X.
  
   Halálos félelem fogott el, amint az egész csapatot láttam felém közeledni. Minthogy tanúja voltam kegyetlen viselkedésüknek, azt gondoltam, hogy általános vérfürdőt rendeznek.
   A vadászok, csupa gorilla, jöttek elöl. Észrevettem, hogy mindegyik letette már a puskát, és ez némi reményt nyújtott. Mögöttük jöttek a szolgák és a hajtók, köztük nagyjából egyforma arányban gorillák és csimpánzok. Láthatólag a vadászok voltak az urak, viselkedésük is nagyurakra vallott. Nem látszott rajtuk rosszindulat; a lehető legjobb hangulatban társalogtak egymással.
   Az az igazság, hogy már annyira hozzászoktam e bolygó képtelenségeihez, hogy az előző mondatot leírva nem is gondoltam rá, milyen lehetetlenséget tartalmaz. Pedig mégis így igaz! A gorilláknak teljesen arisztokrata külsejük volt! Jól tagolt szavakkal, vidáman csevegtek, és arcuk állandóan emberi érzelmeket tükrözött, aminőknek nyomát is hiába kerestem Novánál. Ó, mi történhetett Novával? Remegve gondoltam vissza a véres tisztásra. Most már megértettem, mért okozott neki akkora felindultságot a mi csimpánzunk megpillantása. A két faj között minden bizonnyal vad gyűlölet uralkodott. Ennek belátására elegendő volt csak ránézni az ember foglyokra, milyen módon fogadták a közeledő majmokat. Őrjöngve dobálták magukat, ,kézzel-lábbal hadakoztak, fogukat csikorgatták, szájuk habzott, és dühösen harapdálták a háló fonalát.
   Ügyet sem vetve erre a tumultusra, a vadász gorillák majdnem uraságoknak neveztem most őket - a szolgáknak parancsokat osztogattak. A rakodórészen ketreccé kiképzett, hosszú, mély szekereket állítottak a háló másik oldalán húzódó ösvényre. Ezekbe raktak bele minket, tízet-tízet egy szekérbe, és ez a művelet eléggé elhúzódott, mert a foglyok kétségbeesetten ellenálltak. Két gorilla, kiknek a keze bőrkesztyűbe volt bújtatva a harapások ellen, egyenként megragadta őket, kiszedte a hálóból, egy ketrecbe dobta, és az ajtót gyorsan rájuk csapta; az egész műveletet az egyik uraság irányította, aki hanyag nemtörődömséggel támaszkodott sétapálcájára.
   Amikor rám került a sor, néhány szóval magamra akartam terelni figyelmüket. De alig nyitottam ki a számat, az egyik pribék erőszakosan máris betapasztotta, nyilván azt hitte, ellenkezni akarok. Így hát csendben kellett maradnom, és batyuként hullottam én is a ketrecbe, egy tucatnyi férfi és nő közé, akik túlságosan is izgatottak voltak ahhoz, hogy velem törődjenek.
   Amikor mindnyájan bent voltunk, egy szolga ellenőrizte, hogy a zárak rendben ránk vannak-e csukva, és jelentést tett az úrnak. Ez csak intett kezével, és motorberregés verte fel az erdőt. A kocsik nekilódultak, egy-egy vontatóautó nyomában, melyeket majmok vezettek. A mögöttünk jövő autó sofőrjét jól kivehettem. Egy csimpánz volt. Kezeslábas volt rajta, és derűsnek tűnt. Olykor gúnyolódva odaszólt nekünk, máskor, ha a motor csendesebben járt, hallottam, hogy valami bánatos dalt dúdolt, melynek dallama kétségkívül formás volt.
  
   Az első útszakasz annyira rövid volt, hogy időm se volt összeszedni gondolataimat. A rossz úton egy negyedórát haladhattunk, mikor az egész karaván megállt egy széles előtéren egy kőház előtt. Az erdőség szélére értünk, előttünk már gabonaféle vetés hullámzott a síkságon.
   A ház piros cseréptetejével, zöld zsalugátereivel és a bejáratnál elhelyezett feliratos táblával vendéglőnek tűnt. Hamar rájöttem, hogy itt volt a vadászok gyülekezőhelye. A majomnőstények itt várták be férjüket, akik saját kocsijukkal más úton jöttek ide. A gorillahölgyek a körberakott karosszékekben ültek, és a pálmaszerű nagy fák árnyékában csevegtek. Egyikük időnként szalmaszállal szürcsölt poharából.
   Amint a kocsikat felsorakoztatták, a nők odajöttek, és kíváncsian nézték a vadászat eredményét, legfőképpen a holttetemeket, melyeket néhány hosszú köténybe öltözött gorilla szedett ki két nagy teherautóból, és a fák árnyékába fektetett.
   Tehát a diadalmas vadászünnephez készülődtek. A majmok ebben is módszeresen jártak el. A véres tetemeket hátukra fektetve, zsinóregyenes sorba rakták, egymás mellé. Miközben a nők bámuló kis sikolyokat eregettek; ők igyekeztek a vadászzsákmányt vonzó látvánnyá rendezni. A karokat a test mellé fektették, az összeszorított öklöt kinyitották, tenyérrel felfelé. A lábakat is kinyújtották, visszaforgatták az ízületeket, hogy elvegyék a testek hullaszerűségét, helyrerakták a durván kicsavarodott végtagokat, enyhítették a nyak merevségét. Aztán gondosan végigfésülték a hajzatokat, .elsősorban a nőkét, ahogyan sok vadász kifésüli az elejtett vad szőrét vagy a madarak tollát.
   Attól félek, nem sikerül érzékeltetnem, hogy ez a látvány mennyire groteszk és ördögi volt számomra. Eléggé hangsúlyoztam-e vajon, mily tökéletesen, mily maradéktalanul majomszerű volt a majmok külseje, most nem beszélve szemükről és tekintetükről? Elmondtam-e vajon, hogy az ugyancsak sportosan, de nagy választékossággal öltözött nőstények hogyan tolongtak, hogy kikeressék a legszebb példányokat, s aztán hogyan mutogatták egymásnak az ujjuk hegyével, miközben gorilla uruknak hízelkedve elismerésüket fejezték ki? Vagy azt, amikor az egyik nőstény táskájából egy kis ollót vett elő, és az egyik tetem fölé hajolva, levágott egy tincset az áldozat barna hajából, gyűrűt fonva belőle az ujja körül, majd - miközben a többiek azonnal utánozták - egy tűvel a sapkájára erősítette?
   A zsákmánykirakás befejeződött: három, pontosan rendezett sorban váltakozva férfiak és nők; emezek aranykeblei egysorban meredtek az ég felé, mely lángolt a félelmetes nap sugaraitól. Borzalommal fordítottam el tekintetemet, és egy új figurát pillantottam meg, aki háromlábú állvánnyal egy hosszúkás dobozt cipelt. Egy csimpánz volt. Rögtön felismertem benne a fényképészt; neki kellett a majomutókor számára megörökítenie a vadászdiadalt. A fényképezés több mint negyedóráig tartott. Először a gorillák külön-külön vetették le magukat, előnyös tartásban, némelyik győzelmesen egy áldozatra téve egyik lábát, aztán csapatosan, a szomszédok egymás nyakát átkarolva. Aztán következtek a nőstény majmok, kecsesen illegették magukat a hullahegy előtt, fitogtatva tollas kalapjukat.
   A normális agy befogadóképességét meghaladta ez a borzalmas jelenet. Egy ideig uralkodni tudtam magamon, bár szinte forrt ereimben a vér, de amikor megláttam, hogyan ül rá egy tetemre egy nőstény, hogy minél érdekesebb pózban vegyék le, és felismertem a többiek közt kinyújtóztatott tetem arcán szerencsétlen társamnak, Arthur Levainnek gyermeki vonásait, már nem tudtam magam türtőztetni. Megrendülésem persze egészen furcsa módon nyilvánult meg, összhangban ennek a gyászos kiállításnak a torzságával. Eszeveszett vidámság szállt meg, és harsány nevetésben törtem ki.
   De nem gondoltam ketrecbeli társaimmal. Hiszen képtelen voltam gondolkodni. A nevetésem nyomán támadt felzúdulásból észre kellett vennem jelenlétüket, mely számomra nyilvánvalóan éppoly veszélyes volt, mint a majmoké. Fenyegető karok meredtek felém. Felfogtam a veszélyt, elfojtottam a nevetést, és karjaimba rejtettem az arcomat. Így sem tudom, sikerült volna-e elkerülnöm, hogy megfojtsanak, és darabokra tépjenek, ha néhány majom, aki felfigyelt a lármára, egypár lándzsadöféssel rendet nem teremt. Egyébként nemsokára más esemény kötötte le az általános figyelmet. A vendéglőben megszólalt egy kis harang, az ebédidőt jelezve. A gorillák kisebb csoportokban, vidám beszélgetés közepette elindultak a ház felé; a fényképész is elrakta felszerelését, miután a mi ketreceinkről is csinált néhány felvételt.
   De mirólunk, az emberekről sem feledkeztek meg. Nem sejthettem, milyen sorsot szánnak nekünk a majmok; de tervükkel egybevágott a rólunk való gondoskodás is. Mielőtt eltűnt volna a vendéglőben, egy úr parancsokat adott az egyik gorillának, aki csapatvezető lehetett. Hozzánk lépett, egybehívta csapatát, és a szolgák nemsokára dézsában ételt hoztak, vedrekben pedig vizet: Az étel valamiféle kása lehetett. Nem voltam éhes, de enni akartam, hogy le ne gyöngüljek. Közelebb léptem az egyik edényhez, mely körül már ott guggolt néhány fogoly. Ugyanúgy tettem, mint ők, és félénken odanyújtottam a kezem. Harapós pillantást vetettek rám, de minthogy bőségesen volt ennivaló, békén hagytak enni. Valami gabonából főtt sűrű pép volt, egészen tűrhető ízű. Undor nélkül néhány maroknyit befaltam.
   Az őrök kegyelméből egyébként változatosabbá is lett a lakománk. A vadászat végeztével ezek a hajtók, akik olyan rémületet okoztak, nem mutatkoztak rosszindulatúnak, míg jól viseltük magukat. A ketrecek előtt sétálgattak, és időnként odavetettek nekünk egy gyümölcsöt, és jól mulattak azon, hogy az ajándék milyen lökdösődést eredményezett közöttünk. Sőt megfigyeltem egy kis jelenetet, melyen érdemes volt elgondolkodni. Amikor egy kislány röptében elkapott egy gyümölcsöt, a közelből egy férfi rátámadt, hogy elvegye tőle. Ekkor a majom meglengette dárdáját, beszúrta a rácsok közé, és nagy erővel félrelökte a férfit, aztán még egy gyümölcsöt adott a kislánynak, egyenesen a kezébe téve. Így tudtam meg, hogy ezek a teremtmények ismerik a szánalom érzését is.
   Az evés befejeztével a csapatvezető és segédei nekiláttak, hogy megváltoztassák a szállítmány összetételét, néhány rabot egyik ketrecből a másikba raktak át. Valamiféle válogatást végeztek, de az okára nem jöttem rá. Amikor végül is egy csomó szép termetű férfi és nő közé kerültem, igyekeztem magammal elhitetni, hogy a legértékesebb alanyokat gyűjtötték egybe, és keserű vigaszt találtam e gondolatban, hogy a majmok első látásra méltónak találtak arra, hogy a kiválasztottak közé kerüljek.
   Meglepetéssel és határtalan örömmel fedeztem fel Novát az új társaságban. Megmenekült a mészárlásból, amiért hálát adtam a betelgeuze-beli égieknek. Éppen őrá gondolva néztem végig alaposan az áldozatokat, minden pillanatban remegve, hogy csodás alakját is ott látom a hullák között. Úgy éreztem, hogy egy számomra kedves valakit nyertem vissza, és megint csak meggondolatlanul, tárt karokkal siettem feléje. Tisztára bolondság volt; viselkedésem csak megrémítette. Így hát már elfeledkezett éjszakai bizalmas együttlétünkről? Ezt a gyönyörű külsőt a legkisebb lélekrezdülés sem érintette? Teljesen lesújtott, amint azt láttam, hogy közeledtemre megmerevedik, két kezét begörbíti, hogy megfojtson, amit bizonnyal meg is tett volna, ha tovább erősködöm.
   Minthogy azonban rögtön megálltam, elég hamar lecsillapodott. Elhevert a ketrec egyik sarkában, és nagyot sóhajtva én is utánoztam. A többi fogoly is ezt tette. Fáradtnak látszottak, letörtnek, mint akik megadták magukat a sorsnak.
   Kint a majmok előkészületeket tettek a szállítmány továbbküldésére. Egy ponyvát feszítettek a ketrec fölé, oldalt félmagasságban lehajtva, úgyhogy némi világosságot beengedett. Parancsszavak hangzottak; a motorokat begyújtották. És máris nagy iramban vittek az ismeretlen rendeltetés felé, míg én aggódva gondoltam az újabb gyötrelmekre, melyek a Soror bolygón még rám várnak.
  
   XI.
  
   Meg voltam semmisülve. E két nap eseményei összetörték testemet, lelkemet pedig olyan mély zűrzavarba taszították, hogy még arra is képtelen voltam ez ideig, hogy két társam elvesztét sirassam, vagy hogy tárgyilagosan felmérjem, mit jelent számomra az űrkomp elpusztulása. Megkönnyebbülten fogadtam az alkonyatot, majd a magányt a teljes sötétségben, mert az éj hamar leszállt, és mi egész éjszaka utaztunk. Törtem a fejem, hogy megértsem az eseményeket, melyeknek szenvedő tanúja lettem. Szükség is volt erre a szellemi erőfeszítésre, hogy megmeneküljek a rám leselkedő kétségbeeséstől, hogy magam előtt is bizonyítsam, hogy ember vagyok, vagyis egy földi ember, egy értelmes lény, aki megszokta, hogy a természet látszólagos szeszélyeiben is megtalálja az ésszerű magyarázatot; hogy nemcsak a fejlett majmok zsákmányaként űzött állat vagyok.
   Gondolatban felidéztem megfigyeléseimet, melyeket gyakran akaratlanul is elraktároztam. Általános benyomásként uralkodott felettük: ezek a majmok, hímek és nőstények, gorillák és csimpánzok semmiképpen sem voltak nevetségesek. Említettem már, hogy egy pillanatra sem tűntek számomra felöltöztetett állatoknak, mint a cirkuszban mutogatott betanított majmok. A Földön egy majomra rakott kalap egyeseknek mulatságos látvány, számomra elkedvetlenítő. Itt nyoma sincs ennek. A kalap és a fej összeillett, és viselkedésükben minden természetes volt. A majomnő, aki szalmaszálon keresztül ivott egy pohárból, valódi hölgynek tűnt. Arra is visszaemlékeztem, hogyan vette ki egy vadász a zsebéből pipáját, milyen akkurátusan tömte meg és gyújtott rá. Nos, e mozdulatok egyáltalán nem sértették érzékeimet, annyira magától értetődők voltak. Gondolkoznom kellett, hogy végére járhassak ennek az ellentmondásnak. Itt hosszan elmerengtem, és fogságba esésem óta első ízben éreztem fájdalmat Antelle professzor eltűnése miatt. Az ő tudása és bölcsessége minden bizonnyal talált volna megoldást ezekre a talányokra. Mi lett vele? Abban biztos voltam, hogy nem szerepelt a vadászünnep áldozatai között. Vajon ő is a foglyok közt van? Ez nem volt elképzelhetetlen; nem láttam valamennyit. Abban nem mertem reménykedni, hogy sikerült szabadságát megőriznie.
   Gyengécske képességeim szerint megpróbáltam összetákolni egy elméletet, mely tulajdonképpen saját magamat sem nagyon elégített ki. Ennek a bolygónak a lakói, azok a művelt lények, akiknek láttuk a városait, talán oly mértékben tudták idomítani a majmokat, hogy szinte teljesen értelmesen viselkedtek; mindezt türelmes kiválasztás útján, több nemzedéken keresztül. Hiszen néhány csimpánz a Földön is eljutott odáig, hogy meglepő tevékenységeket képes elvégezni. Az a tény, hogy ezek beszélnek is, talán nem is annyira különleges, mint én gondolom. Eszembe jutott itt egy erről a kérdésről folytatott vitám egy szaktudóssal. Őtőle hallottam, hogy komoly tudósok életük egy részét azzal töltik, hogy beszélni tanítsanak néhány emberszabású majmot. Ezek azt állították, hogy az állatok szervezeti adottságaiban semmi olyan nem található, ami ezt lehetetlenné tenné. Idáig minden erőfeszítés eredménytelen volt, de ők makacsul folytatták a munkát, azt állítva, hogy az egyetlen akadályt az jelenti, hogy ezek a majmok nem akarnak beszélni. Talán itt a Soror bolygón mégis akartak? A feltételezett lakosoknak ez lehetővé tehette, hogy durvább munkára felhasználják őket, mint ezen a vadászaton is, ahol én fogságba kerültem.
   Makacsul belekapaszkodtam ebbe a magyarázatba, rettegéssel elutasítva a másik, sokkal egyszerűbb feltételezést, mert menekülésem olyannyira attól függött, hogy éljenek ezen a bolygón is valódi értelmes lények, hozzám hasonló emberek, akikkel szót érthetek.
   Tehát emberek! De miféle fajtához tartoznak ezek a lények, akiket a majmok elejtettek és elfogtak? Valamely elmaradt törzshöz? Ha ez az igazság, micsoda kegyetlenség e bolygó uraitól, hogy eltűrik, sőt talán megrendezik ezeket a véres vadászatokat!
   E gondolataimból egy árny zökkentett ki, mely lassan felém kúszott. Nova volt. Körülöttem a többi fogoly már csoportokban hevert a padozaton. Némi habozás után Nova hozzám bújt, akárcsak előző este. Újra csak hiába próbáltam szemében felfedezni azt a kis szikrát, mely baráti közeledéssé minősítette volna viselkedését. Elfordította a fejét, és nemsokára lehunyta szemét. Ennek ellenére erőt adott a puszta közelléte is, és hozzásimulva hamarosan elaludtam, rákényszerítve magamat, hogy ne gondoljak a holnappal.
  
   XII.
  
   Ösztönösen védekezve a túlságosan is nyomasztó gondolatok ellen, sikerült másnap hajnalig aludnom. A nyugodt alvást azonban lázas rémálmok népesítették be, melyekben Nova testét egy körém fonódó szörnyeteg kígyónak éreztem. A reggel nyitotta ki szememet. Nova már ébren volt. Egy kissé arrébb húzódott, és örökké tétova tekintetével engem bámult.
   A kocsi lassított, és arra ocsúdtam, hogy egy városba értünk. A foglyok felálltak, a rácsba kapaszkodtak, kikandikáltak a ponyva alól, és a környezet újra a tegnapi izgalommal töltötte el őket. Én ugyanazt tettem; arccal a rácsnak tapadva első ízben szemlélhettem egy Soror bolygóbeli fejlett várost.
   Járdákkal szegélyezett, eléggé széles utcán haladtunk. Gondterhelten néztem a járókelőket: egytől egyig majmok voltak. Megpillantottam egy kereskedőt, valami fűszeresfélét, amint éppen feltolta a bolti redőnyt, és közben kíváncsian megfordult, hogy lássa menetünket: ez is majom volt. Igyekeztem szemügyre venni a gyalogosokat és a minket előző autók sofőrjeit; földi divat szerint voltak öltözve, és egytől egyig majmok.
   Az a remény, hogy művelt emberi fajra is bukkanok, egyre inkább ködös ábránddá foszlott, és az út hátralevő részét már keserű csüggedtségben töltöttem el. A kocsi újból lassított. Most fedeztem föl, hogy a kocsisor az éj folyamán szétoszlott, mert itt már csak két kocsival voltunk, a többi nyilván más irányba tért le. Áthaladtunk egy kocsibejárón, és egy udvarban álltunk meg. Azonnal majmok sereglettek körénk, és a foglyok növekvő nyugtalanságát döfésekkel kezdték visszafojtani.
   Az udvart többemeletes épület vette körül, egyforma ablaksorokkal. Olyan volt, mint egy kórház, és ezt a benyomást még csak erősítette, ahogy néhányan a házból őreink elé siettek. Fehér zubbonyba voltak öltözve, fejükön kis csákóval, mint a betegápolók: és ezek is majmok voltak.
   Mind-mind csupa majom; gorillák, csimpánzok. A kocsik kiürítésében segédkeztek az őreinknek. Egyenként kiszedtek bennünket a ketrecből, bedugtak egy nagy zsákba, és becipeltek az épület belsejébe. Egy csöppnyi ellenállást sem tanúsítottam, és tűrtem, hogy két fehér köpenyes gorilla vállára vegyen. Perceken át azt éreztem, hogy hosszú folyosókon megyünk végig, közben lépcsőn lépkednek. Végül is minden kímélet nélkül ledobtak a padlóra, aztán a zsák kibontása után újra egy ketrecbe löktek. Ez most beépített ketrec volt, padlóját alomként szalma borította, és csak egymagam voltam benne. Az egyik gorilla gondosan rám lakatolta az ajtót.
   A terem, melybe most kerültem, két sorban felállított, számos egyforma ketreccel volt tele, középütt hosszú folyosóval. A legtöbbnek volt már lakója, néhánynak a hajtóvadászatból származó sorstársaim, akiket most hoztak ide, néhánynak más nők vagy férfiak, akik már régebben raboskodhattak itt. Beletörődött viselkedésükből lehetett ezeket felismerni. Érzéketlen arccal bámészkodtak az újonnan jöttekre, alig mozdították fülüket a panaszos üvöltésekre. Azt is megfigyeltem, hogy az újakat, akárcsak engem, külön zárkába rakták, míg a régebbiek nagy általánosságban páronként voltak összezárva. Ahogy kidugtam az orrom a rácsok között, a folyosó végén egy jóval nagyobb ketrecet pillantottam meg, telis-tele
   kölykökkel. A felnőttekkel ellentétben, ezeket, úgy látszik, felizgatta az új rakomány érkezése. Hadonásztak, lökdösődtek, dühösen rángatták a rácsokat, apró kis makogások közepette, akárcsak holmi kis veszekedő majomfiókák.
   Újra megjelent a két gorilla, egy újabb zsákkal. Kis barátnőm, Nova bújt ki belőle, és némileg megvigasztalódva láttam, hogy éppen a velem szemközti ketrecben helyezik el. Ő megpróbált tiltakozni az egész eljárás ellen a maga sajátságos módján, karmolással, harapásokkal próbálkozva. Amikor pedig rácsukták a rácsot, nekirohant a vasrudaknak, rázta teljes erőből, csikorgatta az állkapcsait, és szívet hasító fájdalommal vonított. Egy percnyi tombolás után megpillantott engem, és mint egy meglepett állat, felütötte fejét. Egy óvatos félmosolyt és egy apró kézlegyintést küldtem feléje, és ő megpróbálta ügyetlenül viszonozni, ami igazán nagy örömmel töltött el.
   Figyelmemet újra a két fehér zubbonyos gorilla vonta magára. A kirakodás véget érhetett, mert nem hoztak újabb zsákot, viszont egy kis kocsit toltak maguk előtt, amely élelemmel és vizes vödrökkel volt megrakva. Ezt osztották ki a foglyok közt, ami egy kis nyugalmat teremtett köztük.
   Hamarosan én is sorra kerültem. Mialatt az egyik gorilla őrködött, a másik bejött a ketrecbe, és egy kásával teli agyagtálat, néhány gyümölcsöt. és egy vedret tett elém. Elhatároztam, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kapcsolatba léphessek a majmokkal, akik láthatólag az egyedüli művelt és értelmes lények voltak ezen a bolygón. Aki az ételt nekem behozta, nem látszott rosszindulatúnak. Látva, milyen nyugodtan viselkedem, még bizalmasan vállon is veregetett. Belenéztem a szemébe, és kezemet a szívemhez emelve, szertartásosan meghajoltam. Amint felemeltem a fejem, élénk meglepetést olvashattam le az arcáról. Ekkor rámosolyogtam, egész lelkemet beleadva ebbe az érzelemnyilvánításba. Éppen távozni készült; de zavartan megállt és felkiáltott. Így hát végül is magamra tudtam vonni a figyelmet. Minden képességem csillogtatásával be akartam a sikert biztosítani, és kimondtam - eléggé ostobán - az első mondatot, ami eszembe jutott.
   - Hogy van? Én egy Földről származó ember vagyok. Hosszú utat tettem meg idáig.
   A szavak értelme nem volt fontos. Csak beszélni akartam hozzá, hogy feltáruljon előtte valódi természetem. Kétségkívül célt értem. Soha ekkora meglepetés nem ült ki még egy majom arcára. Ott állt, akárcsak a társa, elakadt lélegzettel, tátva maradt szájjal. Fojtott hangon gyors tárgyalásba kezdtek egymással, de az eredmény nem az lett, amire számítottam. Miután egypárszor gyanakvó pillantásokkal végigmértek, a gorilla gyorsan hátralépett, kiment a ketrecből, és még nagyobb gonddal zárta rám, mint az előbb. Aztán a két majom egymásra pillantott, és hangosan felröhögött. Valóban különleges jelenség lehettem számukra, mert véget nem érően mulattak az én számlámra. Még a könnyeik is kicsordultak a nevetéstől, és az egyik kénytelen volt letenni kezéből az edényt, hogy elővehesse a zsebkendőjét. Oly nagy volt a csalódásom, hogy egyik pillanatról a másikra félelmetes őrjöngés fogott el. Én is rázni kezdtem a rácsokat, vicsorgattam, és szidtam őket az általam ismert összes nyelven. Amikor kimerült káromkodáskészletem, összefüggéstelen üvöltéssel folytattam, de mindennek egyetlen eredménye az volt, hogy vállukat vonogatták.
   De hát végül is valóban sikerült a figyelmet magamra felhívnom. Távozóban többször is visszafordultak, hogy jól megnézzenek maguknak. Amikor erőm fogytán végül is lecsillapodtam, láttam, hogy az egyik noteszt vesz elő a zsebéből, és valamit feljegyez benne, miután gondosan megnézett valami jelet a ketrec fölötti táblán, gondolom, a sorszámot.
   Elmentek. A többi fogoly, akiket egy percre felingerelt az én viselkedésem, újra nekiesett az ételnek. Az én számomra sem maradt más tennivaló, mint enni, pihenni és kivárni a kedvező pillanatot, amikor nemesebb lényemet felfedhetem. Befaltam a kását és még néhány ízes gyümölcsöt. Velem szemközt Nova néha egy pillanatnyi szünetet tartott a rágcsálásban, és lopva felém nézegetett.
  
  
    
     A következő fejezet