XIII.
  
   A nap hátralevő óráiban békén hagytak bennünket. Este, miután újra enni adtak, a gorillák eloltották a lámpákat, és elmentek. Keveset aludtam ezen az éjszakán, nem mintha a ketrec kényelmetlen lett volna - sűrű volt a szalma, és tűrhető nyugvóhelyül szolgált -, hanem végeszakadatlanul szőttem terveimet, hogyan léphetek kapcsolatba a majmokkal. Megfogadtam, hogy többé nem engedem magamon a dühöt eluralkodni, hanem fáradhatatlan türelemmel fogom lesni az alkalmat, hogy tanúságot tegyek gondolkodóképességemről. A két ápoló, akikkel eddig dolgom volt, végül is lehetett két korlátolt beosztott, akik nem képesek felfogni jelzéseimet; kellett lenni más, intelligensebb majmoknak is.
   Már másnap reggel láthattam, hogy ez a remény nem volt hiábavaló. Már egy órája ébren voltam. Legtöbb fogolytársam megállás nélkül keringett a ketrecben, ahogy a fogságba esett állatok szokták. Amikor rájöttem, hogy egy jó ideje én is öntudatlanul ugyanazt csinálom, amit ők, bosszús lettem, és kényszerítettem magam, hogy odaüljek a rács elé, amennyire csak lehetséges, a gondolkodó ember tartásában. Ekkor felpattant a folyosó ajtaja, és egy új személyt láttam belépni a két ápolótól kísérve. Egy nőstény csimpánz volt, és abból, hogy a gorillák csendben meghúzták magukat társaságában, kivehettem, hogy fontos beosztása lehet ebben az intézményben.
   A gorillák nyilván jelentést tettek rólam, mert alighogy beléptek, a nőstény majom kérdezett valamit egyiküktől, mire az ujjával rám mutatott. A nő ekkor egyenesen az én ketrecemhez jött.
   Nagy figyelemmel néztem, míg odaért. Ő is fehér köpenyt viselt, de a szabása elegánsabb volt, mint a gorilláké, derekán övvel leszorítva, a két ujj rövid volt, s mindkettőből hosszú, mozgékony karok bújtak elő. Ami leginkább feltűnt rajta, az mindenekelőtt figyelemre méltóan élénk és okos tekintete volt. Kedvező jelnek véltem ezt későbbi kapcsolatunkra nézve. Nagyon fiatalnak látszott, majom voltához tartozó ráncai ellenére, melyek fehér ormányzatát keretezték. Kezében bőr aktatáskát tartott.
   Megállt a ketrec előtt, vizsla szemmel nézett rám, miközben táskájából füzetet vett elő.
   - Jó napot, asszonyom - mondtam és meghajoltam.
   A legbehízelgőbb hangon szólaltam meg. A majomnő arcán élénk meglepődés tükröződött, de megőrizte komolyságát, sőt parancsoló mozdulattal a gorillákat is csendre intette, akik megint csak röhögcsélni kezdtek.
   - Asszonyom vagy kisasszony - folytattam nekibátorodva -, nagyon sajnálom, hogy ilyen körülmények között és ilyen öltözékben kell önnek bemutatkoznom. Higgye el, nem "- szokásom, hogy...
   És még hasonló csacskaságokat mondtam, csupán ahhoz az udvarias hanghoz illő szavakat keresgélvén, melyre eleve elhatároztam magam. Amikor elhallgattam, és szavaim hangsúlyát még megtoldottam a lehető legszeretetreméltóbb mosollyal, bámulata elképedésbe csapott át. Szemével többször pislantott, homlokán a redők ráncba húzódtak. Nyilvánvaló volt, hogy egy nehéz talány megoldásán töri hévvel a fejét. Ő is rám mosolygott, és az volt az érzésem, hogy kezd valamit sejteni az igazságból.
   E jelenet közben a ketrecbe zárt emberek odanéztek, de ezúttal nem mutatták azt a dühöt, melyet máskor a beszédem váltott ki belőlük. Az érdeklődés jele mutatkozott rajtuk. Egymás után hagyták abba lázas körforgásukat, a rácshoz jöttek, és arcukat rátapasztva bámultak mifelénk. Egyedül Nova volt továbbra is ingerült, és szüntelenül izgett-mozgott.
   A nő kivett a zsebéből egy töltőtollat, és néhány sort jegyzett be a füzetébe. Aztán újra felnézett, és mikor látta aggódó tekintetemet, újra rám mosolygott. Ezen felbátorodtam, és újabb baráti közeledéssel próbálkoztam. Kidugtam a rácson egyik karomat, kézfogásra nyújtva. A gorillák felugrottak, és közbe akartak lépni. De a majomnő, aki ösztönösen szintén hátra akart ugrani, összeszedte magát, egy szóval visszaparancsolta őket, és állandóan erősen figyelve engem, egy kissé remegve ő is kinyújtotta hosszú, szőrös karját felém. Nem mozdultam. Még közelebb jött, és tenyeremhez érintette aránytalanul hosszú ujjakban végződő kezét. Éreztem, hogy megremeg, mikor hozzám ér. Nagyon vigyáztam, hogy egy mozdulatot se tegyek, ami elrémíthetné. Néhányszor meglegyintette a kezem, végigsimogatta a karomat, aztán diadalmas mosollyal fordult a segédjei felé.
   A felcsillanó reménytől elfúló lélegzettel szinte biztosra vettem, hogy lassan felismeri bennem a nemesebb lényt. Amikor pedig letorkolta az egyik gorillát, bolondul már-már azt hittem, hogy bocsánatkérések közepette tárják ki előttem a ketrec ajtaját. Sajnos, minderről szó sem volt. Az őr keresgélni kezdett a zsebében, kivett egy kis fehér tárgyat, és átnyújtotta a főnöknőnek, aki gyengéd mosollyal saját kezűleg tette az én kezembe. Egy szem cukrot.
   Egy szem cukor! Hirtelen oly nagyot zuhantam, annyira elvesztettem önuralmamat a jutalom megalázó volta miatt, hogy kis híján a szeme közé vágtam. Az utolsó pillanatban eszembe jutottak józan elhatározásaim, és nyugalmat erőltettem magamra. Elvettem a cukrot, kissé meghajoltam, és megértő arcot vágva elropogtattam.
   Ez volt első találkozásom Zirával. Zirának hívták a majomnőt, mint később rájöttem. Itt, ahol engem is ketrecbe zártak, ő irányította a munkát. Tulajdonképpen csalódásom ellenére viselkedése némi reménnyel kecsegtetett, és az volt az érzésem, hogy végül is ki tudok vele valamilyen kapcsolatot építeni: Hosszan tárgyalt az őrszemélyzettel, és úgy véltem, hogy rám nézve ad nekik utasításokat. Aztán folytatta körútját, és végignézte a többi ketrec lakóit is.
   Figyelmesen megvizsgált minden egyes új jövevényt, és bár sokkal rövidebben, mint nálam, jegyzeteket készített róluk. Egyetlenegyszer sem próbálta meg valamelyiküket megérinteni. Azt hiszem, ha mégis megteszi, féltékenységet éreztem volna. Már valami olyan gőgöt kezdtem táplálni magamban, hogy én vagyok az egyetlen kivételes lény, aki különleges bánásmódra tarthat számot. Mikor azt láttam, hogy a gyermekek előtt is megáll, és cukrot ad nekik, heveny bosszúság fogott el, legalább akkora, mint Novát, aki miután rávicsorgott a majomnőre, dühösen ledobta magát a ketrec végébe, és nekem hátat fordított.
  
   XIV.
  
   A második nap ugyanúgy telt el, mint az első. A majmok csak akkor törődtek velünk, mikor enni adtak. Egyre felfoghatatlanabbnak tűnt előttem ennek a furcsa intézménynek a rendeltetése, amikor a következő napon egy sor tesztbe kezdtek velünk, melyekre ma ugyan megalázó visszagondolni, Ide akkor elszórakoztattak.
   Az első hirtelenében elég különösnek tűnt. Az egyik őr hozzám jött, a kollégája azalatt egy másik ketrec előtt tevékenykedett. Az én gorillám egyik kezét a háta mögé dugta, a másikban egy sípot tartott. Szembenézett velem, hogy magára vonja a figyelmemet, a szájába vette a sípot, és jó csomószor éleset füttyentett, egy teljes percen át. Ezután felfedte másik kezét, és tüntetően egy banánt dugott az orrom elé; melynek az ízét már ugyancsak megkedveltem, a többi ember is nagyon szerette. Ott tartotta előttem a gyümölcsöt, és közben állandóan figyelt.
   Nyújtottam a kezem, de a banán kartávolságon túl volt, és az őr nem jött közelebb. Csalódott volt, mintha más megnyilvánulásra számított volna. Nemsokára abba is hagyta, újra eldugta a gyümölcsöt, és újra sípolgatni kezdett. Ideges lettem, bosszantott ez az alakoskodás, és majdhogy minden türelmemnek vége szakadt, mikor megint csak ott lóbálta előttem, elérhetetlenül. Mégis sikerült megőrizni nyugalmamat, és próbáltam kitalálni, mit is vár tőlem, mert egyre inkább csodálkozás ült ki az arcára, mintha én rendhagyó módon viselkednék. Ötször vagy hatszor is megismételte a mutatványt, aztán kedveszegetten odébb ment egy másik fogolyhoz.
   Úgy éreztem, mintha megloptak volna, mikor láttam, hogy ez a másik már az első kísérlet után megkapta a banánt, és ugyanígy történt a következőnél is. Közelről lestem a másik gorillát, aki ugyanezt a ceremóniát végezte nagy buzgón a szemközti sorban. Minthogy éppen Novához érkezett, nem tévesztettem szem elől a lány egyetlen rezdülését sem. A gorilla sípolt, és társához hasonlóan meglóbálta a gyümölcsöt. A lány tüstént izgatottá vált, állkapcsai megrándultak, és...
   Most gyúlt ki hirtelen a fény az agyamban. Nova, a ragyogó Nova a csemege láttán kiadósan nyáladzott, mint a kutyák, ha cukrot tartanak eléjük. Éppen ezt várta a gorilla, mára csupán ennyit. Oda is adta a megkívánt gyümölcsöt, és már ment is a másik ketrechez.
   Tehát megértettem, miről van szó, és erre igencsak büszke voltam! Annak idején biológiai tanulmányokba is belekóstoltam, és Pavlov munkái nem voltak ismeretlenek számomra. Arról volt szó tehát, hogy itt az embereken tanulmányozzák a reflextevékenységet, ahogy ő valamikor az állatokon. És én, aki néhány perccel ezelőtt olyan ostoba voltam, most értelmem és műveltségem segítségével nemcsak hogy felfogtam ennek a kísérletnek az értelmét, hanem tudom azt is, mi fog következni. A majmok még néhány napon át ismételgetnek: sípszó, a finom ennivaló felmutatása, ami megindítja az egyedeknél a nyálkiválasztást. Egy idő múlva a sípszó egymagában is ki fogja váltani ezt a hatást. Az emberekben kialakul a feltételes reflex, a tudomány nyelvén szólva.
   Nem győztem magamban ujjongani, hogy így rájöttem a dologra, és minél előbb igyekeztem is ezt kimutatni. Amint csak körútja végeztével újra elém ért a gorilla, minden eszközzel igyekeztem felkelteni figyelmét. A rácsokat ütögettem; széles mozdulatokkal a számra mutogattam, míg végül is rászánta magát, hogy újra kezdje a kísérletet. Akkor már az első füttyszóra, még mielőtt meglóbálhatta volna a gyümölcsöt, elkezdtem nyáladzani, dühödten nyáladzani, nyáladzani szinte őrjöngésig; én Ulysse Mérou, mintha az életem függne ettől, nyáladzani kezdtem, annyira vágytam arra, hogy bebizonyítsam előtte értelmességemet.
   Valójában ugyancsak elbizonytalanodott, odahívta a társát, és akárcsak előző nap, hosszan értekezett vele. Nyomon követhettem e fajankók földhözragadt okoskodását; ennek az embernek az imént még semmi reflexe sem volt, és egyik pillanatról a másikra megszerezte azt a feltételes reflexet, melyre a többieknél hosszú időre és nagyfokú türelemre volt szükség! Szinte megszántam őket gyenge felfogókészségükért, mely megakadályozta őket, hogy ennek a hirtelen előrehaladásnak az egyetlen lehetséges okát megtalálják: a tudatosságot. Bizonyosra vettem, hogy Zira okosabbnak mutatkozott volna.
   Ravaszkodásom és túlzott buzgalmam azonban más eredményt hozott, mint amire számítottam. Mikor otthagytak, eszükbe sem jutott, hogy ideadják a gyümölcsöt, az egyikük szépen elmajszolta. Már nem volt érdemes engem megjutalmazni, ha egyszer a kívánt célt e nélkül is elérték.
  
   Másnap újabb felszereléssel tértek vissza. Az egyik egy csengettyűt tartott, a másik egy kis targoncára szerelt készüléket tolt be, külseje után ítélve egy áramfejlesztőt. Most, hogy már tisztában voltam azzal, milyen jellegű kísérleteknek vetettek minket alá, rögtön tudtam, mire akarják ezeket az eszközöket használni, még mielőtt hozzákezdtek volna.
   Nova szomszédjánál kezdték, egy nagy darab, különlegesen tompa tekintetű fickónál, aki előrejött a rácshoz, és teli marokkal fogta a rudat, ahogy mi, többiek, is szoktuk az őrök közeledtére. Az egyik gorilla rázni kezdte a mély hangú csengőt, eközben a másik az áramgerjesztő egyik vezetékét a rácshoz kötötte. Amikor már jó ideje szólt a kis harang, a másik forgatni kezdte a készülék fogantyúját. Az ember hátraugrott, és keservesen elbődült.
   Ezt a mesterkedést többször megismételték ezzel az egyeddel, miután gyümölcsöt kínálgatva mindig visszacsalogatták a rácshoz. Az volt a cél, én már tudtam, hogy hátraugrásra késztessék, már a csengő szavának hallatára, az áram megindítása előtt (újabb feltételes reflex), de ezt a célt ma még nem érték el, minthogy ennek az emberpéldánynak pszichikai adottságai nem voltak ahhoz elég fejlettek, hogy rájöjjön az okozati összefüggésre.
   Én magamban nevetve vártam őket, égve a vágytól, hogy megmutassam nekik, mi a különbség ösztön és tudat között. A csengő első szavára gyorsan elengedtem a rácsot, és hátraléptem a ketrec mélyébe. Közben a szemük közé néztem, és csúfondárosan mosolyogtam. A gorillák homlokukat ráncolták. Már egyáltalán nem nevettek a viselkedésemen, és most első ízben merülhetett fel bennük a gyanú, hogy tréfát űzök velük.
   De már éppen elszánták magukat, hogy megismétlik a kísérletet, amikor újonnan érkező látogatókra kellett felfigyelniük.
  
   XV.
  
   Három személy tűnt fel a közben: Zira, a nőstény csimpánz és két másik majom, kik közül az egyik láthatóan valami nevezetesség lehetett.
   Ez orangután volt; az első ebből a fajból, akit a Soror bolygón megpillantottam. Nem volt olyan magas, mint a gorillák, alakja pedig kissé görnyedt. Karjai viszonylag még hosszabbak voltak, úgyhogy járás közben gyakran kezére is támaszkodott; a más fajtájú majmok ezt nemigen csinálták. Így olyan furcsa benyomást tett, mintha két sétapálcát használt volna. A vállak közé mélyen beékelődő, hosszú vörös szőrrel borított fejével, arcán a fontoskodó elmélyültség merev kifejezésével olybá tűnt számomra, mint egy öreg püspök a maga tiszteletre méltó ünnepélyességében. Öltözete is elütött a többiekétől: hosszú fekete szalonkabát, kihajtóján piros csillagos kitüntetéssel, fehér-fekete csíkos pantalló; az egész eléggé avíttas volt.
   Egy apró termetű nőstény csimpánz jött mögötte tömött aktatáskával. Viselkedéséből kivehetőleg ő lehetett a titkárnő. Remélem, most már senki sem találja meglepőnek, hogy lépten-nyomon utalok e majmok jellegzetes megjelenésére és arckifejezésére. Esküszöm, ennek a két majomnak a láttán minden értelmes lény ugyanarra a következtetésre jutott volna, mint én, vagyis hogy egy érdemdús tudósról és szolgálatkész titkárnőjéről van szó. Belépésük újabb alkalom volt számomra, hogy ismételten tapasztalhassam a majmok közt uralkodó rangkórságot. Zira nyilvánvaló tisztelettel adózott a nagy főnöknek. A két gorilla rögtön elébe sietett, amint észrevette, és mély meghajlással üdvözölte. Az orangután viszonzásul kegyesen intett kezével.
   Egyenesen az én ketrecem felé irányozták lépteiket. Hiszen én voltam a zsákmány legérdekesebb darabja. Legbarátságosabb mosolyommal fogadtam az előkelőséget, és fellengzős szavakat intéztem hozzá.
   - Kedves orangután - mondtam -, mennyire boldog vagyok, hogy végre egy olyan személy társaságába kerültem, akiből csak úgy sugárzik a bölcsesség és az okosság! Biztos vagyok benne, hogy meg fogjuk egymást érteni, te meg én.
   A drágalátos öregúr hangom hallatára megremegett. Hosszan vakargatta fülét, gyanakvó szemmel fürkészte a ketrecet, mintha valami turpisság után szimatolna. Ekkor Zira elővéve jegyzetfüzetét, beszélni kezdett, és felolvasta a rólam készített feljegyzéseket. Határozott volt, de az orangután nyilvánvalóan nem hagyta magát meggyőzni. Két-három méltóságteljes mondatot mondott kinyilatkoztatásszerűen, vállát vonogatta, tagadólag rázta a fejét, majd hátratett kezekkel sétálni kezdett a ketrecek közén, újra és újra elhaladt ketrecem előtt, s közben nem túlságosan jóindulatú pillantásokat vetett rám. A többi majom tiszteletteljes csendben várta döntését.
   Legalábbis látszólagos tisztelettel, amit nem tekinthettem valóságosnak, amint észrevettem a gorillák titkon váltott jeleit, melyek mondanivalóját nehéz lett volna félreérteni: kinevették a főnököt a háta mögött. Mindez csatlakozva boszszúságomhoz, melyet az irányomban tanúsított viselkedése váltott ki, arra ösztökélt, hogy egy kis jelenetet rögtönözzek számára, mely meggyőzheti értelmes mivoltomról. Széles léptekkel fel s alá kezdtem járkálni a ketrecben, őt utánozva, meggörbített háttal, kezeimet hátrakulcsolva, és mélyen elgondolkozó arccal még a homlokomat is összeráncoltam.
   A gorillák majd megfulladtak a nevetéstől, és Zira sem tudta komolyságát megőrizni. A titkárnő kénytelen volt arcát a táska mögé rejteni, hogy nevetését eltitkolja. Én pedig örültem a bemutató sikerének, de csak addig, míg észre nem vettem, hogy veszélyes is lehet számomra. Az orangután, mikor meglátta mozdulataimat, hirtelen dühbe gurult; és szárazon néhány erélyes szót mondott, mire rögtön helyreállt a rend. Akkor odaállt velem szembe, és a titkárnőnek elkezdte diktálni megfigyeléseit.
   Már jó ideje diktált, az egyes mondatokat széles taglejtésekkel kísérte. Untam ezt a vakságot, és újabb bizonyítékot akartam szolgáltatni képességeimről. Kezemet feléje nyújtottam, és a lehető legnagyobb gonddal formálva ezt mondtam:
   - Mi Zaius.
   Ugyanis megfigyeltem, hogy valamennyi beosztottja e szavakkal kezdte, ha hozzá fordult. Mint később megtudtam, Zaius volt a főméltóság neve; a mi pedig valami megtisztelő cím.
   A majmok sóbálvánnyá meredtek. Elment a kedvük a nevetéstől, kiváltképpen Zirának, aki láthatólag teljesen fel volt kavarva, különösen amikor ujjal őrá mutatva még azt is mondtam: Zira - mert ezt a szót is megjegyeztem, és ez csak az ő neve lehetett. Zaiuson tökéletes idegesség lett úrrá, újra nekiindult sétájának a közti folyosón, hitetlenkedő arccal csóválgatta a fejét.
   Aztán kissé lecsillapodva megparancsolta, hogy végeztessék el velem az ő jelenlétében a tegnapi kísérleteket. Én mindet könnyedén elvégeztem. Az első sípszóra nyáladzani kezdtem. A csengő szavára rögtön hátraugrottam. Ez utóbbi műveletet tízszer is megismételtette, s közben végeérhetetlenül diktálta a titkárnőnek megjegyzéseit.
   Erre megint támadt egy ötletem. Amikor a gorilla megrázta a csengőt, leakasztottam a csíptetőt, mely az áramot a rácshoz csatlakoztatta, és az egész vezetéket kidobtam. A rácsot pedig nem eresztettem el, ott álltam, míg a másik őr, aki nem vette észre mesterkedésemet, nagy buzgalommal tekerte az ártalmatlanná vált áramfejlesztő karját.
   Nagyon büszke voltam erre a megoldásra, mely gondolkodási képességemet kétségbevonhatatlanul bizonyíthatta minden értelmes lény előtt. Zira viselkedése valóban arról tanúskodott, hogy ő legalábbis alaposan megingott. Teljes figyelmével engem bámult, fehéres ormánykája rózsaszínre váltott, ami, mint később megtudtam, az izgalom jele a csimpánzoknál. De az orangutánt semmivel sem lehetett meggyőzni. Ez. a sátáni majom elkedvetlenítő módon újra csak a vállát vonogatta, és tagadólag rázta a fejét, mikor Zira magyarázkodott. Nagyon következetes tudós lehetett, nem akarta, hogy bármit is elhitessenek vele. Újabb utasításokat adott a gorilláknak, és újabb kísérleteknek vetettek alá, a két előzőt egybekapcsolva.
   Ezt is ismertem már. Láttam, hogyan végzik ezt kutyákkal egyes laboratóriumokban. Az a cél, hogy a kísérleti alanyt zavarba ejtsék, két reflex halmozásával összekuszálják gondolatait. Az egyik gorilla egymás után többször sípolt, ez a hang jutalmat ígért, ezalatt a másik gorilla a csengőt rázta, ami büntetést jelentett. Eszembe jutottak egy nagy élettantudósnak egy ilyen kísérlet kapcsán kifejtett magyarázatai ha egy állatot ilyen megtévesztésnek tesznek ki, lehetséges mondta -, hogy olyasféle érzelemzavart idéznek benne elő, mely rendkívül hasonlít az embernél előforduló idegzavarhoz, sőt olykor teljes őrületbe torkollhat, ha elég gyakran ismétlik a műveleteket.
   Vigyáztam, hogy bele ne essek ebbe a csapdába; tüntetőleg odafigyeltem először a sípolásra, majd a csengetésre, aztán kezemre támasztott fejjel leültem, a gondolkodó jellegzetes tartásában. Zira önkéntelenül is tapsolni kezdett, Zaius zsebkendőt vett elő zsebéből, és izzadó homlokát törölgette.
   Beleizzadt, de semmi nem ingathatta meg ostoba elfogultságaiban. Világosan láttam ezt arckifejezésén, miután hevesen vitatkozott a csimpánznővel. Újabb feljegyzéseket diktált a titkárnőnek, részletes utasításokat adott Zirának, aki nem túlságosan elégedetten figyelt rá, s végül is, egy utolsó mérges pillantást vetve rám, eltávozott.
   Zira még mondott valamit a gorilláknak, s azonnal láttam, hogy arra utasította őket, mára már hagyjanak békében, mert eltűntek felszerelésükkel együtt. Akkor, most már egyedül, ismét odajött ketrecemhez, és újra végigfürkészett, lassan, teljes némaságban. Aztán önként felém nyújtotta mancsát barátságos mozdulattal. Elérzékenyülve megragadtam, miközben lágyan a nevét suttogtam. A pofácskáját ellepő pír elárulta, hogy mélyen meghatódott.
  
    
     A következő fejezet