VII.
  
   A támadás akkor zúdult ránk, amikor éppen feltűnt előttünk a tisztás, de olyan erővel, hogy minden védekezés kilátástalanná vált. A sororbéli emberek úgy ugrottak elő a sűrűből, mint valami őzbakok, és rajtunk ütöttek, mielőtt a fegyvert lekaphattuk volna a vállunkról.
   A támadásban az volt a különleges, hogy nem közvetlenül ellenünk irányult. Ezt rögtön éreztem, aztán meg is bizonyosodtam róla. Egy pillanatig sem éreztem magam halálos veszélyben, mint Hector érezhette. Nem miránk acsarkodtak, hanem a ruházatunkra és a nálunk levő felszerelési tárgyakra. Egy szempillantás alatt lefogtak bennünket. A motozó, kavargó kezek megragadták fegyverünket, a felszerelést, táskát, és félrehajították, mások dühösen lerángatták a ruháinkat, és darabokra szaggatták. Amint megértettem, hogy mi váltja ki dühüket, ellenállás nélkül hagytam, csináljanak velem, amit akarnak, és így bár elszenvedtem néhány karmolást, megúsztam komoly sebesülés nélkül. Antelle és Levain ugyanígy tett, és nemsokára ott álltunk csupaszon, mint a giliszták, e férfiak és nők között, akiket láthatólag megnyugtatott, hogy így látnak minket, és elkezdtek ismét játszadozni körülöttünk, mindenesetre oly szorosan közelünkben, hogy nem menekülhettünk.
   Most mintegy százan voltak a tisztás szélén. Azok, akik nem miköröttünk tolongtak, a kompot rohanták meg, ugyanolyan őrjöngő dühvel, mint ahogy a ruhákat tépték darabokra. Bármekkora kétségbeeséssel kellett látnom, hogyan teszik tönkre a fontos járművet, ahogy jól utána gondoltam viselkedésüknek, úgy tűnt, hogy rájöttem annak leglényegesebb vonására: a tárgyak ingerelték fel őket. Mindaz, ami úgy készült, felizgatta, egyben meg is félemlítette őket. Ha bármely tárgyat megkaparintottak, csak addig tartották maguknál, míg széttörték, széttépték vagy szétmorzsolták. Aztán rögtön eldobták, mintha izzó vas volna kezükben, és legfeljebb azért vették fel ismét, hogy véglegesen szétroncsolják. Macskára emlékeztettek, aki egy félig döglött, de még veszélyes patkánnyal küszködik, vagy a mangusztára, amelyik már megragadta a kígyót. Mint figyelemre méltó körülményt, azt is megjegyeztem, hogy minden fegyver nélkül rohantak meg minket, még bot sem volt náluk.
   Tehetetlenül néztük végig az űrkomp feldúlását. Az ajtó nem sokáig állta a nyomást. Bezúdultak, és amit csak lehetett, szétromboltak, a legértékesebb fedélzeti műszereket is egytől egyig, a maradványokat meg szanaszét szórták. Ez a pusztítás eltartott jó darabig, aztán mikor már csak a fémburkolat maradt meg, visszatértek a mi csoportunkhoz. Nagy lökdösések és rángatások közepette végül is magukkal cipeltek minket az őserdő mélyébe.
   Egyre szorongatóbb helyzetbe kerültünk. Fegyvertelenül, kifosztva, mezítláb kellett futnunk köztük, túlságosan is gyorsan, és nem volt semmi lehetőségünk, hogy szót váltsunk egymással, még csak méltatlankodni sem tudtunk. A legkisebb szó már olyan fenyegető ellenkezést váltott ki belőlük, hogy bármily nehezünkre is esett, csendben kellett maradnunk. Pedig ezek az alakok éppen olyan emberek voltak, mint mi. Ruhában és rendes hajjal semmiféle feltűnést sem keltettek volna odahaza. A nők mind szépek voltak, bár egyikük sem versenyezhetett Nova ragyogó külsejével.
   Ő is mögöttünk rohant. Amint kísérőim lökdöstek, többször is hátrafordultam feléje, egy cseppnyi együttérzést esdekelve, és egyszer mintha fel is csillant volna az arcán. Bár inkább azt hiszem, csak az történt, hogy nagyon szerettem volna arcán ezt felfedezni. Ahogy tekintetem elfogta az övét, rögtön elfordult, és szeme semmi más érzést nem tükrözött, csak zavart tétovaságot.
  
   Ez a kínos vonulás több óráig tartott. A fáradtságtól majd összerogytam, a lábam vérzett, testemet összevissza karcolta a sűrű bozót, melyen a sororbeli emberek sértetlenül, kígyóként siklottak keresztül. Társaim semmivel sem voltak jobb állapotban. Antelle lábai már rogyadoztak, mikor végre elértünk egy olyan helyre, mely a rohanás végcéljának tűnt. Az erdő itt ritkásabb volt, a sűrű bokrok helyett tömött pázsitot láttunk. Az őrök otthagytak bennünket, és többé ügyet sem vetve ránk, megint csak játszadozni kezdtek. A fákon kergetőztek; úgy látszik, ez töltötte ki idejük nagy részét. Mi a végsőkig elcsigázva a földre rogytunk, és kihasználva ezt a kis időt, suttogva beszélgettünk.
   Parancsnokunk minden bölcsességét latba vetette, hogy megakadályozza, hogy a legsötétebb kétségbeesésbe merüljünk. Beesteledett. Minden bizonnyal sikerülne elmenekülnünk, kihasználva, hogy senki sem figyel ránk, de merre menjünk? Még ha meg is tudnánk tenni visszafelé az egész utat, az űrkompot úgysem lehetne használni. Okosabbnak látszott ott maradni, és újabb kísérletekkel megbarátkozni ezekkel a furcsa lényekkel. Aztán az éhség is mardosott már minket.
   Felálltunk, és néhány félénk lépést tettünk. De azok tovább játszadoztak, értelmetlenül, ügyet sem vetve ránk. Úgy tűnt, csak Nova nem feledkezett meg rólunk. Egy bizonyos távolságnyira utánunk jött, de mindig elfordította a fejét, ha ránéztünk. Ahogy így találomra mászkáltunk, észrevettük, hogy egy táborfélében vagyunk, melyben a lakóhely még csak nem is kunyhókból áll, hanem valami fészekszerűségből, amilyent a majmok raknak az afrikai őserdőkben: néhány lombos ág keresztbe rakva, kötés nélkül a földön vagy a fákon, alacsonyan az elágazáshoz süllyesztve. Néhány fészek már el is volt foglalva. . Férfiak és nők - nem tudom, hogyan nevezzem őket másképpen - húzódtak meg bennük, gyakran házaspárként szunnyadoztak, fázós kis kutyaként egymáshoz bújva. Néhány nagyobb szálláshely egész családokat fogadott be; láttunk alvó gyermekeket is, mindegyik szép volt és egészséges.
   Ám ezzel még nem oldottuk meg a táplálkozás problémáját. Végül az egyik fa alatt megpillantottunk egy családot, mely evéshez készülődött. De ez az étkezés nem nagyon volt alkalmas arra, hogy kísértésbe hozzon bennünket. Minden eszköz nélkül szétszaggattak egy nagy testű állatot, valami szarvasfélét. Foggal és körömmel tépték a nyers húscafatokat, és úgy nyelték, csak a bőrt húzták le csíkokban. A környéken nyoma sem volt tűzhelynek. Ez a lakmározás felkavarta a gyomrunkat, de különben is, amint néhány lépéssel közelebb mentünk, tapasztalhattuk, hogy egyáltalán nem számítunk meghívottaknak. Épp ellenkezőleg! A morgás gyorsan visszafordította lépteinket.
   És Nova jött a segítségünkre. Azért tette, mert végül is rájött, hogy éhesek vagyunk? Egyáltalán képes volt valamit is megérteni? Vagy csak ő maga is éhes volt? Mindenesetre egy magas fához ment, lábával átkulcsolta a törzset, felmászott az ágak közé, és eltűnt a lombok között. Néhány pillanattal később már azt láttuk, hogy banánszerű gyümölcsök potyognak nagy bőségben a földre. Aztán a lány lejött, felkapott belőlük kettőt-hármat, és ránk pillantva falni kezdett. Egy kis tétovázás után felbátorodva mi is nekiláttunk. A gyümölcs ízletes volt, és lassanként jóllaktunk, miközben a lány minden tiltakozás nélkül figyelt bennünket. Vizet is ittunk egy patakból, és éjszakára nyugvóhelyet kerestünk.
   Mindegyikünk kiválasztott magának egy zugot a pázsiton, hogy a hordáéhoz hasonló fészket rakjunk. Nova érdeklődését felkeltette ez a mesterkedés, sőt odajött hozzám, hogy segítsen letörni egy makacskodó faágat.
   Én meghatódtam ettől a megnyilvánulástól, a fiatal Levainből viszont olyan dühöt váltott ki, hogy rögtön lefeküdt, beburkolózott a lombokba, és nekünk hátat fordított. Antelle professzor már javában aludt, annyira ki volt merülve.
   Én még elidőztem a fészek összefabrikálásával, miközben Nova folyton szemmel tartott, ott állva néhány lépésnyire. Amikor aztán én is lefeküdtem, végül kis tétova léptekkel odajött. Meg sem moccantam, hogy el ne riasszam. Lefeküdt mellém. Most sem mozdultam. Végül is jól befészkelődött mellém, és semmi sem különböztetett már meg minket a többi pártól, akik e furcsa horda fészkeiben lapultak. Ám - bár rendkívül szép lány volt - mégsem tudtam ekkor nőnek tekinteni. Úgy viselkedett, mint egy hűséges állat, amelyik a gazda melegét keresi. Jólesett teste melege, de eszembe sem jutott, hogy megkívánjam. E sajátságos helyzetben végül is elaludtam, a fáradtságtól félig holtan, szorosan hozzásimulva ehhez a különlegesen szép és hihetetlenül tudattalan teremtményhez, futó pillantást vetve a Soror holdjára, mely kisebb volt, mint a mi Holdunk, és amely sápadt fénnyel vonta be az erdőt.
  
   VIII.
  
   Már szürkült az ég a lombok között, mikor felébredtem. Nova még aludt. Csendben néztem, és felsóhajtottam, mikor eszembe jutott, milyen kegyetlenül bánt el a kis majommal. Kétségtélen, hogy ő lett okozója balsorsunknak, hiszen ő hívta fel ránk társai figyelmét. De hogyan lehetne rá haragudni, mikor itt ragyog mellettem pompás teste?
   Hirtelen megmozdult, és felemelte a fejét. A rémület fénye villant meg szembogarán, és éreztem, hogy izmai megfeszülnek. De minthogy én nem mozdultam, arca lassanként megnyugodott. Emlékezni kezdett. Most első ízben tudta egy pillanatra kiállni a tekintetemet. Ezt személyes győzelemnek éreztem, és elfeledkezve tegnapi rémületéről e földi arckifejezés miatt, újra megpróbáltam rámosolyogni.
   Ezúttal nem volt oly vad a visszahatás. Megremegett, megfeszült, mintha ugrani készülne, de ott maradt. Ettől felbátorodva még határozottabban rámosolyogtam. Megint csak megreszketett, de lecsillapult, csupán arcára ült valami élénk csodálkozás. Sikerült volna megszelídítenem? Tovább merészkedtem, és kezemet a vállára tettem. Megrezdült, de nem mozdult. Megrészegített ez a siker, annál is inkább, mert éreztem, hogy viszonozni is szeretné.
   Így is történt. Megpróbált mosolyogni. Szinte éreztem, milyen kínosan, erőlködik, hogy finom kis arcán összehúzza az izmokat. Többször is megpróbálta, míg csak eljutott egy halvány kis fájdalmas fintorig. Volt ebben valami megható, milyen aránytalanul nagy erőfeszítéssel törekszik ez az emberi lény egy bizalmasabb arckifejezésre, és milyen szánalmas eredménnyel. Egy pillanat alatt egészen fel voltam kavarva, telve szánalommal, akár egy kis béna gyermek iránt. Még jobban rászorítottam a kezem a vállára. Arcához hajoltam. Megérintettem ajkait. Ezt úgy viszonozta, hogy orrát az enyémhez súrolta, nyelvével meg végignyalta arcomat.
   Erre kissé megzavarodtam, és tanácstalan lettem. Mindenesetre ügyetlenül, de utánoztam. Hiszen én idegenből jött látogató vagyok csak, nekem kell alkalmazkodnom a Betelgeuze naprendszerének szokásaihoz. Ez láthatólag tetszett neki. Itt tartottunk a közeledési kísérletekben, miközben én nem nagyon tudtam, hogyan folytassam, attól félve, hogy földi viselkedésemmel valami hibát követek el, amikor egyszerre csak borzalmas lárma ugrasztott talpra bennünket.
   Két társam, akikről önző módon megfeledkeztem, és én magam is ott álltunk a reggeli derengésben. Nova még nálunk is gyorsabban ugrott talpra, és teljes fejvesztettségről tett tanúságot. Azonnal felfogtam, hogy ez a zenebona nemcsak számunkra jelent kellemetlen meglepetést, hanem valamennyi erdőlakónak, hiszen odahagyva fészküket, valamennyien zűrzavarosan kezdtek ide-oda futkosni. Már szó sem volt itt a tegnapi játszadozásról; bőgésük szívig ható félelemről árulkodott.
   Ettől a lármától, mely oly hirtelen törte meg az erdő csendjét, a vér megfagyott ereinkben, mégis az volt az érzésem, hogy az erdei emberek jól tudták, mire véljék, és rémületük nagyon is meghatározott veszély közeledtének szólt. Sajátságos egy kakofónia volt ez: dobpergésre emlékeztető, gyors tompa puffanások és az egymáshoz vert fazekak éles hangjainak vegyüléke meg harsány kiáltások. Éppen ezek a kiáltások keltették fel leginkább figyelmünket, mert bár nem tartoztak egyetlen általunk ismert nyelvhez sem, vitathatatlanul emberi hangok voltak.
   A reggeli fény szokatlan jelenetet világított meg az erdőben: férfiak, nők, gyerekek rohangáltak keresztül-kasul mindenütt, egymásnak rohantak, némelyikük pedig menedéket keresve felkúszott egy fára. Nemsokára azonban egynéhányan az idősebbek közül megálltak, és fülüket hegyezve hallgatóztak. A zaj elég lassan közeledett. Az erdő legsűrűbb részéből érkezett, és mintha egy hosszú, egybefüggő vonal mentén keletkezett volna. Ahhoz a lármához lehetett hasonlítani, melyet a hajtók keltenek egy nagy vadászaton.
   A horda vénei szemmel láthatólag elhatározásra jutottak. Többször egymás után éleset csaholtak, ez valami jel vagy utasítás lehetett, és a zajjal ellentétes irányban elvágtattak. A többiek követték őket, és úgy rohantak el mellettünk, mint a vackukról felvert szarvasok. Nova is elkezdett száguldani, de hirtelen megtorpant, visszafordult mifelénk, elsősorban felém, legalábbis ezt gondoltam. Panaszosan szűkölt, amit én úgy értelmeztem, hogy felhívás a követésre, aztán újra csak nagyot ugorva eltűnt előlünk.
   A zsivaj egyre erősebb lett, és ha jól hallottam, súlyos lépések alatt recsegett-ropogott a bokrok alja. Bevallom, eltűnt a hidegvérem. De a józan ész azt tanácsolta, hogy maradjak ott, és várjam be szemtől szembe a jövevényeket, akiktől - mint ez percről percre bizonyosabbá vált - az emberi kiáltások eredtek. De a tegnapi megpróbáltatások után ez a borzalmas lárma felőrölte az idegeimet. Nova és a többiek rettegése átköltözött az én szívembe is. Már nem gondolkoztam, társaimmal sem váltottam szót; belevetettem magam az erdőbe, és menekültem a lány nyomában.
   Több száz métert futottam, de nem tudtam utolérni, és ekkor észrevettem, hogy csak Levain van a nyomomban Antelle professzort nyilván magas kora akadályozta a futásban. Levain ott lihegett mellettem. Szégyenkezve pillantottunk egymásra, és éppen azt akartam javasolni, hogy menjünk vissza, vagy legalább várjuk be parancsnokunkat, mikor újfajta zaj ugrasztott meg ismét bennünket.
   E zaj felől semmi kétségem sem lehetett. Puskalövések visszhangzottak az erdőben: egy, kettő, három, még több, szabálytalan időközökben, hol szólóban, hol kettő egymást követve, ami furcsa módon a vadászok duplázására emlékeztetett. Az orrunk előtt lövöldöztek, amerre a menekülők vették útjukat. Míg ott tétováztunk, az eredeti lármát keltő egyenes vonal, a hajtók vonala közeledett, már egész közel volt hozzánk, újra szétszórva józanabb gondolatainkat. Nem tudom, miért, a lövöldözés még mindig barátságosabbnak tűnt számomra, még mindig kevésbé félelmesnek, mint ez a pokoli lárma. Ösztönösen tovább futottam előre, némileg arra is vigyázva, hogy fedezzem magam a bokrokkal, és a lehető legkisebb zajt üssem. Társam jött utánam.
   Így ahhoz a helyhez értünk, ahonnan a lövések származtak. Lassítottam, és szinte kúszva közelítettem. Még mindig nyomomban Levainnel, felmásztam egy kis dombra, és nagy zihálással megálltam a tetején. Már csak néhány fa volt előttem és egy sor bokor. Földhöz lapulva, óvatosan odáig kúsztam. És ekkor olyan látvány kólintott főbe, és kábított el néhány pillanatra, mely meghaladta szegényes emberi képzeletemet.
  
   IX.
  
   Sok minden furcsa, sőt iszonyatos volt az elém táruló képben, de figyelmemet mindenekelőtt teljes egészében egy harminclépésnyire mozdulatlanul álló alak ragadta meg, aki éppen errefelé nézett.
   Majdnem felkiáltottam meglepetésemben. Igen, a rettegés ellenére, helyzetem kilátástalansága ellenére - hajtók és puskások fogtak közre - elképedésem minden más érzést elnyomott, amikor megláttam ezt a lesen álló alakot, amint várja a vad megjelenését. Mert ez a lény egy majom volt, egy óriási gorilla. Hiába mondogattam magamban, hogy megbolondultam, a legkisebb kétség sem férhetett mibenlétéhez. De az esemény fő különlegességét nem az tette, hogy a Soror bolygón majommal kerültem szembe. Hanem az, legalábbis az én szememben, hogy ez a majom rendesen fel volt öltözve, mint odahaza az emberek, és az, hogy micsoda természetességgel viselte öltözetét. Mindenekelőtt ez a természetesség ragadta meg figyelmemet. Alighogy megláttam ezt az állatot, rögtön tudtam, hogy nem maskarában van. Ez volt a rendes viselete, éppúgy, ahogy Nova és társai rendes viselete a meztelenség volt.
   Ugyanolyan ruhában volt, mint önök vagy én, jobban mondva ahogy felöltöznénk, ha ilyen hajtáson vennénk részt, melyeket odahaza nagy vadászatok keretében rendeznek diplomaták vagy más magas rangú személyek tiszteletére. Barna zekéjét akárha a legjobb párizsi szabó szabta volna, alóla nagykockás ing kandikált ki, amilyet a sportemberek hordanak. A lábikra felett könnyedén buggyanó térdnadrág hosszú lábszárvédőbe torkollott. Itt megtört a hasonlóság; a majom cipő helyett vastag fekete kesztyűt hordott a lábán.
   Valóban egy gorilla volt, ahogy mondtam. Az ingnyakból csúcsban végződő ronda fej nyúlt ki, fekete szőrrel borítva, rajta lapos orr és előreugró állkapcsok. Ott állt, kissé előredőlve, a lesben álló vadász tartásával, hosszú mancsaiban puskát szorongatva. Velem szemben állt, a hajtás irányára merőlegesen készített irtás másik oldalán.
   Most hirtelen megrázkódott. Gyenge zajt hallott, akárcsak én, tőlem jobbra, a bokrok között. Arra fordult, s ugyanakkor két kézre fogta a fegyvert, készenlétben, hogy vállhoz emelje. Kuckómból láttam a nyomot, melyet egy menekülő tört a bozótban, ahogy vaktában rohant mindig előre. Majdnem felkiáltottam, hogy figyelmeztessem, annyira nyilvánvaló volt a majom szándéka. De erre se időm, se erőm nem maradt; az ember már ki is ugrott, akár egy őzbak, a szabad folyosóra. A lövés pontosan akkor dördült el, mikor a célzómező közepére ért. Felugrott, majd összerogyott, és néhányat rángatózva mozdulatlanná merevedett.
   De az áldozat haláltusáját csak néhány pillanattal később észleltem, mert figyelmemet még mindig a gorilla kötötte le. Attól kezdve, hogy felfigyelt a zajra, nyomon követtem arckifejezése változásait, és meglepően sok árnyalatot vehettem számba: a vadász kegyetlenségét, amint a zsákmányt lesi, azt a lázas örömet, melyet ez a ténykedés kivált, de mindenekfölött e megnyilvánulások emberi jellegét. Meglepetésemben éppen ez játszotta a főszerepet: ennek az állatnak a szembogarán ott csillogott az értelem szikrája, amit hiába kerestem a Soror embereinél.
   Saját helyzetem gyötrő tudata hamar elnyomta hirtelen ámulatomat. A dörrenés újra az áldozatra irányította tekintetemet, és borzadállyal szemléltem végső vergődését. Ekkor vettem észre nagy rémülten, hogy az erdőt átszelő irtáson elszórva emberi tetemek hevernek. Semmi kétségem nem lehetett többé e jelenet értelme felől. Száz lépéssel feljebb egy másik gorillát pillantottam meg, az elsőhöz hasonlót. Hajtóvadászaton voltam - sajnos, bele is keveredtem -, hihetetlen vadászaton, ahol a szabályos közökben álló vadászok majmok voltak, és ahol a meghajszolt vadak hozzám hasonló emberek, férfiak és nők, akiknek meztelen, golyó találta, nevetséges rángásokba torzult teste vérrel áztatta a füvet.
   Elfordítottam tekintetemet erről az elviselhetetlen iszonyatról. Inkább néztem a nevetséges furcsaságra, néztem ezt a gorillát, aki elfogta az utat előlem. Oldalt lépett, és így feltakarta a másik majmot, aki úgy állt mögötte, mint a szolga az ura mögött. Ez csimpánz volt, egy kis termetű csimpánz, talán egy fiatal csimpánz, de esküszöm, hogy csimpánz, kisebb választékossággal öltözve, mint a gorilla, csak ingben és hosszú nadrágban, aki fürgén játszotta szerepét ebben az apróra megtervezett ügyködésben, melyet lassanként felismertem. A vadász átnyújtotta fegyverét. A csimpánz egy másikat adott neki, melyet eddig kezében tartott. Aztán a kis majom szabatos mozdulatokkal újratöltötte a puskát azokból a töltényekből, melyeket a derekára fűzött övből vett elő, mely csak úgy csillogott a Betelgeuze sugaraiban. Aztán mindketten elfoglalták előbbi helyüket.
   Mindezek a benyomások néhány szempillantás alatt zúdultak rám. Szívesen végiggondoltam volna, elemeztem volna a tapasztalatokat, de nem volt rá idő. Arthur Levain, aki ott mellettem szinte megdermedt a félelemtől, képtelen volt bármiben is segíteni. A veszély pedig pillanatról pillanatra növekedett. A hajtók már egészen ott jártak mögöttünk. Fülsiketítő lármát csaptak. Meg voltunk hajszolva, mint a vadállatok, mint ezek a szerencsétlen teremtmények, akik még egyre ott rohantak el mellettünk. A horda tagjai jóval többen voltak, mint gondoltam, mert még mindig sok ember szökött ki a nyílt térre, ahol borzalmas halál várta őket.
   De mégsem mindegyiket. Egy kis hidegvért erőltettem magamra, és a leshely magasából figyeltem a menekülők viselkedését. Némelyek teljes fejvesztettséggel és nagy zajjal csörtettek a bokrok között, és így magukra vonták a majmok figyelmét, akik biztos kézzel lőtték le őket. Mások azonban több körültekintésről tettek tanúságot, mint a többször felhajtott öreg vaddisznók, akik rájöttek már bizonyos fortélyokra. Ezek lopakodva jöttek, megálltak az irtás szélén, figyelték a legközelebbi vadászt a lombokon keresztül, és kivárták azt a pillanatot, mikor másfelé nézett. Akkor egyetlen ugrással, teljes sebességgel keresztülvágtak a gyilkos erdősávon. Többüknek sikerült ily módon sértetlenül elérniük a szemközti sűrűt, és rögtön el is tűntek benne.
   Így talán valóban volt némi esély a menekülésre. Intettem Levainnek, hogy tegyen úgy, mint én, és zajtalanul előbbre kúsztam, egész a szélső bokrokig, ahol a nyílt sáv kezdődött. Itt furcsa kétely szállt meg. Énnekem, az embernek, valóban cselhez kell folyamodnom, hogy megtévesszem a majmot? Nem az volna-e hozzám egyedül méltó, hogy felálljak, odamenjek ehhez az állathoz, és néhány botütéssel móresre tanítsam? De a mögöttem felerősödő zenebona elfojtotta ezt a nagyzoló képzelgést.
   A vadászat pokoli lármával a vége felé közeledett. A hajtók ott voltak már a nyomunkban. Az egyiket megláttam, amint kibukkant a lombok közül. Egy óriási gorilla volt, aki összevissza hadonászott egy fütykössel, és teljes tüdővel ordított. Még ijesztőbb benyomást tett rám, mint a puskás vadász. Levain vacogni kezdett, minden tagjában reszketett, én pedig megint csak kifelé kémleltem, kedvező pillanatot várva.
   Szerencsétlen társam meggondolatlanságával akaratlanul is megmentette az életemet. Teljesen elvesztette a józan eszét. Elővigyázat nélkül felugrott, céltalanul rohanni kezdett, és az irtás közepén teljes nagyságában a vadász lővonalába került. Tovább már nem is jutott. A lövés szinte derékba törte, lerogyott, és az ő teteme is szaporította a földön heverő többiekét. Megsiratására nem vesztegettem időt - mit is tehettem volna érdekében? Lázasan vártam arra a pillanatra, amikor a vadász odanyújtja fegyverét a szolgának. Amint megtette ezt a mozdulatot, felugrottam, és átfutottam a tisztáson. Mintegy álomban láttam, milyen sietve kap a majom a fegyveréhez, de már ismét fedezve voltam, amikor a vállához emelte. Káromkodásszerű kiáltást hallottam, de nem töltöttem egy pillanatot sem, hogy ezen az újabb furcsaságon gondolkozzam.
   Sikerült tehát kijátszanom! Különös öröm fogott el, egy kis balzsam a sok megaláztatásra. Továbbfutottam teljes erővel, hogy minél messzebb kerüljek a mészárlástól. És már nem is hallottam a hajtók ordítozását. Megmenekültem.
   De meg ám! Alaposan lebecsültem a sororbeli majmok ravaszságát. Alig tettem meg vagy száz métert, amikor lehajtott fejjel beleszaladtam valami lombok közé rejtett akadályba. Egy nagy szemű háló volt ez, a talaj fölé kifeszítve, teli bő lebernyegekkel, és az egyikbe jól beleszorultam. Nem én voltam az egyetlen ilyen fogoly. A háló jó nagy darabon elrekesztette az erdőt, és egy csomó szökevény, aki kikerülte a puskázást, hozzám hasonlóan beleesett ebbe a csapdába. Jobbra és balra dühös vijjogással körített rángatódzásuk tanúsította, milyen erőfeszítéssel próbáltak kiszabadulni.
   Esztelen düh kerített hatalmába, mikor rájöttem, milyen csapdába estem, a rettegést is felülmúló dühbe, mely képtelenné tett a legcsekélyebb megfontoltságra. Épp az ellenkezőjét tettem, mint amit a józan ész megkívánt volna, azaz a legnagyobb összevisszaságban hadonásztam, és ennek eredményeképpen teljesen rám szorultak a háló szemei. Végül is úgy össze voltam kötözve, hogy tehetetlenül álltam ott, kiszolgáltatva a majmoknak, akiknek már hallottam közeledő lépteit.
  
  
    
     A következő fejezet