborítást, és

megsemmisítsék a gondolatszenzorokat, mielött a moderatusok magukhoz térnének a

zuhanás okozta kábulatból...

Mire Juron parancsba adta az örvényrobbanás által megrendített titán célba vételét,

Lexandro máris a fenyegetö veszedelemre fordította figyelmét. Folyamatos t?z alatt

tartotta a Hadúr vállán ágaskodó lézerágyút - miközben abból perzselö fénysugarak

záporoztak feléjük.

De nemcsak onnan, más irányból is. Azok a titánok, akik hátrafordultak, gránátesövel,

plazmával és hösugarakkal árasztották el öket.

Lexandro ereiben vad izgalom lüktetett.

- ámbátor a végsö t?zben röpülsz... - vélte hallani...

Igen, szinte repült - olyan magasan volt a föld felett. Az energiapajzsokat robbanások

és hösugarak ostromolták - falánk szörnyetegek végtelen sora, akik odakint kelnek

életre, és azon nyomban elpusztulnak, mert egyelöre nem tudják csillapítani

éhségüket... de rögtön újjászületnek.

Lexandro nem fog meghalni ebben a csatában. Nem hal meg, hanem átlényegül. A

pajzsa hamarosan kiég. Az a szikrázó-vakító, görcsös eröszak behatol majd odakintröl,

hogy elragadja, szétmarcangolja és atomokra boncolja. A testéböl bugyborgó plazma

lesz.

A lelke azonban, amely az elragadó, gyötrelmes görcsben, a halál orgazmusában

egyesül Dornéval, átlényegül egy forró, ionizált gázokból álló lénnyé. Ebben az

alakban fog a csatatér fölött lebegni, s idöröl idöre lecsap, hogy elborítsa az ellenséges

katonákat. Aztán elemészti öket, mint a kályha a mélyére vetett zsírt, hogy nyomorult

füstjük tömjénként szálljon fel Dorn borostyán orrlyukába, s ezen a csatornán idön és

téren keresztül, a halandóság határait átlépve eljusson az Istencsászár kiégett

érzöidegeihez. Akkor az Emberiség Ura egy mikroszekundumnyi idöre felhagy majd a

kozmosz örök fürkészésével aranytrónusán, és magában felkiált: "Miféle édes illat ez?

Nahát, az emberi Birodalom égö ellenségeinek a b?ze..." És a Császár egy pillanatra

felfigyel Lexandro létezésének utolsó perceire... mielött az, ami hajdan Lexandro volt,

szertefoszlana.

A valóság újra fókuszba állt körülötte, mikor a sisakmikrofonjában valaki felüvöltött

kínjában. Vagy talán meglepetésében?

A sikoly fojtott sziszegésbe fúlt, mintha az áldozat ráharapott volna az alsó ajkára, egy

acél medvecsapda minden erejével.

- Jobb hátsó pajzs túlterhelve - jelentette be Juron zordan. - Tompító áramkör kiégett.

A lézerágyú szétment. Akbart kiiktatom a vonalból.

A csikorgó, légköri zörejre emlékeztetö sziszegés hirtelen abbamaradt.

Ami nem jelentette azt, hogy Akbar kínjai is megsz?ntek a vezérlöbuborékjában. Az

?rgárdisták élvezik a fájdalmat, de ezekkel az álsérülésekkel - a borzalmas égési

sebekkel meg a vaksággal - ö sem volt képes megbirkózni. Azt élte át, amit a lézerágyú

érzett volna, ha hús-vér teremtmény lenne. T?rt. Hacsak nem halt bele.

A füstölgö szigetelések maró b?ze...

Az olvadó plasztacél keser? citromillata...

A folyékonnyá váló adamantium halszaga....

Az ózon édes-bódító aromája, ahogy a levegömolekulák összeforrnak a gyilkos

energiakisülésektöl...

És a forróság, a perzselö forróság. A megmaradt vákuumpajzsok kétségbeesetten

igyekeztek hövé alakítani az ellenséges energiákat, arra azonban már nem volt idö,

hogy szét is sugározzák. A Császár belseje kezdett hasonlítani a földi pokolra.

A forró, száraz levegöt egy asztmásan hörgö vízköpö szívta be a mennyezeten, a

padlón lévö társa pedig valamivel h?vösebbet pumpált a helyére, ám a h?töberendezés

egyre nehezebben birkózott meg a túlterheléssel. Lexandro köhögött, és leköpte a félig

megnyomorított titánt a célzóképernyöjén. A nyálcsepp csorogni kezdett lefelé, aztán

megakadt, eltorzítva a lapított teknösbékafejet, mintha az ellenséges titán azon a helyen

megsérült volna, s jobb szeméböl reumás váladék szivárogna.

Lexandro célba vette a fantom-gyenge pontot, amit a köpés-jóslat, a nyálmágia

mutatott meg neki, és lött. újra meg újra.

A lángoló zászlajú titán lassan ingatta a fejét, mint valami kérödzö állat, amit vérszopó

rovarok - makrogránát-darazsak - gyötörnek.

Hirtelen az egyik ferde szem felrobbant.

A titán görcsösen rángatózva körbefordult. A sérült princeps nyilván ordítva vonaglott

a homloka mögött. A vakító lézerdárdák meg a plazmakisülések egy pillanatra

végigsöpörtek a szomszédos Hadúron, mire a meglepett moderatusok észbe kaptak.

A fémszörnyeteg szilaj táncba kezdett, aztán elzuhant.

Lexandro makroágyúja valószín?leg túlhevült, és beragadt. A m?végtagba dugott keze

iszonyú, gyomorzsorító görcsbe rándult; nem bírta mozgatni az ujjait.

Talán kifogytak a gránátok az ágyú tárából. Nem takarékoskodott velük.

- Makroágyú lefulladt - jelentette.

Aztán célba vette a legközelebb esö Hadurat, s újra indulatosan leköpte a képernyöt.

És ült.

Várta, mikor merül le a vákuumpajzsa.

És mikor lényegül át lángoló plazmává.

Yeremi tekintete ide-oda villant; azt kereste, merre vannak olyan fegyverek, amik a

bedöglött makroágyúra szegezödnek a páncélzatukon, vagy a bal vállukra, ahol

d'Arquebus kuporgott.

D'Arquebusnak nem szabad idö elött meghalnia.

ó nem.

És Yeremi, az ihletett Yeremi ragyogó, szivárványszín? plazmafolyamot lövellt egy

lézerüteg felé, amely abba a tiltott irányba fordult, majd elégedetten látta, hogy a pajzs

kilobban, s a cápaorrú ágyú szétolvad és csorogni kezd, mintha a Hadúrnak eleredt

volna a taknya.

- Ha! Megmentettem a segged, Lexy! - kiáltott föl magának, megfeledkezve róla, hogy

rádiókapcsolatban áll a többiekkel.

(- Megmentettél? - szólalt meg egy éteri hang. - Mitöl, az aranyló átlényegülésemtöl?)

Min a jóságos kozmosz haragjára gondol ez az ábrándos lelk? jampec?

(- Te gaz! Te álnok!)

Nem értette ezeket a halandzsa-sértéseket - de úgy t?nt, hogy sikerült szúrnia egyet

d'Arquebuson.

(- Szerencsés lövés, Valence - csattant fel Juron. - De nem elég. Már csak a te ágyúd

maradt. Futni fogok. Megpróbálok bejutni a legközelebbi pajzsa mögé. Ébredj,

Tundrish! Ideje, hogy megdolgozz a kenyeredért.)

Roppant tömege és fegyverarzenáljának súlya miatt a Császár persze nem tudott

igazából futni, arra azonban képes volt, hogy valamivel gyorsabban imbolyogjon

elöre. A vezérlöbuborékokban felsivított egy vészjelzö, mintha a robotszörnynek fájna

az eröfeszítés. Yeremi jobbra-balra hánykolódott a kardáncsuklós ülésben, és vadul

viszonozta a tüzet, hogy elterelje a figyelmet d'Arquebusról. A rázkódás miatt azonban

minden lövése mellément, pedig a célpont másodpercröl másodpercre közelebb

toronylott.

- Turbóenergiát vonok el folyamatos tüzelésre - ordította Yeremi, hogy figyelmeztesse

az örmesterét. - Jó plazmavetö - imádkozott -, drága kicsi fegyver, ne hagyj cserben!

Artifex armifer digitis dextris oculis occultis! - kántálta.

(- Mit m?velsz? - kiáltotta Juron.)

- Turbóenergiát vonok el folyamatos tüzelésre, uram.

A vezérlöbuborékban szinte elviselhetetlen volt a höség. Yeremi böre verítékben

úszott a szervomechanikus m?végtagban. úgy érezte, mintha a kezét és az egész karját

mélyen ledugta volna valami dühös állat forró, sz?k vaginájába, hogy kíméletlenül

marokra fogja a teli, lüktetö anyaméh tartalmát.

(- Mit m?velsz? Lassulunk. Túlterhelés a rendszerben... Dorn, a reaktor kijelzöje

túlment a piros vonalon! Bármikor felrobbanhat... Szétkenödünk, mint a mosott szar!)

(- Lobbants lángra minket! - imádkozott d'Arquebus. - ó szent hös, ó szent fény!)

Nagyon sok minden történt egyszerre. A perzselö plazmafolyamot mintha elvágták

volna, ahogy Yeremi keze begörcsölt a nedves-lüktetö anyaméhben. A kis

ellenörzömonitoron látta, hogy hatalmas fegyvere fehéren izzik, buborékokat vet;

olvadó fémcseppek csorogtak róla a páncélra. Halálfejes ikonok villogtak páni

félelemben. A vészjelzö lámpák vörösen pulzáltak. A maradék vákuumpajzsok a

végsökig túlterhelve kiégtek. A feketére égett generátorokból maró füst szállt fel,

eltömve a sz?rörendszert a vízköpök torkában.

Aztán a Császár fogcsikorgató, csontrepesztö erövel összeütközött az egyik Hadúrral,

mint valami száguldó hegyorom. Az ellenfél megrendült, megingott, hátrabillent

adamantium sarkára.

Ha a titánjuk gyorsabban mozog - ha Yeremi nem vonja el az energiát a plazmavetö

m?ködtetéséhez, lelassítva ezzel a lomha rohamot -, mindkét óriásrobot recsegve-

ropogva elzuhant volna.

Nem ez történt.

És abban a pillanatban, mikor a minden ízében csikorgó Császár hátralódult az ütközés

erejétöl...

- Ezt kapd ki, rohadék!

Biff fölfelé lendítette sugáröklét, neki a Hadúr teknösbékafejének; kiütötte mindkét

ferde szemet, betörte a princeps irányítófülkéjének adamantium páncélzatát, és porrá

zúzott mindent, ami odabent volt.

A sugárököl beleakadt a roncsba... miközben Juron megpördült a Császárral, hogy a

hátsó védölemezek fogadják a megmaradt Hadurak elszabaduló haragját. Néhány

makrogránát lepattant a hátukról. Mások felrobbantak rajta; a fémpáncélon nyíló,

szaggatott szél? sebeket ellenséges fénydárdák keresték.

A Császár teknösbékafeje igyekezett eltávolodni a csaknem teljesen lenyakazott

Hadúrtól.

(- Vészkiürítés! Berobban a reaktor!)

Biffet hirtelen megragadta valami láthatalan erö, oldalt rántotta, aztán belökte a

vezérlöbuborékjába, amely tompa puffanással zuhant a mentökabinba.

Yeremi a saját buborékjában ülve szintén ágyúgolyóként repült a tarkótáji részbe.

És Lexandrót kiragadták a lángoló megdicsöülésröl szött álmai közül, hogy egy

kormos üregben találja magát.

A megvakult, összeégett Akbar azonban nem érkezett meg. Valószín?leg rövidzárlatot

kapott az egyik vezérlöegység. És talán jobb is volt ez így.

Egy pillanatra rá a fej lerobbant a nyakról.

Elsüvített az egyik titán mellett, amely éppen azon volt, hogy sután sántítva

visszaforduljon, és viszonozza a portyázógépek lézertüzét.

A Császár levágott feje vadul pörgött a vitrodur csatatér fölött. Rázkódott, vibrált,

hánykolódott.

(- Kapaszkodjatok! Kapaszkodjatok!)

A repülö fej ijesztö csattanással hajtotta végre az úgy-ahogy irányított

kényszerleszállást. Az arcára dölve csaknem fél kilométert szánkázott a sima

vitroduron, megperzselt hullákat és lángoló roncsokat söpörve félre, mire végre

megállapodott...

Akik odabent voltak - a princepsi székben ülö örmestert kivéve -, nem láthatták a

gigászi t?zgömböt a hátuk mögött, bár a lökéshullám némileg fokozta sebességüket.

Egy óra múlva a zúzódásokkal és kék foltokkal borított felderítök egy sokkal

hatalmasabb robbanásnak lehettek tanúi az Öklök hátsó harcállásaiból - amikor Lord

Sagramoso ostromlott palota-zikkuratja úgy hullott darabokra, akár egy túlhevült

vulkán.

A robbanás egyik lángcsóvája egy fekete ?rhajót hajított a magasba. A sötét

üvegernyök dübörögve leomlottak, s füstös napfény ragyogta be a szétdúlt várost.

A menekülö hajó egyre zsugorodott; elhagyta a lomhán szétterülö, szürke füstfelleget.

Csillogó molylepke lett belöle, majd aprócska pont.

Aztán ez a pont némán szirmokat bontott.

Egy orbitális pályán keringö birodalmi csatahajó észrevette a szökési kísérletet.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

A keresztesvitézek visszatértek csillagközi kastélyukba - amely tovább repült a

semmiböl a semmibe, ahogy évezredeken át tette, és még hosszú évezredekig tenni

fogja.

A Sagramoso-dinasztiát Karkasonon annak rendje és módja szerint kiírtották, ad

extremum fetum. A hamis isten kultuszát eltörölték, bálványait és szobrait porrá

zúzták. A bolygó élére új, császárh? kormányzót neveztek ki a Capreolo klánból, hogy

felügyelje az energiakristályok meg a pszikurium exportját, és - ami talán még

fontosabb volt - a Császárhoz intézett odaadó imákat.

-gy hát a csatatestvérek összegy?ltek az Assimularumban, ünnepélyes lakomát csapni a

karakasoni hadisarcból, a zamatos, füstölt vakhalból, amit meleg viz?, földalatti

tavakban tenyésztenek.

A faragott padokon mindenki ott szorongott, aki átkelt a hiper?rön Karka Napjához, és

élve hazatért; még Lord Pugh is részt vett a lakomán - trónusát és asztalát a

zománcdíszes válaszfal elött állították föl egy emelvényen -, bár az ö ínyének az omlós,

rózsaszín hal akár hamu is lehetett volna. Ezüst tányérja két oldalán, mint valami

egzotikus, masszív étkészlet, ott sorakoztak a hadjáratban elesett hösök amputált kezei,

amikröl savfürdöben lemaratták a húst, az izmot és az inakat.

Ha másként alakul a helyzet, ha a Rozsomák osztag nem keríti hatalmába azt a Császár

osztályú titánt, sokkal kevesebb csatatestvért tért volna meg a háborúból...

Lexandro, aki nemrég töltötte ki büntetését a neurokeszty?ben, maga is élénkrózsaszín

volt. Traziori testvérei mellett ült a padon; azok a felderítök, akik nem a Rozsomák

osztagba tartoztak, döbbent áhítattal nézték öket.

A lakoma ínyenc csendben folyt, míg végül mindegyik résztvevö kömeszelye kiürült, s

tányérjukon egy-egy csupaszra rágott halcsontváz hevert - akkora, mint egy nehéz

sorozatlövö.

Akkor Lo Chang csatakáplán prédikálni kezdett...

...és Lexandro értesült a hadjárat olyan eseményeiröl, mint az Üvegharang-templomnál

vívott csatáról, meg a Kilencven Kamikaze Korcsolyázóról, akik höbombákat

szorongatva rohanták le a Negyedik Században szolgáló testvéreket, meg arról, hogy az

Ötödik, Hetedik és Nyolcadik Század - parancsnokaik legnagyobb megdöbbenésére -

ellenséges titánokkal találta szembe magát...

...akiknek sorait a Zed Juron által vezetett Rozsomák felderítöosztagnak sikerült

szétzilálnia, egyetlen újonc felderítö élete árán - szent esemény volt ez, melynek örökre

meg kell maradnia a rend emlékezetében. Az artifexek egyik mestere már dolgozik a

falitáblán, amit a Teuton-kápolnában fognak közszemlére tenni. Itt húsz évig lesz

vallásos áhítat tárgya, s ha azután méltónak és makulátlannak találják, az emléktáblát

átszállítják majd a Reclusiamba.

A szigorú, aszkétaarcú Lord Pugh jelt adott Lo Changnak, és a káplán kráterekkel

himlöhelyes holdvilágképe földerült.

Chang fennhangon bejelentette:

- Nos honoremus mortuum Omar Akbar, cuius osses sunt perditos, in pleno grado

Pugni Imperatorii!

A homoki bolha holtában teljes jogú ?rgárdistává lépett elö...

A testvérek egyre gyorsuló ritmusban verni kezdték kömeszelyükkel az asztalt, míg a

halcsontvázak remegni és ugrálni kezdtek, mintha úszni készülnének.

Lexandro vadul vigyorgott, mert még néhány hét, és lyukakat fognak fúrni a

feketehámjába, hogy csatlakoztathassa magát az energiapáncélhoz. És utána már teljes

jogú ?rgárdista újonc lesz.

Akárcsak Valence, és Tundrish.

Lexandro, továbbra is vigyorogva, odafordult hozzájuk. Mind a négy "testvér" kivívta

magának a jogot, hogy soron kívül elöléptessék öket a felderítök közül.

Tundrish viszonozta a vigyort - amikor mosolygott, az arcán mindig ragadozó pózba

dermedt a tetovált pók. Ökölbe szorított kezével imitált jobbhorgot írt le, azt az ütést

utánozva, amivel szétzúzta a Hadúr képét.

Valence is mosolygott, bár ö töprengö, ábrándos arckifejezéssel. úgy mélegette

Lexandrót merengve, mint a báty fiatal húgát, akinek a becsületét meg kell

védelmeznie - ezt az érzést Lexandro kiírtotta a saját lelkéböl, a tüneteket azonban

felismerte. Igen, torz álruhában.

Egy futó pillanatra Lexandro gondolataiban - hosszú évek óta elöször - felmerült két

arc: a tulajdon lánytestvéreié. Andria és Phoeba - elkényeztetett, ostoba teremtések.

Joggal hagyta cserben öket, hiszen az egyetlen utat választotta, amivel vissza lehet

szerezni az elvesztett becsületet; vagy talán nem is ö döntött, hanem a sors. A Legiones

Astartes, a csillaglovagok útja volt ez. Az univerzum bonyolult szövedékében neki

jutott az aranyfonál, a húgainak pedig a salak, a közönséges emberek rongyos-szürke

osztályrésze, azé a korlátolt, halandó sokaságé, amely erjedö kovászként tenyészik is

pusztul a világok millióin, hogy megérlelje a Lexandróéhoz hasonló lelkeket, amik

méltók arra, hogy az Istencsászár ürítse fenékig öket.

Az ?rgárdisták megvédik ezt a kovászt a bomlástól és a rothadástól...

T?zzel és robbanólövedékekkel.

Ez lenne az a "magasabbrend? igazság", amiröl néha Valence szokott locsogni? Igen,

álszentül locsogni! A kozmosz szerelmére, hiszen maga Valence is cserbenhagyta a

technikus rokonságát! Yeremi testvér kétségkívül képmutató alkat.

Yeremi testvér t?nödö ajakbiggyesztéséböl Lexandro megsejtette, hogy most ö maga

vált Valence képmutatásának fókuszává...

Phoeba és Adria... Csinos kis pár, az arcuk hasonlít Lexandróéra... Kifinomultak...

Lexandro még így, a kerámiával dúsított csontakon duzzadó izomkötegekkel is

megmaradt egyedi, személyes jelenségnek.

Andria és Phoeba... Arcok... Nevek... De nem teljes testek, legalábbis nem úgy, ahogy

az övé - nincsenek átalakítva, nem tökéletesek. Lexandro már képtelen volt felidézni

és megérteni lelki szeme elött hajdani húgai alapvetöen idegen anatómiáját. A... nöi

testet...

A lánytestvérek... az anya... a fölakó szajhák, akikkel a Fenséges Fantazmák

elszórakoztak... t?nö kísértetek voltak már csupán, fakófehér szellemek.

Elhagyott szellemek.

Lexandro úgy meredt Valence-re, mintha a tudatuk egy pillanatra összekapcsolódott

volna - Valence sohasem fogja elhagyni Lexandrót. Örökké kísérti majd, hogy

megoldjon valami tört egyenletet a saját agyában, ami lehetövé teszi számára, hogy

tovább kergesse fennkölt, álszent ideálját.

A káplán egy példabeszéddel folytatta szónoklatát. A mellette lévö megszentelt

falifülkéböl, amelyben áhítattal övezett ereklyéket tartottak, elövett egy aranyozott

holoprojektort, és egy adattároló kockát csúsztatott bele.

Az asztalok fölött ásító üres térségben Lord Sagramoso palotája t?nt fel... és

szétrobbant, megint kihajítva magából azt a fekete hajót.

A következö jelenetet egy bolygó körüli pályán keringö birodalmi csatahajóról

vehették fel. A kép távoli volt és elmosódott. Egy hatalmas úrhajó araszolt fölfelé

Karkason fénylö korongjáról. Felrobbant. A roncsok messzire repültek, semmivé

enyészve az ?r távolában.

Váltott a kép: ezúttal egy kilött Hadúr füstölgö roncsát mutatta Sagramosovárosban -

most már Fidelis volt a neve -, amelyre egy páncélos Ököl kapaszkodott fel, hogy

kit?zze rá tépett, megperzselödött gyözelmi lobogóját...

A csatatestvérek rázendítettek egy hálaadó zsoltárra; a dübörgö basszusok el-

elcsuklottak a meghatottságtól. Néhány viharvert veterán arcán könnycseppek

csordultak le.

Aztán Lord Pugh szétosztotta az elesettek kezeit azok között, akik leginkább kitüntették

magukat a harcban - hogy aztán az évek során türelmesen telefaragják öket miniat?r

domborm?vekkel a cellájukban.

Juron örmester is kapott egy ilyen kezet, és gyöngéden elrakta egy bársonnyal bélelt

bronztokba, amit az egyik medicus százados adott át neki erre a célra.

A három felderítö persze még nem részesülhetett ebben a megtiszteltetésben, hiszen

egyelöre nem voltak teljes jogú csatatestvérek. Az ujjuk sem viszketett még, hogy

telefaragják a szent kézcsontokat - bár ez idövel bizonyára megváltozik majd. Nagyon

valószín?. Ez a fajta hobbi ragályos volt, mint a legtöbb viszketés... Az áhítatos vágy,

hogy aprólékos mestermunkával róják le tiszteletüket a dicsö holtak elött - és nagyon

is valóságos értelemben kezet rázzanak velük...

A lakoma után Lexandro - aki idöröl idöre még mindig azon kapta magát, hogy nöi

testekre gondol, meg arra a kétértelm? kapcsolatra, amely Yeremi testvérhez f?zi - így

szólt felderítötársaihoz:

- Ne nézzük meg, hogy éli világát egy részember?

Valence azonnal megértette, mire gondol Lexandro.

-gy hát elindultak a légakna irányába, amely lefelé vitt, a Solitoriumba.

Tundrish utolérte öket, mielött leereszkedtek volna - vagy társaságra vágyott, vagy

irigy volt, amiért két testvére külön vonul. Ki tudja?

Percekig lebegtek lefelé az aknában, aztán kiléptek arra a hosszú, csillagfényes

galériára a kolostoreröd legalsó szintjén, ahová a meditálni kívánó csatatestvérek

elvonulnak.

Zárt, konzolos erkélyek nyúltak a végtelen ?r felé, amely az univerzum legszélig

húzódott alattuk, ha ugyan létezik ilyesmi. Talán a kozmosz valami elképzelhetetlenül

távoli régióban levedli magáról a józan dimenziókat, és beleolvad a Káoszba - úgyhogy

a fizikai valóság teljes egésze, a csillagok és galaxisok fényévek billióin keresztül

elnyúló, számbavehetetlen sokasága csupán egy aprócska korallsziget az abszurditás

szörnyeteg, értelem nélküli óceánjában.

Plasztacél bordák osztották keskeny mezökre a magas, csúcsíves ablakok színes

páncélüvegét. A katedrálüveg hamis színekbe öltöztette a csillagfolyamokat és porköd-

tavakat. Itt egy azúrkék csillagkoszorú pompázott. Amott egy epebajos gázfelhöben

fiatal, csillogó égitestek sziporkáztak. Izzó karbunkulusokból font nyakláncok...

Ciánzöld tiarák...Egy smaragd zodiákus... A tör alakú, hármas osztatok az ablakok

parabolaívének csúcsán mind vérvörösen ragyogtak.

Itt szemlélte konokul a kozmosz egyik sárgasággal kínlódó szektorát Kroff Tezla, a

Vérivók hadnagya.

A hös nyomorékot ugyanakkor mentették meg, amikor a Sagramoso-dinasztia szobrait

porrá zúzták. A kezetlen-lábatlan embertorzót kiszabadították bronz virágcserepéböl,

letakarították róla az ólmot. A törzse most egy bátorságbojtokkal és orvosi pecsétekkel

díszített, csésze alakú kocsin pihent. Két süketnéma servitor gondozta, szellemileg

visszamaradott föemlösök. Az egyik felfalta a hulladékát és tisztán tartotta, a másik

saját, vitaminokkal és nyomelemekk dúsított vérével táplálta, és az egyik ablaktól a

másikig tologatta a kocsiját - a hadnagy üres tekintettel bámult ki rajtuk, és

imádkozott, hogy rendjének valamelyik felderítöhajója erre tévedjen.

Egy asztropata ugyan üzenetet küldött a Librariumból Tezla kolostorerödjébe, amely

San Guisugán volt, egy ötezer fényévnyire lévö dzsungelvilágon, de így is beletelhet

néhány évbe, mire a testvérrend elszállítja a hadnagyát. Addig az Öklök

vendégszeretetét fogja élvezni. A sebészek megvizsgálták a sebhelyeket a vállán meg a

csípöjén, és megállapították, hogy az idegvégzödések teljesen elhaltak; a hadnagyot

nem lehetett átalakítani kiborggá. Különösnek találták vámpírszer? anyagcseréjét is - a

rendjére jellemzö genetikai elfajzást. A hadnagy úgy döntött, hogy visszavonul a

Solitoriumba.

- Üdvözlet - szólította meg Lexandro Tezlát, amint az egyik majomszabású servitor

hosszú nyelvével végignyalta a Vérivót.

Mélabús, reumás szemek fordultak a három felderítö felé. A Tezla arcára tetovált

kelyhek alvadt vércseppeket sírtak. Az ajka körül, ahonnan az ostorszíjat eltávolították,

fehér forradások húzódtak kettös sorban.

Mikor válaszolt, kivillant hosszú, éles szemfoga.

- Kívántok esetleg...? - Pislogott. - ó, most már felismerlek titeket. Ti találtatok rám.

- Bánod, hogy életben maradtál? - kérdezte Valence kíváncsian.

- Amíg a fogaim megvannak, nem érhet szégyen. Ha Sagramoso lakájai kihúzták volna

öket! De nem jutott eszükbe...

- Örülünk, hogy viszontláthatunk - mondta Valence. - Mindannyian a lekötelezetteid

vagyunk.

- Gyerünk! - unszolta Lexandro. - Miért nem nyújtod oda neki a karodat, hogy

beleharapjon? Hadd szívja egy kicsit a véred!

- Eszembe se jutna - mondta a hadnagy kimért udvariassággal - egy olyan

csatatestvérböl lakmározni, aki nem tartozik a rendembe.

Ez a megjegyzés felkeltette Lexandro figyelmét.

- Szóval ti egymás vérét szívjátok?

- Azért jöttetek ide, hogy udvariasan gyúnyolódjatok velem? Mint a mutánsokat

ingerlö suhancok a vásári mutatványosok sátránál?

- Azon t?nödöm - szólt közbe Tundrish -, honnan szerezték a karkok azokat a

titánokat? Miféle agyafúrt technikusok kondicionálták újra a Hadurakat?

- Már többször feltették nekem ezt a kérdést, miután Veritast fecskendeztek be nekem.

Nem volt alkalmam megtudni, és Fulgor Sagramoso hóhérlegényei nem gyötörtek

azzal, hogy megmondják. Nem tudom. A galaxis hatalmas, és tele van rejtélyekkel.

Tundrish bólintott.

- És egyetlen informátor sem maradt életben, akit ki lehetne kérdezni.

Számos rangos lázadó és sebesült moderatus öngyilkosságot követett el, hogy

megmeneküljön ettöl...

- Kívánsz valamit, uram? - kérdezte Valence.

- Hogy kívánok-e valamit? - visszhangozta Tezla borúsan. - Esetleg karokat? Lábakat?

Végül beköszöntött az örömteli nap, amikor a három felderítö hátába óvatosan

lyukakat fúrtak az Apothacarionban, egészen a bör alatt húzódó feketehámig, amely

mostanra már teljesen kifejlödött...

Páncél! Energiapáncél!

Lexandro türelmesen várt a szkafanderben, amely még leny?gözöbb óriást csinált

belöle, miközben a ráolvasásokat mormoló technikusapródok és biomedicusok még

egyszer ellenörizték a három harcos felszerelését a gyakorlófedélzetre nyíló, bordázott

mennyezet? barbakánon. A légzsilip plasztacél ajtaja zordan vigyorgó, roppant fogsor

volt, csöszer? ajkakkal körülvéve, melyekböl vezetékek futottak a falra erösített

nyomásmérökhöz.

A vákumpumpák jéghideg h?töfolyadékot izzadtak. A rúnadíszes légtartályokhoz

kapcsolt kompresszorok úgy lüktettek, akár egy agyonhajszolt szív. A szertekígyózó

csövek között szellöztetö szelepek sziszegtek.

A szkafanderben várt? Nem, ö maga volt a csatapáncél. A feketehám közvetítésével a

páncél gerincelektródái közvetlenül kapcsolatban álltak a motorikus idegrendszerével.

Ha Lexandro behajlította az egyik ujját, az energiakeszty?je engedelmesen megrándult.

Kicsivel odébb rakta a lábát; elektronikus jelek száguldottak végig a rostkötegeken,

felerösítve a mozdulatát, s a roppant csizma meg a trapéz alakú lábszárvédö azonnal

engedelmeskedett. Pislogott, és világító ikonok jelentek meg a látóterében, jelentést

adva a létfenntartó rendszerek m?ködéséröl.

Tulajdonképpen nem is a saját szemével látta páncélos társait. A sisaklemezébe épített

optikai szenzorok a szkafander számítógépén keresztül közvetlenül az agyába

továbbították a képet. -gy soha semmilyen fényvillanás nem fogja elvakítani,

bármilyen éles is. Infravörös üzemmódban pedig kiválóan lát sötétben, ködben,

füstfelhöben egyaránt.

A titánban ülve nem volt tökéletes acéllovag - csupán a részét képezte egy hatalmas,

gigászi erövel bíró testnek, amelybe beletartozott Tundrish, Valence, Zed Juron és - ó

igen! - Akbar is. Most Lexandro önmagában is egységes egészet alkotott.

- Dorn Öklei, hátra arc! - adta ki a parancsot egy hang a sisakrádióban. Egy hang,

amely fémesen csikorgott. Faust Stossennek, az új örmesterüknek egyszer lézerrel

átlötték a torkát, és az ádámcsutkája helyén damaszkolt ezüst hangszórót viselt.

A légzsilip óriás fogsora szétnyílt.

Csillagok lobogtak a tintafekete ?rben, apró, ellenséges szemek gyanánt, amik sohasem

pislognak. Egy közeli narancs-rózsaszín gázköd egy hajdanvolt lobbanás élénk

színekben pompázó maradványa lehetett. A támaszpont tornyai büszkén szegték fel

kevély fejüket, a kivilágított galériák fényében címeres lobogók csillogtak. Ezek a

fémzászlók rezzenetlenül álltak; nem ismerték a szelet, és nem is fogják megismerni

soha. Talán évente egyszer találja el öket a csillagközi sötétségben egy hidrogénatom; a

naprendszerektöl távol csak ilyen szellök fújtak. A három újonc eltávolodott egymástól

a sok-sok hektárnyi területet felölelö plasztacél síkon - három vadász várta az ?rben

kóborló vándormadarak szárnyának suhogását.

- Nulla másodperc. Célpontok érkezése bármelyik pillanatban várható...

Halványan derengö energiapajzs lobbant fel a tornyok és galériák körül, arra az esetre,

ha egy lézersugár rosszfelé tévedne. Az újonc ?rgárdisták itt persze nem

gyakorlatozhattak sorozatlövökkel; a lövedékeknek nem állná útját sem légkör, sem

gravitáció, és talán egy dokkolni készülö ?rhajót találnának el. Roncsokat is ostobaság

lenne orbitális pályán hagyni a támaszpont körül. Ezért a célpontként szolgáló

távvezérelt robotgépeket nem fogják megsemmisíteni. A lézerpuskák a legalacsonyabb

fokozatra voltak állítva; bár balesetek persze így is elöfordulhatnak.

Lexandro és társai egyszer?en a reflexeiket, a céllövö tudományukat fogják próbára

tenni; ellenörzik, mennyire tudják irányítani az energiapáncélt. Sokhetes kiképzés vár

rájuk, az öntödék melletti lötereken, és ravaszul megtervezett, veszélyes környezet-

szimulátorokban, éles löszerrel.

Lexandro szeme megakadt egy fényponton. Megpördült, célzott, lött. Aztán még

egyszer.

- Találat - jelentette a számítógép, kiértékelve a visszaverödö fényt.

A célpont pörögve-forogva elhúzott felettük. újabb kis robotgépek özönlöttek

mindenfelöl; egyesek nem voltak igaziak, csak hologramok. Valence és Tundrish

körül halvány fénycsíkok hasítottak az örök éjszakába.

Lexandro gépe visszatért, és spirális ívben ereszkedni kezdett. A nyakát nyújtogatva

próbálta nyomon követni. A kis robot hirtelen fénynyalábot lövellt magából.

Keresöfény kígyózott a fedélzeten Lexandro felé.

Erre nem számított. Hogy a robotgépek visszalönek. Félreugrott, futás közben tüzelve.

A robotgép lézersugara nem hevítette föl a fedélzetet, tehát szintén alacsony intenzitású

volt. Ha a megérinti, a számítógép feltehetöleg azt fogja jelenteni, hogy öt érte találat.

Ami fekete pontot jelentene a kartotékján!

- Találat.

A célpont elkanyarodott, majd egy spirális csavarral visszafordult.

Lött. A fedélzet felizzott a csatapáncél csizmái között. Lexandro félreugrott.

A kolostorerödön kívül, minimális gravitáció mellett olyan könnyen, olyan nagyot

lehet ugrani! ö pedig mindkét lábbal elrugaszkodott.

És elszakadt a fedélzettöl.

Tompa szögben lebegett fölfelé. A mágnestalpa elvesztette az érintkezést a fedélzettel.

A bomlástermékeket elvezetö csövek is egyre messzebb hajtották.

Maximumra fokozta a csizmatalpak mágnesességét, hogy visszahúzza magát. Csakhogy

már több méterre volt a fedélzettöl! Ez a módszer nem vezet semmire. A stabilizátor-

rakéták, hát persze...!

- Eltaláltak. Stabilizátor-rakéta m?ködésképtelen.

Lexandrót elöntötte a harag; és ö elfojtotta a haragot. Rálött a robotgépre. Aztán még

egyszer. És még egyszer.

- Találat. Találat. Találat.

A robottámadó elmenekült, és mintha elvesztette volna az érdeklödését Lexandro iránt.

Talán "megölte". De az is lehet, hogy a gép harcképtelennek minösítette; hiába a

büszke vértezet, már nem lát ellenfelet benne. Semlegesítette. Hiszen nem tud

visszajutni a fedélzetre. Ellenkezöleg, egyre magasabbra sodródik, rézsút a tat felé.

Ezzel a sebességgel tíz-tizenöt perc múlva el fogja hagyni a támaszpontot. Bolondot

csinált magából.

A két másik páncélos harcos továbbra is fénysugarakat szórt a többi robotgép felé.

Az egyikük tüzelt, tüzelt, tüzelt... és lomhán ügetve elindult Lexandro felé, lépést tartott

vele a fedélzeten, arctalanul figyelte a sisaklemez mögül - miközben Lexandro

tehetetlenül sodródott. úgy érezte, az a másik t?nödve nézi odalentröl.

Vajon melyikük az? Valence - vagy Tundrish?

Az alak felemelte a lézerpuskát, s a csövét nekiszorította a sisaklemezének, mintha

szaglászná vagy csókolgatná a fegyvert.

Csak nem az jár testvéri vetélytársa fejében, hogy le kellene löni Lexandrót?

Lehetetlen; hiszen megfigyelök nézik öket, számítógépek elemzik minden

mozdulatukat!

ám a sötéten ásító ?r a roppant fedélzet fölött mintha minden kapcsolatot elnyelt volna

a kolostoreröd belsejével...

Lexandro töle telhetöleg felt?nésmentesen maximum fokozatra állította a lézerpuskáját.

Hátha. Maximális fokozaton egy szerencsés lövés átégetheti a páncél egyik hajlékony

ízületét.

Csak nem arra buzdítják gúnyosan, hogy éppen ezt tegye? Hogy megfenyegesse a

bajtársát, esetleg rá is löjön? Lehet, hogy ez az egész valami rosszindulatú csapda, az ö

megalázására és ellehetetlenítésére? Az az alak vár, amíg egy robotgép húz el a

közelben, aztán rálö - mintha Lexandrót venné célba. Lexandro tévedésböl viszonozza

a tüzet... Szerencséje lesz, ha csak visszaminösítik felderítönek tíz-húsz évre.

Valószín?bb, hogy kivégzik... vagy hagyják sodródni, amíg éhen hal...

Nem, kizárt dolog, hogy a rend veszni hagyja a páncélt.

Lexandro elképzelte, amint az egész csontvázát átadják az ellenségének, hogy

telefaragja átkokkal, anatémákkal és kiközösítö rúnákkal, hadd kínlódjon a lelke - ha

ugyan marad neki - az örökkévalóságig a túlvilágon, visszavonhatatlanul elválasztva

Rogal Dorntól...

Szabad energiakeszty?jével a lenti alak az ugró pók jelét írta le a vákuumba.

Tundrish lesz az! A dögevész képtelen úrrá lenni bosszúálló östermészetén.

Fellobbantak a stabilizátor-rakéták. Az alak könnyedén, vigyázva elrugaszkodott,

odaúszott Lexandro mellé, és megragadta egyik fémkeszty?s kezével.

A két lovag mozdulatlanul lebegett egymás mellett.

Bajtársa hangrezgései a sisaklemezen keresztül eljutottak Lexandro Lyman-fülébe.

Valence hangja. Szóval a nyelvével kikapcsolta a sisakrádióját.

- Majdnem lelöttél, ugye? Micsoda önuralom! Nem úgy, mint annál az ösztönös,

ostoba ugrásnál. Látom, hogy kénytelen leszek az árnyékoddá válni. Igen, a Császár

vérére! "Nézd" - fogja mondani a többi ?rgárdista - ", hogy védelmezi az a traziori

harcos a hirtelen vér? testvérét, pedig a testvére folyton gúnyt ?z belöle...!"

- Tudok az elfajzásodról - felelte Lexandro. - Arról az átkozott amor-odium

rögeszméröl. Persze csak egy technikus érezheti szükségét, hogy mindent így a számba

rágjon. Hát ennyire vagy pallérozott?

- Itt hagyjalak... egyedül... testvér? Egyedül, most?

Lexandro fontolóra vette a dolgot.

- ó, most aztán igazán repülsz! úgy lebegsz itt, mint valami ?rmadár... Mámorító!

Csak nem leste ki Valence Lexandro álomvízióit? Csak nem hatolt be a tudata

mélyére?

- De mi hasznát veszed most ennek? Magadra hagyjalak?

Milyen gögösnek t?nne, ha elhárítaná egy testvér segítségét... és másoknak kellene

azzal bajlódnia, hogy kihalásszák az ?rböl.

- Egyedül hagyjalak... testvér?

- Nem - mondta Lexandro halkan. - Kárhozat!

Valence óvatosan visszamanöverezte a két páncélt a gyakorlófedélzetre.

- Gyakorlat befejezve - szólalt meg a rádióban Stossen örmester. - Kerüljétek meg a

peremsávot, és gyertek vissza!

Valence azonnal elindult... Lexandro csizmái azonban pár másodpercig úgy tapadtak a

plasztacél felületre, akár a szajha anyjuk csecsébe kapaszkodó kisgyerekek - míg

eszébe nem jutott, hogy lejjebb vegye a mágnesességet.

Valence, aki már messze járt, hátrafordult, felemelte energiakeszty?jét, és gúnyosan

odamutatta neki a pók jelét.

A távoli, aprócska csillagok sokasága rezzenéstelenül figyelték a jelenetet. Hozzájuk

képest az egész hatalmas támaszpont barázdált, kristályos porszem volt csupán...

Néhány héttel azután, hogy a reclusiarcha egy titkos szertartással, amelyröl senkinek

nem volt szabad beszélniük, in primo grado beavatta öket a rendbe, riadóüzenet

vibrált végig Fidelisböl a kolostorerödön.

Egy lomha ?rbárka fedélzetén, amely Karkasonról a törpe ikercsillag, a Karka

Secundus felé tartott, az asztropata véletlenül lehallgatott egy telepatikus üzenetet, amit

a bányavilágról küldtek az egyik agrárbolygóra, amit Sagramoso átcsábított a maga

oldalára, energiakristályokkal fizetett kalózokat alkalmazva követül. Ezek a kalózok és

szedett-vedett ?rhajóik egyébként mind kámforrá váltak, amikor a keresztes sereg

átkelt a hiper?rön Karka Napjához.

Lord Fulgor Sagramosónak sikerült elmenekülnie a jelentéktelen bányavilágra, amely

az Antro nevet viselte.

A palota-zikkuratból felszálló hajó, mielött felrobbant volna, még kilött egy

mentökabint, egy roncsdarabnak álcázott sztáziskamrát...

A kereszteshadjárat még nem fejezödött be. Az Öklöknek újra át kell törniük a

hiper?rön.

Dehát ez volt az életük. Mi más is lett volna?

Imádkozni annyit tesz, mint ölni.

Jog szerint.

Hogy az emberlakta galaxis megszabaduljon mindenféle gonoszságtól, legyen az idegen

eredet?, elfajzott emberek keze m?ve, vagy néven nevezetlen forrásból való.

A kovásznak tisztán kell maradnia, különben megmérgezi a csillagokat.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Biff felriadt szendergéséböl; alvó agytekéje az alagutakról álmodott.

Azonnal ellenörizte a sorozatlövöjét, megbizonyosodva róla, hogy a tár valóban félig

üres. A ropogó zaj, ami felébresztette, nem a kis barlang bejárata felöl hallatszott, ahol

elöretolt osztaguk menedéket talált, hanem a tömör sziklafalból, körülbelül félúton a

mennyezet felé.

Talán egy másik szinten tomboló t?zharc lármája volt.

Talán nem...

Talán egy újabb kiborgizált bikand tart feléjük, keresztülrágva magát a kövön,

azoknak az átkozott törpéknek az egyikével a hátán, aki irányítja.

Az álom! Vajon mit jelenthet?

A hatalmas álombarlangban Császári Öklök verekedtek gennysárga alapon kék sávos

páncélban rötszakállú törpékkel, akik piros, steppelt pufajkát és overallt viseltek.

Ugyanakkor, ugyanazon a helyen egy teljesen más rendbe tartozó ?rgárdisták, akiken

fekete csillagokkal tarkázott, vérvörös vértezet volt, zöldruhás törpékkel csatáztak. A

négy harcoló csoport örjöngve hullámzott fel-alá. Mindenfelé cseppkövek

meredeztek, valóságos útvesztöt alkotva. ám az Öklök csak a piros törpékkel küzdött -

és vica versa -, míg a vérvörös ?rgárdisták kizárólag a zöldbe öltözött törpéket

támadták.

A totális káoszban mintha két olyan csatát kevertek volna össze, aminek semmi köze

egymáshoz; vagy talán egyetlen csatáról volt szó, amelynek megbomlott a látószöge,

mint mikor az ember megrázza a kaleidoszkópot, úgyhogy az események menete teljes

örültséggé vált...

Ezt látta álmában.

A valóságban is hasonló volt a helyzet: képtelenség volt értelmezni a kanyargó

alagutak, elszórt barlangok, aknák, váratlanul megnyíló szakadékok háromdimenziós

mintázatát. A földalatti útvesztö vízszintes irányban több száz kilométerre terjedt, és a

függöleges tengely mentén is négy-öt kilométert fogott át.

átok Antro áruló világára, ahol ez a Lord Sagramoso lapul!

Szüksége van Biffnek egy ilyen álomra, hogy érezze a csalárd labirintusokban

leselkedö veszélyt?

Nem... Az álom jelentése sokkal sürgetöbb volt.

Egyszerre csak meg volt gyözödve róla, hogy ezek a mozgékony ?rgárdisták és

rohangáló törpék a fantasztikus barlangban a tulajdon szürkeállományában zajló

folyamatok jelképei, ahogy az agysejtjei igyekszenek megbirkózni a feladattal, amely

elé ez a nyomasztó környezet állítja öket. Megpróbálnak kialakítani valami térképet.

Ez a hely gyakorlatilag egy alsóváros volt. Igaz, nem szeméttel és mérgezö hulladékkal

eltömött boltívek alkották, amik recsegnek-ropognak a rájuk nehezedö, irdatlan súly

alatt, nem is halmokba tornyosuló fémforgács és rozsdás, törött gépezetek - de akkor

is a föld alatt volt: sziklabelek és közsigerek útvesztöje. Biztos van benne valami

rendszer, amit ezek a szakállas, kis barlanglakók úgy ismernek, mint a szörös kezük

fejét, mint a kérges tenyerüket...

De Biff nem. Még nem. Bár agyának jobb féltekéje kétségbeesetten igyekezett nyesni.

A ropogó zaj egyre hangosabb lett; most már Biff páncélos bajtársai is felriadtak. Lex

és Yeri és Stossen örmester. Hát csak nem alhatja az ember az igazak álmát!

Recsegés, csikorgás, mintha a szikla törne porrá...

Stossen csendre intette öket energiakeszty?jével, és kibiztosította nehéz sorozatlövöjét.

Valami betörni készül a barlangjukba - hacsak irányt nem változtat, bármi legyen is.

És ök el fogják pusztítani ezt a valamit.

Talán elterelö hadm?velet az egész, és a lázadó csapatok valójában a már létezö

bejáratok egyikét akarják megrohamozni...

Biff észrevette, hogy Yeri bal-, Lex pedig jobbfelé is figyel.

Lehet hogy csak egy új alagutat ásnak ravaszul, hogy még jobban összezavarják az

amúgyis labirintusszer? alaprajzot, s új útvonalat alakítsanak ki a rajtaütésekhez és

ellentámadásokhoz... Ebben az esetben az osztaguk kihasználhatja az alkalmat, hogy új,

elöretolt állásba nyomuljon. Fölfelé, lefelé vagy elöre.

Persze csak akkor, ha az új útvonal nem bizonyul túl sz?knek. Ha nem kezd

kanyarogni és keskenyedni az elsö pár lépés után.

Az energiapáncél itt nagyon sokat ért. Az ?rgárdistákra mindenütt kelepcék lestek.

Beomló falak, farkasvermek. Még a szívós, sasdíszes vértezet is behorpadhat, ha egy

tonnányi kö zuhan rá valami rejtett aknából - vagy beszorulhat az omladék alá. Máshol

álcázott, köböl faragott csapóajtók nyíltak ki hirtelen, és törpék özönlöttek elö.

Az alagutak falán sorakozó elektromos fáklyák nem égtek, h?ségesen követve a távoli,

láthatatlan mérnökök utasításait - bár olykor fellobbant némelyik, vakító fénnyel

világítva meg az ?rgárdistákat, mielött a homályból lerohanták volna öket. általában

mindenütt sötét volt, csak a falakon ritkásan tenyészö penészgombák foszforeszkáltak

halványlilán. Itt még az ?rgárdisták éles szeme is elfáradt volna, ha nem segítik a

sisakba épített mechanizmusok.

Oxigénpalackok nélkül nem jutottak volna levegöhöz. Egyes alagutakban csak

áporodott nitrogén volt. Másokban mérges gázok gomolyogtak. Bizonyos régiókból

ösi, alattomos gépezetek szivattyúzták ki a levegöt; másokat savas kipárolgásokkal

árasztottak el, mikor az ?rgárdisták elöretörtek.

Csakhogy az energiapáncél nehézkes volt ebben a zárt térben. A sínpályákkal felszerelt

fögalériák persze szélesek voltak - de kihaltak. A legtöbb alagút jóval sz?kebbnek

bizonyult. Néha rábukkantak egy-egy csatatestvérre, aki - túlbuzgóságból vagy az

ellenség által megtévesztve - beszorult valami hasadékba. A csizmáját - és a lábát -

kegyetlenül leperzselték hátulról, egy életre megnyomorítva a tehetetlen harcost.

Odafönt, a Karka Secundus vörhenyes fényében, Antro felszíne kopár, barátságtalan

pusztaság volt, csupa kögörgeteg, hordalékkúp és meddöhányó, itt-ott meredek

sziklaszirtekkel tarkítva. Nagyon kevés célpont volt itt, amit érdemes lett volna

megtámadni: néhány felszíni bányatelep az aknalejáratoknál, meg egy kis ?rkikötö, az

ércszállító hajóknak. Ezeket az Öklök könny?szerrel elfoglalták. Lent már más volt a

helyzet. Ennek a szívós kis világnak az összevissza furdalt irháját egy egész

tartományra való ádáz, félhumán törpe lakta.

A bennszülöttek persze zömikek voltak - annak a kisnövés?, gömbölyded fajnak a

gyermekei, amely pont az ilyen Antro-féle bányavilágok barlangos zsigereiben

fejlödött ki az emberi telepesekböl a hosszú évezredek során, amikor a bolygókat

elszigetelték egymástól a hiper?rviharok. Ezek a keménykötés? fickók, akik jól értettek

a technikához is, kívül estek a Birodalom joghatóságán, és a saját öseiket imádták,

vakbuzgó áhítattal.

A legtöbb zömik a Birodalom lelkes szövetségese volt.

úgy t?nt, az antróiak nem.

Söt, ellenkezöleg.

Az ?rkikötö elfoglalása során ejtett foglyok vallomásából nyilvánvalóvá vált, hogy

Fulgor Sagramoso, az önjelölt istenség, a zömikek szenvedélyes függetlenségtudatát és

vallásos hitét használta ki. ö volt a bástyájuk a távoli, félreértett Birodalom ellenében,

amelyik elnyelné a világukat, és arra kényszerítené öket, hogy valami nyomorék,

halhatatlan, földi Császárt imádjanak tulajdon szent öseik helyett. Legalábbis ezt

beszélte be nekik Sagramoso.

Hiszen Fulgor szintén a saját öseit imádja! Talán nem mutatott hologramokat zömik

szövetségeseinek az ezredéves Sagramoso-klán poros szobrainak végeláthatatlan

sokaságáról?

Talán nem ugyanezeknek az ösi szobroknak és bálványoknak áldozta fel láncra verve

az ellenségeit?

Dehogynem! Hitében már csaknem zömikké vált. Legalábbis ezt hitték ezek az

ostobák. És ezért nyilvánította magát Sagramoso istennek - hogy istenné tegye az

elödeit is.

Aztán eme tisztelettudó cselekedete miatt a Birodalom a pusztulására tört - mint ahogy

Antro barlangjaiból is gyökerestül ki akarja irtani az ösimádat minden formáját, hogy

aztán lemészárolhassa azokat a tiszteletreméltó aggokat, akiket a zömikek Eleven

ösként tiszteltek...

-gy mesélték a lángoló lelkület? rabok, mielött kivégezték öket. Képtelenség volt

megmagyarázni nekik, hogy becsapták öket.

És mielött az Öklök leereszkedtek volna Antro végeérhetetlen pincéibe és

szellözöaknáiba és bányavágataiba, ahol csak úgy nyüzsögtek az elfajzott, agyafúrt

technikusok, Lo Chang sietve harci prédikációt tartott nekik.

- Mi, a Legiones Astartes gy?löljük az elfajzott géneket, nemde? - kiáltotta. - Hiszen a

mutánsok gyalázzák az emberi fajt önmaga torzképévé! Mi pedig felsöbbrend?

emberek vagyunk, tökéletesített ideálok, igaz? Bölcs Birodalmunknak megvan az oka

rá, hogy megt?rje ezeket a törpéket, mert a mutációjuk stabil, értékes ásványokat

termelnek, ravaszak és ügyesek, ráadásul vakmerö harcosok. Ne becsüljétek hát le

ezeket a kis embereket, testvérek! De ne támadjon tétovázás sem a szívetekben, ha el

kell pusztítanunk ezt az egész világot, az összes töpörödött, áruló mutánssal együtt,

hogy hozzáférjünk Fulgor Sagramosóhoz. Máskülönben a kereszteshadjáratunk

bevégezetlen marad, és Sagramoso vad zömikekböl toborzott hadsereg élén fog

visszatérni Karkasonra. ássatok és romboljatok...!

A föld alatt azonban ez a haditerv nehezen kivitelezhetönek bizonyult.

Sagramoso itteni stratégiája sokban emlékeztetett a Fidelisben alkalmazottra, ahol is a

titánok karjába akarta csalni az Öklöket - amiket kétségkívül ezek a technikus-agyú

antrói zömikek újítottak fel neki.

Itt, Antro mélyén a csapdát és az utolsó védövonalat nem hét adamantium robotóriás

jelentette, hanem ezernyi dühös törpe, akik t?zdarazsakként donganak és szúrnak, ha

valaki beletenyerel a fészkükbe...

A barlang fala hirtelen egy szakaszon beomlott.

Gennyedö, sárga fény áradt ideiglenes menedékhelyükre, amint egy fogazott

energiaf?rész hasított a sziklába, akár kés a vajba. Fúrópöröly robbant elö a falból,

majd visszahúzódott, és újabb lyukat ütött rajta. Fémköpenyes fogak martak a

kötömbökbe. Kiálló állkapcsok ropogtak és csikorogtak, a borotvaéles rágók mohón

lapátolták a törmeléket...

...a lapos, wolframacéllal páncélozott pofába...

...amelyböl két narancsvörös gömb meredt elö, a plasztacéllal ötvözött szemgödör

mélyéröl, mely szétrágott szemüvegkeretre emlékeztetett.

Csöszer? orrlyukak szívták be fújtatva a köport.

A beteges fény két elektromos fáklyából áradt, amiket a bestia homlokereszére

forrasztottak.

Ez természetesen egy bikand volt - ráadásul a szörny?séges teremtményt radikálisan

átalakították, hogy még erösebb, még gyorsabb alagútásót csináljanak belöle.

Mivel a nagy, szabad térség szélére jutva megtorpant - és most az általa tört nyílás

széleit falta, hogy kiszélesítse -, a mozdulatlanul lapuló ?rgárdisták vártak még a

tüzeléssel, hátha alkalmuk nyílik a teljes fenevadat szemügyre venni; a látvány

bizonyos fokig leny?gözte öket.

A szörnyeteg eredeti alsókarját a hornyolt könyök-tokmányba illeszkedö f?rész és fúró

pótolta. Páncélozott testét vezérlökábelek fonták körül, duzzadó külsö izmok gyanánt;

régi pofájából sem sok maradhatott...

A legmegdöbbentöbb dolog a bikandban azonban egyúttal a törpék technikusi

képességeire is fényt vetett: alig csapott zajt. Valami hangtompító mezö védhette. Az

alagútásás nem járt fülsiketítö robajjal, csak a megrágott kö ropogása hallatszott.

Ami pedig a törmeléket illeti, mely elt?nik barlangszer? torka mélyén...

Abban a torokban lennie kell egy másodlagos, mesterséges garatnak - egy miniat?r,

hipertéri kapunak, ami máshová továbbítja a kásává örölt követ, valami távoli

tömedékbe vagy meddöhányóba, mely a hulladék tárolására szolgál.

Máskülönben hogy haladhatott volna végig a kiborgizált szörnyeteg az új alagúton,

amit ö fúrt, ö vájt, ö emésztett fel?

Ez értékes, ösrégi mágiáról tanúskodott.

Az átalakított, rabszolgává alázott bikand b?zlött: avas olaj, forró, vulkanizált gumi, és

bestiális, idegen veríték szaga áradt belöle, meg valami meghatározhatatlan, keser? illat

- a hiper?r messzi lehellete.

Noha a fúró meg a f?rész megkurtították a karját, még így is messzire elért vele;

masszív lába rövid volt ugyan, ha viszont a karmával veselkedik neki...

Ahogy a bestia elöregörnyedt, a lovasa a fáklyák fénykörén túli félhomályt kezdte

fürkészni; közben élesen kirajzolódott az alagút sötét hátterére.

A mérnök a bikand véknyán ült, közvetlenül egy kiálló, fényezett csontsarkantyú

mögött, amin sárgaréz vezérlögombok csillogtak - ez a bikand gerincének rákosan

burjánzó nyúlványa volt, mely sebészi áttétel útján terjedt. Szíjakra f?zött óngyöngyök

lógtak a törpe kopottas, barna börruháján, amely apró, kalapács alakú szegecsekkel

volt kiverve. Zsíros, t?zvörös haját hátrafésülte, és kurta varkocsba kötötte a tarkóján.

Bakancsa a bikand bordáiból sarjadó kengyel-pedálokon nyugodott.

És jól fel volt fegyverezve.

A bikand jobb vállából agancsszer? tartókar nött ki. Békeidöben feltehetöleg különféle

bányászati szerszámokat tartottak ezen az állványon. Most okkersárga, bojtos lobogót

t?ztek rá, amin kalapács-rúna díszelgett. Nehéz sorozatlövö kapcsolódott az agancshoz

plasztacél kardáncsuklóval...

De ez a mérnök nem volt harcos, mert egy harcos azonnal megszórta vólna

robbanólövedékekkel a barlangot, és csak utána bújik elö a fedezékböl.

Keskeny kölapok mozdultak - átváltoztak sáfránysárga energiapáncélokká - és

gondosan kiszámított zárót?z zúdult a zömikre és alagútásó bestiájára.

A törpe hátrarepült a nyeregböl; testébe véres alagutakat vágtak a lövedékek, mielött

felrobbantak volna a zsigereiben, cafatokra szaggatva a félhumánt.

A kiber-bikand bömbölve nekilódult. F?része sivítva zúgott. Rágói vadul csattogtak,

szikrákat szórva szerteszét. Tátongó pofájából kavicszáport böfögött fel, amely

kopogva pattant le Biff páncéljáról. ám a fenevad már halálán volt; páncélzata és

belszervei szétrepedtek, mechanikus alkotórészei rövidre zártak...

A bikand elterült az alagút bejáratánál, fáklyafénye lassan, pislákolva elhalt.

Lex volt az elsö, aki felmászott a dögre, hogy bekukkantson az alagútba.

Lámpái fénykörén túl az új folyosó áthatolhatatlan sötétségbe veszett.

- Elég tágas - fuvolázta jelentés gyanánt, aztán kicsit összehúzta magát, és nekivágott.

Yeri azonnal az alagútban termett, hogy szorosan a nyomában maradhasson annak az

embernek, akit még mindig gy?lölt - a testvéri udvariasság és a harcban kovácsolódott

bajtársi kötelék ellenére. Igen, gy?lölte Lexet - s ezért kénytelen volt megvédeni; mert

ha meghal, hol talál újabb célpontot a rosszindulatának? Ki lesz akkor a megvetése

tárgya?

Biff legalábbis így látta a dolgot...

De Biffnek sosem volt ideje ilyesfajta finomkodásokra azokban az években, amikor

kialakult az egyénisége. Agyaskodásra, arra igen. Érzelem-görcsökre viszont soha. És

manapság sem érzett különösebb vágyat magában, hogy ilyen emocionális

mellékvágányokra tévedjen. A kozmosz ragadós pókhálójában, amely végül minden

lakóját csapdába ejtette és elemésztette, csak a tudás - és a rendszer - számított. A

Lovagok útjának ismerete.

Meg persze a vér is. Az ellenség megszentelt fegyverekkel kiontott vére.

A bikand vére, mely s?r?, olajos tócsába gy?lt a kövön, rozsdabarna volt, némi

narancsvörös árnyalattal.

Talán a különleges kapcsolatnak, ami Yerit Lexhez f?zte, Yeri számára volt értelme, és

egyfajta rendszert alkotott.

Stossen örmester csikorgó géphangja utasította Biffet, hogy vegye át a hátvédet,

Stossen mögött. Az örmestert nem érdekelte különösebben, hogy Lex állt az élre.

Az elsök elsök maradnak, t?nödött Biff, az utolsók pedig utolsók...

Energiacsizmája széttaposta a halott törpe egyik karját.

- örmi - szólt Biff a sisakmikrofonba -, a levegö itt nem túl genyás. A csökött is azt

lélegezte. Nem kéne megállnunk, hogy... befaljuk az agyát? ö biztos ismerte errefelé a

dörgést. Szerintem nyeste, hogy merre van Lord Szaros odúja. Ha öt kinyírjuk, a mutik

nem sok vizet zavarnak.

- Valóban azt hiszed, hogy pont ez járt a muti fejében, amikor meghalt?

- Nem - vallotta be Biff.

- Tudok a höstettetekröl a titánokkal, Tundrish. Mind tisztelünk érte titeket. De

öszintén szólva elképesztö szerencsétek volt odaát Karkasonon... Tudod, miért? Mert

amikor megöltétek a moderatusokat meg a princepsüket, azok a legények minden

idegszálukkal a Császár m?ködtetésére összpontosítottak. Ez volt legfelül az agyukban,

igaz?

- Gondolom, igen.

- Ez a törpe mérnök föleg a gépszörnyének az irányítására gondolhatott.

- Csak az az érzésem támadt, kiszagolhatom az alagutak alaprajzát. A folyosók

fekvését. Ha kicsivel több anyaggal dolgozhatnék.

- Mi lenne, ha a mi Biffünk inkább a bikandot falná föl? - javasolta Lex a sor elejéröl.

- Szerintem jobban illik a stílusához...

Stossen durván felröhögött; mintha csikorgó borotvapengéket húztak volna végig egy

krétapiszkos táblán.

- Mondom, hogy egyszer?en szerencsétek volt. És azok a karkok emberek voltak.

Melyik ?rgárdista mocskolná be magát egy muti agyával, hacsak nem élet-halál

kérdésröl van szó? úgyhogy ne pályázzatok az Elöretolt Emberevö Ezred tagságára...

Biff már rájött, hogy Faust Stossen örmesternek még a baráti zömikektöl is hányingere

támad: a romlatlan emberi faj karikatúráit látta bennük. Semmi értelme nem lenne a

lelkére beszélni. Talán mégsem volt olyan ragyogó agyaskodás. Az önismétlés

rovarszer? dolog. A túléléshez flexiagyra van szükség.

Azoknak a megelevenedett ikonoknak még száguldozniuk kell egy darabig Biff

koponya-arénájában, ha meg akarják érteni a Vágatok Világát, az Aknák

Alaprendszerét...

Biff arcán viszketni kezdett a tetovált pók; régen esett meg ez mát vele utoljára. A

frissen vájt alagút összehúzódott az elörenyomuló ?rgárdista osztag körül, mintha a

falak arra készülnének, hogy összezáruljanak, fémes kövületekké sajtolva öket. A

hatalmas, görbe lábú bikand elég teret csinált magának meg a lovasának. A sasdíszes

energiapáncélok azonban idöröl idöre így is súrolták a sziklát.

Az alagút egy-két kilométeren keresztül elnyújtott, ereszkedö ívet írt le - a Biff

sisaklemezén villogó irányt?-rúnák szerint észak felé -, majd keletnek fordult. Az utat

sisaklámpájukkal világították meg haloványan; a fényeröséget alacsonyra állították, így

csak az ö mesterségesen kiélesített szemük tudta kivenni a falak körvonalát. Ha

kikapcsolják a lámpákat, még az ?rgárdistákat is totális sötétség vette volna körül;

hiszen itt, Antro zsigereiben - egy vadonatúj alagútban, ahol még nem telepedett meg a

foszforeszkáló penészgomba - a környezetük feketébb volt a legsötétebb holdtalan

éjszakánál. A felszínen mindig eljut az érzékszervekig valami erötlen derengés a

természetes égboltról, vagy máshonnan.

A külsö ingerek hiányát csak hangsúlyosabbá tette az elektromágneses elszigeteltség -

jó ideje volt már, hogy az örmester zavartalan rádiókapcsolatot tudott létesíteni Von

Reuter hadnaggyal. Korábban a rádióhullámok legalább úgy-ahogy átsz?rödtek az

alagutak pókhálóján, sokszorosan visszaverödve a sziklafalakról, bár a recsegö alapzaj

csaknem érthetetlenné torzította az üzeneteket. Most azonban minden összeköttetésük

megszakadt a parancsnoksággal. A fülhallgatóban csak tompa zörejek hallatszottak.

Vibráló recsegés, néhány távoli elektromos kisülés... Aztán még ezek is elhaltak.

Biffben kínzó gyanú támadt, ahogy tovább nyomultak elöre, ám végül Yeri volt az, aki

hangot adott kételyeinek...

- Ennek az alagútnak a nagy részét régebben ásták - jegyezte meg. - Ennyit nem

vájhatott ki az a bikand, mióta elfoglaltuk az ?rkikötöt. Nézzétek: a falak itt simábbak,

kidolgozottabbak. Ahonnan indultunk, ott durvák voltak és egyenetlenek. Kapkodva

végzett munka.

- Azaz? - kérdezte Stossen.

- Azaz az utolsó szakaszt sietve fúrták át. Lehet, hogy a mérnök be akart csalni minket

az alagútba, a saját élete árán? Biff, vissza tudsz fordulni, ha hátulról megtámadnak?

Biff megtorpant.

Igen, vissza tudott fordulni. Igaz, csak hajszálon múlt; a sima falfelület jobban

csúszott, nem akadályozta annyira.

Hátranézett a szurokfekete sziklacsöben; a sötétség formátlan csomókba gy?lt, s ö

minden egyes csomóban egy-egy fegyveres törpét látott...

Biff sohasem szenvedett klausztrofóbiában. Kölyökkorában hason csúszott a sz?k

alagutakban, úgyhogy egyáltalán nem zavarta, hogy most sétálnia kell bennük. Biff a

klausztrofóbia gyermeke volt, akinek a szabad égbolt idegen veszedelmet jelentett.

ám a határtalan univerzumban megszámlálhatatlan fullasztó, zárt tér létezhet, amely

megfojthatja, agyonnyomhatja az embert! Biff élete legnagyobb részét hihetetlenül sz?k

horizontok között élte le. Az ö életét is így akarták agyon-nyomni - bár mindig

derengett neki, hogy létezik valami más, valami több is, amit kellö igyekezettel

elérhet...

Bárcsak mindenütt élhetnének emberek a kozmoszban - bárcsak lakható lenne a

világ?r, belélegezhetö a vákum, s a növények és állatok egyenletes eloszlásban

lebegnének a végtelen sötétben! Akkor valószín?leg minden értelmes lénynek akkora

élettere lehetne, mint egy egész világ. Egyedül az övé volna, egyedül az övé...

Biff ehelyett most itt volt, egy sz?k alagútban, egy sivár kögolyóbis mélyén.

Tekints a kozmoszra, és riadj vissza...!

A kozmosz javarészt hideg, semleges, élettelen ?r volts az élet apró szikrái gyakran

éppen egymás kioltásával foglalatoskodtak. Halál! Ez volt az élet szava az

univerzumban, amely zsúfolt világok millióinak adott otthont, s ugyanakkor

gyakorlatilag... ürességböl, anyagtalan semmiböl állt. Az élet az univerzum szavaival

beszélt az univerzumhoz - csak hangosabban, mert aktívan kereskedett a halállal.

Ah, a filozófia...!

Engedjük át ezt Yerinek.

A vezetést pedig Lexnek?

Nem...

- Fényt látok elöl - jelentette Lexandro.

- Sisaklámpákat eloltani! - adta ki az utasítást Stossen azonnal.

A távoli fénypontból lassan egy vizenyös, azúrkék szemgolyóra emlékeztetö korong

lett, amely türelmesen figyelte közeledésüket; muslica-parányok, amint elszántan

menetelnek a...

Biff lelki szeme elött titáni pókalak vonaglott, s rávetült arra a messzi szemgolyóra,

mintha kárminvörös vérerek hálóznák be. A pók lábai várakozásteljesen rángatóztak -

Biff örangyala és nemezise.

Alig hallható szívdobogás vibrált feléjük az alagútban; kisebb, másodlagos szívek

verték hozzá a kontrapunktot. A távolban folyadékok gurguláztak.

A folyosó egy kihaltnak látszó hidroponikus ültetvénybe torkollott: egy hosszú,

alacsony, kéklö fénnyel megvilágított barlangba, sekély tartályok végeérhetetlen

sorával, melyekben különféle zöldségek rügyeztek, botanikai vulkánkitörés gyanánt.

Tüskék, bíborlila tökök, dicsbogyó-indák, tarka színekben pompázó uborkák,

bársonyos húsgyümölcs-fák...

Recézett csövek bugyborékoltak. Runákkal telemázolt pumpák lüktettek halkan. Oldalt

egy ösrégi gyártmányú generátor zúgott. Az egész felszerelést különös, idegen aura

lengte körül, mintha valami rég elfeledett, barokkos, emberkéz alkotta technológiának

és egy másik faj érzéki, elegáns, hátborzongató gépészetének az elegye lenne.

A falakat és a széles boltíveket csatázó zömikeket ábrázoló, ösrégi freskók díszítették.

A keménykötés?, szakállas törpék, akiknek külsövázas páncélja láncokkal,

talizmánokkal és lobogókkal volt teleaggatva, s derékövüket veretes aranycsattal

fogták össze, bohócruhás idegen harcosokkal viaskodtak. Ezek az egzotikus lények

karcsúak, magasak és vérfagyasztóan szépek voltak, s fénylö kardokat forgattak, míg a

zömikek inkább a csatabárdot részesítették elönyben. A törpék mellvértjét

dombormíves harci jelenetek díszítették - valami régebbi, hösies gyözelem vagy

vereség mementói. Nehéz lett volna megmondani, hogy melyik a kettö közül. A

gyözelem vereséggé torzult, a vereség gyözelemmé. A freskók fölött érthetetlen zömik

rúnák futottak hosszú f?zérben; talán valami barbár himnusz lehetett.

A zöldellö, termékeny kert és az alagútban uralkodó sötétség között feszülö ellentét

azonnal felkeltette Biff gyanakvását.

Mikor aztán felpattant egy hatalmas, köböl faragott csapóajtó, és a barlangba özönleni

kezdtek azoknak a festett bányavitézeknek a pontos másai, hajszálra ugyanolyan

vértezetben és harci díszben - mintha csak a síkbéli freskókból léptek volna át a

háromdimenziós térbe, bár ezúttal sorozatlövökkel, plazmafegyverekkel és

lézerpisztolyokkal felszerelve -, Biff habozás nélkül tüzet nyitott...

TIZENHARMADIK FEJEZET

óriástökök repedtek szét - néhány tagbaszakadt zömikkel együtt, bár az ö páncélozott

héjuk erösebb volt.

Az életben maradt bányavitézek azonnal viszonozták a tüzet. Stossent több

plazmacsóva találta el, iszappá olvasztva jobb vállvértjét, nyomorékká perzselve a

karját. A páncél persze rögtön érzéstelenítette a sérült testrészt, bár az örmester

lényének egy része örömét lelte a fájdalomban.

A harci lázban égö zömik bányavitézek, zöldség-mennyországukra ügyet sem vetve, a

tartályok meg a gépezetek mögött kerestek fedezéket. Szidalmakat kántálva plazmával,

perzselö fénnyel és robbanólövedékekkel árasztották el a szerteszét repülö gumók és

szárak tengerét. Tartályok hasadtak föl; tápfolyadék ömlött a földre sekély

hullámokban.

A hatalmas alagút torkában, amely kivezetett a barlangból, újabb féltucat zömik

bukkant fel. Ezek skarláttal szegett, okkersárga pufajkát viseltek. A sorozatlövöket és

sziklavágókat lengetö jövevények célja nyilvánvaló volt: be akarták szorítani az

?rgárdistákat a hidroponikus ültetvényre. Lexandro azonnal megrohanta öket,

dicsbogyó-indákat szaggatva szét maga körül.

Biff lelki szeme elött a pók óriássá nött, elterpeszkedett, mintha a tulajdon hálója volna

- aztán hirtelen lecsapott, és összezárta ízelt lábait Lexandro sárga páncélos alakja

körül.

- Ne, ne menj arra, Lex! - ordította Biff. - Túl könny?! Húzódj vissza a sz?kebb

alagúthoz!

Ez a figyelmeztetö kiáltás akár Yeri szájából is jöhetett volna, és valóban, egy

másodperccel késöbb felharsant Yeri hangja is, mint a psittacus-madáré, amely

mindent visszaszajkóz:

- Húzódj vissza, Lex!

- Gyávák! - engedélyezett magának Lex egy pillanatnyi gúnyolódást.

A páncélos bányavitézek fedezékröl fedezékre szökelltek, gyilkos tüzet okádva minden

irányban, csak okkersárga ruhás bajtársaik felé nem. Zöldségnedv fröccsent a barbár

freskókra, üszkös árnyalatot kölcsönözve nekik.

- Kövessétek d'Arquebust! - parancsolta Stossen, ugyanabban a pillanatban, amikor

Lex odaért a törpék másik csapatához. Most, hogy a közelükbe került, az

energiakeszty?jét használta. A pufajkás brigád sziklavágói szikraszökökutat vetettek a

vértezetén, akár a köször?kövön élesített kések.

Milyen fürgén táncolták körül Lexet azok a törpék; úgy ingerelték a páncélos óriást,

mint ravasz, szörös patkányok a megvadult bölénybikát. Lex elkapta az egyiket, és

plasztacél ujjainak egyetlen mozdulatával kitörte a nyakát. A zömik szeme kiugrott az

üregéböl, és a bozontos arcra pottyant; csak a látóidegek tartották.

Egy másikat karon ragadott, és olyan erövel vágta a falhoz, hogy a holttest egy

pillanatra odatapadt, mintha a freskóhoz tartozna, s a kifolyt vérböl és agyvelöböl

összeálló csiriz tartaná ott; mintha a festményböl formátlan gombatenyészet sarjadt

volna. Aztán a hulla lassan lecsúszott.

Biff szerény véleménye szerint Lex túlságosan könnyen verekedte át magát azon a

maroknyi zömiken. Az a csapat gyanúsan alulpáncélozott és alulfegyverezett volt a

pazarul felszerelt bányavitézekhez képest. Ha egy bányavitéz puskája beragadt, két

tartalékfegyvert kaphatott elö a válltokjából vagy a derékövéböl. De ezek a pufajkás

fickók? Pár sorozatlövö - és sziklavágók!

Lexandro betört az alagútba, Yerivel szorosan a sarkában. Utána Stossen következett,

akinek bal karja tehetetlenül lógott. Végül Biff.

Iszonyú fegyverropogás harsant a nyomukban; a bányavitézek az üldözésükre

indultak. Biff hátrafordult, és viszonozta a tüzet.

A lárma majdnem elnyomta a baljós, mély hangú dübörgést. Biff gyanította, gyanította,

hogy a bejáratot, amin bejutottak a hidroponikus kertbe, eltorlaszolták...

Az alagútnak, amelyben most futottak, bordázott mennyezete volt, és vaskos pillérek

szegélyezték. Vastag kábelek íveltek vashurokról vashurokra. Az oszlopokat

termésköböl faragták ki, s mindegyiket rúnákkal vagy stilizált zömikarcokkal

díszítették. Ezek a pillérek mintha a bolygó csontjai lettek volna, a felboncolt világ

misztikus anatómiája. ádáz kis üldözök szökkentek oszloptól oszlopig, le-lebukva a

díszes faragványok fedezéke mögé.

Az alagút egy legyezöboltozatos terembe torkollott, amelynek közepén óriási tartópillér

magasodott. Az ?rgárdisták ennél a pillérnél álltak meg; innen t?z alatt tudták tartani az

összes kijáratot. A teremböl több folyosó is nyílt - egyesek lefelé kanyarogtak, mások

felfelé.

Az egyik folyosó bejáratánál egy holttest feküdt - egy közönséges ember, vérmocskos

Sagramoso-egyenruhában.

újabb csalétek...?

Mert ki ölte meg a karkot?

Biztosan nem az ?rgárdisták. Rajtuk kívül más ?rgárdista még nem hatolhatott be ilyen

mélyen ebbe a gránit hangyabolyba.

Ebben az esetben talán saját zömik szövetségesei végeztek volna a karkkal? Biff erre a

következtetésre jutott.

Csakhogy Biff a hátvéd volt, akinek arról kellett gondoskodnia, nehogy a seggükbe

durrantsanak. Idönként meg is eresztett egy-egy robbanólövedéket, hogy elriassza a

ravaszul elörenyomuló bányavitézeket. Stossen a bal kezében tartott energiakarddal

már intett is Lexnek, hogy vizsgálja meg a hullát.

Biff lött. Köszilánkok záporoztak a faragott oszlopok közé; néhány dühös ordítás

harsant. Csakhogy nem voltak tartaléktárai. Hamarosan itt fog állni csupasz seggel,

csak az energiakeszty?je marad, legfeljebb azzal üthet-vághat. Igen, nincs más út, csak

elöre...

De melyik irányban?

Yeri Lex után rohant, hogy fedezze.

- Csatabárddal nyírták ki - jelentette Lex. - Széthasadt a melle. Nem sugárbárd volt. A

melléböl még maradt valami.

Lehetséges, hogy akadtak zömikek, aki harcba szálltak Sagramoso embereivel? Akik

megelégelték, hogy a renegát kormányzó átvette az irányítást a bányaeröd fölött? Biff

ezt elképzelhetetlennek tartotta.

Talán a zömikek azt remélték, hogy a Császári Öklök valami ilyesmit fognak hinni. A

z?rzavar terjesztése is háborús eszköz.

Biff agyaskodott.

Lehet, hogy az elöretolt osztagot kimondottan azért csalták ide, hogy megtalálják ezt a

hullát? Mi van, ha a zömikek, amennyiben elég keményen megszorongatják öket,

békét ajánlanak, és átadnak egy holttestet, megesküdve rá, hogy Fulgor Sagramosóé?

Amikor valójában csak egy ikertestvér vagy egy hasonmás, akit Sagramoso pontosan

erre az eshetöségre tartogatott hosszú évekig valami tömlöc mélyén egy

sztáziskoporsóban, hátha egyszer dublörre lesz szüksége.

Hány kark követöje lehet Sagramosónak Antrón? A mentökabinban nem jöhettek vele

túl sokan. Mások viszont eleve itt lehettek, hogy h?béruruk gazdasági érdekeit

képviseljék.

Hány embert áldozhat föl vajon Sagramoso h?séges hívei közül - ráadásul ilyen

szájbarágós módon, egy zömik csatabárddal -, hogy fenntartsa a látszatot, és

megmentse a saját életét?

Esetleg Sagramoso arra számít, hogy a csatatestvérek nem veszik észre a cselszövést.

Lord Pugh talán feláldozna bárkit is a parancsnoksága alatt álló ?rgárdisták közül,

hogy a saját börét mentse? Nem. Az ájtatos rendfönök fejében meg sem fordulhat

ilyesmi. Lord Pugh vezeklésül kiégettette a tulajdon ízlelöbimbóit, amikor egyszer...

A saját embereit öli! Egy magára valamit is adó dögevész bandavezérnek eszébe sem

jutna ilyen alávaló árulás...

Persze Sagramoso istennek tartja magát... És az istenek áldozatokat követelnek

legbuzgóbb, legodaadóbb híveiktöl, nem? Önkéntes áldozatokat!

A földi Császár is tehetséges, fiatal pszik lelkével táplálkozik, akiket

hajórakományszámra szállítanak neki, hogy továbbra is megmaradjon magatehetetlen

élöhalottnak...

De úgy beszélik, az Istencsászárnak soha nem enyhülö kínszenvedést okoznak ezek a

lakomák.

Jeges hideg kúszott fölfelé Biff gerincén. Az egyik rendszer - a folyosók, alagutak,

barlangok rendszere... de volt itt még egy másik rendszer is, amit ármányok, intrikák

és cselszövések alkottak.

Biff, továbbra is a hátvéd szerepében, már azon volt, hogy hangot adjon az

agyaskodásának, amikor falrengetö bömböléssel egy kiborgizált bikand dübörgött

végig az alagúton a szédúlt kert irányából.

Ez az eleven tank még a bikandok között is valóságos óriásnak számíthatott. A szörös-

csontos hordótestéböl kiálló vaskampókon hevenyészett páncéllemezek lógtak. A

hátán, a nyeregbe szíjazva egy páncélos zömik csatavadász görnyedt nehéz

sorozatlövöje fölé. A lovas sisakjából kábelek futottak a vezérlöpúphoz a bestia

gerincén. A szörnyeteg jobb karját egy másik nehéz sorozatlövö pótolta - szemlátomást

antik gyártmány -, a balt pedig gyöngyházdíszes surikenvetö.

Surikenek pattantak le sivítva Biff vértezetéröl. Lövedékek csattantak a plasztronján.

Az egyik robbanás oldalt perdítette. Érezte, hogy a behorpadó páncél a húsába mélyed;

a forró vér bugyogva tört elö, de szinte azonnal megalvadt.

Biff elkapott egy oszlopot, nehogy elzuhanjon, és a csörtetö bikand véknyán kuporgó

törpére lött. A robbanás szilánkokra zúzta a csatavadász vigyorgó, szörös képét - a

bikand pedig eldübörgött Biff mellett, majd bömbölve, tántorogva nekirohant a

központi tartópillérnek.

A csatavadász halála megfosztotta a vezérlö tudattól; a szilaj fenevad reménytelenül

összezavarodott. Biff visszaugrott oda, ahol eredetileg állt, hogy t?z alá vegye az

alagutat.

Klikk.

A közelgö halál kattanása.

Az üres sorozatlövö kattanása.

Biff elhajította hasznavehetetlen fegyverét, és az örjöngö bikand mellett termett, amely

még mindig a tartópillért próbálta odébb öklelni. Az energiakeszty?je letépte a hátára

szerelt nehéz sorozatlövöt - az energiakeszty?je, vagy ö maga? Nem volt benne biztos.

A fenevad bögött és rúgkapált, mivel azonban a jelek szerint továbbra is az oszlopot

hitte az ellenségének, Biff nem vágta fejbe. Az oldalába minden mozdulatnál szúró

fájdalom hasított.

Arra gondolt, hogy a feketehámja elég mélyen behasadhatott. Talán valamelyik belsö

szerve is megsérült. A sisaklemeze kijelzöjén piros ikonok villogtak; véres hieroglifák

a látomezejében.

A fájdalom lángja végigfutott a testén - s ö örömmel fogadta, mert arról tanúskodott,

hogy életben van, és távolról sem vált harcképtelenné.

Megpördült, és golyózáporral fogadta az alagút torkából elötörö bányavitézeket.

Robbanások rengették meg a termet. A nehézkes fegyvert a hóna alatt tartva hátrált a

testvérei után, s közben tompán regisztrálta, hogy a tusát vésett ezüstberakás díszíti, a

csövét pedig lekerekített él?, gömböly?re csiszolt drágakövek. Ez a fegyver valóban

valami féltve örzött, háborús kincstárból származott... Milyen szemgyönyörködtetöen

mutatna egy trófeafülkében a kolostoreröd fedélzetén...

Hunyorogva átfutotta a látómezejében villogó diagnosztikus rúnákat, és rájött, hogy

szétrepedt a mája.

Ez azonban nem jelentett halálos sérülést egy ?rgárdistának.

És a fájdalom eröt kölcsönöz neki...

Yeri egy birkózófogással elrántotta Lexet. A magas közlekedöhídon a zömik orvlövész

célzásra emelte fegyverét...

A barlang, ahová berontottak, zsúfolásig telve volt gépekkel. Egyesek lázasan

duhogtak és zakatoltak; mások halódni látszottak, vagy éppen némák voltak. A falak

között vas közlekedöhidak futottak; ferdén fel, rézsút le, szinte sohasem egyenesen. Az

egyik alagút bejáratát füstölgö csövek torlaszolták el, olyan vastagok, akár egy

megtermett zömik; mintha forró, élösdi férgek lettek volna valami székrekedéses

leviátán beleiben.

A karmazsinnal szegett, kopott pufajkát viselö kis félhumán abszurd módon aprónak

t?nt, amint a célra állította hövetöjét. A háromlábú fegyverállványt hozzá csavarozták a

közlekedöhídhoz. Mintha a törpe egészes teste egy májfoltos kézböl állt volna, amely a

hatalmas fegyver markolatára fonódott - a fényezett energiatelep, a bordázott

akkumulátor, a szellözönyílásokkal szabdalt csö hús-vér függeléke.

A csillámló hösugár Yeri vállát súrolta, és megolvasztotta a páncéllemez felületét, izzó,

folyékony fémcseppeket szórva szerteszét.

A lövés egy antik, halott gépezetet talált telibe, amely vigyorgó h?törácsokból, hornyolt

spirálcsövekböl és emelökarokkal ellátott bronzgömbökböl állt. Talán valami

méltóságteljes öse lehetett a teremben m?ködö fiatalabb berendezéseknek, s a babonás

törpék azért örizték meg, hogy eleget tegyenek a gépek becsületének...

A díszes készülék szétolvadt, magába roskadt, s összesült ötvözetekböl álló,

bugyborgó, ráncos herezacskóvá zsugorodott.

Yeri sarkon pördült, az orvtámadóra lött, s elégedetten látta, hogy a roppant fegyver

termikus generátora felrobban. Az egyik robbanólövedék eltalálta a középsö rekeszt. A

csukókaros csövek felcsapódtak, az orvlövész képébe vágva a fegyver tusát. A zömik

ordítva próbált eliszkolni a közlekedöhídon, tartalék kézifegyver után tapogatózva,

amiböl többet is viselt.

Biff megeresztett egy sorozatot a hadizsákmányából, amely szétszaggatta a magasan

ülö, vas sasfészket, az orvlövésszel együtt. A volt dögevész tántorogva állta a fegyver

visszarúgását, aztán leeresztette a csövet. Energiakeszty?jét sérült, páncélos oldalára

szorította, mintha át akarná sugározni az erejét a sebbe.

- Elnézést, hogy meglöktelek, Lex testvér! - kiáltotta Yeri. - Attól tartok, különben

kicsit... leeresztettél volna.

- Gratia, Frater - felelte Lex gúnyosan. A szent nyelven beszélt, mintha ezzel akarná

jelezni, hogy a köszönete híján van minden személyes jellegnek - és talán azért is, hogy

hangsúlyozza: teljes tudatában van az alattomos, megalázó ceremóniának, amely

összef?zi öket. - A meleg fárasztó dolog, ugye? Hösugarak... Höaknák - És fölemelte

energiakeszty?jét, hogy testvéri mozdulattal megveregesse Yeri meggörbült,

felhólyagzott vállvértjét.

Yeri azonban már kérkedve fürkészte a többi közlekedöhidat, hogy még jobban

éreztesse Lexszel, mennyire éberen örködik a testi épsége fölött. A szinte üres fegyver

csötorkolata h?ségesen követte tekintetét.

Mennyire viszketni kezdtek Yeri arcán a tetovált rúnák, amikor emlékeztették arra a

régóta elszenvedett méltánytalanságra! Yeri majdnem olyan büszke alkat volt, mint

maga Lex. De legalább nem mániákus.

Fülsiketítö, dübörgö lárma hallatszott a folyosóról, amerröl jöttek. Páncéllemezek

csattogása; a felböszült bikand bömbölése; szórványos fegyverropogás.

Yeri hallotta Biff rekedt kiáltását.

- Ezek terelnek minket, örmester!

- Ezek a törpék, a Császári Öklöket?

A megnyomorodott altiszt hangjából csak úgy sütött a nehezen elfojtott gy?lölet.

Biff továbbra is mereven szorongatta felhasított oldalát plasztacél keszty?jével, mintha

valami újfajta tisztelgést fejlesztett volna ki - amely kullancs módjára átfúrja magát a

páncéllemezeken, bele a felszaggatott testbe, a fémházában megbúvó, emberfeletti

csigába.

- Uram, nem kéne átverekednünk magunkat ezen a... csürhén... hogy csatlakozzunk a

bajtársainkhoz, és jelentést tegyünk? Löszerutánpótlása is szükségünk lenne. Ezzel a

nehéz sorozatlövövel meg tudom tisztítani a terepet...

A "csürhe" kifejezéssel az örmester nanofóbiájára apellált, a kisnövés? félhumánok

iránt táplált olthatatlan ellenszenvére.

- Jelentést tenni? - meredt rá Lex. - Miröl?

- Természetesen az agyonvert karkról - mondta Biff. - Nagyon különös.

- Vagy arról teszünk jelentést, hogy lehet eljutni a lázadó kormányzóhoz, vagy

semmiröl! - hetvenkedett Lex. - Fáradtnak érzed magad, testvér? Megsebesültél?

- Csak egy karcolás! - csattant fel Biff.

- Az igazi Ököl tovább harcol sebesülten is - jelentette ki Stossen. - Én legalábbis

mindenképp. De az igazi Ököl gondolkodik is. Miért "terelnének" minket ezek a

korcsok, ahogy te fogalmaztál? - förmedt rá Biffre. - Csak nem hiszed, hogy

Sagramoso el akar fogni egy ?rgárdista osztagot? Miért? Túsznak? Ez nevetséges. Hogy

kifaggasson minket a haditervünkröl? A haditerv egyszer?: tisztára seperjük ezeket az

odúkat, és megöljük öt. Hah! Mi értelme lenne, hogy foglyul ejtsen négy ?rgárdistát?

Ezt mondd meg nekem!

- Nemt'om, uram. De...

- Egy kis harci fegyelmet, ha szabad kérnem!

- Söpredék - hallotta Yeri Lex motyogását. Az egykori Fenséges Fantazma belibbent

egy hívogatóan ásító alagútba. Senki sem értette, hogy képes Lex ilyen könnyed

hanyagsággal mozogni az energiapáncélban.

Dölyfös, konok és ájtatos lázban ég; lehetséges egyáltalán egy ilyen embert megalázni?

Az igazi megaláztatást a szíve legmélyén kell átélnie, mintha valami ádáz tüske verne

gyökeret benne, amely örökké gyötörni fogja belülröl.

Az igazi megaláztatásnak talán - valahogyan - magától Rogal Dorntól kell származnia...

Számíthat-e rá Yeri, hogy eszköze lesz az isteni Dornnak?

Meg kell próbálnia.

Harminc perc múlva, még mélyebben Antro zsigereiben, már alig maradt löszerük - az

egymást követö rajtaütések csaknem minden méregfogukat kihúzták. Az elöretolt

osztag futólépésben beügetett egy árkádos folyosóra, melynek gránitfalain tüskés

adamantium abroncsgy?r?k sorakoztak.

A folyosó túlsó végén egy vén gnóm bukkant fel, egy pillanatra látni engedte magát,

aztán sántikálva elt?nt. A galambösz szakállú, kopasz vénség díszes arany nyakláncot

és brokátköpenyt viselt, melynek merevített gallérja annyira magas volt, hogy már-már

kámzsának látszott...

Stossen felkiáltott.

- A vakarcsok egyik Eleven öse! Nyakörvet az aszott madárra, hadd facsarom ki, mint

a citromot...

Lex már rohant is, hátha sikerül elcsípnie ezt az eleven trófeát.

A négy csatatestvér a folyosó közepén járt, amikor a vaskos csuklókarokra szerelt,

tüskés abroncsok kilöttek a falból.

Az abroncsok azonnal kis börtöncellákra osztották a járatot, éles hegybe futó nyárs-

rácsokkal, melyek olyan kemények voltak, hogy energiakeszty?vel sem lehetett letörni

vagy elhajlítani öket.

Az Eleven ös megint kikukkantott a folyosó túlsó végén a sarok mögül. Ráncos képpel

vigyorgott.

álcázott csapóajtók nyíltak a kövezeten. Szörös mérnökkarok nyúltak ki rajtuk, zúgó

körf?részek hasítottak az energiapáncélokba.

Akárhogy kapálóztak az Öklök, akárhogy igyekeztek szárnyaszegetten ellenállni,

apránként megfosztották öket a vértezetüktöl...

Yeri csalódottan magába roskadt; nem sikerült elöre megjósolnia Lex fogságba esését.

Biff dögnyelven káromkodott.

Lex megvetöen kuncogott a buzgó, de óvatos törpékre, akik módszeresen leszerelték

róla a páncélt, és pörére vetköztették.

- Csiklandós vagyok! - csúfolódott.

És Lexandro szeméröl végre levették a kötést...

A négy ?rgárdista fegyvertelenül, páncél nélkül, csupaszon feküdt a rózsaszín foltos

gránittömbökre láncolva; a kö úgy nézett ki, mintha híg vérsavó szivárogna belöle.

A ketrec-folyosón történt méltánytalanság után az ?rgárdistákat vasra verték, fekete

csuklyát húztak a fejükre, és elhurcolták öket - a hangból ítélve bányavontatókon.

A lapos, koszos vagonok Lex becslése szerint talán tíz kilométert tehettek meg az

alagutakban húzódó sínpályákon...

A foglyokat lerángatták a platóról, és tovább vonszolták öket. Aztán mind a négyüket

lefektették a kötömbökre, és szorosan odaláncolták, mielött levették volna róluk a

feleslegessé vált béklyókat meg a csuklyát...

A barlang, amelyben találták magukat, legalább akkora volt, mint az Assimularum

csarnoka a kolostorerödben, ahol kényelmesen elfért akár ezer csatatestvér is. A

roppant boltíveket parázsgömbök világították meg elmosódottan.

Lexandro a nyakát nyújtogatta. A teremben talán száz törpe lehetett. A legtöbben a

termésköböl kifaragott amfiteátrum elsö soraiban ültek. A jelenlévö zömikek föleg

bányavitézek és céhmesterek voltak, állig felfegyverezve, hivalkodó díszvértezetben.

Mások egyszer?, barna, kordbársony ruhát viseltek. A legtöbben harsányan kántáltak

valami érthetetlen litániát, bár egyesek némán, komor képpel meredtek maguk elé.

A tágas arénában, ahol a kötömbök voltak, néhány hófehér szakállú Eleven ös ült

faragott kötrónusokon - egy sokkal nagyobb trónszék árnyékában, amely kérkedö

díszemelvényen magasodott fölébük.

Ezen egy zömök, barna szakállú férfi feszített, a tekergözö, nyolcágú csillagokkal

kihímzett baldachin alatt. Egy vastag, fekete ágyékkötötöl eltekintve meztelen volt. Dús

szakállával ellentétben a törzse és a tagjai teljesen szörtelenek voltak, és úgy csillogtak,

mintha nemrég borotválta volna öket. Mások az arcukat borotválják, ez az ember

azonban vajbarna testét... amin úgy vonaglottak az izomkötegek, mint valami mindent

elsöprö, feltörni készülö árhullám. A pupillája fekete szénként parázslott. Kevély

sasorra a Sagramosók családi vonása volt...

A lázadó kormányzó személyesen. Fekete selyembe öltözött kark örök vették körül,

surikenvetökkel a kezükben.

Lexandro a csuklóját tartó bilincseket próbálgatta. A baloldali béklyót talán ki tudná

szakítani a köböl, bár a keze alaposan megszenvedné. Kerámiával megerösített csontjai

bírnák a terhelést. A jobb bilincs mozdíthatatlannak t?nt.

Egy pillantást vetett a társaira.

Biff oldala feldagadt, kék-zöld zúzódások borították, vastag kéregben száradt rá a

cinóberpiros vér...

Amennyire Lex látta, Stossen válla szörny? állapotban volt. Csontig leperzselödött róla

a hús. Lex tisztelte az örmestert a kitartásáért. Az altiszt összeszorított foggal rángatta a

kötelékeit - hiába...

Fahéjíz? füst szállt föl a tömjénnel megrakott, bronz háromlábakból. Odafönt vicsorgó

szellöztetö vízköpök kavarták az illatos levegöt, melyben mintha eltorzult fantomarcok

kontúrjai rajzolódtak volna ki haloványan. Kibontakoztak a semmiböl, ünnepélyesen

bámultak lefelé, szertefoszlottak, majd újjáformálódtak.

A különös, torokhangú kántálás egyre erösödött - bár nem minden zömik csatlakozott

hozzá. Az egyik hadúr, akinek nehéz aranylánca ösei dombormíves képmására lógott

plasztacél mellvértjén, szemöldökét ráncolva meredt...

...azokra az arcokra a levegöben...

Aztán pillantása Fulgor Sagramosóra tévedt, és a hadúr megborzongott.

Lex a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, miért.

Arcok...

Arcok formálódtak Sagramoso testén...

A lázadó kormányzóból kiváló mutatványos vált volna valami határvilági búcsúban;

egyedi módon tudta irányítani az izommozgását. Mellén, hasán, combján hullámokat

vetett a bör, görcsbe rándult, barázdálódott, különös arcvonásokat imitálva.

Bizonytalan arcok öltöttek alakot teste olvasztótégelyében, a felszínre merültek, aztán

elmosódtak - hogy újabb dölyfös sasorroknak, újabb lebiggyedt ajkaknak adják át a

helyüket.

A mellén.

A hasán.

A széles combján.

Hogyan lehetséges ez?

Igazat mondott volna Sagramoso, amikor istennek nevezte magát?

Néhány Eleven ös ámulva figyelte az elöadást - bár az egyik hószakáll nyilvánvaló

undorral és gyanakvással nézte az átalakulásokat.

Sagramoso szúrós tekintete körbevándorolt az amfiteátrumon.

- Szent öseim gyülekeznek! - kiáltotta bestiális torokhangon. - Igen, gyülekeznek, hogy

a védelmünkre keljenek. Nézzétek, hogyan nyilvanulnak meg tulajdon húsomban!

Akad közöttetek olyan, aki képes így megidézni megboldogult öseit, tiszteletreméltó

vének?

Néhány hószakállra szemlátomást nagy benyomást tett.

- Most eggyé válok a saját öseimmel, nagybecs? aggok! A hatalmuk gyülekezik.

Nemsokára a ti távoli elödeiteket is ugyanígy meg fogom idézni. Szólani fognak

hozzátok a testemen nyíló ajkakkal...

Sagramoso szája sarkán keskeny nyálpatak csordult ki.

úgy látszott, már alig ura önmagának. Csak a nyers akaraterö hajtotta, amikor

felegyenesedett. A törzsén és a combján kocsonyaként remegtek a gyülekezö, néma

húsmaszkok, akik mind újjászületésre szomjúhotak, ö mégis imbolyogva megindult a

gránittömbök felé, ahol Lex és testvérei feküdtek kinyújtóztatva, mint barmok a

mészárszéken. Kíséretének egyik tagja egy lánckardot nyújtott át Sagramosónak.

A fegyver felbúgott, a plasztacél f?részfogak elmosódtak a gyors iramú forgástól.

A lázadó kormányzó Lex fölé toronylott, teste különös metamorfózison ment át,

mintha vajúdó görcsök gyötörnék. Elnagyolt, élösdi arcok egész serege tolongott rajta;

mindegyik elsö akart lenni.

Sagramoso ide-oda lóbálta a lánckardot. Lexandro farkasszemet nézett a halállal és a

lidércnyomással.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Sagramoso azonban elhaladt Lexandro elött, és az iszonyodó Stossen mellett állt meg,

aki rekedtes imákat motyogott.

A kormányzó ajka mosolyra húzódott, és magában bólintott. Közvetlenül az örmester

ágyéka fölé tartotta a zúgó kardot, és valami abszurd nyelven szólalt meg, mintha

idegen hasbeszélök irányítanák a távolból.

- Chi'kami'tzann Tsunoi - hebegte. És folytatta, egyre csak folytatta.

Miféle szavak ezek?

Karkason volt h?bérura megremegett. Az arcok a testén mind izgatottabbá váltak. A

hangfekvése átalakult, egyre magasabb lett, ahogy imádkozott.

- ó szerencse mindenható ura, hatalmas konspirátor, aki saját képedre formálod az

embereket, hogy megváltoztassák a történelem folyását, ahogyan én is teszem, fogadd

kegyesen ezt az... adományt.

Lassan leeresztette a lánckardot, és belehasított a most már üvöltö örmesterbe - aki

elég hamar elcsöndesedett, ahogy a hasából elötörö vér sötét, rubinvörös csomókba

száradt. Sagramoso egyszer?en kettévágta a gránittömbre láncolt áldozatát.

Lex gyomra görcsbe rándult. Hormonokkal f?szerezett b?z csapta meg az orrát - mert

az örmester belei kiürültek, amikor az agy megsz?nt ellenörizni öket.

Sagramoso szabad kezével belenyúlt az ürülékbe. Aztán felemelte bemocskolt tenyerét,

és megnyalta.

Felhöszer? aura gomolygott a kormányzó feje körül, mintha sötét haja füstölögne, és

ez a füst igyekezne valami kísérteties szellemalakot ölteni, amely pillanatok alatt

formátlanná olvad a levegöben. Csak nem kezdenek csontnyúlványok sarjadni

Sagramoso vállcsúcsából a bör alatt?

A tenyéren, amely Stossen kifröccsent béltartalmától volt mocskos, egy véreres,

vizenyös szem nyílt. ó, mennyire feldúlta a tekintete azt a kétkedö öreget a hószakállok

között! A vénség otthagyta trónusát, odasántikált egy ülö bányavitézhez, és sugdolózni

kezdett vele.

- Kovácsold ki sorsunk! - rikoltotta Sagramoso.

Mintha fájdalmai lettek volna. Megtántorodott, kis híján elejtve a kardot. Aztán egy

rándulással kiegyenesedett. Még így is az volt a látszat, hogy lehajtja busa fejét - talán

görcs állt bikanyakába. Mindkét izmos melle határozott körvonalakat öltött, a

bimbókból tömpe orrok lettek, fölöttük kocsonyás szemek pislogtak, alattuk pedig

széles szájak nyíltak, nyálkát izzadó sebek gyanánt.

Csak nem Yeri ad ki ilyen vinnyogó hangokat?

De igen...

Lexandro hallotta, hogy a szegény volt technikus a birodalmi kultusz egyik szánalmas

kis fohászát nyöszörgi, amit az anyja szoknyája mellett tanulhatott... és közben

görcsösen ökölbe szorítja a kezét.

Biff lázasan, kétségbeesetten hánykolódott.

És már a törpék sem mind osztoztak az általános lelkesedésben... Itt-ott szaggatott

kiáltások harsantak.

Mikor a Sagramoso mellén lévö két száj szörcsögve beszélni kezdett, Lex fürkész,

tapogatózó polipcsápok érintését érezte az elméjén, és hányingere támadt.

Az örjítö, változást gerjesztö csápok kétségbe vontak mindent, ami drága volt neki.

Rogal Dornnak tett magasztos fogadalmát... az Istencsászár szentségét... a többi Ököl

h?ségét, akik minden bizonnyal cserbenhagyták Lexet... Akárcsak Dorn, aki halott

volt, örökre halott. Akárcsak a Császár, aki kínlódva haldoklik, s uralma nyilván a

végéhez közeleg, hogy átadja a helyét... minek?

Hát a vérfagyasztó mágiának, valami bizarr, szörny?séges dimenzió szüleményének,

amely ellentmond minden józan észnek. Ebbe a dimenzióba hamarosan Lex lelke is

átkerül majd - így hát az lesz a legjobb, ha nem ellenkezik, és engedelmesen fejet hajt a

sorsa elött.

- A rendszer - dadogta Biff. - ó, micsoda örült, torz rendszer...

A baloldali száj szilajul buzdította Sagramosót.

- Gyorsan öld meg a többi ?rgárdistát! Vágd ketté öket, és nyald fel az ürüléküket!

Akkor megidézzük a vihogó iszonyat hordáját, amely elsöpri a támadókat; még

harcolni sem kell, félelmükben fognak menekülni...

-gy ígérte a száj.

Jobboldali társa más véleményen volt.

- Nem, a te csillagod már magasan jár, Lord Sagramoso! - kiáltotta fölfelé, a h?tlen

kormányzó arcába. - Sorsod megpecsételödött. Ne fékezd hát magadat többé! Vágd

sutba a józan ész béklyóját! Add át magad testestöl-lelkestöl a Változásnak!

Nyugtalanság felhözte Sagramoso arcát. Határozatlanul imbolygott.

- Ugye isten vagyok? - kérdezte magától fennhangon.

Az egyik száj rávágta:

- Igen.

A másik azonban azt felelte:

- Nem.

- Egy isten eszköze vagy...

- A néped istenként tisztelt. Megkövetelted a hódolatot. Elfogadtad a rettegés szülte

bálványozást...

- Hódolatra vágytál, s ezzel szunnyadó hatalmakat ébresztettél föl álmukból...

- Változásra vágytál a kozmikus rendben, s kegyetlenséged megidézte az eröszakos

változás hatalmát...

- És a változás neve nem más, mint.... Tzeentch.

- Tzeentch. Hatalmas Tzeentch,

A különös név szótagjai kesely?karmokként mélyedtek Lexandro agyába. Ez a név

olyan büszkének, olyan örökkévalónak, olyan mindent átfogónak t?nt. A tér és idö

kavargó távlatát idézte, amit ennek a varázsszónak a forgószele rendezett át valami

újfajta, eredeti geometria szerint, melyet a közönséges elme sohasem lesz képes

felfogni - és jobb, ha nem is próbálkozik vele, nehogy lidércnyomássá torzuljon

körülötte a valóság.

- Rogal Dorn, segíts! - fohászkodott Lex.

...Rogal?

...Dorn?

A süvöltö, mindenható név - Tzzzeeeeentch! - szinte megsemmisítette Rogal Dorn

nevét, mintha a "Rogal Dorn" csupán egy szánalmas csecsemö vékony hangú sírása

lenne, akit fonott kosárban a Káosz fekete óceánjának hullámaira bíztak.

Rogal...

...Dorn.

TZZZEEEEENTCH!

Lexnek valahogy sikerült megkapaszkodnia a primarcha törékeny talizmánjában, noha

tudta, hogy hamarosan fel fogják áldozni a másik nagyerej? név mögött lappangó

hatalomnak, s megemésztett lelkéböl - ha szerencséje van - vinnyogó rabszolgaparány

lesz a mindent átfogó, tapinthatatlan ölelésben.

És egy acélos hang, ha mégoly távolról is, fülébe suttogta a végsö figyelmeztetést:

Tagadd meg a Gonoszt! Higgy bennem mindhalálig!

A lázadó kormányzó testén most zömik arcok öltöttek alakot - obszcénul vigyorgó

karikatúrák.

Szájak nyíltak vihogásra. Egyesek behízelgö hangon köszöntötték a törpéket, mások

gúnyolódtak velük. A kántálás az amfiteátrumban egyre bizonytalanabbá vált. A

szkeptikus Eleven ös tiltakozó mozdulattal emelte föl a karját. úgy meredt

Sagramosóra, mintha puszta akaraterövel akarná kioltani vérfagyasztó mágiáját. A

dülledt, vizenyös szemböl Sagramoso tenyerében beteges, lila fény sugárzott.

Lexandro számára örökkévalóságnak t?nt az a pár pillanat, amíg az Eleven ös birokra

kelt a szem ragyogásával. Sagramoso, aki még mindig a lánckard markolatát

szorongatta, meg se mozdult.

ám az öreg törpe lankadni kezdett - miközben a többiek bizonytalanul fészkelödtek a

trónusukon; nem tudták eldönteni, hogy ebben a vészterhes órában vén bajtársuk vagy

az ember-isten mellé álljanak.

A kark testörök és a bányavitézek, akik mindeddig szövetségesek voltak, egyre

gyanakvóbban méregették egymást. Ezekben a percekben, melyek egy felfoghatatlan

hatalom közeledtével voltak terhesek, minden régi szövetség és bizonyosság

képlékennyé vált; a h?ség karneváli álarcnak t?nt csupán, az igazság egymásnak

ellentmondó álruhákba öltözött.

- ó, szent öseink! - kiáltotta az agg törpe kétségbeesetten.

- Hiszen mind itt vagyunk, ebben a testben - vágta rá az egyik száj Sagramoso

mellében. - Nem ismersz meg minket, nagytisztelet? Rumbeldorp? Látod, ez az ember

már majdnem isten!

- Majdnem - visszhangozta a másik száj kétértelm?en. - Hamarosan valóságos démon

válik belöle, a Változás Urának világi porhüvelye.

- Miféle úr az? - sipította élesen a Rimbeldorp névre hallgató vénség. - Milyen

ördöngösség folyik itt?

Az egyik száj felkacagott, a duzzadt ajkak nyálkásan cuppogtak.

A másik Sagramosót kezdte unszolni.

- Öld már meg a másik három ?rgárdistát, te lomha bolond! Te, aki önmagadat

imádtad! Most majd találkozol valamivel, ami érdemes a hódolatra. Hatalomra vágytál.

Tessék, a hatalom közeleg.

Sagramoso vállából szarvak sarjadtak - egyelöre még gyenge, törékeny képzödmények.

- Kóstold meg beleik kibuggyanó tartalmát, hogy gyönyör?séget szerezz Tzeentchnek!

ö örömét leli benne, ahogy a húsból trágya lesz. Ez a változás ciklusa! Tzeentch

visszahozza az eleven testbe a holtakat. Szörnyszülöttei örülteket csinálnak az épesz?

emberekböl, és két lábon járó hullákat az élökböl.

- Tzeentch - hajtogatta a másik száj.

- Tzeentch - kántálták sokan a zömikek közül, szinte hipnotizálva. - ó, szent öseink,

térjetek meg holtatokból!

Rimbeldorp hevesen intett annak a bányavitéznek, akivel beszélt. A páncélos törpe

csatabárddal a kezében lesietett az áldozati oltárokhoz.

Mivel úgy t?nt, hogy a szájak utasítását készül végrehajtani, senki nem állta útját

Sagramoso emberei közül. A rötszakállú zömik fölugrott a gránittömbre, amin Yeri

feküdt bilincsbe verve, felemelte a csatabárdot...

...és lesújtott...

...kettévágva a láncot, ami Yeri jobb kezét tartotta. A penge fémes csendüléssel

ütközött a gránitnak, és kifordult a kis ember markából. A bányavitéz hangosan

feljajdult, és a csuklójához kapott, hogy megmasszírozza.

Lex agyában lázasan forogtak a fogaskerekek. Csak nem az volt a törpe szándéka,

hogy kiszabadítsa Yerit? De igen - különben nem hibázta volna el az ütést.

Yeri, aki az elöbb oly közel járt a halálhoz, nem vette észre ezt. Felült, szabad kezével

elkapta a kis embert, és irtózatos erövel félredobta. A bányavitéz feje túlérett

dinnyeként repedt szét a szomszédos kötömb sarkán, ahol a kettévágott örmester

feküdt; ágyékán csomókba száradt a cinóberkéreg. A zömik bezúzott koponyájából vér

patakzott.

Yeri a bal csuklójához kapott. Vaskos kézfejét a béklyó alá feszítette, így sikerült

letépnie. Fürgén felült, és megbilincselt bokája után nyúlt - közben futó pillantást

vetett Lexandróra, s tekintete megváltást ígért.

- Megmentelek ettöl a sorstó~l! - kiáltotta. - Dornra esküszöm, hogy megmentelek!

Az egyik lábbilincs kifordult a köböl.

Lexandro a nyakát nyújtogatva látta, hogy a kark testörök a láncait szaggató, meztelen

?rgárdistára szegezik surikenvetöiket, akit már csak egyetlen bilincs tart a

gránittömbön. Csupán h?béruruk parancsára vártak - nem tudták, hogy milyen

hatással lenne a véráldozati szertartásra, ha ök ölnék meg Yerit. De ha Valence teljesen

kiszabadul, egy másodpercig sem fognak habozni.

Lex elképzelte, ahogy Yeri önjelölt testörként, megszállottan az ö gránittömbje felé veti

magát; ahogy a záporozó surikenek fölhasítják a börét, átszelik a feketehámját,

csíkokra vágják a belsö szerveit; ahogy a haldokló test sértön és fojtogatón Lexandróra

hanyatlik, végsö védelem gyanánt, és átöleli öt végvonaglásában.

Hogyan tudná eltéríteni Lex elfajzott testvérét ettöl az obszcén, szélmalomharcos

szándékától? Mert Yeri szemén látszott, hogy erre készül.

- A baltát, húgyagyú! - bömbölte Biff traziori nyelvjárásban. - Baszd a baltát Lord

Szaroshoz!

Yeri szeme tágra nyílt, a keze megrándult, ujjai lecsúsztak a bokabilincsröl, amit

feszegetett. Lázas tekintete a lövésre készen álló surikenvetösökre tévedt, és mindent

megértett.

Felkapta az elejtett csatabárdot. Elhajította.

A gravírozott penge többször átfordult a levegöben. Telibe találta Fulgor Sagramoso

mellkasát, épp a két vetélkedö száj között.

Lexet rosszullét fogta el, annyira eltorzítva az érzékszervi benyomásait - a külvilággal

fenntartott kapcsolatát -, hogy öklendezni kezdett, és kis híján elhányta magát a

szédüléstöl. A fent lent volt. A jobb bal volt. Minden összemosódott. Sagramoso tátott

szájából hallucinogén, rózsaszín füstpamacsok gomolyogtak, akár a víz alatt terjengö,

híg vérfelhö, miközben a lázadó nagyúr ide-oda tántorgott kínjában, két kézzel

markolva a csatabárd nyelét, amely szilárdan befészkelte magát széthasadt bordái közé.

Az egész amfiteátrum megtelni látszott ködös, eltorzult, rózsaszín lényekkel - vonagló

csápokkal, kaparászó karmokkal, vigyorgó tépöfogakkal. Összezsúfolódtak a

levegöben - mintha egész idö alatt ott lettek volna, de csak most váltak láthatóvá...

mintha ezek az örült lények alkották volna a valóság szövedékének végsö alapját, és a

kozmosz ösfelépítményének mélyén, minden külsö látszat mögött ilyen gennyedö

démonok lappanganának, melyek koegzisztálnak magával az ?rrel és idövel, s ott

úszkálnak még az emberi testek által elfoglalt térben is, minden alkalmat megragadva,

hogy anyagi alakot öltsenek, markolásszanak, szipolyozzanak... és táplálkozzanak. És

vihogjanak és kuncogjanak. Lex nem hallotta örült kacagásukat, de nagyon jól el tudta

képzelni.

És ekkor Lexnek eszébe ötlött, hogy ezeknek a szörnyeknek csakis a hiper?r lehet az

igazi otthona, amelyben a csillaghajók közlekednek; hogy a hiperteret zsúfolásig betölti

az ilyen amorf entitások emelkedö-süllyedö dagálya - amely forrongva, bugyborogva,

szennyes tajtékot vetve ölti magára a fantomlét álcáját, hogy aztán újra alaktalanná

mosódjon.

Igaz, az ?rhajók plasztacélból és adamantiumból épült erödök, amiket az állhatatos hit

pajzsa is véd; új víziójának fényében azonban Lexandro csak... tojáshéjakat látott

bennük, a józan ész szappanbuborékjait.

Most, hogy tudomást szerzett erröl... erröl az örületröl, hogyan is utazhatna Lexandro

nyugodt lélekkel a hiper?rben csatatestvéreivel? Anélkül, hogy folyamatos rettegésben

élne? Anélkül, hogy emésztö kór venne rajta eröt?

A bomlott változás destabilizáló hatású örvénye nyilván mindenkinek nyomást

gyakorolt a tudatára, aki a barlangban tartózkodott. A karkok végre tüzet nyitottak

surikenvetöikböl - arra az Eleven ösre, aki szembeszállt halálosan sebesült h?béruruk

idézömágiájával. Vér fröcskölt, ahol a borotvaéles, pörgö csillagok a vén zömik

testébe hasítottak. A bányavitézek sorozatlövökböl viszonozták a tüzet. Akadtak

közöttük, akik egymást lötték.

Sagramoso ide-oda imbolygott; már alig volt benne élet, mintha dróton rángatott bábu

lett volna. A mellén az egyik száj semmivé enyészett, a másik azonban egyre

szélesebbre nyílt. A nyálkás, nedvedzö ajkak megduzzadtak és hátrapöndörödtek -

hogy elnyeljék Fulgor Sagramosót, hogy felszürcsöljék a testét alkotó szöveteket saját

immatériumukba.

Lex leesett állal nézte ezt a hihetetlen jelentet; a látvány jobban foglalkoztatta, mint a

saját sorsa, pedig meztelenül, láncra verve feküdt egy gránittömbön, miközben gyilkos

csata dühöngött körülötte...

Yeri végre letépte az utolsó bilincset.

És utána valóban Lexandróra vetette magát, hogy megvédje az eltévedt lövedékektöl és

surikenektöl. Csaknem az összes nyüzsgö, fantasztikus szörnyet eltakarta Lex szeme

elöl... miközben azok gyengülve, halványulva, formájukat vesztve sodródtak

Sagramoso felé, vissza oda, ahonnan jöttek.

A száj-szaggatta férfi testében hasadékok nyíltak, ahol egyes részeit megemésztették,

átszürcsölték egy másik világba. Csöpögö belszervek lebegtek a levegöben; inak,

idegek és ütöerek tartották össze öket...

- Gyalázat - sziszegte Lexandro fülébe Yeri, aki egész testében reszketett. - Téboly...

A két mozgékony, rózsaszín ajak megnyúzta Sagramosót, lehámozta róla a bört, mint

almáról a héjat. Az egyik lefelé haladt a csonka torzón, a másik a kormányzó hátának

maradékán vonaglott. A tátongó ajkak elmosódott, hagymázas szellemeket

szippantottak magukba, melyek összeolvadtak a lüktetö belszervekkel, hogy aztán

maguk is apró szájakká alakuljanak át.

És ekkor mennydörgö robbanás rengette meg a kavargó barlangot. A falak

belevibráltak a fülsiketítö dörejbe.

Páncélos zömikek durrantak szét, mintha ök is vérvörös, gáznem? kísértetek lennének.

A törpék gyorsan hullottak.

Akárcsak a megmaradt karkok.

A barlangbejárat füstölgö romjai között a Császári Öklök két Könyvtárosa jelent meg

csillogó vértezetben, rohampuskájuk vadul okádta a tüzet.

A rend pszi-képességekkel rendelkezö Könyvtárosai, fenséges, gravírozott Halálosztó

páncéljukban!

A Sagramoso által kavart démoni örvény b?ze olyan biztosan vezette ide öket, ahogy a

méhek rátalálnak a virágporra, vagy a patkányok a kitett csecsemöre.

Robbanólövedékek szaggatták azokat a mozgékony, vonagló ajkakat, melyek még

mindig mohón falták, ami Fulgor Sagramosóból megmaradt.

Vajon mindegyik lövedék az ismert, józan világegyetemben robbant? úgy t?nt, hogy

nem...

A száj még utoljára felsikoltott.

- Tzzzeeeeentch...

Mindhiába.

A szétmarcangolt ajkak egy nyálkás cuppanással lenyelték önmagukat.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A kolostorerödben mélyen az Apothacarion alatt húzódott az Isolatorium.

Akárcsak a közeli tömlöcök, ahol a hóhérsebészek végezték munkájukat, az

Isolatorium is adamantiumból volt. Ráadásul mentális védöpajzzsal is felszerelték,

mint a mély?ri hajókat - a vastag réteg pszikurium-ötvözet ellenállt a hipertér csábító

álmainak és tébolyult lidércnyomásainak, s elriasztotta azokat az entitásokat, melyek

abban a zónában éltek, ahol a nyers gondolat szörny?séges formákat ölthet.

Végsö esetben az egész Isolatoriumot - valamint külön-külön az egyes helyiségeket - le

lehetett választani a kolostorerödröl, és az ?rben felrobbantani.

A különbözö méret? cellákat belülröl fekete gumiréteggel vonták be, védöpárnázat

gyanánt. A mennyezetröl diagnosztikus szenzorok és kinyújtható sebészm?szerek

meredeztek rosszindulatú mellbimbókként.

Ide, egy hármas cellába szállították végül a páncélos Könyvtárosok a három testvért

sztázistartályokban, kivizsgálásra és gyógykezelésre.

A szökésbiztos tömlöcben aztán feloldották róluk a sztázist, meghintették öket

szenteltvízzel, aztán következtek a kábítószeres kúrák, az ördög?zés, a delejezés, napról

napra, szinte végeérhetetlenül.

A gumiborítású mennyezeten hangszórók harsogták folyamatosan a Codex Astartesböl

vett idézeteket, polifon pókhálót szöve a három testvér köré, részben védelmül,

részben azért, hogy szent kötelességükre emlékeztesse öket.

Altatószerektöl kábán feküdtek a plasztacél priccseken, miközben a Librarium

káplánja kikérdezte öket. Még az álmaikat is felboncolták.

Lexet, Biffet és Yerit végül romlatlannak nyilvánították. Ennek jeléül ezüst

tisztítópecsétek lógtak a nyakukban, a csuklójukon és a bokájukon.

Maradt a kérdés, hogy mennyi mindenre emlékezzenek ezek az ifjú ?rgárdisták a

karkasoni kereszteshadjárat végkifejletéböl...

Mert tanúi voltak a végsö förtelemnek.

Förtelem...!

A Császári Öklök Könyvtárosai viszonylag jól t?rték az ilyen borzalmakat. A

Könyvtárosok erös mentális képességekkel voltak megáldva - vagy megátkozva.

Többé-kevésbé ismerték a hiper?ri démonok fortélyait. Minden Könyvtárosnak

tanulmányoznia kellett az okkult szövegeket, melyek a Librarium egyik tiltott termében

voltak az olvasópulthoz láncolva - ezeknek a lelakatolt fóliánsoknak még a vasalására

is átok-rúnákat marattak.

Az efféle tanulmányok semmiképpen nem voltak a közönséges, harcos ?rgárdistáknak

valók - akiken könnyen eröt vehetett az örület, ha ilyen gonosz, világrengetö hatalmak

közelébe kerültek.

Bevett gyakorlat volt, hogy kitörlik azoknak az ?rgárdistáknak az emlékezetét, akiknek

ilyen élményben volt részük, mely lelkük mélyéig felkavarta öket. Ezeknek a

szerencsétlen szellemi nyomorékoknak olykor radikális agymosásra volt szükségük,

ami tudatlan, gügyögö csecsemövé fejlesztette vissza öket.

Csakhogy Yeremi Valence központi szerepet játszott Fulgor Sagramoso végsö

kiiktatásában - azzal az ösrégi, zömik csatabárddal.

Az utolsó percben megakadályozta, hogy megidézzék a Káosz egyik néven nevezetlen

hatalmát - és hogy eszelösen vihogó, gyilkos démonfajzatok lavinája zúduljon a rend

délceg lovagjaira.

Igaz, a Könyvtárosok a baljós mentális rezgések nyomán mindenképpen eljutottak

volna abba az aréna-barlangba. A Könyvtárosok úgy követték a Káosz b?zét, mint

valami piros fonalat a labirintusban - hogy aztán t?zzel-vassal kiégessék.

ám ha Yeri nem hajítja el azt a csatabárdot, könnyen elöfordulhatott volna, hogy a

Könyvtárosok késön érkeznek. Akkor talán már visítozó sátánok árasztották volna el

az alagutak útvesztöjét, tébolyt és halált terjesztve az elörenyomuló ?rgárdisták között.

Azaz az elöretolt osztag túlélöi kiérdemelték, hogy megörizzék gyözelmük emlékét.

Másrészt viszont ugyanez az osztag hagyta magát csapdába csalni; a tagjait

megfosztották a páncéljuktól, és bilincsbe verték öket, akár az áldozati barmokat...

Franz Grenzstein Könyvtáros, kinek napbarnított képét fehér párbajhegek tarkították,

zordan méregette a testvéreket, akik elé aranyhímzéses imazsámolyokat tettek, és

engedélyt kaptak, hogy letérdeljenek rájuk.

Mellette Geistler tisztelendö állt a Dorn-kultusz karingjében és miseruhájában, oldalán

drágaköberakásos hüvely? energiakarddal. A komor tekintet? férfi leborotválta a

szemöldökét, és élénkvörös napkorongot tetováltatott a helyére, mely rikító anyajegyre

emlékeztetett. Jobb szemében szúrósan csillogó monoklit hordott.

- Tudomásunk szerint - mondta Grenzstein kimért hangon - a Tzeentch néven ismert

Káosz-hatalom a világtörténelem megváltoztatására készül, tervei azonban túlságosan

összetettek és agyafúrtak, semhogy bárki emberi lény megérthetné öket...

Minták, gondolta Biff. ösi minták.

A kötömbre láncolva hajszál híján sikerült megragadnia egy bizonyos mintát... A

hányinger és a kóros változás hirtelen örvényében azonban kisiklott az ujjai közül...

A Könyvtáros folytatta.

- úgy hisszük, az átkozott Fulgor Sagramoso nem fogta fel a megszállottságban rejlö

veszélyeket, még a legvégén sem.

- Megszállottság, uram? - kérdezte Yeri alázatosan.

- Igen... a megszállottság. Amikor a démon egy eleven emberben ölt alakot - aki a

hatalom közvetítö közegeként funkcionál, és idövel különféle torzulások képében

kiütköznek rajta a Káosz jegyei. Mi több, úgy hisszük, Lord Sagramosónak fogalma

sem volt róla, hogy kárhozatos istenkáromlása fogékonnyá teszi a megszállottságra...

- B?nös módon vágyott az isteneknek kijáró hódolatra - tette hozzá a káplán. -

Sagramoso palotájának a romjai között nem találtuk nyomát a Káosz mocskának. Nem

készíttetett bálványokat, csak önmagáról. Önkéntelenül vált sebezhetövé. Csodatévö

istennek hitte magát, és Tzeentch szánalmas bábja lett belöle.

Grenzstein vállat vont.

- A mi rendünk mindenesetre nem foglalkozik ilyesmivel. Nekünk, Könyvtárosoknak

tudatában kell lennünk a Káosz fondorlatainak. De nem célunk birokra kelni a

Káosszal, hacsak rá nem kényszerülünk. Üzentünk az Inkvizíció egyik

kutatócsoportjának, hogy vizsgálja át Karkasont, és Antrót is.

- Antro hamarosan megtér az akolba! - ígérte a káplán. Köhintett, hogy megköszörülje

a torkát, hiszen egy világ megváltása számára érzelmi ügy volt.

Yeri a Könyvtárosra nézett.

- Uram, nem lehetséges, hogy a Sagramoso földalatti raktáraiban felhalmozott sok

pszikurium egyfajta gy?jtölencseként m?ködött...?

Geistler adott választ neki.

- Talán! Bár ez elég mechanisztikus gondolat. Az univerzum távolról sem valami óriási

gépezet. Vagy ha igen, akkor egy eleven, fertözött gépezet a zavaros

szellemmocsárban... Magyarázd ezzel Sagramoso elfajzását, ha akarod; segítségedre

lesz, hogy megörizd az elméd épségét. És dicsöítsd a Császárt és Dornt, hogy tisztára

perzseld lelki szemed világát! Hogy lekapard a pupilládról a fantomparazitákat!

Biff keze a levegöbe kapott, mintha azt a varázserej? mintát akarná leírni, amit még

most is karnyújtásnyira érzett a tudatától. úgy sejtette, el?zheti vele a körülötte

lappangó iszonyatot, amely pillanatnyilag ugyan láthatatlan és érzékelhetetlen, de

minden lélegzetvétellel át- meg átjárja tüdejét.

A káplán felvonta tetovált szemöldökét.

- ó, szóval ismered a crux dentatus inversust... A fordított, fogazott keresztet. Vajon ez

a jel el?zte volna Tzeentch szolgáját, ha a megfelelö pillanatban a levegöbe írod?

Hiszen te nem vagy a mentális tanok beavatottja... Nem, nem. Tzeentch kihívására a

csatabárd adta meg a választ. A csillaglovagnak mindig ez legyen a végsö érve. A

fegyver, amit gondolkodva és bölcs elörelátással forgat. A f?részfogas energiakard és a

sorozatlövö.

Persze Biffnek jutott eszébe, hogy Yeri elhajítsa a csatabárdot, amely szétzúzta

Sagramoso mellkasát és hiú reményeit, mikor a változás örvénye végleg a hatalmába

kerítette.

Az a csatabárd talán valóságos áldás volt Sagramosónak. Vagy talán mégsem. Mert

vajon hol lehetett most Fulgor Sagramoso, akit félig elevenen nyeltek el azok az ajkak?

Lexandro nem tudta biztosan, hogy az események részletes elemzése után dicséret vagy

megrovás illeti öket. Dornnak legyen hála, hogy nem hurcolták be magukkal ezt a...

rontó Káoszt... a kolostoreröd fedélzetére! Nagyon közel jártak hozzá - amilyen közel

Yeri izmos teste volt a kötömbön az övéhez... A volt technikus bátran cselekedett, tette

mégis csupán halvány utánzata lehetett Lexandro igazi vakmeröségének.

Bárcsak teljes vértezetben, állig felfegyverezve rontottak volna be abba az

amfiteátrumba! De hogyan találtak volna oda, ha nem követik az incselkedö

vakarcsokat, akik csapdába csalták öket?

Való igaz: az, hogy életben maradtak, és diadalt arattak az átkozott eretnek fölött, sok-

sok kétértelm? mi-lett-volna-ha idegesítö, kárhozatos függvénye volt.

- Tiszták vagytok. Makulátlanok - jelentette ki Geistler tisztelendö. - Imádkozzatok

szüntelen, nehogy ismét szembekerüljetek ezzel a rosszindulatú hatalommal!

Mindenesetre ?rgárdistákhoz méltón viseltétek magatokat. Megengedjük nektek, hogy

emlékezzetek rá, miként ért csúfos véget egy istenkáromló, aki vétkezett a földi

Császár ellen. Igen, Valence? A tekintetedböl látom, hogy kérdezni akarsz valamit.

- Az a vén gnóm, aki megparancsolta a bányavitéznek, hogy szabadítsa ki egyikünket a

csatabárddal...

- A végén rádöbbent az igazságra... bár kicsit késön - A káplán arca elborult. - Meghalt

- és bizonyos értelemben feloldozást nyert. Az inkvizítorok minden bizonnyal szem

elött fogják ezt tartani, mikor megtisztítják Antrót.

A Könyvtáros elörehajolt.

- Csak nem amiatt aggódsz... hogy igazságos elbánásban részesülnek-e?

Yeri bólintott.

Micsoda ostoba bolond ez a Yeri, gondolta Lex, és kezdte bánni, hogy nem önállóan

szabadította ki magát. Mennyivel jobb lett volna, ha minden külsö segítség nélkül tépi

le a bilincseket!

Vagy ha Lex teszi meg...

Grenzstein összecsapta az öklét.

- Más dolog örömmel fogadni az események kedvezö fordulatát, és más dolog...

oktalan hálával viseltetni egy jelentéktelen személy iránt, aki ezért a fordulatért felelös

volt, Valence - mondta. - A felsöbbrend? igazság nem más, mint a Császár akarata.

- Emlékezni fogtok - ígérte Geistler -, máskülönben azonban nem tüntetünk ki titeket.

Annak, ahogyan Sagramoso eltávozott ebböl a kozmoszból, sötét, tiltott titoknak kell

maradnia. A testvéreiteknek csak annyit mondhattok, hogy a Könyvtárosok mentettek

meg titeket. Erre meg kell esküdnötök, mielöttt elhagynátok az Isolatoriumot.

A káplán egy fekete szaténba tekert, terjedelmes csomagot hozott magával a

gumiborítású cellába. Féltö gondossággal bánt vele. Talán a szatén valami

pszichoteológiai készüléket rejt, hogy Geistler tisztelendö végérvényesen

megbizonyosodhasson lelkük makulátlanságáról?

Nem...

Mert Geistler most félrehúzta a tintafekete vásznat - ami alól egy sztázistartály bukkant

elö, a falába épített magnilencsékkel.

- Ha valaha is megszegitek ezt az esküt, a testeteket elevenen, fokról fokra savfürdöbe

mártjuk, amíg csak a csontvázatok marad meg. Aztán minden egyes csontotokba

exkommunikációs rúnákat vésünk, és kitaszítjuk az ?rbe, ami megmaradt belöletek -

hadd bukkanjon rá valami idegen lény ámulva és borzadva, egymillió év múlva, vagy

még késöbb. Talán ki fogja akasztani fétisnek egy korcs istenség templomában.

A dobozban... Dorn jobb keze volt; a csuklót, a kézközépcsontokat és az ujjperceket

miniat?r, faragott címerpajzsok sokasága borította.

Magának Dornnak a keze, amit kölcsönvettek a Reclusiamból...

Lex csak most döbbent rá, hogy mióta az Isolatoriumba kerültek, egy hajszálon múlt az

életük. Ha tisztátalannak bizonyulnak, tiszteletteljes eutanázia vár rájuk; ha súlyos

emlékezetkieséssel térnek vissza a szolgálatba, talán évekbe telik, míg újra

megtanulnak mindent, amit elfelejtettek; ök azonban úgy hagyják el az Isolatoriumot,

hogy régi önmaguk maradnak - és a legszentebb, legmagasztosabb esküvéssel

fogadnak örök hallgatást.

Geistler szorosan tartotta az átlátszó tartályt, mialatt a három testvér egymás után a

tetejére helyezte jobb tenyerét, csupán néhány hüvelyknyire Rogal Dorn csontjaitól.

Mindhárman engedelmesen elismételték a káplán szavait:

- Per ossibus Dorni silentium atque taciturnitatem fideliter promitto...

Csak ezután engedték el végre öket az Isolatoriumból... és nem sokkal késöbb

elhaladtak a hóhérsebészek egyik kínzókamrája mellett, ahol egy zömik Eleven ös

nyöszörgött elgyötörten...

A kolostoreröd évröl évre tovább úszott a mérhetetlen ?r végtelen éjszakájában; így

volt ez már egy örökkévalóság óta, s a messzi csillagok helyzete csupán néhány

ívmásodpercet változott.

Odabent a dicsö lovagközösség élte mindennapos életét, mely olyan régi múltra

tekinthetett vissza, hogy szinte valamennyi tevékenységre szertartásos aranyüledék

rakódott; még egy csillogó szál a pompás falikárpitban, mely önmagát szövi tovább

örökkön-örökké.

Fegyvergyakorlat. Imák. Fájdalommérö gépek. Becsületbeli ügyek. Osztagokra és

századokra méretezett expedíciók...

A három testvér közül Yeri volt az elsö, aki párbajt vívott a Meszelyek Csarnokában, a

csizmákba rögzítve. Lex becsületének védelmében küzdött, ami roppant kínosan

érintette az egykori fölakót, és a viadal során egy vágást kapott az arcára. Yeri utána

hajlamos volt rá, hogy kimeresztett állkapoccsal járjon, közszemlére téve a forradást,

amely tanúsította, milyen odaadással viseltetik csatatestvére iránt...

Hármójuk közül, saját legnagyobb meglepetésére, elöször Biffben támadt fel a vágy a

csontfaragásra. Ahogy teltek az évek, mind gyakrabban elüldögélt a cellájában; hol

durva szemcsés gyíkbör-darabokkal polírozta antik zsebkését, hol a muszlinnal bevont

köször?kövön fényesített egy régi ujjpercet, hol paraffinfürdöben tömítette a csontok

láthatatlan pórusait. Az ösi acélpenge ódon, özönvíz elötti hangulata jobban illett

hozzá, mint valami bonyolult, szilikonkarbid vésöszerszám.

A m?vészet felébresztette Biff atavizmusát - és az alkotásain végzett utolsó simítások

arra emlékeztették, ahogy tulajdon csiszolatlan csontjai, izmai és gondolatai kecses

m?remekké értek. Biff teste olyan finoman kidolgozott mesterm? volt, akár a tejben

pácolt, borban áztatott, márványeres marhaszelet - és majdnem olyan szívós is, mint a

márvány... A rettenthetetlen, száz csatában edzett elme táptalaján zsenge szirmú virágba

szökkent az érzelem és az intellektus...

Biff elsö befejezett csontfaragása, egyetlen aprócska ujjpercen, egy Könyvtárost

ábrázolt Halálosztó vértezetben, amint páncélos törpeharcosok seregébe gázol.

Méltónak ítélték, hogy kis ezüst ereklyetartóba téve elhelyezzék egy falifülkében a

Bátorság Folyosóján. Lexandro sötéten célozgatott rá, hogy Biff csontfaragása kicsit

talán "érzékeny pontot érint".

A három testvér az egész Elsö Századdal együtt behatolt egy hatalmas roncsba, amiröl

egy teherhajó kapitánya tett jelentést, és az ?rben sodródva veszedelmesen

megközelített egy jómódú, ipari naprendszert. Itt kiírtottak egy génorzó-tenyészetet,

mielött ezek a rejtélyes, ravasz és rettenetes idegenek megfertözhették volna a csillag

bolygóit, hipnotizálva a polgárokat, és szörnyszülött hibrideket hozva a világra...

A három testvér harcolt emberi kalózok és zöld bör?, idegen kalózok ellen...

Visszasegítettek a trónjára egy szám?zött kormányzót, Vendrixet - mint ahogy annak

idején megbuktatták Karkason h?bérurát...

És a Librariumban az ájtatos asztropaták folyamatos kapcsolatban álltak a Földdel,

amit valószín?leg egyetlen Ököl sem fog a lábával illetni soha, még ha négyszáz évig él

is.

A Föld! Az emberlakta univerzum tengelye - amely szüntelen birkózik az irdatlan

teherrel, hogyha hézagosan is, de ellássa a felügyeletet egymillió szétszórt világ fölött.

Voltak távoli bolygók, amelynek évtizedenként - vagy évszázadonként - szentelt

csupán egy percnyi figyelmet. Egész csillaghalmazok ragyoghatnak észrevétlenül

nemzedékeken keresztül. És ezek még csak azok a naprendszerek voltak, ahol az

emberi faj tenyészett. Milliókra rúgott azoknak a csillagoknak a száma, melyek puszta

koordináták voltak csupán a galaktikus glóbuszon, ha egyáltalán feltérképezték öket.

Tíz év múlt el.

Mi az a tíz év a Birodalomnak - vagy a galaxisnak? Legfeljebb egy szempillantás.

Lexnek, Yerinek és Biffnek azt jelentette, hogy egy kis acélrudat ültettek a

homlokukba... egy szerény, diszkrét acélrudat... amely az idöközben eltelt öt és

egynegyed millió perc nyomasztó terhét viselte.

A tisztaság, az ima és a fájdalom percei voltak ezek, a hith? odaadásé, és a halálosztásé.

Necromunda? A "Halálvilág"... távoli, hajdani otthonuk? Hiszen az egész galaxis az

eleven halál birodalma. A Birodalmat és a szétszórt emberiséget csak a halál tudja

összetartani; és ök voltak a halál angyalai...

HARMADIK RÉSZ

TIRANIDA TERROR

TIZENHATODIK FEJEZET

- A seggén megyünk be! - kurjantott Biff nagy hangon.

Valóban. Valóban.

Mi másnak lehetett volna nevezni azt a ráncos záróizmot a hatalmas haslábúra

emlékeztetö idegen ?rhajó fehér, csontos burkában?

Az elöttük magasodó leviátán valami gigászi lábasfej? és egy mindenevö ?rcsiga

valószín?tlen keresztezödésének t?nt. A hossza egy 4-K aszteroidéval vetekedett, ahol

pedig a héja egyre kisebbedö, csontos kamrák sorozatában ívelt felfelé, ott majdnem

ugyanolyan magas volt. A héjburkot az évezredek folyamán krétafehérre fakította a

kozmikus sugárzás.

Miközben az áramvonalas szállítótorpedóban összezsúfolódott, páncélos Öklök az

emberi csontokat formázó bronzállványra szerelt képernyöt figyelték, a záróizom

összehúzódott.

Tejfehér felhöt bocsátott ki magából, amely a torpedó szenzorainak elemzése szerint

folyékony üledékböl, elhasznált gázokból és porhulladékból tevödött össze - a leviatán

elszellentette magát...

Valahol a messzi távolban árnyék vetült a hiper?rre...

Kezdetben, sok-sok éven át az asztropaták és a navigátorok ügyet sem vetettek az

aprócska koszfoltra ebben a fantasztikus világban, ahol az ?rhajók évezredek helyett

hetek vagy hónapok alatt jutottak el egyik csillagtól a másikig, s melynek kavargó-

valótlan közegében a mentális kommunikáció pókfonalai húzódtak...

Mert az árnyék kicsinek t?nt és távolinak - parányi tintacsöppnek, zavaros foltnak a

galaxis szemének egy félreesö zugában.

Kívülröl érkezett abba a térségbe, amit az Astronomican világított be, a Császár

mentális vezérsugara, mely lámpásként ragyogott a Földön.

A galaktikus tájolás szerint messze délnyugaton volt, annak a birodalmi határvidéknek

a közelében, ahol a Segmentum Tempestus néven ismert csillagtartomány az Ultima

Segmentumba olvadt - bár a "határvidék" szó csak tökéletlenül fejezte ki az emberi

jelenlét teljes elpárolgását az ismeretlen napok közül; és az állítólagos határokon belül

a Birodalom bövelkedett az ilyen elhagyott régiókban.

Az árnyék távoli volt. Távoli lévén, mindennapos rejtélynek látszott, egyszer? kis

szemölcsnek az égbolt ábrázatán.

Csakhogy egy csillaghalmazhoz képest a galaxis sokkal hatalmasabb, mint a bálna a

mikrobához viszonyítva; így hát az a parányi folt akár naprendszerek százait is magába

foglalhatta.

Az árnyék csakis mentális kisugárzás lehetett - hiszen a hipertérben végsö soron

minden nyers gondolat volt. Ezek szerint az árnyék valami irdatlan szellemiség

visszhangja volt - amely hosszas álom után most felébredt... vajon miért?

Ha ez a szellemiség a realitás közönséges világából való, akkor elképesztöen hatalmas

lehet, különben nem vetne ekkora gondolat-árnyékot.

Vagy hatalmas - vagy összetett, mint valami sáskaraj...

Vagy talán... mindkettö.

Aztán kezdtek elmaradozni a galaxis keleti spirálkarján elhelyezkedö világokról az

asztropatikus üzenetek... bár évekbe telt, mire a megsz?nésüket észrevették.

Egyes asztropaták, akik az Inkvizíció szolgálatában álltak, megpróbáltak az árnyék

természetének mélyére hatolni, és habzó szájjal haltak meg. örjöngésük közben az

idötlen ?r hideg, üres szakadékáról dadogtak, mely a galaxisok között terpeszkedik;

ezek a távlatok túlságosan hatalmasak voltak az emberi agynak. Ezen az éjsötét

mélységen semmi nem kelhet át, ami emberi. Valami azonban mégis átkelt. És

korábban megjárta a szörny? ?rt más galaxisok között is. Megmagyarázhatatlanul.

Az asztropaták meghaltak - ám elötte még kinyögték, hogy mit éreztek az árnyékban

lappangani: a Káoszt.

Értesítettek néhány szervezetet, amely a Földi Nagyurak felügyelete alá tarozott: az

Adeptus Astra Telepaticát, a Navis Nobilitatét, a Térképész Kapitányokat, az

Astronomican hivatalát, az Adeptus Terrát.

Díszes jelentéseket küldtek a hiper?rön keresztül, a kezdöbet?ket gondos írnokkezek

kalligrafálták.

A Birodalom fokozatosan kezdett rádöbbeni a fenyegetésre - bár egyelöre mindent a

tudatlanság homálya borított.

A Császári Öklök kolostorerödje évezredek óta az Ultima Segmentumban úszott,

elnyújtott ívet írva le a keleti határvidéken, aminek a befejezéséhez csaknem egy

örökkévalóságra lesz szüksége.

újabb világok némultak el. Sokan. A Birodalom lomhán, nehézkesen szegte föl busa

fejét, hogy szembenézzen az araszoló lidércnyomással.

Egy máskülönben katasztrofális kimenetel? expedíció, amit a Vérivó ?rgárdista rend

indított a fokról fokra elnémuló, árnyékos peremzónába, bizonytalan értesülésekkel

szolgált a veszedelem idegen eredetéröl. Más ?rgárdista különítmények egyáltalán nem

tértek vissza felderítöútjukról; és egy egész rendnek - a Gyászhozóknak - egyszer?en

nyoma veszett.

A tervezgetés hosszú évei után most birodalmi csatahajók gyülekeztek az Ultima

Segmentumban.

Legendás hír? ?rgárdista rendek fogtak össze, hogy benyomuljanak az árnyékos

zónába. Az ?r Farkasai, a Véres Angyalok, a Pallosgárda, a Vérivók... és a Császári

Öklök.

Könnyen lehet, hogy a meghirdetett kereszteshadjáratban az Öklökre ugyanaz a sors

vár, mint a Gyászhozókra - s kolostorerödjük üresen járja tovább a csillagmezöket az

örökkévalóság végezetéig, csatatestvérek és vezérlö elmék nélkül; servitorok és

kiborgok kasztrált kastélya lesz, akik évezredeken át gépiesen, céltalanul végzik az

elveszett kolostorban a karbantartó szertartásokat, magukra maradva a kihalt löterek,

tiltott kápolnák, tabu-laboratóriumok folyosókkal átszött világában, ahol csak a por

fog gy?lni hosszú századévekig... ha az Öklök kudarcot vallanak.

Az indulódokk balkonján tartott szónoklatában Pugh parancsnok az Öklök

emlékezetébe idézte, hogy az ?r Farkasai, a Pallosgárda és a Véres Angyalok mind-

mind bátor, h?séges rendek - az Öklök azonban nemcsak harcosok, hanem stratégák

is; gondolkodók, bölcs bajnokok.

Most, hogy újabb, fenyegetö veszedelemre ébredt, a Birodalomnak mindenekelött

ismeretekre van szüksége ennek az araszoló halálnak a természetéröl - tudnia kell, mi

veti azt az iszonytató árnyékot; mi az, ami a jelek szerint néhány évszázad vagy évezred

leforgása alatt el akarja emészteni az egész délkeleti spirálkart... utána pedig talán a

teljes emberlakta galaxist...

- Seggbe durrantjuk!

Valóban.

Akárcsak a többi, Öklökkel megrakott torpedó, melyek más nyílásokat vettek célba,

ahol az idegen ?rhajó burka sebezhetönek bizonyulhat...

A távolban egy csillag ragyogott, epebajos fénybe vonva ennek a naprendszernek a

legkülsö világát, egy metánnal borított gázóriást. A bolygó, ahol többszáz kilométer

magas, mérgezö ciklonok vágtak mély barázdákat a szörny? nyomás alatt folyékonnyá

s?r?södö mocsokba, rozsdamarta félholdként markolta a gázködökkel tarkázott

sötétséget. Néhány sápadt, beteges szatellit keringett körülötte.

A nap, amit a Navigátorok Céhe Lacrima Dolorosa néven ismert, bizonyos

nézöpontból reszketö könnycseppnek látszott egy szem formájú csillagkép sarkában. A

Lacrima Dolorosán túl megritkult a csillagmezö, a gyémántként sziporkázó, tejfehér

fátyolban hasadékok nyíltak az extragalaktikus ?r végtelen éjszakájára - ahonnan az a

hipertérben éktelenkedö koszfolt érkezett. Az árnyékot ezek a lábasfej?, idegen ?rhajók

vetették, melyek évezredes, egyhangú utazás után valóságos flottákban hatoltak be a

hatalmas, félig feltérképezett galaxisba - az emberek, félhumánok, földönkívüliek és az

embertelen, kimondhatatlan Káosz birodalmába...

Ezek a hajók...

Leginkább fosszilis, ösvilági lényekre emlékeztettek, amik hajdan valami hihetetlen

óriásbolygó mélytengeri szakadékaiban tenyésztek, planktonként szippantva be a

hatalmas ceteket; olyan lényekre, amik százmillió éve kövé dermedtek ugyan, mégis

fennen lobog bennük az élet lángja. És éhesek...

Most ezer ilyen hajó sodródott a Lacrima Dolorosa-rendszer felé; egyesek még a

torpedó kiszemelt célpontjánál is hatalmasabbak voltak.

ám ez az ezer legfeljebb egy százalékát alkotta a roppant rajnak, amely azt a szörny?

árnyékot vetette a hiper?rben...

Miféle lények élhettek ezekben a szervesnek t?nö, csigahéjas hajókban? Talán a

legtöbben még hibernált álmukat aludták...

Remélhetöleg aludtak... miközben a hátborzongató flotta elúszott a legkülsö gázóriás

mellett, a Lacrima Dolorosa III felé. Ezt a világot elvadult emberi lények lakták, akik

legalább tízezer éve visszahanyatlottak a barbárságba, az Administratum ösrégi

feljegyzései szerint.

Most a barbárok legendás "istenei" rejtélyes szörnyekkel fognak harcba szállni a

bolygó egén... kezdetben észrevétlenül, a messzi távolban... az idegen bestiák csak

utána falhatják föl a buja, elvadult világot.

Hacsak az Öklöknek, a Pallosgárdának, az Angyaloknak és a birodalmi csatahajóknak

nem sikerül feltartóztatni az inváziós hullámot.

Ami valószín?tlennek t?nt.

A Lacrima Dolorosa III bennszülöttjeire biztos halál várt - bár ez lényegtelen volt,

teljesen mellékes körülmény. Kivéve persze az áldozatoknak...

A csata tétje most nem egy vademberek lakta, könnyen leírható világ volt, hanem az

ismeretek - a sötétségböl felbukkanó betolakodókról, akiknek természetét és

szándékait illetöen a Birodalom egyelöre csupán elszórt, ijesztö információmorzsákkal

rendelkezett...

A lüktetö végbél úgy festett a fakó farokcsont végén, mintha az élénkvörös, eleven

izomkötegeken aranyér-koszorú burjánzana. Ahol a skarlátszín? kitüremkedések

csúcsa találkozott, az apró nyílásból továbbra is savas gázok áradtak.

A torpedó orra gyilkos erövel ütközött ennek a nyílásnak, és felrepesztette a környezö

szöveteket; a hajtórakéták vadul lángoltak, ahogy az áramvonalas ?rjárm? görcsösen

mélyebbre fúrta magát, miközben odabent az Öklök a támasztódúcokba kapaszkodtak.

Remegés futott végig a torpedón, amint a pilóta aktiválta az orrban elhelyezett

robbanótöltetet, hogy utat nyisson a kommandónak. Plasztacél rugók csikorogtak, és a

hajó négyes osztatú orra szétnyílt; a páncéllemezek úgy mélyedtek a végbél belsö

falába, mint valami orvosi tágítóm?szer tartókarmai.

- Kifelé, kifelé, kifelé!

Az idegen hajó bélcsatornája jobbra kanyarodott; padlatán gözölgö ürülék csorgott, a

falakon lassú féregmozgást végzö inak lüktettek bíborlilán. A szökö levegö éles

sivítása fojtott sziszegéssé halkult, ahogy a sérült végbél görcsösen, reflexszer?en

összehúzódott a plasztacél csapatszállító hajó körül, amely mélyen beléfúródott.

Maga a csatorna csakhamar nyálkát izzadó csövekre ágazott szét, amik túl kicsik voltak

a továbbhaladáshoz. Az oldalfal azonban vastag, undorító cafatokra hasadozott.

Hellström százados és Von Reuter hadnagy energiakarddal vagdalta szét a robbanás-

szaggatta porcokat, széles, szabálytalan bejárati nyílást vágva rajtuk, melynek szélén

kocsonyásan remegö, ragacsos rojtok lógtak.

Odaát ovális, abroncsozott helyiség várta öket, melyet leprás fénybe vont a falán

tenyészö algabevonat, és bokáig ért benne a cuppogó, b?zös sár. Három magas, deltoid

alakú ajtó vezetett tovább a bordázott falú folyosókra. Az egyik folyosón

karvastagságú csövek futottak végig, kocsonyás zsigerek gyanánt, amiket lakkozott

csontkampókra aggattak. A bordák között a lüktetö szövetet duzzadt visszerek

hálózták be. A göcsörtös ajtófélfák folyamatosan remegtek; valami lüktetö, pörsenéses

hártya feszült rajtuk.

Mindegyik ajtó egy-egy csápokkal lehorgonyzott, unintelligens rabszolgalény volt,

amelynek egyetlen feladata van: nyílni és csukódni.

Ahogy egyre több ?rgárdista zsúfolódott be a helyiségbe, Yeri az ajtó felé sodródott, és

sorozatlövöje tusával megbökött egy halványzölden foszforeszkáló szemölcsöt a

keretet alkotó izomkötegen. Megszállta a kísérletezö kedv, ami el is volt várható egy

hajdani technikustól. A görcsösen feszülö hártya szisszenve ellazult, és becsukódott;

csak egy hosszú, cikcakkos rés maradt a közepén.

- Bezártak minket! - kiáltotta valaki.

- Nem... - Yeri újra próbálkozott. Az ajtóhártya szétnyílt. - A robbanás lökéshulláma

valószín?leg m?ködésbe hozta az ajtókat...

- Rengeteg gomb van rajta, lent, fent, középen - figyelte meg Biff. - Ezek szerint nem

mind ugyanolyan magasak a fickók...

És a legnagyobb kétszer akkora, mint egy felnött férfi...

Lex letörölte a sisaklemezére lecsapódó párát. Rettenetesen fülledt volt a levegö.

Látótere alján azonban egy ezüst orrlyukat ábrázoló ikon villogott. Szóval

belélegezhetö.

Helström százados rádión utasította a két felderítöosztagot, hogy hagyják el a torpedót,

és csatlakozzanak páncélos bajtársaikhoz. A helyiség egyre zsúfoltabbá vált.

A felderítökön persze nem volt sisak, így kénytelenek voltak elviselni a szörny?

rothadás b?zét, amiböl az ?rgárdisták orrába - a vértezetnek hála - csak néhány

szippantás jutott, elemzés céljára.

Az idegen hajó morgott és nyöszörgött, szuszogott és gurgulázott - hogy a közelben-e

vagy távolabb, azt nem lehetett megállapítani. Az izomkötegeken és a csontokon

remegések futottak végig. Kóbor visszhangok járták a folyosókat.

Az alga lecsorgott a helyiség faláról, s bizarr kupacokba gy?lt a padlón. Csak nem azt

vizsgálja, hogy milyen természet? károsodás érte a bélcsatornát, ahol az Öklök

behatoltak?

- Hülyén m?ködnek ezek az ajtók! - húzta el a száját Biff. - Amikor az embernek

kiszakad a segge, szar dolog, ha kirepülnek a lyukon a belei. Ilyenkor fel kell húzni a

belsö válaszfalakat!

- Ezek az ajtók becsukódtak volna - mondta Yeri. - De éppen akkor robbant a töltet, és

a légnyomás kinyitotta öket...

Szárnysuhogás...

Az egyik folyosóról pikkelyes, lila, denevérszer? lények özönlöttek a helyiség felé,

valóságos fellegben. A szárnyukon karmok meredeztek. A kavargó felhö gyorsan

s?r?södött, elöbb bíborra, majd feketére színezve a járatot. Biff rácsapott egy

vezérlöszemölcsre az izomkereten - ám a denevérlények valami ultrahang-jelet

sugározhattak az ajtónak. Nyitva maradt.

A kézi lángszórók tucatjával, százával szedték le a repülö teremtményeket. Parázsló

szénkupacok sisteregtek a padlót borító nyálkában, az égö zsír iszonyú b?zt árasztott.

Az ajtó is lángolt, izomkötegei és horgonycsápjai úgy vonaglottak, mintha pokoli

kínokat kellene kiállniuk.

Mégis egyre több rikoltozó denevér nyomakodott a helyiségbe, vadul kavarogva a

levegöben. Tízesével hullottak az ökölcsapásoktól, páncélkeszty?k morzsolták kásává

a repülö szörnyeket. Egy felderítö felkiáltott...

- Megállni! Tüzet szüntess! - bömbölte Hellström.

Igaza volt. Igaza volt.

A denevérlényeknek eszük ágában sem volt az ?rgárdistákra támadni. Vakon

rátapadtak a nyílásra, amit az energiakardok vágtak a végbélcsatorna cafatos falába.

Aztán kinyúltak, és összeakasztották a karmaikat. Hamarosan összefüggö hártyát

alkottak a lyukon.

újabb denevérek csatlakoztak hozzájuk, a védöréteget vastagítva. Karmok fúródtak a

vonagló testekbe. Kénszagú váladék fröcskölt, vulkanizálva a gumiszer? szöveteket; a

hártya lassan megszilárdult és megkeményedett.

A tátongó lyuknak nyoma sem maradt.

A raj maradéka saját testével fojtotta el az ajtót emésztö lángokat. A denevérlények

áradata elapadt. A késön jövök letelepedtek a színkódos algakupacokra, és táplálkozni

kezdtek; talán a bennük tárolt információkat dolgozták fel, vagy törölték öket, mivel

már nem voltak aktuálisak.

Az ?rgárdisták és a felderítök három csoportra oszolva, óvatosan elindultak a három

szétágazó folyosón. Amikor visszatérnek - ha visszatérnek -, energiakarddal vagy

sorozatlövövel kell majd átvágniuk magukat a döglött denevérek ezreiböl összeállt

védörétegen, hogy elérjék a torpedót...

Alvadt vérre emlékeztetö fény szüremlett a széles, csonttal bordázott folyosóra, ahol

Yeri ügetett futólépésben Lex nyomában. Biff kicsit lemaradva követte öket. A féltucat

újonc felderítöt tartotta szemmel. Akárcsak Juron örmester.

Sem ö, sem Juron nem amiatt aggódott, hogy a robusztus, bikanyakú kamaszok

elkóborolnak valami oldaljáratba, és forró fejjel törni-zúzni kezdenek. Az járt a

fejükben, amit a teljes jogú ?rgárdisták néha "kanári-faktorként" emlegettek.

A legenda szerint Necromunda b?zlö, mérgezett bugyraiban a dögevész bandák az

ösidökben csiripelö, sárga madárkákat vittek magukkal dobozba zárva, ha ismeretlen

termek felderítésére indultak. A madárka nagyon érzékeny volt a környezet

szennyezettségi fokára. Dallamos énekéböl következtetni lehetett a levegö minöségére.

Ha befogta a csörét, vagy elterült a doboz fenekén, gyorsan fel kellett kapni a

légzömaszkot, különben a merész felderítök görcsökben fetrengve pusztultak el.

Persze Necromundán nem voltak már kanárik, legfeljebb a felsö szinteken. A

természetes fehérjének az utolsó morzsáit is elnyelték a mohó emberi gyomrok. A

dögevészek manapság indikátorpapírt használtak a mérgek kimutatására, feltéve, ha

tudtak cserélni, szerezni vagy lopni valahonnan. A legtöbb banda nem tudott...

A mondás azonban megmaradt: "Akarsz még szuszogni? Hogy van a kanári?"

A felderítöknek persze volt légzömaszkjuk, de nem viseltek teljes vértezetet, mivel a

feketehámjuk még nem olvadt össze az idegrendszerükkel. Kanárik voltak, eleven

indikátorok. És a teljes jogú ?rgárdisták most már felnyitották a sisaklemezüket, hogy

takarékoskodjanak az oxigénkészletükkel. -gy hát Biff egy pillanatra sem vette le a

szemét a kanári-felderítökröl.

Gyanította, hogy Lord Pugh nem szívesen küldött újonc, kipróbálatlan felderítöket

ilyen ellenséges környezetbe. Ezen a bevetésen azonban az egész rend részt vett; három

idegen ?rjárm?be hatoltak be. ?rgárdista rendtestvéreik további hajókat szemeltek ki

maguknak - a birodalmi csataflotta pedig készen állt, hogy minél többet szétlöjön

közülük. Ha lehetséges.

Egyszóval kanáriszezon volt a felderítöknek, akik nem tudták légmentesen elszigetelni

magukat a környezetüktöl.

Ha Lord Pugh túl sok felderítöt veszít, vajon melyik érzékszervéröl, melyik testrészéröl

fog lemondani vezeklésképpen? Mi következhet az ízlelöbimbók után? Talán a szeme?

Talán sematikus, nyers kiberlencséket fog beültetni a helyükre, melyek kifogástalanul

m?ködnek ugyan, de a látás minden örömét megtagadják töle?

Az ügybuzgó Lex úgy nyargalt Von Reuter mellett, mintha a hadnagy szárnysegédje

lenne. Von Reuter csaknem albínószöke volt, fakó, világos szemekkel; az arcán apró

fogaknak t?ntek a furamód párhuzamos párbajhegek. A csapatuk harmincfös volt - a

szállítótorpedó fedélzetén kilencven embert zsúfoltak össze, többnek nem is lett volna

hely.

Eddig minden rendben ment.

Remélhetöleg.

Ebben a régióban a falakat kocsonyás, mályvaszín? daganatok alkották, amikröl kék

váladék csorgott nyúlós szálakon a szembántó fénnyel foszforeszkáló, szivacsos

talajra. Minden lépés után sekély, világító lábnyom-pocsolya maradt a padlón. Ezekbe

irizáló bogarak potyogtak a mennyezetröl; kezdetben, amíg mozdulatlanok voltak,

csillogó pikkelyeknek hitték öket. Mohón szürcsölték magukba a fénylö folyadékot -

aztán megdöglöttek, és a hátukra fordulva lebegtek a felszínen.

Amint a szivacsos anyag újra felöltötte eredeti kontúrjait, apró pókszabásúak rajzottak

elö a falak tövében nyíló, húsos, barna szegély? nyílásokból, felfalták a bogarakat, és a

megemésztett masszát visszaöklendezték a nyílásokba. Ezek a pókszabásúak

gyakorlatilag két túlméretezett rágóból és egy puffadt emésztözsákból álltak, amelyre

hat ízelt lábat biggyesztett valaki.

A falakban húzódó, szelvényezett árkádok néha görcsösen összerándultak. Olykor

tapogatózó csápok bújtak elö a csontbordákban tátongó lyukakból. A

szellözönyílásokból elhasznált gázok szállingóztak, tömény ammóniab?zzel dúsítva a

forró, fülledt levegöt, amelyben párolgó veríték, csípös feromonok, savanyú

xenohormonok, üszög, rózsaolaj és szerecsendióillat keveredtek egymással. ó, hogy

irigyelték az ?rgárdisták Lord Pughot, aki nem érzi a szagokat!

- Ez az egész hajó szerves képzödménynek látszik - mondta Von Reuter, miközben

levágott egy vonagló csápot. A nyúlvány vadul rángatózott, és hatszöglet?, rubinvörös,

kocsányon ülö szemeket növesztett. Aztán kígyó módjára megpróbált egy gyennyedö,

piszkossárga horpadásba tekergözni. A hadnagy felszeletelte a kardjával. - Ami azt

jelenti, hogy valahol a mélyén találni fogunk egy központi szervet. Szívet, vesét,

ilyesmit.

Szervet.

Valahol a mélyén.

A folyosó elágazott. A baloldali járatban csak pár méteren át folytatódott a nedvedzö

szivacsréteg, aztán valami barázdált felület? gombatelepnek adta át a helyét, amin

kárminvörös csigák legelésztek. A falakon nyálkásan szörcsögö poliptenyészetek

lógtak, lárvákat váladékozva, melyek araszolva t?ntek el az apró lyukakban. Az alagút

éppen a burkolatát vedlette; alatta porcos taréjok húzódtak, a köztük lévö réseket

szürke, kocsonyaszer? anyag töltötte ki.

A jobboldali folyosó elején hatalmas, rózsaszín hólyag dagadozott. Valami óriási,

mutáns nösténymajom ülepére emlékeztetett, párosodásra odakínálva. Alacsony,

redözött izomköteg futotta körül, a közepén pedig szájszer? képzödmény éktelenkedett;

a petyhüdt ajkak csukva voltak. A hólyag talán két méter széles lehetett.

Dolf Harlan ?rgárdista volt az elsö, aki megpróbált átkelni az akadályon. Lecsapta a

sisaklemezét, aztán óvatosan rálépett a hólyag oldalára, mielött nekirugaszkodott volna

az ugrásnak. A hólyag felülete csúszós volt. Ez nem számított volna különösebben,

csakhogy éppen ekkor a foltozó denevérek egy nagyobbik rokona repült neki

csapkodva Harlan fejének. A karmos szárnyak összecsukódtak a sisak körül.

Mikor Harlan letépte magáról a denevérlényt, önkéntelenül tett egy lépést elöre.

Megcsúszott.

A hólyag megremegett, és szétnyílt.

Harlan lezuhant a lüktetö ajkak között tátongó hasadékba.

Lezuhant? Olyan gyorsan t?nt el a talajban, mintha valami lerántotta volna.

Az ajkak becsukódtak.

Von Reuter hiába hívta Harlant rádión. Hiába fürkészte a sisaklemezén villogó

helyzetjelzö monitort. Dolf Harlan nyomtalanul elt?nt a közelükböl.

- Vagy azonnal dezintegrálták - mondta Juron örmester -, vagy pillanatok alatt elkerült

innen. Ez esetben...

- Engedjetek le egy szenzort! - adta ki a parancsot a hadnagy.

A rúnadíszes szenzor finom mív?, erös láncon lógott, mintha valami füstölö lenne,

amelyben illatos tömjént égetnek Dorn tiszteletére.

A láncszemek átfutottak Juron keszty?jének ujjai között, ahogy a hólyag belsö ajkai

beszippantották a szenzort - olyan mohón, hogy a láncból pár pillanat múlva már alig

maradt. Mikor Juron ökölbe szorította a kezét, és nagyot rántott rajta, csak egy

méternyi darabot húzott vissza belöle. Mintha átharapták volna: a többi része a

szenzorral együtt elt?nt.

Juron és a hadnagy a kicsiny, furnírozott, telemetrikus képernyöt tanulmányozták, ami

az örmester karjára volt erösítve.

- Hipervisszhang, uram. Ez a vacak egy teleportáló szerkezet...

- Nem látom a céljelzést...

- Ezek szerint a szenzor még mindig a hipertérben van...

- Harlan is?

- Mi értelme van egy teleportáló szerkezetnek, ami sehová sem viszi az embert?

- Hulladékgy?jtö?

- Ez az izé nagyobb, mint egy ember. Szállítóberendezésnek kell lennie.

- Nem lehet beállítani rajta a koordinátákat.

- Talán attól függ, hogy a perem melyik részére állunk. Talán dobbantással kell jelezni.

Lehet, hogy Harlan azóta már az ?rhajó szívében jár...

Igen, a hólyag szerves teleportáló készülék volt, a hipertéren keresztül - de hová?

Lex meglóbálta a sorozatlövöjét, és megszólalt.

- Engedélyt kérek Harlan testvér követésére, uram!

Yeri keményen megszorította Lex karját.

- Eszed ágában sincs utána menni. Csak azért mondod ezt, hogy megszabadulj tölem.

Lex válasza kurta vakkantás volt; Yerit mintha leforrázták volna.

- Töled?

Mielött a tisztek reagálhattak volna Lex ajánlkozására, a hólyag görcsösen

összerándult...

TIZENHETEDIK FEJEZET

Az ?rgárdisták és a felderítök hátraugrottak, amint a hólyag egy páncélos alakot

böfögött fel magából.

Nem, nem Harlan volt az. Még csak nem is egy másik ?rgárdista.

Mielött bárkinek eszébe juthatott volna, hogy tüzet nyisson a potenciális támadóra, a

páncél összeroskadt - csak holtsúly volt.

A vértezet felülete szemcsés volt, foltos, hólyagos, mintha valami sorvasztó kór

támadta volna meg a molekuláit. Az alaknak két karja és két lába volt - de furamód

görbék, és rákszer? ollókban végzödtek. A rugalmas páncél apró gy?r?kböl állt,

egymásba fonódó, keskeny láncszemekböl - Biff nem emlékezett rá, hogy olvasott

volna ilyen típusról, pedig ezen a téren elég alapos tanulmányokat folytatott... A

lapított, kúp alakú sisak teljesen sima volt, az elszínezödésektöl eltekintve.

Miközben egy csatatestvér a különös szkafander zörgö vállát fogta, egy másik

megpróbálta letekerni róla a sisakot.

Nem engedett.

Az ?rgárdista egy eröteljes rántással letépte a sisakot. Ritkás porfelhö szállt fel,

amelynek halálíze volt; évezredes, lassú bomlás szaga terjengett a levegöben. Széles,

lapított, teknösbékaszer? fej meredt a csatatestvérekre, amit pergamenszáraz, aszott bör

borított. Az idegen harcos múmiává sorvadt páncél-koporsójában. A kocsányon ülö

szemek apró gombokká száradtak.

Már nagyon régen.

A hadnagy elökapta szerszámtartó tokjából az antikvométert, és szövetmintát vett a

porladozó börböl.

- A karbon XIV-elemzés szerint a kora tizennégyezer évre becsülhetö, plusz-mínusz

kétezer év eltéréssel.

Tizennégyezer év...

Odaát, egy másik galaxisban, mielött a lábasfej? ?rhajó nekivágott volna a sötét

mélységeknek...

Az Öklök áhítatosan nézték a holttestet.

Az idegen lény szalagpántos páncélkeszty?jében még mindig görcsösen szorongatott

egy csavart csöv? kézifegyvert, valami kerámiaszer? anyagból.

úgy t?nt, abban a távoli galaxisokban ugyanúgy a halál volt az általános értékmérö,

mint itt...

Von Reuter eltette a m?ködésképtelen fegyvert, késöbbi tanulmányozásra.

- Ez a lény valószín?leg ugyanúgy behatoló volt a hajó fedélzetén, mint mi - mondta

Juronnak. - Azt hiszem, belelépett ebbe a teleportáló hólyagba... - A szemcsés foltokat

vizsgálgatta a páncél felületén. - És a berendezés... valami savas oldatba dobta. Nem

lehetett túl tömény. Nem marta szét a vértezetet... Inkább valami... - A hangja

elcsuklott az undortól. - Valami gyomorsav. És a mi idegen vitézünk ott maradt

tizennégyezer évig...

- Amíg mi meg nem böfögtettük ezt a teleportáló vacakot, mikor ledugtuk a láncot a

torkán - motyogta Biff. - Nem tudnánk visszahozni Harlant, ha meghánytatnák a

nyavalyást? Mi lenne, ha bevágnánk neki pár könnygázgránátot?

Juron lassan bólintott.

- Ha ez a teleportáló fenevad ösztönösen savfürdöbe okádja a betolakodókat, mi nem

használhatjuk. De hogy különbözteti meg az ellenséget a... a bennszülöttektöl? Hogyan

közlik vele a bennszülöttek - akárkik is legyenek -, hogy hová szeretnének menni?

- Használjatok könnygázt! - mondta Von Reuter. - De a gránátoknak kell egy kis

ballaszt. Magukban túl könny?ek. Használjátok az idegen lény testét!

Két felderítö a teknösbéka-lény hóna alá nyúlt, és a hólyag fölé emelte. Biff letépte a

fejét, és elhajította. A karvértjébe épített tárolórekeszböl gyors egymásutánban a

tenyerébe lött három önidözítö, pénzérme nagyságú gránátot, és bepöckölte öket a

sodronypáncél üres nyakába. A felderítök visszalökték a vértezetet a hólyagba,

ahonnan jött. Azonnal elt?nt.

Vártak.

Odalent, a teleportáló-lény láthatatlan bendöjében, most könnygáz árad egy

magatehetetlen páncélból, s a halott idegen harcos bizonyos értelemben bosszút áll a

szörnyetegen, amely saját vértezetében fojtotta bele tulajdon tisztátalan lehelletébe...

A hólyag felszíne reszketni kezdett.

A csücsörödö ajkak mögül görcsös nyögés hallatszott.

Aztán méregzöld miazma tört fel a hólyagból - de nem adta vissza Harlant. A

csatatestvért.

A hadnagy recsegö hangú jelentést hallgatott a parancsnoki rádióján, majd az

embereihez fordult.

- Steinmüller Könyvtáros százados azt tanácsolja minden osztagnak, hogy ha

hólyagokat találnak a padlón, dobjanak bele repeszgránátokat. A százados hipertér-

érzékeny. Azt mondja, hogy ez az élölény egy sokfej? féregre emlékeztet. Testének

túlnyomó része a hiper?rben létezik - Steinmüller több tucat ilyen toroknyílást érzékel.

A féreg rá van hangolva a hajó összes utasára - valami különös, összetett vezértudat

szabályos kódrendszerben osztályozza öket. A százados szerint a vezértudat nagyobb

ennél a hajónál. Hányingere támad, ha megpróbál belegondolni, hogy mekkora. Az

összes hajó beletartozik. A férget biomérnöki úton hozták létre...

- Dornra, csak az idönket vesztegetjük, úgysem tudjuk visszaszerezni Harlant!

Fájdalomgépben fogom megtisztítani magam az érzelgösségtöl, amivel csak a

félelmemet próbáltam leplezni! Vonakodtam az elörenyomulástól, ürügyet kerestem,

hogy lemaradhassak!

A hadnagy behajlította az energiakeszty?jét, hogy közvetlenül a hólyag ajkára löhesse

az apró korongot. A gránát olyan közel robbant, hogy Von Reuter megingott

energiapáncéljában, bár semmi baja nem esett.

A hólyag szétrepedt.

A rózsaszín ajkak cafatokra szaggatva repültek szerteszét. Alattuk szörös, szürke akna

tátongott ködösen, elmosódottan. A féreg torka beleolvadt a szemcsés ?rbe,

fokozatosan kifakult a valós világból.

Von Reuter a szélére szökkent, és kilött egy újabb gránátot.

ám a féreg torka már ösztönösen görcsbe rándult, visszahúzódott önmagába;

leválasztotta testéröl a sérült szájat. A gránát csak pár métert zuhant, aztán berobbant.

A hólyag szélén már lázasan burjánzott az eleven hús, a seb fölött rákos

szövetdaganatok nöttek össze. A hadnagy hátraugrott.

Rosszul csinálta, gondolta Biff. Mikor a páncélba dugta a gránátokat, sokkal agyasabb

volt. Akkor a féreg szépen lenyelte a csalétket, és az nem a gigájában durrant, hanem a

nyavalyás beleiben.

A totem-pók megint kísérteni kezdte, vészjóslón lengette hosszú, hajlékony lábait. A

lábak hol elhalványultak, hol tisztán kirajzolódtak; máshová vezettek, közeli helyekre,

távoliakra...

Ezen a hajón láthatatlan alagutak is voltak, eleven alagutak a hipertérben, amiket

egyetlen ?rgárdista sem tud használni.

És az ?rhajó összes utasát hajszálvékony póklábak kötik össze, mentális síkon...

A hadnagy fújtatva szívta be a levegöt, miközben a parancsnoki rádiót hallgatta.

- Támadják az osztagokat - közölte az embereivel. - Génorzók... meg valami még

rosszabb... karmos-tüskés szörnyetegek, amik pattogva közlekednek, akár a

gumilabda... Génorzók! Lehet, hogy innen származnak?

Juron megborzongott.

- úgy érted, kitenyésztették öket? Mint ezt a férget, meg a foltozó denevéreket?

- A génorzóknak nincs saját technológiájuk, nem igaz? Az ?rben sodródó roncsokban

húzzák meg magukat, de a gépekhez nem értenek.

- Legalábbis a mi gépeinkhez. Talán azért, mert eleven gépekhez vannak szokva.

- Esküszöm, hogy ezt a hajót valaki megtervezte. Nem fejlödhetett ilyenné önmagától.

- Milyenek lehetnek azok a lények, akik génorzókat tenyésztenek?

A fülledt légkör nyomasztóan nehezedett az ?rgárdistákra. Von Reuter szitkozódott.

- Minket miért nem támadtak meg? - Ezt mintha személyes sértésnek vette volna.

Vagy talán azt remélte, hogy a küzdelem enyhítené a feszültséget.

Lexandro nyilván felfogta, mit érez a hadnagy, mert egyetlen ugrással átszökkent a

rákos hólyagon, hogy az élre álljon. Yeri persze azonnal követte, a veszély jeleit

kutatva.

- Várjatok! - kiáltotta Von Reuter. - óvakodjatok az oktalan vakmeröségtöl, ami csak

az elörelátás hiányát leplezi!

De hogy lehetett itt elörelátásról beszélni, amikor mindent rejtelmes köd takart?

Valahol lennie kell egy képzödménynek, ami összehangolja a hajó m?ködését,

gondolkodott Biff. Amiben a vezértudat fészkel. Valami kézzelfoghatónak. Egy

szervnek. Ami a hiper?rön keresztül telepatikus kapcsolatban áll a többi ilyen szervvel,

más hajók fedélzetén. Sok-sok kis idegsejt összessége alkotja az árnyékagyat...

A hadnagy is emlegette a szívet meg a veséket. Keressük meg a vezérszervet, gyakjuk

szét, és a helyi lakosoknak egyböl nehézségeik támadnak...

Von Reuter úgy döntött, hogy két csapatra osztja az embereit. Az egyik osztag a

hallgatag Ruhr örmester vezetésével a balodali, porcos járatban halad tovább. A

maradék tizenhárom fö, vele és Juron örmesterrel, a hólyag folyosóján nyomul elöre.

-gy hát Trazior három gyermeke, hét csatatestvérrel és három kanári-felderítövel

együtt, hamarosan ugyanannak az örmesternek a társaságában gyalogolt tovább, aki

oly bátran és megalkuvást nem ismeröen vezette öket annak idején, mikor elragadták

Lord Sagramosótól a Császár osztályú titánt.

Az erök megosztása okos dolog volt ezekben az alagutakban, ahol egyszerre legfeljebb

három ?rgárdista tudott fej fej mellett küzdeni. Kis csapatokra szakadozva az Öklök

nagyobb területet tudnak átkutatni; gyilkos kórt terjesztö baktériumokká válnak az

?rbehemót szervezetében.

Lex az örmesterre vigyorgott; szemlátomást lelkesítették az új lehetöségek, amiket ez a

csapatmegosztás kilátásba helyezett. Juron nem volt anyámasszony katonája. És Von

Reuter valószín?leg vad höstettekre készül.

Yeri figyelmét nem kerülte el Lex vigyora - mint ahogy Biffét sem Yeri zaklatottsága.

Yerinek, aki éberen örködött gy?lölt testvére testi épsége fölött, nyilván baljós

elöérzete támadt Lex önuralmát illetöen...

Milyen keskeny a határvonal, morfondírozott Biff, a gy?lölet és a szeretet között...

Utálat és tisztelet. Söt...hódolat, hízelgés, tömjénezés. Imádat.

ó, Yerinek megvolt a maga magasztos, absztrakt álma a "felsöbbrend? igazságról" -

ugyanakkor azonban képtelen volt megérteni tulajdon lelke pókmintáit. Nem látta át

saját belsö labirintusát.

Annak idején, technikus édesanyja szoknyája mellett, Yeri hitének fókusza az óberhé

volt.

Késöbb pedig az áldott Rogal Dorn.

De aztán Yeri kifejlesztette magában ezt a torz vonzalmat Lex iránt... mintegy az

?rgárdista bátorság és ájtatosság kifejezéseként.

Ami azt jelenti, hogy ájtatos h?sége távolról sem olyan makulátlan, mint hiszi.

Biffnek derengeni kezdett, hogy Yeri számára Lex - paradox módon - a távoli Császárt

pótolja, valami furcsa álomvilágban. Lex, aki mindig elérhetö közelségben volt,

egyfajta helyettes személyiséggé vált, az arisztokratikus fennsöbbségtudatot és a gögös

megvetést jelképezte. Márpedig a Császárnak megvetéssel - következésképp tehát

igazságtalanul - kell bánnia minden egyes emberi lénnyel, csak így védheti meg az

emberi faj egészét, csak így biztosíthatja neki a jövöt. A diadalmas erények freskóját az

igazságtalanság ecsetjével festették...

A földi Istencsászár ellen Yeri nem lázadhatott. Egy árnyalatnyi kételyt, egy pillanatnyi

dühöt sem engedhetett meg magának. Az ellenszegülés teljesen hiábavaló lett volna -

mintha a bolha sértödne meg a hatalmas medve viselkedése miatt, amelynek a

bundájában él.

Yeri minden bizonnyal keser? ellenszenvet érzett a Császár iránt, akit szolgálnia és

istenítenie kellett. És ennek a sötét, öntudatlan gy?löletnek, amely a hódolat mellett

honolt Yeri lelke mélyén, Lex volt a célpontja.

Ami azt jelenti, hogyha Lex meghalna, Yerinek alapjaiban rendülne meg az egész hite.

Vallásos buzgalmának fókusza végzete gyöngeséget árulna el. Könnyen meglehet,

hogy Yeri eretnekké válna.

Huh, gondolta Biff; ám meg volt gyözödve róla, hogy végkövetkeztetése helyes.

Energiakeszty?jével megveregette sorozatlövöje tusát.

A megafönök neve Halál, emlékeztette magát. Kétségei támadtak Yeri hitével

kapcsolatban; de semmi szükség rá, hogy ezeket a kétségeket megossza a káplánnal.

Semmi szükség.

Pedig ezt kellene tennie. De nem fogja.

Biff a maga részéröl Yeri védelmezöje lesz. Ez a fordulat mulattatta Biffet. Csak neki, a

volt dögevésznek elég csavaros az agya, hogy megértse Yeri lelkét. És nem, nem fogja

kihúzni a szönyeget Valence testvér alól. Az ö védelme titkos védelem lesz, amiröl

csak Rogal Dornnak fog beszélni néma imáiban. Mennyivel tiszteletreméltóbb ez annál

a közönséges testörködésnél, ahogy Yeri kíséri a jókép? Lexandrót; mennyivel

kifinomultabb a volt technikus kétértelm?, gy?lölettel vegyes szenvedélyénél!

Biff csak ekkor döbbent rá, mennyire belebonyolódott ö maga is a testvériségnek ebbe

a ragacsos, kusza pókhálójába...

Tegyük fel, hogy az egyik testvér meghal. Valamennyien meghitt módon részesei

voltak egymás sorsának. Ezért talán mindhármukra pusztulás vár. Biff valami

émelyítö, megváltoztathatatlan bizonyosságot érzett, ha erre gondolt.

Halál a neve, szólt a Pók tisztán érthetöen Biff fejében. A neve Halál.

Biff hallotta ezeket a szavakat. Nem Rogal Dorntól származtak, hanem valami mély,

atavisztikus forrásból. Talán Necromunda hangja volt, a halálvilágé, ahonnan azt hitte,

hogy elmenekült, ám most átnyúl az éveken és fényéveken, hogy visszaszerezze

magának.

Iszonyú, babonás érzelemhullám söpört végig Biffen, alapjaiban rendítve meg a józan

agyaskodások struktúráját, amit oly fáradságosan építgetett magában. Szent hatszöget

vetett magára az energiakeszty?jével, s elsuttogott egy zavaros, reményvesztett imát.

- Pókszellem, ne hagyj cserben! Rogal Dorn, árassz el fényeddel!

Vétkezett gondolatban. Túl sokat agyaskodott. Mozgékony elméjének sikerült az

alapokig lebontani Yeri indítékait. Közben azonban az arcátlan Biff hajszál híján a

kétely árnyékát vetette a Császár és a primarcha felsöbbrend?ségének eszméjére. Nem?

Egyetlen gondolatmenettel... Yeri Valence-t használva mentális modellként...

Biff arcán rettenetesen viszketett a tetoválás, mintha megújulnának a körvonalai,

mintha újraalkotná öket a késhegy, a maró sav és a festék...

Bontani, gondolta szédülten. Bomlasztani. Pusztítani.

Figyelj és tanulj, mindenütt, mindenhol - de legföképp pusztíts, hogy kedvére tégy a

falánk Póknak... és a Pók immár nem testet öltött bölcsességnek t?nt, amely rejtett

rendszerek kitapogatására vezérli Biffet, hanem valami telhetetlen, ösvilági

ösztönlénynek, mely az idegenek kiontott vérével és testnedveivel csillapítja szomját.

Az Öklöknek ravasznak kell lenniük.

Csakhogy ez a ravaszság végsö soron önámítás.

Biff megveregette Yeri vállvértjét.

- Ne lankadj hitedben, testvér! - buzdította.

Yeri, aki nem látta Biff örült vigyorát, félreértette a megjegyzést.

Persze hogy félreértette.

- Lexet nem fogja elragadni tölünk a halál - felelte. úgy beszélt, mintha sikerült volna

rávennie Biffet, hogy csatlakozzon vállalkozásához, és elszegödjék második testörnek

a fenséges Lexandro d'Arquebus mellé.

Talán mégis helyénvaló volt a válasz. Talán Yeri igaz társat talált fennhéjázó, dölyfös

testvérének védelmezéséhez.

- A halál egyszerre fog elragadni minket - motyogta Biff, mintha imádkozna.

Három összebéklyózott test.

Három leendö hulla - és láthatatlan kíséröjük, a kozmosz nagyhatalmú kurtizánja, aki

nem volt sem férfi, sem nö, hanem - mint az illett hozzá - semleges nem?... Az

enyészet...

Bizonyára sok ?rgárdistát gyötörtek hasonló lélekszaggató görcsök ebben a

hátborzongató, eleven ?rhajóban. Bizonyára sok csatatestvér imádkozott, hogy elteljen

tisztító hittel...

A folyosót most porcos boltívek tagolták, melyekröl átlátszó nyálka csöpögött.

Émelyítöen foszforeszkáló, ciánkék gombatelepek ágaztak szerte burjánzó sérvek

gyanánt; tarka szárnyú, irizáló rovarok legelésztek rajtuk. A padló kitinlapjain tócsákba

gy?lt az áporodott iszap. Ebben a sekély, ragacsos ingoványban hosszú szalagférgek

tekergöztek, a nyálkás sarat szürcsölve; idönként középen bef?zödtek, ilyenkor lágy,

lapos öntecsekre emlékeztetö szelvények váltak le róluk. Ezeket rézvörös páncélú

rákszabásúak cipelték ez az ollóikban. A levegöben fanyar ecetszag és a leves rothadás

b?ze terjengett.

Egy puffadt, csörös bendö, amelynek görbe, csontos lábai voltak, vakon falt egy

lüktetö, recézett rákdaganatot, amely az egyik falból sarjadt. Mikor elhaladtak mellette,

a karbantartó sebészlény elérte kapacitása határát, és szétdurant. Bomlásnak induló,

rákos szövetfoszlányok záporoztak a s?r? iszapba.

Egy tartalék dögevö-bendö, amely eredetileg olyan lapos volt, akár egy kipukkant

tüdölebeny, azonnal felágaskodott csontos lábain, és görcsösen nyeldekelve

gömbölyödni kezdett. Mögötte még néhány lottyadt bendö várakozott felsorakozva,

hogy addig lakmározzanak ebböl a deformált faldarabból, míg szétrepednek...

Eddig gázböffenések, nyiroknedvek gurgulázása, szörcsögés, morgás és cuppogó

zajok kísérték az Öklök elörenyomulását. Most ezek a hangok vészjóslón elnémultak -

még épp idejében, hogy a nehézfegyverekkel felszerelt ?rgárdisták készenlétbe

helyezzék a plazmaágyúkat és rakétavetöket.

Nem sokkal elöttük egy padlóhólyagból valami zöldes árnyalatú lény szökkent elö -

amely kizárólag kampós karmokból és hatalmas tüskékböl állt, legalábbis elsö

pillantásra.

Pattogni kezdett a nyálkás talajon az Öklök felé, jókora tüskében végzödö farkának

csapásaival hajtva magát. És a hólyagból már elöbukkant a második ilyen szörnyeteg

is...

A farok vaskos izomkötegekböl álló, eleven rugó volt. A mozgást egy kettös

karommal felszerelt támasztóláb segítette. A szaruborítású ágyékból hosszú, ijesztö,

késszer? szerv meredt elö remegve. Fent a szörnyetegnek egyetlen börlebernyeges

karja volt, amin csigolyasor húzódott végig. A két göcsörtös ujj hajlott karmokban

végzödött; csontos handzsár volt az egyik, gyilkos zsigerelöhorog a másik.

A közepén a testnek - annak az izom-rugós, körülpengézett, masszív testnek - egy torz

arc türemkedett ki. A tátott, tépöfogas pofa vicsorgott. Tébolyult szemek bámultak

mereven az apró orr fölött.

Az az arc szinte humanoid volt...

Robbanólövedékek téptek a testbe, szilánkokra zúzva a nyáladzó pofát. ám a farok és

a láb továbbra is rendületlen, roppant ugrásokkal hajtotta elöre a markolászó karmokat

és a reszketö késnyúlványt.

Perzselö plazmafolyam gomolygott elö, lángra lobbantva és megolvasztva az óriáskart.

A késnyúlvány azonban meglendült, és eltalálta az egyik csatatestvér ágyékvédöjét. A

tüskének sikerült áthatolnia a vértezet egyik hegesztövarratán, aztán éles pendüléssel

letört.

A csatatestvér felkiáltott, és megingott.

A kéz formátlan, olvadó roncsa lecsapott az arcára. A sisaklemeze nyitva volt. A

horgas ujj lángoló maradéka még kitépte az egyik szemét, mielött a szörnyeteg

végvonaglásában harcképtelenné vált; mielött az összetört, szétszaggatott, elszenesedett

tetem magába roskadt.

Öngyilkos rohamával fedezte támadó társát. Mire a másik szörnyetegbe

robbanólövedékek hasítottak, az elérte az egyik felderítöt. A felderítö feje teljesen

elt?nt a börlebernyeges tenyérben. Hátába és mellébe karmok mélyedtek. Mikor

tántorogva elörehanyatlott, a zsigerelöhorog felfelé csapott.

A második lény is meghalt hamarosan.

A felderítö haldoklása tovább fog tartani - talán még arra is lesz idö, hogy

visszaszállítsák a torpedóra...

A testvérei az egyik falhoz vonszolták, és a porcos nyúlványokhoz rögzítették, nehogy

lecsússzon a nyálkába.

A fél szemére megvakult csatatestvér energiakeszty?jét az ágyékára szorítva tiltakozott,

mikor megparancsolták neki, hogy vigyázzon a felderítöre.

- Bírom még, uram.

Juron a fejét rázta.

Lex elörekocogott, és gránátokat vágott a szállítóhólyagba, miközben Yeri fedezte. Biff

Juront figyelte, aki csizmája orrával a hátára fordította a vérengzö szörnyet. Az

örmester egyre fokozódó undorral tanulmányozta a bestiális, sárgászöld, humanoid

arcot, melynek tépöfogas szája halálos görcsbe rándult. Felül az a harapófogószer? kéz

annyira túlméretezett volt, hogy úgy t?nt, mintha a lény a mellén hordaná az arcát.

- A pofája hasonlít... az orkokéra. Már láttam róluk képeket - mormolta Biff. - Ami

viszont a többit illeti...

Von Reuter háborgó lélekkel káromkodott.

- A Császárra, micsoda istenkáromlás! Esküszöm, hogy ezt a lényt ork génekböl

nevelték ki...

- Nem tudtam, hogy ennyire szeretjük az orkokat, uram - mondta Juron.

Nem is szerették. Távolról sem. Az ork nép anarchikus, bajkeverö, kalózkodó faj volt.

Az orkok voltak azok, akik elfoglalták azt a három bolyvárost a necromundai

hamusivatagokban; miattuk került sor a hosszú menetelésre, ami annyi vért és

pusztulást eredményezett. A Császári Öklöknek elöítéleteik voltak az orkokkal

szemben - bár ki tudja, hogy ha azok a zöld bör? vadak nem provokálják öket,

létesítenek-e támaszpontot Necromundán, ami oly termékeny táptalaja volt a tehetséges

újoncoknak?

-gy hát az Öklök közül sokan különös, torz szimpátiát éreztek az orkok iránt - akik

csupán lármás, vérszomjak csöcselék voltak, és nem jelentettek komoly fenyegetést a

Birodalom számára. Nem úgy, mint ez a roppant flotta, a maga eleven, lábasfej?

?rhajóival...

- Nem látod, Zed? - kérdezte a hadnagy, bizalmas hangot megütve. - Ezt a... harcos-

lényt... ork génekböl tenyésztették ki. Nézz csak a zöld képét! Ork géneket züllesztettek

ebbe a gyalázatos, gyilkos alakba...

- Elég jó fegyver - horkantotta Biff.

- Igen, elég jó - Von Reuter hangjában keser?ség csengett. - Ezek a... lények... itt a

hajó fedélzetén... ez a külsö ?rböl jött csürhe... orkokat fogdosott össze valami

határvidéki naprendszerben, útban a mi galaxisunkba, és ezt m?velte velük!

A tiszt iszonyú haragra gerjedt.

- ó, jogot formálok én rá, hogy minden orkot lemészároljak, aki az utamba kerül!

Megölöm, aki ezt kétségbe vonja! De akkor is a mi galaxisunk orkjai maradnak... az

emberlakta galaxisé, a Császárunk galaxisáé. Hogy mernek idejönni ezek a korcsok egy

idegen galaxisból, hogy merik összeszedni és megrontani a mi bennszülötteinket?

A hadnagy belerúgott a dögbe. A hangja rekedt volt.

- Nem hiszem, hogy mi képesek lennénk ilyesmire... Nem, kizárt dolog. Különben már

rég megcsináltuk volna...

- úgy látszik, így hozták létre a génorzókat is - mondta Juron. - Gondolom, valami

másból. Most meg ez... és vajon még mi? Milyen más fajokra vethettek még szemet?

- Lehetséges... hogy minden fajjal ezt m?velik, akivel találkoznak? Beleértve... minket

is? Nem szabad elesett Öklöket hagynunk a fedélzeten! Azonnal figyelmeztetem a

Halálosztó Könyvtárosokat. Képzeljétek el, mi történne, ha ezek a lények, akik gyilkos

szörnyeket tudnak nevelni az orkokból, rátehetnék a karmukat a mi sarjmirigyeinkre!

Ha elrabolnák áldott primarchánk génkódját! - Von Reuter majdnem elhányta magát.

- Merre vannak azok a mocskos idegenek? - kérdezte Juron.

Lex, Yeri társaságában, már jócskán maga mögött hagyta az elpusztított

szállítóhólyagot. Most visszakiáltott egy izomkeretes ajtó mellöl, amit az imént feszített

szét.

- Aranybányát találtam, uram!

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

A bordaboltozatos teremben, amely nagyobb volt, mint az Öklök Assimularum-

csarnoka, a falakba vájt mélyedésekben százával hevertek az ocsmány szörnyek;

szögletesen megformált vízköpök gyanánt vigyorogtak a betolakodókra.

Ezek a mozdulatlan lények, akiket áttetszö gyantaréteg borított, mintha porózus

korallból lettek volna kifaragva; borostyánsárga, rozsdavörös és aranyló színekben

pompáztak. A púpos potrohokat gerinchúr-szer? légcsövek kötötték össze a lapított,

tépöfogas koponyákkal - melyeknek hosszúkás tarkótáji része arra utalt, hogy az

elliptikus fejekben lapuló agyak jóval nagyobbak, mint az embereké.

Minden lénynek hat páncélozott végtagja volt. A két felsö kar mozgékonynak és

ügyesnek t?nt. Az alsó karok karomszer? lapátujjaikkal másodlagos szerepet tölthettek

be. A lábakon két ízület volt, és patákban végzödtek. A potrohot csak egy vékony ín-

és izomköteg kötötte össze a fejtorral - ebben húzódtak a porckorongokkal védett

légcsövek -, úgyhogy a törzs könnyedén és rugalmasan tudott mozogni a páncélozott

alsótesten. Ezek a hatlábú rovarszabásúak kétszer akkorára nöttek, mint egy felnött

ember.

A falban nyíló hasadékokból váladék csorgott a bebalzsamozott lényekre, csillogó

mázzal vonva be öket a fényben, amit...

...ami néhány tuskólábú, tömzsi humanoid abnormálisan nagy, kopasz magzatfejéböl

sugárzott. A karjuk elkorcsosult, csak sorvadt csonkok éktelenkedtek a vállízületükön,

mintha máskülönben megpróbálnák letépni magukról azokat a szerves, élösdi gépeket,

amik az arcukon telepedtek meg. Lüktetö csövek futottak a szájukba, az orrlyukaikba,

üresen tátongó szemgödrükbe. Koponyájuk tetejét egy karmos láb markolta keményen.

Egyetlen hatalmas szemgolyó emelkedett a lábnyúlvány fölé, csésze alakú

csontburokban... és leprás fénnyel árasztotta el a behatoló ?rgárdistákat.

- Istenkáromlás! - hördült fel Von Reuter, miközben a néma, emberszabású

reflektorok ide-oda csoszogtak a horpadt padlófelületen felgyülemlö folyékony

mocsokban.

Az egyik felderítö elokádta magát; Lex azonnal rendre utasította.

- Idióta! Hagyod, hogy ez a hajó megízlelje a testnedveidet!

A felderítö úgy mentegetözött, mintha Lex tiszt lenne.

Yeri az undor igézetében bámulta a csonka, degenerált törpéket - és elöntötte a harag,

mikor belegondolt, hogy egy zsarnoki elme milyen sz?k kereteket szabott a speciális

feladatokra kitenyésztett nyomorékok életének.

- Embervér - motyogta. - Ezek embervérböl valók...

- Mi is csinálunk kiborgokat - emlékeztette Biff halkan.

- Igen, de a Császár szolgálatára - felelte görcsösen Yeri. - Az teljesen más, ugye? Az

szent munka. Ugye? Ugye? - hajtogatta el-elcsukló hangon; csak egy hajszál választotta

el a hisztériától.

- Hát persze hogy más - helyeselt Biff. Gy?lölte az istenkáromló agyaskodást, amely

arra ösztönözte, hogy összevessen egymással két gyökeresen különbözö helyzetet.

Abba kell hagynia. Ezen az iszonyú, idegen hajón az agyaskodás finomságai és

párhuzamai kárhozatosnak és halálosnak bizonyulhatnak.

Ekkor azonban egy másik gondolat merült föl benne - egy sokkal Ököl-szer?bb

gondolat, amelynek jobb lenne minél hamarabb hangot adni...

Mielött azonban Biff kinyithatta volna a száját, Yeri energiakeszty?je hüvelykujjával az

óriás vízköpökre bökött.

- Szerezhetnénk egy trófeát - vicsorított Lexre. - Kiszabadíthatnánk az egyiket, így

hibernálva. Visszavihetnénk, hogy kísérletezzünk vele. Hogy kiszedjünk belöle némi

infót.

- Iiiigen - mondta Lex csendesen. - Egy trófea...

Egy hírneves trófea... Miután a hóhérsebészek végeznek a vallatással, egy ilyen

roppant, bestiális koponya nagyszer?en mutatna valamelyik kápolna falán...

Mi járhat Yeri fejében? - t?nödött Biff.

ó... most már értette. Erre a kifogástalan ürügyre - a megbénított fogolyra - hivatkozva

az osztaguk köteles lenne visszavonulni. A drágalátos Lexandrónak nem esne folt a

becsületén, mégis elt?nne erröl a helyröl, ahol valószín?leg mindannyiukra halál vár,

örá is...

Hogy eltorzítja Yeri rögeszmés megszállottsága a józan gondolkodását! Már-már ellene

hat a kötelességtudatnak - persze jogszer?en és ájtatosan!

- örmester - szólt Biff Juronhoz, végre kimondva, ami eszébe jutott -, lehet, hogy ezek

a szörnyek nem olyan régóta tanyáznak itt. Elképzelhetö, hogy nem alusznak túl

mélyen.

- Igen? Miért?

- Nos, ha ez a hajó már végigfosztogatott néhány naprendszert a mi galaxisunkban,

hogy orkokat meg embereket fogdosson össze, és... meggyalázza a génállományukat...

hogy eleven fegyvereket és fáklyákat csináljon belölük... akkor ezek a bestiák az

utóbbi években ébren voltak, és portyáztak. Nem alszanak itt évezredek óta. Jobb

lenne gyorsan megölni mindet. Csak... szundikálnak... a csillagok között.

- Hacsak... - dobta a vitába Lex ezt a magányos, mezítelen szót.

- Hacsak mi? - akarta tudni Juron.

- Hacsak - folytatta Lex - az ?rhajó más területei valóban aktívak voltak... de ez nem.

Lehet, hogy ennek a társaságnak a szempillája se rezzent, mióta elhagyták az

Androméda-ködöt, még Rogal Dorn születése elött! Ugye félsz hozzájuk nyúlni, Biffy?

Ez az igazság.

ó, Lex egészen beleszeretett az ötletbe, hogy egy ilyen fontos szuvenírt vigyen vissza

magával! Yeri határozottan elégedettnek látszott; nagyszer? cselt eszelt ki.

Lexandro kellemetlen mosolyt küldött Biff felé.

- Könnyebb mind szétgyakni öket, amíg feküsznek - erre gondolsz, mi? Ugye a

"gyakni" a helyes kifejezés dögevészül?

Az egyik lámpás törpe Lexre irányította a fénysugarát, mivel azonban máskülönben

semmi jelét nem adta az értelemnek, az ?rgárdista nem törödött vele.

Lex elhúzta a szája szélét.

- Én nem félek megérinteni ezeket a fenevadakat, Biffy fiú... Engedélyt kérek, hogy

lézerrel kiszabadítsam az egyiket, uram! - fordult a hadnagyhoz.

- Igazad van, d'Arquebus - helyeselt Von Reuter. - Azért vagyunk itt, hogy gyilkoljunk

és ismereteket szerezzünk. A tudás pedig fontosabb az ölésnél. A tudás tökélyre

fejleszti az ölést.

A hadnagy elökapott egy lézerpisztolyt a plasztacél combvértjébe épített tokból. Miután

energiakeszty?jével ügyesen beállította rajta a fókusztávolságot és a fokozatot,

odanyújtotta a fegyvert Lexnek, átengedve neki a megtisztelö feladatot.

Lex a nyálkás falban vicsorgó, kövé dermedt szörnyekhez lépett.

- Igen - suttogta Yeri.

A fegyverböl perzselö, összefüggö fénysugár lövellt elö.

Gyanta repedt.

Gyanta olvadt.

Nyálka fröcskölt.

Füst gomolygott, savanyú ecetb?zzel támadva az orrlyukakra.

Egy hosszúkás, aranyló szem kinyílt.

Egy lapátszer? állkapocsizom összerándult.

A Lex fölé magasodó sárkánylény megremegett. Kenöanyagok kezdtek szivárogni a

pórusaiból.

A reflektor-törpék periszkópos szemgolyói körbefordultak. Éles, hamuszín? fénnyel

árasztották el a váladékréteggel bevont, törékeny fülkékben fészkelö ?rsárkányok

garmadáját.

Ekkor hangos recsegés-ropogás töltötte be a tisztátalan, szerves katedrálist, mintha

mamutcsorda dübörögne végig egy befagyott tavon.

A gyantaréteg mindenütt repedezett.

Remegések futottak végig a roppant sárkánytesteken - legalábbis ijedt szemmel nézve

így t?nt -, mintha fosszilis kövületek elevenednének meg hús-vér alakot öltve.

- Szétlöni mindet! - üvöltötte Von Reuter; hamar változtatott az elgondolásán, hogy

milyen dicsö haditett lenne magukkal hurcolni egy állítólag magatehetetlen

szörnyeteget.

- D'Arquebus, vissza! T?z! Mindenki, t?z! - bömbölte Juron örmester, a megváltozott

helyzethez igazodva.

Yeri elöbb a reflektor-törpéket lötte agyon, leszaggatva róluk a periszkópos

szemgolyókat, szétrobbantva meggyalázott, emberi tagjaikat.

Lex csalódottan szitkozódva ugrott hátra, és a lézerpisztollyal bajlódott, hogy halálos

fokozatra állítsa büszke fénydárdáját.

Kakofonikus lárma töltötte el a termet, mintha valami gigászi dob lenne, amit

eszeveszett zenészek ütnek-vernek belülröl. Az Öklök robbanólövedékekkel szórtak

meg minden nyálkás falifülkét, ahol ezek a hatalmas, hat végtagú, idegen

lidérclovagok fészkeltek...

Ahogy a szelvényezett, szarupáncélos, púpos testek rángatóztak...

Ahogy a nyálkás üledék meg a s?r?, bíborvörös vér elkeveredett...

Biff vadul örjönge tüzelt, elfogta a gyakódili; tagjaiban ott érezte a Nagy Halálpókot, az

istent, aki ennek a galaxisnak a totemje volt.

Ez az isten elfajzott korcsokat látott azokban a lényekben, akik azért utaztak ide egy

másik sziget-univerzumból, hogy elemésszék az ö gyermekeit. Milliószám tenyészö

ivadékait - a civilizált és az elvadult embereket, a félhumánokat és az orkokhoz

hasonló idegeneket - csakis a Nagy Pók falhatja fel!

Az emberlakta galaxis - a lángoló mag köré tekeredö spirálkarok, amely egy fekete

csillagfalót rejtett, a végsö éjszaka vermét - egyszerre volt pók és pókháló... Lomhán

forogva, mohón nyelte az életet, mely buján tenyészett rajta...

Ezek a szörnyek a Sötét Mélységen túlról olyan mérhetetlenül idegenek voltak, hogy a

Pókisten felébredt, s mikor meglátta öket Biff szemén keresztül, összerándult az

undortól, és hányinger fogta el...

Legalábbis Biffnek így t?nt. És Biff tudta, hogy a Pók valószín?leg öt is el fogja

emészteni, véres gombóc gyanánt, hogy enyhítse kínzó gyomorbaját.

Az Öklök végül beszüntették a tüzet. Vajon életben maradt valaki a bebalzsamozva

szétlött idegenek közül? A bordázott, mocsokfoltos falon százával lógtak a ronccsá

szaggatott dögök; némelyik ugyan még rángatózott, de aligha jelenthet komolyabb

veszélyt...

Yeri pillantása körbevillant a termen, hátha megakad egy sebesült sárkányon, amely

botladozva Lexandróra vethetné magát.

-gy hát Yeri volt az elsö, aki észrevette a lüktetve nyíló záróizom-ajtót, amin a

lemészárolt szörnyek három éber társa rontott a csarnokba dühösen sziszegve.

Ketten hosszúkás szerkezeteket markoltak, melyek nagy, aranyszín?, porcos

libacombokra emlékeztettek, amiket valami röpképtelen, idegen madár testéröl téptek

le irgalmatlanul. Csonttaréjjal ékes csövek meredtek elöre fenyegetöen, apró lyukkal a

végükön.

A harmadik két csillogó, sárga szarukardot lengetett a két felsö kezében. A

markolatgombból tüske állt ki, valami mutáns, páncélozott féregnek a farokfullánkja,

amely a keresztvasat pótolta, s a tömpe álujjai hegyén nyíló szájakkal görcsösen

kapaszkodott a fegyver aljába.

Lángoló golyócskák süvítettek elö a libacomb-puskák csövéböl; csíkot húztak maguk

után a levegöben, akár az égö foszfor.

Az elsö golyóbis becsapódott a falon lógó egyik holttestbe, és szétrepedt, sistergö savat

fröcskölve szerteszét.

A második a combvértjén találta el Von Reutert, és füstölögve kezdte átmarni a

plasztacélt, mialatt a hadnagy vadul igyekezett letörölni a ragacsos szennyfoltot.

Vérfagyasztó, ropogó zaj hallatszott a fegyverek puffadt tusából; a sárkányharcosok

valami kart állíthattak át, a kezük mélyen benne volt a különös puskákban.

Yeri már viszonozta a tüzet.

Biff szintén.

Juron és a többiek ugyancsak.

Azokkal a hátborzongató libacomb-puskákkal nem lehetett folyamatosan tüzelni.

Ropogtak, görcsösen összehúzódtak, remegés futott rajtuk végig... Pár pillanatba telt

az egész, ám ezalatt robbanólövedékek hasítottak a vicsorgó lidérclovagokba...

úgyhogy mire a fegyverek ismét lángoló golyóbisokat okádtak magukból, már

kifordultak a haldokló szörnyek markából.

A kardforgatót azonban egyetlen lövedék sem érte el.

A borotvaéles szarupengék csillogva-szikrázva, villámgyors körívben szelték a

levegöt, miközben a harcos elörenyomult. Erröl a vakító fénnyel vibráló

energiapajzsról egyszer?en lepattantak a lövedékek.

Juron és a sántikáló Von Reuter energiakardjukat lengetve léptek elö.

Mindketten a szarupengéket vették célba.

Amint kardjuk tompán zúgó, monomolekuláris éle mennydörgö csattanással

összecsapott az eröteret szövö, borotvaéles fegyverekkel, szivárványszín energia

fröcskölt minden irányban.

Az egyik szarukard kettétört, féregmarkolata felvisított.

A másik összeakadt Von Reuter pengéjével, és egyre közelebb hatolt a hadnagy

arcához, mivel az idegen nagyobb magasságból fejtett ki rá eröt. A szörnyeteg

hatalmasat rúgott patás lábával. Ott találta el a combvértet, ahol a sav már

meggyengítette, s a felhólyagzott páncéllemez behorpadt. Az idegen óriás lába közül

elörelendült a tüskés farok, áthatolt egy felhasadt varraton, átfúrta a hadnagy

combizmát és feketehámját.

ám a pengék már nem szöttek védöfalat köré csillámló energiából.

Lex gyorsan körbetáncolt, aztán fölfelé célzott, és szétlötte a terjedelmes agynak

otthont adó koponyát.

A szörnyeteg rázuhant Von Reuterre, aki hátratántorodott, majd hanyatt esett; a tüske

teljesen felnyársalta a combját.

Juron és Lex lerángatta a szörnyet a hadnagyról, és kitépte lábából a böven váladékozó

faroktüskét.

Von Reuter felnyögött, aztán elmosolyodott, mikor idegrendszerét elöntötte a fájdalom

lávafolyama... mielött a páncélja érzéstelenítö szereket fecskendezett a véráramába,

hogy elfojtsa a figyelemelterelö görcsöket.

Juron talpra segítette a tisztet. Von Reuter megingott, aztán megállt a lábán, bár az arca

egy pillanatra hamuszürke lett. Talán valami méreg került a vérébe, és a szervezete a

hatástalanításán dolgozott, rohamtempóban termelve az ellenszert.

Yeri rátaposott az egyik csontpuskára, ami széthasadt. óvatosan belekukkantott a

gözölgö, szerves képzödmény zsigereibe... Talált egy tenyészkamrát, apró,

kitinpáncélos löszer-lények seregével... egy nagyobb, összetekeredett rovarszörnyet,

veszedelmes rágókkal... talán a kitinburok lehántására?... egy kloákára emlékeztetö

tüzelöcsatornát...

Lex, aki még mindig kába volt a nagy haditettöl, a kardforgató elpusztításától,

fölemelte a csizmáját, hogy széttiporja az eleven fegyvert, aminek Yeri törte fel az

elöbb a héját. Majd ö megmutatja neki, hogyan kell elbánni az efféle ocsmánysággal!

Yeri ellökte.

- Ne!

Lex csizmája azonban már eltaposott egy löszer-lényt, amelyik kipottyant a

tenyészkamrából.

Amint a héja felrepedt, az undorító, aprócska puhatest? savas tüzet okádott magából,

amely végigömlött Lex csizmáján. Bele kellett gázolnia egy nyálkatócsába, hogy eloltsa.

- Ezt a fegyvert különbözö élölények alkotják, amik egymástól függenek, és egymást

használják - mondta Yeri Juronnak, aki bólintott, de úgy látszott, nem érdekli

különösebben a téma.

- Jó ölés volt - fordult az örmester Lexhez.

Aztán valamennyien beléptek a nyitott ajtón. Hosszú folyosóra jutottak, ahol a falak

türkizzöld, takonyszer? váladékot izzadtak.

Az alkóvokban hatalmas bábok dagadoztak. Lex az energiakeszty?jével feltépte az

egyiknek a burkát.

Egy megbénított, tetovált asszony kuporgott benne, tetötöl talpig nyálkásan. Barna

haját hosszú copfba fonva hordta. A hasa és a melle iszonyúan fel volt puffadva, s a

böre alatt meghatározhatatlan véglények serege nyüzsgött lomhán tekergözve. Lárvák...

- Erre most nincs idö - nyögte Von Reuter.

Mikor beléptek a következö terembe - egy félhomályos, kékeszöld barlangba,

amelynek falán tapogatózó csápok vonaglottak - egy hang szólította meg öket

birodalmi gótul.

Rekedt, zengzetes, sziszegö hang, amely óvatosan, de helyesen formálta az emberi

nyelv szótagjait.

- Szeretnélek arra kérni titeket, hogy ne fogjatok fegyvert rám...

-gy hát nem löttek azonnal.

Az idegen, aki beszélt hozzájuk, szinte elt?nt a falon tekergözö medúzacsápok között,

és nem volt magasabb náluk...

- Fogoly vagy? - kérdezte az egyik Ököl.

Az alaknak, aki elölépett, hat végtagja volt - egy sárkány-kentaur. Négy végtagja

izmos, patában végzödö láb volt, a felsö kettö pedig eröteljes, vaskos kar...

Következésképp nem lehetett az idegen lidérclovagok kifejletlen, fiatal formája, bár

menyétképe hasonlított rájuk. Testét vastag, elszarusodott hámréteg borította.

- Zoat vagyok - mondta a kentaur. - Kérlek, hagyjátok abba ezt a z?rzavaros

elörenyomulást az otthonunkba! Tisztelnetek kellene a Mélységen-Túli-Mestereket. ök

majd találnak nektek hasznos feladatot a multitestben, mely a vezértudatot táplálja - a

vezértudatot, ami idövel szét fog terjedni az egész világegyetemben.

A hangja megnyugtató volt, már-már hipnotikus - így hát hallgatták.

- A... a hozzájárulásotok... részévé válik a Nagy M?nek - jelentette ki. - A Mesterek

szerint a vezértudat érzi, hogy... ellenséges entitások... léteznek a hiper?rben, amelynek

a színén ez a galaxis úszik, akár csillogó tajték a fekete tavon...

- Tzeentch... - motyogta Biff. Yeri tekintete figyelmeztetöen villant a testvérére.

Energiakeszty?jével olyan mozdulatot tett, mint amikor kiközösítö rúnákat vésnek a

csontokra...

- Káosz... - Biff a hatszög jelét vetette magára. Csak egy hajszálon múlt, hogy Yeri nem

ugrott oda Biffhez, és nem tapasztotta be a száját, nehogy Lex csontjai veszélybe

kerüljenek.

- Igen, Káosz - susogta a kentaur. - Hála a Nagy Vezértudatnak, a Mestereknek nem

árthat a romlás!

- A galaxisotok széthullik a romlás súlya alatt - sziszegte. - A mi hajóink majd

kivonják eleven testetekböl a génállományt, és olyan fegyvereket kovácsolnak

belöletek, melyek tisztára söprik a világaitokat... - csillogó tekintete Biffre tévedt -

...Tzeentch mocskától. Meg... a többi mocsoktól - tette hozzá. - Ugye féltek ennek a

Tzeentchnek a kínzásaitól?

ó, kapva kapott a néven, amit Biff motyogott az elöbb.

- És... a többi gyötrelemtöl, amely a Káosz szülötte? - kérdezte. - új tiranida gazdáitok

bölcs irányításával minden húsból tiszta, makulátlan szerszám lesz a tiranida vezértudat

szolgálatában, amely kiveti magából ezt a szennyet, és örökre szám?zi. Erre ti

képtelenek lennétek. Meg vagytok bélyegezve a Káosz jegyével. Mi kiégethetjük ezt a

bélyeget. Mélyen belétek vájunk, megkeressük a démonokat, és kitaszítjuk öket! Ez a

hozzátok intézett üzenetünk: visszavonulni, lemondani, engedni és szolgálni. A

Mesterek megmentik majd a csillagaitokat!

Von Reuter hangja remegett.

- Ne hallgassatok erre a szófia beszédre a démonokról, fiúk! A Káosz... az verboten.

Vannak olyan szavak és igék, amiket soha nem szabadna kimondani...

- Hát nem igaz, amit beszélek? - kérdezte a kentaur. - Ostobák vagytok, ha a

tudatlanságba menekültök - amikor a mi vezértudatunk lelki szeme elött álmában

felsejlenek a Káosz körvonalai, a Káoszé, amely mindnyájatokat kísért. Nyomorú

Birodalmatok tépett pókháló csupán.

- Eretnekség! - vicsorogta az egyik ?rgárdista.

- De igaz! Igaz! Az uralkodóitok nagyon jól tudják. Titeket nem érdekel az igazság?

Biff tenyere viszketni kezdett. Szerette volna legyilkolni ezt a sima nyelv? korcsot,

kinek olyan émelyítöen gördültek az ajkáról a birodalmi gót nyelv ismerös szavai.

Mégis kényszerítette magát, hogy tovább hallgassa.

- A Birodalmatok tépett pókháló - ismételte a kentaur együttérzön. - Nem bírjátok

megfékezni a Káosz szörnyisteneit. És a mi flottánknak sem tudtok ellenállni. Az ám,

de mi keresünk nektek hasznos feladatot az otthonunkban - és minden szennytöl

megtisztítunk titeket. Mert mi képesek vagyunk kiirtani ezeket a démonokat, mikor

átalakítjuk a testet és az elmét, ami táplálékul szolgál nekik.

- Láttuk, mit csináltatok az orkokból meg az emberekböl! - kiáltotta Juron. -

Zsigerelögépeket és fényszórókat!

- Csakhogy ök boldogok, hiszen létezésük értelmet nyert. Ti boldogok vagytok? Nem;

látásotokat félelem ködösíti, elméteket iszonyat béklyózza.

- Miröl dumál ez? - harsogta az egyik felderítö.

- Ne hallgassatok rá! - mondta Juron.

- Néhány bajtársatok már hallgatott ránk, zoatokra - és nem kényszerítettek minket,

hogy elpusztítsuk öket. Letették a fegyvert... hogy a Mestereket szolgálják... a Káosz

elleni... kereszteshadjáratban.

- Hazugság - Mézes nyelv? hazugság.

- Miért hazudnánk, mikor bármelyik pillanatban megölhetnénk titeket?

- Mert a rohadt bárkátok még nem ébredt föl teljesen! - vágta rá Biff.

- Miért vennénk akkor a fáradságot, hogy megtanuljuk a nyelveteket?

- Igen, azt hogy csináltátok?

- ?rgárdisták segítettek nekünk. A Gyászolók rendje...

- A Gyászhozók?

- úgy bizony.

- Hol vannak azok a Gyászhozók? Mutass nekünk akár csak egyet!

- Mi, zoatok nagykövetek vagyunk - felelte az idegen fenevad, eleresztve a füle mellett

Biff követelését. - M?velt, jó családból való diplomaták. Kérlek, kísérjetek az ostoros

erödbe! Kolostorerödbe.

Biff Lexre bökött a hüvelykujjával.

- Akkor vele próbálj beszélni. ö is m?velt és jó családból való.

Yeri pánikba esett, mikor látta, hogy az idegen lény figyelmét eltorzult imádatának

tárgyára terelik. Gyorsan Lexandro elé lépett, aki sértetten félretolta.

- Egy eleven trófea, technikus testvér! - csattant fel Lex. - Ne akard magadnak

megszerezni!

- Nem vihetünk magunkkal a támaszpontunkra egy ismeretlen, idegen kémet! -

tiltakozott Kurtz testvér.

- A "nagykövet" szó pontosan ezt jelenti: kémet - helyeselt Volkman testvér.

- Testvérek! - szólalt meg Lex selymes hangon. - Hadnagy úr, ne fogadjuk el ezt a

csábító ajánlatot? Elvégre kiváló vendégszállásunk van az Apothacarion alatt, nemde?

Von Reutert szemmel láthatólag zavarta a sebe. Szétszórtnak látszott, mint aki képtelen

a józan mérlegelésre. A falakról puhán tapogatózó csápok kígyóztak feléje. A hadnagy

feje a mellére csuklott.

- Vedd át a parancsnokságot, Juron! - motyogta. - Olyan mérgek kerültek a

vérkeringésembe, amiket nem ismer a szervezetem...

- örmester - mondta Lex -, a te vezetéseddel foglaltuk el a titánt. Most magunkkal

hurcolhatjuk... ezt.

- Önként fogok menni - ígérte a zoat. - És nem hátráltatlak titeket. Jó lenne, ha

mielöbb indulnánk - hátha meglepnek minket a harcosaink. ök nem... diplomaták,

mint én.

Juron a szemöldökét ráncolta.

- Beszélek nektek a Káosz-hatalmakról, amiket a vezértudatunk ebben a galaxisban

érez - fogadkozott a zoat.

Ez hiba volt.

Juron felnyögött.

- Ne...

A Káosz az ártatlanok megrontója. Az ?rgárdistának, ha a Császár szent lovagja akar

lenni, makulátlanul tisztának kell maradnia.

- Uram - mondta Yeri -, ne értesítsük a Könyvtárosokat? Ne inkább ök fogadják ennek

a... nagykövetnek a kapitulációját?

A Pók megvonaglott Biff agyában.

- A zoat szerint - mondta lassan - néhány bajtársunk már letette a fegyvert, annyira

leny?gözte öket a lehetöség, hogy ezeket a tiranidákat szolgálhatják. Most viszont ö

akarja megadni magát... méghozzá minél elöbb. Hogy van ez?

Agyaskodott.

- Lehet, hogy összevissza locsog - mindegy, hogy mit - és csak az idöt húzza, amíg

ránk bukkannak a harcosok? Mert nagyon nem szeretné, hogy továbbmenjünk ebbe

az irányba, és megtaláljunk valami fontosat? Sokan vagyunk, nem becsüli túl az

esélyeit ellenünk. Tehát hazudik.

A mézesmázos szavú, idegen diplomata pillanatok alatt átalakult nyáladzó bestiává.

Olyan fürgén ugrott neki Biffnek, hogy megragadta, mielött a volt dögevész egyet is

löhetett volna...

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A zoat letépte Biff sisakját.

A fejével együtt.

Micsoda ereje volt az idegen bestiának!

Egyetlen olajozott mozdulat volt az egész - ahogy megragadta a sisakot, gyilkosat

csavart rajta, majd rézsút fölfelé leszakította. A nyaki kötöszövetek nyúltak, ameddig

bírtak, aztán elszakadtak. Biff gerincének csonkja lecsupaszítva meredt elö az

energiapáncél körgallérjából. Mintha vérszökökúttá változott volna. A szökökút hamar

elapadt. A lefejezett test még egyenes tartásban állt, mikor a vér szabálytalan

cinóberrögökké kérgesedett.

Amint a zoat magasra emelte Biff letépett fejét, Lex borzadva meredt rá, és úgy látta,

mintha Biff Tundrish még élne néhány töredékmásodpercig. A szeme döbbenten

kidülledt nyitott sisaklemeze mögött. A sokk még nem ért el a tudatáig, mely

hamarosan kialudt, akár az elkoppantott gyertyaszál.

Látni, ahogy egy eleven ember fejét letépik... és ahogy az a fej néhány iszonytató

pillanatra rádöbben, hogy megfosztották a testétöl...

Lex hirtelenjében nem is fogta fel a dolgot. Ez csak valami démoni mágia lehet,

amilyet a megszállott Lord Sagramoso gyakorolt - vagy t?rt akarva-akaratlan! Ez az

idegen szörnyeteg képes eröszakkal átformálni mások testét. Tzeentchröl beszélt, a

Változás Uráról. Tzeentchröl, a tiltottról, Tzeentchröl, a tisztátalanról...

De nem. Ez nem démoni ármány. Csak nyers erö.

A zoat Lexhez vágta a sisakot és a fejet. Lex elejtette a sorozatlövöjét, , és mindkét

energiakeszty?jét fölemelte, hogy elkapja.

- Nem! - üvöltötte Yeri - hogy Biff lefejezése miatt-e, vagy azért, mert az ostoba Lex

meggondolatlanságában elejtette fegyverét... ki tudja?

Lex görcsösen fogta a markában a sisakos fejet. Olyan volt, mint valami abszurd,

lábatlan, fémpáncélos ráklény. A tetovált pók, a dögevész címerpajzs mérget fröcsögve

vicsorgott. Az élet szikrája még mindig nem lobbant el teljesen a kimeredö, véreres

szemekben; az életé, mely rohamos gyorsasággal menekült a pók ölelésébe -

zsugorodott, apadt, leszivárgott valami iszonyatos, végtelen, sötét kútba.

Lex belevicsorgott az arcba, mely annyira hirtelen került eléje. Lángoló düh öntötte el,

amiért a fej ilyen pimaszul meg merte ijeszteni - és undorodva gondolt Biff Tundrish

sorsára.

És ugyanakkor mosolygott, tébolyultan mosolygott. Mert Biff ajka elkínzott görcsbe

rándult, mintha valami végsö, elhaló szót próbálna formálni... a kárhozatról, vagy a

kétségbeesett életszomjról...

Lex lekapta a fejét, hogy a két sisak csattanva egymásnak ütközött, s megharapta vagy

megcsókolta azt a a bíborba játszó, h?lö ajkat. Maga sem tudta, melyiket tette a kettö

közül, de szájában a vér ízét érezte. Lex ezekben a pillanatokban képtelen volt

értelmesen gondolkodni. Bebalzsamozta Biff ajkát a tulajdon nyálával, ahogy az ember

csókot nyom egy minibombára.

Közben látta, hogy a zoat Kurtz testvérre vetette magát. Páncélostul marcangolta szét.

Ugyanakkor eleven pajzsnak használta, bár ez nem tarthatott soká; mert az élet gyors

iramban szállt el az irdatlan testböl, és az olyan pajzs nem sokat ér, amit a gazdája

maga szaggat szét.

-gy hát Lex a zoathoz vágta a fejet.

És nem is tévesztett célt.

Biff sisakos feje az energiakeszty?s dobás rettenetes erejével csattant a zoat koponyáján

- aztán lepattant, és a fal mellé gurult, ahol a reszketö kocsonyacsápok sietve

körülfonták.

Most már kétségtelenül halott volt. De tagadhatatlan, hogy Tundrish az utolsó percekig

keményfej? volt. Az agya - és az agyát védö burok - beteljesítette eredeti, egyszer?

rendeltetését, mint sújtó-öklelö alkalmatosság... ám becsülettel tette; mert még

holtában is Rogal Dorn nevében öklelt.

A zoat még vérszomjas örjöngése lázában is megingott egy pillanatra, mielött félrelökte

volna Kurtz összeroppantott testét. Majd a sántító Von Reuternek ugrott, akit zavartak

a véráramába került mérgek, hogy megnyomorítsa.

- Löjetek! Löjetek! - üvöltötte Juron.

Felugattak a sorozatlövök.

Lövedékek robbantak.

A zoatból szarukérges foszlányok maradtak.

A hadnagy elvesztette fél karját. Von Reuter összeesett - akárcsak pár másodperccel

korábban Biff páncélos torzója.

Kurtz testvér haldoklott.

Yeri odasietett Lex mellé, és az arcába nézett - úgy t?nt, hogy vádló tekintettel.

- Meghorzsolt az a fej? - akarta tudni. Hangja valahol a szemrehányás és a torz

aggodalom között vibrált.

- Meghorzsolt... - motyogta Lex; alig fogta fel Yeri kérdését. A Lex által érzett

döbbenet már-már meghaladta azt, amit magának Biffnek kellett elviselnie élete utolsó

pillanataiban. A volt dögevész "testvér" halála arculcsapásként érte Lexet.

- Meghorzsolt...?

Az egész lelkét horzsolások borították. Megmagyarázhatatlan ?rt érzett magában - talán

Biff is valami hasonlót tapasztalhatott, amikor váratlanul elszakították a testétöl.

Élösdi, parazita jelenlétet gyanított a közelben - mintha egy szellem lebegett volna

mellette. Gyorsan halványult és zsugorodott, akár a távolból visszhangzó sikoly.

- Nohát - mondta az örmester rekedten. Hogy szavainak súlyt kölcsönözzön, belerúgott

a legyilkolt zoatba. - Tényleg kétségbe lehetett esve. Nem akarta, hogy tovább

menjünk, bizony. Tundrish bebizonyította, hogy igaza volt - bár ez az életébe került.

Megmentett minket egy súlyos hibától. Megmentett minket. Dorn legyen vele örökké!

Mikor ezt mondta, a pillantása mintegy véletlenül Lexre tévedt, és Yeri arca elborult.

- Megmentett? Ugyan mitöl mentett meg? - sziszegte Yeri sértödötten Lexnek. - Csak

lehetövé tette, hogy sokkal csúfabb véget érj!

A halál kilátása delejes vonzeröt gyakorolt Lexre. A megvetésre méltó dögevész most

nagyobb tiszteletet vívott ki magának két "testvérénél". Helyre kell állítani a megfelelö

rangsorrendet.

Hiszen Biff tulajdonképpen lefegyverezte Lexet... bizonyos értelemben. Milyen

ösztönös mozdulattal kapta el Lexandro a csatatestvére fejét! Ravasz zoat.

Lex gyorsan felkapta a sorozatlövöjét a földröl, ahová esett.

- Ha már annyira aggódsz miattam, igazán ideadhattad volna ezt - förmedt Yerire. -

Uram - mondta. - Nagyon közel járhatunk valami központi szervhez. Ami védtelen.

- Elöbb a nagykövetröl teszek jelentést, meg arról, amit mesélt - Az örmester lecsukta a

sisaklemezét. Semmi szükség rá, hogy az emberei tovább hallgassák a zavaros

locsogást a Káosz-hatalmakról - ami amúgy is csak az agyafúrt zoat mellébeszélése

volt.

Lex fel-alá járkált, szinte tombolt türelmetlenségében.

Juron felcsapta a sisaklemezét. Az arca komor volt.

- Muszáj kiiktatnunk egy központi szervet. Grenzstein Könyvtáros halott. Mozogjunk,

fiúk!

A hatalmas, kloákaszer? folyosó egy ajtóban végzödött, melynek bíborlila izmai

görcsbe rándulva lüktettek, mintha az lenne a feladata, hogy ne eresszen be senki

behatolót.

A nyálkás, kék iszapban lemészárolt tiranidák hevertek, néhány halott ?rgárdistával

együtt. Változatos alakú dögevök boncolták a hullákat, emberekét és idegen lényekét

egyaránt. Voltak lottyadt börzacskók, amik borotvaéles rágókat csattogtattak, és

tucatnyi kurta, ízelt lábon szaladgáltak. Voltak vonagló, szívókorongos kígyók, és

denevérszárnyú, kampós karmú szállítólények.

A zacskók átrágták magukat a tiranidák elszarusodott börén, kisebb darabokra

szeletelve az idegeneket. Ezeket aztán egészben befalták.

Utána puffadt bendövel a nyöszörgö, hajszálerekkel behálózott falban tátongó

ajkakhoz vánszorogtak, amik cuppogva elnyelték öket. A szökö gázok sziszegése arra

utalt, hogy a nyílások mögött pneumatikus szállítócsatornák húzódnak. A kígyók

befurakodtak az elesett Öklök páncélja alá, valahogy feloldották a tetemeket, aztán

kiszürcsölték az üres plasztacél héjak tartalmát, mint csontból a velöt. A szállítólények

ide-oda csapongtak, kampós karmukról nyálkás gombócok lógtak.

Egy dögevö kígyó szökkent Dietrich felderítö pokolgránátvetöjére. A csúszómászó

szorosan rátekeredett a csöre. Füstölgö savat okádott magából, amely a felderítö

keszty?jére csorgott, mikor megpróbálta lerázni a kígyót a fegyveréröl.

Juron energiakardja megvillant, és kettévágta a kígyót - egyszer, kétszer, háromszor. A

szája azonban továbbra is satuként kapaszkodott a gránátvetöbe. A fegyver csöve

buborékokat vetett, felhólyagzott, kifakult a valós világból.

- Dobd el a puskát, Dietrich!

Ideje volt. A felderítö páncélkeszty?jét már majdnem átmarta a sav.

Rovarszabású börzacskók és vonagló kígyók mellett rohantak el, egyiket-másikat

beletiporva a sárba. Energiakeszty?s öklök csapták félre a szárnyas dögevöket. Végre

odaértek ahhoz a görcsösen záródó, pörsenéses ajtóhoz - és Juron lézerrel

széthasította.

Biff halott. Biff halott. Lex koponyájában visszhangot verve kongott ez a

megmásíthatatlan igazság, és ö szerette volna ostobán elröhögni magát, ha a volt

dögevész halálára gondolt - letépték a fejét, nahát! Azt a barbár, hivalkodó fejet... Ami

folyton agyaskodott... Azt a rettenetesen ronda tetoválást... Ugyanakkor sértve is érezte

magát, amiért egy ilyen alantas személy most nagyobb megbecsülésnek örvend nála -

akár csatatestvér, akár nem. És mégis: az emléktöl szilaj, emésztö görcsbe rándult a

lelke. Valami roppant ?rt érzett magában... Mintha az egyik tagját vesztette volna el...

Mintha leperzseltek volna a testéröl egy parazitát, és most, hogy már nincsen, Lexnek

rá kellene döbbennie, hogy perverz módon mégis bírt valamiféle értékkel és

jelentöséggel. Biff volt az örökké tamáskodó lábjegyzet Lex életének ájtatos litániája

alatt. Ellentétben állt vele, s ezért értelmet kölcsönzött neki.

Igen, pokol és kárhozat, értelmet!

A haldokló ajtó szétlött cafrangjai mögött áttetszö falú, kéklö terem ásított.

A padlón valami hatalmas, pocsolyazöld képzödmény terpeszkedett. Talán egy...

mirigy? Mindenképpen az ?rhajó egyik belszerve...

Leginkább valami rákosan burjánzó test? óriáscsigára emlékeztetett. Kétoldalt roppant,

ráncos szél? tapadókorongok rögzítették a padlóhoz, amely remegö, lárvaszer?

csövecskékböl állt. Vastag kábelkötegek futottak a lüktetö mirigymasszából

kitüremkedö tályogokhoz. A szervböl vörös és bíborlila váladék bugyborékolt, mely

savanyú hormonszagot árasztott. A levegöben pézsmaillat és záptojásb?z terjengett,

mintha valami eszelös illatszerész kénhidrogénböl próbált volna parfümöt keverni.

Mikor az ?rgárdisták által leadott sorozatok végigszaggatták a zöld csigát, a szerv

görcsösen összerándult. Habzó testnedvek fröcsköltek. Rostos tapogatókötegek

csaptak elö a szétrobbanó masszában nyíló hasadékokból. A mélyen a padlóban

gyökerezö idegcsápok cuppanva kiszakadtak.

És Lex érezte, hogy az amputációs sajgás - ahogy az ember lassan elveszíti a

kapcsolatot önmaga egyes részeivel - abnormálisan felerösödik. Ebben a pillanatban

olybá t?nt, hogy Biff összenött vele, testük-lelkük egybeforrott - és most újra

elragadták töle, még kegyetlenebbül... hogy eleméssze az örülten kuncogó sötétség.

Yeri megragadta Lexet.

- Elveszítjük egymással a kapcsolatot, Lex... Nem szabad! Nem szabad...!

Szóval Yeri is érzi ezt a bizarr gyötrelmet... Mintha csonkolták volna öket, mintha

elveszítenék önnön lényük egy darabját...

- Érzem, hogy Biff nincs többé! Te is, Lex? Ugyanez vár rám, ha te halsz meg!

Ugyanez a végsö magány. Nem szabad meghalnod! Itt, ahol százszoros minden halál...

Életben kell maradnod. Juss ki innen! Párbajra hívlak, Lexandro d'Arquebus.

Halljátok? - kiáltott oda a bajtársaiknak. - Párbajra hívom d'Arquebust a Meszelyek

Csarnokába, mert... mert... - Milyen ürügyet keressen? Talál-e formális sértést, ami

elég súlyos, hogy becsületbeli ügyet vonjon maga után? - Mert Tundrish halálát

okozta, amikor elhitte a zoat hazugságait! A zoat hazudott, és Biff meghalt, hogy

bebizonyítsa!

Lex Yeri képébe nevetett, hogy fájdalmát leplezze.

- Kapkodsz, testvér.

- Testvér... igen, Biff a titkos testvéred volt - és az enyém is! Most, hogy ö nincs többé,

közelebb kerültünk egymáshoz, ugye, Lexy? Mi ketten. És én gondoskodom róla, hogy

elkárhozzál! - kiáltotta szenvedélyesen. - Ki tanúsítja a kihívásomat?

Nem volt itt idö tanúskodásra...

Mikor a szétszaggatott, nedvedzö csiga magába roskadt, bíborlila hólyag nyílt a

padlóban, hasadó-repedö zajjal, ami felkavarta az ?rgárdisták gyomrát. A kitörni

készülö húsvulkán szélesre tátotta pofáját.

Igen, a haldokló csigaszerv segélyhívására...

Tiranida harcosok botorkáltak sziszegve a terembe, halálköpö puskákat és surrogó

szarukardokat lengetve.

Öt... hat tiranida óriás.

Egy pillanatra megálltak; és felharsant az a vérfagyasztó ropogás, ahogy a fegyverben

lapuló alkatrész-szörnyek lehántották a kitinburkot az eleven, mérgezö töltényekröl.

Ezek a szarukardok nem izzottak az energiától, mint a másik kettö, odaát a hibernáló

teremben... Két tiranida vicsorogva egymásnak ütközött. Az idegenek zavartnak,

kábának, szervezetlennek t?ntek... mintha szörny? sokk érte volna öket, mintha

elszakadtak és elszigetelödtek volna harcostársaiktól. Ezek a délceg, kegyetlen

sárkányok szinte sebezhetövé váltak... miután a csigaszerv elpusztult.

Lex megfeszült.

És vajon mi futott át Yeri agyán ebben a sorsdöntö pillanatban?

Hogy Lex mindjárt közéjük veti magát, vadul rángatva sorozatlövöje ravaszát? Hogy

Lex megragadja az alkalmat a páratlan höstett végrehajtására, és egymaga, vakmerön

legyilkolja ezeket az extragalaktikus sárkányszabásúakat?

Hogy Lex feláldozza magát társai védelmében, s ezzel nagyobb érdemeket szerez, mint

Tundrish, a dögevész?

Hogy Lex, bár nem szó szerinti értelemben, most úgyszintén elveszíti a fejét?

Lexnek nem szabad öngyilkos rohamra indulnia; ö nem menekülhet Yeri elöl a

csillagtalan ?rbe - vagy Rogal Dorn ölelésébe -, ahogy Biff tette...

Mielött a többi csatatestvér tüzet nyithatott volna, Yeri elébe vágott Lex ezen végzetes

lépésének.

Egy mentegetözö csahintással kikapta Juron kezéböl az energiakardot.

- Vissza, uram! - ordította. - Jelentsétek a zoat hazugságait! Én majd feltartom a

bestiákat!

Yeri a tiranidák felé szökkent, kardja baljósan zúgott, sorozatlövöje tüzet okádott - és a

testvérei nem löhettek, hacsak nem akarták megölni öt is.

Juron egy pillanatig döbbenten állt.

Mert Yeri kitépte az energiakardot harc közben egy tiszt kezéböl. Yeremi Valence-re

ezért... megalázó fenyítés várna, neurokeszty?, talán még kivégzés is... ha életben

marad.

-gy hát becsülettel kell meghalnia...

A hat megtermett tiranida kétségkívül gondoskodni fog erröl, bármilyen zavartak is

legyenek. Az az ember, aki segített Juronnak elfoglalni Lord Sagramoso titánját,

megérdemli töle ezt a kegyet. Ilyen gondolatok villanhattak át az örmester agyán. Mert

Juron úgy döntött, hogy támogatja Yerit.

- Csináld, Valence! - kiáltotta, miközben Yeri egy sorozat robbanólövedéket eresztett

elsö ellenfele potrohába, és ívben meglendítette energiapengéjét, hogy kivédje a

második szarukardjának csapását. - Kifelé, fiúk! Vissza a torpedóra!

Az egyik halálköpöböl lángoló, savas golyóbis süvített elö, és szétkenödött Yeri

mellvértjén.

Egy szarukard a sisakját találta el, s fogazott pengéje azonnal kettéhasadt.

Lapátujjas karmok nyúltak utána.

- Kifelé, d'Arquebus! - bömbölte Juron. - Visszavonulunk!

Korai! Korai. A groteszk, lábasfej? ?rhajóba való behatolás diadalmas csúcspontját

Lex dicsöséges halálának kellett volna jelentenie.

Az ö dicsösége... az ö halála. Az ö halála; az ö dicsösége.

Mikor elrendelte a visszavonulást, Juron megmentette Yerit a szégyentöl, ami

meggondolatlan tette miatt várt volna rá... ez a tett pedig megakadályozta Lexet, hogy

maga tegye meg ugyanezt az ösztönös, öngyilkos lépést...

És valójában ezért ragadta el Yeri az örmester kardját. Hogy megkösse Juron kezét.

Lex kísértést érzett, hogy megtagadja az örmester parancsát; hogy belegázoljon a harc

s?r?jébe, fej fej mellett Yerivel. Hogy egymásnak vessék a hátukat azzal a... hitvány,

arcátlan technikusfattyúval. Azzal a kajánul vigyorgó csatatestvérrel...

Vajon nem fognak megneheztelni a bajtársak Lexre, amiért cserben hagyta Yerit?

Lehet, hogy végül mégis Yeri marad felül? Hogy holtában sikerül megaláznia Lexet?

Yeri robbanólövedékeinek záporában az egyik tiranida kettéhasadt, szarukérges

darázsdereka korhadt faágként roppant el. Masszív lába végén a paták rúgkapálva

rángatóztak. Tüskés farka orgiasztikus görcsökben vonaglott - miközben felsötestve

üvölte elzuhant, s borotvaéles karmai a padlót kaparták.

Yeri most már vakon tüzelt, vakon forgatta az energiakardot is. Az egyik tiranida

karma behatolt a sisakjába, kitépte a szemét, az arcát szaggatta, ö pedig...

elragadtatottan üvöltött.

- Kifelé! Csatarendbe! Vissza a torpedóra!

Lex engedelmeskedett Juronnak.

Kiderült, hogy az örmester épp idejében adta ki az utasítást. Mialatt az életben maradt

csatatestvérek végigdübörögtek a b?zhödt folyosókon, Juron ráhangolta a

sisakrádiójukat a parancsnoki adó hullámhosszára, hadd hallják a zihálva leadott

jelentéseket. A többi csapat is visszatéröfélben volt a behatoló hadm?veletröl.

Az idegenek ellenállása lanyhult, és egyre zavarosabb lett, mintha a hajó elkábult

volna. A józan ész azonban visszavonulást tanácsolt, mivel ez elsösorban

információszerzö portya volt. Márpedig az információt fel kell dolgozni. Az ?rhajó

elfoglalása nem szerepelt a célkit?zések között. Hiábavaló vállalkozás is lett volna, a

járm? szerves jellegét tekintve.

Az Öklök visszavonulás közben nagyerej?, késletetett gyújtású robbanótölteteket

helyeztek el a váladékozó, útvesztöszer? szörnytanyán. A dögevök elöbb-utóbb

megpróbálják fölfalni ezeket a tölteteket, hogy megemésszék öket maró

gyomorsavukban.

Lexandro arra számított, hogy az amputációs görcs, a sajgó hiányérzet megint elfogja

majd, ezúttal Yeri miatt.

Most nem ugyanúgy érkezett. Lassan, élösdi módon épült rá a fájdalomra, amely Biff

halála miatt gyötörte akarva-akaratlan.

Lex nem érezte meg a távolból második testvére pusztulásának pillanatát. De Yeremi

Valence mostanra már halott volt. Lexandro nagyon jól tudta.

Az ájult Von Reuter hadnagyot, akit visszafelé úton akartak a vállukra kapni, félig

felfalták a dögevö makrobák. A mellkasa szerencsére még ép volt, úgyhogy Mahler

testvér, aki értette a módját, megállt néhány percre, hogy kivágja belöle a

sarjmirigyeket.

-gy hát a hadnagy bizonyos értelemben tovább fog élni.

Nem úgy, mint Yeremi...

Nem úgy, mint Biff, akinek testén irizáló bogarak lakmároztak abban a teremben, ahol

hazugnak nevezte a zoatot. A páncélja mélyén ütöttek tanyát, és elképesztö iramban

szaporodtak. Juron örmester lángszóróval kiégette a vértezetet, aztán egy

robbanótöltetet dugott le a nyakán, a zörgö, csupasz bordák, feketehám-foszlányok és

szénné perzselt bogarak közé.

És folytatták a visszavonulást, egyre csak folytatták...

A kilencven harcosból, akik behatoltak a tiranida ?rhajóba, hatvanegyen tértek vissza a

szállítótorpedó fedélzetére...

...amely utat robbantott magának a végbélcsatorna gigászi záróizmán keresztül, és

kimenekítette öket a világ?r tiszta, nyers sötétségébe.

A roppant, fakófehér, haslábú hajószörny más testnyílásaiból más torpedók távoztak.

Rakéták gyulladtak az óriásflotta többi tagja körül is.

Az az idegen ?rjárm?, amit az Öklök felderítettek, némán megborzongott, mikor a

gyomrában m?ködésbe léptek a robbanótöltetek.

Nem hasadt szét. A birodalmi csatahajók azonban plazmasugarakat és záróbombákat

zúdítottak a többi csigaházas, támadó leviatánra.

Milyen elegánsan lebegtek azok az emberlakta csatahajók, amint perzselö

plazmacsóvákat okádtak magukból! Ezek a tornyokkal és bástyafokokkal ékes,

függöleges városok kísértetiesen világítottak a távoli Lacrima Dolorosa fényében.

Lándzsahegy alakú fedélzetekre voltak osztva, melyek négy kilométer hosszan

meredtek a barátságtalan ?rbe, s aljukon fenyegetö tüskebozótnak t?nt a gyilkos

fegyverek arzenálja. A vezérsík alatt csaknem ugyanannyi felépítményük volt, mint

fölötte, úgyhogy úgy t?nt, mintha minden ?rbárka a saját tükörképén úszna valami

gigászi, higanyüveg tavon.

Önvezérelt, csillagközi záróbombák robbantak az idegen hajóburkokon, s feltörték a

fülledt kamrákat, mint ínyesmester a vacsorára tálalt csiga héját.

Perzselö, ionizált gázcsóvák lövelltek ki elnyújtottan a szikrázó energiamezök közül,

melyek mindeddig féken tartották öket. Ahol a sérült hajóburkokon kiáramlott a

levegö, a lángoló plazma belobbant, s megismertette a sárkányszabású idegeneket az

evilági pokollal.

Csakhogy a támadók több ezren voltak; és a leghatalmasabb csigahajók most baljós,

savófehér, csörös embriókat kezdtek okádni magukból folyamatos sugárban -

mindegyik akkora lehetett, mint egy kisebb fregatt. Ezek fürge, lustának t?nö ívben

fordultak kínzóik felé. Fakóra szívott, fosszilis magzatok gyanánt úsztak az ?rben.

A katedrálisokra emlékeztetö csatahajók fedélzetén és lövegtornyaiban tüzet nyitottak a

lézerütegek, csillogó fényfonalakkal hímezve át az örök sötétséget.

Elefántcsontfehér embriók robbantak szét.

De sokan voltak, nagyon sokan.

Akadtak páran, akik elérték a gyilokjárókat, a csipkézett bástyafokokat. Néma

robbanások rengették a zord, ünnepélyes csatahajókat, letépték róluk az elegáns,

plasztacél díszítést, tátongó alagutakat vágtak beléjük, melyekben fegyvertörmelékböl

és kásává zúzott legénységböl álló ködpára gomolygott...

A hatalmas területre kiterjedö csata lassan elsodródott a sárgaságos gázóriás és sápadt

holdjai mellett, befelé, a központi nap irányába.

Az elvadult barbárok a Lacrima Dolorosa III-on egyelöre az ütközet legfényesebb

felvillanásait sem vették észre az éjszakai égbolt zenitjén; a harcoló felek még mindig

több százmillió kilométerre voltak dzsungelviláguktól.

HUSZADIK FEJEZET

Lex a kolostoreröd aljából kiálló Solitorium galériáján térdelt magányosan, és a lelkét

vizsgálta.

Nem törödött az epebajos gázködök és a tízezerszám pislákoló csillagok

panorámájával, az apró, ciánzöld lámpásokkal és a dühös karbunkulosokkal, melyek

lázas lobogásba fagytak a világ?r sötétjében. Megvetön meredt a tarka csillagfény

pasztellszín? mintázatára, amely homályosan rajzolódott ki a plasztacél

padlólemezeken, a konzolos erkélyek négyes osztatú ablakain átsz?rödve.

Kroff Tezla hadnagy, a kezetlen-lábatlan nyomorék már régóta nem volt itt, visszatért

Vérivó testvéreihez. Tezlát a rend egyik fregattja szállította haza, a Lacrima Dolorosa-

kereszteshadjáratot megelözö parancsnoki találkozót követöen.

Lexandro egyedül volt.

A megcsonkított Kroff Tezla emléke azonban megmaradt, amint fel-alá kószál csésze

alakú kiberkocsiján, a föemlös servitorok kíséretében.

Micsoda kemény ember!

És egy magányos napon három "testvér" kereste föl, már-már szemtelen kíváncsiságtól

hajtva...

Yeri azt akarta tudni, megbánta-e Tezla, hogy életben maradt. Lex folyton mellébeszélt,

hogy fölényesebbnek t?njön Yerinél. Aztán megkérdezték, valóban egymás vérét

szívják-e annak az egzotikus, vérivó rendnek a csatatestvérei - s ezzel megsértették

Tezla magányát, fölkavarták a bánatát, ami érthetö módon ingerültté tette a hadnagyot.

Emlékeztették iszonyú elszigeteltségére - hogy nélkülöznie kell a testvéreit és tulajdon

végtagjait.

Most Lexandro is elszigeteltté vált; olyan módon csonkították meg a lelkét, amit

elképzelhetetlennek tartott, ami álmában sem jutott volna eszébe. Rogal Dornhoz

intézett imái hamuvá és ürömmé porladtak. A hiábavalóság árnya kísértette - mélyebb

és pusztítóbb szakadék volt ez bármiféle höaknánál.

A hazatérés után meggyónt Lo Chang káplánnak, akinek holdvilágképét

meteorkráterek tarkították. Egy tágas kápolnában öntötte ki neki a szívét, melynek

falán most egy vicsorgó tiranida koponya lógott; a lapított, hosszúkás tarkó elt?nt a

bíborlila mélyedésben, amit belül puha bársonnyal vontak be, mint valami függöleges

ékszerdobozt.

Lo Chang csipkézett válaszfal mögött ült egy kínzózsámolyon - nem azért, hogy az

alkalomhoz illö fájdalmat érezzen, amikor egy csatatestvér beismeri elötte a

hiányosságait... Nem, hiszen az ülepe idegszálait gyötrö székrekedésszer? görcsök talán

még kifinomult élvezetet is jelentettek neki... -gy azonban együttérzön magába

fogadhatta a gyónó nyomorúságának bizonyos hányadát, amit aztán kiüríthetett a

szervezetéböl, durva salakanyaggá alakítva, melyet aztán a többi hulladékkal együtt

kilöttek az ?rbe...

- Amikor a primarchánkhoz fohászkodom, hogy felfrissítsem odaadásomat - suttogta

Lex -, csupán hideg ?r ásít a lelkemben... pedig korábban Dorn szelleme töltött el

jelenlétével, hevével és izzásával... úgy érzem, Rogal Dorn megvonta tölem kegyét és

áldásos energiáját...

Hála a Lacrima Dolorosa-kereszteshadjáratnak, most már valamivel többet tudtak a

tiranida flotta m?ködéséröl.

A lábasfej? ?rjárm?veknek, amik megtámadták azt a félreesö naprendszert, körülbelül

egyötöde pusztult el és vált harcképtelenné - részben a behatoló ?rgárdisták, részben a

csatahajók tüze jóvoltából -, mielött a megtizedelt birodalmi sereg visszavonult a

régióból, hagyva, hogy a gyülekezö csigahajók elemésszék a dzsungelvilágot és

tudatlan lakosait.

A támadó különítmény egyötöde talán ötezred részét tette ki a teljes flotta becsült

létszámának. Hacsak nem volt téves az a becslés. Elképzelhetö, hogy az volt. Sok

mindent még mindig sötétség takart, a hipertér árnyéka.

Egy töredékrész. De akkor is... mérhetö töredék.

És történelmi léptékben nézve a flotta lassan mozgott.

Bár kozmikus léptékben nézve gyorsan.

És folyamatosan kapta az utánpótlást. És egyre több rabszolgaszörnyet tenyésztett ki a

szerencsétlenekböl, akiknek összegy?jtötte az ivarmirigyeit, s kivonta sejtjeikböl a

génállományt, hogy eleven szerszámokat alkosson magának.

De a kereszteshadjárat sikerrel járt, nem? Most már többet tudtak.

A hatalmas génhasító királynökröl, akik az uralkodó tiranida kasztok fennmaradásáról

gondoskodnak, a biológiai segédorganizmusok széles skálájáról, amiket ezek a

királynök dolgoztak ki... a génorzókról, a zoatokról... a klónozással szaporított eleven

fegyverekröl és szerszámokról, amiket génsebészeti úton alakítanak ki a fogoly

rabszolgafajokból. Az energiakortexekröl, amik a folyadékkeringést biztosítják az

eleven ?rhajókban. Az érzékelölebenyekröl, amik az érzékszervi benyomásokat

továbbítják.

A tudati szinapszisokról, amik összekötik az egyes ?rhajókat a flotta egészével,

összehangolják a tiranidák meg a segédorganizmusok m?ködését, s együttesen alkotják

a gigászi vezértudatot...

- Elpusztítottátok a tudati szinapszist - magyarázta Lo Chang türelmesen Lexnek. - Ez a

szerv biztosítja az összeköttetést a tiranida hajók és a flotta vezértudata között. A

telepen belül kapcsolatot teremt a kárhozatos szörnyek és segédorganizmusaik között,

s gondoskodik róla, hogy a tenyészet már-már telepatikus szint? összhangban éljen.

Minél közelebb van hozzá az ember, annál erösebb a befolyása. A te pszichikai

profilod csak nulla egész egy ezrelék volt, ha jól emlékszem... A csigaszerv közelsége

azonban százszorosára fokozta a fogékonyságodat. Halálosztó Könyvtárosaink

megérezték a szerv hatalmát; de a Könyvtárosok alapos kiképzést kapnak, hogy

ellenálljanak az ilyen... külsö nyomásnak.

- És ekkor Tundrish testvér borzalmas halált halt a közeledben. A közvetlen

közeledben.

- Innen ered az elsöprö kétségbeesés - és a döbbenet, amit a kétségbeesés

jelentkezésekor éreztél.

- Most azért zárod el sokkos állapotban lévö elmédtöl Dorn kisugárzását, hogy

megvédd magad, nehogy... lélekben elbukj. Tundrish halála még mindig hatással van

rád.

- Valence-é ugyancsak. A fájdalom azon a csatornán árasztotta el a tudatodat, amit a

csigaszerv végtelen halálfélelme nyitott, amikor elpusztult.

- Nyisd meg az elmédet Dorn elött, d'Arquebus! Hadd mossa el Dorn ragyogása a

halálos sötétséget!

De minden hasztalan volt.

Milyen keser?séggel töltötte el a tudat, hogy Biffnek és Yerinek a halálukkal sikerült

sokkolnia az elméjét...!

Lexnek meg kell tisztulnia ettöl a gy?löletes keser?ségtöl, mert szégyent hoz rá.

Szégyent hoz rá, hogy Biff hösi halált halt, amikor megmentette öket egy szörny?séges

ostobaságtól, mert átlátott a zoat ármányán. Szégyent hoz rá, hogy hivatalosan Yeri is

hösként halt meg... bár gyakorlatilag konok rögeszméjének esett áldozatul, hogy bármi

áron megvédi Lexet az öngyilkos hösködéstöl.

Dühítette, hogy szégyenkeznie kell.

Döbbentes, de gyászolt - mert Biff és Yeri halála megfosztotta öt önnön énjének egy-

egy darabjától.

Lehet, hogy Lo Chang rátapintott a lényegre, mikor az érzelemfokozó hatást emlegette?

Lehet, hogy Lex minden gyászát és bánatát csupán egy nagydarab, sárgászöld,

idegrostokból álló ?rcsigának köszönheti?

Vagy mégis öszinte ez a fájdalom, ez a tompa sajgás, amiért elszakították két

testvérétöl?

Számít valamit?

Igen, számít. Mert most elhagyott árvának érezte magát a testvérei között.

Tíz évvel korábban mennyire örült volna, hogy megszabadult a traziori társak

megalázó árnyékától...!

Most azonban... ö, aki megtagadta saját rokonait - a két ostoba fruskát -, kénytelen

volt beismerni magának, hogy bár nem vette észre, és csak az elszakadás élménye

tudatosította benne a tényt - a végsö, visszavonhatatlan elszakadásé -, mégis

ikertestvérekre tett szert, két elválaszthatatlan árnyékra... akik most elt?ntek, haláluk

kioltotta az árnyékokat. És nélkülük Lex kevély, ellenállást nem t?rö teste furamód

anyagtalanná vált.

Lo Chang buzdítására ismét imádkozott - mindhiába.

Por.

Hamu.

- Meg kell tisztítanod a lelkedet a Solitoriumban - mondta a káplán -, amíg meg nem

találod magadnak a modus salvationist.

A káplán felállt a kínzózsámolyról, és a spanyolfallal elkerített, felszentelt Ablutorium-

fülkéhez kacsázott, hogy könnyítsen magán, és kiürítse szervezetéböl Lexandro

gyónásának terhét.

Lex lelkére azonban továbbra is mázsás súly nehezedett.

-gy hát a térdeplö Lex magára maradt az univerzummal, amely képes volt egyetlen

falásra lenyelni minden lelket, minden világot, minden fajt.

Odakint, a csillagok között lázadó kormányzók és felkelök lapulnak... öket ki lehet

iktatni. Különös, hátborzongató idegen fajok élnek ott, az eldák és a szlannok, meg a

vérengzö orkok... Velük is d?löre lehet jutni.

Most az agyafúrt, kegyetlen tiranidák kezdték meg átfogó inváziójukat, hogy torz

eszközökké gyalázzák az emberek és idegen lények testét, a rejtélyes vezértudat

eljövendö birodalmának szolgálatában...

Miközben az árnyak fátyla mögött, de minden pillanatban támadásra készen, a Káosz

kimondhatatlan hatalmai emésztik a kozmoszt, rothadó pestis gyanánt.

A néma csillagok között, az ?r süket csendjében, halálcsörgök zörgése vegyül a

tébolyult üvöltésbe.

Az ököl keményen üt. Az emberfölötti testeknek, amiket az Istencsászár az ádáz,

h?séges, arkangyali primarchák örökéböl alkotott, minden eretnekségnek ellen kell

állniuk.

Lex teste egyelöre makulátlan volt.

Hatalmas, de gyönyör?.

Yeri azúrkék szemére gondolt - amit szarukérges karmok téptek ki; szöke fürtjeire, a

rúnákra az arcán, behízelgö, pimasz, irigy mosolyára.

Eszébe jutottak Biff élesre köszörült fogai, zölden parázsló szeme, groteszk tetoválása,

zsíros, fekete haja - az az ösvilági fej, amit egyetlen brutális mozdulattal szakítottak le a

nyakról.

Hogyan róhatná le a tiszteletét halott testvérei elött, hogy ismét részesévé váljon Dorn

kegyének?

Most már lassan összeállt a kép.

Elöször Biff üres cellájába ment.

A kis munkapadon, a csiszolókerék és a paraffinos üvegcse mellett egy csontkéz

hevert, amit félig már elborítottak a m?vészi faragások. Az idöeltolódás miatt az Öklök

távolléte hosszúra nyúlt, s közben por telepedett a munkapadra - amit egyetlen servitor

sem mert felnyalni vagy felszippantani, noha a padló és a fekvöhely ragyogó tiszta

volt. A falon Dorn képe lógott.

Lex kigöngyölte Biff ösrégi zsebkését a gyíkbör-darabok közül. Az ujján kipróbálta az

élét és a hegyét. Rubinvörös vércsíkot húzott a hüvelykjére, majd vállat vont. Biff

vaskos keze talán tudott csontot faragni ezzel a primitív szerszámmal, Lex azonban

nem bízott a saját ügyességében.

Pillantása egy szilikonkarbid vésöre tévedt, amely rég elfeledve hevert az egyik polcon,

és sokkal vastagabb porréteg borította, mint a kést meg a csiszolókereket; ezt az

elegáns kis szerszámot vitte magával.

úton a legközelebbi olvasószoba felé, miközben oda-odabiccentett a melette elhaladó

csatatestvéreknek, találkozott egy kiborgizált takarítómunkással, és eszébe jutott, hogy

meg kéne tisztíttatni a vésöt ezzel a haslábú félautomatával. Akár ki is polírozhatná.

Aztán meggondolta magát. Durván rámordult a néma servitorra, majd saját maga

nyalogatta le a kis szerszámot, és addig fényesítette gennysárga tunikáján, amíg az

ezüstnyélbe maratott rúnák mind ékesen ragyogtak.

Az olvasószobában néhány újonc kadétot talált. Friss izom az Öklöknek. Igen, izmok

és izmos elmék. A képernyökön Lex a Codex Astartes lapjait látta. Az egyik kadét a

díszbet?s, kalligrafált kiadást választotta. Ebben az ?rgárdista testület szent

kézikönyvének minden egyes mondata arany-ezüst cartouche-ba foglalt, gondosan

megfestett iniciáléval kezdödött. Lex egy pillanatra rámosolygott a kadétra, aki

áhítatosan megborzongott, amiért egy teljes jogú csatatestvér, tízéves szolgálatot jelzö

acélrúddal a homlokában, futó érdeklödésre méltatta.

Lex letelepedett egy m?arany keretbe foglalt konzolhoz, amit éppen senki nem

használt, és addig zongorázott a billenty?zeten, amíg meg nem találta, amit keresett. A

képernyön a kolostoreröd Apothacarion-részlegének tabula topographicája vibrált...

A kicsiny helyiségben nem voltak sem hóhérsebészek, sem technopapok; Lex meg is

lepödött volna, ha talál itt valakit. A kutatókat most más foglalkoztatta: azok a minták

és adatok, amiket az Öklök a tiranida csigahajókról hoztak magukkal. Az is lehet, hogy

ezt a kamrát már évtizedek óta nem használták.

Ugyanabban a laboratóriumban volt, amiröl valamikor régen Huzzi Rork örmester

mutatott a három testvérnek egy holofelvételt Necromundán.

Itt volt az acélváz és a mechanikus kéztartó állvány. Itt volt a sima felület? vitrodur-

kád; és fölötte a folyadéktartály.

Az egyik falon a sebésztudomány szimbóluma, a rézveretes, kígyós jogar lógott, amit

tüskékkel kivert páncélkeszty? markolt. A jogar csúcsáról borotvaéles érfogók ágaztak

szét.

Lex elfordított egy kart, és félig engedte a páncélüveg kádat színtelen folyadékkal.

Beleköpött. A folyadék sisteregni kezdett, füst szállt föl a felszínéröl.

Igen, ugyanaz a sav. Maró aqua imperialis.

Lex letette a szilikonkarbid vésöt az üvegkádat tartó plasztacél padra.

Félmeztelenre vetközött.

A teste tökéletes volt; tökéletes.

A m?téti hegek halovány körvonalaitól eltekintve makulátlan.

Legalábbis nem csúfították sebhelyek.

De milyen foltosnak érezte a lelkét...!

Megvetöen félrelökte az állványt, és belemerítette bal kezét a folyékony oldószerbe.

A savas oldat sziszegve marta-szaggatta a húsát - és fojtott sziszegés szakadt fel

Lexandro ajkáról is. Sziszegés, semmi több.

Csak állt, s a lábát nem béklyók szegezték a földhöz, hanem tulajdon rendíthetetlen

akarata, miközben irtózatos kínokat állt ki, élvezte öket, s kényszerítette az ujjait, hogy

a kád fenekére simuljanak, miközben a sistergö savfürdöt tejfehérre színezték a

feloldódó szövetek...

Elég.

Bár szétmart idegpályáin fel-alá szágulduttak a gyötrelmes impulzusok, Lexandro bal

karjában azonnal reagáltak az izmok, mikor utasította öket, hogy emeljék ki a kádból

csonttá sorvasztott kezét. Aztán gondosan a padra helyezte a tisztára maratott vázat,

amit csak valami aszott, megfeketedett kötöszövet-maradék tartott össze.

A karja - hús és vér.

A keze - csupasz csontok.

ó, a sebészmesterek képesek lesznek rá, hogy hajszáldrótból, szintirostból és

pszeudoszövetekböl új kezet formáljanak erre a vázra. Nem nyomorította meg magát

hosszú távon. Nem tagadta meg az öklét a rendtöl. Az istenkáromlás lett volna... és az

istenkáromlás szándéka távol állt töle.

Lexandro jobb kezébe vette a vésöt. Bekapcsolta - a hegye vörösen felizzott -, és

lassan, fáradságosan faragni kezdte saját ujjperceit és kézközépcsontjait.

Dölt bet?ket használt, a töle telhetö legapróbbakat és legelegánsabbakat. Lexandro

verítékes munkával, újra meg újra felvéste a csontjaira Yeremi Valence és Biff

Tundrish nevét, meg azét a helyét, ahol mindhárman születtek: Trazior, Necromunda.

Minden bet?nél a tökéletesség lebegett a szeme elött.

Két óra múlva, mikor a kézfeje megtelt, megfordította a csupasz vázat, és ugyanezeket

a szavakat belefaragta a csontok tenyér felöli oldalába is.

Néha egy-egy könnycsepp csordult ki a szeméböl, hogy leh?tse kissé a vésö vörösen

izzó hegyét.

Végül befejezte.

Fölemelte televésett kezét, mindenfelöl gondosan szemügyre vette, s közben azt

suttogta:

- Bocsássatok meg!

Vajon kihez fohászkodott? Yerihez és Biffhez? Rogal Dornhoz? Az Istencsászárhoz?

ámbár a savfürdö az összes izmot lemarta Lexandro bal kezéröl, s a csuklója alatt

minden idegpálya semmivé enyészett, a faragott csontujjak mégis lassan behajlottak,

ahogy ott ült, és nézte öket.

A csodás mozdulat átalakította a kézcsontjait... ököllé.

Egy birodalmi ököl csontvázává.

Leny?gözve tanulmányozta lecsupaszított öklét.

Látomásos delíriumában hirtelen teljes bizonyossággal tudta, mi lesz a személyes

címerpajzsa, ha egy szép napon majd tisztté léptetik elö... noha már nem f?tötte a

becsvágy, hogy részesüljön ebben a megtiszteltetésben.

Nem.

A helyzet túl félelmetes volt.

Mikor végre már úgy t?nt, hogy a Birodalom szakadozott pókhálója tartani tudja a hit

keskeny, vöröslö határvonalát a lázadókkal és eretnekekkel, az orkokkal, szlannokkal

és génorzókkal szemben, a galaxisközi ?r mélyéröl elöbukkantak maguk a génorzók

teremtöi - a hatalmas tiranida flották.

Mi jelenthet ennél nagyobb veszedelmet? Hacsak nem a Káosz-hatalmak...

De azokkal Lexnek nem kell törödnie. Gondolnia sem szabad a gyalázatos Tzeentchre,

nehogy belülröl törjön rá a romlás...

Bárcsak Necromundán maradt volna a bolyvárosában, vérengzön-ártatlanul; akkor

csak a kegyvesztettségtöl, az agyonmérgezett környezettöl, a bandaháborúktól, a

fosztogató nomádoktól, a sátánimádóktól, a mutánsoktól, az éhhaláltól és más

jelentéktelen apróságoktól kellene félnie.

ámde Lex többé már nem volt ártatlan.

Felelös volt.

Ökölbe szorított csontjainak ketrecét felajánlotta a primarchának...

És a szíve mélyén mintha kinyílt volna egy másfajta ketrec...

...hogy bebocsássa Rogal Dorn sugárzó fényének egyik sugarát.

Az ismerös fénysugár áldásosan átjárta öt, akár egy lángoló balzsammal felkent hegy?

lándzsa.