7
Ha lehet még egyáltalán reménykedni valamiben (írta Winston), csak a prolikban lehet.
Ha van még remény, a prolikban kell lennie, mert csak ez a nyüzsgő, lenézett tömeg, Óceánia lakosságának nyolcvanöt százaléka teremtheti meg azt az erőt, amely elpusztíthatja a Pártot. Belülről nem lehet megbuktatni. Ellenségeinek, ha ugyan vannak egyáltalán ellenségei, nincs módjuk rá, hogy összejöjjenek, még arra sincs, hogy felismerjék egymást.
Még ha létezik is a legendás Testvériség, ami aligha lehetséges, elképzelhetetlen, hogy tagjai nagyobb számban összejöhessenek, mint ketten vagy hárman. Lázadást legfeljebb egy összepillantás, egy hangsúly jelenthet; a legtöbb egy alkalomadtán elsuttogott szó lehet. A proliknak azonban, ha egyszer valahogy tudatára ébredhetnének saját erejüknek, nem lenne szükségük összeesküvésre. Csak fel kellene kelniük és megrázniuk magukat, mint ahogyan a ló rázza le magáról a legyeket. Ha akarnák; holnap reggel darabokra törhetnék a Pártot. Előbb vagy utóbb rá kell döbbenniük, hogy ezt kell tenni. És mégis... !
Eszébe jutott, hogy egyszer egy zsúfolt utcán ment végig, mikor hirtelen sok száz torok - asszonyi torok - félelmetes üvöltése harsant fel egy elég közeli mellékutcában. A harag és a kétségbeesés ijesztő ordítása volt, egy mélyről felszakadt "Óh-ó-ó-ó-óh!", s úgy hangzott, mintha harangot vernének félre. Megdobbant a szíve. Megkezdődött! - gondolta. Lázadás! Végre kitörtek a prolik! Mikor a színhelyre ért, két-háromszáz főnyi asszonysereget látott egy piac bódéi körül tolongani, olyan kétségbeesett arccal, mintha halálra ítélt utasok lennének egy süllyedő hajón. Ekkorra azonban az egyetemes kétségbeesés már egyéni panaszok sokaságává omlott szét. Kiderült, hogy az egyik bódéban óntepsiket árusítottak. Nyomorúságos, gyatra holmik voltak; főzőedényekhez azonban mindig nehéz volt hozzájutni. Nos, a készlet váratlanul kifogyott. Azok az asszonyok, akiknek jutott belőle, lökdösődve próbáltak elillanni tepsijeikkel, s többtucatnyi asszony lármázott a bódé körül, azzal vádolva a tulajdonost, hogy egyeseket jogtalan előnyben részesített, s hogy még van valahol tepsije tartalékban. Aztán újabb üvöltések harsantak. Két kövér asszony - egyiküknek a haja is kibomlott - megragadott egy tepsit, s megpróbálták kicsavarni egymás kezéből. Egyszerre rántották meg mind a ketten, mire kijött a nyele. Winston utálkozva nézte őket. És mégis, ha csak egy pillanatra is, micsoda hátborzongató erő volt abban az ordításban, amely néhány száz torokból hangzott fel! Miért nem tudnak egyszer legalább ekkorát kiáltani valami fontos dologért?
Folytatta az írást:
Amíg nem ébrednek öntudatra, nem fognak fellázadni, s amíg fel nem lázadtak, nem ébredhetnek öntudatra.
Ez, gondolta Winston, majdnem úgy hangzik, mintha a Párt valamelyik szöveggyűjteményéből másoltam volna ki. A Párt persze azt hirdette, hogy megszabadította a prolikat láncaiktól. A Forradalom előtt a kapitalisták förtelmesen elnyomták, éheztették és korbácsolták őket, az asszonyokat arra kényszerítették, hogy szénbányákban dolgozzanak (valójában még most is dolgoztak asszonyok a szénbányákban), a gyerekeket hatéves korukban bekergették a gyárakba. Ezzel egyidejűleg azonban, híven a duplagondol elvéhez, a Párt úgy vélekedett, hogy a prolik alsóbbrendű lények, akiket igában kell tartani, mint az állatokat, néhány egyszerű rendszabály segítségével. Valójában nagyon keveset tudtak a prolikról. Nem is volt szükséges sokat tudni róluk. Amíg dolgoznak és szülnek, egyéb tevékenységüknek semmi jelentősége nincs. Magukra hagyva, mint az Argentína síkságain szabadjára eresztett barmok, visszatértek egy számukra természetesnek tűnő, ősi életmódhoz. Megszülettek, felnőttek a csatornákban, tizenkét éves korukban dolgozni mentek, átestek a szépség és a nemi vágy gyorsan elvirágzó időszakán, húszéves korukban házasságot kötöttek, harmincéves korukban középkorukat élték, s legtöbbjük hatvanéves korára meghalt. Nehéz testi munka, az otthon és a család gondja, a szomszédokkal való apró viszályok, mozi, futball, sör és főleg kártya töltötte ki életüket. Nem volt nehéz ellenőrzés alatt tartani őket. A Gondolatrendőrség néhány ügynöke mindig köztük forgolódott, álhíreket terjesztett, azonosította és eltette láb alól azt a néhány egyént, akiről feltételezhető volt, hogy veszedelmessé válhat; de meg sem próbálták beoltani őket a Párt ideológiájával. Nem volt kívánatos, hogy a proliknak fejlett politikai érzékük legyen. Minden, amit elvártak tőlük, csak valamiféle primitív patriotizmus volt, amelyre hivatkozni lehetett, valahányszor szükségessé vált, hogy többórai munkára vagy kisebb fejadagokra fogják őket. S ha néha elégedetlenkedni kezdtek, ami egyszer-másszor megtörtént, ez sehová sem vezetett, mert nem lévén egyetemes elképzeléseik, elégedetlenségüket csak apró, egyéni panaszokba tudták sűríteni. A nagyobb gazságok mindig elkerülték figyelmüket. A prolik nagy többségének az otthonában még telekép sem volt. Még a polgári rendőrség is csak nagyon ritkán foglalkozott velük. Mérhetetlen mennyiségű bűntény történt Londonban, egy egész külön világ élt itt, tolvajok, prostituáltak, kábítószer-kereskedők, mindenféle gengszterek; mivel azonban mindez a prolik zárt körében volt, nem bírt semmi jelentőséggel. Valamennyi erkölcsi kérdésben szabadon követhették ősi törvényeiket. A Párt nemi puritanizmusa rájuk nézve nem volt kötelező. Büntetlenül szerelmeskedhettek, a válás is meg volt nekik engedve. Sőt még a vallási szertartásokat is engedélyezték a proliknak, ha valami jelét adták annak, hogy szükségük van rá vagy óhajtják. Alatta álltak minden gyanúnak. Mint a Párt jelszava hirdette: "A prolik és az állatok szabadok".
Winston lenyúlt, és óvatosan megvakarta lábszárfekélyét, amely ismét viszketni kezdett. Szüntelenül foglalkoztatta a gondolat, hogy lehetetlen megtudni, milyen is volt valójában az élet a Forradalom előtt. Elővett a fiókjából egy gyermekek számára készült történelemkönyvet, amelyet Parsons asszonytól kért kölcsön, és nekilátott az egyik fejezetnek a naplójába való átmásolásához.
A régi időkben - így szólt a szöveg -, a dicsőséges Forradalom előtt London nem volt olyan szép város, mint amilyennek ma ismerjük. Sötét, mocskos, nyomorúságos hely volt, ahol szinte senkinek sem volt elég ennivalója, s ahol a szegény emberek százainak és ezreinek nem volt cipő a lábán, sem tető a fejük fölött. A nálatok semmivel sem idősebb gyermekeknek napi tizenkét órát kellett dolgozniuk kegyetlen gazdáik számára, akik korbáccsal verték őket, ha lassan dolgoztak, és csak száraz kenyérhéjat és vizet adtak nekik enni és inni. De e szörnyű szegénység közepette volt néhány gyönyörű nagy ház, amelyben gazdag emberek laktak, és volt vagy harminc cselédjük, aki rájuk dolgozott. Ezeket a gazdag embereket kapitalistáknak nevezték. Csúnya, kövér, gonosz arcú emberek voltak, olyanok, amilyet a szemközti lapon láttok. Láthatjátok, hogy hosszú fekete kabátot viseltek, amelynek szalonkabát volt a neve, s különös, fényes, kürtő alakú kalapot, amelyet cilindernek neveztek. Ez volt a kapitalisták egyenruhája, és senki más nem hordhatott ilyet. A kapitalistáké volt minden a világon, s mindenki az ő rabszolgájuk volt. Az övék volt minden föld, minden gyár, minden ház és minden pénz. Ha valaki nem engedelmeskedett nekik, azt börtönbe vetették, vagy elbocsátották a munkából, és halálra éheztették. Ha egy közönséges ember egy kapitalistával beszélt, alázatosan meg kellett hajolnia előtte, le kellett vennie a kalapját, és "uram "-nak kellett szólítania. A kapitalisták főnökét királynak nevezték, és Winston már tudta, mi következik még a felsorolásban. Szó lesz a püspökökről, akik hosszú ujjú ruhában jártak, a hermelinpalástos bírákról, a pellengérről, a kalodáról, a taposómalomról, a kötélkorbácsról, a Lord Mayor lakomájáról, és arról, hogy a pápa lábujját meg szokták csókolni. Volt még valami, amit jus primae noctis-nak neveztek, de bizonyára nem történt említés róla a gyermekek számára készült kézikönyvben. Ez az a törvény volt, amely minden kapitalistának jogot adott ahhoz, hogy a gyáraiban dolgozó nők közül bármelyikkel együtt hálhasson.
Hogyan lehetne megállapítani, mennyi mindebben a hazugság? Lehet, hogy az átlagembernek valóban jobb most, mint a Forradalom előtt volt. Az ellenkezőjét csak az ember csontjaiban jelentkező néma tiltakozás bizonyítja, az ösztönös érzés, hogy azok a körülmények, amelyek közt él, elviselhetetlenek, s hogy valamikor másképpen kellett lennie. Winston már rádöbbent, hogy a mai életet nem kegyetlensége és a biztonság hiánya jellemzi igazán, hanem egyszerűen csak a sivársága, mocskossága és elhanyagoltsága. Ezt az életet, ha az ember jól szétnézett maga körül, nemcsak a teleképekből áradó hazugságokkal, de még azokkal az eszményképekkel sem lehetett összehasonlítani, amelyeket a Párt célként tűzött ki maga elé. Az élet legtöbb területe, még egy párttag számára is, semleges és nem politikai - küszködés a lélekölő munkával, harc egy-egy helyért a földalattin, egy kilyukadt harisnya megstoppolása, koldulás egy szacharintablettáért, takarékoskodás a cigarettavégekkel. A Párt által megrajzolt eszménykép valamilyen óriási, félelmetes és ragyogó dolog volt - a vas és acél, az óriási gépek és ijesztő fegyverek országa, egy nemzet, amely harcosokból és fanatikusokból áll, akik tökéletes egységben menetelnek előre, mind ugyanazokat a gondolatokat gondolják és ugyanazokat a jelszavakat üvöltik, örökké dolgoznak, harcolnak, győznek és üldöznek - háromszázmillió egyforma arcú ember. Ezzel szemben a valóság: pusztuló, mocskos városok, amelyekben rosszul táplált emberek mászkálnak ide-oda lyukas cipőkben, s omladozó tizenkilencedik századi házakban laknak, amelyeknek állandóan kelkáposzta- és büdös mosogatószaguk van. Mintegy vízióként maga előtt látta Londont, a hatalmas, romokból álló várost, egymillió szemétláda városát, s ez a látomás összefolyt Parsons asszony, a ráncos arcú és borzas hajú nő képével, aki reményt vesztve babrál egy mosogató eldugult könyökcsövén.
Lenyúlt, és ismét megvakarta a bokáját. A teleképek éjjel-nappal üvöltözik az emberek fülébe a statisztikai kimutatásokat, amelyek azt bizonygatják, hogy manapság az embereknek több az élelmük, több a ruhájuk, jobb lakásaik és jobb üdülési lehetőségeik vannak, hogy hosszabb ideig élnek, kevesebb órát dolgoznak, nagyobbak, egészségesebbek, erősebbek, boldogabbak, okosabbak, jobban neveltek, mint az ötven év előtti emberek. Ebből egyetlen szót sem lehet sem bizonyítani, sem megcáfolni. A Párt például azt hirdeti, hogy ma a felnőtt prolik negyven százaléka tud írni és olvasni; a Forradalom előtt viszont, mondják, az írni-olvasni tudók száma csak tizenöt százalékot tett ki. A Párt azt hirdeti, hogy a csecsemőhalandóság aránya ma csak százhatvan az ezerhez, míg a Forradalom előtt háromszáz volt - és így tovább. Olyasmi ez, mint egy kétismeretlenes egyenlet. Lehetséges, hogy a történelemkönyvekben minden, még az olyasmi is, amit az ember kétkedés nélkül elfogad, pusztán a fantázia szüleménye. Winston abban mindenesetre bizonyos volt, hogy sohasem lehetett olyasféle törvény, mint a jus primae noctis, olyasféle lény, mint a kapitalista, vagy olyasféle ruhadarab, mint a cilinder.
Minden ködbe veszett. A múltat eltörölték, az eltörlés műveletét elfelejtették, a hazugság valósággá lett. Egész életében csak egyetlenegyszer volt a birtokában - az esemény után: ez volt a lényeg - egy hamisítás tényének konkrét, félreérthetetlen bizonyítéka. Legalább harminc másodpercig az ujjai közt tartotta.1973-ban történhetett - mindenesetre körülbelül abban az időben, amikor ő és Katharine szétváltak. De a valóban lényeges dátum hét vagy nyolc évvel korábbi volt.
A történet igazában a hatvanas évek közepén kezdődött, a nagy tisztogatások idején, amikor a Forradalom eredeti vezetőit végleg kiirtották. 1970-re Nagy Testvér kivételével egyet sem hagytak meg a helyén. A többiről egytől egyig kimutatták, hogy árulók és ellenforradalmárok. Goldstein megszökött és elrejtőzött, senki sem tudta, hová, a többiek közül néhány egyszerűen eltűnt, nagy többségüket pedig színpadias nyilvános tárgyalások után, ahol megvallották bűneiket, kivégezték. A legtovább életben maradottak közt volt Jones, Aaronson és Rutherford. Körülbelül 1965-ben történhetett, hogy ezt a három embert letartóztatták. Mint gyakran megesett, egy vagy több évre eltűntek, úgyhogy senki sem tudta, élnek-e még vagy már halottak, s aztán egyszerre csak előszedték őket, hogy a szokott módon vádat emeltessenek velük önmaguk ellen. Beismerték, hogy kapcsolatban álltak az ellenséggel (az ellenség abban az időben is éppen Eurázsia volt), közpénzeket sikkasztottak, meggyőződéses párttagokat gyilkoltak meg. Nagy Testvér vezető szerepe ellen már jóval a Forradalom előtt intrikáltak, s százak és ezrek halálát okozó szabotázsakciókat követtek el. Miután mindezeket bevallották, megbocsátottak nekik, visszavették őket a Pártba, fontosnak látszó, valójában azonban jelentéktelen tisztségeket ruháztak rájuk. Mindhárman hosszú, alázatos cikket írtak a Times-ba, amelyben elhajlásuk indítékait elemezték, és ígéretet tettek a javulásra.
Rövid idővel szabadon bocsátásuk után Winston mind hármukkal találkozott a Gesztenyefa kávéházban. Visszaemlékezett arra a rémült igézetfélére, amellyel a szeme sarkából figyelte őket. Öregebbek voltak, mint ő, a régi világ maradványai, valószínűleg az utolsó nagyságok, akik életben maradtak a Párt hősi korszakából. A földalatti harcok és a polgárháborúk varázsa még ott lebegett körülöttük. Winstonnak az volt az érzése, jóllehet akkoriban már eltörölték a tényeket és a dátumokat, hogy az ő nevüket évekkel előbb ismerte, mint Nagy Testvérét. De már ők is törvényen kívül álltak, ellenségek voltak, érinthetetlenek, s bizonyosan egy-két éven belüli kivégzésre voltak ítélve. Aki egyszer a Gondolatrendőrség kezére került, sohasem szabadult meg véglegesen. Már csak hullák voltak, akik arra vártak, hogy visszaküldjék őket a sírba.
A közelükben egyetlen asztalnál sem ültek. Nem volt okos dolog ilyen emberek szomszédságában mutatkozni. Csendesen üldögéltek, előttük szegfűszeges gin, a kávéház különlegessége. Hármuk közül Rutherford külseje gyakorolta a legerősebb benyomást Winstonra. Rutherford valamikor híres karikaturista volt, akinek goromba rajzai hozzájárultak a tömegek lángra lobbantásához a Forradalom előtt és alatt. Időnként még most is jelentek meg torzképei a Time-ban. Csupán utánérzései voltak hajdani stílusának, s valahogy különös módon élettelenek - nem meggyőzőek. Mindig a régi témákat melegítették fel: külvárosi lakások, kiéhezett gyermekek, utcai harcok cilinderes kapitalistákkal - a kapitalisták nyilván még a barikádokon is ragaszkodtak a cilindereikhez -, céltalan és reménytelen erőfeszítés volt csupán az egész a múltba való visszatérésre. Rutherford nagydarab férfi volt, zsíros, ősz hajsörénnyel, arca táskás és gyűrött, ajka duzzadt. Valamikor minden bizonnyal mérhetetlenül erős volt; nagy teste most meghajlott, megereszkedett, felpuffadt, s minden irányba szétomlott. Szinte úgy bomlott szét az ember szeme láttára, mint egy lemorzsolódó hegység.
Csendes délután volt, három óra körül. Winston már képtelen volt visszaemlékezni rá, hogyan került ilyen időpontban a kávéházba. A helyiség majdnem üres volt. Nyikorgó muzsika csörgedezett a teleképekből. A három férfi majdnem mozdulatlanul, szótlanul üldögélt a sarokban. A pincér felszólítás nélkül szolgált fel nekik újabb pohár gineket. Egy sakktábla hevert mellettük az asztalon, felállított figurákkal, de játékba nem kezdtek. S akkor, talán csak fél percig tartott az egész, valami történt a teleképekkel. Megváltozott a dallam, s megváltozott a zene hangereje is. Belekezdtek... olyasmi volt ez, amit nehéz leírni. Sajátságos, kellemetlen, harsogó, gúnyolódó dallam volt; Winston sárga dallamnak nevezte magában. S aztán énekszó hangzott fel a teleképen:
Lombos gesztenyefák alatt
Eladtál s eladtalak
Mi itt s ők ott nyugszanak
Lombos gesztenyefák alatt.
A három férfi meg sem rebbent. De mikor Winston ismét Rutherford szétomlott arcára tekintett, látta, hogy a férfi szeme tele van könnyel. S csak most vette észre, miközben borzongás futott végig belsején, anélkül hogy tudta volna, mitől, hogy Aaronsonnak is, Rutherfordnak is törött az orra.
Nemsokára újból letartóztatták mindhármukat. Kiderült, hogy már szabadon bocsátásuk pillanatában újabb összeesküvésekbe keveredtek. Második perük alkalmával ismét bevallották valamennyi régi bűnüket, új bűnök egész sorával együtt. Kivégezték őket, és sorsukat felje gyezték a párttörténetben, figyelmeztetésül az utókor számára. Körülbelül öt évvel később, 1973-ban, Winston kigöngyölített egy csomó, a csőpostából frissen az asztalára pottyant dokumentumot, s egy papírdarabkára bukkant, amely nyilván véletlenül csúszott a többi közé, s aztán ottfelejtették. Már abban a pillanatban, amint kisimította, fel is fogta a jelentőségét. Egy körülbelül tíz évvel korábbi Times-ból kitépett fél lap volt - a lap felső fele, a dátummal -, s egy fénykép volt látható rajta azokról a kiküldöttekről, akik valamilyen pártmegbízatással New Yorkban jártak. A csoport közepén, feltűnő helyen, ott állt Jones, Aaronson és Rutherford. Nem lehetett fel nem ismerni őket; különben a nevük is ott volt a kép alján.
A dolog csattanója az volt, hogy a három ember mindkét pere alkalmával azt vallotta: azon a napon Eurázsia területén tartózkodott. Egy kanadai titkos repülőtérről szöktek egy találkozóra valahová Szibériába, ahol az Eurázsiai Főparancsnokság tagjaival tanácskoztak, és fontos katonai titkokat árultak el nekik. A dátum belerögződött Winston emlékezetébe, mert véletlenül éppen nyárközép napja volt; de az egész históriának még számtalan más helyen is fel kellett lennie jegyezve. Csak egyetlen következtetés volt lehetséges: a vallomások hazugságok voltak.
Persze ez egyáltalán nem ment felfedezésszámba. Winston abban az időben már nem képzelte azt, hogy a tisztogatások alkalmával eltüntetett emberek valóban elkövették a terhükre rótt bűnöket. Ez az újságlap azonban konkrét bizonyíték volt; az elpusztított múlt egy töredéke, olyan, mint egy kiásott csont, amely egyszerre csak felbukkan a föld valamelyik rétegéből, s megsemmisít egy geológiai elméletet. Elég lett volna ahhoz, hogy atomjaira robbantsa a Pártot, ha valamiképpen a világ tudomására lehetett volna hozni, s ismertetni lehetett volna a jelentőségét.
Azonnal folytatta munkáját. Mihelyt észrevette, hogy mit ábrázol a fénykép, s mi a jelentősége, rögtön eltakarta egy másik papírdarabbal. Szerencsére mikor kibontotta, a kép nem került bele a telekép látómezejébe.
Írómappáját a térdére fektette, s a székét hátralökte, hogy a lehető legmesszebb kerüljön a teleképtől. Nem volt nehéz kifejezéstelenül tartania az arcát, s némi erőfeszítéssel a lélegzetét is szabályozni tudta; a szív dobogását azonban nem lehet szabályozni, s a telekép elég finom műszer volt, hogy azt is felvegye. Várt, amíg megítélése szerint körülbelül tíz perc elmúlt, s közben állandóan gyötörte a félelem, hogy valamilyen baleset - például egy asztalán keresztülfújó hirtelen léghuzat - elárulhatja. Aztán, anélkül hogy újból kitakarta volna, egyéb papírhulladékokkal együtt bedobta a fényképet az emlékezetlyukba. A kép a következő percben bizonyára hamuvá porladt.
Ez tíz-tizenegy éve történt. Ma valószínűleg megtartaná azt a fényképet. Különös, hogy azt a tényt, hogy a fényképet az ujjai között tartotta, fontosnak érezte még most is, amikor a fénykép is meg az általa felidézett eset is már csak emlék volt. Vajon kevésbé tartja-e hatalmában a Párt a múltat attól, hogy egy bizonyíték, amely ma már nem létezik, valaha létezett? - tűnődött el.
Ma már azonban az a fénykép, még ha valahogyan fel is támaszthatta volna hamvaiból, nem bizonyított volna semmit. Óceánia a kép felfedezése idején már nem Eurázsiával állt harcban, s a három halottnak Keletázsia ügynökeivel kellett volna tárgyalnia, hogy elárulhassa hazáját. S azóta újabb változások is történtek - kétszer-háromszor is, már nem is emlékezett rá, hogy hányszor. Nagyon valószínű, hogy a vallomásokat újra meg újra átírták, mindaddig, míg az eredeti tények és dátumok a lehető legjelentéktelenebbekké nem váltak. A múlt nemcsak változott, hanem állandóan változott. Leginkább az keltette benne a lidércnyomás érzését, hogy sohasem értette meg világosan, miért művelik ezt az óriási arányú csalást. A múlt meghamisításának közvetlen előnyei nyilvánvalóak voltak, a végső indítéka azonban rejtély maradt. Újból kezébe vette a tollat, és leírta:
Azt értem, HOGYAN csinálják, de nem értem, hogy MIÉRT.
Eltűnődött rajta, miként járt eddig is sokszor, hogy vajon nem ő maga tébolyodott-e. Lehet, hogy az őrültség egyszemélyes kisebbséget jelent. Valamikor az volt az őrültség jele, ha valaki azt hitte, hogy a föld forog a nap körül; ma talán az, ha valaki azt hiszi, hogy a múlt megváltoztathatatlan. Lehet, hogy ő az egyetlen, aki ebben a hitben él, s ha így van, akkor őrült. Az a gondolat azonban, hogy őrült is lehet, nem nagyon zavarta; attól félt inkább, hogy téved.
Fogta az iskoláskönyvet, és szemügyre vette Nagy Testvérnek a címlapon látható arcképét. A hipnotikus szemek a szemébe meredtek. Mintha valami óriási erő nyűgözné le az embert - valami, ami behatol a koponyájába, összetöri az agyát, elriasztja meggyőződéseitől, s szinte rábeszéli, hogy tagadja meg azt is, amit érzékei bizonyítanak. A végén a Párt ki fogja jelenteni, hogy kettő meg kettő öt, s mindenki el fogja hinni. Elkerülhetetlen, hogy előbb vagy utóbb ki ne jelentsék ezt: helyzetük logikája megköveteli. Filozófiájuk ki nem mondottan tagadja nemcsak a tapasztalás érvényességét, hanem a külső valóság tényleges létezését is. Az eretnekségek eretneksége a józan ész. S az iszonyú nem az, hogy megölhetik az embert azért, mert másképpen gondolkozik, hanem az, hogy igazuk is lehet. Egyáltalán, honnan tudhatjuk, hogy kettő meg kettő valóban négy? Vagy hogy a nehézségi erő működik? Vagy hogy a múlt megváltoztathatatlan? Ha mind a múlt, mind pedig a külső világ csak tudatunkban létezik, s ha tudatunk maga szabályozható - akkor mi a helyzet?
Azért sem! Bátorsága egyszerre tiltakozni kezdett a beletörődés ellen. Bár semmiféle konkrét gondolattársítás nem idézte elő, tudatában felmerült O'Brien arca. Tudta, nagyobb biztonsággal, mint eddig, hogy O'Brien az ő oldalán áll. A naplót O'Brien számára - O'Briennek írja; olyasmi volt ez, mint valami véget nem érő levél, amelyet soha senki sem fog elolvasni, mégis egy bizonyos személyhez íródik, s ez a tény adja sajátos színezetét.
A Párt azt kívánja, hogy tagadjuk meg a szemünk és fülünk révén szerzett tapasztalást. Ez végső, leglényegesebb parancsa. Winston elbátortalanodott, ha a vele szemben álló irtózatos erőre gondolt; arra a könnyedségre, amellyel bármelyik pártértelmiségi legyőzhetné őt, ha vitára kerülne a sor; a ravasz érvekre, amelyeket ő nem lenne képes megérteni, s még kevésbé tudna felelni rájuk. És mégis neki van igaza! Azoknak nincs igazuk, és neki igaza van. A nyilvánvaló, egyszerű és igaz dolgokat kell megvédenie. A maguktól értetődő dolgok igazak, ehhez kell ragaszkodnia! A fogható világ létezik, törvényei nem változnak. A kő kemény, a víz nedves, az alá nem támasztott tárgyak a föld középpontja felé zuhannak. Azzal az érzéssel, hogy O'Brienhez beszél, s hogy amit kimond, fontos igazság, ezt írta le:
A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.
A következő fejezet
(sz) 25.4.2000 18:50:00 , Jalso homepage