6
Három évvel ezelőtt történt. Sötét este volt, egy szűk mellékutcában, valamelyik nagy vasútállomás közelében. A nő a falnál, egy ajtó mellett állt, egy utcai lámpa alatt, amely alig világított. Fiatalos arca volt, nagyon vastagon kifestve. Éppen a festék vonzott, a fehér arc; amely olyan volt, mint egy álarc, és a ragyogó piros ajkak. Pártnők sohasem festik az arcukat. Senki sem járt az utcán, teleképek sem voltak.
Két dollárt kért. Vele
Pillanatnyilag képtelen volt folytatni. Lehunyta szemét, s ujjait rányomva próbálta kiszorítani belőle a látomást, amely makacsul visszatért. Majdnem ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy mocskos szavakat ordítson, ahogy csak a torkán kifér. Vagy verje a fejét a falba, rúgja fel az asztalt, és dobja ki a tintásüveget az ablakon - valami erőszakos, lármás, fájdalmas dolgot műveljen, ami kitörölhetné emlékezetéből azt, ami gyötörte.
Legfélelmetesebb ellenségünk, gondolta, a saját idegrendszerünk. A bennünk lévő feszültség bármelyik pillanatban kész átalakulni valamilyen látható tünetté. Eszébe jutott egy ember, akivel néhány héttel ezelőtt találkozott az utcán: nagyon rendes külsejű ember volt, párttag, harmincnégy-harmincöt éves, magas, karcsú; irattáskát vitt. Néhány méterre voltak egymástól, amikor a férfi bal arcán hirtelen valami görcsféle rángott végig. Ez meg is ismétlődött, éppen akkor, amikor elhaladtak egymás mellett: csak egy rándulás volt, egy rezdülés, gyors, mint a fényképezőgép zárjának a kattanása, de láthatóan gyakori. Emlékezett rá, hogy akkor ezt gondolta: ennek a szegény ördögnek vége. A borzasztó azonban az volt a dologban, hogy ez a rándulás minden valószínűség szerint öntudatlan volt. A leghalálosabb veszély az, ha az ember álmában beszél. Ez ellen nem lehet védekezni, amennyire Winston meg tudta ítélni.
Nagyot lélegzett, és folytatta az írást:
Vele mentem, be az ajtón és át egy hátsó udvaron, egy alagsori konyhába. Egy ágy állt benne a fal mellett, és egy nagyon alacsonyra csavart lánggal égő lámpa az asztalon. A nő
Ideges volt. Köpni szeretett volna. A konyhai nővel egyidejűleg eszébe jutott Katharine, a felesége. Winston nős volt - legalábbis megnősült; valószínűleg még mindig nős volt, legalábbis tudomása szerint nem halt meg a felesége. Megint orrában érezte az alagsori konyha meleg, dohos szagát, azt a poloskaszagból, mocskos ruhák szagából és hitvány, olcsó illatszer szagából összetett szagot, amely mégis vonzó volt, mert a Párt egyetlen nőtagja sem használt illatszert, vagy legalábbis feltételezték, hogy nem használ. Csak a prolik használtak illatszereket. Ez a szag Winston lelkében elválaszthatatlanul összekeveredett a házasságtörés képzetével.
Mikor bement ehhez a nőhöz, ez volt az első botlása két év vagy körülbelül két év óta. Prostituáltakkal érintkezni persze tilos volt, de az ilyen szabályokat megszegni alkalmilag bátorságot vehetett magának az ember. Veszedelmes dolog volt, de nem főbenjáró bűn. Ha rajtakaptak valakit egy prostituálttal, ez öt évet jelenthetett egy kényszermunkatáborban: többet semmi esetre sem, ha egyéb vétket nem követett el. S a dolog elég könnyű is volt, föltéve, ha nem érték tetten az embert. A szegénynegyedekben nyüzsögtek az olyan nők, akik hajlandók voltak áruba bocsátani magukat: némelyiket meg lehetett szerezni egy üveg ginért, amit a proliknak elvileg tilos volt fogyasztani. Burkoltan a Párt hajlamos volt támogatni a prostitúciót, mint az olyan ösztönök levezető csatornáját, amelyeket másképpen nem lehet elnyomni. Magával az erkölcstelen életmóddal nem sokat törődtek, mindaddig, amíg titkolt volt és örömtelen, s amíg csak egy lesüllyedt és megvetett osztály asszonyairól volt szó. A megbocsáthatatlan bűn a párttagok közti szerelmi viszony volt. De - bár ez is egyike volt azoknak a bűnöknek, amelyekkel a nagy tisztogatások alkalmával a vádlottak mindig vádolni szokták magukat - nehéz volt elképzelni, hogy ilyesmi valóban előfordulhat.
A Párt célja nem csupán az volt, hogy megakadályozza férfiak és nők közt az olyan kapcsolat kialakulását, amelyet képtelenség felügyelet alatt tartani. A Párt igazi, de be nem vallott célja az volt, hogy a nemi aktust minden élvezettől megfossza. Nem is annyira a szerelmet, hanem inkább az erotikát tekintették ellenségnek, házasságon belül és kívül egyaránt. A párttagok közt tervezett házasságokat egy külön erre a célra felállított bizottságnak kellett jóváhagynia, s ez a bizottság - bár ezt az elvet sohasem fogalmazták meg nyíltan - mindig megtagadta az engedélyt, ha a párról az volt a benyomása, hogy testileg vonzódnak egymáshoz. A házasság egyetlen törvényes célja a Párt szolgálatában való gyermeknemzés volt. A nemi érintkezést valami olyasféle kisebbfajta, jelentéktelen, de utálatos műveletnek tekintették, mint például a beöntést. Ezt szintén sohasem fogalmazták meg nyíltan, közvetett módon, azonban minden párttagba gyermekkorától kezdve beoltották. Külön szervezeteket állítottak fel, mint például az Ifjúsági Nemiségellenes Szövetséget, amely mindkét nemnek teljes cölibátust propagált: a gyermekeket mesterséges megtermékenyítés útján hozzák majd létre (újbeszélül ezt mesmeg-nek nevezték), s állami intézetekben nevelik fel őket. Ezt - Winston nagyon jól tudta - egyáltalán nem gondolták komolyan, de az elképzelés meglehetősen jól beleillett a Párt általános ideológiájába. A Párt megpróbálta kiölni, vagy legalább, ha kiölni nem is tudta, eltorzítani és bemocskolni a nemi ösztönt. Winston nem tudta, hogy miért, de maga is természetesnek érezte, hogy a Párt erre törekszik. S erőfeszítései, legalábbis a nőket illetőleg, igen eredményesek voltak.
Ismét Katharine jutott az eszébe. Körülbelül kilenc-tíz éve lehet - nem, már majdnem tizenegy éve, hogy szétváltak. Különös, hogy milyen ritkán gondolt rá. Néha napokig is képes volt elfelejteni, hogy valamikor megnősült. Körülbelül tizenöt hónapig éltek csak együtt. A Párt a válást elvileg nem engedélyezi, néha azonban hozzájárul a különváláshoz olyan esetekben, amikor a házasságból nem születik gyerek.
Katharine magas, szőke, nagyon sudár, pompás mozgású lány volt. Merész sasarca volt, amelyet nemesnek is lehetett volna nevezni mindaddig, amíg ki nem derült, hogy a szó szoros értelmében nincs semmi mögötte. Házaséletük folyamán nagyon hamar meg kellett állapítania - bár lehet, hogy csak azért történt így, mert közelebbről ismerte meg, mint a többi embert -, hogy az asszony a legostobább, legközhelyszerűbb, legüresebb fajú teremtés a világon. Egyetlen olyan gondolata nem akadt, amely ne lózung lett volna, s nem volt olyan bárgyúság, a legsületlenebb sem, amelyet ne lett volna képes lenyelni, ha a Párt nyújtotta feléje. "Élő hanglemez"-nek csúfolta magában.
Mégis együtt tudott volna élni vele, ha nincs ez az egyvalami - a nemiség.
Mihelyt hozzáért, az asszony valósággal megfagyott és megmerevedett. Ha megölelte, mintha csak egy élettelen fabábut ölelt volna. S ami a legfurcsább, Winstonnak még akkor is az volt érzése, amikor az asszony magához szorította, mintha egyidejűleg teljes erejéből eltaszítaná. Ezt a benyomást a nő izmainak keménysége idézte elő. Behunyt szemmel feküdt ott, ellen sem állva, de együtt sem működve, pusztán csak alávetve magát. Ez rendkívül zavaró volt, s egy idő múlva irtóztató. De még így is képes lett volna együtt maradni vele, ha meg tudtak volna egyezni abban, hogy cölibátusban fognak élni. Ám elég furcsa módon éppen Katharine utasította ezt vissza. Kijelentette, hogy ha csak lehet, létre kell hozniuk egy gyereket. Így aztán folytatódott az érintkezésük, hetenként egyszer, gépies szabályszerűséggel, ha nem jött közbe valami akadály. Az asszony reggelenként maga szokta figyelmeztetni a dologra, mint valami kötelességre, amelyet este feltétlenül teljesíteniük kell, s a világért sem szabad megfeledkezniük róla. Az asszony kétféleképpen nevezte a dolgot. Egyik kifejezése a "gyereklétrehozás" volt, a másik: "kötelességünk a Párt iránt" (szó szerint ezt a frázist használta). Winstont igen rövid idő múlva valóságos iszony fogta el, valahányszor a kijelölt nap közeledett. Szerencsére azonban gyermek nem lett, s végül is megegyeztek, hogy felhagynak a próbálkozással. Nem sokkal később szétváltak.
Winston hangtalanul sóhajtott. Ismét kezébe fogta a tollat, és folytatta az írást:
A nő levetette magát az ágyra, és egyszerre, minden bevezetés nélkül, a legdurvább, legborzasztóbb módon, amit csak el lehet képzelni, felrántotta a szoknyáját. Én
Látta magát, amint ott állt a homályos lámpafényben, orrában a poloskák és az olcsó illatszer szagával, lelkében vereségérzettel és bosszúsággal, s ezek az érzések egyidejűleg Katharine fehér testének emlékével keveredtek, amelyet örökre megfagyasztott a Párt hipnotikus hatalma. Miért kell ennek mindig így lennie? Miért nem lehet saját asszonya a mocskos nőszemélyek helyett, akiket néhány évenként egyszer-egyszer fölkeres? Egy igazi szerelmi viszony azonban elképzelhetetlen dolog volt. A pártnők mind egyformák voltak. A szűziesség éppolyan mélyen gyökerezett bennük, mint a Párt iránti hűség. Jókor megkezdett, gondos edzéssel, sporttal és hideg vízzel, az iskolában, a Kémeknél és a Fiatalok Szövetségében lármásan ismételt zagyvaságokkal, olvasmányokkal, felvonulásokkal, dalokkal, jelszavakkal és harcias zenével kioltották bennük a természetes érzéseket. Az esze azt mondta Winstonnak, hogy kell lenniük kivételeknek, a szíve azonban nem hitte. Mind hozzáférhetetlenek, mert a Párt azt akarja, hogy azok legyenek. S amit Winston még jobban szeretett volna annál, hogy szerelemmel szeressék, az az volt, hogy legalább egyetlenegyszer áttörhesse ezt az erényfalat. A nemi aktus, ha önmagáért csinálták, lázadás volt. A vágy gondolatbűnnek számított. Ha felébreszthette volna Katharine-t, ha el tudta volna érni nála ezt a célt, azt is csábításnak tekintették volna, habár Katharine a felesége volt.
De még le kellett írnia a történet hátralévő részét. Megint hozzáfogott:
Én felcsavartam a lámpát. S a világosságban megláttam
A mély sötétség után a paraffinlámpa gyenge fénye is nagyon erősnek tűnt. Tulajdonképpen csak most vehette szemügyre a nőt. Egy lépést tett feléje, aztán megállt, vággyal és rettegéssel tele. Kínzóan tudatában volt a kockázatnak, amelyet akkor vállalt, amikor ide bejött. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy az őrjárat elcsípi, amikor távozik, lehet, hogy már lesnek is rá az ajtó előtt. Ha eltávozna anélkül, hogy megtenné, amiért odament...!
Le kell írnia, meg kell gyónnia! A lámpafényben döbbent rá hirtelen, hogy a nő öreg! A festék olyan vastagon volt az arcára kenve, hogy le lehetett volna tépni róla, mint egy agyag álarcot. A hajában ősz csíkok voltak; de az igazán borzasztó az volt, hogy ajka egy kissé szétnyit, s csak egy fekete üreg volt látható mögötte. Egyáltalán nem volt foga.
Eszeveszett iramban, görcsösen írt tovább:
S a világosságban megláttam, hogy a nő egészen öreg, legalább ötvenéves. De mégis hozzáléptem, és megtettem.
Ismét szemhéjaira szorította ujjait. Végül mégiscsak leírta hát, de nem változott meg semmi. A gyógymód nem vált be. Az ösztön, hogy mocskos szavakat üvöltsön, ahogy csak a torkán kifér, erősebb volt benne, mint bármikor.
A következő fejezet
(sz) 25.4.2000 18:50:00 , Jalso homepage